A F. S. Saunders könyve apropóján írt cikk a CIA és a kulturális hidegháború kapcsolatát elemzi, rámutatva arra, hogy a baloldal értékorientációs válságának kialakulásában nem csupán immanens ellentmondások játszottak szerepet. A szerző kitér azokra az ellentmondásokra is, amelyek különösen a sztálinizmus és a kortársi baloldal viszonyát jellemezték.

***

A hidegháború a progresszív politikát felőrölte, mert a baloldal jó része csatlakozott a tudat egyik vagy másik fausti paktumához. A két "baloldal" arra az álláspontra helyezkedett, hogy "az idők" vagy "a helyzet" megkövetelik ideiglenes – intellektuális és gyakorlati – alárendelődésüket az oroszországi vagy az amerikai állami hatalomnak. Az eredmény az lett, hogy megszűntek baloldalinak lenni. Mindkettő, miként Goethe Faustja, elvesztette lelkét. Mindkettő rájött, hogy az állami hatalom, miként Mefisztó, nagyon jó üzletet kötött: "…Az ördög egoista lény / s másnak, csak úgy Isten nevében, / tudjuk, nem használ, nem segél." (Jékely Zoltán és Kálnoky László fordítása)

Az első baloldal jóval túlterjedt a tagkönyvvel rendelkező kommunisták körén. William Phillips szavaival élve, ők lettek a "tudatalatti sztálinisták". Azáltal, hogy az antisztálinizmust fellegekben járónak, sőt, ami rosszabb, "ténylegesen imperializmus-pártinak" tekintette, ez a baloldal széttépte az ész, a szocializmus, a szabadság és a demokrácia közti kötelékeket, s helyükre a hatalomimádatot, a "kevésbé-aljasságot" és a szofizmust tette. Miközben képtelen volt rávenni magát, hogy szembeszálljon a "saját táborában" jelen lévő széleskörű rabszolgamunkával és a politikai gyilkosságokkal, dühkitörésekre volt hajlamos a Rosenberg házaspár sorsa vagy amiatt a tény miatt, hogy a Kulturális Szabadság Kongresszusa (Congress of Cultural Freedom, CFC) pénzének egy részét a CIA-tól kapta. A Monthly Review szerkesztője, Paul Sweezy például így írt: "A Szovjet-Oroszországra jellemző szabadság-korlátozások [kínvallatás, tömeges justizmord, rabszolgamunka-táborok – AJ] sokkal kevésbé szimptómái annak az időnek, mint a szabadság egyesült államokbeli krízise."¹ Ez a baloldal – melynek sorait az újbaloldal maoistái is szaporították – nem tűnt el. Mentális szokásai (különösen a "táborizmus", vagyis az a veszélyes elképzelés, hogy "az ellenségem ellensége a barátom"), érzékenysége (hatalomimádat, álrealizmus, karosszéki militarizmus), s szegénység sújtotta elképzelése arról, hogy mi a szocializmus (Sweezy szellemes definíciója szerint a szocializmus "egy olyan rendszer, amely nem engedélyezi a magántulajdont") meglehetősen sértetlen, és mostanában új formákat ölt. Az Interneten található olyan lelkendezés, mely szerint Milosevics a Balkán Castrója.

A második hidegháborús "baloldal", mely jóval túlmutatott a Kulturális Szabadság Kongresszusához hasonló csoportokon, egy szociáldemokrata és liberális baloldal volt, amely "a Nyugattal" mint a sztálinizmus elleni védőbástyával kötött fausti paktumot. Néhányan kezdetben még ékesszólóan beszéltek igazságról és szépségről, mint például Sidney Hook, aki végül Ronald Reagantől vette át a Becsületrendet, elismerésül azért, hogy szabadságharcosoknak ábrázolta a tömeggyilkos nicaraguai kontrákat.

Frances Saunders könyve, a Ki fizette a dudást? A CIA és a kulturális hidegháború (Who Paid the Piper? The CIA and the Cultural Cold War), a legteljesebb számadás a CIA-nak ebben a liberális és szociáldemokrata baloldalban a hidegháború idején történt térhódításáról, annak pénzeléséről és manipulációjáról. Az alaptörténet közismert. A CIA felismerte, hogy a pszichológiai vagy politikai hadviselés ugyanolyan fontos, mint a katonai ütőképesség. C. D. Jackson, Eisenhower elnök különleges tanácsadója kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy ezt a felismerést rá tudták tukmálni az amerikai politikai elitre. Edward Barrett külügyminiszter azt mondta: "egy rendkívül ötletes, jól finanszírozott és szabatos kampány ugyanolyan nélkülözhetetlen, mint a légierő." 1952. április 4-én, George Kennan sürgetésére, Truman már felállította a Pszichológiai Stratégiai Bizottságot (Psychological Strategy Board, PSB). A PSB D-33/2-es operatív jelentését titkosították, mindazonáltal köztudott, hogy bőkezűen finanszírozott, világméretű "politikai hadviselést" tartott szükségesnek Oroszország ellen. A pszichológiai hadviselés költségvetését, amely 1950-ben 34 millió dollárt tett ki, megnégyszerezték. Saunders elmélete szerint, a PSB-D33/2 szerzője James Burnham volt, amit a jelentésnek a The Machiavellians (A machiavellisták) című Burnham-könyvvel való hasonlatosságaira alapoz. Még meggyőzőbb példaként említhetnénk Burnham 1947-ben írott, The Struggle for the World (Harc a világért) című könyvét. A CIA célja egy szellemi és kulturális háború finanszírozása volt annak érdekében, hogy létrehozzon egy, Saunders szavaival "nyugat-európai hídfőállást, ahonnan a kommunista eszmék terjedése megállítható."

Miután ezt az irányvonalat meghatározták, a CIA hamar rájött, hogy a sztálinizmus elleni efféle harc megvívásához szükséges gyakorlati tudással és tömegbázissal Európában kizárólag a CIA által NCL-nek (non-Communist Left) titulált nem kommunista baloldal rendelkezik. Michael Warner, a CIA történeti stábjának dolgozó történész szerint az NCL "adta a következő két évtizedben az elméleti alapot a CIA politikai műveleteihez".

A CIA titokban támogatta a Kulturális Szabadság Kongresszusának (CCF) megalapítását 1950-ben. A CCF összekötötte az ex-kommunistákat, ex-trockistákat, szociáldemokratákat és liberális művészeket, írókat és értelmiségieket. Jól pénzelt nemzeti szekciók alakultak sok európai és nem európai országban. A CCF, látszólag a kulturális szabadság és a szellemi megnyilvánulás bármiféle állami korlátozása ellen lépve fel, a kommunizmusra zúdított össztüzet. Az NSC-68 jelzésű Nemzetbiztonsági Direktíva jóváhagyásával, az új CIA részleg, a Nemzetközi Szervezetek Részlege (International Organizations Division, IOD) ügynököket (név szerint Michael Josselsont és Lawrence de Neufville-t) foglalkoztatott a CCF központjában, Tom Braden, az IOD vezetője elszántan küzdött a részleg felállításáért. "Jobban érdekeltek a kommunisták által tűz alá vett eszmék, mint Guatemala megregulázása". Hogy helyzeti előnyét fenntartsa, Braden a következő instrukciókat adta az IOD ügynököknek: "A pénzt korlátozzák a magánszervezetek által hitelt érdemlően elkölthető összegre; tartsák titokban az amerikai érdekeltség mértékét; védjék a szervezet integritását azáltal, hogy nem várják el a hivatalos amerikai politika minden aspektusának támogatását".

Miként Saunders rámutat, "a Kulturális Szabadság nem volt olcsó mulatság". Valójában "a következő tizenhét évben a CIA-nak több tíz millió dollárt kellett a CCF-be és egyéb kapcsolódó programokba pumpálnia. E kötelezettsége révén a CIA lényegében az Amerikai Kulturális Minisztérium szerepét játszotta." Allen Dulles ötlete volt, hogy e támogatások zömét, a kellő távolság megtartásával, "filantróp alapítványok, üzleti testületek és egyéb intézmények, szervezetek konzorciumán" keresztül szervezzék meg, akik "a CIA-val kéz a kézben dolgoznak a látszat megteremtésén." Dulles 1950-ben annak a Nemzeti Bizottság egy Szabad Európáért (National Committee for a Free Europe) nevű szervezetnek a munkatársaként került a CIA-hoz, melynek forráskutató csoportjában dolgozott egy fiatal színész, Ronald Reagan is. Amikor 1954-ben a friss elveket és ügynököket magával hozó, a kulturális hadviselést megerősítő Cord Meyer került Tom Braden helyére, a CIA szerepe tovább nőtt. A CIA-nak a CCF-ben játszott szerepére az 1964-es Patman-féle feltárás, a The New York Times 1966-os nyomozása és a nevezetes 1967-es Ramparts leleplezés derített fényt.

Saunders könyvének öt komoly erőssége van. Először is, nem használja a CCF vétkeit a sztálinizmus bűneinek mentegetésére. A "szabadságnak" bármilyen fonák értelmezése vitte is rá a CCF értelmiségijeit a CIA pénzének elfogadására, Saunders világosan látja, hogy "a Szovjetunióban valóban nem volt szó semmiféle szabadságról, azokat az írókat és értelmiségieket, akiket nem küldtek a gulágra, az állami érdekek szolgálatának igájába hajtották". Csípősen jegyzi meg, hogy "a Rosenbergék védelmére alakult kommunista támogatottságú lobbyk egyike sem hozta nyilvánosságra azt a tényt, hogy ugyanazon a napon, amikor Franciaországban megalakult a Rosenberg Védelmi Bizottság, Prágában kivégezték a Cseh Kommunista Párt 11 korábbi vezetőjét."

Másrészt a könyv nagyon hatásos kutatói erőfeszítés. Bár korábbi kutatásokra épít, a szerző sok kulcsszereplővel saját interjút is készített, újabb dokumentumokat tárt fel, "bebújt jó néhány archívum poros zugaiba". Az előadásmód gyors tempójú és könnyen olvasható (bár némelykor úgy érezheti az ember, mintha egy 500 oldalas folyóiratcikket olvasna). S a szerzőnek van humora, tudatában van a történet abszurditásainak, mint például annak, hogy Arthur Koestler a Francia Kommunista Pártnak köszönhette meggazdagodását, mivel a párt az antikommunista Sötétség Délben minden egyes példányát fölvásárolta, ezáltal adva lehetőséget az újabb és újabb utánnyomásra.

Saunders jó néhány CIA-műveletet tár fel részletesen. Remekül mutatja be a CIA hollywoodi akcióját, a "Harcos Szabadságot" ('Militant Liberty'). Megismerjük Carleton Alsopot, a CIA-ügynököt, aki a Paramount-nál arról győzködte a rendezőket, hogy a filmekben "jól öltözött négereket" mutassanak. Ez része volt a CIA "Hollywood-receptjének", mely arról szólt, hogy a filmek hogyan közvetítsék a világ felé egy szabad, egyenlő és demokratikus Amerika képét. A CIA finanszírozta Orwell antisztálinista regénye, az Állatfarm animációs változatát, a mű végét azonban, kihagyva a harmadik utas üzenetet, átdolgozták, s ezzel kiforgatták Orwell saját mondandóját. Szintén részletesen dokumentálja a CIA-ügynök Sol Stein törekvéseit az 1984 című Orwell-műnek az amerikai ideológia igényei szerint történő megmásítására.

Saunders feltérképezi a CIA-nak az Európai Ifjúság (European Youth) kampány és azon európai politikai klikkek – például a Gaitskill körüli brit "revizionisták" – finanszírozásában betöltött szerepét, amelyek illetve akik egyre inkább egy egyesített, a demokratikus kapitalista Amerikához kötődő Európa eszméje felé mozdultak el. Jay Lovestone-nak ebben az európai műveletben betöltött központi szerepe teljesen világossá válik, miként az is, hogy a Brit Fabiánus Társaság folyóiratát, a Venture-t a CIA pénzelte, illetve, hogy Denis Healy információt szolgáltatott a Munkáspárt tagjairól és a szakszervezeti tagokról a Brit Külügyminisztérium hírszerző részlegének. Amikor az 1964-es általános választásokon a Munkáspárt legyőzte a konzervatívokat, Michael Josselson, a CCF-nél működő CIA-ügynök ezt írta Daniel Bellnek: "Mindannyiunk örömére szolgál, hogy oly sok barátunk van az új kormányban".

Harmadrészt, a könyv véget vet annak az elképzelésnek, hogy a CCF vezetésének tagjai nem tudtak a CIA CCF-ben betöltött szerepéről. Ez tulajdonképpen amúgy sem meglepő. Sidney Hook 1987-es memoárjában beismerte, hogy a CCF-ben azok, akik erről nem tudtak, "nem akartak róla tudni". Érdekesebb, hogy Saunders elgondolkodtató fejtegetést ad elő a CIA-nak az NCL-kapcsolat 1960-as évek végi, tudatos felszámolásában betöltött szerepéről. Tom Braden, aki a CIA-nál 1954-ig a CCF-ért felelős legmagasabb rangú vezető volt, 1967 májusában írt egy cikket a Saturday Evening Post-ba ["I'm Glad the CIA is Immoral" (Örülök, hogy a CIA erkölcstelen)], mely nevek, helyszínek és dátumok említésével adott bizonyságot a CIA-CCF kapcsolatokról. Josselsonnak vége volt. Saunders elképzelése szerint Braden, bár látszólag nyugdíjazták, még mindig a CIA-nak dolgozott, talán éppen Lyndon Johnson elnöknek. Elmélete szerint a CIA nemcsak azért számolta fel a nem-kommunista baloldallal fenntartott kapcsolatait, mert a Ramparts lerántotta róla a leplet, hanem azért is, mert az NCL – a vietnami háború hatására – egyre kiszámíthatatlanabbnak bizonyult. 1967-ben James Burnham írt egy cikket a The National Review-ba, melyet Saunders hosszan idéz. Úgy gondolja, hogy Burnham ismerte a CCF-től Braden és a CIA segítségével való megválás tervét, esetleg annak szerzője volt, vagy kitalálta a mögöttes gondolatot. Burnham így írt:

"Ezen tevékenységek zömét a CIA a ‘nem-kommunista baloldal' perspektívájában dolgozta ki. A CIA az NCL-t megbízható antikommunista erőnek tekintette, [de] ez a politikai elképzelés hibás volt. Az NCL nem megbízható. A kritikus események nyomása alatt az NCL fellazult. Ebben az országban és másokban sokan fordultak egy Amerika-ellenes pozíció irányába, s majdnem az egész NCL finomított a kommunizmussal és a kommunista országokkal kapcsolatos álláspontján. A szervezeti összeomlás tehát a politikai hiba következménye. A politikai hiba az a doktrína, mely szerint a kommunizmus elleni globális harcot az NCL-re kell építeni – s ezt a doktrínát a CIA Allan Dulles-nak köszönheti. Kuba, a Dominikai Köztársaság és mindenekelőtt Vietnam döntő próba elé állította az NCL-doktrínát és annak gyakorlatát. A CIA által az NCL-recept alapján támogatott szervezetek és egyének nagy része most aláássa a nemzet biztonságát."

Saunders idézi Jack Thompsont, aki a CCF-nek juttatandó CIA-támogatások csatornájaként használt Fairfield Alapítvány leghosszabb ideig regnáló ügyvezető igazgatója volt. "Él bennem egy képzelt forgatókönyv: Johnson elnök ül az íróasztalánál az Ovális irodában, éppen néhány folyóiratot fut át. Meglátja az Encounter egy példányát. Azt mondja: 'Hé, mi ez?' S valaki így felel: 'Ez az Ön újságja, elnök Úr'. Johnson azt mondja: 'Az én újságom? Ezek az emberek helytelennek tartják az én háborúmat, és az én újságomba írnak?' Hát erről van szó."

Saunders könyvének negyedik erőssége az, hogy bepillantást enged a korai CIA és CCF világszemléletébe és fogékonyságába. Úgy tűnik, mindkettő a "mi vagyunk az egyedüli legények a gáton" jellegű önképpel rendelkezett: "Mi kevesek, mi boldog kevesek, mi, a testvérek csapata", a kultúra és a civilizáció utolsó védőbástyái a barbárokkal és filiszteusokkal szemben. Ez nem egyszerű kémtörténet volt. Sokan voltak, különösen a CIA korai időszakában, szinte elioti, modernista módon, sőt intellektuálisan fogékonyak. Ez az elitizmus tartotta össze a CIA-CCF-kapcsolat többé vagy kevésbé szellemdús figuráit, James Jesus Angletontól Irving Kristolon keresztül Lionel Trillingig. Saunders egy keresztes hadjáratot folytató politikus és egy túlfizetett henyélő keverékeként festi le a CCF-et. A CCF korai időszakának lelkesedése Diana Josselson szerint "a Kennedy-kormány első száz napjához volt hasonlatos… Felvillanyozó volt. Az ember érezte, hogy minden eseménnyel, történjék az bárhol, kapcsolatban áll. A dolgok születőben voltak, mindez életteli volt… olyan, mint a Francia Forradalom vagy az Oxford Mozgalom. Igen, ilyen érzés volt."

De ez a bőkezűség, emlékeztet Saunders, a nyugati értelmiségiek jó részét "arany köldökzsinórral" kötötte a CIA-hoz. A szerző elkalauzolja olvasóját az észak-olaszországi Bellagio-ban lévő Villa Sarbelloni-ba, mely "informális pihenőházként állt a Kongresszus illusztrisabb tagjainak rendelkezésére, egyfajta tiszti kaszinóként, ahol a Kulturkampf frontharcosai feltölthették energiatartalékaikat". Az elragadtatott Hannah Arendt (aki megjárt egy náci internáló tábort is) azt írta barátnőjének, Mary McCarthy-nak, hogy "Az embernek olyan érzése van, mintha egy kis Versailles-ban lakna. A személyzet, beleértve a kertészeket is, 53 főt tesz ki. A személyzetet egy, a 'principassa' idejéből hátramaradt, a tizenötödik századi Firenzében élt kiváló úriember ábrázatával és modorával rendelkező főkomornyik felügyeli". A CCF fő fejeseit Londonban a Connaught-ban, Rómában az Inghilterrában, s ha Irving Brownt látogatták meg Párizsban, a Hotel Baltimore királyi lakosztályában szállásolták el. Íme a CIA által fizetett szabadságharc.

Ötödrészt a könyv bemutatja, hogy a "Nyugat" mellett letett voks kikezdte a politikai és szellemi függetlenséget. A sztalinofóbia jelensége nem "túlzott antisztálinizmust" jelent. Nem lehet valaki inkább "túlságosan Sztálin-ellenes", mint "túlságosan náciellenes". A sztalinofóbia a politikai orientáció elvesztését jelenti, mert az egyén fejében a sztálinizmus bűnei minden máson túlnőnek, legelőször is a kapitalizmus és az imperializmus bűnein. A sztalinofóbia természetéről Saunders Phillip Rahv-ot idézi, aki arra figyelmeztetett, hogy "a Sztálin-ellenesség szinte szakmai kiindulóponttá vált. Mára már annyi mindent jelent, hogy kizár lényegében minden más megfontolást és eszmét, s mindez azt eredményezi, hogy az antisztálinizmust olyan valamivé akarják formálni, amivé sohasem válhat: nem kevesebbé, mint általános életszemléletté, sőt, történelemfilozófiává". A sztalinofóbia-érzést Mary McCarthy ragadta meg, amikor 1952 márciusában néhány CCF-es tagtársának gondolkodásbeli megrögzöttségeiről írt Hannah Arendt-nek:

"Rettegésben élnek attól, hogy újraéled a harmincas évekre jellemző helyzet, amikor a szimpatizánsok voltak pozícióban az oktatásban, a kiadói tevékenységben, a színházi életben stb., amikor a sztálinizmus volt a mézeskalács házikó, s ezek az emberek kiszorultak belőle. Ténylegesen traumatizálta őket a sztálinizmus harmincas évekbeli rövid apoteózisa… Álmaikban ez az időszak újra és újra felbukkan; ‘valóságosabb' a jelennél. Így aztán kevéssé érzékelik a rosszabbodó jelenlegi helyzetet, inkompetensnek tartják, és lebecsülik McCarthy szenátort."

