Szalai Pál 2003 decemberében, 68 éves korában elhunyt. A társadalmi baloldal egyik legnépszerűbb, legbecsületesebb és erkölcsileg legmagasabban álló személyisége távozott körünkből, akit egyformán tiszteltek a Baloldali Alternatíva Egyesülésben, az Eszmélet szerkesztőségében, a Humanista Társadalmi Egyetemen, az ATTAC-ban, a Magyar Szociális Fórumon és az MSZP Baloldali Tömörülésében. Azon kevesek közé tartozott, akik a 70-es évektől az államszocialista rendszert baloldalról, vagyis a “több szocializmus”, azaz a “több szabadság” és a “kevesebb kizsákmányolás” nézőpontjából bírálták. Az is kétségtelen azonban, hogy Szalai Pál – ahogyan később gyakran elmondta és leírta – nem “rendszervisszaváltásban” gondolkodott, magyarán, “nem ilyen lovat akart”. Olyan steril szociáldemokáciában gondolkodott ő, amely elutasította mind az oroszországi októberi forradalom, majd a bolsevik párt diktatúráját, mind a szociáldemokrácia bukott formáit az I. világháború időszakában. Ami minden más kritikai baloldalival összekötötte őt, az a társadalmi önigazgatás marxi gondolatkörének elfogadása volt, amit a kereszténység őseredeti gondolatkörével és persze a zsidó közösségi hagyománnyal is rokonítani tudott. És erről az alapról bírálta a “rendszerváltó” konzervatív keresztény restaurációt, az antiszemitizmus újjáéledését, az egyházak újból megszilárduló szellemi és politikai befolyását, az állam és egyház “összeborulását”, amelynek fundamentumát – nagyon helyesen – ő is a privatizációban, a nemzeti vagyon magán kisajátításában látta. A liberalizmussal kapcsolatos illúzióit is hamarosan levetkőzte… De hát menjünk sorjában.

Pali, mert hát mi, barátai nap mint nap így szólítottuk, legyen szó a legendás reggeli telefonjairól vagy a Humanista Társadalmi Egyetem folyosójáról a Berzsenyiben, tehát mindenekelőtt azzal írta be nevét a magyar baloldal történetébe, hogy már mint a demokratikus ellenzék tagja, Mikes Tamáshoz hasonlóan, nem a megvalósult liberális kapitalizmus világát kívánta életre segíteni, hanem mindvégig kitartott az államszocializmus (vagy ahogyan néha ő is nevezte, “államkapitalizmus”) demokratikus szocialista irányú átalakítása mellett. Ő volt tehát az egyike a “demokratikus ellenzék” azon alapító tagjainak, akik halálukig erkölcsileg feddhetetlen baloldali emberekként legendává nemesülhettek, aki nem engedett a 48-ból, aki nem engedett sem a hatalom, sem a karrierizmus, sem a pénz csábításának. Szalai Pál nem kért korábbi barátaitól alamizsnát, állást, “végkielégítést”, vállalta a kapitalizmust radikálisan bíráló gondolkodó, publicista-közíró és mozgalmi ember szerepét. Nem szerénységből, egyszerűen ebben találta meg élete értelmét.

Ő maga nem tudta hová tenni a régi barátok erkölcsi lezüllését, az “átállásokat”, a “megvilágosultak” gonosz seregét. Pali sohasem szokott hozzá az új rendszer emberellenes erkölcsiségéhez, amelyben egy pénzügyi mutató összehasonlíthatatlanul többet ér, mint akár 100 ezer ember élete. A rendszerváltás után – kezdetben – néhány más dolgon is meglepődött, “többet várt” a polgári demokráciától. Meglepte a fasizmus, a nyilas “kultúra” feltámadása, szerette mondani, nem azért harcolt a régi rendszerben a demokráciáért, hogy apja (akit 1944 karácsonyán lőttek agyon a nyilasok) gyilkosai reinkarnálódását kelljen megtapasztalnia. Ez azután megnyilatkozott a történelem “átírásában” a régi horthysta uralmi elitek stílusában. Az általa (is) alapított szociáldemokrata Csakazértis c. rövid életű lap 1992. május 1-jei számában néhai Antall József konzervatív miniszterelnök 1992. január 11-i, a Hadtörténeti Intézetben tartott beszédét így kommentálta:

“Mi volt ennek a beszédnek a lényege? – tette fel a kérdést a szerkesztő.

Szalai P.: Antall szerint a II. világháború magyar harcosai egyértelműen hősök, mert a bolsevizmus ellen harcoltak. Ezt már korábban is bőségesen pedzegették jobboldali körökben. Azzal azonban, hogy a miniszterelnök jelentette ki ezt – hangsúlyozni kívánom, bizonyos visszafogottsággal – teljesen elszabadult a pokol. Most már ott tartunk, hogy a Magyar Fórum című lap hősöknek nevezi a Szent László hadosztály katonáit is, akik Hitler mellett az utolsó töltényig kitartottak…” Mindennek fényében nem tudott mit kezdeni egykori liberális barátainak új típusú rendszerhűségével. Új barátainak viszont gyakran mondogatta: “elment ezeknek az eszük, még a náci beszéd szabadságát is védelmükbe veszik” – utalt Kis János sajátos demokratizmusára, amiben ő a “magyar weimarizálódás” tünetét fedezte föl.

Mondom, kezdetben Palit meglepte a liberális arcú kapitalizmus emberellenessége, ami nem csupán az ő rokonszenves bölcs-humoros naivitásából fakadt, hanem nyilvánvalóan túlbecsülte korábbi barátainak a hatalom és a tőke vonzásaival szembeni ellenerejét és képességét. De már a Csakazértis c. lap első számában 1991-ben így morfondírozott:

“De hát hogy van ez? A 80-as évek ellenzéki mozgalmaiban – legyenek akár »urbánusak«, akár »népiesek« – még szóba sem került a kapitalizmus. Demokratikus szocializmusról volt szó, mely a szabadságjogokat a köztulajdon túlnyomó jellegével próbálja egyesíteni. Hogyan lehet ilyen emberekben megbízni, akik a meggyőződésüket úgy váltják, mint az ingüket?”

De Szalai Pálnak ritka emberi képessége volt, hogy saját magát is tudta korrigálni, miközben elveihez, önmagához – közhelyes a kifejezés, de így volt – haláláig hű maradt. Engedékenyebb lett a “régi baloldal” iránt, amikor megértette, hogy tetszik, nem tetszik, egy hajóba került velük a tőkekritikában, noha pártszerveződéseiket többnyire megvetette, politikai taktikázgatásaikat undorodva elutasította. Inkább a régi baloldalból kiszakadó új baloldal iránt érzett rokonszenvet, és mondhatjuk nyugodtan, hozzá vonzódott igazán. Nemcsak tagja volt a Baloldali Alternatívának és az Eszmélet tanácsadó testületének, hanem rendezvényeiken is rendszeresen részt vett. Ezeken a fórumokon is főként a liberalizmus és a neoliberális gazdaság- és szociálpolitika iránti csalódottságát és kritikai elutasítását fejezte ki. Ennek hangot adott például, amikor 1997-ben, saját kezdeményezésére a Baloldali Alternatíva Egyesülés szervezésében előadást tartott “A demokratikus ellenzék – mai szemmel” címen. Liberalizmuskritikája olyan szellemi érték marad, amelyhez generációk fordulhatnak majd vissza, akik a fennálló tőkerendszer elutasításában érdekeltek, akik érveket keresnek a “tőke utáni világ” (Mészáros István) társadalmi lehetőségeinek megfogalmazásához.

Külön elemző kell ahhoz, hogy felmérje Szalai Pál publicisztikájának jelentős értékeit, intellektuális és politikai hatását. Bibó István szocializmuskoncepciója állt hozzá legközelebb, de tudatosan integrált minden olyan gondolatot és elméletet, amely az ember árucikként való gyakorlati alkalmazását, az emberi élet piaci kategóriaként való felfogását megkérdőjelezte. Marx és a marxiánus hagyomány iránti fogékonysága és odaadása életének utolsó évtizedében kétségtelenül erősödött. Ennek jegyében állt ki a Marx–Engels-szobor eltávolítását ellenzők nem nagy számú tömege elé a Jászai Mari téren 1993-ban, hogy leleplezze a kultúra ellen fordult rendszerváltást, hogy megvédje Marx és Engels örökségét. Érdemes felidézni e beszéd főbb pontjait a Csakazértis megfelelő számából, amely olvasható a napokban megjelent Csakazértis kötetben, amelyet a szerkesztők Szalai Pál emlékének szenteltek.

A Baloldali Alternatíva által 1993. október 6-ára szervezett gyűlésen 6-800 idős és fiatal vett részt, több ifjúsági szervezet képviselője is szólt a szoborelbontás ellen. Szalai Pali beszéde volt azonban a maradandó szellemi teljesítmény, és érdemes kicsit részletesebben idézni az amúgy nem hosszú beszédből:

“Barátaim! Polgártársak! Kissé nehezen, az érzések, gondolatok közt hánykolódva keresem a szavakat, amikor hozzátok szólok. Sokszor mentem el a szoborpáros mellett. Egy diktatúra önigazolását láttam benne. Egy olyan diktatúráét, amely e két embernek az elgondolásait, enyhén szólva, nem valósította meg.

Amikor többé-kevésbé eldöntetett, hogy ez a szobor nem maradhat itt, megláttam a talapzaton egy felírást: miért akarjátok ledönteni? Láthatólag nem pártember, egyszerű ember írása volt. Ahogy ma Magyar­országon nem szokás – mert ma csak üvöltöznek és fröcskölnek –, ez az ember kérdezett. Kérdezett valamit… Azt mondják, megyünk Európa felé, és azért kell. Kérdem én: Európa felé? Hiszen Németországban, Angliában Marx-múzeumok vannak! Hát miféle menetelés ez Európa felé?

Azt is mondják, hogy a magyar tradícióba nem fér ez bele. Na de hát éppen most, a nemzet gyásznapján a következőket kell mondanom: Marx és Engels teljes erővel állt 1848–49-ben a magyar forradalom ügye mellé! Hogy gondolják akkor azt, hogy erről el lehet felejtkezni?

Még folytatom. Azt mondják, hogy a marxizmust egy idegen hadsereg fegyverei hozták csak ide, nem volt itt semmi megalapozottsága. De hát kérdezem, ezek az urak nem ismerik Kunfi Zsigmond vagy Szabó Ervin nevét? Hiszen ez abszurdum!

De tovább megyek. 1956-ra is hivatkoznak. De hát akkor mit mondjak most? Nagy Imre miniszterelnök mi volt, ha nem marxista? Hiszen aki megnézi könyvét, ott látja az írást az elején: Világ proletárjai egyesüljetek! És azt: Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar…

Barátaim!

Úgy látom, hogy itt szándékos félremagyarázások vannak! Tudjuk azt nagyon jól, hogy a marxizmus nevében iszonyatos tettek is történtek. Kérek mindenkit, hogy ezzel nézzen szembe. Akkor is, ha a reakció is fújja ezt a nótát. De a marxizmus elleni harc nevében is történtek iszonyatos tettek! Egy különbség azért mégiscsak van.

Azokban az államokban, amelyek a marxizmusra hivatkoztak, tehát egy alapvetően kritikai társadalomelméletre, a diktatúrát mégiscsak valahogy önmaga fel tudta számolni az az értelmiség, amely a kritikai társadalomelméleten nevelkedett. A jobboldali diktatúrákban és tekintélyállamokban nem láttam semmit, amit szembe lehetett volna állítani az ottani uralkodó csoportokkal…

Marx azt mondja: Világ proletárjai, egyesüljetek! És mit látunk ma? Azt, hogy a Balkán proletárjai egymás mellén taposnak! Ez jó? Ez borzasztó!

Kétségbe vonják Marxnak azokat az értékeit, amelyekben a társadalmi igazságosságra, a társadalmi egyenlőségre hivatkozott. Én pedig a felvilágosodás megannyi filozófusával azt mondom, hogy minden ember egyenlő! Ebben őket kell követnünk! (Taps.)

Ma azt mondják, hogy ezt taszítjuk ki, azt taszítjuk ki, ez nem jó magyar, az nem jó magyar. Akik ezt mondják, nemcsak a marxistákra nem hallgatnak, hanem azokra sem, akik a kereszténység és a felvilágosulás útján jutottak a humanizmusig. Meggyőződésem, hogy ezeknek a fecsegése nem kell a nemzetnek. Láttam felvonulni a százezer embert (a Demokratikus Charta szeptember 24-i tüntetésén – a szerk.), akik valamennyien aligha tudják, hogy ki Marx és Engels. De ott százezer citoyen volt, aki megmutatta, hogy nem kér ebből! Három éve fújják ezt a nótát – elég volt, ebből nem kérünk!

Mit mondhatok még, barátaim? A virágokat elhelyeztük. Jöjjenek, vigyék el ezt a szobrot. Meggyőződésem, hogy akik ezt csinálják, nagyon fognak szégyenkezni emiatt. (Taps)

Szobrokat ide-oda rakosgatni lehet, de a humanista szocializmusnak voltak már kísérletei, és a humanista szocializmus eszméjét az emberiség szívéből kitépni nem lehet!

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)”

Talán nem véletlen, hogy pár hónapja, utolsó nyilvános előadását is Marxnak szentelte, ahol ő maga is másokkal, szocialistákkal, szociáldemokratákkal, kommunistákkal, alternatív baloldaliakkal együtt a szobor visszaállítását követelte a marxi örökség humanista mementójaként. Tudta, hogy ez a követelés nem “aktuális” egy olyan országban, ahol “gyászszocialisták” bábáskodása mellett a parlament betiltotta a vörös csillagot és a sarló és kalapácsot, ennyire természetesen nem volt naiv. De tudta és érezte annak szükségét, hogy az utókor számára erkölcsi példát kell örökül hagyni. Meg azért is, mert magyarnak tartotta magát, s szégyellte a primitív magyar provincializmus eme mucsai szobordöntögetését, amit egy volt “marxista esztéta”, jellemző módon a Szépművészeti Múzeum egykori igazgatója vezetett-irányított. Megmutatta, hogy lehet valaki magyar nem provinciális módon is.

Szalai Pali nagyon fog hiányozni, sőt máris hiányzik, nem elsősorban a legendás reggeli telefonjai miatt, de azért is nagyon(!), hanem mert önzetlensége, az ÜGY (neki valóban egész életére kiható ügye volt) iránti odaadása miatt, amely sokakat inspirált a rendszerrel szembeni humanista ellenállásra és a szegényekkel való szolidaritásra.

A szerzők Párizsban tartózkodtak az Európai Társadalmi Fórum idején, ahol 60 ezer küldöttel, ellentmondások sokaságával és széles néptömegek azon közös érzésével találkoztak, hogy a fórumnak radikális változáson kell keresztülmennie.

Oscar Reyes és Stuart Hodkinson novemberben Párizsban jártak az Európai Szociális Fórumon, ahol 60 000 delegálttal találkoztak, sok vitával, és azzal az általánosan elterjedt nézettel, hogy a fórumnak radikális változásokra van szüksége.

 

Alig lehetett mozdulni az antiimperialistáktól novemberben a Boulevard Lénine-en, a Boulevard de la Commune pedig az antikapitalisták átjáróháza lett. Az idén ugyanis Párizs adott otthont az Európai Szociális Fórumnak (ESZF). A város külterületein fekvő “vörös zóna” kitett magáért, hogy megfeleljen a neve keltette elvárásoknak. A feltűnően régi vágású felvonulások miatt időnként nagyon távolinak látszott a szociális fórum mozgalmának beígért “új” politikája.

Az első benyomások sokszor megtévesztők. Bobigny 1989 előtti utcanevei egy másik kort idézhettek, a kommunisták irányította külváros promóciós anyaga azonban a “részvételen alapuló” költségvetés-készítéssel és várostervezéssel volt tele. Saint-Denis-ben a francia “helyi társadalmi fórum” háromnapos programjára ellátogatva (amit a Fórum szervezői furcsamód marginalizáltak), az ember megtanulhatta, hogy is találkozik ma rendszeresen mintegy 150 társadalmi fórum Franciaország-szerte, összehozva kampánycsoportokat, bevándorlómozgalmakat és a “régi politikában” csalódott helyi lakosokat, hogy megvitassák a privatizáció, a környezetrombolás és a rasszista bevándorlópolitika gyakorlatias, ugyanakkor radikális alternatíváit.

Az innovativitás és archaizmus e magával ragadó egyvelege jellemzi az egész ESZF-et is. Az ESZF-et, az évente megtartott Szociális Világfórum (SZVF) e regionális nyúlványát egy nem pártjellegű, szabad találkozási helynek álmodták meg, hogy az “a közös gondolkodásnak, a gondolatok demokratikus vitájának, javaslatok megfogalmazásának, tapasztalatok szabad cseréjének és a hatékony tettek érdekében való összekapcsolódásnak” nyílt találkozóhelye legyen. “A civil társadalom olyan csoportjainak és szervezeteinek találkozója, amelyek szemben állnak a neoliberalizmussal, a tőke világuralmával és az imperializmus minden formájával, és elkötelezettek egy emberközpontú társadalom létrehozásáért.” Ezek a SZVF Elvi Chartájának szavai.¹

Körülbelül 300 francia társadalmi mozgalom, civil szervezet (NGO) és szakszervezet, valamint politikai pártok egy csoportja több mint egy évet töltött a párizsi fórum szervezésével. Egy nyílt, havi rendszerességű francia gyűlés hagyta jóvá a napi szervezési feladatokat végző tanács munkáját, amelyben nagyjából 30 önkéntes, illetve kisegítő dolgozott olyan szervezetektől, amelyeknek megvolt erre a forrása. Mindez az ESZF európai gyűlésével, egy informális döntéshozó struktúrával egyetértésben folyt, mely a földrész társadalmi erőinek küldötteiből és képviselőiből áll össze.

A folyamatot nagyrészt néhány erős baloldali szervezet tartotta kezében, mint a Francia Kommunista Párt és az ATTAC, amely nemzetközi kampányt folytat a globális pénzpiacok és pénzügyi intézmények reformjáért. Ez némi bizalmatlanságot és ellenséges érzelmeket keltett azokban a csoportokban, amelyek kizárva érezték magunkat – különösen a “hivatalos programból”. De a hatalommal bírókat általában ellenőrizni lehetett az ESZF aranyszabályát alkotó konszenzusos döntéshozatalon keresztül.

Párizst egyedül a helyszínek megválasztása miatt érték panaszok az önkéntesektől és küldöttektől, valamint a tolmácsoktól és a szervezőktől is. Firenzében minden egy helyszín köré szerveződött, ami megkönnyítette a mozgást és a váratlan problémák megoldását, érezhetőbb volt, hogy egy “Fórumon” vagyunk. De számos gyakorlati ok, valamint Párizs szocialista polgármesterének nyilvánvaló politikai manőverei miatt a Fórum a Saint-Denis-be szánt egyetlen helyszínről hamar négy, földrajzilag egymástól távol lévő helyre oszlott szét.

Ennek azonban előnyei is voltak. Ahogy az egyik szervező, Elizabeth Gautier, a Francia Kommunista Párt által alapított Espaces Marx nevű marxista kutatóhálózat igazgatónője állítja: “Az, hogy a fórum négy különböző önkormányzatban került megrendezésre, lehetővé tette számunkra, hogy megosszuk a pénzügyi kockázatot és a költségeket; illetve erősebb politikai alkupozíciót biztosított számunkra, hogy több forrást tudjunk kicsikarni az államtól. Másrészt a helyi önkormányzatok segítsége nélkül nem is tudtuk volna megcsinálni az ESZF-et.”

Gautier bizonyára azt érti ezen, hogy az effajta ESZF, miután olyan alternatív politikai terektől és rendezvényektől függ, melyek épp az általa kritizált politikai struktúrákra épülnek – az elköltött 4 millió euró túlnyomó része az államtól és a Francia Szocialista Párt jelentős adományából származott –, komolyan megkérdőjelezi, hogy miért és kiért is van az ESZF. A nagy-londoni önkormányzat körül szoruló politikai hurok legalábbis azt jelenti, hogy jövőre az ESZF-nek nem kell ilyen problémával szembenéznie, amikor az Egyesült Királyságba érkezik.

Elméletben az ESZF azért nyílik meg, hogy megvitassa a civil társadalom progresszív kezdeményezéseinek özönét, és bátorítsa újabbak tervezését. Laurent Vannini, az egyik francia szervező szerint “az ESZF célja, hogy nemzetközi hálózatot hozzon létre a civil társadalmi szervezetek között, hogy módot adjon arra, hogy egymás munkáját erősíthessék, valamint hogy erősítse a neoliberalizmusról közösen kialakított, bíráló megítélést”.

Az idei ESZF puszta mérete – a több mint 600 találkozón 60 000 küldött vett részt – nagy változatosságot sejtet, amit nem lehet egy közös értékelésre vagy programra redukálni. Ez egy merev, pártpolitikai szempontból korlátozó tényezőnek tűnhet, de épp azt mutatja, hogy az ESZF-et nem szabad és nem is lehet bezárni az újonnan felbukkanó politikai témák, követelések, változást sürgető szereplők előtt.

Bizonyára nagyobb pluralizmus jellemezte az idei ESZF-et, mint a firenzei eseményt 2002-ben. Bár Irak visszatérő téma volt az 55 előadás, 250 szeminárium és a 200-nál is több workshop többségében, bizonyosan nem vált azonban dominánssá. Elizabeth Gautier ezt így magyarázza: “Ki akartuk bővíteni a felmerülő témákat és növelni a részvételt, különösen a szakszervezetek, az Európai Alkotmány, a nők, a bevándorlók és a Maghreb országok kérdéseit illetően.”

Az ESZF hivatalos megnyitása előtti napra egy európai gyűlést szerveztek a nők jogaiért. A nagyobb előadásokon Firenzéhez képest Párizsban jelentősen javult a nemek közti egyensúly. Ez a kedvező arány azonban a kisebb szemináriumok és workshopok többségében már nem jött létre.

A bevándorló és moszlim aktivisták tapasztalata hasonlóan változatos volt. A Just Peace nevében Naima Bouteldja a következőket mondta: “A bevándorlók és moszlimok csoportjai jelentős energiát fektettek a döntéshozó folyamatba, és viszonzásul most először érezhettük, hogy láthatók és hallhatók vagyunk a társadalmi fórumon. A másokkal folytatott párbeszédeink azonban soha nem tudták áttörni a mi moszlim hitünket és politikánkat érintő mély, a rasszizmus határait súroló gyanakvás falát, amely intézményesült a francia társadalomban és a francia baloldal nagy részében.”

Ezenkívül rémes körülmények fogadták a mozgássérülteket is.

Az efféle hiányosságok miatt a résztvevők joggal bírálhatták az idei fórumot. De nem szabad lebecsülni az eredményeket sem. Pascale Ader a francia kistermelők Paraszt Konföderációja részéről – mely 40 000 adag ételt osztott szét sátraiban Párizs-szerte – azt magyarázta, hogy bár szervezete globálisan már szoros kapcsolatban van más parasztmozgalmakkal a Via Campesina nemzetközi hálózatán keresztül, az ESZF “segítséget nyújtott, hogy a politikai érdekeken túllépve szövetséget építsenek ki a fogyasztókkal és tradicionálisabb szakszervezetekkel az élelmiszer felsőbbségéért folytatott küzdelemben”. Ader hajszálpontosan mutat rá a fórum egyik legértékesebb vonására: a küldötteknek lehetősége van kapcsolatokat építeni vezetők és szakértők közvetítése nélkül.

De az egyszerű küldöttek számára sokszor korlátozott volt a hálózatépítés lehetősége Párizs hivatalos helyszínein belül. Masha, egy svájci környezetvédő, csalódottságának adott hangot amiatt, hogy háttérbe szorult a mozgalom néhány innovatívabb szervezeti gyakorlata. “A hálózati munka olyan »szervezet nélküli« szervezetek alakítását kellene, hogy jelentse, melyek részvételen alapuló vitákon és decentralizált cselekvésen, nem pedig önjelölt vezetők társalgásain keresztül kapcsolódnak össze.”

Lehetetlen felmérni az ESZF átfogó hatását. Gyakorlati szempontból a legközvetlenebb eredmény 1000 levelezőlista felvirágzása. Ezek a megbeszélések viszont új nemzetközi mozgalmi hálózatokat fognak elindítani, valamint meg fogják szilárdítani a már létezőket. Ezt jelenti az, hogy az ESZF egy tér, nem pedig “a hatalom színhelye”. A fórum társadalmilag horizontális, és képtelenség bármikor is teljes ellenőrzés alá vonni.

Ahogy az ESZF Londonba érkezik 2004-ben, a Párizsban és Párizs előtt született demokratikus energia és kreativitás biztosítani fogja, hogy senki se kaparinthasson meg semmiféle Boulevard Lénine-t. Az ESZF és az őt szülő, globális igazságosságért küzdő mozgalom újdonságát a mélyen gyökerező pluralizmus jelenti – az a gondolat, hogy a globális kapitalizmus felett csak úgy lehet győzelmet aratni, ha felismerjük és elismerjük a konkrét küzdelmek sajátosságát és önállóságát. “Lehet más a világ”, ahogy a zapatisták mondják, de jövőre Londonban egy kevésbé ismert szólásuknak kell szemünk előtt lebegnie: “egy nem, sok igen”.

 

(Fordította: Varsányi Kornél)

 

A cikk a Red Pepper c. londoni folyóiratban jelent meg.

 

 

Jegyzet

¹ A Charta magyar szövegében az idézett rész utolsó tagmondatai a fentitől eltérően így hangzanak: “amelyek az emberiségen belüli, valamint az emberiség és a Földanya közötti igazságos kapcsolatok elkötelezettjei” (a ford. megjegyzése).

Ki az igazi szerzője azoknak az informatikai szerzeményeknek, amelyek sok szempontból olyanok, mint a folklór: közösségi alkotások, amelyek felhasználásával alakulnak ki kereskedelmi szoftvereik. Fontos problémáról van szó, amit kétféle filozófia mentén lehet kezelni. A szerző politikai gazdaságtani érvekkel támadja, hogy a copyright a szerzői jogokat elidegeníthetetlen személyiségi jogokból de facto elidegeníthető tulajondonjogokká változtatja.

Az informatikai forradalom két filozófiája¹

 

Ha az operációs rendszerek légitársaságok lennének:

A Flyer Windows utasai egy elegáns irodában szerződést írnának alá, amely szerint minden jog a fuvarozót illeti, és minden felelősség az utasra hárul. Ezután bekötött szemmel egy repülőgép fedélzetére vinnék őket, ahol a csodálatosan berendezett szalonban leülve minden utas az előtte levő ülésre szerelve egy három nyomógombos táblát találna:

 

Akar Ön repülni?

