Romániában a közvélekedés szerint antiszemiták ugyan vannak, ám antiszemitizmus mint olyan, nincs. Bár a zsidókról és egyéb idegenekről mondott klisék kísértetiesen hasonlítanak a hagyományos zsidóellenes érvekre, a mai antiszemitizmus szégyenlős: tudja ugyanis, hogy a holokauszt után a nyílt antiszemitizmus már nem szalonképes.

Bevezetőül szolgáljon egy rövid esettanulmány.

2001 augusztusában botrány tört ki Romániában egy könyvújdonság körül. A szerző, Vlad Hogea 24 éves fiatalember, ügyvéd, a Nagyrománia Párt parlamenti képviselője. A könyv címe: A nacionalista (Nationalistul), anyagát a nevezett párt hetilapjában és más, eiusdem farinae kiadványban megjelent, alkalmi cikkek gyűjteménye adja. Kiadóként a könyv címlapján a Román Akadémia jászvásári (iasi-i) fiókja s annak Európai Történelem és Civilizáció Kutatóközpontja (Centrul de istorie si civilizatie europeana) szerepel. E központ vezetője pedig ugyanannak a pártnak a felsőházi (szenátusi) képviselője, Gheorghe Buzatu történész-professzor, egyben a könyv szellemi patrónusa és a szépreményű, jogi végzettségű fiatalember doktorátus-vezetője is történelem szakon. A könyv címlapján, háttérben, magának a szerzőnek, az előtérben a nevezett párt vezérének, Corneliu Vadim Tudornak a fényképe látható.

Tartalmát tekintve a könyvnek a tudományhoz vajmi kevés köze van, jellegét a nyílt, szélsőséges, gátlástalan antiszemita és cigányellenes uszítás adja, de a magyarellenességet sem kerüli meg. Nyíltan a rasszizmus mellett teszi le a garast, az emberek egyenlőségének elvét elfogadhatatlannak tartja. "Kazár-zsidó antikrisztus"-ról, meg az országot fenyegető "fekete és büdös áradatról" ír. Julius Streichert idézi: "aki a zsidók ellen harcol, magával az ördöggel küzd". Hogea mégsem tartja magát sem antiszemitának, sem cigánygyűlölőnek, ismer ő "rendes" zsidókat és cigányokat is, azokkal semmi baja, nem ő tehet róla, hogy a zsidók és cigányok (no meg természetesen a magyarok) többsége objektíve gonosz, jelenlétük ártalmas a román nemzetre nézve. Mentora, Buzatu professzor is kikéri magának, hogy tanítványát antiszemitának bélyegezzék.

A sajtóbotrány, mint mondottam, kitört. Több központi lap ráharapott a zsíros falatra, annál is inkább, mert a nyugati médiában is megjelentek felháborodott, elítélő visszhangok. A zsidó hitközség bukaresti vezetősége – meglehetősen erélytelenül, erre még visszatérek – tiltakozott, az információs ügyek minisztériuma elhatárolódásra hívta fel a közélet minden fórumát (de a kormány mint olyan, valamint az államelnökség hallgatott, erre is visszatérek). A Nagyrománia Párt pedig, egyrészt "elhatárolta magát", kijelentette hogy nem engedi saját szervezetein belül terjeszteni a művet, másrészt viszont ellentámadásba lendült: hetilapjában (2001. augusztus 24., 1. és 14. old.) C. V. Tudor fulmináns írásban kelt ki az alkotmány által garantált gondolat- és szólásszabadság elfojtására tett, ismét a zsidók által elkövetett kísérlet ellen, ugyanakkor megint összefoglalta a zsidóságnak a román nemzet elleni, súlyos és megbocsájthatatlan bűneit: köztudott ugye, hogy ők "hozták be" a kommunizmust és ők döntötték meg a nagy hazafi, Nicolae Ceausescu uralmát, ők tették tönkre az utóbbi években a román gazdaságot stb. A pártvezér sem mulasztja el – nem először – kijelenteni, hogy ő sem antiszemita, sok rendes-csendes, "a helyét ismerő" zsidó van, antiszemitizmus viszont egyáltalában nincs is Romániában, aki az ellenkezőjét állítja, rágalmazza a nemzetet s az országot.

Első következtetésem: a jelenkori romániai (nem csupán a romániai, de itt csak erről szólok) fasisztoid antiszemitizmus abban különbözik a korábbi, hitlerista, fasiszta antiszemitizmustól, hogy míg az nyíltan vállalta önmagát, ez most szégyenlős: tagadja, visszautasítja önmaga antiszemitizmusként való meghatározását ("megbélyegzését"), tudja ugyanis, hogy a holokauszt után a nyílt antiszemitizmus már nem szalonképes. A szélsőbaloldalt és szélsőjobboldalt sajátosan ötvöző Nagyrománia Párt ugyanúgy jár el e tekintetben, mint a demokratizmussal kapcsolatban: a demokrácia hívének vallja magát, nagyon szeret a saját, alkotmány-biztosította jogaira hivatkozni, miközben állandóan azokról a "szerencsétlenségekről" szónokol, amelyeket a demokrácia hozott a román nemzetre, és időnként felhívásokat intéz a demokrácia erőszakos megdöntésére vagy legalább időszakos "felfüggesztésére", egy gyors, keménykezű "rendcsinálás" érdekében. Szavakban nem ellenzi, sőt támogatja az ország euroatlanti integrációját (tudja ugyanis, hogy a nyugati szél ellen nem lehet…), de szüntelenül az ország külföldiek általi "kizsákmányolását", idegen érdekeknek való alárendelését siratja, egyáltalán: minden és mindenki ellen uszít, ami és aki idegen.

A szégyenlős antiszemitizmus (és antidemokratizmus, nyugatellenesség stb.) egyben szégyentelen is: ugyanazokat az ócska, valóságot és logikát semmibevevő zsidóellenes – és cigány- meg magyarellenes, általában idegenellenes – szlogeneket szajkózza, ugyanolyan gátlástalanul szítja a gyűlöletet, mint amaz.

