A ReciNeNATO aktivista hálózat elemzését közöljük az észak-atlanti katonai szervezet második keleti bővítése alkalmából.

November 21-én és 22-én Prágában NATO-csúcstalálkozó lesz. A városban gőzerővel folyik a mozgósítás és a felkészülés a tiltakozó gyűlésekre és akciókra; ezzel párhuzamosan a NATO-tagságért folyamodó Szlovéniában is erősödik az aktív ellenállás. November hetedikétől tizedikéig Ljubljanában demonstrációkra és akciókra kerül sor a NATO ellen, a békéért. Az alábbiakban némi háttérinformációt nyújtunk, vázoljuk az ellenállás formáit, és egyben támogatást kérünk.

Háttér: Szlovénia útban a NATO felé?

A prágai NATO-csúcson az úgynevezett "terrorizmusellenes háború" és a NATO bővítése lesznek a legfontosabb témák. Hét kelet- és közép-európai állam, köztük Szlovénia, számított (és számít) arra, hogy bekerülhet a NATO-tagállamok sorába. A szlovén politikai elit számára a NATO-tagság elsőrendű fontosságú kérdés; a nagy cél elérésébe rengeteg pénzt és energiát fektettek. Szinte az összes jelenlegi szlovén politikus – függetlenül attól, hogy milyen irányzathoz tartoznak, kormányon vagy ellenzékben politizálnak – egyesítette erejét, hogy beteljesíthessék a NATO-tagság "küldetését". A NATO-tagságot úgy állítják be, mint a "demokratizálódás" és a "nyugati civilizáció" berkeibe való visszatérés elengedhetetlen elemét.

Nagyjából egy éve csúcsra járatják a NATO-párti propagandagépezetet, amelyet jelentős kormányzati támogatások látnak el üzemanyaggal. Hazugságok légióit termelik, tényeket torzítanak és hallgatnak el, és úgy próbálják elfojtani a kritikus hangokat, hogy a csatlakozás ellenzőit kommunista és jugoszláv nosztalgiával, vagy éppen szélsőjobboldalisággal vádolják. Különösen szembetűnő volt a "Natopis" címen kiadott brosúra, és a NATO-ellenzőkről készült feketelista esete. A propagandapamfletet a kormányzat minden háztartásba eljuttatta, hogy imígyen világosítsa fel az állampolgárokat a NATO-tagság nyújtotta, minden kétséget kizáróan nagyszerű jótéteményekről. A külügyminisztériumban összeállított feketelistára olyan újságírók és más (többnyire másként gondolkodó) értelmiségiek neve került fel, akik kritikus hangnemben írtak a NATO-ról és a szlovén csatlakozási tervekről. A NATO-propaganda egyre inkább átüti az egyetemi autonómia falait is: a NATO képviselői és a szervezet hazai dicsőítői számos tanszéken tarthattak tisztán propagandacélú előadásokat. Nemrég döbbenten kellett szembesülnünk avval, hogy milyen mélyre süllyedhet a NATO-propaganda – egyes általános iskolákban olyan művészeti pályázatot hirdettek meg a 6-15 éves gyerekek számára, amelynek témája egy "biztonságosabb világ" volt. A felhíváshoz kerekített kis történetben a gyerekek úgy beszéltek a NATO-ról, mint egy hősről, amely fellép bárki ellen, aki tagállamaira bombát merészelne dobni, és mivel mi (mármint Szlovénia) is a barátai közé fogunk tartozni, ezért segít nekünk egy biztonságosabb világ felépítésében.

Az agresszív propagandakampánnyal párhuzamosan az uralkodó osztály a törvényhozás szintjén is igyekszik eltávolítani a NATO-csatlakozás útjában álló "akadályokat". Így például megváltoztatták a védelmi törvényt, amely most már lehetővé teszi a szlovén hadsereg bevetését az ország határain kívül is. Ez megfelel a NATO-tagokkal szemben támasztott elvárásnak, hogy részt vegyenek a szervezet minden tevékenységében, köztük azokban a régión kívüli katonai műveletekben is, amelyek – úgy tűnik az utóbbi időben – a NATO fő célkitűzései közé tartoznak. Ráadásul a tengerjogi törvényt is módosították, hogy hatálytalaníthassák azokat a rendelkezéseket, amelyek tiltották a nukleáris meghajtású, vagy nukleáris fegyverzettel rendelkező hajók belépését a szlovén felségvizekre. Sokan úgy vélik, hogy ez csak az első lépés: a cél az, hogy katonai bázisokat hozzanak létre, és atomfegyvereket telepítsenek Szlovéniába, amit a közvélemény hevesen ellenez.

Ám a (nem túl kifinomult) kormányzati propagandának nem sikerült meggyőznie a közvéleményt a NATO-tagság támogatásáról. Éppen ellenkezőleg: a csatlakozás támogatottsága folyamatosan csökken, míg az ellenállás növekszik. A legutóbbi (szeptember 27-ei) közvélemény-kutatás adatai szerint a népességnek csupán 38,5%-a támogatja az ország csatlakozását, míg 39,4% elutasítja azt és 22% ingadozik. A vonakodás fő oka vélhetőleg az, hogy a kormányzat nem ad világos válaszokat azokra a kérdésekre, milyen konkrét kötelezettségeket ró majd a NATO-tagság Szlovéniára (költségek, katonai szerepvállalás a világ számos részén, katonai bázisok, nukleáris fegyverek állomásoztatása), arról nem beszélve, hogy egyre többen nézik rossz szemmel a NATO meghatározó tagállamának, az USA-nak külpolitikai ténykedését. A Washington Times nemrég cikket jelentetett meg a kormányzati NATO-projekt támogatottságának hiányáról, amelyben mind a kormányzat képviselői, mind a kritikus értelmiségiek szót kapnak. A cikk a http://www.geocities.com/recinenato/wary.html címen elolvasható.

Egyes újságírók és prominens értelmiségiek még a hivatalos médiában is közzétették a NATO-val szembeni fenntartásaikat. Nyilvánosan hangoztatták kétségeiket, vagy éppen egyértelműen ellenezték a kormány NATO-projectjét, rámutatva annak totalitárius jellegére is. A vitát jellemzi, hogy két fontos könyv is napvilágot látott: a Ne NATO – mir nam dajte (Nem kell a NATO – békét adjatok, illetve szálljatok le rólunk!) oldalain tizenkét ismert szlovén NATO-kritikus értelmiségi esszéi és elemzései olvashatóak, míg a NATO – pro és contra című civil kézikönyv az érvek és ellenérvek alapos, kimerítő felsorolása.

Az ellenállás – csoportok és akcióik

Alább vázoljuk azt a helyzetet, amelyben néhány már meglévő aktivista szerveződés felvállalta a NATO és a militarizmus témájával való foglalkozást, miközben új csoportosulások és hálózatok is kialakultak. E csoportok közös nevezője a NATO elutasítása etikai alapon: úgy tekintünk a NATO létére, működésére és terjedésére, mint a háborús logika egy elemére, amely alátámasztja a globalizálódott kapitalizmus rendszerét, és biztosítja egy kirívóan igazságtalan világrend fenntartását. A NATO-t a kényszer és a kizsákmányolás neoliberális politikájába illeszkedő eszköznek tartjuk; ez a politika – a globális uralkodó osztály érdekében – egyaránt sújtja a természeti környezetet és az embereket. Úgy hisszük, hogy ez a globalizáció és az általa kitermelt világrend döbbenetesen igazságtalan és pusztító – ezért azon vagyunk, hogy részt vegyünk az e folyamattal szemben álló globális ellenállásban, hogy alternatívákat hívjunk életre. Harcunk most éppen a NATO, és általában véve a militarizmus témája köré összpontosul. Sok más egyéb mellett különösképpen visszataszítónak tartjuk a NATO új stratégiai koncepcióját (1999), amelyben a szervezet azt a "jogot" vindikálta magának, hogy – maga döntve el, mit tart "veszélyesnek" tagállamaira nézve – saját területén kívül is beavatkozhasson bármilyen fegyveres konfliktusba, akár ENSZ-felhatalmazás nélkül is. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy önkényes katonai intervenciókra számíthatunk világszerte, ahol valamely NATO-tagállam, vagy leginkább a szövetség domináns hatalma, az USA veszélyeztetve látja érdekeit, netán éppen érdekeltséget követel magának. Mindennek tetejébe a NATO 2000-ben jóváhagyott új katonai doktrínája támadás esetén lehetővé teszi az atomfegyverek alkalmazását. Úgy hisszük, hogy egy ilyen szervezet léte a béke állandó akadálya, és folyamatos fenyegetést jelent a környezetre, sőt az egész Föld puszta létére nézve. A NATO-t feloszlatni kellene, nem kiterjeszteni!

Számos akciónk volt, és még tervezünk is néhányat, amelyekkel a NATO-val szembeni ellenállásunkat fejezzük ki, és erősíteni akarjuk a lakosságban a láthatóan növekvő NATO-ellenes érzéseket. Röviden beszámolunk néhány akciónkról:

A szervezett ellenállás 2001 októberében kezdődött, amikor plakátokkal, levelek és e-mailek szétküldésével tiltakoztunk az afganisztáni háború és a NATO, de mindenekelőtt Szlovénia NATO-tagsága ellen. Mivel plakátjaink az Interneten is hozzáférhetőek voltak, Szlovénia-szerte sokan saját szakállukra kiragasztották őket lakóhelyükön. Ezek az akciók még a hivatalos sajtóban és a politikai osztály csúcsain is némi visszhangot keltettek: Rupel külügyminiszter több sajtótájékoztatón is hangsúlyozta sértődöttségét a NATO-ellenes kampány miatt, és külön is kiemelte, hogy "soha nem nyalogatta Bush csizmájának a talpát", ellentétben azzal, amit egyik szlogenünk állított: a szlovén politikusok valóságos extázisba esnek, amiért Bush véres cowboy-csizmájának talpát nyalogathatják.

2002 márciusában a ljubljanai egyetem Társadalomtudományi Tanszékén került sor akcióra. A tanszéken Cristopher Bennett, a NATO Review szerkesztője tartott előadást a diákoknak a NATO-ról. Előző éjjel aktivisták graffitikkel írták tele a tanszék falait és az épület üvegtornyára három, erősen NATO-ellenes jelszavakat hirdető transzparenst is kiakasztottak (az akcióról képek láthatóak a http://www.geocities.com/recinenato/recinenatonafdv.html címen). Az akciót egy nyilatkozat és egy Bennettnek küldött levél egészítette ki. Az utóbbi a http://www.geocities. com/recinenato/bennet.html címen olvasható el.

A náci megszállás elleni felkelés kitörésének (1941. április 27.) évfordulóján negyven aktivistának sikerült bejutnia egy kulturális központ előcsarnokába, ahol Rupel külügyminiszter tartott beszédet. Az aktivisták transzparensükön párhuzamot vontak egy híres szlovén náci kollaboráns és Rupel között, aki azzal mocskolta be az ünnepet, hogy hivatalos beszédében a NATO mellett szónokolt, és azt bizonygatta, hogy a NATO az antifasiszta harcból fejlődött ki.

Egy anarchista csoport majálisokat szervezett Szlovéniában, amelyek az amerikai nagykövetség és a kormány épülete előtti tüntetésben csúcsosodtak ki, ahol élesen elítélték mind a NATO-t, mind a hazai politikai oligarchiát.

Májusban jelent meg a Recikláljuk a NATO-húgyot! című pamflet, amely a Natopis (Nato-újság – de két s-el írva Nato-húgy), a minden háztartásba elküldött kormánybrosúra paródiája. Az írás leleplezte a kormányzat hazugságait a szlovén NATO-csatlakozás költségeiről, és néhány más vitás kérdésről.

Júniusban kb. 140, NATO-ellenes jelszavakat hirdető transzparenst függesztettek ki a sztrádák főbb közúti hídjaira. Néhány lokális közlemény (pl. Maribor nem kér a NATO-ból!) a helyi utakat díszítette.

Nem sokkal a szlovén függetlenség napját követően, júniusban egy hatalmas (15,5m x 4,5m) zászló jelent meg a ljubljanai kastély tornyában, a város egy olyan központi pontján, amely sok helyről látható. A rajta olvasható üzenet: Ne NATO – mir nam dajte! (kettős jelentése van: Nem kell a NATO – békét akarunk; vagy pedig – szálljatok le rólunk) vagy három órán át lengedezett a csodálatos nyári napsütésben (képek: http://www.geocities.com/recinenato/nenatonagradu.html). Legutóbb hasonló zászló jelent meg két további városban, Koperben és Velenjében is.

Júliusban a "Molotov" nevű foglalt házban élő fiatal anarchistákat, akik squatjukban számos akciónak és csoportnak adtak helyet, erőszakos támadás érte. A házfoglalók elszánt ellenállásának és a gyorsan mozgósított szolidaritási hálózatnak köszönhetően a squat ma is létezik. Az állami agresszivitást valószínűleg az váltotta ki, hogy a ház központi szerepet játszott a NATO elleni harcban (további információk a http://www.acmolotov.org címen).

A hosszú, forró nyarat a NoBorderCamp (Határmentes Tábor) rendezvénye zárta augusztus legutolsó napjaiban. A tábor fő témái a migráció, az ökológia és a polgári engedetlenség voltak, de a NATO-ellenesség is napirendre került, szó volt a jövőbeni ellenállás megszervezéséről, és némi akcióra (szórólapok terjesztésére és egy NATO-ellenes koncertre) is sor került.

ősszel olyan sajtóanyagok kerültek a nagyobb városok utcáira, amelyekben a NATO és a szlovén csatlakozás elleni érveket fejtették ki (az egyik röplap angol fordítása a http://www.geocities.com/recinenato/nonatoleaflet.html címen olvasható). Az anyagok terjesztését utcaszínházzal, dobosokkal és zsonglőrökkel színesítették. Legutóbb, amikor ismét NATO-előadók látogattak a Társadalomtudományi Tanszékre, az előadást énekszó és dobolás szakította félbe, és egy szónok elítélte az egyetemi helyiségek használatát olyan célokra, amelyeknek semmi köze a felsőfokú oktatáshoz és a tudás fejlesztéséhez. Számos levélben tiltakoztak az ellen, hogy a militarista propaganda semmibe veszi az egyetemi autonómiát; íróik általában véve ellenezték az egyetem militarizálását, és tiltakoztak a koperi kikötő militarizálása ellen is (amelyet az utóbbi időben egyre gyakrabban "látogatnak meg" a NATO – nemegyszer nukleáris fegyverekkel ellátott – hadihajói). Amikor a köztársasági elnök október elején egy NATO-delegáció fogadására készült, a békepárti csoportok és hálózatok egy nyílt levélben arra kérték, biztosítson nekik is egy találkozót a NATO-küldöttséggel, hogy kifejthessék érveiket – a szlovén lakosság jelentős részének érveit – a NATO-val szemben és a semlegesség alternatívája mellett. Kérésükre nem érkezett válasz, bár később egy levélben az elnöki hivatal kifejtette, a békepárti hálózat félrevezető módon hivatkozik arra, hogy sok szlovén inkább a semlegességet támogatná, és hogy az elnök mindig is hangsúlyozta, csak megalapozott érvekkel hajlandó vitába szállni.

Az aktivitás az Internetre is kiterjedt: számos honlap készült. A NATO-ellenes információk és aktivitás középpontja a http://www.geocities.com/recinenato/ , ahol sok elemzés és kommentár is olvasható.

Jelenleg az aktív és kritikus emberek a november 7. és 10. között tartandó ljubljanai NATO-ellenes béketüntetések előkészületeire összpontosítják energiáikat. Ezeket a demonstrációkat számos csoport és egyéni aktivista szervezi a társadalom minden rétegéből – vagyis igencsak színes és mozgalmas, kiterjedt eseménysorozatra számíthatunk. Lesznek utcai bulik, politikai-művészeti kiállítások, koncertek, utcaszínház, performance, direkt akciók és – november 9-én – egy békemenet. Egy hangos, határozott NEM! tudatja majd a NATO-val és a szervezetet uraló USA-val, hogy a szlovéniai emberek nem kérnek a NATO-csatlakozásból, hogy a NATO nem ellenállhatatlan, hogy igenis sokan nem kérnek abból, hogy országukat bekebelezze a globális katonai gépezet, és nem üdvözlik a NATO és az USA gazdasági, politikai és katonai dominanciáját. Emellett ez a NEM! megmutatja más, a NATO-terjeszkedéstől veszélyeztetett országok lakóinak is, hogy igenis lehetséges nemet mondani, és léteznek alternatívák a NATO-n kívül is. Ez bátorítani fogja őket, hogy maguk is elutasítsák a belépést.

Úgy véljük, hogy NATO-ellenes harcunk kicsi, ám fontos részét képezi a világpolitika militarizálása és a háborús logika elleni általános harcnak. Felhívunk mindenkit, aki ebben a küzdelemben részt vesz, éljen a világ bármely részén, hogy támogassa harcunkat! Ezt megtehetitek úgy, hogy

• kifejezitek támogatásotokat, és elkülditek nekünk kommentárjaitokat és véleményeteket a http://www.acmolotov.org/nonato/ címre;
• eljuttatjátok üzenetünket a saját aktivista-hálózatotokba és – amennyiben lehetséges – a helyi és alternatív médiához.

Köszönet a szolidaritásért!

A NATO-val és a
militarizmussal szembeni
ellenállás aktivista
hálózata

(Fordította: Konok Péter)

Romániában a közvélekedés szerint antiszemiták ugyan vannak, ám antiszemitizmus mint olyan, nincs. Bár a zsidókról és egyéb idegenekről mondott klisék kísértetiesen hasonlítanak a hagyományos zsidóellenes érvekre, a mai antiszemitizmus szégyenlős: tudja ugyanis, hogy a holokauszt után a nyílt antiszemitizmus már nem szalonképes.

Bevezetőül szolgáljon egy rövid esettanulmány.

2001 augusztusában botrány tört ki Romániában egy könyvújdonság körül. A szerző, Vlad Hogea 24 éves fiatalember, ügyvéd, a Nagyrománia Párt parlamenti képviselője. A könyv címe: A nacionalista (Nationalistul), anyagát a nevezett párt hetilapjában és más, eiusdem farinae kiadványban megjelent, alkalmi cikkek gyűjteménye adja. Kiadóként a könyv címlapján a Román Akadémia jászvásári (iasi-i) fiókja s annak Európai Történelem és Civilizáció Kutatóközpontja (Centrul de istorie si civilizatie europeana) szerepel. E központ vezetője pedig ugyanannak a pártnak a felsőházi (szenátusi) képviselője, Gheorghe Buzatu történész-professzor, egyben a könyv szellemi patrónusa és a szépreményű, jogi végzettségű fiatalember doktorátus-vezetője is történelem szakon. A könyv címlapján, háttérben, magának a szerzőnek, az előtérben a nevezett párt vezérének, Corneliu Vadim Tudornak a fényképe látható.

Tartalmát tekintve a könyvnek a tudományhoz vajmi kevés köze van, jellegét a nyílt, szélsőséges, gátlástalan antiszemita és cigányellenes uszítás adja, de a magyarellenességet sem kerüli meg. Nyíltan a rasszizmus mellett teszi le a garast, az emberek egyenlőségének elvét elfogadhatatlannak tartja. "Kazár-zsidó antikrisztus"-ról, meg az országot fenyegető "fekete és büdös áradatról" ír. Julius Streichert idézi: "aki a zsidók ellen harcol, magával az ördöggel küzd". Hogea mégsem tartja magát sem antiszemitának, sem cigánygyűlölőnek, ismer ő "rendes" zsidókat és cigányokat is, azokkal semmi baja, nem ő tehet róla, hogy a zsidók és cigányok (no meg természetesen a magyarok) többsége objektíve gonosz, jelenlétük ártalmas a román nemzetre nézve. Mentora, Buzatu professzor is kikéri magának, hogy tanítványát antiszemitának bélyegezzék.