O Igen    O Nem    O Mégsem

 

A Linux Air Lines lelkes utasai egy fiatal finn fiú (Linus) vezetésével kivonulnának a kifutópálya betonjára, és elkezdenének egy repülőgépet építeni.

(az Internet-folklórból)

 

Bevezetés

 

A XX. század nyolcvanas éveiben megindult informatikai forradalom hőskorát két jelenség határozta meg: a “Szilícium-völgy” sufnijaiban mikroszámítógépeket barkácsoló kamaszok és a Pentagon által használhatatlannak ítélt TCP/IP protokoll felhasználásával kiépülő egyetemközi hálózat, az Internet. Az eltelt mintegy húsz év alatt a sufnikból informatikai óriásvállalatok nőttek ki, az Internet pedig az egész világot behálózó új életformává terebélyesedett.

Az óriásvállalatok profilja a hardverről áttevődött a szoftver felé – a hajdani kék óriás, az IBM lassan eltörpül a keblein nevelgetett Microsoft mellett. Amíg azonban a hardver végső soron csupán egy újfajta áru a hagyományos áruk széles palettáján (közgazdaságtani szempontból nincs lényeges különbség egy gépkocsi vagy egy tv, illetve egy asztali számítógép között), addig a szoftver egy merőben új típusú áru, aminek árujellege erősen kétségbe vonható.

A szoftver sajátos jellege két merőben ellentétes filozófiát hozott létre, amelyek két szervezetben intézményesültek.

Az egyik filozófia kiterjesztette a szerzői jog (copyright) amúgy is vitatható fogalmát a szoftverekre, és az így mesterségesen megerősített árujelleget a legkeményebb kereskedelmi, jogi és hatalmi eszközökkel védi, természetesen a szoftverfejlesztő és -forgalmazó társaságok profitját maximalizálandó. Ennek a filozófiának a jegyében alakították meg az amúgy egymást felfaló szoftveróriások (Microsoft, Adobe, Borland, Corel, Lotus, IBM stb.) az Üzleti Szoftver Egyesülést (Business Software Alliance – BSA), amely egyedülálló módon elérte, hogy több ország – köztük Magyarország – rendőrsége önálló ügyosztályt hozzon létre az ő sajátos érdekeik büntetőjogi védelmére.

A másik filozófia, a nyílt kódú programrendszerek filozófiája, amely a szoftvert egyrészt a hardverárut valóban értékessé tevő közegnek (a gyümölcsöt érlelő napfényhez hasonlóan), másrészt az új Internet-kultúra legkreatívabb tevékenységei tárgyának tekinti, s mint ilyent kivonná a “kufárkodás” hatóköréből. Lelkes programozók hozták létre a GNU-projektet (aminek nevéről illik tudni, hogy a “GNU Nem Unix” rekurzív kifejezés rövidítése), a hozzá kiválóan illeszkedő Linux operációs rendszert és a mindezt támogató Szabad Szoftver Alapítványt (Free Software Foundation – FSF).

A közelmúltban Hannoverben, a CEBIT-en jártam. A “legnépszerűbb operációs rendszer” géplefagyásain kajánul mosolygó Linux-pingvin itt is, ott is feltűnt a kiállítóstandok között, jelezve, hogy a két filozófia gigászi küzdelme megkezdődött.

Az alábbiakban a két filozófiát, a két szervezetet hasonlítom össze, nem titkolva szimpátiám irányát.

 

A szellemi termékek szerzői jogainak politikai gazdaságtanáról²

 

1) A szellemi termékekhez eredetileg személyiségi jogok tartoznak:

• Ezt a terméket Én alkottam;
• ezt a terméket Én olyanra alkottam, amilyenre Én akartam;
• ez a termék tehát az Én személyiségem tükre.

Következésképpen senkinek nincs joga

• azt állítani, hogy a terméket nem Én, hanem Ő alkotta;
• úgy megváltoztatni a terméket, hogy a mindenkori felhasználónak ne legyen tudomása arról, a változtatás nem Éntőlem, hanem Őtőle származik;
• vagyis nincs joga az Én személyiségemet tükröző termékről azt állítani, hogy az az Ő személyiségét tükrözi, és ugyancsak nincs joga az Ő általa eltorzított alkotást az Én személyiségem tükreként bemutatni.

 

2) A szellemi termékek piacosítása e személyiségi jogokat

• de facto tulajdonjogokká változtatja (copyright ©);
• ezáltal de facto megszünteti azok személyiségi jogi jellegét.

Ugyanis a személyiségi és a tulajdonjog között az a döntő különbség, hogy az előző az ember elidegeníthetetlen joga, azt senki, még ő maga sem idegenítheti el tőle, míg az utóbbinak éppen az elidegeníthetőség ad értelmet.

Gondoljunk csak a föld magántulajdonára! A föld évezredekig nem képezte magántulajdon tárgyát, még akkor sem, amikor segítségével idegen munka felett uralkodtak (ez az uralom – amely a munkavégző személy feletti erőszakos uralom – természeténél fogva különbözik a magántulajdon lényegét jelentő idegen munka feletti uralomtól – amely a személy munkavégző képessége feletti megvásárolt uralom). Viszont a piacgazdaság (kevésbé eufemisztikusan: a kapitalizmus) megerősödésének és uralkodóvá válásának elengedhetetlen előfeltétele volt a föld modern magántulajdonának megteremtése és ezzel elidegeníthetővé tétele. Ezt a Tudorok korában a Lordok Parlamentje – ösztönösen – ugyanolyan jól érzékelte, mint – tudatosan – Széchenyi. A hűbérurak az ősiség törvénye mellett is sajátjukként kezelték a földet, amíg fő céljuk nem az elidegenítés volt. Csupán és kizárólag az elidegenítés végett kellett formálisan is magántulajdonba venni a földet.

Nincs ez másként a szellemi javak esetében sem – annál is inkább, mert a földhöz hasonlóan a szellemi javak sem tekinthetők a szó szoros közgazdaságtani értelmében terméknek.

Amikor valakinek szükséglete támad egy probléma megoldására, és ehhez szellemi alkotó tevékenységre van szüksége (verssel szeretné köszönteni valamely szeretett hozzátartozóját, alkalmassá kívánja tenni számítógépét egy konkrét feladat megoldására, vagy bármi más), akkor többféle lehetősége van:

1. megkeresi a probléma megoldását a nyilvános információs bázisokban (könyvtár, Internet, stb.);
2. megoldja a problémát saját maga (verset ír, programoz stb.)
3. megbíz egy szakembert (költőt, programozót stb.) a probléma megoldásával.

Tekintsünk el az 1. megoldásban rejtőző 2. vagy 3. típusú mozzanattól (hogy tudniillik a forráskutatás maga is szellemi tevékenység, amelyet magunknak kell elvégezni, vagy mást kell megbízunk vele). Ezzel a megszorítással kimondható, hogy az 1. megoldás természeténél fogva ingyenes, a 2. megoldásnak implicit, a 3. megoldásnak explicit költsége van. Ez a költség azért vállalható, mert létező és valós szükséglet kielégítéséről van szó. De ez a költség semmiféleképpen nem indokolja az 1. megoldás ingyenességének megszüntetését. Ugyanis a 2. és 3. megoldás után a szellemi termék – éppen azért, mert nem termék a szó hagyományos közgazdaságtani értelmében – a szükséglet kielégítésének folyamatában nem semmisül meg, nem fogyasztódik el (akárcsak a föld mint szűkös erőforrás a termelési folyamatban). Ha a nyilvánosság elé eresztik, akkor azt bárki használhatja – senkinek nem kell újabb erőfeszítést tennie érte, de éppen ezért nem is válhatna újabb jövedelem forrásává sem.

Azonnal el kell hárítani egy ellenvetést. Abból, hogy e “termékekkel” ismét ki lehet elégíteni a “termék” születését kiváltóhoz hasonló szükségletet, semmiképpen nem következik, hogy fizetni kell érte – mint ahogy az sem következik belőle, hogy már az első esetben is ingyenesnek kellett volna lennie. Szerencsére a legtökéletesebb piacgazdaságban is vannak szükségletek, amelyek kielégítéséért nem kell fizetni (például a lélegzés szükséglete – isten óvjon minket egy olyan világtól, ahol a lélegzetvételért is fizetni kell –; persze éppen egy ilyen világ lehetőségének rémálma veti fel élesen az általunk tárgyalt problémát). Akár a munkaérték-elmélet, akár a marginalista értékelmélet talaján állunk, a már megtermelt és felhasznált szellemi termék értékjellege ellentmond az érték deklarált tartalmának: nem testesül meg benne többet társadalmilag szükséges munka, és nem szűkösen áll rendelkezésre. Piacosítása tehát csak monopolizálása útján lehetséges (akárcsak a földé). A monopolizáláshoz vezető út első és legfontosabb lépése a szellemi alkotásokhoz fűződő személyiségi jogok tulajdonjoggá változtatása. Ezzel a fenti jogok helyébe a tulajdonjog ismert elemei lépnek:

• A termék az Enyém és senki másé – a birtoklás joga;
• a termék felhasználásáról kizárólag Én döntök, vagy az, akit erre Én felhatalmazok – a rendelkezés joga;
• A termék által szerezhető hasznok kizárólag Engem illetnek, vagy azt, akinek azokat Én átengedem – a használat joga.

Következésképpen senkinek nincs joga

• a terméket birtokolni Rajtam kívül – aki azt állítja, hogy a termék az övé, az jogsértő, esetleg bűnöző;
• a termék felhasználásáról az Én engedélyem nélkül rendelkezni – aki az Én engedélyem nélkül dönt arról, mire használhatja és mire nem (például kölcsön adja) a terméket, az jogsértő, esetleg bűnöző;
• a termék hasznait az Én engedélyem nélkül használni – aki engedélyem nélkül élvezi a termék bármely hasznát (például, a termékben felhasznált bármilyen ötletet, megoldást egy másik termék előállításához használja fel, egyáltalán tanulmányozni meri a termék belső szerkezetét), az jogsértő, esetleg bűnöző.

Ennek a formaváltozásnak a legfontosabb tartalmi eleme, hogy amíg a személyiségi jogok elidegeníthetetlenek, addig a tulajdonjogok elidegeníthetők. A rendelkezés és a használat joga bérbe adható, átruházható, a birtoklás joga eladható, elajándékozható. Ebből az ellentétből következik, hogy a tulajdonjogokká változtatás szükségszerűen megszünteti a személyiségi jogokat – a kettő egymást kizárja, hiszen egy “termékhez” fűződő jogok nem lehetnek egyszerre elidegeníthetetlenek és elidegeníthetőek.

Ezt az elméleti tételt természetesen látszólag a tételes jog felülbírálhatja. Például a 1999. évi LXXVI. Törvény a szerzői jogról megkísérli a lehetetlent, hogy e két ellentmondó vonatkozást összeegyeztesse. Az eredmény a törvény személyiségi jogokat védő passzusainak szankcionálatlansága, ami miatt e passzusokat nem veszik komolyan, lépten-nyomon megsértik. A hivatkozott törvényt az MS Word program valódi szerzőinek meg nem nevezése³ ugyanúgy sérti, mint a Gellért-hegyi felszabadulási emlékmű zászlótartó szovjet katona alakjának az eltávolítása⁴ .

Viszonylag új fejlemény a tulajdonjoggá változtatott szerzői jogok védelmének kiemelése a polgári törvénykönyvből és beemelése a BTK-ba, a szerzői jogok megsértésnek kriminalizálása:

BTK 329/A. §

(1) Aki az irodalmi, tudományos vagy művészeti alkotás szerzőjének a művén, előadóművésznek az előadó-művészi teljesítményén, hangfelvétel előállítójának a hangfelvételén, rádió- vagy televízió-szervezetnek a műsorán, illetőleg film vagy adatbázis előállítójának a teljesítményén fennálló jogát haszonszerzés végett vagy vagyoni hátrányt okozva megsérti, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.

(2) A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését

a) jelentős vagyoni hátrányt okozva,
b) üzletszerűen követik el.

(3) A büntetés

a) öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését különösen nagy vagyoni hátrányt,
b) két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését különösen jelentős vagyoni hátrányt okozva követik el.

(4) Aki a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését vagyoni hátrányt okozva gondatlanságból követi el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.

Mint látjuk, büntetőjogi szankciókat kizárólag a vagyoni természetű, tehát tulajdonjogokhoz rendeltek.

E törvényi hellyel kapcsolatban meglehetősen érdekes probléma az úgynevezett “szoftverlopás”, a szoftverek lemásolásának problémája (persze valahol ugyanezek a problémák mindenféle szellemi termék esetén felmerülnek). Ha a lemásolt szoftvert a másoló vagyoni ellenszolgáltatásért árusítja, akkor – legalábbis a törvény logikája szerint – nyilvánvalóan elköveti a fenti paragrafusban leírt tényálladékot, ám ha ingyen másolja magának vagy bárki másnak, akkor a fenti paragrafust a bíróság csak egy semmivel alá nem támasztható fikció tényként való elfogadásával alkalmazhatja. Nevezetesen fel kell tételeznie, hogy a másolat használója a szoftverlicencet a másolat hiányában megvette volna.

Ezen az alapon bármelyik cukrász bármelyik süteményt sütő háziasszony ellen legalábbis kártérítési pert indíthatna, és e pert a fenti logika szerint meg kellene nyernie, mert ha a háziasszony nem sütött volna süteményt, akkor a cukrásznál vásárolt volna süteményt, tehát a süteménysütéssel neki, a cukrásznak vagyoni hátrányt okozott. Ad absurdum a fenti logika következetes alkalmazása a szabad versenyen alapuló piac lehetetlenségét is jelenti, mivel minden konkurens vagyoni hátrányt okoz minden versenytársának, hiszen a vevő, ha nem a konkurenciát választotta volna, akkor nálam vásárolt volna. Ez a fikció tehát nem más, mint a monopólium apológiája.

Már szinte hallom az ellenvetést: azért az nem ugyanaz, mert a háziasszony a maga süteményét süti, a szoftver tolvaj a más szellemi termékét másolja. Ez ismét egy téves fikció. Először is én fent igyekeztem nagyon pontosan megfogalmazni a jogalkalmazást megalapozó fikciót: “a másolat használója a szoftverlicencet a másolat hiányában megvette volna”. A köztudatban – és félő, hogy ebbe bele kell érteni a jogalkalmazót is – a feltételezés úgy szól: “a másolat használója a szoftvert a másolat hiányában megvette volna”. Éppen ez a bökkenő, hogy nem a szoftvert (a szellemi terméket) adják el, mert az nem eladható. A termék köré épített monopólium realizálásáról van szó a felhasználói licenc formájában. A hasonlatban a szoftverlicenc analógja nem a sütemény, hanem annak “süteménysége”, azaz az a képessége, hogy az édesszájúak szükségleteit ki lehet vele elégíteni. Az érdekes módon általánosan elfogadott, hogy a “süteménység” nem a cukrászok (pláne nem egy cukrász) tulajdona, a “házság” nem az építési vállalkozók tulajdona és így tovább. A szellemi termékek esetében ez az elv nem érvényes. Ennek a felszíni oka, hogy a szellemi termék – bár mindig van anyagi hordozója – mégsem dologiasul. A sütemény nem azonos a “süteménységgel”, de a szoftver igenis azonos a “szoftverséggel” – éppen ellenkezőleg, az az adathordozó (floppy, CD stb.), amire másolták, az nem azonos a szoftverrel. Ebből azt az abszurd következtetést vonták le a műszaki kérdésekben nem túl kompetens jogalkotók, hogy már az is bűncselekmény, ha a szoftver “illegálisan” a számítógép operatív memóriájában van (amely memória tartalma a gép kikapcsolásakor automatikusan törlődik). Természetesen az ő logikájuk szerint ez teljesen helyénvaló, a gondolat abszurditása az egész hozzáállás abszurditását tükrözi csupán.

A dolognak az az igazi pikantériája, hogy amennyiben a jogalkalmazó eltekintene ennek a fikciónak a jogalapként való felhasználásától, akkor az egész paragrafus, sőt a szerzői jogokhoz kapcsolt vagyoni jogok egész rendszere értelmét vesztené. Hiszen ha a szellemi terméket bárki ellenszolgáltatás nélkül (de a személyiségi jogok teljes tiszteletben tartásával) birtokba vehetné, akkor a másolatok pénzért, anyagi ellenszolgáltatásért való árusítása⁵ lehetetlenné válna, így a vagyoni hátrányokozás minden formája (az is, amit az előbb még nyilvánvalónak tartottunk) elesne. Aki ebben az esetben a szerzői jogdíjakat emlegetné, az ahhoz a viccbeli skóthoz válna hasonlatossá, aki felpofozta a megtakarításával büszkélkedő fiát, mert az pazarló módon nem egy taxi, hanem csak a villamos mellett futott.

Itt most nem mélyednék bele abba az egyébként igen fontos témába, hogy egy ilyen nehezen ellenőrizhető és félremagyarázható tényálladéknak mekkora a társadalmi veszélyessége, ami abban nyilvánul meg, hogy miután elvi képtelenség minden jogsértőt felelősségre vonni, a hatalom tetszése – és főleg érdekei – szerint dönti el, kivel szemben lép fel a törvény teljes szigorával, és kivel szemben nem.

Igencsak jellemző, hogy Magyarország (és valószínűleg más országok) jogrendje a szellemi termékekhez kapcsolt szerzői jogoknak csupán a vagyoni természetű megsértését kezeli a büntetőjog eszközével, a kapcsolódó személyiségi jogok ilyen védelemben nem részesülnek. Így nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a szerzői jogokról szóló 1999. évi LXXVI. Törvény hibába taglalja hosszan de jure a szerzők személyiségi jogait, de facto a magyar jogrend is csupán tulajdonjogként kezeli a szerzői jogokat⁶ .

 

Copyright – Copyleft

 

A BSA szervezetét alkotó cégek meghatározóan támaszkodnak a szerzői jogokat tulajdonjogokként intézményesítő copyrightra (©). Elég egy ilyen cég akármelyik termékének névjegyét szemügyre venni, abban hemzsegnek a ©-utalások – miközben a termék valódi szerzőinek, a programozóknak a nevét nem tüntetik fel. A copyright célja a szerzői jogoknak mint vagyoni jogoknak az intézményes biztosítása.

Az FSF hosszas jogi mérlegelés eredményeképpen megalkotta a “copyleft”-et, ami formailag egy közönséges copyright, ám a tartalma egy olyan megfogalmazás, amely mindenkinek megadja a termék teljes tulajdonjogát (birtoklás, rendelkezés, használat), azzal az egy kikötéssel, hogy az új tulajdonos bárki másnak szintén köteles ezeket a jogokat megadni.

Mindennek az a jogi értelme, hogy senki az ellenszolgáltatás nélkül megszerzett vagyoni jogokat ne sajátíthassa ki, se a termékre, se a termék átalakításával nyert termékre ne alapíthasson valóságos (másokat kizáró) copyrightot.

A copyleft a jogi alapja a “GNU Általános Licenc”-nek, amely megszüntetve a hatálya alá tartozó szoftverek szerzői jogainak tulajdonjogi mivoltát, helyreállítja azok személyiségi jogi mivoltát: előírja, hogy a Licenc hatálya alá eső terméket teljes dokumentációval lássák el, amibe beletartozik a termék létrehozásában részt vevő valamennyi szerző és módosító nevének feltüntetése. Az Általános Licenc egyik legfontosabb sajátossága, hogy minden olyan programtermék, amely valamely, az Általános Licenc hatálya alá eső programtermékből származik, maga is az Általános Licenc hatálya alá esik.

 

Dealerek és disztribútorok

 

A BSA körébe tartozó vállalatok jogilag szigorúan védett termékeit bizományosaik, a dealerek terjesztik. A dealer olyan kereskedelmi vállalkozás, amely átveszi a termelőtől a becsomagolt terméket és forgalmazza azt. Maga a dealer gyakorlatilag semmit nem tesz hozzá a termékhez, legfeljebb a helyi törvényi előírásoknak megfelelően átcsomagolja azt (például helyi nyelvű – fordításos – dokumentációt helyeznek el, amely sokszor igencsak silány minőségű). Sokszor a dealervállalkozás dolgozói még a legelemibb felhasználói tanácsadásra sem képesek. A vevők kifogásait, kéréseit jól-rosszul továbbítják a gyártó felé, aki általában a termék később megjelenő frissítő csomagjával, új verziójával válaszol – ha ezt válasznak lehet nevezni.

A dealerterjesztés egyik igen tipikus formája az OEM. Az OEM olyan programverziót jelent, amelyet csak új gépre vagy új merevlemezre lehet telepíteni, már meglévő korábbi verzió frissítésére nem alkalmas (az alkalmatlanságot sok esetben denaturáló szubrutinok okozzák, amelyeket ügyes crackerek viszonylag könnyen hatástalanítani tudnak). Az OEM, különösen az OEM operációs rendszer erősen sérti a versenyt, ezért például a Német Szövetségi Köztársaságban újabban be van tiltva.

Az FSF szabad szoftvereit bárki letöltheti az Internetről, lemásolhatja barátai példányát. Ilyen körülmények között a dealerkedés teljesen értelmetlen. Viszont a több százezernyi, az Interneten keringő szoftverek követése lényegében lehetetlen. Ennek a problémának a kezelésére lépnek színre a disztribútorok. A disztribútor kreatív programozó csapat, amely monitoringolja (állandó megfigyelés alatt tartja) az Internet szabadszoftver-lelőhelyeit, koncepciót dolgoz ki, és a koncepciójának megfelelő programokat begyűjti, adjusztálja (telepítő csomagokat készít, CD-re, DVD-re viszi stb.), esetenként az Általános Licenc által megkövetelt dokumentációkat egységes szerkezetbe foglalja, nyomtatott vagy elektronikus formában felhasználói, illetve rendszergazdai kézikönyvként mellékeli azt. A disztribútor tehát – ellentétben a dealerrel, aki szinte kizárólag a szerzői jogokat birtokló gyártónak nyújt szolgáltatást – a programok felhasználóinak valós és ezért értékes szolgáltatásokat nyújt, amelyekért akár anyagi ellenszolgáltatást is kérhet – ez általában nagyságrendekkel kisebb, mint egy védett szerzői jogú program ára. Maguk az Internetről begyűjtött programok – az Általános Licencnek megfelelően – ingyenesek, azokat a disztribútor köteles nyilvánossá tenni. Ezt minden disztribútor meg is teszi, bár érdekes, hogy a legtöbb disztribútor a disztribúció CD-inek azonnal “égethető”, úgynevezett image-eit is kiteszi a Netre, viszont van olyan disztribúció is, amelyik csak olyan ömlesztésben helyezi el a disztribúció állományait, hogy azok CD-re írása komoly nehézségekbe ütközik.

Ez utóbbi disztribútor már bizonyos BSA-szellemiséget csempész a dologba, hiszen eljárása némi monopolhelyzet kialakulásához vezethet. A probléma egyelőre nem vészes, hiszen a disztribúció vásárlói az Általános Licenc alapján bárkinek jogszerűen engedhetik át CD-iket másolás céljából. Némi veszélyt azonban rejt magában, hiszen a BSA egyik oszlopos tagja (személyiségi és szerzői jogok miatt nem nevezem meg, melyik) is úgy érte el igen kiterjedt pozícióit a szoftverpiacon, hogy a kezdetekben gyakorlatilag semmit nem tett a termékei másolhatatlanná tétele érdekében, az USA-ban megszokott copyright fenyegetőzésektől eltekintve – amikkel azonban folyamatosan jogi fenyegetést tartott fenn, és ezekre csak később kezdett el aktívan hivatkozni. Ennek a de facto megengedő magatartásnak az eredménye az lett, hogy míg a konkurens termékek forgalomban lévő példányainak nagy többsége “jogtiszta” volt, az érintett cég termékeinek viszont csak kis töredéke került “jogtisztán” forgalomba, addig ennek a “kis töredéknek” a tömege hamarosan a konkurens termékek “nagy többsége” tömegének a sokszorosa lett – cégünk meghódította a piacot. Amikor azután a cég már úgy érezte, hogy a piac “beetetése” sikeres volt, azaz konstatálta a szinte támadhatatlan majdnem monopol helyzetét, akkor a BSA alapító tagjaként háborút hirdetett azok ellen a “szoftvertolvajok” ellen, akiknek sikereit tulajdonképpen köszönhette. Mivel korábban is folyamatosan figyelmeztetett jogai megsértésének következményeire, ezért formálisan eljárása etikailag is támadhatatlannak tűnik. Persze a cég ellen lefolytatott többé-kevésbé elmarasztaló, ám lényegében mégis eredménytelen trösztellenes eljárások sokasága a cég etikai alapjait eléggé kétségessé teszi.

 

Munkamegosztás és kooperáció

 

A BSA-vállalatokat igen fejlett technikai és társadalmi munkamegosztás jellemzi. Technikailag a globalizált óriásvállalatok összetett programcsomagjaik egyes komponenseit más és más telephelyeiken, sokszor más és más országban fejlesztik ki. A (részben mesterségesen) rendkívüli méretekben felpörgetett verseny feltételei között ez sok esetben a komponensek kompatibilitásának rovására megy. Igen sajátosan kezelik az úgynevezett “korszerű minőségbiztosítási rendszereket” is: a feltárt hibák és hiányosságok javítását sokszor mint új verziót dobják piacra. E trükk egyik csúcsteljesítménye volt a 2000. év előtt mesterségesen felkorbácsolt Y2K hisztéria. Elképesztő mennyiségű, az esetek jelentős részében minden alapot nélkülöző közlemény jelent meg a Y2K lehetséges negatív következményeiről. A közleményeket hamarosan követni kezdte a Y2K probléma “kezelését” ígérő programok tömege – természetesen többnyire borsos áron. Mivel az egész Y2K probléma a szoftvercégek (elsősorban a COBOL-nyelvet kifejlesztő és piacra dobó cég) felelőtlenségéből származott (úgy gondolták, hogy a XX. század az idők végezetéig fog tartani, ezért elegendő lesz az évek számlálására két digit számjegy), kézenfekvő lett volna a probléma nyilvános vizsgálata és a megtalált megoldások ingyenes közzététele, a mégis bekövetkező esetleges anyagi károkért a felelősség kollektív vállalása a nagy szoftvercégek által. Ehelyett e cégek még kerestek is az általuk óriásira felfújt problémán. Az eladott Y2K-kezelő programok valós haszna megítélhetetlen, mivel senki nem tudhatja, milyen tényleges jelenségek következtek volna be, ha ezeket a programokat nem használják. A programok ugyanis – természetesen – jogvédett, tehát nem nyilvános kódolású termékek voltak, amelyek hatásmechanizmusát a vásárlók nem ismerhették, s a dolog természetéből következőleg e programokat még csak ki sem próbálhatták.

