Baloldaliak az EU Alkotmányos Szerződéséről.

Európa egyesítésének gondolata egészen a Római Birodalom bukása utáni időkig nyúlik vissza. Nagy Károly szeme előtt is a régi Róma fénye lebegett, amikor az antik világ felbomlása után elsőként kívánta Európát egyesíteni.

Később a keresztény királyok a Szentföld visszaszerzése érdekében, majd a terjeszkedő Oszmán Birodalom ellen kívánták Európát összefogni. Az egyesítési kísérletek részlegesen sikeresnek is mondhatók, hiszen például a Német-római Birodalom vagy nyolcszáz évig állt fenn és a Közép-Európát egyesítő Habsburg-uralom is több száz évig tartott.

A huszadik században aztán szinte minden évtizedben felbukkant egy-egy elképzelés, míg végül a francia külügyminiszterről elnevezett Schuman-terv sikeresen megvetette a mai Európai Unió alapját, az Európai Szén és Acél Közösséget. A részt vevő országok száma két évtizeden keresztül változatlan maradt, majd a közösség egyre gyorsuló ütemben kezdett bővülni, míg végül az elmúlt májusban huszonöt tagúvá vált, és még nincs vége, mert hamarosan Románia, Bulgária is tagja lesz az uniónak, és hosszabb távon nyilván nem hagyhatók ki a balkáni országok és Törökország.

Azt, hogy a bővülő uniónak valamilyen alkotmányra lenne szüksége, a leakeni nyilatkozat (2001. december) veti fel, de mint hosszabb távú perspektívát. A leakeni nyilatkozat alapvetően rendet akart tenni az unió életét addig szabályzó mintegy nyolc különböző szerződés egyre áttekinthetetlenebbé váló szövegei között, ezért egy konvent összehívását határozta el, amelynek 105 tagú testületébe már meghívták a csatlakozásra váró tizenhárom ország (a már csatlakozott tíz és Románia, Bulgária és Törökország) képviselőit is. A Konventben tizenegy munkacsoport foglalkozott az alkotmány egyes részterületeivel, és mikor már jó ideje (közel egy éve) vitatkoztak, Giscard d'Estaing, a Konvent elnöke, előállt egy alkotmánytervezet vázlatával, amelyet már csak fel kellett öltöztetni és egy kicsit vitatkozni rajta.

Az ilyen módon végül is elkészült és a kormányfők által aláírt alkotmány négy fő részre oszlik, amelyet az alkotmány szerves részét képező, kötelező erejű jegyzőkönyvek és a nem kötelező erejű nyilatkozatok egészítenek ki.

Az alkotmány első része lényegében az unió szervezeti felépítését tartalmazza, és tulajdonképpen ez az a rész, amin a Konvent vitatkozott, ugyanis az alapvető jogokkal foglalkozó második részt az Európa Tanács egy még az ötvenes évekre visszanyúló anyagából vették át (némi kiegészítéssel), az alkotmány legnagyobb részét kitevő és működését meghatározó harmadik részt pedig nem is vitatták meg, hanem egyszerűen átvették a korábbi egyezményekből. Az alkotmány negyedik része a záró rendelkezéseket tartalmazza. Mindezeket az alkotmány kötelező erejű részének tekintett jegyzőkönyvek és a nem kötelező jellegű egyoldalú deklarációk egészítik ki.

Az alkotmány bevezető része, a Preambulum, egy Thuküdidész-idézettel kezdődik, amely szerint: "Mi olyan alkotmány szerint élünk, amelynek neve, mivel az uralom nem néhány ember, hanem a többség kezében van, demokrácia."

Néhány sorral lejjebb arról van szó, hogy az alkotmányt abban a hitben hozták létre, "hogy az újraegyesült Európa – valamennyi lakója, köztük a leggyengébbek és a leginkább elesettek javára – továbbra is a civilizáció, a haladás és a jólét útján kíván haladni". A Preambulumban megfogalmazott hittételek és a valóság közötti eltérés az alkotmány egészére jellemző, és különösen az alkotmány harmadik része (amely nem más, mint a neoliberális hittételek paragrafusokba szedése) alapjaiban kérdőjelezi meg az első és második rész hitelességét.

Az alkotmány első – a konvent és a kormányfők által ténylegesen megvitatott – részében az unió létrehozásával, alapértékeivel, céljával és az unió irányító szerveivel és a hatáskörök azok közötti megosztásával foglalkozik.

Rögtön az első cikk első mondata azt mondja, hogy "Európa polgárainak és államainak közös jövőjük építésére irányuló akaratától vezérelve, ezzel az Alkotmánnyal létrejön az Európai Unió". Sajnos azonban az alkotmánnyal kapcsolatos kérdésekről mind ez idáig az európai polgárokat senki sem kérdezte meg. Az Eurobarometer felmérése szerint a Konvent munkája idején az állampolgárok kétharmadának fogalma sem volt arról, hogy létezik-e, és ha igen, mivel foglalkozik a Konvent.

