A honi közgazdasági gondolkodás hajlamos megkérdőjelezhetetlen axiómaként kezelni egy sor olyan gazdasági összefüggést, amely mára jórészt érvényét vesztette. Ezen axiómák nagy része azáltal vált elavulttá, hogy az egykori szabadversenyes kapitalizmus átadta a helyét a globális óriásvállalatok által uralt kapitalizmusnak. Más hiedelmek pedig az államszocialista korszak viszonyai között rögzültek, és makacsul fennmaradtak a jelenlegi tőkés viszonyok között is, noha a mai valósághoz már nem sok közük van.

Előszó

A közgazdaságtan tele van olyan axiómaként kezelt összefüggések ismételgetésével, amelyek bizonyos korokban igazak voltak, lehettek, ám az idő túlhaladta őket; amelyek a körülmények változása miatt ma már nem feltétlenül igazak; illetve amelyeket legfeljebb egy-két konkrét eset igazol, viszont számos másik cáfol (lásd Radnóti Éva írását¹ a Phillips-görbéről). Egyes esetekben még a tényszerű bizonyítás is hiányzik, pusztán logikailag elfogadható és jól hangzó hipotézisekről van szó. A probléma lényege részben abban lelhető fel, hogy a gazdaság – éppen úgy, mint az élő szervezet – nagyon összetett, és bizonyos hatásokat egészen váratlan helyről jövő okok idézhetnek elő. Például a fül zúgását esetleg hiába kezelik a fülészek, mert annak a magas vérnyomás vagy éppen a máj működésének zavara is az oka lehet. A közgazdászok azonban, hasonlóan az orvosokhoz, mivel a rendszer bonyolult és nehezen átlátható, szeretnek az adott területre koncentrálni, s a lehetséges összefüggések számának szűkítésével egyszerűsíteni a helyzet leírását (gondoljunk a gazdaságpolitikai tanácsadók gyógymódokra tett javaslataira).

Másfelől a közgazdaságtanban is az a probléma – akárcsak a hollywoodi filmekben -, hogy a történet rendszerint a beteljesült álommal vagy egy tragédiával zárul, és az első esetben nem mutatja be az utána következő időszak nehézségeit, illetve a másodikban a kilábalást. Így az elméleti okfejtések is megállnak a végkifejletnek szánt kedvező vagy kedvezőtlen helyzet bemutatásánál, azt állandó állapotnak tekintik, nem számolva azzal, hogy a változó környezet miképpen módosítja a trendeket.

Természetesen én sem vállalkozhatom arra, hogy egyetlen rövid írás keretében bemutassam az összes makrogazdasági összefüggést, a folyamatok egymásra hatását. Mindössze néhány – az egész gazdaság szempontjából lényeges – problémakör összefüggéseinek bemutatására vállalkozom, amelyek példaszerűen mutatják az említett gondokat.

Állam kontra szabad piac

Első helyen az állam és a piac szerepével kell foglalkozni. A klasszikus közgazdaságtan megjelenésétől alaptételnek számított, hogy a piac a fő szervezőerő a gazdaságban, ami lehetővé teszi az aránytalanságok kiigazítását is. Ennek mellékágaként született az a tétel a modern gazdaságokban, hogy az állami beavatkozás hátrányos, mert akadályozza a szabad piac, a "láthatatlan kéz" működését, s ezzel hátráltatja a gazdasági fejlődést. Ennek ugyan ellentmondott a Keynes által javasolt gazdaságpolitika, ami lehetővé tette, hogy az USA viszonylag könnyen vészelje át a második világháborút követő gazdasági depressziót, mégpedig úgy, hogy az állam fokozottan beavatkozott a gazdasági életbe.

Ám az ma már nyilvánvaló, hogy a szocialistának mondott állam beavatkozása a gazdasági életbe jelentős torzulásokat eredményezett. Ennek legnyilvánvalóbb jele hazánkban a hetvenes évek elején kialakult energiaválsággal szembeni "határlezárás" volt, ugyanis az érvényes ideológia szerint hozzánk nem gyűrűzhetett be a nemzetközi energiaválság. Az eredmény – a termelés növekvő költségeit kompenzáló állami támogatások következtében – a külföldi adósságállomány jelentős emelkedése lett. Ez visszahatott a költségvetés egyensúlyára, illetve inkább annak egyensúlytalanságára, hiszen az adósságszolgálat is nagyobb lett, miközben a bevételek nem növekedtek.

Ilyen és itt most nem említett más problémákat okozó állami beavatkozások miatt vert gyökeret az a nézet, hogy az állam cselekvési terét minél kisebb területre kell visszaszorítani. A költségvetési reform néven emlegetett és lényegében Bokros-csomagként közismertté vált intézkedések fő célja az államháztartás bevételeinek és kiadásainak, ezzel az állami apparátus, az állami beavatkozás lehetőségének korlátozása volt. Az, hogy a "csomagnak" mennyi volt a haszna és mennyi a kára, itt most nem elemezzük. Ezen a téren ma is nagyon megoszlanak a vélemények. Tény, hogy az államháztartás részesedése a GDP-ből mind a bevételek, mind a kiadások tekintetében jelentősen mérséklődött. Nem mondható viszont ez el teljes mértékben a központi költségvetésre, ahol a kiadások százalékos aránya ugyan mérséklődött, de a bevételeké nőtt. Ennek következtében viszont a korábbi deficit csökkent.

Azt viszont érdemes megemlíteni, hogy az állami beavatkozás lehetősége csak részben függ attól, hogy a költségvetésbe mennyi pénz folyik be. A kormányok kezében számtalan olyan eszköz van, ami nem igényel különösebb anyagi ráfordítást, viszont módot ad arra, hogy a piac szereplőire hatást gyakoroljanak. A Deloitte and Touche által évek óta rendezett konferencia – amelyen IMF és a Világbank is képviseltetni szokta magát – résztvevői egyre inkább hangsúlyozzák ennek fontosságát. Emellett a költségvetés súlya és a gazdasági növekedés között sem lehet egyértelmű összefüggést kimutatni, amint az a mellékelt táblázatban néhány EU országról gyűjtött adat is mutatja. Mint látható, a gazdasági növekedés tekintetében alig van különbség az EU tagországok között, az állami költségvetés súlyát tekintve viszont már elég jelentősek az eltérések.

A probléma lényege az, hogy a mai piac nem azonos azzal, amit korábban szabadpiacnak neveztek. Ezért nem is lehet elvárni tőle azokat a hatásokat, amire a klasszikus szabadpiac még képes volt. Amikor világméretekben milliónyi vállalkozás, ma mikro- vagy kisvállalkozásnak mondott szervezet létezett, amelyek a piaci forgalom töredékét képviselték, a "láthatatlan kéz", a piac önszervező ereje valóban működhetett. A sok kis szervezet működése alakította a gazdaságok helyzetét. Egyik sem tudott túl sok ideig és indokolatlanul nagy előnyt realizálni a másikkal szemben. A tönkremenők helyébe újak léptek, akik esetleg éppen azokat kergették csődbe, akik korábban mások gazdasági ellehetetlenülését okozták. Már a XIX. században beindult azonban a mindenáron való növekedés kényszere. Vagyis az a jelenség, ahogyan a nagyok, a növekedésre képesek bekebelezik a kicsiket, ezzel csökkentve a piaci szereplők számát. Ezt a folyamatot a szépirodalom egyik jeles képviselője is megrázó erejű műben mutatta be.²

A globalizáció pedig éppen azt jelenti, hogy a gazdasági szervezetek egyre nagyobbak és mindenhatóbbak lesznek. Ezzel a piacot meghatározó aktorok száma csökken. Közismert adat, hogy miközben a cégek száma világméretekben ma is sok millió, a világkereskedelem kétharmadát már hosszabb ideje mindössze alig több mint 60 ezer cég uralja.

Mindebből az következik, hogy az ún. "láthatatlan kéz" egyre láthatóbbá válik. A piactól ma már irreális azt várni, amit régen, hogy a sok kis szereplő eltérő érdekei a piaci folyamatokat az egész gazdaság és társadalom jólétének irányába terelik. A világméretekben több tízezer transznacionális vállalatból egy-két tucatnyi döntő szerepet játszhat egy-egy országban. Például Magyarországon 2004-ben a mintegy 300 ezer kettős könyvelést folytató vállalat bruttó árbevételének 42,5 százalékát tette ki a 100 legnagyobb vállalkozás forgalma.³

Így az országban, illetve a világban ma már a domináns gazdasági szereplők profitérdekei a meghatározóak. Ez viszont nem feltétlenül esik egybe az adott ország vagy akár az egész világ jóléte szempontjából fontos célokkal, eszközökkel. Ebből az is következik, hogy a gazdaság és a társadalom jólétének növekedése szempontjából nem igazán elvetendő az állam szerepe. A jelen korban a piac már nem képes betölteni azt a szerepet, amit a szabadpiacról tanultak alapján tőle elvárnánk. Azáltal, hogy országos és világgazdasági szinten piacokat domináló szereplők jöttek létre, nem beszélhetünk szabad piacról. Mivel ennek következtében a piac már nem képes végrehajtani azokat a korrekciókat sem, amelyek korábban a szociális igazságosság felé tendáltak, az állami beavatkozás szerepét is át kell értékelni. A nagy tőkeerejű cégek esetében a kormányok tárgyalási pozíciója ugyan amúgy is gyenge, ám elkerülhetetlennek látszik, hogy a leginkább kiszolgáltatott rétegek is élvezzenek valamiféle védelmet. Ráadásul semmi sem bizonyítja, hogy azok az országok működnek jobban a piacgazdaságok közül, ahol az állam szerepe nagyon kicsi. Példaként lehet említeni Finnországot, ahol az állam súlya jelentős, és a GDP-ből jóléti kiadásokra fordított hányad is sokkal magasabb, mint nálunk, a gazdaság mégis dinamikusan fejlődik.

Az adók szerepe és formái

Növekvő, illetve magas munkanélküliség idején szokásos érvelés, hogy a foglalkoztatás élénkítése érdekében mérsékelni kell az adókat. Ennek az érvelésnek a logikája a következő. Ha az adók mérséklődése következtében több pénz marad a munkáltatóknál, akkor azt a vállalkozás bővítésébe fektetik. A termelés növelése többletmunkaerő bevonását igényli. Vagyis emelkedik a foglalkoztatás, tehát az adók csökkentése következtében javul a munkaerő-piaci helyzet.

Ez minden bizonnyal igaz volt a klasszikus kapitalizmus időszakában, amikor

• a termelés növelése szempontjából még meghatározó jelentőséggel bírt a humán tőke;
• a nyereség termelésének meghatározó színtere volt a reálszféra;
• a tőke viszonylag kevéssé volt mobil, mert az éghajlati viszonyok, a magas szállítási költségek, illetve a szállítást akadályozó rossz útviszonyok, a megfelelő szaktudású munkaerő hiánya stb. viszonylag szűk területre korlátozta a termelés mozgásterét.

Vagyis ezt az összefüggést ma már legalább három körülmény nem igazolja. Ezek a következők:

• a technikai fejlődés. Ennek következtében a nagyvállalatoknak nem kell sok munkaerő a termelés bővítéséhez. Ma a nagy forgalmat lebonyolító, nemzetközi cégek egy-egy országot tekintve nem nagy foglalkoztatók. Magyarországon például azok a gazdasági szervezetek, amelyek a GDP 80-90 százalékát termelik meg, az összes foglalkoztatottnak még 30 százalékát sem alkalmazzák;
• a pénzügyi piac fejlődése, ami a reálszféra súlyát jelentősen mérsékelte a tőkehozam összességében;
• a globalizáció, mivel hatására a tőke mobilitása óriási mértékben megnövekedett.

Hogyan lehet reagálni ma ennek következtében egy adócsökkentésre?

1. A vállalkozó valóban bővíti a nála maradó pénzből az üzleti tevékenységét, ám ezt elsősorban a fejlettebb technika alkalmazásával teszi, amikor – kedvező esetben – néhány fővel több dolgozót alkalmaz. Az is előfordulhat azonban, hogy az új technika működtetéséhez nincs feltétlenül szüksége többletmunkaerő bevonására. Rosszabb esetben még csökkentheti is a foglalkoztatottak számát, mert az újabb technika a meglevő munkaerő-állomány egy részének a munkáját is képes helyettesíteni.

2. A vállalkozó a nála maradó adóforintokat nem a saját cégébe fekteti be, mert nem lát lehetőséget piacainak bővítésére, hanem tőzsdézni kezd a pénzzel, vagy állampapírokat vásárol. Vagyis a nála maradt pénz egyáltalán nem emeli az általa foglalkoztatottak létszámát. A foglalkoztatottak létszámát nem növeli áttételesen sem, mert a tőzsdére vitt pénz egy másik cég terjeszkedési lehetőségét sem feltétlenül bővíti, mivel az ún. határidős ügyleteknek semmi köze a reálszférához, a termelési kapacitások bővüléséhez; ott csupán a pénz forog. Az állampapírok vásárlása pedig rendszerint szintén nem a munkalehetőségek növelését segíti. Többnyire inkább csak az állam nem hatékony működtetésének fennmaradásához járul hozzá.

3. Az adócsökkentés következtében megmaradt pénzt a vállalkozó üzleti terjeszkedésre használja fel, ám erre itthon nem lát további lehetőségeket, ezért külföldön alapít leányvállalatot, vásárol üzletrészt. Az üzlet bővítése tehát ebben az esetben sem jár a hazai foglalkoztatás növekedésével. Ráadásul a tőke globalizálódása azt is jelenti, hogy a befektetők folyamatosan hasonlítgatják a nemzetgazdaságok piacait. Vagyis az is előfordulhat, hogy bár egy ország adó-, illetve járulékcsökkentést hajt végre a külföldi tőke odavonzása, illetve megtartása érdekében, de más országokban nagyobb adócsökkentést hajtanak végre, illetve valamilyen szempontból kedvezőbb feltételeket teremtenek; például az új befektetőknek néhány évre teljes adómentességet adnak. Így az adott ország az adócsökkentés ellenére is rosszabb helyzetbe kerülhet, és az adócsökkentéssel sem tudja behívni, illetve megtartani a külföldi tőkét. Vagyis adócsökkentés után éppen úgy ki is mehet a tőke egy adott országból, mintha nem változtattak volna az adórendszeren.

Közelmúltunk hazai tapasztalatai is alátámasztják, hogy az elvonások mérséklése nem igazán eredményez foglalkoztatásnövekedést. Az elmúlt mintegy tíz évben a munkáltatók által fizetett társadalombiztosítási járulékok mértéke több mint 10 százalékponttal csökkent. A munkáltatók 1995-ben 44 százalék tb-járulékot fizettek. 2005-ben 29 százalékot és 3450 Ft fix összegű egészségügyi hozzájárulást. Ez utóbbi a 158,3 ezer Ft átlagkeresetre vetítve 2,2 százalékot jelent. Vagyis tavaly a munkáltatók átlagos tb-befizetése 31,2 százalék volt, azaz 12,8 százalékponttal kevesebb, mint 1995-ben. Eközben a foglalkoztatottak száma 3843,2 ezer főről 3901,5 ezerre nőtt, vagyis mindössze 58,3 ezer fővel, 1,5 százalékkal emelkedett.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az adók csökkentése nem járhat együtt a foglalkoztatás növekedésével. Csupán arról van szó, hogy nem szabad olyan erőteljes és közvetlen hatást várni az adók mérséklésétől a foglalkoztatásban, mint ahogyan a közgazdasági axióma hívei ezt ígérik.Hasonló típusú gondok merülhetnek fel az adózás terén az alábbi téziseknél is:

1. Az adórendszerben a jövedelemadóktól a fogyasztási típusú adók irányába kell elmozdulni, mert a fogyasztási adókat kevésbé érzékelik az adófizetők, tehát ezen a téren kevésbé próbálnak csalni. Vagyis ebben az ajánlatban az a várakozás is rejlik, hogy csökkenni fog a rejtett gazdaság. Ezzel szemben a nagy adócsalások az elmúlt kb. tizenöt évben Magyarországon legalább olyan mértékben történtek az ÁFA-nál, mint a személyi jövedelemadóknál. Mivel az ÁFA-fizetési és -visszaigénylési körbe a vállalkozásoknak csak egy meghatározott árbevétel felett (ez jelenleg 4 millió Ft) kell bejelentkezni, azoknak a vállalkozásoknak, ahol kevés az olyan költség, amiből ÁFA-t igényelhetnének vissza, nem érdemes kimutatniuk az igazi árbevételt. Tehát ezek a vállalkozások igyekeznek az ÁFA-bejelentkezéshez szükséges árbevétel alatt maradni. Ráadásul korábban, amikor az egyszerűsített adóbevallásra kötelezett vállalkozások még megtehették, hogy a vállalkozás éves mérlegének beadása előtt, folyamatosan igényeljék vissza az ÁFA-t, ezt gyakran meg is tették. Sok esetben olyan módon, hogy valódi teljesítmény nem is állt a számla mögött.

2. Az adómértékek csökkentésétől – amint szó volt róla – azt várják, hogy a rejtett gazdaságot napvilágra hozza. Az adók jellemzője, hogy elvonást jelentenek a jövedelmekből az adózatlansághoz képest. Ezért csak az számít, hogy az adófizetőknek mennyire van szükségük a jövedelemre, illetve a magas jövedelműek mennyire mohók a jövedelemszerzés tekintetében (lásd Dél-Amerika), és az adócsalás miatt kirótt büntetések mennyire elriasztóak, illetve milyen a társadalmi megítélés ezen a téren. Így akár alacsony adómérték mellett is nagy lehet a jövedelemeltitkolás. A vonatkozó szakirodalom szerint az adóelvonás olyan, mint egy szintező: az emberek megszoknak egy bizonyos elvonást, és ahhoz igazítják a jövedelembevallásukat. Ám ha valaki tartósan azt szokta meg, hogy nincs elvonás, akkor pusztán azért, mert kevesebbet kellene befizetnie, továbbra sem jelenti a jövedelmét. Emellett ha más okból a jövedelem csökken (pl. mert infláció van, és romlik a vásárlóérték), akkor ez a módszer végképp hatástalan, mert az infláció jövedelemcsökkentő hatását egyre többen próbálják jövedelemeltitkolással ellensúlyozni.

3. Az adórendszernek nem kell szociális elemeket tartalmaznia. Az adózás kezdetben (Mezopotámia, Egyiptom stb.) valóban így működött. A szolidaritási alapú európai adórendszer viszont éppen azért jött létre, hogy a magasabb jövedelműek ne csak eseti adományokkal segítsék a rosszabb helyzetűeket, hanem legyen az államnak eszköze ahhoz, hogy segíteni tudjon azoknak, akik e nélkül nem tudnának talpon maradni. A rendszer most felbomlani látszik, mert mind többen igyekeznek – főként a jobb módúak közül – kivonni a jövedelmeiket az adózás alól. A magasabb jövedelműek közül sokan nem látják át, hogy a fennálló rendszer számukra is mennyivel olcsóbb, mintha mindazokat a kiadásokat, amelyeket jelenleg az állam finanszíroz az adókból, egyénileg kellene megoldaniuk. Közismert tény, hogy a munkavállalási korú lakosság jelentős részének a jelenlegi termelési struktúra nem képes munkahelyet biztosítani. A munkaerőpiacról kiszorulók – főként, ha a szociális juttatásokat is megvonják tőlük, illetve olyan szintre csökkentik, amiből nem képesek megélni – viszont radikalizálódnak, ahogyan ezt a jelenlegi nyugat-európai helyzet is mutatja. Ennek következtében ha csökkentik az adókat, nő az ellátatlan népesség aránya. A jövedelem nélküli réteg viszont több szempontból is társadalmi problémát okoz.

   a) A rossz körülmények között élő réteg egészségi állapota romlik, ennek következtében gyakoribbak közöttük a megbetegedések, járványos betegségeket terjesztenek. Az utóbbi években ennek lehettünk a tanúi. Azt hittük, hogy a tbc gyakorlatilag már megszűnt, ám mostanában ismét terjed az elszegényedéssel összefüggésben. Így az egészségügyi ellátórendszerre több teher hárul. A magasabb jövedelműek, akik a problémát szeretnék elkerülni, egyre többet kényszerülnek költeni az izolálódásra, valamint azokra a gyógyszerekre, kezelésekre stb., amelyektől ezeknek a betegségeknek a megelőzését várják.

   b) A jövedelemhiányuk miatt ellehetetlenült rétegek más, nem legális forrásból származó jövedelemszerzésre (betörés, lopás, drogárusítás, prostitúció stb.) kényszerülnek. Ezért a magasabb jövedelműeknek többet kell költeniük biztonsági rendszerekre, biztosításokra, a kábítószer hatása alá került gyermekeik gyógyítására stb. Az igazán gazdagoknak őrző-védő társaságokat kell alkalmazniuk. Azon túl, hogy ezeknek a személyeknek az alkalmazása költségesebb, mintha az adóbefizetéseikkel a helyzet megelőzéséhez járulnának hozzá – az őrző-védő szolgálat emberei ugyanis jövedelmüket tekintve közelebb állnak a magasabb jövedelműekhez -, előfordul, hogy éppen ők (ismerve az alkalmazóik jövedelmi, vagyoni helyzetét) lopják, zsarolják meg a munkáltatójukat.

A valutaleértékelés és az export-import alakulása

A valuta leértékelése, illetve az árfolyam alacsonyan tartása és az export növekedése, valamint az import csökkenése közötti összefüggés is egy olyan közgazdasági axióma, amit nem illik megkérdőjelezni. A kapcsolatot azonban a vonatkozó adatok nem igazolják. Amint a mellékelt táblázatból látható, mindenre akad példa. Görögországban a valuta jelentős leértékelődése mellett alig nőtt az export, az import viszont sokkal jelentősebben bővült. Írországban az árfolyam minimális felértékelődése mellett dinamikusan emelkedett az export. Nagy-Britanniában viszont a jelentős árfolyam-emelkedés mellett az export ugyan némileg csökkent, az import ellenben meglehetősen nőtt.

Ráadásul a szoros összefüggés ma már elméletileg sem bizonyítható. Az összefüggés minden bizonnyal igaz volt akkor, amikor egy-egy ország exportját és importját az adott ország vállalkozásai és termelési lehetőségei határozták meg. Egy olyan világban, amelyben a cégek alapvetően hazai alapanyagokkal dolgoztak, és importhoz csak akkor fordultak, ha otthon nem volt megtalálható a nyersanyag – illetve más országok ún. komparatív előnyei miatt valahol sokkal olcsóbban lehetett hozzáférni a termeléshez szükséges anyagokhoz, alkatrészhez, mintha helyben állították volna elő -, az import alakulását valóban jelentősen befolyásolhatta az árfolyamok alakulása. Egy-egy leértékelés után a hazaihoz képest megdrágulhatott az import. Vagyis érdemessé válhatott hazai termékkel, anyaggal pótolni. A leértékelés másfelől kifizetődővé tehette az exportot, illetve azt, hogy a cég növelje a termelési kapacitásait, hogy a belső piaci értékesítés felett külföldön is adjon el árut.

A globalizálódás miatt az idő eljárt e tézis felett is. Jelenleg, ahogy a szabadpiacnál szó volt róla, a világkereskedelmet a multinacionális cégek határozzák meg. Ők, mivel a világ számos országában vannak érdekeltségeik, mindig mindent onnan szerezhetnek be, ahol az a legolcsóbb. Ezen nem sokat változtat egy-egy ország valutaleértékelése. A fejlődő országok termékeit – különösen a nyersanyagok esetében – még az időszakos drágulások ellenére is érdemes behozniuk, hiszen kiszolgáltatottságuk miatt ezen országok termékei (a kőolajat leszámítva) sokkal olcsóbbak, mintha azt otthon próbálnák előállítani, ami bizonyos nyerstermékek esetében nem is lehetséges.

