A XX. század utolsó két évtizedében – ahogyan a hosszan elnyúló, gazdasági és szociális válságokkal terhes időszakokban az történni szokott újból nagy lendületet vett a tömeges migráció. A fejlettebb országok felé áramló megújult népvándorlás a menekültek és emigránsok millióinak életét, továbbá sok esetben az otthon hátramaradottak sorsát is alapvetően befolyásolta. A Német Szövetségi Köztársaság a nyolcvanas évektől kezdve az egyik legjelentősebb bevándorlási célponttá lépett elő, anélkül, hogy ennek az országnak valamilyen hagyományai, történelmi tapasztalatai lettek volna ezen a téren.

A XX. század utolsó két évtizedében, ahogyan a hosszan elnyúló, gazdasági és szociális válságokkal terhes időszakokban az történni szokott, újból nagy lendületet vett a tömeges migráció. A fejlettebb országok felé áramló megújult népvándorlás a menekültek és emigránsok millióinak életét, továbbá sok esetben az otthon hátramaradottak sorsát is alapvetően befolyásolta. Az emberek idegen országokban próbáltak a politikai üldözés, a háborúk, illetve a gazdasági ellehetetlenülés, a nyomor elől menedékre találni.

Nyugat-Európa és Észak-Amerika társadalmai rekordméretű bevándorlással szembesültek ebben az időszakban, aminek következményei – ha nem is egyenlő mértékben, de – szinte minden fejlett országot érintettek. Különösen a nyugat-európai országok többségét azonban alapjában véve felkészületlenül érte a legújabb népvándorlási hullám. Utóbbiak közé sorolható a Német Szövetségi Köztársaság is, amely a nyolcvanas évektől kezdve az egyik legjelentősebb bevándorlási célponttá lépett elő az európai államok között, anélkül, hogy ennek az országnak valamilyen hagyományai, történelmi tapasztalatai lettek volna ezen a téren.

A világháborút követő években kialakult felemás nyugatnémet¹ szisztéma, amely a példamutatóan liberális menekültügyi, ugyanakkor a rendkívül szigorú letelepedési és állampolgársági szabályozás kettősének ellentmondásosságára épült, már a nyolcvanas évek végétől roskadozni kezdett az egyre intenzívebb méreteket öltő bevándorlás súlya alatt. Ezeket a nehézségeket aztán 1990 után tovább fokozta a kelet-európai transzformációs válság és az Európai Unió elhibázott Kelet-Európa-politikája² következtében kontinensünk keleti feléről megindult migráció felerősödése is. A kilencvenes évek végéig folyamatosan tovább növekvő bevándorlás következtében 1997-re az országban élő külföldi állampolgárok lakosságon belüli részaránya már 9 százalékra emelkedett (1. ábra), aminek következtében végül is a német kormányzat rákényszerült az addig érvényes menekültügyi és bevándorlási politika reformjára.

 

 

Németország: első számú bevándorlási célpont Európában

A német kormány külföldiek ügyeivel foglalkozó különleges megbízottjának 2000 februári jelentése szerint az előző év végén mintegy 7,34 millió külföldi állampolgár élt Németországban. Ez a létszám az összlakosság egészen pontosan 8,9 százalékának felelt meg³. A külföldiek részaránya, amely 1960-ban mindössze 1,2%, 1970-ben pedig még mindig csak 4,9%-ot tett ki, az 1980-as 7,2 és az 1990-es 8,4% után 1997-ben érte el eddigi legmagasabb értékét, ugyanis ebben az évben már az összlakosság 9,0%-a külföldi állampolgár volt.

Németország az egyik legnagyobb bevándorlókat fogadó ország lett a XX. század utolsó évtizedének Európájában. A külföldieknek a lakosságon belül képviselt aránya tekintetében Svájc mellett csak a luxemburgi miniállam előzi meg a németeket, ahol a különleges körülmények miatt a lakosságnak már több, mint 30 százaléka nem hazai állampolgár.

Ez a folyamat, bár gyakorlatilag már néhány évvel a háború után elkezdődött, igazából a nyolcvanas és a kilencvenes években teljesedett ki. Ebben az időszakban ugyanis az országban már korábban megtelepedett vendégmunkások és családtagjaik mellé felsorakoztak a harmadik világból, illetve később a Kelet-Európából megindult menekültek, bevándorlók további százezrei is. A statisztikák szerint az 1988-98-as időszakban a politikai, vagy más okokból menekültnek minősülő bevándorlók átlagosan 40%-a Németországot választotta célországul, miközben 1992-93-ban ez az arány már a 60%-ot is meghaladta.⁴ A németek befogadó ország jellegét tovább erősítette az a sajátos jogi-politikai ösztönzési rendszer is, amelynek hatására a főleg kelet-európai országokban élő, valamilyen fokon német származásúnak tekinthető családok is tömegesen vándoroltak ki a Német Szövetségi Köztársaságba. A statisztikák emellett csak becsülni tudják azoknak a további tízezreknek (százezreknek) a pontos létszámát, akik illegálisan tartózkodnak az országban, ahol a hivatalos bérek töredéke fejében végzett tömeges feketemunka nélkül például az új Berlin fel sem épülhetett volna a kilencvenes években.⁵

A Németországban élő külföldiek mintegy negyede a migráció egy sajátos alesetét képezi, hiszen ezek egy másik Európai Uniós tagország állampolgáraként érkeztek oda, így tartózkodási, illetve munkavállalási engedélyüket gyakorlatilag automatikusan kapták (belső EU-migráció). Utóbbi csoportban kiemelkedő arányt képviselnek az olaszok (8,4%), akiket a görögök és az osztrákok követnek 5,0, illetve 2,5%-kal a rangsorban.

Ennél azonban jóval magasabb és továbbra is folyamatosan növekvő arányt képvisel a legnagyobb németországi külföldi kolónia, a törököké. Ennek létszáma 1993 óta újabb 200 ezer fővel gyarapodott, és így 1999-ben már meghaladta a 2 millió 110 ezer főt⁶. ők adják a Németországban élő összes külföldi közel 29 százalékát, aminek következtében többször előfordult, hogy a hatóságok egyenesen a török bevándorlók speciális helyzetére szabva alakították ki, vagy módosították a bevándorlás vagy az állampolgárság elnyerésének szabályozását.

A második legnagyobb "etnikai" csoport, a jugoszlávok létszáma ugyanakkor hamis látszatot kelt, mert ebben a kategóriában csak a ténylegesen jugoszláv útlevéllel rendelkezőket tartják számon a hatóságok. A délszláv állam szakadása óta azonban – mint az közismert – több újfajta útlevél is megjelent a térségben, aminek következtében a Németországban élő "jugoszlávok" száma a kilencvenes években gyorsan csökkenni kezdett: 1999-re már csak 720 ezren voltak, pedig a Németországban élő külföldiek között 1993-ban még hozzávetőleg 930 ezren rendelkeztek jugoszláv papírokkal. Eközben azonban a valamivel több, mint 200 ezer horvát, 191 ezer bosnyák és 46 ezer macedón mellett, 1999-re már az itt élő szlovének létszáma is meghaladta a 18 ezer főt.

A nem európai uniós bevándorlók között rajtuk kívül csak a lengyelek képeznek jelentősebb csoportot a maguk 3,9%-ával (1998), míg a többi donor-ország Németországban élő állampolgárainak aránya az összes külföldihez képest rendre nem éri el a 2%-ot. Így – ami az összképet illeti – a bevándorlók valóban színes kavalkádot jelentenek a németországi lakosságon belül, hiszen az itt élő külföldiek belső összetétele egyáltalán nem nevezhető homogénnek; majdnem a harmincat is eléri azoknak a nemzeteknek a száma, amelyeknek fiai az 50 ezer főt is meghaladó nagyságrendben telepedtek le Németországban. (A magyarok a statisztikák szerint 51 905-en voltak ebben az évben, ami a külföldiek 0,7 százalékát jelentette.)

Vendégmunkásokból bevándorlók

Mint ismeretes, a nyugatnémetek az úgynevezett Wirtschaftswunder, vagyis az ötvenes és hatvanas években végbement teljes foglalkoztatással járó erőteljes gazdasági növekedés időszakában már találkoztak az országba nagyobb létszámban dolgozó vendégmunkások jelenlétéből adódó feszültségekkel. Miközben a gazdaságnak szüksége volt a munkáskezekre, az azt megelőző egy-két évtized folyamán az idegengyűlöletre és intoleranciára nevelt helyi lakosság a hétköznapokban csak nehezen tudta megemészteni a más kultúrához, több esetben más valláshoz tartozó külföldiek jelenlétét.

A német politikai és gazdasági vezetés azonban annak idején csak átmeneti, néhány évre szóló intézkedésnek tervezte a főleg Törökországból, Olaszországból, valamint később Jugoszláviából, illetve kisebb létszámban Spanyolországból, Portugáliából, Marokkóból, Tunéziából érkező, az otthoni nyomasztó munkanélküliség elől menekülő emberek kicsábítását az országba. Így nem is nagyon gondoltak a háborúban elveszett munkáskezeket főleg a mezőgazdaságban, a bányászatban pótolni hivatott "vendégeknek" a német közegbe való beintegrálódásának kérdéseire, mint ahogy az itt született utódok, illetve a családtagként esetleg később utánuk települő rokonok helyzetéből adódó problémákra sem. Már csak azért sem, mert ekkoriban még a vendégmunkások nagy része valóban csak átmenetileg tartózkodott az országban⁷, amiről a németek egyébként a tartózkodási és a munkavállalási engedélyek kiállításának módszerével is igyekeztek gondoskodni⁸.

Később azonban kezdett világossá válni, hogy a vendégmunkások egyre nagyobb hányada hosszabb távon sem kíván hazatérni, azaz Németországot második – választott – otthonának tekinti. Ezek az emberek hamarosan berendezkedtek új környezetükben. A munkahelyeiken bejáratott munkakapcsolatba kerültek a környezetükkel, kialakították a családok boldogulásához és jövedelemszerző tevékenységéhez szükséges helyi hálózataikat, a lokális diaszpórát. Emellett éveken át befizették a magasnak mondható németországi adókat és társadalombiztosítási járulékokat, és ennek fejében olyan juttatásokra is számítottak, amelyekről nem szívesen mondtak volna le. Továbbá egy esetleges hazatérés nem sok jóval kecsegtetett a számukra, hiszen az otthoni gazdasági helyzet alakulását rendszeres hazalátogatásaik alkalmaiból jól ismerték: világos volt számukra, hogy hazatérve, ha nem is mindjárt a munkanélküliséggel, de legalábbis a család számottevő életszínvonal-esésével kellene számolniuk, hiszen a Németországból rendszeresen hazaküldött pénzösszeg már egy ideje fontos részét képezte az otthoniak bevételeinek. Emellett gyermekeik számára – elvileg – megnyílt a lehetősége annak, hogy modern nyugati egyetemeken tanulhassanak, ami hosszabb távon a többnyire az elmaradottabb régiókból érkező, egyszerű családok felemelkedésének kulcsát is jelenthette.

Végül – az eredeti elképzelésekkel szemben – a Németországban dolgozó vendégmunkások hazaköltözése helyett, inkább az otthon maradottak kezdtek egyre nagyobb számban az "előretolt helyőrséghez" felzárkózni. Az először végbement közvetlen családegyesítéseket követően, a már működő családi háztartásokat ugródeszkául használva, a tágabb értelemben vett rokonság egyre több tagja is útra kerekedett szerencsét próbálni.

Ilyen körülmények között, bár az 1973-74-es világgazdasági válság kitörését követően a bonni kormány leállított mindenféle toborzást, továbbá a munkavállalási engedélyek kiadását is megszigorították, az időközben az országban felhalmozódott népes vendégmunkás kolóniák jogi (és szociális) helyzetének rendezése egyfajta látens kényszer-integrációs folyamatot indított el, anélkül, hogy bárki is a külföldiek állampolgári státusának rendezésére gondolt volna. Utóbbinak nevezetes állomását jelentette például a Bundesozialgericht⁹ mérföldkőnek tekinthető 1977-es döntése, amely megerősítette a vendégmunkásoknak (és családtagjaiknak) mint adófizetőknek a mindennemű szociális ellátásra, illetve a jóléti állam intézményeinek használatára vonatkozó, állampolgárságtól függetlenített jogosultságát. Ebben a tekintetben ugyancsak fordulópontnak számított az úgynevezett Kühn-memorandum¹⁰(1979), amely különösen a vendégmunkás családokban felnövőfélben lévő második generációs külföldi állampolgárok helyzetével kapcsolatban hívta fel a figyelmet a német társadalomba való beintegrálódás elmaradásából, vagy felemás jellegéből adódó következményekre és veszélyekre.

A kényszerintegráció spontán fejleményei azonban természetesen nem tudták pótolni az átgondolt politika hiányát. Bár a vendégmunkások helyzetének rendezésére vonatkozó javaslatokból egyiket-másikat a bonni kormány valóban megvalósította, alapvetően továbbra is fennmaradt a helyzet felemás, ellentmondásos jellege, és ezen a következő majd másfél évtizedben, a Helmut Schmidt-féle szociálliberális koalíciót (többek között a kialakult vendégmunkás-helyzet szakadatlan bírálatával is) megbuktató keresztény pártok – bár hatalomrakerülésük előtt rengeteg ígéretet tettek erre – sem sokat változtattak.

Menekültek és "hazatérők"

A politikai és más okokból üldözöttnek tekinthető személyek bevándorlása gyakorlatilag a nyolcvanas évek második feléig még nem jelentett különösebb problémát a világ egyik legliberálisabb menekült-törvényével rendelkező NSZK-nak¹¹, hiszen a menedékjogot kérők száma körülbelül 1975-ig évente mindössze néhány ezer főre rúgott. A világgazdasági válság nyomában, a főleg a harmadik világból, illetve a szegényebb országokból érkező menekültek számában történt ugrásszerű növekedést követően azonban közéleti vita kezdődött az országban. Azzal összefüggésben, hogy ugyanekkor – a válságot követően gyors növekedésnek indult munkanélküliség árnyékában – a vendégmunkások helyzetével foglalkozó nyilvános viták is fellángoltak, egyre többen kezdték hangoztatni, hogy a menekültek bizonyos hányada nem üldözöttnek, hanem csak gazdasági menekültnek tekinthető, azaz az otthoni nyomor miatt keres menedéket Németországban.

Azt követően azonban, hogy az 1976-os 11 ezerről 1980-ra már 107 ezerre emelkedett, a menekült státusra vonatkozó kérelmek száma 1983-ra ismét 20 ezer alá esett, így ezek a viták egy időre ismét elcsendesedtek. Egészen a nyolcvanas évek végéig, amikor újra a 100 ezres határ fölé ugrott az országba érkező menekültek száma, és a kormány, illetve több más mértékadó politikai erő kezdte ismét napirendre tűzni a kérdést.

A német hatóságok, egyes konzervatív erők és a dologban leginkább érintett tartományok ebben az időszakban a menekültügyeket már csak azért is egyre égetőbb problémának tartották, mert az évtized vége felé a Németországba érkező, valamilyen fokon német származásúnak tekintett úgynevezett kitelepülők (Aussiedler) száma is ugrásszerű növekedésnek indult (1. táblázat).

1. táblázat A Németországban menedékjogot kérők és a kitelepülők (Aussiedler) számának alakulása (1987 – 1999)
Év	Menekültek (fő)				Kitelepülők (fő)
	Újonan érkezett	Elbírálásra váró	Elutasított	Kitoloncolt
1987	57.379	n.a.	n.a.	n.a.	78.448
1988	103.076	n.a.	n.a.	n.a.	202.673
1989	121.318	n.a.	n.a.	n.a.	377.036
1990	193.063	n.a.	116.268	5.861	397.073
1991	256.112	380.000	128.820	8.232	397.073
1992	438.191	610.000	163.637	10.798	230.565
1993	322.599	550.000	347.991	36.165	218.888
1994	127.210	415.000	238.386	36.183	222.591
1995	127.937	327.000	117.939	21.487	217.898
1996	116.367	330.000	126.652	16.428	177.751
1997	104.353	320.000	101.886	17.745	134.419
1998	98.644	286.000	91.700	16.217	103.080
1999	127.274	264.000	n.a.	n.a.	104.916
* Döntő részben Lengyelorszábból, Romániából, a korábbi Szovjetunióból

A kitelepülő személyek és családjuk, az addigra már rég elavultnak tekinthető, az állampolgárságot vérségi kapcsolatokkal definiáló törvények szerint a német útlevélre gyakorlatilag azonnali jogosultsággal rendelkeztek. Még abban az esetben is, ha valójában már rég egy szót sem beszéltek németül¹². (Egyes német ideológusok a régmúlt időkben idegenbe szakadt honfitársaik leszármazottainak "hazahozatalát" mint az országba növekvő számban érkező külföldiek beáramlását ellensúlyozó tényezőt, kifejezetten kívánatosnak nyilvánították.)

A hazatelepülni szándékozó ilyen látens német állampolgárok száma az 50-es évektől az évi 10-30 ezer körül mozgott, míg később, a 70-es és a 80-as években már gyakori volt az évi 50 ezres létszám is. A kelet-európai határok megnyitása körüli időszakban azonban hirtelen gyors, ugrásszerű növekedés következett be: 1988-ban 202 ezerre, 1990-re pedig már közel 400 ezerre emelkedett a főleg Oroszországból, Romániából és Lengyelországból az NSZK-ba kitelepülő Aussiedler-ek száma.

őket is figyelembe véve, az évente valamilyen alapon¹³ Németországba érkező bevándorlók együttes létszáma a kilencvenes évek elején már átlépte az egymilliós határt (sőt a hivatalos adatok szerint 1992-ben már a másfélmilliót is)¹⁴, miközben az országban tartózkodó menekültek létszáma is már a kétmilliót közelítette¹⁵. Ezt a különböző szintű hatóságok és egyes politikai erők már az ország kapacitásainak túlterheléseként értékelték, s konzervatív körök részben a költségekre, részben pedig – az ekkoriban folyamatosan növekvő munkanélküliséggel a háttérben – a német munkaerőpiac túlterhelésére hivatkozva követelni kezdték a bevándorlás lassítását. Ugyanakkor az időközben ismét beköszöntő recessziót, de különösképpen a német valutauniót követően a keleti tartományokban kialakult válság hatására anyagilag nehezebb helyzetbe került rétegek körében felerősödtek a nacionalista hangok, és fokozottan megerősödtek a szélsőjobboldali csoportok és mozgalmak, amelyek – természetesen – a növekvő számban az országba érkező külföldiek számlájára írták a munkanélküliség növekedését, illetve általában a gazdasági problémák fokozódását.

Einwanderungsland¹⁶?

Bár egy idő után mindenki tisztában volt a kialakult helyzet nehézségeivel, a hivatalos politika még sokáig nem kívánt azokról tudomást venni. A kilencvenes évek közepétől a szélsőjobboldali csoportok és neonácik által elkövetett, egyre szaporodó és egyre durvább, gyakran a gyilkosságig fajuló atrocitásokat – mivel ezeknek zömét a volt NDK területén hajtották végre – kormányzati tényezők rendszeresen megpróbálták egyszerűen a keletnémet "átmenet" problémájaként feltüntetni.

A közvéleményben eközben a baloldali erők és a lelkiismeretére valamit is adó értelmiség kezdeményezésére, újra meg újra fellángolt a vita, amely arról szólt, hogy Németországot hivatalosan is Einwanderungsland-nak kell-e tekintetni, és ha igen, akkor ebből mi következik a külföldiekkel való bánásmódra, illetve az állampolgárság meghatározására nézve. A kormányzat azonban erőteljesen hadakozott a fenti minősítés ellen, hiszen akkor a törvényeken alapvető változtatásokat kellett volna végrehajtania, ami – úgy gondolta – legalizálhatja a tömeges bevándorlást, a bevándorlók újabb százezreit csábítva Németország irányába.

A kilencvenes évek folyamán a külföldiek ügyében Helmut Kohl, a kereszténydemokrata kancellár gyakorlatilag az őt jobbról szorongató bajor testvérpárt, a bevándorlás erős korlátozását szorgalmazó CSU, illetve a nem kis részben a nagytőke nyomására inkább a bevándorlás (a munkaerőpiac) liberalizálása felé hajló FDP között lavírozva próbálta meg kialakítani politikáját. A CDU/CSU-FDP a kompromisszumok eredményeképpen végül azt a taktikát követte, hogy egyrészt kis lépesekkel igyekezett folyamatosan csökkenteni a bevándorlást, másrészt a már az országban élő külföldieknek a német társadalomba történő "beintegrálását" tűzte ki célul. Utóbbit természetesen az állampolgársági kötelékek lazítása nélkül, amelyhez az erősen jobboldali és populista CSU soha nem adta volna a beleegyezését.

Kohl azonban mint a német konzervatív politikusok azon generációjának egyik utolsó képviselője, amely még nem felejtette el teljesen a második világháborút és a nácizmust, nem akarta feladni az ország menekültügyekben kialakult jó hírét sem. Így a kancellár gyakorlatilag a status quo fenntartására rendezkedett be, s e tekintetben csak apróbb változtatásokat volt hajlandó végrehajtani a hétköznapi politizálás támasztotta igényeknek megfelelően. Utóbbi módosítások jórészt a bevándorlás technikai feltételeinek a folyamatos szigorításában merültek ki, anélkül, hogy az országban való letelepedés vagy a menekült státus törvényes lehetőségeit (hivatalosan) komolyabb mértékben szűkítették volna.

Az 1993-as törvénykezési periódusban például az úgynevezett biztonságosnak tekinthető harmadik országokkal kapcsolatos törvénymódosítással együtt a német parlament elfogadta az úgynevezett Repülőtéri eljárás¹⁷-ra vonatkozó szabályozást¹⁸. Ezek közül az előbbi arra vonatkozott, hogy ha egy a hazájában üldözésnek kitett és Németországban menedékjogot kérő személy olyan harmadik állam érintésével jut el német földre, amelyben az üldözés ténye őrá nézve nem áll fenn, akkor az illetőt oda vissza lehet küldeni. Ennek a módosításnak az elfogadásával – de facto – a német állam már el is köszönt a menekültekre vonatkozó korábbi szabályozás példamutatóan liberális jellegétől.

A szakjogászok, menekültügyi szakemberek és emberjogi szervezetek által többszörösen elutasított repülőtéri eljárásban a hatóságok ugyanakkor arra kaptak felhatalmazást, hogy a különböző német repülőtereken menedékjogot kérők ügyét olyan esetekben, amikor a politikai vagy vallási üldözés ténye szembetűnően nem megalapozott, három napon belül megvizsgálják, és elutasítás esetén máris kitoloncolják az országból az illetőket, hogy ne is léphessenek be a német felségterületre, ahol már más jogok¹⁹ is megilletnék őket.

A Kohl-féle politikacsinálás másik tipikus példája a Bundestag nevezetes 1996 novemberi Ausländer-vitája volt, ahol Manfred Kanther belügyminiszter és Edmund Stoiber, a bajor testvérpárt, a CSU vezére beszédeikben ismételten rámutattak, hogy nincs szükség az ellenzék által követelt Einwanderungsgetz²⁰ kidolgozására. Ezt a kormánypárti képviselők készséggel meg is szavazták, mint ahogy azokat a Kanther által előterjesztett javaslatokat is, amelyek a külföldiekkel kapcsolatos törvényben²¹ ismét megszigorították az eljárási szabályokat.

Kanther belügyminiszter, aki – mint azóta kiderült – a kancellár illegális pártfinanszírozási ügyeinek egyik kulcsfigurája volt, de ekkoriban még a nyilvánosság előtt a Törvényesség és a Rend egyik leghangosabb és legkíméletlenebb bajnoka²², (bajor követelésre) azt is keresztülvitte a parlamenten, hogy a helyi hatóságoknak lehetőségük legyen a komolyabb büntetéssel járó bűncselekményeket elkövető külföldiek kitoloncolására az országból.²³

A fentiekhez hasonló törvénymódosítások azonban – bár nyilván határozottan csökkenteni tudták a bevándorlás mértékét²⁴ – természetesen nem sokkal járultak hozzá az alapprobléma megoldásához, amihez a hatalomból 16 év után távozó Kohl-kormányt leváltó Schröder vezette koalíció kezdett végül hozzá.

Az SPD-Zöld koalíció reformjai

Mint arra a választási ígéretek alapján is számítani lehetett, a Kohl-éra vége jelentősnek nevezhető fordulatot ígért a bevándorlás és menekültügyi szabályozás terén is. Ráadásul az 1998 novemberében erős többséggel hatalomra került szociáldemokrata-zöld koalíció az esetleges törvénykezési akadályok leküzdése során még a már említett FDP-hajlandósággal is számolhatott. Ez a párt a vezető gyáriparos és más munkaadói körök nyomására ugyanis már korábban, saját kormányával szemben is szorgalmazta a bevándorlási és állampolgári szabályok lazítását, illetve azoknak az európai normákhoz való igazítását.

Otto Schilly, a hetvenes években a vörös brigádok egyes vezetőinek védőjeként országos hírnévre szert tett baloldali ügyvéd, az új Schröder-kormány szociáldemokrata belügyminisztereként – a zöldekkel való teljes egyetértésben – hamarosan ki is rukkolt a korábbi merev rendszer lebontásának első lépését jelentő, a kettős állampolgárság tömeges alkalmazásának lehetővé tételét célzó törvénymódosítási javaslattal.

Kitekintés: A vérségi kötelékek kizárólagosságának elvetése a német jogrendszerben

Közismert, hogy a német nemzetállam és vele a szorosabban definiált nemzettudat kialakulása Nyugat-Európa más népeihez képest csak jóval később fejeződött be. A nemzetté válás folyamata – a szó kulturális és politikai értelmében is – igazából csak a Német-Római Birodalom 1806-ban bekövetkezett felbomlása után, illetve a napóleoni háborúkat követő időszakban, a kisebb-nagyobb hercegségek laza szövetségéből álló Német Bund keretein belül indult meg. Ezt a fejlődést később az 1848-as politikai forradalom, illetve azt követően a poroszok irányította, az egységesített német államot, illetve az állam és állampolgárainak viszonyát megalapozó törvénykezés vitte tovább. Végül a német jogrendszerben, nyugat-európai mércével nézve meglehetősen későn, csak a múlt század utolsó évtizedeiben került sor az állam és polgárainak viszonyát rögzítő törvénykezésre.

Egyebek mellett az állampolgárság modern német definíciója szempontjából is komoly jelentősége lett ennek a megkésettségnek. Szintén az elmaradottság egyik tipikus termékének tekinthető ugyanis, hogy a századelő állampolgársági definíciója, amelyet az 1913. július 22-i Reichs- und Staatsangehörigkeitsgesetz²⁵ (RuSAG) fogalmazott meg, gyakorlatilag egészen 1999-ig érvényben maradt. Ez akár úgy is felfogható, hogy a nyugat-európai fejlődéshez képest csak jóval később megszilárdult német nemzetállam és nemzettudat a kelleténél hosszabb ideig, még a legmodernebb időszakokban is ragaszkodni kívánt az oly későn megszerzett nemzeti (etnikai-kulturális) identitáshoz, amelyet ráadásul nem sokkal később a minden bizonnyal az egész német történelem legsötétebb időszakának számító náci barbarizmus közel másfél évtizedes gyászos periódusa is alaposan összezavart a fejekben.

Az állampolgárság keletkezését 1999-ig gyakorlatilag egyedül meghatározó, a RuSAG-ból származó szabályok szerint ugyanis csak az volt németnek és ezért az állampolgárságra jogosultnak tekinthető, aki német család leszármazottjának számított, vagy felmenői között legalább az előírt arányban tudott német származású személyeket igazolni. Az állampolgársági viszonynak kizárólagosan a származási-vérségi alapon történő meghatározásával azonban a XX. század végére (ius sanguinis) a Német Szövetségi Köztársaság már jószerivel egyedül maradt a művelt Európában, ahol a legtöbb országban a származási elv mellett már régóta érvényesült a területi elv (ius soli) is.

A kettős állampolgárság bevezetése

A Schilly által javasolt reform többek között azért a kettős állampolgárság felől kezdte közelíteni a kérdést, mert a Németországban élő külföldiek, illetve azon belül is a legrégebben az országban tartózkodók, az egykori vendégmunkások legjelentősebb csoportja, nevezetesen a több mint 2 milliós török közösség, többek között kulturális örökségénél fogva sajátos helyzetben volt az állampolgárság tekintetében.

A korábbi német szabályozás ugyanis elvben nem tiltotta a kettős állampolgárságot²⁶, hanem elsősorban azt szögezte le, hogy ha valaki német állampolgárságot szeretne kapni, akkor ahhoz előzetesen le kell mondani minden más állampolgárságról. Ezzel gyakorlatilag az országban élő török közösségek tagjainak nagy többsége számára elzárta a német állampolgárság felé vezető utat, a hazai kötelékektől való elszakadást ugyanis a törökök (vallási és egyéb okokból) nem szívesen vállalták fel. Különösen akkor nem, ha abból az otthoni rokonoknak még baja is származhatott. Arról nem is beszélve, hogy a kérvények elbírálásának sokszor több hónapig (vagy akár egy évig is) tartó időszakára senki nem vállalta fel szívesen a hontalanság állapotát, hiszen a kérvényét el is utasíthatták a német hatóságok.