A sajtóbotrány, mint mondottam, kitört. Több központi lap ráharapott a zsíros falatra, annál is inkább, mert a nyugati médiában is megjelentek felháborodott, elítélő visszhangok. A zsidó hitközség bukaresti vezetősége – meglehetősen erélytelenül, erre még visszatérek – tiltakozott, az információs ügyek minisztériuma elhatárolódásra hívta fel a közélet minden fórumát (de a kormány mint olyan, valamint az államelnökség hallgatott, erre is visszatérek). A Nagyrománia Párt pedig, egyrészt "elhatárolta magát", kijelentette hogy nem engedi saját szervezetein belül terjeszteni a művet, másrészt viszont ellentámadásba lendült: hetilapjában (2001. augusztus 24., 1. és 14. old.) C. V. Tudor fulmináns írásban kelt ki az alkotmány által garantált gondolat- és szólásszabadság elfojtására tett, ismét a zsidók által elkövetett kísérlet ellen, ugyanakkor megint összefoglalta a zsidóságnak a román nemzet elleni, súlyos és megbocsájthatatlan bűneit: köztudott ugye, hogy ők "hozták be" a kommunizmust és ők döntötték meg a nagy hazafi, Nicolae Ceausescu uralmát, ők tették tönkre az utóbbi években a román gazdaságot stb. A pártvezér sem mulasztja el – nem először – kijelenteni, hogy ő sem antiszemita, sok rendes-csendes, "a helyét ismerő" zsidó van, antiszemitizmus viszont egyáltalában nincs is Romániában, aki az ellenkezőjét állítja, rágalmazza a nemzetet s az országot.

Első következtetésem: a jelenkori romániai (nem csupán a romániai, de itt csak erről szólok) fasisztoid antiszemitizmus abban különbözik a korábbi, hitlerista, fasiszta antiszemitizmustól, hogy míg az nyíltan vállalta önmagát, ez most szégyenlős: tagadja, visszautasítja önmaga antiszemitizmusként való meghatározását ("megbélyegzését"), tudja ugyanis, hogy a holokauszt után a nyílt antiszemitizmus már nem szalonképes. A szélsőbaloldalt és szélsőjobboldalt sajátosan ötvöző Nagyrománia Párt ugyanúgy jár el e tekintetben, mint a demokratizmussal kapcsolatban: a demokrácia hívének vallja magát, nagyon szeret a saját, alkotmány-biztosította jogaira hivatkozni, miközben állandóan azokról a "szerencsétlenségekről" szónokol, amelyeket a demokrácia hozott a román nemzetre, és időnként felhívásokat intéz a demokrácia erőszakos megdöntésére vagy legalább időszakos "felfüggesztésére", egy gyors, keménykezű "rendcsinálás" érdekében. Szavakban nem ellenzi, sőt támogatja az ország euroatlanti integrációját (tudja ugyanis, hogy a nyugati szél ellen nem lehet…), de szüntelenül az ország külföldiek általi "kizsákmányolását", idegen érdekeknek való alárendelését siratja, egyáltalán: minden és mindenki ellen uszít, ami és aki idegen.

A szégyenlős antiszemitizmus (és antidemokratizmus, nyugatellenesség stb.) egyben szégyentelen is: ugyanazokat az ócska, valóságot és logikát semmibevevő zsidóellenes – és cigány- meg magyarellenes, általában idegenellenes – szlogeneket szajkózza, ugyanolyan gátlástalanul szítja a gyűlöletet, mint amaz.

Második következtetésem: a jelenlegi román közélet sajnos olyan közeg, amely nemhogy kizárná az antiszemitizmus megnyilvánulásait, hanem egyenesen kedvez azoknak. Említettem, hogy az inkriminált könyv az ország egyik legtiszteletreméltóbb intézménye, az Akadémia égisze alatt jelent meg (igaz, csupán egy vidéki fiókintézetének neve alatt). Nos, az Akadémia elnöke vállat vont: nem tudott az egész dologról, semmi köze hozzá. A jászvásári fiók vezetősége is csak azt bizonygatta, nem tudott semmiről, semmi köze az esethez. Ennyi: elhatárolódásról, elítélésről az Akadémia részéről szó sem esett. Néhány tisztességes, demokratikus érzelmű román értelmiségi a sajtóban tiltakozott; néhány újságíró megírta, hogy az ilyen megnyilvánulások rosszat tesznek az ország imázsának nyugaton. Egészében a sajtóvisszhang hamar kifulladt. (Egy hónap múltán a román értelmiség egy csoportja nyílt levelet intézett az akadémia vezetőségéhez, kérve, hogy Buzatu professzort távolítsák el a iasi-i intézet éléről. Mikor e sorokat írom, válasz még nincs, nagy kérdés, lesz-e egyáltalán.) A legelterjedtebb román napilap, a bukaresti Adevarul, kisbetűs híreket közölt az ügyről, értékelést, állásfoglalást egyáltalán nem. Merem állítani, hogy a román közvélemény meghatározó része legjobb esetben közömbösen viszonyul az egész dologhoz. A tényálláshoz az is hozzátartozik, hogy az ügyészség hivatalból vizsgálatot indított, hiszen a törvény tiltja a rasszista eszmék terjesztését, és az ügy, főleg külföldön, túl nagy port kavart; hogy ez a vizsgálat mikor s milyen eredményre vezet, nem tudható. De az igen: nincs precedens arra, hogy a hatóság szigora, hasonló vétség miatt, bárkire is lesújtott volna az utóbbi tizenkét esztendő során, az előző évtizedekről nem is beszélve, pedig esetben sem azelőtt, sem mostanság igazán nem volt hiány. S az is tudott, hogy az ügyészség hónapok óta semmiféle következtetésre nem jutott egy, a mostanival hasonlatos ügyben, amikor is a bukaresti könyvvásáron Hitler Mein Kampf-ja és a Cion bölcsei című förmedvény román nyelvű fordításának szereplése váltott ki némi tiltakozást.

Röviden: a román hatóságok, olykor szavakban és "elvben" elhatárolják magukat az antiszemitizmustól. De nem a valóságos, konkrét antiszemita megnyilvánulásoktól, mint ahogy általában a román nacionalizmus egyéb, etnocentrikus, xenofób, etnokratikus megnyilvánulásaitól sem. Nem teszik – szubjektív beállítódásukra vonatkozó bármilyen feltételezéstől eltekintve -, mert egy ilyen állásfoglalás a többségi nacionalista konszenzus elleni fellépést, következésképpen a saját népszerűségi mutatójuk csökkenését eredményezhetné, ezt pedig egyetlen 1989 utáni kormány, egyetlen román politikai párt vagy szervezet sem kívánja megkockáztatni.

Említettem, hogy a zsidó közösség vezetősége – nézetem szerint – erélytelenül tiltakozott. A hitközség tiszteletre méltó elnöke, Cajal professzor maga is az Akadémia tagja, sőt alelnöke; természetesen úgy véli, az intézménynek semmi köze az ügyhöz, nem is említi, hogy állásfoglalást várna el tőle. Újságírói kérdésre, hogy követeli-e a szennyirat betiltását, azt válaszolta, ő csupán arra kéri szépen a hatóságokat, hozzák meg azokat az intézkedéseket, amelyeket jónak látnak. Mi több: már sokszorosan kifejtett elmélete szerint, Romániában antiszemiták ugyan vannak – s ugyebár olykor kellemetlenül hangosak – antiszemitizmus mint olyan, viszont nincs! Az antiszemitizmus nemléte, az antiszemiták jelenléte dacára azt jelenti ebben a felfogásban, hogy: egyrészt népi antiszemitizmus nincs, sosem volt, hiszen a román nép egészében jó, nemes, nagylelkű, toleráns stb.; másrészt hivatalos, állami antiszemitizmus sincs, hiszen az állami szervek nem hoznak diszkriminatív, zsidóellenes intézkedéseket, sőt a törvény tiltja az antiszemita megnyilvánulásokat (hogy ebben az ügyben sosem éreztették még senkivel a törvény szigorát, erről nem beszélünk). A zsidó hitközség vezetősége a maga régi (kérdés, mennyire bevált) politikáját folytatja: az antiszemita megnyilvánulások alkalmával önérzetesen felháborodik, de igyekszik nem sok borsot törni a hatóságok orra alá, mert hát mégiscsak a legjobb a mindenkori hatalommal együttműködni, annak jóindulatára számítani.

Az említett képlet – antiszemiták antiszemitizmus nélkül – kísértetiesen hasonlít egy másik, a román közéletben forgalmazott, csak éppen fordított képlethez, amely szerint korrupció van, de korrupt személyek nincsenek (mivel sosem sikerül rajtakapni és elszámoltatni őket). A logikai bukfenc, tudniillik annak az elementáris ténynek a megkerülése, hogy az antiszemitizmus az antiszemiták megnyilvánulása, ugyanúgy, ahogy a korrupció a korruptok üzelmeinek eredménye, nem sok embert zavar. Mint ahogy az sem, hogy a román nemzeti kommunizmus és fasizmus eszmei örökségének egybefoglalója, a szélsőséges pártvezér, C. V. Tudor már idézett cikkében, mint már sokszor, szószerint ugyanazt állítja a szégyenlős-szégyentelen antiszemitizmus szellemében, amit a zsidóság választott képviselője: Romániában antiszemitizmus pedig nincs. Csak persze C. V. T. szerint, antiszemiták sincsenek. Hiszen ő és számos elvbarátja sem az, csak ezek a zsidók ne lennének olyanok…

***

Hogyan jött létre a zsidókérdés, és hogyan kezdődött az antiszemitizmus Romániában? Mint másutt is, a zsidók eredeti bűnével: azzal, hogy bejöttek. Több évszázados, ám szórványos jelenlétük kérdésével itt nem foglalkozom. Jelenlétük akkor vált társadalmi kérdéssé, amikor masszívan, tömegesen szivárogtak, telepedtek be. Ez pedig a XIX. század során történt, főként a történelmi Románia északkeleti provinciájában, Moldvában. (Persze Erdélyben is, de itt most nem erről van szó. Hadd tegyem hozzá: ha akár az előbbiekben, akár a továbbiakban áthallások, analógiák gyanúja merülne fel magyarországi helyzetekkel, álláspontokkal kapcsolatban, az bizonyára nem a véletlen műve, de nem is szerzői célzatosság következménye, hanem egyszerűen a tények hasonlóságán alapul.)

Miért jöttek? A szokványos antiszemita válasz: hogy a vendégszerető román népet kiszipolyozzák, verejtékéből meggazdagodjanak, nemzeti homogeneitását megbontsák, hagyományos életmódját megrontsák, erkölcseit fellazítsák. A tények ismeretében fogant válasz: menekültekként jöttek, Galíciából és főleg Oroszországból. Az életüket menekítették a pogromok elől, a puszta megélhetési lehetőségüket keresve hagyták el azokat a helyeket, ahol az üldöztetések, diszkriminációk miatt lehetetlenné vált a helyzetük. A XX. század sok és sokféle menekülési hullámának fényében teljesen világos: az emberek tömege sohasem jókedvében hagyja el szülőföldjét. Kalandorok mindig voltak és lesznek, de százezres tömegek nem kalandvágyból, hanem kényszerűségből vágnak neki családostól az ismeretlennek. Úgy beállítani a dolgot, hogy a zsidók a románság (vagy a magyarság) iránti gonosz szándéktól vezérelve telepedtek volna be Romániába (vagy Magyarországra) – rossz szándékú félremagyarázás. Hogy mást ne említsek: az a számtalan román (vagy/és magyar) ember, aki az utóbbi évtizedekben saját hazájából Nyugatra emigrált, a befogadó nép iránti rosszindulatból tette ezt, annak megrontására törekedett, vagy egyszerűen és emberien a saját javát, biztonságát, jobb megélhetését, érvényesülési lehetőségét kereste? Itt már a mai és mindenkori román (s nem csak román) antiszemitizmus egyik fő jellemzőjét érjük tetten, nevezetesen azt, hogy a zsidógyűlöletet védekező jellegűnek állítják be: az nem oktalan, hanem az ellenséges idegen-áradat elleni jogos önvédelem kifejezése (például Mihu, A. 1995, 33. o.). Hadd tegyem hozzá: maga Hitler sem gondolkodott másként, ő sem ismerte el soha, hogy a zsidóság elleni gyűlölete ésszerűtlen, hanem azzal támasztotta alá, hogy a zsidók halálosan veszélyeztetik a német népet. Deutsche, wehrt euch! – ez volt a jelszava.

***

A XIX. század végén a román királyság területén a zsidó volt a legszámosabb kisebbség, az összlakosság 4,5 százalékát tette ki. Számuk a két történelmi tartományban egyenlőtlenül oszlott meg, Moldvában többen voltak, mint Havasalföldön. Összjelenlétük 1912-re 3,3 százalékra csökkent, mert a XX. század első évtizedében kb. 90 000 zsidó hagyta el az országot, legtöbbjük az Egyesült Államokba emigrált, mások Nyugat-Európába és Palesztinába mentek (Radu Ioanid, 1997, 19-20. o.). Városi jelenlétük ennél többszörösen nagyobb volt: "1912-ben a zsidók jelentették az ország városi lakosságának 15 százalékát. Bukarestben 13 százalékot, Iasi-ban majdnem a város felét, 42 százalékot tettek ki, más moldvai városokban is hasonló szintet értek el" (Lucian Boia, 1997, 204. o.). Nota bene: a városokban tömörültek, mivel törvény szerint a falusi struktúrákba nem épülhettek be, földet nem birtokolhattak, mezőgazdasággal nem foglalkozhattak. "Idegenekként" kézművesek, kereskedők, később értelmiségiek, egyszóval a modern típusú kapitalista gazdasági és társadalmi viszonyok hordozói lettek. Jelentősen megzavarták a hagyományos rendet és életmódot, mindig is ezt hányták a szemükre. Ha azonban a társadalmi modernizációt nem átokként, hanem értékként fogjuk fel, akkor ebben nagyon is pozitív szerepet töltöttek be.

Az 1930-as népszámlálás adatai szerint az akkori Nagyromániában, amely most már Erdélyt, Besszarábiát és Bukovinát is magában foglalta, a zsidóság az összlakosság 4 százalékát képezte – Moldvában, Besszarábiában és Bukovinában ennél jóval jelentősebb hányadot – (Enciclopedia României, I. köt., 148. o.). Ez akkor 756 930 főt jelentett, ez a szám 1940-re – természetes szaporulat révén – kb. 800 000-re emelkedett, ez volt a zsidók maximális létszáma Romániában. Az antiszemita retorikában sokszor esett-esik szó két millió, sőt többmillió nagyromániai zsidóról, ez a hivatalos statisztika tükrében üres fecsegés, illetve a "zsidóveszély" nagyságát hangsúlyozni hivatott hazugság.

A II. világháború végén (1944 szeptemberében) 272 000, más források szerint viszont 400 000 zsidó maradt Románia újabb határai között. A számok vagy becslések közötti különbségekre itt nem térek ki, annyi biztos, hogy a fentebb jelzett maximális létszám legalább a felére csökkent. Közvetlenül a háború utáni években egy első, majd 1965 után egy második, nagyobb kivándorlási hullám drasztikusan megváltoztatta a helyzetet: a zsidóság romániai jelenléte majdnem teljesen megszűnt. Az 1992-es népszámlálás 8955 román állampolgárságú zsidót regisztrált, a két világháború közötti létszámnak alig több mint 1, a mai összlakosság 0,04 százalékát. Igaz, hogy a Zsidó Közösségek Szövetségének adatai szerint mintegy kétszer ennyi, kb. 18 000 zsidó élt akkor az országban, de ez a lényegen mit sem változtat, a nagyobb szám is csupán az összlakosság kb. 0,08 százalékát jelenti. (A két adat közötti különbség okaira itt nem térek ki, ezek egyébként könnyen magyarázhatók.) Mára ez a létszám nyilván tovább csökkent. A fennmaradt zsidóság biológiai önreprodukcióra már nem képes, mivel túlnyomó része hetven éven felüli személyekből áll, a fiatalabbak közül sokan élnek vegyesházasságban, így tehát a zsidókérdés Romániában spontán módon a belátható időn belüli Endlösung, a kihalás révén bekövetkező végső megoldás felé tendál.

Azért exponálom ezt, mert itt merül fel az "antiszemitizmus zsidók nélkül" utóbbi években sokat emlegetett kérdése. Miért ágálnak az antiszemiták – s mi értelme ellenük fellépni -, ha az egész kérdés már arányaiban jelentéktelen és amúgy is hamarosan teljesen eltűnik?

Nos, Romániában (mint ahogy több más, környező országban is) valójában mégsem zsidók nélküli, hanem nagyon kevés élő zsidó ellen irányuló antiszemitizmusról van szó. Az antiszemitáknak azonban ez is elégséges indok, számukra egyetlen zsidó jelenléte is túl soknak számít. Sok port felkavart, egyes vonatkozásokban tényleg vitatható könyvében Daniel J. Goldhagen (1996, 61-63. o.) ezt a kérdést véleményem szerint meggyőzően világítja meg. Bizonyítja, hogy Nyugat-Európában évszázadokon keresztül – a középkor során -, gyakorlatilag zsidóság hiányában, az antiszemita közvélekedés sohasem hiányzott. Magában Németországban a XX. század első felében a zsidók elsősorban a nagy városokba koncentrálódtak, egész tartományokban nem, vagy alig éltek zsidók, főleg faluhelyen nem, ami nem akadályozta sem a népi, még annyira sem a retorikus antiszemitizmus nagyon is harsány megnyilvánulásait. Hozzátehetjük, hogy Németországban a hitleri zsidóellenesség idején a zsidó lakosság számaránya az összlakossághoz mérten jóval kisebb volt, mint ugyanazon periódusban Romániában és általában a többi közép-kelet- és kelet-európai országban, ahol az európai zsidóság többsége élt. Romániára visszatérve: az antiszemita retorika elsősorban a zsidóság múltbeli, "megbocsájthatatlan bűneit" hánytorgatja fel. Másodsorban a kevés, fogyatkozó számú zsidó közül még mindig túlságosan sok (talán néhány száz a néhány ezer közül) a látható, professzionálisan még mindig aktív személy. Ez utóbbiak közül néhány, ujjaimon megszámlálható olyan található, aki valamennyire jelentős, döntéshozó funkciót tölt be országos szinten, vagy rendszeresen szerepel a közéleti porondon. Más kérdés az, hogy az antiszemiták szerint zsidó az, akit ők annak tartanak vagy annak kiáltanak ki, esetleg valamely ősük származása alapján, a nürnbergi törvények szellemében. Ismétlem: az antiszemitizmus számára akármilyen kevés zsidó több, mint elég.