A technikai munkamegosztásnál lényegesen jelentősebb a társadalmi munkamegosztás. Az elsődleges társadalmi munkamegosztás a program fejlesztője és felhasználója között alakul ki. Mint mindig, itt is a technikai munkamegosztás fejlődött át társadalmivá. A számítástechnikai korszak hajnalán a számítógépet egy természetesnek tekinthető misztikum lengte körül. A számítógép a mindennapi élettől elidegenedett tudomány teljesítménye volt, amellyel a mindennapi élettől elidegenedett feladatokat (atombomba, nemzetgazdasági tervezés stb.) oldottak meg. E gépek fizikai valóságukban is impozáns jelenségek voltak termeket betöltő méretükkel, titokzatosan villogó irányítópultjaikkal, sejtelmesen zúgó háttértárolójukkal és vészjóslóan zakatoló telextermináljaikkal.

A 70-es évek végén kezdődött szilícium-völgyi sufniforradalom apró gépei, valamint Sir Clive Sinclair hóbortos szappanos dobozai puha gumibillentyűikkel bevitték e számítástechnikát a háztartásokba, a hivatali asztalokra, a diákszállások szobáiba. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a számítástechnika mitikus aurája megszűnik, a komputer jól érthető, hasznos segítője lesz a mindennapi életnek.

A számításokba azonban hiba csúszott. Amikor a háztartási számítógépek mellé adott vaskos felhasználói és programozói kézikönyveket kellett a felhasználóknak a kezükbe venni, és kiderült, hogy e könyvek áttanulmányozása nélkül a gépek hasznavehetetlenek, akkor a potenciális felhasználók köre kettészakadt. A megszállottságig lelkes rész belevetette magát a programozás rejtelmeibe, hatalmas amatőr mozgalmat indítva el, főleg a legifjabb korosztályok tagjaiból verbuválódva. A másik, kényelmesebb, tunyább rész részben hátat fordított az új technikának, részben a másik csapatnál alig kevésbé lelkesen szoftverfogyasztóvá vált – egy új, hatalmas iparág alapjait megteremtve ezzel. A kezdeti időkben a két réteg határmezsgyéjén, az úgynevezett számítástechnikai klubokban és kiállításokon (valójában inkább fesztiválokon) egy meglehetősen széles csapat működött, a szinte szenvedélybeteg programmásolók, -csereberélők csapata. Ezek nemigen különböztették meg a tehetséges amatőrök munkáit a profi termékektől (valljuk be őszintén – nem is nagyon lehetett), vad mindenevőkként gyűjtöttek be mindent, ami a kezük ügyébe került. A megszerzett programokat azután jó, ha egyszer kipróbálták, és azután elsüllyesztették a kazetta- és floppytároló dobozaik tömkelegében.

Mint említettem, egyes, szárnyaikat bontogató szoftvercégek meglehetősen nagy és sokszor kíméletlenül durva (adathordozót, gépet tönkretevő) technikai arzenált vonultattak fel e másoló, csereberélő klubok ellehetetlenítésére – igen gyakran nagyon eredményesen. (A dolog pikantériája, hogy az amatőrök kihívásként fogták fel a védelmek tervezését, illetve feltörését. Értéktelen “demó”-kat láttak el meglepően komoly másolás elleni védelemmel, hogy azután a mások hasonló termékeit élvezettel boncolják fel. Sajnos e folyamat egyik visszataszító mellékterméke lett a számítógépes vírusok “feltalálása”.) Ugyanakkor a fentebb említett BSA-alapító jó érzékkel látta meg e klubmozgalomban az igazi business körvonalait. Megérezte a számítógépes fogyasztói társadalom lehetőségét. Jött, látott és győzött. E cég és társai tevékenysége következtében a számítógépes amatőrmozgalom teret vesztett, a klubokat nem kellett betiltani, azok maguktól megszűntek, a fesztivál jellegű számítógépes találkozók helyét a fogyasztókat elkápráztató, hatalmas üzletkötések színteréül szolgáló monstre kiállítások (CEBIT és társai) foglalták el.

Az amatőrök minőségi programozással próbálták a tömegtermeléssé silányult szoftveriparral felvenni a versenyt – ennek a törekvésnek az eredménye lett az FSF, a GNU project és a Linux.

A másik oldal, miután a romantikus másoló-csereberélő klubokat elsorvasztotta, elérkezettnek látta az időt a szoftverszabadság kriminalizálására – létrehozták a BSA-t.

A BSA alapelve: mi szállítjuk az újabb és újabb szoftververziókat, a fogyasztók dolga ezek licencét (tehát nem a programot!) megvenni, használni. A szoftverek működésének belső titkaihoz semmi közük!

Míg a hőskor amatőrei az operatív memória és a háttértároló minden bitjéért, a gépidő minden ciklusáért küzdelmet folytattak, addig a mai szoftver- és hardvergyártók filozófiája az, hogy te, szoftveriparos, csinálj olyan programot, ami csak egy erősebb, több erőforrást igénybe vevő gépen fut, én, a hardveriparos majd egy olyan gépet csinálok, amin már csak az új programok tudnak futni, a régiek nem. Azaz: te csinálj nekem, én csinálok neked piacot.

Az eredmény: őrületes pazarlás az erőforrásokkal. A nyolcvanas évek kis ZX Spectrumja néhány ezerszer kevesebbet tudott, mint egy mai átlagos asztali gép vagy notebook, ám ez utóbbiak milliószor nagyobb erőforrásokat használnak fel. A Spectrum háttértárolója a 700–1400 KB kapacitású floppy, belső memóriája 80–256 KB – a mai gépek háttértárolói a 650–900 MB-os CD-k mellett mindinkább a 4-5 GB-os DVD-k, miközben a gépen belül a 128–514 és több MB kapacitású operatív memóriát 40–500 GB kapacitású merevlemezek egészítik ki. A Spectrum processzorának órajele 4 MHz, az új gépek 1000–2000 MHz-en “ketyegnek”. Persze mindezt mint a technika hatalmas fejlődését adják elő, de a tényleges teljesítménynövekedés nem teljesen igazolja ezt.

A nyílt forráskódú rendszerek lényege nem a munkamegosztás, hanem a kreatív kooperáció, amelynek alapja a világháló. A nyílt forráskódú programok (amatőr és professzionális) alkotói közösségekben jönnek létre, próbaverzióik rendszeresen megjelennek a világhálón, ahol a fejlesztésbe nemcsak más fejlesztő közösségek, hanem lelkes és bátor felhasználók is bekapcsolódnak speciális levelező listák segítségével. Jellemző, hogy a verziószámozás, amely a jogvédett programok esetében meglehetősen esetleges, és – mint fentebb utaltam rá – sok esetben csak a hibajavítások elkendőzésére szolgál, addig az FSF-szoftverek (különösen a Linux-kernel) verziószámozásai egy meghatározott logika mentén valós információkkal szolgálnak. Legendák keringenek arról, hogy egy oszlopos BSA-tag (azóta egy tagtársa lenyelte) fő termékének minden javítását új verzióként dobta piacra, és általában a páratlan számú verziók megbízhatóbbak, mint a páros számúak. Ez csupán ellenőrizhetetlen legenda. Ezzel szemben a Linux-kernel verziószámából valóban meg lehet állapítani, hogy az egy tesztelés alatt álló próbaverzió vagy egy stabil változat-e.

Mindennek következtében a felszínen úgy tűnik, hogy a jogvédett programok általában felhasználóbarátabbak, mint a nyílt forráskódúak⁷ . Valójában ez csak részben igaz. Ha a felhasználóbarátság alatt azt értjük, hogy a felhasználótól nem várják el a gép működési alapjainak ismeretét (valójában éppen az ellenkezőjét várják el, hogy tudniillik a felhasználónak fogalma se legyen arról, hogyan működik a gép és a rajta futó program), és mindenféle kényelmi “cafrangokkal”, “pávafarkakkal” szerelik fel a programot, akkor a BSA-szoftverek kétségtelenül felhasználóbarátabbak – egy jelentős felhasználói csoport szemében (a szerző ön­kritikusan beismeri, hogy gyakran ő is ebbe a táborba csúszik). A nyílt forráskódú programozók általában feladatorientáltan gondolkodnak – meg kell oldani egy problémát, a többi nem számít. Persze nem hagyható figyelmen kívül e programozók egészséges infantilizmusa sem, ami játékos ötletekkel gazdagítja ezeket a programokat is, valamint művészi késztetésüket a tökéletesre törekvésben. E tulajdonságokat éppen a szabad szoftver filozófiájának valódi szabadságeszménye szabadítja fel.

Mindamellett a fogyasztói szemléletű felhasználóknak rendelkezésére állnak a disztribútorok, akik igény szerint gondoskodnak a fenti értelmezésű felhasználóbarátságosságról is – ha megfizetik őket ezért. Ne feledjük el, a szoftver szabadsága R. Stallman szerint a kód ingyenességét jelenti, és nem a szolgáltatásokét.

Értelmezhető a felhasználóbarátságosság azonban másképpen is. Ha egy felhasználó elégedetlen az általa használt jogvédett (és tételezzük fel – jogtiszta) szoftver működésével, akkor ha sejti, mi a megoldás, úgy azt nincs joga kipróbálni – ehelyett javaslatot tehet a fejlesztő cégnek, aki, ha érdemesnek tartja, akkor megfogadja a tanácsot – esetleg még honorálja is azt –, majd kiterjeszti copyrightját e megoldásra is. Ha a felhasználónak sejtelme sincs róla, hogyan lehet az általa kifogásolt hibát kijavítani, akkor megírhatja észrevételét a fejlesztőnek, aki – ha úgy látja jónak – a következő verzióban kijavítja a hibát, sőt még az is előfordulhat, hogy javító csomagot tesz közzé – ha elég arcátlan, akkor nem csekély pénzért. Ezzel szemben a nyílt kódú program használója, ha ért hozzá, kijavíthatja a talált hibát. Ha nem ért hozzá, közzéteheti azt egy alkalmas levelezőlistán, internetes fórumon. Ha felkelti valakinek az érdeklődését, lehet, hogy hamarosan megjelenik a megoldás – természetesen az is az Általános Licenc követelményeinek megfelelő formában. Volt már rá példa, hogy egy közzétett problémára néhány napon belül több megoldás is publikálásra került. Egy ilyen probléma gyors megoldása azért is lehet kifizetődő, mert a programozónak ez szakmai reklámul szolgálhat, akár egy jó álláshoz is juttathatja.

Ha a témával senki sem akar önként foglalkozni, még mindig meg lehet vele bízni (természetesen pénzért!) egy programozót. Hiszen ismétlem: csak a kód ingyenes, a szolgáltatás nem (feltétlenül) az.

 

Mellékletek

 

“Tíz érv a jogtiszta szoftver használata mellett” (BSA)

“1. A jogtiszta szoftverhez széles körű támogatás jár a program fejlesztőitől. Ez a támogatás kiterjed a hibás programok garanciális cseréjére, a telefonon igénybe vehető forródrót-szolgálatra, valamint a szoftver hatékony felhasználására vonatkozó széles körű információra.”

Mindezek a szolgáltatások, megfelelő ellenszolgáltatásért igénybe vehetőek szabad szoftverek esetén is – lásd az FSF Szogáltatási alkönyvtárát.

“2. A jogtiszta szoftver újabb, továbbfejlesztett verzióihoz az eredeti ár töredékéért juthat hozzá.”

A szabad szoftver estében – akár ingyen.

“3. A jogtiszta szoftverrel megkapja a szoftver eredeti és teljes dokumentációját, amely egyre több szoftver esetében magyarra fordított szoftvert és kézikönyveket is jelent. Így a jogtiszta szoftvert sokkal hatékonyabban használhatja.”

Ez nem igaz. A felhasználó nem kapja meg a “nem publikált tulajdonságok” jegyzékét – ami valójában az ismertté vált, de még ki nem javított hibákat sorolja fel –, és főképpen nem kapja meg a forráskódokat. A szoftvercsomagban elhelyezett dokumentáció minősége sokszor erősen vitatható. Ha nem így lenne, akkor nem lenne jó üzlet e szoftverekhez kézikönyvjellegű könyveket írni és kiadni – márpedig jó üzlet, mint azt a könyvesboltok számítástechnikai részlegei mutatják.

“4. A jogtiszta szoftver tulajdonosaként részt vehet a szoftverfejlesztők által felkészített és hivatalosan kinevezett oktatóközpontok tanfolyamain. Ezeken a tanfolyamokon olyan oktatóktól tanulhat, akik az adott szoftver felhasználásának területén a legmagasabb szintű képzettséggel és gyakorlattal rendelkeznek.”

Lásd az 1.-hez fűzött megjegyzést.

“5. A jogtiszta szoftver az egyetlen igazi védelem a számítógépet fenyegető vírusok ellen. A számítógépvírusok helyrehozhatatlan kárt okozhatnak a számítógépében és a rajta tárolt, fáradságos munkával előállított adatállományokban.”

Ez sem igaz. A Microsoft alapprogramjai (Windows, Office, Explorer) szinte szabad utat engednek a dokumentumállományokkal terjesztett vírusok számára, és ezeknek semmi közük a jogtisztasághoz, annál több a titkolt forráskódokhoz. A forráskód eltitkolása a vírusfejlesztőket segíti (ezen eltorzult lelkű embereknek nem akadály a kód visszafejtésének tiltása), viszont rendkívül megnehezíti a védekezést. A BSA-csoport által támogatott operációs rendszerek hozzáférésjogosultság-kezelése nagyon rossz, de hatékony kezelés csak nyílt forráskód mellett lenne lehetséges. A nyílt forráskódú rendszerekben (GNU stb.) a vírusveszély minimális.

“6. A jogtiszta szoftver megvásárlásával elismeri a szoftver fejlesztőinek szerzői jogait. A szerzői jogról szóló törvény, amelyet az Európai Unió mellett Magyarország is elfogadott, egyben az Ön által előállított szellemi termékek szerzői jogait is védi, és megsértőivel szemben egyforma szigorral lép fel.”

A szerzői jog kiterjesztése a szoftverekre erősen vitatható jogi szempontból. Védelme csak durva rendőrállami eszközökkel lehetséges, és alkalmat ad a hatalommal való visszaélésre. Ráadásul e jogok nem is az igazi fejlesztőket illetik meg, hanem szellemi és gazdasági kizsákmányolóikat, a jogtulajdonos cégeket.

“7. A jogtiszta szoftverekből származó bevétel lehetővé teszi, hogy a szoftverfejlesztők többet áldozzanak a szoftverek továbbfejlesztésére. Ez az Ön számára a jövőben jobb és olcsóbb szoftvereket jelent.”

A gyakorlat nem ezt igazolja. Nem a programozók, hanem a BSA-csoport high-managerjei (Bill Gates and Co.) gazdagszanak. A programozói munka a perifériákra szorul (India, Közép-Kelet-Európa). Összehasonlítva egy Linux-disztribúció és egy vele nagyjából azonos használati értékű BSA-programokból álló csomag árát – a különbség elképesztő, több ezerszeres!

“8. A jogtiszta szoftverek megvásárlása egy egészséges szoftverpiacot teremt, amelyen a szoftver fejlesztői és terjesztői versenyeznek Önért mint vásárlóért. A jogtiszta szoftverek vásárlói számára ez hosszú távon a szoftverárak jelentős csökkenését jelenti.”

A tények az ellenkezőjét mutatják. Lásd az előző pont kommentárját.

“9. A jogtiszta szoftver megvásárlásával annak teljes jogú felhasználójává válik, és nem csak a nyilvánosság elől rejtőzködő másolójává.”

Ez sem igaz. A szoftver megvásárlásával a vásárló nem válik szabad rendelkezésű tulajdonossá, csupán egy nagyon egyoldalú licencszerződés kiszolgáltatottjává.

“10. Keressen meg egy szoftverforgalmazót, és vásárolja meg az Ön által használt szoftvereket, mert ezzel elkerülheti a szoftver jogosulatlan másolásából származó súlyos jogi, erkölcsi és anyagi következményeket.”

Ez persze nem érv, hanem reklámszlogen. Tartalmát illetően vesd össze az előző pontok kommentárjaival.

(A kommentárokat Dr. Nagy András, Budapest, Hungary készítette. Eredeti szellemi alkotásként ezek a kommentárok szerepelnek, a BSA szövegei csupán kiegészítő idézetek.)

 

A GNU-kiáltványból (Richard Stallman)

 

1. A GNU, ami azt jelenti, hogy a “GNU Nem Unix” egy olyan teljes szoftverrendszer neve, amit azért írok, hogy bárkinek, aki használni tudja, ingyen odaadhassam. Számos más önkéntes segít nekem. Időbeli, pénzbeli, program- és felszerelésbeli hozzájárulásokra is nagy szükség lenne.

2. Végiggondolva, az aranyszabály azt kívánja, hogyha én szeretek egy programot, akkor azt másokkal is meg kell osztanom, akik szintén szeretik. A szoftvereladók meg akarják osztani a felhasználókat, majd “leigázni” őket, azt akarják, hogy a felhasználók ne osszák meg a programokat másokkal.

3. A GNU nem public domain. Bárki módosíthatja és terjesztheti a GNU-t, de senki sem tilthatja meg a további terjesztést. Azaz szabadalmaztatott módosítások nem készülhetnek. Biztos akarok lenni abban, hogy a GNU összes verziója ingyenes marad.

4. Sok programozó nem örül a rendszerprogramok elüzletiesedésének. Ez lehetővé teszi, hogy több pénzt keressenek, de azt is megkívánja, hogy a más programozókat riválisnak és ne kollégának tekintsenek. A programozók közötti alapvető baráti ténykedés a programok megosztása; a jelenlegi piaci szerződések tipikusan megtiltják a programozóknak, hogy másokat barátnak tekintsenek. Aki szoftvert vesz, választania kell a barátság és törvény betartása között. Természetesen sokan úgy döntenek, hogy a barátság fontosabb. De azok, akik hisznek a törvényben, kellemetlen helyzetbe kerülnek, bármit is választanak. Cinikussá válnak, és azt gondolják, hogy a programozás csupán a pénzkeresés egyik módja. Ha inkább a GNU-n dolgozunk, mintsem szabadalmaztatott programokon, barátságosak lehetünk, és a törvényt is tiszteletben tartjuk. Továbbá, a GNU példaként szolgál és inspirál, ez egy zászló, ami arra ösztökél, hogy újra egyesülhessünk és megosztozzunk. A harmónia érzését adja ez meg, ami nem elérhető, ha nem szabad szoftvert használunk. A programozók felének, akikkel beszélek, ez a boldogság fontos és pénzzel nem helyettesíthető.

5. Miért lesz ez minden felhasználónak jó? Ha a GNU elkészül, mindenki úgy kaphat majd jó rendszerszoftvert, mint levegőt. Ez sokkal többet jelent annál, hogy mindenki megspórol egy Unix-engedélyt. Ez azt jelenti, hogy a sok pazarló rendszerprogramozási erőfeszítés elkerülhető lesz. Ezek az erőfeszítések a művészet fejlesztésére szolgálnak majd. A teljes rendszerforrások elérhetők lesznek mindenkinek. Ennek eredményeképpen, ha a felhasználónak változtatásokra van szüksége, azt mindig szabadon megteheti saját maga, vagy megfizethet más “ráérő” programozót vagy céget, hogy tegyék meg azokat neki. A felhasználók nem lesznek kitéve egy programozó vagy cég kényének-kedvének, amely a forrásokat birtokolja, és monopolhelyzetben van a változtatásokat illetően. Az iskolák egy sokkal inkább nevelő környezetet biztosítanak majd, arra bátorítva a “nebulókat” hogy tanulmányozzák, és fejlesszék a rendszerkódot.

A Harvard géptermében az az eljárás terjedt el, hogy olyan programot nem lehetett installálni, aminek a forrásai nem voltak nyilvánosan hozzáférhetők, és megtagadták bizonyos szoftverek installálását. Ez nagy benyomást tett rám.

Végezetül az, hogy ki birtokolja a rendszerszoftvert, és ki mire van, illetve nincs feljogosítva, elfelejthető. Azok a szerződések, amelyek miatt az emberek fizetnek a programhasználatért, beleértve a másolatok védelmét, hatalmas munkát rónak a társadalomra azáltal, hogy kényelmetlen eljárásokra van szükség ahhoz, hogy megállapítható legyen, mennyit kell az egyénnek fizetni értük. És mindenkit csak rendőrálla­mok kényszeríthetnek fizetésre. Tegyük fel, hogy egy űrállomáson, ahol a levegőt úgy kell drágán előállítani: ha minden lélegző literre fizetne, az fair lenne, de az, hogy egy mérőórás gázmaszkot kell éjjel-nappal viselni, nem elviselhető, még akkor sem, ha mindenki meg tudja fizetni a levegőt. A tv-kamerák meg mindenhol lesnék, hogy leveszed-e a maszkot, ez gyalázatos. Sokkal jobb, ha a levegőgyárat fejenként fizetik, és eldobják a maszkokat.

Hasonlóan a lélegzethez, egy programozónak természetes és hasznos, ha a program minden részét lemásolja. Ennek ingyenesnek is kellene lennie.

 

Néhány helyből visszautasítható kifogás a GNU céljait illetően:

“Senki nem használja majd, ha ingyenes, mert az azt jelenti, hogy nem kaphat segítséget.”

“Pénzt kell kérned a programért, hogy ki tudd fizetni azt, hogy legyen hozzá segítség/támogatás.”

Ha az emberek szívesebben fizetnének a GNU + szolgáltatásért, mint azért, hogy a GNU-t ingyen kapják szolgáltatás nélkül, akkor egy olyan cég, amely csak szolgáltatást nyújtana az ingyen GNU mellé, profitképes lenne.

Meg kell különböztetünk a támogatás két formáját, a valódi programozói munkát és a puszta kisegítést/kézenfogást. Ez előbbi olyan, ahol nem hagyatkozhatunk a szoftvereladóra. Ha a problémád nem jelentkezik sok embernél, a kereskedő azt fogja mondani, hogy menj a pokolba.

Ha a cégednek szüksége van megbízható támogatásra, akkor az egyetlen út, ha megvan az összes forrásod és eszközöd. Ekkor alkalmazhatsz egy ráérő embert, hogy oldja meg a problémát, így nincs szükséged arra, hogy bárki is megszánjon. A Unix ára a forrásokkal együtt ezt a legtöbb üzlet számára nem teszi lehetővé. A GNU-val ez egyszerű lesz. Persze meglehet, hogy nem lesz ráérő megfelelő személy, de ez a probléma már nem hárítható a terjesztői szerződésekre. A GNU nem oldja meg a világ összes gondját, csupán néhányat közülük.

A felhasználók másik csoportja az, amelyik nem tud semmit a gépekről, és segítő kezekre van szüksége, amelyek olyan dolgokat oldanak meg, amit maguk is könnyen meg tudnának oldani, csak nem tudják, hogyan.

Ilyen szolgáltatásokat olyan cégek biztosíthatnak, amelyek csak a “kézenfogást” és a “javítást” árulják. Ha az igaz, hogy a felhasználó inkább olyan termékre költi a pénzét, amihez szolgáltatás is jár, akkor olyan szolgáltatásra is költi majd, ahol a termék ingyenes. A szolgáltatók aztán árban és minőségben versenyeznének, és a felhasználó nem volna egy céghez kötve. Miközben a közülünk valók, akiknek nincs szükségük a szolgáltatásra, ingyen használhatnák a programot.

“Sok embert nem érhetsz el reklám nélkül, és hogy ezt kifizethesd, pénzt kell kérned a programért.”

“Ingyen programokat hülyeség reklámozni.”

Sok nagyon olcsó formája van a publikusságnak, ezek használhatók arra, hogy sok felhasználót informáljunk egy olyan dologról, mint a GNU. Persze az is igaz lehet, hogy több minigéphasználót érhetük el reklámmal. Ha ez valóban így van, akkor egy olyan üzletnek, ami azt a szolgáltatást reklámozza, hogy a GNU-t lemásolja egy bizonyos összegért, sikeresnek kell lennie annyira, hogy a reklámot és még többet kifizessen. Ezen az úton csak azok a felhasználók fizetnének, akik a reklám előnyeiből részesülnek is.

Másrészről, ha sok ember megkapja a barátaitól a GNU-t, és a fent említett cégek nem sikeresek, akkor ez azt mutatná, hogy a hirdetés nem volt igazán szükséges ahhoz, hogy a GNU terjedjen. Miért van az, hogy a szabad piac szószólói nem akarják, hogy a szabad piac dönthesse ezt el?

“A cégemnek egy bejegyzett operációs rendszerre van szüksége, hogy az élvonalba kerüljön.”

A GNU kiemeli az operációs rendszereket a verseny birodalmából. Nem lesz élvonal ezen a téren, de versenytársaid sem lesznek képesek eléd kerülni. Te és ők más téren fogtok versenyezni, és kölcsönösen jól jártok majd. Ha a te üzleted operációs rendszereket ad el, nem fogod szeretni a GNU-t, de ez neked kellemetlen. Ha mással foglalkozol, akkor a GNU megspórolja neked azt, hogy költséges operációsrendszer-fejlesztésekbe fogj. Azt szeretném látni, hogy a GNU fejlesztését gyártók és felhasználók ajándékokkal segítik, és így mindenkinek a költségei csökkennének.

“A programozók nem érdemelnek jutalmat kreativitásukért?”

Ha valami jutalmat érdemel, az a társadalmi közreműködés. A kreativitás lehet társadalmi közreműködés, de csak akkor, ha az eredményeket a társadalom ingyen használhatja. Ha a programozókat meg kell dicsérni a kreatív és újító programokért, akkor hasonló okokból meg kell büntetni őket, ha korlátozzák e programok használatát.

“Nem szabad a programozónak jutalmat kérni a kreativitásáért?”

Semmi rossz nincs abban, hogy azt akarjuk, hogy a munkáért fizessenek, vagy abban, hogy az egyén a maximális jövedelemre törekszik addig, amíg az egyén nem használ destruktív mértéket. De a mai mértékek destruktívak.

Azáltal pénzt kicsikarni a program felhasználóitól, hogy korlátozzuk a program használatát destruktív, mivel a korlátozások csökkentik a program felhasználásának gyakoriságát és módjait. Ez pedig csökkenti azt a vagyont, amelyet az emberiség a programtól szerezhet. Ha a korlátozás szándékos, akkor az ártalmas következmények szándékos destrukciónak nevezhetők!