Az I-2. cikk az unió értékeivel foglalkozik, és kimondja, hogy: "Az unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul."

Az I-3. cikk az unió céljaival foglalkozik, mely szerint: "Az unió Európa fenntartható fejlődéséért munkálkodik, amely kiegyensúlyozott gazdasági növekedésen, árstabilitáson, magas versenyképességű, teljes foglalkoztatottságot és társadalmi haladást célul kitűző szociális piacgazdaságon alapul" (I–3.3.). Sajnos azonban, ha az alkotmány olvasásában túljutunk az első két részen, az első részben említetteknek éppen az ellenkezőjét találjuk. A III-177. cikk ugyanis a következőket mondja: "Az I-3. cikkben meghatározott célok megvalósítása érdekében a tagállamok és az unió tevékenysége – az alkotmányban előírtak szerint – magában foglalja egy olyan gazdaságpolitika bevezetését, amely a tagállamok gazdaságpolitikájának szoros összehangolásán, a belső piacon és a közös célkitűzések meghatározásán alapul, és amelyet a szabad versenyen alapuló nyitott piacgazdaság elvével összhangban valósítanak meg."

Talán nem kell hangsúlyozni, hogy gazdaság- és társadalompolitikai szempontból a szociális és a szabad piacgazdaság egymás ellentéte.

Ezt a harmadik részt – mint említettük – sohasem vitatták meg, hanem a korábbi egyezményekből lett szó szerint átvéve. Az alkotmány első és harmadik része közötti alapvető ellentmondás azonban csak Sylvia-Yvonne Kaufmann-nak, egy baloldali (nem szocialista) német képviselőnek tűnt fel a Konvent utolsó napján. Felszólalására azonban senki sem reagált.

Még talán érdemes megjegyezni, hogy bár senki sem tagadja, hogy az unió nemzetállamokból áll, és az egész unió működésének leglényegesebb kérdése, hogy ezek az államok, megtartva nemzeti identitásukat, hogyan tudnak együttműködni, e kérdést az alkotmány egy mondattal intézi el: "Az unió tiszteletben tartja a tagállamok alkotmány előtti egyenlőségét, valamint nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is" (I-5.1.). Arról azonban, hogy a nemzeti identitás tiszteletben tartásának mi is lehet a konkrét tartalma (a területi integritás biztosításán túlmenően) nem esik szó. És az alkotmányban nem esik szó a többségi és kisebbségi kollektív jogokról és azok egymáshoz való viszonyáról sem, holott mindenki előtt, aki csak egy kicsit is ismeri a nyugat-európai társadalmi problémákat, világos, hogy a többség és a kisebbség viszonya lesz az elkövetkező évtizedek legfontosabb társadalompolitikai és politikai problémája.

Az alapvető értékek és célok meghatározása után az alkotmány az unió különböző intézményeivel foglalkozik. Az alkotmány öt, az unió működését meghatározó intézményt nevez meg, ezek az Európai Parlament, az Európai Tanács, a Miniszterek Tanácsa, az Európai Bizottság és az Európai Bíróság.

Ezek közül talán az Európai Parlament a legismertebb, hiszen mind a huszonöt tagországban épp az elmúlt júniusban tartották az európai parlamenti választásokat. A parlamentnek a Szén- és Acélközösség létrejöttekor és később sokáig csak névleges szerepe volt, az európai honatyák azonban szívós munkával elérték, hogy bár törvényjavaslatot még a jelenlegi alkotmány szerint sem kezdeményezhetnek (ez a bizottság monopóliuma), de megakadályozhatják azon javaslatok elfogadását, amelyekkel nem értenek egyet.

Az Európai Tanács a tagállamok állam- és kormányfőiből álló legfőbb döntéshozó szerv. Az Európai Tanács adja az unió fejlődéséhez szükséges ösztönzést, és meghatározza annak általános politikai irányait és prioritásait, viszont nem rendelkezik jogalkotási hatáskörrel (I-21. cikk). Az Európai Tanácsot (European Council) nem szabad összetéveszteni az Európa Tanáccsal (Council of Europe), mely utóbbi egy 1949-ben alapított, strasbourg-i székhelyű, mintegy 45 európai tagállamot tömörítő összeurópai szervezet mindenfajta hatáskör nélkül, bár állásfoglalásaival – főleg társadalmi jellegű kérdésekben – erkölcsi nyomást gyakorolhat.

Az alkotmány szerint – szemben az eddigi féléves rotációs rendszerrel – az Európai Tanács két és fél évre egy elnököt választ magának, aki mintegy az Európai Unió elnökének is tekinthető. A Konventben azt beszélték, hogy az unió elnöki posztja Giscard d'Estaing ötlete volt, és ezt a posztot tartósabbnak és erősebbnek képzelte el annál, mint ami megvalósult és mindenekelőtt magának szánta. Ellenfelei, főleg a bizottságiak, akik maguk akarnak az unió fő mozgatói és képviselői maradni, azonban keresztülhúzták a számítását, és az ötlet csak egy elég gyenge formában került az alkotmányba. A későbbiek folyamán így is gondot okozhat, ha a bizottság elnöke, tehát az európai miniszterelnök és az Európai Tanács elnöke, tehát az unió elnöke más nyelven beszél.