***

Ha a valamely országban megnyilvánuló antiszemitizmust komolyan kívánjuk tárgyalni, nézetem szerint három síkot kell külön-külön szemügyre vennünk: a spontán, "népi", köztudati antiszemitizmust, a "hivatalos", intézményes, állami, általában politikai szinten jelentkezőt és azt, amelyet retorikainak nevezek, amelyet az ideológusok, politikusok, professzorok, közírók hirdetnek-terjesztenek. Nem kétséges persze, hogy a három sík között sokszoros összefüggés tapasztalható; hogy azok többféle módon befolyásolják, alkalmasint erősítik egymást. Ugyanakkor azonban egymástól mégis viszonylag függetlenek, nem lehet tehát az egyikből kiindulva a másik terjedelmére és intenzitására érvényesen következtetni.

***

Egy nép szellemi arculatának megrajzolásához sokféle módon lehet hozzáfogni. A legelterjedtebb mód az, amely szubjektív benyomások, közvetlen, éppen ezért esetleges, véletlenszerű tapasztalatok, egyoldalúan értelmezett történelmi események, nem ritkán célzatos beállítások alapján alakít véleményt. Ilymódon születnek a sommás – akár felmentő, akár terhelő – ítéletek: ez vagy az a nép (a maga egészében) antiszemita, vagy nem antiszemita. Mondanom sem kell: az ilyen eljárás semmiféle tudományos relevanciával nem bír. Az önkép szépítése (mi valamennyien jók, nemeslelkűek vagyunk, mindig is azok voltunk), a másik képének befeketítése (ők mind rosszak, nem is tudnak másként, mint gonoszul viselkedni) a nacionalizmus természetrajzához tartozik.

Az antiszemitizmust megnyilvánulásaiban lehet és kell tetten érni, és azok alapján megítélni. A "népi" antiszemitizmus egyik megnyilvánulási területe a folklór. Andrei Oisteanu antropológus egy, a közelmúltban megjelent könyve kérdésünknek szentelt – A "képzeletbeli zsidó" versus "valóságos zsidó" című – fejezetében (1997, 177-228. o.) értékes adalékokkal szolgál a közmondásokban, velős ítélkezésekben, versekben, ikonográfiai megjelenítésekben stb. megelevenedő román népi, folklorisztikus antiszemitizmusról. A szerző bemutat egy sor olyan folklórelemet, amely a zsidót negatív színben tünteti fel. Ilyenek: "jó/becsületes jidant (a zsidó gúnyneve románul) nem láttam", "jó ember, bár zsidó" stb. Azután felleltározza azokat a főbb témákat, amelyek a zsidókkal szembeni ellenszenvet táplálják, kezdve az istengyilkosság vádjával, folytatva a "bolygó zsidó", majd a "gyermekgyilkos szertartások" mítoszával, a zsidók démoni és számos más, káros tulajdonságának sugallatával. Ugyanakkor leltárba veszi a görög-keleti (ortodox) egyházi ikonokon fellelhető rengeteg antiszemita megjelenítést. Következésképpen: gazdag, változatos, átfogó antiszemita folklórral van dolgunk. A szerző ugyanakkor bizonyítja: a román folklór legtöbb antiszemita témája nemzetközi körforgásban is szerepel, nem csupán román specifikum.

Amit itt fontos megjegyezni: az antropológiai (néprajzi, folklorisztikus stb.) kutatások jelzik az antiszemita beállítódások jelenlétét egy nép kultúrájában, illetve annak meghatározott történelmi szakaszaiban, de nem mérik fel ezek elterjedésének és intenzitásának fokát, nem nyújtanak ezekre nézve mennyiségileg mérhető és ellenőrizhető ismeretet.

Létezik azonban egy mód – még ha ez sem abszolút megbízható – ilyen ismeretek szerzésére: ez a szociológia eszközeivel történő empirikus közvéleménykutatás. Az ilyen felmérés alapján már meg lehet valamit állapítani valamely nép antiszemita beállítódásának nem csupán meglétéről vagy hiányáról, hanem annak bizonyos fokú, mennyiségileg megragadható elterjedtségéről és intenzitásáról is.

Tudomásom szerint, az utóbbi években nem végeztek Romániában az antiszemitizmus kérdéskörére fókuszált közvéleménykutatást (régebben természetesen még annyira sem). Mégis tudok néhány olyan vizsgálatról, amelyekben egyebek mellett az antiszemitizmusra jellemző vélekedésekre, állásfoglalásokra is rákérdeztek, ilyenekre vonatkozóan adatokat gyűjtöttek. Így például egy megbízhatónak tekinthető, országos közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 15 százaléka táplál kedvezőtlen érzelmeket a zsidókkal szemben (CSUR, 1977, 64. o.). Más, hasonló tárgyú felmérések erre vonatkozó megállapításai a 13-15 százalék között helyezkedtek el. Más szempontú vizsgálat a "társadalmi távolságtartás" indexét méri fel, amely arra vonatkozik, hogy a megkérdezettek mennyire hajlandóak más etnikumhoz tartozó egyéneket partnernek elfogadni különböző élethelyzetekben (szomszédként, munkatársként, barátként, családtagként). "A románok a más etnikumúakat a társadalmi távolság növekedése szempontjából így osztályozták: németek, magyarok, zsidók, cigányok. A magyaroknál ugyanilyen sorrend észlelhető: német, román, zsidó, cigány" (Mircea Kivu 1994, 12. o.). Mind a románok, mind a magyarok a zsidóknál távolabb állóknak csak a cigányokat nevezték meg, egymást a zsidók elé helyezték. Egy másik, főleg a románok és magyarok közötti viszonyra vonatkozó vizsgálat szerint, a (Bogardus) skálán a más etnikumokkal szembeni távolság tekintetében (az országban való jelenlétük elfogadásától/elutasításától egészen a családtagként való elfogadásukig/elutasításukig) mind a románok, mind a magyarok esetében a zsidók alacsonyabb szinten állnak, mint e két etnikum egymásról alkotott képében, a zsidóknál lejjebb csak a cigányok vannak, a legmagasabb lépcsőfokon pedig a németek (Irina Culic és mások 1998, 24. o.).

Végül van még egy empirikus, könnyen észlelhető és ellenőrizhető, feltétlenül figyelembe veendő mutató. A már említett, szélsőségesen nacionalista és uszító antiszemita megnyilvánulásairól elhíresült Nagyrománia Párt szavazótáborára gondolok itt. Ez a párt évek óta a szimpátiák 13-15 százalékát mondhatja magáénak a közvéleménykutatásokban. Okkal feltételezhető, hogy legkevesebb ekkora azoknak az állampolgároknak az aránya, akik antiszemita mentalitásukat politikai állásfoglalásban kívánják konkretizálni. Ez a szám egyébként konvergál a közvéleménykutatások által jelzett, fentebb említett, szintén kb. 13-15 százalékos antiszemitizmussal. Sok ez a népesség egészéhez viszonyítva, vagy kevés? Kinek-kinek ízlése, jobban mondva: értékrendje szerint.

A legutóbbi, 2000 novemberében megtartott parlamenti választásokon azonban a Nagyrománia Párt jelentősen előretört: a képviselői mandátumokért folytatott versengésben a szavazatok 19,58, a szenátoriakért a szavazatok 21,10 százalékát nyerte el. Az államelnöki tisztségért folytatott első fordulóban a pártvezér C. V. Tudor ezeknél is sokkal többet, 28,47 százalékot szerzett, a végső párharcban a szavazatok 33,17 százalékát tudhatta a magáénak (a győztes Ion Iliescu 66,83 százalékával szemben). Az önjelölt nemzetmentő veszélyes emelkedése, több szociológus és politológus elemzése szerint nem elsősorban közismert antiszemita magatartásának, sokkal inkább szociális demagógiájának, "rendcsinálásra", igazságtételre vonatkozó ígéreteinek tulajdonítható. Ha így is lenne, annyi mégis bizonyosan mondható, hogy a Nagyrománia Pártra és személy szerint annak vezérére szavazókat a nyílt, durva antiszemitizmus nem riasztja el, nem készteti elhatárolódásra: ha nem is várják el, legalábbis eltűrik, elfogadják azt. Nézetem szerint ez is a népi antiszemitizmus konkrét megnyilvánulása.

A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a választások óta eltelt hónapokban mind a Nagyrománia Pártnak, mind vezérének a népszerűségi indexe jelentősen visszaesett az ismételt közvéleménykutatások egyöntetű eredményei szerint. E legnagyobb ellenzéki párt parlamenti súlya is csökkent valamelyest, mivel több képviselője és szenátora már átült a többségi, kormányzó párt soraiba. A probléma azonban marad, fennáll a potenciális veszélye annak, hogy kritikus helyzetben a közhangulat helyeslőleg fordul a szélsőséges, erőszakos cselekedetekre hajlamos erők felé. Ezek pedig bizonyosan felhasználják a köztudati, népi antiszemitizmus potenciálját.

***

Az intézményes, állami, politikai antiszemitizmus kérdéskörében is működik a "szégyenlősség" fentebb említett mechanizmusa. Azazhogy: tagadják, hogy a román állam valaha is antiszemita jellegű diszkriminációt alkalmazott volna, vagy legalábbis megkerülik a kérdést. Amiről nem beszélünk, az nincs, nem is volt. Mi azonban a valóság?

A modern román államiság történetében könnyen identifikálható néhány, a zsidósággal szembeni politikában megnyilvánuló neuralgikus pont.

Az első a zsidóság jogi-politikai emancipációjának, állampolgári egyenjogúsításának a kérdése. Tény, hogy az emancipáció az európai országok zömében, az orosz birodalmat kivéve, legkésőbb a XIX. század hatvanas-hetvenes éveire befejeződött, a zsidók mindenütt (így Magyarországon, illetve Erdélyben is), teljesjogú állampolgárokká váltak. A román királyságban erre csak az I. világháború után, az 1923. évi alkotmány révén került sor, akkor is csak azért, mert a békeszerződés megkövetelte Romániától, hogy minden – összességükben jelentősen megnövekedett létszámú – kisebbségének egyenlő állampolgári jogokat biztosítson. Az egyenlő állampolgári jogok megtagadásának jogi alapja az volt, hogy állampolgár csak keresztény vallású ember lehetett, a zsidókat nem ismerték el állampolgárnak; az 1866. évi alkotmány híres 7. cikkelye fogalmazta meg ezt. Az 1878 nyarán tartott berlini kongresszus Románia állami függetlensége elismerésének feltételéül jelölte meg azt, hogy szentesítse minden állampolgára jogegyenlőségének – beleértve a zsidó lakosság állampolgársághoz való jogának – elismerését. A román parlament a következő évben arra hivatott törvényt szavazott meg, hogy ezt a követelményt kijátsszák: elhatározták, hogy zsidó is lehet állampolgár, ha erre vonatkozó kérelmét a parlament maga, egyéni elbírálás alapján, szavazás révén jóváhagyja. Jóvá is hagytak több mint négy évtized alatt néhány száz kérelmet. A többi néhány százezer zsidó a honosság (és védelem) nélküli idegen státusával rendelkezett: a román állam alattvalói voltak, az ország törvényeinek, jogszolgáltatásának alárendelve, anélkül, hogy az állampolgári jogokat élvezték volna. Mindez, gondolom, alátámasztja a kérdés hivatott kutatója, Carol Iancu (1996, 22. o.) megállapítását: "Romániában az antiszemitizmus 1866-tól 1919-ig valóságos állami intézmény volt, magának az állam szociopolitikai építményének az alapja, ezt fentről lefelé a kormány terjesztette…"

1923-tól 1938-ig a román államnak demokratikus alkotmánya és közélete volt. A zsidók a többi állampolgárral egyenlő jogokat élvezhettek a törvény előtt. Társadalmi beépülésük fokozódott, jelenlétük az ország gazdasági és művelődési életében kiszélesedett. E folyamatot ma egyesek pozitívan (a zsidók hozzájárultak az ország modernizálásához), mások negatívan (a zsidók túl sok pozíciót bitoroltak) értékelik. A törvényes diszkrimináció hiányának e szakaszában sem tűnt el azonban a politikai életből az antiszemitizmus. A szélsőségesen antiszemita, fasiszta (légionárius, vasgárdista) mozgalom már a húszas években megjelent, a demokratikus, felváltva kormányzó pártok pedig hol felléptek ellene, hol meg választási paktumokat kötöttek vele, a lappangó és fel-feltörő nacionalista-antiszemita mentalitástól pedig sosem határolták el magukat teljesen.

1938-ban fordulat állt be: a Goga-Cuza kormány antiszemita, diszkriminatív törvénykezést vezetett be. Hangsúlyozni kell: ez a II. világháború kirobbanása előtt történt. Még II. Károly király uralkodott, Románia még nem volt totalitárius állam, de elindult a diktatúrák felé vezető úton, méghozzá minden külső kényszerítés nélkül, egyedül a hazai fasiszta erők nyomására és a fasizmus nemzetközi méretekben megmutatkozó előretörésének körülményei között, saját demokratizmusa gyengeségének, ingatagságának okán. Az említett kormány kérdéskörünkre vonatkozó fő rendelkezése az állampolgárság felülvizsgálata volt, ennek következtében kb. 300 000 romániai zsidó vesztette el polgári jogait. Ugyanakkor megkezdődött a zsidók kizárása az emberek kategóriájából, a fokozatosan szigorodó zsidóellenes törvénykezés, amely aztán 1944 augusztusáig érvényben maradt, s amely gazdasági, művelődési, közéleti téren előbb a numerus clausus, utóbb a numerus nullus elvét érvényesítette a zsidók tekintetében. A részletekre nem térek ki, bárki kimerítően tájékozódhat e tekintetben, egyebek között Lia Benjamin munkájából (1993, 23-340. o.) vagy Radu Ioanid fentebb említett könyvéből (1977, 26-52. o.).

Az állami szintű antiszemitizmus csúcspontja kétségtelenül a holokausztban, a zsidók tömeges kiirtásában való román részvétel a II. világháború idején. Ennek a témának külön, hatalmas irodalma van. A szélsőséges nacionalizmus közelmúltbeli és mai képviselői hevesen tagadták, tagadják, hogy a román állam valaha is ilyesmire vetemedett volna, minden erre vonatkozó állítást rágalomnak, nem is az egykori román állam, hanem a román nép elleni ellenségesség kifejezésének tekintenek. Mi több: a fasiszta diktátor, Antonescu marsall érdemének tudják be, hogy megvédte az ország zsidóságának életét a tömegpusztítástól, mivel a havasalföldi és dél-erdélyi zsidóság életben maradt, miként a moldvai zsidóság egy része is. A valóságban: Bukarestben az 1941. januári vasgárdista zendülés 120 zsidó áldozatot követelt; 1941 nyarán a marsall személyes utasítására már nagyszabású pogromot szerveztek, az életbenmaradottakat(?) halálvonatokon küldték a másvilágra, ez az akció már kb. 12 ezer ember kínos pusztulását eredményezte. A java ezután következett: a háború során visszafoglalt Besszarábiából és Bukovinából a teljes zsidó lakosságot az elfoglalt Transznisztriába deportálták, ott egy részüket agyonlőtték, a többiek a fagytól és az éheztetéstől pusztultak el. Az erőszakosan megsemmisítettek száma mindmáig bizonytalan, 250 ezer és 300 ezer között mozog. Ehhez adódik az Észak-Erdélyből 1944-ben a német haláltáborokba elhurcoltak, ott elpusztultak 150 ezres száma. A két szám összege adja azt a tömeget, amely a romániai zsidóság világháború előtti (800 ezer) és utáni (maximum 400 ezer) létszáma közötti különbséget eredményezi. Az összesen hiányzó kb. 350-400 ezer zsidó nem párolgott el; kiirtották.

Hogyan maradt mégis életben a romániai zsidóság fentebb említett jelentős része? Semmi esetre sem a diktátor jóindulatának köszönhetően. Bizonyított tény, hogy Antonescu 1942-ben elrendelte valamennyi romániai zsidó deportálását. Ám az is az igazsághoz tartozik, hogy a rendelet végrehajtása a korabeli politikai és szellemi élet egyes személyiségeinek ellenállásába ütközött; passzív ellenállást fejtettek ki egyes helyi és központi közigazgatási szervek, főleg a vasútigazgatóság – ezek a végrehajtás technikai nehézségeire, kivihetetlenségére hivatkoztak. Ezekre tekintettel az akciót a következő évre halasztották. De 1943-ban a háború menete megváltozott, a katasztrofális sztálingrádi vereség után nyilvánvalóvá vált annak a lehetősége, hogy végül Hitler és szövetségesei húzzák a rövidebbet. Ekkor és ezért Antonescu lemondott a zsidók teljes megsemmisítéséről, nyilvánvaló, opportunista politikai megfontolásból. Hálával tartozik-e a túlélő a gyilkosnak, mert az csak testvéreit ölte meg, őt magát életben hagyta?

A továbbiakról már nagyon röviden. A II. világháború után megteremtett rendszer természetesen hatálytalanította az antiszemita törvénykezést, ha nem is egyszerre és nem is minden ellenállás nélkül. Ugyanakkor a kialakuló kommunista állam sohasem hozott semmiféle intézkedést a zsidó lakosság által elszenvedett igazságtalanságok, üldöztetések kárpótlására. Ellenkezőleg, évtizedeken át tabu-témaként kezelte, mélyen elhallgatta azokat.

A román kommunista állam történetében (durván) két szakasz különböztethető meg: egy kezdeti "internacionalista" és szovjetbarát, kb. a hatvanas évek közepéig, és egy attól a rezsim végnapjáig tartó nacionalista szakasz. Az elsőben Gheorghiu-Dej uralkodott, de ő maga tette meg az első lépéseket a másodikra való áttérésre. A második, nacionál-kommunista szakasz az 1965-1989 között egyeduralkodó Nicolae Ceauseşcu nevéhez kötődik. Az elsőben nem jelentkeztek állami szintű antiszemita megnyilvánulások, a másodikban azonban ismét igen; nem csupán eltűrték, de bátorították is az ilyeneket. Az elsőben még "kedveztek" is a zsidóknak, olyan értelemben, hogy – főként a legelső években – elfogadták egyesek részvételét a hatalmi szervekben. Ekkor a zsidók valóban túlreprezentáltak voltak a párt- és állami apparátusban, azaz az össznépességben képviselt súlyuknál nagyobb arányban voltak ott jelen. E tény szociológiailag könnyen értelmezhető okait helyszűke miatt nem részletezem; annyit mégis, hogy a negyvenes évek második felében a kommunizmus, az internacionalista eszmény sok zsidó szemében alternatívát képviselt a magát a halált jelentő fasizmussal szemben. Ugyanakkor a zsidók túlreprezentáltsága a kommunista pártban és hatalmi szervekben egyáltalán nem azt jelentette, hogy a zsidók többsége, még kevésbé azt, hogy minden romániai zsidó kommunista lett volna.

A kommunista rezsim még 1952-től kezdődően több hullámban végzett egyre erőteljesebb etnikai tisztogatást saját apparátusának soraiban, elsősorban a zsidókat, azután a magyarokat és más kisebbségieket is gondosan kizárva abból, úgyhogy a változás előtti utolsó kb. másfél-két évtizedben már teljesen homogén, tősgyökeres román hatalmi szervekkel rendelkezett. Ceauseşcu idején zajlott le a zsidók tömeges, szinte teljes kivándorlása Romániából; a diktátor valójában kemény valutában számított váltságdíjért eladta őket Izraelnek, miközben kifelé humanitárius okokra hivatkozott (családegyesítés) és otthon hazaárulóknak bélyegezte, a legutolsó percig molesztáltatta az eltávozókat.

