Az egy évtizede kezdődött zapatista felkelés egyszerre helyi mozgalom és a globalizáció egyfajta szellemi és gyakorlati alternatívája. A zapatisták folyamatosan keresik azokat az elméleti és gyakorlati megoldásokat, amelyek elősegítik a mozgalom helyi megerősödését. Ez egyúttal szimbolikus támaszt jelent más alternatív mozgalmak számára is.

“Durito szerint: »Az élet olyan, mint egy alma.« Azt is mondja, hogy van, aki zölden, s olyan is, aki éretten vagy éppen rothadtan eszi. Némelyek azt is eldönthetik, hogy az almát milyen alakjában fogyasztják: püré (ezt Durito ki nem állhatja), lé, esetleg szósz formájában, szeletekben kekszek közé téve, vagy amit a gasztronómia éppen diktál. Az indián falvakban kénytelenek rothadt almát enni, a fiataloknak pedig az éretlen zöldeket adják – hadd emésszék. A gyerekeknek tartogatják a legszebbeket, ámbár lehet, hogy ezek meg férgesek vagy a hazugság mérgével fertőzöttek. Elvben a nők is kaphatnak szép almát, ám végül mi jut nekik? Narancs – abból is csupán egyetlen gerezd.

A zapatista, ha almát lát, hajnalban kimegy érte, hogy leszakítsa a fáról, s egy jól célzott csapással kettészeli. Durito szerint a zapatista nem eszik almát anélkül, hogy ne győződne meg róla, zöld, érett vagy rothadt-e. Felnyitja a magházat, óvatosan kiszedi belőle a magokat, felszánt egy darabka földet, s elveti. Könnyeivel és vérével öntözi, figyeli a csemeték növekedését. A fa virágzását és gyümölcseit azonban már nem fogja látni. A magot azért ülteti el, hogy egy napon, amikor ő már nem lesz, valaki egy hajnalon leszakíthasson egy almát a fáról, s szabadon eldönthesse: püré (amit Durito utál), szósz vagy lé alakjában kívánja elfogyasztani.

Ez a zapatisták dilemmája: elvetni a magot, őrködni növekedése felett, míg a többiek azért harcolnak, hogy szabadon eldönthessék, milyen formában szeretnék megenni a leszakított almát. Lám, ez a különbség a zapatisták és az emberek többsége között. Míg mindenki más csupán az almát látja, a zapatista a magot is észreveszi benne, s rögtön az jár a fejében, hogy felszántsa a földet, elvesse, s gondozza a hajtást.

Ettől függetlenül azonban mi, zapatisták is olyanok vagyunk, mint bármely emberfia – mondja Durito –, és kikacsint pilótasapkája alól.”

(Marcos alparancsnok a zapatistákról és az almáról – Varga Csilla fordítása)

 

 

“Harcolunk a munkáért, a földért, a fedélért, a táplálékért, az egészségért, a tanulásért, a függetlenségért, a szabadságért, a demokráciáért, az igazságért és a békéért. Nem szüntetjük be a harcot mindaddig, amíg elégtételt nem kapunk, és létre nem hozzuk országunk szabad és demokratikus kormányát.¹ ” A lacandonei őserdő 1994. január 1-jén Délnyugat-Mexikóban közzétett első kiáltványa egyértelműen fogalmaz. A mondandó határozott és világos megfogalmazása kifejezi az aláíró szervezet, a Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (EZLN) karakterét. Néhány ezer maja indiánból álló, puskákkal hiányosan felszerelt “hadseregről” van szó, amelynek harcosai arcukat gyakran sállal vagy símaszkkal takarják el; ők kaparintották meg Chiapas állam négy fontos települését azon a napon, amikor életbe lépett az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) Mexikó, az Egyesült Államok és Kanada között.

A hatalmon lévők elképedése a lázadók elszántságával vetekedett. Lehet, hogy a meglepődés csupán színlelt volt, a felkelők vakmerősége azonban valóban öngyilkos jellegűnek tűnt. Bárhogyan is történt, a felkelés híre bejárta a világot, s a “mexikói csoda” elfeledettjeinek szokatlan rebelliója egy csapásra élénk nemzetközi visszhangot váltott ki. Amikor azután katonai erővel visszaszorították őket, hátországuk mélyére, saját falvaikba húzódtak vissza. Mexikóvárosban tömegtüntetésen követelték az ellenségeskedések befejezését, és január 12-én Carlos Salinas de Gertari elnök egyoldalúan tűzszünetet hirdetett ki. Ezt követően kimerítő tárgyalások kezdődtek a szövetségi kormány és az EZLN között.

 

“Negyedóra alatt” megoldható konfliktus?

 

1996. február 16-án a két fél végül aláírta a mai napig egyetlen megállapodást, amelyet San Andrés-i egyezménynek neveznek. Ez a “bennszülött jogokról és kultúráról” szól, s a résztvevők, valamint a kérdésben járatos “külső” tanácsadók és szakértők széles körének szellemi hozzájárulásán alapul, akiket a zapatista küldöttek hívtak meg a tárgyalásokra. Más témakörök – “Demokrácia és igazságosság”, “Fejlődés és jólét” – megvitatását is előirányozták, ám a zapatista lázadók ugyanazon év szeptemberében úgy döntöttek, “felfüggesztik” a párbeszédet. Ennek oka lényegében az volt, hogy a kormány szándékosan halogatta az aláírt megegyezés hatályba léptetését, s katonai zaklatások érték a zapatistákat támogató falvakat és tanyákat…

Hét évvel később – napjainkra – a mexikói politikai színtér némi demokratizálódása ellenére a helyzet alapvetően mit sem változott. Igaz, hogy több mint hetvenévi kormányzás után, 2000 decemberében az Intézményes Forradalmi Pártot (PRI) az állam élén a Nemzeti Cselekvés Pártja (PAN) váltotta fel, s kétségtelen, hogy az újonnan megválasztott elnök, Vicente Fox azzal kérkedett, hogy hatalmában áll “negyedóra alatt” megoldani a chiapasi konfliktust. S végül az is tény, hogy a “zapatisták mexikói menetelésével” (2001. március)² egy időben végül megszavaztak egy alkotmányreformot, amely a San Andrés-i egyezmény folytatását ígérte. Ám mivel a reform eltorzította az 1996-ban az Egyetértés és Rendteremtés Parlamenti Bizottsága (COCOPA) által megszerkesztett szöveget, a lázadók, a mexikói bennszülött mozgalmak és a megfigyelők többsége a realitás újabb semmibevételének tekintette, hogy a tervezet – Gilberto Lopez y Rivas, a COCOPA korábbi elnökének elemzése szerint – “megtagadja az őslakos népektől a jogi személyiséget”. A konfliktus megoldása tapodtat sem haladt előre. A továbbra is felfegyverzett EZLN változatlanul a chiapasi végeken sáncolja el magát.

A zapatizmus mindazonáltal nem korlátozódik a szövetségi kormánnyal való huzakodásra s a megfeneklett tárgyalásokkal kapcsolatos viszontagságokra. Tízesztendős közéleti ténykedése mély nyomot hagyott az emberekben – Mexikó határain messze túl is.

Tettei és állásfoglalásai, de belső fejlődése, a külvilággal folytatott párbeszéde s a változó körülményekhez való alkalmazkodása alapján is mindenki elismeri a mozgalom eredetiségét. A guerrillerók – akiknek közvélemény-formáló hatása fordítottan arányos haditetteikkel – mint a fennálló rend ellenzői nyíltan vállalják mozgalmuk történeti – bennszülött, marxista–guevarista vagy éppen keresztény – gyökereit, ugyanakkor nem elégszenek meg ezzel az örökséggel.

E latin-amerikai fegyveres mozgalom a szükségből kovácsol erényt, azaz nem tör a hatalom meghódítására; sőt azt szeretné, ha a lehető leghamarabb eltűnhetne, minthogy önmagát “abszurditásnak” tekinti. Meglehetősen zavarba ejtő jelenség. Bennszülött felkelés, amely harsány sajtóközleményekkel, kiáltványokkal, szimbolikus akciókkal és békés happeningekkel harcol igazáért. Szóvivőjük a művelt és ironikus Marcos “subcomandante”, akinek bon mot-jai a világhálón terjednek, s aki vitapartnereit rendre elbizonytalanítja. Maja indián hadsereg, “a globalizációval szembeni első szimbolikus mozgalom³”, amely törvényes jogokat követel, Mexikó demokratizálására és a neoliberalizmussal szembeni harcra bátorít. Poszthidegháborús jacquerie, amely eléggé identikus ahhoz, hogy ne híguljon fel, s kellően univerzalisztikus, hogy ne váljék köldöknézővé. Egy olyan regionális társadalmi mozgalom, amely egyszerre indián, mexikói és humanista – anélkül, hogy összetevői szembekerülnének egymással –, s amely kozmopolitizmusát meggyökerezéssel, a területhez kötődését pedig öniróniával oldja. Tagjai demokrata forradalmárok, akik a “civil társadalmat” a politikai kezdeményezés átvételére buzdítják. A felkelés “definiálatlanságáról” beszélnek, amikor mozgalmuk meghatározását követelik tőlük, kételyeiket pedig igazságnak csomagolva tálalják. A globalizációkritika egyik kis, úttörő csoportja ez, amely 1996 óta a világot az “első intergalaktikus találkozóra” hívja “az emberi(es)ségért, a neoliberalizmussal szemben”… A zapatista lázadók még a tekintélyrombolásban is rendhagyók.