A Miniszterek Tanácsa, amit röviden csak Tanácsként szoktak emlegetni, a tagállamok szakminisztereiből áll, és az egyes tárcáknak megfelelően többféle formációja van. Így például a tagállamok mezőgazdasági miniszterei a Mezőgazdasági Tanácsban, a közlekedési miniszterek a Közlekedési Tanácsban találkoznak és így tovább. Ez a testület valójában az, amely – a parlamenttel egyetértésben – az unió életét befolyásoló törvényeket hozza. Kétféle törvényt hozhat, az egyik az úgynevezett európai törvény, amely kötelező erejű és mindegyik tagállamban közvetlenül alkalmazandó, míg a másik az európai kerettörvény, amely az elérendő célokat tekintve minden címzett tagállamra kötelező, azonban a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyja. Rendes körülmények között a Tanács minősített többséggel hozza meg döntéseit. A minősített többséghez a Tanács tagjai legalább 55%-ának és legalább tizenötüknek, egyben az unió népességének legalább 65%-át képviselő tagállamok szavazata szükséges (I-25. cikk).

Pont ezzel a minősített többséggel kapcsolatos vita volt az, ami miatt Lengyelország 2003 decemberében nem írta alá az alkotmánytervezetet, és sikerült is elérnie, hogy a minősített többség szintjét magasabbra emeljék (például az eredeti javaslatban az unió népességének 60%-a szerepelt, és nem volt kikötve a tizenöt tagállam). Ezzel együtt az újonnan csatlakozott 10 tagállam együttesen sem lesz képes megakadályozni egy az érdekeit sértő határozatot, a népesség mindössze 7 százalékát kitevő tizenegy legkisebb tagállam együttes fellépése viszont megakadályozhat egy olyan határozatot, amelyet a népesség 93%-a támogat.

Hogy ezek az arányok végül döntésképtelenséget eredményeznek-e, avagy a törvényjavaslatokról való szavazás többé-kevésbé az elgondolások szerint fog működni, azt majd az idő eldönti. Mindenesetre várható, hogy a döntéseket eddig is jellemző alkudozás és "árukapcsolás" megerősödik. Az árukapcsolás annyit jelent, hogy az egyes országok megalkusznak, hogy a másik számára fontos kérdésekben kölcsönösen támogatják egymást. Például Magyarország halászati kérdésekben – lévén nincs tengeri halászata – bármely ország álláspontját támogathatja, ha az cserébe egy Magyarország számára fontos kérdésben, a magyar érdekeknek megfelelően szavaz.

Egy törvény, illetve kerettörvény csak akkor tekinthető elfogadottnak, ha a Tanács és az Európai Parlament is jóváhagyja, ez az úgynevezett együtt döntési eljárás, amely még a rendes jogalkotási keretek között is egy elég komplikált procedúra, részletes leírása a harmadik részben, a III-396. paragrafusban található.

Az Európai Bizottság az unió irányító szerve, amelyet úgy kell elképzelni, mint a hazai minisztériumok összességét, ahol az egyes minisztériumokat Főigazgatóságoknak (directorate general) hívják. Ilyenből (az összevonások és szétválasztások függvényében) mintegy 25-30 van az unióban, de egy részük csak a belső ügyekkel foglalkozik (például fordítók). Az itt dolgozók összlétszámát mintegy húszezerre becsülik, de további mintegy ezer, külső szakértőkből álló, fő- és albizottságot működtetnek. E bizottságok képezik a tizenöt-húszezer fősre becsült brüsszeli lobbista had fő vadászterületeit, hiszen ezekben a bizottságokban lehet érdemben befolyásolni a készülő intézkedéseket.

Már az eddigiekből is lehet érzékelni, hogy az a szó, "bizottság", sok mindent jelenthet, és ezért mindig meg kell keresni a jelzőjét, hogy tudjuk, miről van szó. A hazai minisztériumoknak megfelelő bizottságokat egy ugyancsak Bizottságnak (de nagybetűvel) nevezett testület irányítja. E testületbe minden egyes tagország egy úgynevezett biztost (commissioner) nevez ki. Hazánkat decemberig Balázs Péter, ezt követően pedig, a következő öt évben, Kovács László fogja képviselni.

Az alkotmány szerint a Bizottság fő feladata, hogy az unió egészének érdekeit képviselje, és ennek érdekében megfelelő törvényeket, akciókat kezdeményezzen. A Bizottság irányítja az unió programjait és hajtja végre költségvetését, továbbá az alkotmány rendelkezéseinek megfelelően koordinációs, végrehajtó és igazgatási feladatokat lát el.

Az unió jogalkotási aktusait – kivéve, ha az alkotmány ettől eltérően rendelkezik – kizárólag a Bizottság javaslata alapján lehet elfogadni, tehát a bizottság az unió motorja, az unió fejlődését nagymértékben meghatározó intézmény.