Az exporton viszont azért nem változtat sokat a leértékelés, mert a nagy nemzetközi cégeknek megvannak a kialakult piacaik, és a termelésüket nem befolyásolja különösebben egy-egy ország árfolyam-politikája. Az persze tény, hogy a valutaleértékeléssel az adott országban működő leányvállalat – ezáltal az egész cég – jól jár, amennyiben a bevételt helyi valutára váltják át. Viszont nem biztos, hogy ez az érdekük. A sok országra kiterjedő hálózat lényege ugyanis éppen a helyi piacok okozta előnyök kihasználása, a hátrányok kiiktatása. A cél a nyereség maximalizálása. Ebből a szempontból pedig az a legfontosabb, hogy minél kevesebb adót fizessenek. Erre kiváló lehetőséget ad a jövedelmek országok közötti átcsoportosítása. Ha tehát a valutát leértékelő országban a jövedelemadó magasabb, mint máshol, ahol ugyan magasabb az árfolyam, és így viszonylag kevesebb valutát kap a cég az átváltáskor, akkor semmi értelme a valutát leértékelő országba irányítani a bevételt. A bevétel ott fog jelentkezni, ahol abból kevesebb adót kell fizetni.

Az ún. transzferárak rendszere erre szolgál. Ez ad módot arra, hogy a piacinál alacsonyabb export- és magasabb importárak révén a kedvezőbb adózási feltételeket biztosító országba szivattyúzzák át a jövedelmeket. Így azután könnyen előfordulhat (és elő is fordul), hogy egy-egy országban a valuta leértékelése után ugyan több árut szállítanak ki, ám ebből az adott országnak sok haszna nem származik, mert a jövedelmet onnan kivonják, hogy az máshol adózzon.

Az állam szempontjából a valutaleértékeléssel ösztönzött export növelése mögött mindenkor a kormányok adóbevétel-növelési szándéka áll. Sokszor azt is célként jelölik meg, hogy a foglalkoztatást szinten tarthassák, vagy emeljék. A gond ezzel az – amint már szó volt róla -, hogy a mai technikai felszereltség mellett a termelés (ezen belül az export növeléséhez szükséges gyártás) bővítése sok foglalkoztatást nem igényel, sőt egyes esetekben éppen a növekvő termelés teszi kifizetődővé az emberi munka géppel való kiváltását. Tehát az a sajátos helyzet állhat elő, hogy a több termelés következtében még csökken is a foglalkoztatás.

Így az államok a valutaleértékelés során sokszor hoppon maradnak. Az emelkedő export ellenére sem az adóbevételeik, sem a foglalkoztatás szintje nem nő.

Másfelől az is sok gondot okozhat, hogy a növekvő export megemeli az importot, hiszen sok esetben, ahogyan a transzferárakkal kapcsolatban említettem, a szükséges alapanyagokat, résztermékeket a cégek a saját anyacégüktől, illetve más országokban levő leányvállalataiktól hozzák be, mégpedig – a pénzkivonás céljával – emelt árakon. Ennek következtében az export emelkedése növeli az importot, és a végeredmény nem feltétlenül a GDP, a hazai jövedelem emelkedése.

Ennek további mellékhatása lehet, hogy a növekvő termelés és export csekély hatással van, vagy éppen semmiféle kedvező hatással nincs az adott ország hazai gazdasági szereplőinek helyzetére. Gyakran előfordul, hogy az export miatt növekvő termeléshez nem veszik igénybe beszállítóként a hazai termelőket. Így formailag az ország egy ideig elszámolhat egy nagyobb gazdasági növekedést és exportbevételt. Ám ez csak addig tart, amíg a multinacionális cégek nem találnak olyan országot, ahol alacsonyabbak a bérek, és így a termelési költségek is, ahová ezért áttelepítik a termelésüket. Különösen nagy problémát jelent, ha egy ország nagyon nyitott, és emiatt erősen függővé vált a nagy nemzetközi vállalkozásoktól, mert azok termelik a GDP-je zömét, miközben az ország tényleges jólétéhez (több munkahely, magasabb adóbevételekből finanszírozható állami beruházások, jobb szociális ellátás, a hazai termelők piacának bővítése stb.) alig járulnak hozzá.

Versenyképesség és bérek

Az is gyakran hangoztatott érv, hogy a kevésbé fejlett országokban a versenyképesség döntő eleme az alacsony kereset. Ez vonzza a külföldi befektetőket. Itt érdemes megemlíteni, amit sokan leírtak, elmondtak már, hogy versenyképessége csak egy cégnek lehet, egy országnak nem. Az országok – elsősorban a tőkeszegények – persze versenyeznek egymással a külföldi tőkéért. Ezt a külföldi befektetők ki is használják. Ők alapvetően két szempontot mérlegelnek a beruházási döntéseiknél, mert a profitjuk szempontjából ezek meghatározóak. Az egyik az adókedvezmény, a másik a bérek színvonala. Az ország versenyképessége tehát alapvetően arról szól, hogy milyen áldozatot akar, tud hozni annak érdekében, hogy becsalogassa a külföldi befektetőt.

A legnagyobb probléma ezzel az állítással azonban az, hogy a legtöbb országból az alacsony keresetek mellett is elmegy a külföldi tőke, mert a fejlődő világban mindig akad olyan ország, ahol még olcsóbb a munkaerő. Legalábbis az a munkaerő, amelyiktől semmiféle kvalifikáció nincs megkívánva. Ennek persze objektív okai is vannak, hiszen a fejlődő országok zömében alacsonyabb a megélhetési költség, például azért is, mert olyan az időjárás, hogy ott nem kell a béreknek tartalmaznia a fűtést vagy a meleg ruházat vásárlásához szükséges költségeket.

Ugyanakkor, ahogyan már szó volt róla, a nagy cégekre egyrészt az jellemző, hogy nem sok embert alkalmaznak. Előnyben részesítik a technikát az emberi munkával szemben. Erre jó okuk van, hiszen a gép mindig olcsóbb, mert működéséhez nem kapcsolódnak olyan járulékos költségek, mint az emberi munkához (nem kell társadalombiztosítást, betegszabadságot fizetni, fizetett szabadságot biztosítani stb.). A multinacionális cégek bérpolitikájának lényege az, hogy néhány kiemelt szakembert fizetnek meg jól, akik a termelési folyamatokat irányítják. A többi dolgozótól különösebb képzettséget nem igényelnek, hiszen ők csupán a gépek kiegészítő karjai, tehát nem kell jobban fizetni őket, mint amennyit a gépek fenntartására kell költeni. Ezért részesítik egyre inkább előnyben az alacsony bérű országokat, és vonulnak ki anyaországaikból.

Másfelől egyáltalán nem biztos, hogy a versenyképességet éppen az alacsony bérek biztosítják, hiszen számos esetben a munkát csak kvalifikált dolgozók tudják igazán jól ellátni, és a cégek éppen attól mehetnek tönkre, hogy az olcsóbb bérek után menve a képzetlenebb dolgozók nem képesek azt a minőséget biztosítani, amelyet a piac tőlük megszokott. Ezért történik meg az, hogy egyes cégek, ágazatok (pl. svájci óragyártás) a hazai magas bérek ellenére sem helyezik külföldre a termelésüket.

A lakossági fogyasztás

Az is közgazdasági axiómának számít nálunk, hogy a gazdaság, valamint a költségvetés egyensúlyát veszélyezteti, az inflációt gerjeszti, ha nagyobb a bérkiáramlás, nő a lakossági fogyasztás. Ez azért problematikus állítás, mert a nálunk sokkal fejlettebb országokban a belföldi fogyasztás élénkítését éppen a gazdasági növekedés motorjának tekintik. Az amerikai állampolgár gondolkodásának része, hogy vásárolnia, fogyasztania kell a saját munkahelye megtartásának érdekében. Az Egyesült Államok kevéssé iskolázott polgára is tudja, hogy az általa elköltött pénz végigáramlik a gazdaságon, és valahol eljut arra a piacra, ahol az a vállalat próbál értékesíteni, amelyiknél dolgozik. Vagyis ha sokan, sokat költenek, akkor a vállalkozások meg tudnak élni, és a munkahelyek megmaradhatnak.

Az állítás hátterében az húzódik meg, hogy ismét nem veszik figyelembe az időközben megváltozott körülményeket és az ennek hatására módosult gazdasági helyzetet. A nyolcvanas években, amikor Magyarország külföldi adósságállománya már magas volt, és az adósságszolgálat teljesítéséhez, fizetőképességünk megőrzéséhez életbe vágóan szükség volt minden valutabevételre, valóban hihetőnek tűnt, hogy a belső piac bővülése hátrányos a gazdasági egyensúly szempontjából, mert a vállalatok a valutát hozó export helyett itthon értékesítik a termékeiket. Mivel a termékek importtartalma hagyományosan magas volt, ha csökkent az export, a külkereskedelmi és ezáltal a fizetési mérleg egyensúlya romlott. Ezzel együtt a fizetőképesség fenntartása és a költségvetési egyensúly is veszélybe került. Egyrészt azért, mert nem termelődött meg a fizetőképesség fenntartásához szükséges devizabevétel. Továbbá azért, mert:

1. A lakossági fogyasztást az állam jelentősebb – bár a nyolcvanas évek során már folyamatosan csökkenő – összeggel támogatta, tehát ha a fogyasztás a támogatott termékek körében emelkedett, akkor a termékek árába beépített ártámogatásnak is növekednie kellett. Ezzel a költségvetés kiadásai is megugrottak. Igaz, az exporton is jelentős támogatás volt. Tehát ha az export csökkent a belső fogyasztás emelkedése miatt, akkor az exporttámogatás is csökkent. Azaz a költségvetés kiadásai ezen a csatornán viszont mérséklődtek. Ám a fogyasztói ártámogatás a legtöbbet vásárolt, alapvető cikkeknél jelentkezett a leginkább, tehát súlyában jelentősebb volt a költségvetési kiadásokon belül.

2. A családok fő jövedelemforrása a munkajövedelem, azaz a kereset volt, valamint az ún. szociális jövedelmek (azon belül is a nyugdíj). A tőkéből származó ún. tulajdonosi jövedelem – ami akkoriban két elemből tevődött össze: a kamatjövedelemből és a szűk területre visszaszorított magánvállalkozási jövedelemből (bár az akkori magánvállalkozók is inkább önfoglalkoztatók voltak) – nem volt jelentős. Így a tulajdonból származó jövedelem csekély szerepet játszott a fogyasztás alakulásában. Ezért a fogyasztás mennyiségét alapvetően a bérek alakulása határozta meg.

3. A vállalatok kapacitásai behatároltak voltak, illetve a vállalati menedzsment nem volt különösebben érdekelt a termelés növelésében. A vállalat vezetése számára – a termelés növelésénél – sokkal fontosabb volt, hogy a főhatóságoktól meg tudják szerezni a nem hatékony termelésüket is finanszírozó termelési támogatásokat. Ugyanakkor a termeléshez szükséges kapacitásokban is állandóan szűk keresztmetszetek álltak elő.⁵ Így az export és a belföldi fogyasztás valóban csak egymás rovására növekedhetett. Ez akkoriban kedvezett a rejtett gazdaságnak is, mivel a nagyvállalatok csak a tömegszükségletek kielégítésére törekedtek, illetve arra, hogy a tőlük elvárt exporttervet teljesítsék. Ennek következtében az általuk ellátatlanul hagyott piaci szegmensekre beáramolhatott a feketén is dolgozni hajlandók szolgáltatása, árukínálata.⁶ Ám a növekvő bérkiáramláskor ők sem tudtak lépést tartani a megnövekedett kereslettel. Ezért az amúgy is állandó hiány, illetve túlkereslet miatt a vállalatok a nagyobb vásárlóerő-kiáramlás esetén gond nélkül emelhették az áraikat, beindítva vagy felpörgetve az inflációt.

Az elmúlt évtizedben azonban minden vonatkozásban gyökeres változás ment végbe.

1. A forint konvertibilissé válása miatt az adósságszolgálat teljesítéséhez szükséges deviza bármikor rendelkezésre áll, ha a kincstárnak megvan hozzá a jövedelme.

2. A 90-es évtizedben a fogyasztói ártámogatások szinte teljes körű megszüntetésének lehettünk tanúi. A fogyasztói ártámogatásoknak a GDP-hez viszonyított arányai már a nyolcvanas évek végétől évről évre jelentősen csökkentek. A Világbank szakértőjének⁷ számításai szerint 1989-ben a GDP-nek még 6,6%-át, 1992-ben már csupán 1,0%-át, 1995-ben pedig 0,7%-át tették ki ezek a támogatások. A fogyasztás bővülése tehát már régen nem terheli többletkiadásokkal a költségvetést a fogyasztói ártámogatások miatt. Sőt, a nagyobb mennyiségű fogyasztás többletbevételt hoz a kincstárnak, a kereskedelmi forgalom emelkedéséből származó több ÁFA és fogyasztási adó révén.

3. A 90-es években a keresetek szerepe a lakossági jövedelemben, azaz a lakossági vásárlóerőben folyamatosan mérséklődött. A bérek súlya a lakossági jövedelmeken belül minden összehasonlítási alapot véve folyamatosan csökkent. Ez több okra vezethető vissza:

   – A kilencvenes évek elején a KGST felbomlásával a piacok beszűkülése, a korábbi nagyvállalatok tönkremenése, a költségvetési megszorításokkal járó létszámleépítések miatt a bérből-keresetből élők száma mérséklődött. A foglalkoztatottak egyik része vállalkozóvá lett. Másik részük, akik elég idősek és elég szerencsések voltak ahhoz, hogy el tudták intézni, előnyugdíjba mentek. Végül akinek egyik sem sikerült, az munkanélküli lett. A 90-es évtized kezdetén mintegy 1 millió munkahely szűnt meg, ám ennél is nagyobb ütemben csökkent a bérből élők száma.

   – A bérek egy részét – a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően – nem bérként, hanem egyéb formában, ún. dologi juttatásként fizetik ki (pl. ruhapénz, mobiltelefon és gépkocsihasználat térítése stb.). Ráadásul ezek a jövedelmek leginkább az amúgy is magasabb keresetűeknél jelentkeznek, akik e jövedelemkiegészítés miatt megmaradó keresetüket nem, vagy nem itthon költik fogyasztásra.

   – Csökkent azoknak a köre is, akik keresetüket bér formájában kapják meg. A vállalkozók számát persze a látszatvállalkozók is gyarapítják. A munkaadók arra törekednek, hogy a társadalombiztosítási járulékokat kikerüljék. Ezért sokan a dolgozóikat arra késztetik, hogy vállalkozói igazolványt váltsanak ki, és vállalkozóként dolgozzanak nekik. Vagyis ők a keresetüket nem bérként, hanem formailag vállalkozói jövedelemként kapják meg.

   – A rejtett gazdaság a 90-es évtizedben növekedésnek indult nálunk és a régió többi országában. A magánszféra bővülésével – az önbevallásos adórendszerben – mind többeknek nyílt módjuk a jövedelem eltitkolására. Részben, mert nem volt kellő az ellenőrzés, illetve az adóellenőrök felkészültsége a korábbi tapasztalatok hiányában nem volt kiemelkedően magas szintű; részben, mert az igazán nagy pénzeket eltüntetők sokukat meg tudták vesztegetni. Mások viszont belekényszerültek a rejtett gazdaságba, hiszen másként nem jutottak keresethez. Ennek formája, a már említett látszatvállalkozás mellett, hogy a dolgozókat legálisan nem alkalmazzák, vagy ha mégis, akkor a bérük töredékét (rendszerint csak a minimálbért) tüntetik fel a bérlistán, ugyancsak a tb-járulék megtakarítása miatt.

   Az utóbbi években ugyan a keresetek aránya a jövedelmeken belül ismét növekedésnek indult – vélhetően a vállalkozói jövedelmek fokozottabb eltitkolása végett -, azonban még mindig alacsonyabb a jövedelmeken belüli aránya, mint a hetvenes-nyolcvanas években volt. Ennek ellenére a statisztikai adatok azt mutatják, hogy nem lehet igazi összefüggést találni a bérek és a fogyasztás alakulása között. Amint a táblázat mutatja, szerény reálkereset-növekedés esetén is lehet dinamikus fogyasztás (1999, 2000), illetve nagyobb reálkereset-emelkedésnél is előfordul – ahhoz képest szerényebb – fogyasztásbővülés (1997, 2002).

4. Ma már nálunk a GDP 80-90 százalékát külföldi tulajdonú, illetve külföldi többségi tulajdonú vállalatok, idetelepült multinacionális cégek adják. Ezeknek a vállalatoknak nincsenek meg azok a termelési korlátaik, mint a korábbi szocialista nagyvállalatoknak – sem a termeléshez szükséges erőforrások, sem a piacra lépés, illetve a piaci jelenlét tekintetében. Sőt, kezdetben ezek a vállalatok éppen azért telepítették ide a termelésük egy részét, mert piacot akartak nyerni. Az ő esetükben már nem egymás rovására, hanem egymás mellett bővíthető a belföldi értékesítés és az export. A hazai fogyasztás növekedése tehát ma már nem von el kapacitást az exporttól. Így a kereslet és a kínálat összhangjának megteremtése céljából nem kell árat emelni. Vagyis a belső kereslet nem gerjeszti az inflációt, hiszen a vele szemben álló kínálat bőséges.

A szociális kiadásokról

Azt is alapszabálynak kellene tekinteni, hogy az állam szociális kiadásait alacsony szintre kell leszorítani, mert a magas szociális kiadások nagy adóterhet jelentenek a dolgozók, illetve a vállalkozók számára, emellett a bőséges szociális juttatások visszatartanak a munkától, egyébként pedig a költségvetés egyensúlyát veszélyeztetik.

Az állam szerepe a szociális kiadások tekintetében nem csak az egykor szocialistának mondott közép- és kelet-európai országokban, hanem az ún. jóléti államokban (Skandinávia, Kanada, Szingapúr, Ausztrália, Új-Zéland) is jelentős volt. A korábban említett drasztikus gazdaságpolitikai intézkedések is ennek a lefaragását szolgálták, a nemzetközi pénzügyi szervezetek igényeinek megfelelően. Az utóbbiak a közelmúltban kezdték felismerni az általuk diktált gazdaságpolitika problémáit, illetve az abból következő bajokat.

A szociális kiadások leszorítását szorgalmazó gazdaságpolitika hatásosságát kérdőjelezte meg az, hogy az elmúlt mintegy tíz évben az egyik legjobb eredményt felmutató európai országban, Írországban a nagyarányú növekedés beindulásakor a GDP-ben mért szociális kiadás magasabb volt, mint nálunk, illetve bármelyik EU-tagországban, amelyekhez bennünket hasonlítani szoktak. A szociális kiadások aránya éppen azért mérséklődött, mert látványos növekedés hatására egyrészt emelkedett a jólét, másrészt a GDP oly mértékben emelkedett, hogy a részarány csökkenése ellenére is finanszírozhatók voltak a feladatok. Ám, érdekes módon, éppen az aránycsökkenéssel párhuzamosan a gazdasági növekedés üteme is visszaesett. Míg a kilencvenes évek elején a szociális kiadások aránya még 26,1 százalék volt, és a növekedés 5,7-9,9 százalék körül mozgott, 2000 után a 16-17 százalékra mérséklődő szociális kiadások mellett a GDP növekedése is 4,8-2,5 százalékra csökkent. Ebből úgy tűnik, hogy a szociális kiadások relatíve magas színvonalának nem kell feltétlenül hátráltatnia a haladást. Erre utal az is, hogy – amint az 1. táblázatban látni – az EU-tagországok gazdasági növekedési üteme között nincs jelentős különbség, de a szociális kiadásaik arányában már igen. Vagyis nincs szoros kapcsolat a szociális költekezés és a gazdasági eredményesség között, viszont a megfelelő jóléti finanszírozás révén elkerülhető a társadalom radikalizálódása olyan országokban, ahol sokaknak nincs más reális jövedelemszerzési alternatívájuk.

A kiadások állandó mérséklésére való hazai törekvés azért sem tűnik indokoltnak, mert ahogyan a mellékelt táblázatból látni lehet, Magyarországon a legalacsonyabb az arány, ráadásul egy, a többiekénél jóval kisebb GDP-ből.

A szociális juttatások, elsősorban a munkanélküli segély viszonylag magas szintje természetesen visszatarthat a munkavállalástól. Ezt az észak-európai országok is tapasztalták. A munkanélküli juttatások nálunk a kilencvenes évek elején valóban nagyvonalúak voltak. Azóta azonban mind a munkanélküli járadék (ma álláskeresési támogatás) számítási alapjába bevont jövedelmek köre, mind a juttatás időtartama lényegesen mérséklődött. Közben bevezették a felső határt is. Így ma már messze nem biztosítanak annyira jó megélhetést (azt is mindössze néhány hónapra, ráadásul számos kötelezettség mellett), mint az elmúlt évtized kezdetén – tekintve, hogy a KOPINT-DATORG számításai szerint⁸ a kilencvenes évek végén a magyarországi átlagkereset az EU 15-ök átlagkeresetének csupán 15%-át tette ki. Az ilyen keresetekből számított munkanélküli járulék aligha tartja vissza a munkavállalástól azokat, akik valóban szeretnének dolgozni. A többiek viszont lényegesen magasabb keresetekkel is nehezen lennének bevonhatók a munkaerőpiacra.

A probléma lényege nálunk a foglalkoztatás – legalábbis a legális foglalkoztatás – lehetőségének szűk köre. Amint korábban írtam, a munkáltatók tb-terheinek mérséklése az elmúlt tíz évben a foglalkoztatás tekintetében mindössze 1,5 százalékos növekedést eredményezett. A munkalehetőségek szűkösségét jelzi, hogy a mintegy 400 ezer regisztrált foglalkoztatotthoz képest 2005-ben, negyedévenként változóan, a Foglalkoztatási Hivatal adatai szerint mindössze 13-23 ezer bejelentett üres álláshelyet jelentettek.

Az állami költségvetés egyensúlyát természetesen veszélyezteti az, ha túl sokan akarják azt megcsapolni, miközben mind kevesebben akarnak hozzájárulni. Ebből a szempontból azonban sokkal fontosabb az utóbbi. Tehát az, hogy mind kevesebben akarnak a kiadásokhoz hozzájárulni. A nyugdíjreformot kezdeményező kormány egyértelműen elismerte, hogy a kiadások csak a bevételekhez képest magasak. Vagyis nem a kiadások voltak magasak, hanem a bevételek alacsonyak. Ezt a problémát a kiadások csökkentése nem oldja meg, mert a szociális jövedelmeket olyanok kapják, akik azt el is költik. Ha ők kevesebbet kapnak, kevesebbet is költenek. Így viszont az állam adóbevétele is csökken.

*

Összefoglalva elmondható, hogy a fétisként tisztelt nézeteket alaposan át kellene gondolni, és az új körülményeknek megfelelően korrigálni kellene, hiszen a régi tanok és érvelések ma már nem állják meg a helyüket. Kár olyan veszélyektől tartani, amelyek már régen nem léteznek, viszont célszerű lenne arra odafigyelni, hogy az új körülmények milyen új megközelítéseket igényelnek, ami a gazdaság minden szereplője számára előnyökkel járhatna.

Jegyzetek

¹ In: Globalizáció, Európai Unió, gazdaságpolitika. MEH STRATEK, Budapest, 2003.

² Émile Zola: Hölgyek öröme. Európa, Budapest, 1978.

³ Top 100. ECOSTAT, Budapest, 2004.

⁴ Az új tagországokban 2000-től.

⁵ Kornai János: A hiány. Közgazdasági és Jogi könyvkiadó, Budapest, 1980.

⁶ Ékes Ildikó: A gazdaság árnyéka, avagy a rejtett gazdaság. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2003.

⁷ Kopits György: "Állami pénzügyek Magyarországon: a fokozatos reform élete." Közgazdasági Szemle, 1993. október.

⁸ Gács János – Hárs Ágnes – Hütl Antónia: Az EU a keleti kibővítéskor és utána. KOPINT-DATORG, Budapest, 2001.

Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990. Napvilág Kiadó, Budapest, 2006.

Ripp Zoltán könyvéről írhattam volna "Egy fontos alapkönyv" címmel is. Mert Ripp könyve szintézis és kezdet. Szintézise a magyar rendszerváltás politikai folyamatainak 1987 és 2000 között (valójában napjainkig). Ugyanakkor kezdete számtalan kutatásnak, amelybe – feltehetően – kézikönyvként beépül.

Ezért nagyon nehéz írni róla. A recenzens persze megtehetné, hogy mondat- és hibavadászatba kezd, hiszen egy ekkora vállalkozás esetében ez elvileg nem tűnne reménytelennek, de elírást, téves adatot aligha találhat. Le a kalappal!