1969-es, The Cultural Cold War: A Short History of the Congress for Cultural Freedom (A kulturális hidegháború: A Kulturális Szabadság Kongresszusának rövid története) című tanulmányában Christopher Lasch azt írta, hogy a "Nyugat" félistenné magasztalásával lecsendesítették a Nyugatot uralók kriticizmusát. Az ezt követő csöndben morajlás kezdődött, mely aztán ünnepi lármává erősödött. Lasch-nek igaza volt abban, hogy az Encounter magazin "nagy vonalakban, de még a részletekben is következetesen támogatta az amerikai politikát". Amikor 1958-ban Dwight Macdonald az Encounterhez benyújtott egy cikket, melynek az élcelődő "America! America!" címet adta, s amely az akkor az értelmiségiek körében népszerűségnek örvendő, az USA-ról folytatott ünneplő hangnemű vita kritikája volt, megtagadták a közlést. Melvin Lasky eredeti álma egy a CIA által támogatott, "félelemtől mentes, önkritikus hangvételű" folyóiratról, mely "élő példája a demokratikus tudat működésének", egyszerűen nevetséges volt. A fausti paktumok nem így köttetnek. Goethe nagyon világosan kimondatta Mefisztóval a Faust által elfogadandó egyezség lényegét: "Én téged, itt, hiven szolgálni foglak, / csak egyet ints, ugrom, tüsténkedem. / S ha útjaink, túl, újra összefutnak,/ te ugyanígy szolgálsz nekem!" Macdonald akként kommentálta az ügyet, hogy az Encounter szerkesztői úgy vélték: "cikkem publikálása megzavarhatja a [Kulturális Szabadság] Kongresszusának az azt támogató amerikai alapítványokhoz fűződő viszonyát". Macdonald cikkének visszadobása cáfolja Sidney Hook állítását, miszerint "a Kongresszus semmit nem tett vagy mulasztott el megtenni, pusztán azért, mert részben amerikai forrásokból támogatták". Még nyilvánvalóbb azonban, hogy ha a CCF az Egyesült Államokban is elkötelezettje lett volna a civil szabadságjogoknak, akkor már a kezdetektől élesen támadta volna a McCarthy-kurzust.² Valójában, miként azt Saunders az apró részletek sokaságán keresztül bemutatja, "a Kulturális Szabadság Amerikai Kongresszusa (ACCF), akárcsak az Encounter, arra törekedett, hogy elhárítsa, vagy legalább minimalizálja a McCarthy-éra kultúrájára leselkedő veszélyeket".

Lasch-nek abban is igaza volt, hogy a "Nyugat" mellett voksolás egy idő után azoknak az öncenzúrájához vezetett, akik "oly tökéletesen magukévá tették a hivatalos álláspontot, hogy többé már tudatában sem voltak annak, hogyan szolgálják írásaik az amerikai világhatalom racionalizálását". Lasch ezt az öncenzúrát az értelmiség változó társadalmi funkciójához és státusához kötötte. A leviatán államnak minden eddiginél több értelmiségire volt szüksége, így közülük kevesebben panaszkodtak. "Csoportként az értelmiség félhivatali státusra tett szert, ami szakmai felelősséget ruházott rá az oktatás gépezetében és a kultúra ügyeiben általában. Ebben a szektorban – az iskolákban, egyetemeken, a színház világában, a koncerttermekben és a politikai-irodalmi folyóiratoknál – mind autonómiára, mind bőséges anyagiakra szert tettek, mivel szolgáltatásaik társadalmi értéke nyilvánvalóvá vált a kormányzat, a vállalatok és az alapítványok számára." Saunders idézi a Time magazint: "Az ellenállás lovagja megnyitotta az utat a melléállás lovagja előtt". Az "igazságot a hatalom szemébe mondó" értelmiségtől távol álló Lionel Trilling a Partisan Review-ban a következőképpen foglalta össze az új kapcsolat lényegét: "Az értelmiség a történelemben eleddig talán sohasem volt mértékben fonódott össze a hatalommal". Saunders CCF elleni legfőbb vádja éppen az, hogy "az értelmiségi útkeresés természetes folyamatait" eltorzította ez az államhoz fűződő újfajta kapcsolat.

Mégis, mindezen erősségek ellenére a Saunders által vázolt keret – a dallamot a felbérelt zenésznek, a CCF-nek diktáló CIA – túlságosan szűk. A CCF-es értelmiségiek által a huszadik század ezen extrém időszakában hozott döntések alapvetően politikai és ideológiai jellege elsikkad a "titkos ügynökökről" és "anyagi érdekeltségekről" szóló történetek között. Nagy árat kell fizetni a CCF történetének konspirációs sztoriként való megírásáért.

CIA-Wurlitzer?

A CCF nem groteszk és nevetséges emberekből állt, akik a CIA-tól kapott élelmet tömködték magukba, és fellengzősen a "szabadságról" beszéltek, miközben a háttérben "összekötőik" kezelték jutalomba kapott "érdekeltségeiket". A CIA nem rendelte a dallamot, s még csak a "dudásokat" sem fizette. Saunders elfogadja a CCF-ről a CIA által adott narcisztikus jellemzést, mely szerint a CCF a CIA által tetszés szerint lejátszható "wurlitzer" volt. De ez semmivel sem jobb, mint a "Moszkva aranya" cím alatt elmesélni a kommunista pártok korrupciójának történetét.³ A CCF tragédiájának mélyebb megértéséhez – s egy valódi megértés lenne a záloga annak, hogy a tragédia ne ismétlődhessen meg – először is a tagok motivációinak empatikus megértésére lenne szükség, megragadva annak a történelmi pillanatnak a komplexitását, melyben oly sok értelmiségi "választotta a Nyugatot", másrészt pedig be kellene mutatni azon antisztálinisták alternatíváját, akik az amerikai imperializmussal szemben is fenntartották hasonlóképpen éles kritikájukat.

Azt a bizonyos pillanatot három katasztrófa jelezte. Az egyik volt a sztálinista hadseregek végigzúdulása Európán és Ázsián, s a totalitarianizmus szörnyű terhe, ahol csak győztek. A politikailag tudatos "harmadik utasok", akik nem akarták a "Nyugatot" választani, többnyire elhitették magukkal, hogy ez valamiféle előrelépést jelent. Más szavakkal, legtöbbjük átadta magát "az illúzióvesztés önző elutasításának", ahogy azt Julian Symons nevezte. A második katasztrófát Orwell a szimpatizánsok "széleskörű intellektuális és morális kegyvesztettségeként" aposztrofálta. Ez volt az a világ, amikor a "szocialisták" ódákat írtak Sztálinhoz (Neruda) és Sztálin-portrékat festettek (Picasso). Ez volt az a világ, melyben a francia orvosok 1953-ban megerősítették Sztálin zagyválkodásait a (zsidó) "orvosok összeesküvéséről" Oroszországban. Más szóval, ez egy intenzív politikai harc időszaka volt, melyet a sztálinisták megnyerni látszottak, s amelyben a baloldal nem kis része lealjasodott.⁴ A harmadik s egyben legszörnyűbb katasztrófa az Európában feltünedező, mind Moszkvával, mind Washingtonnal szemben álló, s a munkásosztály által vezetett harmadik utas demokratikus szocializmus jövőjébe vetett remények összeomlása volt.

Emlékirataiban Irving Howe, a CCF elszánt kritikusa megkísérelte olvasója számára újrateremteni a huszadik század ama rendkívüli pillanatát, amikor ő maga elhagyta a harmadik utas tábort, s "a Nyugatot választotta":

"A világ félelme valódi volt. Indokolt félelem volt… Ahol Sztálin győzött, a szabadságnak nyoma veszett. Ezért volt szükséges az európai polgári demokratikus államok ellenállásának megerősítése, mivel ezek léteztek abban a pillanatban, s nem lehetett valamiféle feltételezett jövőbeli tökélyre várni. Ennek szellemében támogatni kellett a Marshall-tervet (…), a lehetőségek szerint segíteni kellett az antikommunista, liberális erőket (…) Kényelmetlen (…), de azt hiszem, korrekt politika volt. Az, hogy a kommunisták Franciaországban és Olaszországban soha nem kerültek közel a hatalomátvételhez, semmiképpen nem bizonyítja azt, hogy túlértékeltük volna a veszélyt: úgy fogalmaznék, bizonyítéka annak, mennyire fontos volt akadályokat gördíteni az útjukba. És valódi akadályokat – hatalmat, pénzt, politikát – s nem pusztán értelmiségi folyóiratokban megjelenő cikkeket."

Sidney Hook ehhez a következőket tette hozzá:

"Meggyőződésünk volt hogy, ha nem is de jure, de de facto immár defenzív háborút viselünk a kommunizmus ellen – a háború valóságosan tombolt Koreában -, s attól féltünk, hogy lángjai kicsapnak, és beborítják Nyugat-Európát. Napi kapcsolatban álltunk emigráns értelmiségiek egy csoportjával, s az ő üldöztetéseik szívszorító történetei nemcsak mélyen hatottak ránk, de egyfajta bűntudatot is generáltak bennünk. Igen, volt bizonyos csalás abban, hogy nem hoztuk nyilvánosságra azt, amit tudtunk vagy gyanítottunk [a CIA anyagi támogatásáról – AJ]. Háborúban még a legbecsületesebbek is elfogadnak ennél nagyobb csalásokat is. (…) Az a meggyőződésünk, hogy hamarosan minden valószínűség szerint belekeveredünk egy európai háborúba, melyet a Vörös Hadsereg előrenyomulása, vagy a francia, illetve az olasz Kommunista Pártnak a hatalom átvételére irányuló kísérlete fog kirobbantani, érthetővé tette a finanszírozással kapcsolatos kényelmetlen érzéseink háttérbe szorítását."⁵

Ahogy ezeket a visszaemlékezéseket olvasom, egy, a Mefisztó-Nyugattal kötött tragikus fausti egyezség körvonalai rajzolódnak ki. Nem a megvásárolt és kifizetett, CIA-dallamot játszó "dudásokról" szólnak.

"Hidegháborús retorika?"

A könyv egy másik problematikus aspektusa, hogy ha talán nem is tudatosan, de néhány helyen kokettál bizonyos mentális reflexekkel és gondolkodásmódokkal, melyek a régi oroszbarát baloldal sajátjai voltak, s amelyek még ma is veszélyeztetik a baloldal szellemi egészségét.

A sztálinizmus nem csak a kínzásokon, gyilkosságokon és a Gulágon keresztül őrölte föl a baloldalt mint független erőt, hanem azáltal is, hogy szellemi reflexiókat erőszakolt rá, amelyek romba döntötték független gondolkodásra való képességét. Mihelyst a kedvenc "tábor" – egyik vagy másik hatalom – konklúziói megszülettek, az igazságtól és igazságosságtól megtartották az egy lépés távolságot, bizalmatlanul és eszköznek tekintve közelítették meg azokat. Az eképpen kiművelt baloldaliak megrögzött öncsalókká s a baloldali kultúra szennyezőivé váltak. Sartre zsarnokság iránti, a bevezetőben idézett apológiája példa erre. A baloldal jó részének a szolidaritásra adott szégyenletes reakciója egy másik példa. Miért magasztalta sok szocialista Pablo Nerudát (az Óda Sztálinhoz szerzőjét), miközben – talán a "hidegháborús retorika" vádjától való félelmében – semmit nem szólt Oszip Mandelstamról (a nagy költőről, aki a Gulágon pusztult el, amiért egyik versében így írt: "Csótány bajsza sandít / Csizmaszára villan")? Nem felelősek-e ezek a "szocialisták" Mandelstam sorsáért? És hány Oszip Mandelstam létezett?

Nekünk kell szembe nézünk ezekkel a kérdésekkel, bármily fájdalmasak is. Nekünk kell a mélyben felkutatnunk azt, hogy – elméletünkben és gyakorlatunkban, etikánkban, a szocializmusról alkotott koncepciónkban – mi az, ami lehetővé tette a totalitárius hatalomhoz való végzetes idomulást. A mi mélyreható demokratikus szocialista számvetésünk nélkül ezt az űrt a párizsi Centre National de la Recherche Scientifique által kiadott 800 oldalas A Kommunizmus Fekete Könyve tölti be, mely folytonos bűnvonalat rajzol Marxtól egészen Pol Potig.

Az 1940-es és 50-es években "a Nyugatot választott" szocialista és szociáldemokrata értelmiségiek leegyszerűsítő ex cathedra elítélése megakadályoz minket abban, hogy kritikusan magunkévá tegyük mindazt, ami örökségükből értékes maradt. Ezen örökség egyes elemei hozzájárulhatnak a szocializmus mai és korábbi lényege körül kialakult elméleti és normatív zűrzavar kitisztulásához. Ez a keveredés megelőzte a sztálinizmust, s arra a tényre vezethető vissza, hogy a szocializmus mindig is két teljesen eltérő dolgot jelentett: egy előre tervezett társadalmi modell elitjének autoriter uralmát egyfelől – mely szükségképpen antidemokratikus, antiliberális és stagnálásra kárhoztatott – s a társadalom széleskörű demokratikus, "az elsöprő többség által az elsöprő többség érdekében való" kontrollját másfelől. Ez "a szocializmus két lelke". De a sztálinizmus a szocializmus jelentése körüli krónikus történelmi zavart akut, totális és majdnem végzetes válsággá tette. A "szocialisták" nagy része világszerte azzá lett, aminek a liberálisok mondták őket: autoriterekké.

A szabadság és a demokrácia visszahozatala a szocializmus alkotóelemei közé – ami szükséges feltétele a szocializmus mint politikai terv jövőbeni életképességének – hosszú folyamat lesz. Nem segíti az a szellemi reflex, amelyet Saunders könyve akaratlanul is megerősíthet: a félelem, hogy segítséget nyújtunk "az" ellenségnek. Ez megakadályoz bennünket az igazság kimondásában. Például Saunders rutinszerűen hidegháborús retorikának bélyegzi Alfred Barr kijelentését, mely szerint: "A modern művész nonkomformitása és szabadságszeretete egy monolitikus egyeduralmi rendszerben nem tolerálható, s a modern művészet a diktátor propagandája számára nem használható". De amit Barr mondott, az igaz. Ennek a mentális reflexnek másik példája a Saunders által idézett Jason Epstein nézete, miszerint "Jön Vietnam, és (…) az antisztálinizmus hozzászokik saját agressziónk igazolásához. Ezek az emberek most igazi kutyaszorítóba kerülnek. Most aztán nesze nekik: meg kell védeniük Vietnamot, hiszen az antikommunista oldalon sorakoztak fel". Meg kell értenünk, hogy ez az érvelés milyen veszélyes volt a baloldal számára. "Logikája" (melyet Mary McCarthy példája, hogy csak őt említsük, megcáfol) az, hogy antisztálinizmus = antikommunizmus = a vietnami háború támogatása. Ez az érvelés a baloldalt az egyik vagy másik államhatalom körüli pályán keringő szatelit szerepére kárhoztatja.

Saunders könyve akaratlanul is egybecseng ezzel a szellemi reflexióval, mivel a dudás/dallam séma azt sugallja, hogy az Oroszországgal való aktív szembehelyezkedés jelentette a CIA-csekkfüzethez és a neokonzervativizmushoz vezető előszobát. Például Saunders azt írja, hogy Malcolm Muggeridge a Moszkvai tél című, a Szovjetunióról 1933-ban írt, őszinte számvetése "jelezte MI6-os ügynökké való politikai átformálódásának kezdetét". Saunders szándéka ellenére ez a kijelentés értelmezhető úgy is, hogy maga az Oroszországról szóló harcos szókimondás ténye vezette őt az MI6, a brit kémszervezet karjaiba. Azt gondolom, hogy ma ez nem mindegy, mivel a szellemi reflex él és virul, s éppen olyan veszélyes, mint volt. Hányan nem tudtak a vérengző szerb szubimperializmus kapcsán szembenézni az igazsággal, vagy ellene szegülni, mert legfőbb megfontolásuk a "ne támogassuk a NATO-t!" jelszó volt. Hányan váltak a NATO ténylegesen kritikus támogatóivá, hányan tagadták meg a Szerbia bombázása elleni fellépést, mivel elsődleges gondolatuk a "ne támogassuk Milosevicset!" szlogen volt?

Saunders ezt a "táborista" mentalitást tudattalanul is megbocsájtja. Például elismerően idézi fel Deutscher George Orwell (az üldözési mánia freudi szublimációja) iránti hideg megvetését, miközben valójában annak józan felismerésére lenne szükség, hogy Deutscher – akit a baloldal még mindig szinte univerzálisan magasztal – olyan ember volt, aki szemben állt minden kelet-európai népfelkeléssel, s azt állította, hogy "a sztálini éra végén Kelet-Európa (Magyarország, Lengyelország és Kelet-Németország) a burzsoá restauráció határán találta magát; s csakis a szovjet fegyveres erők (vagy azok fenyegetése) akadályozta meg annak beteljesülését".

Egy másik példa az, ahogyan Saunders a nevezetes 1948-as, az oroszok által támogatott és a szimpatizánsok által megszervezett Waldorf Astoria-beli "békekonferenciát" kezeli. Egy kis ad hoc csoport, az Amerikaiak a Szellemi Szabadságért (Americans for Intellectual Freedom), a még mindig fiatalos Sidney Hook vezetésével, felbomlasztotta a Waldorf konferenciát azáltal, hogy az üléseken újra és újra felvetették az emberi jogok sztálinista megsértésének kérdését, rámutattak a szponzorok és a résztvevő szimpatizánsok képmutatására, s kijelentették, hogy az esemény valódi célja a szovjet államot támogató hadviselés. Saunders mégis (emocionálisan) próbál minket a konferencia szervezőinek és támogatóinak, például Arthur Millernek, az oldalára állítani. Gúnyos megjegyzéseket tesz a Hook-csoportra, s viselkedésüket "visszataszítónak" találja, amiért kínos helyzetbe hozták az orosz vendégeket. Szépen csengtek Arthur Miller faux naif szavai: "A konferencia egy jó tradíció folytatására tett erőfeszítés volt". Ám miféle jó tradícióra gondolhat? Az értelmiség hatalomimádatára? Az illúzióvesztéssel való szembesülés önző elutasítására? "Uncle Joe" apologetikájára?

Ha sorra vesszük, hogy ténylegesen milyen eszmecserék folytak a Waldorf-konferencián, egyre különösebbé válik az a gondolat, hogy szimpátiánkat a szervezőknek kellene fenntartanunk, s meg kellene vetnünk azokat, akik igyekeztek provokálni őket. (…) Egy tipikus eszmecsere a következőképpen folyt le: a "Tervezési és Építési Bizottság" ülésén feláll egy AIF-szimpatizáns, s határozat meghozatalát javasolja, mely felszólítaná Oroszországot a tisztogatások tizennyolc építész áldozatának rehabilitálására. Az elnök ezt mint nem konstruktív indítványt, elveti, és továbbmegy. Egy olyan baloldal, amely a fenti eszmecserére való visszatekintéskor nehéznek találja az állásfoglalást, nem érdemel XXI. századi jövőt.