Az ok, hogy a jó polgár nem destruktív annak érdekében, hogy gazdagabb legyen, az az, hogy ha mindenki így tenne, akkor mindannyian szegényebbek lennénk a kölcsönös destruktivitás miatt. Ez a kanti etika vagy az Arany Szabály. Mivel nem szeretem annak a következményeit, hogy mindenki információt rejteget, azt kell, hogy mondjam, ez rossz az egyén számára. Az a vágy, hogy valaki meg legyen jutalmazva kreativitásáért, nem ok arra, hogy a világot akár csak ennek a kreativitásnak a darabjától is megfossza.

“Nem fognak a programozók éhezni?”

Azt válaszolhatnám, hogy senkinek nem kell programozónak lennie. Sokunk nem tud úgy pénzt keresni, hogy az utcán állva grimaszokat vág. De nem is vagyunk rákényszerítve, hogy ezt tegyük, és éhezzünk. Mi valami mást teszünk.

Ez azonban egy rossz válasz, mert arra enged következtetni, hogy egy program tulajdonjoga nélkül a programozóknak egy fillért sem szabad fizetni. Feltehetőleg ez minden vagy semmi.

A valódi ok, hogy a programozók nem fognak éhezni, az az, hogy lehetőség lesz arra, hogy megfizessék őket programozás okán, de nem ennyire, mint most.

A másolás korlátozása nem az egyedüli üzlet a szoftverben. Ma ez a legáltalánosabb, mert ez hozza a legtöbb pénzt. Ha ezt megtiltanák, vagy a vevők megtagadnák, a szoftverüzlet más forrásokra alapozna, amiket ma még kevésbé használnak. Mindig rengeteg módja van egy üzlet megszervezésének.

Valószínűleg a programozás nem lesz annyira jól jövedelmező az új alapokon, mint ma. De ez nem érv a változtatás ellen. Az nem igazságtalanság, hogy az ügynökök annyit keresnek, amennyit. Ha a programozók is így tennének, az sem volna igazságtalanság. (Gyakorlatilag még többet keresnének.)

“Az embernek nincs joga, hogy irányíthassa, mire használják a kreativitását?”

“Az egyén gondolatainak az irányítása” valódi hatalmat ad az ember életének irányítására; és ezt általában arra használják, hogy az életét megnehezítsék. Akik a szellemi tulajdonjogokat alaposan (mint a jogászok) tanulmányozták, azt állítják, hogy nincs valódi jog a szellemi tulajdonra. Azok a feltételezett szellemi tulajdonjogok, amelyeket a kormány elismer, egyedi alkalmakkor lettek létrehozva, speciális célokkal.

Például, a szabadalmak azért jöttek létre, hogy az újítókat arra ösztönözzék, hogy újításaikról a részleteket is elárulják. Ennek célja a társadalom segítése volt, nem pedig az újítók segítése. Abban az időben a szabadalom 17 éves élete rövid volt a fejlődés sebességéhez viszonyítva. Mivel a szabadalom egy gyárosok közötti dolog, amiből a licencszszerződés költsége és az ennek megkötésével járó erőfeszítés kisebb, mint a termelés beindítása, a szabadalmak nem ártanak túl sokat. Általában nem gátolják a legtöbb szabadalmaztatott termékeket használót.

A copyright ötlete nem létezett a régi időkben, amikor a szerzők gyakran másolták más szerzők műveit. Ez a gyakorlat hasznos volt, és ez volt az egyetlen módja annak, hogy sok szerző műve akár csak részben fennmaradt. A copyrightrendszer kifejezetten azért jött létre, hogy a szerzőség intézményét támogassa.

Abban a közegben, amelyre kitalálták, a könyvekre, amelyeket gazdaságosan csak nyomdában lehetett másolni, nem tett nagy kárt, és nem akadályozott sokakat a könyvek elolvasásában.

Az összes szellemi tulajdonjog csak engedély, amit a társadalom adott, mert helyesen vagy helytelenül azt gondolta, hogy az egész társadalom jól jár majd, ha ezeket az engedélyeket odaajándékozza. De bármely gyakorlati szituációban meg kell kérdeznünk, jól járunk-e mi azzal, hogy odaadunk egy ilyen engedélyt.

Milyen tevékenykedést engedünk meg ezáltal az egyénnek?

A programok esete nem hasonlítható a száz év előtti könyvekéhez. Az a tény, hogy a programok másolása a legkönnyebben szomszédról szomszédra másolás, az a tény, hogy a programforrás és a tárgy kódja különböző, és az a tény, hogy a programot inkább használják és nem olvassák vagy élvezik, olyan helyzetet eredményez, hogy az a személy, aki a “copyrightot” erőlteti, árt a társadalomnak mind anyagilag, mind pedig szellemileg; amit az egyénnek nem volna szabad megtennie – tekintet nélkül arra, hogy a törvény megengedi ezt neki vagy nem.

“A verseny jobbá teszi a dolgokat.”

A verseny egy mintája a futás: azzal, hogy megjutalmazzuk a győztest, arra bátorítunk mindenkit, hogy gyorsabban fusson. Ha a kapitalizmus valóban így működik, jó munkát végez, de azok, akik felteszik, hogy mindig így működik, tévednek. Ha a futók megfeledkeznek a díjról, és csak a győzelemre törekszenek, mindegy, hogy hogyan, lehet, hogy más stratégiákat találnak majd – mint pl. megtámadják a többi futót. Ha a futók ökölharcba kezdenek, mindannyian későn érnek célba.

A szabadalmaztatott és titkos programok a futók morális megfelelői. Szomorú ezt mondani, de az egyetlen döntőbíró, úgy tűnik, nem ellenzi a harcot; csupán megregulázgatja őket (“minden tíz méteren maximum egy ütés”). Valójában ki kellene állítania és megbüntetnie őket, már azért is, hogy egyáltalán harcolni próbálnak.

“Nem fog mindenki felhagyni a programozással anyagi ösztönzés nélkül?”

Valójában sok ember abszolút nem az anyagi ösztönzésért programozik. A programozásnak van egy ellenállhatatlan csodálatossága néhány ember számára, általában azok számára, akik amúgy is a legjobbak. Nincs hiány profi zenészekben sem, akik annak ellenére ezt művelik, hogy reményük sincs ilyen módon megélni.

De annak ellenére, hogy gyakran is kérdezik, ez a kérdés nem illik a szituációra. Az, hogy fizetnek a programozóknak, nem fog eltűnni, csupán kevesebbet kapnak majd. Azaz a helyes kérdés, hogy fognak-e kevesebbért programozni? Tapasztalataim azt mutatják, hogy fognak.

Tíz évvel ezelőtt a világ sok legjobb programozója az AI laborban dolgozott, kevesebb pénzért, mint amit bárhol máshol megkereshetett volna. Sokan nem anyagi elismerést kaptak: hírnevet és megbecsülést például. És a kreativitás amúgy is boldogít, ez önmaga jutalma.

A legtöbbjük elment, amikor kapott egy lehetőséget, hogy ugyanilyen érdekeset dolgozzon egy csomó pénzért.

Amit a tények mutatnak, az az, hogy az emberek más okokból programoznak, mint pusztán gazdagságért; de ha megvan annak az esélye, hogy sok pénzt is keressenek, jönnek és kérik majd a jó fizetést. A rosszul fizető cégek nem szerepelnek jól a versenyben a jól fizetők mellett, de nem kell, hogy túl rosszul járjanak, ha a jól fizetőket száműzik.

“Nagy szükségünk van a programozókra. Ha azt kérik, hogy ne segítsünk szomszédainkon, fejet kell hajtanunk.”

Sohasem vagy annyira reménytelen helyzetben, hogy egy ilyen kérést teljesítened kelljen. Emlékezz arra: milliókat a védelemre, de egy fillért se rablásra!

“A programozóknak meg kell élni valahogy.”

Rövid távon ez igaz. Habár rengeteg útja van annak, hogy a programozók megéljenek anélkül, hogy a program használatának jogát adnák el. Ez az út most a szokásos, mert a programozónak és az üzletembernek a legtöbb pénzt hozza, és nem azért, mert ez a megélhetés egyetlen útja. Könnyű más utakat találni, ha akarjuk azt. Itt van erre számos példa.

Az új gépet bevezető gyártó fizetni fog azért, hogy az operációs rendszert az új hardverre átvigyék. A tanítási, segítségnyújtási és karbantartási szolgáltatások szintén alkalmazhatnak programozókat. Az új ötletekkel rendelkező emberek terjeszthetnék a programot, mint free-ware-t, adományokat kérve az elégedett felhasználóktól, vagy segítséget árulnának. Találkoztam már olyan emberekkel, akik sikeresen dolgoznak így.

Hasonló igényű felhasználók csoportokat alakíthatnak, és szerződést köthetnek programozó cégekkel, amelyek olyan programot írnának, amit a csoport tagjai használni szeretnének.

Mindenfajta fejlesztés megalapozható egy szoftveradóval:

Tegyük fel, hogy mindenkinek, aki gépet vásárol, az ár egy adott x százalékát szoftveradóként kell befizetnie. A kormányzat ezt egy ügynökségnek adná, mint például az NSF (National Software Foundation), ami azt fejlesztésre költené. De ha a felhasználó adományoz szoftverfejlesztésre, akkor nem kell adót fizetnie, és hitelpontot kap. Így annak a projektnek adományozhat, amelyet ő választ, nem titkolva, hogy a majdani eredményeket használni tudja.

Egészen addig adakozhat, amíg annyi hitelpontja nincs, hogy nem kell adót fizetnie.

A teljes adóösszeget az adófizetők szavazása dönthetné el, amit az összes jövedelem arányában súlyoznának.

A következmények: A géphasználó közösség eltartja a szoftverfejlesztést. Ez a közösség dönti el, mekkora támogatás kell. Azok, akik el akarják dönteni, hogy melyik projektre költsék pénzüket, ezt szabadon megtehetik.

Az a hosszú távú törekvés, hogy a programok ingyenesek legyenek, egy lépést jelent a bőség világa felé, ahol senkinek sem kell majd nagyon keményen dolgozni a megélhetéséért. Az emberek annak szentelhetik magukat, ami örömöt okoz, mint pl. a programozás, miután a szükséges heti tízórás feladatokat, mint pl. a törvényhozás, családi tanács, robotjavítás és aszteroida-előrejelzés, elvégezték. Nem lesz majd szükség arra, hogy a megélhetéshez programozni kelljen.

Már most is nagyban csökkentettük a munka összes mennyiségét, amit a társadalomnak el kell végeznie az adott produktivitás mellett, de csak kevés vált ezek közül a munkás számára kellemes munkává, mert sok improduktív tevékenység szükséges a produktív tevékenység eléréséhez. Ennek fő oka a bürokrácia és a versenyellenes harc. A szabad szoftver nagyban csökkenteni fogja az ilyen haszontalan tevékenységeket a szoftvertermelésben. Meg kell ezt tennünk annak érdekében, hogy a technika eredményeinek és a produktivitásnak a felhasználásával kevesebbet kelljen dolgoznunk.

 

Az FSF

 

FSF – Free Software Foundation – a Szabad Szoftver Alapítvány, alapította Richard Stallman.

Az FSF a minden tiltástól és korlátozástól szabad szoftverek fejlesztésével és terjesztésével foglalkozik.

Az FSF jelentőssége abban áll, hogy az új információs termékek és eszközök minden fejlesztési munkája kizárólag társadalmi alapon folyik, olyan önkéntesek közreműködésével, akik a legkülönfélébb országokban élnek. Minden szükséges koordináció az Interneten történik. Ezért az FSF munkájába minden jelentkező bekapcsolódhat, bármelyik országban lakik is.

Az ilyen módon szervezett munka hatékonyságának bizonyítékai az FSF termékeinek kiváló minősége, közülük sok fejhosszal kiemelkedik kereskedelmi hasonmásaik közül, és a jövőbeni fejlesztések példájául szolgálhat.

Ha Ön magasan kvalifikált programozó, és úgy gondolja, hogy munkájával hasznot tud hozni az egész emberiség számára, akkor az Ön számára tér nyílik alkotói képességei megvalósítására új szoftvertermékek fejlesztésével az FSF égisze alatt. Ha Ön közre kíván működni az FSF munkájában, akkor vegye fel a kapcsolatot a koordinációs tanáccsal e-mail segítségével. Íme az e-mailcím: gnu@gnu.ai.mit.edu.

Az FSF a jövő szervezeteinek példája. Sikereivel bizonyítja: az egy cégnél vagy pláne az egy szobában összezárt munkának az ideje visszahozhatatlanul lejárt. A jövőben az emberek ott élhetnek, ahol nekik tetszik, például az erdőben egy tiszta vizű hegyi patak partján, vagy valamely óceániai atollon álló kunyhóban, és mindeközben kommunikálhatnak egymással – gyakrabban, mint mostanság kommunikálunk barátainkkal. Ön például már régen nem látta szüleit, barátait, volt osztálytársait, évfolyamtársait? Mit nem mond?! Ők mind a város másik végén élnek? Önnek néhány kilométer távolság gondot okoz, ám a jövőben a több tízezer kilométeres távolságok is felejthető apróságoknak fognak számítani.

És semmilyen túlzsúfolt, poros városok nem lesznek. A városok csak műemlékek gyanánt, történelmi/kulturális központok formájában maradnak fenn. A városokba csak némely esztéták fognak ellátogatni, akiket nem elégítenek ki a múzeumokban vagy utcákon tett virtuális séták, akik nem csupán látni, hallani és tapintani akarják a kulturális emlékeket, de be akarják szívni porukat is.

A hallható, látható és tapintható információ minősége ideális lesz. Éppen ezért az emberek ott élhetnek, ahol nekik jólesik, azzal foglalkozhatnak, amivel akarnak, azokkal dolgozhatnak együtt, akikkel tetszik. Tanuljon Ön is új módon élni és dolgozni. Az FSF segíthet ebben Önnek.

Copyright © 1991 Free Software Foundation, Inc.

Copyright © perevod na russzkij jazik, Jufa, V. M., 1992

Copyright © Nem hiteles magyar fordítás az orosz fordítás alapján: Dr. Nagy András, 2002

Mindenkinek joga van, ha megkapja ezt a dokumentumot, szó szerinti másolatot készíteni róla és terjeszteni azzal a feltétellel, hogy a másolat megkapóját a terjesztő felruházza a továbbterjesztés jogával az ebben a közleményben kikötött feltételek mellett.

 

Mi az a Szabad Szoftver Alapítvány?

 

A Szabad Szoftver Alapítvány (FSF – Free Software Foundation) a számítógépes programok másolása, továbbterjesztése, analízise és módosítása elé állított korlátok leépítését szolgálja. Ezt a célt szabad szoftverek fejlesztésének és használatának az ösztönzésével valósítjuk meg a számítógép-használat minden területén. Konkrétan szólva, egy teljesen integrált programrendszert gyűjtünk össze GNU (GNU’s Not Unix – a GNU Nem Unix) elnevezéssel, amely mindinkább kompatibilissé válik majd a Unixszal. Némely jelentős része e rendszernek már működik, és mi most ezt terjesztjük.

A “szabad” kifejezés elnevezésünkben két konkrét szabadságra vonatkozik: először is a programok másolásának és barátaink, munkatársaink számára való átadásának a szabadságára, másfelől a programnak az Ön kívánsága szerinti módosításának szabadságára a teljes forráskódhoz való szabad hozzáférés alapján. Továbbmenve, Ön tanulmányozhatja e forráskódot és ellesheti, hogy hogyan íródnak az ilyen programok. Végül Ön lefordíthatja e forráskódot, miután kijavította és a már meglévőkhöz saját változtatásait elhelyezte benne.

Más szervezetek az általuk elérhető bármilyen szabad szoftver terjesztésével foglalkoznak. Ezzel szemben az FSF erőfeszítéseit egy új, a GNU-rendszer irányába mutató szabad szoftver fejlesztésére összpontosítja, hogy feleslegessé tegye eszközök befektetését magába a rendszerbe.

A GNU fejlesztése mellett az Alapnak van egy másodlagos funkciója is: a GNU-szoftverek számára szalagok (sic! – N. A. – valószínűleg “leiterjakab” az orosz fordításban) és nyomtatott kézikönyvek készítése, terjesztés és az adományok gyűjtése a GNU-fejlesztés támogatásához. Adómentességet élvezünk, ezért adományait leírhatja adóalapjából (az USA-ban – N. A.). Fejlesztési erőfeszítéseinket részben az adományokból, részben a terjesztés bevételeiből finanszírozzuk. Vegye észre, hogy a terjesztés bevételei kizárólag a terjesztési szolgáltatásra szorítkoznak. Ön soha nem köteles senkinek fizetni a GNU-szoftverek használati jogáért, és bármikor lemásolhatja ingyen barátja gépéről szoftvereinket (feltéve, hogy a barátja is így akarja).

Az Alap ezenkívül fenntartja a Szolgáltatási alkönyvtárt: ez azoknak az embereknek a jegyzéke, akik fizetős szolgáltatásokat nyújtanak a GNU-rendszer és programjai felhasználóinak. Az alkönyvtár a GNU-Emacs disztribúció /etc/SERVICE állományában található. E szolgáltatások alatt az új felhasználók kérdéseire adott válaszok, a programok installálása és átvitele egy újabb rendszerbe vagy ezekhez hasonlóak értendők. Vegye fel velünk a kapcsolatot, ha be szeretné jegyeztetni magát a listára, vagy szüksége lenne egy másolatra.

Miután létrehoztuk programjainkat, állandóan megújítjuk és tökéletesítjük azokat. Évente kettőtől húszig terjed programjaink új verzióinak a száma. Az új programok kifejlesztésével együtt ez igen sok időt igényel, ezért bármilyen adományt megfelelő forráskódok, dokumentációk, gépek, munkaráfordítások vagy pénz formájában mindig hálásan üdvözlünk.

Az Alap kuratóriumának tagjai: Richard Stallman, elnök; Robert J. Chessell, pénztáros; Gerald J. Sassman, Harold Aubelson és Leonard H. Tower Jr., kuratóriumi tagok.

 

Mi az a “copyleft”?

 

Az előző, “Mi az a Szabad Szoftver Alapítvány?” című fejezetben mi azt hangsúlyoztuk, hogy “Ön soha nem köteles senkinek fizetni a GNU-szoftverek használati jogáért, és bármikor lemásolhatja ingyen barátja gépéről szoftvereinket”. Pontosan mit is értünk ezen, és mivel garantáljuk, hogy ez az elv érvényben marad?

A programok szabaddá tételének legegyszerűbb útja – köztulajdonná kell azokat tenni. Ekkor azok az egyének, akik megkapják őket egy másik tulajdonostól, vele együtt maguk is birtokolhatják e programokat. Ám ez a rosszhiszemű egyéneknek lehetővé teszi, hogy azt tegyenek, amit csak akarnak: például csak a lefordított programot árusítsák “ne adja át a szomszédjának” típusú licencfeltétellel. Ezzel, miközben ők élnek a szabad forráskód előnyeivel, ugyanakkor megfosztják attól a felhasználókat. Könnyen előfordulhat, hogy a felhasználók többsége így jutna hozzá a programokhoz, és ezzel célunk, hogy a programok minden felhasználó számára szabadak legyenek, alá lenne ásva.

Hogy ez ne történhessen meg, általában a GNU-programokat nem adjuk át köztulajdonba. Ehelyett azzal védjük meg, amit mi “copyleft”-nek nevezünk. A copyleft – törvényes eszköz, amely mindenkinek lehetővé teszi a program szabad másolását mindaddig, amíg a másolathoz jutó személyek egyben a másolat továbbterjesztésének, illetve megváltoztatásának szabadságát is megkapják (ami utóbbi egyet jelent azzal, hogy hozzáférést kell kapniuk a forráskódhoz). A szoftvercégek általában azért élnek a copyrighttal, hogy ezeket a szabadságokat megvonják; mostantól a szoftverek társtulajdonosai azért élnek a copylefttel, hogy ezeket a szabadságokat megőrizzék.

A GNU-project által használt copyleft egy copyrightközlés és a “GNU Általános Licence” kombinálásával jön létre. A copyrightközlés szokásos. Az Általános Licenc olyan másolási licenc, amely lényegében garantálja az általunk óhajtott szabadságoknak a meglétét, hogy azokkal bárki élhessen, és senki azokat bárkitől megtagadhassa. (Valójában ez a dokumentum egy többoldalas, meglehetősen bonyolult nyelvezetű jogi irat, amely – jogászunk állítása szerint – nélkülözhetetlen számunkra.) A licenc teljes szövegét tartalmazza az összes GNU-forráskód és több kézikönyv. Kérésére bárkinek megküldjük.

Felhívunk mindenkit, hogy programjaikat lássák el copylefttel, felhasználva az Általános Licencet; lényegében elegendő a program szövegében néhány mondatban utalni arra, hogy a licenc az adott programra érvényes. A Licenc mellékletében konkrét példák vannak az alkalmazására, ezért minden további részletet illetően e melléklethez utaljuk az érdeklődőket.

“Mivel a többi ember találmányai számunkra jelentős előnyökkel járnak, azért örömmel kell valamilyen találmánnyal szolgálnunk embertársainkat.”

Benjamin Franklin

(A mellékletek az Internetről kerültek letöltésre, illetve az onnan letöltött anyagok szerző általi fordításai vagy a szerző által kommentált változatai.)

 

© Dr. Nagy András, főiskolai tanár (BGF PSZF Kar, Közgazdaságtan tanszék)

Ezt az írást bárki publikálhatja, vagy más módon felhasználhatja e copyrightszöveg, a szerző neve, valamint a felhasználó által esetleg eszközölt változtatások pontos feltüntetésével, valamint azzal a kikötéssel, hogy e jogot a felhasználó is mindenki más számára biztosítja.

 

 

Jegyzetek

 

¹ A cikk megírásához sok értékes gondolattal járult hozzá fiam, Nagy Dániel.

² Az alábbi fejtegetések nem a szerzői jogok körüli jogszabályok betűjének bírálatát tartalmazzák – lévén a szerző nem jogász. Itt, hogy úgy mondjam, a szerzői jog gyakorlatának szelleme a kritika tárgya. Nem a jogi felépítmény, hanem a gazdasági alap.

³ SZJT 12. § (1) A szerzőt megilleti a jog, hogy művén és a művére vonatkozó közleményen – a közlemény terjedelmétől és jellegétől függően – szerzőként feltüntessék. A szerzőt a mű részletének átvétele, idézése vagy ismertetése esetén is meg kell jelölni. A szerző a neve feltüntetéséhez való jogot a felhasználás jellegétől függően, ahhoz igazodó módon gyakorolhatja.

(Az “MS Word” a Microsoft bejegyzett védjegye. A “Microsoft” a Microsoft bejegyzett védjegye. Az “M”, az “S”, a “W”, az “o”, az “r”, a “d” a latin–angol–magyar ábécé betűi.)

⁴ SZJT 13. § A szerző személyhez fűződő jogát sérti művének mindenfajta eltorzítása, megcsonkítása vagy más olyan megváltoztatása vagy megcsorbítása, amely a szerző becsületére vagy hírnevére sérelmes.

⁵ Nem a másolás mint szolgáltatás díjáról van szó!

⁶ Ha figyelmesen átböngésszük a PTK vonatkozó paragrafusait, azok is lényegében csak a vagyoni természetű jogok megsértését veszik komolyan:

PTK 84. §

(1) Akit személyhez fűződő jogában megsértenek, az eset körülményeihez képest a következő polgári jogi igényeket támaszthatja:

a) követelheti a jogsértés megtörténtének bírósági megállapítását;

b) követelheti a jogsértés abbahagyását és a jogsértő eltiltását a további jogsértéstől;

c) követelheti, hogy a jogsértő nyilatkozattal vagy más megfelelő módon adjon elégtételt, és hogy szükség esetén a jogsértő részéről vagy költségén az elégtételnek megfelelő nyilvánosságot biztosítsanak;

d) követelheti a sérelmes helyzet megszüntetését, a jogsértést megelőző állapot helyreállítását a jogsértő részéről vagy költségén, továbbá a jogsértéssel előállott dolog megsemmisítését, illetőleg jogsértő mivoltától megfosztását;

e) kártérítést követelhet a polgári jogi felelősség szabályai szerint.

(2) Ha a kártérítés címén megítélhető összeg nem áll arányban a felróható magatartás súlyosságával, a bíróság a jogsértőre közérdekű célra fordítható bírságot is kiszabhat.

(3) E szabályok irányadók akkor is, ha a jogsértés tilos reklám közzétételével történt.

PTK 85. §

(1) A személyhez fűződő jogokat – a (2) és a (3) bekezdésben foglalt kivételekkel – csak személyesen lehet érvényesíteni. A korlátozottan cselekvőképes személy a személyhez fűződő jogai védelmében maga is felléphet.

(2) A cselekvőképtelen személyhez fűződő jogok védelmében törvényes képviselője, az ismeretlen helyen távol levő személyhez fűződő jogok védelmében pedig hozzátartozója vagy gondnoka léphet fel.

(3) Meghalt személy emlékének megsértése miatt bírósághoz fordulhat a hozzátartozó, továbbá az a személy, akit az elhunyt végrendeleti juttatásban részesített. Ha a meghalt személy (megszűnt jogi személy) jó hírnevét sértő magatartás közérdekbe ütközik, a személyhez fűződő jog érvényesítésére az ügyész is jogosult.

(4) Ha a jogsértést valószínűsítették, és a késedelem jóvá nem tehető kárral járhat, a bíróság ideiglenes intézkedést tehet; ennek során elrendelheti a jogsértés eszközének bírósági zár alá vételét is.

PTK 86. §

(1) A szellemi alkotás a törvény védelme alatt áll.

(2) A védelmet – e törvény rendelkezésein kívül – az alkotások meghatározott fajtáira, valamint egyes rokon tevékenységekre a szerzői, az iparjogvédelmi (a szabadalmi, a védjegy-, eredet-megjelölés-, származásjelzés- és mintaoltalom), továbbá az újítói jog, valamint a hangfelvételek előállítóit védő jogszabályok határozzák meg.

(3) A törvény védi azokat a szellemi alkotásokat is, amelyekről a külön jogszabályok nem rendelkeznek, de amelyek társadalmilag széles körben felhasználhatók és még közkinccsé nem váltak.

(4) A személyeket védelem illeti meg a vagyoni értékű gazdasági, műszaki és szervezési ismereteik és tapasztalataik tekintetében is. A védelmi idő kezdetét és tartamát jogszabály határozza meg.

PTK 87. §

(1) Akinek szellemi alkotáshoz fűződő jogát megsértik – a külön jogszabályban meghatározott védelmen kívül –, a személyhez fűződő jogok megsértése esetén irányadó polgári jogi igényeket támaszthatja.

(2) A külön jogszabályok hatálya alá nem tartozó szellemi alkotásokat és a személyek vagyoni értékű gazdasági, műszaki, szervezési ismereteit és tapasztalatait érintő védelem körében a jogosult azt is követelheti, hogy az eredményeit elsajátító vagy felhasználó személy részeltesse őt az elért vagyoni eredményben.