A Bizottság elnökét, az európai miniszterelnököt az Európai Tanács javaslata alapján az Európai Parlament tagjainak többségével (tehát abszolút többséggel) választja meg. Erre minden parlamenti választás után kerül sor. Az elmúlt választásokat követően a portugál nemzetiségű José Manuel Barrosót választották meg öt évre a Bizottság elnökének.

A luxemburgi székhelyű Európai Bíróság a Bíróságból (magyar megfelelője a Legfelsőbb Bíróság), a Törvényszékből (ez az elsőfokú bíróságoknak felel meg) és különös hatáskörű (meghatározott ügyekben eljáró) törvényszékekből áll. A Bíróság feladata, hogy biztosítsa a jog tiszteletben tartását az alkotmány értelmezése és alkalmazása során. A Bíróság és a Törvényszék tagállamonként egy-egy bíróból áll, akiket az unió olyan személyiségei közül választanak ki, akiknek szakmai felkészültségéhez és függetlenségéhez nem férhet kétség.

A Bíróság eddigi működése során jelentős szerepet játszott a közösségi szerződések olyan értelmezésében, amely az unió illetékességét a lehető legszélesebb körre terjesztette ki. Például 1964-ben, egy ügyben úgy határozott, hogy a közösségi jog elsőbbséget élvez a nemzeti joggal szemben. 1970-ben egy másik ügyben pedig, hogy a közösségi jog a nemzeti alkotmányokkal szemben is előnyt élvez. Mindezen jogértelmezések ma már az alkotmány szerves részét képezik, vagyis az európai törvények felülírják az egyes országok saját alkotmányát.

A fenti öt intézményen kívül a gazdaságirányítás terén alapvető szerepe van az Európai Központi Banknak, amely az unió monetáris politikáját irányítja, és elsődleges célja az árstabilitás fenntartása. Csak az árstabilitás megtartása mellett támogathatja az unió más gazdaságpolitikai céljait, például a gazdasági növekedés ösztönzését avagy a munkanélküliség csökkentését.

Mindezen intézményeket két tanácsadó szerv egészíti ki. Az egyik a Régiók Bizottsága, amely a regionális és helyi testületek választott képviselőiből áll és a Gazdasági és Szociális Bizottság, amely a munkaadók és a munkavállalók szervezeteit (szakszervezetek), valamint a gazdasági és társadalmi élet civil szervezeteit tömöríti.

Az alkotmány első részéből fontos még az unió hatásköreinek meghatározása. Eszerint az uniónak vannak kizárólagos hatáskörei, ahol csak az unió törvénykezhet. Ezek a területek a gazdasági életre vonatkoznak, így magukban foglalják a vámpolitikát, a belső piac működéséhez szükséges versenyszabályok megállapítását, a monetáris politikát és a közös kereskedelempolitikát, sőt a maastrichti kritériumok miatt a költségvetési politika alapvető jellemzőinek (eladósodás, hiány mértéke, infláció) előírását is.

Az unió kizárólagos hatáskörrel rendelkezik nemzetközi megállapodás megkötésére is, ha annak megkötését valamely uniós jogalkotási aktus írja elő, vagy amennyiben az közösségi jogszabályokat érint.

Vannak azután megosztott hatáskörök, ahol elvben a tagországok is törvénykezhetnek, de csak akkor, ha maga az unió nem törvénykezik, vagyis e területen is érvényesül az uniós jogalkotás elsőbbsége. Ilyen területek például a belső piac, a szociálpolitika egy része, a gazdasági, társadalmi és területi kohézió, a mezőgazdaság és a környezetvédelem, a fogyasztóvédelem, a közlekedés, a transz-európai hálózatok és az energiaügy.

Ezen túlmenően létezik azután az intézkedések összehangolásának hatásköre, ami azt jelenti, hogy az unió intézkedéseket hozhat a tagállamok gazdaságpolitikájának, foglalkoztatáspolitikájának, szociálpolitikájának összehangolása érdekében, ami általában e politikákra vonatkozó átfogó iránymutatásokban ölt testet.

Az unió közös kül- és biztonságpolitikára vonatkozó hatásköre a külpolitika minden területére és az unió biztonságát érintő valamennyi kérdésre kiterjed, ideértve egy közös védelempolitika fokozatos kialakítását, amely közös védelemhez vezethet.