Az 1989 utáni Romániában természetesen nincs állami szintű antiszemitizmus olyan értelemben, hogy nincs zsidóellenes törvényhozás, a maradék zsidóságot sújtó adminisztratív intézkedéseket sem hoznak. Tudomásom szerint titkos zsidóellenes szabályozások sincsenek, olyanok, amilyenekkel a Ceauseşcu-rezsim bőven élt. Mégsem állíthatom, hogy a probléma e tekintetben megszűnt volna. Hiányzik ugyanis, nézetem szerint, a határozott politikai akarat az államhatalom részéről arra nézve, hogy visszaverje az antiszemita retorikát, amely a köz- vagy éppen a politikai életben megnyilvánul.

A jelenleg kormányzó, most magát szociáldemokratának nevező párt előző, 1996-ig terjedő hatalmi ciklusában (amikor még más nevet viselt), három nacionalista, szélsőséges párttal – a Nagyrománia Párttal, a Szocialista Munkapárttal és a Román Nemzeti Egységpárttal – együtt kormányozta az országot. Ezek egyikének ideológiai fegyvertárából sem hiányoztak a dühödt antiszemita megnyilvánulások. 2000 novembere után megváltozott a helyzet. A Szociáldemokrata Párt most egyedül kormányoz, sőt visszautasít bármiféle együttműködést a Nagyrománia Párttal. Ez kétségtelen lépés a demokratikus államiság irányába. De attól mégsem tekinthetünk el, hogy a kormányzó párt soraiban most is számos olyan ismert politikus található, aki nyiltan a Nagyrománia Párttal szimpatizál, annak xenofób retorikáját használja, lényegében a politikáját támogatja. Ezektől pedig az uralmon lévő párt továbbra sem határolja el magát. Most sem történik tényleges, hatékony intézkedés legalább a közszolgálati médiumokban meg-megjelenő antiszemita propaganda megfékezésére, az – egyébként törvénybe ütköző – nyilvános uszítás megbüntetésére. És hogy félreértés ne essék: az előző kormányzati ciklusban, 1996-2000 között sem történt ilyen lépés, mikor egy magát demokratikusnak nevező koalíció volt hatalmon.

***

Legvégül néhány szót a retorikus antiszemitizmusról. Nem kívánok leltárt készíteni, ahhoz túl sok tételt kellene számba venni, s a jegyzék hétről-hétre, napról-napra hosszabbá válna. A már többször említett Nagyrománia Párt szócsövein kívül több, notóriusan antiszemita jellegű időszaki közleményt, sok ilyen, minden utcasarkon árult könyvet sorolhatnék. Felhozhatnám jó néhány tudós professzor, történész, irodalmár, szociológus nevét, akik nem átallják a vasgárda és Antonescu marsall dicsőítésére összpontosítani energiáikat, közvetve vagy közvetlenül a zsidóellenességüket igazolva. Említhetnék számos újraéledő vasgárdista "fészket", ezek vezetőit és kiadványait stb.

A mai retorikus antiszemitizmus fő témái a fentebb említettek: a zsidók káros szerepe az ország történelmében, a kommunizmus "behozatalában" (de megdöntésében is), mint mindig, a zsidóellenesség egybefonódik az általános idegengyűlölettel. A zsidó képviseli a legteljesebb alteritást, a végletes másságot, amelynek puszta eltűrése a nemzet önazonosságára nézve végzetes lenne. Egybefonódik ugyanakkor az ugyebár nemzetidegen nyugati társadalmi modell, mindenféle nyugati orientáció, általában a modernizáció elvetésével, hiszen mindez a hagyományos-nemzeti struktúrák és életmód feloldását eredményezi, a specifikus nemzeti identitást veszélyezteti. A zsidó a mindenféle külső, káros befolyás legfőbb ügynöke.

Van még egy körülmény, amely bizonyos vonatkozásban súlyosbítja az antiszemita szindrómát: a román kultúra számos kiemelkedő személyisége a két világháború között (és azelőtt nemkevésbé) beépült a gondolkodás és állásfoglalás ilyen vonalába. A hírneves vallástörténész, Mircea Eliade, a francia nyelven írott esszéivel világhírre szert tett Emil Cioran, a filozófus Constantin Noica, valamint Nae Ionescu, Nichifor Crainic és többen mások kétségtelenül kiiktathatatlanok a XX. század román kultúrtörténetéből. Ugyanolyan kétségtelen, tényszerűen dokumentálható azonban, hogy mindannyian – ha nem is egyenlő mértékben – nyilvánosan és ismételten a vasgárda mellett foglaltak állást, annak világnézetét helyeselték és politikai ténykedését támogatták; a későbbiekben sem határolták el magukat ilyen nézeteiktől, amikor már nem hirdették hangos szóval ezeket. És a vasgárdista fogantatású antiszemitizmus valamennyiüknél természetszerűen egybefonódott a nyugat- és modernitásellenességgel, a demokráciával szembeni averzióval, az etnokrácia, sőt a totalitarizmus expressis verbis helyeslésével. A személyük és életművük körüli vita rendkívül sokrétű, a részletekbe nem kívánok belebonyolódni. Tekintélyük a román kultúrában mindmáig szinte töretlen. A velük szembeni kritikai fellépés minden kísérlete – néhány ritka, ám annál tiszteletre méltóbb kivételtől eltekintve – a román nacionalizmus egységfrontjába ütközik. A mai antiszemita retorika az ilyen kísérleteket a román nemzet, a román kultúra fő értékei elleni támadásokként állítja be és minden esetben zsidóknak vagy zsidóbérenceknek tulajdonítja ezeket. Ilyen szellemi közegben pedig az antiszemitizmus eszmei gyökerei elleni küzdelem rendkívül nehéz¹ .

Irodalom

Benjamin, Lia (ed.) (1993): Evreii din România între 1940-1944. I. Legislatia antievreiasca (A romániai zsidók 1940-1944 között, I. A zsidóellenes törvényhozás), Editura Hasefer, Bukarest

Benjamin, Lia (2001): Prigoana si rezistenta în istoria evreilor din România 1940-1944 (Üldöztetés és ellenállás a romániai zsidók történetében), Editura Hasefer, Bukarest

Boia, Lucian (1997): Istorie si mit în constiinta româneasca (Történelem és mítosz a román tudatban), Humanitas, Bukarest (magyarul: Lucian Boia: Történelem és mítosz a román köztudatban, Kriterion, Bukarest /Kolozsvár, 1999

Centrul de Sociologie Urbana si Regionala (1977): Sondajul national de opinie (Nemzeti közvéleménykutatás), 1997 december

Culic, I. – Horvath, I. – Lazar, M. – Magyari, N.L. (1998). Români si maghiari în tranzitia postcomunista. Imagini mentale si relatii interetnice în Transilvania (Románok és magyarok a posztkommunista átmenetben. Mentalitások és interetnikus kapcsolatok Erdélyben), CCRIT, Kolozsvár

Iancu, Victor (1996): Evreii din România (1866-1919) de la excludere la emancipare (A romániai zsidók /1866-1919/ a kizárástól az emancipációig), Editura Hasefer, Bukarest

Ioanid, Radu (1997): Evreii sub regimul Antonescu (A zsidók az Antonescu-rezsim alatt), Editura Hasefer, Bukarest

Kivu, Mircea (1994): O abordare empirica a relatiei dintre români si maghiari (A románok és magyarok közötti viszonyok empirikus megközelítése), in: Revista de cercetari sociale, 4. sz.

Goldhagen, Daniel Jonah (1996): Hitlers willige Vollstrecker. Ganz gewöhnliche Deutsche und der Holocaust, Siedler Verlab, Berlin (eredeti: Hitler's Willing Executioners, Vintage Books, New York, 1999).

Mihu, Achim (1995): Sociologia miscarii legionare (A vasgárdista mozgalom szociológiája), in: Weber, Eugen: Dreapta româneasca (A román jobboldal), Editura Dacia, Kolozsvár

Oisteanu, Andrei (1997): Mythos si Logos. Studii si eseuri de antropologie culturala (Mítosz és Logosz. Kultúrantropológiai tanulmányok és esszék), Nemira, Bukarest

Roth Endre (2000): Nacionalizmus vagy demokratizmus? Pro Európa Kiadó, Marosvásárhely (román nyelvű kiadás: uo., 1999)

***

1 Az itt leírtakról bővebben, részletesebben a szerző bibliográfiában megadott kötetének (1999 és 2000) VII., VIII., IX. fejezetében olvashatni.

Jobb intézmények, szabályok és eszközök a teljes foglalkoztatásért és társadalmi jólétért Európában. Memorandum 2002.

1. Önáltatás, hamis optimizmus és folytatólagos megszorítás közepette növekvő bizonytalanság: A 2002-es Általános Gazdaságpolitikai Útmutató
2. Az Európai Társadalmi Modell – egy európai alternatív gazdasági stratégia sarokpontjai
3. Keleti bővítés – kihívás és perspektíva az Európai Társadalmi Modell számára
4. Jobb intézmények, szabályok és eszközök az Európai Társadalmi Modell számára
5. Következtetés

Az elemzés megismertetését azért is fontosnak tartjuk, mert 2003 március 7-én-8-án a csoport Budapesten tartja konferenciáját, amelynek egyik rendezője a BKÁE. A rendezvény minden érdeklődő számára nyitott lesz.

* * *

1. Önáltatás, hamis optimizmus és folytatólagos megszorítás közepette növekvő bizonytalanság: Az Általános Gazdaságpolitikai Útmutató (BEPG)

A még folyó 2002-es esztendő a gazdasági növekedésre és a foglalkoztatásra vonatkozó hivatalos előrejelzések ismételt lefelé igazításának, a munkanélküliségre vonatkozóak ismételt felfelé igazításának volt tanúja az EU-ban. A 2,75 százalékos érdemi növekedés, amelyet a BEPG 2001 jósolt, nem következett be, és az ez évre várt erős fellendülés sem vált valóra. A gazdasági növekedés fél és egy százalék között marad, következésképpen túl alacsony ahhoz, hogy megelőzhetné a munkanélküliség újbóli növekedését. Az általános gyengeség az elbocsátások rendkívül magas hullámával jár együtt, különösen azoknál az új technológiákkal foglalkozó, a telekommunikációs, a média és a pénzügyi szolgáltató társaságoknál, amelyeket alig néhány éve még az "Új Gazdaság" élcsapatának és a "tudásalapú társadalom" alapjának tekintettek, amelyek a Bizottság szerint 2010-re Európát a világ legversenyképesebb régiójává kellene változtatnia. Most már világos, hogy az "Új Gazdaság" nagy részben nem volt megalapozott, és a pénzügyi spekuláció dinamizmusa jelentős kihasználatlan kapacitások felhalmozódásához vezetett ezeken a területeken, az amerikai részvényes-kapitalizmus modellel való rögeszmeszerű versenyzés által hajszolva.

A gazdaság jelenlegi törékenysége annál is inkább aggasztó, mert az EU nem számíthat külső serkentésre, hogy az ellensúlyozza a belső kereslet hiányát. A helyzet az USA-ban roppant ingatag, közel áll a hanyatláshoz, Japánban pedig folytatódik a hosszantartó stagnálás. Több mint húsz év óta először valós a veszélye, hogy deflációs spirál következik be a világgazdaságban.

Mindazonáltal az Európa Bizottságot és az ECOFIN-t e tények egyike sem készteti meggondolásra, még kevésbé szolgáltat okot arra, hogy felülvizsgálják és felülbírálják előrejelzéseik és gazdaságpolitikai ajánlásaik elméleti alapját. Ahelyett, hogy komolyan vennék a jelenlegi helyzetben rejlő veszélyeket és határozott gazdaságpolitikai ellenlépéseket javasolnának, az önámítás útját választják, visszautasítva a valóság felismerését. Az EU gazdaságpolitikájának kulcs-dokumentuma, a BEPG Európát "a gazdasági megújulás küszöbén" látja, "a gazdaságpolitika gyors és határozott reagálása, az egészséges megalapozottság, a kedvezőtlen gazdasági megrázkódtatás-sorozatok hatásának felgöngyölítésével együtt járó bizalom-újraépülés" eredményeként. Mivel pedig nincs különösebb probléma, az európai hatóságok nem látják szükségesnek, hogy politikáikat felülvizsgálják és felülbírálják. A BEPG nyugalma közel jár az abszurditáshoz, amikor – egy bizonytalan és csökkenő beruházásokkal jellemezhető helyzetben – azt állítja, hogy "az árstabilitás iránti elkötelezettség egy stabilitási kultúrát eredményezett, csökkentve a bizonytalanságot és előmozdítva a bérek mértéktartását, ezáltal biztosítva a beruházás-barát környezethez szükséges alapot". Ez egy szégyenteljes állítás, tekintettel a pénzpiacok által okozott bizonytalanságra, amelyet nagy mértékben fokoz igen sok cég helytelen vezetése.

Amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy több ország nem képes tartani az 1997. évi Stabilitási és Növekedési Egyezmény (SGP) által meghatározott korlátokat, és néhány kormány – igen ésszerűen – hajlamosnak látszott a növekedés érdekében emelni a közkiadásokat, figyelmen kívül hagyva a költségvetési deficitet, a Bizottság zavaros módon reagált. Bár bejelentette elhatározását, hogy hivatalos eljárásokat indít Portugália és valószínűleg Németország ellen deficitjük túllépése miatt, ugyanakkor azt javasolta, hogy a kiegyensúlyozott költségvetés elérésének határidejét halasszák későbbre. Míg néhány nyilvános bejelentés szerint az SGP-t rugalmasan kell értelmezni, a Bizottság elnöke "ostobának" minősítette az Egyezményt, ezáltal hitelesítette az ismételt kritikát, amelyet mi már az Egyezmény elfogadásakor, 1997-ben is megfogalmaztunk.

Teljesen világos, hogy az SGP összeomlása nem szolgáltatott elegendő indítékot, hogy a Bizottság kritikusan felülvizsgálja az elméleti megközelítéseket, ezzel hangsúlyozva politikai orientációját. A tapasztalati bizonyítékoktól és a valóságtól való elszakadás egy politikai botrány, amely roppant költséges emberek milliói számára. A nagy jövedelmű tudósgárda folytatódó dogmatizmusa tudományos botrány is. Ebben az összefüggésben szeretnénk hangsúlyozni, hogy az előző memorandumaink kritikai helyzetelemzései és az EU-ban uralkodó gazdaságpolitikák kilátásainak előrebecslése sokkal jobban megfelelt a valóságnak a BEPG által előrevetítettnél. A Bizottságot azonban ez még annyira sem zavarja, hogy megjegyzéseket tegyen a kritikákra, nemhogy nyílt vitába bocsátkozna a gazdasági prioritásokról és azok megvalósítási módjáról.

Az európai gazdaságpolitika kudarca mögött a Maastrichti és Amsterdami Szerződésben, valamint az SGP-ben lefektetett intézményi és ideológiai rendelkezések állnak. Az eljövendő EU bővítést úgy kellene tekinteni, mint egy alkalmat, hogy ez a problematikus alap kijavításra kerüljön. Ehelyett épp az ellenkezője történik. Az Európa Konvent, aminek az a feladata, hogy egy új, alkotmány jellegű EU Egyezmény-tervezetet készítsen a következő nyárig, eltökéltnek látszik, hogy megerősíti és tovább erőszakolja a gazdasági és társadalmi szerkezet félrevezető és káros alapelveit a Közösségben. A Konventnek a kibővített EU gazdasági irányítására vonatkozó javaslatai fenntartják az ESCB (Európai Központi Bank) nagyon szűkkörű megbizatását és a demokratikus elszámoltathatóságának úgyszólván teljes hiányát. Nem engednek teret egy sokkal előremutatóbb európai fiskális politikának, akár egy bővített és rugalmas európai költségvetésen, akár a tagállamok közötti minden részletre kiterjedő politikai együttműködésen keresztül. Egy bővült Európa társadalmi szerkezete, vagy a jellemző európai társadalmi modell, amelyet a politikai szónoklatok idéznek, és amely emberek millióinak vágyait és reményeit tükrözi Európában, nem szerepel az Európa Konvent napirendjén. Ez a semmibevétel a Konvent tagok némelyikének, a szakszervezeteknek és civil szervezeteknek nyílt, nézetünk szerint indokolt tiltakozásához vezetett.

Ebben a memorandumban az európai gazdaságpolitika egy alternatív megközelítését javasoljuk, amely egy erős európai társadalmi modell koncepcióján alapul, ami – nézetünk szerint – az Európai Unió reformjának fő irányvonala kellene legyen. A 2. fejezetben az európai társadalmi modell sarokpontjait tárgyaljuk. A 3. fejezet röviden tárgyalja az eljövendő bővítés miatt felmerülő speciális problémákat, amelyek, úgy látjuk, egy minden részletre kiterjedő össz-európai fejlesztési stratégiát tesznek szükségessé. A 4. fejezetben előadjuk javaslatainkat az európai társadalmi modell koncepcióján alapuló politikára négy területen: makrogazdasági politika (4.1), társadalmi jólét (4.2), közszolgáltatások (4.3) és a pénzpiac szabályozása (4.4). Ezek a javaslatok nem kimerítőek és nem teljesen kimunkáltak, kritikus közgazdászok közötti széleskörű viták ideiglenes eredményei, akik szeretnék, ha más szakemberek és a nagy nyilvánosság megtenné észrevételeit és kiszélesítené a vitát.

2. Az Európai Társadalmi Modell – egy európai alternatív gazdasági stratégia sarokpontjai

Hivatalos nyilatkozatokban egy speciális európai modellt gyakran idéznek, mint amit megőrizni kell és megvédeni törekvésekkel szemben, amelyek a társadalmi élet valamennyi területét alárendelik a piac törvényének és a nemzetközi versenyképesség parancsának. Úgy mutatják be, mint a neo-liberális politikák egy alternatíváját, mint egy alternatívát az amerikai modellel való versengéssel szemben, mely modellre súlyos egyenlőtlenségek, kicsiny társadalmi együttműködés jellemző és roppant gazdasági és társadalmi terheket ró az emberek többségére. Mindazonáltal túl ezen a nagyon általános méltatáson, a speciális európai társadalmi modell tartalmának jellemzése gyakran roppant ködös marad és a gyakorlati gazdaság- és szociálpolitika ellenkező irányban folyik – az amerikai minta felé.

Mi támogatjuk az európai társadalmi modell koncepcióját és javasoljuk, hogy ennek a modellnek alapvető elemei lényeges részét képezzék a jövendő európai alkotmánynak. Európa a világ leggazdagabb régióinak egyike, roppant nagy lehetőséggel mind az itt élő emberek jólétének fokozására, mind a világ kevésbé fejlett régióinak támogatására. Ez a lehetőség azonban nem kielégítően fejlett és kihasznált. Tömeges munkanélküliség, társadalmi polarizáció, labilitás és bizonytalanság terjedt el a legutóbbi két évtizedben, mialatt egyre inkább piac-alapú törekvések uralták a gazdaságpolitikát. Úgy gondoljuk, hogy ezt az irányzatot csak erős társadalmi közbeavatkozás és ellenőrzés tudja megfordítani, amelynek célja egy alternatív típusú gazdasági fejlődés meghatározása és megvalósítása.

Politikai közbeavatkozások helytelenné válhatnak, de aligha tévedhetnek nagyobbat, mint amekkora a privát társaságok tévedése volt a nekilódulás és hanyatlás legutóbbi évtizedében, óriási túlkapacitásokkal számos iparágában az "Új Gazdaság"-nak, amelyet utólagosan "kiigazítottak" mély válságokon át és tömeges elbocsátások révén. Politikai elhatározásokat eltorzíthat csalás és korrupció is, de a legtöbb csalást és korrupciót, amire mostanság fény derült, privát társaságok követték el. A gazdaságpolitika tévedéseit társadalmi megvitatás útján és demokratikusan hozott döntésekkel lehet és kell kijavítani. Az ilyen javítások költségei lényegesen kisebbek és sokkal igazságosabban elosztottak, mint a privát csalásoké és "illetlenségeké", ahogy az ENRON esete is mutatja, amely egy most elkészült tanulmány szerint a társadalomnak több mint 200 milliárd dollárjába fog kerülni.