A német állampolgárság megszerzésének feltételei az addig érvényes törvények szerint nagyon szigorúak voltak. Azoknak, akik már elég hosszú ideje éltek az NSZK-ban és rendelkeztek a kérvény beadásához szükséges bizonyos alapvető feltételekkel, volt esélyük arra, hogy pozitív döntést hoznak az ügyükben, de az esetek többségében erre nem volt semmi garancia.

Schilly tehát, amellett, hogy enyhített az állampolgárság elnyeréséhez szükséges minimális feltételeken, először óvatosan a kettős állampolgárság előtérbe helyezésével próbálta áttörni a régi szabályozás kereteit. Hogy ezekben az ügyekben a fokozatosság mennyire indokolt volt, azt nagyon hamar bebizonyította az új bonni kormány hatalomra kerülése után néhány hónappal megtartott hesseni tartományi választások eredménye. Ez a Bundesland ugyanis már évtizedek óta az SPD fellegvárának számított, és a rövid idővel azelőtt megtartott országos választások szociáldemokrata sikerét követően az előjelek most sem ígértek meglepetést. Annak ellenére sem, hogy a gyakorlatilag nem sok eséllyel rendelkező CDU-FDP, azaz kereszténydemokrata-liberális páros közös jelöltje, a Kohl bukása után logikusan következő, a CDU-n belüli fiatalítási hullámot megtestesítő Roland Koch azzal hívta fel magára az ország közvéleményének figyelmét, hogy kijátszotta a választási kampányokban a XX. századi német történelem és az aktuálisan amúgy is elég aktív szélsőjobboldali tevékenység miatt gyakorlatilag tabunak számító Ausländer-kátyát.

Az SPD-Zöld koalíciót a tartományi kormányból kiszorítani szándékozó fiatal wiesbadeni ügyvéd ugyanis a szövetséges bajor CSU vezetőjének, Stoibernek a nyilvános és határozott támogatásával országos aláírásgyűjtő akciót kezdeményezett a kormány kettős állampolgárságra vonatkozó tervei ellen. A hesseni CDU az ország nyilvánossága előtt azzal érvelt, hogy a kettős állampolgárság nem hogy elősegítené, de éppenséggel gátolja a külföldiek beintegrálódását, hiszen legyen csak német állampolgár belőlük, ha a német társadalom szerves részévé akarnak válni.

Ezt a sokak szerint meglehetősen ízléstelen politikai fogást nemcsak a szakszervezetek, az egyházak, és egyéb társadalmi szervezetek ítéltek el, de a kormánypártok, a PDS és az FDP mellett a gyáriparos szövetségek is elhatárolták magukat az akciótól. Sőt, maga a 16 éves Kohl-korszak bukását követően éppen meglehetősen nagy fejetlenséggel küszködő CDU új országos vezetése is felemás hangokat hallatott a saját pártjának²⁷ hesseni akcióját illetően, illetve egyes vezetői részben nyilvánosan el is határolódtak a kampánytól²⁸ .

Az aláírások azonban – ha nem is kiugróan nagy mennyiségben, és többnyire csak Hessenben, de – egyre gyűltek, és ekkor robbant a bomba: a felmérések szerint a még két héttel a választások előtt is több mint 10 százalékkal vezető SPD kormánykoalíció elbukott a szavazáson, és a gyakorlatilag minden elemző által esélytelennek tartott Koch alakíthatott kormányt Wiesbadenben²⁹.

Ennek a politikai fordulatnak természetesen komoly következményei lettek a Schilly-féle állampolgársági reformra nézve is, mégpedig kettős értelemben. Egyrészt a kormánynak most már számolnia kellett az esetleges népszerűségvesztéssel a választók körében, másrészt a kormánykoalíció Hessen miatt elveszítette határozati többségét a német parlament felsőházának számító, a tartományi miniszterelnökökből álló Bundesrat-ban. Az állampolgársági törvények megváltoztatásához pedig a törvényeknek itt is meg kellett kapniuk a szükséges szavazatokat, úgyhogy Schilly taktikát váltott, és tárgyalásokba kezdett az FDP-vel, amelyek végül is sikeresnek bizonyultak, bár az FDP konzervatív szárnya nem örült túlságosan a közösködésnek.

A megszületett kompromisszum eredményeként végül a kettős állampolgárságnak egy az eredetinél jóval gyengébb változata került bele a módosított Ausländergesetz-be, amelynek értelmében 2000-től most már részben érvényesül az ius loci elve is. Azonban továbbra is csak korlátok között: egyrészt a Németországban született külföldi állampolgárok gyermeke csak akkor kap német útlevelet, ha egy sor egyéb feltétel is teljesül; többek között, ha a szülök már több mint nyolc éve (megszakítás nélkül) az országban tartózkodnak és dolgoznak, azaz ezalatt nem vettek igénybe szociális segélyt stb. Ezen kívül kettős állampolgár csak 18 éves koráig lehet az újszülött külföldi, utána mégiscsak választania kell: vagy a német, vagy a másik útlevelét tarthatja meg magának.

"Kinder statt Inder³⁰"

Koch akciója, amelyet feltehetőleg nem kis tetszéssel fogadtak a számos szélsőjobboldali pártocska és híveik körében, ügyesen játszott rá a lakosság egyes, egyébként politikailag passzív rétegeiben bujkáló idegen-ellenességre. A hesseni tartományi választáson elért CDU-siker mély nyomott hagyott a Kohl-korszakot követően – az angol konzervatív párt Thatcher-Major időszakot követő letargiájához hasonlóan – a széteséssel, a vezető-nélküliséggel és a politikai tematika hiányával küszködő kereszténydemokrata párton belül. Ez utóbb abból is kiderült, hogy a dezorientációtól és a választók közötti népszerűségvesztéstől szenvedő CDU egyes politikusai (immár véglegesen megtörve az országos politikában korábban tabunak számító külföldi-kérdés körüli hallgatást) azóta milyen szívesen nyúlnak a bevándorlás kérdéséhez.

Utóbbi egyik szép példáját adta Jürgen Rüttgers az idén májusban általa vezetett észak-rajna-vesztfáliai tartományi választási kampány idején, amikor válaszul Schröder kancellár 2000 februárjában bejelentett zöld-kártya-akciójára, ismét a külföldiek németországi bevándorlása elleni hecckampánnyal próbálta elnyerni a szavazók kegyét.

A kormány zöld-kártyára vonatkozó tervezete egyébként önmagában is korszakosnak számít a németországi bevándorlás elmúlt két évtizedének fejleményeit követően. Ebben az amerikai mintára létrehozni kívánt rendszerben ugyanis a vendégmunkások behívásának – utóbb sokak által többszörösen is hibás politikának minősített – ötvenes és hatvanas évekbeli gyakorlatához nyúlt vissza a kancellár – ezúttal a számítás- és információ-technológiai szakemberek importját megcélozva. Schröder – az ipar vezető köreinek általános ujjongása közepette – évtizedek óta először újra 20-30 ezer szakember Németországba csábítására adott engedélyt a vállalatoknak, mégpedig azzal, hogy ezek a computer-specialisták, ha találnak állást, azonnal és soron kívül tartózkodási és munkavállalási engedélyt kapnának. Az érvelés világos volt: a német multik és középvállalatok nemzetközi versenyképességének kibontakozását hátráltatja, hogy a német gazdaságban "legalább 100 ezer" számítástechnikai szakember hiányzik.

A CDU politikai válságát a végletekig fokozó illegális pártfinanszírozási botránynak³¹ a pártra nézve katasztrofális következményeit Rüttgers a választások idején azzal próbálta meg ellensúlyozni, hogy kampánystábja a green card akció, illetve a külföldiek újabb csoportjának az országba való behívása elleni tiltakozásra szólította fel a választókat. Minden postaládába "Kinder statt Inder!" felirattal ellátott, Schröder kancellárnak címzett levelezőlapokat dobáltak be, amiket már csak alá kellett írniuk a választóknak, hogy kifejezzék aggodalmukat a Schröder-Schilly-féle politikát illetően.

Hozzá kell tenni: Rüttgers politikai érzékét dicséri, hogy az enyhén szólva is demagóg kampány-jelszó valószínűleg elérte a kívánt hatást, mert bár nyernie nem sikerült, de az előrejelzésekhez képest a CDU messze sokkal jobb eredménnyel fejezte be a választásokat. Mindezt annak ellenére, hogy a józan politikai és társadalmi erők ismét felháborodottan elítélték a CDU külföldi-ellenes kampányolási taktikáját, beleértve a zöld kártya mellett megint és határozottan síkra szálló gyáriparos köröket is.

A kormány green card rendelkezései egyébként ettől függetlenül életbe léptek, és 2000 közepétől megkezdődött az engedélyek kiadása a külföldi számítástechnikai szakemberek számára. Németország tehát ismét vendégmunkásokat toboroz külföldön, és ez az ország bevándorlási politikájában annak ellenére fordulatnak számít, hogy ezeket a zöld kártyákat szigorúan csak határozott időre³² adják ki. A szövetségi munkaügyi hivatal beszámolója szerint már az első hónap folyamán 10 ezer körüli volt a pályázó személyek száma, miközben legalább 5 ezer vállalat is bejelentette az erre vonatkozó igényét, és közel 2 ezer munkavállalási engedélyt már ki is adtak az első jelentkezőknek.

A dolgok állása

Úgy tűnik, a kormányon lévő szociáldemokrata-zöld koalíció számára eredményként könyvelhető el, hogy a bevándorlás szabályozásában végrehajtott reformintézkedéseivel sikerült éket vernie egyrészt az uniós pártok és az FDP, másrészt az uniós pártok és a különböző munkaadói szövetségek, azaz a nagytőke közé. (Emellett az sem elhanyagolható tényező, hogy a szavazati jogot nyert külföldiek tendenciájában hajlamosak az SPD-re, esetleg a zöldekre voksolni és az átlagos hazai polgárhoz képest politikailag aktívabbnak is mutatkoznak.)

A liberális párt ugyanis legalábbis nem ellenzi a bevándorlási törvényt, míg a gyáriparosok különböző szervezetei 2000 végén már ott tartanak, hogy a zöld kártya több szakmára és iparágra szóló kiterjesztésének igénye mellett a gazdaság szükségletei szempontjából már egyenesen évi 4-500 ezer fő bevándorlásának szükségességéről beszélnek.

Utóbbi érvelés hátterében az 1999-2000-es konjunktúra hatására dinamikusan bővülő német gazdaság egyes szektoraiban fellépő munkaerőhiány csillapításának, illetve a nemzetközi összehasonlításban továbbra is magasnak tekinthető német munkabérek letörésének szándéka mellett a nyugdíjrendszer finanszírozhatóságának kérdéséről szóló tanulmányokat³³ lehet még felfedezni. Utóbbi előrejelzések ugyanis – igaz, az aktuális tendenciák mechanikus extrapolációja alapján – a népesség természetes fogyásának, illetve az idősebb generációk túlsúlyba kerülésének következtében a nyugdíjrendszer finanszírozásának gigantikus problémáit vetítik előre.

Az említett tendenciák azonban nem, vagy csak részben érvényesek a Németországban élő külföldi népességre: a bevándorlók között jóval magasabb a fiatalabb korosztályok aránya, de emellett jóval szaporábbak is, mint az őslakosok. Így a folyamatosan érkező bevándorlók nemcsak ellensúlyozni tudnák a munkaképes korú lakosság fogyását, de e csoport belső összetétele is jótékonyan hatna a társadalombiztosításba befizetők számának alakulására.

Ilyen körülmények között logikusnak látszik az a feltevés, hogy a kormány várhatóan továbbviszi a reformokat, azaz egy bevándorlási törvény elfogadása gyakorlatilag már csak idő kérdése. Ennek – persze a konkrét tartalomtól függően – mélyreható következményei lennének a németországi bevándorlás jövőbeli alakulására, de a már az országban élő külföldiekre nézve is. Főleg a mai körülmények között gazdasági menekültnek tekintett és ezért kiutasított személyek lehetőségeire, valamint az országban alkalmilag, ideiglenesen vagy feketén munkát végzők jelentősebb tömegeire vonatkozólag. Továbbá egy bevándorlási törvény feltehetőleg a dologgal eddig nem foglalkozó újabb külföldi csoportok számára is felvetné a németországi bevándorlás lehetőségének kérdését.

Ugyanakkor az esélyek latolgatásakor azt is figyelembe kell venni, hogy az elveszett politikai népszerűség és szavazatok visszaszerzésének érdekében a populizmusra egyre inkább hajlamossá váló CDU/CSU ma már azon is gondolkodik³⁴, hogy a politikai palettán erőteljesen középre húzódó, vagyis jobboldali szociáldemokrata politikát folytató SPD megbuktatásához a következő, 2002-ben esedékes országos választások kiemelt kampánykérdésévé tegye a külföldiek ügyét. Emellett – különösen a keletnémet tartományok akut és krónikus gazdasági problémái közepette – szaporodnak a szélsőjobboldali csoportok lokális politikai sikerei, és ennek függvényében a külföldi-ellenes és/vagy antiszemita atrocitások száma is növekvő tendenciát mutat.

Az már csak a helyzet iróniája, hogy az említett külföldi- és bevándorlás-ellenes tendenciák felerősödése éppen olyankor következett be, amikor a külföldiek bevándorlási kedve az évtized végére kifejezetten alábbhagyni látszik³⁵. Legalábbis erről tanúskodnak a Németországból évente véglegesen eltávozó és az oda érkező külföldi állampolgárok mozgásának mérlegét megvonó statisztikák.

2. táblázat A népesség és a migrációs mérleg alakulása Németországban (1991 – 1999)
Év	Népesség*	Természetes szaporodás	Migrációs többlet		Népszaporulat
			Össz.	Külföldi
1991	80.275	-81.226	602.523	427.805	521.300
1992	80.975	-76.329	782.071	596.392	700.100
1993	81.338	-98.823	462.096	279.188	363.500
1994	81.539	-115.058	314.998	148.241	200.500
1995	81.818	-119.367	397.395	225.260	278.900
1996	82.012	-86.830	282.197	148.890	194.700
1997	82.057	-48.216	93.664	-21.768	45.200
1998	82.037	-67.348	47.098	-33.455	-20.368
1999	82.163	-75.586	201.975	118.000	126.464
* ezer főre kerekítve Forrás: Statistisches Bundesamt és Migrationbericht 1999

Források:

The Federal Government's Commissioner for Foreigners' Issues: Facts and Figures on the Situation of Foreigners in the Federal Republic of Germany, 18^th Editions , June 1999

Bericht über die Lage der Ausländer in der Bundesrepublik Deutschland, Berlin, Febuar 2000

Structural Conditions, Historical Contexts and Social Effects of Post-1945 Migration to Germany, in: Migration and Social Change in Australia, France and Germany, Edited by Michael Bommes, Stephen Castles and Catherine Wihtol de Wenden, IMIS-BEITRÄGE, Heft 13/1999

Eurostat Yearbook, Data 1988-1998, Luxemburg 2000

Inländer ohne Paß, Berliner Zeitung, 1996. november 15

Migrationsbericht 1999, Herausgeber: Beauftragte der Bundesregierung für Ausländerfragen, Berlin

Statistisches Bundesamt havi jelentései

Bevölkerungsentwicklung Deutschlands bis zum Jahr 2050, Ergebnisse der 9. koordinierten Bevölkerungsvorabrechnung, Statistisches Bundesamt, Wiesbaden 2000

Jegyzetek

¹ Közismert, hogy a korábbi nyugatnémet tervekben előirányzott jogharmonizáció helyett, végül is a nyugati jogrendszer primátusa érvényesült az újraegyesített Németországban, így a bevándorlás belpolitikai szabályozásában is a korábbi nyugatnémet törvények maradtak érvényben.

² Itt példaként elég csak a német külpolitikának a jugoszláv térség fegyveres konfliktusai kialakulásában betöltött, máig nem teljesen feldolgozott, homályos szerepét megemlíteni. Ennek lényege abban foglalható össze, hogy a jugoszláv politikai válság kitörésekor, a nyugati hatalmak között létrejött és a kialakult helyzet rendezését egy nemzetközi konferencia keretében előirányzó megállapodásokat is megszegve, Németország váratlanul elismerte a független horvát államot, amely diplomáciai aktusnak politikai elemzők ma döntő szerepet tulajdonítanak a háborús cselekmények azt követő eszkalációjában.

³ Mitteilung der Beauftragten der Bundesregierung für Ausländerfragen, Berlin, 2000. február 9.

⁴ Eustat Yearbook, 2000

⁵ Hans Olaf Henkel, a Német Iparszövetség elnökének megfogalmazása szerint. Elhangzott egy az n-tv nevű csatornán sugárzott Talk in Berlin című, a bevándorlással foglalkozó vitaműsorban, 2000. október 8-án.

⁶ Ez csak a Németországban élő török állampolgárok létszáma. A török kolónia ennél valójában népesebb, ugyanis az évtizedek folyamán a törökök egy kisebb hányadának az érvényben lévő különleges eljárások segítségével már sikerült állampolgárságot is szereznie.

⁷ A statisztikák szerint például 1962 és 1972 között mintegy 5 millió külföldi vendégmunkás érkezett az NSZK-ba, miközben ugyanebben az időszakban 3 millió távozott is az országból.

⁸ A külföldiekkel foglalkozó hivatalok nem voltak kötelesek indoklást adni, amikor valakinek elutasították a tartózkodási engedélyre, vagy annak meghosszabbítására vonatkozó kérvényét.

⁹ Szövetségi Szociális Bíróság

¹⁰ Stand und Weiterentwicklung der Integration der Ausländischen Arbeitnehmer und ihrer Familien in der Bundesrepublik Deutschland. Memorandum des Beauftragten der Bundesregierung, Bonn 1979

¹¹ Az 1949-ben elfogadott alkotmány menekültekre vonatkozó passzusában (mintegy a fasizmus idején a különböző népcsoportok ellen elkövetett bűncselekményekkel való teljes szakítás jegyében), a nyugatnémet állam arra kötelezte magát, hogy minden valamilyen oknál fogva üldözöttnek tekinthető személy ebben az országban menedékre találhat. Az "üldözöttség" fogalmának meglehetősen tág értelmezése miatt a jogi szakirodalom a német menekültügyi rendelkezéseket az egyik létező legliberálisabb megoldásként tartotta számon.

¹² Ennek kapcsán természetesen a kitelepült "németek" gondozása, ellátása egyre nagyobb erőfeszítéseket követelt a német hatóságoktól, akiknek az állampolgárokat rendesen megillető szociális juttatások mellett még valamilyen módon lakásról, munkahelyről (vagy munkanélküli segélyről) és sok esetben a német nyelvtanfolyamról is gondoskodniuk kellett.

¹³ Az egy adott évben Németországba érkező összes menekült létszámára vonatkozó statisztikák összegzése, összehasonlítása soha nem volt egyszerű feladat, mert a kilencvenes évek (gyakran változó) német menekültügyi és bevándorlási rendelkezéseiben a menekültek, menedékjogot kérők és más alapon bevándorlók olyan sok kategóriája, alkategóriája létezik, hogy – bármilyen furcsa – pontos számokhoz alig lehet hozzájutni, illetve a különböző forrásból származó számok gyakran ellentmondanak egymásnak.

¹⁴ Eustat Yearbook, 2000

¹⁵ Facts and Figures

¹⁶ A sajátosan német szerkezetű kifejezés arra akar utalni, hogy egy ország önmagát általában az érkező bevándorlókat minden további nélkül befogadó országnak tekinti-e, abban az értelemben, ahogy például az USA magát ilyennek tekintette a XIX. és a XX. század fordulójának időszakában.

¹⁷ Flughafenverfahren

¹⁸ Lásd: Bericht über die Lage…

¹⁹ Amellett, hogy a repülőtéri épületekbe bezárt személyeket elégséges ok nélkül megfosztották a szabad mozgásterüktől, ezzel az eljárással arra sem kaptak lehetőséget, hogy a kérvényüket elbíráló hivatal döntését jogi úton megtámadhassák.

²⁰ Bevándorlási törvény

²¹ Ausländergesetz

²² Kanther 1997-ben azzal váltott ki általános felháborodást, hogy az évtized egyik legkíméletlenebb (legvéresebb) akciójára adott utasítást annak az összecsődített több tízezer rendőrnek, akiknek egy az atomenergia, illetve a kimustrált fűtőelemek föld alatti tárolása ellen tiltakozó óriási tömegmegmozdulást kellett szétverniük. Az általa irányított intézkedésekről beszámoló televíziós képeken kisgyermeket a karjukon hordozó fiatal anyákat ütöttek gumibottal, illetve a jelentős számban jelen lévő, láthatóan a 70. évüket is betöltött öreg nyugdíjasokat vertek véresre a rohamsisakos rendőrök. A parlamentben az ezt követően magyarázatot, illetve Kanther fejét követelő ellenzék kérdésére az ekkor már több, mint egy évtizede a hesseni CDU titkos svájci számláit személyesen kezelő belügyminiszter kijelentette: a törvény és a rend, illetve az állam tekintélyének megőrzése érdekében továbbra is kész minden intézkedésre.

Ugyancsak Kanther belügyminisztersége idején kaptak a határőrök felhatalmazást, hogy a repülőtereken a visszatoloncolásra ítélt menekültekkel szemben lépjenek fel erőteljesebben, aminek következtében a rákövetkező hetekben az újságok több esetben számoltak be a visszainduló repülőgépekre való felszállítás közben megtörtént, később "balesetként" elkönyvelt váratlan repülőtéri halálesetekről is.

²³ Ez például azt is jelentette, hogy egy olyan, már Németországban született török fiatalembert is ki lehetett toloncolni Törökországba, akinek családja és hozzátartozói már rég Németországban éltek, vagyis gyakorlatilag egy idegen országba kellett távoznia, mégpedig a bírósági ítéletet követően azonnal.

²⁴ A Kohl-kormány ugyan később büszkén mutatta fel a menedékjogot kérők létszámára vonatkozó statisztikákat, amelyek szerint valóban csökkent a bevándorlásnak ez a formája. A menekültek számának alakulását azonban kimutathatóan legalább annyira (ha nem erősebben) befolyásolták mondjuk a jugoszláv helyzet aktuális fordulatai, mint a német rendelkezések módosításai.

²⁵ Birodalmi- és Állampolgársági Törvény

²⁶ A kettős állampolgárságra, illetve a németnek mint második állampolgárságnak az elnyerésére korábban is volt lehetőség, igaz csak rendkívül kivételes esetekben. (Például olyan politikailag üldözött személyek esetében, akik számára gyakorlatilag lehetetlen, vagy életveszélyes vállalkozás lett volna otthon elintézni, hogy hazájuk elbocsássa őket az állampolgársági kötelékből.) A korábban érvényes német jog, amely döntően még mindig az ius sanguinis talaján állt, tulajdonképpen abból az alapfilozófiából indult ki, hogy valaki vagy német, vagy nem német.

²⁷ A háború után kialakult nyugat-német politikai rendszer felépítését a mai napig is annyira áthatja a föderalizmus elve, hogy ez még a nagy néppártok belső struktúrájában is érvényesül. Utóbbi például a tartományi pártszervezetek olyan típusú önállóságában is jelentkezik, amelynek értelemében az egyes tartományokban működő helyi szervezetnek – természetesen bizonyos keretek között – szabad keze van a kampány kialakításában (helyi finanszírozás mellett), valamint választási győzelem esetén a helyi viszonyoknak megfelelő koalíciós partner kiválasztásában is. Ez az oka annak is, hogy a központi kormány összetételétől függetlenül, szinte mindenféle lehetséges kombináció előfordul a tartományi kormánykoalíciókban.

²⁸ Feltűnést keltett például, hogy a frankfurti kampányzáró nagygyűlésen szokatlan módon nem jelent meg Kohl frissen megválasztott utódja, a CDU új vezére, Wolfgang Schäuble. Ezzel szemben ott volt és beszédet mondott Edmund Stoiber, a bajor CSU elnöke.

²⁹ A hesseni CDU külföldiek ellen irányuló politikai kampánya természetesen csak korlátozott nemzetközi visszhangot váltott ki, hiszen csak egy tartományi választásról volt szó. De talán mégsem túlzás azt állítani, hogy az első volt abban a sorban, amelynek a svájci országos választások mellett az osztrák események jelentették a következő etapját. Egy jelentős különbség azonban mindenképpen figyelmet érdemel: nevezetesen az, hogy a Koch-kabinet a választások után leállt mindenféle külföldi-ellenes retorikával, tehát ebben az esetben tisztán csak a szavazatok megszerzése érdekében használták fel a lakosság körében lappangó külföldi-ellenes hangulatot.

³⁰ Szabadon: "Inkább a gyermekeinket, mint indiaikat" Ezzel a hangzatos szlogennel arra céloztak, hogy a kormány inkább a német gyerekekből képezzen ki számítástechnikusokat, azaz az oktatási kiadásokat növelje, mintsem hogy más országokból, például a nemzetközi hírű és magas presztízsű, de otthon csak keveset kereső szakembergárdával rendelkező Indiából toborozzon informatikusokat, akiktől a német újságok azt várták, hogy a green card akcióval élve nagyobb számban jelentkeznek majd németországi állásokba.

³¹ Mint ismeretes, a közelmúltban egy a CDU vezető köreibe tartozó politikus barátaival máig ismeretlen okból leszámolni szándékozó kanadai-német gyáriparos bejelentése nyomán a háború utáni NSZK történetének legsúlyosabb korrupciós botránya robbant ki 1999-ben, amelynek középpontjában maga a nagy "országegyesítő" korábbi kancellár, Helmut Kohl állt. Az időközben feltárt adatok szerint ugyanis Kohl, Schäuble, illetve Kanther hesseni pártfőnök éveken át fogadott el a nagyipar egyes képviselőitől többszázezer márkás összegeket, amelyeket nem tüntettek fel a párt nyilvántartásában, hanem – végül milliós nagyságrendeket elérő summát – titkos svájci számlákon helyeztek el. A rendelkezésre álló anyagok szerint a Kohl-kormány egyes kül- és katonapolitikai, hadipari szállításokra vonatkozó és privatizációs döntéseit igazította a pártot illegálisan támogató cégek érdekeihez. Bár a botrány már a Kohl-korány 1998-as bukását követően robbant ki, az mégis rendkívül súlyos károkat okozott a CDU-nak, amelynek tiszteletbeli elnökségéről Kohl-nak le is kellett mondania.

³² Jelenleg 5 évre kaphat valaki ilyen típusú munkavállalási engedélyt Németországban.

³³ Az egyik modellszámítás szerint a 2050-ig terjedő időszakban a mai 82 millióról bevándorlás nélkül 59-re, évi 100 ezer fő nettó bevándorlóval számolva 65-re, évi 200 ezer fős pozitív migrációs mérleggel számolva pedig 70 millióra csökken Németország lakossága. (Lásd Bevölkerungsentwicklung…)

³⁴ Friedrich Merz, a CDU új fiatal csillaga (frakcióvezető a Bundestagban) 2000. októberében jelentette be hasonló szándékait, amit azonban a pártvezetés többi tagja egyelőre elég hűvösen fogadott. Ezzel szemben egyöntetű támogatásra talált a gondolat Edmund Stoiber-nél és a CSU-ban!

³⁵ Az 1999-ben ismét pozitívra fordult szaldó kialakulásában vélhetőleg egyszeri, de döntő szerepet játszott a koszovói bombázás. Ezért általánosságban a 1999-es adat ellenére is tartható a megállapítás.

A tanulmány egy 1998-ban végzett reprezentatív felmérésen alapul, melynek során Bulgáriában, Magyarországon és Csehországban 1000-1000 embert kérdeztek meg. A vizsgált országok között szignifikáns különbségek mutatkoztak. A migrációra gondoló fiatal nők aránya Csehországban mutatja a legnagyobb értéket 59 % -kal, ezután következik Magyarország (53%), majd Bulgária (38%). A haza elhagyásának fő mozgatórugói nyugat- és közép-európai barátok/barátnők, illetve más külföldi kapcsolatok. A munkanélküliség legfőképp azon országokban játszik szerepet, ahol magas a fiatalok között a munkanélküliségi ráta.

1. Bevezetés

A tanulmány célja az volt, hogy adott országokban felmérje 18 és 30 év közötti nők migrációs hajlamát. Az elemzés egy 1998-ban, poszt-kommunista kelet- és közép-európai országokban potenciális kivándorlók körében végzett kutatáson alapul, amely egy, a vizsgált országokban a leánykereskedelem megakadályozását célzó, felvilágosító kampány tervezésének alapjául szolgált. A kivándorlás pontos értelmezésével a kampány célcsoportja meghatározható.

Sokáig az volt a felfogás, hogy a fiatal férfiak úttörő szerepet játszanak, és a nők csak a családegyesítés szándékával követik őket. Ez volt a valós helyzet a második világháború után Európában, amikor számos európai ország vendégmunkásokat alkalmazott (Fassmann /Münz 1994). Ezzel szemben egyre több jel mutat arra, hogy a nők önálló kivándorlása is megjelent, ami férfiaktól független és bizonyos piaci rések betöltésére szolgál.

2. Gazdasági feltételek és migráció

A vizsgált országok a reálszocializmus vége óta különböző utakra léptek, melyek a migrációs hajlamban is tükröződnek. Kétféle mérőszám típust különböztethetünk meg: elsőként az olyan objektív makroökonómiai tényezőket, mint a bruttó hazai termék, a jövedelem vagy a munkanélküliségi ráta; másodsorban a szubjektívgazdasági tényezőket, mint a megelégedettség múlthoz viszonyított szintje vagy az érzés, hogy a megélhetéshez elegendő a jövedelem.