Az antisztálinizmus nem a fellegekben járt

Saunders könyvének tehát lehet az az olvasata, hogy elveti az amerikai kormányzat patronálásától és politikai pályájától független antisztálinizmus lehetőségét. Ez a "harmadik utas" tradíció azonban létezett.⁶ Washingtont nem támogató módokon is folyt a sztálinizmus ellen politikai hadviselés. 1946-ban Orwell javaslatot tett egy új, nemzetközi demokratikus Emberi Jogok Ligájának (League for the Rights of Man) létrehozására az emberi jogok és a szellemi szabadság védelme érdekében. Egy másik példa a Dwight Macdonald által vezetett Europe-America Groups nemes bukása. Ide tartozik az Amerikai Dolgozók Pártja (U.S. Workers Party) – mely a "Sem Washington, sem Moszkva, csakis a független szocializmus harmadik útja" jelszót választotta – és a Rassemblement Democratique Revolutionnaire-be (RDR – Forradalmi Demokratikus Tömörülés) szerveződött francia antisztálinisták közötti együttműködés. Ezt az utat képviselte a David Rousset által szervezett Nemzetközi diktatúra- és háborúellenes nap (International Day Against Dictatorship and War) is. Még a CCF 1950-ben, Berlinben történt megalakulásakor is voltak olyanok, akik azt hangoztatták, hogy a politikai harc elsődlegesen a társadalmi igazságosságért, a prosperitásért és talán egy európai föderációért való küzdelmet jelenti. Ezek az erők, változó következetességgel és mesterkéltséggel, hajlottak a kétfrontos harcban való gondolkodására. Az EAG, az RDR, a Politics és a Horizon összeomlása, valamint a forradalmi szocialista harmadik utas hangok európai és amerikai marginalizálódása tette könnyebbé a CIA számára, hogy beférkőzzön a nem-kommunista baloldal soraiba, azt "a Moszkva elleni politikai hadviselés washingtoni verziójának" igájába hajtsa, "működését áthelyezze Párizsba, megbuktassa Laskyt, behozza Josselsont, és fokozatosan növelje a CIA-befolyást".⁷

Jenki tökfejek?

Saunders azt állítja, hogy "az absztrakt expresszionizmus és a kulturális hidegháború között valódi, mély kapcsolat" volt. Habár a kapcsolat tagadhatatlan, ebben az aspektusban a túl szűk "dudás/dallam" keret ismét csak alkalmatlan a történet tragédiájának és pátoszának megragadására.

A tények közismertek. Az absztrakt expresszionisták ellen az Amerikai Kongresszusban George Dondero vezetésével intézett nyárspolgári támadás ellenére, a CIA felismerte azt a lehetőséget, mely az absztrakciónak mint a sztálinista konformitással éles ellentétben álló nyugati szabadság megtestesülésének hidegháborús eszközként való manipulációjában rejlett. A CIA – az Amerikai Kongresszus megkerülésével – a Modern Művészetek Múzeumával (MoMA) működött együtt az absztrakt expresszionisták támogatása és európai vándorkiállítások finanszírozása érdekében. Még Eisenhower elnök is, aki gyaníthatóan nem volt Still, Rothko, Newman vagy Pollock lelkes híve, a "szabadság pilléreként" aposztrofálta a MoMA-t és annak modern művészeti programját.

Saunders szerint annak, hogy a MoMA az absztrakt expresszionizmust támogatta, politikai, s nem esztétikai okai voltak. Az absztrakt expresszionizmust Saunders annak hidegháborús kontextusára redukálja. Így ír Jackson Pollock-ról: "Spriccelt, véletlenszerű vonalbogaival, melyek a vásznon és azon túl, a széleken kanyarognak, úgy tűnt, mintha [Pollock] Amerika újrafelfedezésével, és a ‘Magányos Hang Nagy Amerikai Mítoszának' felélesztésével foglalatoskodna". Saunders az 1952-ben a Masses and Mainstream magazinban "Dollárok, Tökfejek és Halál" ("Dollars, Doddles and Death") címmel az absztrakt expresszionisták ellen intézett visszataszító nyárspolgári támadást "hátborzongatóan profetikusnak" találja. Ez tökéletes párhuzamban áll Serge Guilbaut "művészetkritikájával", aki a Hogyan lopta el New York a modern művészet ideáját (How New York Stole the Idea of Modern Art) szerzője. (…) Ez a könyv az absztrakt expresszionizmust durván az amerikai külpolitika eszközévé redukálta. (Guilbaut természetesen támogatta a sztálinista szocialista-realista André Fougeront, a hithű zsdanovistát, aki Picassót a Sztálin-portréról hiányzó hódolat miatt támadta.) Saunders Pollock "spriccelt, véletlenszerű vonalbogain" való gúnyolódása a "Jenki tökfejek" című fejezetben jelenik meg. Mélyreható elemzésként tárja elénk Ad Reinhardt sértegetését, miszerint Pollock pusztán egy "henye bazári bohóc", s azt sejteti, hogy az absztrakt expresszionizmus a közvélemény gigantikus megtévesztése. Jason Epsteinnek köszönhetően megtudjuk, hogy "ez az anyag szemét". (…)

Mindez politikai, esztétikai és histográfiai problémákat egyaránt hordoz. Először is, miért olyan nehéz belátni, hogy az absztrakt expresszionizmus valóban a "Nyugat" nagyobb kulturális szabadságának bizonyítéka volt? Vegyük az 1948-as évet. Oroszországban Zsdanov, Sztálin kulturális rendőrfőnöke, egybegyűjtötte a zeneszerzőket és kritikusokat, s kihirdette kulturális rendeleteit és tilalmait. Erre Sosztakovics, akit a Kilencedik Szimfónia miatt kritikák értek, bocsánatkérésként, annak rendje és módja szerint komponált egy darabot Sztálin erdészeti tervének dicsőítésére.⁸ Ugyanebben az évben Clyfford Still megfestette az 1948-D-t, Philip Guston a The Tormentorst, Barnett Newman a Onement 1-t, Robert Motherwell csodálatos sorozatán, a Spanish Elegiesen dolgozott, és Jackson Pollock megfestette mestermunkáját, a Number 1A-t. Az emberi művészi kifejező erő és kreativitás rendkívüli pillanata volt ez. Ez az, amit a CIA észrevett! Ez az, amiért használni tudták!

Saunders mindezt "véletlenszerűnek", "spriccelésnek", "tökfejeknek" és "CIA-pénznek minősíti. Hál' istennek, az "egy ötéves is meg tudná csinálni"-klisétől megkímél minket. Az ilyen nyárspolgári gondolkodással fertőzöttek legjobb ellenszere az lenne, ha öt percre odaállítanák őket Pollock mestermunkája, a Lavender Mist elé. Azok a vonalak nem véletlenszerűek. Attól tartok, a Saunders számvetésében megjelenő gyanakvás annak a jele, hogy tökéletesen képtelen elképzelni, hogy az Egyesült Államok (a föld összes országa közül!) képes lehetett kitermelni a huszadik század derekának legnagyszerűbb művészeti mozgalmát.

Az absztrakt expresszionizmus tragédiája abban rejlett, hogy ez az esztétikai törekvés az adott történelmi pillanatban politikailag időszerűtlen volt, és véleményem szerint ebben az aspektusban található a CCF értelmiségével való igazi párhuzam. A néhai Peter Fuller szerint – s figyeljünk a korábbiakban idézett – Howe és Hook – emlékiratok visszhangjára – "az átélt borzalmas történelmi pillanattal kapcsolatos személyes tapasztalataikról való tanúságtétel kényszere" vezette őket. Ebben rejlik az absztrakt expresszionista művészek és a CCF-értelmiségiek közti valódi kapcsolat. Először is abban a késztetésben, hogy az individuális személyiség és szabadság mellett foglaljanak állást a tirannosz és a konformitás korában. Ez a késztetés szivárgott át a "hivatalos" kultúrába az állami támogatás, a presztízs, a jólét és a siker halálos ölelésén keresztül. Nem tudtak függetlenek maradni. Másodszor is, egyiküknek sem volt kapcsolata egy olyan társadalmi közeggel vagy politikai programmal, amely következetesen a szabadság mellé állt volna, s képes lett volna életben tartani az állami támogatás ilyen vagy olyan formájától független művészeti vagy értelmiségi mozgalmat. Miután képtelenek voltak rátalálni a spirituálisan csődöt mondott fogyasztói kapitalizmus, illetve a totalitárius "szocializmus" alternatívájára, mindkét vonal visszavonult: a művészek az "ősibe", "időtlenbe", "mitikusba" és az "én" privát gyakorlásába, illetve az alkoholba (nem pedig "Amerika újrafelfedezésébe", ahogy Saunders állítja), az értelmiség pedig egy olyan "szabadság"-fogalomba, amely vakká tette a vállalati hatalom szabadság-ellenességével, az amerikai imperializmussal és a mccarthyizmussal szemben. A hatalommal kötött kölcsönös fausti paktumuk – melynek elméleti keretét az absztrakt expresszionisták esetében Clement Greenberg, a CCF esetében Hook és mások adták – idővel egyfajta "art officiel"-be, illetve "házi értelmiségi" létbe való hanyatláshoz és szimpla modorossághoz vezetett.

Mindez sokkal bonyolultabb, mint egy dallamot játszó dudás képe. Valójában az, amit David Anfam mondott – dühös válaszként Guilbaut-nak arra a megjegyzésére, hogy New York "ellopta" a modern művészetet, és a hidegháború fegyverévé tette -, kritikája lehetne Saunders ama elképzelésének, hogy a CIA az értelmiséget wurlitzerként játszotta ki a sztálinizmus ellen. Rámutatva Guilbaut tézisének "kérlelhetetlen korlátoltságára", Anfam azt kérdezte, hogy "vajon maga Marx mit hozott volna ki ezekből a lezárt horizontokból, ahol a rosszhiszeműség az éleselméjűség álarca mögé bújik. A művészet először kódolt titkosírássá válik, mert kevés komoly figyelmet kap. Miután így elhomályosult, vonásai már csak az eredeti hidegháborús atmoszférát és annak politikai stratégiáit tükrözik."⁹

"Kezdd el új értelemmel"

Kritikámat Goethe Faustjával – egy félistennel kötött baljós egyezséggel – kezdtem, s ezzel is szeretném befejezni. 1976-ban Phyllis Jacobson a New Politics-ben kritikát jelentetett meg Lillian Hellmannek a McCarthy-kurzusról Scoundrel Time (Gaz idők) címmel írt könyvéről, melyben figyelmeztetett azokra a baloldal számára végzetes következményekre, amelyekkel szembesülnie kell, ha egyik vagy másik félistent választja:

"Lillian Hellmannek reakciós sztálinista ellenfeleivel több közös tulajdonsága van, mintsem gondolná. Irving Kristol, Sidney Hook és barátaik egy Hellman szívének kedves politikai gyakorlatot folytatnak. Miután a ‘Nyugat' mellé álltak, hangosan és elszántan védelmezik a sztálinizmus áldozatait, alig-alig ejtve szót az amerikai imperializmus és annak csatlós államai által üldözöttekről. Nem ‘léptek színre', hogy megvédjék a Smith-törvényt vagy a McCarthy-áldozatokat. Mostanában sem hallunk tőlük semmit a CIA és az FBI által zaklatottakról. Lillian Hellman, miután a ‘Sztálin-kommunizmus' mellé állt, egyszer sem lépett színre a sztálinizmus áldozatainak védelme és támogatása érdekében. Ellenkezőleg, sztálinista buzgalmában támadta őket. Csakis a nyugati imperializmus áldozatait védte és támogatta. Mindketten azt a vulgáris politikát gyakorolták, melyet az 'ellenségem ellensége a barátom' elve vezérel. Táborlakóként tükörképei egymásnak."¹⁰

Valóban. S a Faustot olvashatjuk morálmeseként, amely a magabiztosság fontosságáról és a félistenekbe vetett bizalom veszélyeiről szól. A Goethe által megírt Lelkek Kórusa arra inti Faustot, vesse el az Ördöggel kötendő egyezséget. Ekként figyelmeztetik őt: "Jaj! Jaj! / Miattad omolt el / a szép Egész, / ó, durva ököl; / s most pusztul, enyész! / Egy félisten müve ez hát!" De azután olyan szavakkal, amelyeket a mai baloldal szempontjából különösen időszerűnek találok – ahogyan itt állunk a "dolgozók államainak" romjai közepette, miközben szemünk láttára egy nagyszerű globális antikapitalista mozgalom sarjad -, a Lelkek Kórusa Faustot az önállóságon alapuló alternatíva választására ösztökéli: "Elseje / a földi fajnak, / hogy ha te / tudnál nagyobbat, / szivedben építsd újra fel! / Új életre kelj, / és kezdd el/ új értelemmel, / s rá új daloknak / hangja felel!"

Megjelent: New Politics, 8. évf., 3. sz. (új sorozat), 2001. nyár.

Jegyzetek

A cikk apropójául szolgáló könyv:

Frances Stonor Saunders: Who Paid the Piper? The CIA and the Cultural Cold War (Ki fizette a dudást? A CIA és a kulturális hidegháború), London, Granta Books, 1999.

1 Sweezyt Irving Howe idézi Steady Work. Essays in the Politics of Democratic Radicalism, 1953-1966 (Szorgos munka. Esszék a demokratikus radikalizmus politikájáról. 1953-1966) című munkájának "Authoritarians of the Left" ('Tekintélyelvű baloldal') c. fejezetében.

2 "Sidney Hooknak a civil szabadságjogok és a teoretikus szabadság ellen intézett támadásai erőt jelentettek a mccarthyizmus számára, McCarthyt feloldották kötelezettségei alól." "A Kulturális Szabadság Amerikai Kongresszusa mint egész, akárcsak vezető személyiségeinek többsége, a mccarthyizmus apologétái voltak, egyesek inkább, mások kevésbé agresszíven támogatták." – Lásd: Julius Jacobson: "Revising the History of Cold War Liberals" ('A hidegháborús liberálisok történelmének revíziója'), New Politics (New Series) No. 28, 2000.

3 A kongresszus leegyszerűsített megközelítését Saundersnek az a diszpozíciója táplálja, hogy CIA-s forrásait meglehetős kritika nélkül kezeli. Valójában a jelentés megtételekor a CIA-ügynökök abban érdekeltek, hogy felnagyítsák az "érdekeltségek" fölötti befolyásukat és kontrolljukat.

4 Lásd David Caute: The Fellow Travellers (A szimpatizánsok), Quartet Books, London, 1977; Paul Hollander: Political Pilgrims, Travels of Western Intellectuals to the Soviet Union, China and Cuba (Politikai zarándokok. Nyugati értelmiségiek Szovjetunióba, Kínába és Kubába tett utazásai), Harper Colophon Books, New York, 1983; Czeslaw Milosz: The Captive Mind (A rabságban tartott tudat), Penguin, London, 1980.

5 S ez nem csak 1948-as téma. A kegyetlen igazság az, hogy amikor Sidney Hook Christopher Lasch 1969-ben a Kulturális Szabadság Kongresszusáról írt tanulmányát a Szovjetunió valóságos életének tekintetében "tökéletesen tájékozatlannak" minősítette, igaza volt. Efféle tudatlanság játszott közre a "francia marxizmusnak" az 1970-es évek végén bekövetkezett hirtelen összeomlásában, amikor jelentős részét a Gulag szigetcsoport egyszeri elolvasása egyik napról a másikra elsodorta.

6 Alan Johnson: "The Third Camp as History and Living Legacy" (A harmadik utas tábor mint történelem és élő örökség), New Politics (New Series) No. 27, 1999.

7 Lásd S. A. Longstaff: "Dwight Macdonald and the Anti-Stalinist Left" ('Dwight Macdonald és az antisztálinista baloldal'), New Politics (New Series), No. 18, 1995.

8 Leszek Kolakowski: The Main Currents of Marxism Volume III: The Breakdown (A marxizmus harmadik felvonásának fő áramlatai: Az összeomlás), Clarendon Press, Oxford, 1978, p. 123.

9 David Anfam: "Of War, Demons and Negation" (A háborúról, a gonoszról és a tagadásról), Art History, 16. évf. 3. sz., 1993, p. 480.

10 Phyllis Jacobson: "A Time of Assorted Scoundrels" (Válogatott gazságok ideje), New Politics (First Series) XI. évf. 4. sz., 1976, p. 24.

Létrejött és megszilárdulni látszik Magyarországon egy szelektív, a társadalmi esélyegyenlőség biztosítására alacsony szinten sem képes oktatási rendszer. Megszűntek a tömegoktatás színvonalát korábban "felfelé" mozdító tényezők (technológiai kényszer, államraison, munkásmozgalom). A közoktatás alapértékeinek (szabadság, demokrácia, szolidaritás) képviseletében, vajon újra találkozhat-e a pedagógiai progresszió a politikai baloldallal?

Írásomban nem vállalkozhatom többre, mint jelezni az igényt: megkerülhetetlen teoretikusan végiggondolni a "tömegoktatás korszakváltásának" problematikáját. Vajon teljességgel értelmezhető-e minden abból a nézőpontból, amire a XX. század végének elemzői hivatkoznak, ti. a iskolázás expanziójának nézőpontjából.¹ Az iskolázás expanzióján azt a világtendenciát értik a szerzők (hol hivatkozással a "tudástársadalomra", "információs társadalomra" vagy ezek ideológiájára, hol csupán egyszerűen a tényeket konstatálva), hogy a teljes középiskolázás általánossá válik a kötelező iskolarendszerben (legalábbis az euroatlanti civilizációban). A közoktatás lefelé terjeszkedik az óvoda-típusú intézmény felső évfolyamára. A fél-felsőfokú, más néven post-secondary képzés részévé válik a közoktatásnak. Sőt, tömegessé válik a felsőoktatás is.

Ugyanekkor a kor közoktatási folyamatainak értelmezéséhez – különösen a hazai változatéhoz – ott egy másik, ennél komorabb gondolat is. Nahalka István, a budapesti ELTE tanára fogalmazta igen élesen, adatokkal bizonyítva, hogy a "magyar közoktatási rendszer kettéosztása befejeződött". Hivatkozott írásában közreadott egy elemzést, amely 1997-ben készült a megyei és a nagyvárosi oktatáspolitikai fejlesztési tervekről. A szerző azt vizsgálta, hogy az önkormányzatok fejlesztési politikája milyen mértékben szolgálja az oktatásban az egyenlőtlenségek csökkentését. A tanulmány legfontosabb megállapítása az, hogy a magyar közoktatási rendszer átalakulása lezárult, s ezért a mai rendszer adta keretek között korlátozottak az esélyegyenlőség növelésének lehetőségei. Kiindulópontja az volt, s a vizsgálat eredményei csak még jobban megerősítették őt e hitében, hogy az esélyegyenlőség alakulása a magyar oktatási rendszer kiemelkedően legfontosabb kérdése. Legfőbb megállapítása: Magyarországon létrejött s megszilárdulni látszik egy rendkívül szelektív, a társadalmi esélyegyenlőség biztosítására még csak alacsony szinten sem képes, csak bizonyos társadalmi csoportok számára megfelelő feltételeket biztosító oktatási rendszer. Kicsit karcosabban fogalmazva: úgy tűnik, Magyarországon a társadalmi elit kiépítette a saját érdekeinek leginkább megfelelő iskolarendszert, s ezen legalábbis a közeli jövőben vagy a belátható jövőben nem kíván változtatni. Tanulmánya ennek az állításnak az alátámasztását célozza a megadott dokumentumok tartalomelemzése alapján.²

Hogyan is állunk tehát?