Második következtetésem: a jelenlegi román közélet sajnos olyan közeg, amely nemhogy kizárná az antiszemitizmus megnyilvánulásait, hanem egyenesen kedvez azoknak. Említettem, hogy az inkriminált könyv az ország egyik legtiszteletreméltóbb intézménye, az Akadémia égisze alatt jelent meg (igaz, csupán egy vidéki fiókintézetének neve alatt). Nos, az Akadémia elnöke vállat vont: nem tudott az egész dologról, semmi köze hozzá. A jászvásári fiók vezetősége is csak azt bizonygatta, nem tudott semmiről, semmi köze az esethez. Ennyi: elhatárolódásról, elítélésről az Akadémia részéről szó sem esett. Néhány tisztességes, demokratikus érzelmű román értelmiségi a sajtóban tiltakozott; néhány újságíró megírta, hogy az ilyen megnyilvánulások rosszat tesznek az ország imázsának nyugaton. Egészében a sajtóvisszhang hamar kifulladt. (Egy hónap múltán a román értelmiség egy csoportja nyílt levelet intézett az akadémia vezetőségéhez, kérve, hogy Buzatu professzort távolítsák el a iasi-i intézet éléről. Mikor e sorokat írom, válasz még nincs, nagy kérdés, lesz-e egyáltalán.) A legelterjedtebb román napilap, a bukaresti Adevarul, kisbetűs híreket közölt az ügyről, értékelést, állásfoglalást egyáltalán nem. Merem állítani, hogy a román közvélemény meghatározó része legjobb esetben közömbösen viszonyul az egész dologhoz. A tényálláshoz az is hozzátartozik, hogy az ügyészség hivatalból vizsgálatot indított, hiszen a törvény tiltja a rasszista eszmék terjesztését, és az ügy, főleg külföldön, túl nagy port kavart; hogy ez a vizsgálat mikor s milyen eredményre vezet, nem tudható. De az igen: nincs precedens arra, hogy a hatóság szigora, hasonló vétség miatt, bárkire is lesújtott volna az utóbbi tizenkét esztendő során, az előző évtizedekről nem is beszélve, pedig esetben sem azelőtt, sem mostanság igazán nem volt hiány. S az is tudott, hogy az ügyészség hónapok óta semmiféle következtetésre nem jutott egy, a mostanival hasonlatos ügyben, amikor is a bukaresti könyvvásáron Hitler Mein Kampf-ja és a Cion bölcsei című förmedvény román nyelvű fordításának szereplése váltott ki némi tiltakozást.

Röviden: a román hatóságok, olykor szavakban és "elvben" elhatárolják magukat az antiszemitizmustól. De nem a valóságos, konkrét antiszemita megnyilvánulásoktól, mint ahogy általában a román nacionalizmus egyéb, etnocentrikus, xenofób, etnokratikus megnyilvánulásaitól sem. Nem teszik – szubjektív beállítódásukra vonatkozó bármilyen feltételezéstől eltekintve -, mert egy ilyen állásfoglalás a többségi nacionalista konszenzus elleni fellépést, következésképpen a saját népszerűségi mutatójuk csökkenését eredményezhetné, ezt pedig egyetlen 1989 utáni kormány, egyetlen román politikai párt vagy szervezet sem kívánja megkockáztatni.

Említettem, hogy a zsidó közösség vezetősége – nézetem szerint – erélytelenül tiltakozott. A hitközség tiszteletre méltó elnöke, Cajal professzor maga is az Akadémia tagja, sőt alelnöke; természetesen úgy véli, az intézménynek semmi köze az ügyhöz, nem is említi, hogy állásfoglalást várna el tőle. Újságírói kérdésre, hogy követeli-e a szennyirat betiltását, azt válaszolta, ő csupán arra kéri szépen a hatóságokat, hozzák meg azokat az intézkedéseket, amelyeket jónak látnak. Mi több: már sokszorosan kifejtett elmélete szerint, Romániában antiszemiták ugyan vannak – s ugyebár olykor kellemetlenül hangosak – antiszemitizmus mint olyan, viszont nincs! Az antiszemitizmus nemléte, az antiszemiták jelenléte dacára azt jelenti ebben a felfogásban, hogy: egyrészt népi antiszemitizmus nincs, sosem volt, hiszen a román nép egészében jó, nemes, nagylelkű, toleráns stb.; másrészt hivatalos, állami antiszemitizmus sincs, hiszen az állami szervek nem hoznak diszkriminatív, zsidóellenes intézkedéseket, sőt a törvény tiltja az antiszemita megnyilvánulásokat (hogy ebben az ügyben sosem éreztették még senkivel a törvény szigorát, erről nem beszélünk). A zsidó hitközség vezetősége a maga régi (kérdés, mennyire bevált) politikáját folytatja: az antiszemita megnyilvánulások alkalmával önérzetesen felháborodik, de igyekszik nem sok borsot törni a hatóságok orra alá, mert hát mégiscsak a legjobb a mindenkori hatalommal együttműködni, annak jóindulatára számítani.

Az említett képlet – antiszemiták antiszemitizmus nélkül – kísértetiesen hasonlít egy másik, a román közéletben forgalmazott, csak éppen fordított képlethez, amely szerint korrupció van, de korrupt személyek nincsenek (mivel sosem sikerül rajtakapni és elszámoltatni őket). A logikai bukfenc, tudniillik annak az elementáris ténynek a megkerülése, hogy az antiszemitizmus az antiszemiták megnyilvánulása, ugyanúgy, ahogy a korrupció a korruptok üzelmeinek eredménye, nem sok embert zavar. Mint ahogy az sem, hogy a román nemzeti kommunizmus és fasizmus eszmei örökségének egybefoglalója, a szélsőséges pártvezér, C. V. Tudor már idézett cikkében, mint már sokszor, szószerint ugyanazt állítja a szégyenlős-szégyentelen antiszemitizmus szellemében, amit a zsidóság választott képviselője: Romániában antiszemitizmus pedig nincs. Csak persze C. V. T. szerint, antiszemiták sincsenek. Hiszen ő és számos elvbarátja sem az, csak ezek a zsidók ne lennének olyanok…

 

***

 

Hogyan jött létre a zsidókérdés, és hogyan kezdődött az antiszemitizmus Romániában? Mint másutt is, a zsidók eredeti bűnével: azzal, hogy bejöttek. Több évszázados, ám szórványos jelenlétük kérdésével itt nem foglalkozom. Jelenlétük akkor vált társadalmi kérdéssé, amikor masszívan, tömegesen szivárogtak, telepedtek be. Ez pedig a XIX. század során történt, főként a történelmi Románia északkeleti provinciájában, Moldvában. (Persze Erdélyben is, de itt most nem erről van szó. Hadd tegyem hozzá: ha akár az előbbiekben, akár a továbbiakban áthallások, analógiák gyanúja merülne fel magyarországi helyzetekkel, álláspontokkal kapcsolatban, az bizonyára nem a véletlen műve, de nem is szerzői célzatosság következménye, hanem egyszerűen a tények hasonlóságán alapul.)