⁷ Lásd az írás mottóját.

A cikk leleplezi az EU monarchikus szellemiségű elitista alkotóelemeit, melyek éppen nem a demokrácia, a szabadság és az egyenlőség hirdetett értékrendjét követték/követik. A "négy szabadság" integrációján nyugvó egységes belső piac nem készült fel a "Kelet" visszatérésére; az EU szelektív, cseppet sem liberális viszonyt alakított ki a csatlakozni szándékozókhoz.

Egy birodalom születése^*

 

A német–francia egyezmény

 

Az alapítóatyák sora hosszú. A brit miniszterelnököt, Winston Churchillt – bár ellenzéki pozícióban –, valamint a francia külügyminisztert, Robert Schumannt az EU kialakulásáról szólva a legtöbb tankönyv alapítóként tiszteli. Akik 1945-ben valamiféle történelmi tabula rasát látnak – ahogy azt korunk történelemkutatásának uralkodó szemlélete is sugallja –, azoknak számos esemény áll rendelkezésére, hogy abból származtassák e közös (nyugat-)európai vállalkozás eredetét. Ezek közé tartozik egyebek közt Churchill 1946. szeptember 19-én elhangzott “zürichi beszéde”, amelyben egy “Európa Tanács” létrehozására szólít fel, vagy Schumann 1950. május 9-ei nyilatkozata, amely egy német–francia szén- és acéltermelési egyezmény kezdetének tekinthető. Az utóbbiból kinövő Montánuniót 1951. április 18-án Párizsban alapították “Európai Szén- és Acélközösség” néven, és a szerződés 1952 nyarán emelkedett jogerőre. Azóta létezik a nagy nyugat-európai konszernek érdekeit szolgáló gazdasági unió, amely – a Marshall-terv első, hitelintenzív szakaszához kapcsolódva – kezdetben két fontos területre, a bányászatra és a kohászatra korlátozódott.

A Montánunió keretein belül létrehoztak egy közös német–francia felügyeleti hatóságot, amely egy szupranacionális piac fölött őrködött. E piachoz aztán később Olaszország, Belgium, Luxemburg és Hollandia is csatlakozott. A hatóság azonnali hatállyal megtiltott minden olyan intézkedést, amelyet a szabad verseny ideológiája, a gazdasági liberalizmus diszkriminációnak tekint. Az 1951. április 18-án kelt szerződés
4. cikkelye szerint “összeegyeztethetetlen a közös szén- és acélpiaccal, következésképpen megszüntetendő és tilos: minden behozatali és kiviteli vám, ill. az ugyanilyen célt szolgáló más elvonások, az áruforgalom mennyiségi korlátozása, (…) az államok által nyújtott támogatások vagy segélyek (…)”. És így tovább, amíg megvalósul az állítólag szabad piac, ahol a nagyobb szereplők rendszerint tönkreteszik a kisebbeket. Konrad Adenauer és Robert Schumann ezzel meghatározta Európa háború utáni integrációjának jellegét. Eszerint az egyes államok korlátozzák saját politikai befolyásukat, sőt bizonyos helyzetekből kitiltják saját magukat. Helyüket pedig fokozatosan elfoglalta egyfajta államok felettiség, amit a legnagyobb gazdasági lobbyk szorgalmaztak.

A nyugat-európai kormányzó elit azonban nemcsak hogy az európai integráció kezdeteitől fogva elkötelezte magát a legerősebb tőkés csoportoknak, ráadásul részben ősrégi osztályhagyományok rabja is volt. Elég futó pillantást vetnünk a tagországok 1945 utáni társadalmi berendezkedésére. Már a Montánunió első hat aláírója közül is csupán három volt köztársaság, és ez így is maradt egészen az “Egységes Európai Okmány” 1987-es, immár tizenkettek általi aláírásáig. Királyi fenségek és kegyelmességek a XX. század második felében még befolyásos alakítói voltak Nyugat-Európa sorsának – részben a Coudenhove-Kalergi gróf vezette, alapvetően monarchista beállítottságú Páneurópa Mozgalmon keresztül, részben pedig a nem köztársasági államformájú országoknak a különböző testületekben történő formális képviselete által. Az 1951 óta minden okmányban és nyilatkozatban felbukkanó elkötelezettség a demokrácia, a szabadság és az egyenlőség értékei mellett még arra sem futotta, hogy olyan, állítólag igen haladó szellemű nemzetek, mint a holland, a luxemburgi, a belga, a dán, a spanyol vagy a brit, végre leszámoljanak saját monarchikus hagyományaikkal, és oda száműzzék uralkodóikat, ahová valók – a történelembe. A Montánunió, az Európai Közösség vagy az Európai Unió, amelyek egyre erőszakosabban követelték a piacgazdasági modellt mint minden létezés alapját, sohasem említették még csak a köztársasági eszmét sem mint olyan európai értéket, amely az integráció szükséges feltétele volna. Ilyen körülmények közt szinte gúnyolódásnak hat, amikor 1987-ben az “Egységes Európai Okmányban” nagyhercegek és királyok deklarálják: “Határozott, közös fellépés a demokráciáért a tagországok alkotmányaiban és törvényeiben, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Európai Konvencióban, illetve az Európai Szociális Chartában elismert alapvető jogokra, különösképpen a szabadság, az egyenlőség és a társadalmi igazságosság elvére támaszkodva.”¹ Ahol még csak egy res publicát sem sikerült megvalósítani, ott aligha lehet őszintén népuralmat emlegetni. Ennek megfelelően az 1945 utáni Európát mindig is a gazdasági (és a katonai) integráció jellemezte.

Az 1957-es Római Szerződéssel a Montánunió Európai Gazdasági Közösséggé (EGK) avanzsált. A jólét békét és szabadságot hoz, ígérte az új “Európa” programjának propagandisztikus ízű összefoglalása. Az EGK-szerződés 2. paragrafusa ennek megfelelően “elkötelezi magát a Közösség gazdasági életének harmonikus fejlődése mellett”.² E tiszteletre méltó cél gyakorlati megvalósítása persze nem jár sikerrel, hiszen – mint már a Montánunió idejében is – a törekvések középpontjában a gazdasági liberalizáció és a társadalmi folyamatok politikai befolyásolásának visszafogása áll. “A vámok és az áruk behozatalát és kivitelét érintő mennyiségi korlátozások leépítése”³ lehetetlenné teszi a helyi termelők regionális vagy nemzeti szintű védelmét a legtőkeerősebb nemzetközi versenytársakkal szemben. “A személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgását korlátozó akadályok lebontása”⁴ a gyenge piaci szereplőket a pálya szélére, a munkaerőpiac esetében pedig külföldre kényszeríti. Olaszország csatlakozását az EGK-szerződéshez alighanem nagymértékben ösztönözte az az érv, hogy 1957-től kezdve ily módon exportálhatta munkaerő-piaci problémáit. Ettől fogva jelennek meg Németországban a – kezdetben kizárólag Dél-Olaszországból származó – “vendégmunkások”. A tőkés munkaerőpiac racionalitásának engedelmeskedő migráció alapját a II. világháborút követő időszakban a Római Szerződés képezi. “A közös mezőgazdasági politika bevezetése”⁵ pedig amellett, hogy idejében lezárta a nyugat-európai agrárpiacot az afrikai, ázsiai és latin-amerikai “zöld forradalmak” előtt, erre még töméntelen pénzt is elpazarolt. Tizenkét évvel később, pontosan a Római Szerződésben rögzítettek szerint az EGK cselekvőképes volt; 1970. január 1-jétől a vállalkozásoknak semmiféle vámmal nem kellett számolniuk az EGK térségén belül.

Az EGK az Egységes Európai Okmány 1987. július 1-jei érvénybe lépéséig két hullámban további országokkal bővült. Először (1973-ban) Nagy-Britannia, Írország és Dánia⁶, azután pedig a dél-európai országok, azaz Görögország (1981-ben), később Spanyolország és Portugália (1986-ban) csatlakozott a Közösséghez. Brüsszel már ekkor egy “Európai Unió” létrehozásán munkálkodott; az Egységes Európai Okmány tartalmazta az Európai Politikai Együttműködésről szóló Szerződést, valamint a Montániunió és az EGK szerződéseinek számos módosítását. Ezek egytől egyig arra irányultak, hogy 1992-ig “lépésről lépésre megvalósulhasson egy egységes belső piac. Az egységes belső piac olyan térséget jelöl, amelyet nem tagolnak belső határok, és amelyben biztosított az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgása”.⁷ Az 1992. február 7-én kelt Maastrichti Szerződés pedig a “gazdasági- és valutaunió” rögzítésével biztosította, hogy immár a (közösségi – a ford.) gazdaság- és monetáris politika eszközeivel segítsék elő a “négy szabadságként” közismertté vált integrációt.

 

Az Európai Megállapodások

 

Az Egységes Európai Okmány lefektetése és a Maastrichti Szerződés között nagyot változott a világ. Közép-Kelet-Európa országaiban (elsősorban Lengyelországban, Magyarországon és Csehszlovákiában) a Szovjetunió gazdasági és politikai összeomlását követően olyan elitek kerültek hatalomra, amelyek kiemelt céljuknak tekintették az – ahogyan ők nevezték – “visszatérést Európába”. Hogy aztán az egyes közép-kelet-európai országok és/vagy kultúrák melyik Európáról szakadtak le, azt inkább már nem részletezték, hiszen akkor hivatalosan követendő példának kellett volna nyilvánítani a második világháború időszakát, a ’30-as évek nacionalista diktatúráit vagy a Habsburgok kettős monarchiáját. A radikális antikommunizmus képviselőit azonban ez a történelmietlen szemlélet egy csöppet sem zavarta. Csakhogy a megszólított “Európa” (az idő tájt éppen mint születőben lévő Unió) nem volt felkészülve a Kelet eme “visszatérésére”. A bővítést az EU elmélyítésének kell megelőznie, hangzott a jelszó Maastricht előtt; és számos, elsősorban francia vélemény óvott attól, hogy Közép-Kelet-Európa nacionalista és liberális elitjeinek segélykiáltásai miatt veszélybe sodorják az egységes belső piac megvalósítását.

Így aztán Brüsszelben viszonylag gyorsan kialakították a közép-kelet-európai integrációs tapogatódzásokkal szembeni egységes álláspontot. Saját piacuk gazdasági és monetáris politikai bebiztosítása elsődleges prioritást élvezett, emellett nagyon gyorsan létrehoztak egy katonai-rendőri kordont Kelet-Európával szemben, végül hozzákezdtek, hogy a semmiből előteremtsenek egy egész intervenciós hadsereget, mielőtt bővítési tárgyalásokba bocsátkoznának.

Gazdasági téren ez azt jelentette, hogy lezárták az uniós piacokat az olcsó importtermékek behatolása előtt. Másrészt pedig megindult az áruk és a tőke offenzív exportja Kelet felé, részint a potenciális versenytársak megsemmisítése, részint a gyors profitszerzés céljával. Az előbbi befektetések igen gyakran a buy-and-sell-out mintájára végződtek, mivel a vállalatokat sokszor csak azért vették meg, hogy aztán bezárják őket, és termékeiket kivonják a piacról. Ami az agrárgazdaságot illeti, sok ezer tonna és hektoliter élelmiszer és más fogyasztási cikk áramlott Nyugatról Keletre. Előállításuk és exportjuk brüsszeli szubvencionálása lehetővé tette, hogy a közép-kelet-európai termelőket kiszorítsák saját piacaikról. Az 1990-es évek elején az Európai Unióból származó tej és sertéshús ára alacsonyabb volt, mint pl. a lengyel gazdák által megtermelt termékek önköltsége. Ezek a viszonyok a helyi termelési és értékesítési lehetőségek megsemmisülését eredményezték.

Brüsszel tényleges politikája liberális hitvallásának tökéletes ellentéte volt. Miközben pl. Lengyelországot vagy Csehszlovákiát arra kényszerítette, hogy az EU mezőgazdasági termékeit beengedjék az országba, Brüsszel megvédte magát a közép-kelet-európai agrártermékek importjától. E politika eszközéül az ún. Európai Megállapodások szolgáltak, amelyek 1991 (Lengyelország és Magyarország) és 1996 (Szlovénia) között mind a tíz közép-kelet-európai tagjelölt állammal megköttettek – egy olyan időszakban tehát, amikor a termelés általános visszaesése rendkívül mély gazdasági válságot idézett elő az egykori KGST országaiban. E társulási megállapodásoknak is nevezett szerződések – akárcsak később az összes csatlakozási tárgyalás – bilaterális alapon jöttek létre, és utóbb az egyes parlamentek öntötték őket törvényi formába. Az acquis communautaire e korai formája az országtól függően 1994 és 1998 közt emelkedett jogerőre.

Az Európai Megállapodások lényegi eleme volt az Európai Unió protekcionizmusa, amely éppen azokat az uniós ágazatokat oltalmazta, amelyeknek volt félnivalójuk Közép-kelet-Erópa egyetlen versenyképes költségtényezőjétől – az olcsó munkaerőtől. Éppen abban a történelmi pillanatban tehát, amikor zajlott az egykori KGST országainak átalakulása a tőkés racionalitás elvei szerint működő piacgazdaságokká, a közép-kelet-európai termelők legreménytelibb piaca elzárkózott e gazdaságok termékei elől. Ez az elzárkózás pontosan arra a szűk évtizedre szólt, amelyre a nagy nyugat-európai bankoknak és konszerneknek szükségük volt, hogy a közép-kelet-európai gazdasági és termelési struktúra kulcsfontosságú szegmenseit megszerezzék, illetve hogy azoktól megszabaduljanak. Ilyen terület volt például a szlovák textilipar. Ebben az érett, alacsony kutatásfejlesztési ráfordítást igénylő ágazatban az EU a Pozsonnyal kötött 1993-as Európai Megállapodásban hétéves átmeneti időt kötött ki magának, amíg megvalósulhat a szlovák textiltermékek vámmentes behozatala az Unió országaiba. A vámtarifákat évente a kiindulási szint egy-két hetedével csökkentették.⁸

A mezőgazdasági termékek tekintetében Brüsszel teljes körű védelmet biztosított az EU-piacok számára. A különböző Európa Egyezményekben protekcionista stílusban, szikár megfogalmazásban a következő olvasható: “A mezőgazdasági termékek vonatkozásában fennálló költségszínvonal-különbségeket szem előtt tartva (…) az Egyezmény nem akadályozza meg:

• a mellékletben felsorolt áruk esetében egy mezőgazdasági vámkomponens kiszabását;
• belföldi intézkedések alkalmazását azon árkülönbségek kiegyenlítésére, amelyek az agrárpolitikából adódnak;
• a kivitelt érintő intézkedések alkalmazását.”⁹

 

Az Európa Egyezmények jóvoltából tehát sikerült távol tartani a közép-kelet-európai mezőgazdasági termékeket az EU piacától. Bár ez a politika a GATT-tal (General Agreement on Tariffs and Trade) is ellentétes, Közép-Kelet-Európa egyetlen országa sem merészelte feljelenteni Brüsszelt az eljárás miatt. 1991 áprilisában (az Európa Egyezményekről folyó tárgyalások kezdetén) a későbbi tagjelölt országok egyike-másika még mérlegelte, hogy feláll a tárgyalóasztaltól – amint az akkoriban illetékes biztos, Frans Andriessen a Miniszterek Tanácsának jelentette.¹⁰ Ezek ellenállását azonban gyorsan letörték az Európai Unióba való későbbi, átfogó integrációt kilátásba helyező, merész ígéretek. Állítólag az egyik ilyen vita kapcsán még id. George Bush is felajánlotta a támogatását Közép-kelet-Európa gazdaságilag sarokba szorított újkapitalistáinak. Csakhogy az idő tájt senki sem akart felvállalni egy ilyen konfliktust.

Ennyi maradt tehát az álomból: Közép-kelet-Európa “visszatérése Európába” a gyakorlatban nem más, mint egy fél földrész periferizálódása. (Ami egyébként tökéletes egységben van a történelmi előzményekkel.) A folyamatot gazdaságilag az Európa Egyezmények alapozták meg, amennyiben Kelet-Európát importkorlátozásokkal sújtották, közben pedig a Nyugat nagy termelői – gyakran szupranacionális exportszubvenciók segítségével – meghódították a keleti piacot.

Világgazdasági szinten a befektetési lehetőségek és piacok után kutató nyugat-európai konszernek keleti terjeszkedésével, valamint Kelet-Európának mint perifériának az Európai Unió struktúráiba való bevonásával sikerült megerősíteni Európa regionális tömbjét az Egyesült Államokkal szemben. Nem utolsó sorban az USA gazdasági (és katonai?) konkurenciája, az amerikai konszerneknek az 1991-es Öböl-háborút követően újra megélénkülő tőkefelhalmozása volt az, ami az Európai Uniót – a gazdasági expanzió értelmében vett – válaszra kényszerítette. Az, hogy a keleti piacok megnyitása az Európai Unió politikai értelemben vett kibővítését is maga után vonja, középtávon tovább javítja az EU pozícióját a világméretű konkurenciaharcban.

 

Maastrichttól Koppenhágáig, 1992–1993

 

“E szerződéssel a (…) szerződő felek egymás közt létrehoznak egy Európai Uniót, a továbbiakban »Uniót«.” Így áll “Az Európai Unióról szóló Szerződés” (közismertebb nevén a Maastrichti Szerződés) I. paragrafusának A. Bekezdésében. E szöveg által, amelyet a hollandiai kisvárosban 1992. február 7-én valamennyi – akkoriban 12 – tagállam aláírt, a Tizenkettek Közösségéből egy gazdasági, pénz- és külpolitikai értelemben is egységes képződmény jött létre. Maastricht megváltoztatta Európa jellegét. Brüsszel immár végérvényesen a politikai hatalom központja lesz. A piacok kiszélesítésére és egységesítésére törekvő nagy európai konszernek szolgálatában a népszavazás vagy hasonló demokratikus aktus által nem korlátozott EU-bizottság olyan jogosítványokat halmoz fel, amelyek messze meghaladják az egyes tagországok kormányaiét. A következő években a legkülönbözőbb nemzeti normák ezreinek összehangolására kerül sor, amik valamennyi ágazatot érintenek egytől egyig, csak hogy e gazdasági és monetáris unió az Európa-szerte tevékeny konszernek számára megkönnyítse a termelés műszaki racionalizálását, a költségcsökkentést és a profit maximalizálását.

A Maastrichti Szerződés ratifikálásával, amely hosszas tétovázás után csak 1993 májusában sikerült, egy csapásra az Európai Tanács és a Brüsszeli Nagytérség biztosainak kezébe került a költségvetési és a monetáris politika, a gazdaság-, a kül- és belpolitika, az agrárpolitika és persze a közlekedés, a kutatás és fejlesztés, az oktatás és a jogrendszer. A tagországok döntései 1992-től áttelepültek a belga, vagyis az uniós fővárosba.

Azóta az ún. maastrichti kritériumok erősen meghatározzák az uniós állampolgárok életét. Ezek rögzítik ugyanis, hogy milyen költségvetési és gazdaságpolitikai mozgástere marad az egyes nemzeti kormányoknak: a korábbinál értelemszerűen szűkebb. A megengedhető infláció legfeljebb 1,5 százalékponttal haladhatja meg a legalacsonyabb pénzromlást felmutató három tagország inflációs rátáját. A hosszú lejáratú kamatoknál ehhez hasonló fölső korlát érvényesül. A legtöbb EU-tagország szempontjából időközben ez a néhány, az ecu – a későbbi euro – bevezetése érdekében meghozott intézkedés is fölöslegessé vált, hiszen a közös valuta stabilitásán immár az Európai Központi Bank őrködik.

Az egyes tagországok éves államháztartási hiánya nem haladhatja meg a bruttó hazai termékük (vagyis a GDP) 3%-át, ahol azonban a nagyobb tagországok olyan elszámolási trükköket is megengedhetnek maguknak, amelyek a kisebbek számára változatlanul tilosak. A maastrichti kritériumok megszabják az államadósság megengedett mértékét is: e tekintetben a tagországoknak le kell nyelniük a GDP 60%-át jelentő felső határt. Ezek a monetarizmus szellemét tükröző előírások az egyes tagországok pénzügyminisztereit egy kívülről diktált restriktív költségvetési politika végrehajtóinak szerepébe kényszerítik. A költségvetési restrikció szerepe pedig abban áll, hogy garantálja a biztonságos befektetési környezetet a Nagytérségben. A fentiek logikus következménye, hogy nem marad pénz a szociálpolitikára, a lakásügyre, az egészségügyre vagy a nyugdíjakra. Mi több: a nemzetállam mint lehetséges társadalomszabályozó intézmény lassacskán elveszti egész létjogosultságát. Az olyan közösségi intézmények, mint az állam, a szövetségi államok vagy az önkormányzatok a Maastrichti Szerződést követően már csak az Európai Bizottság neoliberális szellemű ellenőrzése mellett vehetnek fel hiteleket: technikai értelemben ez a legmesszebb menő befolyás, amit eddig Brüsszel az Európai Unió tagországaira gyakorolt.

Az Európai Unióban zajló és tisztán a gazdasági racionalitás által diktált homogenizációs folyamatokkal szemben heves ellenállás bontakozott ki az egyes tagállamokban. Az ellenállás megtörésére be kellett vetni a propaganda teljes eszköztárát. A Maastrichti Szerződéssel szembeni elégedetlenség Dániában nyilvánult meg a leghatározottabban, ahol 1992. június 2-án a többség népszavazás keretében utasította el a szerződés ratifikálását. Csak egy esztendő múltán és számos brüsszeli figyelmesség hatására sikerült megismételt népszavazás keretében egy halk “igen”-t kicsikarni Koppenhágában. Franciaországban is megkérdezték a népet, és az Európai Unió ott is csak egy leheletvékony többségnek köszönhette a létét. Németországban – a protestáns etikának megfelelően – a Maastrichti Szerződés ügye a Szövetségi Alkotmánybíróság elé került, a beadvány szerint ugyanis a szerződés “megkérdőjelezi a német alkotmány identitását”. A fekete taláros urak a beadványt elutasították, a sokszor követelt népszavazásra pedig nem került sor. A brit Konzervatív Pártban ugyancsak belső vita folyt róla, hogy vajon elfogadható-e a Maastrichti Szerződésben rögzített beavatkozás a londoni politikába, és ez lelassította a szerződés ratifikálását. Csak azokból az országokból nem hallatszott tiltakozás, amelyek az agrárpolitika és a strukturális alapok kedvezményezettjeiként egyébként is a brüsszeli infúziós tűn csüggenek.

Miután a gazdasági és monetáris unió eldöntött ügy volt, vagyis miután az új szuperhatalom szerkezete legalábbis gazdaságilag körvonalazódott, a Bizottság immár arra is koncentrálhatott, hogy ajánlatot tegyen Közép-Kelet-Európa új elitjeinek. Az Európai Tanács Koppenhágai Konferenciája 1993 júliusában lefektette a csatlakozási feltételeket, még mielőtt egyetlen csatlakozási kérelmet benyújtottak volna. “A tagság feltételeként a tagjelöltnek rendelkeznie kell egy bizonyos intézményi stabilitással, amely garantálja a demokratikus és jogállami berendezkedést, az emberi jogok védelmét, a kisebbségek tiszteletben tartását; a tagság megköveteli továbbá egy működőképes piacgazdaság létét, valamint azt a képességet, hogy a csatlakozó gazdaság el tudja viselni az unión belüli verseny nyomását és az itteni piaci erőket; az egyes tagjelölteknek ezenkívül eleget kell tenniük a tagsággal együtt járó kötelezettségeknek, és sajátjukká kell tenniük a politikai, a gazdasági és a monetáris unió célkitűzéseit.”¹¹ Ezek az 1993-ban, Koppenhágában meghatározott csatlakozási feltételek képezték a négy évvel később benyújtott “Agenda 2000” c. dokumentum alapjait. Demokrácia, piacgazdaság és az Európai Unió joganyagának átvétele: ezek voltak a “koppenhágai kritériumok” jelszavai.

A Tanács és a Bizottság értelmezésében a demokráciának természetesen semmi köze nincs a népuralomhoz. Az “intézményi stabilitás, amely garantálja a demokratikus berendezkedést” sokkal inkább egy olyan média- és pártrendszert jelent, amely stabilan a legerősebb európai tőkéscsoportok kezében van, és elkötelezett a kapitalista felhalmozási rezsim mellett – ahogyan az a második, a gazdasági természetű csatlakozási feltételben nyíltabban kifejezésre jut. Ezért aztán azok a közép-kelet-európai pártok és államelnökök, amelyek (akik) bár a lakosság többsége által, demokratikus úton kerültek megválasztásra, ám ilyen-olyan fenntartásaikat hangoztatják a gazdaság területén kizárólagos létjogosultságúnak tekintendő “piaci erőkkel” vagy “a verseny nyomásával” kapcsolatban, 1993 után a brüsszeli definíció szerint értelemszerűen antidemokratikusnak számítottak, és számítanak még ma is. A román Ion Iliescu, a szlovák Vladimír Mečiar vagy a jugoszláv Slobodan Milošević maga mögött tudta ugyan a lakosság nagy részét, és a Nyugatról jövő óriási nyomás ellenére is többször megerősíttetett hivatalában, a koppenhágai kritériumok értelmében mégsem rendelkezett demokratikus legitimitással. Aki a szociálpolitikát a befektetések szabadsága elé helyezte (Iliescu), az energiát a Ruhrgas helyett a Gazpromtól importálta (Mečiar), vagy a számára előírt sokkterápiát kicselezve pénzt nyomott, meg katonákat és tanárokat fizetett, ahelyett hogy szélnek eresztette volna őket (Milošević), annak nem jutott hely a saját maguk által kinevezett demokráciák értékközösségében. Ezért – és nem az emberi vagy kisebbségi jogok állítólagos megsértéséért – bélyegezték 1993-ban Szlovákiát, Romániát vagy Jugoszláviát “nem demokratikusnak”.