Egy alternatív gazdaságpolitikának fő általános alapelvei a társadalmi megvitatás és fokozottan demokratikus ellenőrzés, valamint részvétel a gazdasági fejlesztés folyamatában. Az ilyen megvitatásoknak és beavatkozásoknak társadalmilag megfogalmazott céljai kell legyenek, amelyeket egy európai társadalmi modellnek teljesítenie kell. Koncepciónk szerint legalább négy ilyen alapvető célkitűzés van: a teljes foglalkoztatottság, a társadalmi jólét, a társadalmi igazságosság és az ökológiai fenntarthatóság.

2.1 Teljes foglalkoztatottság

Teljes foglalkoztatottságon mi azt értjük, hogy minden személynek, aki képes és hajlandó dolgozni, joga van egy méltányos álláshoz.

A 2000 márciusi lisszaboni csúcstalálkozó óta a teljes foglalkoztatottság ismét az egyik fő célkitűzése az EU programjának. A mi értelmezésünk azonban jelentősen különbözik az Európa Bizottság, az ECOFIN és a legtöbb tagállam kormányának értelmezésétől. A hivatalos koncepcióban a teljes foglalkoztatottság fenntartása lényegében a munkaképes korú népesség részvételi aránya növelésének problémájaként jelenik meg, munkára ösztönözve az embereket, függetlenül a körülményeiktől és a munka feltételeitől. Mi ellenezzük a teljes foglalkoztatás ilyen mechanikus felfogását, mert nélkülözi azt a társadalmi lényeget, ami a teljes foglalkoztatást kívánatos céllá teszi.

Ez nem azt jelenti, hogy vissza akarnánk térni az ötvenes-hatvanas évek szociáldemokrata politikájának programjához, amely főként a férfiak foglalkoztatásán alapult. Mi számításba vesszük a technológiákban és társadalmi szerkezetben bekövetkezett változásokat, a családokon belüli új munkamegosztás terjedését, az új egyéni törekvéseket és életmódokat, az elterjedt kívánalmakat a sokkal rugalmasabb munkaidő beosztások iránt stb. Persze úgy hisszük, hogy az alábbi fő alapelvek érvényesek maradnak:

• A munkavállalás önkéntes kell legyen és nem kötelező. Az állás meg kell feleljen az alkalmazott személy képzettségének és elvárásainak, valamint lehetőséget kell nyújtson a továbbtanulásra és a hivatali előmenetelre.
• Az alkalmazottaknak joguk kell legyen a rendszeres és állandó álláshoz és nem szabad bizonytalan munka elfogadására kényszeríteni őket.
• A teljes munkaidőben dolgozó emberek bére vagy fizetése lehetővé kell tegye számukra az önálló életvitelt az elszegényedés veszélye nélkül.
• Az alkalmazottak munkájuk teljes védelmét kell élvezzék, továbbá jogokat az elbocsátás, a hátrányos megkülönböztetés és a munkaadó egyéb önkényes intézkedései ellen.
• Valamennyi, a munkaidő rugalmasságára és a munka feltételeire vonatkozó intézkedéshez szükséges az alkalmazottak egyetértése.

A teljes foglalkoztatás ebben az értelemben alapvető gazdasági, társadalmi és politikai előny a társadalom számára. Gazdasági értelemben a teljes foglalkoztatás lehetővé teszi, hogy a társadalom termelőképességét teljes mértékben kihasználjuk és így fokozzuk a jólétet. Jelentős hozzájárulást jelent a társadalmi egészségügyi költségvetéshez is, mert adóbevételt eredményez és csökkenti az állásnélküli- és szegény-támogatás közkiadásait.

Végül, politikailag a teljes foglalkoztatás fontos tényezője a politikai stabilitásnak és hatékony ellenlépés mindenfajta politikai szélsőséggel és fundamentalizmussal szemben.

2.2 Társadalmi jólét

A társadalmi jólétbe beleértjük minden ember feltétel nélküli jogát az anyagi források egy olyan szintjéhez, amely lehetővé teszi az emberi méltóság szerinti életvitelt és a hozzáférést valamennyi szociális és kulturális intézményhez. Egy minden részletre kiterjedő társadalmi jólét eléréséhez lényegesek az erős és államilag fenntartott szociális biztosítási rendszerek (mint a nyugdíj és betegellátás rendszerei) és a közszolgáltatásokkal való ellátás, pl. az oktatás és a gyermekgondozás.

A nagy mértékű társadalmi összetartás és a szegénység kiirtása ugyancsak az EU kinyilvánított céljai közé tartozik. A gyakorlatban azonban számos területen a politika nem segíti e célok elérését, esetenként épp ellenkező hatású. Ez utóbbi különösen igaz a szociális rendszerek úgynevezett "modernizációjára", ami lényegében egy privatizációs stratégia. Jelenleg a nyugdíj rendszerek reformja áll igen előkelő helyen az EU programjában. Az állami nyugdíjrendszerek váltásában az állami felosztó-kirovó (PAYG) sémáról a magánalapítású tőkepiaci sémákra való áttérésről van szó. Ez a "modernizáció" a jövendő nyugdíjasok életszínvonalát a pénzpiacok kiszámíthatatlan veszélyeinek teszi ki. A részvénypiac jelenlegi lejtmenete és a nagy amerikai társaságok csődje, amelyekbe nagyobb nyugdíj alapok alkalmazottak tömegeinek társadalombiztosítási hozzájárulását fektették be, látványosan bizonyítják, hogy ezek a piacok nem megbízható alapjai a biztonságos nyugdíjaknak, és hogy ez a krízis sok-sok nyugdíjast taszíthat kimondott szegénységbe. Az érvek, amelyeket az állami PAYG sémákról a magán tőkepiaci sémákra történő váltás igazolására rendszeresen felhoznak, nem csak hogy nem meggyőzőek, hanem egyszerűen tévesek. Egy idősödő társadalom – amennyiben a nyugdíjasok jelenlegi viszonylagos életszínvonalát fenntartandónak tartjuk – a jövőbeli termelés nagyobb hányadának valós átcsoportosítását teszi szükségessé a dolgozó népességtől a nyugdíjasoknak, tekintet nélkül arra a mechanizmusra, amellyel ezt az átcsoportosítást végrehajtjuk. Fenntartjuk állításunkat, miszerint ez az átcsoportosítás biztonságosabban és nagyobb igazságossággal hajtható végre az állami felosztó-kirovó rendszer útján. Az államiról a magán rendszerekre történő váltás mögötti valós hajtóerő nem valamiféle objektív szükségesség, sokkal inkább a nagy intézményi befektetők érdekei és befolyásoló hatalma, amelyek uralmat fognak kapni a magán biztosítási hozzájárulások milliárdjai felett, hogy azt pénzpiacokba fektessék. Azaz a profit kilátások és nem az idősödő társadalom problémái azok, amelyek a nyugdíjrendszerek modernizálását hajtják.

2.3 Társadalmi igazságosság

Társadalmi igazságosságon mi a társadalmi megkülönböztetésnek, a jövedelem és vagyon elosztás túláradó egyenlőtlenségének hiányát értjük, valamint a hozzáférést az anyagi forrásokhoz, a demokratikus társadalmi párbeszédben és a döntéshozatalban való részvétel intézményeihez és csatornáihoz.

A társadalmi igazságosság ugyancsak szerepel az EU programjában. Történnek erőfeszítések a nemek közötti megkülönböztetés kezelésére és a férfiak és nők egyenlő alkalmazási lehetőségeinek megteremtésére. A reális siker azonban kevés és messze esik a valóditól. A nemek közötti megkülönböztetés fizetésben és a társaságok, valamint az állami adminisztráció magasabb beosztásaihoz való hozzáférés tekintetében még mindig igen jelentős.

A legtöbb területen a nagyobb igazságosságra történő felszólítás a szónoklatok szintjén megreked, mert az EU-nak nincs igazi jogosultsága a társadalmi politikába való beavatkozásra és nem tud hatékonyan foglalkozni a növekvő egyenlőtlenségekkel. Az újraelosztás eszközei az EU-ban – különösen az EFRE és az ESF – gyakorolnak némi hatást a szegényebb országokra és régiókra, de egészében véve túlságosan kevesek, hogy támogassanak egy fenntartható felzárkózási folyamatot. A jövendő bővítéssel összefüggésben az újraelosztás hatékony mechanizmusának hiánya jelentős akadályává fog válni a kiegyensúlyozott fejlődésnek és valószínűleg ugyancsak jelentős forrása lesz a bővített EU-n belüli konfliktusoknak.

A növekvő egyenlőtlenség fontos jellemzője az európai fejlődésnek. A nemzeti jövedelem bérhányada Unió-szerte esett az elmúlt két évtizedben, a már a nyolcvanas években is nagy jövedelem- és vagyonkoncentráció a kilencvenes években tovább nőtt a legtöbb országban. Míg az egy főre jutó jövedelem különbségek enyhén csökkentek országok közötti összehasonlításban, a legtöbb országban nőttek az országon belül, így aztán az EU tehetős és szegény régiói közötti szakadék valójában szélesedett. Néhány országban a hajléktalanság valóságos problémává vált százezrek számára. A legtöbb országban a fiatalokat különösen sújtja a munkanélküliség és a szegénység.

2.4 Ökológiai fenntarthatóság

Az ökológiai fenntarthatóságon mi azt értjük, hogy a természeti források kiaknázása nem lépi túl azok megújulási kapacitását, és a természetbe történő hulladék kibocsátás nem haladja meg a természet felvevő képességét.

Az ökológiai korlátok hosszan tartó semmibe vételének következményeit mostanság bizonyítják az egyre gyakoribb katasztrófák, pl. az árvizek és viharok. Közös európai projektek szükségesek, hogy korlátok közt tartsuk és csökkentsük a sok hulladékkal járó káros és energia-intenzív termelést. Az ökológiai fenntarthatóság mindenekelőtt messzire ható átrendezést kíván meg a gazdasági és társadalmi újratermelési folyamat számos alapvető területén, ilyen az energiaellátás decentralizálása, a megújuló energiaforrások fokozott használatba vétele, megnyerő tömegközlekedési infrastruktúra, kevesebb vegyi műtrágya és más szennyező anyagok felhasználása a mezőgazdaságban, kis energia fogyasztású lakásépítés stb. Ebben a folyamatban az ökológiailag káros termelés csökkenését helyettesíteni kell nagyobb költséggel és több foglalkoztatással járókkal, ezáltal nőnek a termelés fenntartható területei. A GDP összetételének változása a szolgáltatások irányába ugyancsak lehetőséget teremt az inkább fenntartható fejlődési módok felé történő váltásra. Ezeknek a mélyreható változásoknak nagy előnyt kell biztosítani az EU-ban. Eddig azonban – eltekintve néhány kisebb előrelépéstől -, az EU nem volt képes a vegyipar, az autógyártás, az olajipar és más iparágak nagyhatalmú lobbijain felülkerekedni és egy egészségesebb környezetet kierőszakolni a polgárai számára.

3. Keleti bővítés – kihívás és perspektíva az Európai Társadalmi Modell számára

Az Európa keleti felében zajlott politikai változások megnyitották az utat a keleti bővítés előtt. Ez egyedülálló alkalom Kelet és Nyugat megbékélésére, évszázadok vitáinak befejezésére és a béke és társadalmi haladás Európájának megteremtésére.

Az Európa Bizottság azt javasolta a decemberi koppenhágai Tanácskozásnak, hogy 2004-ben nyolc közép- és kelet-európai ország (CEEC), valamint Málta és Ciprus váljék az EU tagjává. Ennek az eseménynek nagy a történelmi fontossága. Egyúttal nagy kihívás az európai társadalmi modell részére. A termelékenység és jövedelem alacsony szintje a közép- és kelet-európai országokban speciális intézkedéseket tesz szükségessé, hogy az európai társadalmi modell működőképes legyen ezekben az országokban is, és hogy megelőzzük a keleti periféria állandósulását, amely alá van rendelve a belső piac szabályainak, de ki van zárva a társadalmi modell előnyeiből.

Bebizonyosodott, hogy még az "öreg" Európában is elégtelenül valósultak meg a társadalmi modell célkitűzései, és alapos reformok szükségesek. Az alapelvek egyike kell legyen, hogy a klub-szemléletet, amely uralta a csatlakozási tárgyalásokat, és a létező EU szabályok feltétlen elfogadását követelte meg a közép-kelet-európai országoktól, fel kell váltsa egy össz-európai szemlélet.

A bővítés elsősorban politikai akció, ami erősítheti a demokratikus változásokat, a gazdasági és társadalmi haladást az új tagországokban, és pozitív hatású Kelet-Európa többi részében is. Új lehetőségeket nyit meg valamennyi partner számára, Keleten és Nyugaton egyaránt, de jelentős kockázatokat is magában rejt. A már tagországok hozzáférést nyernek a 82 millió lakosú közép-keleti országok piacaihoz. Amivel a keleti országok rendelkeznek, az a jelentős növekedési lehetőség, a természeti erőforrások, a jólképzett munkaerő, valamint a jó oktatási, egészségügyi és szociális rendszerek. A bővítés a nagyobb és stabilabb növekedési ütem lehetőségét teremti meg az EU egésze számára és új területeket nyit meg a beruházások előtt. A keleti országoknak a csatlakozás egyedülálló alkalmat nyújt, hogy gyorsítsák a fejlődést, kiigazítsák és modernizálják gazdaságukat és így javítsák a lakosság életfeltételeit.

A minden részletre kiterjedő általános változás évei mély átmeneti válsággal járnak együtt. Bár a megújulás mostanra a régió valamennyi országában elkezdődött és a gazdaság rekonstrukciója folyamatban van, a zökkenőmentes bővítés alapvető problémája az, hogy az új tagok fejlődési szintje sokkal alacsonyabb a jelenlegi uniós átlagnál. A Bizottság legutóbbi, haladással foglalkozó beszámolója szerint az öt közép-európai ország (Cseh Köztársaság, Magyarország, Lengyelország, Szlovénia és Szlovákia) egy főre jutó átlagos jövedelme a 2001-es EU átlag 53 százaléka, a balti államoké 37 százalék, Romániáé és Bulgáriáé 28 százalék vásárlóerő paritáson számítva. Összehasonlításként: az egy főre jutó GDP Görögországban, Portugáliában és Spanyolországban, a létező 15 tagország közül a három legszegényebb országban az uniós átlag 78 százaléka volt 2000-ben. Tehát az egy főre jutó GDP értéke az összes jelölt országban alatta van az Unió legszegényebb országainak szintjénél, és a keleti országok egymás közötti különbsége lényegesen nagyobb, mint a jelenlegi tagországok között. Ezek a mennyiségi különbségek minőségi különbséget bizonyítanak a jelölt országok gazdasági feltételeiben, amelyre mindezidáig nem fordítottak figyelmet az Unió gazdasági stratégiájában.

A csatlakozási tárgyalások során a jelölt országoktól megkövetelték, hogy elfogadják az Unió valamennyi értékét és ellátmányát, és azok így is tettek. Azonban a fejlettségi szintkülönbségek oly nagyok, hogy a növekedési ütem – amely kétszer olyan nagy, mint a 15 tagú EU-é – fenntartása szükséges a meglevő szakadék szűkítése érdekében, és hogy a közép-kelet-európai országok a 15-ök legkisebb jövedelmű országainak szintjére felzárkózzanak. Ez nem tud megvalósulni, ha a maastrichti kritériumokat az új tagokra is alkalmazzák. Az ilyen mértékű egyenlőtlenség állandósulása Kelet és Nyugat között előbb vagy utóbb elviselhetetlen feszültségekhez és konfliktusokhoz fog vezetni.

Memorandumainkban rendszeresen kritizáltuk az EU gazdaságpolitikájának kulcs-elemeit. Érveltünk, hogy ez a politika hátráltatja a gazdasági aktivitást és foglalkoztatást a 15 tagú EU-ban. Ez még inkább érvényes a közép- és kelet-európai országokra. A növekedés lerontása ezen országokban szintén negatív következményekre fog vezetni a jelenlegi tagállamokban. Ennek elkerülése érdekében szükség van a félrevezető szabályok kijavítására és a jelenleg túlságosan merev európai gazdaságpolitikai szerkezet újraformálására.

4. Jobb intézmények, szabályok és eszközök az Európai Társadalmi Modell számára

Alapos változások szükségesek az EU intézményi szerkezetében, valamint a gazdasági és társadalmi politikájában. Az Egyezmény felülvizsgálatában az Európa Konvent rossz irányban halad. Amire szükségünk van e tévút helyett:

• demokratikusabb és hatékonyabb makrogazdaság-politikai szerkezet,
• erősebb elkötelezettség a társadalmi jólét iránt,
• a közszolgáltatások reformja és erősítése,
• a közérdek érvényesítése a pénzpiacokon.

4.1 Demokratikusabb és hatékonyabb makrogazdaság-politikai
szerkezet

"Európai szinten a Parlamentnek egyelőre nincs hivatalos szerepe a gazdaságpolitikák koordinálásában. A gazdasági koordináció eszközeinek erősítésében együtt kell haladjon az Európa Parlament nagyobb mértékű bevonása és a mérlegelt eszközöktől függő pontos szerepe, és figyelembe veendő marad, hogy a gazdaságpolitika irányítása nem tárgya a törvényhozási területeknek. Hasonlóan az Európa Parlament és a nemzeti parlamentek közötti kooperációt növelni szükséges." (COM82002)247 final/22-5-2002/p.10)

Ellentétben ezzel a kinyilvánítással, a Bizottság aktuális javaslatai a politikai koordinálás racionalizálására korlátozódnak. A gazdaságpolitikai koordinálás demokratikus legitimitását célzó intézkedés még csak említésre sem került. Az Európai Központi Bank szerepét pedig adottnak tekintik. A koordinációs problémák, amelyeket a gazdasági és a monetáris politika közötti téves kettőség okoz, szóba sem került. Mind az Európa Parlament, mind az Európai Központi Bank szerepét felül kell vizsgálni és azokat ki kell igazítani, hogy segítsék a gazdaságpolitika meghatározását és sokkal demokratikusabb és sokkal ésszerűbb koordinálását. Különösen az Európa Parlamentnek kell nagyobb súlya legyen a koordinációs eljárásban, párhuzamosan a Közösség költségvetési eljárásában való részvételével. A nemzeti parlamenteket is be kell vonni a koordinációs eljárásba legalább tanácskozási szinten. Végül ugyancsak kell gondolni arra, hogy a demokrácia erősítése a társadalom bevonását jelenti a gazdasági prioritások megvitatásába, sokkal jobban, mint mostanság.

Az euró körüli intézkedések gyengeségei nyilvánvalóvá váltak az elmúlt évben. A gazdasági visszaesés csökkentette az adóbevételeket és növelte a költségvetési deficiteket, gyakran az Egyezmény által megszabott 3 százalékos határérték közelébe. Nem meglepő, hogy a gazdasági visszaesés próbára teszi a 3 százalékos határértéket. Természetesen sajnálatos a Stabilitási és Növekedési Egyezmény szószólói számára, hogy megrendült a "fiskális fegyelem" és kétségessé vált az Egyezmény hitele. Még mindig fennáll azonban a veszély, hogy rossz politikákat kényszerítenek ki: ha a nemzeti kormányoktól kierőszakolják a költségvetési deficitek erőteljes csökkentését a következő években, akkor a termelést vissza fogják tartani és a munkanélküliség nem fog csökkenni.