Természetesen ez a könyv sem előzmények nélküli. A rendszerváltás egyes folyamatainak és dokumentumainak már könyvtárnyi irodalma van. Sőt, Romsics Ignác 2003-ban már szintézisre is kísérletet tett,¹ de Ripp könyve nem "alkalmi" vállalkozás; ez a könyv egy hosszú és szisztematikus kutatás összefoglalása. Ezt a könyvet a történelem, a mi történelmünk írta. Sokan érezhetik személyes történetüknek is.

Ripp könyve naprakész. Az Epilógusban a szerző vázlatos áttekintés ad a folytatásról, s ez napjainkig terjed. Igaz, vázlatosan, kevesebb ténnyel, több ideológiával, mint a főszövegben, de ne legyünk telhetetlenek: így is imponáló.

Ripp kutatásai végigkísérték a rendszerváltás folyamatát. A "Kerekasztal" jegyzőkönyveinek elemzése és a párttörténetek tették ki munkásságának eddigi meghatározó részét; ezek is politikatörténeti alapművek. A könyv tehát nem váratlan és nem előzmények nélküli, hanem szerves folytatása Ripp eddigi kutatásainak. (Csak irigyelni lehet érte a szerzőt: ha valami, ez valóban sokat ígér kutatói jövője szempontjából is.)

A magyar rendszerváltás folyamata a közép-kelet-európai változásokban számos vonatkozásban különlegesnek számít. Némely vonatkozásban (elsősorban a politikai elitek közötti alku vonatkozásában) "éllovasnak" számítunk, más szempontból viszont (pl. az elitek rendszerváltásbeli társadalmi támogatottsága szempontjából), bizony, sereghajtók vagyunk. Ez szorosan összefügg a "kádárizmus" örökségével.

Kezdetben volt a…

Ripp a kádárizmus politikai felbomlásának tárgyalását 1987-től kezdi. Pedig azoknak a folyamatoknak, amelyek Magyarországon – mondjuk – 1987-ben kezdődtek, megvoltak a maguk előzményei, s az, hogy Magyarország a közép-kelet európai rendszerváltások "éllovasa" lett, csak cum grano salis, azaz csak bizonyos megszorításokkal igaz. Ne kerteljünk: 1987-ben a politikai intézményrendszer felbomlása kezdődik, a Kádár-rendszert kialakító, majd fenntartó társadalmi konszenzus bomlása már 1978-1979 után megindult. 1987-re a kádárizmus társadalmi konszenzusa már csak a hivatalos ideológiában létezett, gyakorlatilag semmivé foszlott. 1987 a politikai intézményrendszer reformjának (sőt még inkább a szocializmus nyílt politikai válságának) kezdete; a társadalmi-gazdasági válság a hetvenes évek végétől többé-kevésbé érzékelhető volt. A rendszer tett kísérleteket bázisa erősítésére a gazdaságban is. Elég, ha a vállalati törvény módosítására (1984) vagy a szakszervezeti pluralizmus előzményeire (a szakszervezetek bizalmi válságára) gondolunk. De ezeknek a hatása még (és már) kétséges volt. A szocializmus válsága, latens vagy nyílt formában, Közép-Kelet-Európában több évtizedes folyamat, de 1981-ig, a lengyel válságig, illetve 1987-ig, a magyar gazdasági és politikai válság kibontakozásáig nem volt letagadhatatlan és nyílt. Közhely, de itt felidézhetjük, hogy az egyes szocialista országokban a rendszer legitimációja, nem szerves fejlődése a második világháború befejeződésétől kezdve kérdéses volt, de a nyolcvanas évekig a gazdasági-politikai status quót a rendszernek Kelet-Közép-Európában sikerült megvédelmeznie.

Míg a legtöbb szocialista országban a politikai-gazdasági intézményrendszer képes volt elnyomni a legitimációs kérdéseket (itt erre nem térhetünk ki), így azok csak időlegesen robbantak ki (Berlin: 1961, Prága: 1968 stb.), Lengyelország vagy Magyarország külön esetnek számított. Lengyelországban a munkásosztály bázisán periodikusan robbantak ki a válságok. Magyarország 1956 utáni fejlődése az ellenkezőre példa: a kádári konszolidációs politika 1962 után hatékonyan számolta fel a tradicionális munkásosztályt, s bontakoztatott ki előbb egy paternalista életszínvonal-politikát és gazdasági reformot, majd egy (1987-ig korlátozott) polgárosodási folyamatot.²

Kétségtelen, hogy ha a pártosodást vagy a közép-kelet-európai politikai status quo "megbontásának" szempontjait tekintjük, 1987 után Magyarországnak a térségben kezdeményező szerepe volt. A "Pán-európai piknik" vagy az NDK-turisták kiengedése magyar kezdeményezés volt, s ez nem csupán a rendszer kibontakozó politikai válságával függött össze, hanem Magyarország egyben a politikai változások egyik kezdeményezője is volt. S ezt a kezdeményező szerepet nem korlátozhatjuk csupán a magyar ellenzékre, ez a szerep nem függetleníthető a válságból kiutat kereső kádárista politikai elittől sem.

A magyar rendszerváltás folyamata egybeesett a közép-kelet európai status quo felbomlásával, annak gyökerei a szovjet válságra adott gorbacsovi válaszokra, és nem a közép-kelet-európai vagy a magyar rendszerváltó társadalmi csoportok működésére vezethető vissza. (A fecske nem csinálja, hanem jelzi a tavaszt.)

Ahol az értelmiségi elit széles társadalmi bázisra támaszkodhatott, ott a rendszerváltás folyamata nem vetett fel legitimációs kérdéseket. Ezek a kérdések Magyarországon csak az első szabad választásokkal nyertek választ: a választás legitimálta a rendszerváltást. (Legalábbis a politikai intézményrendszer vonatkozásában.)

Egy olyan országban, ahol a rendszerváltás elit által megfogalmazott céljainak olyan kicsi volt a támogatottsága, mint Magyarországon, a politikai rendszer mélyreható, strukturális válságának a felismerése és az ennek megfelelő politikai taktika kialakítása egy elit csoport részéről egyáltalán nem lebecsülhető; ellenkezőleg, történelmileg igen tiszteletreméltó teljesítmény.

A rendszer belső, politikai-strukturális támogatottságának hiánya olyan fokozatosan táguló vákuumot hozott létre, amelybe a rendszerváltó elit benyomulhatott, feltéve, hogy tudta, mit akar. S még ennél is fontosabb volt annak ismerete, hogy a meghatározó nemzetközi pénzügyi elitek mit akarnak, tehát az, hogy kit tekintenek tárgyalóképesnek Magyarországon, és milyen intézményrendszer integrálódhat a globális világgazdaságba.

Akik mindezt nem "tudták" (vagy csak nem tudták elfogadni), azok különböző ideológiai és politikai célokkal közvetlen demokráciáról, közösségi tulajdonról, részvételi demokráciáról, harmadik útról beszéltek.

A nyers kommunizmussal szemben nem akartak nyers kapitalizmust. Ebből következően, bár elvileg élvezhették volna a társadalom jelentős részének a bizalmát, hiszen illúzióik szerint annak érdekében léptek fel, annak vágyait és álmait fogalmazták meg, csak éppen egy citoyen forradalmi átalakuláshoz a meghatározó hazai és nemzetközi gazdasági és politikai elit támogatása hiányzott.³ A társadalom meghatározó – legnagyobb létszámú, többségi – rétegei némák maradtak, azaz nem jutottak el gazdasági és politikai érdekeik manifeszt artikulálásához és hatékony érvényesítéséhez.

Kádár népe

Ripp a politikai intézményrendszer változásáról írt könyvet, s nyilvánvaló, hogy azokkal a történeti-szociológiai szempontokkal, amelyek az 1956 utáni történelmünkön végighúzódtak, szükségképpen nem foglakozott. Pedig a magyar rendszerváltás specifikus sajátosságai a kádári társadalomszerkezet kialakulásából magyarázhatók.

A kádárizmus társadalomképét 1966 után, de különösen 1962-64-től egy pacifikált társadalomra való törekvés határozta meg. 1956-ban a magyar munkásosztály osztályként cselekedett, ez az osztály létrehozta az osztály cselekvésének adekvát formáját is, a munkástanácsot. Az ún. kádári konszolidációnak ezért középponti kérdése volt a munkásosztály pacifikálása. E pacifikálás eszközéül a munkásosztály depolitizálása kínálkozott. Ezt először jóléti intézkedésekkel, majd – miután ezek a lehetőségek 1979 körül már végképp kimerültek – a munkásosztály megosztásával, amit a különböző vállalkozások lehetőségeinek kiépítésével teremtettek meg. S nem sikertelenül.

Ezt a folyamatot a nyolcvanas évek magyar szociológiai nyelvhasználata polgárosodásnak nevezte, természetesen nem citoyen, hanem burzsoá értelemben.⁴ Azonban ennek az ára az volt, hogy a magyar munkások osztályként nem váltak a rendszerváltás alanyaivá. Noha egyénileg támogathatták a rendszer leváltását, osztályként nem cselekedhettek. A magyar munkásoknak – szemben a lengyellel – nem voltak forradalmi szervezeteik. Ez a hetvenes-nyolcvanas évek polgárosodási folyamatainak volt köszönhető.

A "kaparj kurta, neked is jut" elvének érvényesülése a hetvenes és a nyolcvanas években a munkások számára is igazolhatta az individuális cselekvés, a szerzés, az egyéni boldogulásra irányuló magatartás hatékonyságát, de a kollektív cselekvéshez nem adott motivációt. Sőt, amilyen mértékben a jóléti intézkedések, majd a reformok hatékonynak bizonyultak, a rendszer egyre kevésbé igényelte az aktív lojalitást, hiszen a társadalom depolitizálása, és nem a forradalmasítása volt a cél. A politizáló réteg egyre inkább a párttagságra és a nómenklatúrára szorult vissza, a politikai elit ezekből rekrutálódott.

A politika a szocializmus gazdasági válságának elmélyülésével párhuzamosan a polgárosodó rétegeknek egyre nagyobb teret nyitott. Azok számára, akik a boldogulásért vívott individuális harcban lemaradtak, a helyzet demoralizáló is volt. A nyolcvanas évekre a munkások osztályként már csupán a rendszer deklarált ideológiai felépítményeként jelentek meg,⁵ valójában többségükben a szegények, a leszakadók gyorsan bővülő csoportjait alkották.

A kádárizmus az 1956-os forradalomtól s annak meghatározó bázisától való félelmében úgy pacifikálta a munkásosztályt, hogy – előbb a jóléti intézkedésekkel, majd a különböző vállalkozási formákkal – felszámolta azt. A magyar fejlődés 1956 után ebben a mozzanatban tért el a többi közép-kelet-európai szocialista ország fejlődésétől, nem csupán gazdaságpolitikai, hanem társadalompolitikai értelemben is.

Ripp könyve nagyjában-egészében a hosszú nyolcvanas-kilencvenes évtizedekről szól, de a korszak a "klasszikus kádárizmus", tehát az 1962-64-től kibontakozó periódus nélkül történelmi-szociológiai értelemben nem magyarázható. Nem magyarázható, hogy a rendszerváltás valóságos politikai folyamataiból Magyarországon miért szorultak ki a munkások, a "leszakadók", az egyszerű emberek. Hogy a rendszerváltás cselekvő alanyai miért az értelmiségi elitek s a nyolcvanas években kialakuló burzsoázia lettek?

A cél minden, a mozgalom semmi

1987-re, amikor Ripp elemzései kezdődnek, a közép-kelet-európai szocialista társadalmaknak különböző formákban és mélységben legitimációs problémákkal kellett szembenézniük. Természetesen egymástól eltérő formákban. A legitimációs kérdésekre eltérő válaszok születtek.

A szocialista politikai rendszernek a nyolcvanas években valódi, nehezen megválaszolható legitimációs kérdésekkel kellett szembenéznie. De a legitimációs válság a nyolcvanas évek első felében a legtöbb országban latens maradt. A represszív politikai rendszer legitimációja a munkásosztály deklarációján alapult. A legtöbb közép-kelet-európai országban csak a nyolcvanas évek végére vált nyíltan kérdésessé – bár eltérő okokból és eltérő válaszokkal – a szocializmus gazdasági, társadalmi, majd politikai delegitimációja, ami közvetlenül a rendszerváltás egyik fontos feltétele volt.

A nyolcvanas években a szocializmust az első kihívások lengyel, illetve magyar részről érték. Ezek a kihívások nem egyszerűen politikaiak voltak, hanem a politikai rendszer társadalmi támogatottságát érintették. A különbségek jelentős mértékben a két ország történelmi múltjából, a szocializmus legitimációjából s jelentős mértékben e társadalmak (osztály)struktúrájából következtek.

Láthattuk, hogy az 1956 utáni magyar fejlődés a társadalom osztályszerkezetének a felszámolásán alapult. A lengyel társadalomban a szocializmus időszakában a munkásosztály cselekvő osztályként a nyolcvanas évekig fennmaradt. A lengyel munkásokat a szocializmus nem fosztotta meg osztálytudatától, ellenkezőleg: a periodikus lengyel válságok a munkásokat – hogy lengyelek és hogy munkásosztályhoz tartoznak – folyamatosan erősítették. (Hogy katolikusként mennyire, most hagyjuk. A lengyel klérus a magyarnál eleve demokratikusabb volt, s a nemzeti tudatnak a protestáns németek s a pravoszláv oroszok között sokkal inkább a letéteményese, mint a teljesen más, nála arisztokratikusabb magyar klérus. De Tourraine és munkatársainak elemzései szerint a klérus szerepét árnyaltabban kell megítélni.⁶ Ami itt valójában fontos, az, hogy a lengyel munkásosztály úgy őrizte meg osztálytudatát, hogy egyben a nemzeti ellenállás bázisa is volt. A periodikus válságok ezt az osztálytudatot erősítették. E fejlődés valójában 1980-81-ben teljesedett ki. (A Szolidaritás 1981-ben nem véletlenül hivatkozott a magyar 1956-ra, különösen a magyar munkástanácsokra.)

1956-57-ben a magyar munkástanácsok egy osztálybázison a nemzeti ellenállás intézményei voltak. Ebben az értelemben a Szolidaritás 1981-ben joggal hivatkozott rájuk a maga elődeiként.

Taktika és/vagy etika

Mindez azonban számunkra csak abból a szempontból érdekes, hogy jelezzük: az, hogy a magyar rendszerváltás alanyai a különböző elitek voltak, s hogy a társadalom legkülönbözőbb csoportjai a politikai és a gazdasági rendszerváltás alkufolyamataiba cselekvő módon nem léptek be (holott az ő sorsukról is szó volt, s a politikai elitek legitimációs alapként rájuk hivatkoztak), jórészt a kádárizmusban kialakult társadalomszerkezet következménye volt. A kádári politika (névadója szándékától függetlenül) a magyar társadalomból egy atomizált polgári társadalmat (bürgerliche Gesellschaft) formált, hogy felszámolja 1956 örökségét: a citoyen forradalmi ethoszt.

A nyolcvanas évek második felétől kezdődően gyors ütemben bontakozott ki a közép-kelet-európai országok legitimációs válsága, majd "rendszerváltása", de szinte egyetlen országban sem korlátozódtak a változások szinte kizárólag az értelmiségi ellenzéki elitre és a "felvilágosult" hatalmi elitre. (Romániát vagy Bulgáriát itt nem is érintjük.) De az 1987 utáni lengyel Szolidaritás, a csehszlovákiai szakszervezetek 1989. évi sztrájkfenyegetései a kerekasztal-tárgyalások folytatására, a Fal lebontásának össznémet ünnepe stb. megjelenítették a civil társadalom akaratát, s a politikai változások alanyává – legalább részlegesen – a citoyen elemet tették. Magyarországon ez jelentős mértékben elmaradt. Akár az erdélyi, akár a bős-nagymarosi tüntetéseket nézzük, egyik helyen sem jelent meg a civil társadalom, s részvétele a politikában nem csupán illuzórikus tartalmakkal volt terhelt, hanem többnyire szimbolikus maradt.

Egy könyvkritikával kapcsolatban felmerülhet, hogy jogos-e mindennek felvetése egy olyan monográfia kapcsán, amely bevallottan a rendszerváltás politikatörténeti összefoglalására vállalkozott. Szeretném hangsúlyozni, hogy az itt felvetett szempontok egy politikatörténeti művel kapcsolatban általános, kiegészítő felvetések. Tehát nem a konkrét művel kapcsolatos kritikai megjegyzésekről van szó.

Ez a recenzió nem bírálatra, hanem értelmezésre vállalkozott, s a történet korlátoltsága nem a történetírótól, hanem a történet szereplőitől ered: a kádárizmusból a demokráciába vezető átmenet Magyarországon az elitek közötti "exkluzív" alkuból született.

Ennek az volt az ára, hogy a részvételi demokrácia intézményei mind a politikában, mind a gazdaságban retardáltak maradtak. Ezért a hiányért nem csupán mi fizetünk, hanem a politikai elit is: ha a polgár csak választópolgár marad, a politikát és a politikai intézményeket nem a sajátjának, hanem számára idegen, felette való hatalomnak tekinti. A képviselők visszahívásának intézményes eltörlésétől (1989) a konstruktív bizalmatlanság intézményéig (1990) a végrehajtó hatalommal szembeni bizalomvesztésnek nincs jogkövetkezménye.

Az ún. intermedier intézmények hiánya Magyarországon a "demokrácia hiányzó láncszemét" jelenti.

Jegyzetek

¹ Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás. (Prohászka Imre fotóival.) Budapest, Rubicon Könyvek, 2003.

² Huszár Tibor: Kádár. A hatalom évei, 1956-1989. Budapest, Corvina, 2006; uő: Kádár János politikai életrajza. Budapest, Szabad Tér – Kossuth, 2003.

³ E sorok írója a megújuló magyar szakszervezeti mozgalom egyik irányzata, az akkori munkástanácsok képviseletében 1990 őszén meghívást kapott az FSZDL képviselőivel együtt a DGB düsseldorfi központjába. A kollektív munkástulajdon koncepciójával ott – enyhén szólva – mérsékelt sikert aratott. A kollektív munkástulajdon a kontinentális Európa legnagyobb szakszervezetének csúcsvezetői szemében naiv keleti utópiaként hatott.

⁴ Erről lásd Szelényi Iván: Új osztály, állam, politika. Budapest, Európa, 1990.

⁵ Még azt sem állítom, hogy Kádár János személy szerint ne hitt volna abban, hogy a magyar munkások, mint osztály, léteznek. (Sőt…) De a történet nem Kádárról, hanem a rendszerről szól.

⁶ Alin Touraine et al.: Title Solidarity: the analysis of a social movement: Poland, 1980-1981. Cambridge University Press, 1983.

Az antiszemitizmus, a holokauszt tagadása, illetve relativizálása a hivatalos politika keretei között is megjelenik Kelet-Európában. A szerző, aki Wiesenthal Központ munkatársa Izraelben, az idevágó tények sokaságát veszi számba a balti államokban.

Bár a nyugati világ a holokausztnak és történelmi tanulságainak a megismertetését tekinti hagyományosan az antiszemitizmus, a rasszizmus és az idegengyűlölet elleni egyik leghatásosabb módszernek, a posztkommunista Közép- és Kelet-Európa országaiban a holokauszttal kapcsolatos kérdések nagyban hozzájárultak az antiszemita incidensek és a zsidók iránt megmutatkozó ellenszenv felerősödéséhez. Ezekben a társadalmakban – melyek első ízben most kényszerülnek szembenézni azzal a ténnyel, hogy a holokauszt idején saját népük a zsidósággal szemben a bűnpártolás bűnébe esett – ma a zsidók és nem zsidók közötti konfliktusok és feszültségek jelentős forrása a második világháború során a zsidók rovására elkövetett bűntettek beismerése, az áldozatokra való visszaemlékezés, a bűnösök bíróság elé állítása és az események dokumentálása. Tanulmányomban nyolc posztszovjet és posztkommunista országban tapasztalt fejlemények alapján mutatom be, hogyan alakult a helyzet az elmúlt tizenöt év során. A probléma megoldása alaposabb vizsgálatot és aktív fellépést kíván.

A jelenkori európai antiszemitizmust nem vizsgálhatjuk anélkül, hogy figyelembe ne vegyük a holokausztot és annak Európára gyakorolt hatását a soá szörnyű eseményeitől kezdve máig, azaz annak elemzéséig, milyen az európai attitűd, politikai viszony, milyen a kultúra és a kapcsolatok rendszere a mai Izraellel és a zsidó néppel. A kérdés megkerülhetetlen, és nem csak a zsidóság és az emberiség történetében egyaránt vízválasztót jelentő óriási trauma miatt, hanem az elmúlt fél évszázad érdekes és meglepő fejleményeit tekintve annak kapcsán is, hogy emésztette meg Európa és a világ ezt a szörnyű eseményt.

Az elmúlt ötven évben, de különösen az utóbbi három évtizedben nagy intenzitással fordított a zsidó világ sok millió dollárt a holokauszt megismertetésére és oktatására.¹ E nagyszabású vállalkozásokat az az általános megfontolás indította el, hogy ennek az egyedülálló katasztrófának, illetve történelmi összefüggéseinek és tanulságainak megismertetése és megértetése lehet a leghatásosabb ellenszere a jelenkori antiszemitizmusnak, és hogy ezáltal növekszik majd az etnikai és vallási tolerancia, azaz a megismerés-megismertetés segítségével legyőzhetők a rasszizmus, az idegengyűlölet és a nacionalista szélsőségesség megnyilvánulásai.² Hiszen – a társadalom leginkább perifériára szorult elemein kívül – hogyan is juthatna valakinek antiszemita gondolat az eszébe a soá után? Ebben a tekintetben az erőfeszítések azt az íratlan, teljesen soha ki nem fejtett és nyíltan soha be nem vallott célt szolgálták, hogy a holokauszt az emberi jogok megsértésének egyetemes paradigmája, valamint az emberiségellenes bűntettek legszélesebb értelemben elismert szimbóluma legyen, s ezáltal a második világháború a jó és a rossz klasszikus küzdelme megtestesülésévé váljon. Sokan úgy vélték, ez a törekvés biztosíthatja majd a zsidó nép biztonságát és fizikai jövőjét a diaszpórában és Izrael Államban egyaránt.

Hogy ez a stratégia mennyire volt eredményes, s hogy a holokauszt valóban a barbár kegyetlenség és a semmivel sem indokolható emberi szenvedés egyetemes szimbólumává vált-e, hogy meghatározó mértékben áthatja-e az európai gondolkodást, azt könnyen bemutathatjuk, ha felidézünk három esetleges példát, melyek három különböző európai országban történtek meg 2004 októberének második hetében.

Az első eset a Dunscore nevű skót falu tanácsának az a kezdeményezése, hogy egy keresztény misszionáriusnak, a környéken született és 1944-ben az auschwitzi gázkamrákban megölt Jane Hainingnek "a holokauszt áldozata" címet adományozza. Ami azt jelenti, akadnak emberek, akik olyasvalakit akarnak "a holokauszt mártírjaként"³ tisztelni, aki életét azért áldozta fel, hogy a zsidókat hitük feladására vegye rá; s ez a tény egyértelműen aláhúzza, hogy vannak, akik azonosnak tekintik a zsidók és a zsidókat önmaguk megtagadására késztetők szenvedéseit és áldozatait.

A második példa Spanyolországból való; a spanyol kormány kitüntetett egy Angel Salamanca nevű katonát, aki a francoista hadsereg tagjaként részt vett a második világháborúban, és harcolt a Szovjetunió ellen. Salamancát október 12-én, a spanyol hadsereg napján tüntették ki. Ez a hivatalos lépés nagy vitákat keltett, és különösen a baloldali politikusok felháborodását váltotta ki, akik szerint ez a gesztus hazug módon egyenlőségjelet tesz azok között, akik a fasizmus ellen, illetve akik a fasiszták oldalán harcoltak. Jose Bono hadügyminiszter viszont azzal utasította el ezt a vádat, hogy a megemlékezést elsődlegesen a megbékélés szándéka motiválta, és hogy az ünnepélyes megemlékezés "mindazoknak a spanyoloknak szól, akik harcoltak az általuk vallott elvekért".⁴ Ez a kísérlet, mely tisztelettel adózik minden, második világháborúban harcolt spanyolnak, függetlenül attól, melyik oldalon állt, egyértelműen kiemeli, milyen hallatlan jelentőséget tulajdonítanak az európaiak a második világháborúnak, és milyen erősen él bennük a vágy, hogy erkölcsi legitimitásban részesüljön mindenki, aki katonaként vett részt e világégésben.

