Az 1879-ben született Emiliano Zapata egy ki­csiny parcellát örökölt családjától. Öszvérhaj­csárként, istállómesterként és lovászként kereste kenyerét. 1909-ben a Morelos állambeli, Mexi­kóvárostól délre fekvő Anenecuilco falu lakosai beválasztották őt a helyi elöljáróságba.

Nem sokkal azután, hogy 1910-ben kirobbant a forradalom Porfirió Díaz diktatúrájával szem­ben, Zapata – kihasználva, hogy beszéli a náhuatl nyelvet – felkelő hadsereg toborzásába kez­dett.

Zapata fő célkitűzése a Porfirió Díaz uralma alatt a parasztságtól elragadott földek eredeti tu­lajdonának helyreállítása volt. 1910-ben, Díaz le­mondása után Zapata nem volt hajlandó leszerelni hadseregét mindaddig, amíg ez a követelé­se nem teljesül. Novemberben közzétette az Ayala-tervet („Plan de Ayala"), melyben megfo­galmazta az agrárreformmal kapcsolatos követe­lését:

„Az elbitorolt földeket, erdőket és vizeket… haladéktalanul vissza kell szolgáltatni azon fal­vaknak és polgároknak, akiket megilletnek… Mivelhogy a mexikóiak nagy többségének semmije sincs, azon a földön kívül, amelyen jár… ezen birtokok egyharmadát előzetes kártalaní­tással ki kell sajátítani, hogy a falvak és a pol­gárok házhelyekhez és legelőkhöz juthassanak."

Mexikóvárosban nyomban kezdetét vette a fegyveres konfliktus Francisco Madero kor­mányával, és hamar kiterjedt a környező álla­mokra is. 1912 elejére a szövetségi hadsereg már több ízben vereséget szenvedett.

Miután 1913 februárjában egy puccs megfosz­totta Maderót hatalmától, Zapata sem a helyébe lépő Viotoriano Huesta kormányának nem volt hajlandó alávetni magát, sem az észak-mexikói „konstitucionalista" ellenzékhez nem csatlako­zott. Zapatának tulajdonítják a következő (ké­sőbb a spanyol polgárháborúban is felkapott) szállóigét: „jobb állva meghalni, mint térden áll­va élni."

Huerta kormánya 1914-ben megbukott. A rá­következő Aguascalientesi Konvención a zapatista küldöttek azon véleményt képviselték, hogy a forradalmat a földért és a szabadságért, és nem pusztán az alkotmányos reformért vív­ták. Létrejött egy ideiglenes szövetség az észak-mexikói Pancho Villával.

Az ezt követő zűrzavaros és erőszakos évek­ben Zapata ellenzékben maradt az egymást kö­vető kormányok mindegyikével szemben. 1919 márciusában „nyílt levelet" intézett Venustiano Carranza elnökhöz:

„Mint polgár, akit megillet a gondolkodáshoz és a beszédhez való jog, mint paraszt, aki na­gyon is tisztában van az egyszerű nép szükség­leteivel, mint forradalmár és sokak vezetője szó­lok önhöz, Carranza polgártárs… Ön a harcot a saját előnyére és azok javára fordította, akik se­gítettek önnek a felemelkedésben, majd meg­osztoztak a zsákmányon: gazdagság, címek, üz­letek, bankettek, orgiák… A régi földbirtokokat új földesurak kerítették kézre… és megcsúfolták az emberek reményeit."

Carranza egy gondosan kitervelt csapdát állí­tott fel, hogy megszabaduljon Zapatától. Jesús Guajardo, a szövetségi hadsereg ezredese láza­dást színlelve felajánlotta Zapatának a csatlako­zást 500 emberrel, fegyvereikkel és lőszerrel. Jó­hiszeműségük bizonyítékaként néhány dezertőr zapatistát haditörvényszék elé állítottak, kivé­gezték őket, és Jonatacepec városát „elfoglalták" Zapata nevében. Konferenciát hívtak össze 1919. április 10-ére a Hacienda de Chinamecán, Zapata szülőföldjén.

Zapata csupán tíz emberével lovagolt a haciendára: a díszőrség tagjai megcélozták fegyve­rükkel, és ott lelte halálát a golyózáporban.

(A New Internationalist nyomán)