Itt az ideje, hogy a Stabilitási és Növekedési Egyezményen néhány alapvető változtatást végezzünk, ha ezt nem tesszük, Labilitási és Pangási Egyezménnyé fog válni. Ha az "egy méret mindenkire illik" fiskális politikáját (cikluson átnyúló kiegyensúlyozott költségvetések és a deficit felső határértéke a GDP 3 százaléka) kierőszakolják, akkor a nemzeti kormányok elől elzárják azt a lehetőséget, hogy országaik számára testre szabott fiskális politikát fogadjanak el. A minimális követelmény az lenne, hogy a nemzeti kormányoknak elegendő teret adjanak hatékony anticiklikus intézkedések meghozatalára az európai szerkezeten belül, a további kilátás pedig az, hogy szoros és rugalmas gazdaságpolitikai koordináció kerül alkalmazásra az Euró-csoportban és Tanácsban a merev Stabilitási és Növekedési Egyezmény alternatívájaként.

Egy Európai Foglalkoztatás Stabilitási Alap-nak (az EU GDP egy százalékának nagyságrendjében) automatikus stabilizálóként kell működnie gyors átutalások megszervezésével azon országok számára, amelyek foglalkoztatási helyzetének romlása rosszabb az átlagosnál. Ez akár az EU költségvetéséből, akár a tagországok külön hozzájárulásaiból finanszírozható. Egy tagország szintjén ugyanezt a célt kell szolgálják az esetlegességi előirányzatok, amelyek akkor kerülnek felhasználásra, amikor a teljesítmény bizonyos küszöbérték alá esik.

a. Nincs fenntartható perspektíva a növekedésre és a teljes foglalkoztatásra a szövetségi költségvetés megteremtése nélkül, ami a talpra állításhoz szükséges európai szinten közös megrázkódtatás esetén (ilyen pl. az USA esete) valamint a régiók közötti – az aszimmetriák és növekvő egyenlőtlenségek figyelembe vételével történő – újraelosztáshoz szükséges. Adott a létező erős vonakodás, így csak egy mérsékelt, 2007-re az európai GDP 5 százalékára növelést lehet előrebecsülni. Még ez is áttörést jelentene. A többletbevétel előteremthető (1) a saját forrásrendszerek reformja, (2) többletadók bevezetése és (3) az EU saját "állami" eladósodásra való feljogosítása útján.

1. Mi GDP-re vonatkoztatott progresszív EU adót javasolunk a nemzeti GDP-t véve az adó alapjául. A gazdagabb országok GDP-jük nagyobb hányadát fizetik be, a szegényebbek kisebb hányadát. Ez a megoldás tükrözi a különböző fizetési képességeket és megkönnyíti a nemzetközi újraelosztást.
2. Ezen felül egy százalékos összehangolt értékpapír tranzakció adót kell kivetni a kötvények, részvények és származékos papírok minden másod értékesítésére, az első részvény kibocsátás adómentes kell legyen.
3. Azért, hogy az EU képes legyen külső megrázkódtatásokra reagálni és finanszírozni tudjon hosszú távú transznacionális beruházásokat, az EU-t fel kell jogosítani az Európai Beruházási Bankon keresztüli kötvénykibocsátásra.

b. Az adó versengés mérséklése és egy igazságosabb és hatékonyabb közfinanszírozási rendszer bevezetése érdekében az EU-nak egységesítenie kell különösen (1) a tőkeadókat, (2) az energiaadókat és (3) a valuta tranzakció adókat.

1. A tőkeadók egységesítése halaszthatatlan, mert a most folyó tőkeadó versengés tönkre teszi a jövedelem alapot valamennyi tagállamban. Mi a világ-jövedelem alapelvének bevezetését és szigorú alkalmazását javasoljuk a multinacionális társaságok adóztatására, hogy megelőzzük a nemzetközi adó versengést a társasági adóztatásban. A társasági adó alapját kell egységesíteni, és a minimális adó mértékét 45 százalék körüli értékben kell meghatározni. A határokat átlépő hozam kifizetésekre vonatkozó kölcsönös információs rendszert azonnal létre kell hozni, hogy megelőzzük a magánbefektetők további kibújását az adózás alól.
2. A tagállamok egységes energia adót kell bevezessenek az energiatermelő ágazatra is, a felhasznált energiaforrás széndioxid kibocsátásának intenzitását alapul véve. Az atomerőműveket ugyancsak be kell vonni az adóztatásba, hogy elkerüljük az atomerőművek helyettesítését fosszilis energiát felhasználókkal.
3. Végül, a tagállamok egységes egy százalékos valuta tranzakciókat sújtó adót kell kivessenek (Tobin adó), hogy csökkentsék a pénzügyi labilitást; a bevételeket a fejlődő országoknak kell átutalni az ENSZ-en keresztül.

4.2 Erősebb elkötelezettség a társadalmi jólét iránt

Az európai jóléti állam megerősítésében a hosszú távú célkitűzés egy európai társadalmi alkotmány megalkotása, amely minden, az EU-ban élő ember számára feltétel nélküli jogot biztosít olyan szintű jövedelemhez, szociális biztonsághoz és jóléthez, amely szükséges egy független és emberileg méltó életvitelhez. Biztosítani kell a társadalmi életben való demokratikus részvétel jogát is, ami nem kevésbé fontos az egyéni függetlenséghez és méltósághoz. Az új Európai Unió Egyezménynek ezeket az alapelveket tartalmaznia kell.

E társadalmi távlat konkretizálásának egyik útja egy minden részletre kiterjedő alsó határérték készlet megállapítása. Ezek meghatározásánál a nemzeti sajátosságokat figyelembe kell venni, ugyanakkor el kell kerülni az "egymást alulmúlási" versengést. Miként a 2001. évi memorandumunkban kifejtettük, az alsó határértékek meghatározása azt jelenti, hogy a tagállamok GDP-jük legalább egy meghatározott hányadát a jóléti rendszerek egészére kell költsék. Persze az alsó határértékeket meg kell határozni a társadalmi juttatások minden egyes területére is.

Támogatjuk a nyugdíjrendszer változtatásait, ha azok bővítik a jelenlegi rendszereket és orvosolják a nyugdíjasok széles körben elterjedt elégedetlenségét, akik az alapok hiányait és a rendszer gyakran bürokratikus jellegét kritizálják. A reform premisszája, hogy az idős emberek jól-létét meg kell őrizni. Idézzük ide az EU nyugdíj-rendszerekre vonatkozó célkitűzéseit: "biztosítandó, hogy az idősebb emberek ne legyenek kitéve az elszegényedés veszélyének és méltányos életszínvonalat élvezhessenek; hogy aktívan osztozhassanak országaik gazdasági jól-létében és ennek megfelelően aktívan részt vehessenek a társadalmi, szociális és kulturális életben." (A Szociális Védelmi Bizottság és a Gazdaságpolitikai Bizottság közös beszámolója a célkitűzésekről és munkamódszerekről a nyugdíjak területén: a koordináció nyílt módjának alkalmazása, 1. pont, 2002)

Mivel a végrehajtott reformoknak jelenleg igen jelentős, hosszú távra érvényes visszafejlesztő hatásai vannak, fontos, hogy rövid távon az első változat megőrizze a létező állami nyugdíjrendszert, esetenként, a káros változtatások után visszaállítsa az előző állami rendszert. Ez megtehető anélkül, hogy a pénzügyi oldal által ürügyként emlegetett problémák jelentkeznének. A teljes foglalkoztatottság a legjobb garancia a nyugdíjak finanszírozására rövid-távon.

Mivel a munkaerő-piacok természete és a társadalom is lényegesen megváltozott, a népesség érdekében állhat az állami rendszereket a munkaerő-piaci alapúról az állampolgárság alapúra váltani. Egyik lehetséges útja lehet a nyugdíjak egységesítésének: minden állampolgárt nyugdíjra jogosítani, függetlenül munkás-élete teljesítményeitől. Egy kevésbé radikális út volna a munkán alapuló rendszer kiegészítése egy állampolgárság alapúval. Egy sokkal erősebb – és vitathatóbb – változat lenne nekilátni egy olyan elgondolásnak, amely szerint egy alap-jövedelem minden állampolgárt megillet. Különböző nyugdíjrendszerek megmaradhatnak Európa-szerte akár hosszú távon is. De az EU-nak el kell köteleznie magát egy olyan folyamat mellett, amely a legjobb társadalompolitikákhoz közelít és aktívan hozzájárul ehhez a közelítéshez az alsó határértékek bevezetésével az egész Unióban.

Mivel a folyamatban levő nyugdíjreform természete vitatható és távol esik az elérhetőtől, széleskörű társadalmi megvitatás volna kívánatos. Legtöbb alapelvünk ellenkezik a jelenlegi gazdaság- és társadalompolitika fő irányaival. Ezért haladásra csak akkor lesz lehetőség, ha a társadalmi és politikai erők szemlélete megváltozik. A probléma nem technikai, hanem ideológiai és politikai.

4.3 A közszolgáltatások reformja és erősítése

A közszolgáltatások (vagy a Bizottság szóhasználata szerint "általános gazdasági érdekeltségű szolgáltatások) magukba foglalják azokat a termékeket és szolgáltatásokat, amelyek a napi élethez, valamint az alapvető egyéni jogok gyakorlásához szükségesek (garantált hozzájutás az energiához, az egészséghez és a gyógyításhoz, a közlekedéshez, a kommunikációhoz, az oktatáshoz – függetlenül attól, hogy hol él, mindenki számára megkülönböztetés nélkül és igazságos alapon). Ezek a szolgáltatások hozzájárulnak a gazdasági, társadalmi és földrajzi együttműködéshez. Biztosíthatja a szolgáltatásokkal való ellátást az állami adminisztráció, vagy – bizonyos feltételek mellett – állami illetve magánvállalat. A liberális politika központi intézkedésére versenynek lettek kitéve, ami fokozódott a korai kilencvenes években.

Különféle tényezőket idéznek az aktuális politika igazolására. Néhány tevékenység, mint pl. a telekommunikációs tevékenységek, amelyek a múltban gazdasági szabályozás alá estek, a technológiai változások eredményeként nem szabályozott tevékenységgé alakultak, többé nem megfelelő nézet természetes monopóliumoknak tekinteni azokat. Néhány tevékenység osztódása, mint pl. a vasúti szállítás, lehetővé tette az állami vállalatok részekre bontását, amelyek némelyikét privatizálni lehetett vagy kitenni a piaci verseny hatásainak. Sok szempontból ezek az "elméleti" okok csak leplezései a "közszolgáltatás" fogalom visszatérésének a neoliberalizmus nyomása alatt és a költségvetési megszorításokkal összefüggésben.

A közszolgáltatások most témát jelentenek az európai integrációban és tágabban, a WTO keretében a szolgáltatások kereskedelméről folytatott tárgyalásokon. Az EU Alapító Szerződésében az alapelv a verseny volt, de elismerték az "általános gazdasági érdekeltségű szolgáltatások" mozgásterét, megengedve a nemzeti államoknak, hogy maguk határozzák meg az állami szolgáltatások területeit.

Mindazonáltal, három tényező tartja nyitva a lehetőségét a sokkal aktívabb beavatkozásnak. Az alapelvek elismerik a "hálózat" fogalmát, amelyet a szabályozás növekvő visszatérése jellemez, és ezzel érvelni lehet, hogy a szóban forgó szektorok "természetes monopóliumok", tehát az állami beavatkozás jogos. Bizonyos szektorokban az irányelvek elismerik, hogy szükséges "általános" szolgáltatást biztosítani, azaz "adott minőségű, mindenki számára megfizethető áron hozzáférhető minimális szolgáltatás-csomagot". Végül, az "általános gazdasági érdekeltségű szolgáltatások" szerepét újra megerősítették néhány legfrissebb EU dokumentumban.

Más részről, a WTO "Általános Egyezménye a Szolgáltatások Kereskedelméről" (GATS) fokozta a közszolgáltatások újabb visszaszorításainak megzavarását. Az országok kivételeket és megszorításokat határozhatnak meg a liberalizáció általános szabályával szemben. Azonban ötévenként rendszeresen felülvizsgálják ezeket a kivételeket, és a WTO dönt, hogy ezek még mindig elfogadhatóak-e. Pereskedés esetén a WTO "Vitákat Rendező Testülete" – egy erősen kérdéses demokratikus jogosultságú bíróság – fogja kimondani a végső ítéletet.

A közszolgáltatások szerepének megőrzésére többféle javaslat adható elő. Az első lehetőség annak kifejezett elismerése, hogy a tagállamok szabadon határozhatják meg saját közszolgáltatásaik terjedelmét és azt, hogyan biztosítják azokat (finanszírozzák a szolgáltatásokat, vajon az érintett vállalatok állami vagy magán társaságok).

Sokkal ambiciózusabb megközelítés lenne az EU szintű irányelv-keret alapelvének fenntartása, ebben meghatározni az "általános érdekeltségű szolgáltatásokat" és demokratikus szabályozó testületeket alapítani a szolgáltatás igénybevevőinek és az állampolgároknak a részvételével. A "közszolgáltatások" fogalma tágabb kell legyen, mint az "általános szolgáltatásoké". Ezt a keret-ajánlást aztán le kell bontani szektorokra szóló ajánlásokká, figyelembe véve az egyes szektorok speciális jellemzőit. Ez a megközelítés azt jelentené, hogy a liberalizáció és a piacok megnyitása többé nem tekinthető az európai integráció egyetlen lehetséges útjának.

Egy hosszú távú lehetőség volna az "általános érdekeltségű szolgáltatások"-ra vonatkozó közös európai álláspont kidolgozása, amely aztán kötelező lenne az összes tagállam részére közös célkitűzésekkel és az EU, valamint a nemzeti szabályozók közös beavatkozásával. Ebben a jövőképben világos lenne a keret, ami háttérbe szorítja a verseny-törekvéseket és a privatizáció hajszolását.

Ami a WTO-t illeti, az EU-tárgyalóknak, akik az összes tagországot képviselik, meg kell védeniük a közszolgáltatások világos koncepcióját. A közszolgáltatások elismerése lényeges az alapvető jogok gyakorlásához, és ezért különleges helyzetet kell élvezzenek.

Végül, a szolgáltatások hálózatának integrációja aktív iparpolitikát igényel; először is neki kell látni a liberalizáció okozta torzulások rendbehozatalának és le kell fektetni az állami és magánvállalatok viszonyának szabályait; másodszor meg kell alkotni az európai infrastruktúrára vonatkozó ambiciózus politikát Európa egésze fejlődési potenciáljának növelése érdekében.

4.4 A közérdek érvényesítése a pénzpiacokon.

A pénzügyi integráció – ezt irányozta elő a Pénzügyi Szolgáltatások Akcióterve (FSAP) – kulcskérdés az EU vezető szervei számára. Céljuk az európai pénzügyi mechanizmus teljes átalakítása olyan szerkezet irányába, amely nagyobb súlyt adna a tőkepiacoknak. Ezt a stratégiát az európai "modernizáció" és "versenyképesség" útja központi összetevőjének tekintik. Ez a hamis stratégia csak súlyosbíthatja az európai konstrukció társadalmi és gazdasági oldalának egyensúlytalanságát.

A lisszaboni tervezet – a késő kilencvenes évek amerikai gazdasága működésének teljesen irreális értékelése alapján – megkísérli: felgyorsítani a bankhitel helyettesítését részvénypiacokkal a pénzügyi ellátásban; ösztönözni a pénzügyi alap menedzselte társaságok növekedését (pl. a nyugdíjalapok szereplői ezeknek a piacoknak); egységesíteni a nemzeti rendszerek pénzügyi szabályozását minimalizálási alapon és lebontani a törvényes akadályokat a pénzügyi tranzakciók elől. Az FSAP központi témája – újrahangsúlyozva a Lámfalussy-féle beszámolóban – a pénzügyi szférában a tranzakciós költségek csökkentése, különösen a részvények kereskedelmében.

Így aztán próbálkozások kezdődtek, hogy jelentős változásokat vezettessenek be a nemzeti gazdasági rendszerek számos vonatkozásban, a társasági törvényben, a csődeljárás szabályaiban, fogyasztó védelemben stb. A dolognak súlyos szociálpolitikai hatásai is vannak, mert a pénzügyi integráció folyamata együtt jár a társadalombiztosítási rendszerek "modernizálására" tett kísérletekkel oly módon, hogy az alap-menedzselésű társaságoktól való függést növeli, különösen a nyugdíjak tekintetében (cf.s.4.2.).

Szoros összefüggésben az FSAP-vel ismételt kísérletek történnek az európai (vállalat-) felvásárlási kódex megváltoztatására és integrálásra oly módon, hogy sokkal könnyebb legyen ellenőrzést vásárolni európai társaságok felett a részvény tőzsdén. Arra hivatkoznak, jelentős bizonyíték nélkül, hogy egy ilyen piac hozzájárul a hatékony iparátrendezéshez. A liberalizált átvételi rezsim komoly következményekkel járna a munkahely-biztonságra és a munkahelyekre az európai vállalatokban.

A részvénypiac hanyatlása, a súlyos makrogazdasági helyzet, amelyet pénzügyi összeomlás követett, és az amerikai társaságok által folytatott masszív törvényellenes gyakorlat felismerése bizonyítja az FSAP és a Felvásárlási Útmutató – jelenlegi formájában – ésszerű megalapozottságának hiányát.

Mi egy teljesen más megközelítését javasoljuk az európai pénzügyi szektornak. Az integrációnak az általános érdekek érvényesítésén és egy igen magas szintű fogyasztóvédelmen kell alapulnia.

Első szükséges szempontja ennek a stratégiának az állami tulajdonú, kölcsönös és szövetkezeti tulajdonú pénzintézetek megvédése a rabló versenytől. Az állami takarék és hitelintézetek nagyban hozzájárulhatnak ehhez, például a kis jövedelmű csoportok pénzügyi kirekesztésétől való elzárkózással, a közösségi érdekeket szolgáló aktivitások támogatásával. A pénzügyi szféra versenyszabályainak ezeket a hozzájárulásokat teljes mértékben figyelembe kell vennie.

Egy második szempontja az alternatív stratégiának, hogy a pénzügyi piacok labilitását korlátozni kell. Mivel a piac stabilitása nem az egyéni piaci ügynökök felelőssége, a társadalmi hasznosság kerül feláldozásra, ha a minimális szabályozás irányába való törekvés folytatódik.

Harmadsorban, a fogyasztóvédelmet meg kell erősíteni és javítva egységesíteni egy olyan rendszer irányába, amely megakadályozza a pénzügyi vállalkozásoknak termékek eladását, hacsak nem vizsgálták meg alaposan ügyfeleik aktuális érdekeit és követelményeit.

Végül, a jelenlegi "Felvásárlási Irányelvek" helyébe egy Európai Újjászervezési Kódex kell lépjen, amely védi az alkalmazottak, a helyi közösségek és a kis- és középvállalkozások érdekeit, a társasági egyesülések és vásárlások során.