A harmadik jellegzetes esemény Franciaországban történt október 11-én. Bruno Golnisch, akit a szélsőjobboldali Nemzeti Front Pártja második emberének tekintenek, kétségbe vonta a gázkamrák létezését, és célzott arra, hogy szerinte eltúlzott a soá áldozatainak általánosan elfogadott, hatmillióra becsült száma.⁵ Az antiszemita elemek, ebben az esetben a Nemzeti Front vezetői, szüntelenül kétségbe vonják a holokauszt általánosan elfogadott narratíváját. E tény részben annak a jele, hogy egyre többen ismerik fel a holokausztnak az európai történelemben játszott vízválasztó szerepét, illetve jól mutatja azt, hogy e felismerés hogyan hat ki az európaiaknak és más népcsoportoknak a zsidókhoz és Izraelhez fűződő viszonyára.

Bár a holokauszt emlékezete és tudatosítása egyre jelentősebb tényező az európai mindennapokban, és a holokauszt oktatása egyre inkább gátat szab az antiszemitizmus terjedésének,⁶ az elmúlt tizenöt évben, meglehetősen ironikus módon, Kelet-Európában az antiszemitizmus elsődleges katalizátorai éppen a holokauszt emlékével, megértésével kapcsolatos események, történések voltak.

Ugyanakkor ez az újonnan kialakuló antiszemitizmus, amelynek elsődleges célja az volt, hogy a zsidó holokauszt narratívájának hitelességét és tényszerűségét aláássa, mégsem vezetett olyan széles körű zsidóellenes erőszakhoz, mint azt Nyugat-Európában láttuk, s eddig csak kis mértékben korbácsolta fel a kedélyeket Kelet-Európában. Ennek ellenére szükséges és fontos megvizsgálni a zsidókkal szemben megnyilvánuló ellenséges érzület mozgatórugóit, illetve ezen érzületnek a kelet-európai társadalmakra gyakorolt hatását, hiszen súlyos potenciális veszélyt jelentenek, és ezekben az országokban máris negatív hatással vannak a zsidóság mindennapjaira.

Ezt a jelenséget akkor tudjuk a legjobban megközelíteni, ha megvizsgáljuk, hogyan viszonyultak az egyes országokban a holokauszttal kapcsolatos témakörökhöz, amelyek a kommunizmus összeomlása és a Szovjetunió felbomlása után központi jelentőségre tettek szert Kelet-Európában. Ezek a fejlemények olyan történelmi és politikai körülményeket teremtettek, melyek a függetlenné vált újsütetű kelet-európai demokráciákat holokauszttal súlyosan terhelt múltjukkal szembesítették. Kivált nagy nehézségeket okozott ez azért, mert sok esetben a helyi lakosság jelentős része tevőleges járult hozzá a zsidóság meggyilkolásához.⁷ Mivel a soával kapcsolatos kérdéseket korábban a kommunista ideológia és annak érdekei határozták meg,⁸ ezek a problémák az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején újra felszínre kerültek, és ezek az országok első ízben szembesültek az igazsággal, és először kellett gyakorlati lépéseket tenniük a feltárult múlt fényében.

Azok a speciális, holokauszttal kapcsolatos problémakörök, melyekkel a kelet-európai államoknak szembe kellett nézniük, a következők voltak (a továbbiakban csak az első négy témakörrel foglalkozom részletesen; bár az ötödik és különösen a hatodik kérdés is óriási jelentőségű, meghaladják e cikk kereteit, s majd jövőbeli kutatások derítenek fényt rájuk):

1. annak a ténynek az elismerése, illetve nyilvános beismerése, hogy a helyi lakosság aktív szerepet játszott a zsidók meggyilkolásában;
2. emlékezés az áldozatokra;
3. a bűnösök felelősségre vonása;
4. az elkövetett bűnök dokumentálása;
5. a holokauszt tanításának beiktatása a hivatalos tanmenetbe, és ehhez megfelelő tananyagok és segédeszközök elkészítése;
6. a közösségek és az egyének kárpótlása.

A holokauszt során elkövetett bűnök beismerése

A múlttal való szembenézés folyamatának első lépése mindenhol annak beismerése volt, hogy a holokauszt megtörtént, s hogy a helyi lakosság aktívan részt vett a zsidók meggyilkolásában. Sok esetben a bocsánatkérésre akkor került sor, amikor az érintett ország államfője Izraelbe látogatott, bár néhány esetben az is előfordult, hogy a parlament fogadott el erről szóló törvényt. Így történt például a litván miniszterelnök, Adolfas Slezevicius és a litván államelnök, Algirdas Brazauskas izraeli látogatása alkalmából, amikor formálisan is bocsánatot kértek a zsidóság ellen a holokauszt idején elkövetett bűntettekért,⁹ illetve ezt tette a lett elnök, Guntis Ulmanis,¹⁰ a horvát elnök, Stjepan Mesić¹¹ és Lech Wałeşa lengyel elnök is.¹²

Bár a bűntettek elismerése és a bocsánatkérés a zsidó körök szerint a megbékéléshez vezető első lépés, a beismerést és bocsánatkérést az egyes országok lakossága általában súlyosan elítélte, és köreikben szinte egységes elutasítást váltott ki, mert a nacionalista és más társadalmi csoportok vagy tagadták a történelmi tényeket, vagy azt követelték, hogy az izraeli vezetők is tegyenek hasonló lépéseket a zsidó kommunisták által ellenük elkövetett bűnök miatt. Slezeviciust és Brazauskast a litván közvélemény széles köreiben érte súlyos elmarasztalás,¹³ akárcsak Lech Wałeşa lengyel elnököt azért, mert az izraeli Kneszetben mondott beszédében azt kérte, hogy bocsássanak meg a lengyeleknek.¹⁴ Magyarországon a Mein Kampfot újra megjelentető kiadó perbe fogta Horn Gyula miniszterelnököt, mondván, azzal, hogy a miniszterelnök bocsánatot kért a zsidóság ellen elkövetett bűnökért, megsértette az ő (a kiadó) személyiségi jogait, hiszen a bocsánatkérés azt sugallja, hogy ő egy bűnös nemzet tagja.¹⁵

Különösen sokatmondó ebben az összefüggésben a litván Legfelsőbb Tanács 1990. május 8-án megfogalmazott nyilatkozata, melyben elítélik "a zsidók megsemmisítését a náci megszállás éveiben Litvániában". Bár a nyilatkozat külön is hangsúlyozza, hogy a "litván nép nevében" foglal állást, a holokauszt idején Litvániában elkövetett bűnökért a "litvániai polgárokat" teszi felelőssé. Ez a kategória azonban olyannyira tágan értelmezhető, hogy nem csak a litván nemzetiségűekre vonatkozik, hanem – ad absurdum, perverz logikával – a Litvániában élő zsidókra is. Így kívánt tehát a litván parlament különbséget tenni a látszólag makulátlan "litván nép" és a "litván állampolgárságú" bűnösök között; ezt a különbségtételt azonban a történelmi tények cseppet sem támasztják alá.¹⁶

Emlékezés az áldozatokra

Bár ez a lépés sokféle formában történhet meg, mégis mindennél fontosabb, hogy sor kerüljön egy olyan emléknap hivatalos kijelölésére, amikor minden évben megemlékeznek a holokauszt áldozatairól. Kétségtelen tény, hogy egyre több ország teszi meg ezt a döntő lépést, melyet eredetileg Izrael kezdeményezett. Sokáig csak Izraelben tartottak efféle rendszeres megemlékezést.¹⁷ Ez a tény is erőteljesen mutatja, hogy a holokauszt egyre nagyobb figyelmet kap – főképp az európai országokban. Ebben a tekintetben döntő jelentősége van annak, hogy melyik napot választják ki az emléknap megtartására, mert ez önmagában is jelzi az adott országnak a holokauszthoz fűződő viszonyát. Jó példa erre, hogy tizenkét ország, többek között Németország, január 12-ét, vagyis az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának napját nyilvánította a holokauszt emléknapjának, s nem pedig egy olyan napot, amely országuk történelmének valamely fontos eseményéhez fűződik, noha egy ilyen gesztus jelentősen hozzájárulhatott volna a megemlékezés hatásához. (Tizenegy ország saját második világháborús történelmének egy konkrét dátumát választotta.¹⁸ )

Észtország, mondhatni, utolsóként csatlakozott azon államokhoz, melyek január 27-ét választották a megemlékezés napjának. Itt élénk vitát váltott ki a holokauszt áldozatainak szentelt emléknap ötlete is, és nem aratott nagy sikert. Tipikusnak nevezhető az a kérdés, amelyet a kormány egyik tagja a holokauszt-emléknap kijelölését szorgalmazó, a Simon Wiesenthal Központot képviselő hivatalnoknak tett fel: "Önök azt követelik, hogy a világ minden népe, többek között az észtek is, iktassanak be naptárukba holokauszt-emléknapot. Kíváncsi vagyok rá, vajon mikor fogják Izraelben emléknapon felidézni az 1941 és 1949 közötti tömeges észt deportálások emlékét. Úgy gondolják, hogy az egyik nép háborús szenvedései előbbre valók minden más nép szenvedéseinél, és hogy a többi nép szenvedéseiről már nincs is mit mondani?"¹⁹

Ezeket az ellenérzéseket egyértelműen megmutatta a népszerű észt napilap, az Eesti Paevaleht által végzett közvélemény-kutatás is. A következő kérdést tették fel az észt olvasóknak: Támogatják-e, hogy emléknapon idézzék fel a holokauszt áldozatainak szenvedéseit? A válaszadók 93%-a nem értett egyet a javaslattal, és csak 7%-uk helyeselte.²⁰

Figyelemre méltó továbbá január 27. kiválasztása, mivel ennek a dátumnak semmiféle köze nincs a holokauszt észtországi történetéhez, Auschwitzba ugyanis egyetlenegy észt zsidót sem deportáltak. A hivatalos észt körök viszont elutasították a Simon Wiesenthal Központnak azt a javaslatát, hogy a megemlékezés napja január 20., az 1942-es hírhedt wannseei konferencia dátuma legyen – ekkor vitatták meg a náci vezetők a végső megoldás végrehajtásának konkrét terveit, Észtországot pedig "Judenrein"-nek (zsidómentesnek) nyilvánították -, vagy pedig augusztus 7.; ezen a napon a 36. Észt Biztonsági Zászlóalj a belorusz Novogrudokban zsidókat mészárolt le.²¹

Litvániában ugyancsak erősen megkérdőjelezhető dátumot választottak a holokauszt emléknapjául. A vilniusi hatóságok által kiszemelt nap szeptember 23.: ekkor ürítették ki a vilniusi (Vilna) gettót,²² melyet gyakorlatilag a németek hajtottak végre, s amelyet nem követett a megmaradt zsidó lakosság tömeges lemészárlása. De ennél is sokatmondóbb, hogy e dátum nem kapcsolódik azokhoz a tömeggyilkosságokhoz, melyeket a litván polgárőrök és a titkosrendőrség alakulatai szerte az országban követtek el a náci megszállás első hat hónapjában. Ez a – minden bizonnyal a lényeg elleplezésére szolgáló – döntés gyakorlatilag arra irányul, hogy minimálisra csökkenjen a látszata is annak, hogy a litvánoknak bármi közük is lett volna a holokauszttal kapcsolatos bűnökhöz. Ez a tendencia egyébként a függetlenség visszaszerzése óta eltelt időszakban tisztán végigkísérhető a kormány politikájában.²³

A bűnösök felelősségre vonása – a náci háborús bűnösök

A kommunizmus bukása óta a kelet-európai kormányokra nehezedő, a holokauszthoz gyakorlati értelemben kapcsolódó problémák közül kétségtelenül ez a legkevésbé feldolgozott és a leginkább nyitva hagyott kérdés. Ennek eredménye, hogy a Szovjetunó felbomlása és a kommunista Kelet-Európa demokratikus fordulata után mindösszesen három náci háborús bűnöst – a litván titkosrendőrség parancsnokát, Kazys Gimzauskast, a chełmnói haláltábor büntetőosztagának egyik tagját, Henryk Maniát Lengyelországban, valamint a jasenovaci koncentrációs tábor parancsnokát, Dinko Sakićot Horvátországban – állították bíróság elé, és csak a két utóbbit ítélték el. Ez a szám, ami persze a semminél több, kitűnően mutatja, hogy ezekben és a hasonló esetekben is hiányzik a politikai akarat a tényleges felelősségre vonáshoz; ezek a perek az említett országokban igencsak népszerűtlenek voltak, és felkorbácsolták az antiszemita érzelmeket, melyek aztán a legváltozatosabb formában törtek a felszínre.

Számtalan példát lehetne felhozni arra, milyen feneketlen hanyagsággal kerülték meg ezekben az államokban a holokausztban részt vevő bűnösök felkutatását és megbüntetését. Tény, hogy Lengyelország kivételével egyetlen olyan ország nem akadt Kelet-Európában, mely belső késztetésre effajta bűnüldözést megvalósított volna. Ha és amennyiben e bűnök elkövetőit mégis felelősségre vonták, az kivétel nélkül olyan bűnösök esetében történt meg, akiket más országokban, elsősorban az Egyesült Államokban, kutattak fel és/vagy állítottak bíróság elé, illetve akiknek a tartózkodási helyét egyes csoportok, például a Simon Wiesenthal Központ, derítették ki, s ezt követően szorgalmazták, hogy ügyükben a hatóságok eljárjanak. E kezdeményezések is jobbára az Egyesült Államokból és Izraelből indultak ki. De még ennél is szomorúbb, hogy számos olyan ország akadt, így például Litvánia, Lettország és Románia, ahol felmentették azokat, akiket korábban a szovjetek vagy a kommunisták bíróság elé állítottak és elítéltek, pedig azok, akik a népirtásban részt vettek, ezen országok törvényei szerint sem menthetők fel a vádak alól.²⁴

Ez a probléma különösen élesen jelentkezett a volt szovjet köztársaságokban, Litvániában, Lettországban és Észtországban, ahol a helyi lakosok részvétele a zsidóság kiirtásában különösen nagyarányú volt, s ez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy e három országban kiugróan magas volt a zsidó áldozatok száma. Ám annak ellenére, hogy sok büntetlen náci háborús bűnös él(t) a balti államokban, illetve más, tengerentúli országban, gyakorlatilag egyetlen esetben sem került sor konkrét jogi felelősségre vonásra.²⁵

Ez a vétkes mulasztás Litvániában a legszembetűnőbb, ahol a második világháborút megelőző korszakban a balti államok között a legnagyobb lélekszámú zsidó közösség élt, s ahol a holokauszt idején 210 000 zsidót mészárolták le – főképpen maguk a litvánok. A háborús bűnök elkövetésében aktív szerepet játszók között volt tizenkét olyan személy, akik közvetlenül a háború után az Egyesült Államokba menekültek, s akik ellen ott bírósági eljárást kezdeményeztek, mert eltitkolták a háború idején elkövetett bűntetteiket. Amikor Litvánia újra függetlenné vált, e személyek közül tizenegyen visszatértek. A hazatérők között voltak a második világháborúban jelentős szerepet játszó Litván Titkosrendőrség (Saugumas) magas beosztású tisztségviselői, mint például a vilniusi körzet parancsnoka, Aleksandras Lileikis és helyettese, Kazys Gimzauskas. Noha mindketten viszonylag jó egészségi állapotban tértek vissza (Gimzauskas 1993-ban, Lileikis 1996 júniusában), csak akkor vádolták meg őket, amikor fizikai állapotuk miatt már nem tudtak a bíróság előtt megjelenni (Gimzauskas perét 1997. november 20-ára, Lileikisét pedig 1998. február 6-ára tűzték ki). Egyiküket sem vezették elő a bírósági tárgyalásra (Lileikis 1998. november 5-én tíz percre önként megjelent a bíróság előtt, 2000. június 23-án pedig rövid ideig videokapcsolatban követte a bírósági eljárást), bűneikért egyiküket sem ítélték el. Lileikis a bírósági eljárás befejezése előtt, 2000. szeptember 26-án meghalt. Mire Gimzauskas ügyében megszületett az ítélet, 2001. január 14-én, addigra rossz egészségi állapota miatt már nem lehetett rajta végrehajtani a büntetést. Egyikük sem töltött egyetlen percet sem börtönben, jóllehet jelentős szerepük volt a vilniusi zsidók elpusztításában.²⁶

A náci háborús bűnösök ügye kikristályosította a litván társadalom különféle csoportjainak ellenállását a helyi náci kollaboránsok felelősségre vonásával kapcsolatban, és különösen élesen utasították el, hogy napvilágra kerüljenek és jogi procedúra tárgyaivá váljanak azok a bűnök, melyeket a litvánok a holokauszt időszakában a zsidósággal szemben elkövettek. Tény, hogy bármilyen kísérlet, mely a litván háborús bűnösök bíróság elé állítására irányult, elutasításra talált a társadalomban, sőt, néha még erőszakos cselekményekhez is vezetett. Például amikor a Simon Wiesenthal Központ Litvániában is beterjesztette "Utolsó lehetőség-hadművelet" elnevezésű tervezetét, mellyel pénzjutalmat kínált a náci háborús bűnösök felkutatására és megbüntetésére szolgáló bármely információért, akkor Taurage város tanácsának egyik tagja tiltakozásul elégetett egy izraeli zászlót, és úgy autózta körbe a várost, hogy közben hangszórón náci indulókat játszott.²⁷

A helyi náci bűnösök elítélését szorgalmazó további erőfeszítések számos antiszemita reakciót váltottak ki, főként a helyi internetes fórumokon, elsősorban a www.del-fi.lt oldalon, számos esetben pedig vandál módon meggyalázták a zsidó emlékhelyeket és zsidó temetőket.²⁸ Valószínűleg ezen erőfeszítések miatt a litván kormány két litván zsidó Izraelből való kiadatását kérvényezte, akik állítólag a KGB alkalmazásában bűntetteket követtek el litvánok ellen.²⁹ Izrael azonban az egyik esetben elutasította a litván kérés jogi támogatását arra hivatkozva, hogy mintegy két tucat litván szolgált ugyanabban az egységben a megvádolt személlyel azonos vagy esetenként még magasabb rangban is, és ellenük sem vizsgálat, sem jogi lépés nem történt, ezért a zsidó származású személlyel szembeni kiadatási követelés antiszemita alapokon nyugszik, és mint ilyen, jogi értelemben elutasítandó.³⁰ Ezt az elutasító határozatot a nacionalista elemek mindannyiszor felemlegették, valahányszor zsidó csoportok azt szorgalmazták, hogy kerüljön sor végre a litván háborús bűnösök felelősségre vonására.³¹

Észtország is egyike azoknak az országoknak, ahol szinte semmilyen lépést sem tettek a náci háborús bűnösök felelősségre vonására. Mind ez idáig az észt hatóságok egyszer sem indítványozták a holokauszt helyi elkövetőinek bíróság elé állítását. Jellemző, hogy miután egy észt gyanúsított az Egyesült Államokban ellene folyó nyomozás elől hazamenekült, hazájában megszüntették ellene az eljárást. 2002 júliusában a Simon Wiesenthal Központ az Észt Állambiztonsági Rendőrség Hivatalához fordult, és átadta neki a 36. Észt Biztonsági Zászlóalj 16 tagjának névsorát – őket 1942 decemberében a nácikkal közösen elkövetett tetteikért kitüntették. E tizenhat embert azzal vádolta meg a Simon Wiesenthal Központ beadványa, hogy 1942 augusztusában a belorussziai Novogrudokban részt vettek zsidók lemészárolásában, amit többek között a 36. Észt Biztonsági Zászlóalj tagjai hajtottak végre. Alig két hét elteltével az Állambiztonsági Rendőrség bejelentette, hogy nem talált bizonyítékot arra, hogy a zászlóaljnak bármi köze lett volna a novogrudoki zsidók elpusztításához, noha aktív részvételük tényét az Emberiségellenes Bűntetteket Kivizsgáló Észt Nemzetközi Bizottság megállapította, illetve túlélő szemtanúk megerősítették. Az a tény, hogy az Észt Állambiztonsági Rendőrség Hivatala a Simon Wiesenthal Központnak évente megküldött beszámolójában, amely a náci háborús bűnösök felkutatásáról szól, meg sem említette a nemzetközi bizottság megállapításait, nagyon jól illusztrálja a politikai akarat teljes hiányát, mellyel Tallinn elhárítja a holokauszt bűnelkövetőinek megbüntetését.³²

Ilyen szempontból még rosszabb a helyzet Ukrajnában, Romániában és Belorussziában, ahol egyetlen nyomozati eljárást sem kezdeményeztek háborús bűnösök ellen a függetlenség elnyerése, illetve a demokrácia útjára való visszatérés óta, és egyetlen helyi náci bűnöst sem állítottak bíróság elé. Azon esetek pedig, amelyeket ezen országok állampolgárai követtek el, a legcsekélyebb visszhangot sem váltották ki. Ez elmondható azokról az esetekről is, amelyeket ezen országok területén más állampolgárok követtek el, s amelyeket az érintett országokban bíróság vizsgált.³³

Az elkövetett bűnök dokumentálása

A kérdés tisztázásával szembeni ellenállás rendkívül változatos formákban nyilvánul meg, ilyen többek között a holokauszt során elkövetett bűntettek relativizálása, a kommunista korszak bűneinek és a soának az összehasonlítása, a helyi lakosságnak szerepének minimálisra csökkentése a zsidók tömeges lemészárlásában, a zsidóknak nyújtott segítség és támogatás mértékének eltúlzása, és nem utolsósorban a holokauszt és a bűntettek sajátosságának tagadása.

A posztkommunista Kelet-Európában megfigyelhető egyik legjellegzetesebb tendencia az a kísérlet, amely megpróbálja a náci és kommunista bűnök közötti hamis párhuzam szimmetriáját felállítani, és tévesen a kommunista bűnöket is népirtásnak minősíteni. Ez az igyekezet világosan látható például a balti államokban. Mindhárom állam történelmi bizottságot hozott létre a náci és szovjet megszállás idején elkövetett bűnök kivizsgálására. A legkülönbözőbb szinteken elhangzó tiltakozások ellenére³⁴ mindhárom ország ragaszkodott olyan eseti bizottság felállításához, mely mind a náci, mind a szovjet megszállás tényeit vizsgálja, s ezzel is megerősítették e két tragikus esemény azonosságának szerintük vitathatatlan jellegét.³⁵

A "kettős népirtás", azaz a náci és kommunista bűnök közötti szimmetria elmélete különösen erősen hatott Litvániában. Rendkívül feltűnő volt ez 1991-ben, a Simon Wiesenthal Központ kutatásainak nyilvánosságra kerülésekor, amikor a litván kormány számos litván náci kollaboránst felmentett.³⁶ A központ által felsorakoztatott vádakra adott reakciók között jelentős szerepet kapott annak hangsúlyozása, hogy milyen bűnök róhatók fel a zsidó kommunistáknak – mintegy ellensúlyozva vagy/és igazolva a litvánok tömeges részvételét a holokauszt során elkövetett rémtettekben; ez a tendencia egyébként azóta sem vesztett erejéből.³⁷ Miután Brazauskas elnök Izraelben járva a litvánok nevében bocsánatot kért, sok litván visszakérdezett: "És ki fog bocsánatot kérni a litván néptől?"³⁸ Tipikus példa az ismert író, Jonas Avzyius cikkének alábbi pár sora: "A köztársasági elnök úr szófogadóan elnézést kért azoknak a litvánoknak a bűneiért, akik a náci megszállás idején zsidókat mészároltak le. Viszont a leghalványabb utalás sem történt arra, hogy Izrael elnöke valami hasonló tettre készülne, és elítélné azon zsidó testvéreit, akik a szovjetek által megszállt országban az elnyomó intézményekben dolgoztak, és több ezer litvánt küldtek koncentrációs táborokba."³⁹

Lettországban a legmagasabb állami szinten tettek egyenlőségjelet a kommunista bűnök és a holokauszt rémtettei közé. 2004 januárjában a holokauszt oktatásának, emlékének és kutatásának nemzetközi együttműködését elősegítő szervezet konferenciát szervezett, melyen a litván államelnök, Vaira Vike-Freiberga két elemet tartott szükségesnek hangsúlyozni: az egyik, hogy a kommunisták bűnei éppen annyira égbekiáltóak voltak, mint a holokauszt szörnyűségei, a másik pedig, hogy a kommunisták lettországi tettei népirtásnak minősülnek. Bár a konferencia témája a holokauszt volt, a litván elnök csak egyszer érintette a litvánoknak a soában játszott borzalmas szerepét.⁴⁰ Amikor a Simon Wiesenthal Központ munkatársa az egyik újságban kifejtette, hogy az elnök történelmi megközelítése nem fedi a valóságot,⁴¹ sokan halálosan megfenyegették, és fontos litván internetes hírfórumokon antiszemita gyalázkodások célpontjává vált.⁴²

Kelet-Európában három másik uralkodó tendencia is tükrözi, hogy csődöt mondott a kísérlet, hogy a helyi lakosságot szembesítsék a holokauszt során elkövetett bűneikkel: egyrészt a holokauszt bűntetteit kizárólag a német és osztrák nácik nyakába varrják (míg a helyieket bűntelennek tartják), másrészt erősen eltúlozzák a zsidókat mentő igaz emberek számát és cselekedeteik súlyát; harmadrészt úgy szeretnék a dolgokat beállítani, mintha a holokauszt elkövetői kizárólag bűnözők és a társadalom peremére szorult egyének lettek volna.