Míg a gazdasági jólétet általában az objektív gazdasági mérőszámokkal jellemzik, a migrációs hajlandóság vizsgálatánál a szubjektív mérőszámok is jelentős szerepet játszanak. Ha az emberek saját gazdasági helyzetüket lehangolónak találják, könnyebben barátkoznak meg a kivándorlás gondolatával, még ha egyébként hazájukban a helyzet kielégítő is.

1. sz. táblázat: Munkanélküliségi ráta 1997-ben
	Munkanélküliség (%)
Bulgária	13,7
Magyarország	10,4
Csehország	5, 2
Forrás: EBRD Transition Report 1998

Az 1. sz. táblázatban látható, hogy Csehországban a legmagasabb az egy főre jutó jövedelem nagysága, s az utóbbi időkben tapasztalt visszaesés ellenére a jólét növekszik és a munkanélküliség alacsony szinten marad. A hosszú közös határ Németországgal lehetővé teszi a „kalandozásokat". A szubjektív mérőszámok azt mutatják, hogy az emberek egyre jobban meg tudnak élni a fizetésükből és a csehek/cseh nők többsége jobban érzi magát, mint a múltban. (1. sz. ábra)

 

Magyarország gazdasági szempontból a posztkommunista országok között éllovasnak számít. Az egy főre eső jövedelem magas, és – mint Csehország – Magyarország is az Európai Unió következő bővítésének tagjelöltje. A munkanélküliségi ráta azonban magasabb, mint Csehországban, és a gazdasági jólét szubjektív mutatószámai is alacsonyabbak a cseh értékeknél. Sokan érzik úgy, hogy 1980-ban jobban éltek, mint most, és sokuknál a szocialista rendszer összeomlásának következményeként csökkenő életszínvonalat nem kompenzálja a növekedő jólét. Míg a cseh nők kevesebb, mint fele véli, hogy régebben (a másik rendszerben) jobban élt, addig a bolgár nők több, mint 60%-a, a magyar nőknek pedig 72%-a érzi ezt. Ezért a magyar nők jelentős része számára a gazdasági összeomlás meghatározó a migráció szempontjából, holott Magyarország egy viszonylag sikeres rendszerváltó ország. A kivándorlás célja az életszínvonal megőrzése.

Bulgária a kevésbé sikeres rendszerváltók közé tartozik. Az életszínvonal általánosan csökkent, a jövedelmek alacsonyak, a munkanélküliségi ráta magas. A szubjektív mutatók szerint a bolgár nők úgy érzik, a múltban jobban éltek, és csak 17% van abban a helyzetben, hogy a rendszeres fizetésből meg tudjon élni, míg ez az arány Csehországban 58%, Magyarországon 49%. Ennek az általános gazdasági hanyatlásnak 1996/97-ben drámai következményei lettek, amikor a gazdaság teljesen összeomlott és hiperinfláció alakult ki. A felmérés során gyűjtött statisztikai adatok alapján a 30 év alatti bolgár nők 62%-a nem rendelkezik önálló jövedelemmel.

Azt feltételezhetnénk, hogy az otthoni rossz gazdasági helyzet olyan tényező lehet, ami az embereket a kivándorlásra buzdítja, ugyanakkor a statisztikai adatok ezt nem támasztják alá. Csehországban, a gazdaságilag legjobb helyzetben levő országban a legnagyobb a potenciális kivándorlók száma. A 30 év alatti nők 59%-a mutatott hazája elhagyása iránt érdeklődést. Magyarországon ez 53%, Bulgáriában 38%. Ennek okait a későbbiekben tárgyaljuk.

3. Rövid és hosszú távú kivándorlás

A kutatás időbeli kiterjedésük szerint többféle kivándorlást különböztetett meg. Azokat az embereket, akiket a néhány hetes külföldi munkavállalás, illetve pár hónapos kint tartózkodás érdekel, „potenciális rövid távú kivándorlóknak" nevezzük. Azok, akik országukat több évre akarják elhagyni, hogy külföldön pénzt keressenek, „potenciális hosszú távú kivándorlóknak" hívjuk. Csehországban a legtöbb fiatal nő potenciális rövid távú kivándorló (54%), csak 28%-uk számít potenciális hosszú távú kivándorlónak. Magyarországon ez az arány 48% : 30% – kisebb számok, de a viszony azonos. Bulgáriában ez épp fordítva van. A fiatal nőknek csak egynegyede (23%) számít rövid távú kivándorlónak (a potenciális hosszú távú kivándorlók aránya 34%). Ez talán annak tulajdonítható, hogy a bolgár nőknek mind földrajzi, mind jogi szempontból nehezebb országukat elhagyni, mint a cseheknek vagy a magyaroknak. A bolgár nők szempontjából, ha egy ilyen utazásra vállalkoznak, a költségek tekintetében is ésszerűbbnek tűnik hosszú távú kivándorlással számolni.

 

2. sz. táblázat: A kivándorlás különböző típusai a fiatal nők körében (%-ban)
	Rövid távú migráció	Hosszú távú migráció	Összes migráció *
Bulgária	23	34	38
Magyarország	48	30	53
Csehország	54	28	59
* Ez a szám nem az első két oszlop összege, mert egy személy akár mindkét kategóriába is tartozhat.

Ezen túlmenően létezik egy másik magyarázat is, ami hosszabb kifejtést igényel. Az egyes országokban különböző típusú kivándorlások léteznek. Azokban az országokban, ahol a lakosság többsége nem tud megélni a fizetéséből, a materiális okok meghatározóak lehetnek a kivándorlás szempontjából. Ilyen pl. a munka miatti kivándorlás, mivel máshol többet tudnak keresni, mint saját országukban. Ez Bulgáriára igaz lehet. Növekvő jólét és a bérből és fizetésből megélni tudók körének növekedése esetén „poszt-materiális" kivándorlással találkozunk. Ebben az esetben nemcsak kedvezőbb kereseti lehetőségekről, hanem kalandról és élménygyűjtésről, azaz poszt-materiális értékekről van szó.¹ Ingelhart tanulmánya szerint leghamarabb a fiatalok veszik át a poszt-materiális értékeket. Ez sok cseh és magyar nőre vonatkoztatható.

Jelen tanulmányban a rövid és hosszú távú kivándorlókat összevontan vizsgáljuk, mert együttes számuk nagyon alacsony (127 fiatal nő Csehországban, 69 Magyarországon és csak 37 Bulgáriában). A diagrammok összeállításánál a 30 alatti kivándorlásra hajló nőket az összes többivel állítottuk szembe. Ezáltal a különböző releváns tényezőkről kap képet az olvasó.

A külföldön jártak közül a cseh nők állnak az élen, 17%-uk már élt valamennyit az Európai Unióban, 10%-uk Kelet-Európában, 3%-uk a volt Szovjetunióban és további 5% más országokban (USA, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland).² A csehek mögött második helyen a bolgárok állnak, legtöbbjük ugyan a volt Szovjetunió területén élt. 11%-uk már élt egy EU-országban, 6%-uk kelet-európai országban, 14%-uk a volt Szovjetunióban és 7%-uk más országban. A magyar nők közül, akiknek nagy része még soha nem élt külföldön, 5% volt EU-országban, 1% Kelet-Európában, 1% az Újvilágban és 1% más országokban. Legalább néhány cseh nő valóra váltja kivándorlási vágyait, bizonyos fokig a bolgár nők is megvalósítják ezeket. Minthogy a felmérés a megkérdezettek saját országában zajlott, nyilvánvalóvá válik, hogy bár sokan éltek már külföldön, de visszatértek hazájukba.

4. Célországok

A fiatal cseh nők, akik külföldön akarnak dolgozni, Nagy-Britanniát jelölik meg elsődleges célországként (58%). Ez leginkább arra visszavezethető, hogy egy ideje nagyon sok cseh lány dolgozik baby-sitterként Nagy-Britanniában, illetve hogy oda baby-sirter-vízumot kaphat. Ezzel szemben a magyar és bolgár nők számára Németország a kedvelt célország, amelyet az Egyesült Államok, Ausztria és Franciaország követ. A megkérdezett cseh nők jóval több meglátogatni kívánt országot adtak meg, ezek között kelet-európai országokat is, mint Szlovákia, Magyarország, Lengyelország, Szlovénia. A migrációra kész magyar és bolgár nők azonban csak kevés országra korlátozzák szándékukat, melyek között nem szerepel kelet-európai. Ezek alapján materiális és poszt-materiális kivándorlásra következtethetünk. A cseh és magyar nők számára Ausztria és Németország fontos országok, mert szomszédos államok. Akiket közülük a migráció gondolata foglalkoztat, azoknak az Újvilág országai fontosabbak, mindamellett, hogy ebben a csoportban is megjelenik Németország, mint egy fontos célország.

5. Migrációs index

Sokan mutatnak érdeklődést a migráció iránt, de hányan hagyják el ténylegesen országukat? Hogy meggyőződjünk a kijelentések komolyságáról, kilenc erre irányuló kérdés került a kérdőívbe. Ezek főképp konkrét előkészületekre kérdeznek rá, mint pl. a célország nyelvének elsajátítása, szakmai képesítés megszerzése, a célország életkörülményei ismeretének mértéke s a szálláskeresésre és a tartózkodási engedély megszerzésére irányuló törekvések. A válaszokat egy indexben foglaltuk össze, melyet egy 0-tól 9-ig terjedő skálán ábrázolunk, ahol a 0 azt jelenti, hogy egyáltalán nem történtek előkészületek, míg a 9 azt mutatja, hogy minden, a kérdőívben felvázolt irányban megtörténtek a megfelelő lépések.

Ezek alapján Csehországban és Bulgáriában több konkrét előkészítő lépést tettek meg, mint Magyarországon.

Minden egyes ország esetében a 30 alatti migrációra hajló nő indexét a többi, ugyanebbe a korosztályba tartozó nőével hasonlítottuk össze. Az eredmények néhány feltűnő eltérést mutatnak. Természetesen azok, akik a külföldi munka iránt leginkább érdeklődnek, tették meg a legtöbb konkrét lépést – a potenciális kivándorlók indexe mindig magasabb, mint a nem-kivándorlóké. A fiatal bolgár nők, együttesen alacsony index-értékeik ellenére, több erőfeszítést tettek, mint a két másik országot képviselő nők, hogy megvalósítsák kivándorlási terveiket. Második helyen Csehország áll, míg Magyarországon a potenciális kivándorlók alig tettek előkészületeket. Magyarországon nincs is feltűnő különbség a kivándorlók és a nem-kivándorlók között. Ezek alapján feltehetjük, hogy a bolgár és a cseh nők kivándorlási tervei realisztikusabbak, mint a magyar nőkéi.

6. Szociális hálók

A szociális hálók fontos szerepet kapnak a kivándorlási forgatókönyvek kialakításakor. A potenciális kivándorló nőknek sokkal gyakrabban volt külföldi ismerősük, mint a többi fiatal nőnek, és a legfontosabb tényezőnek a külföldi ismerős bizonyult.

Csehországban és Magyarországon azok a fiatal nők, akiknek külföldi ismerőse van, kétszer olyan érdekeltek a kivándorlásban, mint társaik (Csehországban a kivándorlók 36%-ának van ismerőse Nyugaton, míg a kivándorlásban nem érdekeltek csak 18%-ának; Magyarországon ez az arány: 41% : 23%). Bulgáriában ez a különbség még nyilvánvalóbb: a Nyugat iránt érdeklődő fiatal nők 31%-ának van ott ismerőse, míg a többiek közül csak 5% ismer valakit külföldön.

A megkérdezett bolgár nők főképp más közép- és kelet-európai országokból ismernek embereket, akik terveik megvalósításában közre tudnak működni, még ha nem is az ő országuk a célország. Szintén sok cseh nőnek van barátja, rokona közép- és kelet-európai országokban, és magától értetődő, hogy az ismerősök többsége Szlovákiában él. Egy nő a megkérdezettek közül oda akart kivándorolni. Bár a magyar nők számára a közép- és kelet-európai ismerősök szerepet játszanak a kivándorlásban, de egyetlen közép- és kelet-európai országot sem neveztek meg célországként. Itt tehát az figyelhető meg, hogy bár a közép- és kelet-európai ismerősök a magyaroknál éppúgy, mint a bolgároknál, erősítik a kivándorlási hajlamot, paradox módon azonban ezek az országok nem tartoznak a potenciális kivándorlók által megjelölt célországok közé. Másrészt a cseheknél ezek a barátságok kis szerepet játszanak, bár az ismerősök származási országait mint célországot megnevezték. Arra lehet következtetni, hogy az ilyen saját országon kívüli szociális hálózatok, még ha nem is Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban lakók alkotják, segítik a kivándorlást, legfőképp Bulgáriában.

7. Mozgatórugók

A fiatal bolgár nők meg vannak győződve arról, hogy külföldön jobbak az életkörülmények; majdnem az összes potenciális bolgár kivándorló ezen a véleményen van (94%). Tehát a bolgár nők esetében a materiális indokok nagy szerepet játszanak. A cseh és magyar nők közül csak kevesebb gondolja, hogy a külföldi életkörülmények jobbak, eszerint tehát nem ez a migráció fő mozgatórugója, vagy legalábbis kevésbé jelentős, mint Bulgáriában.

A külföldi pénzkereset Bulgáriában az egyik legfontosabb motiváció. A potenciális kivándorlók 95%-a saját maga nyilvánítja ezt fő mozgatórugónak. Magyarországon is ez a helyzet, ha kisebb mértékben is, mint Bulgáriában. Csehországban ezzel ellentétben nincs különbség a kivándorlók és a nem-kivándorlók külföldi kereseti lehetőségekre vonatkozó vélekedései között. Ez Csehország esetében ismét a poszt-materiális kivándorlásra enged következtetni.

Mások kedvező tapasztalatai is szerepet játszanak a fiatal nők döntéseiben, főképp a cseh és a magyar nőknél. Bulgáriában a kivándorlóknak csak 41%-a értékeli más nők tapasztalatait kedvezőnek, nem-kivándorlók esetében ez az arány nagyjából azonos. E tényező kapcsán a magyar nők körében mutatkozik a legnagyobb eltérés, ahol a kivándorlók 68%-a, míg a nem-kivándorlóknak csak 37%-a ítéli mások tapasztalatait pozitívnak. Mások kedvező tapasztalatai tehát a mozgatórugók egyikét adják, legalábbis a két közép-európai országban, Bulgáriában már kevésbé.

Magyarországon és Bulgáriában a munkaerő-piaci lehetőségek felmérése nagy szerepet játszik a döntésben: a potenciális bolgár kivándorló nők 66%-a, míg a többieknek csak 27%-a ítélte munkaerő piaci lehetőségeit a döntés szempontjából fontosnak. Magyarországon a kivándorlóknak csak 62%-a, tehát a bolgároknál valamivel kisebb arányban, értékelte munkaerő piaci lehetőségeit jónak. Csehországban még kevesebben gondolták, hogy jók az elhelyezkedési esélyeik, tehát ez a kivándorlásukban kisebb szerepet játszik.

A fiatal bolgár nők esetében a személyes és politikai szabadság hiánya is fontos kivándorlási ok (a potenciális kivándorlók 58%-a áll szemben a nem-kivándorlók 21%-ával). Mivel a legtöbb fiatal bolgár nő nem rendelkezik saját jövedelemmel, és családjuknál laknak, feltehető, hogy inkább a személyes, mint politikai szabadságról van szó, akkor is, ha ez utóbbi területén Bulgáriának Csehországhoz és Magyarországhoz képest van mit behoznia (Rose / Mishler / Haerpfer 1998). Ennek ellenére a cseh nők 42%-a akar ilyen okokból kivándorolni. Ebből a szempontból Csehországban nincs különbség a kivándorlók és a nem-kivándorlók között. Magyarországon a potenciális kivándorlók 49%-a adta meg kivándorlási okként a külföldön szélesebben gyakorolható személyes és politikai jogokat, nem-kivándorlók esetében ez csak 33% volt. Ez a tényező tehát Bulgáriában kiemelkedő szerepet játszik.

Egy további tényező, ami Magyarországon a kivándorlást erősíti, az etnikai konfliktusok erőteljes érzékelése. Ez a potenciális kivándorlók 54%-ra igaz (szembe a nem-kivándorlók 32%-ával). Bulgáriában is szerepet játszik ez a probléma, de kisebb mértékben (25% : 12%). Csehországban ez a tényező kevésbé jelentős, a másik két országgal ellentétben a nem-kivándorlók is érzékelik ezt a problémát (25% : 19%).

Egy másik kivándorlási motívum Bulgáriában és Magyarországon a gazdasági helyzet pesszimista értékelése, Csehországban már kevésbé. A magyar és bolgár kivándorlók közel kétharmada meg van győződve arról, hogy a gazdasági helyzet tovább fog romlani, a nem-kivándorlók között Bulgáriában a nők 34%-a, Magyarországon 40%-a van ezen a véleményen. Csehországban csak kevéssel több potenciális kivándorló van ezen az állásponton, mint nem-kivándorló. Összességében ez a szempont Csehországban, ellentétben Bulgáriával ós Magyarországgal, nem játszik döntő szerepet.

Térjünk át azokra az okokra, amelyek az ország elhagyása ellen hatnak. Ennek kapcsán a három országban jelentős eltérések mutatkoznak. Bulgáriában nagyon kevesen érzik úgy, hogy megfelelő munkahellyel és kielégítő pénzügyi háttérrel rendelkeznek (a kivándorlók 28%-a, a nem-kivándorlók 17%-a). Magyarországon az elégedettek száma közel 50%, Csehországban két ötöd. Ugyanakkor kiderült, hogy ez a tényező nem megfelelő a kivándorlók és nem-kivándorlók megkülönböztetésére. Csehországban az értékek a két kategóriában közel azonosak, míg Bulgáriában azok a nők, akik elégedettek munkájukkal, több esetben tervezik a kivándorlást. A magyar nők számára a rossz munkakörülmények és a kedvezőtlen pénzügyi helyzet nem jelent kivándorlási okot.

Sok cseh és magyar nő, kivándorlók és nem-kivándorlók, a kivándorlás veszélyeit visszatartó okként értékelik. A nem-kivándorlók azonban inkább készek ezek elismerésére. A bolgárok közül a kivándorlók 31%-a, a nem-kivándorlók 20%-a tekinti a

veszélyeket visszatartó tényezőnek. Megállapíthatjuk tehát, hogy a lehetséges veszélyek és kockázatok Bulgáriában nem hatnak a kivándorlás ellen, ugyanakkor Magyarországon és Csehországban erőteljesen.

A kivándorlás ellen szólhatna az embert külföldön érő diszkriminációtól való félelem is. A magyar és a cseh nők a nemzetiségük miatti diszkriminációt visszatartó erőként tekintik (Magyarországon a kivándorlók 48%-a a nem kivándorlók 60%-ával szemben, Csehországban pedig 44% az 55%-kal szemben). Bulgáriában azonban a kivándorlók körében gyakrabban (59%) merül fel ez a félelem, mint a nem-kivándorlók esetében (52%), bár a fiatal nők többsége úgy gondolja, hogy az ő nemzete külföldön diszkriminációval szembesülne. Ezért a diszkriminációtól való félelem cseh és magyar nőket visszariaszthatna a kivándorlástól, Bulgáriában azonban ennek nincs kihatása.

A hazában maradás egy további oka lehet az illegalitásban éléstől való félelem. Itt is jelentős különbségek mutatkoznak az egyes országokban. A cseh nőknek csak mintegy egyharmadát tántorítják el a jogi nehézségek, és ebben szinte semmi különbség nincs a kivándorlók és a nem-kivándorlók között. Ezzel ellentétben a bolgár nők nagy része tisztában van ezekkel a problémákkal. Míg az illegális lét a magyarok nagy részét elrettenti (a kivándorlók 51 %-a tart ettől, a nem-kivándorlók 61 %-aval szemben), a bolgár nők között a potenciális kivándorlók nagyobb százaléka van tisztában ezzel a problémával, mint a nem-kivándorlók. A jogi nehézségek tehát néhány magyart eltántoríthatnak a kivándorlástól, a cseheket és a bolgárokat azonban nem.

Minden nő számára fontosak a családi és baráti kapcsolatok, ugyanakkor nincs hatásuk a kivándorlási tervekre. Bulgáriában és Csehországban a családjukkal nagyon szoros viszonyban álló nők még gyakrabban gondolnak a kivándorlásra, míg a magyar nők közül főképp azok játszanak a kivándorlás gondolatával, akiknek lazák a családi kötelékeik. Az erős szociális kapcsolatok tehát nem jelentenek súlyos érvet a kivándorlással szemben. Már régebbi vizsgálatokból is kitűnt, hogy sokan „családi stratégia" segítségével boldogulnak, csekély mértékben Magyarországon is.³ Ennek alapján valószínű, hogy sok fiatal nő azért megy külföldre, hogy családjának pénzt keressen.

Vizsgáljuk meg a kérdést, milyen szerepet játszik az a feltevés, hogy a gazdasági helyzet javul a kivándorló saját országában. Úgy tűnik, hogy a gazdasági optimizmus alig néhány bolgár nőt tart vissza a kivándorlástól. Csak egyharmaduk optimista a gazdasági helyzetet illetően. Magyarországon ez az arány kétharmad, míg Csehországban, az egész népességre jellemző visszafogott várakozásoknak megfelelően, kisebb az optimizmus (Wallace 1998). Csehországban és Magyarországon ezek szerint visszatartó tényező a gazdasági fellendülés reménye, Bulgáriában pedig csak kis mértékben játszik ez szerepet.

Mások rossz tapasztalatai sok cseh nőt tántorítanak vissza. A kivándorlók 13%-a, a nem-kivándorlók 28%-a hallott már negatív élményekről, Magyarországon a kivándorlók 25%-a, a nemkivándorlók 38%-a értesült ilyesmiről. Bulgáriában csak minden tizedik nő tud rossz tapasztalatokról. A kivándorlók és nem-kivándorlók között nincs különbség ebben a tekintetben. Ez azt jelenti, hogy a fiatal nők kivándorlási hajlama csökkenthető lenne, ha a nyilvánosság tudomására jutnának az ilyen tapasztalatok. Ez főképp Bulgáriában szükséges.

8. Az elvándorló nők szociális és geográfiai jellemzői

8.1 Képzettség

Bulgáriában képzettségük alapján két teljesen eltérő potenciális kivándorló csoport létezik. Az első csoportba azok a nők tartoznak, akik csak alapfokú képzettséggel rendelkeznek. Ezek a nők különösen ki vannak téve annak a veszélynek, hogy szexuális kizsákmányolás áldozatai legyenek. A második csoportba azok tartoznak, akik felsőfokú végzettséggel rendelkeznek.

Magyarországon a kivándorlási hajlam összefüggésben áll a képzettségi szinttel, egyenes arányban növekszik; Csehországban ugyanakkor azon nők körében gyakoribb a kivándorlás, akik csak alapfokú képzettséggel bírnak, sokkal gyakoribb, mint a felsőfokú végzettségűek körében.

8.2 A háztartás mérete

Bulgáriából főképp azok a nők akarnak kivándorolni, akik nagycsaládokból származnak. Csehországban hasonló a helyzet. (A magyaroknak nem tették fel ezt a kérdést.) Ennek okaként esetleg a szűkös otthoni lakáskörülményeket nevezhetnénk meg. Másrészt „családi stratégiával" is magyarázhatjuk, ami azt célozza, hogy a külföldön dolgozó családtagok segítsék az otthon maradottakat.

 

3. sz. táblázat: A háztartás mérete
	1-2 fő		3-5 fö		Több mint 5 fő
	Kivándorlók	Többiek	Kivándorlók	Többiek	Kivándorlók	Többiek
Bulgária	8	13	78	78	14	0
Csehorsszág	16	20	81	80	3

Mindhárom ország esetében több kivándorló nő származott nagyvárosi környezetből, mint vidékről. Ez azon múlhat, hogy a városokbán több kivándorlásra vonatkozó információ hozzáférhető, és a nők ott magasabb anyagi elvárásokat fogalmaznak meg. Csehország fővárosában több kivándorló, mint nem-kivándorló nő van (13% a 3%-kal szemben), a többi nagyvárosban azonban a nem-kivándorlók vannak többségben (38% a 23%-kal szemben). Magyarországon is egyértelműen több kivándorló származik városi központokból, mint kis falvakból; Bulgáriában a legtöbb kivándorló a fővárosból jön, valamivel kevesebben a kisebb városokból és legkevesebben vidékről.

 

4.sz táblázat: A lakóhely népessége
	<5.000 fő		5.000-50.000 fő		>50.000 fő		Főváros
	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek
Bulgária	16	32	30	20	22	38	32	10
Magyarország	25	40	33	29	22	15	20	16
Csehország	30	33	34	28	23	38	13

 

Bulgáriában főleg a tanulók és a munkanélküli nők akarnak kivándorolni. Az ebben a felmérésben résztvevők egy alcsoportján 1998-ban Bulgáriában végzett kvalitatív vizsgálat alapján kijelenthetjük, hogy a legtöbb családban a fiatalok munkanélküliek voltak és végzésük után még soha nem álltak foglalkoztatásban.⁴ A fiatalok munkanélkülisége Bulgáriában különösen magas, a teljes munkaidejű foglalkoztatás csökkenthetné a kivándorlást.

Csehországban nagyon sok tanuló van a potenciális kivándorlók közt, holott ebből a szempontból nincs különbség a kivándorlók és a nem-kivándorlók között. Csehországban a fiatalok munkanélküliségi rátája viszonylag alacsony, ezért nincsenek is a fiataloknak olyan erőteljes jövőhöz kapcsolódó félelmeik, mint például Bulgáriában. Csehországban a teljes munkaidős foglalkoztatás a saját országban maradás egyik oka. Ezt a kérdést nem tették fel Magyarországon.

 

5. sz. táblázat: Foglalkoztatás
	Teljes munkaidős		Részidős		Tanuló		Háztartásbeli		Munkanélküli
	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek
Bulgária	30	32	8	8	30	17	11	18	22	18
Csehország	32	40	5	5	46	38			18	1

 

8.5 Jövedelem

A háztartások jövedelme döntő hatással van a fiatal nők kivándorlási hajlamára. A háztartások bevételeit négy csoportra osztottuk, hogy a háztartási és a személyes jövedelmek között összehasonlítást lehessen végezni. Legfőképp nem az alacsony jövedelemmel rendelkező háztartásokból származó nők hajlanak a kivándorlásra. Mint ahogy a 6. sz. táblázat mutatja, a kivándorló nők 59%-a magas jövedelmű családokból származik, velük szemben az alacsony jövedelmű családokból származó 29% áll. Ez a minta érvényesül Magyarországon is, ahol a kivándorlók 39%-a magas jövedelmű családokból jön, és csak 29% alacsonyabb jövedelmű családokból. Csehországban is ilyenek az arányok, 28%-kal, illetve 15%-kai.

Magyarországon az a tendencia is megfigyelhető, miszerint az alacsony jövedelmű családokból származó nők is nagyobb mértékben vándorolnak ki, ami materiális migrációra enged következtetni. Mindemellett a magas jövedelmű családokból származó nők szintén ki akarnak vándorolni. A kevésbé előnyös anyagi körülmények közül jövő fiatal nők különösen veszélyeztetettek, hogy szexuális kizsákmányolás áldozatai lesznek, minthogy külföldön az utazáshoz és a lakhatáshoz pénzre van szükségük.

Tükröződik-e vajon mindez a személyes jövedelmekben? Ezt a kérdést csak Bulgária és Magyarország esetében vizsgáltuk, de az eiőbb felvázolt tendencia éppen fordítva érvényesül: Bulgáriában a saját jövedelemmel nem rendelkező nők – Bulgáriában ez a nők 62%-a! – mutatnak inkább a kivándorlás iránt érdeklődést. Magas jövedelmű fiatal bolgár nők nem akarnak kivándorolni. Magyarországon is főként az alacsony jövedelmű nők gondolkoznak kivándorláson. Mindenesetre meg kell jegyeznünk,

hogy olyan országokban, ahol általánosan alacsony a jövedelemszint és a nők jövedelme különösen alacsony, a személyes jövedelem nem egészen megfelelő mutató. Bulgáriában nagyon sok háztartás függ a fekete, ill. szürkegazdaságtól, ezáltal próbálnak a felszínen maradni. Ez kevésbé érvényes Magyarországra és Csehországra. Egy fiatal nő anyagi helyzete attól is függ, hogy milyen típusú háztartásban él, ezért a háztartás jövedelme nem megfelelő mutatószám.

A magas jövedelmű háztartásokból származó nők tehát jobban hajlanak a kivándorlásra, aminek valószínűségét az alacsony személyes jövedelem még növeli, mivel hátrányban érzik magukat az ilyen háztartásokban. A személyes jövedelem hiánya összességében ezekben az országokban egy olyan tényező, ami a fiatal nők kivándorlási hajlamát növeli.