5. Következtetés

Az elkövetkezendő években az EU-nak három kihívással kell szembenéznie. Küzdenie kell a gazdasági hanyatlás, a munkanélküliség gyors emelkedése és a társadalmi polarizáció ellen. Meg kell valósítania a bővülést, és bele kell vágnia egy összeurópai fejlődési stratégia megvalósításába. Valamint a bővebb Európa alapelveit és intézményeit bele kell foglalnia egy új alkotmányos szerződésbe. A jelenlegi és ezt megelőző memorandumainkban kritizáltuk a neoliberális megközelítést és annak demokratikus deficitjét. Javasoltunk az európai társadalmi modell irányelvein alapuló alternatív gazdaságpolitikákat és intézményi reformokat. Nem hisszük, hogy az alternatív gazdasági fejlesztési stratégia összes szempontjával foglalkoztunk volna, vagy hogy megoldottuk volna annak minden problémáját, és felkérjük a kollégákat, szakértőket, a tudományos közösséget és a nyilvánosságot, tudassák velünk kritikai észrevételeiket, hogy javíthassuk érveinket. Azt azonban hisszük, hogy javaslataink különbek a Bizottság, az Európai Központi Bank és az ECOFIN Tanács javaslatainál. Feltétlenül kérjük az EU hivatalos hatóságait, hogy reagáljanak érveinkre és egyezzenek bele egy nyílt vitába. Mindenekelőtt a társadalmi mozgalmakhoz szólunk, amelyek küzdenek a neoliberális politikák ellen. Akarjuk támogatni ezeket a mozgalmakat, felajánlva professzionális, tudományos szakértelmünket és megmutatva, hogy a kedvezményezett politikák hibásak, és a mögöttük álló hajtóerő nem a tudományos érvényesség, hanem a gazdasági érdek és a politikai hatalom. Amint a jelenlegi és az előző memorandumainkban bizonyítottuk: vannak alternatívái a neoliberális politikának Európában, és ezek az alternatívák a többség érdekeit szolgálják. Ilyen alternatívák megvalósítása azonban nem intellektuális belátás kérdése, hanem és elsősorban demokratikus erőé. Ez pedig energikus és folytonos társadalmi és politikai mozgósítást követel meg.

(Fordította: dr. Hermann Imre)

* * *

A szerzőkkel az alábbi e-mail címeken lehet kapcsolatba lépni:

Prof. Miren Etxezarreta, Universitàt Autónoma de Barcelona,

Miren.Etxezarreta@uab.es

Prof. John Grahl, University of North London Business School,

J.Grahl@unl.ac.uk

Prof. Jörg Huffschmid, Universität Bremen,

Huffschmid@ewig.uni-bremen.de

Prof. Jacques Mazier, Université de Paris Nord,

Mazier@seg.univ-paris13.fr

Az Eszmélet 55. számában "Werth Márk" néven jelentkező "történész, nyugalmazott egyetemi tanár" nyolc oldalas, hazugságokkal teletűzdelt cikkben vette célba személyemet. Hamisítónak nevez, miközben maga hamisít. Nem véletlenül tettem nevét és címét idézőjelbe: ilyen néven alkotó szerzőt ugyanis sem az interneten, sem máshol nem sikerült fellelnem. Egyetemi tanár esetében kizárható, hogy egyetlen publikációját sem említenék meg a világhálón, így hát abból kell kiindulnom, hogy a cikk írója annyira gyáva volt, hogy nevét sem merte adni rágalmaihoz. Elszomorít, hogy egy magát kritikai lapnak tartó folyóirat mégis leközölte ezt a méltatlan és etikátlan írást.

Nem zavarna, ha egy kritikus tévedéseimet venné górcső alá. Azt azonban elfogadhatatlannak tartom, hogy munkásságom tárgyilagos bírálata helyett politikai, és becsületemet sértő rágalmakkal illessen.

A cikk írójának első és legfőbb érve, hogy a "fidesz-kurzus ifjú házitörténésze" vagyok. Ebben a megállapításában az sem zavarja, hogy munkahelyem éppen a Fidesz által ellehetetlenített 1956-os Intézet. "Fidesz-közeli" intézményben soha sem dolgoztam, annak ellenére, hogy kaptam erre ajánlatokat. Meg kell egyébként jegyeznem, önmagában attól, hogy valaki valamilyen párt, vagy ideológia elkötelezettje (mint pl. az Eszmélet szerkesztői is), elvileg még lehet objektív történész. Demagógia csak azzal lejáratni valakit, hogy milyen pártokkal vagy eszmékkel rokonszenvez. Abból a tényből, hogy a Kritikában, a Népszabadságban, a Beszélőben publikálok, a Demokratában, a Magyar Nemzetben (1996 óta) vagy a Heti Válaszban pedig nem (kivéve egy olvasói levelet, amelyben viszont épp a lapot kritizálom), mindenki következtethet politikai állásfoglalásomra is, amely "Werth" állításaival ellentétes.

"Werth" ordasulásom és hamisító tevékenységem bizonyítására a Wehrmacht bűncselekményeit bemutató, tévedései miatt elhíresült és bezárt kiállítás esetét hozza fel. E tévedések feltárásában döntő szerepet játszottam. A kiállítás alapvető tézise az volt, hogy csak az egyszerű katonák bűncselekményeit, illetve az erről készült fotókat mutatja be. A megnyitó beszédeken többször is elhangzott, hogy SS-katonák vagy az Einsatzgruppék fotóit szándékosan nem vették fel a kiállítás tárgyai közé, és minden képet külön egyenruha-szakértő vizsgált meg arra nézve, hogy rajtuk csak egyszerű Wehrmacht-katonák legyenek láthatóak.¹ Ehhez képest a felvételeknek csupán 10%-án voltak beazonosíthatóak tettesként Wehrmacht-katonák, a képek jelentős része azonban nem az ő bűncselekményeiket ábrázolta (lásd mellékelt táblázatot). Állításom, mely szerint a fényképek 90%-a nem a kiállítás koncepcióját támasztja alá, ebben és csakis ebben az összefüggésben értendő.

"Werth" és az Eszmélet ugyane számában, egy másik helyen Samson Madiewski azt állítják, hogy szerintem a "Wehrmacht alapvetően egy szakmai szervezet volt, amely nem lépett túl a háború játékszabályain". Ebből is látszik, hogy írásaimat nem is olvasták. Én ugyanis a Wehrmacht bűneit bemutató kiállítást kritizáló cikkemet azzal a gondolattal kezdtem, hogy kívánatos a Wehrmacht bűncselekményeinek bemutatása, mivel az "a keleti területeken és a Balkánon brutális hadviselést folytatott, amely számtalan vérengzéssel és bűncselekménnyel járt". Már írásom címében is leszögeztem ("Igaz képek – problematikus állítások")² , a kiállított fényképekkel nem az a baj, hogy hamisítványok volnának. Ezzel szemben "Werth" azt adja a számba, hogy a kiállított képek 90%-a hibás vagy "hamis", és ezzel tudatosan hazudik, mivel a hivatkozott Népszabadság-cikkben a "hamis" szó nem is szerepel. Nem a képekről állítottam, hogy hibásak, hanem aláírásaikról. Hozzá kell tennem, e megállapításaimat a Wehrmacht-kiállítás ellenőrzésére összehívott bizottság egyetlenegy esetben sem cáfolta meg: "Az összes kommentárt újraírták, és a fényképeknek is legfeljebb tíz százalékát tartották meg" – írja maga Madiewski az új kiállításról.

Kritikám alapvetően arra irányult, hogy a kiállítás elmossa a náci diktatúra legveszélyesebb működési mechanizmusát, a bűncselekmények elkövetésében követett munkamegosztás gyakorlatát. Wehrmacht-katonák közvetlenül "csupán" néhány ezer zsidó kivégzésében vettek részt. De több millió áldozat esetében a Wehrmacht biztosította a lőszert, a teherautókat és a tömeggyilkossághoz szükséges "rendet". A Wehrmacht mint intézmény a náci diktatúra szerves része volt, és ezért institucionálisan annak bűncselekményeiért is felelős. A kiállítás első változatának módszere, amely ezt a fajta felelősséget elmosta, és helyette az átlag Wehrmacht-katonákat mint ideológiailag fanatizált SS-gyilkosokat mutatta be, nemcsak történelemhamisítás, hanem a náci diktatúra veszélyességének lekicsinylése. A népirtás ugyanis nem azért működött olyan hatékonyan, mert csupa vérengző vadállat vett részt benne. Ellenkezőleg: épp a fent említett munkamegosztás, a racionális tervezés és a hideg kalkuláció tette a náci népirtás dinamikáját oly szörnyűvé.

A kiállítás hamis téziseire egyébként nemcsak én mutattam rá, hanem számos egyéb publikáció is.³ Horst Möller, a müncheni Institut für Zeitgeschichte igazgatója "blamázs"-nak nevezte a rendezvényt és a kiállítás szakmai ellenőrzésével megbízott bizottság is kénytelen volt elismerni a munka fogyatékosságait.

Két okból is érthetetlen, hogy éppen az Eszmélet kárhoztatja a kiállításról megfogalmazott gondolataimat. Egyrészt azért, mert a Wehrmacht kapcsán egyik fő érvem a német háborús bűncselekmények kizárólagossága ellen az volt, hogy ilyeneket a magyar királyi honvédség éppúgy elkövetett, mint a német. Hozzáállásom tehát éppen nem "jobboldali" indíttatásból táplálkozott. A kiállítók azzal, hogy magyar katonák bűncselekményeit is németként mutatták be, illetve azzal, hogy a náci ideológiát kizárólagos motívumként emelték ki, minden más kelet-európai csatlóst indirekten felmentettek. A Horthy-rendszerben, Ante Pavelic Horvátországában vagy Antonescu Romániájában náci ideológia nélkül is ezreket vagy akár százezreket tudtak meggyilkolni.

Sajátosnak tartom az Eszmélet szerzőinek eljárását azért is, mert olyan kiállításnak csinálnak reklámot, amely a mindmáig hasznosan alkalmazható marxi alap-felépítmény összefüggésnek gyökeresen ellentmond, anélkül, hogy ezt az ellentmondást meg tudná indokolni. Eddigi tanulmányaim során többek között Krausz professzor úrtól is azt tanultam, hogy az ideológiák a társadalmi viszonyokból következnek. A kiállítás ezzel szemben a német katonák között állítólag általánosan uralkodó, öncélú nemzetiszocialista meggyőződésből eredezteti a tömeges bűncselekményeket,⁴ anélkül, hogy ennek az ideológiának elterjedtségét és állítólagos tömeges népszerűségét, illetve e népszerűség okait empirikus vizsgálatokkal igazolná. Az a lehetőség, hogy a katonák jelentős része azért gyilkolt, mert a külső, nácik által meghatározott politikai körülmények, valamint a helyszíni adottságok számukra ezt tették elfogadhatóvá, fel sem merült a kiállítók fejében.

"Werthnek" az az állítása sem igaz, hogy "külön felkérésre" sem voltam hajlandó Magyarországon reagálni az ellenőrző történészbizottság jelentésére. Hozzám egyrészt semmilyen magyar felkérés nem érkezett, másrészt Németországban felkérés nélkül is reagáltam a magát függetlennek nevező, ámde kizárólag a volt kiállítás propagátoraiból összeállított bizottság zárójelentésére⁵ , és a kiállítás felülvizsgálatával megbízott bizottság meghívására személyesen is beszámoltam észrevételeimről. Szívesen megteszem ezt itthon is bármikor, ha erre igény mutatkozik. De azt hiszem, a tisztázáshoz az is elég, ha közlöm a kérdéses kiállítás képeinek statisztikáját, amelyet a kérdéses bizottság egyetlen konkrét esetben sem cáfolt meg.

Bűncselekménynek számítottunk minden Wehrmacht-katona által elkövetett erőszakos cselekményt, tehát túszok, partizánok kivégzését is, annak ellenére, hogy a hadi- és a nemzetközi jog 1945 előtt ezeket nem tekintette bűncselekménynek.

Amint a táblázatból is látható, a kiállítók tézisük alátámasztására csak kevés olyan fotót találtak, amelyeken egyértelműen a Wehrmacht katonái láthatóak. Még tanulságosabb képet nyújt a képek részletes elemzése.

"Werth" szememre hányja, hogy sem az orosz nyelvű szakirodalmat, sem az orosz nyelvet "nem ismerem" és ezzel is bizonyítani kívánja inkompetenciámat. Arra a tényre azonban, hogy a Ruszisztikai Intézet gondozásában megjelent, szovjet háborús emberveszteségeket bemutató Sevljakov-tanulmány adatait részben orosz nyelvű források segítségével cáfolom, nem reflektál, mert nem illik koncepciójába, hogy esetleg mégis el tudok olvasni egy orosz könyvet.

A "Werth" által kárhoztatott "legszörnyűségesebb", a szovjet emberveszteségeket taglaló tanulmányomban megkíséreltem, hogy a Ruszisztikai Intézet által eddig nem vizsgált veszteségi kategóriákat is számba véve adjak képet a Szovjetunió teljes háborús veszteségeiről. Krausz Tamás értékes forráspublikációiban ugyanis nem számszerűsítette az 1939-1945 között a szovjet deportálásokban elpusztult, a szovjet hadbíróságok által kivégzett, vagy az NKVD által ítélet nélkül meggyilkolt, a kollaboránsként harcban és harcok után elpusztult, valamint a németek által meg nem szállt területeken éhínségek, járványok és egyéb, többek között megtorlások miatt meghalt személyek számát. Minden megállapításomat lábjegyzeteltem, részben orosz, részben nemzetközileg is tekintélynek örvendő tudományos munkákra hivatkozva. Azt a tényt, hogy "Werth" egyetlen konkrét megállapításomat sem cáfolta, csak úgy tudom értékelni, hogy általános gyalázkodáson kívül nem képes tudományos munkára. (Meg kell jegyeznem, a szöveg korábbi verzióját magának Krausz Tamásnak is odaadtam, sőt kifejezetten kértem is, hogy amennyiben tudja, állításaimat cáfolja meg. Erre mind a mai napig nem került sor.)

Hasonlóan tudom értékelni azt a módszert, amely állításaim cáfolása helyett a szélsőjobboldallal való hírbehozással operál ("…Ungváry szimpatizál és kapcsolatban áll a szélsőjobboldallal"). Ennek igazolására hozza fel "Werth" írótársa, Madiewski, hogy állítólag "szélsőjobboldali" kiadónál jelent meg a Budapest ostromával foglalkozó könyvem német kiadása. Kiadóm, a Herbig Verlag politikai beállítottságát nem ismertem, de mivel Efrájim Kishontot is ők adják ki, gondoltam, nekem is megfelel. A szerző által egyetlenként inkriminált "Junge Freiheit" című lapnak csakugyan adtam interjút, de hozzá kell tennem, a német politikai spektrum az SPD-től a zöldeken át a CDU-ig egyaránt szerepelt interjúalanyként az újságban.

A cikk indulatokból fakadt torzításaival nem kívánok a továbbiakban foglalkozni. Ha már a hazánktól távol (?) élő "Werth" nem tudja, legalább a szerkesztőségnek illett volna kijavítani Schmitt (sic) Mária nevét Schmidtre (a freudi elszólás talán arra utal, hogy "Werthet" túlságosan is befolyásolták a budapesti önkormányzati választások?), és ellenőrizni, hogy tanulmányaim ténylegesen hol jelentek meg (például a szovjet veszteségekkel foglalkozó inkriminált írásom nem 2002-ben, hanem 2001-ben látott napvilágot). Örömmel veszem, ha tanulmányaim tudományos igényű vitát indítanak. Egy olyan írás, amely munkásságomat úgy minősíti, hogy publikációim tartalmáról tudomást sem vesz, nem igényes lapba való.

Jegyzetek

1 Eröffnungsrede von Bernd Greinier In: Krieg ist ein Gesellschaftzustand. Reden zur Eröffnung der Ausstellung "Vernichtungskrieg. Verberchen der Wehrmacht 1941 bis 1944." Hamburg é.n. 176. o.

2 Krisztián Ungváry: Echte Bilder-problematische Aussagen. Eine quantitative und qualitative Fotoanalyse der Ausstellung "Vernichtungskrieg – Verbechen der Wehrmacht 1941 bis 1944" In: Geschichte in Wissenschaft und Unterricht 10/1999, 584-595. o.

3 Hogy csak a legújabbakat említsük: Christian Gerlach: Kalkulierte Morde. Die deutsche Wirtschafts- und Vernichtungspolitik in Weissrussland 1941 bis 1944. Hamburg, 1999, 618, 777, 882, 889, 916-917, 968, 1146, 1154, 1155,. Christian Hartmann: Massensterben oder Massenvernichtung? Sowjetische Kriegsgefangene im Unternehmen "Barbarossa". Vierteljahreshefte für Zeitgeschichte 49 (2001), 97-158. o., Peter Lieb: Täter aus Überzeugung? Vierteljahreshefte für Zeitgschichte 50 (2002), 523-553. o.

4 Hannes Heer/Klaus Naumann: Einleitung. In: Heer/Naumann (szerk): Vernichtungskrieg. Verbechen der Wehrmacht. 1941-1944. Hamburg, 1995, 30. o.

5 Mit zweierlei Maß. Die Komission zur Überprüfung der hamburger Wehrmachtausstellung arbeitete parteiisch und ungenau. In: Berliner Zeitung, 23. November 2000. A történészbizottság munkájáról hasonlóan kritikus hangvételű írások jelentek meg a Die Woche, a Neue Zürcher Zeitung és Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain is. Bogdan Musial: Die Wanderausstellung "Vernichtungskrieg. Verbrechen der Wehrmacht 1941 bis 1944" und der Bericht der Komission zu ihrer Überprüfung. In: Zeitschrift für Geschichtswissenschaft 2001/8, 712-731. o. című tanulmányában igazította helyre a történészbizottság tévedéseit.

6 A továbbiakban a katalógus képeire odal/kép száma sorrendben hivatkozunk. 41/5; 52/2; 78/1, 2; 87/7, 8; 93/3, 4, 98/1-4; 99/5, 8; 113/3; 121/1; 125/2, 3; 132/4; 133/5, 6, 8, 9; 135/1, 2, 4; 137/6, 14-16; 186/36; 190/33; 191/38, 43; 193/55,57-60, 62; 194/64-65,67-68,70; 195/75,79; 196/82, 83; 197/6-8; 200/31, 36; 206/41-45; 207/46; 208/63; 209/64; 211/9, 212/11, 213/20-21.

7 33/2; 36/1; 37/27; 41/6; 45/7; 53/4-5; 57/3-8; 69/3, 97/ 1-3; 116/3; 194/66; 202/16; 203/18, 204/19, 23; 205/36, 208/58, 59, 62; 210/75-77,79,80.

8 44/1-3; 45/4-6; 52/1, 108/1-3; 109/4-6; 113/2; 183/9; 185/27; 186/35; 187/2-5, 7-9; 188/10-12, 15, 16; 189/27; 190/28-32, 34-36, 191/37, 39-40, 42, 44; 192/46-48; 193/56, 63, 194/69-72; 195/73-74, 76-78, 80,81; 196/84-89; 202/7, 8; 203/10-15, 17; 205/33-35; 206/37-39; 207/48; 209/66-68.

9 29/4, 30/3; 31/4; 33/1; 34/1-3; 35/1-3; 40/1; 53/3; 67/5; 95/8-9; 119/3; 144/1-2; 145/3-7; 146/6-8; 147/9-13; 184/14-15; 186/28-33; 187/1, 5-6; 188/13-14, 17-18; 189/19-26; 191/45; 192/49-52; 194/67; 202/1-6, 9; 204/25, 26; 205/32; 207/52-54; 208/55-57; 210/73-74.