A legutóbbi zapatista kezdeményezés az öt Caracol (csiga, spirál⁴ ) létrehozása volt Chiapas lázadó régióiban, 2003 augusztusában, a korábbi Aguascalienték helyett és helyén (La Garrucha, Morelia, Oventic, La Realidad és Roberto Barrios). 1994 óta az ellenállásnak és a párbeszédnek e térségei jelentették a “civil társadalommal” való érintkezés kereteit. A zapatista autonómia megszilárdításában most újabb lépést jelent, hogy a Caracolok tervbe vették a “San Andrés-i egyezmény de facto életbe léptetését a felkelők által ellenőrzött területeken”. A magukat önhatalmúlag “autonóm zapatistának” hirdető több mint harminc közösség 1994 decembere óta helyi kormányzattal – öt “jól kormányzó tanáccsal” – rendelkezik, amelyek feladata az oktatás, az egészségügy, az igazságszolgáltatás és a fejlesztés kérdéseire terjed ki.

 

A mitikus identitások elvetése

 

Az új keletű intézkedés, amelynek értelmében az EZLN és parancsnokainak szerepe ezentúl szigorúan katonai kérdésekre korlátozódik, szintén kettős – egymással összefüggő – célkitűzést takar: határozottabban kézben tartani a zapatista közösségek külső kapcsolatait mind külföldi partnereikkel (a nem kormányzati szervezetekkel, a nemzetközi szolidaritással), mind pedig a nem zapatista őslakosokkal…

A Caracolok stratégiája összhangban van a mozgalom egyedülálló jellegével, amilyenné – a halogatások és csalódások ellenére – az eltelt évek során vált. E stratégia abban bízik, hogy a chiapasi mozgósítás, amely egy autonóm paraszti és bennszülött társadalmi mozgalom méhében bontakozik ki, immár visszafordíthatatlan. A felkelés első napjaitól kezdve – lehetőségeihez képest – arra törekszik, hogy katonai zapatizmusból előbb-utóbb szociális, civil, nyitott és plurális zapatizmussá váljék. Bár a felkelők számára továbbra is a szociális igazságosság a legfontosabb cél, ennek elérése szükségképpen a hatalom felelősségén (mandar obedeciendo: engedelmeskedve parancsolni), a demokrácia újraértékelésén, valamint – szuverén és soknemzetiségű államok kebelében – autonóm, multikulturális térségek létrehozásán kell alapuljon.

E fontos vonás a zapatistákat – csakúgy, mint a földrész többi indián forradalmát – megkülönbözteti egyrészt a korábbi latin-amerikai forradalmároktól – akik kevesebbet törődtek azzal, hogy figyelmet fordítsanak a sokszínűség tiszteletben tartására és az egyenlőség fontosságára –, másrészt napjaink más önazonosság-kereső, szeparatista, görcsösen önmagukba forduló – gyakorta erőszakba vagy homogén, mitikus identitásokba menekülő – mozgalmaitól is.

Chiapason ugyanakkor nyomot hagyott a priista [a PRI-hez tartozó – a ford.] Ernesto Zedillo elnök kormánya (1994–2000) által folytatott felmorzsoló háború. A félkatonai egységek akciói és az “ingadozó” falvaknak biztosított juttatások a közösségek közötti és a közösségeken belüli konfliktusok kiéleződéséhez vezettek. Természetesen nehéz felbecsülni ezek valódi hatását a zapatistákat támogatók eltökéltségére, de a kimerültség jelei kétségtelenül tetten érhetők a lakosság körében, amelynek életkörülményei 1994 óta jelentős mértékben romlottak.

A Caracolokkal kapcsolatos kezdeményezés helyre akarja hozni, amit a felkelés egyes vezetőinek a többi őslakos szervezettel szembeni purista rendíthetetlensége elronthatott. Döntő fontosságú, hogy a szövetségi hatóságok milyen magatartást alakítanak ki a hatalom e párhuzamos struktúráival kapcsolatban. Ez – a nyilatkozatok alapján – jelenleg békülékeny vagy habozó; a térségben azonban változatlanul katonákat látni. Ám egy másik irányzat is kezd fontossá válni, amely a köztulajdon privatizációján keresztül az őslakosság és az állam közti feszültséget az őslakosok és a transznacionális vállalatok konfliktusává kívánja változtatni. A középpontban Chiapas természeti kincsei állnak.⁵

Országos szinten a közvélemény váltakozó rokonszenve az “arcnélküliek szava” iránt – ami egyfajta erkölcsi tekintéllyé alakult át – kétségtelenül ütőkártyát jelent a felkelés számára: ha bárki komolyan pályázik a szövetségi elnöki mandátumra, ajánlatos, ha nem fordul vele szembe. A felkelők demokratikus radikalizmusa azonban inkább csak vonz, mintsem elkötelez. Szociális, pártpolitikai vagy szervezeti megfogalmazásuk rendre kudarcot vallott, amikor az országos politika szintjére próbálták emelni. Marcos parancsnokhelyettes magatartásának – aki a körülményekhez alkalmazkodva osztogat jó és rossz pontokat – ebben nemigen van szerepe. Valószínű, hogy a döntő nehézség inkább abban rejlik, hogy a neoliberális globalizáció egyik kulcsszerepet betöltő országának közszférájába egy olyan elképzelést kellene beilleszteni, amely a politikai kultúra megújítását követeli, aminek kontúrjait ugyanakkor szándékosan megrajzolatlanul hagyja. Közben pedig a “Chiapas-kérdés” kikerült a prioritást élvező országos ügyek közül.

Nemzetközi szinten a zapatizmus sikere alapvetően azon múlik, hogy – egyrészt – mit tesznek vele az európai és észak-amerikai megfigyelők, illetve a “zapatizánsok”, másrészt azon, hogy milyen a fogadtatása szóvivőjük, Marcos alkalmi “kirohanásainak”. Ami az előbbieket illeti, a Szociális Világfórumok alterglobalizációs dinamikája valamelyest megkérdőjelezte Chiapas rendeltetését. A subcomandante tehetségéhez viszont, meghatározó súlyához a zapatizmus politikai meghatározásában/határozatlanságában s következésképp változatlanul élénk nemzetközi visszhangjában játszott szerepéhez továbbra sem férhet kétség. Ám ha eleinte mindenki könnyen megtalálta kedvelt ízeit a zapatista koktélban, a figyelem immár arra irányul, hogy mi az, ami elronthatja, kiforgathatja eredeti mivoltából. Magyarán: a zapatizmusról folytatott harcos, elméleti viták az alterglobalizációs mozgalmakat gyötrő dilemmákat juttatják eszünkbe: miféle plurális identitásra s milyen szervezeti stratégiára lenne szükség – milyen elérendő politikai eredmény érdekében?

 

Újfajta kritikai gondolkodás

 

Bármi történjék is az elkövetkezendő hónapokban, a zapatizmus tízesztendős hozadéka Latin-Amerika jelenében és a kontinens társadalmi harcainak dinamikájában – tekintélyes.

Az álarcot viselő felkelők – Chiapas és Mexikó demokratizálásának katalizátorai, a PRI bukásának előidézői, egy bennszülött-nemzeti, sőt latin-amerikai szintű, határozott, tömeges és demokratikus mozgalom motorjai, egy új, a különbözőségeket tiszteletben tartó univerzalizmus kezdeményezői – “felszólítanak, hogy haladjuk meg a nyugati modernitás által kibékíthetetlennek tartott ellentéteket⁶”: az egyenlőség és a másság közti feszültséget, az egyéni és a közös érdek kölcsönös kizárását… A zapatizmus “az »éneklő holnapok« és a posztmodern kiábrándulás, az identikus türelmetlenség és a kultúrák felbomlása között” “új kritikai gondolkodás meghonosításában”⁷ kíván részt venni.

Tíz évvel az igazságtalanság és a szegénység elleni látványos, 1994. január 1-jei felkelés után a lázadók érdemeinek világméretű elismerése a felkelés méltóságát erősíti, amiből maga is táplálkozik.

 

(Fordította: Lóránt Zsuzsa)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Ya basta! Les insurgés zapatistes racontent un an de révolte, Dagorno, Párizs, 1994.