 

6. sz. táblázat: A háztartások jövedelme
	Alacsony		Átlag alatti		Átlag feletti		Magas
	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek
Bulgária	6	10	9	14	25	39	59	29
Magyarország	22	26	15	19	26	36	37	19
Csehország	0	0	42	58	29	28	28	15

8.6 Családi állapot

A családi állapot a fiatal nők kivándorlási hajlamának vizsgálata esetén egy további fontos szempont. Az egyedülálló és elvált fiatal nők nagyobb mértékben találhatók a kivándorlók között, mint házasok. Közép- és Kelet-Európában a nők a szocializmus összeomlása óta egyre később mennek férjhez. Ennek a jelenségnek az egyik megnevezett oka az utazás és a karrier utáni vágy. Ugyanakkor az előreláthatatlan gazdasági fejlődés is.

 

7. sz. táblázat: Családi állapot
	Hajadon		Házas		Elvált
	Kivándorlók	Többiek	Kivándorlók	Többiek	Kivándorlók	Többiek
Bulgária	57	48	35	48	8	2
Magyarország	55	40	36	48	4	3
Csehország	72	50	28	45	0	3

 

9. Honnan származnak a potenciális kivándorlók?

Bulgáriában a legtöbb potenciális kivándorló Szófiából származik. A második legnagyobb városból, Plovdivból is sokan jönnek (16%). Ebből következik, hogy a legtöbb kivándorló általában a legnagyobb városból származik, tehát nem a bolgár határmenti régiókból.

Magyarországon is a fővárosból származik a legtöbb kivándorló, Csehországban ez a tendencia nem érvényesül ennyire, ott a legtöbb kivándorló az osztrák/német határterületekről és Észak-Bohémiából, egy Kelet-Németországgal határos régióból származik, melyet a gazdasági hanyatlás sújt. Csehországban tehát a nyugati államokkal határos területekről származnak elsősorban a kivándorolni vágyók.

10. Következtetések

1. A kivándorlók főképp Csehországból származnak, ezt követi Magyarország. Bulgáriában csak kevés potenciális kivándorló található, akik közül azonban nagyon sokan már konkrét lépéseket tettek kivándorlásuk előkészítésére.
2. A cseh és magyar fiatal nőket az időben korlátozott kivándorlás foglalkoztatja. A bolgár nők ezzel szemben hosszabb időre akarják elhagyni országukat.
3. Külföldi barátok, ismerősök olyan tényezőt jelentenek, ami megnöveli a kivándorlás valószínűségét.
4. Egyedülálló és elvált nők többen akarnak kivándorolni, mint a férjezettek.
5. Felállíthatjuk a hipotézist, miszerint kétféle migráció létezik: „materiális" és „poszt-materiális". Az elsőt legfőképpen Bulgáriában találjuk meg, ahol a magasabb életszínvonal iránti igény erős, ugyanakkor a hazai kilátások nem túl biztatóak. A bolgár nők közel kétharmadának nincs jövedelme, magas a fiatalok munkanélküliségi rátája, a gazdasági kilátások pedig rosszak. Ezzel ellentétben Csehországban ezek a materiális faktorok alárendelt szerepet játszanak. A cseh nők körében nem a materiális értékek állnak első helyen, hanem olyan dolgok, mint más országok megismerése, kíváncsiság és kalandvágy. Sokan közülük Nagy-Britanniába akarnak menni, hogy javítsák nyelvtudásukat és kulturális tőkét szerezzenek. Ez nem jelenti azt, hogy ők nincsenek kitéve a veszélynek, hogy leánykereskedők áldozatai lesznek, de esetükben kisebb a valószínűsége, hogy az anyagi szükség ezek kezei közé kergeti őket. Magyarországon, bár magasak a fizetések, de alacsonyabbak, mint Csehországban. A 80-as évek óta folyamatosan csökkennek. Magyarországon találkozhatunk mind „materiális", mind „poszt-materiális" kivándorlással.
6. A potenciális kivándorló nők gyakrabban származnak magas jövedelmű családokból, mint alacsony jövedelműekből, és magas fokú képzettséggel rendelkeznek. Ennek ellenére Magyarországon és Bulgáriában jelentős számú, alacsony jövedelmű családokból származó fiatal nő akar kivándorolni. Ez a csoport kockáztat a legtöbbet, mivel ők könnyen kerülhetnek anyagi függésbe.
7. A potenciális kivándorlók elsősorban hazájuk nagyvárosaiból származnak, és leginkább a fővárosból.
8. Magyarországon és Csehországban a potenciális kivándorlókat a kivándorlás veszélyei és kockázatai, valamint a célországban őket érő hátrányos megkülönböztetéstől való félelem eltántorítja szándékuktól. A bolgár nőket azonban egyetlen fent említett tényező sem tartja vissza.
9. A munkanélküliség olyan tényező, ami kivándorlásra buzdít. Egy nemrégiben megjelent, Lengyelországban készült tanulmány alapján (Roberts / Jung 1995) a fiatalok körében a munkanélküliség nem olyan jelenség, ami csak az alsóbb néprétegeket érintené, ellenkezőleg, az egész fiatalságra kiterjed. Fiatal munkanélküli nők előbb elgondolkoznak a kivándorláson, akkor is, ha nem rendelkeznek magas szintű képzettséggel.

Javaslatok

1. A legtöbb kivándorló nagyvárosból származik, főként a fővárosból, jó anyagi helyzetben van és magas szintű képzettséggel rendelkezik. Annak ellenére, hogy a lehetséges kockázatokról és veszélyekről nem kellően informáltak, nem ők a legsebezhetőbb csoport. Bár az anyagilag rosszabb helyzetben lévő, munkanélküli fiatal nők nem a kivándorlók többségét alkotják, a leánykereskedelemről és a szexuális kizsákmányolásról szóló felvilágosításnak rájuk kell koncentrálnia. Bulgáriában az alacsony képzettséggel rendelkező nők csoportját is több információval kellene ellátni ezekről a veszélyekről.
2. Az ilyen felvilágosító kampányoknak a kivándorlás veszélyeit kellene előtérbe állítaniuk, például a célországban tapasztalt hátrányos megkülönböztetés lehetőségét, és más nők rossz tapasztalatait. Csehországban és Magyarországon ezáltal csökkenthető lenne a kivándorlási hajlam. Bulgáriában a lakosság nincs tisztában ezekkel a veszélyekkel.
3. A kampányoknak Bulgáriában materiális, Csehországban és Magyarországon poszt-materiális motívumokra kellene koncentrálniuk. A materiális mozgatórugók a magasabb fizetés és jobb életkörülmények utáni vágy, a poszt-materiális motivációk a kalandvágy, a kíváncsiság és az idegen nyelvek elsajátításának vágya. Bár inkább a poszt-materiálisan motivált fiatal magyar és cseh nők szeretnek a leginkább utazni, a materiális okokból kivándorlók vannak kitéve a veszélynek, hogy szexuális kizsákmányolás áldozatai lesznek, mert könnyebben kerülnek anyagi függésbe.

(A cikk eredetileg az Ost-West Gegeninformationen c. lap 2000. évi 1. számában ban jelent meg. Ungarn, Bulgarien und Tschechien: Das Migrationspotential junger Frauen)

(Fordította: Szabó Adrienne)

 

Irodalomjegyzék

Fassmann, Heinz / Münz, Rainer, Editors. European Migration in the Laté Twentieth Century. Aldreshot, Hánts: Edward Elgar; 1994.

Inglehart, Ronald. Culture Shift in Advanced Industrial Society. New Jersey: Princeton University Press: 1990.

Roberts, Ken / Jung, Bohdan. Poland's First Post-Communist Generation. Aldershot, Hánts, Ashgate, USA: Avbury; 1995.

Rose, Richárd / Mishler, William / Haerpfer, Christian. Democracy and Its Alternatives. Understanding Post-Communist Societies. Cambridge, UK: Polity Press; 1998.

Wallace, Claire / Haerpfer, Christian. From Euphoria to Depression. Changing Attitudes to Reform in the Czech Republic in Comperative perspective. Potucek, martin, EditorPrague; 1998.

Jegyzetek

1 Ezt a elképzelést Ingelhart (Ingelhart 1990) gondolatmenetéből vezettük le, miszerint a magas életszínvonalú országokban élő emberek a poszt-materiális értékeket előbbre sorolják, mint a materialistákat.

2 Ez a statisztika egy kérdéscsokrot foglal magában: „Élt már több hetet / hónapot / évet egy EU-országban vagy más országban?" – Ez a kérdés egy másik felmérésből származik (New Democracies Barométer V- NDBV). A bolgár kivándorlás felmérése az IOM számára az NDBV kutatással együtt készült, a másik két országban 1998 során egy másik időpontban készült a vizsgálat.

3 Wallace, 1999, Report to Jubilee Fund of the Austrian National Bank „Economic and social change in households".

4 Jubilee Fund of the Austrian National Bank „Economic and Social Change in Households: Bulgária and Hungary" July 1999.

A posztfasizmushoz nem kellenek rohamosztagok vagy diktátorok. Tökéletesen belesimul a felvilágosodás eszméitõl elforduló liberális demokráciába, amelyben az állampolgárság újra uralkodói kegy, ahelyett, hogy általános érvényű emberi jog volna. A posztfasizmus rettenetes történelmi elõdjével csak itt-ott mutat folytonosságot. A posztfasiszták nem teljes engedelmességrõl vagy faji tisztogatásról szoktak beszélni, hanem információs szupersztrádáról.

Elfogultságot kell bejelentenem.

A bajorországi (több értelemben is provinciális) kormányon kívül hazám, Magyarország kormánya a legerősebb külföldi támasza a haideri Ausztriának. A jobboldali kabinet más csibészségei mellett arra törekszik, hogy maga alá gyűrje a parlamentet, hátrányos helyzetbe kényszerítse a tőle eltérő politikai színezetű önkormányzatokat, s buzgón termeli és tukmálja mindenkire új keletű hivatalos ideológiáját, amelyhez jó néhány szélsőjobboldali lumpenértelmiségi, köztük nem egy neonáci szolgálatait is igénybe veszi. Összejátszik avval a sajnos parlamenti képviselettel rendelkező fasiszta párttal, amely kendőzetlenül és gonoszul antiszemita. A Miniszterelnöki Hivatal munkatársai finom holokausztrevíziót művelnek. A kormány fölügyelete alatt álló televízió romaellenes rasszizmusának ad hangot. Az ország legnépszerűbb labdarúgócsapatának szurkolói uniszónó rigmusokat skandálnak az Auschwitzba induló vonatról. (A klub elnöke miniszter, egyben pártelnök.)

A budapesti Közép-Európai Egyetem földszintjén kiállítás fogadja a belépőt a nagyjából egy évtizeddel ezelőtti kavargásról. Titokban készült videófölvétel is látható 1988-ból, rajta a jelenlegi magyar miniszterelnök a testével véd engem a kommunista rohamrendőrök gumibotjától. Ugyanez a személy tíz évvel később kommunista rendőrtábornokot tett meg belügyminiszterévé, aki a kormány második-harmadik legfőbb méltósága. Az egykori barátok és szövetségesek közötti politikai konfliktusok rendszerint elkeseredettek. Ez az eset sem kivétel. Aktív részese vagyok az induló magyarországi antifasiszta mozgalomnak, tömeggyűléseken és tüntetéseken tartok beszédeket. Ellenfeleink – ami személyüket illeti – túlontúl közel állnak hozzánk. Ezért nem tekinthetem magam pártatlan szemlélőnek.

A jelenség, amelyet posztfasizmusnak nevezek, nem korlátozódik kizárólag Közép-Európára. A legkevésbé sem. Németország, Ausztria, Magyarország persze különösen fontos, mindenkinek nyilvánvaló okokból. Az ismerős szólamok itt más visszhangot vernek. A minap láttam, hogy bontják az óbudai téglagyárat. Úgy hallom, a helyére kertvárosi luxus-lakóparkot építenek. Itt vártak sorukra a budapesti zsidók, mielőtt a transzportokat útnak indították valamelyik koncentrációs táborba. Ilyesformán akár Treblinkából is lehetne üdülőfalut csinálni. A világnak ezen a tájékán lehet, hogy nagyobb éberségre volna szükség, mint másutt, tekintve, hogy az ártatlanság – történelmi okok miatt – nem vélelmezhető.¹ A posztfasizmus tehát olyan politikák, gyakorlatok, rutinok és ideológiák sora, amelyeket mindenütt megtalálunk a mai világban, és amelyeknek Kelet-Európát kivéve nincs, vagy csekély közük van a náci örökséghez: nem totalitáriusok, csöppet sem forradalmiak, nem erőszakos tömegmozgalmak és irracionalista, voluntarista eszmerendszerek kinövései, s még tréfából sem játszadoznak az antikapitalizmus gondolatával.

Miért nevezhetjük mindezt fasizmusnak, még ha "poszt"-nak is?

A posztfasizmus könnyen megtalálja a maga szögletét a globális kapitalizmus új világában: nem borítja fel a választási demokrácia és a képviseleti kormányzat uralkodó alakváltozatait. Amit viszont ténylegesen tesz, azt a fasizmus mindenféle fajtájára, a totális rendszerek bukása után kialakuló változatára nézve is lényegesnek vélem, sans Führer, sans egypárti uralom, sans SA vagy SS. Nevezetesen a visszájára fordítja a fölvilágosodásnak a honpolgárságot és az emberi állapotot eggyéolvasztó tendenciáját.

A fölvilágosodás előtt az állampolgárság kiváltság volt, magasrendű státus, amelyet a származás, az osztály, a faj, a felekezet, a nem, a politikai részvétel mértéke, az erkölcsök, a mesterség, a protekció és az állami akarat korlátozott, nem beszélve az életkorról és a tanultságról. Érdemes volt a politikai közösség aktív tagságát áhítani, a civis Romanus sum egyfajta nemességet jelentett. Az állampolgárságot kiterjesztő eljárások lehettek nagylelkűek vagy szűkmarkúak, a szabály mindenesetre úgy szólt: állampolgár rangját a törvényhatóság adományozhatta, szükség és belátás szerint. A keresztyénség a sztoikusokhoz némileg hasonlóan ezt a korlátozott állampolgárságot igyekezett meghaladni, és másodrangúnak, illetve mellékesnek minősítette a megtértek, az üdvözültek virtuális közösségéhez képest. A bűntől való megszabadulás fontosabb volt, mint a városállami honpolgár szabadsága (freedom of the city). A honpolgárság hosszú középkori hanyatlása során a politikai közösség aktív tagságának követelését háttérbe szorította az igazságos kormányzás igénye, a honpolgári derekasság hadi virtussá zsugorodott.

Amint az állampolgárság és az emberi méltóság közé egyenlőségjel került, kiterjesztése minden osztályra, minden foglalkozásra, mindkét nemre, minden fajra, felekezetre és lakóhelyre már csak idő kérdése volt. Ez után az általános szavazati jog, a kötelező katonai szolgálat és az állami közoktatás következett szükségképpen. Sőt, ha egyszer minden ember képes a honpolgár magas állását elérni, akkor az újonnan egalitárius politikai közösségen belüli nemzeti szolidaritás a nyomor megszüntetését követelte meg: mindenkinek méltó anyagi egzisztenciát és a személyes függőség, szolgaság maradványainak fölszámolását. Az államot, amely állítólag mindenkit képviselt, rábírták, hogy ne csak csekélyke jólétet juttasson a legtöbb embernek, hanem a szabadidő (leisure, loisir) minimumát is, ami egykor kizárólag úriemberek kiváltsága volt, hogy módunk nyíljék játékra, a kultúra áldásainak élvezetére. A haladás a fölvilágosodás örökösei, a liberális, a szociáldemokrata és más haladó gondolkodók szemében egyetemes állampolgárságot jelentett – azaz a politikai állapot egyenlőségét, a lehetőleg egyenes beleszólást bármelyik közösség közügyeibe -, olyan társadalmi állapottal és racionalitásmodellel egyetemben, amely mindezt lehetővé tette. Némelyek számára a szocializmus a fölvilágosodás tervének egyenes folytatása és kiszélesítése volt. Mások, mint Karl Marx, úgy vélték, hogy a fölvilágosító terv kiteljesítéséhez forradalomra van szükség (az értéktöbblet kisajátításának eltörlése, a társadalmi munkamegosztás megszüntetése). Az viszont valamennyiük számára eléggé nyilvánvaló volt, hogy az emberi és a politikai állapot egyesítése erkölcsi szükségszerűség.²

A burzsoá társadalom tizenkilencedik századi vad elutasítása, ami egy ideig közös alapot szolgáltatott a kulturális avantgarde és a politikai radikalizmus számára, abból a meggyőződésből eredt, hogy az egész folyamat, úgy, ahogy valóságosan van, és nem csak látszat szerint, csalás, az egyén szabadsága pedig egyáltalán nem az, aminek föltüntették, de nem néhány magányos gondolkodónak abból a meggyőződéséből, hogy maga a kísérlet érdemtelen a folytatásra. Nietzsche és Dosztojevszkij mellett mások is attól tartottak, hogy a fokozódó egyenlőség a középosztály alatt és fölött mindenkit burzsoá filiszterré tehet. A haladó forradalmárok ugyancsak Új Férfit és Új Nőt akartak, akikben nyoma sincs az elnyomás és az uralkodni vágyás belső démonainak: olyan honpolgári (politikai) közösségre gondoltak, amely egyszersmind maga az emberi közösség, amelynek az addig kirekesztettek iránti tiszteletre alapozott új erkölcsre van szüksége.

Ez a kaland az 1914-es összeomlásba torkollott. A fölvilágosodás, különösen a demokratikus szocializmus és a progresszív társadalmi reform eszméjének bukására a fasizmus fogalmazta meg a leghatározottabb választ. A fasizmus összességében nem volt konzervatív, jóllehet ellenforradalmi volt: nem állította helyre az örökletes arisztokráciát, sem a monarchiát, még ha a romantikus-reakciós tirádák ezt sugallják is. Ámde képes volt szétzilálni a modern társadalom regulatív vagy határ-kulcsfogalmát, az univerzális állampolgárságot. Az idő tájt már úgy gondolták, hogy az állam mindenkit képvisel és védelmez. Hogy ki a barát és ki az ellenség, ezt nemzeti vagy országhatár határozta meg. Az idegenek ellenségek lehetnek, de aki polgártársunk, az nem. Carl Schmitt, a fasizmus jogteoretikusa, a Harmadik Birodalom politikai teológusa ellenében: a szuverén nem döntheti el egyszerű akaratnyilvánítással, hogy ki barát, és ki ellenség. Másfelől Carl Schmittnek igaza van: belső ellentmondás van az univerzális állampolgárság eszméjében, mivel a modern társadalom domináns intézménye, a nemzetállam egyszerre univerzalisztikus és parokiális (mivel területi jellegű). A liberális nacionalizmus, eltérően a sovinizmustól és a fasizmustól, korlátozott, ha tetszik, mérsékelt univerzalizmus. A fasizmus aztán véget vetett ennek a tétovázásnak: immár szuverénnek kellett kimondania, ki tartozik és ki nem tartozik bele a honpolgárok közösségébe, és az állampolgárság határozott rendelkezésének lett a függvénye.

Az egyetemes állampolgárság ellenzése szerintem a fasizmus legfőbb jellegzetessége. És most ennek a mégoly mérsékelt univerzalizmusnak az elutasítását látjuk demokratikus körülmények között (még csak nem is pusztán a demokrácia köntösében) megismétlődni. A poszttotalitárius fasizmus virul a globális kapitalizmus tágas kitinpáncéljának a védelme alatt. Ezt nyíltan ki kell mondani.

Van abban logika, hogy a nácik miért fosztották meg éppen a kommunistákat, a zsidókat, a homoxeszuálisokat és az elmebetegeket honpolgári, következésképpen emberi mivoltuktól. (A vasgárdisták hírhedt ideológusa, a finom tollú esszéista, E. M. Cioran rámutatott, ha valaki nem ember, de az szeretne lenni, ti. a zsidók, ezt az ellentmondást gyors, és lehetőleg önkezükkel végrehajtott kivégzésükkel lehet megszüntetni és megoldani, mondja az előkelő és máig ünnepelt esztéta.)

Az embereknek ez a náci kategorizálása a fölvilágosodás befogadói tervének (project of inclusion) kulcstípusait állítja elénk. A kommunisták testesítik meg a lázadó "alantas típust", a gyökértelen univerzalizmus által fölhozott vezértelen és iránytalan tömeget; a zsidók: az a közösség, amely saját politikai hatalom nélkül vészelte át a keresztyén középkort, amelyet kényszer nélküli tekintély irányított, a Könyv népe, amelytől távol áll a háborúság. A homoszexuálisok: akik nem tudnak vagy nem akarnak utódokat nemzeni, nem gondoskodnak örökösről és folytatásról, élő cáfolatai a természet és a történelem állítólagos összhangjának. A szellemi fogyatékosok: olyan hangokra figyelnek, amelyeket mi többiek nem hallunk, más szóval olyan emberek, akiknek elismerése erkölcsi erőfeszítést kíván és nem közvetlenül ("természetileg") adott, akik csak úgy lehetnek képesek a beilleszkedésre, ha törvénybe iktatjuk az egyenlőtlenek egyenlőségét.

Állampolgár és nem állampolgár életveszélyes elkülönítése persze nem fasiszta találmány. Miként arra Michael Mann úttörő tanulmányában³ rámutatott, a "mi, a nép" (we the People) hagyományos kifejezés nem vonatkozott a fekete rabszolgákra, sem a "rézbőrű indiánokra" (Amerika őslakosaira). Az újkori demokráciák etnikum, régió, osztály és felekezet szerinti nemzetdefiníciója egyaránt vezetett genocídiumhoz "kívül" (a telepesek gyarmatain) és a demokratikus vagy féldemokratikus, ill. autoritárius (de nem totalitárius) kormányok irányította nemzetállamon belül (ld. a modernizáló török nacionalisták által elkövetett örménymészárlást). Amennyiben a szuverenitás a népben lakozik, akkor annak a területi és demográfiai meghatározása, hogy mi a nép, döntő jelentőségű. Az államszocialista (kommunista) és forradalmi nacionalista (harmadik világbeli) rezsimek legitimációjának és ál-aufklérista nemzetdefiníciójának visszavonásával – mely definíció inkább volt teleologikus, mintsem kauzális, azaz a nemzetnek kellett azt a küldetést betöltenie, ami a politikai közösség föladata lett volna – csak a faj, az etnikum és a felekezet maradt, ezek testesítették meg az "államalakítás" jogcímét, jogosultságát (vö. Jugoszlávia, Csehszlovákia, az egykori Szovjetunió, Etiópia-Eritrea, Szudán stb.).

A bevándorlókból, sőt őshonos kisebbségekből Litvániától Kaliforniáig mindenhol ellenség lett, akiktől elvárták, hogy szó nélkül tűrjék állampolgári és emberi jogaik összezsugorítását, majd fölfüggesztését. Az Európai Unió hajlama a nemzetállam gyöngítésére és a regionalizmus erősítésére (ami extrapolálva, Brüsszel és Strasbourg központi hatalmát erősítheti) etnicizálja a versengést és a területi egyenlőtlenséget (ld. az Észak- és Dél-Olaszország, Katalónia és Andalúzia, Délkelet-Anglia és Skócia, Flandria és Vallónia, ill. a Bretagne és Normandia közötti ellentétet). Az osztályellentétek is etnikai, faji természetűvé válnak (etnicizálódnak, rasszosodnak), a nagyvárosok beilleszkedett és biztonságban élő munkásosztálya és alsó középosztálya áll szemben a perifériáról érkező új bevándorlókkal, amit a bűnözés és közbiztonság problémájaként értelmeznek (fejtenek meg).⁴ A magyar és a szerb etnicisták azt állítják, hogy a nemzet ott van, ahol történetesen magyar vagy szerb származású emberek élnek, tekintet nélkül állampolgárságukra vagy történelmükre, avval a korolláriummal, hogy nemzetállamaik etnikailag, fajilag, felekezetileg vagy kulturálisan "idegen" honpolgárai nem tartoznak ténylegesen a nemzethez. A nemzetfogalom fokozódó depolitizálása (elcsúszás a kulturális definíció irányába) a diszkriminációnak mint "természetesnek" az elfogadását eredményezi. Ezt a beszédmódot (discourse) nyíltan használja a jobboldal Kelet- és Közép-Európa parlamentjeiben és utcai tüntetésein, Ázsiában és egyre gyakrabban "Nyugaton" is. Tagadhatatlan, hogy az egalitárius jóléti rendszerek és a pozitív diszkriminációs technikák ellen irányuló támadások mögött ott a sötét fajgyűlölő szubtextus, amihez sok helyütt brutális, rasszista rendőri föllépés és "polgárőrségi" önbíráskodás társul. A honpolgárság, egyenlőség és terület között egykor szükségesnek és logikusnak tartott kapocs eltűnhet abban, amit a harmadik út teoretikusa, a korábban marxizáló szociológus, Anthony Giddens a felelős kockázatvállalók társadalmának hív.

A jelenséget mind ez ideig legmélyrehatóbban Georges Bataille elemezte "La Structure psychologique du fascisme" (A fasizmus lélektani struktúrája) c. művében⁵, a homogeneitásról vallott és a heterogeneitásról megkülönböztetését érvényesíti itt is. Leegyszerűsítve: a homogén társadalmat a munka, a csere, a hasznosság, a szexuális elfojtás, a méltányosság, a higgadtság és a gyermeknemzés jellemzi. Ami heterogén, az "magában foglalja az improduktív költekezés minden következményét (a szent dolgok ennek az egésznek képezik részét). Minden beletartozik, amit a homogén társadalom mint hulladékot vagy mint magasabb rendű transzcendens értéket elutasít. Ideszámítanak az emberi test váladékai és hasonló anyagok (szemét, férgek, stb.) is; testrészek; erotikus kisugárzású személyek, szavak vagy cselekedetek; különféle tudattalan folyamatok, mint az álmok és a neurózisok; mindezok a kései elemek vagy társas formák, amelyeket a homogén társadalomnak nincs ereje befogadni: csőcselék, harcosok, arisztokraták és lecsúszottak osztályai, különféle erőszakos, legalábbis a hatalomnak alá nem vetett egyéniségek (őrültek, vezérek, költők, stb.); … erőszak, kicsapongás, önkívület és téboly jellemzi a heterogén elemeket … A mindennapi élettel szembeállítva a heterogén létezést úgy ábrázolhatjuk, mint valami mást, összemérhetetlent (inkommenzurábilist), amennyiben ezeknek a szavaknak az érzelmi tapasztalásban meglévő pozitív tartalmakat tulajdonítjuk."⁶

A szuverén hatalom Bataille (és Carl Schmitt⁷) szerint pre­modern, szakrális változataiban (isteni jogon [by Divine Right] uralkodó királyok) lényegénél fogva heterogén, és éppen ez a heterogén jelleg válik láthatatlanná a kapitalista demokráciában, ahol a szuverén állítólag személytelen jogrend révén uralkodik, amely egyenlően vonatkozik mindenkire. Ez az, aminek fölfedésén vagy leleplezésén a fasiszta diktatúra ügyködik. Ez magyarázza a fasiszta diktatúra és az elszegényedett, rendzavaró lumpenmob kapcsolatát. És, teszem hozzá, pontosan ez vész el a posztfasizmusban. A szakrális uralom fasiszta újjáélesztése közönséges csalás. A heterogeneitás homogeneitásként alakoskodik. Ami végül a homogén szférában megmaradt, az a tiszta burzsoá (polgár) a citoyen (honpolgár) nélkül, a Napóleonjától határozottan és végleg elszakított Julien Sorel, a Dantonjától megfosztott Lucien Leuwen. A fasizmus, miután véget vetett a fölvilágosodás polgári megvalósításának (vagyis az egalitárius tőkés demokráciának), az improduktív haszontalanok (remetéktől és váteszköltőktől kezdve munkaképtelen, alkalmazhatatlan nincstelenekig és megszelídíthetetlen lázadókig) társadalmi kirekesztettségét természetbeni kirekesztéssé (azaz törvénytelen ["jogon kívüli", extra-legal] letartóztatásokká, éhínséggé és halállá) változtatta át.

Bataille jelentőségét a francia objektivista szociológia hagyományába ágyazva kell értelmeznünk, Durkheimtől, Mausstól és Halbwachs-tól kiindulva Kojeve-en át Paul Veyne-ig, ahol a politikai represszió és a kirekesztés nem morális vagy pszichológiai kérdés, hanem antropológiai. Bataille forradalmi bírálata a "heterogének", a "haszontalanok", a "felelős kockázatvállalónak" nem minősülő emberek kirekesztéséről olyan társadalom-, szexualitás- és vallásszemléletre támaszkodik – Durkheim és Marx kombinációjára, ha tetszik -, amely alternatívát kínálhat jelenlegi, összességében kantiánus ellenállásunknak a posztfasizmussal szemben. Moralizáló bírálatunk, bármennyire indokolt, mégis rendszerint megakadályoz bennünket abban, hogy fölismerjük a jelenségben rejlő csábítást, ami a barbár és elmaradott rasszisták, hordószónokok és csőcselékszervezők egyszerű megvetéséhez vezet, márpedig ez az emberi félelmeket és vágyakat illető igencsak antidemokratikus tudatlanság.