Mint a felsorolásokból látható, a nemzeti törvénykezés ugyancsak szűk területre szorul vissza az alkotmány érvénybelépése után, és ebből a szempontból az unió úgy működik, mint egy szövetségi (föderatív) állam, ugyanakkor teljes mértékben hiányoznak azok a központi források, amelyek minden föderációban az összetartó erőt képviselik, például az egyes intézkedések bizonyos területeken jelentkező negatív gazdasági vagy társadalmi hatását kompenzálják. A még 1977-ben készült MacDougall-jelentés szerint az egyre inkább integrálódó unió központi költségvetése el kellene, hogy érje a GDP 5-7%-át, egy föderatív állam költségvetése pedig a GDP 25%-ára terjedne ki. A jelenlegi jogi állapot, amely kimondatlanul, de a hatáskörökből kikövetkeztethetően egy föderatív államformához közelít, valahol a két érték közötti költségvetést igényelne. Ezzel szemben a következő, 2007-2013-ra szóló költségvetés plafonja a GDP 1,24%-a, de a "hatok bandája" ezt is megkérdőjelezi. A hat legnagyobb nettó befizető ország (Ausztria, Franciaország, Hollandia, Nagy-Britannia, Németország és Svédország) miniszterelnökei, egy 2003. december 15-én kelt levelükben azt írják a Bizottság elnökének, Romano Prodinak, hogy: "Mélyen elkötelezettek vagyunk az európai szolidaritás mellett… (de) a demográfiai problémák és a magas növekedés fenntartása szilárd költségvetést igényel… ezért az (EU) átlagos kiadásai a következő pénzügyi időszakban – véleményünk szerint – nem haladhatják meg a GNI 1%-át." Prodi e levélre azt válaszolta: "A csodák nem tartoznak az én hatáskörömbe… 1%-kal nem lehet elérni azt, amit e tagállamok és a többiek tőlünk várnak."

Az alkotmány legnagyobb ellentmondása az, hogy az unió finanszírozására irányuló kézség meg sem közelíti azt az összeget, amelyet a politikai ambíciók megkövetelnének.

Visszatérve magához az alkotmány szövegéhez, az első részből még ki lehet emelni a megerősített együttműködés intézményét, ami azt jelenti, hogy önkéntes alapon egyes országok szorosabban együttműködhetnek, mint a többi, ha ez az együttműködés elősegíti, és nem veszélyezteti az unió egészének céljait, vagyis az egyre szorosabb integrációt.

A Konventen részt vevő civil szervezetek legnagyobb eredményként azt könyvelhetik el, hogy az alkotmányba bekerült egy népi kezdeményezést lehetővé tevő klauzula (I-47.4. cikk), amely lehetőséget ad arra, hogy elegendő számú országból származó, egymillió aláírás összegyűjtése esetén ezek az állampolgárok kezdeményezhetik, hogy a Bizottság megfelelő javaslatokat terjesszen elő (emlékeztetőül: csak a Bizottság terjeszthet be törvényjavaslatot). Persze ezt a Bizottság meg is tagadhatja, de a reá irányuló erkölcsi nyomás ilyen esetben mindenképpen elég hatalmas lenne ahhoz, hogy a kérést figyelembe vegye.

Az alkotmány első részéből még egy dolgot érdemes kiemelni, azt, hogy az unióból – igaz elég komplikált módon, de – ki lehet lépni (I-60. cikk).

Az alkotmány második része az unió alapjogi chartája, amely az Európa Tanács által még 1950-ben készített nyilatkozat továbbfejlesztett változata. Jelenlegi formájában a 2000. decemberi nizzai kormányfői értekezlet fogadta el. A charta hat fejezetben (méltóság, szabadságok, egyenlőség, szolidaritás, polgárok jogai, igazságszolgáltatás) foglalja össze mindazt, amit egy európai polgár egyáltalán álmodhat. A számos jókívánság (például a tisztes megélhetést célzó szociális támogatásra és lakástámogatásra való jogosultság mindazok esetében, akik nem rendelkeznek az ehhez elégséges pénzeszközökkel) mellett olyan, a való élettől némiképp elrugaszkodott kitételeket is tartalmaz, mint a véleménynyilvánítás szabadsága, a tömegtájékoztatás szabadsága és sokszínűsége, valamint hogy minden gyanúsított személyt mindaddig ártatlannak kell vélelmezni, amíg bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították. A charta azért került be az alkotmányba, hogy a befolyásukat nagyrészt elvesztett szakszervezeteket és baloldali politikai mozgalmakat némiképp megvigasztalják. Gyakorlati haszna, hogy Strasbourg-ban az Európai Bíróságon panasz tehető a charta által biztosított jogok megsértése miatt. Az Európai Bíróság már ki is jelentette, hogy ítéleteiben hajlandó figyelembe venni a chartát, még akkor is, ha nem vált jogilag kötelező érvényűvé. Az Európai Bíróság már eddig is több esetben hivatkozott a chartára. Sajnos azonban hiába ad igazat az Európai Bíróság valakinek, attól még nem biztos, hogy problémáját orvosolni is fogják. Egyébként is az Európai Bíróságig csak különleges esetekben lehet eljutni, akkor ugyanis, ha bebizonyosodott, hogy a nemzeti szervek nem tudják kezelni az adott problémát. Főleg kisebbségi és a tagországok közötti gazdasági természetű vitákban várható, hogy az Európai Bíróság állást foglal.

Az alkotmány harmadik, az unió politikájával és működésével foglalkozó része összesen 322 törvénycikket tartalmaz (szemben az első rész 60, a második 54 és a negyedik rész 12 cikkével), tehát messze az alkotmány legnagyobb része, amely azokat a részleteket tartalmazza, amelyekben – a közmondás szerint – az ördög lakozik.