² Lásd Jacques Blanc, Joani Hocquenghem, Yvon Le Bot és René Solis: La Fragile Armada. La marche des zapatistes, Métailié, Paris. 2001; Caravana de la dignidad indígena, Ediciones L. Jornada, Mexikóváros, 2001.

³ Ignacio Ramonet: Marcos, la dignité rebelle, Galilée, Párizs, 2001.

⁴ “A zapatisták régóta hivatkoznak a csigavonalra, amikor tevékenységüket leírják: a spirál szélesen pásztáz, szüntelenül forog, ám mégsem körbe-körbe halad. Kisiklik a hagyományok ismétlődő gyűrűjéből, széttöri a kereteket, a rutint. Fejlődik, sosem zárt, nincs sem belseje, sem külseje, jön-megy bentről kifelé és kintről befelé, be- és kilélegzik, kisugárzik és beszív, összegyűjt és szétszór.” Joani Hocquenghem: “La stratégie de l’escargot”, http://cspcl.ouvaton.org ,2003.

⁵ Lásd Braulio Moro: “Une recolonisation nommée ’Plan Puebla-Panamá’”, Le Monde diplomatique, 2002. december.

⁶ Jérôme Baschet: L’Étincelle zapatiste. Insurrection indienne et résistance planétaire, Denoël, Párizs, 2002.

⁷ Ugyanott.

Ami Brazíliában történik, annak jelentős geopolitikai és világgazdasági következménye is van. Kérdés, hogy a 2002-ben a baloldali Munkások Pártjának jelöltjeként elnökké választott Luíz Inácio Silva ("Lula") kormánya képes lesz-e politikájának fenntartására a neoliberális erők ellenében?

Brazíliának komoly súlya van a nemzetközi porondon. Hatalmas kiterjedése, magas lélekszámú népessége, a Latin-Amerikában betöltött vezető szerepe, valamint másodvonalbeli államként is megnyilvánuló ereje hozza magával, hogy mindaz, ami Brazíliában történik, annak jelentős geopolitikai és világgazdasági következménye is van. 2002-ben, Brazília történelmében először, egy baloldali pártnak, a Munkások Pártjának (PT) a jelöltje, Luíz Inácio Silva (“Lula”) nyerte meg a választásokat, ami a baloldali erők térnyerését tanúsítja Latin-Amerikában és a déli féltekén általában. Most azonban, mindössze tíz hónap elteltével, a brazil és a külföldi szakírók elemzései igencsak eltérnek egymástól. Ismét előtérbe tolulnak az efféle kérdések, hogy Délen képes-e fenntartani magát egy olyan megválasztott, baloldali kormány, amelynek politikája ellene megy a neoliberális erőknek, vagy hogy állja-e az USA, a Világbank és a nagytőke nyomását?

Lássuk legelőbb is, hogy Lula megválasztásának pillanatában milyenek voltak az erőviszonyok. Lula azzal nyerte meg a választók többségét, hogy más, főképp centrista pártokkal lépett szövetségre. Pártja amúgy kisebbségbe szorult a brazil parlamentben. Brazíliában a társadalmi egyenlőtlenségek nagysága a világrekordot súrolja. A vidéki lakosság zömének nincs semmi földje. Az országot akkoriban azok a szerződések béklyózták, amelyeket az előző rezsim kötött az IMF-fel. Brazília tetemes adósságokat halmozott fel, tényleges tartalékai pedig viszonylag szűkösek voltak. Hat hónappal a megválasztása előtt Lula nyílt fenyegetést kapott, hogy tömegesen állnak majd le a beruházások és elapadnak pénzügyi forrásai is, ha nem lesz képes “megszelídíteni” a világtőkét, vagyis meggyőzni arról, hogy nem hoz olyan intézkedéseket, amelyeket az barátságtalanoknak minősíthetne. Másfelől azonban Lulát a nép lelkesedése juttatta az elnöki székbe, mely lelkesedést részben személyisége, részben a maga és a pártja által képviselt antiliberális program táplált. Lula és a brazilok, különösen a szegények számára a remény erősebbnek bizonyult a félelemnél.

A brazilok politikai érdeklődése három nagy területre összpontosul: a gazdaságpolitikára, az agrárreformra és külpolitikára. Lula kormánya eleve elhatározta, hogy először is a gazdaságpolitika terén tesz lépéseket. Lula már beiktatása előtt biztos garanciákat ígért a nemzetközi tőkének. Sűrűn hangoztatta, hogy Brazília a jövőben különös figyelmet szentel majd az infláció elleni harcnak. A Központi Bank élére Henrique Mireillest, a Boston Bank vezérigazgatóját nevezte ki, nem nézve azt, hogy a választások előtt Mireilles Lula ellenjelöltjét támogatta. Lula gazdasági alakulatának többi tagja is olyan személyek közül került ki, akik politikájukban nem kívánnak szembemenni a nemzetközi tőkével. A kormány a maga igazolására azt hirdeti, hogy egy olyan szerződésről akar tárgyalni az IMF-fel, amely enyhítene az infrastrukturális és társadalmi beruházások megszorításain, mi több, egy általános egyezmény meg is szüntethetné őket egészen.

Az eltelt tíz hónap alatt két nagy horderejű gazdasági intézkedés vont magára különös figyelmet. A brazil kormány megtartotta kötvényei rendkívül magas kamatkulcsát (még ha 26%-ról 22%-ra csökkentette is), és reformot hajtott végre a társadalombiztosítás terén, ami jelentős korlátozásokkal járt együtt az állami nyugdíjrendszerben. Pénzügyileg mindkét intézkedés konzervatív szemléletről tanúskodik, és a baloldali értelmiség keményen bírálta is őket, akárcsak a vállalkozói szektor egy része, mondván, hogy a magas kamatkulcsok lehetetlenné teszik gazdasági szerepük megőrzését a külföldi bankok és a hozzájuk sok szállal kötődő brazil nagyvállalatok mesterkedéseivel szemben. Az említett baloldali értelmiségiek eleve ellenkező állásponton voltak, mert ők a kamatkulcsok radikális csökkentése által kiváltott “sokkhatás”-t tartották volna gyümölcsözőnek. Egyikük, Emir Sader “elszalajtott alkalom”-ról beszél, aminek a közeljövőben igen negatív következményei lesznek.

Az agrárreform terén a kormány már jóval megfontoltabb volt, mint a gazdaságpolitikában. Más szóval, túl sok mindent nem tett. Lula azonban erősen igyekszik, hogy megőrizze a Földnélküliek Mozgalmának (MST) bizalmát, amely történelmileg a PT egyik alappillére azonkívül, hogy váltig élvezi a katolikus egyház jókora szegmensének és a jelentős szakszervezeteket, egyházi és diákszervezeteket maga körül tömörítő Társadalmi Mozgalmak Érdekképviseletének támogatását. Az MST nagyszámú földfoglalást vezérel meg nem művelt területeken (ami a brazil termőterület jókora részét teszi ki). A kormány hivatalos álláspontja az, hogy ő maga vásárolja meg a földeket tulajdonosaiktól, hogy utána átengedje a “földnélkülieknek”. Gond csak ott van, hogy erre a valóságban nincs pénze, gazdaságpolitikája pedig nem teszi lehetővé, hogy belátható időn belül szert tegyen a szükséges összegre. Az MST viszont nem ül ölbe tett kézzel, és folytatja földfoglalásait annak ellenére is, hogy a nagy földbirtokosok nemegyszer fegyveres ellenállásába ütközik, akik az MST-ben olyan veszedelmes mozgalmat látnak, amelyet szerintük fel kellene számolni, de legalábbis megzabolázni. A nagybirtokosok jó része amúgy sem hajlandó rá, hogy eladja földjeit, és arra még kevésbé, hogy ellenszolgáltatás nélkül engedje át másnak.

Nemrégiben az MST kihallgatást kért Lulától, amire június 24-én sor is került, a nagybirtokosok általános felzúdulására. Lula a találkozáson “türelmet” kért az MST vezetőitől, és ismételten hangot adott “történelmi és morális elkötelezettségé”-nek az agrárreform mellett. Az MST egyik vezetője, João Paulo Rodrigues Chaves kijelentette, hogy mindannyian bíznak Lulában, figyelmeztette azonban, hogy 2003 végéig valódi változtatásokat várnak tőle. Kiderül majd, hogy mire lesz képes.