Ennek a tradíciónak az alternatív argumentuma (érvsora) abból a megfigyelésből indul ki, hogy az egalitárius jóléti államok összeomlásának következtében a szolidaritás, a testvériség és az irgalom (együttérzés) fókusza elmozdult. Ha nincs virtuálisan egyenlő állampolgárság, amelynek kivívását minden becsületes liberális demokratának és demokratikus szocialistának célul kellett volna kitűznie, a nagylelkűség szenvedélye sem elégülhet ki. A vérségi összetartozás (a feeling of fellowship towards kith and kin) a történelem tanúsága szerint kétségtelenül mindig is az altruizmus egyik legerősebb indítéka volt. Ez a fajta altruizmus, amelynek nincs honpolgári, egalitárius fókusza, meg fogja találni az uralkodó diskurzustól (discourse) kínált intuitív ismérveket (kritériumokat), amelyek függvényében meg tudja majd állapítani, kit vagy mit kell szolgálnia. Ha a honpolgári politika nem képes erre, a faji érzés vagy a kulturális közelségből eredő érzelmek biztosan képesek lesznek. Az azonosságot általában a rokonszenv és a fenyegetettség írja körül. Az nyer, aki mindezt eredményesen definiálja. Senki nem írja le jobban ezt az identitáspánikot, mint Bataille.⁸

A félőrült pornográf regényírót és ultrabaloldali szélsőségest, ahogy Bataille-t mind a mai napig in petto jellemzik, a tiszteletre méltó társadalomteoretikus aligha fogadja szívesen. Pedig elméletét, meglepő módon, az a náci rezsimről szóló, elismert alapmű igazolja, amelyet a német szakszervezetek legnagyobb jogi szakértője írt, akit ismét fölfedeztek mint elsőrangú elmét.⁹ A totalitarizmus nagymellényű filozófiáitól eltérően a nagyszerű Ernst Fraenkel így összegzi a náci törvényhozásról és bíráskodásról készített, részletekbe menő felmérését:

"A mai Németországban [ezt 1937-39 között írja] sokan úgy érzik, hogy a Harmadik Birodalom önkényuralma elviselhetetlen. Ugyanezek az emberek viszont elismerik, hogy a »közösség« gondolata, abban az értelemben, ahogy ezt német földön értik, csakugyan nagyszabású. Akik ilyen ambivalensen viszonyulnak a nemzetiszocializmushoz, két főbb tévképzetben leledzenek:

1. A Gemeinschaft (»közösség«) mai németországi ideológiája nem szolgál egyebet, mint a társadalom változatlanul fönnálló kapitalista struktúrájának elkendőzését.
2. Az ideológiai álarc (a »közösség«) szintén elmaszkírozza a rendeleti államot (Prerogative State) [Fraenkel megkülönbözteti a »normális«, ún. normatív, főleg a polgári jog területén működő államot a Führer-elvnek alárendelt kvázitotalitárius pártállamtól].

A Rechtsstaat (jogállam) helyettesítése a kettős állammal csak tünet. A gonosz éppen abban gyökerezik, amiben a nemzetiszocializmus kritikátlan ellenfelei valami csodálatra méltót találnak. Nevezetesen a közösség ideológiájában és a militáns kapitalizmusban, amit a Gemeinschaft (közösség) fogalmának éppenséggel el kellett volna rejtenie. Voltaképpen a kapitalizmus megőrzése érdekében van szükség Németországban az autoritárius kettős államra.¹⁰

A normatív állam (a "homogén társadalom") autonómiáját a náci Németország megőrizte egy korlátozott területen, főként ott, ahol magántulajdonról (persze ún. árja-tulajdonról) volt szó; a rendeleti állam a szűkebb értelemben vett politizálásban tűnt ki, úgymint a Párt privilégiumai, a hadsereg és a paramilitáris erőszakszervezetek, a titkosrendőrség, a szabadidő megszervezése, a Gleichschaltung, a személyzeti politika (kádercsere), a kultúra, az ideológia és a propaganda. A "kettős állam" az új szuverén schmittiánus (szabad, "egzisztenciális") döntéséből következett, amely elhatározta: mi jog és mi nem jog. De a szorosan vett kapitalizmus, a gazdaság szférájában nem volt rendeleti kormányzás (rule by decree). Ezért tehát nem igaz, hogy a náci vagy fasiszta kormányzat (governance) a maga egészében átfogóan önkényes lett volna. A rendeleti és a jogállam végzetes találkozását jól illusztrálja az a tény, hogy a Német Birodalmi Vasút az Auschwitzba tartó szörnyű transzportok lebonyolításáért a csoportos társasutazások esetén járó mérsékelt árú tarifát számította föl az SS-nek. De fölszámította!

A normatív állam (jogállam; Bataille "homogén társadalma") joghatósága alá tartozó alanyokat általában védte a jog, lett légyen az bármennyire kemény, ám különleges szabályok vonatkoztak az (önkényes) rendeleti állam hatókörébe tartozókra, egyfelől a náci párt törvény fölött álló vezetőire, beosztottaira, elkötelezett, militáns aktivistáira, másfelől az üldözött kisebbségekre, a törvényen kívül vagy alul. A fasizmus előtt a barát és polgártárs, ellenség és idegen képzetei egybeestek; egy kormányzat (government) se szándékozott hadat üzenni az országlakosok ellen, akik tagjai (habár olykor nem egyenlő tagjai) voltak a politikai nemzetnek: a polgárháború (régebben) azt jelentette, hogy nincs törvényesen létrejött ("legitim"), működő kormány (ui. a kormány hadviselő félnek számított a polgárháborúban, ezért nem lehetett a nemzet egyeteme fölött szuverén néphatalma). Polgárháború fölülről, amelyet békeidőben, nem forradalmi körülmények között indítanak, szembefordítja a szuverenitást a szuzerénnel, vagyis az alattvalóval. A legfőbb fegyvere ennek a módszeres polgárháborúnak, amelyben maga az állam az egyik hadviselő fél, az, hogy a rendeleti (prerogative) állam folyton módosítja az állampolgárság definícióját.

Mivel, hála a fölvilágosodásnak, az állampolgárság (a politikai közösség tagsága), a honpolgárság (nationality) és az emberség (humanitás, emberi mivolt) eggyéolvadt, ezért az állampolgárságból való kizárás szó szerint egyet jelentett az emberi nemből való kizárással. Tehát a jogi halál után szükségszerűen a természetes vagyis erőszakos halál, halál tout court következett. A fasiszta vagy náci népirtást (genocídiumot) nem előzte meg törvényes ítélet (még abban a csonka és csaló formában sem, melyben a Cseka "adminisztratív törvényszékei" ["trojkái"] fogalmazták meg ún. közigazgatási határozataikat); ez annak az erkölcsi ítéletnek volt a "naturalizációja" ("természetesítése"), amely az emberi állapot némely típusait alacsonyrendűként osztályozza. Mivel védelmet csak állampolgárság nyújtott, az állampolgárság hiánya lett az oka az emberi állapot szükségképpeni előföltétele – az élet – megszűnésének.

A honpolgári és emberi közösség kettévágása: ez a fasizmus.

Ezért kell a kifejezést, még ha zavarbaejtő is, újjáéleszteni, mert a honpolgári, tehát az emberi állapot széthasításának alapvető fogalmi technikája kelt itt újra életre, ezúttal nem célratörő ellenforradalmi mozgalom keretein belül, hanem olyan fejlemények révén, amelyeket valószínűleg senki sem kívánt, és amelyeket névvel kell illetnünk. Ez a név a posztfasizmus.

Maga a jelenség többféle politikai folyamat metszéspontjából indult ki. Vegyük őket sorra.

A kritikai kultúra hanyatlása

A szovjet tömb 1989-i összeomlása után a társadalom gyökeresen átalakult. A burzsoá társadalom, a liberális demokrácia, a demokratikus kapitalizmus – ahogy tetszik – mindig is kontro­ver­ziális (vitatott) ügy volt; eltérően korábbi rezsimektől, a szembenállás kultúráját (adversary culture) teremtette meg (ez Lionel Trilling, majd Daniel Bell fogalma), és egész idő alatt hatalmas vetélytársai voltak mind a jobb-, mind a baloldalon, jobbról a trón és az oltár szövetsége, balról a forradalmi szocializmus. Mára mindkettő idejét múlta, ami súlyos válságot idézhet elő a kései modernizmus kultúrájában.¹¹ A radikális változás puszta gondolata (utópia vagy kritika) kikerült a retorika szótárából, a horizontot az tölti be, ami van, ami adott, egyszóval a kapitalizmus. A közkeletű szociális képzeletben az egész emberi kozmosz "homogén társadalom", tehát hasznos, jövedelmet teremtő, nemző, kiegyensúlyozott, vallástalan, ám egyben jouissant (élvező), szabad egyének meredeken fölívelő, egészséges immanenciája. Az állampolgárságot egyre inkább politikamentesen határozzák meg, olyan érdekek szerint, amelyeket nem állítanak többé szembe a közjóval, hanem egyesítik benne a belátáson, az értelmezésen, a kapcsolaton, a közös előfeltevésekre alapuló, önkéntes beleegyezésen keresztül. Ez olyan kép, amelyből a kötelesség és a kényszer, (az állandóan morális igazolásra szoruló) politika differencia specificá-ja föltűnően hiányzik. Ebben az elképzelésben a "civil társadalom" – önkéntes egyesülések (csoportosulások) olyan ködképe (nebula), amelyben a kényszer és az uralom szükségképpen nem játszik fontos szerepet -, állítólag bekebelezte a politikát és az államot. Ennek a fölfogásnak az a veszedelmes következménye, hogy a jog kényszerrel és uralommal való megalapozását nem figyelik árgus szemek, miközben bírálói in toto kifogásolják, megőrizve jellegzetes kormány- és államellenes alapállásukat – mert hiszen, ha egyszer a legitim kényszer nem igazolható, akkor semmiféle igazolást, így erkölcsi kontrollt sem kell keresni. A mítosz, miszerint a késő modern társadalom magva a "civil társadalom", elhomályosítja az egyre inkább a gyakorlati politizálás ügyeként szemlélt állampolgárság fogalmi határvonalát.

1989 előtt mindenki magától értődőnek vette, hogy a liberális – demokratikus – alkotmányos kapitalizmus politikai kultúrája kritikai kultúra, amely konfliktusban áll avval a rendszerrel, amely bár kelletlenül és vonakodva, de eltartotta. Az apologetikus kultúra az ősi birodalmak és az antiliberális diktatúrák sajátossága volt csupán. A kifinomult (highbrow) kétségbeesés járványos manapság. De a legalább hallgatólagos, implicit utópia támasztéka nélkül még a kétségbeesés sem működik. Mi az értelme az elméleti kapitalizmus-ellenességnek, ha a politikai antikapitalizmus nem vehető komolyan?

A radikális politizáláshoz kötődő kritikai kultúra hiányának váratlan következménye is van. Miként azt a huszadik századi politikai szociológia egyik legnagyszerűbb, legjózanabb mestere, Seymour Martin Lipset megjegyezte, a fasizmus a közép szélsőségessége (extremism of the centre). A fasizmusnak nem sok köze volt a passéiste, feudális, medievalista, arisztokratikus, monarchikus eszmékhez; többnyire antiklerikalizmus jellemezte, természetesen szembehelyezkedett a kommunizmussal és a társadalmi forradalommal, továbbá – akárcsak a liberálisok, akiktől szavazótáborát örökölte – gyűlölte a nagytőkés konszerneket, a szakszervezeteket és a szociális (jóléti) államot. Lipset klasszikusan rámutatott, hogy a jobb- és baloldalon egyaránt megmutatkozó szélsőségességek semmi esetre sem nevezhetők exkluzívnak: a nagyvállalatokat és a nagy államot (big business and big government) gyanakvással szemlélő kispolgári attitűdöt a végletekig lehetett fokozni, és fokozták is, ami aztán halálosnak bizonyult. A jobboldal és a közép szélsőségessége összefonódott a régi magyarországi, az ausztriai, a horvátországi és a szlovákiai álkeresztyén, klerikális és királypárti színezetű parafasiszta rendszerekben (a kifejezést Roger Griffintől kölcsönzöm), de a centrum szélsőségessége – bizonyította be Lipset – tetten érhető volt, és ma is az a választói földrajzban. Manapság a polgári középen kívül semminek nincs jelentősége a politika horizontján, tehát ennek extremizmusa fog valószínűleg visszatérni. (Ennek legjobb példája Jörg Haider és Szabadságpártja: libertárius/neoliberális nyelven is beszél, eszménye a tulajdonos kisember, határozottan kiáll a részvénnyel és saját otthonnal rendelkező kispolgár "demokráciája" mellett, nem kerget romantikus-reakciós nacionalista álmokat, viszont nem áll tőle távol a lokális (parochial) önösség és a rasszizmus. Amit manapság "jobboldalinak" tekintenek az Egyesült Államokban, azt a jobboldal bármely hagyományos rezsimje puccsnak minősítette volna, és fegyverrel fojtotta volna el, lévén az előbbi individualista, központosítás-ellenes, szembenáll a kormány erőszak-monopóliumával, ami minden konzervatív eszme alaptétele; a konzervatívok a le parti de l'ordre (a "rendpárt"), és mélységesen megvetik az önkéntes milíciát (polgárőrséget) és a plebs kultuszait.

A gyarmatbirodalmi korszak vége az 1960-as években és a sztálini (államszocialista, államkapitalista, bürokratikus kollektivista) rendszerek bukása az 1990-es években olyan folyamatot indított be, amilyen a tizenharmadik századi tatárjárás óta nem fordult elő: a megállapodott (established) államiság egészének átfogó és visszafordíthatatlannak tetsző összeomlását. Míg a bien-pensant ("helyesen gondolkodó", illedelmes) nyugati sajtó naponta távoli országok diktatúráinak fenyegetéseiről siránkozik, addig általában elfeledkezik a hatalom nélküli vezetők keménylegény dumája mögött meghúzódó valóságról, vagyis arról, hogy senki nem akar nekik engedelmeskedni. A régi, korhadó és népszerűtlen nemzetállam – a mai napig az egyetlen intézmény, amely polgárjogokat képes volt biztosítani, csöppnyi szociális segítségnyújtást, valamiféle védelmet a kalózbandák és harácsoló, felelőtlen vállalkozói "elitek" erőszakosságával szemben -, vagy kihalt, vagy ki sem alakult a világ szegényebb tájékainak nagy részén. A szubszaharai Afrika országainak többségében és az egykori Szovjetunióban nemcsak a menekülők, hanem az egész népesség "államtalannak" ("hontalannak": stateless, heimatlos, apatride) nevezhető. Több évtizedes szédült iparosítás (ld. a vízi erőművek rémtörténetét mindenfelé a harmadik világban és a volt keleti tömbben, vö. Arundhati Roy könyvével az indiai vízügyi katasztrófáról) után visszatérni az önellátó gazdálkodáshoz ("túlélési gazdálkodás", subsistence economy) és a "természetes" cserekereskedelemhez, olyan környezetrombolás közepette, amelyben a banditizmus látszik a társadalmi szerveződés egyetlen hatékony módszerének, igazán semmi értelme. Afrika és a volt szovjet Eurázsia lakói nem a túl nagy, hanem a hiányzó állam miatt haldokolnak.

A fölszabadítási mozgalmak hagyományosan kivétel nélkül a megcsontosodott kiváltságok ellen irányultak. Az egyenlőség mindig az uralkodói csoportok költségén valósult meg: a szekularizáció az egyházfejedelmek hatalmát csökkentette, a szociális törvénykezés csökkentette a pénzemberek (the moneyed interest) profitját, az általános szavazati jog eltörölte a földbirtokos arisztokrácia és a noblesse de robe tradicionális politikai osztályát, a kommersz popkultúra diadalmasan lesöpörte a haladó értelmiség ideológiai előjogait, az ingázók társadalmának horizontális mobilitása és az elővárosok elterpeszkedése véget vet a helyi szintű pártpolitizálás uralmának, a fogamzásgátlás és a fogyasztói hedonizmus fölszámolja a család patriarchális rendjét: veszteség is, nyereség is. Minden lépés a nagyobb szabadság felé csorbítja valakinek a kiváltságait, a változással járó fájdalomról nem is szólva. Elgondolható volt, hogy a törvényen kívüli és kiszolgáltatott, elnyomott alsóbb néposztályokat gazdasági, politikai és erkölcsi kereszteshadjáratokkal sikerült földszabadítani; volt valaki, akitől el lehetett venni az ebül szerzett jószágot. Ezt a jószágot pedig szétosztották volna a lakosság arra legérdemesebb csoportjai közt, amelyek ezért cserébe szilárdabb társadalmi összhangot, politikai nyugalmat és biztonságot kínáltak a népszerűtlen, privilegizált eliteknek, s így enyhültek volna az osztályok közötti villongások. Hatalmat kínálni a népi osztályoknak azt jelentette, hogy ezek társadalmi érdekeltségre tettek szert, miközben a stabilitásban és a politikai cselekvőképességben az egyre kevésbé forradalmi proletariátus egyre inkább közérdeket látott. De ne feledkezzünk meg arról, hogy a hagyományos uralkodó rétegek az évszázados konfliktus és fájdalmas lemondások után megkötötték a szociáldemokrata alkut. Ilyen fölszabadító mozgalom, akár erőszakos, akár békés, ma elképzelhetetlen a föld rabjai számára.

Senki nem zsákmányolja ki őket. Nincs kisajátítható extraprofit, sem értéktöbblet. Nincs monopolizálható társadalmi hatalom. Nincs kultúra, amelynek dominanciát (uralmat) lehetne vagy kellene szerezni. Az új államtalan társadalmak szegényei – a "homogén társadalom" szempontjából – teljesen fölöslegesek. Nem kizsákmányolják, hanem elhanyagolják őket. Nincs túladóztatás, mert nincs bevétel. Nem lehet szó a kiváltságok újraelosztásáról, nincsenek kiváltságok, kivéve azokat, amelyeket átmenetileg egyszer-egyszer géppisztollyal sikerült kiharcolni.

A kiéheztetett populációknak nem kínálkozik más kiút emberinek aligha nevezhető körülményeik közül, mint elmenni. Az ún. centrum, amely távolról sem zsákmányolja ki a perifériáját, csak arra törekszik, hogy a külföldi és rendszerint színesbőrű nincsteleneket távoltartsa (a jelenséget eufemizmussal "demográfiai nyomásnak" nevezik), továbbá, hogy a gazdag országok határain félelmes sorompókat állítson, miközben nemzetközi pénzügyi bürokráciánk további deregulációt, liberalizációt, kevesebb államot és kevesebb kormányt javall olyan országoknak, ahol nincs állam és nincs kormány, és amelyek épp ezért pusztulnak el.

A "humanitárius háborúkat" azért vívják, hogy a menekülő tömegek ne özönöljenek be hozzánk, és ne dugaszolják el a Nyugat enélkül is szétesőben lévő jóléti rendszereit. A mai világban kizárólag a működő nemzetállam honpolgársága révén lehet jóllakni. Ám ez az állampolgárság csak nagyon kevesek kiváltsága. A fölvilágosodás az állampolgárságot minden emberi lény szükségszerű és "természeti" állapotába vette föl, és ez most visszájára fordult. Az állampolgárság egykor nemzeteken belüli privilégium volt. Napjainkban némely nemzetek legtöbb tagjának a kiváltsága. Ezt a nagyon ritka kiváltságot ma csak a virágzó tőkés nemzetállamok lakói élvezhetik, miközben a világ népességének többsége még csak nem is törekedhet a honpolgári állapotra, és az állam előtti (törzsi, vérségi) védelem relatív biztonságát is elveszítette. Az állampolgárság (az egyénre ruházott hatalom és méltóság jól szervezett egalitárius politikai intézmény keretein belül) és a politika alatti emberiség kettészakítása ma már hiánytalan, a fölvilágosodás műve visszavonhatatlanul elveszett. A posztfasizmusnak nem kell állampolgárnak nem minősülő alattvalóit marhavagonokba terelnie ahhoz, hogy meghaljanak, épp ellenkezőleg: meg kell akadályoznia, hogy további nem-állampolgárok arra a vonatra szálljanak fel, amely a túlcsorduló kukák boldog világa felé robog. A posztfasiszta mozgalmak a termelékeny hasznosság "homogén" világszemléletének alapján mindenütt, de különösen Európában bevándorló-ellenes mozgalmak. Nem egyszerűen faji és osztálykiváltságokat védelmeznek a nemzetállamon belül (azt is teszik), hanem a gazdag nemzetállamon belül univerzális állampolgárságot védik a minden emberi lény virtuális-univerzális honpolgárságával szemben, amely nincs tekintettel földrajzra, anyanyelvre, fajra, felekezetre, szokásokra. Az "emberi jogok" közkeletű fogalma megvédheti az embereket a zsarnok jogtalanságától, de nem óvhatja meg a kormányzás hiányának (no rule) törvénytelenségétől.

A posztfasizmus alfajai

Sokszor megfeledkeznek arról, hogy korunk globális kapitalizmusa másodkiadás. Az 1914 előtti, valutaszabályozók nélküli (pl. aranyalapon nyugvó) és szabadkereskedelmi kapitalizmusban, mikor a világon még nem volt vízum, sem munkavállalói engedély, amikor vállalatok anélkül szállítottak hadianyagot az ellenséges csapatoknak, hogy a kormány és a sajtó csak egyet is nyivákolt volna, a tőke és a munkaerő szabad áramlása előtt többé-kevésbé nyitva állt az út (lehet, hogy egyenlőtlenebb, de szabadabb világ volt). Evvel összehasonlítva mindazt, amit ma "globalizációnak" szoktak hívni, igen szerény vállalkozás azoknak az etatista és dirigista jóléti nemzetállamoknak a fokozatos és félénk lebontása, amelyek a régimódi szociáldemokrácia egalitárius alkujára épültek; annak a szociáldemokráciának az alkujára, amelynek (a modern nemzetek gerinceként felfogott) választói tábora, a rust belt, fémipari munkásosztály széthullik darabokra. A globalizáció szabaddá tette a tőkeáramlást. A spekulációs tőke mindenütt megjelenik, ahol a befektetés "ésszerűnek" tetszik; általában olyan területeken, ahol alacsonyak a bérek, és a szakszervezetek meg a környezetvédő mozgalmak nem túl harciasak. A munkaerőnek, nem úgy, mint a tizenkilencedik században, nem jár ki ugyanez a szabadság. Spiritus flat ubi vult, a tőke oda megy, ahová akar, pillanatnyilag leginkább a cybertérbe, de a munkaerő szabad áramlását merev nemzeti szabályozással nehezítik. Az áramlás mindvégig egy irányú: a tőke erősítheti pozícióját, ám a munkaerő – főként a periféria szegény országainak gyönge minőségű és alacsony hatékonyságú munkaereje – nem. Tőkének dereguláció, munkaerőnek szigorú szabányozás.

Amennyiben a munkaerő megreked a periférián, be kell érnie a sweatshops (az ún. "izzasztók", Latin-Amerikában: maquila­doras) éhbérért végzett robotjával. A bármiféle kísérletet a magasabb fizetésért vagy a jobb munkafeltételekért nem erőszakkal, sztrájktörőkkel, vagy katonai államcsínyekkel fojtják el, hanem a tőke csöndes menekülésével, miközben homlokát ráncolja a pénztőke és nemzetközi meg nemzeti bürokráciái, amelyek majd eldönthetik, hogy ki érdemelte ki a támogatást vagy az adósságelengedést. Hogy Albert O. Hirschmant idézzük: szólni (mármint tiltakozni) lehetetlen, sőt, értelmetlen, csak a kivonulás, az exodus marad, és ezt a posztfasizmus föladata megakadályozni.

Nem is történhetett másként, mint hogy az új újbaloldal (a The New Republic "tébolyultnak" nevezi) az osztályharc helyett az emberi jogok jelszavait választotta. Ha belepillantunk a Die Tageszeitung (vagy taz), az Il Manifesto, a Rouge vagy a Socialist Worker (London) számaiban, azt találjuk, hogy elsősorban menedékjog-igénylőkről, (legális vagy illegális, sans-papiers) bevándorlókról, "önkényes" lakásfoglalókról (squatters) hajléktalanokról, cigányokról és hasonlókról írnak. Ezt a taktikát az univerzális állampolgárság szétesése, az akadálytalan globális tőkemozgások, az új technikai eljárások munkásokra és fogyasztókra gyakorolt hatása, valamint a globális szubproletariátus lassú halála kényszeríti rájuk. Ezenkívül szembe kell nézniük a legbrutálisabb osztálypolitika újjáéledésével a Tony Blair-féle Harmadik Út alakjában. A neo-neoliberális állam hivatalosan visszavonta kötelezettségeit a "heterogén", nem termelékeny populációk és csoportok iránt. Hogy a workfare (a közmunka ellenében, a minimálbér alatt folyósított munkanélküli-segély) pedagógiai "gondolata" (Clinton, Blair) a munkanélküliséget burkoltan bűnnek mondja ki; hogy a segélyre szorulókat "a nép ellenségeinek" tekintik; hogy a szociális támogatást adókedvezményre váltják, amiből következően akik nem érik el az adókötelezettség alsó határát, nem minősülnek segélyre érdemesnek; hogy a jövedelempótló támogatást az "illetékes hatóságok" által megfelelőnek tartott családformáktól, együttélési szokásoktól és lakáskörülményektől teszik függővé; az underclass fogalmának növekvő etnicizálása, rasszosítása és szexualizálása; hogy a társadalmi szolidaritás helyét az etnikai vagy faji szolidaritás veszi át, hogy a másodosztályú állampolgár fogalmát nyíltan elismerik; hogy a rendőrség hallgatólagosan mint fajvédelmi erő léphet fel; hogy az emancipáció gondolatát az érdemes szegénynek (the deserving poor) juttatott privilégiumok (úgymint EU-, OECD- vagy WTO-tagság) eszményére cserélik; és hogy az EU bővítése elleni racionális érveket rasszista/etnicista uszítássá változtatják – mindez az állampolgári, egyben emberi közösséget megbontó posztfasiszta stratégia része, az állampolgárság faj, osztály, felekezet, kultúra és etnicitás szerinti adományozásának vagy megtagadásának fölújított gyakorlata.

A legalsóbb osztályok (az underclass) megkettőzése (a globális underclass külföldön plusz a "heterogén" semmirekellők itthon), az underclass egyik ("hazai") részének szembeállítása a ("külföldi") másikkal, amely persze az ellenség: ez adja a posztfasizmusnak eddig hiányzott populista (népi) dimenzióját. Nincs kegyetlenebb ellensége a bevándorló "vendégmunkásnak" vagy menedékesnek, mint a hanyatló lumpenproletariátus, amely nyilvánosan a futballpályák keménymagjának szélsőjobbos huligánjai között mutatkozik meg. Megeshet, hogy a lagertől lerészegedő tahók nem tudják, hogy a lager nem csak egy olcsó európai sörfajta, hanem a koncentrációs tábornak is a neve. Attól még a tudattalan szójáték metaforikus – ha nem szimbolikus – erejű.

A közép újfajta szélsőségességével állunk szemben. Ez az újfajta szésőségesség, amelyet posztfasizmusnak nevezek, elődeitől eltérően nem fenyegeti a "homogén társadalom" közönségén (constituency) belüli liberális és demokratikus hatalomgyakorlást (rule). A kettévágott közösségben a szabadság, a biztonság, a prosperitás egészében zavartalan, legalábbis a termelő és nemző többségen belül, amely némely gazdag országokban a fehér állampolgárok összessége. A "heterogén", rendszerint faji kisebbségeket nem üldözik, csak elhanyagolják, margi­nalizálják, arra kényszerítik, hogy a többségi társadalom életmódjától teljesen idegen módon éljenek (ami persze olyakor minőségben többet jelenthet a többség puszta munka- és egészségmániájánál és mértéktelen fogyasztásánál, pl. "úgy berúgni, mint egy lord" ma már szubproletárhoz és nem főúrhoz, pláne nem polgárhoz illő szokás). A kábítószer, amelyről egykor azt hitték, hogy tágítja és megemeli a tudatot, alig-alig pacifikálja azok semmittevését, akiken a társadalom nem kíván segíteni, sem embertársként elismerni őket. A legalsó rétegek "dionüszoszi" szubkultúrája tovább torzítja a kettéhasadt társadalmat. A nincstelenek politikai részvétele szóba sem jöhet, ehhez nincs külön szükség a szavazati jog korlátozására. Eltekintve a kezdő és erőtlen (új új-) baloldali radikalizmustól, amely olyan eltávolodott és elszigetelt, mint a tizenkilencedik század második felének anarchoszindikalista mozgalma, senki sem kívánja ügyüket képviselni. Hiányoznak azok a fogalmi szerszámok (conceptual tools), amelyeket a múltban a demokratikus és libertárius szocializmus kínált, a libertáriusok manapság a centrum militáns, polgári szélsőségesei, ultrakapitalista cyberpunkok, akiket csak a globális piac fluxusa érdekel.

A posztfasizmushoz nem kellenek rohamosztagok és diktátorok. Tökéletesen belesimul a fölvilágosodás-ellenes liberális demokráciába, amelyben az állampolgárság újra uralkodói kegy, ahelyett, hogy általános érvényű emberi jog volna. Elismerem, hogy a névválasztás goromba, de evvel is igyekeztem a figyelmet fölhívni a nyilvánvaló igazságtalanságra. A posztfasizmus rettenetes történelmi elődével csak itt-ott mutat folytonosságot. Természetesen a közép- és kelet-európai antiszemitizmus nem sokat változott, de nem középponti jelentőségű. Mivel a posztfasizmus csak ritkán ölt mozgalmi jelleget, inkább csak közállapot, amelyet gyakran ún. balközép kormányok menedzselnek, ezért intuitív meghatározása bajos. A posztfasiszták nem totális engedelmességről vagy fajtisztaságról szoktak beszélni, hanem az információs szupersztrádáról.