A helyzetképnek valóban lényegi eleme, hogy az iskolarendszer kettészakadt.

Hogy is van ez? Egy történeti áttekintés tükrében nem jogosulatlan egy ilyen kérdésfeltevés sem: egyáltalán volt-e valamikor is nem kettészakított? Mikor, meddig tekinthetünk úgy az iskola világára – akár a létező szocializmus viszonyai közepette is -, hogy reálisan, a valóságban nem ún. kettős iskolarendszer működött volna? A hátrányos helyzetet firtató oktatásszociológusok oly hamar, oly korán rámutattak arra, hogy az ideológiai csinnadratta mögött ez a helyzet igazán sosem szűnt meg. Leginkább Ferge Zsuzsától tanulhattuk meg, hogy mindig is érvényesült szelekciós funkció (a társadalmi különbségek elosztásának ideológiai leplezése – egyben legitimálása – a tudásbéli, képességbéli, iskolai teljesítmény-béli különbségekkel).³ Nos ez a tömegoktatásnak nemhogy kísérőjelensége, de éppenséggel elemi genetikus kódja volt. Mondhatni azt is: nem kis részt, ha nem egészében ez a szándék idézte elő az iskolarendszer létrejöttét!⁴ . S megmaradt az elitek számára a fejlesztő funkció. Szakmánk árulásának nevezték többen, hogy a pedagógia hajlandó volt a két funkciót összemosni, ködösíteni.

A tény az – szerintem legalábbis -, hogy napjainkban világszerte (s ennek nyomán hazánkban is) megszűnt az a közmegegyezés – feltételezzük óvatosan, hogy volt ilyen -, amely a tömegoktatásban (is) "felfelé" mozgatta az oktatás-képzés színvonalát. Úgy véljük – talán Gramscira hivatkozhatnánk leginkább -, hogy a tömegoktatás első nagy periódusában (a modernizáció különböző jelenségeinek egybeesése nyomán) volt ilyen közmegegyezés. S úgy véljük, hogy ez mára alapvetően megszűnt.

Megszűnt az a technológiai kényszer, amely az ipari forradalomban kikövetelte a "néptömegek" magasabb képzését. (A globalizáció munkaerőszükségletéről szóló rémtörténetek mind erről szólnak – nincs szükség "tömeg-munkaerőre".)⁵

Megszűnt – így vélem, legalábbis egy vitára invitáló írás keretei között – az az "államraison", melynek érdeke volt valamelyest is művelt "alattvalókat" nevelni iskoláiban – akár "felvilágosult monarchikus", akár polgári, akár "létező szocialista" változatban. Manipulatív célokhoz immár nincs szükség hatékony iskolázásra.

Megszűnt – tapasztaljuk – végül az a valóságos, és korábban a tömegoktatás színvonalára komoly befolyást gyakorló tömegnyomás is – mondjuk, a munkásmozgalom -, mely tehát valósággal kikövetelte fiainak az iskolázás növekvő idejét, színvonalát. Vajda Zsuzsa, szegedi pszichológus professzor írt erről (kéziratban-maradt) szomorú tanulmányt. Szerinte sem világméretekben, sem Magyarországon nincs ma olyan politikai erő, amely a peremre szorultak jobb iskolázása érdekében lépne fel. E sorok írójának is keserű tapasztalata ez.

Idézzük fel emlékeinket a civil társadalom (máskülönben örvendetes) aktivizálódásairól iskolaügyben! Egyetlen iskolabezárás elleni népmozgalom sem e peremre szorultak érdekében lépett fel. Az engedetlenségi mozgalmak jellegzetesen középosztálybeli megmozdulások voltak a 90-es években. No, legyen egy ellenpéldánk! Itt volt az észak-magyarországi bányaváros, ahol a városháza előtti szülői ülősztrájk során elhangzott: mi lesz a szegény cigánygyerekekkel, ha hagyományos iskolájukat bezárja az önkormányzat. Aztán kiderült, korántsem a szegény cigánygyermekek szegény szülei ülősztrájkoltak, hanem azon iskoláé, ahová a bezárt iskolából kizárt gyerekeket átiskolázták volna. Vagyis ez is egy szegregáció-párti engedetlenségi mozgalom volt! Jászladány elhúzódó válsága, helyi társadalom-állam konfliktusa ugyanerről szól: a tanszabadság demokratikus jelszavával hajtja végre a település fehér középosztálya exodusát a község iskolájából, hogy immár alapítványként bérbevegye ugyanazt az épületet szegregáció útján létrehozott "tiszta" tanulócsoportjai számára.

Magam is azt vallom, hogy három létező érdek egybeesése volt a korszakváltás előtt a tömegoktatás (szebben mondom: közoktatás) motorja. A felvilágosult abszolutista államraison, a képzettebb munkaerő iránti szükséglet s a tömegek kultúrakövetelő nyomásgyakorló ereje.

Ma a munkaerőpiac az iskolától nem igényel annyi jólképzett munkaerőt – a high tech kiképzi önmagának, s nem az iskolától várja, bizonyította több előadásában, írásában is a szakképzésért felelős (szakemberként is tiszteletreméltó) helyettes államtitkár, Benedek András. A multik saját képzőintézményeiben képzik ki kiválasztott dolgozóikat, a McDonald'snak is saját iskolarendszere, még "egyeteme" is van. Ez a tudás aztán nagyon huncut tudás – szólnak az elemzések. Nagy kreativitást igénylő, ugyanakkor mégis olyannyira speciális, hogy a kiképzett munkaerő más cégnél nem is tudja alkalmazni, ott – ha beválasztják az automatizált üzem új csapatába – újra kell tanulnia mindent.

A nagyszámú kívülmaradott esetére pedig beteljesült tehát a jóslat az "ifjúsági rezervátumról".⁶ Ha ennyi "fölösleges ember" születik, akkor az iskolába, legalábbis az ő iskolázásukba való beruházás nem több, mint a "karámban tartás" biztonságának biztosítása. Ez ugyan nem kevés, egyre növekvő létszámú biztonsági szolgálatot, iskolarendőrséget meg mágneses "beléptető kapukat", komfortosabb épületeket, pszichológust stb. kíván.

E komor helyzetkép – talán negatív utópia – után vegyük sorra a közoktatás fejlődését szolgáló, a baloldalon is nemesen csengő eszmék állapotát.

Szabadság, demokrácia, szolidaritás.

Mindezen értékek együttes érvényesítése, a "bilincses iskolák" elpusztítása érdekében igazolható az ún. polgári reformpedagógiák és a baloldal több évtizeden át tartó történelmi szövetsége. Voltak közös szellemi-eszmei gyökerek s közös vállalkozások is.⁷ Aztán a maga konkrétságában ugyan valóságos koncepciós perekben lefejezett "pedológia" mégiscsak a maga általánosságában nem cáfolhatóan eszközévé tudott válni a szelekciónak.⁸

A "munkaiskola" sajátos hazai megoldásai (főként a tragikusan korán meghalt Gáspár László Szentlőrince a 60-as évek legvégétől) mégiscsak a szabadság korlátozásának eszközévé is váltak, hiszen az "általános foglalkoztatás elve" érvényesült abban a pillanatban, amikor a – pedagógiailag egyébként impozánsan hatékony, s a magyar példában egyedülállóan megvalósuló – "termelés és gazdálkodás" bevonult a kötelező iskolai foglalkozások körébe.⁹ Példánk szemlélteti, hogy a fenti értékek együttes, organikus érvényesítése a maga nemében nem is olyan könnyű, talán nem is igazán megoldható feladat!

Most akkor a reális mozgásokból mi az, ami a baloldalt (is) segítheti?

• A középiskolázás expanziója. Vagyis a tény, hogy – a középosztály gimnáziumainak makacs, de nem felmorzsolhatatlan ellenállása ellenére – az érettségit adó teljes középiskolázás realitás. (Ha a középiskolai tanárság nem kívánja megfosztani önmagát munkahelyeitől, akkor szövetségeséül szegődik e tendenciának.)
• A Nemzeti Alaptanterv ún. modernizációs tartalmai. A NAT egy akadémikus-arisztokratikus műveltségképet próbált korrigálni az 1989 és 1996 közti érlelődési folyamatban. A kultúra demokratizálódása jegyében az alábbiak történtek ebben, az oktatás tartalmát – megannyi szabadságjog biztosítása mellett – szabályozni kívánó dokumentumban: teret nyert a mindennapi kultúra, a mindennapi kommunikáció, a médiakultúra, az ún. eszköztudások, a képességfejlesztés, az interkulturalitás elve. A természettudományokban egy "science" típusú gyakorlatias természetismeret oktatásának igenlése mutatható ki, a társadalomtudományokban a "jelenismeret"; a szinkron társadalmi eligazodást segítő tudások felértékelődtek: megjelent az embertan, mikroökonómia stb.¹⁰

(Van itt persze ellentmondás is! Éppen a francia baloldal "Elsőbbséget élvező Iskolázási Zónák" – ZEP-ek – mozgalmának aktivistái hívják fel a figyelmet arra, hogy a "kartoon-kultúra" iskolai legitimációja, sőt a kreatív önkifejezés igenlése a művészeti nevelésben – szemben a klasszikus elitiskolák kitartásával a klasszikus tudások mellett – végül mégis csak újratermeli a szakadékot a társadalom kultúrahordozó és -teremtő csoportjai között, ahelyett, hogy egy hatékony iskolázás e szakadékot hidalná át. A fenti eszközökkel kínált – bármily jószándékú – pedagógiai "öröm" könnyen a gyarmatosítók által adományozott csillogó üveggyöngy lesz e gyerekek számára. Az üveggyöngy-metafora nem véletlen: a ZEP-ekbe alapvetően a bevándorló-gyerekek járnak.)

S milyen tendenciák hajtják a jobboldal malmára a vizet?

• A korai szelekció liberalizálása. A "szabadság" jegyében és nevében zilálta széjjel már Glatz miniszter az egységes (bár igazán nem egészen "comprehensive") általános iskolát. A szabadság megvalósulása, az iskolarendszer ilyen értelmű széttagolódása nehezen, sőt egyáltalán nem "visszagyömöszölhető" szabadságjog, de ettől a tény még tény: a korai szelekció nyilvánvalóan kinek kedvez, kinek nem. A nyolcosztályos általános iskola – szólnak az elfogulatlan elemzők – mára jóformán újra csak zsákutcás képzést megvalósító, "Rest-schule", a maradék iskolája lett.
• A klasszikus középosztályi könyves-kultúra visszaerősödése. Lám még a NAT is rendelt – derék magyartanárnők követelésére – kötelező műlistát az irodalomtantárgyhoz, a kerettantervben újabb tantárgyak követték e példát, szűkítve az ízlések és (csoport)kultúrák – termékeny, igazoltan kultúrateremtő, de mindenképpen a társadalom minimális integráltságának esélyt adó – párbeszédének lehetőségét. Énektanításunk büszke konzervativizmusa – éppenséggel Kodály ellenében – kizár a sikeres énektanulásból tömegeket. Hátborzongató paradoxon: a Mester valóban népi és demokratikus öntudattól eltelve állt ki az éneklés-központú zenei tömegoktatás mellett (úgymond az énekhang a legdemokratikusabb hangszer, hisz mindenkinek megadatik), s ezenközben az ún. tömegkultúrában (az iskola számára alegális, ha nem illegális tömegkultúrában) a hangszer által, illetve elektronikusan rögzített, avagy kreatívan keltett zenei élmény az elfogadottabb – hogy úgy mondjam, a beatnik nemzedék óta.

S vajon kinek segít az Internet? Bizonyára demokratizál… Ha a hozzáférés valóban szabad lesz. Talán a Teleházak mozgalma szolgálhat ilyen irányt.

A szabadság – próbáltam igazolni néhány példával – a kínálat szabadsága. De ez a kínálat fizetőképes keresletre vágyik. Értük versenyez. (Alig néhány kivételtől eltekintve.) De őértük (!) senki sem fizet be!

A szegregáció szinte önszegregációvá válik. Nézzük csak egy metszetét: a nemzeti kisebbségek anyanyelvi kultúrájának őrzéséért voltaképpen a gyerekek szabadsága áldoztatik be. A "magyar" gyerek már rég focizik – szabadon vagy a napköziben -, amikor a "kisebbségi gyermek" még kötelező extraórában kisebbségi nyelvet tanul. No és mire viszi, ha szlovákul, románul ("odaát" meg magyarul), sőt lovári cigányul tanulja meg Pithagorász tételét, a Pragmatica Sanctiót – a kalcinált szódát¹¹ -, a kvantummechanikát?

Bonyolítja mindezt a oktatáspolitika néhány ellentmondása.

Központi beavatkozás versus autonómiák?

Jóformán feloldhatatlan csapda, ha baloldali oktatáspolitikus lép bele. A demokrácia és a szabadság elve konfrontálódik. Valamerre – s ami a legrosszabb ilyenkor: a napi politikai erőviszonyoknak alárendelődve – engedni kell.

Önkormányzati iskolafenntartás versus civil iskolafenntartás?

Újra csak a társadalmi akaratnak és a közösségi akaratoknak a baloldali gondolkodás számára igen nehéz antinómiája.

A tényekhez ugyanakkor hozzátartozik, hogy a leszakadók, hátrányos helyzetűek iskolázásába szellemi, pedagógiai tőkét mégiscsak a magániskolák pedagógusai, az Alapítványi és Magániskolák Egyesülete ún. "karitatív tagozatának" iskolái adtak a Burattinótól a Belvárosi Tanodán, a Zöld Kakason át a Józsefvárosi Tanodáig, a Kalyi Jag Iskoláig.

Miért van az, hogy az iskolaszékek rövid és hányattatott legújabbkori történetük során többnyire saját települési önkormányzataikkal hadakoztak?

Miért nem terjedt el Magyarországon a "community school", vagy az "open education"?

Azt mondjuk – balról fogalmazva -, hogy nincs más út: civil mozgalmakat lábra állítani az iskolákért. S ilyenkor mindig ott a történeti példa, a NÉKOSZ-é. Erényei igen! S irgalmatlan ellentmondásai – a janicsárképzés bélyege? Az emlékezetes Jancsó-film népikollégista-rajza?

Öntevékeny művelődési mozgalmak segítenék a kérdés megoldását – mint immár több mint száz éve a munkásmozgalomban is? De hát működik-e, működhet-e a médiahatalom mellett öntevékeny tömegkultúra, közösségi kultúra? A páva-körök népdalos mozgalmába életet lehelő Vass Lajos vajon nem az utolsó példa volt-e két kultúrahordozó szövetségkötésére? Létrejönnek-e – létrejöhetnek-e – a szabad művelődés kis körei? Olvasókörök, munkásdalárdák, szabad napközik mintáin? A közösségi média egyrészt valóban közösségi-e (s nem csupán néhány entuziaszta értelmiségi kedves játéka)? A népfőiskolát kisajátíthatja e a konzervatív oldal? A szükséges állami segítség nem válik-e gyámsággá, a kezdeményezések önszerveződő jellegének fékezőjévé? Állami segítség (fenntartási támogatás, animátorképzés stb.) nélkül nem halnak-e el szinte születésük pillanatában e kezdeményezések?

S még a hatékonyságról mint értékről nem is szóltam. Nemcsak egy – tartósan – forráshiányos társadalom oktatásügyében kérdés ez, hanem egy viszonylag jól finanszírozott oktatási rendszer esetében is. Nem véletlen, hogy a közgazdászok minden beruházási kampány idején prüszkölnek. Restrikcióért kiáltanak, legalábbis "lyukas zsákként" rajzolják meg az iskola képét.¹²

Megválaszolatlan, megvitatatlan kérdések. Ha feloldhatatlan ellentmondások, akkor igazolni látszik a karakteres baloldali oktatáspolitika bénasága, koncepciótlansága. Ha van feloldás, akkor az meg nem könnyű szellemi feladat.

Mindehhez – vitára serkentésül – immár csak egy, bár nem lényegtelen kérdésről szólnék. Szólnék azért, mert napjaink neveléstörténeti írásaiban a jelenségről nem esik szó, eltitkolni való, mint az ifjúkori botlás. Másfelől a korábbi – magát marxistának nevező – neveléstörténet ideologikusan igazolta a történelmi szakítást deklaráló (a sztálini thermidorral az iskola konzervatív visszarendeződését¹³ szolgáló) moszkvai vagy budapesti párthatározatokat, s ebbéli bűntudatától aztán alig tud megszabadulni.

De mégis fel kell tenni a kérdést – s érvényesen megmagyarázni -, vajon mi magyarázza, hogy a pedagógiai progresszió száz éve (a Gyermeknek jósolt évszázad kezdetén – Ellen Key híres könyvére, a reformpedagógia nyitányára utalok e kifejezéssel) mégis csak összetalálkozott a politikai baloldallal. Gondoljunk a Tanácsköztársaság közoktatási népbiztosságán aktív szerepet vállaló Nagy Lászlóra, s a pedagógiai nézeteit felvállaló Tanácsköztársaságra. Gondoljunk az elegáns Teofil Sackijra, aki a moszkvai proletárgyermekeknek s szüleiknek szervezett "settlementet". De gondoljunk Lunacsarszkijra. Vagy akár a francia Freinet-re, aki magát proletárok pedagógusának tartotta, miközben kései kritikusai – csak mert a derék Vence-i néptanító "odaát", a polgári Franciaországban működött – könnyedén "leburzsoázták", vagy gondoljunk a növendékeit a treblinkai haláltáborba is követő varsói Öreg Doktorra, Janusz Korczakra¹⁴ , s csaknem kortársunkra: a "felszabadítás brazíliai pedagógusára", Paolo Freire-re, s annyi mindenkire még!

Megismételhetetlen ez az összetalálkozás?

Jegyzetek

1 Ez az írás bővített változata annak a vitaindítónak, amelyet a Baloldali Alternatíva Egyesülés egyik összejövetelén végül is nem vitattunk meg igazán. Szervezési hiba? A kérdés bonyolultsága? Vagy éppen túlságos egyszerűsége? Tény, hogy a kisszámú hallgatóság nemigen segítette a dilemmák feloldását. Egy más nyilvánosság, az Eszmélet köre vajon hogyan fogadja?

Akkor végképp nem gondoltam, hogy váratlanul le is egyszerűsödhet a kédésfeltevés. Pusztán "bemelegítésül" – annak idején a FIDESZ-MDF-Kisgazda kormányzat ereje teljében volt még, ha volt "ereje telje" egyáltalán -, "figyelemfelkeltő riogatásul" idéztem az oktatási tárcának frissen bemutatott tervezetét a kétszintű érettségi tételeiről, s benne a Magyarország a II. világháború után című tételsor két változatát mutattam fel ijesztő példaként a fiatal nemzedék kemény ideológiai válaszok mentén való tudatos kettészakításának kísérleteként. Ugyanis az "emelt szintű" tételek közt e tétel kifejtésében van egy altétel: "1945-47, polgári demokratikus kísérlet", míg a "középszintű" érettségizőknek e témakörből csupán annyi van: "a kommunista diktatúrák kitörése". Vagyis e tervezet szerint lesz olyan érettségizett fiatal, aki csakugyan nem fog tudni mást erről a mégiscsak árnyaltan bonyolult korszakról, mint azt, hogy "bejöttek az oroszok és elvitték az órákat."