Végül pedig, ami a nemzetközi kapcsolatokat illeti, a baloldal kritikusai azt tartják, hogy Lula ezen a területen tüntette ki magát leginkább, és valóban számos kézzelfogható jelét adta már szándékai komolyságának. Kezdeményező módon nyújtott kezet más dél-amerikai államok vezetőinek, és nemcsak Venezuelában vagy Argentínában, hanem Peruban is, ahová ebben a hónapban látogatott annak az eszmének a jegyében, hogy a MERCOSUR erősödjék, növekedjék és jelentős tényezővé váljék a világ geopolitikai színterén. A MERCOSUR jelenleg nem több, mint egy gazdasági unió embriója, és tagjai közül eleddig csupán négy mérsékelte egymás között a vámtarifáit. Súlya nem több, mint amennyit az Európai Unió nyomott kezdetleges formájában, úgy 30-40 évvel ezelőtt.

A legfőbb kérdés kétségtelenül az, hogy a MERCOSUR miképpen viszonyul az Egyesült Államok által mozgatott Amerika-közi Szabadkereskedelmi Szerződéshez (ALCA). Az Egyesült Államok szemében a MERCOSUR a legjobb esetben is szálka, a legrosszabban pedig ellenség. Az Egyesült Államok olyan szabadkereskedelmi egyezményt akar, amely pénzintézeteinek szabad bejárást enged a latin-amerikai országokba, és garantálja szellemi tulajdona védelmét, a latin-amerikaiak pedig abban érdekeltek, hogy termékeik eljussanak az észak-amerikai piacra. Voltaképpen mindkét fél azt reméli, hogy megtorpedózhatja vagy megkerülheti a másik fő törekvéseit, ezért aztán azon van, hogy a számára kényes kérdések ne kétoldalú tárgyalásokkal dőljenek el, hanem az OMC keretében, amelytől egyik és másik is támogatást remél.

Akárhogy is, az ALCA kapcsán felmerülő ellentétek az Egyesült Államok és Brazília között a viszály almájában öltenek testet. Ha Lula erősen tartja pozícióját, akkor előbb-utóbb azzal találja magát szemben, hogy olyan változásokat idéz elő a világ geopolitikájában, amilyeneket a Bush-kormány nem tűr el egykönnyen. Ha azonban lemond erről, akkor mandátuma lejártával nem sok eredménnyel dicsekedhet majd.

Brazíliában javában folynak a választási manőverek. Általános választások 2004-ben lesznek, az elnökválasztás pedig 2006-ban. A PT már lajstromba vette azokat a pártokat, amelyekkel kész szövetségre lépni, és azokat is, amelyekkel semmilyen körülmények között sem. Lula azt mondja, nem tudja, hogy jelölteti-e magát még egyszer, amit nemigen hisz el neki senki. Jelenleg is kiválóak a mutatói. Karizmatikus személyiségével szemben még nem mutatkozott a látóhatáron méltó ellenfél.

Milyen politikai irányzathoz sorolható Lula kormánya? Hívei azt állítják, hogy középbal kormány (már csak szövetségesei révén is). Ő maga augusztusban azt mondta, hogy nem “baloldali”, soha nem is volt, holott múltbeli nyilatkozatai ezt szembeszökő módon cáfolják, miután arról beszélt, hogy a szocialista perspektívával kecsegtető latin-amerikai baloldalhoz tartozik. Brazíliában több baloldali értelmiségi a kormányt jobboldalinak minősíti, bár azt is elismerik, hogy tőle balra nemigen van számottevő párt.

A szomszédos Argentínában Kirchner elnök olyan politikát folytat, amelyről igen sokan remélik, hogy Lula lesz a megvalósítója, mert Kirchnert erre nem tartják képesnek. Csakhogy Lulát és Kirchnert más-más társadalmi és kulturális “restrikciók” szorongatják. Miképp Raúl Zibechim, a balodali uruguayi újságíró emlékeztetett rá, Argentína középosztálya mind nehezebb anyagi helyzetbe kerül, miközben a brazil középosztály felemelkedőben van.

Vajon Lula képes lesz-e tovább haladni abba az irányba, amelyet a PT jelölt ki történelmileg Brazíliában? Ez nem kis mértékben múlik azon, hogy a MERCOSUR-nak mit sikerül elérnie. Másfelől viszont függ attól is, és ezt ma még kevesen tudják, hogy George Bushnak milyen problémákkal kell később szembenéznie. Ha az Egyesült Államoknak politikai és gazdasági nehézségei támadnak, akkor jelentősen megnő egy olyan kormány mozgástere, mint amilyen Luláé. Mindenesetre 2004-ben jóval világosabb lesz a kép.

 

(A cikk az Iniciativa Socialista 2003. őszi számában jelent meg; fordította Székely Ervin)

Az angliai bányászok 1984–85-ös sztrájkharcainak közgazdasági és szociális értelemben vett racionalitása húsz esztendő távlatából is kitűnik, míg a bányászszakszervezet és a munkavállalói önvédelem elleni támadások öncélúsága egyre nyilvánvalóbb.

Két évtizeddel az 1984–85-ös bányászsztrájkot követően Nagy-Britannia még mindig nem képes egységes álláspontra jutni a háborút követő időszak legnagyobb szociális összetűzése kapcsán. Az éveken át tartó konfliktus nemcsak a modern brit történelemben bizonyult vízválasztónak, hanem valójában – méretét, elhúzódását és hatását tekintve – az egész világon példa nélküli. Szembeállította az ország legerősebb és a politika által leginkább érintett munkáscsoportosulását az osztálybosszút forraló konzervatív vezetéssel, és megkezdte az ipari hátország, majd az energiaszektor letarolását, tekintet nélkül ennek költségeire. Felforgatta Nagy-Britanniát, a bányászvidékeket megszállt területekké változtatta, és igen közel jutott ahhoz – sokkal közelebb, mint az akkoriban nyilvánvaló volt –, hogy megtörje a Thatcher-kormány kirohanását a szervezett munkaerő ellen. A sztrájk egyszerre volt a bányászközösség megélhetésért és fennmaradásért folytatott elkerülhetetlen védekező harca, illetve a pusztító profittal és a gazdaság már teljes gőzzel zajló piacorientált átalakításával szembeni felhívás. Továbbá felvetette egy, a szolidaritásban és a közös cselekvésben gyökerező másik Nagy-Britannia lehetőségét – szemben a thatcheri évek individualizmusával és egyéni önzésével, ami még mindig érezteti hatását.

Akkoriban mindebből nem sok került terítékre a média főáramában, amely a sztrájkot leginkább egy fellengzős, nagyzoló szenvedélybeteg által vezetett, a közgazdasági logikát tagadó, antidemokratikus zendülésként festette le. A disputa keserű folyományaként meggyengült és megosztottá vált mind a Bányaipari Dolgozók Országos Szövetsége (National Union of Mineworkers, NUM), mind a szélesebb értelemben vett szakszervezeti mozgalom. Ennek ellenére a politikai establishment – a konzervatívoktól, illetve a biztonsági szolgálatoknál tevékenykedő elvbarátaiktól egészen a Munkáspártig és a szakszervezeti vezetőkig, akik “szociális partnerségről” álmodtak – nemcsak, hogy az NUM kihívásának komolyságát nem feledte sosem, hanem egy alkalmat sem szalasztott el, hogy ócsárlással illesse a sztrájkot és annak vezetését. A reményvesztettség ezután következő éveiben ezek a sztrájkkal, illetve annak állítólagos elkerülhetetlen vereségével kapcsolatos valótlanságok és féligazságok átivódtak számtalan munkásmozgalmi aktivista gondolkodásába, és hozzájárultak ahhoz, hogy meglehetősen borúlátóan ítéljék meg lehetőségeiket.

Az 1990-es évek elejének bányabezárásai nyomán változás állt be a közgondolkodásban. A ráébredés arra, hogy a Thatcher-kormány valóban a szénipar szétverését tűzte zászlajára, új fényt vetett a bányászok eltökéltségére. A környezetvédő és nagytőkeellenes aktivisták így azonosulhattak azokkal, akik közösségeik katonai megrohanásával találták szembe magukat egy évtizeddel korábban.

Radikális baloldali szakszervezeti vezetők csoportjának megválasztásával azonban az új munkáspárti kormány alatt visszatért 1984–85 démonizálása. Az elkeseredett tűzoltókkal folytatott vita során Tony Blair vezetőiket “kis Scargilleknek” titulálta. A sztrájk kezdetének huszadik évfordulóját megelőzően pedig az 1984–85-ben annyira ismerős propaganda árasztott el bennünket újra. Ismét csak olyan világban találjuk magunkat, ahol a bányászok sztrájkőrsége “rohamosztag”, vezetőik taktikája pedig “Blitzkrieg” (mindkét kifejezés a Channel 4 állami televízió­csatorna új, a sztrájkot bemutató filmjének kommentárjában szerepelt); ahol Arthur Scargillt és nem Margaret Thatchert teszik felelőssé az iparág összeomlásáért és a bányászok megpróbáltatásaiért (akik érthetetlen módon az előbbit mégis újraválasztották); ahol a bányászok ügye “haszontalan és hiábavaló” volt – jóllehet biztosan győzelemre jutott volna, ha az NUM vezetői országos szavazást kérnek, vagy a sztrájkolók nem folytatnak szakadatlan küzdelmet a sztrájktörők és a rendőrség ellen.