Mindenki ismeri azt az ösztönös dühkitörést a zárt ajtó láttán. Márpedig most több tízmillió éhező ember rázza a kilincset. A gazdag országok még rafináltabb zárakon törik a fejüket, eközben ők is egyre dühösebbek a kint várakozó betolakodókra. E düh részben újjáéleszti a náci és fasiszta Gedankengut-ot ("eszmekincs"), ami indokolt viszolygást fog kiváltani. A posztfasizmus azonban nem korlátozódik a korábbi tengelyhatalmakra és lelkes excsatlósaikra, legyen ez az alváltozat bármilyen förtelmes és ijesztő. A kelet-európai cigányokat (romák és szintik, hogy a politikailag korrekt elnevezést használjuk) egyszerre üldözi a helyi csöndbiztosság és a lakosság, ezért igyekeznek "a szabad Nyugat" felé menekülni. A Nyugat erre vízumkorlátozást vezet be a kérdéses országokkal szemben, hogy így akadályozza meg a tömeges menekültáradatot, és a kelet-európai országokat ünnepélyesen az emberi jogok tiszteletére szólítja föl. A hazai rasszizmus helyét átveszi a globális neoliberalizmus, és mindkettő a gyorsan rasszosodó, etnicizálódó hatalmon/uralmon nyugszik.

A multikulturális válasz csak az impotencia elkeseredett beismerése: a közszféra, a közügyek etnicizálódásának elfogadása – humánus és jószándékú kis gellerrel. Ezek a válaszok a vereséget vallják be, és az embertelent próbálják emberivé tenni. A terep, melyet a posztfasizmus választott, és amelyen a liberálisok igyekeznek vele megbirkózni, éppenséggel kedvenc területe, az etnikai hovatartozásé. Ez rendkívül kedvezőtlen pozíció. Ha nem sikerül a globális kapitalizmus problémáit újszerű módon megközelítenünk, a csatát bizonyosan el fogjuk veszíteni.

Az új típusú kettős állam mindezek ellenére él és virágzik. Normatív jogállam a kapitalista közép magnépességének, és a nem-állampolgárokra vonatkozó, önkényes utasítások rendeleti állama másoknak. A klasszikus, totalitárius fasizmussal szemben a rendeleti (prerogative) államot csak homályosan látják a normatív vagy jogállam honpolgárai, a lényegi szükséges emberi és honpolgári közösség a ki- és alávetettekkel erkölcsileg láthatatlan. A radikális kritika, amely szerint a szabadság illúzió a normatív jogállamon belül, téves, bár érthető. Az állampolgárság nem kizsákmányolás, elnyomás vagy közvetlen diszkrimináció révén a "homogén társadalom" lakói között, hanem kirekesztéssel és távolsággal megvalósuló megtagadás, nehezen ragadható meg, mivel a javak és a hatalom igazságosabb újraelosztásáért küzdő fölszabadító mozgalmak intellektuális, fogalmi beidegződései már nem alkalmazhatók. Nem az a baj, hogy a normatív jogállam kezd tekintélyelvűbbé válni. A baj az, hogy keveseké.

(Megjelent a Boston Review 2000. nyári és – rövidebb változatban – az East European Constitutional Review 2000. őszi számában, közölte a The Australian Financial Review. Megjelent, ill. sajtó alatt van több más nyelvű fordítása. Fordította: Battyán Katalin és a szerző az angol eredetiből.)

 

Jegyzetek

¹ Néhány érdekesebb angol cikk a legutóbbi fejleményekről: Harry Ritter, "From Habsburg to Hitler to Haider," German Studies Review, Vol. XXII, No. 2, 1999 május, pp. 269-284.; Jan Müller, "From National Identity to National Interest: The Rise And Fall of Germeny's New Right," German Politics, Vol. 8, No. 3, 1999 december, pp. 1-20.; Michael Mickenberg, "The Renewal of Radical Right," Government and Opposition, 2000 tavasz, Vol. 35, No. 2, pp. 170-188.; Jacob Heilbrunn, "A Disdain for the Past: Jörg Haider's Austria," World Policy Journal, Vol. XVII, No. 1, 2000 tavasz, pp. 71-78. Vö. Tamás Gáspár Miklós: "Reformfasiszták", Élet és Irodalom, 1999. október 22., T. G. M.: "Sírrablók és halottgyalázók", Magyar Hírlap, 1999. november 16., T. G. M.: "Testvérünk, Haider", Népszabadság, 2000. február 5., T. G. M.: "A nemkívánatos osztrák", Népszava, 2000. február 25.

² Vö. G. M. Tamás, "Ethnarchy and Ethno-Anarchism" in: Social Re­search 63 (1996 tavasz), pp. 147-190.; idem., "The Two-Hundred Years War" in: Boston Review, 1999 nyár, pp. 31-36. [Magyarul: "Etnarchia és etnoanarchizmus", Világosság XXXIX, 1998/8-9.; T. G. M.: Törzsi fogalmak, I, Bp.: Atlantisz, 1999, 303-346.; "A kétszáz éves háború", Beszélő, 1999. július-augusztus, 28-41.]

³ Michael Mann, "The Dark Side of Democracy: The Modern Tradition of Ethnic and Political Cleansing," New Left Review 235, 1999 május-június, pp. 18-45.

⁴ Lásd Mark Neocleous, "Against Security," Radical Philosophy 100, 2000 március-április, pp. 7-15. és ugyancsak tőle Fascism (Burkingham: Open University Press, 1997). A szociális állam (l'état social) büntető állammá (l'état pénal) fejlődésére rávilágít még Pierre Bourdieu.

⁵ Georges Bataille: "The Psychological Structure of Fascism" [La Critique sociale, 1933 november], in: Visions of Excess, ed. Allan Stoekl (Minneapolis: University of Minnesota Press, 1993), pp. 137-160.; A "tömeg és erőszak" kérdésről ld. Étienne Balibar: Spinoza and Politics (London: Verso, 1988), pp. 105., 115-116 et passim, vö. Gilles Deleuze, Spinoza, Practical Philosophy, (San Francisco: City Lights, 1988). [Tkp. Spinoza et la politique, Párizs: PUF, 1985; Spinoza, Philosophie pratique, Párizs: Minuit, 1981.] Bataille fasizmus-elméletének érdekes liberális bírálata: Susan Rubin Suleiman tanulmánya: "Bataille in the Street", in: Bataille: Writing the Sacred, ed. Carolyn Bailey Gill (London: Routledge, 1995), pp. 26-45. A Bataille-kritikát nyilván az antisztálinista, forradalmi ultrabal kontextusán belül kell értelmezni. Bataille, Souvarine, Simone Weil és a titokzatos Laure (Colette Peignot) két kötetnyi levelezése: Laure: Une rupture, 1934, ed. Anne Roche, Jérőme Peignot (Paris: Editions des Cendres, 1999) és Georges Bataille: L'Apprenti sorcier, ed. Marina Galletti (Paris: Editions de la Différence, 1999). Még egy radikális fasizmuskritika a harmincas évekből: ld. Polányi Károly "The Essence of Fascism" in: Christianity and Social Revolution, ed. J. Lewis, K. Polányi, D. K. Kitchin (London: Gollancz, 1925), pp. 359-394. [Magyarul: "A fasizmus lényege", in: Polányi Károly: Fasizmus, demokrácia, ipari társadalom, Bp.: Gondolat, 1986, pp. 295-337.]

⁶ op.cit., p.194. A fasizmus-esszé két érdekfeszítő vázlata: Cet Aspect religieux manifeste…" és "En effet la vie humaine…", in: Georges Bataille: Oeuvres completes, II (Paris: Gallimard, 1970), pp. 161-164. Vö. Antonio Negri elmélete a hatalmi ágak és a komplex hatalom viszonyáról: Insurgencies (Minneapolis: Minnesota University Press, 1999), pp. 1-36, 111-128, 212-229.

⁷ A Bataille és Carl Schmitt közötti párhuzamról ld. Martin Jay: "The Reassertion of Sovereignty in a Time of Crisis: Carl Schmitt and Bataille", in: Force Fields (New York: Routledge, 1993), pp. 49-60. Vö. Bataille Sovereignty című esszéje, The Accursed Share vols. 2-3. (New York: Zone Books, 1933), Vol. IIa&III. [Tkp. La Part maudite, Párizs: Minuit, 1967. Bataille összes műveit a Gallimard adja ki.]

⁸ Ld. Jean Piel: "Bataille and the World", in: On Bataille: Critical Essays, ed. Leslie Anne Boldt-Irons (Albany: SUNY Press, 1995), pp. 95-106.

⁹ Ernst Fraenkel: The Dual State [1941], (New York: Octagon, 1969). Vö. David Schoenbaum: Hitler's Social Revolution (Garden City, N.Y.: Anchor Doubleday, 1967), "The Third Reich and Business" c. fej., pp. 113-151.

¹⁰ Ernst Fraenkel, op.cit., p. 153.

¹¹ Vö. G.M.Tamás: "Democracy's Triumph, Philosophy's Peril", Journal of Democracy, Vol. 11, No. 1, 2000 január, pp. 103-110. A hagyományos politika riasztó alternatíváiról: ld. Jacques Ranciere: La Mésentente (Paris: Galilée, 1995), pp. 95-131.

Ma az izraeli gazdaság egész ágazatai támaszkodnak majdnem kizárólag a vendégmunkásokra. Arányuk Svájc kivételével Európa bármelyik országánál magasabb. A szociális jogokat nélkülöző olcsó munkaerő ezen tömege pedig magától értetődően károsan befolyásolja az érintett szektorokban dolgozó izraeliek munkafeltételeit.

A minisztériumok által nyilvánosságra hozott statisztikák többéves követése meggyőzött bennünket arról, hogy a számok semmivel sem objektívebbek, mint bármilyen más, politikai manipulációnak kitett információ. Ha a kormányzat úgy tartja jónak, hogy – legalábbis papíron – csökkentse a vendégmunkások számát, akár egész foglalkoztatási ágakat is könnyen eltüntethet. Így például a Nemzeti Biztosítási Intézet (NBI) statisztikái – amelyek a Munkaügyi Minisztérium statisztikáinak is alapul szolgálnak – nem tartalmazzák a szociális ellátásban dolgozó (engedéllyel rendelkező!) vendégmunkásokat. Ez a hajlam még nyilvánvalóbb az olyan érzékenyebb kérdéseknél, mint például az (engedéllyel rendelkező ill. anélküli) Izraelben dolgozó palesztin munkások száma.

A Kav La'Oved a Munkaügyi Minisztérium, a Bank of Israel, a Nemzeti Statisztikai Hivatal által publikált hivatalos statisztikákat és a különböző gazdasági szervezetek sajtóban megjelenő felméréseit egyaránt nyomon követi. Figyelembe vesszük a Palesztin Hatóság által közölt ill. a külföldi nagykövetségek által rendelkezésünkre bocsátott információkat is. A források ezen széles skálája alapján meghatározott számok jelentősen felülmúlják a kormányzati jelentésekben publikált mutatókat, és komolyan megkérdőjelezik a hivatalos izraeli mutatók megbízhatóságát.

Alább következnek a Kav La'Ovednek a jelenleg Izraelben dolgozó palesztin és külföldi vendégmunkások minimális létszámára vonatkozó becslései.

Palesztin munkások

A Munkaügyi Minisztérium Foglalkoztatási Irodájának jelentése szerint Izraelben körülbelül 32 000 palesztin munkás dolgozik engedéllyel, és 40 000 engedély nélkül. A Palesztin Hatóság (PH) statisztikai irodája ugyanakkor 120 000-re teszi (internetes honlapján, beleértve a zsidó telepeken dolgozókat is) az engedéllyel ill. anélkül dolgozó palesztinok számát. Az izraeli biztonsági szervek becslése szerint 60 000 palesztin jár át engedély nélkül dolgozni Izraelbe, és további 20 000 a zsidó telepekre. Talán nem meglepő, hogy a biztonsági szervek becslése közelebb áll a PH mutatójához, mint a Munkaügyi Minisztérium adatához – az érdekek itt is közrejátszanak: az előbbi nem akar tudomást venni az illegális palesztin munkavállalókról – a "palesztin munkahelyek Izrael biztonságát jelentik" szlogen értelmében. A Munkaügyi Minisztérium foglalkoztatási irodájáról pedig, amely a palesztinok legális foglalkoztatását szabályozza, könnyen kiderülhet, hogy feladata elvégzésére alkalmatlan, ha már egyszer az Izraelben dolgozó palesztinok 60%-a megkerüli az általa hozott szabályokat. És a végeredmény: 60 000 regisztrálatlan palesztin munkás Izraelben, akiknek a munkáltatói rendszeresen "csökkentik a költségeket" – ellenőrizetlenül.

Külföldi vendégmunkások

A Munkaügyi Minisztérium és a Statisztikai Hivatal adatai szerint Izraelben ma körülbelül 70 000 külföldi munkás dolgozik munkavállalási engedéllyel, további 70 000 pedig engedély nélkül. A Kav La'Oved más forrásokon alapuló becslése szerint a munkavállalási engedély nélkül dolgozók száma valójában a hivatalos adat kétszerese.

A munkavállalási engedély nélkül dolgozók száma, a munkások anyaországának megfelelően rendezve, becsléseink szerint a következő:

Munkavállalási engedély nélkül dolgozók Izraelben
Jordánia, Egyiptom, Marokkó:	30 000
az egykori Szovjetunió	30 000
Fülöp szigetek, Thaiföld	25 000
Románia	15 000
Chile, Kolumbia, Ecuador, Brazília	12 000
Kína, India, Sri Lanka	10 000
Afrika*	10 000
Bulgária, Magyarország, Lengyelország	5 000
Törökország	4 000
Összesen	141 000
* Etiópia, Nigéria, Kenya, Ghána, Kongó, Sierra Leone és Dél-Afrika

A munkavállalási engedély nélküli palesztinokkal (körülbelül 60 000 emberrel) együtt ez 201 000 engedély nélküli vendégmunkást, a teljes munkaerő közel 10%-át jelenti! Hozzájuk számítva még a 110 000 legálisan dolgozó külföldit (40 000 palesztint és 70 000 vendégmunkást), 311 000, az izraeli gazdaságot építő munkást kapunk – ez a munkaerő 14%-a. A vendégmunkások aránya így Svájc kivételével Európa bármelyik országánál magasabb. A szociális jogokat nélkülöző olcsó munkaerő ezen tömege pedig magától értetődően károsan befolyásolja az érintett szektorokban dolgozó izraeliek munkafeltételeit.

Valójában ma az izraeli gazdaság egész ágai támaszkodnak majdnem kizárólag a vendégmunkásokra. Ez a helyzet a szociális ellátásban – és nemcsak az egyes háztartásokban, de a nyugdíjasotthonokban – is, jelentve nemcsak képzetlen (zömmel filippínó) ápolókat, de (zömmel az egykori Szovjetunióból érkezett) orvosokat, nővéreket is. A külföldről érkezett munkások többségben vannak az építőiparban, és az annak holdudvarában elhelyezkedő foglalkozásokban (mint például az ácsmunkák, csempézés, márvány) is, úgy a betanított, mint a szakértelmet kívánó (mérnök, elektroműszerész, daru- ill. nehézgépkezelő) munkákban. A szolgáltatási szektor egyre inkább rá van utalva a szállodákban, éttermekben, "yeshivákban" (vallási iskolák, ahol a munka szombati zsidó tilalma miatt akkor nem-zsidókat foglalkoztatnak), na és persze a magánházak takarításának nagy és nyereséges piacán dolgozó külföldiekre.

A fenti tények és az izraeliek foglalkoztatási helyzete között valószínűsíthető kapcsolatot nem bagatellizálhatjuk el. Hogy van összefüggés, Prof. Zvi Eckshtein, a tel-avivi Egyetem Közgazdasági Fakultásának feje, és Shlomy Prizet, az Applied Econo­mist Co. közgazdásza meggyőzően bizonyítja a napokban, a Ha'aretz nevű újság 2000. április 3-ai számában megjelent, "A munkanélküli ráta – a munkaerő-piaci politika eredménye" című cikkében.

A szerzők megállapították: "A munkaerőpiac ki van téve a vendégmunkások alacsonybérű kínálatának. A helyzet az 1960-as évek Európájához hasonló. Ott az 1970-es és 80-as évek növekvő munkanélkülisége a vendégmunkások befogadásának korlátozásához vezetett, vámokat és adókat róttak ki, hogy csökkentsék foglalkoztatásuk nyereségességét. Ma Európában egy vendégmunkás foglalkoztatása legalább annyiba kerül, mint egy állampolgáré. Izraelben egy izraeli munkás 43-67%-kal több órabért kap, mint vendégmunkás társa. Az egy izraeli munkásra eső tényleges adóráta 15,9%, az önfoglalkoztató vendégmunkásoknál csak 7,2%, a munkaközvetítőn keresztül elhelyezkedő vendégmunkásoknál pedig 9,1%.

A munkások jogai és az információ szabadsága

Mi történik akkor, ha munkáltatója kizsákmányol egy vendégmunkást, és azok az információk, amelyekre a munkavállalónak a jogi eljáráshoz szüksége lenne, egy a munkaadók túlkapásaitól való jogi érdekvédelmének garantálásával megbízott állami szervnél vannak? A józan ész megkövetelné, hogy a Munkaügyi Minisztérium Végrehajtási Osztálya által összegyűjtött adatok hozzáférhetőek legyenek a munkások számára, ha releváns információval szolgálhatnak a munkáltató által ki nem fizetett bérigények kapcsán. A Végrehajtási Osztály vezetői azonban nem így látják a dolgot.

Hogy a Végrehajtási Osztálynak részletekkel kellene szolgálnia a munkáltató személyéről egy olyan munkásnak, aki már 8 hónapja nem kapott bért?! Hogy a Végrehajtási Osztálynak információkkal kellene ellátnia a munkásokat a munkahelyükön végrehajtott vizsgálatok eredményeiről?! Ezeket az információ-kérelmeket Ephraim Cohen, a Munkaügyi Minisztérium Vendégmunkás Irodájának elnöke és Irit Einhorn-Nahmani, a minisztérium jogi osztályának ügyvédje kapásból utasította vissza. A Kav La'Oved és Donna Alexander, az Izraeli Emberi Jogi Szövetség (ACRI) képviselője csak egy munkáltató nevét kaphatta meg, miután ezért a főügyészhez folyamodtak.

Juan Tirát 1999-ben letartóztatták a munkahelyén, mert nem rendelkezett izraeli tartózkodási engedéllyel. A letartóztatást a Munkaügyi Minisztérium ellenőrei foganatosították. Azzal védekezett, hogy a munkáltatója nyolchavi bérrel tartozik neki, és addig nem tudja elhagyni az országot, amíg a bérhátralékot meg nem kapja. Tirának voltak bizonylatai az általa elvégzett munkaórákról, de azokról valamilyen okból hiányoztak a munkáltató azonosításához szükséges adatok – amelyek nélkül pedig nem lehet a munkáltató ellen pert indítani.

Hogy a munkáltatót azonosítsa, Sigal Rozen, a Bebörtönzött Vendégmunkások Forróvonalának képviseletében egy másolatot kért a Végrehajtási Osztály vezetőjétől a Juan Tira letartóztatásáról készült jegyzőkönyvből. Kérését visszautasították. Erre reagálva az ACRI ügyvédje, Donna Alexander a következőket írta Irit Einhorn-Nahmaninak, a Munkaügyi Minisztérium ügyvédjének:

"A Végrehajtási Részleg gyakorlata, a munkásoktól megtagadni az őket közvetlenül érintő információk kiszolgáltatását, sérti az eljárásjog azon alapelvét, hogy egy közszolgálatot ellátó szervnek kötelessége kiszolgáltatni az egyes személyeknek az őket érintő dokumentumokat… A Végrehajtási Részlegnek mint a munkások jogainak érvényesítéséért felelős szervnek, érdekeltnek kellene lennie abban, hogy a rendelkezésére álló információkat a munkások rendelkezésére bocsássa, ami lehetővé tenné utóbbiaknak, hogy jogaikat polgári peres úton érvényesítsék."

Dr. Einhorn-Nahmanit ez nem győzte meg, és ezt a 'komplex' kérdést a Legfelsőbb Ügyész hivatalához továbbította. Dr. Dalit Dror, az Igazságügyi Minisztérium vezető jogásza határozott jogi állásfoglalásában kötelezte a Munkaügyi Minisztériumot a kért információk kiszolgáltatására a munkások ill. ügyvédjeik részére:

"A Munkaügyi Minisztériumnak kötelessége az országban engedély nélkül tartózkodó illetve dolgozó vendégmunkásoknak az alábbi információkat kiszolgáltatni: a munkáltatókkal kapcsolatos részleteket, a Végrehajtási Részleg megfelelő vizsgálati jegyzőkönyveit, amennyiben ezek nem veszélyeztetik a Végrehajtási Részleg vizsgálatait, vagy nem tárnak fel olyan eljárásokat ill. információs forrásokat, amelyek megnehezítik a Részleg jövőbeli feladatainak ellátását. Ez a megállapítás egyenesen következik a Legfelsőbb Ügyészség elnökének és az igazságügy-miniszternek a vizsgálati anyagokhoz való hozzáférést szabályozó rendelkezéseiből. Ezek elismerik a bűncselekmény sértettjének jogát a vizsgálati anyagokból jogai érvényesítéséhez szükséges információkhoz."

Ez a jogi állásfoglalás egy másik esetben is iránymutató. Ebben a Tadhar Ltd. Co.-t perelte be kifizetetlen jövedelméért 16 vendégmunkás. A Kav La'Oved által ügyük képviseletére felkért ügyvéd, Dr. Dan Ronen a Végrehajtási Osztálytól kérte a Tadhar elleni vizsgálat során feltárt bizonyítékok kiszolgáltatását. Ephraim Cohen így utasította vissza a kérést: "Nincs felhatalmazásunk arra, hogy a munkabérszámítással kapcsolatos anomáliákra vonatkozó információinkat a kérdéses munkaadón kívül bárkinek kiszolgáltassuk." Ez is jelzi, hogy a törvénynek a munkaadók számára előnyös értelmezése nemcsak ebben az esetben jellemzi a Végrehatási Osztály gyakorlatát.

A javasolt kollektív megállapodás hátrányosan különbözteti meg a vendégmunkásokat

1999. december 21-én a Histadrut és az Építési Fővállalkozók Szövetsége az építőiparban dolgozók kollektív szerződésének olyan kiegészítésében állapodott meg, amely kifejezetten hátrányosan különbözteti meg a vendégmunkásokat. A megállapodás érvényességének elengedhetetlen feltétele, hogy azt a Munkaügyi Minisztériumban a kollektív munkaszerződések iktatójában regisztrálják.

Egy a Kav La'Oved által megbízott ügyvéd, Dan Ronen levélben fordult az iktatóhoz, Yitzhaki úrhoz, kiemelve a megállapodás alábbi diszkriminatív elemeit: a megállapodás 7., a vendégmunkások jogait taglaló cikkelye megállapítja, hogy a Histadrut szakmai-szervezeti hozzájárulásra jogosult a vendégmunkások bérének 0,7%-áig. Mindezt abban a helyzetben, amikor ezek a munkások nem léphetnek be a Histadrutba, és nem szavazhatnak intézményeiben. Ez a cikkely lehetővé teszi a munkáltatónak, hogy "költségek" és "adósság" címén levonjon a munkás béréből, anélkül, hogy a munkás adósságáról bármilyen igazolást kellene bemutatnia. A munkáltató egyedül is jogosult elbírálni, hogy a munkás megszegte-e a vele kötött munkaszerződést, és hogy ezért mekkora kártérítéssel tartozik. A munkáltató hasonlóképpen jogosult arra is, hogy az "adósságokat" a munkás szerény nyugdíjjogait kiváltó megtakarítási számlájáról vonja le.

Jó hír, hogy az iktató felszólította a Histadrutot, adjon választ ezekre a vádakra, s addig is megtagadta az új kollektív szerződés regisztrálását.

Nem ez az első eset, hogy a Histadrut figyelmen kívül hagyja a munkások érdekeit. Amint arról 1999 márciusi hírlevelünkben beszámoltunk, a Munkaszövetség olyan kollektív megállapodásokat kötött több munkaközvetítővel, amelyek intézményesítették ezen vállalatok izraeli alkalmazottjainak hátrányos megkülönböztetését. Úgy tűnik, a Histadrut vezetőit a szervezet krónikus pénzügyi nehézségei újra és újra a munkások érdekeit sértő, de a szervezeti hozzájárulások begyűjtését biztosító szerződések megkötésére sarkallják.

"Kizsákmányolás" – a Bűnügyi Törvénykönyv 431-es cikkelye

Kav La'Oved a Fülöp-szigeteki szociális gondozó, Marisa Decano esete kapcsán – az illető hölgy a Ramat Gan-i Ms. Rina Barr otthonában dolgozott hét hónapig, egy penny fizetés, szabadnap és telefonhasználat nélkül, lelki és fizikai terrornak valamint megaláztatásnak kitéve – a Büntető Törvénykönyv (BTK) egy rejtett cikkelyére lett figyelmes, ez pedig a "kizsákmányolás". A felfedezést a Decano-eseten megbotránkozott Ramat Gan-i rendőrség jószolgálatainak köszönhetjük. Íme a 431-es cikkely, amely remélhetőleg segítségünkre lesz a munkások panaszainak kezelésében:

"Az, aki az alábbi helyzetekben más rászorultságát, fizikai vagy szellemi gyengeségét, tapasztalatlanságát vagy figyelmetlenségét kihasználja, egyéves szabadságvesztéssel sújtható:

1. Olyasmit követel meg vagy fogad el, amire a törvényi szabályozás nem jogosítja fel.
2. Valamilyen dologért vagy szolgáltatásért a szokásost indokolatlanul meghaladó árat követel meg vagy fogad el.
3. A szokásosnál indokolatlanul alacsonyabb árat fizet egy dologért vagy szolgáltatásért."

És mi történt a Decano-esetben? A rendőrség felszólította a munkáltatót, Rina Barrt Decano útlevelének és tulajdontárgyainak visszaszolgáltatására, valamint bérének megfizetésére. Ennyi. Kísérletünk arra, hogy a rendőrségre gyakorolt nyomással elérjük, ne zárják le az ügyet, nem volt sikeres – "a közérdek hiányára" hivatkoztak. Egy a Belbiztonsági Minisztériumnak (Rendőrség) küldött levélben érveltünk amellett, hogy a közösségnek valójában komoly érdeke, hogy a vendégmunkások kiszolgáltatottságát ilyen durván kihasználó munkaadókat elrettentsék.

(A dokumentum forrása: Kav La'Oved hírlevél, 2000 május. Fordította: Paul Valley)

A globalizáció talán legfontosabb hatása, hogy fokozza a létbizonytalanságot. Ezzel lezárja a XX. századi jóléti államok történetét, és naivnak tünteti fel az emberarcú kapitalizmus ideológusait.

Előszó

Ezt a témát két fő okból választottam tárgyamul. Először is azért, mert ez a kérdés a baloldal összes árnyalatát érinti. Manapság ugyanis a munkaerő egyetlen szelete sem állíthatja magáról, hogy immunis a munkanélküliség és az alkalmi munkavállalóvá válás dehumanizáló terheivel szemben. Az "alkalmi munkássá válás" folyamatát egyes nyelvek tulajdonképpen pontosabban fejezik ki a "bizonytalanná válás" fogalmával, bár ezt általában tendenciózusan félreértelmezik és úgy állítják be, mint az óhajtott "rugalmas foglalkoztatottság" állapotát. Néhány hónappal ezelőtt a Westminster Bank körülbelül 25 ezer alkalmazottjának kellett szembenéznie a feleslegesség kilátástalanságával; ma a Rover autó-vállalat munkatársait – a büszke BMW transznacionális társulás csődbe jutott részét – vetik oda a farkasoknak martalékul, taszítják a teljes létbizonytalanságba. A kérdés nem az, hogy vajon a munkanélküliség vagyis a "rugalmas alkalmi munkássá válás" folyamata fenyegetni fogja-e azokat, akiket még foglalkoztatnak, hanem az, hogy mikor jut majd osztályrészükül az erőltetett bizonytalan foglalkoztatottság kínos helyzete.

A második fő ok, ami miatt foglalkoznunk kell ezzel a kérdéssel, hogy e tárgykör leküzdhetetlen strukturális problémát jelent a tőke számára. A baloldal nem lesz képes kidolgozni egy életképes jövő-stratégiát, ha nem tulajdonít központi jelentőséget a munkanélküliség és az alkalmi munkássá válás húsba vágó témájának.

Jelen pillanatban a szóban forgó kérdéskör három lényeges aspektusát ajánlom megfontolásra.

1. A munkanélküliség és az alkalmi munkássá válás "globalizálódása" még a világ legfejlettebb tőkés országait is érinti.
2. A "rugalmasság" mítosza az a cukor-bevonat, amellyel a keserű pirulát fogyaszthatóvá teszik. Mert amiről beszélünk, az egy vészterhes szociális-gazdasági trend, amit a kizsákmányolási ráták lefelé történő kiegyenlítődésének nevezünk.
3. Az előttünk álló problémákat csak akkor tudjuk ésszerűen megoldani, ha felhagyunk a társadalmi-gazdasági átalakulások eddigi szabályozásával, mégpedig úgy, hogy felszabadítjuk magunkat a "szükséges munkaidő" (vagy a "szükséges munka") zsarnokságának uralma alól, és teret engedünk a "rendelkezésre álló idő" emancipációjának, vagyis annak a pozitív alternatívának, amely a tőke társadalmi reprodukciójában rejlik.