E három tendencia többé-kevésbé minden posztkommunista országban jelen van. Jó példa erre, hogy számos lengyel történész mereven elzárkózott attól, hogy elismerje a lengyelek felelősségét a jedwabnei mészárlásért, ahogyan azt a történész Jan T. Gross Szomszédok. A jedwabnei zsidók kiirtása című művében megírta. Litvániában a helyi hatóságok elzárkóztak attól, hogy a vilniusi zsidók lemészárlásának helyszínén, Ponarban (Paneriaiban) felállított emlékművön a náci gyilkosokra történő utalás mellett ott szerepeljen az "és helyi cinkosaik" kitétel is. A magyar kormány 1998-ban azt tervezte, hogy felújítja az auschwitzi magyar pavilont; az új koncepció azonban a zsidók legyilkolásának bűnét és minden felelősséget kizárólag a németek nyakába varrt volna.⁴³ Észtországban az országos média jelentős erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy megcáfolja a nemzetközi történészbizottság jelentésében foglaltakat; ebben ugyanis megállapították, hogy az észt biztonsági rendőrség 36. zászlóalja aktívan részt vett a belorussziai Novogrudok zsidó lakosainak kiirtásában.⁴⁴

Litvániában gyakran eltúlozzák a nem zsidó igazak számát és a zsidóknak nyújtott segítség mértékét, és rendszerint úgy állítják be, hogy ez ellensúlyozza a helyi gyilkosok bűntetteit – már amennyiben azokat egyáltalán beismerik.⁴⁵ A gyilkosokat gyakran úgy tüntetik fel, mint akik a litván társadalom peremén éltek, amint az a litván miniszterelnök, Gediminas Vagnorius beszédében is elhangzott a ponari emlékmű felavatásakor. Az elnök a gyilkosokat "bűnözők egy csoportjának" nevezte.⁴⁶ Lettországban az Aradj Kommandó szerepét oly mértékben eltúlozták, hogy gyakorlatilag kizárták, hogy más lett is részt vett volna a zsidók meggyilkolásában, ami persze szöges ellentétben áll a történetekkel.⁴⁷ Magyarországon az a tendencia érvényesül, hogy kizárólag a nyilaskeresztesek tevékenységére koncentrálnak, és elhallgatják a magyar csendőrségnek és másoknak az egész ország területén játszott szerepét; Romániában pedig a felelősséget általában kizárólag a Vasgárda tagjaira terhelik, noha a zsidók meggyilkolásában a legjelentősebb szerepet éppen a román kormány játszotta.⁴⁸

A holokauszt tagadása, a zsidók hibáztatása

Végezetül meg kell említenünk a holokauszt nyílt tagadásának eseteit, illetve azokat a megnyilvánulásokat, amikor magukat a zsidókat teszik felelőssé a holokausztért. Így például a szlovák kulturális miniszter helyettese, Stanislavs Panis 1992-ben azt állította, hogy a nácik "technikailag képtelenek" voltak hatmillió zsidót megölni a koncentrációs táborokban, és hogy Auschwitzot csak a zsidók "találták ki" azért, hogy a németekből jóvátételt csikarjanak ki. A romániai elnökjelölt, a Nagy-Románia Párt vezetője, Corneliu Vadim Tudor 1994-ben a holokausztot így jellemezte: "Ez olyan cionista ötlet, amellyel mintegy 100 milliárd német márkát lehetett kipréselni Németországból, s amellyel jó negyven éven át terrorizálni lehetett mindazokat, akik nem vetették magukat a zsidóság igája alá." (Tudor azóta megváltoztatta véleményét.) Lengyelországban a neofasiszta politikai vezér, Boleslaw Tejkowski azt állította, hogy a soá a zsidóság összeesküvése volt, mely lehetővé tette, hogy a zsidó gyerekeket a második világháború idején a kolostorokban rejtsék el, ahol megkereszteltethették őket, majd kvázi belülről átvették az egyház irányítását. Mellesleg Tejkowski és a román Radu Theodoru is úgy véli, hogy II. János Pál pápa zsidó volt.⁴⁹

Talán cikkünk tárgyához legjobban az a befejezés illik, ha felidézzük azokat a példákat, amikor magukat a zsidókat hibáztatják a holokauszt borzalmaiért. Bármilyen logikátlanoknak is tűnnek az ilyen kijelentések, mégis számos példát találhatunk szerte Kelet-Európában. Például egyes szlovákiai jobboldali elemek 1997-ben azt hangoztatták, a holokauszt az az ár, amit a zsidóknak Jézus keresztre feszítéséért kellett fizetniük. A magyar szélsőjobboldali Mónus Áron szerint Hitlert a "zsidó világhatalom" teremtette meg, aki egyébként cionista ügynök volt. Romániában Theodoru azt állította, hogy Hitler báb volt a zsidók kezében,⁵⁰ és Ion Coja professzor szerint a hírhedt 1941. januári bukaresti pogrom idején a zsidók vasgárdista légiósoknak öltöztek, és így öldösték a zsidóknak öltözött románokat.⁵¹ Horvátországban Franjo Tudjman elnök könyvet írt A történelmi valóság ugarai címmel, s ebben kifejtette, hogy a holokauszt zsidó áldozatainak száma igen eltúlzott, hogy a jasenovaci koncentrációs tábort zsidó foglyok irányították, és a kivégző apparátus is az ő kezükben volt. Tudjman szerint: "A zsidó zsidó marad a jasenovaci táborban is […] Önzés, ravaszság, megbízhatatlanság, fösvénység és csalás, ezek a legjellemzőbb tulajdonságaik."⁵²

Tanulmányom csak néhány kiragadott példával illusztrálta az egész Kelet-Európára jellemző számos esetet, melyekben kísérletet tesznek a holokauszt történetének meghamisítására és tagadására. Bár tény, hogy a legfőbb bűnösök e tekintetben általában kevésbé jelentős figurák, vagy a perifériára szorult politikai mozgalmak vezetői, de akadnak közöttük államelnökök is, egyértelműen a fősodor politikai nézeteit fejezik ki, és természetesen befolyásolják is azt. Ebben az értelemben nagyon fontos, hogy ne tévesszük szem elől az amerikai zsidó történész, Randolph Braham figyelmeztetését, aki Magyarországon vészelte át a holokausztot, és ma is nyomon követi a magyar politikai fejleményeket: "Az olyan populista antiszemita bajnokok száma, mint amilyenek például a magyar neonácik, akik ténylegesen tagadják a holokausztot, viszonylag alacsony, azoknak a száma viszont, akik a zsidók katasztrófáját meghamisítják és befeketítik, meglehetősen magas, és a jelenlegi fejlemények alapján ítélve számuk egyre nagyobb lesz. Politikai befolyásuk és hatalmuk révén e tábor tagjai potenciálisan nagyobb veszélyt jelentenek nem csak a holokauszt történelmi emlékének integritására, hanem és mindenekelőtt az újonnan létrejött demokratikus rendszerre. Mert a holokauszt tagadóitól – »a történelem sarlatánjainak« a társadalom peremén elhelyezkedő csoportjaitól – eltérően […] a történelem ezen tisztogatói, akik befeketítik és meghamisítják a holokausztot, értelmiségiek, parlamenti képviselők, befolyásos kormányzati és pártfigurák, valamint magas rangú katonatisztek."⁵³

Ezek a fejlemények, melyek eddig kevesek figyelmét keltették fel, nyilvánvalóan veszélyt jelentenek, amelyre rá kell mutatni, s amelyet meg kell beszélni, mielőtt a zsidó történelem tagadása a ma élő zsidók elleni fizikai inzultusokba fordulna át.

Jegyzetek

¹ Csak az előző két évtizedet tekintve három, sok millió dollárt felemésztő holokausztmúzeum vagy jelentős holokausztkiállítással rendelkező múzeum létesült Los Angelesben (Simon Wiesenthal Center, 1993), Washingtonban (United States Holocaust Memorial Museum, 1993) és New York Cityben (Museum of Jewish Heritage, 1997), de ezeken kívül számos kisebb múzeum is nyílt világszerte. Lásd minderről például Edward Linenthal: Preserving Memory: The Struggle to Create America's Holocaust Museum. New York, Columbia University Press, 1995; James E. Young: The Texture of memory: Holocaust Memorials and Meaning. New Haven, Yale University Press, 1993.

² Ennek a megközelítésnek az egyik legjelentősebb momentuma a svéd miniszterelnök, Goran Persson által 1998-ban alapított Task Force for International Cooperation on Holocaust Education Rememberance and Research (Nemzetközi Együttműködési Szervezet a Holokauszt Tanítása, Emlékezete és Kutatása Céljából) volt. Lásd a holokauszttal foglalkozó stockholmi találkozón elhangzott megjegyzéseit in: Stockholm Meeting on the Holocaust: Summary from the Meeting of 7 May 1998 in Stockholm. Stockholm, é. n. 4-9. Az antiszemitizmust a holokauszt tanítása révén leküzdeni akaró kísérletek kapcsán más véleményen van például Peter Novick: The Holocaust in American Life. Boston – New York: Houghton Miffin, 1999. 239-263.

³ John Innes: Villagers Plan to Honor Scot Victim of Holocaust. The Scotsman, 2004. október 14.

⁴ Renwick McLean: Spain Reopens Old Wound. International Herald Tribune, 2004. október 13.

⁵ Major Figure on the French Right: It's All Right to Argue about the Number of Victims of the Shoah. Haaretz, 2004. október 13. (héberül).

⁶ Igaz, hogy a Nemzetközi Együttműködési Szervezet a Holokauszt Tanítása, Emlékezete és Kutatása Céljából elnevezésű alakulatot eredetileg Svédország, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia hozta létre, jelenleg már tizennyolc tagja van (ebből tizenöt európai ország), és még legalább négy olyan európai államot jelöltek tagságra. Lásd Fact Sheet: www.holocausttaskforce.org.

⁷ Lásd például Efraim Zuroff: The Memory of Murder and the Murder of Memory. In: Emanuelis Zingeris (ed.): Atminties Dienos (Days of memory). Vilnius, Baltos Lankos, 1993. 391-405. (litván nyelven).

⁸ A szovjet megemlékezések például azt a tényt, hogy nácizmus áldozatai zsidó nemzetiségűek voltak, következetesen azzal a fordulattal hallgatták el, hogy "szovjet polgárokról" vagy a "fasizmus áldozatairól" beszéltek, míg a brutalitásokban közreműködő helyi lakosság nemzetiségét elhallgatva "burzsoá nacionalistákról" vagy "hitlerista fasisztákról" szónokoltak. Lásd uo. 396.; William Korey: The Soviet Cage. New York, Viking, 1973. 83-98.

⁹ Vygantas Vareikis "Double Genocide and the Holocaust Gulag: Rhetoric in Lithuania" és Dov Levin "New Forms of Anti-Semitism in the New Established Lithuania" című előadása a következő kongresszuson hangzottak el: "Jews and the Anti-Semitism in the Public Discourse of the Post-Communist European Countries". 2000. október 24-26., Vidal Sassoon International Center for the Study of Anti-Semitism, The Hebrew University of Jerusalem.

¹⁰ Efraim Zuroff: Latvia's Holocaust Role. Jerusalem Post, 1998. február 18., 10.

¹¹ Efraim Zuroff: Visiting President Mesic Courageously Tackles His Country's Past. Jerusalem Post, 2001. október 31., 4.; Marinko Culic: Mesic's Apology to Jews. (Mesiceva isprika Zidovima) 2001. november 5., www.aimpress.ch

¹² Michael Shafir: Between Denial and 'Comparative Trivialization'; Holocaust Negationism in Post-Communist East Central Europe. Analysis of Current Trends in Antisemitism, No. 19, 2002, 28.

¹³ Lásd a 9. lábjegyzetet.

¹⁴ Shafir: i. m.

¹⁵ Uo. 40.

¹⁶ Declaration of the Supreme Council of the Republic of Lithuania Concerning the Genocide of the Jewish Nation in Lithuania during the Period of the Naci Occupation. 1990. május 8. A nyilatkozat szövegének elemzéséről lásd Zuroff: Memory of Murder, i. m. 397-398.

¹⁷ Michael Berenbaum: On the Politics of the Public Commemoration of the Holocaust. Shoah, 1982. ősz-tél, 6-37.

¹⁸ Amiram Barkat: Many Western Countries Also Mark Holocaust Day. Haaretz, 2004. árpilis 19.

¹⁹ Dr. Efraim Zuroff Online: Answers in English. Eesti Paevaleht, 2002. augusztus 8., 6.

²⁰ Kas Eesti peab sisse holokausti paeva? (Szükség van-e Észtországban hivatalos holokauszt-emléknapra?), Eesti Paevaleht, 2002. augusztus 7. (észtül); Internet Poll on Marking the Holocaust Day, "Estonian Media Summary", az USA Nagykövetsége, Tallinn, Észtország, 2002. augusztus 7.

²¹ Efraim Zuroff: Holokasti Paev Eestis oleks suur samm desi? (A holokauszt-emléknap Észtországban óriási előrelépést jelentene)? Eesti Paevaleht, 2002, augusztus 7., 9. (észt nyelven).

²² Lásd például a litvániai holokauszt-emléknapról szóló tudósításokat 2001-ben: Lithuanian Review, 2004. szeptember 24., 1.; Rachel Eisenberg: Rivlin Marks 60th Anniversary of Vilna Ghetto's Destruction. Jerusalem Post, 2003. szeptember 24., 4.

²³ Zuroff: Memory of Murder, i. m. 391-405.

²⁴ Lásd Efraim Zuroff: Worldwide Investigation and Prosecution of Nazi War Criminals: An Annual Status Report – a 2001. január 1. és 2004. március 31. közötti időszakról (három jelentés), melyet a Simon Wiesenthal Központ izraeli hivatala évente közread.

²⁵ Efraim Zuroff: The Failure to Prosecute Nazi War Criminals in Lithuania, Latvia and Estonia, 1991-1998. Antisemitism Research, Vol. 2, No. 1 (1998): 5-10.

²⁶ Lásd például Michael Mac Queen "The Office of Special Investigations and the Case of Aleksandras Lileikis" című előadását, mely az alábbi konferencián hangzott el: "Holocaust in Lithuania in the Focus of Modern History, Education and Justice". Vilnius, 2002. szeptember 23-25.; Liudas Truska: Contemporary Attitudes toward the Holocaust in Lithuania. Jews in Eastern Europe, Vol. 2, No. 45 (2001): 24.; Efraim Zuroff: Can Lithuania Face Its Holocaust Past: Reflections of a Concerned Litvak. Gachelet, 2002. március, 75-76.

²⁷ Lásd például Laiko zenklai (Az idők jelei), Lietuvos Rytas, 1996. június 21., 4. (litván nyelven); E. Zuroff as pasigenda normalaus naciu nusikalteliu tiesmo proceso (E. Zuroff úgy véli, hiányoznak a náci bűnösöket a normális bírósági eljárás során szigorúan megbüntető perek), Baltic News Service (Balti Hírcentrum), 2002. július 13. (litván nyelven), és a hír kommentárjai a www.del-fi.lt honlapon; Geoffrey Vasiliauskas: No One Rules the World. Laisvas Laikrastis, 2004. március 16., 1-8.

²⁸ Taurageje surengta antisemitine akcija (Taurage városában antiszemita akciót szerveztek), Lietuvos Rytas, 2002. július 29., 2. (litván nyelven); Lithuanian Politician Burns Israeli Flag, Plays Nazi Songs. Agence France Press, 2002. június 29. A függetlenség visszaszerzése óta Litvániában a vandálok által meggyalázott holokauszt-emlékművek elsősorban kisebb közösségekben találhatók. Lásd például "The Baltic States," in Dina Porat (főszerk.): Antisemitism Worldwide, 1994. Tel Aviv, World Jewish Congress and Anti-Defamation League 1995. 129.

²⁹ Mel Huang: History Greets the New Year on the Baltic. Central European Review, Vol. 2, No. 1. (2000). Az ügyben érintett két személy Nachman Dusanszki és Szemjon Berkov.

³⁰ Irit Kahannak, az izraeli Igazságügy-minisztérium Nemzetközi Ügyek Osztálya vezetőjének válaszlevele a litván főügyésznek, Kazys Pednyciának 2000. február 2., a Simon Wiesenthal Központ Izraeli Hivatalának Archívuma (SWCIA), litván nyelven, 28. dosszié.

³¹ Vasiliauskas beszámol arról, hogy az egyik litvániai látogatását követően, ahol igen súlyos eseményekről beszélt, a litvánok részvételéről a zsidók Rokiskis városában történt lemészárlásában, s mely tanúvallomásra az "Utolsó esély-hadművelet" nyomán került sor (a hadműveletben speciális hirdetések szólították fel a szemtanúkat, hogy önként tegyenek vallomást a helyi náci bűnösök kézre kerítése és megbüntetése érdekében), vallomást egyébként a holokauszt bűntettei után nyomozó litván ügyész előtt tette meg, tehát vallomását követően a Litván Népirtást és Ellenállást Kutató Központ anyagi támogatásával olyan felhívások hangzottak el a rádióban, amelyben olyan tanúk jelentkezését várták, aki a Rokiskisban és környékén a második világháború során és azt követően a kommunisták által elkövetett bűnök szemtanúi voltak. Vasiliauskas: No One Rules, i. m. 4.

³² Efraim Zuroff: Worldwide Investigation and Prosecution of Nazi War Criminals: An Annual Status Report. 2003. június, 30-31. (Ezt a kiadványt évente jelenteti meg a Simon Wiesenthal Központ izraeli irodája.)

³³ Lásd a 24. lábjegyzetet.

³⁴ Lásd például: Lithuanian State Head Spurns Jewish Organization's Rebuke (A litván államelnök elutasítja a zsidó szervezet rosszallását). Elta (litván hírügynökség), 1998. november 20.; E. Zurofas nerimsta (E. Zuroff ideges), Kauno Diena, 1998. november 20. (litván nyelven).

³⁵ Lásd például a litván "Nemzetközi bizottság a náci és szovjet megszálló rezsimek által elkövetett bűnök felmérésére" elnevezésű szervezet történetét a következő honlapon: www.komisija.lt

³⁶ Stephen Kinzer: Lithuania Starts to Wipe Out Convictions for War Crimes. New York Times, 1991. szeptember 5., 1.

³⁷ Tipikusnak mondható az ilyen érzelmeket megfogalmazó cikkek sorában Valentinas Ardziunasnak a Lietuvos Aidas című újságban 1995. március 14-én megjelent írása, melyhez két illusztrációt mellékeltek: az egyik a holokauszt áldozatainak Alytusban állított emlékművét ábrázolta, a másik pedig egy kápolnát, melyet a kommunisták által Rainiaiban kivégzett litvánok emlékére emeltek. Vareikis: Double Genocide, i. m. 4-6.

³⁸ Uo. 6-8.

³⁹ Jonas Avyzius: Kam Prezidentas tikras tevas? (Kinek az apja valójában az elnök?), Respublika, 1995. március 25.

⁴⁰ H. E. Vaira Vike-Preiburgának, a Litván Köztársaság elnökének üdvözlő beszéde Stockholmban, 2004. január 26-án, az "International Forum Preventing Genocide: Threats and Responsibilities" című konferencián.

⁴¹ Efraim Zuroff: Misleading Comparisons of 20th Century Tragedies. Baltic Times, 2004. február 19-25.

⁴² A www.del-fi.lv honlapon többek között ilyen kommentárok olvashatók: 1. "A falhoz [kell állítani] az ilyen embert, és végezni [vele]." (2004. február 20. 9: 31.); 2. "Zuroff azt hiszi, hogy a világtörténelemben csak egyetlen nép szenvedett, és ezek a persze a zsidrákok, és minden más nép az ő hóhéruk […] A zsidónak mindig feküdt a kereskedelem és az uzsorakamat." (2004. február 20. 9: 33.); 3. "A Bibliában meg van írva, hogy a zsidrákok egy rosszul sikerült kísérlet eredményei. Az Isten maga is fel akarta őket számolni, mert ez a nép gonosz, nincs se erénye, se becsülete. Egész történelmük háborúskodás, gyilkolás, árulás. Egyértelműen ki kell mondanunk: Zuroff is, Izrael zsidrák kormánya is bűnöző." (2004. február 20. 16: 27.)

⁴³ Shafir (Between Denial, i. m. 24-37.) idézi ezeket a példákat annak a jelenségnek a leírása során, melyet ő "elterelő tagadásnak" nevez, s ami az adott esetben arra tesz kísérletet, hogy a holokauszt során elkövetett bűnöket kizárólag a nácik rovására írja. A ponari emlékmű esetében a következő kifejezés: "és segítőik" szerepel a jiddis és a héber nyelvű szövegben, de e kifejezés hiányzik a litván és az orosz nyelvű feliratból, és a legfontosabb kifejezés, "a helyi" jelző egyikben sem szerepel. Efraim Zuroff: Can Lithuania Face Its Past? Jerusalem Report, 1991. augusztus 1., 48.

⁴⁴ Az észt Eesti Paevaleht című napilap olyan hevesen igyekezett cáfolni a bizottság megállapításait a 36. Észt Biztonsági Zászlóalj részvételéről a novogrudoki zsidók kiirtásában, hogy interjút készített Vassili Arulával, aki annak idején ebben az egységben szolgált, és aki tagadta a vádakat. Igaz, az ő vallomása nem sokat nyomott a latban, mivel jóval a gyilkosságok elkövetése után került a zászlóaljhoz. Toomas Kummel: Ainus elav tunnistaja kaitseb 36. eesti politseipataljoni (A 36. Észt Biztonsági Zászlóalj egyetlen élő tanúja). Eesti Paevaleht, 2001. augusztus 5.

⁴⁵ A legnyilvánvalóbb jele annak, milyen buzgón igyekeznek a litvánok a nem zsidó igazakat felkutatni (mint amilyen vonakodva hajlandók csak a náci háborús bűnösök bíróság elé állítani), az óriási különbség a litvánok által nyilvántartott igazak száma (2000 végén ez körülbelül 2300 család volt) és a Jad Vasem, az izraeli nemzeti emlékintézet által hivatalosan elismert igazak jóval kisebb száma (513 személy) között. Így esett meg, hogy Reuven Rivlin, a Kneszet elnöke a holokauszt emléknapja alkalmából Litvániában az igazak kitüntetése alkalmából rendezett ünnepségen nem volt hajlandó részt venni, mert a litvánok harminc embert akartak igaznak nyilvánítani, ám a Jad Vasem közülük csak tizenkettőt ismert el igaznak (Eisenberg: "Rivlin Marks 60th Anniversary"). A helyi bűnösök és a zsidókat mentő igazak közötti szimmetria megteremtésének litvániai kísérletéről lásd Jonas Patrubavicius: Blatant and Latent Asymmetry of Lithuanian Anti-Semitism. Laisvas Laikvastis, 2004. április 13., 9. A litván igazakra vonatkozó adatot lásd in Solomonas Atamukas: The Hard Long Road toward the Truth: On the Sixtieth Anniversary of the Holocaust in Lithuania. Lituanus, Vol. 47, No. 4 (2001): 11. A Jad Vasem által nyilvántartott igazak száma 2004. január 1-jei adat, és az intézmény hivatalos közlése. Righteous among the Nations: Per Country and Ethnic Origin. Yad Vashem Department for the Righteous among the Nations, 2004. január 1.