Miért jöttek? A szokványos antiszemita válasz: hogy a vendégszerető román népet kiszipolyozzák, verejtékéből meggazdagodjanak, nemzeti homogeneitását megbontsák, hagyományos életmódját megrontsák, erkölcseit fellazítsák. A tények ismeretében fogant válasz: menekültekként jöttek, Galíciából és főleg Oroszországból. Az életüket menekítették a pogromok elől, a puszta megélhetési lehetőségüket keresve hagyták el azokat a helyeket, ahol az üldöztetések, diszkriminációk miatt lehetetlenné vált a helyzetük. A XX. század sok és sokféle menekülési hullámának fényében teljesen világos: az emberek tömege sohasem jókedvében hagyja el szülőföldjét. Kalandorok mindig voltak és lesznek, de százezres tömegek nem kalandvágyból, hanem kényszerűségből vágnak neki családostól az ismeretlennek. Úgy beállítani a dolgot, hogy a zsidók a románság (vagy a magyarság) iránti gonosz szándéktól vezérelve telepedtek volna be Romániába (vagy Magyarországra) – rossz szándékú félremagyarázás. Hogy mást ne említsek: az a számtalan román (vagy/és magyar) ember, aki az utóbbi évtizedekben saját hazájából Nyugatra emigrált, a befogadó nép iránti rosszindulatból tette ezt, annak megrontására törekedett, vagy egyszerűen és emberien a saját javát, biztonságát, jobb megélhetését, érvényesülési lehetőségét kereste? Itt már a mai és mindenkori román (s nem csak román) antiszemitizmus egyik fő jellemzőjét érjük tetten, nevezetesen azt, hogy a zsidógyűlöletet védekező jellegűnek állítják be: az nem oktalan, hanem az ellenséges idegen-áradat elleni jogos önvédelem kifejezése (például Mihu, A. 1995, 33. o.). Hadd tegyem hozzá: maga Hitler sem gondolkodott másként, ő sem ismerte el soha, hogy a zsidóság elleni gyűlölete ésszerűtlen, hanem azzal támasztotta alá, hogy a zsidók halálosan veszélyeztetik a német népet. Deutsche, wehrt euch! – ez volt a jelszava.

 

***

 

A XIX. század végén a román királyság területén a zsidó volt a legszámosabb kisebbség, az összlakosság 4,5 százalékát tette ki. Számuk a két történelmi tartományban egyenlőtlenül oszlott meg, Moldvában többen voltak, mint Havasalföldön. Összjelenlétük 1912-re 3,3 százalékra csökkent, mert a XX. század első évtizedében kb. 90 000 zsidó hagyta el az országot, legtöbbjük az Egyesült Államokba emigrált, mások Nyugat-Európába és Palesztinába mentek (Radu Ioanid, 1997, 19-20. o.). Városi jelenlétük ennél többszörösen nagyobb volt: "1912-ben a zsidók jelentették az ország városi lakosságának 15 százalékát. Bukarestben 13 százalékot, Iasi-ban majdnem a város felét, 42 százalékot tettek ki, más moldvai városokban is hasonló szintet értek el" (Lucian Boia, 1997, 204. o.). Nota bene: a városokban tömörültek, mivel törvény szerint a falusi struktúrákba nem épülhettek be, földet nem birtokolhattak, mezőgazdasággal nem foglalkozhattak. "Idegenekként" kézművesek, kereskedők, később értelmiségiek, egyszóval a modern típusú kapitalista gazdasági és társadalmi viszonyok hordozói lettek. Jelentősen megzavarták a hagyományos rendet és életmódot, mindig is ezt hányták a szemükre. Ha azonban a társadalmi modernizációt nem átokként, hanem értékként fogjuk fel, akkor ebben nagyon is pozitív szerepet töltöttek be.

Az 1930-as népszámlálás adatai szerint az akkori Nagyromániában, amely most már Erdélyt, Besszarábiát és Bukovinát is magában foglalta, a zsidóság az összlakosság 4 százalékát képezte – Moldvában, Besszarábiában és Bukovinában ennél jóval jelentősebb hányadot – (Enciclopedia României, I. köt., 148. o.). Ez akkor 756 930 főt jelentett, ez a szám 1940-re – természetes szaporulat révén – kb. 800 000-re emelkedett, ez volt a zsidók maximális létszáma Romániában. Az antiszemita retorikában sokszor esett-esik szó két millió, sőt többmillió nagyromániai zsidóról, ez a hivatalos statisztika tükrében üres fecsegés, illetve a "zsidóveszély" nagyságát hangsúlyozni hivatott hazugság.

A II. világháború végén (1944 szeptemberében) 272 000, más források szerint viszont 400 000 zsidó maradt Románia újabb határai között. A számok vagy becslések közötti különbségekre itt nem térek ki, annyi biztos, hogy a fentebb jelzett maximális létszám legalább a felére csökkent. Közvetlenül a háború utáni években egy első, majd 1965 után egy második, nagyobb kivándorlási hullám drasztikusan megváltoztatta a helyzetet: a zsidóság romániai jelenléte majdnem teljesen megszűnt. Az 1992-es népszámlálás 8955 román állampolgárságú zsidót regisztrált, a két világháború közötti létszámnak alig több mint 1, a mai összlakosság 0,04 százalékát. Igaz, hogy a Zsidó Közösségek Szövetségének adatai szerint mintegy kétszer ennyi, kb. 18 000 zsidó élt akkor az országban, de ez a lényegen mit sem változtat, a nagyobb szám is csupán az összlakosság kb. 0,08 százalékát jelenti. (A két adat közötti különbség okaira itt nem térek ki, ezek egyébként könnyen magyarázhatók.) Mára ez a létszám nyilván tovább csökkent. A fennmaradt zsidóság biológiai önreprodukcióra már nem képes, mivel túlnyomó része hetven éven felüli személyekből áll, a fiatalabbak közül sokan élnek vegyesházasságban, így tehát a zsidókérdés Romániában spontán módon a belátható időn belüli Endlösung, a kihalás révén bekövetkező végső megoldás felé tendál.