A rész terjedelmessége és részletezettsége miatt csak néhány jellemző érdekességet lehet e helyütt kiemelni belőle. Mindenekelőtt a III. cím I. fejezetét, amely a belső piac létrehozásával foglalkozik. A belső piac a négy szabadságra, az áruk, szolgáltatások, tőke és munkaerő áramlásának szabadságára épül.

A munkavállalókat megilleti az unión belüli szabad mozgás joga és a javadalmazás, valamint az egyéb munkafeltételek tekintetében a tagállamok munkavállalói között állampolgárság alapján tilos a megkülönböztetés; emellett valamely tagállam állampolgárainak egy másik tagállam területén történő szabad letelepedésére vonatkozó minden korlátozás is tilos.

Valamely tagállam állampolgárának joga van egy másik tagállam területén önálló vállalkozóként gazdasági tevékenység megkezdésére és folytatására, továbbá vállalkozások alapítására.

Az alkotmány lehetővé teszi valamely tagállam állampolgára számára, hogy egy másik tagállam területén ingatlantulajdont szerezzen, van azonban egy homályos utalás arra, hogy ezt csak úgy teheti meg, ha a tulajdonszerzés nem ellentétes a mezőgazdaság gazdasági és társadalmi szerepének sajátos természetével (III-138.2e és III-227.2. cikk). Az alkotmány e kitételét fel lehet használni a hazai mezőgazdasági földterületek felvásárlásának megakadályozására.

Érdemes megjegyezni, hogy a dánok már a belépéskor kikötötték, hogy nem engedik meg az ország ingatlanainak bizonyos korlátokon túli felvásárlását, és ezt egy, az alkotmánnyal azonos hatállyal bíró jegyzőkönyvben rögzítették. Az ingatlantulajdonok Dániában való megszerzésével kapcsolatos jegyzőkönyv kimondja, hogy: "Az alkotmány rendelkezéseinek ellenére Dánia fenntarthatja az üdülőingatlanok megszerzésével kapcsolatos fennálló jelenlegi szabályozását." Ez a szabályozás arra irányul, hogy a németek ne tudják felvásárolni a dán tengerparti üdülőket. Dániában a föld külföldiek által történő felvásárlásának a gondolata olyan képtelenség, hogy fel sem merült.

A versenyszabályokkal foglalkozó szakasz kimondja (III-167. cikk), hogy a belső piaccal összeegyeztethetetlen a tagállamok által vagy állami forrásból bármilyen formában nyújtott olyan támogatás, amely bizonyos vállalkozásoknak vagy bizonyos áruk termelésének előnyben részesítése által torzítja a versenyt. Kivételek persze itt is akadnak bőven, mint például a Németország felosztása által érintett egyes területek gazdaságának nyújtott támogatás, de a területek alulfejlettségére való hivatkozással is nyújtható állami támogatás.

A harmadik rész második fejezete a gazdasági és monetáris politikával foglalkozik, és lényegében a neoliberális hittételek unióban való alkalmazásának mikéntjét határozza meg, pénzbüntetéssel fenyegetve azokat a tagállamokat, amelyek az előírt költségvetési deficitet túllépik (III-184.10d cikk). Büntetést ténylegesen azonban csak a kisebb országoknak kell fizetniük, a nagyobbak – mint ahogy azt a közelmúlt francia és német példája bizonyította – a Pénzügyminiszterek Tanácsában felmentetik magukat e kötelezettség alól.

A következő fejezet az unió egyes területeken folytatandó politikájával foglalkozik, olyanokkal, mint például a foglalkoztatás, szociálpolitika, mezőgazdaság, közlekedés, kutatás, energiapolitika.

A foglalkoztatáspolitika terén például a Miniszterek Tanácsa a Bizottság javaslata alapján évente iránymutatásokat dolgoz ki, amelyeket a tagállamoknak foglalkoztatáspolitikájukban figyelembe kell venniük. Ami e területen fontos lehet, az az, hogy a belső piacon a munkavállalók foglalkoztatási lehetőségeinek javítása érdekében létrejön az Európai Szociális Alap, amelynek célja az unión belül a munkavállalók foglalkoztatásának megkönnyítése, földrajzi és foglalkozási mobilitásuk növelése, továbbá az ipari és a termelési rendszerben bekövetkező változásokhoz való alkalmazkodásuk megkönnyítése, különösen szakképzés és átképzés útján.

Az újonnan csatlakozott országok szempontjából érdekes lehet a III-220. cikk is, amely kimondja, hogy az átfogó harmonikus fejlődés előmozdítása érdekében az unió úgy alakítja és folytatja tevékenységét, hogy az a gazdasági, társadalmi és területi kohézió erősítését eredményezze. Az unió a különböző régiók fejlettségi szintje közötti egyenlőtlenségek és a legkedvezőtlenebb helyzetű régiók lemaradásának csökkentésére törekszik. E cikk hivatkozási alap lehet a nemzeti gazdaságot erősítő intézkedések végrehajtására.