⁴⁶ "Address by Gediminas Vagnorius, Prime Minister of the Republic of Lithuania on 20 June 1991 at Dedication Ceremony of the Memorial at Ponar," SWCIA, Lithuanian criminals, file no. 3.

⁴⁷ Andrew Ezergailis: "Sonderkommando Aradj" – a Baltikumi skandináv kutatások 9. nemzetközi konferenciáján 1987. június 3-4-én elhangzott előadás; Andrew Ezergailis: The Holocaust in Latvia 1941-1944. Riga-Washington, D.C., Historical Institute of Latvia in association with the United States Holocaust Memorial Museum, 1996.

⁴⁸ Shafir (Between Denial, i. m. 37.) ezt a jelenséget az "elterelő tagadás" újabb példájának nevezi, amikor az elsődleges bűnösséget a társadalom peremére szorult elemek nyakába igyekeznek varrni.

⁴⁹ Uo. 14-15.

⁵⁰ Uo. 42-43.

⁵¹ Coja professzor ezt a hamis vádat 2004. januárban írta le, nem sokkal azután, hogy politikai patrónusa, Vadim Tudor elnézést kért korábbi holokauszttagadásáért és antiszemita megjegyzéseiért. Ion Coja: De ce nau luat romanii Premiul Nobel pentru Pace in 1994? (Miért nem kaptak a románok Nobel-díjat 1994-ben?). Romania Mare, 2004. január 21. (román nyelven).

⁵² Thomas O'Dwyer: Where's the Croat Havel? Jerusalem Post, 1997. augusztus 7.; Nazi-Hunter Slams Croatian links. Jewish Cronicle, 1997. szeptember 12.

⁵³ Idézi Shafir: Between Denial, i. m. 11.

1956-ban az Egyesült Államok védelmét élvező Fulgencio Batista az ENSZ-ben  elítélte a magyarországi szovjet intervenciót, Pérez Jimenez venezuelai, Rafael Leonidas Trujillo dominikai diktátor nagyvonalú segítséget ígért az általuk szabadságharcos forradalmároknak tekintett emigránsoknak. Még Kéthly Anna is kifogásolta, hogy az emigráció kapcsolatot tart a Franco-rezsimmel.      

A hispán világ (a latin-amerikai és az ibériai félsziget) országainak kormányai, közvéleménye és az ottani magyar kolóniák a világ más részeihez hasonlóan felháborodottan értesültek a szovjet katonai beavatkozásról, és elítélték az 1956-os magyar felkelés vérbefojtását. A világnak ezen a részén azonban az események visszhangjának számos sajátos vonása volt.

A magyar felkelés fogadtatásának és hatásának elemzése lehetetlen az Egyesült Államok és Latin-Amerika közötti kapcsolatok történetének ismerete nélkül.

Az Egyesült Államok – mint a gyarmatosítás ellen vívott első győztes háború szülötte – külpolitikájában az ún. Monroe-elv (1823) megfogalmazása óta állandó tényező volt a törekvés, hogy az idegen hatalmakat távol tartsák a földrész függetlenné vált államaitól.

A második világháború utáni hidegháborús időszakban az Egyesült Államok a szovjet befolyás és a kommunizmus terjeszkedésének megakadályozása érdekében Európában a demokráciát, a jogállamiságot és a jóléti állam modelljét hirdette. A hispán világban viszont gyakran diktatúrákra támaszkodott. A nemzeti függetlenséget vagy jelentősebb társadalmi-politikai reformot célzó megmozdulásokkal szemben többször élt a katonai beavatkozás eszközével, vagy jobboldali puccsot hajtott végre, illetve támogatott. Ebben az értelemben az USA nagyobbrészt retrográd szerepet játszott a háború utáni latin-amerikai történelemben.

A katonai, ideológiai, politikai, gazdasági és kulturális téren egymással egyaránt szemben álló két nagyhatalom külpolitikája annyiban megegyezett, hogy az Egyesült Államok Latin-Amerikát, a Szovjetunió pedig Kelet-Európát saját érdekszférájának, kizárólagos befolyási övezetének, sőt saját biztonsága szerves részének tartotta. A legkisebb, közreműködésük nélkül indult változásban is a destabilizáció veszélyét vélték felfedezni.

1956-ra, a két nagyhatalom közötti viszonylagos erőegyensúly kialakulása nyomán, a világhelyzetben enyhülés kezdődött. Sztálin halála után mindkét fél részéről felerősödött a készség a tárgyalásra, a párbeszédre. Új jelenségnek számított az el nem kötelezett országoknak a sikeres dekolonizációs folyamat eredményeként létrejött mozgalma és tömörülése, amely a "harmadik világ" képviselőjeként, önálló tényezőként jelent meg a világpolitikában.

Ezzel összefüggésben szükséges felhívni a figyelmet arra, hogy Nagy Imrére, az 1956-os felkelés miniszterelnökére bizonyíthatóan hatottak az ún. bandungi elvek. Ezekben a gyarmatosítás alól felszabadult országok elítélték a gyarmatosítás minden formáját, állást foglaltak a népek önrendelkezési joga és a békés egymás mellett élés elve mellett. Nagy Imre nem akart a mai értelemben vett rendszerváltozást. Az abban az időszakban születő pártok és mozgalmak a sztálinizmustól megtisztított szocialisztikus demokráciát, harmadik utas jövőképet fogalmaztak meg. Nagy Imre következetesen nemzeti felszabadító forradalomnak nevezte az október 23-án békés tüntetésekkel kezdődő, véres összecsapásokba, majd külső intervencióba torkolló eseményeket. Külpolitikai kérdésekben a függetlenség és az egyenrangúság megvalósítását tartotta fontosnak, a hatalmi tömbökből való kimaradást szerette volna megvalósítani az el nem kötelezett Jugoszlávia vagy a semleges Ausztria mintájára. Ezen az alapon akart tárgyalást és szívélyes kapcsolatot a Szovjetunióval. Egyetlen párt vagy mozgalom programjában sem kapott akkor hangot a nyugati országok beavatkozása iránti igény.

Megjegyzem, Bibó Istvántól, a Nagy Imre-kormány emblematikus tagjától sem állt távol a középutas politikai-szociológiai felfogás. Az 1950-es évektől Bibó gondolatvilágában erőteljesen jelent meg a fejlődő országokban (Indiában és Latin-Amerikában) észlelhető harmadik utas keresés, az 1954. évi Pancsa Sila (a békés együttélés öt elve) és az 1955. évi bandungi értekezlet hatása. Ezek összeegyeztethetők voltak a két ellenséges rendszer közti választás kényszerének elkerüléséről vallott nézeteivel.

A magyar felkelés elleni kíméletlen katonai fellépés Latin-Amerikában is súlyos presztízsveszteséget okozott a Szovjetuniónak, a szovjetbarát politikai csoportoknak, különösen a kommunista pártoknak.

A magyar emigráció zöme szenvedélyesen fejezte ki együttérzését és támogatási készségét a magyar felkelőknek. A közvetlen beavatkozás, önkéntesek toborzásának és Magyarországra szállításának terve hivatalos szervek részéről csak Argentínában és Spanyolországban került (rövid ideig) szóba.

Egyes latin-amerikai országok jelentős szerepet vállaltak az ENSZ-ben a szovjet intervenció elmarasztalásában és a magyar kérdés napirenden tartásában. Különösen Kuba képviselője volt aktív a szovjet beavatkozás elítélésében és a magyar szabadságharcosok melletti szolidaritás kifejezésében. Uruguay tagja lett a magyarországi helyzet kivizsgálásra létrehozott ún. ötös bizottságnak. Az ENSZ kimutatásai szerint 1958 júniusáig 3600-3700 magyar menekült érkezett a szubkontinensre.

A legszembeötlőbb mégis az, hogy egyes latin-amerikai diktatúrák milyen hévvel próbálták felhasználni az 1956-os magyar felkelést saját szalonképességük érdekében.

Pérez Jiménez venezuelai diktátor például ötezer magyar befogadására tett ígéretet. Az ENSZ-adatok szerint 460 magyar meg is érkezett az országba. Mivel azonban hosszabb ideje általános gyülekezési tilalom volt érvényben az egész ország területén, a hatóságok nem tettek kivételt: nem engedélyezték még a magyar szabadságharc melletti, a kommunizmus elleni tüntetést sem.

Rafael Leonidas Trujillo dominikai diktátor országa lakosságához képest a legtöbb, húszezer magyar menekült befogadásáról nyilatkozott. Volt is rá oka, mégpedig a nem sokkal előbb a haiti határon végrehajtott brutális vérengzés. 580 magyar el is jutott Santo Domingóba. Többségük azonban, mintegy négyszáz fő, hamarosan visszatért Európába.

Az eddigi kutatások nem terjedtek ki arra, hogy a szerencsétlen, kiszolgáltatott helyzetbe került menekültek csoportjainak milyen volt a sorsa.

Brazília egyes hírek szerint háromezer, mások szerint tízezer magyar befogadását vállalta. Valójában kb. ezren érkeztek az országba. A bevándorlókat a Rio de Janeiro közelében lévő Ilha das Floresen (a Virágok szigetén) helyezték el, ahol azonban európai emberek számára elviselhetetlen klimatikus körülmények uralkodtak. Több százan ostromolták (köztük 180 kiskorú társuk nevében – a névsort és az aláírásokat mellékelve) kétségbeesett levelekkel és kérelmekkel az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságát, a Nemzetközi Vöröskeresztet és más szervezeteket, követelve visszaszállításukat Európába. A magyar országgyűléshez, a kormányhoz, a latin-amerikai magyar nagykövetségekhez, a Magyarok Világszövetségéhez és volt munkahelyükhöz fordulva arról számoltak be, hogy a toborzást és a válogatást végző ügynökök aranyhegyeket ígértek nekik, s közben embertelenül bánnak velük. Havi 3800 cruzeiro minimálbérrel díjazott munkát ajánlottak, ami csak a lassú éhhalálhoz volt elég. A hatóságok durva erőszakot alkalmaztak, a helyi magyarság vezetői pedig fenyegették és zsarolták őket. Követeléseik eljutottak Kubitschek brazil elnökhöz, aki végre megígérte: mindent megtesz azért, hogy visszajussanak Magyarországra.

A korabeli brazil sajtó egy része elismerte, hogy a magyarokat megtévesztették. Másik része viszont hálátlan és zavargó, sőt zavart okozó személyeknek nevezte a bevándorlókat – egy olyan országban, ahol milliók élnek minimálbérből. Azzal vádolták őket, hogy nem akarnak dolgozni és nem létező forradalmi érdemeikből szeretnének megélni. Még olyan következtetésre is jutottak, hogy bizonyára kommunista ügynökök lázítják a menekültek többségét.

A tárgyilagos polgári lapok azonban megállapították: a magyar bevándorlók elégedetlensége abból származhat, hogy a magyarországi munkásság megszokott életszínvonala és igényei magasabbak a brazil munkásokéinál.

Három országban szerzett személyes tapasztalataim bizonyítják, hogy az 1956-os menekültek jelentős részének a beilleszkedése egyáltalán nem volt zavartalan a kinti – főleg második világháború utáni – emigrációs közösségekbe. Az 1945-ben hazájukat elhagyók baloldalinak minősítették az 1956-ban nyugatra menekült magyarokat. A régi emigráció nagy része már az október 23-át követő első napokban, mindinkább a nyugati propaganda fő áramának hatására, megkérdőjelezte Nagy Imre hitelességét. A felkelés vezéregyéniségének inkább Mindszenty bíborost tartották.

Egy kuriózum: az akkor nyugat-európai emigrációban élő Luis Herrera Campins, volt venezuelai köztársasági elnök, a Kereszténydemokrata Internacionálé egykori főtitkárának állítása szerint a magyar felkelés adta meg az indíttatást saját Internacionáléjuk létrehozására.

Külön figyelmet érdemel a kubai forradalomnak a magyar felkeléshez való viszonya. Az 1956 decemberében a Granma-jachttal partraszálló, a Batista-diktatúrát megdönteni akaró forradalmárok tudtak a szovjet hadsereg brutális beavatkozásáról és a magyar felkelés vérbefojtásáról. A forradalom vezetői annak idején nyilvánosan és írásban is elítélték a Szovjetuniót. Raul Roa, a későbbi kubai külügyminiszter például a magyar felkelés tragikus sorsáról szóló könyvében élesen elítélte a szovjet beavatkozást. De még jóval később is, 1960-ban, a kubai forradalom győzelme után Ernesto Che Guevara egy havannai hivatalos találkozón a magyar küldöttség meglepetésére a diplomáciai kapcsolatok felvételének elhalasztását kérte. Kuba a szocialista országok közül utolsóként létesített kapcsolatokat Magyarországgal. Ezt azzal indokolták, hogy a magyar felkelés nagyon mély hatást keltett Latin-Amerikában, nem utolsósorban Kubában. Véleményem szerint a magyar felkelés leverésének is tulajdonítható, hogy a kubai vezetők kezdettől fogva kisebb-nagyobb mértékű bizalmatlanságot tápláltak a szovjet nagyhatalmi politikával, saját kommunistáikkal és a Moszkva-barát latin-amerikai kommunista pártokkal szemben. Az 1962. évi rakétaválság ezt az érzést megerősítette. A Budapestre akkreditált kubai nagykövetek állhatatosan érdeklődtek, s próbáltak magyarázatot kapni az 56-os felkelés kirobbanásának okairól.

Összegezve megállapítható, hogy sem a kubai forradalom, sem a magyar felkelés eredetileg nem akart kiszakadni a két, egymással szemben álló nagyhatalom befolyása alá tartozó övezetből. Kuba mégis az Egyesült Államok gazdasági és katonai megtorlásával szembesült, Magyarország pedig a szovjet katonai intervenciót szenvedte el. Az 1956-os felkelés hatására egyes európai kommunista pártokban szakadás következett be, a kommunista és a szociáldemokrata pártok pedig eltávolodtak egymástól. Kedvező feltételek jöttek viszont létre a különutas, "eurokommunista" irányzat későbbi kibontakozásához. Pár évvel később a Magyarországon bevezetett gazdasági reformok és a politikai élet korlátozott liberalizációja erjesztő hatással volt a többi szocialista országra. A kubai forradalom sajátosságainak megfogalmazásából fakadó ideológia pedig megtörte a Moszkva politikájához szolgaian alkalmazkodó kommunista pártok hegemóniáját a földrész baloldali mozgalmai felett. Ezzel akaratlanul megkönnyítette, hogy Latin-Amerikában a baloldali mozgalmak sokszínűvé váljanak, hogy nagyobb megrázkódtatás nélkül túléljék a szocializmus európai összeomlását, s hogy ma is tapasztalhatóan fellendüljenek.

Véleményem szerint a földrészen jelenleg megfigyelhető különböző mértékű és jellegű balrafordulás sem más, mint egyfajta, a neoliberális politikától eltérő, harmadik út keresése.

Végül tanulságosnak tartom, hogy Kéthly Anna – ahogy ez Bakach-Bessenyei György, a magyar emigrációban létrejött Magyar Nemzeti Bizottmány vezetője és Marosy Ferenc, a madridi kir. követ levelezéséből megtudható – kifogásolta, hogy a magyar emigráció egy nem jelentéktelen része kapcsolatot tart fenn a Franco-diktatúrával, és kritikával illette a koronás címert használó madridi magyar követség tevékenységét. A levelezésből az is kiderül, hogy Kéthly Anna 1957-ben – amikor Fidel Castro kubai földön már felvette a harcot a Batista-diktatúra hadseregével – határozottan elutasította az ENSZ-ben a magyar ügy tárgyalásában aktív szerepet játszó kubai nagykövettel való kapcsolat felvételét, azzal az indokkal, hogy Kuba fasiszta állam, a nagykövet is fasiszta, így nem lehet vele érintkezésbe lépni. Kéthly Anna tehát világosan különbséget tudott tenni a magyar felkelés támogatói között, amire a mai politikusok gyakran képtelenek.

Az utóbbi években Wass Albert egyre szélesebb olvasóréteg körében vált ismertté, mondhatni irodalmi-politikai etalonná. Wass irodalmi nívója, munkássága kérdéses lehet, szélsőjobboldali-nyilas politikai állásfoglalása azonban aligha.

Az utóbbi évek egyik nagy irodalmi felfedezése Wass Albert. Egyre szélesebb olvasóréteg körében válnak ismertté a sokáig ismeretlen erdélyi író alkotásai, elsősorban költeményei és regényei. Szinte minden könyvesbolt polcain megtalálhatjuk műveinek gyűjteményes kiadását, a Duna Televízió Wass Albert-napot rendezett, s neves, hitelesnek tartott közéleti személyiségek méltatják munkásságát. Eközben mind gyakrabban felejtik el feltenni a kérdést: ki is volt valójában ez az író?¹ A történeti források, valamint irodalmi-politikai munkássága egyértelműen azt bizonyítják, hogy Wass Albert halála napjáig meggyőződéses nyilas volt, és a hungarista puccstól kezdve az emigrációban is nyíltan hirdette Szálasi Ferenc igazságát.

Wass Albert kapcsolata a nemzetiszocializmussal az 1936-os berlini olimpián kezdődött. A fiatal író aktív sportoló volt, és céllövőként az olimpiára is benevezett. Első helyezést ért el, de mivel magyar színekben indult, Románia óvást nyújtott be ellene, és nem vehette át az érmet. Ekkor lépett közbe a Führer, aki nem akart diplomáciai konfliktust az ügyből, ezért egy saját kezű aláírással ellátott díszes oklevéllel igazolta Wass Albert teljesítményét. Az emléklapot az író később is nagy becsben tartotta, haláláig szobája falán, ágya felett függött.² Ezután nem sokkal, 1936 júliusában Wass Albert az Erdélyi Helikon tagja lett. A zsidó származású és liberális írók (Bárd Oszkár, Ligeti Ernő, Endre Károly, Tompa László, Balázs Ferenc) távolmaradásukkal tiltakoztak a radikális nacionalista Wass meghívása ellen. Az Erdélyi Helikon 1937-es találkozóját már a Wass-rezidencián tartották, ekkor a liberális irányzat már teljesen elhatárolódott tőle. Ezt követően a román csendőrség házkutatást tartott nála, és rövid időre letartóztatta, mert otthonában jelentős mennyiségű, Harmadik Birodalomból származó propagandaanyagot találtak.³

Wass Albert németbarát magatartása a második bécsi döntést követően teljesedett ki. 1940. szeptember 11-én érkeztek meg Vasszentgotthárdra a magyar katonák, hogy a település szomszédságában lévő új magyar-román határt biztosítsák. Főhadiszállásukat a Wass-kúriában rendezték be.⁴ Az eseményt követően a Wass család tagjai, beleértve az írót is, magyar és német katonai egyenruhában jártak.⁵ Wass Albert egy korabeli fotó tanúsága szerint még Hitler-bajuszt is növesztett. Természetesen az író ismert hivatalos portréi között sehol sem közlik a képet, amely az Egyedül vagyunk harmadik, 1944. február 11-i számában és Raffay Ernő – Takaró Mihály – Vekov Károly A gróf emigrált, az író otthon maradt. Wass Albert igazsága című könyvében reprint mellékletként megtalálható.⁶ A Wass család a beszállásolt katonákat és csendőröket arra is felhasználta, hogy segítségükkel megfélemlítse és terrorizálja a környező lakosságot. Segédletükkel az író apja, Wass Endre gyakran betört fehér lovon Románia földjére, és ezen akcióik során civileket is meglőttek, megsebesítettek.⁷ Garázdálkodásuk halálos áldozatokat is követelt. Megjelenésük után néhány nap múlva letartóztattak öt "politikailag megbízhatatlan" vasszentgotthárdi lakost, köztük a falu román polgármesterét is, akiket a Wass-kastély magtárának pincéjébe zártak. Wass Endre közbenjárására a polgármestert szabadon engedték, de két román parasztot és két zsidó lányt, Mihály Esztert és Rozáliát, a falu zsidó boltosának rokonait továbbra is fogva tartották. Elfogatásuk után többen mentek könyörögni értük, de Wass Albert elküldte őket azzal, hogy később jöjjenek vissza. Délután újra megjelentek a kastélyban, ahol az öreg gróf ráordított a boltos síró feleségére: "Nem most kellene sírni, hanem egy évvel ezelőtt kellett volna!" Ugyanis egy évvel korábban a román csendőrség nyomozást indított a Wass család ellen, akik azt az alaptalan rágalmat kezdték terjeszteni, hogy a két lány jelentette fel őket. Az egyik román áldozat, Josif Moldavan az öreg gróffal állt perben, aki egy alkalommal csúnyán összeverte, mert a parasztember több szénát kaszált le a gróf legelőjéről, mint amennyit engedélyeztek számára. A másik román áldozatnak, Ioan Catinnak szintén nézeteltérése volt a gróffal. Miután a Wass család elfogatta őket, Pakuts őrnagy elrendelte, hogy vigyék a foglyokat a megyeszékhelyre, de néhány kilométerrel távolabb, Cege határában a kísérők brutálisan végeztek a négy emberrel. A hivatalos indoklás szerint meg akartak szökni. Szeptember 23-án Ombuztelkén még több ártatlan ember életét követelő mészárlást hajtottak végre. Csordás Gergely hadnagy vezetésével lelőtték Andrei Bujor pópát, feleségét, három gyermekét, Ioan Gurzau kántort és feleségét, a falu tanítójának feleségét, anyósát és ötéves kislányát, valamit a pópa magyar cselédasszonyát, Juhász Saroltát is. És mindezt azért, mert a román földreform idején a pópa kapott egy, a megélhetéséhez szükséges kis részt a Wass-birtokból. A Wass család ezt sohasem fogadta el, és folyamatosan visszakövetelte a területet, amelyet a mészárlás után vissza is kaptak a magyar államtól. 1946. március 13-án ezért a két gyilkosságsorozatért szabott ki távollétükben halálos ítéletet a román állam népbírósága Wass Endrére és Wass Albertre mint háborús bűnösökre. (A népbíróság gyakorlata a jogállamiságot súlyosan megsértette, s miként a hasonló perekben, itt is sok jogi szabálytalanságot követtek el. Ennek ellenére a vádak bizonyíthatóak, ezért utasította el több esetben is a román bíróság az ítélet megsemmisítését. Szemben a magyar Legfelsőbb Bíróság határozatával, mely a Ságvári-gyilkosságban részt vevő halálra ítélt és kivégzett csendőrt, éppen a népbírósági körülményekre hivatkozva, felmentette.⁸ ) A népbírósági perben együtt tárgyalták az ügyet egyéb magyarok által elkövetett etnikai atrocitásokkal. A kollektív vádiratban településenként sorolták fel azokat a helységeket, ahol különböző etnikumú személyek ellen emberiség- és népellenes bűntetteket követtek el. A cegei gyilkosságban Wass Endrét és Wass Albertet találták bűnösnek, míg az ombuztelki mészárlásban egyértelműen Wass Albertet jelölték meg felbujtónak. 1977-es, az USA Igazságügyi Minisztériuma számára írott Rövid életrajzában az író elhárítja a felelősséget. Azt állítja, ezekben a napokban nem tartózkodott a falujában, hanem felment a hegyre, vadászházukba. A tanúvallomások viszont egyértelműen cáfolják ezt az állítását.