A második koppenhágai kritérium a “működőképes piacgazdaság”, amelynek – a történelem iróniája – tudnia kell “elviselni az unión belüli verseny nyomását és az uniós piaci erőket”. Ami magyarul annyit tesz, hogy a politika igazgathatja a piaci erőket; a piac folyamataiba való beavatkozás azonban már szentségtörést képez, ami a tárgyalásokból való kizárást vonja maga után. Ahol – mint a közép-kelet-európai országokban – éppen a társadalmi berendezkedés összeomlása volt napirenden, ott ez a feltétel roppant helyénvalónak hatott. Hiszen egy olyan időszakban, amelyet az ipar leépülése, a magas munkanélküliség, a reáljövedelmek csökkenése, valamint a társadalombiztosítási rendszerek (az egészség- és nyugdíjbiztosítás) szétesése jellemez, éppen hogy politikai beavatkozásra volna szükség, hogy a társadalom brutalizálódását legalábbis korlátok közt lehessen tartani. A remélt európai integráció bűvöletében élő közép-kelet-európai eliteknek azonban az ellenkezőjét kellett tenniük, ha meg akartak felelni az EU feltételrendszerének. Mivel nem volt hazai tőke, ami elviselhette volna a nyugat-európai konkurencia nyomását, a hazai burzsoázia létrehozására gondolni sem lehetett. A nyugati felvásárlásoknak esetleg a helybeli maffia tudott itt-ott némi tőkét ellenszegezni, de hamarosan ők is inkább kiegyeztek a nagy tőkefelhalmozási példaképekkel.

Ami pedig a jogharmonizációt mint a harmadik koppenhágai kritériumot illeti, nos, ez az Európai Unió egyetlen valódi ajánlata a közép-kelet-európai helyi elitek számára. A később röviden csak acquis communautaire néven futó uniós joganyag átvétele ugyanis számtalan poszt és posztocska létrehozását teszi lehetővé. Itt a tőkeszegény tiszttartókra, sőt fiaikra és leányaikra is van kereslet, itt privát gyümölcsöket hozhat az “európaizálás”. Minisztériumok, bizottságok, segélyszervezetek és mindenfelé nyugati képzések csábítanak, meg az esély, hogy utána esetleg kint lehet maradni, vagy hazatérve valami jól jövedelmező tiszttartói álláshoz lehet jutni.

Eltekintve attól, hogy az összes oktatás, szeminárium és szimpózium a nyugat-európai oldalon is óriási személyzetet mozgat meg: az 1970-es és 1980-as évek során fölös mennyiségben kibocsátott társadalomtudományi és jogi értelmiség harmadik-negyedik garnitúrája tudja, hogy sokat köszönhet Brüsszelnek. Ennek megvan az a kellemes mellékhatása is, hogy az európai birodalmi projekt elismertsége éppen az értelmiség köreiben növekvő.

1994 márciusa után aztán megindultak Brüsszelbe a csatlakozási kérelmek. A sort Magyarország (1994. március 31.) és Lengyelország (1994. április 5.) nyitotta. A leghosszabb ideig a Cseh Köztársaság (1996. január 17.), valamint Szlovénia (1996. június 10.) töprengett, amin nincs mit csodálkozni, ugyanis történelmi okoknál fogva még leginkább itt sikerült létrehozni valami helyi burzsoáziafélét, amelynek van veszítenivalója is az EU-csatlakozással.

 

1997: Amszterdam és Luxemburg közt

 

1997 júliusában az Európai Bizottság új pénzügyi tervet nyújtott be a 2000–2006-os időszakra.¹² Első ízben itt kalkuláltak valamiféle keretösszeget a közép-kelet-európai országok csatlakozásával járó költségekre, és dolgoztak ki erre vonatkozó programokat. Az “Agenda 2000” cím egyrészt egy uniós reformkoncepciót takar, tekintettel a valószínűleg 5-6 új tagország csatlakozására, másrészt pedig egy stratégiát, amely a tagjelöltek közelítését szolgálja a Koppenhágában elfogadott kritériumokhoz. Ami a konkrétumokat illeti: a terv költségmegtakarítást jelentett az agrárium területén és áremelkedést a bővítés érdekében felmerülő strukturális intézkedések következtében. 1996-ban az Európai Unió teljes költségvetésének még 49%-át fordították a mezőgazdasági termékek termelési és exporttámogatásainak kifizetésére. Az “Agenda 2000” a következő évekre csökkentette ezeket a kiadásokat, és egyidejűleg megemelte a strukturális kiadásokat, amelyek – persze tüzetes vizsgálatot követően – immár a csatlakozni kívánó országoknak is rendelkezésére állnak. A legnagyobb nettó befizetőként – 1997-ben még mindig Bonn fizette a tagországok befizetéseinek szűk 29%-át – Németország értelemszerűen a közép-kelet-európai integrációs segélyek takarékos változatát részesítette előnyben.

A bővítéssel kapcsolatos intézkedések finanszírozásának legfontosabb eszközeként azonnali hatállyal kiterjesztették valamennyi tagjelöltre a “Phare”-programot. Ez az eredetileg a lengyel és a magyar rendszerváltáshoz fűződő programok¹³ támogatására kijelölt pénzügyi alap később megnyílt minden közép-kelet-európai átalakuló ország előtt. A kései 1990-es években “Phare”-pénzek felhasználásával vezetők ezreit képezték ki, akik egyfelől piacgazdasági, másfelől pedig adminisztratív vonatkozásban teszik visszafordíthatatlanná a közép-kelet-európai átalakulást. A “Phare” kinyilvánított célkitűzései közt szerepel az állami vállalatok átalakítása, a magángazdaság támogatása, valamint egy polgári, a magántulajdon védelmére épülő törvényhozás megvalósítása. A megfelelő igénylési nyomtatványokon “demokratikus intézmények létrehozásáról”, “a közigazgatás kiépítéséről”, “cégirányítási rendszerek kialakításáról”, “a magánszektor szakembereinek képzéséről” vagy “az EU-normák átvételéről” lehet olvasni. Az Európai Bizottság már 1998-ban és 1999-ben több mint 1200 nyugati szakértőt¹⁴ küldött a csatlakozó országokba, hogy ott a polgári jogról és a tőkés rendről gondoskodjanak. Kiküldetésük legfontosabb célja a német “Treuhand”-hoz hasonló privatizációs ügynökségek felépítése, továbbá a külföldi működőtőke-befektetések támogatása volt. 2000 óta (egészen 2006-ig) évente 1,5 milliárd euró kerül a “Phare”-kalapba, hogy az meg tudjon felelni a fönt idézett feladatoknak. Az Európai Unión belüli regionális támogatásokkal összevetve – amelyekre ugyanebben az időben a strukturális és a kohéziós alapokon keresztül szűk 30 milliárd eurót vernek el – ez nem sok ugyan, mégis a “Phare”-források célzott felhasználása hatékony segítséget jelent egy tőkés felhalmozási rezsim felállításához (illetve helyreállításához). Hogy a “Phare”-források nem is elhanyagolható mértékben éppen a legnagyobb nyugat-európai konszernek javát szolgálták – a Volkswagen pl. támogatásban részesült csehországi beruházásának logisztikai támogatására vagy a Fiat ugyanilyen célra Lengyelországban¹⁵ –, már nem is meglepő.

Az “Agenda 2000” a Phare-forrásokat még két további, a csatlakozást elősegítő programmal egészítette ki, közkeletű rövidítéseik “Ispa”, illetve “Sapard”. Ezek főként infrastrukturális beruházások (pl. útépítés) finanszírozásával, illetve a mezőgazdasági struktúrák EU-igényeknek megfelelő átalakításával foglalkoznak.

Amivel Amszterdamban még nem sikerült dűlőre jutni, az az ún. intézményi reform volt. Ezalatt a konszenzussal hozott döntések elvének aláásása értendő, amely elvet már a 60-as évek közepe óta követnek. Az EU vezetőinek meggyőződése szerint még az Unió bővítése előtt szükséges, hogy a gyakorlatilag minden egyes tagállamot megillető vétójogot eltöröljék. A brüsszeli elit azonban nem volt megelégedve az Amszterdami Csúcsértekezlet ez irányú eredményeivel. Ahogy azt Jacques Santer, az Európai Bizottság elnöke, 1998. július 2-án Bécsben kifejezte: “Ne csapjuk be magunkat: egy 20, 25 vagy esetleg még ennél is több tagországból álló Uniót nem kormányozhatunk ugyanazokkal az intézményekkel, amelyek egy hat- vagy esetleg még akár tizenkét tagú közösség esetében megfelelőek voltak. Anélkül, hogy a politikailag érzékeny területeken is bevezetnénk a többségi döntéseket, az EU véleményem szerint már nem működhet tovább.”¹⁶ Ebben a tekintetben csak 2000 telén, Nizzában változtak az EU játékszabályai, de az ez irányú törekvések meg messze nem tekinthetők lezártaknak.

Az Európai Unió Luxemburgi Csúcsértekezlete 1997. december 14-én aztán áldását adta rá, hogy a Bizottság javaslatai szerint megkezdődjenek a csatlakozási tárgyalások a közép-kelet-európai jelöltekkel. Lengyelországot, Csehországot, Magyarországot, Szlovéniát, Észtországot (és Ciprust) hivatalosan 1998. március 1-jén hívták meg a tárgyalásokra. A Tizenötök mindenesetre már ezt megelőzően, 1997-ben Amszterdamban döntöttek a közös katonai és belpolitika kialakításáról, amibe a háború folytatására alkalmas intervenciós erők létrehozása éppúgy beletartozott, mint a schengeni rendszer kiszélesítése. Még az első közép-kelet-európai tagállamok felvétele előtt fel kell fegyverezni 60 000, állandóan bevetésre kész katonát, hogy a társadalmi és nemzeti jellegű nyugtalanságok esetén, amelyeket a bővítést követően nem lehet kizárni, “békefenntartó intézkedéseket” lehessen hozni. Európának ez a “petersbergi feladatokként” ismertté vált militarizálása a távolabbi jövőben azzal is fenyegethet, hogy az EU és az USA közötti konfliktusok rendezése a csatamezőre terelődik.

Ezzel párhuzamosan a már eddig is restriktív menedék- és migrációs politika további szigorításával óriási nyomás nehezedett a csatlakozni kívánó országokra, hogy tegyenek elszigetelő intézkedéseket korábbi szövetségeseikkel szemben, még mielőtt sor kerülne a csatlakozásra való alkalmasságuk megállapítására. Ennek megfelelően Németország pl. saját munkásaival segítette a kivitelezést, amikor határőrizeti létesítmények épültek Csehország és Szlovákia, Lengyelország és Fehér­oroszország, valamint Magyarország és Ukrajna között. Az egyes közép-kelet-európai országoktól az oly kívánatos nyugati integráció megköveteli a régi közép-kelet-európai szomszédsági kapcsolatok megszakítását. Amszterdamban ez a törekvés már bekerült az uniós jogba, jó okkal még azt megelőzően, hogy párbeszédet kezdtek volna róla a tagjelöltekkel.

 

5 plusz 1 meg 5 plusz 1

 

Pontosan 80 évvel azután, hogy az osztrák–magyar kettős monarchia széthullott az első világháború ágyútüzében, Magyarország, Csehország, Lengyelország, Észtország és Szlovénia (és görög Ciprus) újpolgári államainak külügyminiszterei megjelentek a brüsszeli biztosok előtt, hogy megkezdjék a uniós csatlakozási tárgyalásokat. 1998. november 10-én, majdnem egy évvel a Luxemburgi Csúcsértekezlet után, az öt (plusz egy) jelölt külön-külön szertartások keretében ott ült az EU Tanácsának akkori elnökével, Wolfgang Schüssel osztrák külügyminiszterrel szemben. Martonyi János magyar külügyminiszter nem felejtett el ebből az alkalomból megemlékezni a madjarok állítólag örökös “európai” szerepéről, akik a Kárpátoknál állnak a római kereszténység végváraként, hogy kelet felé biztosítsák annak védelmét.

1999 decemberében a helsinki EU-csúcsértekezlet a csatlakozási tárgyalások felvételéről döntött további öt (plusz egy) jelölt esetében: 2000 januárjától immár Litvánia, Lettország, Szlovákia, Bulgária, Románia (és Málta) is belevethette magát az EU-bővítés legjobb helyeinek megszerzéséért folyó versenyfutásba. Szlovákia esetében ennek egyik lényeges feltétele volt Vladimír Mečiar pártjának kikerülése a hatalomból, ami időközben bekövetkezett. Mečiar hangsúlyozottan önálló gazdaságpolitikája eddig ugyanis megnehezítette, hogy Szlovákia megnyíljon a nyugati konszernek érdekei előtt.

A mostantól már tizenkét tagjelölt közül – és ezt nem árt újra hangsúlyozni, hogy ne tévesszük szem elől az EU-bővítés “oszd meg és uralkodj” természetét – hat ország az 1990-es évek területi feldarabolódási folyamataiból jött létre, egy pedig eleve azzal küszködött, hogy területisége nemzetközileg nem is rögzített (Ciprus). A politikailag és – Amszterdam óta már – katonailag is nagyhatalomként fellépő Európai Unió az egyes közép-kelet-európai országokkal tárgyalva tehát nemcsak hogy tapasztalatlan, gyorsan cserélődő új elitekkel állt szemben. Az olyan országokban, mint Szlovénia, Csehország, Szlovákia, Lettország, Észtország és Litvánia, a felnőtt lakosság az iskoláit végezve egyáltalán semmit nem tanult arról az államiságról, amely most felvételét kérte egy szupraállami (nemzetállamok fölötti) képződménybe. A tárgyalások politikai, társadalmi és területi feltételei értelemszerűen rosszak voltak a csatlakozni kívánó országok számára – ezért aztán tárgyalások nem is folytak. Az EU joganyagának (acquis communautaire) átvételéért folyó versenyfutás szigorúan formalizált felvételi eljárásként zajlott. Az egyes követelések fölötti vitának itt nem volt helye.

Amikor Brüsszel 1999 elején bevezette a közös pénzt – először még mint számlapénzt, 2002-től azonban már mint bankjegyet és érmét is –, ezzel újabb korlátot emelt a tagjelöltekkel szemben. Az euró övezetbe való esetleges belépés érdekében az 1990-es években végrehajtott sokkterápiák után ezeknek az országoknak most a tartós monetarizmusra kellett berendezkedniük. Az olyan országok, mint Lengyelország, Csehország, Magyarország vagy Szlovákia, csak így válhatnak képessé arra, hogy az euró bevezetésének előfeltételeként egy későbbi időpontban majd teljesíteni tudják a maastrichti kritériumokat. A transzformációs válság így szinte észrevétlenül alakult át integrációs válságba.

Az ezzel járó esetleges szerkezeti, gazdasági és társadalmi problémákról az EU-ban egyetlen fórumon sem folytak viták. A 2000. decemberi Nizzai Csúcsértekezlet ehelyett az EU Tanácsában érvényes vétójog elsorvasztásáról folyó vitákra koncentrált. Az egyhangú döntések elve 1966 óta¹⁷ képezte az EGK fejlődésének alapját. Bevezetése nem utolsó sorban francia nyomásra történt, miután Franciaország aggályosnak tekintette Németország katonai betagozódását egy később megbukott Európai Védelmi Közösségbe (EVK). Nos, miután 1989-ben közvetett módon kiderült, hogy Németország nem is olyan egyértelmű vesztese a II. világháborúnak, mint ahogy azt 1945 után feltételezték, az egykori háborús ellenféltől való (francia) félelem akadályozta a hatalmi viszonyokban való tisztánlátást. Az erőviszonyok pedig a KGST összeomlásával egyértelműen Németország javára tolódtak el, hiszen ez volt az egyetlen ország Európában, amelynek sikerült megnövelnie a saját területét 1945 után.

Ezzel párhuzamosan az EU nagyurainak dönteniük kellett arról a kérdésről, mi legyen az uniós tanácsdemokráciával az egyes közép-kelet-európai országok esetleges csatlakozását követően. Az 1966 óta széles körben elterjedt vétórendszer a bővítés perspektívájában már túl kockázatosnak tűnt, mert azzal fenyegetett, hogy teret ad a közép-kelet-európai érdekek brüsszeli megnyilvánulásának. Erre azonban az Európai Unió nem volt felkészülve. Már az első új belépések előtt egyértelmű viszonyokat kellett tehát teremteni, amik nem tudják blokkolni a nagy szereplők által meghozott döntéseket. Az Európai Unió új rendjét a tervek szerint a Nizzai Szerződésnek kellett szabályoznia.

Első nekifutásra aztán mégse sikerült egészen a dolog. Először is nem sikerült az egyes országok vétójogát teljes mértékben eltörölni. A kultúra, az adóügyek, a víz- és energiagazdálkodás, valamint a környezetvédelmi kérdések tekintetében változatlanul érvényes maradt az egyhangú döntések elve, miközben a régi EU-szerződés 70 rendelkezéséből 30 tekintetében a jövőben a döntéshez elégséges lesz a minősített többség.¹⁸ Aztán naphosszat vitatkoztak a Nizzai Csúcsértekezleten – amely egyébként először szembesült a globalizácó ellenzőinek heves tiltakozásával – a szavazatok jövőbeli súlyozásáról a Tanácson és a Parlamenten belül, hogy az hogy fessen ennyi és ennyi új állam csatlakozása után. Itt aztán elemükben érezték magukat a tanácsos urak. A végeredmény: a posztoknál német többség érvényesül majd, és roppant mennyiségű francia, brit és olasz bürokratára is szükség lesz. De a tagjelöltek sem távoztak üres kézzel: a csatlakozási tárgyalások lezárulta után Lengyelország, Csehország, Magyarország stb. hazai fronton kiszolgált politikusait – egyelőre persze csak fiktív – irodák és titkárnők várják majd Brüsszelben.

A nizzai fejezet végén azonban roppant kínosan hatott az ír lakosság vonakodása, hogy jóváhagyja az EU döntési fórumainak nehezen kialkudott új adminisztratív rendjét. Dublinban 2001 júniusában el kellett ismerni, hogy a nép ez esetben nem úgy szerette volna, ahogy a politikusok döntöttek. Úgyhogy e miatt a kis malőr miatt – akárcsak a Maastricht kontra Dánia esetben – 2002 októberében meg kellett ismételni a demokráciát. Ezúttal sikerrel.

A német és a francia tőke képviselőinek egyébként is enyhén hátborzongató volt az egész vita a Tanácson és a Parlamenten belüli szavazatok jövendőbeli súlyozásáról meg a biztosok kinevezéséről. Ezért robbantotta ki a német külügyminiszter, Joseph Fischer és a francia politikai elit az ún. alkotmányvitát, amely után az Európai Unióban előbb-utóbb úgyis számolni kell egy újraalapítással. Fischer volt az, aki először 2000 végén beszélt az Európai Unió “tudatos újraalapítási aktusának” víziójáról. Ezzel egyidejűleg figyelembe lehetne venni az egyes régi és új tagországok eltérő integrációs sebességét és egyfajta mag-EU köré peremterületeket létesíteni, amelyek működésére más törvények volnának érvényesek. A gazdasági központok ezzel egyfajta úttörő szerepet játszanának, amelyet a perifériák támogatnak. Az efféle, már nyíltan és bevallottan szelektív integrációs ajánlatok további vitája átkerült egy új, nem hivatalos fórum, a “Konvent” illetékességi körébe. Ez 2002. február 28-án, a levitézlett egykori francia elnök, Valéry Giscard d’Estaing vezetése alatt vette fel a munkát.

 

A “közösségi vívmányok”

 

“Közösségi vívmányokon” (acquis communautaire) csaknem 80 000 oldalt kitevő 20 000 jogi akta értendő, amelyeket – 31 fejezetre (miszerint chapter) lebontva – minden tagjelölt ország megkap. Brüsszel 1998 második felében kezdte meg e joganyag áttekintését (miszerint screening), amelyet szőröstül-bőröstül minden jövőbeli tagállamnak át kell vennie.

Technikailag ez a screening a következőképpen zajlik: valamennyi tagjelölt létrehozza saját bürokráciáját, amely bedolgozza magát a 31 fejezet témakomplexumaiba, amelyeket Brüsszel mint a későbbi Unió jogi alapjait 1957 óta felhalmozott.¹⁹ Az EU Bizottsága a maga részéről szakértőket nevez ki, akik az egyes fejezetekre vonatkozó összegzéseket előadják az egyes tagjelölteknek. A tárgyalási nyelv az angol, a konzultációk menetét Phare-pénzekből dokumentálják, majd lefordítják a különböző közép-kelet-európai nyelvekre. Rendszeres időközönként táblázatok készülnek, amelyek a 12 tagjelöltnek az egyes fejezetek tekintetében elért eredményeit ábrázolják. A 12 újonc “regattamodellnek” nevezett versenyfutását a félévente újra meghirdetett legjobb startpozícióért már a felvételi tárgyalásokat megelőzően megnyitotta az Európai Bizottság. Az “Agenda 2000”-ben ez áll: “A csatlakozni szándékozó országokban megfigyelhető legfontosabb trendek alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Magyarország, Lengyelország és a Cseh Köztársaság – amennyiben fokozzák jelenlegi erőfeszítéseiket – középtávon képesek lehetnek az acquis zömének átvételére és az acquis érvényre juttatásához szükséges közigazgatási szerkezet kiépítésére. Ezzel szemben Szlovákia, Észtország, Lettország, Litvánia és Szlovénia csak abban az esetben lehetnek erre képesek, ha erőfeszítéseiket nagymértékben és tartósan fokozzák.”²⁰

Azóta a rendszeresen publikált regattajegyzőkönyvekben, ahogyan a valóságos vitorlásversenyeken is, sűrűn változtak a győztesek. Az EU perifériájának meghatározó helyéért a már említett három favorit mellett Szlovénia és Szlovákia is elkönyvelhetett egy-egy jó részeredményt, míg Lengyelország – és időnként Csehország is – vissza-visszaesett. Az uniós tagságnak ez a sportversennyé torzult felfogása azt mutatja, hogy milyen mechanisztikus módon tekintenek a brüsszeli bürokraták és a közép-kelet-európai új elitek az integráció folyamatára. Párhavonta mérleget vonnak. Az az ország, ahol az acquis communautaire előírásainak átvétele nem működik elég gyorsan és zökkenőmentesen, visszaesik a legjobb helyekért (vélelmezések szerint Németország napos oldalán…) folyó versenyben. Bulgáriával és Romániával 2001 végéig a 31 fejezetnek még a felét sem sikerült lezárni, uniós felvételük ezzel elsőként került le a napirendről.

Az uniós joganyag átvételéről folytatott megbeszélések bilaterális jellege következtében óriási nyomás nehezedik a csatlakozni kívánó államokra, amelyek küldöttei mindig egyedül néznek farkasszemet az egész brüsszeli apparátussal. Aki az előírásokat nem teljesíti vagy nem teljesítheti olyan engedelmesen, mint az adott fejezet esetében leggyorsabb jelölt, az visszaesik a screening-eljárásban. Az egyes közép-kelet-európai államok közt folyó konkurenciaharc biztosítja Brüsszel számára, hogy ne legyenek elvi viták az olyan nehéz fejezetek tárgyalásakor, mint a “mezőgazdaság”, a “szabad tőkeáramlás”, a “szabad költözködés joga” (a személyek szabad mozgása) vagy a “versenypolitika”. Mindig akad olyan csatlakozni kívánó kormányzat, amely hajlandó elárulni a tagjelöltek egy lehetséges közös, esetleg kritikus állásfoglalását és rögtön “igen”-t mondani a joganyag átvételére.

A tíz közép-kelet-európai jelentkező (továbbá Ciprus és Málta) felvételének kiemelt feltételei az 1993-ban Koppenhágában megfogalmazott kritériumok: “intézményi stabilitás”, “működőképes piacgazdaság” és a kötelezettség, hogy “sajátjukká kell tenniük az Unió (…) politikai céljait”. A már az 1957-es Római Szerződésben is megemlített “négy szabadság”, vagyis az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a személyek szabad mozgása nem véletlenül áll az acquis communautaire 31 fejezetének élén. Az akadálytalan tőkefelhalmozás elvén alapuló integrációk e jelképei az Európai Unió tartóoszlopainak számítanak. Hogy megvalósuljon az összhang a brüsszeli “vívmányokkal”, a tagjelölteket arra kötelezik, hogy saját országaikban előmozdítsák a lehetőleg minden iparágra és a szolgáltatási szektor egészére kiterjedő privatizációt, hogy a közigazgatást átalakítsák a szabad vállalkozói osztály igényeire szabott szolgáltatássá, hogy a jogot és a belügyet – az ő esetükben a külföldi befektetők érdekei által meghatározott – polgári uralom tartópilléreivé tegyék, hogy a társadalombiztosítást és a nyugdíjrendszert megnyissák a tőkepiac előtt, valamint hogy takarékoskodjanak minden állami társadalompolitikai alrendszeren, az egészségügytől kezdve a lakásügyön keresztül egészen az oktatásügyig, illetve kínálják fel ezeket a piac számára.

Végezetül még utalni kell rá, hogy az egész felvételi folyamat során semmiféle tárgyalásra nem került sor az EU Bizottságával az egyik és az egyes tagjelölt országokkal a másik oldalon, holott az acquis communautaire-ről folyó megbeszéléseket mind a média, mind a politikusok ilyenként ábrázolták. A közép-kelet-európai országok feladata csakis és kizárólag az volt, hogy átvegyék a jogi előírások és a kapitalista normák teljes gyűjteményét, az EU szakértőinek pedig nem volt más dolguk, mint hogy ellenőrizzék ezeknek az intézkedéseknek a megvalósulását. Tárgyalásról egyáltalán nem volt szó. Egyedül bizonyos átmeneti idők képezték vita tárgyát, amíg megvalósulhat az egyik vagy másik “szabadság”, illetve az egyik vagy másik fejezet átvétele. És még itt is megfigyelhető volt, hogy az Európai Unió – például a személyek vagy a szolgáltatások szabad mozgása tekintetében – gyakran hosszabb átmeneti időket alkudott ki magának, mint a tagjelöltek.