Mondom, nem gondoltam, hogy ez a kicsit ironikusan kiélezett "captatio benevolentiae" egy éven belül komolyra fordul. A média olyan arcátlanul sugárzott "ordas eszméket" nem kis részt ifjú hallgatóknak, nézőknek, hogy már-már azt hihetnők, a pedagógiának, a baloldali pedagógiának jóformán nem is lesz más dolga, mint azon fáradoznia, lehet-e hatékony "védőoltással" ellensúlyozni a bizony immár fertőzött szervezetet. Az írás első fogalmazása idején zajlott a MIÉP kampánya Fradi-MTK ügyben, a Pannon Rádióban pedig uszító dalt énekeltek, amelynek tartalma: "bosszuljuk meg Solymosi Eszter vérét". Az augusztus 4-i Hét-nek a Sziget Fesztiválról szóló tudósítását e sorok írójának beadványára marasztalta el az ORTT panaszirodája, mint gyűlöletkeltésre alkalmas műsort. Az már viszont e tanulmány alapkérdéseihez tartozik, hogy a jobboldali populizmus miképpen ötvözi az antiglobalizációs propagandát a nyílt antiszemitizmussal.

2 Nahalka István: "A magyar közoktatás kettészakadása befejeződött", Új pedagógiai Szemle 1998/5.

3 Ferge Zsuzsa: Az iskolarendszer és az iskolai tudás társadalmi meghatározottsága, Budapest, 1976.

4 Ferge emlékezetes bizonyítását aztán leginkább a létező szocializmus létező iskolájának lényegében újbaloldali kritikusai gondolták tovább. (Hogy az iskola szelekciós funkcióit feltáró Gazsó Ferencet lehet-e ebbe a körbe sorolni, az éppenséggel lehet vitatható, de nem feltétlenül az.) Különös érdekessége közgondolkodásunknak, hogy Loránd Ferenc annak idején, 1980 legelején a Világosságban megjelent, sok szempontból az iskolakritikában korszakhatárként felfogott "Cui prodest?" című dolgozatát 2002-ben, az OKKER-nél megjelent összegyűjtött tanulmánykötetében változtatás nélkül újra közreadta. (Értékek és generációk, Bp. 2002. 267. o.).

5 A globalizáció-kritika "negatív utópiái" közül ebben a vonatkozásban leginkább a német szerzőpáros röpiratára szoktak hivatkozni, akik adatokat sorakoztatnak fel arról, hogy a globalizáció előidézte technikai-technológiai fejlődés közepette az emberiség 80%-a válik "felesleges emberré". Témánk szemponjtából az "ifjúsági rezervátumban" (és pedagógiai szempontból is csupán a békében tartás-maradás szocializációs parancsának közvetítésére hivatott intézményekben – édes istenem, s ezt is még iskolának merjük nevezni?) őrizni rendelt "városi indiánná". (Hans-Peter Martin-Harald Schumann: A globalizáció csapdája. Támadás a demokrácia ellen. Perfekt Kiadó, Budapest, 1998.)

6 Talán még Ernst Fischer vezette be a fogalmat, talán még marxista korában: A fiatal nemzedék problémái. Bp. 1964.

7 Vö. Köte Sándor: A szocialista munkaiskola kezdetei 1917-1920. Bp. 1979., vagy Vág Ottó: Reformmozgalmak és reformelméletek a pedagógiában, Bp., 1985. c. könyvét, vagy a magam szerkesztette, a Magyar Drámapedagógiai Társaság gondozásában kiadott Reformpedagógiai olvasókönyv c. kötetbe felvett szemelvényeket (1993).

8 Neveléstörténetünk néhány úttörő kezdeményezés után máig adósa e problematika alapos elemzésének. Az egykori Szovjetunió első évtizedeiben végbement pedagógiai-közoktatási történések elemzése mára jóformán tabu, a történelmi amnéziában csupán démonok derengenek immár. (Vö. Knausz Imre: "A magyar pedológia pere", Pedagógiai Szemle, 1986/3., ill. Trencsényi László: "Vágyakozás kritikai szocializmuskritikára", Iskolakultúra, 2002/11.)

9 Az egyedülállóan új az volt éppen – szovjet, NDK és kubai megoldásoktól eltérően -, hogy a szentlőrinci típusú innovációkban a gyerekek a jól szervezett munkavégzés mellett valóban gazdálkodtak is, döntöttek bérekről, beruházásokról, felhalmozásról stb. Minden elemző – maga Gáspár is – ezeket a rokonszenvesen az emberi teljesség felé nyitó változtatásokat az 1968-cal bevezetett "új gazdasági mechanizmussal", azaz a korlátozott piacgazdaság térnyerésével hozta összefüggésbe. L. erről az iskolaalapító elméleti és gyakorlati megnyilatkozásait (A társadalmi gyakorlat és az általános nevelés tartalma, Bp. 1977., A szentlőrinci iskolakísérlet, Bp. 1984., "Lélegzetvétel" (interjú), Ifjúsági Szemle, 1989/2. stb.)

10 Hogy a Fidesz-MDF-Kisgazda kormányzat az ún. kerettantervvel fékezte a NAT jótékony "habzását", nos ezt tekintsük efemer közbeavatkozásnak. A 2002-ben hatalomra került MSZP-SZDSZ kormányzat, a választási programhoz képest ugyan reálpolitikus óvatossággal, de mégiscsak lazított a kerettantervek béklyóin, s reformígéreteiben a NAT tartalmait érvényesíteni kívánó, szakmailag az eddigieknél jobban támogatott helyi innovációgerjesztés szerepel (ami persze eredményezheti az elitek elitiskoláinak szárnyalását, s a "maradékok iskoláinak" (a német szaknyelv már alkalmazza a "Restschule" kifejezést erre az esetre) további, immár végzetes elmaradását, lemaradását.

11 Utalok Móra Ferenc klasszikus elbeszélésére.

12 Coombstól Timár Jánosig ível az így gondolkodók sora. Vannak szolidárisabb gondolkodók, ők azonban a szolidaritási beruházásokat nem az iskola zsákjába, hanem a szociális ellátás zsákjába tömnék. Mondhatnám: halat adnának a halfogás tudományának átadása helyett?

13 E fordulatoknak pedagógiai értelemben vett konzervatív voltát legélesebben Mihály Ottó igazolta "Fordulat és reform" című cikksorozatában, 1988-89-ben a Köznevelés című oktatási hetilap hasábjain. Tanulmány formájában megjelent 2000-ben Az emberi minőség esélyei című kötetében.

14 Egyébként utóbbiak ketten – egymástól függetlenül – először fogalmazták meg a 20-as évek elején a gyermekek jogait.

A halál "árfolyama" szélsőségesen ugrál az élet "világtőzsdéjén" – miközben a politika rendre értékeket és arányokat torzít, érdekeket abszolutizál. Vajon csakis a halállal, a megsemmisítéssel való fenyegetés vethet gátat a halálnak és a megsemmisülésnek, a tömegpusztítás kilátása a tömegpusztulásnak?

A végzetkultusz ezredfordulós fellángolása véget ért, a világvége-várás láza lecsillapodott, a rituális tömeges öngyilkosságok visszavonulóban vannak… Egy olyan rejtélyes tünetcsoport azonban, mint a halállal – a megsemmisüléssel és megsemmisítéssel – való manipuláció, megmaradt, sőt felerősödött világunkban: az együttélés mellett ismét tényező lett az együttpusztulás. A halál "árfolyama" szélsőségesen ugrál az élet "világtőzsdéjén", miközben a politika rendre értékeket és arányokat torzít, érdekeket abszolutizál – egyszóval, működik…

Tekintélyes fórumokon első számú közellenségnek kiáltották ki a néhány ezer áldozatot szedő "látványterrorizmust", miközben elhanyagolt kontinenseken tízmilliókat ítélnek halálra világunk "hagyományos" bajai. Egymilliárd ember éhezik szerte a világon, ebből 777 millióan a "harmadik világban". Az éhhalállal szembenézők számát – az ENSZ Élelmezésügyi Világszervezete (FAO) szerint -, a jelenlegi ütemben, a tervezett 2015 helyett csak 2050-ig lehet felére csökkenteni.

Az élet értelme – az élethez való ragaszkodás csakúgy, mint az élet eltaszítása vagy semmibevétele – fenntarthatóságának és minőségének függvénye. Aki nem ragaszkodik életéhez, kész vagy kénytelen tőle megválni, az bármire rávehető, bizonyos értelemben felelőtlen és fegyelmezhetetlen, irányíthatatlan és ellenőrizhetetlen. Ugyanakkor más szempontból befolyásolható és kihasználható: biztonsági kockázatot jelent a társadalom számára, azaz helyzetétől és eszköztárától függően veszélyes destabilizáló tényező.

Mindez olykor államokra, rendszerekre is érvényes.

2001. szeptember 11-e természetesen nem rengette meg a világot, amely összképében olyan maradt, mint amilyenre alakították. Némely tekintetben azonban új megvilágításba helyezte halál és élet, megsemmisülés és túlélés, közöny és veszélytudat, privát és állami terror, biztonság és elrettentés – a világrend és a világrendetlenség egész problematikáját.

***

Ráfordítás- és hozamkalkuláció a mai hadviselésben

Változnak a háborúk és változnak a hadviselők. Változik az államok szerepvállalása a konfliktusokban: beavatkoznak ott, ahol korábban nem avatkoztak volna be, beletörődnek befejezetlen hadjáratokba, sőt vereségekbe és visszavonulásokba is, ha aránytalan anyagi és főképpen emberáldozatokat kellene vállalni. "Privatizálódik" a fegyveres konfliktusok szférája, érvényesülést keresnek itt is a "piacgazdaság" törvényei, nő a kereslet az "olcsó katonák", a "nem ráfizetéses haderők", a "helyettesek háborúi" iránt. A nacionalista-szeparatista terrorizmus új, "jutányosabb" lehetőségeket keres: korábbi államképleteket gyengít meg, sodor megsemmisülésbe, s újak fogantatásához nyújt segédkezet. A fegyveres küzdelem új típusai nyomán új fogalmak, új definíciók honosodnak meg.

"Háború két állam között, amelyek közül az egyik még nem létezik." E meghatározást Martin van Creveld, a jeruzsálemi Héber Egyetem tekintélyes hadtörténész professzora vezette be az egyre tipikusabb, ún. "alacsony intenzitású" fegyveres konfliktusokkal kapcsolatban. A Berliner Zeitung 2000 elején interjút készített a merész, mondhatni "könnyed" szellemiségű kutatóval, aki a potsdami Hadtörténeti Intézetben éveken keresztül élvezte a Humboldt Alapítvány támogatását. Az interjú, amelyet teljes terjedelemben átvett a német hadsereg, a Bundeswehr hetilapja is¹ , elgondolkodtató megállapításokat fogalmaz meg a háború és a katonák, az állam és a háborúk mai viszonyáról.

"Nem lehet háborút vezetni, ha a katonák nem érzik a háborúban, hogy igazuk van. Ha ugyanis nincsenek meggyőződve arról, hogy az igazság az ő oldalukon áll, nem hagyják magukat megölni. S ha nem készek meghalni, akkor természetesen nem lehet háborút folytatni. Senki sem olyan ostoba, hogy igazságtalan, nem igaz ügyért áldozza fel önmagát. (…) Tulajdonképpen az egész szokványos hadijog ma már nem érvényes, mivel az az államok államok elleni háborúira vonatkozott. Igen gyakran nincs többé különbség kombattánsok és nem kombattánsok között; visszatérünk a harcosok és ártatlanok közötti középkori különbségtételhez. (…) Ezekben a háborúkban (…) immár nincsenek hadseregek. A hadsereget – eredeti meghatározása szerint – valamely állam építi. A hadsereg egyenruhát visel, és joga van ölni. (…) Az oroszok azt mondják – s a maguk szempontjából természetesen igazuk van -, hogy »ott (azaz Csecsenföldön – P. S.) nincs kormány, nincs hadsereg, csupán banditák vannak. Vannak vétkesek és ártatlanok. S a vétkeseket nem túl könnyű megkülönböztetni az ártatlanoktól…«"

Van Creveld felismeri, hogy miközben egyre kevesebb háborúra kerül sor államok között, mind több ugyanakkor a nem állami szereplők (szervezetek), illetve az államok és a szervezetek közötti háború. A kutató szerint, az államközi háborúkat az atomfegyverek tették lehetetlenné: a XX. század második felében egyetlen fejlett állam hadserege sem vívott háborút olyan ellenféllel, amely vele közel egyenrangú volt.

"Csak olyan parányi, jelentéktelen ellenféllel lehet háborút folytatni, amely annyira kicsi, hogy alig található meg a térképen, mint például Grenada. Ma kétszáz országból valószínűleg százkilencvenre érvényes, hogy hadserege hanyatlóban van nagysága, anyagi ellátottsága, a hazai bruttó nemzeti termékből való részesedése tekintetében. És ez sehol sem érvényes annyira, mint éppen a fejlett országokban, ugyanis ezek a legerősebbek, ezek rendelkeznek atomfegyverrel. A hadseregek olvadnak, mint a hó a napsütésben…"

Arra a kérdésre, törvényszerű-e, hogy a demokráciák "kelletlenül" bocsátkoznak háborúba, Martin van Creveld így válaszol: "Azt hiszem, a demokráciák elvben éppoly harciasak mint más államok. De a demokratikus országok nem viselnek hadat erős ellenféllel szemben, mert nem képesek rá, s nem viselnek hadat manapság gyenge ellenfelekkel szemben sem, mert nincs szükségük rá. Ha nincs lényegi fenyegetés, háborúzni – ostobaság… Az utolsó fél évszázadban az erős hadseregek a sokkal gyengébb ellenfelekkel vívott háborúkat majdnem kivétel nélkül elveszítették. Elmondható, hogy ha valaki lényegesen gyengébb ellenféllel bocsátkozik harcba, s ellenfelét megöli, akkor bűnöző. Ha viszont valaki nálánál sokkal gyengébbel hadakozik, s hagyja magát megölni, az idióta."

Valahányszor vita témája a NATO vezető hatalmainál a katonai erő alkalmazása mint a politika eszköze, felmerül a kérdés, elfogadható-e ezen országok lakossága, törvényhozása számára, hogy katonaságuk a bevetések során emberveszteséget szenvedjen el. Különösen vonatkozik ez olyan esetekre, amikor nem a szó szoros értelmében "a haza védelméről", hanem a haderők úgynevezett új feladatairól, egyebek között a nemzetközi békeműveletekben való részvételről van szó. Amerikai biztonságpolitikai állásfoglalások egész sora nevezi legmagasabb rendű célnak hadműveleteknél a saját veszteségek elkerülését. Általánossá válik, hogy a nyugati társadalmaknak az emberveszteségek vállalására való készsége mind alacsonyabbnak minősíthető.

Nem állnak rendelkezésre ugyanakkor megbízható adatok arra vonatkozóan, hogy a nyugati országok közvéleménye hajlandó lenne-e emberveszteséggel járó hadműveletek folytatásához hozzájárulni. Bizonyos vizsgálatokból azonban az derül ki, hogy míg a politikai és a katonai elit különösen érzékeny az emberveszteségre, addig – legalábbis az Egyesült Államokban – a társadalom elfogadhatónak tartana akár komolyabb veszteségeket is, ha például az USA Kína ellen lépne hadba Tajvan védelmében, vagy ha meg akarná akadályozni, hogy Szaddám Huszein tömegpusztító fegyverekhez jusson. Kisebb a veszteségvállalási készség viszont, ha a tét a demokrácia megvédése pl. Kongóban. A saját emberveszteségek vállalása nagy mértékben függ tehát a céloktól (amelyeknek ésszerűeknek kell lenniük) és az adott katonai vállalkozás sikerességének kilátásaitól.

• a katonai bevetések tervezése ezáltal szükségképpen nehezebbé válik, mivel hamis feltételezéseken nyugszik;
• ha a külföldön alkalmazott egységek legfőbb tennivalója az önvédelem, akkor többé nem oldhatók meg eredményesen a katonák tulajdonképpeni feladatai (például a nyugati békefenntartók a volt Jugoszlávia területén, tekintettel a várható kockázatokra, következetlenek voltak a háborús bűnösök üldözésében és őrizetbe vételében);
• a jövőbeni nyugati katonai műveleteknél bonyodalmat okozó tényező lehet az ellentmondás az ellenfél polgári lakosságának és létesítményeinek lehetőség szerinti kímélésére irányuló szándék és a saját veszteségek elkerülését, vagy alacsony szinten tartását célzó törekvések között (hosszabb ideig tartó és intenzívebb – egyben pontatlanabb – bombázás nagy magasságból, elkerülendő a szárazföldi csapatok bevetését, bár azok jobban különbséget tudnának tenni polgári és katonai célpontok között, s ily módon csökkenthetnék a "járulékos" károkozást – igaz, nagyobb saját veszteségek árán);
• külföldi bevetések során előbb-utóbb növekvő emberveszteségre kell számítani. Ha a haláleseteket a bevetés sikertelenségeként könyvelik el, akkor nemcsak a Nyugat politikai cselekvőképességét nyirbálják meg, hanem a nyugati politika keresztülvihetőségét is korlátozzák (az ellenfélnek elegendő néhány nyugati katonát megsemmisítenie ahhoz, hogy kieszközölje a nyugati haderő távozását).²

Egyre szembeötlőbbé válik a kontraszt egyrészt a halálra szánt gerillák, az öngyilkos merénylők, a terroristák, másrészt a technikával teleaggatott, bemázolt képű hímestojás-látványkatonák között. Ha a "Nyugat" "Keletre" néz, idegenkedve, hol csodálattal, hol elképedve tekint a "keleti" katonára, annak értékrendjére, a halálhoz való viszonyára, a hadsereg- és a katonaetika nyugaton túlhaladott szellemiségére.

"A kommunista hadseregek katonáinak soha nem szabad hadifogságba esniük. Inkább meg kell halniuk, s haláluk minél drámaibb, annál magasztosabb." Ezzel vezette be egyik írását 2000 végén a Frankfurter Allgemeine Zeitung, két példával illusztrálva egy "halálra szánt", illetve egy "életre szánt" kínai katona sorsának alakulását.

Akkoriban ünnepelték a Kínai Népköztársaságban Jang Ken-sze kínai kapitány hősi halálának 50. évfordulóját. A koreai háborúban a kínai tiszt, százada élén, az utolsó emberig – saját magáig – kitartott, hogy feltartóztassa a támadó amerikai First Infantry Divisiont, és "félelemre tanítsa az ellenséget". A végső amerikai támadáskor az egymaga maradt százados két dinamitrudat erősített derekára, és rohamra indult az ellenséges vonalak felé. A támadást feltartóztatta, s az amerikai zászlót kettétörte. Azóta – mint az írásban áll – "Jang Ken-sze ott él mélyen a kínai nép szívében".

"A hadifoglyok árulóknak számítottak" című cikk második fele könyvismertetés. Arról szól, hogy ugyancsak fél évszázada egy másik kínai hazafi, Csang Cö-si, aki fizikusnak készült, önként jelentkezett a hadseregbe, ahol politikai tiszt lett. Egységét Koreában egy amerikai gépesített hadosztály bekerítette, s az 1951. május 26-i kitörési kísérletnél az éhségtől és álmatlanságtól kimerült tiszt eszméletét vesztette, majd amikor magához tért, amerikai hadifogságban találta magát. Lekésett tehát arról, hogy a hadifogság helyett inkább az önkéntes halált válassza.