Azért exponálom ezt, mert itt merül fel az "antiszemitizmus zsidók nélkül" utóbbi években sokat emlegetett kérdése. Miért ágálnak az antiszemiták – s mi értelme ellenük fellépni -, ha az egész kérdés már arányaiban jelentéktelen és amúgy is hamarosan teljesen eltűnik?

Nos, Romániában (mint ahogy több más, környező országban is) valójában mégsem zsidók nélküli, hanem nagyon kevés élő zsidó ellen irányuló antiszemitizmusról van szó. Az antiszemitáknak azonban ez is elégséges indok, számukra egyetlen zsidó jelenléte is túl soknak számít. Sok port felkavart, egyes vonatkozásokban tényleg vitatható könyvében Daniel J. Goldhagen (1996, 61-63. o.) ezt a kérdést véleményem szerint meggyőzően világítja meg. Bizonyítja, hogy Nyugat-Európában évszázadokon keresztül – a középkor során -, gyakorlatilag zsidóság hiányában, az antiszemita közvélekedés sohasem hiányzott. Magában Németországban a XX. század első felében a zsidók elsősorban a nagy városokba koncentrálódtak, egész tartományokban nem, vagy alig éltek zsidók, főleg faluhelyen nem, ami nem akadályozta sem a népi, még annyira sem a retorikus antiszemitizmus nagyon is harsány megnyilvánulásait. Hozzátehetjük, hogy Németországban a hitleri zsidóellenesség idején a zsidó lakosság számaránya az összlakossághoz mérten jóval kisebb volt, mint ugyanazon periódusban Romániában és általában a többi közép-kelet- és kelet-európai országban, ahol az európai zsidóság többsége élt. Romániára visszatérve: az antiszemita retorika elsősorban a zsidóság múltbeli, "megbocsájthatatlan bűneit" hánytorgatja fel. Másodsorban a kevés, fogyatkozó számú zsidó közül még mindig túlságosan sok (talán néhány száz a néhány ezer közül) a látható, professzionálisan még mindig aktív személy. Ez utóbbiak közül néhány, ujjaimon megszámlálható olyan található, aki valamennyire jelentős, döntéshozó funkciót tölt be országos szinten, vagy rendszeresen szerepel a közéleti porondon. Más kérdés az, hogy az antiszemiták szerint zsidó az, akit ők annak tartanak vagy annak kiáltanak ki, esetleg valamely ősük származása alapján, a nürnbergi törvények szellemében. Ismétlem: az antiszemitizmus számára akármilyen kevés zsidó több, mint elég.

 

***

 

Ha a valamely országban megnyilvánuló antiszemitizmust komolyan kívánjuk tárgyalni, nézetem szerint három síkot kell külön-külön szemügyre vennünk: a spontán, "népi", köztudati antiszemitizmust, a "hivatalos", intézményes, állami, általában politikai szinten jelentkezőt és azt, amelyet retorikainak nevezek, amelyet az ideológusok, politikusok, professzorok, közírók hirdetnek-terjesztenek. Nem kétséges persze, hogy a három sík között sokszoros összefüggés tapasztalható; hogy azok többféle módon befolyásolják, alkalmasint erősítik egymást. Ugyanakkor azonban egymástól mégis viszonylag függetlenek, nem lehet tehát az egyikből kiindulva a másik terjedelmére és intenzitására érvényesen következtetni.

 

***

 

Egy nép szellemi arculatának megrajzolásához sokféle módon lehet hozzáfogni. A legelterjedtebb mód az, amely szubjektív benyomások, közvetlen, éppen ezért esetleges, véletlenszerű tapasztalatok, egyoldalúan értelmezett történelmi események, nem ritkán célzatos beállítások alapján alakít véleményt. Ilymódon születnek a sommás – akár felmentő, akár terhelő – ítéletek: ez vagy az a nép (a maga egészében) antiszemita, vagy nem antiszemita. Mondanom sem kell: az ilyen eljárás semmiféle tudományos relevanciával nem bír. Az önkép szépítése (mi valamennyien jók, nemeslelkűek vagyunk, mindig is azok voltunk), a másik képének befeketítése (ők mind rosszak, nem is tudnak másként, mint gonoszul viselkedni) a nacionalizmus természetrajzához tartozik.

Az antiszemitizmust megnyilvánulásaiban lehet és kell tetten érni, és azok alapján megítélni. A "népi" antiszemitizmus egyik megnyilvánulási területe a folklór. Andrei Oisteanu antropológus egy, a közelmúltban megjelent könyve kérdésünknek szentelt – A "képzeletbeli zsidó" versus "valóságos zsidó" című – fejezetében (1997, 177-228. o.) értékes adalékokkal szolgál a közmondásokban, velős ítélkezésekben, versekben, ikonográfiai megjelenítésekben stb. megelevenedő román népi, folklorisztikus antiszemitizmusról. A szerző bemutat egy sor olyan folklórelemet, amely a zsidót negatív színben tünteti fel. Ilyenek: "jó/becsületes jidant (a zsidó gúnyneve románul) nem láttam", "jó ember, bár zsidó" stb. Azután felleltározza azokat a főbb témákat, amelyek a zsidókkal szembeni ellenszenvet táplálják, kezdve az istengyilkosság vádjával, folytatva a "bolygó zsidó", majd a "gyermekgyilkos szertartások" mítoszával, a zsidók démoni és számos más, káros tulajdonságának sugallatával. Ugyanakkor leltárba veszi a görög-keleti (ortodox) egyházi ikonokon fellelhető rengeteg antiszemita megjelenítést. Következésképpen: gazdag, változatos, átfogó antiszemita folklórral van dolgunk. A szerző ugyanakkor bizonyítja: a román folklór legtöbb antiszemita témája nemzetközi körforgásban is szerepel, nem csupán román specifikum.

Amit itt fontos megjegyezni: az antropológiai (néprajzi, folklorisztikus stb.) kutatások jelzik az antiszemita beállítódások jelenlétét egy nép kultúrájában, illetve annak meghatározott történelmi szakaszaiban, de nem mérik fel ezek elterjedésének és intenzitásának fokát, nem nyújtanak ezekre nézve mennyiségileg mérhető és ellenőrizhető ismeretet.