Hogy egyáltalán nem folytak tárgyalások, azt többek között egy francia parlamenti jelentés is mutatja, amely 1998-ban készült az assemblée nationale tagjainak megnyugtatására. Abban ez áll: “Nem hagyományos tárgyalásokról van szó (ti. a bővítési megbeszélések esetében; HH), amelynek során eltérő érdekek közt egy kompromisszum kerül kialakításra, hanem csatlakozási tárgyalásokról, ahol az egyik fél (értsd: a tagjelöltek; HH) a másik fél (vagyis az EU; HH) segítségével és annak ellenőrzése alatt megvalósít egy adott célkitűzést.”²¹ Ugyanígy látta a helyzetet az Európai Parlament alelnöke, Klaus Hänsch, amikor a “tárgyalási” folyamatról írt: “Nem a munkavállalók szabad mozgásának elvéről folyik a tárgyalás, hanem azokról a határidőkről, amelyek elteltével ennek az elvnek érvényesülnie kell. Nem arról az elvről folyik a tárgyalás, hogy a belföldiek és a külföldiek egyenjogúak a földtulajdonszerzés tekintetében, hanem az elv megvalósításának módjáról és határidőiről.”²²

Az EU-joganyag évekig elhúzódó átvételi procedúrájának az is lényeges funkciója volt, hogy a 12 tagjelöltet folyamatosan a versenyelv hatása alatt tartsa. A tagjelöltek egyrészt egymás ellen küzdöttek, ami az acquis communautaire egyes fejezeteiről folytatott megbeszéléseket illeti, másrészt viszont valamennyien egyfajta közös sorban állásra kényszerültek, ahol folyton bizonyítékokkal kellett szolgálniuk integrációs elkötelezettségüket illetőleg. Ezek a bizonyítékok pedig igen gyakran felértek a brüsszeli “közösségi vívmányok” előtti megalázkodással. Arra kezdettől fogva egyetlen kormány sem kapott garanciát, hogy mindezért cserébe majd számot tarthat a perifériás integrációra. Ezzel szemben Brüsszel gyakran beleavatkozott a tagjelöltek belügyeibe, és állandóan intelmeket engedett meg magának, ha pl. valamelyik közép-kelet-európai ország választások előtt állt. A lengyel Parasztpárt, a szlovák HZDS-LS, Csehország és Morvaország Kommunista Pártja, a magyar és a román jobboldal… az EU nagyurai mindentől óva intettek, ami a befektetésbarát tőke által megszokott liberális-szociáldemokrata-konzervatív pártspektrumon kívül esik. Rendszerint a választópolgárokat fenyegették meg: ne sodorják veszélybe az integrációt azzal, hogy fontos pozíciókba juttatnak Brüsszel által nem ellenőrzött pártokat és pártvezetőket. Az acquis egyes fejezeteit felhasználva Brüsszelből könnyedén lehetett – ebben az értelemben – külpolitikát folytatni.

 

Koppenhága, 2002

 

2002 telén Dániában az Európai Unió Tanácsa és Bizottsága döntést hozott arról, hogy nyolc közép-kelet-európai államot (valamint Máltát és Ciprust) meghív az integrációs projektbe. Az utókor úgy tekinthet majd 2002. december 12-ére és 13-ára, mint a megnövekedett Európa születésnapjára. Románia és Bulgária a 2007-es évvel vigasztalódhatott. Ciprus rendezetlen területiségét tudomásul vették, a probléma megoldását pedig elnapolták.

“A mai nap példátlan történelmi esemény tanúja, amennyiben a folyamat az Észtországgal, Lettországgal, Litvániával, Máltával, Lengyelországgal, Szlovákiával, a Cseh Köztársasággal, Magyarországgal és Ciprussal folytatott csatlakozási tárgyalások lezárásával a befejezéséhez ért. Az Unió örül, hogy ezeket az államokat 2004. május 1-jével felveheti tagjainak sorába.”²³

Az Európai Tanács így vezette be “végső következtetéseit” Koppenhágában, hogy aztán a továbbiakban kitérjen saját dicséretére, majd “Európa népeinek közös elszántságát” ünnepelje. E népek most elérték, hogy “találkozzanak egy Unióban, amely kontinensünkön a béke, a demokrácia, a stabilitás és a jólét hajtóerejévé lett”. Roppant kínosak az olyan ünnepi beszédek, amelyekben a békéről, a demokráciáról, a stabilitásról és a jólétről szóló közhelyekkel helyettesítik a négy szabadságot, amelyek kedvéért megvalósult a brüsszeli befolyási övezet kiszélesítése. Európa az itt előcitált négy tiszteletre méltó cél közül egyikhez sem került közelebb az elmúlt évtizedben. És nem is szól semmi amellett, hogy a nyolc közép-kelet-európai ország felvétele a közös piacba a kontinenst biztonságosabbá, békésebbé, demokratikusabbá vagy szociálisan igazságosabbá tenné. Ellenkezőleg: az Európai Unió elszívó hatása destabilizáló következményekkel járt a peremvidékeken, egyrészt területi, másrészt társadalmi feszültségeket előidézve.

Visszatért Európába a háború mint a politika egyik lehetséges eszköze. Ma az Európai Unió és az Egyesült Államok katonái állomásoznak Bosznia-Hercegovinában, Koszovóban, Macedóniában. A NATO keleti kibővítése helyzetbe hozza az amerikai, a német és a brit hadsereget. A megnövekedett Európa peremvidékein fennmaradnak a területi bizonytalanságok: Ciprus, Moldávia, ill. a Dnyeszteren túli terület, valamint az egykori Jugoszlávia hat tagköztársaságából három mind határproblémákkal küzd. És bár Európának e 80-as évekhez képest veszélyes helyzetéről állandóan tudósít a média, az Európai Tanács és a Bizottság ennek az ellenkezőjét állítja. A Tanács elnöke, Anders Fogh Rasmussen 2002 decemberében az Európai Parlament előtt arra az állításra ragadtatta magát, hogy “a Koppenhágában hozott határozatokkal lezárulhat az európai történelem egyik legsötétebb és legvéresebb fejezete. Lezárunk egy évszázadot, amelyben háborús pusztítások és konfliktusok kísértettek. Búcsút veszünk a Jaltai Konferencia és a hidegháború Európájától”.²⁴ A történelmi tapasztalatot ilyen propagandisztikus erőszakkal saját ellentétébe fordítják. Aki ezt a beszédet az elmúlt évtizedek európai valóságáról mit sem tudva elolvasná, arra a következtetésre jutna, hogy az 1945. februári Jaltai Konferenciával “háborús pusztítás” zúdult Európára, amelynek csak a KGST és a Varsói Szerződés összeomlása, különösen pedig a 2002-es koppenhágai EU-csúcsértekezlet után sikerült végre véget vetni. A “béke, demokrácia, stabilitás és jólét” csak abban a világban tér vissza kontinensünkre, ahol az EU-országok katonái a Balkánon, Afganisztánban meg hamarosan egy sor más országban és régióban állomásoznak szerte a világon. Azok az ünnepélyes mondatok, amelyek az EU bővítését béke- és jóléti akció színében tüntetik fel, merev képletek, amelyek leginkább hittételekhez hasonlítanak, és amelyek nem képezhetik sem az ellenfelekkel folytatott párbeszéd, sem a látható és érezhető valósággal való összevetés tárgyát.

A jaltai rendszer bukásának ünneplésével nem a második világháború legyőzését üdvözlik haladásként, hanem – fesztelenül és elég nyíltan – éppen e legyőzetés végét. Ezzel közvetve kapcsolódnak a bővítés problémaköréhez – ahogyan az a Wehrmacht által folytatott háború alatt és e háború révén megvalósult. Most azonban Németország egykori háborús ellenfelei, Anglia és Franciaország is a keleti bővítés támogatói. Az egykori német szövetségesek, Magyarország, Szlovákia és Románia, ugyanúgy tetszéssel adóznak a közelmúltbeli terjeszkedésnek, mint azok az országok és kormányok, amelyeket az 1940-es évek elején megszállt a Wehrmacht: Csehország, Lengyelország és Szlovénia.

Persze az EU apparátusának soraiból mindenki kikérné magának az iménti érvet, ám a háborús vereség legyőzésének öröme árulkodik a szellemről, amelyben az új Európa – rövidesen egy 60 000 fős gyorshaderővel felfegyverezve – megszületett. “Hazatérnek az elrabolt gyermekek”, állt 2002. december 16-án a félhivatalos osztrák Wiener Zeitung szalagcímében. Véleményük szerint tehát – és ezzel a lap sem a médiában, sem a politikában nem áll egyedül – az új tagjelöltek lakossága és régiói a Jaltai Konferenciát és a háború 1945-ös befejeződését követően Moszkva által eltéríttettek, de a koppenhágai EU-csúcs sorsukat most visszahelyezte jog szerinti szüleik kezébe. Az interpretáció ilyen mértékű őszintesége arról tanúskodik, hogy Európa imperialistái nyugtalanító magabiztossággal mérlegelik érveiket.

2002. december 13. és péntek volt, amikor a hideg dán fővárosban az EU keleti bővítését kimunkáló 65 politikus – államfők, miniszterelnökök és külügyminiszterek – a “családi fényképen” (ahogy a sajtó nevezi) belemosolygott a kamerákba. A következő hónapok során Ciprus kivételével valamennyi jelölt országban csatlakozási népszavazásokra került sor, amelyek mindenütt az EU-tagság igenlésével zárultak. Litvánia kivételével, ahol a választásra jogosultaknak mintegy 64%-a járult az urnák elé, sehol sem tapasztalhattunk csatlakozási eufóriát. 2003. április 12-én a magyar választópolgároknak még a fele sem élt demokratikus jogaival; a rendszerváltás e végső, sorsdöntő napján 64%-uk otthon maradt. Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban és Szlovéniában egyaránt 60% alatt maradt a választási részvétel. A felfokozott hangulat, hogy új (társadalmi és politikai) korszak kezdődik, teljességgel hiányzott. A közép-kelet-európai emberek többsége – a média és a politikusok megfelelő instrukcióit követve – elfogadta a látszólag elkerülhetetlent.

Az egyes országok politikai elitjeinek mozgástere 2004. május 1-jével végérvényesen leszűkül, a brüsszeli törvények ugyanis a nemzeti törvényhozás fölött állnak. Egyes közép-kelet-európai államok fokozott közeledése a katonai téren egyre határozottabban egyeduralomra törő Egyesült Államokhoz – ahogyan az az USA Irak elleni támadása következtében máris megfigyelhető – a felszínen növekvő külpolitikai lehetőségeket sugallhat. És valóban, a német vezetésű Európai Unió, illetve az USA-vezette NATO között fennálló strukturális ellentétek némi politikai lélegzetvételhez juttathatják Kelet-Európát. Azonban sem az EU-tagsággal járó gazdasági kényszerek, sem a költséges felfegyverkezés követelménye nemigen alkalmasak rá, hogy a közeljövőben megnöveljék az Európai Unió keleti tagországainak politikai mozgásterét.

 

(Fordította: Bellon Erika)

 

 

Jegyzetek

 

* A tanulmány a szerző Osterweiterung. Vom Drang nach Osten zur Peripheren EU-Integration című könyve (Wien, 2003) egyik fejezetének szerkesztett változata.

¹ Vö. Verträge zur Gründung der Europäischen Gemeinschaften. Brüsszel–Luxemburg, 1987, 527. o.

² Uo. 125. o.

³ Uo. az EGK-szerződés 3. paragrafusa, 125. o.

⁴ Uo.

⁵ Uo.

⁶ 1985. február 1-jén Grönland kilépett az Európai Közösségből. Ez volt idáig az egyetlen ilyen eset.

⁷ Vö. Verträge zur Gründung der Europäischen Gemeinschaften. Brüsszel–Luxemburg, 1987 (Egységes Európai Okmány). 544. o.

⁸ Vö. Bundesgesetzblatt 1994, II. rész, 3205. o. Németország, (in: http://www.jura.uni-sb.de/BGBI/)

⁹ Vö. uo., 3406. o. Németország, (in: http://www.jura.uni-sb.de/BGBI/)

¹⁰ Peter Gowan: “Die EU und die ungewisse Zukunft des Ostens”, in: Ost-West-Gegeniformationen, 2001/1. Graz 2001, 4. o.

¹¹ Az idézet forrása Európai Bizottság (szerk.): “Agenda 2000: Egy erősebb és kibővített Európai Unió”, in: Bulletin der Europäischen Union, 5/97. melléklet. Luxemburg 1997, 43. o.

¹² Időközben az EU tagországainak száma Ausztria, Svédország és Finnország 1995-ös csatlakozásával 15-re nőtt. Norvégiában az állampolgárok többsége népszavazás keretében elutasította a csatlakozást.

¹³ A “Phare” rövidítés jelentése: “Pologne, Hongrie: Assistance à la Re­st­ructu­ration Economique”.

¹⁴ Vö. Kurier, 1998. május 15.

¹⁵ Vö. Dorothee Bohle: “EU-Integration und Osterweiterung”: Egy új európai rendetlenség körvonalai, in: Die Konfiguration Europas. Dimensionen einer kritischen Integrationstheorie, szerkesztette Hans-Jürgen Bieling és Jochen Steinthilber. Münster 2000, 310. o.

¹⁶ Jacques Santer Bécsben, az osztrák gyáriparosok egyesülete előtt elhangzott beszéde, 1998. július 2. (“Die Europäische Union auf das nächste Jahrhundert vorbereiten: Herausforderung für die österreichische Präsidentschaft”)

¹⁷ Az 1957-es Római Szerződés még csak minősített többségi döntést említ, a gyors döntéshozatalt elősegítendő.

¹⁸ A minősített többséghez elérendő küszöb a Tanács esetében – legföljebb 27 tagországot figyelembe véve – a szavazatok 73,4%-a.

¹⁹ Az egyes fejezetek címei (az élen a lényeggel): Az áruk szabad mozgása (1), A szabad költözködés joga (2), A szolgáltatások szabad mozgása (3), A tőke szabad mozgása (4), A társasági jog (5), A versenypolitika (6), A mezőgazdaság (7), A halászat (8), A közlekedési politika (9), Az adók (10), A gazdasági és monetáris unió (11), A statisztika (12), A szociális és a foglalkoztatási politika (13), Az energiapolitika (14), Iparpolitika (15), A kis- és közepes vállalkozások (16), A tudomány és a kutatás (17), Az általános és a szakképzés (18), Telekommunikáció és információtechnológia (19), A kultúra és az audiovizuális média (20), Regionális politika (21), Környezetvédelem (22), Fogyasztó- és egészségvédelem (23), Jog és belügy (24), Vámunió (25), Külkapcsolatok (26), Közös kül- és biztonságpolitika (27), Pénzügyi ellenőrzés (28), Államháztartás (29), Intézményi kérdések (30), Egyéb (31)

²⁰ Az EU Bizottsága, idézi Markus Warasin: Die Osterweiterung der Europäi­schen Union. Chancen, Risiken, Interessen. Bozen 2000, 103. o.

²¹ Assemblée nationale 1998, idézi Dorothee Bohle: “EU-Integration und Osterweiterung”: Egy új európai rendetlenség körvonalai, in: Die Konfiguration Europas. Dimensionen einer kritischen Integrationstheorie, szerkesztette Hans-Jürgen Bieling és Jochen Steinthilber. Münster 2000, 310. o.

²² Klaus Hänsch: “Der Weg zur Osterweiterung der EU”, in: Europa braucht den Osten, szerkesztette Peter Kreyenberg. Stuttgart 1998. 28. o.

²³ Európai Tanács: A vezetés végső következtetései. Koppenhága, 2002. december 12–13.

²⁴ Rasmussen az Európai Parlamenthez címzett üzenetében, a Koppenhágai Csúcsértekezletet követően. Az idézet forrása: Enlargement Weekly, 2002. december 20. (vö. http://europa.eu.int/comm/enlargement/index_en.html)

 

Baloldaliak az EU Alkotmányos Szerződéséről.

Európa egyesítésének gondolata egészen a Római Birodalom bukása utáni időkig nyúlik vissza. Nagy Károly szeme előtt is a régi Róma fénye lebegett, amikor az antik világ felbomlása után elsőként kívánta Európát egyesíteni.

Később a keresztény királyok a Szentföld visszaszerzése érdekében, majd a terjeszkedő Oszmán Birodalom ellen kívánták Európát összefogni. Az egyesítési kísérletek részlegesen sikeresnek is mondhatók, hiszen például a Német-római Birodalom vagy nyolcszáz évig állt fenn és a Közép-Európát egyesítő Habsburg-uralom is több száz évig tartott.

A huszadik században aztán szinte minden évtizedben felbukkant egy-egy elképzelés, míg végül a francia külügyminiszterről elnevezett Schuman-terv sikeresen megvetette a mai Európai Unió alapját, az Európai Szén és Acél Közösséget. A részt vevő országok száma két évtizeden keresztül változatlan maradt, majd a közösség egyre gyorsuló ütemben kezdett bővülni, míg végül az elmúlt májusban huszonöt tagúvá vált, és még nincs vége, mert hamarosan Románia, Bulgária is tagja lesz az uniónak, és hosszabb távon nyilván nem hagyhatók ki a balkáni országok és Törökország.

Azt, hogy a bővülő uniónak valamilyen alkotmányra lenne szüksége, a leakeni nyilatkozat (2001. december) veti fel, de mint hosszabb távú perspektívát. A leakeni nyilatkozat alapvetően rendet akart tenni az unió életét addig szabályzó mintegy nyolc különböző szerződés egyre áttekinthetetlenebbé váló szövegei között, ezért egy konvent összehívását határozta el, amelynek 105 tagú testületébe már meghívták a csatlakozásra váró tizenhárom ország (a már csatlakozott tíz és Románia, Bulgária és Törökország) képviselőit is. A Konventben tizenegy munkacsoport foglalkozott az alkotmány egyes részterületeivel, és mikor már jó ideje (közel egy éve) vitatkoztak, Giscard d'Estaing, a Konvent elnöke, előállt egy alkotmánytervezet vázlatával, amelyet már csak fel kellett öltöztetni és egy kicsit vitatkozni rajta.

Az ilyen módon végül is elkészült és a kormányfők által aláírt alkotmány négy fő részre oszlik, amelyet az alkotmány szerves részét képező, kötelező erejű jegyzőkönyvek és a nem kötelező erejű nyilatkozatok egészítenek ki.

Az alkotmány első része lényegében az unió szervezeti felépítését tartalmazza, és tulajdonképpen ez az a rész, amin a Konvent vitatkozott, ugyanis az alapvető jogokkal foglalkozó második részt az Európa Tanács egy még az ötvenes évekre visszanyúló anyagából vették át (némi kiegészítéssel), az alkotmány legnagyobb részét kitevő és működését meghatározó harmadik részt pedig nem is vitatták meg, hanem egyszerűen átvették a korábbi egyezményekből. Az alkotmány negyedik része a záró rendelkezéseket tartalmazza. Mindezeket az alkotmány kötelező erejű részének tekintett jegyzőkönyvek és a nem kötelező jellegű egyoldalú deklarációk egészítik ki.

Az alkotmány bevezető része, a Preambulum, egy Thuküdidész-idézettel kezdődik, amely szerint: "Mi olyan alkotmány szerint élünk, amelynek neve, mivel az uralom nem néhány ember, hanem a többség kezében van, demokrácia."

Néhány sorral lejjebb arról van szó, hogy az alkotmányt abban a hitben hozták létre, "hogy az újraegyesült Európa – valamennyi lakója, köztük a leggyengébbek és a leginkább elesettek javára – továbbra is a civilizáció, a haladás és a jólét útján kíván haladni". A Preambulumban megfogalmazott hittételek és a valóság közötti eltérés az alkotmány egészére jellemző, és különösen az alkotmány harmadik része (amely nem más, mint a neoliberális hittételek paragrafusokba szedése) alapjaiban kérdőjelezi meg az első és második rész hitelességét.

Az alkotmány első – a konvent és a kormányfők által ténylegesen megvitatott – részében az unió létrehozásával, alapértékeivel, céljával és az unió irányító szerveivel és a hatáskörök azok közötti megosztásával foglalkozik.

Rögtön az első cikk első mondata azt mondja, hogy "Európa polgárainak és államainak közös jövőjük építésére irányuló akaratától vezérelve, ezzel az Alkotmánnyal létrejön az Európai Unió". Sajnos azonban az alkotmánnyal kapcsolatos kérdésekről mind ez idáig az európai polgárokat senki sem kérdezte meg. Az Eurobarometer felmérése szerint a Konvent munkája idején az állampolgárok kétharmadának fogalma sem volt arról, hogy létezik-e, és ha igen, mivel foglalkozik a Konvent.

Az I-2. cikk az unió értékeivel foglalkozik, és kimondja, hogy: "Az unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul."

Az I-3. cikk az unió céljaival foglalkozik, mely szerint: "Az unió Európa fenntartható fejlődéséért munkálkodik, amely kiegyensúlyozott gazdasági növekedésen, árstabilitáson, magas versenyképességű, teljes foglalkoztatottságot és társadalmi haladást célul kitűző szociális piacgazdaságon alapul" (I–3.3.). Sajnos azonban, ha az alkotmány olvasásában túljutunk az első két részen, az első részben említetteknek éppen az ellenkezőjét találjuk. A III-177. cikk ugyanis a következőket mondja: "Az I-3. cikkben meghatározott célok megvalósítása érdekében a tagállamok és az unió tevékenysége – az alkotmányban előírtak szerint – magában foglalja egy olyan gazdaságpolitika bevezetését, amely a tagállamok gazdaságpolitikájának szoros összehangolásán, a belső piacon és a közös célkitűzések meghatározásán alapul, és amelyet a szabad versenyen alapuló nyitott piacgazdaság elvével összhangban valósítanak meg."

Talán nem kell hangsúlyozni, hogy gazdaság- és társadalompolitikai szempontból a szociális és a szabad piacgazdaság egymás ellentéte.

Ezt a harmadik részt – mint említettük – sohasem vitatták meg, hanem a korábbi egyezményekből lett szó szerint átvéve. Az alkotmány első és harmadik része közötti alapvető ellentmondás azonban csak Sylvia-Yvonne Kaufmann-nak, egy baloldali (nem szocialista) német képviselőnek tűnt fel a Konvent utolsó napján. Felszólalására azonban senki sem reagált.

Még talán érdemes megjegyezni, hogy bár senki sem tagadja, hogy az unió nemzetállamokból áll, és az egész unió működésének leglényegesebb kérdése, hogy ezek az államok, megtartva nemzeti identitásukat, hogyan tudnak együttműködni, e kérdést az alkotmány egy mondattal intézi el: "Az unió tiszteletben tartja a tagállamok alkotmány előtti egyenlőségét, valamint nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is" (I-5.1.). Arról azonban, hogy a nemzeti identitás tiszteletben tartásának mi is lehet a konkrét tartalma (a területi integritás biztosításán túlmenően) nem esik szó. És az alkotmányban nem esik szó a többségi és kisebbségi kollektív jogokról és azok egymáshoz való viszonyáról sem, holott mindenki előtt, aki csak egy kicsit is ismeri a nyugat-európai társadalmi problémákat, világos, hogy a többség és a kisebbség viszonya lesz az elkövetkező évtizedek legfontosabb társadalompolitikai és politikai problémája.

Az alapvető értékek és célok meghatározása után az alkotmány az unió különböző intézményeivel foglalkozik. Az alkotmány öt, az unió működését meghatározó intézményt nevez meg, ezek az Európai Parlament, az Európai Tanács, a Miniszterek Tanácsa, az Európai Bizottság és az Európai Bíróság.

Ezek közül talán az Európai Parlament a legismertebb, hiszen mind a huszonöt tagországban épp az elmúlt júniusban tartották az európai parlamenti választásokat. A parlamentnek a Szén- és Acélközösség létrejöttekor és később sokáig csak névleges szerepe volt, az európai honatyák azonban szívós munkával elérték, hogy bár törvényjavaslatot még a jelenlegi alkotmány szerint sem kezdeményezhetnek (ez a bizottság monopóliuma), de megakadályozhatják azon javaslatok elfogadását, amelyekkel nem értenek egyet.

Az Európai Tanács a tagállamok állam- és kormányfőiből álló legfőbb döntéshozó szerv. Az Európai Tanács adja az unió fejlődéséhez szükséges ösztönzést, és meghatározza annak általános politikai irányait és prioritásait, viszont nem rendelkezik jogalkotási hatáskörrel (I-21. cikk). Az Európai Tanácsot (European Council) nem szabad összetéveszteni az Európa Tanáccsal (Council of Europe), mely utóbbi egy 1949-ben alapított, strasbourg-i székhelyű, mintegy 45 európai tagállamot tömörítő összeurópai szervezet mindenfajta hatáskör nélkül, bár állásfoglalásaival – főleg társadalmi jellegű kérdésekben – erkölcsi nyomást gyakorolhat.

Az alkotmány szerint – szemben az eddigi féléves rotációs rendszerrel – az Európai Tanács két és fél évre egy elnököt választ magának, aki mintegy az Európai Unió elnökének is tekinthető. A Konventben azt beszélték, hogy az unió elnöki posztja Giscard d'Estaing ötlete volt, és ezt a posztot tartósabbnak és erősebbnek képzelte el annál, mint ami megvalósult és mindenekelőtt magának szánta. Ellenfelei, főleg a bizottságiak, akik maguk akarnak az unió fő mozgatói és képviselői maradni, azonban keresztülhúzták a számítását, és az ötlet csak egy elég gyenge formában került az alkotmányba. A későbbiek folyamán így is gondot okozhat, ha a bizottság elnöke, tehát az európai miniszterelnök és az Európai Tanács elnöke, tehát az unió elnöke más nyelven beszél.

A Miniszterek Tanácsa, amit röviden csak Tanácsként szoktak emlegetni, a tagállamok szakminisztereiből áll, és az egyes tárcáknak megfelelően többféle formációja van. Így például a tagállamok mezőgazdasági miniszterei a Mezőgazdasági Tanácsban, a közlekedési miniszterek a Közlekedési Tanácsban találkoznak és így tovább. Ez a testület valójában az, amely – a parlamenttel egyetértésben – az unió életét befolyásoló törvényeket hozza. Kétféle törvényt hozhat, az egyik az úgynevezett európai törvény, amely kötelező erejű és mindegyik tagállamban közvetlenül alkalmazandó, míg a másik az európai kerettörvény, amely az elérendő célokat tekintve minden címzett tagállamra kötelező, azonban a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyja. Rendes körülmények között a Tanács minősített többséggel hozza meg döntéseit. A minősített többséghez a Tanács tagjai legalább 55%-ának és legalább tizenötüknek, egyben az unió népességének legalább 65%-át képviselő tagállamok szavazata szükséges (I-25. cikk).

Pont ezzel a minősített többséggel kapcsolatos vita volt az, ami miatt Lengyelország 2003 decemberében nem írta alá az alkotmánytervezetet, és sikerült is elérnie, hogy a minősített többség szintjét magasabbra emeljék (például az eredeti javaslatban az unió népességének 60%-a szerepelt, és nem volt kikötve a tizenöt tagállam). Ezzel együtt az újonnan csatlakozott 10 tagállam együttesen sem lesz képes megakadályozni egy az érdekeit sértő határozatot, a népesség mindössze 7 százalékát kitevő tizenegy legkisebb tagállam együttes fellépése viszont megakadályozhat egy olyan határozatot, amelyet a népesség 93%-a támogat.

Hogy ezek az arányok végül döntésképtelenséget eredményeznek-e, avagy a törvényjavaslatokról való szavazás többé-kevésbé az elgondolások szerint fog működni, azt majd az idő eldönti. Mindenesetre várható, hogy a döntéseket eddig is jellemző alkudozás és "árukapcsolás" megerősödik. Az árukapcsolás annyit jelent, hogy az egyes országok megalkusznak, hogy a másik számára fontos kérdésekben kölcsönösen támogatják egymást. Például Magyarország halászati kérdésekben – lévén nincs tengeri halászata – bármely ország álláspontját támogathatja, ha az cserébe egy Magyarország számára fontos kérdésben, a magyar érdekeknek megfelelően szavaz.