Az angolul jól beszélő Csang Cö-si a hadifogolytáborban tolmács lett, így szabadon mozoghatott, és – a német lap szerint – elkezdett pártcsoportot szervezni, s az amerikaiak ellen agitálni. 1953. szeptemberében – a fegyverszünet megkötése után – Csang a hadifogságból önként visszatért hazájába, miközben sok honfitársa "a szabadságot választotta", vagyis Dél-Koreában maradt. A kommunista párt, hivatkozva a katonai szolgálati szabályzat 7. pontjára, miszerint "soha ne hagyd magad foglyul ejteni", árulónak bélyegezte Csangot, s töredelmes vallomást követelt tőle. A "próbaidő" huszonhat évig tartott: Csang nem kapott munkát, első felesége politikai okokból elhagyta, második felesége pedig, akinek testvére Tajvanra szökött, kegyvesztett lett. Csang azonban nem ábrándult ki sem hazájából, sem a pártból. Változtak az idők, s így megírhatta visszaemlékezéseit, Az én koreai háborúm – egy kínai hadifogoly története címmel. A könyv a modernizálódó Kínában bestseller lett, s a nyugati sajtó is felfigyelt rá.³

Palesztina, Csecsenföld: szentesített célok, öngyilkos eszközök

"Mit veszíthetünk? Nincs szükség a mártíromságra való lelki felkészítésre, ezt Izrael már elvégezte." "A hazafiság ösztönöz, a vallás pedig megtanít arra, hogy ne félj, megtanítja, hogy lelked eljusson a boldogsághoz." "Az iszlám tanításában benne van, hogy azoknak, akik feláldozzák magukat Isten nevében, jutalom jár." "Amikor a mozgalomhoz csatlakozol, tudod, hogy az áldozat érték, ha pedig Isten kéri – kötelesség." "Izraeli koponyákkal szegélyezzük a paradicsomba vezető utat!"

Ezek palesztin megnyilatkozások az öngyilkos terrorizmusról, azaz saját szóhasználatuk szerint: a mártíromságról.

Az öngyilkos merényletek jelenlegi sorozata a Közel-Keleten alig két évtizedre nyúlik vissza. Először az 1980-as évek elején Libanonban fordult elő, hogy radikális iszlám öngyilkos gerillák – a síita Hezbollah tagjai – robbanóanyaggal teli teherautókkal áttörték az amerikai és a francia laktanyák kapuját, vállalva az előre megtervezett halált. Bejrútban 1983 októberében egy amerikai laktanya megtámadásakor 240 ember halt meg. A radikális iszlám palesztin ellenállási szervezet, a Hamasz első ízben 1993 májusában követett el öngyilkos merényletet izraeli polgári személyek ellen. Azóta, Izrael elleni harca során, a Hamasz és az Iszlám Dzsihád számtalanszor bevetette "élő robbanótölteteit". A tizenéves fiatalokat mint potenciális merénylőket jó előre kiválasztják s alaposan felkészítik tettük elkövetésére. Korán-iskolákban írástudók barátkoztatják meg őket az önkéntes halál gondolatával, s az ifjú mártírjelölteknek bátorsági próbákon kell megbízhatóságukat és félelmet nem ismerő eltökéltségüket bizonyítaniuk, hogy majdan hősök, haláluk után pedig honfitársaik számára példaképek legyenek.

A Washingtonban 1993-ban elindított izraeli-palesztin békefolyamatot – egyes vélemények szerint – ezek az öngyilkos merényletek futtatták zátonyra. A kamikáze stílusú merénylők elleni harcban egy ideig – különösen a Hamasz 1996. februári-márciusi bosszúhadjárata után – az izraeli és a palesztin titkosszolgálatok közötti együttműködés jelentős eredményeket hozott. Az amerikai titkosszolgálat, a CIA által összehangolt együttműködés lehetővé tette, hogy razziák és letartóztatások sorozatával nagyrészt felgöngyölítsék a terrorszervezetek infrastruktúráját. Palesztin részről ebben az ún. preventív biztonsági szolgálat működött közre, amelyet Ciszjordániában Dzsibril Radzsub, Gázában pedig Mohamed Dahlan irányított, akik ismertségre és hitelre tettek szert az izraeliek körében.

Az új intifáda megkezdődésével (2000. szeptember 28-a után) e biztonsági együttműködés gyakorlatilag megszűnt. Ariel Saron – akkoriban az izraeli ellenzék vezére – már 2000 októberében Dahlan fejét követelte, mert az – állítólag – részt vett terrorcselekmények előkészítésében. Érdekes módon Dahlant az izraeli titkosszolgálat egyik volt tábornoka vette védelmébe, hangsúlyozva, hogy a palesztin tiszt többet tett Izrael biztonságáért, mint sok izraeli kollégája. 2001 áprilisában – Saron miniszterelnöki kinevezése után – az izraeli hadsereg Gáza határán tüzet nyitott arra a palesztin gépkocsioszlopra, amellyel Dahlan tért haza az amerikai nagykövet által Tel Avivban rendezett biztonságpolitikai összejövetelről. Május végén az izraeliek Dzsibril Radzsub házából leadott állítólagos lövésekre "válaszoltak" hasonló módon. A két fél biztonsági szolgálatai közötti együttműködés, úgy tűnik, immár csak lényeges politikai engedmények árán állítható helyre – amire azonban egyelőre egyik fél sem mutat készséget.⁴

Izrael párizsi nagykövete, Elie Barnavi 2001 júniusában a tekintélyes francia lap, a Le Monde hasábjain "értelmezte" a palesztin "kamikáze"-jelenséget (miután az újság közölt egy karikatúrát, amely az öldöklések terén egyenlőségjelet tett a fanatizált palesztinok és izraeliek közé).

A nagykövet a radikális palesztin iszlámizmus célját tömören így határozta meg: kiirtani a zsidókat, bárhol is élnek, "felszabadítani" egész Palesztinát a tengertől a Jordán folyóig.

"Annak, aki vissza akarja szerezni az 1967 júniusában elvesztett területeket, hogy független palesztin államot hozzon létre Izrael szomszédságában, ha valamitől, hát leginkább éppen attól kellene tartózkodnia, hogy a zsidó állam szívében polgári célpontokat szemeljen ki magának. Ez ugyanis nyilvánvalóan a legjobb eszköz az izraeli társadalom egységbe forrasztására, és arra, hogy biztosítsa Izrael számára a nemzetközi közvélemény rokonszenvét."

A diplomata szerint, Izrael bármit is tesz, a harc palesztin oldalról folytatódni fog, "amíg az utolsó palesztinai zsidó is nem választja a száműzetés útját, vagy nem öli magát a Földközi-tenger vizébe". Elie Barnavi írásának kulcsmondata: "Az iszlámisták igazi ellensége a béke."

Ha minden politikai akció ideológiai indíttatású – fejti ki a szerző -, akkor az ideológiának számot kell vetnie a politikai akciók különböző típusaival. Az a fajta reménytelenség, kilátástalanság, amely fiatalokat állítólag arra késztet, hogy elnyomóikkal együtt rohanjanak vesztükbe, Barnavi szerint, "csak az arab propagandában létezik". Illetve olyan nyugatiak fejében, akiknek a racionalizmus évszázadaiban kiformálódott gondolkodásmódja képtelen befogadni a fundamentalista logikát. Ezeket a fiatalokat valójában tökélyre emelt agymosásnak teszik ki, s olyan halálkultusszal itatják át, amely a mártíromságot a "jó muzulmán" életének céljává avatja. "Nem a reményvesztettség motiválja e szegény fanatizált pojácákat, hanem a paradicsomba jutás reménye" – fogalmazott az izraeli nagykövet.

Palesztin részről ugyanakkor rámutattak, hogy immár női merénylők toborzása sem ütközik nehézségekbe: "Az izraeli hadseregnek a palesztin területeken való minden megjelenése újabb önkéntesek jelentkezését eredményezi… Az izraeli katonák palesztin civileket gyilkolnak. Nincsenek többé aggályaink, amikor egy öngyilkos merénylő felrobbantja magát Tel Aviv valamelyik vendéglőjében… Életviszonyainkat látva, megértem ezeket a fiatalokat, akár férfiak, akár nők" – nyilatkozták a Le Monde tudósítójának Jeruzsálemben.⁵

Szabadelvű nyugati sajtótermékek levelezési rovataiban az effajta palesztin érvek meglehetős változatosságban olvashatók. Ezekből kiderül: a palesztinok szívesebben alkalmaznának Izrael ellen hagyományos eszközöket (harckocsikat, helikoptereket és rakétákat), mivel azonban ezekkel nem rendelkeznek, számukra – a levélírók szerint – a sokszoros túlerőben lévő ellenféllel szemben utolsó harci lehetőségként a polgári személyek elleni öngyilkos merényletek módszere marad.

Korábban (a zsidó állam megalakulása előtt, a britekkel vívott függetlenségi harcokban) Izrael is élt a terrorizmus módszereivel – írják mások -, ha pedig most a palesztinokéhoz hasonló kétségbeejtő helyzetbe kerülne, nyilván visszatérne ehhez a módszerhez.

Bár az Oroszországi Föderációhoz tartozó Csecsenföldet óriási távolságok választják el Washingtontól és New Yorktól, de még Izraeltől és Afganisztántól is, erre az örökké forrongó, csöppnyi területre is érvényes, hogy a terrorizmus nem ismer sem távolságokat, sem határokat.

A csecsenföldi terrorizmusnak – azon túl, hogy minden terrorista valamely eszme harcosának tekinti magát – sajátos jegyei vannak. Az oroszországi és a nemzetközi sajtó 2000-ben kezdett foglalkozni a csecsenföldi "öngyilkos terrorizmussal", jelezve, hogy a jelenség viszonylag új, s nem irányul a polgári lakosság ellen. A Frankfurter Allgemeine Zeitung 2000 nyarán – utalva arra, hogy azokban a hetekben a csecsenföldi háború új fordulatot vett – beszámolt olyan muzulmán merénylők akcióiról, akik robbanóanyaggal megtöltött gépjárműveket röpítettek a levegőbe, saját életüket is feláldozva, hogy minél több orosz katonát – "hitetlen agresszort és megszállót" – pusztítsanak el.

A német lap szerint, 1994-1996 között, az első csecsenföldi háborúban, az öngyilkos terrorizmus jelensége még nem jelentkezett. Idézte Ahmed Kadirov muftit, az oroszok által kinevezett helyi vezetőt, aki szerint a térségben kizárólag arab zsoldosok hajtanak végre öngyilkos merényleteket. A mufti hangsúlyozta: a hagyományos csecsenföldi törvények tiltják az öngyilkosságot, ezért csecsenek ilyesmit nem követhetnek el. Ugyanakkor feltételezhető volt, hogy az életben maradásért folytatott harcban, a reménytelenség, a kétségbeesés hatására egyesek számára meggyengül a hagyományos normák kötelező ereje. Az orosz katonák 2000-ben már csecsen orvlövész-nőkkel is találkoztak, akik – különösen a hegyi falvakban – átvették a távol lévő férfiaktól házaik védelmét.⁶

Az iszlám fundamentalista formáinak, amelyeket Oroszországban többnyire a vahabizmus elnevezéssel illetnek (a vahabiták a XVIII. századi Belső-Arábiában keletkezett puritán muzulmán szekta tagjai), döntő szerepük van abban, hogy egyesek a "szent ügyért" mártírokként feláldozzák magukat. Az ilyen cselekedetet nem tartják öngyilkosságnak – amit tilt a Korán -, hanem Allahnak tetsző áldozati halálnak hisznek, mely közvetlenül a "mennybe jutás" ígéretéhez kapcsolódik.

Talgat Tadzsuddin oroszországi főmufti szerint, leginkább Tatárföldön léteznek külföldi radikális iszlámisták által ellenőrzött "vahabita iskolák", ahol Szaud-Arábiából és Kuvaitból jött "tanítók" készítik fel a 13-15 éves fiatalokat, akiket azután külföldi medreszékben képeznek tovább. Samil Bászájev, a szélsőséges csecsen parancsnok egyébként már 1999 őszén beszélt "kamikáze zászlóaljak" felállításáról, 2000 május-júniusában pedig már robbantak a csecsen autók az orosz ellenőrző pontok közelében. Ennek, minthogy orosz katonák nem sebesültek meg, akkor nem tulajdonítottak túlzott jelentőséget. Júliusban viszont már komolyan kellett vegyék a fenyegetést: egyetlen nap leforgása alatt négy teherautó robbant fel, s a merényletek tucatnyi áldozatot követeltek.

Az elrettentés nem vész el, csak globalizálódik

A halál vagy az életben maradás, a kölcsönös megsemmisítés versus a vezető nagyhatalmak közötti dinamikus erőegyensúly fennmaradása fél évszázadon keresztül a kölcsönös szuperhatalmi elrettentés és a szabad rendszerközi vetélkedés alapvető keretét jelentette. A verseny eldőlt – a győztesek most búcsúztatják a stratégiai elrettentést, s vele a hadászati stabilitást, a szerződéses-intézményes fegyverzetellenőrzést, a "divatjamúlt" nemzetközi biztonsági jogrendet. Ha pedig valami mégis megmaradna belőlük, azt, úgymond, az új kihívásokhoz kell igazítani.

Elsőnek a kölcsönösen elfogadott sebezhetőség stratégiája fölött húzták meg a vészharangot. Az atomfegyver-arzenálok mennyiségileg zsugorodnak, korlátozott rakétavédelmi rendszerek vannak születőben. Az atomelrettentés hidegháborús alapelve, miszerint az, aki elsőnek lő, másodiknak pusztul el, állítólag túlhaladottá vált. Immár nem érvényes a tétel – mondják -, miszerint ha az elrettentés csődöt mond, minden elpusztul, amit oltalmaznia kellett volna. A "kölcsönösen garantált megsemmisítés" fogalma ott, ahol megszületett, manapság téves elgondolásnak, sőt, eszeveszett, tébolyodott elmék szüleményének minősül. Kezdenek igazat adni a békemozgalmaknak, amelyek szerint a MAD (Mutual Assured Destruction) egymás túszaivá tette a népeket.

Az atomelrettentés kétségkívül az állami terrorizmus egyik klasszikus formája. Teoretikusai, mint Brodie, Kissinger vagy Waltz váltig abban hittek és azt hangoztatták, hogy "a terror egyensúlya" a béke legfontosabb záloga.

A fejlett ipari államokban az elrettentés kérdésében tudathasadásos állapot jött létre, amit egyesek az 1871 utáni egyik francia vezérelvvel úgy jellemeznek, hogy "soha nem beszélni róla, de mindig gondolni rá". A nyugati külpolitikai elit – jóllehet az erőszakkal való fenyegetést "ultima ratio"-nak tartja egy potenciális agresszorral szemben – ennek hangoztatásától egyre inkább tartózkodik.

Emlékezetes, hogy Németország atomfelfegyverzésének egyik elképzelt rendeltetése az volt, hogy megakadályozza polgárháborúk kitörését a Szovjetunió befolyási övezetében. Olyan mértékű volt a bizalom az atomelrettentés iránt, hogy az ilyesféle "bizarr ötletek" kitalálói nukleáris válságok okaiként csak "irracionális magatartást" vagy technikai zavarokat feltételeztek. Sokan úgy vélték, az Egyesült Államok és a Szovjetunió a kubai válságban azért rettent vissza fegyverek alkalmazásától, mert mindkét fél számára célszerűbbnek látszott kihátrálni egymás fenyegetéséből, semmint megkísérelni az ellenfelet a válság felpörgetésével térdre kényszeríteni.

Frank C. Zagare és D. Marc Kilgour néhány éve vállalkozott arra, hogy könyvet ír a "tökéletes elrettentésről". Úgy vélték, az elrettentés központi eleme a fenyegetés hitelessége. (Ez az ellenfél gyors és tökéletes megsemmisítésére való bizonyított képességet, illetve meggyőző, hasonlóan bizonyított eltökéltséget jelentett.) Bár a fegyverkezés a "külső" hatalompolitikát hatékonyabbá teszi, szükséges, de konfrontációkban nem elégséges eszköze a megbékítésnek. Válságok a szerzőpáros szerint csakis úgy akadályozhatók meg, ha az ellenfelek lemondanak a status quo gyengítéséről, s hitelesnek fogadják el a másik fél elrettentési erőfeszítéseit. Lélektani megfontolások is arra utalnak, hogy a téves percepció a háború fő oka lehet. Az elrettentés logikájának meg nem értése veszélyes lehetőségeket rejt magában, és válsághelyzetben helytelen reagáláshoz vezethet.⁷

Michael Rühle, a brüsszeli NATO-központ politikai osztályának tervezési referense 2001 őszén – Pearl Harbor megsemmisüléssel felérő tragédiájának évfordulója kapcsán – a sebezhetőség, az ésszerűség és az elrettentés hármasságát vizsgálta. A Frankfurter Allgemeine Zeitungban az elrettentésre vonatkozóan három elgondolkoztató, egyben óvatosságra intő fő tanulságot vont le:

1. A katonai fölény nem szükségszerűen véd meg váratlan fejleményekkel szemben. A japán vezetés 1941 végén tudta és elismerte az Egyesült Államok katonai és ipari fölényét, mégis belement a vállalkozásba, mert azt remélte, hogy az óriási amerikai megtorló képesség nem realizálódik.
2. Az ésszerűség, amely a sikeres elrettentés nélkülözhetetlen feltétele, válságban drámai módon "elpárologhat" (a japán támadás ésszerűsége, bár végzetes önbecsapás, "mégis ésszerűség" volt).
3. Egy megtorlási fenyegetésen nyugvó elrettentés hatástalan maradhat, ha a támadó úgy véli, passzivitása egyértelmű vereség, kockázatos aktivitása azonban még mindig ígér – igaz, korlátozott – sikerkilátást.

Rühle szerint, a Pearl Harbor-forgatókönyvnek új időszerűséget adott (elsősorban Amerika számára), hogy az a kiszámíthatóság, amely a két szuperhatalom és tömbjeik között évtizedek folyamán kialakult, veszendőbe ment egy olyan világban, amelyben mind több állam és mind több terrorista hozzáférhet tömegpusztító fegyverekhez. Ezek bevetésének valószínűsége többszörösére nő(tt), miközben vitathatatlan marad(ha)t az Egyesült Államok katonai világelsősége. Vagyis gyengül az ésszerűség, különösen olyan államok esetében, amelyeknek lakossága számára az élet és a halál "kevésbé végleges" jelentőséggel bír, s amelyeknek vezetői – minthogy a politikai és a katonai ésszerűség egy merőben eltérő koordinátarendszerében helyezkednek el – egyszerűen nem, vagy csupán korlátozott mértékben elrettenthetők.⁸

Manapság sokak számára úgy tűnik, a kelet-nyugati politikai-ideológiai konfrontáció a múlté. Európában nem néznek farkasszemet egymással többmilliós haderők, nincs eszkalációs veszély, Moszkva és Washington nem tervez meglepetésszerű atomtámadást egymás ellen. Sőt, "túl nagy" összegeket emészt fel a hadászati atomfegyvertárak alkalmazhatóságának fenntartása. Immár orosz oldalról sem fenyeget atomfegyverek parancs nélküli bevetésének veszélye, a meglévő nukleáris potenciál pedig éppenséggel hátráltatja a politikai kapcsolatépítést.

Washington arra helyezi a hangsúlyt, hogy a tömegpusztító fegyverek – valószínűleg megállíthatatlan – terjedésében rejlő új fenyegetésekkel szemben egyenesen hátrány a korábbi "kölcsönösen elfogadott sebezhetőség". Ritkán kerül szóba, hogy miként differenciálható a sebezhetőség egyes, illetve a sebezhetetlenség más fegyverrendszerekkel – különösen azok hordozóeszköz-összetevőivel – szemben. A többség úgy véli, hogy például Szaddám Huszeinnek nem lehet azt az ésszerűséget tulajdonítani, amely a hatékony elrettentés előfeltétele. Mások az iraki vezetőt a nemzetközi politika még beszámítható szereplőjének tartják, mégis azt hangoztatják, hogy jelenleg a Nyugat számára elengedhetetlen "a politikai és katonai cselekvőképesség fenntartása az agresszorokkal szemben".