Az unió a gazdasági és társadalmi harmonizáció céljainak elérését a strukturális alapokkal is támogatja. Ezek az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garanciaalap Orientációs Részlege; az Európai Szociális Alap és az Európai Regionális Fejlesztési Alap. Ezt egészítheti ki az Európai Beruházási Bank és az egyéb meglévő pénzügyi eszközök révén nyújtott támogatás. Persze ezek az összegek a csatlakozó országok igényeihez képest csak névlegesek. Hogy ez érzékelhető legyen, megadunk néhány számadatot. Németország az unió egész éves költségvetésének megfelelő, tehát évi 100 milliárd eurót költ, most már több mint egy évtizede, a 16 milliós keleti tartományok fejlesztésére. A Románia és Bulgária belépésével 106 milliós közép-európai térség fejlesztésére pedig évi 20-25 milliárd juthat. Az egy főre jutó összeg az előbbi esetben évi hatezer, az utóbbi esetben kétszáz euró.

A közös agrárpolitikával kapcsolatban az alkotmány lényegében csak azt mondja ki, hogy e téren a belső piacra vonatkozó versenyszabályok nem érvényesek, a közlekedés- és energiaszektor pedig nagyon is a versenyszabályok alá esik, és az e téren is igénybe vehető kivételes elbánásoktól (III-236.3) eltekintve minden vállalkozó számára (tehát a más országok vállalkozói számára is) biztosítani kell az egyenlő esélyeket.

A harmadik rész negyedik fejezete a "Szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének térsége" hangzatos címet viseli, és az igazságügyi együttműködéssel, a határok ellenőrzésével foglalkozik.

Ezt követi azoknak a területeknek a meghatározása, ahol az unió összehangoló, kiegészítő vagy támogató intézkedéseket tehet. Ide tartozik a népegészségügy, a kultúra, az oktatás, az igazgatási együttműködés, az iparpolitika és a polgári védelem. E téren megint a mindig megtalálható kivételek lehetőségére kell felhívni a figyelmet, amely segítségével egy ország védheti saját iparát (III-279.3.).

Az unió kül- és biztonságpolitikája is a harmadik fejezet része. E téren az alkotmány kimondja, hogy "a tagállamok az unió közös kül- és biztonságpolitikáját a lojalitás és a kölcsönös szolidaritás jegyében tevékenyen és fenntartások nélkül támogatják", valamint, hogy "tartózkodnak minden olyan cselekvéstől, amely ellentétes az unió érdekeivel, illetve ronthatja az unió mint kohéziós erő eredményességét a nemzetközi kapcsolatokban" (III-294.2.). Tehát az alkotmány elfogadása esetén szó sem lehet arról, hogy az "új Európa" támogatja az amerikaiak valamely újabb háborúját, míg az "öreg" része ellenzi azt.

A közös kül- és biztonságpolitikai stratégiát az Európai Tanács alakítja ki, és a (külügy-) Miniszterek Tanácsa dolgozza ki a részleteket és hajtja azt végre. Mindkét testületben a döntéseket – a kivételektől eltekintve – egyhangúsággal hozzák. Az európai külpolitika legfőbb reprezentánsa az unió külügyminisztere, aki egyben a Bizottság egyik elnökhelyettese, és akit az Európai Tanács választ meg minősített többséggel ötéves hivatali időtartamra.

Az unióban néhány ország (például Ausztria, Dánia) megtartotta semlegességét, illetve a katonai akciókból való kimaradását, ennek következtében e területeken "konstruktív távolmaradást" tanúsítanak, ami azt jelenti, hogy az egyhangúságot, illetve a minősített többséget az ő szavazataik leszámítását követően kell meghatározni.

Az alkotmány harmadik része tartalmazza még az unió már említett intézményeit és az unió költségvetésének kidolgozására és elfogadására vonatkozó szabályokat. Végül ez a rész tartalmazza a mindenképpen figyelemre méltó "megerősített együttműködést", ami azt jelenti, hogy egyes országok a kölcsönös érdeklődésre számot tartó területeken szorosabban együttműködhetnek, ha ez egyébként nem ellentétes az unió céljaival. E rendelkezés törvényes alapot ad a sokak által bírált, de a gyakorlatban eddig is érvényesülő (lásd Schengen, euroövezet) "többsebességű" Európának.

Az alkotmány negyedik, befejező része az ilyenkor szokásos általános és záró rendelkezéseket tartalmazza, amiből talán azt érdemes kiemelni, hogy az alkotmánnyal megvalósuló szerződés határozatlan időtartamra (vagyis örök időkre) jön létre, és hogy a jegyzőkönyvek az alkotmány szerves részét képezik.

A több mint 300 oldalt kitevő jegyzőkönyvekre érdemes odafigyelni, mert az egyes országok ezekben rögzítették, hogy mi az, ami rájuk az alkotmányból nem vonatkozik. E szempontból különösen figyelemre méltó a "Dán pozíció" című jegyzőkönyv.

