Az 1879-ben született Emiliano Zapata egy kicsiny parcellát örökölt családjától. Öszvérhajcsárként, istállómesterként és lovászként kereste kenyerét. 1909-ben a Morelos állambeli, Mexikóvárostól délre fekvő Anenecuilco falu lakosai beválasztották őt a helyi elöljáróságba.
Nem sokkal azután, hogy 1910-ben kirobbant a forradalom Porfirió Díaz diktatúrájával szemben, Zapata – kihasználva, hogy beszéli a náhuatl nyelvet – felkelő hadsereg toborzásába kezdett.
Zapata fő célkitűzése a Porfirió Díaz uralma alatt a parasztságtól elragadott földek eredeti tulajdonának helyreállítása volt. 1910-ben, Díaz lemondása után Zapata nem volt hajlandó leszerelni hadseregét mindaddig, amíg ez a követelése nem teljesül. Novemberben közzétette az Ayala-tervet („Plan de Ayala"), melyben megfogalmazta az agrárreformmal kapcsolatos követelését:
„Az elbitorolt földeket, erdőket és vizeket… haladéktalanul vissza kell szolgáltatni azon falvaknak és polgároknak, akiket megilletnek… Mivelhogy a mexikóiak nagy többségének semmije sincs, azon a földön kívül, amelyen jár… ezen birtokok egyharmadát előzetes kártalanítással ki kell sajátítani, hogy a falvak és a polgárok házhelyekhez és legelőkhöz juthassanak."
Mexikóvárosban nyomban kezdetét vette a fegyveres konfliktus Francisco Madero kormányával, és hamar kiterjedt a környező államokra is. 1912 elejére a szövetségi hadsereg már több ízben vereséget szenvedett.
Miután 1913 februárjában egy puccs megfosztotta Maderót hatalmától, Zapata sem a helyébe lépő Viotoriano Huesta kormányának nem volt hajlandó alávetni magát, sem az észak-mexikói „konstitucionalista" ellenzékhez nem csatlakozott. Zapatának tulajdonítják a következő (később a spanyol polgárháborúban is felkapott) szállóigét: „jobb állva meghalni, mint térden állva élni."
Huerta kormánya 1914-ben megbukott. A rákövetkező Aguascalientesi Konvención a zapatista küldöttek azon véleményt képviselték, hogy a forradalmat a földért és a szabadságért, és nem pusztán az alkotmányos reformért vívták. Létrejött egy ideiglenes szövetség az észak-mexikói Pancho Villával.
Az ezt követő zűrzavaros és erőszakos években Zapata ellenzékben maradt az egymást követő kormányok mindegyikével szemben. 1919 márciusában „nyílt levelet" intézett Venustiano Carranza elnökhöz:
„Mint polgár, akit megillet a gondolkodáshoz és a beszédhez való jog, mint paraszt, aki nagyon is tisztában van az egyszerű nép szükségleteivel, mint forradalmár és sokak vezetője szólok önhöz, Carranza polgártárs… Ön a harcot a saját előnyére és azok javára fordította, akik segítettek önnek a felemelkedésben, majd megosztoztak a zsákmányon: gazdagság, címek, üzletek, bankettek, orgiák… A régi földbirtokokat új földesurak kerítették kézre… és megcsúfolták az emberek reményeit."
Carranza egy gondosan kitervelt csapdát állított fel, hogy megszabaduljon Zapatától. Jesús Guajardo, a szövetségi hadsereg ezredese lázadást színlelve felajánlotta Zapatának a csatlakozást 500 emberrel, fegyvereikkel és lőszerrel. Jóhiszeműségük bizonyítékaként néhány dezertőr zapatistát haditörvényszék elé állítottak, kivégezték őket, és Jonatacepec városát „elfoglalták" Zapata nevében. Konferenciát hívtak össze 1919. április 10-ére a Hacienda de Chinamecán, Zapata szülőföldjén.
Zapata csupán tíz emberével lovagolt a haciendára: a díszőrség tagjai megcélozták fegyverükkel, és ott lelte halálát a golyózáporban.
(A New Internationalist nyomán)