Az áldozatvállalás maradandó hatásának és a radikális szakszervezeti mozgalom befolyásának fokmérője az, hogy még egy emberöltővel az eseményeket követően is szükségesnek érzik a bányászsztrájkot gyászos erkölcsi tanmesének, vezetését pedig a hiábavaló öncsalás megtestesítőinek lefesteni.

Az első időtálló tévhit az, hogy a bányászvezetésnek volt lehetősége választani egy megtárgyalandó kompromisszum, illetve a “mindent vagy semmit” ellenállás között. A valóság azonban az, hogy a konzervatív vezetés eltökélt volt a bányászoktól a hetvenes években elszenvedett vereségek megtorlására, és felkészült az NUM összezúzására éppúgy, ahogy – Nigel Lawson dermesztő szavaival élve – a kormány felkészült “szembeszállni a hitleri fenyegetéssel a harmincas évek végén”. Nincs bizonyítékunk arra nézve, hogy az alkalmazkodó taktika választása vagy a felmerült kompromisszumos javaslatok bármelyikének elfogadása akár csak fékezőleg hatott volna a szénipar visszafejlesztésére – ahogy olyan kegyetlenül megmutatta azon területek kiégetése, amelyek megtörték a sztrájkot. A sztrájk maga természetesen hazardírozás volt, azonban nem az ágazat emberséges hanyatlásának lehetőségétől való elrugaszkodás értelmében, ami egy mindent elsöprő politikai győzelem esélyének érdekében történt. Valójában a felgyorsuló összeomlás bizonyossága volt az a perspektíva, amellyel szemben kockázatos kísérletbe kellett fogni a szénbányászat elleni támadás azonnali megállítása érdekében.

A második, magát makacsul tartó, sőt a BBC adóján 2004 márciusában is elhangzott tévedés szerint a szénipar összeomlása pusztán nyereségességi okokra vezethető vissza. Valójában a bányászok ellen folytatott harc teljes költségei az országra nézve kolosszálisak voltak, közel harmincmilliárd fontot tettek ki – ideértve magának a sztrájknak, bezárásoknak, elbocsátásoknak költségeit, illetve a közgazdasági és jóléti veszteségeket is. És jóllehet a megnövelt termelékenység a kibocsátás adott szintjén mindig alacsonyabb foglalkoztatottságot jelentett volna, a szén energiatermelésben elfoglalt hányadának lecsökkentését nem a gazdaságtalanul működő aknák, hanem teljes egészében a privatizált elektromos energia piacának manipulációja indokolta, amely a szénbányászok hatalmának megtörése érdekében a földgázkitermelést részesítette előnyben.

A harmadik fontos mítosz szerint a bányászok semmi esetre sem győzedelmeskedhettek 1984–1985-ben. Amint az azonban a miniszterek és mások emlékirataiból és beszámolóiból nyilvánvalóvá vált, egy hajszálon múlt csak, hogy 1984 őszén a kormányzat nem szenvedett vereséget. Az erőművek szénkészleteinek leapasztása szolidaritási akciók segítségével, illetve a sztrájk megszavazása az aknák megbízottainak részéről (ezzel fenyegetve Thatcher létfontosságú utánpótlását, a működő nottingham­shire-i bányákat) együttesen azt eredményezték, hogy a miniszterelnök – abban a hitben, hogy “mindent elveszít” – már a hadsereg bevetését tervezte. Ez pedig minden bizonnyal még szélesebb körű munkabeszüntetéshez és nagyságrendekkel súlyosabb áramkimaradáshoz vezetett volna.

Az NUM azon döntése, miszerint fenntartja az 1969–70-ben és 1981-ben oly sikeres dominótaktikát – amelyet gyakran Scargill fő hibájaként emlegetnek –, az egyes szénmezők közötti megosztottságot tükrözte, amelyek nyilvánvalóan más-más hosszú távú kilátásokkal rendelkeztek. Emellett az NUM feltétlenül biztosítani kívánta munkájuk megvédésének esélyét azok számára, akik ráeszméltek a helyzet, illetve a lehetséges szankciók súlyosságára. Az NUM vezetőinek és aktivistáinak körében az volt a meghatározó vélemény, hogy egy már elsöprő többség részvételével megtartott sztrájkot követően az országos szavazás kezdeményezése a bajból való sikeres kilábalásnak tűnhetne, és nem lenne eredményes. Ahogyan pedig a rendőrség taktikájára vonatkozó bizonyítékok gyarapodtak – mely a dél-yorkshire-i rendőri egységet félmillió font kifizetésére késztette az Orgreave-ben letartóztatott és elfogott bányászok részére –, egyértelművé vált, kik voltak az erőszak fő élharcosai.

Mindezek ellenére a sztrájkot nem a fenti tényezők akadályozták meg abban, hogy véget vessen az iparág elleni támadásnak. Ez azok hibáinak köszönhető, akik a saját érdekükben nyújthattak volna hatékony támogatást – bányászok, más szövetségek, a Szakszervezeti Kongresszus (TUC) és a Munkáspárt. Utóbbiak nem mérték fel teljesen a tét nagyságát, nem értették meg, hogy a játékszabályok megváltoztak, és nem ébredtek rá, hogy a csatákat sokszor nekünk nem tetsző időben és módon kell meg­vívni.

A bányászok elleni küzdelem politikai számvetéseinek, értékeléseinek még le kell ülepedniük, de tény, hogy annak szociálisan romboló és energiafüggőséget eredményező voltának költségei hosszú éveken keresztül éreztetni fogják még hatásaikat. Míg húsz év távlatából teljesen nyilvánvaló a bányászok ellenállásának közgazdasági és szociális értelemben vett racionalitása, addig a sztrájkharang megkondítását követő öncélú támadások az NUM ellen egyre inkább tartalmatlannak tűnnek.

A 80-as évek közepének eseményei mindazonáltal még sokáig a viták középpontjában fognak maradni, mivel a politikai és társadalmi hatalom szívébe martak. És jóllehet, azok a feltételek, amelyek utat nyitottak a sztrájkhoz, sosem fognak abban a formájukban visszatérni, annak példája és tanulságai a jövőben sokáig ösztönzőleg hatnak majd.

 

(Fordította: Menyhért Bálint)

Az afrikai katonai puccsok és puccskísérlet okait firtatva a szerző arra a következtetésre jut, hogy az új világrendhez való sikertelen alkalmazkodásban mind a multiknak, mind maguknak az afrikaiaknak megvan a maguk felelőssége.A nemzeti szuverenitás felbomlása

 

Államcsíny Bissau-Guineában (2003. szeptember) és São Tomé és Príncipén (2003. július), puccskísérletek Burkina Fasóban és Mauritániá­ban (2003. október), Libériában lázadás buktatja meg Charles B. Taylor rendszerét (2003. augusztus), politikai zavargások Szenegálban (2003-ban), Elefántcsontpart destabilizálódik (2002. szeptemberétől)… Nyugat-Afrika, úgy tűnik, tartós politikai válságba hanyatlott. És még ha egyes országoknak, mint a Zöld-foki-szigeteknek, Ghanának vagy Malinak egyelőre sikerült is megúszniuk, kérdés, meddig találnak oltalmat a megrázkódtatások elől. Egyszóval: Nyugat-Afrika az általános összeomlás küszöbén áll.

A jelenlegi válságok egészen más jellegűek, mint amelyek a függetlenné válás után sújtották az afrikai államokat. A hidegháború korszakának ideológiai küzdelmét kettős destabilizáció követte, amit egyfelől a gazdasági globalizációba való erőltetett ütemű betagozódás, másfelől az a körülmény idézett elő, hogy ezek az országok híján voltak a rögtönzött demokratizáláshoz szükséges feltételeknek. E két jelenség megkérdőjelezte a születőfélben lévő nemzetépítési programok legitimitását, s emiatt teljes mértékben fiktívvé vált a szóban forgó államok szuverenitása.

Valamilyen “tragikus paradoxon” folytán több, egészen különböző tényező egyszerre fejtette ki destabilizáló hatását: véget ért az afrikai geopolitikai struktúrát meghatározó kelet–nyugati szembenállás; a befektetők nem tudták megfelelő módon kézben tartani a rögtönzött demokratizálást (amit François Mitterrand 1990-es La Baule-i beszéde indított el)¹; az új, neoliberális makrogazdasági környezet (a zabolátlan privatizáció, az inkoherens és drasztikus szerkezetátalakítási programok, a bújtatott szociális tervek, a munkaerő gátlástalan kizsákmányolása, a nevetségesen alacsony nyersanyagárak és a csempészet, az előnytelen kereskedelmi intézkedések stb.²); a nyugati multinacionális cégek és a hatalmas keleti bankok durva beavatkozásai; az adósságcsapda elmélyülése; egyes afrikai államok hegemón törekvései (például Líbia csádi intervenciója és “pánafrikai” aktivitása³); a fekete kontinens számos vezető politikusának zavarba ejtő kulturálatlansága s ennek következményeként az akár csak rövid távú előrelátás hiánya; a kishivatalnokok és az állami felső vezetők megvesztegethetősége; a fegyverkereskedelem stb. Megannyi baj, aminek következtében a már amúgy is törékennyé vált földrész – összeomlott.