Létezik azonban egy mód – még ha ez sem abszolút megbízható – ilyen ismeretek szerzésére: ez a szociológia eszközeivel történő empirikus közvéleménykutatás. Az ilyen felmérés alapján már meg lehet valamit állapítani valamely nép antiszemita beállítódásának nem csupán meglétéről vagy hiányáról, hanem annak bizonyos fokú, mennyiségileg megragadható elterjedtségéről és intenzitásáról is.

Tudomásom szerint, az utóbbi években nem végeztek Romániában az antiszemitizmus kérdéskörére fókuszált közvéleménykutatást (régebben természetesen még annyira sem). Mégis tudok néhány olyan vizsgálatról, amelyekben egyebek mellett az antiszemitizmusra jellemző vélekedésekre, állásfoglalásokra is rákérdeztek, ilyenekre vonatkozóan adatokat gyűjtöttek. Így például egy megbízhatónak tekinthető, országos közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 15 százaléka táplál kedvezőtlen érzelmeket a zsidókkal szemben (CSUR, 1977, 64. o.). Más, hasonló tárgyú felmérések erre vonatkozó megállapításai a 13-15 százalék között helyezkedtek el. Más szempontú vizsgálat a "társadalmi távolságtartás" indexét méri fel, amely arra vonatkozik, hogy a megkérdezettek mennyire hajlandóak más etnikumhoz tartozó egyéneket partnernek elfogadni különböző élethelyzetekben (szomszédként, munkatársként, barátként, családtagként). "A románok a más etnikumúakat a társadalmi távolság növekedése szempontjából így osztályozták: németek, magyarok, zsidók, cigányok. A magyaroknál ugyanilyen sorrend észlelhető: német, román, zsidó, cigány" (Mircea Kivu 1994, 12. o.). Mind a románok, mind a magyarok a zsidóknál távolabb állóknak csak a cigányokat nevezték meg, egymást a zsidók elé helyezték. Egy másik, főleg a románok és magyarok közötti viszonyra vonatkozó vizsgálat szerint, a (Bogardus) skálán a más etnikumokkal szembeni távolság tekintetében (az országban való jelenlétük elfogadásától/elutasításától egészen a családtagként való elfogadásukig/elutasításukig) mind a románok, mind a magyarok esetében a zsidók alacsonyabb szinten állnak, mint e két etnikum egymásról alkotott képében, a zsidóknál lejjebb csak a cigányok vannak, a legmagasabb lépcsőfokon pedig a németek (Irina Culic és mások 1998, 24. o.).

Végül van még egy empirikus, könnyen észlelhető és ellenőrizhető, feltétlenül figyelembe veendő mutató. A már említett, szélsőségesen nacionalista és uszító antiszemita megnyilvánulásairól elhíresült Nagyrománia Párt szavazótáborára gondolok itt. Ez a párt évek óta a szimpátiák 13-15 százalékát mondhatja magáénak a közvéleménykutatásokban. Okkal feltételezhető, hogy legkevesebb ekkora azoknak az állampolgároknak az aránya, akik antiszemita mentalitásukat politikai állásfoglalásban kívánják konkretizálni. Ez a szám egyébként konvergál a közvéleménykutatások által jelzett, fentebb említett, szintén kb. 13-15 százalékos antiszemitizmussal. Sok ez a népesség egészéhez viszonyítva, vagy kevés? Kinek-kinek ízlése, jobban mondva: értékrendje szerint.

A legutóbbi, 2000 novemberében megtartott parlamenti választásokon azonban a Nagyrománia Párt jelentősen előretört: a képviselői mandátumokért folytatott versengésben a szavazatok 19,58, a szenátoriakért a szavazatok 21,10 százalékát nyerte el. Az államelnöki tisztségért folytatott első fordulóban a pártvezér C. V. Tudor ezeknél is sokkal többet, 28,47 százalékot szerzett, a végső párharcban a szavazatok 33,17 százalékát tudhatta a magáénak (a győztes Ion Iliescu 66,83 százalékával szemben). Az önjelölt nemzetmentő veszélyes emelkedése, több szociológus és politológus elemzése szerint nem elsősorban közismert antiszemita magatartásának, sokkal inkább szociális demagógiájának, "rendcsinálásra", igazságtételre vonatkozó ígéreteinek tulajdonítható. Ha így is lenne, annyi mégis bizonyosan mondható, hogy a Nagyrománia Pártra és személy szerint annak vezérére szavazókat a nyílt, durva antiszemitizmus nem riasztja el, nem készteti elhatárolódásra: ha nem is várják el, legalábbis eltűrik, elfogadják azt. Nézetem szerint ez is a népi antiszemitizmus konkrét megnyilvánulása.

A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a választások óta eltelt hónapokban mind a Nagyrománia Pártnak, mind vezérének a népszerűségi indexe jelentősen visszaesett az ismételt közvéleménykutatások egyöntetű eredményei szerint. E legnagyobb ellenzéki párt parlamenti súlya is csökkent valamelyest, mivel több képviselője és szenátora már átült a többségi, kormányzó párt soraiba. A probléma azonban marad, fennáll a potenciális veszélye annak, hogy kritikus helyzetben a közhangulat helyeslőleg fordul a szélsőséges, erőszakos cselekedetekre hajlamos erők felé. Ezek pedig bizonyosan felhasználják a köztudati, népi antiszemitizmus potenciálját.

 

***

Az intézményes, állami, politikai antiszemitizmus kérdéskörében is működik a "szégyenlősség" fentebb említett mechanizmusa. Azazhogy: tagadják, hogy a román állam valaha is antiszemita jellegű diszkriminációt alkalmazott volna, vagy legalábbis megkerülik a kérdést. Amiről nem beszélünk, az nincs, nem is volt. Mi azonban a valóság?

A modern román államiság történetében könnyen identifikálható néhány, a zsidósággal szembeni politikában megnyilvánuló neuralgikus pont.