A tömegpusztító fegyverek és célba juttatóik elterjedése – állítják – ahhoz vezethet, hogy a nyugati országok – mindenekelőtt az Egyesült Államok – nyomás alá kerülhetnek, s nem vállalkoznak majd katonai beavatkozásra az agresszor ellen, mint tették az 1991-es Öböl-háborúban. Kérdés, arról van-e szó, hogy a tömegpusztító fegyverek új esélyt kínálnak az agresszoroknak, vagy inkább szélesebb értelemben arról, hogy minden államnak joga van olyan elrettentési eszköztárra szert tenni, amilyent lehetőségei megengednek, s érdekei megszabnak. Az ENSZ Alapokmánya e tekintetben sem jogosítványokat, sem korlátozást nem ír elő.

A Pentagon szerint, a központi térségekben az elrettentés helyett a védelemnek kell előtérbe kerülnie, ha ez technikailag megteremthető és hatékony, illetve ha finanszírozható. Nem lenne tanácsos, úgymond, eleve lemondani például annak tisztázásáról, hogy egyáltalán lehetséges-e a védelem az ABC-fegyvercsoporttal szemben.

Ha Kína nem volna, minden nagyon egyszerű lenne. Tény, hogy a pekingi vezetés a maga kéttucatnyi interkontinentális-ballisztikus rakétájával nem tett szert olyan elrettentő képességre, hogy az Egyesült Államokat garantált megsemmisítéssel fenyegesse. (Oroszországot, a jelek szerint, Kína nem készül ilyesmivel fenyegetni.) Washington nem is hajlandó Peking számára ilyen képességet megengedni. Úgy látszik, mindkét fél számára továbbra is fontos az alacsonyabb szintű, kölcsönös atomelrettentési struktúra.

Az Egyesült Államok számára több okból sem kívánatos olyan hadászati vagy hadszíntéri rakétavédelmi rendszer létrehozása, amely konfrontációhoz vezetne Kínával. A fő kérdés Tajvan jövője. Peking attól tart, hogy Tajvan az amerikai rakétavédelmi ernyő védelmében egyszer csak kikiáltja teljes függetlenségét. Európai elemzők szerint, a pekingi vezetést ez politikailag megrendítené. Másrészt az Egyesült Államok azt sem szeretné, ha Tajvan a Kínai Népköztársaság felgyorsuló rakétafegyverkezésének hatására nem kívánatos újraegyesülési tárgyalásokba bocsátkoznék a "szárazfölddel".

Az USA az atomelrettentést olyan "felelőtlen" államokkal szemben is szükségesnek tartja fenntartani, mint például Irak vagy Észak-Korea, annak érdekében, hogy azok az Öböl-háborúhoz hasonló konfliktusokban ne nyúlhassanak tömegpusztító fegyverekhez. Itt elsősorban a biológiai fegyverek esetleges alkalmazásáról van szó, arról, az említett országok ne számíthassanak arra, hogy az Egyesült Államok egy "biológiai agresszióra" nem reagál atomfegyver bevetésével.

Ha felemás az elrettentés "hamvasztás előtti búcsúztatása", akkor a fegyverzetellenőrzési-fegyverzetkorlátozási-leszerelési folyamat haláltusájáról is említést kell tenni. Magyarázkodásban nincs hiány: a szerződések szükségtelenül vontatottá tették az atomleszerelési folyamatot, s ha egyetértés van, akkor szerződések nélkül gyorsabb lehet az előrehaladás. Természetesen gondolni kell az ellenőrzési rendelkezések írásos rögzítésére, valamint arra is, hogy a parlamentek ne maradjanak e téren szerep nélkül, azaz hogy belpolitikailag is "aládúcolhassák" a leszerelési megállapodásokat.

Kínos feszültség marad abban a tekintetben, hogy az atomsorompó-szerződés alapvetően eltér a biológiai és a vegyi fegyvereket eltiltó megállapodásoktól: öt nagyhatalomnak "engedélyez" atomfegyvert, a többiek esetében lemondást követel ezek birtoklásáról – úgy tűnik, egyre kevesebb eredménnyel. Az atomelrettentésnek ugyanis – bizonyos szinten és körben – mégis csak van vonzóereje és célszerűsége, legalábbis addig, amíg az öt deklarált atomhatalom nem látja időszerűnek Földünk atomfegyvermentessé tételét.⁹

Pszichológusok, szociológusok és politológusok egyetértenek abban, hogy a deviáns szereplő is az adott közösség része, s hogy egy állam is lehet "kalandor aktor". Évizedek óta sokakat furdal a kérdés, hogy nemzetközi bűncselekmény (az emberiség elleni összeesküvés) volt-e a tömegpusztító fegyverek létrehozása, amelyek válogatás nélkül ható, valóban felesleges pusztítást, szenvedést okozó fegyverek is. Vagy hitelt érdemel annak mindmáig tartó bizonygatása, hogy a szuperhatalmak atomfegyvereire és azok célba juttató eszközeire támaszkodó hadászati elrettentés gátolta meg a hidegháború harmadik világháborúba torkollását, ahogy azt mindkét fél vallotta és vallja, miközben az érdemet természetesen saját magának tulajdonítja?

Vajon csakis a halállal, a megsemmisítéssel való fenyegetés vethet gátat a halálnak és a megsemmisülésnek, a tömegpusztítás kilátása a tömegpusztulásnak? Úgy tűnik, a politikának sokféle és gyakran váltogatható logikája van.

Jegyzetek

1 Aktuell, 2000. március 6.

2 Europäische Sicherheit, 5/2000

3 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2000. december 2.

4 Le Monde, 2001. június 6.

5 Le Monde, 2002. április 2.

6 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2000. július 27.

7 Frank C. Zagare-D. Marc Kilgour: Perfect Deterrence, Cambridge University Press, 2000

8 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2001. szeptember 13.

9 Vö. Oliver Thränert (Berlin) cikkével, Europäische Sicherheit, 10/2001

Emanuel Todd: Après l'Empire: Essai sur la décomposition du système américain, (A Birodalom után: Esszé az amerikai rendszer felbomlásáról) Gallimard, Paris 2002

Mindenfelé csak az Egyesült Államok végtelen uralmáról hallani, gazdasági túlerejéről, fegyvertechnikai egyedülállóságáról és kiapadhatatlan nyersanyagairól. Egy szabadon választott esti tévézés folyamán ezt a megállapítást jó tucatszor is hallhatja az ember, gyakran háromszor, négyszer egymás után pár perc alatt. Az Egyesült Államok állítólagos teljhatalmának cáfolata volt az iraki háború előjátéka az ENSZ Biztonsági Tanácsában: az USA és Nagy-Britannia egyedül maradt. Mexikó, Chile és Németország nemet mondott, felhorkantak még olyan politikai és gazdasági törpék is, mint Angola s végezetül maga Törökország is megtagadta az engedelmességet. És a küzdelem az ENSZ-ben nagy elánnal folytatódik. Két kérdést vetnek fel az események: 1. Az Egyesült Államok tényleg oly hatalmas-e? 2. Szüksége van-e a világnak egyáltalán erre a hatalomra?

Emanuel Todd, francia népességkutató és történész, aki egy 1976-os elemzésében megjósolta a Szovjetunió bukását, mindkét kérdést kategorikus nemmel válaszolja meg legújabb könyvében, melynek címe: A Birodalom után. Esszé az amerikai rendszer felbomlásáról. A művet eddig tizenegy nyelvre fordították le, és heves vitát provokált világszerte (ilyen fórumot például a svájci hetilap, a WOZ honlapján lehet találni).

Az Egyesült Államok globális gyengesége

A könyv nem egyedi gondolatot vet fel, része azon gondolkodók műveinek, akik az Egyesült Államok fejlődésében inkább a hanyatlást látják, mint a felemelkedést. Itt csak a közelmúlt néhány markáns véleményét idézzük fel:

Immanuel Wallerstein, a Yale Egyetem világhírű történésze hosszú elemzést publikált a Foreign Policy című folyóiratban A sas lezuhant – The Eagle Has Crash Landed – címen. A tanulmány központi kérdése: "Megtanul-e az Egyesült Államok nyugodtan elszürkülni, vagy a konzervatívok ellenállása miatt a lassú hanyatlás helyett gyors és veszélyes (az egész világra veszélyes) zuhanásba kezd?"

Anatol Lieven, a Carnegie Alapítvány munkatársa az amerikai imperializmus problémáit járta körül, ami meglátása szerint vagy túl drága vagy működésképtelen.

Charles Kupchan, a Georgetown Egyetem professzora a "Nyugat" végéről gondolkodott el, amelynek következtében megindult Európa és Amerika elhidegülése, ez a folyamat pedig beláthatatlan következményekkel járhat az Egyesült Államok számára.

Martin Walker, a World Policy Institute munkatársa Amerika virtuális birodalmáról beszél, amely Coca Cola és Microsoft termékekből épül fel, és óva int egy reális birodalom kiépítésétől, mivel az ugyanolyan sebezhető lenne, mint minden birodalom, amelyik a történelem során már elbukott.

Michael Hardt a nemzetközi elithez fordul intelmével: az amerikai imperializmus senkinek sem áll érdekében, mivel az is csak az ősi és állandóan kudarcot valló hibrid ábrándot kergeti, mint minden más imperializmus, miszerint a saját képére tudja formálni az egész világot.

Todd az Egyesült Államok harcias nemzetközi fellépését Amerika igyekezetével magyarázza, hogy elrejtse saját gyengeségét, és nélkülözhetetlennek állítsa be magát. A világnak azonban valójában nincs szüksége egy amerikai világbirodalomra, még a terrorizmus elleni harcban sem. Utóbbi önmagától is megoldódik majd- véli Todd.

A demokrácia globális győzelme

Todd meglátása szerint a világ alapvetően jó irányba halad. Hatalmas kulturális fejlődésen ment keresztül az emberiség, ami még a legszegényebb országokat is elérte, és főleg ott ért el sikereket az írástudatlanság felszámolásában és a születésszabályozás bevezetésében. Amilyen ütemben csökken a világon az analfabéták száma, úgy csökken a népességszaporulat is.

A két folyamat együttesen kulturális forradalmat gerjeszt, ami kiszakítja az embereket hagyományos környezetükből, és egy átmeneti válságba taszítja őket tele tanácstalansággal és fájdalommal, de lendülettel és reménnyel is. Ez a válság nem sokban különbözik attól, amit Európa 2-300 éve egyszer már átélt. A mostani átmeneti válság, amely az iszlám világban kiváltotta a terrorizmust, ugyanúgy, mint az európai történelemben, egy demokratizálódási folyamattal zárul majd le, jöjjön el az bármilyen formában. A terrorizmus múló jelenség, amely a közeli jövőben magától eltűnik, minden külső beavatkozás nélkül. A világ megállíthatatlanul halad a demokrácia és liberalizmus felé. Todd tézisével Francis Fukuyama száraz és spekulatív elméletéhez ad demográfiai tartalmat.

A demokratizálódás folyamata az Egyesült Államok számára komoly veszélyekkel jár: feleslegessé válik ugyanis rendfenntartó szerepe a világon.

A hightech-fölény elvesztése

Todd tézise szerint ezt a szerepvesztést egy további visszaesés egészíti ki: az Egyesült Államok gazdaságilag egyre gyengébb helyzetben találja magát. Állítását Todd a már számtalanszor megvitatott hatalmas amerikai külkereskedelmi deficit tényével magyarázza. Ez a deficit a német baloldali gondolkodók elsőszámú érve annak igazlására, hogy a kapitalizmus végleges bukása előtt áll a világ, Todd azonban egy új megvilágításból és elvi szinten értelmezi a jelenséget.

A külkereskedelmi mérlegben mutatkozó deficit megértéséhez az alábbiakban néhány grafikát, gazdasági adatot és kiegészítő gondolatokat teszünk közzé, amelyeket ugyan Todd könyvében nem lehet megtalálni, de megkönnyítik a francia történész érveléseinek bemutatását.

A németországi bérkiadások enyhe kilengésekkel 1993 óta folyamatosan csökkenek, ami az állandóan növekvő produktivitás és a stagnáló bérek következménye. Ennek eredménye a német export felvirágzása és a vásárlóerő csökkenése. Az amerikai bérkiadások azonban azonos időintervallumban növekedtek, így termékeik nem versenyképesek a világpiacon.

A folyamat következménye, hogy az Egyesült Államokban az ipari árucikkgyártás növekedése messze elmarad az olyan ágazatok fejlődésétől, mint a kereskedelem, a szolgáltatás és a pénzügyi szektor.

Ezzel azonos mértékben nő a külkereskedelmi deficit, ami a múlt évben elérte az évi 500 milliárd dolláros csillagászati összeget.

Ezeket az adatokat a hétköznapi tapasztalatok is alátámasztják: a computer tajvani, a munkagépek Németországból, a robotok Japánból származnak.

Egyedül a processzorok (CPU) szűk szegmensén őrzi még az Egyesült Államok a monopóliumát, és még a Microsoft is tartja magát az operációs rendszerek s az irodai software-ek piacán, ha a Linux és társai már szorongatják is. Különben Amerika csak a régi időkből megmaradt járulékokért küzd: szerzői jogokért és szabadalmakért. Az amerikai kapitalizmus úton van a járulék-kapitalizmus felé. Az Egyesült Államok külföldre telepítette termelését, de ezzel elvesztette techológiai fölényét is.

Az Egyesült Államok természetesen nem adta fel harc nélkül egyedülálló fölényét a hightech-szektorban. Mindent megtett, amit csak lehetett: titoktartási szerződésekkel, exportkorlátozásokkal, ipari kémkedésekkel. Egyik sem járt sikerrel. Ennek oka a tisztán gazdasági faktorok mellett valószínűleg kulturális eredetű.

A "gazdaság" a mi meggyőződésünk szerint sem pusztán ontológiai jelenség, amelyet csak saját rendszerén belül lehet megfogni – ez legjobb esetben is csak egy használható szempont elenyésző tanulsággal. A valódi gazdaságot csak a vele összefonódó és egyenrangú faktorokkal lehet értelmezni, mint a politikai, mentális és demográfiai szempontok.

A szoftverfejlesztés példáján lehet ezt a legjobban bemutatni. Az amerikai felfogásban – talán a kaliforniai kivételével – a szoftver, mint minden más szellemi termék, csak olyan áru, mint a többi, arra kárhoztatva, hogy kereskedelmi cikk formájában pénzt hozzon előállítójának, lehetőleg rengeteg pénzt. A hagyományos európai és ázsiai felfogás szerint egy szellemi termék, mint a szoftver is, az emberiség közös tulajdona. Ez a felfogások között dúló háború az egyik oldalon a tulajdon-egoista gondolkodással, a másikon az egyetemesség és együttműködés elvével, meggyőződésünk szerint a definícióból adódóan csakis a kooperatív szemlélet győzelmével zárulhat.

Az új technológiák, vagyis a tudásalapú technológiák számára szükség van az egyetemes és együttműködő szemléletre. Nincs vállalat vagy ország, amelyik ezt a tudást monopolizálhatná. A modern technológia területén minden unilateralizmus kudarcra van ítélve. Az Egyesült Államok esetében a kísérlet már megtörtént. Mivel ez ellentmond a neoliberális ideológiának, az egoizmus és kirekesztés hatalmába vetet hitnek, nem lehet ennek a felfogásnak nagy jövője.

Az amerikai részvény-szárnyalás

Az Egyesült Államok elvesztette technológiai fölényét majdnem minden területen. Todd könyvében a Galileo európai szatellit-navigációs-rendszert és az Airbus sikereit hozza fel példaként.

Amerika a legkisebb erőfeszítés útját választotta. Kihasználta, hogy az Egyesült Államok maradt az utolsó világhatalom és a dollár voltaképpen a globális fizetőeszköz, s az erős dollár politikájára épített. Ez ugyan gyengítette az amerikai ipari termelést és ösztönözte az importot, amely a növekvő külkereskedelmi deficitet okozta, de a dollár természetes védett kikötővé vált, egy globális befektetési valutává. Az Egyesült Államok a külkereskedelmi hiányt sikeresen finanszírozta a tőkeimporton keresztül, ami a részvények emelkedését hozta, tovább növelve ezáltal a tőkebehozatalt, hogy a részvények még magasabbra emelkedjenek. Ez egy tíz éven át tartó tőzsdei emelkedéshez vezetett, ami 1999 végén megszakadt. Az index azóta "oldalazva" halad, de egyértelműen lefelé.

Az Egyesült Államok nem árukat exportál, hanem részvényeket. Ez a kivitel az 1991-es 35 milliárd dollárról 502 milliárdra emelkedett 2001-ben. Egy részvény megvásárlása azonban csak a legritkább esetekben fed valós befektetést egy vállalatba. A részvényvásárlás a legtöbb esetben "használt tárgyak" kereskedése, melynek során a részvényt az előző tulajdonosától vásárolják meg. Az eladó a bevételből utána bármit vehet kedvére: pulykasültet, vörösbort vagy egy új Porschét. Ennek egy történelmileg egyedülálló helyzet az eredménye: az Egyesült Államok a keynesiánus teória alapján a globális fogyasztás csúcsán áll, dolgoztatja az egész világot és hatalmas fogyasztói igényét más országok elitjének nyereségéből finanszírozza. Ez a pénz közhelyszerűen hiányzik a többi országból, míg ott a kereslet össze nem zuhan. Ez a halmozódó defláció minden pillanatban egy akut deflációs válság-spirált indíthat be.

Todd ezt a jelenséget mint a keynesiánus gazdaságpolitika globális példáját mutatja be: a globális kamattőkét felszívja az Egyesült Államok, és fogyasztássá formálja át. Az amerikai eladósodás ilyetén bemutatása számunkra igen figyelemreméltó. Megválaszol ugyanis néhány megoldhatatlan kérdést:

Miért állnak az Egyesült Államokon kívül a világ vezető ipari országai mind egy deflációs válság szélén?

Miért vall kudarcot minden, az amerikai gazdaságpolitikából tanulni kívánó kísérlet?

Miért nem létezik más keynesiánus gazdaságpolitika Európában?

Miért nem tud látszólag szabadulni Németország a megállíthatatlan hanyatlástól?

Az Egyesült Államok helyzete hasonlít a Római Birodaloméra. Róma is az egész akkoriban ismert világ termékeit fogyasztotta, míg maga nem állított elő semmilyen terméket. Van azonban egy különbség: a leigázott népek, elitjük és alattvalóik egyaránt nagyon jól tudták, milyen adót kötelesek Rómának fizetni. Napjainkban azonban a populista gazdasági magazinok azt a naiv hitet táplálják, hogy a Wall Streetre áramló pénzt termelő részvényekbe fektetik. Ezt a hitet, véleményünk szerint, különböző más mítoszok tovább erősítik.

A posztindusztriális társadalom mítosza

Az amerikai gazdasági csodáról szóló mítoszokat könnyű egyetlen sémában összefoglalni: Mi még nem jutottunk el erre a szintre. Az Egyesült Államok egyedülálló helyzetét történelmi fejlődés mintájává stilizálják, például az amerikai ipar lesüllyedéséből és a szolgáltatói szektor felfúvódásából egy új történelmi korszakot vélnek kiolvasni, és rögtön kitalálnak hozzá egy új társadalmi berendezkedést: a posztindusztriális társadalmat.

A technikai szerkezetváltozás valóban a Ford-féle ipari berendezkedés végét jelenti. Egyszóval nem az ipartól való teljes elfordulást, hanem az ipar újraszervezését. Ennek védjegyei a kutatás, fejlesztés és termelés szorosan együttműködő struktúrája, melyet kis és alakítható egységekbe szerveznek.