Az 1980-as évektől valamennyi makrogazdasági, szociális és egészségügyi mutató romlott, ami felszámolta a középosztályt, s hatalmas társadalmi feszültségeket keltett. Nyugat-Afrika elszegényedett, a bruttó hazai össztermék mindenütt hanyatlott, a befektetők által ígért növekedés elmaradt, sőt 3,5%-ról (1975) 2000-re 2%-ra csökkent⁴. Az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) is “példátlan visszaesést” állapított meg az emberi fejlődés mutatóiban⁵.

A köztisztviselők bérének folyósítása mindenütt nehézségekbe ütközik. Közép-Afrikában 2003 tavaszán François Bozizé tábornok puccsista kormánya egyik első intézkedéseként bejelentette, hogy a tisztviselők fizetését később folyósítja. A munkanélküliség folyamatosan növekszik. A megbetegedések (mint az AIDS, a trópusi betegségek stb.) terjednek és súlyosan kihatnak a lakosság életkilátásaira. A menekültek száma milliókra rúg. A koldusbotra jutott hadseregek állandó fenyegetést jelentenek számos ország kormányzati rendszerére, amit a közép-afrikai puccs, a Burkina Fasó-i államcsíny vagy az elefántcsontparti lázadás is tanúsít.⁶

Valójában csupán az államcsínyek és a külhoni erőkkel vívott háborúkkal összefonódó polgárháborúk “demokratizálódtak”, amelyek ma alig kibogozható, sűrű szövevényeket alkotnak. Kinshasa-Kongót például egyszerre özönlik el szomszédai, s osztják meg külföldi hatalmak által fenntartott, különféle politikai csoportosulások⁷. Mintha Afrikában megszűnt volna mindenféle etikai norma. Mi sem jellemzőbb, mint hogy a “közjónak” még a fogalma is kiveszett a politikai és az intellektuális diskurzusból.

A közakarat helyett és helyén csupán az egyes akaratok általános összeütközése tapasztalható, amelyek mindegyike az etnicitásra – a legkönnyebben manipulálható mozgatóerőre – összpontosít, amint ezt az “elefántcsontpartiság” ideológiája s az elefántcsontparti válság szereplőinek propagandája mutatja.

Ahogy a filozófusok mondják, a szükségszerűség a véletlenek találkozása. Ha így van, az elmúlt mintegy tizenöt esztendő afrikai háborúi és az államcsínyei között politikai és történeti értelemben folytonosság áll fenn. Valójában Monroviától Bissauig, Freetowntól Nouakchottig, Dakartól Niameyig, Casamance-tól Abidjanig egyazon s ráadásul széles körben elterjedt jelenségről van szó. Afrikában (különösen nyugaton) immár nem léteznek politikai értelemben vett független államok. A formálisnak mondott – azaz a hatvanas években kivívott – közjogi, szó szoros értelemben vett függetlenség merő absztrakcióvá vált. Az állampolgárok, a vezetők, a politikai csoportok és a katonák szemében az államhatalom névlegessé változott, aminek vagy alávetik magukat, vagy igyekeznek hasznot húzni belőle.

Egyrészt valamennyi nyugat-afrikai állam léte és működése közvetlenül a szomszédos államok számításaitól függ; példa erre Elefántcsontpart instabilitásának regionális visszahatása (konkrétan az olyan enklávé­országokra, mint Mali és Burkina), a munkások tömeges elvándorolása (például az elefántcsontparti burkinaiaké), az államok beavatkozása egymás politikájába (Bissau-Guineáé a casamance-i válságba, Csádé a közép-afrikai eseményekbe)… Másrészt, a belső jogot – az alkotmányt – ezentúl a nemzetközi jog, vagyis a többi állammal való kapcsolat minősége határozza meg. Márpedig ha e kapcsolat ténylegesen hozzájárulhat is a békés rendezéshez (például Kinshasa-Kongóban, ahol az ENSZ és Dél-Afrika bábáskodott az elért megállapodásnál)⁸, más esetekben negatív, sőt ellenséges megítélés alá kerül.

Az elefántcsontparti helyzet ennek jellegzetes példája. A nemzeti (elnöki) alkotmány valójában ellentmond a 2003. január 24-i linas-marcoussis-i egyezménynek (amely a hatalmat – az elnök rovására s a kormány javára – a lázadó politikai csoportok között osztja meg). Bármennyire jogosak és elkerülhetetlenek is ezek a megállapodások, tulajdonképpen betetőzését jelentik annak a történelmi folyamatnak, amely az 1990-es évektől kezdődően az elnöki hatalom meggyengüléséhez s Félix Houphouët-Boigny rendszerének bukásához vezetett.

Elefántcsontparton azonban nem lehet az elnöki intézményt teljhatalmú primatúrával (miniszterelnökséggel – a ford.) felváltani, mivel az országnak még nincs olyan parlamenti rendszere, amellyel például a zöldfoki-szigetekiek rendelkeznek. Az elefántcsontpartiak számára kevesebbet ér egy bármily kiváló külső közjogi rendszer, mint valamilyen – akár hiányos – belső közjogi szisztéma. Természetesen ezek az ellentmondások magyarázatot adnak Laurent Gbagbo elnök álláspontjának megváltozására (még ha nem is igazolják azt)⁹.

Az afrikai elitek mulasztásai egyébként oda vezettek, hogy a szuverenitás semmivé foszlott. A 2003. tavaszi puccs után megrendezett közép-afrikai nemzeti párbeszédben részt vevő egyik képviselő az alábbi okfejtéssel állhatott elő: “A közép-afrikaiak mindannyian megvesztegethetők és meg is vesztegetik őket. Márpedig a közép-afrikai államnak vissza kell szereznie adóbevételeit. Az állam pénzügyi rendszerének megszervezését és irányítását ezért vissza kell adni az országból eltávozott franciáknak.” Eszerint az állami szuverenitás egyik legalapvetőbb tényezője – az adórendszer s következésképpen a költségvetés – közvetlenül a francia együttműködési miniszter fennhatósága alá kerülne. E vélemény – a maga meglehetős naivitásával – csupán sok afrikai felelős politikus zavarodottságának kiemelkedő példája.

Az elmúlt tizenöt év során a Berlini Konferencián (1885) megrajzolt határok, amelyeket az Afrikai Egységszervezet alapítóiratai is megerősítettek, átjárhatókká és látszólagosakká váltak; valamennyi lázadó mozgalom számára valósággal szitaként működnek. Elefántcsontparton az egymással szemben álló csoportok által toborzott milicisták és zsoldosok kivonták magukat bármiféle ellenőrzés alól, s az ország egyes körzeteit mint maffiák fenyegetik. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg Libériában, ahol a Sierra Leone-i háború veteránjai bekapcsolódtak a 2003 augusztusában megbuktatott Charles Taylor elnök elleni harcokba.

Az afrikai államok súlyos kölcsönös függősége maga is nagyrészt a multinacionális cégek érdekeitől függ. Az utóbbiak – akár európaiak, akár keletiek – meghódították és leigázták az államapparátusokat. De facto eltörölték a gyarmati rendszertől örökölt határokat, s gyökeresen átalakították a földrész államainak jellegét, amelyeket saját függelékeikké, “ellenőrző hatóságaikká” változtattak.

Az “etnikai” konfliktusok gyakran csupán paravánként szolgálnak a helyi hatalmasságok vagy a multinacionális cégek érdekkalkulációihoz. Az utóbbiak a regionális vagy a helyi összeütközéseket a piacok és a koncessziók megszerzésére vagy megtartására használják fel. A civil szervezetek és az ENSZ egyik jelentése leleplezte a faipari cégek szerepét Libéria és Kinshasa-Kongó tönkretételében¹⁰. Az elefántcsontparti sajtó egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy emlékeztesse olvasóit: az ország akkor került válságba, amikor Gbagbo elnök bejelentette, hogy újratárgyalják egyes állami közbeszerzési piaci szektorok elosztását¹¹.