Az első a zsidóság jogi-politikai emancipációjának, állampolgári egyenjogúsításának a kérdése. Tény, hogy az emancipáció az európai országok zömében, az orosz birodalmat kivéve, legkésőbb a XIX. század hatvanas-hetvenes éveire befejeződött, a zsidók mindenütt (így Magyarországon, illetve Erdélyben is), teljesjogú állampolgárokká váltak. A román királyságban erre csak az I. világháború után, az 1923. évi alkotmány révén került sor, akkor is csak azért, mert a békeszerződés megkövetelte Romániától, hogy minden – összességükben jelentősen megnövekedett létszámú – kisebbségének egyenlő állampolgári jogokat biztosítson. Az egyenlő állampolgári jogok megtagadásának jogi alapja az volt, hogy állampolgár csak keresztény vallású ember lehetett, a zsidókat nem ismerték el állampolgárnak; az 1866. évi alkotmány híres 7. cikkelye fogalmazta meg ezt. Az 1878 nyarán tartott berlini kongresszus Románia állami függetlensége elismerésének feltételéül jelölte meg azt, hogy szentesítse minden állampolgára jogegyenlőségének – beleértve a zsidó lakosság állampolgársághoz való jogának – elismerését. A román parlament a következő évben arra hivatott törvényt szavazott meg, hogy ezt a követelményt kijátsszák: elhatározták, hogy zsidó is lehet állampolgár, ha erre vonatkozó kérelmét a parlament maga, egyéni elbírálás alapján, szavazás révén jóváhagyja. Jóvá is hagytak több mint négy évtized alatt néhány száz kérelmet. A többi néhány százezer zsidó a honosság (és védelem) nélküli idegen státusával rendelkezett: a román állam alattvalói voltak, az ország törvényeinek, jogszolgáltatásának alárendelve, anélkül, hogy az állampolgári jogokat élvezték volna. Mindez, gondolom, alátámasztja a kérdés hivatott kutatója, Carol Iancu (1996, 22. o.) megállapítását: "Romániában az antiszemitizmus 1866-tól 1919-ig valóságos állami intézmény volt, magának az állam szociopolitikai építményének az alapja, ezt fentről lefelé a kormány terjesztette…"

1923-tól 1938-ig a román államnak demokratikus alkotmánya és közélete volt. A zsidók a többi állampolgárral egyenlő jogokat élvezhettek a törvény előtt. Társadalmi beépülésük fokozódott, jelenlétük az ország gazdasági és művelődési életében kiszélesedett. E folyamatot ma egyesek pozitívan (a zsidók hozzájárultak az ország modernizálásához), mások negatívan (a zsidók túl sok pozíciót bitoroltak) értékelik. A törvényes diszkrimináció hiányának e szakaszában sem tűnt el azonban a politikai életből az antiszemitizmus. A szélsőségesen antiszemita, fasiszta (légionárius, vasgárdista) mozgalom már a húszas években megjelent, a demokratikus, felváltva kormányzó pártok pedig hol felléptek ellene, hol meg választási paktumokat kötöttek vele, a lappangó és fel-feltörő nacionalista-antiszemita mentalitástól pedig sosem határolták el magukat teljesen.

1938-ban fordulat állt be: a Goga-Cuza kormány antiszemita, diszkriminatív törvénykezést vezetett be. Hangsúlyozni kell: ez a II. világháború kirobbanása előtt történt. Még II. Károly király uralkodott, Románia még nem volt totalitárius állam, de elindult a diktatúrák felé vezető úton, méghozzá minden külső kényszerítés nélkül, egyedül a hazai fasiszta erők nyomására és a fasizmus nemzetközi méretekben megmutatkozó előretörésének körülményei között, saját demokratizmusa gyengeségének, ingatagságának okán. Az említett kormány kérdéskörünkre vonatkozó fő rendelkezése az állampolgárság felülvizsgálata volt, ennek következtében kb. 300 000 romániai zsidó vesztette el polgári jogait. Ugyanakkor megkezdődött a zsidók kizárása az emberek kategóriájából, a fokozatosan szigorodó zsidóellenes törvénykezés, amely aztán 1944 augusztusáig érvényben maradt, s amely gazdasági, művelődési, közéleti téren előbb a numerus clausus, utóbb a numerus nullus elvét érvényesítette a zsidók tekintetében. A részletekre nem térek ki, bárki kimerítően tájékozódhat e tekintetben, egyebek között Lia Benjamin munkájából (1993, 23-340. o.) vagy Radu Ioanid fentebb említett könyvéből (1977, 26-52. o.).

Az állami szintű antiszemitizmus csúcspontja kétségtelenül a holokausztban, a zsidók tömeges kiirtásában való román részvétel a II. világháború idején. Ennek a témának külön, hatalmas irodalma van. A szélsőséges nacionalizmus közelmúltbeli és mai képviselői hevesen tagadták, tagadják, hogy a román állam valaha is ilyesmire vetemedett volna, minden erre vonatkozó állítást rágalomnak, nem is az egykori román állam, hanem a román nép elleni ellenségesség kifejezésének tekintenek. Mi több: a fasiszta diktátor, Antonescu marsall érdemének tudják be, hogy megvédte az ország zsidóságának életét a tömegpusztítástól, mivel a havasalföldi és dél-erdélyi zsidóság életben maradt, miként a moldvai zsidóság egy része is. A valóságban: Bukarestben az 1941. januári vasgárdista zendülés 120 zsidó áldozatot követelt; 1941 nyarán a marsall személyes utasítására már nagyszabású pogromot szerveztek, az életbenmaradottakat(?) halálvonatokon küldték a másvilágra, ez az akció már kb. 12 ezer ember kínos pusztulását eredményezte. A java ezután következett: a háború során visszafoglalt Besszarábiából és Bukovinából a teljes zsidó lakosságot az elfoglalt Transznisztriába deportálták, ott egy részüket agyonlőtték, a többiek a fagytól és az éheztetéstől pusztultak el. Az erőszakosan megsemmisítettek száma mindmáig bizonytalan, 250 ezer és 300 ezer között mozog. Ehhez adódik az Észak-Erdélyből 1944-ben a német haláltáborokba elhurcoltak, ott elpusztultak 150 ezres száma. A két szám összege adja azt a tömeget, amely a romániai zsidóság világháború előtti (800 ezer) és utáni (maximum 400 ezer) létszáma közötti különbséget eredményezi. Az összesen hiányzó kb. 350-400 ezer zsidó nem párolgott el; kiirtották.