Wass Albert németbarátsága a gyilkosságok után még jobban fokozódott. A Szamosvidék című újság főmunkatársaként 1942-ben a Kaukázusban haditudósító. Ekkor írott cikkei igencsak elfogultságról tanúskodnak: "A németek igen megbecsülik a magyar katonát és a megfontolt, emberanyaggal takarékoskodó hadvezetést. […] A tengely győzni fog, minden jel arra mutat. Kemény, nagy áldozatokat követelő idők jönnek, de nem kétséges, a tengely marad felül." A zsidó származású magyar munkaszolgálatosok szisztematikus elpusztítását azonban éppúgy elhallgatja, mint a magyar katonáknak a civil lakossággal szemben elkövetett kegyetlenkedéseit és emberellenes bűntetteit. A mészárlásoknak orosz, ukrán és zsidó áldozatai voltak. Az író elutazása előtt betért egy étterembe, ahol egy vendég "zsidó slágert" kért, erre Wass Albert rohant a rendőrségre, és kihágásért eljárást kezdeményezett a vendég ellen. Ezt az esetet megörökíti egy antiszemita hangvételű novellájában is.⁹

1943-ban maga is a már említett ukrán frontra vonult be katonának, a kolozsvári IX. hadtestnél zászlósként a lovasságnál szolgált.¹⁰ A németek két kitüntetéssel is honorálták tevékenységét. Először másodosztályú vaskeresztet kapott, mert megmentette egy partizánmerénylettől a németek egyik belvízi uszályhajóját, és az egyik elfogott partizán révén az egész partizáncsoportot leleplezte, akik zavarták az orosz csatornákon szállított német vízi utánpótlást. Az ellenállókat természetesen brutálisan kivégezték. Ezt követően Wass Albert még egész sor "hőstettet" hajtott végre, ezekért első osztályú vaskereszttel is kitüntették a németek. Többek között azért, mert a szovjet csapatok által körülzárt német harccsoportot, mint régi vadászember, a mocsarakon át a bekerítő gyűrűből minden felszereléssel együtt kivezette.

Az ukrán fronton Wass Albert megsebesül, ezért hazatér Erdélybe. Otthon meleg fogadtatásban van része, a már említett Egyedül vagyunk című újság "Két vaskereszttel érkezett haza Wass Albert a keleti frontról" című cikkében hosszasan méltatja az író katonai és irodalmi erényeit. Még arról is nyilatkozik a kiadványnak, mennyire örül a nyilas újságíró, Milotay István vezércikkének az Új Magyarságban, amelyet A kastély árnyékában című regényéről írt. Arról is értesülünk, hogy Wass Albert karácsonyi szabadsága alatt belekezdett egy "magányos havasi emberről" szóló színdarab megírásába.¹¹ Kolozsvárott 1944-ben a Magyarság című folyóirat is lényegében hasonló tartalmú cikket közöl róla.¹² 1944 elején Erdélyben tartózkodik, csíkszeredai, brassói és dél-erdélyi román atrocitások kivizsgálásában vesz részt. Irodalmi munkásságát is nagyra értékelik a német megszállás alatt: megkapja a Zrínyi-díjat, a Magyar Tudományos Akadémia pedig tagjai közé fogadja.¹³

Életének ezt a periódusát 1977-es életrajzában úgy állítja be, mintha a németek ellen foglalt volna állást. Elmondása szerint 1943-ban az Ellenzék című lap főszerkesztőjét behívták a hadseregbe, ezért az íróra hárult a helyettesítése. Július elején két német a Gestapótól behatolt a szerkesztőségbe, felmutatva a parancsot, hogy felügyelniük kell a lapot. Wass Albert nem bocsátkozott vitába, hanem kisétált, és egyenesen felment a hegyekbe. Két hét múlva apja barátja, az 1944-es kiugrási kísérlet egyik szervezője, Veress Lajos tábornok üzent neki, hogy keresik a németek, ezért behívatja a hadseregbe, és mint alhadnagyot Ukrajnába küldi. A német csapatok kötelékében végzett katonai szereplését elhallgatja, s ott folytatja, hogy sebesülése után 1944 januárjában Veress Lajos kinevezi őt a dél-erdélyi német-olasz bizottság kommunikációs tisztjének a román fennhatóság alatt lévő Brassóban. Feladata a románok magyarokkal szemben elkövetett jogtalanságainak jelentése, melynek következményeképpen napi 2-3 románt tartóztatnak le. Áprilisban visszahívják Veress tábornok szárnysegédjének, s felettesének vezetésével ő is részt vesz a náciellenes magyarországi föld alatti mozgalom tárgyalásain a Szövetséges Főhadiszállásokon. Ezeken a tárgyalásokon azt próbálják elérni, hogy ne az oroszok, hanem az angolok és az amerikaiak szállják meg hazánkat, de ezek a próbálkozások nem vezetnek eredményre. Mindenhol azt a választ kapják, hogy vegyék fel a kapcsolatot Sztálinnal. Szeptemberben a németek Veresst és Wass Albertet váratlanul letartóztatják, de az írót rangjának köszönhetően néhány nap múlva szabadon engedik, sőt, visszanyeri pozícióját, amelyet ezután Kovács, Fónagy és Tilger tábornokok mellett tölt be.¹⁴ Wass Albert letartóztatásáról és szabadon engedéséről azonban semmiféle bizonyíték nincsen.

Akkori politikai-ideológiai magatartásáról pontosabb képet ad egyetlen befejezett drámája, a Tavaszi szél, amely 1944. december 16-án, a Nemzeti Színházban, Kiss Ferenc nyilas színházügyi kormánybiztos igazgatása alatt került volna előadásra.¹⁵ A dráma Erdélyben játszódik az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó éveiben, 1914-ben, az első világháború kitörésekor és 1919-ben, Erdély Romániához való csatolásakor. A főhős, Tomori István, a neves arisztokrata család leszármazottja az író történelemfelfogását tolmácsolja indulatos kitörésében: "Megölik a magyart! És én nézzem?! Nézzem és tátsam a számat, mint a többi?! Hát nem! Én harcolni fogok, mint a farkasok! Mint a medvék! Engem nem lehet elnémítani! Hallod a szeleket odakint?! Tavaszi szél, a hegyek küldik, az én hegyeim! Nézd, söpör végig a városon! Ostorral hajtja maga előtt a port, a szemetet, a mocskot! Eljön az idő, amikor így söprünk mi is az országon végig! Én, vagy azok, akik utánam jönnek: lelkesek, tiszták, magyarok! Belevágunk ököllel a világba!"¹⁶

A dráma nagy figyelmet fordít a "zsidókérdés" kifejtésére. A zsidóságot teljes egészében azonosítja a nemzetközi nagytőkével, sérelmezi, hogy "a zsidók ellepték a kereskedelmet",¹⁷ és a román bankvilágon keresztül ők támogatják az erdélyi románok földvásárlását. A nemzet fogalmát így határozza meg: "Az ember legszentebb titka és törvénye a nemzet. A faji, a vérségi összetartozás. Hogy csak ezen belül, csak ezzel együtt, csak ezért, érti: csak ezért élhet az ember és töltheti be hivatását."¹⁸ Ezzel párhuzamosan kikerülhetetlen az európaiság kérdésköre is. Tomori éles szavakkal bírálja meg a hozzákényszerített arisztokrata feleség értékrendjét: "a maga divatból magyartalanított európai világa", veti az asszony szemére. Elmondja, hogy miért ment tönkre a házasságuk, miért nem tudott a lelkéhez igazán közel férkőzni: "Oda… a tavaszi széllel törhetett volna be, például. De azt sohasem kísérelte meg. Mert a szél, meg az ilyesmi, nem elég európai."¹⁹

1919-ben, az első világháború elvesztése után Erdélybe bevonultak a románok, s Tomorinak is át kellett adnia a helyét a román megbízottnak. A kaotikus történelmi helyzetről – az anyaországban őszirózsás forradalommal, tanácsköztársasággal – ilyen képet fest: "Nincs gyermekem, aki árván maradna! De van. Mindenütt. A magyarok. Magyarok! Hol vannak itt már a magyarok? Azok talán, akik részegen ordibálva eldobják a fegyvert? Vagy beállnak csaholó kutyának a zsidók közé? Egy Károlyi gróffal az élükön? Magyarok? (Megvetéssel) Magyarok…!"²⁰ Egy francia tábornok felszólítja, hogy még aznap hagyja el Románia területét. Menlevelet is adnak neki, de ő önérzetesen összetépi. "Nem megyek el! Itt maradok!"²¹ – kiáltja. Azt a megoldást választja, hogy kivonul a társadalomból és a politikai életből, s visszatér fiatalkori élete színhelyére, a természetbe, fel a hegyekbe.

A színmű ismeretében az a felületes, tudományosan megalapozatlan álláspont végérvényesen megdőlt, amit Takaró Mihály képvisel: "Művei ekkor már egész Magyarország-szerte ismertek és elismertek voltak. Az akkor már nagy hírű írótól a Nemzeti Színház színdarabot kért, ám az 1944 karácsonyán bemutatni tervezett Tavaszi szél az időközben lezajlott nyilas hatalomátvétel miatt nem került színpadra." Wass Albert ezek szerint a nyilas diktatúra ellensége lett volna, nem pedig kiszolgálója. Takaró Mihály azt is leírja, hogy 1945 húsvétjának hetében Sopronnál távozott az országból, csak azt felejti el megemlíteni, hogy Szálasi bábkormánya is ugyanekkor menekült el. Vajon miért tartózkodott Wass egy helyen a nyilas kormánnyal?²² A dokumentumok alapján világosan bebizonyítható, hogy Wass Albert nem Veress Lajos körével tartotta a kapcsolatot, hanem a hungarista "szellemi elit" prominens képviselőivel, Nyírő Józseffel, báró Kemény Jánossal, Szeleczky Zitával, Henney Árpáddal, Süli Józseffel, Fiala Ferenccel, Marschalkó Lajossal, Kondorossy Lászlóval és Zas Lóránttal.

Wass Albert Németországban először a Bajorerdőben lakott, Bleibachban, Nyírő József és Alföldi Géza szomszédságában. Nyírő József, a nacionalista beállítottságú író az országgyűlés képviselőházának volt a tagja mint behívott erdélyi képviselő. A hungarista puccsot követően a Törvényhozók Nemzeti Szövetségében csatlakozott a nyilasokhoz, és szavazataival mindenben támogatta a magyar bábkormányt. Az országgyűlés közoktatási bizottságának helyettes elnöke volt (Hóman Bálint helyettese), és részt vett a könyvtári és múzeumi bizottság munkájában is.²³ A parlamentet ő is követte Sopronba, majd Szálasi környezetével együtt Németországba települt át.

A két jó barát, Wass Albert és Nyírő József gyakran találkozott emigrációjuk első szakaszában. Wass Albert 1985. október 14-én, a Katolikus Magyarok Vasárnapja című kiadványban így emlékszik vissza írótársára: "Gyászos háborúnkat a Bajorerdőben fejeztem be, nem messze Nyírő Jóskától. Többször is összejöttünk bánatunkat hígítani."²⁴ Wass Albert első felesége, Siemers Éva is hasonlóképpen nyilatkozott egy 1991-ben, Hamburgban adott interjújában: "Nyírővel a II. világháború után is igen közvetlen kapcsolatunk volt. Ő velünk együtt menekült az előrenyomuló szovjet és román csapatok elől, akiktől nem sok jót várhattunk. A Bajorerdőben volt egy darabig, találkoztunk is, mielőtt kiment volna 1950 tavaszán Spanyolországba." Arról is értesülünk szavaiból, hogy Albrecht főherceg menekülése idején, 1947-48 táján magyar írói estet rendezett Regensburgban, amelyen Wass Albert, Nyírő József és Kele János vett részt²⁵ Nyírő Józsefet szoros baráti szálak fűzték Szálasi udvari poétájához, Alföldi Gézához is. Nyírő, amíg Németországban tartózkodott, munkatársa volt Alföldi emigrációs folyóiratának, a teisingi kastélyban kiadott Hídverőknek.²⁶

Jó lenne feltérképezni Wass Albert és Alföldi Géza kapcsolatát is, de erről a jelenlegi tények ismeretében csak annyit mondhatunk, valószínű, hogy a nyilas emigráció megosztottsága kettejük viszonyát is elhidegítette. Wass Albert ugyanis, amikor 1949-ben áttelepült Amerikába, Henney Árpád altábornagy hungarista csoportjához csatlakozott, akik kifejezetten rossz viszonyban álltak Alföldi Gézával. (Alföldi folyóiratának, a Hídverőknek számos írása utal a konfliktusra.) Alföldi ugyanis nem ismerte el Henney Árpádot Szálasi örökösének, akit a nyilas miniszterelnök 1945. január 4-én, utólagosan vett be a kormányába mint országos munkarendvezetőt és a nemzetvezető személye körüli minisztert. Mivel volt már egy miniszterelnök-helyettes, gyakorlatilag ugyanolyan jogkörrel, Szöllősi Jenő személyében, ez az amúgy is koncepciótlan nyilas hatalmi struktúrát még kaotikusabbá tette, és minden bizonnyal megoszthatta a hungarista vezérkart. Feltételezhetjük, hogy, míg Alföldi Szöllősi mellett foglalt állást, addig Wass Albert Henney mögé állt. Nyírő József nem sokat törődhetett a konfliktussal, mivel parlamenti képviselőként lényegében Tasnádi-Nagy András németbarát politikáját képviselte. Ezért nem avatkozott bele a nyilasok belharcaiba, és minden hungaristát egyformán támogatott.

Henney Árpád a második világháború után álnéven bujkált Ausztriában, ezért nem fogták el a szövetségesek, mint a nyilas kormány többi tagját. Mikor elmúlt a veszély a feje fölül, 1948-ban Tatár Imrével és Gömbös Ernővel megalapította az emigrációs Hungarista Mozgalmat.²⁷ Ez képezte a Hungarista Magyar Hírszolgálat alapját, mely Henney Venezuela fővárosába, Caracasba történt áttelepülése után teljesedett ki. Ekkor a világ különböző pontjain szétszóródott egyes nyilas szórványok csatlakoztak hozzá, és különféle sajtótermékeik kiadását és terjesztését is összehangolták. A Hungarista Magyar Hírszolgálat munkáinak irányítását kb. százan végezték, akikhez nyomdák és szerkesztőségek tartoztak Londonban, Münchenben, Sydneyben, Melbourne-ben és Montrealban. Ausztráliában a Kántor Béla vezette Út és cél, Londonban a Hídfő, majd ennek utódai, az Új Hídfő és a 24. óra voltak a főbb kiadványaik. Wass Albert a Hídfő újságírójaként lett a Hungarista Magyar Hírszolgálat főmunkatársa.²⁸ A Hídfő alapító főszerkesztője a nyilas pártszolgálat budapesti vezetője, Süli József volt, aki elkerülte a felelősségre vonást emberiségellenes és háborús bűntetteiért. Londonban élt, nappal szállodában mosogatott, esténként pedig (1948-tól) a Hungarian Week című újságját szerkesztette, mely 1954-től viselte a Hídfő nevet.²⁹ Wass Albert – Fiala Ferenc, Marschalkó Lajos, Milotay István, Málnási Ödön, Nyisztor Zoltán, Zas Lóránt és Borsányi Julián társaságában – megbízható munkatársa volt a lapnak, amelyben számos költeménye és novellája is megjelent. Süli halála után Szálasi újságírói, Marschalkó Lajos, majd Fiala Ferenc vették át a lap szerkesztését. Legutolsó főszerkesztője – ekkor már 24. óra néven szerepelt a kiadvány – Tóth Judit volt, aki Zas Lóránttal és Szemenyei-Kiss Tamással, a Hungarista Magyar Hírszolgálat utolsó főnökével (1994-98) végezte összehangoltan a tevékenységét. Szemenyei együtt dolgozott a nyilas igazságügy-miniszter, Budinszky László kabinetfőnökével, dr. prof. Ternói Lászlóval, Kántor Bélával, Tarjányi Tatár Imrével, Lovas Istvánnal, a németországi hitleri utódpárt, az NSDAP/AO neonáci irányítójával, Gerhard Lauckkal, valamint Lányi Zsolt, Torgyán József és Homoki János kisgazda vezetőkkel, továbbá Király B. Izabellával és Cseh Máriával. Informátorai, segítői Ekrem Kemál György, Szabó Albert, Lentner Csaba, Tőke Péter, Mónus Áron, dr. Varga László, Rozgics Mária és Porubszky "Potyka" István voltak. A hírszolgálatban tevékenykedett a fideszes titkosszolgálati miniszter, Demeter Ervin apja, Hajdú Demeter Dénes is, aki jelenleg a MIÉP sorait erősíti. Szemenyei 1998-ban befejezettnek nyilvánította a hírszolgálat működését, mivel a magyarországi jobboldali pártok egy része integrálni akarta őket a magyar jobboldalba, és Szemenyei gyakorlatilag a magyar neonáci mozgalomhoz csatlakozott.³⁰ A Hungarista Magyar Hírszolgálat teljes anyagát eladta az Országos Széchényi Könyvtárnak,³¹ de a feldolgozásra váró anyagot egyúttal zároltatta is. Ezért e fontos dokumentumgyűjtemény, melyben Wass Albert nyilas tevékenységéről is részletes képet kaphatnánk, nem kutatható.

A Hídfő hasábjairól azonban teljes egészében kibontakozik Wass Albert hungarista világszemlélete. Az erdélyi író a nyilas lapot, az egykori háborús bűnösök szócsövét a magyar emigráció kulcsfontosságú tényezőjének, a nemzeti eszme letéteményesének tekintette. Ugyanilyen elfogultság jellemzi a Hídfő főszerkesztője, a nyilas újságíró, Marschalkó Lajos halálára írott nekrológját: "Valahányszor egy óriásfa kidől, a roppanásba beleremeg az erdő. Fejüket összedugják a szálerdő tömegfái és suttogva adják tovább a hírt. A hegygerincek őrtállói, a ritkuló óriások, sötéten összenéznek s számítani kezdik az időt, ami még hátra van. A történelem szaggatta magyar hegylánc újra kopárabb lett. Marschalkó Lajos kidőlt az élők sorából. Megüresedett helyén foghíjassá karsztosodott a magyar gyepü. Olyan ember dőlt ki, akinek helyére nem termett utánpótlás. […] Marschalkó Lajos hitet tett a maga módja szerint s hite alapján élte életét, nemzetét szolgálva. Izzó magyarságában öklelt, mint a bika, védte a magyar gyepüt körömszakadtáig, utolsó lehelletéig, mert mást nem tehetett. […] Ember ennél többet nem tehet, minthogy önmagát veti a küzdelembe, amikor nemzetéért síkraszáll. Marschalkó Lajos élete egyetlen nagy síkraszállás volt, elejétől a végéig. Hogy jobban remegett alatta a föld, mint mások alatt? Ez az óriások kiváltsága, avagy balsorsa, aszerint hogy a megrendülő föld s a felszakadó szikla milyen pillanatnyi változásokat okoz közvetlen környezetében. […] Sok sebből vérzett Marschalkó Lajos ezen az átokkal sújtott magyar gyepün. Emlékezetének adassék tisztelet: bármilyen mélyre hasítottak is olykor a sebek, a magyar szó hitet tett harcosa meg nem hátrált soha és nem roskadt térdre senki emberfia előtt. Az egyre szegényebbé karsztosodó magyar ősgerincen most már üresen marad a helye. Gyöngemarkú utódok között nem akad olyan, ki elejtett fegyverét fölragadni merné. […] Óriások természetrajzához tartozik – s ez különbözteti meg őket a törpéktől -, hogy amit tesznek, azt nem elismerésért, érdemrendekért, csengő aranyakért teszik, hanem egyszerűen azért, mert lelki alkatuk olyan, hogy másként nem tehetnek. Minden porcikájukkal élik azt, amiben hisznek s lelkük minden izzó erejével hitet tesznek amellett, amit élnek. […] Sokasodnak a törpék ezen a földön s az óriások rendre kivesznek."³²

Wass Albert nem látta át – vagy nem akarta átlátni -, hogy Marschalkó Lajosnak semmiféle önálló mondanivalója nem volt, és gyakorlatilag csak annyit tett, hogy Szálasi elméleti munkáit és szónoklatainak fordulatait szó szerint lemásolta és tetszése szerinti sorrendben variálta. Marschalkó Lajos két ún. "fő műve", a hungarista emigráció "bestsellere", a legalpáribb antiszemita hangvételben megírt Országhódítók, illetve a Világhódítók. Mindkét könyve erősen torzított nemzetiszocialista szemszögből írja le a zsidóság újkori történetét Magyarországon, illetve a világban. A kiindulópontja is alapvetően elhibázott, s a náci propagandaszólamok ismételgetésén túl semmit sem tud a zsidóságról. Marschalkó hazánkban is csak a nyilas házmesterréteg számára volt tekintélyes író, az emigrációban a hungaristákon kívül mindenki elhatárolódott tőle.

Wass Albert világszemléletének kulcsa a kettős mérce. Az eseményeket, történelmi szereplőket fekete-fehérben látja, és a tényekről egyszerűen nem hajlandó tudomást venni. Kettős mércéje antiszemitizmusán kívül leginkább abban nyilvánul meg, hogy miközben a román állam és a kommunizmus rémtetteiről regényeket ír, a náci rendszer bűneit teljesen elhallgatja. Az emigrációban is megmaradt a maga szűk politikai környezetében; nem rendelkezvén kellő empátiával, más álláspontoktól eleve elzárkózott. Kíméletlenül bírálta azokat, akik 1945-ben a szovjet csapatokban felszabadítót láttak, s nem ismerte el Magyarország német megszállás alóli felszabadulását. Elhallgatja, hogy az ország lakosságának többsége felszabadulásként élte meg az eseményt, és azokról, akik elismerték 1945-öt a német megszállás alóli felszabadulásnak, ilyen sorokat ír: "Mert legyen kommunista vagy akármi: semmirevaló hitvány ember az, aki hangos dorbézolással botránkoztatja meg a halottaikat siratók fekete gyászmenetét. A gyászolók joga elsőrendű emberi jog. […] Ez azoknak a new york-i, ottawai, montreáli és miami beach-i »magyaroknak« szól, akik április 4-én örömünnepet ültek a »felszabadulás« 25 éves emlékezetére. Még ha mindaz a sok gaztett, ami huszonöt évvel ezelőtt vérbe borította Magyarországot, az ő számukra szabadulást is jelentett volna, valahonnan még akkor is elvárhattunk volna tőlük annyi ízlést és tapintatot, hogy győzelmi diadalukat az eltiportak fölött legalább ezen az egy napon, amikor mindenki más gyászol, ne fitogtassák olyan kihívő gőggel. Akik régi gaztetteiket ennyi év múlva is ünneplik, azokról nehezen hiszi el az emberi világ, hogy valóban áttértek a megbékélés szelíd útjára."³³

Az Új Hídfőben is megjelent az először 1950-ben, Hamburgban napvilágot látott rövid elbeszélése, a "Kicsi Anna sírkeresztje", amely nagy felháborodást váltott ki a magyar emigrációban. Wass Albert itt a német és a szovjet megszállás összehasonlítására tesz kísérletet, természetesen a német megszállás javára. Az erdélyi magyar falu a német katonák elől elbújtatja a kommunista beállítottságú román kovácsot és a zsidó kereskedőt; a címben szereplő árva pásztorlány, Kicsi Anna visz nekik minden nap élelmet. A németek keresik ugyan a két szökevényt, de nem követnek el semmiféle kegyetlenséget, közömbösek, sőt kifejezetten jóindulatúak a lakossággal szemben. A német katonaság ilyen bemutatása eleve nem felel meg a valós történelmi tényeknek. Ellenben az oroszok bejöveteléről kíméletlen gyűlölettel ír: "Megszállták a falut. [A német megszállás kapcsán Wass Albert nem használja a "megszállás" kifejezést. – N. L.] […] Akkor már egyetlen tébolyult sikoltás volt a falu. Tépett ruhájú asszonyok futkostak eszelősen búvóhelyeket keresve. Véresre vert férfiak hörögtek az udvarban. Röhögő, durva katonák vonszoltak hajuknál fogva sikoltozó leányokat." Itt persze még nincs vége a történetnek: a román kovács és a zsidó kereskedő előbújnak rejtekhelyükről. A zsidó kereskedő rövidesen szinte szó nélkül távozik a városba, és kommunista pártfunkcionárius lesz belőle. A román kovács marad, felemeli szavát a szovjet atrocitások ellen, megpróbálja Kicsi Anna megerőszakolását meggátolni. Erre a katonák véresre verik, hiába bizonygatja, hogy ő kommunista üldözött volt, a pásztorlány pedig másnapra meghal. A kovács, miután három hét múlva felgyógyult, sírkeresztet állít Anna sírjára, melyen ez áll: "Itt nyugszik kicsi Anna és a szabadság." A kovácsot letartóztatják, a faluban teljhatalmat élvező komisszár, aki a falu papját is pincébe záratta, ledönti a temetőben az összes keresztet. Fél év múlva tér haza a kovács, "elcsigázottan, nyomorékra verve". De elültet egy fát Anna sírjára, és elhatározza, ha a fa megnő, keresztet ácsol belőle, és azt írja rá: "Itt nyugszik kicsi Anna." "Mert a szabadság addigra feltámad." Az elbeszélés annyiban illeszkedik Wass Albert világképébe, hogy – a szovjeteket leszámítva – az egyetlen egyéni jellemvonásokkal felruházott negatív szereplő a zsidó kereskedő. Az olvasók számára mindezen felül még azt az üzenetet sugallja, hogy a két ellenségeskedő nép, a magyar és a román bármikor megbékélhet, hiszen létezik egy közös ellenség, akit mindkét fél megtehet bűnbaknak: a zsidóság.³⁴

Wass Albert más műveinek zsidóságképe sem tér el a fentebb vázoltaktól. János Andor az író Elvész a nyom című, emigrációban született regényének bírálatában szemléletes képet ad Wass Albert antiszemitizmusáról: "Zsidó figurái mind gyapjas hajúak, kajla fülűek, hajlott hátúak, behúzott nyakúak, izzadságszagúak, ijedtek, húsos, érzéki ajkakkal, akik csak üzletről és pénzről beszélgetnek." János Andor idézi a regény egyik főszereplőjéről, a zsidó származású, keresztény vallású Gottfriedről a Wass Albert által írt jellemzést is: "Ez a közülünk-valóság és nem-közülünk-valóság volt minden egyéb törvény alapja. […] Gottfried kétféle vallásban nőtt fel. Hivatalosan katolikusnak keresztelték, de a másik, belső világában Júdea sötét titkát bízták rá. Az iskolai vallásórán azt tanították, hogy Isten szerető édesatya, aki egyformán jutalmaz és büntet, odahaza pedig egy félelmetes Jehováról tudott, aki egyedül a zsidóknak az istene, s aki szemet-szemért alapon Júdea népének ajándékozta a földet, minden embereivel és minden kincseivel. […] Mi cionista zsidók számon tartjuk egymást és azokat is, akik nem tartoznak közénk, de azért zsidók. Így azokat, akik idegen hitet vettek fel, hogy azáltal könnyebben boldoguljanak a gojok között."