A multinacionális nagyvállalatok – összhangban a gazdasági globali­záció “szabályaival” – szorosan összefonódtak az afrikai közszférával, ami a közjog és magánjog keveredéséhez vezetett. A közügyeket ugyanis nem a közigazgatás egyetemes szabályai szerint, hanem a magánjog alapján intézték. A legtöbb afrikai államfő nem köztársasági elnöknek – tehát az általános érdekek biztosítékának –, hanem egyfajta igazgató tanácsi elnöknek tekinti önmagát. A kőolaj, az arany vagy a gyémánt értékesítésénél, a mezőgazdasági termékek és a természeti források (ásványok, fa) eladásánál lehetőség nyílik a törzsi érdekek, sőt a feudális jellegű kötelékek érvényre juttatására, a nyersanyagok kitermelési szerződéseinek aláírásától (a közvetítői díjtól) egészen a világpiaci értékesítés során keletkező jelentős többletérték elosztásáig.

Ennek szemléletes esete a – mennyei mannának tekintett – kőolajjal való gazdálkodás Gabonban és Angolában. A külföldi befektetők által lebonyolított privatizáció valóságos tékozlásra nyújtott lehetőséget, aminek az államok nem akartak, vagy nem tudtak ellenállni. A szenegáli kormány ezért állandóan újratárgyaltatja az országos elektromos társaság privatizációjának feltételeit. Természetesen a hatalom csúcsain végbemenő osztozkodásnak a fő vesztese – a nép. Ebben az összefüggésben az államcsíny a közhatalom utódlásának normális módozatává válik.

 

Civil újragyarmatosítás

 

A kelet–nyugati szembenállás megszűnése óta a multinacionális vállalatok egyre inkább politikai ellensúly nélkül tevékenykednek Afrikában¹². Az eredetileg a helyi kormányok érdekeihez kötődő cégek egyfajta autonómiát szereztek. Minthogy az államok Afrikában gyengék, a multinacionális nagyvállalatok a szó szoros értelmében külpolitikát folytattak, midőn a saját hasznukra fordították, hogy az afrikai államok – elutasítandó a belügyeikbe való beavatkozást – túlságosan gyorsan szabadultak meg az európai (anya)országoktól. Az Elf kőolajtársaság vezetőinek pere során nyilvánosságra kerültek azok az alkudozások, amelyeket Loik Le Floch-Prigent az angolai lázadók (a Szövetség Angola Teljes Függetlenségéért – UNITA) vezetőjével, Jonas Savimbival folytatott, miközben hivatalosan a hatalmon lévő MPLA (Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom) kormányát támogatta.¹³

Az Addisz-Abebában 2003 februárjában megrendezett Afrikai Szociális Fórumon az egyik brazzaville-kongói küldött ironikusan úgy fogalmazott, hogy hazájában kétfajta törvényesség ütközik egymással: “a demokrácia és a kőolaj legitimitása”. A nemzetközi tőke által irányított “civil újragyarmatosítás” fogalma jól illik e helyzetre, s kellően kidomborítja a közhatalom tekintélyvesztését Afrikában.

Az afrikai kontinensen soha nem volt ennyi “harc” a különféle betegségekkel, soha nem fosztogatták a gazdaságot és a föld mélyét úgy, mint napjainkban. Az elmúlt tizenöt esztendőben jelentős, sőt egyedülálló nagyságú profit felhalmozására került sor. A fejlesztési segélyek csökkentése az afrikai államokat kiszolgáltatottá tette a nagyvállalatok étvágyának. Emiatt a rendszerek destabilizálódásakor az európai államok nemegyszer fáziskéséssel reagálnak az eseményekre, amelyek irányát olykor egyszerűen nem is képesek megérteni. Ezért mindig megkésve próbálják újra kezükbe venni a kezdeményezést – a jól bevált módszer, a nemzeti megbékélés szorgalmazásával.

Abban az átmeneti fázisban, ahol Afrika jelenleg tart, a konfliktusok (ideiglenes) megoldása egyelőre szükségessé teszi az európai államok közvetlen beavatkozását. Az európai fővárosok, illetve – fontos, árulkodó és szemléletes jelképként – ezek külvárosai válnak az afrikai politikai osztályok megbékéltetésének helyszíneivé, megpecsételve egyszersmind ezek egymástól való elidegenedését – amint azt a Párizs melletti Linas-Marcoussis-ban tető alá hozott elefántcsontparti megállapodás is mutatja. Miközben a nyugati és keleti magánügynökök háborúkat ger­jesztenek s államcsínyekhez készítik elő a talajt, a nyugati országokra hárul a feladat, hogy közvetítőkként lépjenek fel a hadban állók között. Van valami elfogadhatatlan komplementaritás ebben a szégyenletes munkamegosztásban.

Összegezve: az afrikai államok egyre sérülékenyebbekké váltak, egyrészt a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank, másrészt a multinacionális cégek tevékenysége következtében. A “Françafrique” (Francia-Afrika) – ma ezt jelenti. Léopold Sédar Senghor annak idején persze egészen mást, egy egyenlő partnerek alkotta “Eurafriká”-t (Eurafrique) szeretett volna, amely azonban a korabeli Franciaország részéről süket fülekre talált. Ilyenformán az afrikai államok destabilizációja beilleszkedik az egyenlőtlenségen alapuló világrend logikájába, amely önmagában is diszkreditálja a közügyeket.

Olyan utakra és eszközökre lenne szükség, amelyek révén a destabilizációs kísérletekbe keveredett multinacionális nagyvállalatokat – az állami vezetőkhöz és a hadvezérekhez hasonlóan – nemzetközi büntetőbíróság elé lehetne citálni. Ennek érdekében egy nemzetközi jogi testületet kellene létrehozni, amelyet olyan afrikai bírók alkotnának, akik függetlenek a pénzügyi és gazdasági mechanizmusoktól, s akik az államcsínyeket és lázadásokat pénzelő tőkemozgások nyomkövetésére szakosodtak. Növelni kellene az ellenőrzést az afrikai közbeszerzési piacok öröklése felett is.

Hegel szavaival élve “a történelem mindig a rossz oldal által megy előre”. A mai politikai válságok kétségtelenül először vetik fel a valós igényt Afrika újfajta politikai és gazdasági egységének megteremtésére. Ennek immár nincs szüksége az Afrikai Egységszervezet és az Afrikai Unió talmi csillogására, s nem kell magára öltenie az olyan régi típusú gazdasági egyesülések formai jegyeit sem, mint amilyen a Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közössége (CEDAO) és a Nyugat-Afrikai Gazdasági és Monetáris Unió (UEMOA) vagy éppen az Új Gazdasági Partnerség Afrika Fejlődéséért (NEPAD).

A kontinens valódi (s immár nem kikényszerített) egységének megvalósításához kiindulópontként szolgálhat az afrikai államok történelmi veresége. Mert ezért az öt évszázad óta tartó kudarcért nem kis részben maguk az afrikaiak is felelősek.

 

(Fordította: Lóránt Zsuzsa)

 

 

Jegyzetek

 

¹ 1990-ben a francia-afrikai csúcstalálkozón La Baule-ban François Mitterrand elnök kijelentette: “Franciaország minden tőle telhetőt megtesz, hogy hozzájáruljon a nagyobb szabadság elérése érdekében tett erőfeszítésekhez.”

² Lásd Sanou Mbaye: “L’Afrique noire face aux pièges du libéralisme”, Le Monde diplomatique, 2002. július.

³ Lásd Bruno Callies de Salies: “Spectaculaire retour de la Libye”, Le Monde diplomatique, 2001. január.

⁴ “Les flux de capitaux et la croissance en Afrique”. Az ENSZ kereskedelmi és fejlesztési konferenciája, Genf, 2000. július.

⁵ Jelentés az emberi fejlődésről, 2003. www.undp.org/hdr2003.

⁶ Lásd Anatole Ayissi: “Ordre politique et désordre militaire en Afrique”, Le Monde diplomatique, 2003. január.

⁷ Lásd Colette Braeckman: Les nouveaux prédateurs. Politiques des puissances en Afrique centrale, Fayard, Párizs, 2002.

⁸ Lásd Jean-Paul Ngoupandé: “L’Afrique sans France, Albin Michel, Párizs, 2003.

⁹ Az elefántcsontparti válságot 2002 szeptemberében kirobbantó két fő fegyveres csoportosulás, az Elefántcsontparti Nemzeti Fegyveres Erők és a “lázadók”, azaz az Új Erők 2003 decemberében – a francia kormány politikai-gazdasági pressziója eredményeként – megállapodtak a kölcsönös és fokozatos lefegyverzésről. A politikai stabilitás megteremtését azonban megkérdőjelezi, hogy Laurent Gbagbo elnök – franciaellenes, nacionalista hangulat szításával – igyekszik kibújni az ország politikai pártjai által 2003. január 24-én a Párizs melletti Linas-Marcoussisban aláírt megállapodás végrehajtása alól, amely a hatalom megosztásáról rendelkezett Gbagbo Elefántcsontparti Népi Frontja, a “lázadókat” képviselő Köztársasági Tömörülés és a korábbi elnök, Henri Konan Bédié pártja, az Elefántcsontparti Demokratikus Párt között. (A ford.)