Hogyan maradt mégis életben a romániai zsidóság fentebb említett jelentős része? Semmi esetre sem a diktátor jóindulatának köszönhetően. Bizonyított tény, hogy Antonescu 1942-ben elrendelte valamennyi romániai zsidó deportálását. Ám az is az igazsághoz tartozik, hogy a rendelet végrehajtása a korabeli politikai és szellemi élet egyes személyiségeinek ellenállásába ütközött; passzív ellenállást fejtettek ki egyes helyi és központi közigazgatási szervek, főleg a vasútigazgatóság – ezek a végrehajtás technikai nehézségeire, kivihetetlenségére hivatkoztak. Ezekre tekintettel az akciót a következő évre halasztották. De 1943-ban a háború menete megváltozott, a katasztrofális sztálingrádi vereség után nyilvánvalóvá vált annak a lehetősége, hogy végül Hitler és szövetségesei húzzák a rövidebbet. Ekkor és ezért Antonescu lemondott a zsidók teljes megsemmisítéséről, nyilvánvaló, opportunista politikai megfontolásból. Hálával tartozik-e a túlélő a gyilkosnak, mert az csak testvéreit ölte meg, őt magát életben hagyta?

A továbbiakról már nagyon röviden. A II. világháború után megteremtett rendszer természetesen hatálytalanította az antiszemita törvénykezést, ha nem is egyszerre és nem is minden ellenállás nélkül. Ugyanakkor a kialakuló kommunista állam sohasem hozott semmiféle intézkedést a zsidó lakosság által elszenvedett igazságtalanságok, üldöztetések kárpótlására. Ellenkezőleg, évtizedeken át tabu-témaként kezelte, mélyen elhallgatta azokat.

A román kommunista állam történetében (durván) két szakasz különböztethető meg: egy kezdeti "internacionalista" és szovjetbarát, kb. a hatvanas évek közepéig, és egy attól a rezsim végnapjáig tartó nacionalista szakasz. Az elsőben Gheorghiu-Dej uralkodott, de ő maga tette meg az első lépéseket a másodikra való áttérésre. A második, nacionál-kommunista szakasz az 1965-1989 között egyeduralkodó Nicolae Ceauseşcu nevéhez kötődik. Az elsőben nem jelentkeztek állami szintű antiszemita megnyilvánulások, a másodikban azonban ismét igen; nem csupán eltűrték, de bátorították is az ilyeneket. Az elsőben még "kedveztek" is a zsidóknak, olyan értelemben, hogy – főként a legelső években – elfogadták egyesek részvételét a hatalmi szervekben. Ekkor a zsidók valóban túlreprezentáltak voltak a párt- és állami apparátusban, azaz az össznépességben képviselt súlyuknál nagyobb arányban voltak ott jelen. E tény szociológiailag könnyen értelmezhető okait helyszűke miatt nem részletezem; annyit mégis, hogy a negyvenes évek második felében a kommunizmus, az internacionalista eszmény sok zsidó szemében alternatívát képviselt a magát a halált jelentő fasizmussal szemben. Ugyanakkor a zsidók túlreprezentáltsága a kommunista pártban és hatalmi szervekben egyáltalán nem azt jelentette, hogy a zsidók többsége, még kevésbé azt, hogy minden romániai zsidó kommunista lett volna.

A kommunista rezsim még 1952-től kezdődően több hullámban végzett egyre erőteljesebb etnikai tisztogatást saját apparátusának soraiban, elsősorban a zsidókat, azután a magyarokat és más kisebbségieket is gondosan kizárva abból, úgyhogy a változás előtti utolsó kb. másfél-két évtizedben már teljesen homogén, tősgyökeres román hatalmi szervekkel rendelkezett. Ceauseşcu idején zajlott le a zsidók tömeges, szinte teljes kivándorlása Romániából; a diktátor valójában kemény valutában számított váltságdíjért eladta őket Izraelnek, miközben kifelé humanitárius okokra hivatkozott (családegyesítés) és otthon hazaárulóknak bélyegezte, a legutolsó percig molesztáltatta az eltávozókat.

Az 1989 utáni Romániában természetesen nincs állami szintű antiszemitizmus olyan értelemben, hogy nincs zsidóellenes törvényhozás, a maradék zsidóságot sújtó adminisztratív intézkedéseket sem hoznak. Tudomásom szerint titkos zsidóellenes szabályozások sincsenek, olyanok, amilyenekkel a Ceauseşcu-rezsim bőven élt. Mégsem állíthatom, hogy a probléma e tekintetben megszűnt volna. Hiányzik ugyanis, nézetem szerint, a határozott politikai akarat az államhatalom részéről arra nézve, hogy visszaverje az antiszemita retorikát, amely a köz- vagy éppen a politikai életben megnyilvánul.

A jelenleg kormányzó, most magát szociáldemokratának nevező párt előző, 1996-ig terjedő hatalmi ciklusában (amikor még más nevet viselt), három nacionalista, szélsőséges párttal – a Nagyrománia Párttal, a Szocialista Munkapárttal és a Román Nemzeti Egységpárttal – együtt kormányozta az országot. Ezek egyikének ideológiai fegyvertárából sem hiányoztak a dühödt antiszemita megnyilvánulások. 2000 novembere után megváltozott a helyzet. A Szociáldemokrata Párt most egyedül kormányoz, sőt visszautasít bármiféle együttműködést a Nagyrománia Párttal. Ez kétségtelen lépés a demokratikus államiság irányába. De attól mégsem tekinthetünk el, hogy a kormányzó párt soraiban most is számos olyan ismert politikus található, aki nyiltan a Nagyrománia Párttal szimpatizál, annak xenofób retorikáját használja, lényegében a politikáját támogatja. Ezektől pedig az uralmon lévő párt továbbra sem határolja el magát. Most sem történik tényleges, hatékony intézkedés legalább a közszolgálati médiumokban meg-megjelenő antiszemita propaganda megfékezésére, az – egyébként törvénybe ütköző – nyilvános uszítás megbüntetésére. És hogy félreértés ne essék: az előző kormányzati ciklusban, 1996-2000 között sem történt ilyen lépés, mikor egy magát demokratikusnak nevező koalíció volt hatalmon.