Kiindulópontként megfontolásra ajánljuk a heti munkaidő 35 órára történő csökkentését, ami nem véletlenül került előtérbe az utóbbi időben.

1. A munkanélküliség globálissá válása

A szocialisták Európa számos országában – csakúgy, mint Észak- és Dél-Amerikában – harcolnak azért, hogy a heti munkaidőt 35 órára csökkentsék, a jövedelem csökkentése nélkül. Ennek a fontos stratégiai követelménynek persze megvannak a maga nehézségei. Egyaránt előtérbe állítja ugyanis a munkanélküliség nyomasztó problémáját az egész világon, valamint azokat az ellentmondásokat a társadalmi-gazdasági rendszerben, amelyek emberek végeláthatatlan millióira természetellenes szükségszerűségként kényszerítik rá a munkanélküliséggel járó terheket és szenvedéseket.

Ennélfogva a küzdelem a "35 órás munkahétért" nem lehet csupán egy olyan tradicionális szakszervezeti követelmény, amely a bértárgyalások régen kialakult szereposztásához, működési módjához kapcsolódik.

Éppen ellenkezőleg, a 35 órás munkahétért folytatott harcban nemcsak a feladat nagyságát és az előttünk álló kérdéscsoport hosszú távú következményeit kell figyelembe vennünk, hanem a társadalmi-gazdasági rendnek azt az elkerülhetetlenül szívós ellenállását is, amely e rend saját kényszerítő erejéből következik annak érdekében, hogy érvénytelenné tegye mindazokat az engedményeket, amelyek a törvényes/politikai szférában létrejöhetnek olyan körülmények között, amelyek átmenetileg kedvezőek lehetnek a szakszervezetek és baloldali politikai képviselőik számára. Ezért érthető például az, hogy Olaszországban a Rifondazione a kérdés felvetésekor egyidejűleg hangsúlyozza érdekeltségét a foglalkoztatottság növelésében és az életkörülmények javításában ("per l'occupazione per migliorare la vita"), valamint a társadalmi változás szükségességét. Teszi ezt azért, hogy életképes társadalmi alapot biztosítson a kitűzött cél, a megrövidített munkaidő számára. Maradandó siker e téren csak a szakadatlan kölcsönhatás folyamatában érhető el, abban a dialektikus kölcsönviszonyban, amely két tényező egymásra hatása során alakul ki: az egyik oldalon áll a közvetlen cél, vagyis a harc a jelentősen csökkentett munkaidőért, a másik oldalon annak a kialakult társadalmi rendnek a folyamatos átalakítása, amely saját természetét követve kénytelen ellenállni és érvénytelenné tenni az összes ilyen követelést.

Azok, akik kétségbe vonják e követelések törvényességét, mégpedig úgy, hogy helyettük dédelgetett társadalmi rendszerük erényeit dicsőítik, a munkanélküliség problémájának megoldásában csakúgy, mint az attól elválaszthatatlan társadalmi bajok orvoslásában, továbbra is az USA modelljét idealizálják. Pedig, ha csupán egy futó pillantást vetünk a dolgok jelenlegi állására, akkor is kiderül, hogy az USA vissza-visszatérő eszményítése a fantázia birodalmába tartozik. Mert, amint a "The Nation" egyik vezércikke hangsúlyozta:

"A szegénységi ráta az elmúlt évben 13,7% volt, magasabb, mint 1989-ben, annak ellenére, hogy két évig csaknem folyamatos volt a gazdasági növekedés. Körülbelül 50 millió amerikai – a népesség 19%-a – él az országos nyomorszint alatt. Szegénységben él minden négy 18 év alatti gyermek közül egy, minden öt idős állampolgár közül egy, és a nyomor szintjén élnek minden öt egyszemélyes felnőtt háztartás közül háromban. A dollárt változatlan értéken számítva a munkások heti átlagkeresete az 1973-as 315 dollárról 256 dollárra esett vissza, ez 19 százalékos csökkenést jelent. Tavaly a családok egyötödében – ők a legszegényebbek – a jövedelem 210 dollárra esett vissza, ugyanakkor a leggazdagabb 5 százalék átlagosan 6,440 dollárral gyarapodott (nem számítva tőkenyereségeiket).

Az egészségbiztosítás nélkül élő amerikaiak száma 1995-ben 40,6 millió volt, ami 41 százalékos növekedést jelent a hetvenes évek közepe óta. 1995-ben a biztosítás nélkül élő családok 80 százalékában a családfőnek volt munkája.¹

Hát ilyen rózsás valójában az amerikai modell, ha igazán ki akarjuk nyitni a szemünket. Ehhez még hozzá kell tennünk egy nagyon is lényeges számadatot, amellyel nemrég az amerikai Kongresszus Költségvetési Hivatala szolgált, és amely még a tőke legrosszabb apologétái számára is megfellebbezhetetlen. E szerint az adat szerint a népesség leggazdagabb egy százalékának jövedelme egyenlő az alsó szinten élő negyven százalék jövedelmével. De még ennél is fontosabb az a következmény, hogy ez a szám tulajdonképpen megduplázódott az utóbbi két évtizedben a tőke strukturális válságának következtében. Így aztán bármilyen cinikusan leplezik is a munka feltételeinek romlását, bármennyire buzgón értelmezik is ezt úgy, mint az áldott "rugalmasságot", nem rejthetők véka alá azok a súlyos következmények, amelyek a tőke terjeszkedésének és felhalmozásának irányvonalát mutatják a jövőben.

A munkanélküliségi statisztikákkal természetesen lehet bűvészkedni, lehet őket teljesen önkényesen értelmezni és újraértelmezni, és nemcsak Amerikában, hanem az úgynevezett "fejlett kapitalizmus" minden egyes országában. Nagy-Britanniában például még a tőkés rendszer hivatásos védelmezőinek – a londoni Economist szerkesztőinek – is be kellett vallaniuk, hogy a kormányzat 33-szor "átdolgozta" a munkanélküliségi statisztikákat azért, hogy szebbnek tűnjenek. Nem beszélve arról a tényről, hogy bárki, aki Nagy-Britanniában 16 órát dolgozik, teljes munkaidőben foglalkoztatottnak számít, azaz a teljes munkaidősök pozícióját élvezi. De ennél még szemet szúróbb az, hogy Japánban – abban az országban, amelyet egészen a legutóbbi időkig úgy magasztaltak, mint a "dinamikus fejlett kapitalizmus" para­digmatikus esetét – "senki sem számít munkanélkülinek, aki a hónap utolsó hetében több, mint egy órát dolgozik munkabérért."² De kit tud az orránál fogva vezetni ez a politikai manipuláció és ezek a gazdasági eszközök? Mert bármennyire összehangolt és körmönfont is a most fennálló állapotok félremagyarázása, a munkanélküliségben rejlő nagyon súlyos kihívás sehol sem kerülhető el, a legfejlettebb tőkés országok egyikében sem. Így aztán sugalljanak bármit is az apologetikus statisztikai adatok, nem lehet tovább szőnyeg alá söpörni azokat a vészjósló adatokat, amelyek a japán munkanélküliség folyamatos növekedéséről és az ezzel járó gazdasági recesszióról szólnak.

A munkanélküliség drámai emelkedése valójában nem a legutóbbi időszak jelensége. Feltűnt már a láthatáron akkor, amikor a tőkés rendszer egészének strukturális válsága elkezdődött – a tőke terjeszkedésének viszonylag zavartalan két és fél évtizede után, a háborút követően. Úgy tűnt, hogy a munkanélküliség ennek a szerkezeti válságnak a szükséges és egyre súlyosabbá váló velejárója. Ezért érveltem úgy már 1971-ben, hogy a munkanélküliség akkori állapotában a probléma már nemcsak az, hogy a szakképzetlen munkások siralmas helyzetben vannak, hanem az is, hogy e már korábban létező csoporthoz hozzáadódnak a magasan képzett munkások nagy tömegei, azoké, akik arra vadásznak, hogy munkát szerezzenek, az elkeserítően kevés munkalehetőség egyikét. Ez a folyamat, az úgynevezett "racionalizáló" amputálás nem kötődik többé csupán az "elavuló periferiális iparágakhoz", hanem a termelés legfejlettebb és legmodernebb szektorait is sújtja – a hajó- és repülőgépgyártástól kezdve a mérnöki munkákon keresztül az űrtechnológiáig. Tehát most már nem a "növekedés és a fejlődés" "normális" (természetes) és készségesen elfogadott melléktermékeivel állunk szemben, hanem azzal, hogy ez a növekedés és fejlődés megáll. Valójában nem az "alulfejlettek üres zsebeinek" periferiális problémáit érzékeljük, hanem a tőkés termelési mód egészének lényegi ellentmondását, azt az alapvető ellentmondást, amely még a "fejlődés", a "racionalizálás" és a "modernizáció" legújabb vívmányait is a krónikus alulfejlettség bénító terheivé nyomorítja. A leglényegesebb persze a mindezt elszenvedő emberi tényező: ők már nem csupán az "alulprivilegizált" emberek sokaságának olyan töredék csoportja, akik apatikusak és nem rendelkeznek társadalmi hatalommal; ez az ellentmondás a szakképzett és a szakképzetlen munka összes kategóriáját érinti: tulajdonképpen a társadalom teljes munkaerejét."³

Azóta, hogy ezeket a sorokat leírtam, tízszeresére növekedett a munkanélküliség Nagy-Britanniában és másutt is. És mi a helyzet ma? Még a hivatalos – erősen kozmetikázott – adatok szerint is több, mint 40 millió a munkanélküliek száma az iparilag legfejlettebb országokban. Húsz millió ezek közül európai, és Németország – az az ország, amelyről valaha a "német csoda" dicshimnuszát zengték – túljutott a 3 milliós küszöbön. És ami például Indiát illeti – a hagyományos sajtóorgánumok gazdasági bölcsei agyondicsérték azokért az eredményeiért, amelyeket egészséges fejlődő országként ért el -, nos, Indiában nem több 336 milliónál a regisztrált munkanélküliek száma,⁴ és még sok millióan élnek munka nélkül olyanok, akiket számon kellene tartani, de nincsenek regisztrálva. Ugyanakkor az IMF beavatkozása a "fejlődő országok" életébe – az USA által előírt diktátumok alapján – még tovább rontja a munkanélküliek amúgy is szánalmas helyzetét, azt színlelve, hogy tulajdonképpen javítják a szóban forgó országok gazdasági feltételeit. Ahogyan a "The Nation" egy másik vezércikke megjegyezte:

"Mexikó gazdasága nagyszerűnek látszhat, de népe meg van sebezve. Az IMF kiugrása óta a középosztály összeomlott. Huszonötezer kisvállalkozást faltak fel; ezzel egyidőben 2 millió munkás vesztette el a munkáját. Dollárban kifejezve a bérek 40 százalékkal zuhantak. Az IMF-nek le kellett rombolnia a háztáji gazdaságot azért, hogy megmentse."⁵

Ugyanakkor a szovjet típusú rendszerhez tartozó korábbi posztkapitalista országok, Oroszországtól Magyarországig – ezeket ugyan a múltban nem sújtotta a munkanélküliség, bár gazdaságukat nagy mértékű alulfoglalkoztatottság jellemezte – arra kényszerültek, hogy gyakran az IMF közvetlen nyomására, alkalmazkodjanak a tömeges munkanélküliség dehumanizáló körülményeihez. Magyarországnak például gratulált az IMF⁶ azért, hogy körülbelül félmilliónál stabilizálta a munkanélküliséget. Valójában ez a szám jóval magasabb, és még mindig növekszik. De még az 500 ezer munkanélküli is, Magyarország lakosságának viszonylag alacsony számát tekintve, 6,5 millió brit vagy olasz munkanélkülinek felel meg, és körülbelül annyi, mintha nem az 5 milliót, hanem a 8 milliót közelítené meg Németországban. Az Orosz Föderációban a helyzet épp ilyen rossz, és egyre rosz­szabbra fordul, beleértve azt, hogy hónapokig szemérmetlenül nem fizetik ki a bányászok és más dolgozók munkabérét. Vietnam példája különösen tragikus. Mert a vietnámi nép, miután heroikus győzelmet aratott az amerikai imperializmus intervenciójával szemben folytatott hosszú és pusztító háborúban, elveszítette a békét a tőkés restauráció nyomása alatt.⁷ Sőt, még Kína sem kivétel a növekvő munkanélküliség általános szabálya alól, annak ellenére, hogy gazdaságát igen speciális módon tartják politikai ellenőrzés alatt. A Munkaügyi Minisztérium egyik bizalmas, de kiszivárogtatott jelentése arra figyelmezteti a kínai kormányt, hogy a munkanélküliek száma néhány éven belül el fogja érni a megdöbbentő 268 milliót – rámutatnak az ezzel járó társadalmi robbanás fő veszélyeire is -, hacsak nem tesznek megfelelő (de közelebbről nem részletezett) intézkedéseket a jelenlegi tendencia ellensúlyozására.⁸

Így érkeztünk el a történelmi fejlődés során egy olyan ponthoz, ahol a munkanélküliség a tőkés rendszer egészének meghatározó, domináns sajátossága. Az új körülmények között a tőkés rendszer a kölcsönös viszonyok és a kölcsönös függőségek olyan sűrű hálójából szövődik össze, amelyen keresztül a munkanélküliség problémájára ma lehetetlen részleges gyógyírt és részleges megoldásokat találni az egyes részterületeken. Ez a helyzet éles ellentétben áll a háború utáni évtizedek fejlődésével, amikor is néhány privilegizált országban a liberális politikusok "teljes foglalkoztatottságról" beszélhettek a "szabad társadalomban".⁹

Az utóbbi évtizedben sokat propagálták a "globalizáció" egyetemesen jótékony erényeit, mégpedig akként, hogy a tőke globális expanzióját és integrációját félremagyarázták: úgy állították be, mint egy radikálisan új jelenséget, amely sorsszerűen megoldja összes problémánkat. A fejlődés valóságos irányának igazi iróniája az, hogy – a rendszer évszázadokkal ezelőtt történő első kialakulásától kezdve egészen addig, amíg a jelen korszakban elérte az érettség olyan formáját, amelyben szétválaszthatatlanul összeláncolódik a rendszer strukturális válságával, azaz a tőke inherens logikájából következően – az az ellentmondásos mód, ahogyan produktívan fejlesztik a társadalmi anyagcsere feletti ellenőrzést, egy porció emberiességet (mégpedig egyre növekvő adagot) csempész a felesleges munka kategóriájába. Már 1848-ban, a Kommunista Kiáltványban Marx leszögezte azt, hogy

"Egy osztály elnyomása érdekében bizonyos feltételeket kell biztosítani, olyanokat, amelyek között legalábbis lehetséges a szolgalét folytatása… [De] a burzsoázia többé már nem képes arra, hogy a társadalom uralkodó osztálya legyen, nem képes arra, hogy saját létfeltételeit kizárólagos törvényként kényszerítse a társadalomra. Nem képes uralkodni, mert képtelen arra, hogy a szolgalétet saját szolgaságának keretein belül biztosítsa, mert tehetetlenül nézi a szolga süllyedését ebbe az állapotba, azt, hogy táplálnia kell a szolgát, ahelyett, hogy a szolga táplálja őt."¹⁰

Ironikus módon tehát a történelem eleddig legdinamikusabb termelő rendszere úgy jut a csúcspontjára, hogy az emberek egyre növekvő tömegét ítéli arra, hogy feleslegessé váljanak a termelés gépezete számára, bár ugyanakkor – a rendszer kiküszöbölhetetlenül ellentmondásos jellegéből következően – ezek az embertömegek mint fogyasztók egyáltalán nem feleslegesek. A tőke globális rendszerében a munkanélküliség történelmi újdonsága az, hogy egyetlen rész ellentmondásai tovább bonyolítják és növelik a többi rész, következésképpen az egész rendszer problémáját. Mert például a munkanélküliség termelésének "lenyesegetése" szükségszerűen adódik a tőke profitot és felhalmozást hajszoló termelési kényszeréből, amelyet vélhetően nem tud megtagadni csak azért, hogy kordában tartsa önmagát és összhangban legyen az ésszerű és emberi örömszerzési elvekkel. A tőke vagy továbbra is táplálja kérlelhetetlen ösztönét, amely saját terjeszkedésének céljai felé űzi, tekintet nélkül a súlyos következményekre, vagy képtelen lesz arra, hogy a társadalom termelési anyagcseréjét, az újratermelést szabályozza. Nincs félmegoldás ezen az úton, az emberiesség szempontjai a legcsekélyebb mértékben sincsenek figyelembe véve. Ez az, amiért a történelem során most először egy dinamikus – és végső következményeit tekintve dinamikusan destruktív – rendszer növekszik fel, egy olyan rendszer, amely a társadalom egyre terjeszkedő termelési anyagcseréjének ellenőrzése közben, ha szükséges, az emberiség elsöprő többségét könyörtelenül kipenderíti a munka folyamatából. Ez a "globalizáció" nagyon is zavaró jelentése.

Amikor a tőke eléri a fejlődés eme fokát, nincs mód arra, hogy strukturális válságának okait idézzük a vádlottak padjára, nem más ez, mint hatásvadászat és felületes kinyilatkoztatás. Tehát mivel a tőke többé már nem tudja "saját szolgáját táplálni", a rendszer "megszemélyesítői" (hogy Marx kifejezését használjuk) úgy próbálják megoldani a problémát, hogy még azokat a részleges engedményeket is visszaveszik, amelyeket a "jóléti állam" formájában a munkának adtak – a tőke zavartalan terjeszkedésére gondolunk a háborút követő időszakban -, mégpedig úgy, hogy megtámadják és megsemmisítik a "jóléti államot". Így például az USA-ban a munkanélküliek arra kényszerülnek, hogy alávessék magukat a "munka-lét" ("work-fare") diktátumainak, ha bármilyen társadalmi juttatást szeretnének kapni. És ehhez híven Nagy-Britanniában ugyanezt a váltást kísérlik meg: a "jólét"-ről ("Welfare") átváltanak a "munka-lét" ("work-fare") felé, teszi mindezt egy olyan párt kormánya, amely valaha szocialistának tartotta magát. Így aztán, ha egy nyolchasábos cikk főcíme egy brit liberális újságban (amely történetesen barátságos az új munkáspárti kormánnyal szemben) azt közli az olvasóval, hogy "Egy munkanélküli azt mondja: lépj be a hadseregbe, különben elveszíted a segélyt"¹¹ – nos ez a főcím ízelítőt ad a munkanélküli fiatalokat jellemző gondolkodásból. Ez újra csak azt a tényt húzza alá, hogy a probléma eddig említett más aspektusaihoz hasonlóan, a munkanélküliség és az alkalmi munkássá válás folyamatának mára teljesen befejeződött globalizálódását nem lehet kiigazítani másképp, csak magának a tőkés rendszernek a radikális leváltásával. Nem olyan sok évvel ezelőtt hallottuk azt a magabiztos jóslatot, hogy az összes ismert társadalmi baj, még a világ "legalulfejlettebb" részeiben is legyőzhető az egyetemes "modernizáció" segítségével, az USA modellje szerint. Elég jellemző módon azonban az elénk vetített rózsás képpel homlokegyenest ellenkezik az a valóság, amellyel szembesülünk. Mert azok a körülmények, amelyek a "fejlődéselmélet" és a kormányzati kölcsönösség meséi szerint csak az "alulfejlettség" állítólag átmeneti nehézségeire vonatkoztak, ma egyre világosabban láthatóak még a legfejlettebb tőkésországokban is.

2. A "rugalmasság" mítosza: a kizsákmányolási ráták lefelé történő kiegyenlítődése

1998. május 19-én a francia parlament törvényt fogadott el a munkahét 35 órára csökkentéséről. Ugyanilyen törvényi szabályozás várható Olaszországban is, a nem túl távoli jövőben. De Párizsban ezt a lépést "sok közgazdász és vezető üzletember azonnal úgy jellemezte, mint gazdasági öngyilkosságot",¹² és Olaszországban Giorgo Fossa, az Olasz Iparszövetség (Confindust­ria) vezetője már a törvényhozás lépése előtt teljesen világossá tette, hogy szervezete érvénytelennek fog nyilvánítani minden ilyen tartalmú törvényt.¹³ Mi több, a Confindustria elnöke, Fossa (akinek a neve olaszul nagyonis beszédes módon "sír"-t jelent) szemrebbenés nélkül kijelentette (ha netán nem lenne nyilvánvaló mindenki számára, aki ismeri az Iparszövetséget), hogy ha a parlament életbe lépteti a törvényt, ők annak sírásói lesznek, mégpedig egy olyan "nagy koalíció " segítségével, amely akár a szélsőjobb pártok támogatóit is magában foglalja.¹⁴ A londoni Economist szokásos cinizmusával a következőket nyilatkoztatta ki a tervezett törvényről:

Tehát ki az, aki tényleg szeretné Lionel Jospin 35 órás munkahetét? A francia munkavállalók természetesen nem, mivel azt állítják, hogy így nőni fognak a munka költségei és csökkenni fog a munkavállalók versenyképessége. Az adófizetők sem, akik gyanítják, hogy majd több adót kell fizetniük a terv finanszírozására. A szakszervezetek egyre kevésbé, mert félnek attól, hogy csökkenni fognak a munkabérek és csorbulni fognak a munkások jogai. Még a munkások sem, hiszen legtöbbjük azt gondolja, hogy ugyanannyit fog dolgozni, mint korábban, csak zavarosabban átrendezett műszakokban és több társadalombiztosítás nélküli órában. Még a munkanélküliek, a terv feltételezett nyertesei is kétségbe vonják, hogy fog-e a törvény munkalehetőségeket teremteni, és hányat, ha egyáltalán… Mr. Jospin saját nyakába varrt egy olyan törvényt, amelyben – azt suttogják – maga sem hisz.¹⁵

A kérdéses törvény szemlátomást telis-tele volt rejtéllyel. Ezt támasztották alá az Economist tekintélyes, jól értesült súgói is.

Természetesen komoly nehézségekkel kell szembenéznie a munkásmozgalomnak abban a harcban, amelyet a munkaidő valódi csökkentéséért folytat úgy, hogy egyidejűleg ne csökkenjen a munkabér. De ezek a nehézségek nagyon is különböznek azoktól az ijesztő meséktől, amelyeket az Economistban szervíroznak, vagy az uralkodó rend más szószólói tálalnak elénk. A munkával szemben álló valódi akadályok jelenleg és a közeljövőben két szóval foglalhatók össze: "rugalmasság" és "dereguláció": a tőke megszemélyesítőinek két legdédelgetettebb jelszava ez az üzlet és a politika világában. Hangzatos jelszavak, nagyon vonzónak és progresszívnek szánják ezeket. Olyan kívánatosnak állítják be őket minden racionálisan gondolkodódó emberi lény számára, mint az anyaságot vagy a csokitortát, pedig valójában a neoliberalizmus legagresszívabb munkásellenes törekvéseit és politikáját foglalják magukba. Mert a "rugalmasság" a munka gyakorlatát tekintve – amelyet a "dereguláció" különböző formáival segítenek elő és juttatnak érvényre – valójában nem más, mint az a könyörtelen folyamat, amelynek során a munkaerőt alkalmi munkássá teszik. E folyamat gyakran párosul autoritárius munkásellenes törvényhozással – gondoljunk csak arra, ahogyan az USA-ban Reagen elfojtotta a repülés-irányítók harcát, vagy Margaret Thatcher gyalázatos munkásellenes törvénysorozatára, melyet jellemző módon hatályban tart Tony Blair "New Labour" kormánya. És ugyanazok az emberek, akik egyetemlegesen jótékony "rugalmasságnak" titulálják az alkalmi munkássá válás zavaros és nagyon is kétes körülményeit, nos ugyanazoknak van képük ahhoz, hogy "demokráciának" nevezzék az autoritárius munkásellenes törvénykezés gyakorlatát.

A "rugalmasságtól" várják el, hogy megoldja a 35 órára csökkentett munkahét problémáját, ha ez az engedmény a politikai játéktér lehetőségei miatt elkerülhetetlenné válik. Úgy tűnik, ez a helyzet Franciaországban és Olaszországban. Így Franciaországban "néhány miniszter arról beszél, hogy a munkaerő-piacot rugalmasabbá teszik, nevezetesen úgy, hogy a munkaadók számára engedélyezik a munkahét szezonális igények szerinti módosítását, azért, hogy aztán az évente átlagosan ledolgozott heti munkaidővel tudjanak kalkulálni.¹⁶ Ugyanezt a trükkös játszmát űzik Olaszországban. A törvény bevezetésével egyidőben Prodi olasz miniszterelnök – akit később az Európai Bizottság elnöki posztjával jutalmaztak meg – arról biztosította kritikusait, hogy megfelelő "rugalmassággal" majd képesek lesznek ellensúlyozni a törvény negatív hatásait.

A tőke megszemélyesítőinek igazi érdeke az, hogy elősegítsék a "munkaerő rugalmasságát", és minden lehetséges eszközzel harcoljanak a "merev munkaerő-piacok" ellen. Így például a Financial Times egyik kiváló cikke leszögezi: "Japánban és Európában az üzleti társulások arra összpontosítanak, hogy gyorsabban szüntessék meg a munkahelyeket, mint ahogyan a munkaerő-piacok újakat teremteni képesek", és egyetértően jelzik, hogy a "dereguláció csak fokozni fogja az iramot", majd a propagandisztikus meggyőződés érdekében hozzáfűzik: "az optimisták azt hiszik, a dereguláció végül is odavezet, hogy az új munkaerő-piacokon elegendő munkahely teremtődik arra, hogy a felesleges munkaerőt felszívja. De ahhoz, hogy ez megtörténjen, Japánnak ugyanolyan munkaerő-mobilitásra lesz szüksége, mint amilyen az USA-ban van."¹⁷ (Az ilyen gyógymódok szószólóit bizonyára megnyugtatja az a történet, ahogyan a Renault bekebelezte a Nissant, és ahogyan 30 ezer Nissan-munkás az utcára került; ez igazán azt mutatja, hogy Japán "jó irányba" halad.) Hasonlóképpen az IMF egyik sajtóorgánumában – oly lelkesen számoltak be erről az Economist hasábjain – azt állították, hogy "a tudományos elemzések szerint Európában a valódi munkabérek csak fele olyan rugalmasak, mint Amerikában, és az európai munkások sokkal kevésbé hajlandóak mozogni azért, hogy munkát keressenek, mint az amerikaiak." Ezt állítják, miközben jótékonyan megfeledkeznek John Kenneth Galbraith évekkel ezelőtti panaszáról, arról, hogy a munkások Amerikában csak magukat okolhatják a munkanélküliségért, mert nem hajlandók "mozogni", "ösztöneik" szerint "otthon ülők", ahhoz a röghöz kötöttek, ahol születtek és felnevelkedtek. Úgy tűnik, jónéhány évtizede semmi sem változott, sem a diagnózis, sem az orvosi bölcsesség terén. S hogy teljessé tegyük ezt a semmitmondó, önigazoló érvelést, az IMF sajtóorgánumának szerzői egy olyan megoldást tárnak elénk, amelyben nincsenek gondolatok; a neoliberális tőke olyan vágyképei ezek, amelyek a pavlovi automatikus reflexek módjára működnek:

"Feltételezzük például, hogy egy kormányzat megkurtítja a munkanélküli-segélyeket. Na most már a munkásokat ez erősebben ösztönzi arra, hogy munkát keressenek, és így a munkanélküliségnek csökkennie kell. A munkát keresők számának növekedése a munkabér emelésére gyakorolt nyomást is csökkenteni fogja. Következésképpen az alacsonyabb bérköltségeknek növelniük kell a foglalkoztatottságot."¹⁸

Természetesen, mivel a bérköltség számlája csodálatosképpen összezsugorodik, boldogan fogunk élni mindörökké. Másrészt viszont, ha – a munkások ugyanis valóságos áldozataik dacára (ezeket fejezte ki az idézet a "na most már" és a "kell" szavakkal) – az elképzelt "kell" reményei nem materializálódnak, ez egyáltalán nem érvényteleníti majd az IMF és az Economist által osztott elméletet. Ez csak azt jelenti, hogy a jól ismert angol szólás közmondásos disznói makacsul nem akarnak szárnyakat növeszteni, hogy a tőke által oly reményteljesen vágyott jövő felé repülő óriás méhek legyenek.