¹⁰ Lásd Alice Blondel: “Dérive criminelle de l’industrie du bois”, Le Monde diplomatique, 2003. január.

¹¹ Lásd Yves Ekoue Amaizo: “Ce qui paralyse le pouvoir ivorien”, Le Monde diplomatique, 1999. december.

¹² Lásd Frédéric F. Clairmont: “Ces firmes géantes qui se jouent des Etats”, Le Monde diplomatique, 1999. december.

¹³ Lásd Olivier Vallée: “Elf, au service de l’Etat français”, Le Monde diplomatique, 2000. április.

Kedves Zoli!

 

Ha jól emlékszem, sosem írtam Neked külön levelet. Most sem teszem, csak megosztom a gondolataimat azokkal, akikkel és akikért az utóbbi időben különösen sokat tettél. Bár tudom, hogy Te már nem fogod megkapni ezt a “fellebbezést”.

Furcsán érkeztünk egymás életébe úgy tíz-tizenkét évvel ezelőtt. Valami vita volt arról, hogy népszavazás útján elkergethető-e a kormány. Egy arisztokratikusan viselkedő figura érvelt addig számomra ismeretlen módon, de felkészülten és sajátos humorral. Nem volt nekem túlzottan rokonszenves az ürge, mert magázódott mindenkivel. – Ő a Báró Úr – mondták a többiek, alkotmányjogász. Aztán csak hébe-hóba találkoztunk, de egyszer megkérdeztem Tőled, hogy volna-e kedved a demokratikus intézményrendszerről beszélgetni egy műsorsorozatban, a FIKSZ Rádióban. Meglepő módon azonnal igent mondtál, és láthatóan nagy örömmel csináltad a Demarkációs demokrácia című műsort. Ahogy mondtad: Te voltál “A” műsor. Aztán tagja lettél – sok egyéb társadalmi szervezet mellett – a FIKSZ Egyesületnek is. Kezdetben túl sok dolgod nem akadt, azonban egyre inkább Te vezetted a közgyűléseket, s ezt mindannyian élveztük.

Mi ketten egyre sűrűbben találkoztunk, és sokfelé. Mindkettőnk közös és évekig tartó kalandtúrája volt a “Hogyan leheljünk életet a számítógépedbe?” projekt. Míg aztán sikerült rábeszéljelek egy új PC és egy új monitor, sőt, megtörve minden ellenállásodat, egy új billentyűzet vásárlására is. Sokat, rengeteg sokat vitatkoztunk. Sokszor nem is értettünk egyet. Arra biztosan Te tanítottál meg, hogy mindig az egészet kell nézni, s hogy vágyainktól független a valóság. Azon kevesek közé tartozol, akik nem gyűlöltek senkit. Illetve, lehet, hogy igen, de ez sosem látszott rajtad. Mert azon kevesek közé tartozol, akik a jogászi tisztességet nem viszik tőzsdére. Ha az ellenfél kérdez, kér jogi tanácsot, akkor annak is korrekten válaszolsz. – Tulajdonképpen Te kinek a pártján állsz? – kérdeztem Tőled tavaly ősszel. És nem sértődtél meg, hanem azt mondtad, hogy egy működőképes FIKSZ Rádió pártján, amelynek érdekében kompromisszumokat kell kötni. Csak később döbbentél rá szomorúan, hogy a másik féllel nem lehet. Ám egy jóval fontosabb szó akkor hangzott el közöttünk: kimondtuk, hogy barátok vagyunk. Sok kedves és érdekes epizód fog még eszembe jutni. Például az, hogy sokáig késett a tudomány doktorává avatásod, mert nem akadt, aki előtt megvédhetted volna a disszertációdat. S hogy aztán milyen boldog voltál, amikor végre nagydoktor lettél. Meg hogy milyen jókat ettünk mindenféle drága éttermekben. És miközben én már az ételre vágytam (Te fizetted), kultúrtörténeti előadást tartottál a helyről. Leginkább persze az fog megmaradni bennem, amilyen bravúrosan vezényelted le a legutóbbi közgyűlésünket – beváltván ígéretedet, működővé téve a FIKSZ Rádiót. Vitáinkra visszatérve: legtöbbet arról beszélgettünk, hogy a tőkés társadalomban mi dolga is van egy baloldali értelmiséginek? Mit jelent ma marxistának lenni? S Te mindig lelkesen fejtegetted, hogy a polgári demokráciát egyszer majd ismét meg lehet haladni, de addig is arra kell törekedni, hogy az éppen meglévő intézményrendszert az emberek érdekében működtessük. S mert nincs tökéletes intézményi struktúra, mindig megtalálhatók azok a módszerek, amelyekkel – több-kevesebb sikerrel persze – eredményeket érhetünk el. Ebből az alapállásból bíráltál jogszabályokat, s adtál be tervezeteket. Ezért segítettél annyi társadalmi szervezetnek, ezért vagy a “közösségiség ügyvédje”, s ilyen módon szerezve tapasztalatokat, próbálsz hatni a legkülönbözőbb bizottságokban – vagy éppen az egyetemek katedráin. Akik nem ismernek eléggé, pragmatikusnak is tarthatnának Téged csupán azért, mert nem hagytad magad elcsábítani mégoly megalapozottnak tűnő utópiák által sem. Talán mert komolyan veszed, hogy mindig a konkrét helyzet konkrét elemzése visz csak előre, nem az álmodozás. Amikor például a Jugoszlávia elleni NATO-agresszió kapcsán a légtér átengedéséről üvöltöztünk egymással, azt mondtad: ha a Parlament nem engedélyezte volna, akkor is átrepültek volna fölöttünk a gépek. S hogy nem ez az alapkérdés, hanem ez az egész szégyenletes, aljas háború. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna álmaid. Közös internetes bóklászásaink során vallottad be, hogy legszívesebben egy francia kastélyban laknál, de még inkább egy olyan szocializmusban, amely – hogy a Goodbye Lenin című film zárómondatait idézzem – “nem falakkal veszi körül magát, hanem kezet nyújt mindenkinek”. S ha már Leninnél tartunk: sosem a létezett szocializmus bűnöseit keresed (mindig jókat röhögünk, amikor egy-egy véresszájúról elárulod, melyik alapszervezetben volt KISZ-titkár), hanem azt, hogy az elődök rendszerszemléletéből milyen következtetések vonhatók le. Ideértve a legszigorúbb sztálini diktatúrát is. S megint visszatértünk kedvenc témádhoz: az intézmények közelítéséhez a közvetlen demokráciához. Minden tanulmányodban, egyetemi jegyzetedben – szóljon az akár katonaságról, akár sajtójogról – fölsejlik, hogy komolyan gondolod: a rendszer csakis úgy működőképes, ha a legfontosabb kérdésekben konszenzus van a “hatalom” és az “alattvalók” között. Mániákus konszenzuskereső vagy. S hangsúlyozom: bármiről is beszélgetünk, imponáló tájékozottsággal idézel. Kevesen mondhatják el magukról azt, amit Te: hogy valóban el is olvasták a klasszikusok és más jelentős baloldali vagy progresszív polgári szerzők műveit, nem csak beszélnek róla. S bár rokonszenvezel számos közösséggel, a globalizációkritikai mozgalmakat éppen azok elméleti megalapozatlansága, jövőkép-nélkülisége miatt bírálod, bízva abban, hogy egyszer majd magára talál a dolog.

Eszembe jutnak a közös terveink is; egy új médiatörvény-szöveg meg hasonlók. De most, barátságunk történetében először, olyat követtél el, amit még soha. Egyoldalúan felbontottad az élettel kötött szerződésedet. Cserbenhagyásos szerződésszegés ez, minősített eset, ilyen fiatalon egyszerűen nem ér. Igaz, panaszkodtál úgy két hete a telefonban, hogy nagyon rosszul érzed magad, mert valami vírus a gyomrodra ment, és időnként arra ébredsz, mintha belülről ráznák a gyomrodat. Mondtam is, hogy tessék kiirtani a vírust gyorsan, mert addig nem látogatlak meg, nem akarom elkapni Tőled a kórságot. Én nevetgéltem, s csak a beszélgetésünk után kezdtem félni, mert Te nem nevettél. Ma, május 4-én reggel tudtam meg, hogy nem vírus volt az, ami végzett Veled.

Szóval, most itt vagyok, barátom, írom ezt a “fellebbezést”, tudván, hogy azt mondanád: Ja persze mindent lehet, fellebbezni is lehet, jogszerű, más kérdés, hogy célszerű-e. Tudod, mit? Most az egyszer szarok az egész tudományodra! Te kellesz. Ön kell, Báró Úr!