 

***

 

Legvégül néhány szót a retorikus antiszemitizmusról. Nem kívánok leltárt készíteni, ahhoz túl sok tételt kellene számba venni, s a jegyzék hétről-hétre, napról-napra hosszabbá válna. A már többször említett Nagyrománia Párt szócsövein kívül több, notóriusan antiszemita jellegű időszaki közleményt, sok ilyen, minden utcasarkon árult könyvet sorolhatnék. Felhozhatnám jó néhány tudós professzor, történész, irodalmár, szociológus nevét, akik nem átallják a vasgárda és Antonescu marsall dicsőítésére összpontosítani energiáikat, közvetve vagy közvetlenül a zsidóellenességüket igazolva. Említhetnék számos újraéledő vasgárdista "fészket", ezek vezetőit és kiadványait stb.

A mai retorikus antiszemitizmus fő témái a fentebb említettek: a zsidók káros szerepe az ország történelmében, a kommunizmus "behozatalában" (de megdöntésében is), mint mindig, a zsidóellenesség egybefonódik az általános idegengyűlölettel. A zsidó képviseli a legteljesebb alteritást, a végletes másságot, amelynek puszta eltűrése a nemzet önazonosságára nézve végzetes lenne. Egybefonódik ugyanakkor az ugyebár nemzetidegen nyugati társadalmi modell, mindenféle nyugati orientáció, általában a modernizáció elvetésével, hiszen mindez a hagyományos-nemzeti struktúrák és életmód feloldását eredményezi, a specifikus nemzeti identitást veszélyezteti. A zsidó a mindenféle külső, káros befolyás legfőbb ügynöke.

Van még egy körülmény, amely bizonyos vonatkozásban súlyosbítja az antiszemita szindrómát: a román kultúra számos kiemelkedő személyisége a két világháború között (és azelőtt nemkevésbé) beépült a gondolkodás és állásfoglalás ilyen vonalába. A hírneves vallástörténész, Mircea Eliade, a francia nyelven írott esszéivel világhírre szert tett Emil Cioran, a filozófus Constantin Noica, valamint Nae Ionescu, Nichifor Crainic és többen mások kétségtelenül kiiktathatatlanok a XX. század román kultúrtörténetéből. Ugyanolyan kétségtelen, tényszerűen dokumentálható azonban, hogy mindannyian – ha nem is egyenlő mértékben – nyilvánosan és ismételten a vasgárda mellett foglaltak állást, annak világnézetét helyeselték és politikai ténykedését támogatták; a későbbiekben sem határolták el magukat ilyen nézeteiktől, amikor már nem hirdették hangos szóval ezeket. És a vasgárdista fogantatású antiszemitizmus valamennyiüknél természetszerűen egybefonódott a nyugat- és modernitásellenességgel, a demokráciával szembeni averzióval, az etnokrácia, sőt a totalitarizmus expressis verbis helyeslésével. A személyük és életművük körüli vita rendkívül sokrétű, a részletekbe nem kívánok belebonyolódni. Tekintélyük a román kultúrában mindmáig szinte töretlen. A velük szembeni kritikai fellépés minden kísérlete – néhány ritka, ám annál tiszteletre méltóbb kivételtől eltekintve – a román nacionalizmus egységfrontjába ütközik. A mai antiszemita retorika az ilyen kísérleteket a román nemzet, a román kultúra fő értékei elleni támadásokként állítja be és minden esetben zsidóknak vagy zsidóbérenceknek tulajdonítja ezeket. Ilyen szellemi közegben pedig az antiszemitizmus eszmei gyökerei elleni küzdelem rendkívül nehéz¹ .

 

 

Irodalom

 

Benjamin, Lia (ed.) (1993): Evreii din România între 1940-1944. I. Legislatia antievreiasca (A romániai zsidók 1940-1944 között, I. A zsidóellenes törvényhozás), Editura Hasefer, Bukarest

Benjamin, Lia (2001): Prigoana si rezistenta în istoria evreilor din România 1940-1944 (Üldöztetés és ellenállás a romániai zsidók történetében), Editura Hasefer, Bukarest

Boia, Lucian (1997): Istorie si mit în constiinta româneasca (Történelem és mítosz a román tudatban), Humanitas, Bukarest (magyarul: Lucian Boia: Történelem és mítosz a román köztudatban, Kriterion, Bukarest /Kolozsvár, 1999

Centrul de Sociologie Urbana si Regionala (1977): Sondajul national de opinie (Nemzeti közvéleménykutatás), 1997 december

Culic, I. – Horvath, I. – Lazar, M. – Magyari, N.L. (1998). Români si maghiari în tranzitia postcomunista. Imagini mentale si relatii interetnice în Transilvania (Románok és magyarok a posztkommunista átmenetben. Mentalitások és interetnikus kapcsolatok Erdélyben), CCRIT, Kolozsvár

Iancu, Victor (1996): Evreii din România (1866-1919) de la excludere la emancipare (A romániai zsidók /1866-1919/ a kizárástól az emancipációig), Editura Hasefer, Bukarest

Ioanid, Radu (1997): Evreii sub regimul Antonescu (A zsidók az Antonescu-rezsim alatt), Editura Hasefer, Bukarest

Kivu, Mircea (1994): O abordare empirica a relatiei dintre români si maghiari (A románok és magyarok közötti viszonyok empirikus megközelítése), in: Revista de cercetari sociale, 4. sz.

Goldhagen, Daniel Jonah (1996): Hitlers willige Vollstrecker. Ganz gewöhnliche Deutsche und der Holocaust, Siedler Verlab, Berlin (eredeti: Hitler's Willing Executioners, Vintage Books, New York, 1999).

Mihu, Achim (1995): Sociologia miscarii legionare (A vasgárdista mozgalom szociológiája), in: Weber, Eugen: Dreapta româneasca (A román jobboldal), Editura Dacia, Kolozsvár

Oisteanu, Andrei (1997): Mythos si Logos. Studii si eseuri de antropologie culturala (Mítosz és Logosz. Kultúrantropológiai tanulmányok és esszék), Nemira, Bukarest

Roth Endre (2000): Nacionalizmus vagy demokratizmus? Pro Európa Kiadó, Marosvásárhely (román nyelvű kiadás: uo., 1999)

 

 

***

 

1 Az itt leírtakról bővebben, részletesebben a szerző bibliográfiában megadott kötetének (1999 és 2000) VII., VIII., IX. fejezetében olvashatni.