Ezekből a sorokból világossá válik, hogy Wass Albert a zsidóságról csak a nemzetiszocialista propagandaanyagokból tájékozódott. Gondolatmenetének legfőbb forrásai a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei, Hitler, Szálasi és más szélsőjobboldali szerzők művei, illetve a hungarista sajtókiadványok (a kifejezetten antiszemita profillal rendelkező Harc, Összetartás, Magyarság). Wass Albert elvakult zsidógyűlöletén a zsidóság második világháborús tragédiája sem változtatott. János Andor erre is szemléletes példákat hoz a regényből: "A kiszabadult zsidók hetek alatt milliomosok lettek a németországi feketepiacokon. A láthatatlan hálózat újra pompásan működött. Zsidótól zsidóig nyúltak a szálak óceánokon és világrészeken át és folyt az áru, tiltott és nem tiltott utakon, szárazföldön és levegőn át." Mert "kezetekbe adom mind e népeket – mondta Jehova. Gottfried mikor az elpusztult Európából Amerikába indult, úgy érezte, hogy egy süllyedő hajóról végre szilárd földre léphet, ahol jövendőt építhet Júdea népének törvénye szerint." János Andor kritikája végén arra is felhívja a figyelmet, hogy Wass Albert más szerzőtől plagizálta regényét: "Még csak azt szeretném megkérdezni illő tisztelettel a nyilasok kedvenc házi szerzőjétől, hogy véletlenül nem olvasta-e egy angol író hasonló tárgyú és hasonló felépítésű, de nem hasonló szellemű regényét valamelyik kölcsönkönyvtárban? Mert nincs új a nap alatt…"³⁵

1993-ban napvilágot látott Antiszemitizmus: A huszadik század ámítása című írása Wass Albert zsidógyűlölő, hungarista életművének mintegy koronája. Annyira elrugaszkodik a realitástól rosszindulatú, alantas rágalomhadjáratával, hogy bebizonyosodik, Wass Albert a magyar történelemről is csak homályos elképzelésekkel rendelkezett: "Noha a magyarországi zsidók kiváltságos osztályt képeztek, soha, semmiféle hűséget nem tanúsítottak a magyar nemzet iránt. Valahányszor Magyarország szabadságáért küzdött a Habsburg elnyomás ellen, ők az ellenséggel tartottak és akárhányszor levertek egy felkelést, némely zsidó is részesedett a hűséges hazafiak elkobzott birtokaiból."

Éppen ellenkezőleg: a magyar zsidóság számarányát jelentősen felülmúlva vett részt az 1848-49-es szabadságharcban, ahol végsőkig kitartott, szemben más nemzetiségeinkkel és a későbbiekben magyarként képviseltette magát például az olasz Risorgimentóban is. A zsidó származású Mogyoródy Adolf emlékét, mint magyar szabadsághősét, mind a mai napig a legnagyobb tisztelet övezi Itália-szerte. Egyébként Wass Albert ezekben a sorokban az első világháború végének "tőrdöfés-elméletét" is feleleveníti. Ez a feltételezés teljesen alaptalan a források, főként a katonai évkönyvek tükrében: ugyanis számtalan zsidó származású katona vett részt az első világháborúban.

Majd így folytatja: "Már ez egymagában is elidegenítette a magyar népet, különösen a középosztályt a zsidóságtól. De a magyarországi zsidók által elkövetett legnagyobb hiba abból állt, hogy magukhoz ragadták a vezető szerepet a kommunista pártban. Először 1918-ban, amikor a kunbélákkal és a Szamuely-fivérekkel az élen, zsidók vették át az ország vezetését. Miután visszatértek a »német haláltáborokból« [A haláltábor idézőjelbe tételéből egyértelmű, Wass Albert a holokauszttagadók csoportjához tartozik – N. L.], vezető állásokba kerültek, amelyek a kifosztott nemzet megmaradt javait kezelték, főként azoknak a megbüntetésével foglalkoztak, akiket a kommunista irányzat a »rendszer ellenségeinek« tekintett. […] A kivizsgálók kivétel nélkül bosszúálló zsidó férfiak és nők voltak, akik minden magyart hibáztattak azért, mert nem akadályozták meg a zsidók elszállítását Magyarországról. […] Nem csoda hát, hogy mindezek az embertelen cselekmények mélységes gyűlöletet váltottak ki a zsidók ellen általában. Amidőn a megszálló szovjet csapatok kitakarodtak az országból, a zsidóknak nem lett többé alkalmuk a kommunizmus fenntartására. Mérhetetlen összegű nyugdíjakat szavaztak meg maguknak, nyugalomba vonultak és az ország közgazdaságának vezetését vették át, a sajtóval, a televízióval, a bankhálózattal együtt. »Demokratikusnak« kijelentve magukat, demokratikus pártokat alapítottak és választásokat tartottak. Magyarország ismét szabad lett, de pénzügyileg és gazdaságilag a zsidók kezében, beleértve a sajtót és a hírszolgálat valamennyi ágát." Az 1994-es választásokra utalva szóba hozza, "jövőre választások lesznek", és az az érdekük, mármint a zsidóknak, hogy "minél több pártra szakítsák a nemzetet", hogy "a többséget kezükben tartsák". Mondanivalóját azzal zárja, "ha valaki szót emel manipulációik ellen", azt rögtön antiszemitának bélyegzik".³⁶

Wass Albert az Egyesült Államokban abban a meggyőződésben kezdett új életet, hogy háborús szerepét itt már senki sem fogja felemlegetni. Ezért érte váratlanul, amikor 1977-ben újra előkerült az ügy. A floridai egyetem egyik rovartani professzora egy romániai konferencián vett részt, ahol a román belügyi szervek átadták neki Wass Albert népbírósági ítéletét. Az írónak ezért tisztáznia kellett magát az USA Igazságügyi Minisztériuma előtt, s ezt 1979. augusztus 22-én íródott életrajzában meg is tette.³⁷ Az amerikai belügyi szervek elfogadták az író bizonyítható tényekkel nem dokumentálható állításait, és anélkül, hogy alaposan megvizsgálták volna Wass Albert emigrációs kapcsolatait, hamarosan be is szüntették a nyomozást. Az amerikaiak figyelmét, annak ellenére, hogy az ottani "sajtó egy része szenzációt csinált az ügyből", és Wass "bíróság elé állítását szorgalmazta", még az is elkerülte, hogy a nyilas Hídfő nyíltan támogatásáról biztosította munkatársát, aki így nyilatkozott a lapnak: "Úgy hírlik, hogy a hajszát egy Bécsben élő magyar újságíró indította el", aki a budapesti televíziónak adott terjedelmes interjújában "megrágalmazta a nemzeti emigráció vezetését. A szálak Bukarest-Budapest-Washington vonalon mozognak." Összefogtak azok, "akiknek kellemetlen a magyar emigráció Erdélyért folytatott mozgalma". Még a magyar kormány is "ilyen piszkos játékhoz segédkezet nyújtott […], Kádár ágensei útján támadta hátba az Erdélyért küzdő politikusokat. Ez olyan dolog, amire nincs mentség, csak ítélet van."³⁸ Az Egyesült Államok azonban nem kívánta a nemzetiszocialista emigráció hálózatát felgöngyölíteni, s egy idő után teljesen feledésbe merült a téma, senki sem kérdezett rá az író múltjára.

A 80-as évek második felében, a Szovjetunió válságára reagálva Wass Albert elérkezettnek látta az időt, hogy a nyilas emigráció előkészítse a hatalomátvételt, ha sor kerül hazánkban a rendszerváltásra. Szálasi konfederációs tervét veszi elő: a hungarista munkaállam, Hungarista Magyar Birodalom, a Kárpát-Duna Nagy Haza felépítését a Kárpát-medencében. Az emigrációs nyilasok reális politikai lehetőségeiket figyelmen kívül hagyva sohasem mondtak le munkaállamuk megvalósításáról, sajtókiadványaik állandó témája a majdani birodalomépítő tevékenység szólamának propagálása. A Hídfő hasábjain Wass Albert szorgalmazza legerőteljesebben a konfederációs állam létrehozását, és mivel más közép-európai országok emigrációjának is vannak hasonló elképzelései, a hozzájuk való csatlakozást tartja a legcélravezetőbb útnak: "A Közép-Európai emigrációk politikai képviseletei már évek óta szövögetik a szálakat, hogy adott időben, egyszerre, valamennyien visszaszerezzék önállóságukat és megalkossák a Közép-Európai Nemzetek Federációját, a Balti-tengertől le a Fekete-tengerig." A többi ország emigrációja sokkal szervezettebb, "csak a magyar emigrációnak nincs, a Nemzeti Bizottmány szétesése után elismert, hivatalos képviselete". Megállapítja: "A kérdés tehát ez: bekapcsolódunk-e ebbe a közép-európai mozgalomba vagy várunk továbbra is a sült galambra." Ugyanis "a Szovjetunió, mint olyan, húsz éven belül alkotó elemeire bomlik, akár egy túlérett görögdinnye", és "a magyar nemzet politikai irányvonala nyílegyenesen halad a lassú megsemmisülés felé". A közép-európai nemzetek federációs mozgalmába bekapcsolódva Wass elképzelése szerint azt kell elérnünk, hogy "Erdély mint önálló tagállam szerepeljen ebben a tervezett államszövetségben", és "a felvidéki magyarság teljes önkormányzatot" kapjon "a szövetséges Szlovákián belül".³⁹

A konföderációba azonban csak az általa "honképes és talajgyökeres népszemélyiségnek" tartott elemeket vonná be, a többiekkel kegyetlenül leszámolna. Antiszemita írásain kívül erre utal "Vankujok és bölcs oláhok" című cikke, melyben két ellentétes csoportra osztja a románokat: a regátiakra és az erdélyiekre. A legfőbb ellenségnek a regátiakat jelöli meg, akik Nagy-Románia híveiként "egyebet sem tesznek, csak osztogatják a parancsokat, lopják az országot, fölözik le a tetejét mindennek, amit mi itt becsületes munkával megszereztünk". Őket Wass Albert kíméletlenül elűzné Erdély földjéről: "Őszinte szívvel remélem, hogy amikor az igazságtevés napja beköszönt, legyen az tíz év múlva vagy száz év múlva, megtisztítja szép Erdélyországot a vankujoktól, s kiűzi azt, ki nem odavaló. De csakis azt. Békességszerető, igazságos magyarok s békességszerető, igazságos Marszinyin-unokák újjáépítik Erdélyt azzá, ami volt: a magyar haza közös védőbástyájává." Miként a "Kicsi Anna sírkeresztje" című novellában, itt is a magyar-román összefogás szükségességéről szól, de a két nép szövetségét itt is egy közös ellenségkép kovácsolná össze: a regáti románság. Írása Nagy-Magyarország visszaállításának víziójával fejeződik be: "S mert Isten nem csak büntet, de igazságot is oszt, kétségtelen, hogy előbb-utóbb bekövetkezik a Közép-Európa egyensúlyához annyira szükséges megoldás: a Kárpát-medence egységének visszaállítása."⁴⁰

A magyar emigráció egyhangúlag elhatárolódott a nyilasoktól, ezért Wass Albert tevékenységét sem tartották említésre méltónak. Habár az író olyan hangzatos címekkel rendelkezett, mint a 131 erdélyi csoportosulást tömörítő Erdélyi Világszövetség elnöke, az Amerikai Magyar Szövetség elnöke és a Lengyel-Magyar Világszövetség igazgatója, a valóságban nem sok hatásköre volt. Az emigráns Teleki Béla, az Erdélyi Párt vezetője 1978-ban ezt írja egykori politikustársának, Vita Sándornak: "Az emigrációban olyanfokú külpolitikai analfabétizmus van, hogy minden akciójuk sokkal több kárt okoz, mintha semmit se tennének. Ezek persze az erdélyi kérdést és a mai helyzetet sem ismerik. Csak demagóg szólamokkal szereznek tapsokat és áldoznak hiúságuknak. Egyik élharcosuk ez a moral insanity határán lévő, teljesen megkergült Albi."⁴¹

Wass Albert berobbanása a hazai köztudatba a rendszerváltozás után Zas Lóránt nevéhez köthető. Wass 1989-ban adta el neki műveinek kiadási jogát, amelyet a pomázi Kráter Kiadó vett meg, majd elkezdődött az író könyveinek gyűjteményes kiadása. Zas (Szász) Lóránt, a kalandos életű üzletember a hungarista emigráció meghatározó egyéniségévé vált a Hungarista Magyar Hírszolgálatban és a Hídfő, illetve az Új Hídfő szerkesztőségében folytatott tevékenységével. 1938-ban született Budapesten, majd 1957-ben szervezkedés címén bebörtönözték. 1967-ben disszidált, először Olaszországba ment, majd 1968-ban az Egyesült Államokban telepedett le. 1972-ben elektromérnöki diplomát szerzett, majd 1975-től az Amerikai Űrkutatási Intézet munkatársa volt. Üzletemberként, gazdasági tanácsadóként a világ számos helyén megfordult. Az USA kongresszusától kétszer is kitüntetést vehetett át.⁴² Senkinek sem tűnt fel, hogy nyíltan a nemzetiszocializmus elveit képviseli. Számos antiszemita és holokauszttagadó verse, írása olvasható a Hídfő és az Új Hídfő hasábjain. Az 1993-ban megjelent "Kétféle mércével" című írása Szendi József volt magyar csendőr felelősségre vonásával és az Egyesült Államokból való kitoloncolásával foglalkozik. Szendi 1956-ban menekült Amerikába, ahol háborús bűnössége teljesen feledésbe merült. A rendszerváltáskor a magyar politikai küzdelmekbe is bekapcsolódott, s 1990-ben a miskolci MDF pártszervezetét anyagilag is támogatta a választásokon. 1992-ben derült fény második világháborús bűneire. Szendit végül kiutasították az Egyesült Államokból, amiről Zas a Népszabadság 1993. június 19-i számából szerzett értesülést. Az egész ügyből ezt a holokauszttagadó következtetést vonta le: "A népirtás hatvan millió szovjet keresztény alattvalójával végző, vagy a brjanszki erdőben lengyel tiszteket tömegsírban rohasztó lenini és sztálini mutatója miért nem leng ki legalábbis egyvonalban a »hatmillió« egyébként is kérdőjelezhető, vagy a Babij-Yar-i emlékműnél USA elnöki beszéddel is kegyeletet adó hitleri gonoszsággal?"⁴³ A Plata folyó című költemény alapmotívuma is a holokauszttagadás. Egy hamis papírokkal bujkáló náci háborús bűnösről szól, aki valószínűleg fiatal suhancként részt vett a haláltáborok terrorgépezetében. Amikor elfogják, mert embereket gázosított el, és azt mondják neki: "Treblinkában követted el a gaztetteket és bűnhődni fogsz", ő csak ennyit válaszol: "Tévedés – mondtam. Lehetséges?"⁴⁴ Wass Albert 1980-ban figyelt fel Zas Lóránt költészetére, Jézust kiáltó című verseskötete kapcsán. A költemények olyan nagy hatást tettek az erdélyi íróra, hogy életre szóló barátságot kötöttek egymással, mely üzleti síkon is eredményes lett.⁴⁵

Wass Albert magyarországi felfedezéséhez és népszerűségéhez Zas Lóránt teremtette meg a pénzügyi alapot és a kellő médiatámogatást. Az irodalom és az emigráció perifériáján helyet foglaló szélsőjobboldali, hungarista író egyik napról a másikra a magyar irodalom egyik sikerszerzője lett. Bízzunk abban, hogy a hazai nagy magyar írók panteonjába azért nem kerül be…

Jegyzetek

¹ Kunstár Csaba: "Szimpátia a sötétséggel" I. , "Szimpátia a sötétséggel" II. Élet és Irodalom, 2005. 49. évf., 5., illetve 26. szám; Kunstár Csaba: "Válasz Czegei Wass Hubának" . Élet és Irodalom, 2005. márc. 11.; Kollár Erzsébet olvasói levele, Népszabadság, 2003. ápr. 1.; Szobota Zoltán: "Wass Albert, a halálraítélt jobboldali írósztár". Hetek, 2003. ápr. 25.

² Kunstár: "Válasz Czegei Wass Hubának ".

3 Uo.

⁴ Kunstár: "Szimpátia a sötétséggel", I.

5 Raffay Ernő – Takaró Mihály – Vekov Károly: A gróf emigrált, az író otthon maradt. Wass Albert igazsága, Budapest, Szabad Tér – Czegei Wass Foundation, 2004. 152.

6 Raffay-Takaró-Vekov: i. m. 32.

7 Uo. 153.

8 Kunstár: "Szimpátia a sötétséggel"; a Ságvári-perről: A Ságvári-dosszié. A Legfelsőbb Bíróság és a jogállam. Budapest, Pannonica Kiadó – Eszmélet Alapítvány, 2006.

9 Raffay-Takaró-Vekov: i. m. 150.

¹⁰ Wass Albert élete. Töretlen hittel ember és magyar – a sajtó tükrében. Összeállította: Turcsány Péter. Pomáz, Kráter Kiadó, 2004. 7.

¹¹ Raffay-Takaró-Vekov: i. m. 32.

¹² Kunstár: "Szimpátia a sötétséggel", II.

¹³ Wass Albert élete, i. m. 7.

¹⁴ Uo. 16-18.

¹⁵ Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tár – Nemzeti Színház, 1944; Magyarság, 1944. nov. 19., 6.; Összetartás, 1944. nov. 30., 6.

¹⁶ Wass Albert: Tavaszi szél és más színművek. Pomáz, Kráter Kiadó, 2004. 69.

¹⁷ Wass: i. m. 47.

¹⁸ Uo. 65.

¹⁹ Uo. 65.

²⁰ Uo. 79.

²¹ Uo. 80.

²² Raffay-Takaró-Vekov: i. m. 22.

²³ Az Országgyűlés Képviselőházának Naplója 369. XX. – az országgyűlés képviselőházának 374. ülése (1944. nov. 6.) és 375. ülése (1944. nov. 7.) – Országgyűlési Levéltár.

²⁴ Wass Albert élete, i. m. 22.

²⁵ Uo. 141-142, 148.

²⁶ Hídverők, 1953. 21. szám, Nyírő József-emlékszám.

²⁷ Dobszay Károly: "Wass Albert, a hungarista avagy a hülyeség ámokfutása" (2) Szittyakürt, 2003. szept.-okt.

²⁸ Dobszay Károly: "Wass Albert, a hungarista ". Szittyakürt, 2003. júl.-aug. A cikkben Dobszay összefoglalja az ebben a tárgyban fellelhető írásokat (Kollár Erzsébet olvasói levele a Népszabadság 2003. ápr. 1-i számában; Szobota Zoltán: "Wass Albert, a halálraítélt jobboldali írósztár" című cikke a Hetek 2003. máj. 9-i számában; Szemenyei-Kiss Tamás olvasói levele a Hetek 2003. máj. 9-i számában).

²⁹ Dobszay: "Wass Albert, a hungarista avagy a hülyeség ámokfutása", i. m.

³⁰ Dobszay: "Wass Albert, a hungarista", i. m.

³¹ http://hetilap.hetek.hu

³² Wass Albert: "Az épülő híd üzen a Hídfőnek". Hídfő, 1967. júl. 3.

³³ "Wass Albert írja". Hídfő, 1970. júl. 15. Wass Albert cikke mellett Hubay Kálmánné haláláról található írás, mely részletezi az internálótáborban eltöltött éveit és Szálasi özvegyével, Lutz Gizellával való kapcsolatát.

³⁴ Wass Albert: "Kicsi Anna sírkeresztje". Új Hídfő, 1989. máj. 1-3.

³⁵ János Andor: "Kimazsolázom Wass Albertet… Szemérmetlen lázítás, fröcsögő gyűlölet az Elvész a nyom c. kötetben". In: Wass Albert élete. Töretlen hittel ember és magyar. Pomáz, Kráter Kiadó, 2004. 90. – János Andor (1893, Makó – 1968, Monte Carlo): újságíró. 1919-től Ausztriában, 1935-től Franciaországban, az Egyesült Államokban és Argentínában élt, 1954-ben Monte Carlóban telepedett le. A Szabadság című folyóirat külső munkatársa, de írásai napvilágot láttak az Amerikai Magyar Népszavában, Az Emberben, a Hatikvában és a Világban is. Éjféli kaland című, homoreszkeket és karcolatokat tartalmazó könyve 1951-ben jelent meg Haifában. (Nagy Csaba: A magyar emigráns irodalom lexikona. Budapest, Argumentum Kiadó – Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, 2000. 443.)

³⁶ Wass Albert: "Antiszemitizmus. A huszadik század ámítása". (Fordította Dr. Dobos Rezső, megjelent: Hungary's Today, 1993. szept. 10.) In: Wass Albert: Magyar Pólus. Pomáz, Kráter Kiadó, 2004. 320-321.

³⁷ Kunstár: "Szimpátia a sötétséggel", I.

³⁸ Hídfő, 1979. nov. 11.

³⁹ Wass Albert: "A mi jövendőnk: ahogy én látom". Új Hídfő, 1988. júl. 7-8.

⁴⁰ Wass Albert: "Vankujok és bölcs oláhok". Új Hídfő, 1989. júl. 1-2.

⁴¹ Kunstár: "Szimpátia a sötétséggel", II.

⁴² www.krater.hu

⁴³ Zas Lóránt: "Kétféle mércével". Új Hídfő, 1993. szept. 6-8.

⁴⁴ Zas Lóránt: "A Plata folyó". Új Hídfő, 1988. nov. 13.

⁴⁵ Wass Albert élete, i. m. 116.