Egy törvény, illetve kerettörvény csak akkor tekinthető elfogadottnak, ha a Tanács és az Európai Parlament is jóváhagyja, ez az úgynevezett együtt döntési eljárás, amely még a rendes jogalkotási keretek között is egy elég komplikált procedúra, részletes leírása a harmadik részben, a III-396. paragrafusban található.

Az Európai Bizottság az unió irányító szerve, amelyet úgy kell elképzelni, mint a hazai minisztériumok összességét, ahol az egyes minisztériumokat Főigazgatóságoknak (directorate general) hívják. Ilyenből (az összevonások és szétválasztások függvényében) mintegy 25-30 van az unióban, de egy részük csak a belső ügyekkel foglalkozik (például fordítók). Az itt dolgozók összlétszámát mintegy húszezerre becsülik, de további mintegy ezer, külső szakértőkből álló, fő- és albizottságot működtetnek. E bizottságok képezik a tizenöt-húszezer fősre becsült brüsszeli lobbista had fő vadászterületeit, hiszen ezekben a bizottságokban lehet érdemben befolyásolni a készülő intézkedéseket.

Már az eddigiekből is lehet érzékelni, hogy az a szó, "bizottság", sok mindent jelenthet, és ezért mindig meg kell keresni a jelzőjét, hogy tudjuk, miről van szó. A hazai minisztériumoknak megfelelő bizottságokat egy ugyancsak Bizottságnak (de nagybetűvel) nevezett testület irányítja. E testületbe minden egyes tagország egy úgynevezett biztost (commissioner) nevez ki. Hazánkat decemberig Balázs Péter, ezt követően pedig, a következő öt évben, Kovács László fogja képviselni.

Az alkotmány szerint a Bizottság fő feladata, hogy az unió egészének érdekeit képviselje, és ennek érdekében megfelelő törvényeket, akciókat kezdeményezzen. A Bizottság irányítja az unió programjait és hajtja végre költségvetését, továbbá az alkotmány rendelkezéseinek megfelelően koordinációs, végrehajtó és igazgatási feladatokat lát el.

Az unió jogalkotási aktusait – kivéve, ha az alkotmány ettől eltérően rendelkezik – kizárólag a Bizottság javaslata alapján lehet elfogadni, tehát a bizottság az unió motorja, az unió fejlődését nagymértékben meghatározó intézmény.

A Bizottság elnökét, az európai miniszterelnököt az Európai Tanács javaslata alapján az Európai Parlament tagjainak többségével (tehát abszolút többséggel) választja meg. Erre minden parlamenti választás után kerül sor. Az elmúlt választásokat követően a portugál nemzetiségű José Manuel Barrosót választották meg öt évre a Bizottság elnökének.

A luxemburgi székhelyű Európai Bíróság a Bíróságból (magyar megfelelője a Legfelsőbb Bíróság), a Törvényszékből (ez az elsőfokú bíróságoknak felel meg) és különös hatáskörű (meghatározott ügyekben eljáró) törvényszékekből áll. A Bíróság feladata, hogy biztosítsa a jog tiszteletben tartását az alkotmány értelmezése és alkalmazása során. A Bíróság és a Törvényszék tagállamonként egy-egy bíróból áll, akiket az unió olyan személyiségei közül választanak ki, akiknek szakmai felkészültségéhez és függetlenségéhez nem férhet kétség.

A Bíróság eddigi működése során jelentős szerepet játszott a közösségi szerződések olyan értelmezésében, amely az unió illetékességét a lehető legszélesebb körre terjesztette ki. Például 1964-ben, egy ügyben úgy határozott, hogy a közösségi jog elsőbbséget élvez a nemzeti joggal szemben. 1970-ben egy másik ügyben pedig, hogy a közösségi jog a nemzeti alkotmányokkal szemben is előnyt élvez. Mindezen jogértelmezések ma már az alkotmány szerves részét képezik, vagyis az európai törvények felülírják az egyes országok saját alkotmányát.

A fenti öt intézményen kívül a gazdaságirányítás terén alapvető szerepe van az Európai Központi Banknak, amely az unió monetáris politikáját irányítja, és elsődleges célja az árstabilitás fenntartása. Csak az árstabilitás megtartása mellett támogathatja az unió más gazdaságpolitikai céljait, például a gazdasági növekedés ösztönzését avagy a munkanélküliség csökkentését.

Mindezen intézményeket két tanácsadó szerv egészíti ki. Az egyik a Régiók Bizottsága, amely a regionális és helyi testületek választott képviselőiből áll és a Gazdasági és Szociális Bizottság, amely a munkaadók és a munkavállalók szervezeteit (szakszervezetek), valamint a gazdasági és társadalmi élet civil szervezeteit tömöríti.

Az alkotmány első részéből fontos még az unió hatásköreinek meghatározása. Eszerint az uniónak vannak kizárólagos hatáskörei, ahol csak az unió törvénykezhet. Ezek a területek a gazdasági életre vonatkoznak, így magukban foglalják a vámpolitikát, a belső piac működéséhez szükséges versenyszabályok megállapítását, a monetáris politikát és a közös kereskedelempolitikát, sőt a maastrichti kritériumok miatt a költségvetési politika alapvető jellemzőinek (eladósodás, hiány mértéke, infláció) előírását is.

Az unió kizárólagos hatáskörrel rendelkezik nemzetközi megállapodás megkötésére is, ha annak megkötését valamely uniós jogalkotási aktus írja elő, vagy amennyiben az közösségi jogszabályokat érint.

Vannak azután megosztott hatáskörök, ahol elvben a tagországok is törvénykezhetnek, de csak akkor, ha maga az unió nem törvénykezik, vagyis e területen is érvényesül az uniós jogalkotás elsőbbsége. Ilyen területek például a belső piac, a szociálpolitika egy része, a gazdasági, társadalmi és területi kohézió, a mezőgazdaság és a környezetvédelem, a fogyasztóvédelem, a közlekedés, a transz-európai hálózatok és az energiaügy.

Ezen túlmenően létezik azután az intézkedések összehangolásának hatásköre, ami azt jelenti, hogy az unió intézkedéseket hozhat a tagállamok gazdaságpolitikájának, foglalkoztatáspolitikájának, szociálpolitikájának összehangolása érdekében, ami általában e politikákra vonatkozó átfogó iránymutatásokban ölt testet.

Az unió közös kül- és biztonságpolitikára vonatkozó hatásköre a külpolitika minden területére és az unió biztonságát érintő valamennyi kérdésre kiterjed, ideértve egy közös védelempolitika fokozatos kialakítását, amely közös védelemhez vezethet.

Mint a felsorolásokból látható, a nemzeti törvénykezés ugyancsak szűk területre szorul vissza az alkotmány érvénybelépése után, és ebből a szempontból az unió úgy működik, mint egy szövetségi (föderatív) állam, ugyanakkor teljes mértékben hiányoznak azok a központi források, amelyek minden föderációban az összetartó erőt képviselik, például az egyes intézkedések bizonyos területeken jelentkező negatív gazdasági vagy társadalmi hatását kompenzálják. A még 1977-ben készült MacDougall-jelentés szerint az egyre inkább integrálódó unió központi költségvetése el kellene, hogy érje a GDP 5-7%-át, egy föderatív állam költségvetése pedig a GDP 25%-ára terjedne ki. A jelenlegi jogi állapot, amely kimondatlanul, de a hatáskörökből kikövetkeztethetően egy föderatív államformához közelít, valahol a két érték közötti költségvetést igényelne. Ezzel szemben a következő, 2007-2013-ra szóló költségvetés plafonja a GDP 1,24%-a, de a "hatok bandája" ezt is megkérdőjelezi. A hat legnagyobb nettó befizető ország (Ausztria, Franciaország, Hollandia, Nagy-Britannia, Németország és Svédország) miniszterelnökei, egy 2003. december 15-én kelt levelükben azt írják a Bizottság elnökének, Romano Prodinak, hogy: "Mélyen elkötelezettek vagyunk az európai szolidaritás mellett… (de) a demográfiai problémák és a magas növekedés fenntartása szilárd költségvetést igényel… ezért az (EU) átlagos kiadásai a következő pénzügyi időszakban – véleményünk szerint – nem haladhatják meg a GNI 1%-át." Prodi e levélre azt válaszolta: "A csodák nem tartoznak az én hatáskörömbe… 1%-kal nem lehet elérni azt, amit e tagállamok és a többiek tőlünk várnak."

Az alkotmány legnagyobb ellentmondása az, hogy az unió finanszírozására irányuló kézség meg sem közelíti azt az összeget, amelyet a politikai ambíciók megkövetelnének.

Visszatérve magához az alkotmány szövegéhez, az első részből még ki lehet emelni a megerősített együttműködés intézményét, ami azt jelenti, hogy önkéntes alapon egyes országok szorosabban együttműködhetnek, mint a többi, ha ez az együttműködés elősegíti, és nem veszélyezteti az unió egészének céljait, vagyis az egyre szorosabb integrációt.

A Konventen részt vevő civil szervezetek legnagyobb eredményként azt könyvelhetik el, hogy az alkotmányba bekerült egy népi kezdeményezést lehetővé tevő klauzula (I-47.4. cikk), amely lehetőséget ad arra, hogy elegendő számú országból származó, egymillió aláírás összegyűjtése esetén ezek az állampolgárok kezdeményezhetik, hogy a Bizottság megfelelő javaslatokat terjesszen elő (emlékeztetőül: csak a Bizottság terjeszthet be törvényjavaslatot). Persze ezt a Bizottság meg is tagadhatja, de a reá irányuló erkölcsi nyomás ilyen esetben mindenképpen elég hatalmas lenne ahhoz, hogy a kérést figyelembe vegye.

Az alkotmány első részéből még egy dolgot érdemes kiemelni, azt, hogy az unióból – igaz elég komplikált módon, de – ki lehet lépni (I-60. cikk).

Az alkotmány második része az unió alapjogi chartája, amely az Európa Tanács által még 1950-ben készített nyilatkozat továbbfejlesztett változata. Jelenlegi formájában a 2000. decemberi nizzai kormányfői értekezlet fogadta el. A charta hat fejezetben (méltóság, szabadságok, egyenlőség, szolidaritás, polgárok jogai, igazságszolgáltatás) foglalja össze mindazt, amit egy európai polgár egyáltalán álmodhat. A számos jókívánság (például a tisztes megélhetést célzó szociális támogatásra és lakástámogatásra való jogosultság mindazok esetében, akik nem rendelkeznek az ehhez elégséges pénzeszközökkel) mellett olyan, a való élettől némiképp elrugaszkodott kitételeket is tartalmaz, mint a véleménynyilvánítás szabadsága, a tömegtájékoztatás szabadsága és sokszínűsége, valamint hogy minden gyanúsított személyt mindaddig ártatlannak kell vélelmezni, amíg bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították. A charta azért került be az alkotmányba, hogy a befolyásukat nagyrészt elvesztett szakszervezeteket és baloldali politikai mozgalmakat némiképp megvigasztalják. Gyakorlati haszna, hogy Strasbourg-ban az Európai Bíróságon panasz tehető a charta által biztosított jogok megsértése miatt. Az Európai Bíróság már ki is jelentette, hogy ítéleteiben hajlandó figyelembe venni a chartát, még akkor is, ha nem vált jogilag kötelező érvényűvé. Az Európai Bíróság már eddig is több esetben hivatkozott a chartára. Sajnos azonban hiába ad igazat az Európai Bíróság valakinek, attól még nem biztos, hogy problémáját orvosolni is fogják. Egyébként is az Európai Bíróságig csak különleges esetekben lehet eljutni, akkor ugyanis, ha bebizonyosodott, hogy a nemzeti szervek nem tudják kezelni az adott problémát. Főleg kisebbségi és a tagországok közötti gazdasági természetű vitákban várható, hogy az Európai Bíróság állást foglal.

Az alkotmány harmadik, az unió politikájával és működésével foglalkozó része összesen 322 törvénycikket tartalmaz (szemben az első rész 60, a második 54 és a negyedik rész 12 cikkével), tehát messze az alkotmány legnagyobb része, amely azokat a részleteket tartalmazza, amelyekben – a közmondás szerint – az ördög lakozik.

A rész terjedelmessége és részletezettsége miatt csak néhány jellemző érdekességet lehet e helyütt kiemelni belőle. Mindenekelőtt a III. cím I. fejezetét, amely a belső piac létrehozásával foglalkozik. A belső piac a négy szabadságra, az áruk, szolgáltatások, tőke és munkaerő áramlásának szabadságára épül.

A munkavállalókat megilleti az unión belüli szabad mozgás joga és a javadalmazás, valamint az egyéb munkafeltételek tekintetében a tagállamok munkavállalói között állampolgárság alapján tilos a megkülönböztetés; emellett valamely tagállam állampolgárainak egy másik tagállam területén történő szabad letelepedésére vonatkozó minden korlátozás is tilos.

Valamely tagállam állampolgárának joga van egy másik tagállam területén önálló vállalkozóként gazdasági tevékenység megkezdésére és folytatására, továbbá vállalkozások alapítására.

Az alkotmány lehetővé teszi valamely tagállam állampolgára számára, hogy egy másik tagállam területén ingatlantulajdont szerezzen, van azonban egy homályos utalás arra, hogy ezt csak úgy teheti meg, ha a tulajdonszerzés nem ellentétes a mezőgazdaság gazdasági és társadalmi szerepének sajátos természetével (III-138.2e és III-227.2. cikk). Az alkotmány e kitételét fel lehet használni a hazai mezőgazdasági földterületek felvásárlásának megakadályozására.

Érdemes megjegyezni, hogy a dánok már a belépéskor kikötötték, hogy nem engedik meg az ország ingatlanainak bizonyos korlátokon túli felvásárlását, és ezt egy, az alkotmánnyal azonos hatállyal bíró jegyzőkönyvben rögzítették. Az ingatlantulajdonok Dániában való megszerzésével kapcsolatos jegyzőkönyv kimondja, hogy: "Az alkotmány rendelkezéseinek ellenére Dánia fenntarthatja az üdülőingatlanok megszerzésével kapcsolatos fennálló jelenlegi szabályozását." Ez a szabályozás arra irányul, hogy a németek ne tudják felvásárolni a dán tengerparti üdülőket. Dániában a föld külföldiek által történő felvásárlásának a gondolata olyan képtelenség, hogy fel sem merült.

A versenyszabályokkal foglalkozó szakasz kimondja (III-167. cikk), hogy a belső piaccal összeegyeztethetetlen a tagállamok által vagy állami forrásból bármilyen formában nyújtott olyan támogatás, amely bizonyos vállalkozásoknak vagy bizonyos áruk termelésének előnyben részesítése által torzítja a versenyt. Kivételek persze itt is akadnak bőven, mint például a Németország felosztása által érintett egyes területek gazdaságának nyújtott támogatás, de a területek alulfejlettségére való hivatkozással is nyújtható állami támogatás.

A harmadik rész második fejezete a gazdasági és monetáris politikával foglalkozik, és lényegében a neoliberális hittételek unióban való alkalmazásának mikéntjét határozza meg, pénzbüntetéssel fenyegetve azokat a tagállamokat, amelyek az előírt költségvetési deficitet túllépik (III-184.10d cikk). Büntetést ténylegesen azonban csak a kisebb országoknak kell fizetniük, a nagyobbak – mint ahogy azt a közelmúlt francia és német példája bizonyította – a Pénzügyminiszterek Tanácsában felmentetik magukat e kötelezettség alól.

A következő fejezet az unió egyes területeken folytatandó politikájával foglalkozik, olyanokkal, mint például a foglalkoztatás, szociálpolitika, mezőgazdaság, közlekedés, kutatás, energiapolitika.

A foglalkoztatáspolitika terén például a Miniszterek Tanácsa a Bizottság javaslata alapján évente iránymutatásokat dolgoz ki, amelyeket a tagállamoknak foglalkoztatáspolitikájukban figyelembe kell venniük. Ami e területen fontos lehet, az az, hogy a belső piacon a munkavállalók foglalkoztatási lehetőségeinek javítása érdekében létrejön az Európai Szociális Alap, amelynek célja az unión belül a munkavállalók foglalkoztatásának megkönnyítése, földrajzi és foglalkozási mobilitásuk növelése, továbbá az ipari és a termelési rendszerben bekövetkező változásokhoz való alkalmazkodásuk megkönnyítése, különösen szakképzés és átképzés útján.

Az újonnan csatlakozott országok szempontjából érdekes lehet a III-220. cikk is, amely kimondja, hogy az átfogó harmonikus fejlődés előmozdítása érdekében az unió úgy alakítja és folytatja tevékenységét, hogy az a gazdasági, társadalmi és területi kohézió erősítését eredményezze. Az unió a különböző régiók fejlettségi szintje közötti egyenlőtlenségek és a legkedvezőtlenebb helyzetű régiók lemaradásának csökkentésére törekszik. E cikk hivatkozási alap lehet a nemzeti gazdaságot erősítő intézkedések végrehajtására.

Az unió a gazdasági és társadalmi harmonizáció céljainak elérését a strukturális alapokkal is támogatja. Ezek az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garanciaalap Orientációs Részlege; az Európai Szociális Alap és az Európai Regionális Fejlesztési Alap. Ezt egészítheti ki az Európai Beruházási Bank és az egyéb meglévő pénzügyi eszközök révén nyújtott támogatás. Persze ezek az összegek a csatlakozó országok igényeihez képest csak névlegesek. Hogy ez érzékelhető legyen, megadunk néhány számadatot. Németország az unió egész éves költségvetésének megfelelő, tehát évi 100 milliárd eurót költ, most már több mint egy évtizede, a 16 milliós keleti tartományok fejlesztésére. A Románia és Bulgária belépésével 106 milliós közép-európai térség fejlesztésére pedig évi 20-25 milliárd juthat. Az egy főre jutó összeg az előbbi esetben évi hatezer, az utóbbi esetben kétszáz euró.

A közös agrárpolitikával kapcsolatban az alkotmány lényegében csak azt mondja ki, hogy e téren a belső piacra vonatkozó versenyszabályok nem érvényesek, a közlekedés- és energiaszektor pedig nagyon is a versenyszabályok alá esik, és az e téren is igénybe vehető kivételes elbánásoktól (III-236.3) eltekintve minden vállalkozó számára (tehát a más országok vállalkozói számára is) biztosítani kell az egyenlő esélyeket.

A harmadik rész negyedik fejezete a "Szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének térsége" hangzatos címet viseli, és az igazságügyi együttműködéssel, a határok ellenőrzésével foglalkozik.

Ezt követi azoknak a területeknek a meghatározása, ahol az unió összehangoló, kiegészítő vagy támogató intézkedéseket tehet. Ide tartozik a népegészségügy, a kultúra, az oktatás, az igazgatási együttműködés, az iparpolitika és a polgári védelem. E téren megint a mindig megtalálható kivételek lehetőségére kell felhívni a figyelmet, amely segítségével egy ország védheti saját iparát (III-279.3.).

Az unió kül- és biztonságpolitikája is a harmadik fejezet része. E téren az alkotmány kimondja, hogy "a tagállamok az unió közös kül- és biztonságpolitikáját a lojalitás és a kölcsönös szolidaritás jegyében tevékenyen és fenntartások nélkül támogatják", valamint, hogy "tartózkodnak minden olyan cselekvéstől, amely ellentétes az unió érdekeivel, illetve ronthatja az unió mint kohéziós erő eredményességét a nemzetközi kapcsolatokban" (III-294.2.). Tehát az alkotmány elfogadása esetén szó sem lehet arról, hogy az "új Európa" támogatja az amerikaiak valamely újabb háborúját, míg az "öreg" része ellenzi azt.

A közös kül- és biztonságpolitikai stratégiát az Európai Tanács alakítja ki, és a (külügy-) Miniszterek Tanácsa dolgozza ki a részleteket és hajtja azt végre. Mindkét testületben a döntéseket – a kivételektől eltekintve – egyhangúsággal hozzák. Az európai külpolitika legfőbb reprezentánsa az unió külügyminisztere, aki egyben a Bizottság egyik elnökhelyettese, és akit az Európai Tanács választ meg minősített többséggel ötéves hivatali időtartamra.

Az unióban néhány ország (például Ausztria, Dánia) megtartotta semlegességét, illetve a katonai akciókból való kimaradását, ennek következtében e területeken "konstruktív távolmaradást" tanúsítanak, ami azt jelenti, hogy az egyhangúságot, illetve a minősített többséget az ő szavazataik leszámítását követően kell meghatározni.

Az alkotmány harmadik része tartalmazza még az unió már említett intézményeit és az unió költségvetésének kidolgozására és elfogadására vonatkozó szabályokat. Végül ez a rész tartalmazza a mindenképpen figyelemre méltó "megerősített együttműködést", ami azt jelenti, hogy egyes országok a kölcsönös érdeklődésre számot tartó területeken szorosabban együttműködhetnek, ha ez egyébként nem ellentétes az unió céljaival. E rendelkezés törvényes alapot ad a sokak által bírált, de a gyakorlatban eddig is érvényesülő (lásd Schengen, euroövezet) "többsebességű" Európának.

Az alkotmány negyedik, befejező része az ilyenkor szokásos általános és záró rendelkezéseket tartalmazza, amiből talán azt érdemes kiemelni, hogy az alkotmánnyal megvalósuló szerződés határozatlan időtartamra (vagyis örök időkre) jön létre, és hogy a jegyzőkönyvek az alkotmány szerves részét képezik.

A több mint 300 oldalt kitevő jegyzőkönyvekre érdemes odafigyelni, mert az egyes országok ezekben rögzítették, hogy mi az, ami rájuk az alkotmányból nem vonatkozik. E szempontból különösen figyelemre méltó a "Dán pozíció" című jegyzőkönyv.

Az alkotmányt kiegészítik még a hozzá csatolt, de nem kötelező érvényű nyilatkozatok. A mintegy 90 oldalt kitevő nyilatkozatok részben az alkotmány egyes cikkelyeihez, főleg a II. részhez, az Alapvető Jogok Chartájához, tesznek megjegyzéseket, illetve azokat magyarázzák, részben az egyes országok egyoldalú nyilatkozatait tartalmazzák, hogy milyen esetekben fogadják el az alkotmány egyes rendelkezéseit. Ez utóbbira példa Hollandia nyilatkozata, amely szerint csak akkor fogadja el, hogy a költségvetéssel kapcsolatos döntések minősített többséggel hozhatók (I-55.4.), ha a nettó befizetői pozíciója megnyugtatóan rendeződik (vagyis nem lesz nettó befizető).

 

*

 

Az alkotmányt 2004. október 29-én Rómában 28 ország (a 2004-ben csatlakozottak mellett Románia, Bulgária és Törökország) állam-, illetve kormányfői ünnepélyesen aláírták, hátravan azonban annak megerősítése (ratifikálása), ami történhet a nemzeti parlamentek döntése, de népszavazás útján is. Eddig tizenegy ország, Dánia, Franciaország, Írország, Luxemburg, Hollandia, Belgium, a Cseh Köztársaság, Spanyolország, Portugália, az Egyesült Királyság és Finnország jelentette be, hogy az alkotmányról 2006-ig bezárólag népszavazást tartanak, de ez a szám bővülhet, mert a legkülönbözőbb civil szervezetek széles körű kampányba kezdtek annak érdekében, hogy az alkotmányról minél több államban népszavazást tartsanak. E kampány egyik legjelentősebb szervezője Jens-Peter Bonde dán képviselő, az Európai Parlament "Függetlenség és Demokrácia" csoportjának elnöke. A népszavazás érdekében folyó kampányt egy "European Referendum Campaign" (Európai Népszavazási Kampány) nevű csoport szervezi, amely civil szervezetek és egyének széles körű koalíciója. A mozgalmat az "European Direct Democracy Movement" (Európai Közvetlen Demokrácia Mozgalom) még 2001-ban hozta létre.

Maga a mozgalom magában foglalja mind a föderalistákat, mind az eurorealistákat és euroszkeptikusokat, és a népszavazás eredményét tekintve semleges.

Bár a Konvent úgy indult, hogy ott a szabad gondolkodásnak tág tere lesz, hamarosan kiderült, hogy a szabad gondolkodás erősen korlátozott. Mindenekelőtt nyilvánvalóvá vált, hogy a Konvent főleg a föderalista nézetek híveit fogja össze. Eredetileg a leakeni nyilatkozat a Konventet Európa népei képviseletének szánta, a Konventbe azonban lényegében csak azok kerültek be, akik egy föderalista megoldás feltétlen hívei voltak, a lakosság azon részét, amely a nemzetállami szuverenitás fenntartásának szükségességét hangsúlyozta, aránytalanul kevesen képviselték.

Ennek ellenére a konvent összeülésének első hónapjaiban az európai együttműködés többféle modellje is választható lehetőségként merült fel. Egyes francia politikusok a "népek Európájáról" beszéltek, amely még de Gaulle nézeteiből eredeztethető. A német Joschka Fischer egy szövetségi állam képét vázolta fel – de maga sem nagyon hitt a megvalósíthatóságában. A lehetőségekről legteljesebb képet Alain Lamarusse az Európai Parlament néppárti csoportjának francia nemzetiségű tagja adta, aki szerint elvben Európa négy formáció között választhat.

E négy formáció közül az egyik a konföderáció, amelyben a domináns szerepet a nemzetállamok játsszák, melyek nemzetközi egyezmények alapján működnek együtt, minimális központi költségvetéssel. A másik lehetőség a föderális állam, amely az előbbi ellentéte, és amelyben az unió egy szuverén egység alkotmánnyal és egy nagy központi költségvetéssel (amerikai, német példa). Végül a harmadik és a negyedik a kettő valamiféle kombinációja lett volna.

Noha ennek az alapvető, a nemzetállami szuverenitásokat és a népfenség elvét érintő kérdésnek a megvitatása lett volna a legfontosabb feladat, de végül is a Konventen e kérdés megvitatása hamarosan lekerült a napirendről.

A ténylegesen elkészült alkotmánynak, azon túlmenően, hogy messze nem az európai lakosság akaratát tükrözi, számos belső ellentmondása van. Ezek közül néhány fontosabb a következő:

Még számos hasonló problémát lehetne említeni, amelyek mind arra mutatnak, hogy az európai alkotmány és egyáltalán az unió jövője (például földrajzi határai) nem lettek végiggondolva. Nagy hiba lenne pusztán egy szűk üzleti vagy politikai elit nyomása miatt egy olyan dokumentumot jóváhagyni, amely a fent jelzett és más megoldatlan kérdések miatt végül is nem Európa egyesülését, hanem sokkal inkább felbomlását eredményezné.