Az alkotmányt kiegészítik még a hozzá csatolt, de nem kötelező érvényű nyilatkozatok. A mintegy 90 oldalt kitevő nyilatkozatok részben az alkotmány egyes cikkelyeihez, főleg a II. részhez, az Alapvető Jogok Chartájához, tesznek megjegyzéseket, illetve azokat magyarázzák, részben az egyes országok egyoldalú nyilatkozatait tartalmazzák, hogy milyen esetekben fogadják el az alkotmány egyes rendelkezéseit. Ez utóbbira példa Hollandia nyilatkozata, amely szerint csak akkor fogadja el, hogy a költségvetéssel kapcsolatos döntések minősített többséggel hozhatók (I-55.4.), ha a nettó befizetői pozíciója megnyugtatóan rendeződik (vagyis nem lesz nettó befizető).

 

*

 

Az alkotmányt 2004. október 29-én Rómában 28 ország (a 2004-ben csatlakozottak mellett Románia, Bulgária és Törökország) állam-, illetve kormányfői ünnepélyesen aláírták, hátravan azonban annak megerősítése (ratifikálása), ami történhet a nemzeti parlamentek döntése, de népszavazás útján is. Eddig tizenegy ország, Dánia, Franciaország, Írország, Luxemburg, Hollandia, Belgium, a Cseh Köztársaság, Spanyolország, Portugália, az Egyesült Királyság és Finnország jelentette be, hogy az alkotmányról 2006-ig bezárólag népszavazást tartanak, de ez a szám bővülhet, mert a legkülönbözőbb civil szervezetek széles körű kampányba kezdtek annak érdekében, hogy az alkotmányról minél több államban népszavazást tartsanak. E kampány egyik legjelentősebb szervezője Jens-Peter Bonde dán képviselő, az Európai Parlament "Függetlenség és Demokrácia" csoportjának elnöke. A népszavazás érdekében folyó kampányt egy "European Referendum Campaign" (Európai Népszavazási Kampány) nevű csoport szervezi, amely civil szervezetek és egyének széles körű koalíciója. A mozgalmat az "European Direct Democracy Movement" (Európai Közvetlen Demokrácia Mozgalom) még 2001-ban hozta létre.

Maga a mozgalom magában foglalja mind a föderalistákat, mind az eurorealistákat és euroszkeptikusokat, és a népszavazás eredményét tekintve semleges.

Bár a Konvent úgy indult, hogy ott a szabad gondolkodásnak tág tere lesz, hamarosan kiderült, hogy a szabad gondolkodás erősen korlátozott. Mindenekelőtt nyilvánvalóvá vált, hogy a Konvent főleg a föderalista nézetek híveit fogja össze. Eredetileg a leakeni nyilatkozat a Konventet Európa népei képviseletének szánta, a Konventbe azonban lényegében csak azok kerültek be, akik egy föderalista megoldás feltétlen hívei voltak, a lakosság azon részét, amely a nemzetállami szuverenitás fenntartásának szükségességét hangsúlyozta, aránytalanul kevesen képviselték.

Ennek ellenére a konvent összeülésének első hónapjaiban az európai együttműködés többféle modellje is választható lehetőségként merült fel. Egyes francia politikusok a "népek Európájáról" beszéltek, amely még de Gaulle nézeteiből eredeztethető. A német Joschka Fischer egy szövetségi állam képét vázolta fel – de maga sem nagyon hitt a megvalósíthatóságában. A lehetőségekről legteljesebb képet Alain Lamarusse az Európai Parlament néppárti csoportjának francia nemzetiségű tagja adta, aki szerint elvben Európa négy formáció között választhat.

E négy formáció közül az egyik a konföderáció, amelyben a domináns szerepet a nemzetállamok játsszák, melyek nemzetközi egyezmények alapján működnek együtt, minimális központi költségvetéssel. A másik lehetőség a föderális állam, amely az előbbi ellentéte, és amelyben az unió egy szuverén egység alkotmánnyal és egy nagy központi költségvetéssel (amerikai, német példa). Végül a harmadik és a negyedik a kettő valamiféle kombinációja lett volna.

Noha ennek az alapvető, a nemzetállami szuverenitásokat és a népfenség elvét érintő kérdésnek a megvitatása lett volna a legfontosabb feladat, de végül is a Konventen e kérdés megvitatása hamarosan lekerült a napirendről.

A ténylegesen elkészült alkotmánynak, azon túlmenően, hogy messze nem az európai lakosság akaratát tükrözi, számos belső ellentmondása van. Ezek közül néhány fontosabb a következő:

Még számos hasonló problémát lehetne említeni, amelyek mind arra mutatnak, hogy az európai alkotmány és egyáltalán az unió jövője (például földrajzi határai) nem lettek végiggondolva. Nagy hiba lenne pusztán egy szűk üzleti vagy politikai elit nyomása miatt egy olyan dokumentumot jóváhagyni, amely a fent jelzett és más megoldatlan kérdések miatt végül is nem Európa egyesülését, hanem sokkal inkább felbomlását eredményezné.