A Ford-típusú ipar megszűnése munkavállalók hatalmas tömegét taszította a munkanélküliségbe. Hogy az új termelési struktúrák létre tudnak-e hozni azonos mennyiségű munkahelyet, még a jövő kérdése, az azonban bizonyos, hogy a képzettségi követelmény jelentős változáson megy majd át. Képzetlen kisegítő-munkaerőre aligha lesz igény.

Az önállósult tőkeáramlások azonban elferdítik a képet, és a valós gazdasági fejlődéssel ellentétesen mozognak.

Az Új Gazdaság (New Economy) válsága bizonyos kétségeket támasztott az amerikai gazdaság jövőjével kapcsolatban. Az Enron-botrány, leleplezve az amerikai tulajdon-egoizmus viszonyát az új technológiákhoz, bemutatta az amerikai csoda sebezhetőségét a hűbéres államok elitjének.

Az amerikai paranoia

Az elmúlt 15 év fejlődése Todd számára nem más, mint a teljes amerikai gazdasági függés kialakulása. Ki vannak szolgáltatva az áruimportnak, nem csak az olaj esetében, ez minden termékre vonatkozik, és ki vannak szolgáltatva a tőkeimportnak. Egész eddigi történelmükben gazdaságilag önellátóak voltak. A második világháború után alakult ki az a hatalom, amely ebből az önellátásból táplálkozott, illetve a kapitalista nemzetek számára felépített Szovjetunió elleni védőbástya szerepéből. Erősek voltak, és szükség volt rájuk. A Szovjetunió bukásával megszűnt védelmi szerepük és ezzel autarkiájuk.

A kényelmes út, amelyet az Egyesült Államok a Szovjetunió bukása után választott, egy ellentmondásos helyzethez vezetett. A termelés áthelyezése a perifériára szemben áll azzal a szándékkal, hogy a perifériát ellenőrizni tudja a hatalmi központ.

A periféria technikai szaktudással gazdagodik, és ezzel hatalomra tesz szert, másik oldalról a globális tőke centruma veszít elsőbbségéből. Az euro bevezetésével megszűnik a dollár monopóliuma, és ezzel valószínűleg a látszólag végtelen tőkeimport is. Európa kiszabadul az ellenőrzés alól, Oroszország újra megerősödik, Kína megállíthatatlanul gazdasági nagyhatalommá válik, Japán pedig legyűrhetetlen.

Mindezek az átalakulások az Egyesült Államokat egy mélyen paranoid válságba sodorják. Amerika válasza a kétségbeesett és hibrid vágy az imperialista érdekérvényesítés világméretű megvalósítására.

Belpolitikailag először a demokrácia sérül, nő a diszkrimináció, mint például a feketék és latinok kirekesztése. Ez a belpolitikai rasszizmus egybeesik a világ feletti imperialista uralom vágyával. A palesztinok izraeli diszkriminációja így válik példaértékűvé. (Érdekes módon a ZEIT 2003. március 27-i recenziója, amely a központi érvelést még csak megközelítően sem képes visszaadni, Todd e kritikus megjegyzésében látja meg a szerző mint Amerika- és Izrael-ellenes gondolkodó elítélésének lehetőségét.)

Az Egyesült Államok valós ereje azonban nem elegendő, hogy kiépítse a globális imperializmust. Ez a gyengeség és paranoid hatalom utáni vágy készteti Amerikát a felsőbbrendűség teátrális szimulálására, a teátrális mikro-militarizmusra. Az Egyesült Államoknak nincs imperialista stratégiája, mindössze káoszt tud kelteni mindenütt, ahol a lehetőség adott erre, hogy utána megkerülhetetlen rendteremtőnek állíthassa be magát. Véleményünk szerint, az Egyesült Államok stratégiája mindig is arra épült, hogy az ellenfél legyengítésével biztosítsa saját erejét. Ez a stratégia azonban valós hatalmat követel meg. Amilyen sebességgel ez az erő apad, úgy válik e stratégia irracionálissá.

Az Egyesült Államok teátrális mikro-militarizmusa szövetségbe kényszeríti az eurázsiai hatalmakat.

Mindezek előrelátható következménye egy multipoláris világrend lesz, amelybe az Egyesült Államok is kénytelen betagolódni. A regionális gazdasági centrumok újra kifejlesztenek egy keynesiánus politikát, a demokráciát előmozdító gazdasági protekcionizmussal egyetemben. Az ENSZ a jövőben sokkal fontosabb szerepet játszik majd.

Ezzel azonban tarthatatlanná válik a globális Wall Street-i keynesiánus gazdaság. Az Egyesült Államok kénytelen lesz újraorientálódni, és újra kivenni a részét a termelésből. Todd számára ez nem elvi probléma, bár becslései szerint az amerikai életszínvonal 15-20%-ot esik majd vissza, ha megpróbálják kiegyenlíteni az ország külkereskedelmi mérlegét, hiszen ezzel elmaradna a tőkeimport. Az amerikai alkalmazkodóképesség azonban ezt a feladatot is meg fogja tudni oldani. Mi úgy gondoljuk, ezen a ponton lehetünk szkeptikusabbak is. Az Egyesült Államokban azért létezik egy igen militáns és fegyveres rasszizmus.

Az Egyesült Államok még őrzi globális légifölényét, még a fejekben is, de a szárazföldön már teljesen más a helyzet. A teátrális fellépés és hangoztatott magabiztosság, illetve a tényleges hatalom között tátongó űr fatálisan emlékeztet a Szovjetunió utolsó éveire. A "transzatlanti barátság" imamalma felébreszti emlékünkben a "Szovjetunióhoz kötődő megbonthatatlan barátság" állandó ismétlését. A hasonlóság egészen a szóhasználat apró részleteiig tart. Todd párhuzamot lát az Egyesült Államok gazdasági mutatóiban is, amelyek szerinte napjainkra épp annyira megbízhatóak, mint a késői SZU tervgazdaságának adatai.

Egy alternatív látásmód: az elit neoliberális diktatúrája

A zürichi székhelyű WOZ vitát indított Todd könyvéről. Az első hozzászóló Oliver Fahrni volt A vár felhúzza a csapóhidat című vitaindítójával. Fahrni alaptézise: nem elsősorban az Egyesült Államokról van szó, hanem a globalizált elit polgárháborújáról az emberiség többi része ellen.

A globalizáció valóban szociális földrengés: a tőke jelentős része függetlenedett a társadalomtól, vagyis az emberiség pont azon politikai szervezetétől emancipálódott, amely a tőkét részben létrehozta. 1985 és 1995 között több transzatlanti vegyesvállalat jött létre, mint az azt megelőző kétszáz évben. Ma ezek a cégek a világ termelésének ötven százalékát gazdálkodják ki. Olyan gazdaság jött létre, amely minden politikai befolyástól függetlenítette magát.

A Wolfowitz és Kristol köré szerveződő jobboldali forradalmárok úgy gondolják, a világ előtt álló alternatíva: vagy szakítanak a piacgazdasággal (amit nem akarnak), vagy helyi háborúba sodorja a világot a növekvő szociális különbség, és az erőszak terjedése. Utóbbi miatt van szerintük szükség a fegyverkezésre. A vár felhúzza a csapóhidat. A kapuval elzárt közösségek (Gated Communities) adják az elit eljövendő életformáját. Amerika nem területi terjeszkedésre vágyik. Imperializmus-elképzelése már nem amerikai – pusztán egy próbálkozás, hogy felajánlja magát a globalizált elitnek mint az erőszak monopolistája. Hogy ez a terv sikerülhessen, ellenségeket kell kreálnia, véli Fahrni.

Mi kételkedünk ebben az okfejtésben. A piacgazdaság valóban azonos a globalizmussal? Hogyan lehetne a piacgazdaság strukturális keresletproblémáit megoldani keynesiánus megoldások nélkül, vagyis anélkül, hogy a kamattőke fogyasztói keresetté válna? Ez Todd elméletének erős oldala, Oliver Fahrni azonban sajnos nem foglalkozik ezzel az okfejtéssel. Az elit diktatúrája nem segíthet megoldani ezt az elvi problémát.

Működhet-e egy Ford-féle felfogás utáni gazdaság mint az elit diktatúrája? Léteznek-e együttműködő struktúrák egy neoliberáis helyzetben? Technológiailag Németország és Japán áll az élen, két olyan ország, amely elkötelezte magát a neoliberalizmus mellett. A kapuval elzárt közösségek az Egyesült Államokban és Dél-Amerika egyes országaiban léteznek, vagyis olyan államokban, amelyek gazdasága leszálló ágban vagy romokban van.

(Fordította: Gergely Márton)

Miskolc, 2003. április 5-6.

700 magyar társadalmi szervezet, civil mozgalom, szakszervezeti, vallásos és világi közösség kezdeményezésére Miskolcon 2003. április 5-6. között megtartottuk az I. Magyar Szociális Fórumot. Az MSZF az együttműködés fóruma egy szabadabb, igazságosabb, békésebb világért és egy demokratikusabb Magyarországért. Részese annak a világméretű folyamatnak, amelyet a Szociális Világfórum és az Európai Szociális Fórum neve fémjelez. Az emberek és a természet kizsákmányolása ellen szerveződik a társadalmi igazságosság, a demokrácia, az emberi jogok és a szociális jogok érvényre juttatása érdekében.

A résztvevők kiálltak a béke mellett, elítélték a háborús politikát és a háborús propagandát. Követelték az emberi jogok és a szociális jogok maradéktalan érvényre juttatását és a demokratikus szabadságjogok tiszteletben tartását. Elemezték a hazai és a nemzetközi társadalmi viszonyokat és arra a következtetésre jutottak, hogy világszerte megrendült a humanista értékrend, elidegenedési és elembertelenedési folyamatok tapasztalhatóak, és hogy ezekkel szemben az emberek és a népek közötti szolidaritás erősítésével, a szociális és a demokratikus jogok kiszélesítésével lehet a leghatékonyabban szembeszállni. A profitérdek, a privatizáció, a magánérdek helyett a dolgozó és alkotó ember értékrendjét kell a középpontba helyezni.

A következő határozatok, állásfoglalások és kezdeményezések születtek:

1. Emberi jogok, szociális jogok

• Kiállunk az emberi élet és az élővilág védelmében a pusztítással és a halál kultúrájával szemben. Békét akarunk a társadalmi igazságosság érvényre juttatása révén.
• Munkát kell adni az embereknek, hogy megélhessenek.
• Váljon alkotmányos alapjoggá a munkához és a kollektív munkajogi védelemhez való jog.
• Szükségesnek tartjuk a szociális jogok garanciáinak beépítését a készülő új magyar alkotmányba.
• Követeljük, hogy az emberjogi charták, így az Európai Szociális Charta elveinek megfelelően hazánkban is biztosítsák az emberhez méltó létfeltételeket: a munkához, a tisztességes keresethez, a fedélhez, a megfelelő táplálékhoz, az egészségügyi ellátáshoz, a szociális védelemhez, az oktatáshoz, a kulturálódáshoz való jogot. Szükségesnek tartjuk a garantált társadalmi minimum-jövedelem bevezetését, a hajléktalanság állami segítséggel történő megszüntetését.
• Ellenezzük a közszolgáltatások, a szociális ellátások, kiemelten az egészségügy privatizációját.
• A társadalmi érdekeknek a javak igazságos és egyenlő elosztásával – valódi közteherviseléssel – kell érvényt szerezni.

2. Részvételi demokrácia, szabadságjogok

• Megvédendő alapértéknek tartjuk a szabadságjogokat, a demokráciát és a szociális vívmányokat, az információhoz való jogot.
• A fórumban résztvevő szervezetek célja, hogy az állam a társadalom fölé rendelt szervből a társadalomnak alárendelt szervvé váljon.
• Társadalmi ellenőrzést szeretnénk az intézmények felett, a képviseleti demokrácia kiegészítését részvételi demokráciával, a képviselők visszahívhatóságának bevezetését, kétkamarás parlamentet.
• Szükségesnek tarjuk a népszavazási törvény módosítását, egyszerűsítését.
• A globalizáció kedvezőtlen hatásainak ellensúlyozására fontosnak tartjuk a helyi és önkormányzati kezdeményezéseket.
• A leghatározottabban fellépünk a média által sugárzott háborús propaganda és agresszivitás ellen és azt követeljük, hogy a tömegtájékoztatási eszközök és a tankönyvek az egyetemes emberi értékeket terjesszék.

3. Globalizáció és béke

• Az USA uralkodó körei a nemzetközi jog és az ENSZ alapokmányának lábbal tiprásával egyközpontú világot akarnak berendezni. Az Irak elleni háborút az olajért, üzleti érdekekért, Európa megfélemlítéséért, egyeduralkodó szerepük megszilárdításáért folytatják.
• Mozgalmunk a Szociális Világfórum és az Európai Szociális Fórum részeseként elítéli Szaddám Husszein rendszerét és a terrorizmust, a háborút. Következetesen szembeszáll az új hegemón világrenddel.
• Követeljük, hogy az USA és szövetségesei azonnal hagyják abba az iraki civil lakosság mészárlását, vonuljanak ki Irakból és állítsák helyre az okozott károkat.
• Tiltakozunk az ellen, hogy a magyar kormány és a parlament segédkezet nyújtott ehhez a háborúhoz. Ne folytassa tovább a háborús politikát, hazánk azokkal vállaljon közösséget, akik elítélik ezt a háborút.
• Magyarország maradjon távol minden háborús konfliktustól, ápolja a jó viszonyt szomszédaival és minden néppel.
• Követeljük a fejlődő országok adósságainak elengedését, a nemzetközi szolgáltatás-kereskedelmi tárgyalások (GATS) nyilvánosságát és moratóriumát, a nemzetközi spekulációs tőkeáramlások korlátozását (pl. a Tobin-adó bevezetését.)

4. Európai Unió

• Az EU-ba való belépésünk után támogassuk a népek szociális Európáját a nagy pénzügyi-gazdasági csoportok neoliberális integrációja helyett, a jóléti rendszerek fejlesztését. Lehetséges egy másfajta Európa.
• A belépést követően a szociális ellátó rendszerek emberközpontú fejlesztése haladéktalanul kerüljön napirendre.
• Az Európa Terv egészüljön ki a foglalkoztatás növelésére, a munka világára, a bérfelzárkóztatásra vonatkozó fejezettel.
• Támogatjuk a szakszervezetek és a civil szervezetek európai összefogását, részt kívánunk venni a dolgozók, a perifériára szorultak érdekeinek intézményesített érvényesítésében.

5. Kisebbségek szociális jogaiért, a rasszizmus ellen

• Az 1989 után feléledő rasszizmust a neoliberális globalizáció termeli ki a multinacionális és a helyi tőke érdekei szerint, a munkaerőpiac belső megosztásáért.
• A magyar nemzet fogalma az EU csatlakozással újraértelmeződik, ezért különösen nagy veszély forrásává válhat az etnikai alapú politizálás.
• A legnagyobb magyar kisebbség, a romák társadalmi helyzete nem elsősorban etnikai, hanem szociális kérdés, ezért elutasítjuk az etnikai alapú diszkriminációt. A romák igazságosabb társadalmi létre csak úgy tehetnek szert, ha minden progresszív erő összefog a rasszizmussal és a kirekesztéssel szemben.
• Esélyegyenlőségre, jó minőségű integrált képzésre, teljes foglalkoztatottságra, lakhatási biztonságra, emberhez méltó egészségügyi ellátásra van szükségük.
• Visszautasítjuk az arra irányuló törekvéseket, hogy a társadalmi igazságtalanságok valódi okairól rasszizmussal, idegengyűlölettel, cigánygyűlölettel, antiszemitizmussal tereljék el a figyelmet.

6. A nők és a gyermekek szociális jogai

• Érvényre kell juttatni a nők és a férfiak egyenlőségét és meg kell erősíteni ennek törvényi garanciáit.
• Támogatjuk a családon belüli erőszak elleni törvényes fellépést.
• Kiemelten és megrendülten szólunk a gyermeki jogokról, a gyermekek társadalmának szegényekre és gazdagokra szakadásáról. Szégyen, hogy hazánkban több tízezer gyermek alultáplált és 250 ezerre nőtt a veszélyeztetett kiskorúak száma.
• Meg kell szüntetni az írott jog és annak érvényesülése között feszülő ellentmondásokat a szociális szférában, gazdasági, szociális okokból nem szabad elszakítani a gyermekeket szüleiktől; gyermekes családokat ne lehessen kilakoltatni.
• A gyermekek esélyegyenlőségének jobbítása érdekében növelni szükséges a gyermeknevelés állami támogatását, a családtámogatási ellátásokat, előnyben kell részesíteni a gyermeküket egyedül nevelő szülőket.
• A gyermekek, a fiatalok és a nők méltóságának védelmében követeljük, hogy az állam utasítsa vissza a piaci alapú szexualitást, a pornográfiát és a prostitúciót, biztosítson más megélhetési forrást.

7. A mezőgazdaságban dolgozók és a vidékiek szociális jogai

• Az agrárium és a vidék válságának megoldása az egész társadalom ügye. Az európai uniós csatlakozás is megköveteli a mezőgazdaság és az állattenyésztés árutermelő- és versenyképességének növelését, a kis- és középtermelők hathatós megsegítését, különösképpen a szövetkezés különböző formáinak az ösztönzésével.
• Súlyos gondot jelent a nyugdíjasok tömegének megoldatlan helyzete.
• A vidékfejlesztés központjába kell állítani a vidék népességmegtartó képességének erősítését, a munkahelyteremtést, a környezetfejlesztést.
• Nagyobb szerepet kell szánni a tájkultúra fejlesztésének, a tájápolásnak, a környezetvédelemnek, a környezeti károk megelőzésének, melyek új munkahelyeket biztosíthatnak. Ez össztársadalmi érdek, s helyi és agrárágazati forrásokból nem oldható meg. Minderről új társadalmi megállapodás megkötésére van szükség, amelynek lényege, hogy a társadalom egészének érdeke ezen feladatok megoldása. Ebben kiemelkedő szerepet kell, hogy kapjanak a jelenleg is vidéken élő agrárszakemberek.

8. Ökológia

• Az MSZF résztvevői lehetségesnek tartanak egy másfajta erkölcsi rendet, a fenntartható fejlődésen alapuló, a természettel harmonikusan együtt élő emberközpontú világot.
• Az egészséges környezethez való jogunkat csak úgy érvényesíthetjük, ha vállaljuk az ezekkel együtt járó kötelezettségeinket is.
• Környezettudatos nevelést támogatunk a civil szervezetek bevonásával.
• A megújuló energiaforrások kontrollált alkalmazását szorgalmazzuk.
• Szükségesnek tartjuk a környezeti költségek beépítését az árakba.
• Követeljük, hogy juttassák érvényre a kyotói megállapodást a légköri szennyezés csökkentéséről, a globális légköri felmelegedés okozta klímaváltozás feltartóztatásáért.

***

Az I. MSZF-en résztvevő szervezetek elhatározták, hogy erősítik és szervezettebbé teszik a kapcsolataikat a társadalom érdekében folytatott szolgálat szellemében és a közös jövő egyengetésének jegyében. Úgy döntöttünk, hogy egy privatizáció ellenes és a nemzetközi szolgáltatás-kereskedelem liberalizációjáról folyó tárgyalásokról (GATS) tájékoztató társadalmi fórumot szervezünk.

Nyitva állunk mindenki előtt, aki kész tenni közös céljaink valóra váltásáért és szeretnénk együttműködni mindazokkal, akik szívügyüknek tartják a szebb, emberibb jövőt.