10 131/7 ,8; 185/19-26; 196/90; 204/27, 205/28.

11 39/2; 70/1; 71/2-6; 78/1-2; 79/3; 109/7-8; 116/1, 2; 117/4-5; 136/13; 149/3; 150/1; 153/7; 193/61; 207/47; 209/65; 218/38.

12 94/1-2; 95/3-5; 119/1-2, 4; 192/53-54; 216/20; 218/39.

13 69/1, 2, 4; 204/20-21; 205/29-31.

14 27/7; 57/3-8; 200/35; 204/24; 206/40; 214/3; 216/20, 24-25.

15 A kiértékelést a kiállítás adatai alapján végeztük. Olyan képeket, amelyek önmagukban nem mutatnak erőszakos- vagy bűncselekményt, de bűncselekménnyel mégis összefüggnek (például kivégzéshez vezetett csoport) a bűncselekmények kategóriájába soroltuk. Ennek ellenére gyanítható, hogy nemzetközi jogi értelemben a felvételek jelentős része nem tekinthető bűncselekménynek, erre azonban nem voltunk tekintettel.

16 Amennyiben ugyanarról az eseményről két különféle adattal jelent meg fotó, akkor ezek közül csak az egyiket tekintettük tévesnek. 27/7; 31/5-6, 41/4; 57/3-8; 69/3-4; 116/1-2; 117/ 4-5; 136/13; 153/7; 119/1-4; 153/7; 187/6; 191/41, 193/61; 195/76, 81, 200/35; 203/14; 204/20-21, 24; 205/29-31; 206/40, 209/66, 67; 210/75; 216/20, 24-25; 218/39.

17 53/4-209/67; 98/2-97/3; 98/3-97/1-2; 95/8, 9-187/6; 116/1, 2-117/4, 5; 187/9-196/84; 188/11-194/66; 194/67-188/23; 191/41-29/4; 193/62-195/81; 209/68-45/5; 216/20-218/39.

Ungváry Krisztián – úgy tűnik – nem olvasta figyelmesen cikkemet. Annak témája ugyanis legkevésbé sem az ő személye, még csak nem is történészi tevékenységének summázata vagy bírálata – az előbbihez természetesen senkinek semmi köze, az utóbbi pedig (ha van rá ész, erő és energia) valóban szaktudományos kérdés -, bár arról nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy egy ilyen esetleges vitában kizárólag a történettudomány jutna szóhoz. Én azonban – hangsúlyozom, a politikai publicisztika szintjén – magát az Ungváry-jelenséget boncolgattam, utalva arra, hogy milyen mértékig "emésztette fel" a politika a történettudományt.

Ungváry Krisztián munkássága ugyanis véleményem szerint egy olyan általános és nemzetközi trendbe illeszkedik, amely messze túlmutat a "történettudomány" keretein. Nemcsak avval, hogy szubjektivizálja a történelmet (ami természetesen nem csak a jobboldalra jellemző; bármilyen ideológia, legyen az jobb- vagy baloldali, politikai vagy vallási stb. felléphet és fel is lép ilyen igénnyel), hanem sokkal inkább azért, mert ezt teljes szaktudományos apparátussal felvértezve, oly módon teszi, hogy nagyívű (és kis- meg közepes ívű) hipotéziseit megfellebbezhetetlen tényekké konvertálja át: mint sajnálatos módon szemtanúi lehetünk, hasonlóan tényszerűnek kikiáltott hipotézisek alapján manapság háborúkat is indítanak…

E jelenség mindazonáltal nem új, és valóban álságos dolog lenne úgy rácsodálkozni, mintha még soha nem találkoztunk volna ilyesmivel. Az a fajta – nem tudok jobb szót használni rá – cinizmus azonban, amellyel mostanság a gyilkosokat áldozatoknak festik le (függetlenül attól, hogy a tényleges áldozatok valóban bűnösök-e; ez a kérdés persze az elpusztított zsidók esetében csak valóban periferiálisan merül fel, Ungvárynál nem látom nyomát az antiszemitizmusnak) egyre inkább eluralkodik. A történettudomány ebben is csupán a tágabb valóságot tükrözi. Hangsúlyozom: nem azt tartom cinizmusnak, ha a történész mítoszokat rombol, bálványokat döntöget és a valódi tényeket igyekszik feltárni. Ez a feladata. A mítoszok átírása azonban nem más, mint kurzusideológia – kurzus nincs mitológia nélkül, hiszen alapot kell teremteni a historizáláshoz.

Feltűnő és riasztó, ha ez az alap a nácizmus relativizálására épül. Ungváry válaszában azt üzeni nekünk, hogy volt a náci rendszernek egy szakmailag maradandó, sőt, olyan egészséges része, amelyet még Amerika is fel tudott használni a háború után. Nem lehet tudni, hogy ez kinek válik dicsőségére, a náci hadseregnek vagy a szakértelmet "tisztelő" Amerikának, pontosabban a konzervatív jobboldali Amerikának.

Ungváryt ebben az értelemben neveztem a "fidesz-kurzus ifjú házitörténészének". Magyarországon ugyanis eleddig a Fidesz volt az a szerveződés (párt, véd- és dacszövetség, "rablóbanda", mozgalom, nemzetmentő erő… kinek-kinek kedve szerint), amelyik a leginkább emblematikusan képviselte a liberalizmus és a szélsőjobboldaliság látszólag paradox, valójában félelmetesen logikus szintézisét – egyfajta ifjúburzsoá forradalmi hevületet, hogy Tamás Gáspár Miklós frappáns gondolatmenetét idézzem. E kurzus számára náci hadsereg vagy Vörös Hadsereg csak "mennyiségileg" különböztethető meg, a szocializmus minden formája szitokszó vagy legalábbis kriminalizált kifejezés csupán stb. Ezt az amalgámot képviseli egy más szinten Ungváry történészi tevékenysége is – teljesen függetlenül politikai szimpátiáitól és attól, hogy hová teszi az ikszet a szavazólapon. Hogy Ungváry Krisztián nem szereti a Fideszt, én szimpatikusnak tartom, ám ugyanakkor kicsit szánom is őt: helyzete némileg tudathasadásos lehet… Ungváry ugyanis a kurzust sematikus módon csupán a pártpolitikában hajlandó észrevenni: hangsúlyozza, hogy ő személy szerint nem fideszes, de azt mintha nem venné tudomásul, hogy kik használják fel "kritikáját", hogy az általa alkalmazott szélsőjobbos ízesítésű liberalizmus milyen politikai vegykonyhák polcaira kerül, és ott mit főznek ki abból számunkra – mindannyiunk számára, sajnos. Ungváry dörgedelmes és érthetetlenül sértődött válaszában még csak ki sem tér arra a kritikámra, ami a kommunizmus és a fasizmus azonosításának általa is megfogalmazott "fideszes" tézisére vonatkozik (amit egyébként a Népszabadságtól a Fidesz által irányított közszolgálati televízióig oly vehemensen képviselt éveken keresztül). Olykor bizony még a szovjet történelem szakavatott képviselőjeként sem restellt megjelenni a képernyőn Kun Miklóssal vagy a kurzus más jeles és tekintélyes képviselőivel. Feltehetően nem kényszer hatása alatt cselekedett.

Márpedig ez a "fideszes" szellemi eledel, nincs mit tenni, olyan, amilyenné a hozzávalók tették. Attól, hogy maga Ungváry is nyögvenyelősnek találja, még részt vett az elkészítésében. Nemcsak a szerkesztőnek, de a történésznek is "felelőssége" van…

Éppen ez a fajta szervezetközpontú sematizmus (ami egyébként sokkal inkább a mai magyar történészképzés, mintsem Ungváry hibája: a marxizáló sematizmussal együtt a marxista dialektikát is kihajították) vezeti oda Ungváryt, hogy képtelen akár a Wehrmachtot is ellentmodásosságában szemlélni. A korábbi egysíkú ábrázolást egy újabbal váltja fel: abból a felismerésből, hogy a Wehrmacht – természetesen – nem volt, nem lehetett egy monolit náci horda, amelynek minden egyes katonája a Führer nagy céljaiért lángolt, Ungváry tulajdonképpen arra a "posztmodern" következtetésre jut, hogy nem is beszélhetünk a Wehrmachtról mint egységes szervezetről, illetve a Wehrmacht (praktikusan a Wehrmacht katonái) által elkövetett háborús bűntettekről. Senki, akibe csöppnyi józan belátás szorult, nem kérdőjelezte meg, hogy a Wehrmacht, mint fentebb Ungváry is rámutat, "a náci diktatúra szerves része volt, s ezért institucionálisan annak bűncselekményeiért is felelős". Az inkriminált Wehrmacht-kiállítás célja nem is ennek a ténynek egy újabb igazolása volt, hanem éppen az, hogy bemutassa ennek a szervezetnek (és – itt csak a mértékben lehet különbség – tulajdonképpen minden állami és kvázi-állami erőszakszervezetnek) az elembertelenítő, lealjasító, egyszerre atomizáló és homogenizáló hatását az egyes emberekre – vagyis éppenhogy nem "lekicsinylette" a náci diktatúrát, ahogyan Ungváry feltételezi, hanem feltárta annak valódi dimenzióit, rámutatott arra, hogy a nácizmus mint a kapitalizmus irracionális racionalitása milyen elképesztő méretekben hatotta át a társadalmat. Igyekezett rádöbbenteni a nézőket, hogy nem csupán a nürnbergi vádlottak voltak nácik, és hogy milyen mértékig hamis a "parancsra tettem" típusú mentegetőzés. Mint az eredeti kiállítás fogadtatása is mutatta, ez a szembesítés sikeres volt. Az új, átfésült kiállítás már korántsem képes ezt ilyen meggyőző erővel képviselni. Nem tudta az egyénnek a borzalmakban való "alkotó" részvételét mélyebben ábrázolni, noha lehetséges, hogy szakmailag pedánsabb munkáról van szó. (Kinek a pap, kinek a papné…?)

Az eredeti Wehrmacht-kiállítás legnagyobb gyengesége (ki tagadná, volt ilyen is számos) éppen abban rejlett, hogy nem mutatta meg az ellenállás lehetőségeit is – bár ezt az aspektust a szervezők nem is vállalták fel. Persze ez a szemlélet is történelmi: ugyanígy gondolták sokkal tragikusabb eredménnyel pl. azok az olasz partizánok is, akik kifejezetten a Wehrmachtból dezertált katonákra vadásztak, lévén, hogy azokat könnyebb likvidálni, és úgyis "minden német katona náci". Azt is látnunk kell – bár véleményem szerint a Wehrmacht-kiállítás nem esett bele ebbe a hibába -, hogy a fasizmus (és mindenekelőtt a nácizmus) rémtetteinek hangsúlyozása időnként azt a célt szolgálja, hogy elkendőzze a szövetségesek szintén nem túl szívderítő ténykedését. Auschwitz mellett eltörpülhet Drezda terrorbombázása, Buchenwald árnyékában még Hirosima is kifakul…

De az arányokkal mindenképpen csínján kell bánnunk, másfelől fontos látni, hogy mindezek egyazon gazdasági-társadalmi struktúrának különféle megjelenései. Nem játszhatunk a gulaggal, Auschwitz-cal vagy Vietnammal (a sor sajnos mérhetetlenül hosszú lehetne), hogy egyiket a másikkal, vagy a másikat az egyikkel indokoljuk, ideológiai mérlegek serpenyőibe pakoljuk. A tények, a struktúrák valódi feltárására van szükség, és ez a történész feladata, nem pedig az, hogy a szövetségesek bűntetteit a náci bűntettek elbagatellizálásával hangsúlyozza ki, vagy erőltetett párhuzamokat vonjon a náci koncentrációs táborok és a szovjet munkatáborok között (Ungváry még a nyilas és a szovjet kultúrpolitika között is "azonosságokat" vél felfedezni – persze csak szigorúan "szakmai" céllal…).

Ungváry azonban nem az efféle ellentmondásos hozzáállást kéri számon a kiállítókon; sokkal inkább azt sérelmezi, hogy a szervezők nem hangsúlyozzák a felső vezetés, a náci nagykutyák szerinte abszolút meghatározó szerepét: "A népirtás ugyanis nem azért működött olyan hatékonyan – írja -, mert csupa vérengző vadállat vett részt benne. Ellenkezőleg: épp a fent említett munkamegosztás, a racionális tervezés és a hideg kalkuláció tette a náci népirtás dinamikáját oly szörnyűvé".

A kiállítók – helyesen – máshová tették a hangsúlyt: azt mutatták be, hogy miként formált ez a "hideg kalkuláció" "vérengző vadállatokat" a derék német kispolgárokból, munkásokból, családapákból, templomjárókból és szociáldemokratákból stb. stb. Sőt, azt is sugallta: mindez nem feltétlenül a múlt, hiszen a munkamegosztás, a racionalitás stb. egyáltalán nem specifikusan a nácizmus, hanem általában véve a kapitalista termelés sajátja. Ungváry is negligálja, mint annyian a mai "mainstream" társadalomtudósok közül Adorno vagy József Attila figyelmeztetését, mely szerint nem beszélhetünk komolyan a fasizmusról anélkül, hogy a kapitalizmusról ne beszélnénk. Vélhetőleg éppen ez a mögöttes gondolat volt az, ami nem tetszett a kiállítás amúgy liberális szponzorainak sem…

De végül is az Ungváry által kifogásolt írásom – az ő beállítása ellenére – nem a Wehrmacht-kiállítás körüli bonyodalmakról szólt. Az érdeklődő olvasót én is az Ungváry által fentebb közölt statisztikához utalom: ítélje meg maga, hogy ezek miről tanúskodnak. Véleményem szerint éppen nem Ungváry igazáról, aki szemmel láthatóan azt várja el, hogy minden egyes képen jól látható Wehrmacht katonák éppen gyilkoljanak valakit (aminek magánkezdeményezésű fényképezését a náci vezérkar szigorúan tiltotta). Nos, ilyen egyértelmű helyzetet a táblázat alapján "csupán" a kiállított képek egynegyede ábrázol. Nekem elég. Ungváry Krisztián többet várt; de milyen célból? Ungváry sajnálatosan nem is veszi észre, hogy a Wehrmacht tulajdonképpeni "mentegetését" folytatja tovább. Így például publikált és megbízható dokumentumok igazolják, hogy a Wehrmacht-katonák által legyilkolt zsidók száma nem "néhány ezer", hanem több tízezer, ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy éppúgy gyilkosnak tekinthető az is, aki a zsidókat a falusi csűrbe beterelte, mint az, aki rájuk gyújtotta, akkor ez a szám biztosan sok százezerre rúg… A pontos adatok egyébként mindig vitathatóak lesznek, hiszen a nácik nem csináltak adatfelvételt mondjuk a szovjet zsidóság kiirtásának folyamatában.

Ungváry statisztikái nem megbízhatóbbak akkor sem, amikor a szovjet emberveszteségeket elemzi. Egy ilyen publicisztikai jellegű, egy általános jelenségre reflektáló írásban már csak műfaji okok miatt sem térhetek ki részletesebben Ungvári "forráskutatásaira". Mindenesetre Ungváry nem vette a fáradságot, hogy a Gulag és a szovjet emberveszteség tematikájában beleássa magát a legújabb orosz forrásközlések magyar nyelvű publikációiba, amelyeket éppen az általa "bírált" Krausz Tamás szerkesztett egy kötetbe. A kötet anyagai valóban számszerűsítették a veszteségeket – ellentétben Ungváry kompilációival, pedig orosz, magyar és amerikai történészek kiváló munkái segítenek az érdeklődőknek eligazodni a téma szerteágazó problémaköreiben. Más kérdés, hogy nemcsak Ungváry, hanem a magyar szellemi élet szinte egésze, gyakorlatilag a média sem vett tudomást a frekventált téma valóban tudományos vizsgálódásairól. Ezek nem válthatók be szenzációs politikai poénokra. A média "szakemberek" még mindig előnyben részesítik azt a megközelítést, hogy nagyon öreg bácsik nagyon késői visszaemlékezéseit tekintik a Gulag-probléma kiindulópontjának – a tudományos vizsgálódások helyett. A tudomány nemcsak üzletileg, úgy tűnik, politikailag sem kifizetődő a mai hatalom számára.

Ungváry Krisztián történészként nem várhatja el, hogy helyette valaki más fogja megvilágítani azokat az adatokat, amelyeket ő maga ignorált vagy nem volt képes elsajátítani, illetve a tudományos kritika elvárásainak megfelelően felhasználni. A forráskritika ábécéje, hogy ha Ungváry nem ad hitelt (ez persze szíve joga, és a kétely egyáltalán nem alaptalan) az orosz archívumi közleményeknek, akkor nem a másodlagos források alapján próbálja meg cáfolni azokat, hanem kiutazik a megfelelő levéltárakba, és ott ellenőrzi az adatokat – amint ezt nem egy magyar történész manapság is teszi.

Ungváry kolléga válaszában megkerüli az én cikkemben felvetett problémákat. A tőle hozott idézeteket nem is próbálja cáfolni vagy más megvilágításba helyezni. Közvetve elismeri, hogy ő olyan liberális, aki a konzervatív jobboldali, néha szélsőjobboldali történeti koncepciókat preferálja. Azon az úton jár, amelyet a szélsőjobboldali (ettől még nem "echte" náci) beállítottságú Nolte Németországban, a sztálinistából harcos antimarxistává avanzsált konzervatív francia Furet vagy a történeti hamisításairól elhíresült Conquest (hogy Brzezinskit vagy Pipes-t ne is említsük) tapostak ki számára – akiknek munkásságát egyébként az Eszmélet is nemegyszer elemezte kritikai módon. (Mellesleg e szerzők bizony nagyon megsértődnének Ungváryra, ha leliberálisozná őket.)

Írásom alapvetését sem kérdőjelezte meg Ungváry: vagyis célom a szélsőjobboldali liberalizmus (vagy a liberális szélsőjobboldaliság?) mibenlétének és történelem(át)formáló módszereinek rövid feltérképezése volt csupán, és – itt és most – nem szaktudományos vita, így nincs is miért tovább szaporítanom a szót.

Mindössze egy dolog még végezetül: jelen válaszom, akárcsak az Eszmélet előző számában közölt írásom is, publicisztikai jellegű; nem ritka és szerintem etikailag sem kifogásolható ilyen esetben az anonimitás, különösen, ha egy általános jelenségről van szó, és az adott írás által tükrözött álláspont nem egy személy agyszüleménye, hanem vitákban, beszélgetésekben formálódott, innen is, onnan is adódott hozzá egy-egy szempont, ötlet. Cikké csak az egyre feszítőbb kényszer formálta: meg kellene már szólalni valakinek ebben a dologban. Egyszerűen – kínos volt. Kínos, hogy ma még mindig (és újra meg újra) ilyen vitákat kell folytatnunk. Kínos, hogy a szélsőjobb és a liberalizmus házassága hovatovább "polgárjogot" nyert. Nem "gyávaságból" "született" meg hát "Werth Márk", csupán viszolygásból. Egyébként Ungváry Krisztián megspórolhatta volna internetes kutatómunkáját, ha felfigyel arra, hogy ha a Wehrmacht témában Werth Márk ír, az valószínűleg szóvicc – jó, lehet hogy nem a legötletesebb, de – ellentétben bizonyos történeti koncepciókkal – legalább ártalmatlan. Úgyhogy részemről továbbra is maradok:

"Werth Márk"