Mindeközben a rendszer valóságos barbársága változatlan módon folytatódik, nemcsak úgy, hogy egyre több embert penderít ki a munkafolyamatból, hanem úgy is, hogy – jellemző az ellentmondás – meghosszabbítja a munkaidőt, bármerre is menekül a tőke. Hogy egy lényeges példát említsünk, Japánban a kormány nemrég a parlament elé terjesztett egy törvényt, "a napi munkaidő felső határának 9-ről 10 órára, valamint a heti munkaidő felső határának 48 óráról 52 órára történő emeléséről. Ez az intézkedés a vállalatok számára lehetővé teszi, hogy az alkalmazottakat hosszabb munkaidőre kényszerítsék, abban az esetben, ha sok a munka, azzal a kitétellel, hogy az évente ledolgozott össz-munkaidő nem ér el egy meghatározott határt."¹⁹ Ugyanezt proponálják a "rugalmasság kereskedők" Franciaországban, Olaszországban és másutt. Sőt, ugyanez a törvény az úgynevezett "tetszőleges munkatervek" körét is ki akarja terjeszteni abból a célból, hogy lehetővé tegye, "a fehér galléros dolgozóknak (a szellemi munkásoknak) egy vállalat csak 8 munkaórát fizessen ki, még abban az esetben is, ha többet dolgoztak."²⁰ A "tetszőleges munkaidő" embertelen, pusztító hatásáról ijesztő példákat hallunk. Olyan helyekről szólnak ezek a jelentések, ahol a "tetszőleges munkaidőt" már bevezették, és hatókörét ki akarják szélesíteni. A túlfeszített munka volt például az oka egy fiatal számítógép-programozó halálának: ezt az ítéletet mondta ki a Tokiói Területi Bíróság. Az indoklásban azt olvassuk, hogy "átlagos évi munkaideje több, mint háromezer óra volt. Halála előtt három hónappal 300 órát dolgozott havonta. Abban az időszakban egy bankok számára készülő számítógép szoftver-rendszer kidolgozásában vett részt."²¹ Egy másik fiatalember, aki a túlmunka miatti szívelégtelenségben halt meg, "a halála előtti két hétben átlagosan napi 16 óra 19 percet dolgozott."²² Egy másik japán újság szavaival szólva, napjainkban is

"a munkáltatók szigorú kvótákat szabnak ki a munkásokra, ez azt jelenti, hogy hosszú munkaidővel és kifizetetlen munkaórákkal terhelik meg őket. Egy vasúti kalauz például, aki Japán egyik legnagyobb vasút-társaságánál, a Kelet-Japán Vasúti Társaságnál dolgozott, 14 óra 5 perc időtartamot töltött szolgálatban, ugyanakkor 24 óra 13 percet kellett a munkahelyén töltenie. A társaság nem fizette ki a szolgálaton kívül töltött 10 óra 8 percet, mondván, hogy ez az idő "se nem munkaidő, se nem pihenő idő".²³

Jellemző módon a tőke strukturális válságának korában a kizsákmányolásnak még eme szintje sem elegendő. Addig kell feszíteni a húrt, ameddig csak a munkásmozgalom el tudja viselni. A parlament előtt lévő jelenlegi törvény Japánban "a legnagyobb támadás a munkások jogaival szemben a háborút követő időszakban".²⁴ Nem csoda ezért, hogy jónéhány szakszervezet sokkal közvetlenebb politikai szerepet képzel el önmaga számára a jövőben, összevetve azzal a hagyományos iránnyal, amelyet a múltban követtek. Hogy Kanemichi Kamagait, a Japán Szakszervezetek Nemzeti Szövetségének főtitkárát idézzük: "Az a küzdelem, amelyet ez év tavaszán vívunk, nem egyszerűen azt fogja folytatni, amit eddig tettünk, hanem arra fogunk törekedni, hogy megváltoztassuk a politika és a munkásmozgalom irányvonalait, beleértve a japán politika és gazdaság céljait is. Ezért nagyobb jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy elérjük a munkások és a szakszervezetek cselekvő részesei legyenek a társadalom alakításának."²⁵

Japán különösen fontos példa, mert most nem fogunk beszélni az úgynevezett Harmadik Világ országairól, azokról az országokról, ahol még a legégbekiáltóbb és legkegyetlenebb kizsákmányoló gyakorlatot is mindig magától értetődőnek és természetesnek vették. Japán ezzel szemben a világ második legerőteljesebb gazdaságát képviseli: a tőkés fejlettség paradigmája. És most még egy ilyen országban is veszélyesen nő a munkanélküliség, s a munka feltételei nagyobb mértékben romlanak, mint bármikor a háborút követő periódusban, a tőke terjeszkedésekor, beleértve nemcsak a "rugalmasság" égisze alatt megsokszorozott kizsákmányoló munka-ütemterveket, hanem – bár sok ember számára ez felfoghatatlan – a hosszabb heti munkaidő imperatívuszát is.

A "rugalmasság" melletti megtévesztő és bizonyos értelemben önellentmondásos elkötelezettség mélyén, a munka merev, autoritárius törvényi szabályozásával karöltve, egy alapvetően fontos irányba mutató tendenciára bukkanunk, a kizsákmányolás törvényére, amelyet a tőke egyre keményebben juttat érvényre a mind destruktívabb globalizálódás során, a rendszer strukturális válságának időszakában. Ezért írtam azt 1971-ben, hogy

"a munkásosztályok jónéhány legfejlettebb «posztindusztriális» társadalomban most ízelítőt kapnak a «liberális» tőke igazi gazságaiból… Tehát a tőkés termelési viszonyok valóságos természete: a tőke kegyetlen uralkodása a munkán, mint globális jelenség egyre nyilvánvalóbbá válik… A tőkés termelési mód önreprodukciós folyamatának megértése lehetetlen a teljes társadalmi tőke fogalma nélkül…

Hasonlóképpen teljesen lehetetlen megérteni a nemzetenként különböző és társadalmilag rétegzett munka sokágú és bonyolult problémáját, ha nem tartjuk folyamatosan szem előtt a megfelelő és szükséges keretet, nevezetesen a kibékíthetetlen antagonizmust a teljes társadalmi tőke és a teljes munka között.

Ez az alapvető antagonizmus nyilvánvalóan módosul (1) a helyi gazdasági-társadalmi körülmények, (2) az egyes országoknak a tőkés termelés globális keretében elfoglalt sajátos helyzete, és (3) a globális társadalmi-történelmi fejlődés relatív érettsége szerint. Következésképpen a rendszernek mint egésznek a különböző időszakaiban a társadalmi antagonizmus mindkét oldalát az objektív érdekkülönbségek egész sora jellemzi.

A kizsákmányolás különböző fokainak objektív valósága – akár egy adott országon belül, akár a tőkés világrendszer egészében – ugyanúgy vitán felül áll, mint ahogy megkérdőjelezhetetlenek a profitráták objektív különbségei egy-egy adott időszakban… Mindennek ellenére a kizsákmányolás és a profit különböző rátáinak valósága nem változtatja meg magát az alapvető törvényt, azaz a kizsákmányolási rátái lefelé történő kiegyenlítődését, ami a világtőke fejlődésének globális trendje.

Biztosak lehetünk abban, hogy az egyenlősítés eme törvénye hosszú távú folyamat, már ami a tőke globális rendszerét illeti… Elegendő legyen itt most csak azt hangsúlyozni, hogy a "teljes társadalmi tőkét" nem szabad összekeverni a "teljes nemzeti tőkével". Amennyiben az utóbbi pozíciója relatív módon gyengül a globális rendszeren belül, elkerülhetetlenné válik, hogy a tőke megkísérelje ellensúlyozni veszteségeit, mégpedig úgy, hogy növeli a kizsákmányolás adott fokát a közvetlen ellenőrzése alá tartozó munkaerővel szemben – ha nem ezt tenné, versenyképes pozíciója tovább gyengülne a "teljes társadalmi tőke" globális keretein belül… Nincs más egérút, csak a kizsákmányolás különböző fokozatainak növelése, ami hosszú távon nem vezethet máshoz, mint az alapvető társadalmi antagonizmus robbanásszerű elmélyítéséhez – helyi és globális szinten egyaránt. Azok, akik a munkásosztály "integrációjáról" szavaltak – és a "szervezett kapitalizmust" úgy festették le, mint egy olyan rendszert, amelynek sikerült a társadalmi ellentmondásokat racionálisan uralma alá hajtania -, szerencsétlen módon félreértelmezték a kizsákmányolás differenciált rátáinak manipulatív sikerét (ez jellemezte a háború utáni újjáépítés és tőke-terjeszkedés viszonylag zavartalan történeti periódusát), és úgy állították be, mint egy alapvető strukturális gyógyírt."²⁶

A termelési és elosztási viszonyok ma zajló globalizálódásának szükséges velejárója az, hogy a kizsákmányolás differenciált rátájának lefelé történő egyenlősítése hatással van minden egyes fejlett tőkés országra, még a leggazdagabbakra is. Nincs többé mód a munkafeltételek paternalisztikus befolyásolására – legyenek bár ezek mégoly "tradicionálisak" és "mélyen gyökerezőek", miként sokan feltételezik -, tényleg nincs többé mód arra, hogy folyamatosan elkerüljék a mindenütt jelenlévő strukturális válság súlyos negatív hatásait, relatív üzleti és technológiai kedvezményekkel. És tényleg, miként néhány köztiszteletben álló értelmiségi nyilatkozata hangsúlyozta egy olasz újságban, a helyzetet az teszi válságossá, hogy az alkalmi munkássá válás és a létbizonytalanság ("la precarietá e l' insicurezza") a munka világában mindenütt növekszik: "a biztosítatlan és alulfizetett munka úgy terjeszkedik, mint az olajmezők, miközben még a legstabilabb munkahelyekre is mindeddig precedens nélkül álló nyomást gyakorolnak a kizsákmányolás növelése érdekében, valamint azért, hogy alávessék őket a tetszőleges munkaidő uralmának."²⁷

Más szavakkal szólva, egy különösen jelentős és messzire vezető tendenciával állunk szemben az elmúlt pár évtizedben: az abszolút értéktöbblet egyre nagyobb mértékű visszatérésével a "fejlett kapitalizmus" társadalmaiban.

Augusto Graziani professzor a Rifondazione kongresszusán, 1998 februárjában Milánóban nagyon ékesszólóan beszélt a 35 órás munkahét kérdéséről, a dél-olaszországi (a "Mezzogorno"-i) munkakörülményekről általában, és a női munkaerő rettentő kizsákmányolásáról konkrétan Calabriában. Hozzászólása az "abszolút értéktöbblet" kérdése szempontjából különösen lényeges egy olyan fejlett tőkés országban, mint Olaszország, ahol még az iparilag legfejlettebb északi részeken is találkozunk a munkások súlyos kizsákmányolásának gyakorlatával. Angliában ugyanakkor egy nemrég sugárzott televíziós dokumentumfilm jól illusztrálta a gyermekmunkával kapcsolatos zavaros helyzetet, jóllehet a gyermekmunka szöges ellentétben áll a törvénnyel. A törvénynek természetesen a legcsekélyebb kényszerítő ereje sincs. Éppen ellenkezőleg, különféle hamis érvekkel próbálják közvetett módon igazolni ezt a törvénytelen gyakorlatot. Így például az üzleti érdekek szerint zajos kampány folyik az általános munkabér-minimum ellen, azzal az ürüggyel, hogy a munkabér-minimum bevezetése a fiatalok foglalkoztatottságát rontaná. Ugyanennek a kérdésnek egy másik manipulatív befolyásolása az, amit a Brit Ipar Szövetség, az Igazgatók Intézete és az üzleti szervezetek különböző "agytrösztjei" ("Think-Tank") tesznek: nyomást gyakorolnak a törvényhozásra azért, hogy a fiatalokat vegyék ki a minimális munkabér törvényi hatálya alól, illetve engedélyezzenek alacsonyabb munkabér-minimumokat. Mindezt csak tetézi, hogy a különböző életkorú emberek romló munkakörülményei számtalan "izzasztókamrában" – legyenek bár legális vagy illegális bevándorlók, vagy akár, egyáltalán nem elhanyagolható mértékben, angol, skót, velszi vagy ír munkások – elég beszédesen bizonyítják az abszolút értéktöbblet hajszolásának újra megjelenését, a tőke huszadik századi fejlődésének legretrográdabb tendenciáját, mégpedig az egyik legprivilegizáltabb fejlett tőkés országban. Szükségtelen ehhez hozzáfűzni, hogy az abszolút értéktöbblet hajszolása általában, és ennek különösen visszataszító megjelenése a gyermekmunka formájában mindig szemet szúró volt (és természetesen ma is az) a Harmadik Világ országaiban.

Paradox módon a fejlett globalizáció korában a tőkefelhalmozás globális válsága számos új nehézséget okoz, ahelyett, hogy megoldaná a rendszer oly sokat vitatott gyalázatosságát, ahogyan azt a problémamentes "globalizálódás" "optimista" szószólói sugallják nekünk. Mert a tőke produktív életképességének határai szűkülnek (ez az oka az abszolút értéktöbbletért folyó hajszának is), dacára a tőkés államok minden egyedi vagy együttes erőfeszítésének (gondoljunk a G7/G8 dzsemborikra) annak érdekében, hogy tágítsák vagy legalábbis stabilizálják a rendszer termelékenységének határait. Valójában csak egyetlen mód van arra, hogy megpróbálják tágítani a tőke felhalmozódásának zsugorodó határait: és ez a munka rovására történik. Ezt a stratégiát aktívan támogatja az állam – és tényleg a tőke e szükséglete miatt, minden ellenkező neoliberális mitológiával szemben, ma az állam beavatkozói szerepe korábban soha nem tapasztalt mértéket öltött²⁸ -, és ezt a tendenciát objektívan alátámasztja a kizsákmányolás rátáinak lefelé irányuló kiegyenlítődése.

Végül is azonban a tőke ezirányú stratégiája halálra van ítélve, feltéve, ha a munkásmozgalomnak sikerül újra artikulálnia saját stratégiáit és szervezeti formáit annak érdekében, hogy valódi tömegmozgalmat hozzon létre, elfogadva a történelmi kihívást. Mivel még az IMF legoptimistább teoretikusainak és a tőke más nagyvonalúan pénzelt apologetikus szócsöveinek sem sikerült eddig – és nem valószínű, hogy a jövőben sikerülni fog – feltalálniuk egy olyan eszközt, amelynek segítségével lehetővé válik kisajtolniuk a szükséges, mindinkább növekvő vásárlóerőt és az ennek megfelelő tőkefelhalmozást azokból az egyre romló gazdasági feltételekből és "alkalmivá tett bércsomagokból", amelyek a munkaerőt jellemzik.

3. A "szükséges munkaidő" zsarnokságától a "rendelkezésre álló idő" felé történő emancipálódás útján

Hogyan képes a munka – a tőke strukturális ellenfele – ellensúlyozni azt a romló tendenciát, amely elválaszthatatlanul össze­kapcsolódik a tőke termelő képességének zsugorodó határaival?

Ez a kérdés visszavezet bennünket a Rifondazione nyilatkozatának harmadik eleméhez a 35 órás munkahétről. Fentebb idéztük a megállapítást a "társadalom megváltoztatásáról" ("per cambiare la societá"). Mert manapság – annak eredményeként, hogy a tőke szükséglete nem más, mint a régi engedmények visszavétele²⁹, ahelyett, hogy újakat tenne – teljesen lehetetlen valóra váltani még a hagyományos szakszervezeti mozgalom legközvetlenebb és legkorlátozottabb céljait is anélkül, hogy rátérjenek a társadalom alapvető megváltoztatásának útjára. A szocialista mozgalom radikális újra alakítása ennek a folyamatnak húsba vágó része.³⁰

A tőke jónéhány felettébb intelligens képviselője, mint például Dean Witter – aki a globális gazdaság fő közgazdásza és irányítója Morgan Stanley számára – hajlamos bevallani azt, hogy a jelenlegi trendek problematikusabbak, mint ahogy azt a neoliberalizmus propagandájának orgánumai valaha is lefestették. A Sunday New York Times-ban megjelent cikkében, amelynek címe "A munkások üresjárata", elveti azt a magyarázatot, miszerint a legutóbbi sikerek a "dereguláció és a növekvő produktivitás következményei lennének." Dean Witter saját kevésbé megnyugtató és a konfliktusokat tudatosabban látó magyarázata szerint:

"a nemzet gazdasági tortáját drámai módon újraszeletelték: egy sokkal nagyobb szeletet kapott a tőke és egy kisebbet a munka. Nevezhetjük ezt ugyan a munkásság gyógyulásának, csak azért, mert több rágcsálni valót majszolnak, ám e gyógyulás csak azért következett be, mert Amerika gazdasági testületei kérlelhetetlen nyomást gyakorolnak a munkásságra." ³¹

A valóság az, hogy nemcsak az amerikai gazdasági testületek gyakorolnak kérlelhetetlen nyomást az ottani munkásságra, hanem a tőke megszemélyesítői mindenütt ezt teszik. Mert a reformerek korábban azt feltételezték, hogy az eredmények a torta folyamatos növekedése során jönnek létre – és ezek kedvező gazdasági körülmények között a tőke engedményeinek tűntek, bár soha nem volt kétséges "a torta újraszeletelése a tőke javára", mivel a tőkének mindig meg kell kapnia a maga oroszlánrészét. Jelenleg a tőke strukturális válsága valamint a rendszer produktív életképességének szűkülő hatása következtében égetően szükséges az, hogy újraszeljék a tortát, mégpedig minden eddiginél inkább a tőke javára azért, hogy biztosítsák a rágcsálni valót kapó munkások gyógyulását, hála a munkásság passzivitásának és rezignációjának. De mi történik akkor, ha a munkások visszautasítják a gazdasági torta e könyörtelen felszeletelését, mert képtelenek többé így élni, azok között a kemény feltételek között, amelyeket – hagyományos és újonnan kitalált formában – a számukra csak "rágcsálni valót" odavető gazdaság nyújt? Még egy stagnáló torta újra szeletelésének is – nem szólva arról, hogy a torta egyre kisebb lesz – megvannak a maga határai. És ne feledkezzünk meg arról, hogy a munkásmozgalom lemondó inaktivitását nem lehet mindörökké magától értetődőnek tekinteni mint természetes szükségszerűséget. Még a legfejlettebb tőkés országokban sem. Nem csoda ezért, ha manapság még a Morgan Stanley, a gazdaság legfőbb ismerője is a munkásság visszavágásáról beszél (az angol szó: "backlash" több jelentésű és nagyon kifejező: "üresjáratot", "holtjáratot", "nyikorgást" és "visszacsapást" is jelent – a fordító) az USA-ban, és aggodalommal hangoztatja, hogy kibontakozhat egy "nyers küzdelem a tőke és a munka között", hozzátéve, hogy "elmúltak azok az idők, amikor a munkásság még hajlékony volt, és tiltakozás nélkül elfogadta a tőke újra strukturálását, még azon az áron is, ha kő kövön nem marad."³²

Természetesen a tőke szempontjából nincs válasz arra a kérdésre, hogy milyen alternatívát kell követni "a munkásoknak csak rágcsálni valót nyújtó" gazdasággal szemben, elkerülendő a "nyers hatalmi harcot a tőke és a munka között". Bármilyen kétségei és aggodalmai is legyenek a Morgan Stanley vezető közgazdászának, továbbra is azt kell javasolnia cégének, hogy a lehető legjobb módszerekkel aknázza ki a "globalizált" üzleti spekuláció adta lehetőségeket, különben elküldik őt békésebb mezőkre, egy erős és szépreményű kézszorítás kíséretében. A tőke szempontjából tényleg nincs sok alternatívája a "majszoló munkásoknak" – és főleg nincs számára alternatíva kényszerhelyzetekben -, még akkor sem, ha figyelembe veszi annak a társadalom- és gazdaságpolitikának a veszélyeit, amelyet követ. Mert végül mindig felülkerekedik az autoritárius megoldások csábítása, nemcsak Suharto tábornok esetében, az USA kliens-országában, hanem a Nyugat "fejlett kapitalista demokráciáiban" is, amelyek elsősorban segítették Suharto hatalomra kerülését, mégpedig úgy, hogy 32 éven át minden lehetséges eszközzel támogatták, elősegítették a nép barbár katonai elnyomását, és még visszavonulása előtt néhány perccel is masszív IMF-támogatások segítségével próbálták életben tartani szánalmas rendszerét.

A rendszer általános ígérete jó ideje az volt – és nagyrészt az marad -, hogy megoldja az égbekiáltó gazságokat és ellentmondásokat, hogy a munkások létfeltételei szerte a világon erősen fognak javulni az egyre növekvő méretű és globálisan integráló "szabad kereskedelem" jótékony hatása következtében, hála annak, hogy a gazdaság visszatért a tőke zavartalan expanziójának állapotába és megszűntek azok a működési zavarok, amelyek a háború utáni évtizedeket jellemezték, majd inflációba és stagnálásba torkolltak. A jelenlegi jelek és gazdasági előrejelzések azonban az ellenkező irányba mutatnak, és ezt időnként tulajdonképpen még a "fő vonal" gazdasági szakemberei is elismerik, azok, akik továbbra is hisznek a tőkés rendszer legyőzhetetlen erényeiben. Hogy egy cikkből idézzünk, amely egy ilyen gazdasági szakember nemrég megjelent könyvéről számol be:

"Rodrick azzal érvel, hogy a kereskedelem általában, nem csak az alacsony munkabérek importja rontja a jövedelem-elosztást. A növekvő nemzetközi verseny – írja – átalakítja a honi munkaerő-kereslet iránti igényt, mégpedig a nagyobb 'elaszticitás' irányába. Laikus nyelvre lefordítva ez azt jelenti, hogy a munkásnak egy sokkal nagyobb munkaerő-kínálat piacán kell versenybe szállnia. Ennek következtében egy kis eltolódás a külföldi munkások munkabérében, vagy egy szolgáltatás, egy termék iránti globális igényben, nagy eltolódásokat eredményezhet a hazai munkaerő iránti szükségletben. A munkások sebezhetőbbé válnak a piac fluktuációja miatt, és ez aláássa a munkások alkupozícióját a tőkével szemben. Ezért, vonja le a következtetést Rodrick: 'a kereskedelem elsőrendű hatása, úgy tűnik, nem az értéktöbblet növekedése, hanem a vállalkozói értéktöbbletek újrafelosztása a munkaadók között.' A tények tehát azt bizonyítják, hogy a szabad kereskedelem kritikusainak igazuk volt; a kereskedelem nem növeli a gazdaságot, hanem újra felosztja."³³

És mégis, az alternatívák kérdéséhez jutva, Rodricktól csak kenetteljes imát hallunk. Hogy idézetünket folytassuk:

"Rodrick politikája legjobb esetben is naiv. Arról szónokol, hogy a munkásnak az államnak felelősségteljesebbnek kell lennie, de nincs mondanivalója a multinacionális üzleti szervezetek számára… Rodrick azt írja, hogy 'a munkásságnak egy olyan globális gazdaságot kell támogatnia, amelynek emberibb arca van', de elhallgatja a nemzetközi kereskedelmi és üzleti szervezeteknek azokat a kegyetlen kísérleteit, amelyeket annak érdekében tesznek, hogy megakadályozzák az emberarcú politikát, még azt is, amit a Nemzetközi Valuta Alap, a Világbank és a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet figyelembe vesz. Olyan szemléletmódot szuggerál, amelynek, finoman szólva, nincs sok köze a globális politikai gazdasághoz."³⁴

És valóban, a tőke álláspontjának adoptálása – nemcsak a vakon kritikátlan és borzasztó agresszív neoliberális formában, hanem a jószándékú liberális reformerek által ajánlott változatban is – már régóta nem jelent mást, mint azt, hogy "elsikkadt a globális politikai gazdaság realitása iránti érzék."

A jelenkor radikális újdonsága abban áll, hogy a tőkés rendszer többé már nincs abban a helyzetben, hogy – a reformerek hajdani "vívmányaival" szemben bármit is átengedjen a munkának. A romló lakáskörülmények, sőt a teljes kapituláció, azaz jónéhány hajdani munkáspárt kapitulációja a nagy üzleti érdekekkel szemben – például Nagy-Britanniában és számos európai országban, de egyáltalán nemcsak Európában – olyan mérvű kapituláció, amely nemcsak fönntartja az elmúlt évtizedekben kialakult munkásellenes autoritárius törvénykezést, hanem még kulcspozíciókat is juttat a szervezett tőke prominens képviselőinek a kormányban, például az "Új Munkáspártban", az olasz "demokratikus baloldal" kormányaiban és másutt – nos ezek a tények egyértelműen szólnak erről a helyzetről. (Lord Simon, Lord Sainsbury, Geoffrey Robinson stb. Nagy-Britanniában és hasonló alakok Németországban, Franciaországban, Olaszországban). Ez a magyarázata annak, hogy a történelem jelen korszakában a munkások mégoly korlátozott és mérsékelt céljai is – például a 35 órás munkahét – csak a "társadalom megváltoztatásának" útján valósíthatók meg, mivel e célok objektív ellentmondásban vannak a fennálló társadalmi, gazdasági és politikai renddel, másként szólva a döntéshozás ama egész rendszerével, amelyben a nemzet gazdasági tortáját "megtermelik" és elosztják. A tőke strukturális válságának körülményei között a társadalmi-gazdasági küzdelemnek ez az objektív és elkerülhetetlen természete, még akkor is, ha a munkásság sok képviselője nem fogalmazza ezt meg, és nem artikulálja ilyen módon. És ez az, amiért azok a liberális és szociáldemokrata reformerek, akik hajdanán erős szövetségesre leltek a tőke expanzív dinamizmusában, mára a kenetteljes imádkozás hiábavalóságára vannak ítélve – John Kenneth Galbraith professzornak a "Megelégedettség kultúrájáról" szóló prédikációitól kezdve (azonnal szajkózzák őket az anglikán egyház püspökei és érsekei, anélkül, hogy akár a legcsekélyebb gyógyító hatást is kiváltanák) egészen az olyan fogalmakig, mint "a munka és a kormányzat által inspirált emberarcú globális gazdaság": emlékszünk rá, néhány sorral feljebb idéztük. Szentbeszédek ezek, olyanok, amelyekre a tőke megszemélyesítői valószínűleg nem tudnak figyelni. A munkahét jelentős csökkentésének igénye stratégiai szempontból alapvető. Nemcsak azért, mert ez igény mélyén rejlő probléma közvetlenül érint és jelentősen befolyásol minden egyes munkást – bármilyen színű is a gallérjuk. Hanem azért is, mert ez a kérdés és a benne rejlő kihívás nem fog elhalványulni. Éppen ellenkezőleg, a probléma jelentősége nap mint nap nőni fog, és égető szükség van a cselekvésre. A lépés kényszerét a tőke parlamenti megszemélyesítői nem tudják "kiszavazni" a napirendről a fejlett tőkés országokban, és nem tudják puszta erővel elnyomni a tőke globális rendszerének "perifériáján". Másként szólva, ez a munkásság húsba vágó stratégiai követelése, mert "tárgyalásos úton nem megoldható": ez azt jelenti, hogy nem "integrálható" a fennálló rend manipulált ál-engedményeibe. Mert közvetlenül érinti az ellenőrzés kérdését – a társadalmi anyagcsere ellenőrzésének alternatív rendszerét -, egy olyan dolgot tehát, amellyel a tőke ellenségesen szemben áll, és szükségszerű, hogy szemben álljon.

A 35 órás munkahét persze – még akkor is, ha valóban elfogadják és nem radírozzák le körmönfontan különböző módszerekkel, ahogyan már nem egyszer cinikusan tervezték és tették – természetesen nem oldja meg a munkanélküliség hatalmas, mindinkább növekvő, társadalmilag és gazdaságilag egyaránt súlyos problémáját. Így aztán jogosan merül fel a kérdés: miért 35 és miért nem 25 vagy 20 óra hetente, mi a lényeges különbség? Ez a kérdés a probléma veleje.

A létező társadalmi rend gyökeresen szemben áll egy olyan társadalmi renddel, amelyben az emberek uralják saját élettevékenységeiket, beleértve a "felszabadított időt" is, tehát azt, ami szabaddá válik a munkahét lényeges csökkentése által. Ezt a gyökeres szembenállást kifejezően és fájdalmasan illusztrálta Nagy-Britannia a bányaipar tönkretételével. 1984-ben a brit bányászok heroikus harcot indítottak, nem a pénzért, hanem a munkájuk védelmében: az egy évig tartó sztrájkot egyesült erővel verték le. Mrs. Thatcher kormánya – ahol a miniszterelnök "belső ellenségnek" nevezte a bányászokat – és Neal Kinnock Munkáspártja, aki hátba szúrta őket. Ennek következtében a bányászok száma tizedére csökkent. Akkor 150 ezren voltak, a jelenlegi adatok szerint kevesebben vannak tízezernél, a bányászvárosok és falvak az embertelen munkanélküliség kopár földjeivé váltak. A bányászsztrájk idején a szénbányák még mindig állami tulajdonban voltak, ami azt jelenti, hogy a "hatékonyság" könyörtelen kapitalista kritériumai szerint, a "Nemzeti Szénbizottság" autoritárius irányításával működtek, majd ezt követően egy töredéküket "privatizálták". A Szénbizottság eljárására az volt a legjellemzőbb, hogy a "nagyobb hatékonyság" hangsúlyozásának örve alatt, miközben arról beszéltek, hogy elengedhetetlen szükség van a bányaipar munka-követelményeinek "racionalizálására", nos ez az állami testület egy szinte őrült hét napos munkarendet erőszakolt a bányászokra, ugyanakkor, amikor éppen az ő irányításuk alatt brutálisan csökkentették a munkások létszámát. Mert a tőke teljesen érzéketlen az emberi vonatkozások iránt. A munkaidő szervezésének csak egyetlen módját ismeri: az alkalmazott munkaerő "szükséges munkaidejének" maximális kizsákmányolását, teljesen figyelmen kívül hagyva a társadalomban felszabaduló "rendelkezésre álló időt", mivel az utóbbiból nem tud profitot kipréselni.

Ez az, ami leküzdhetetlen nehézségeket állít a tőke elé, amennyiben meg akarja oldani a munkanélküliség problémáját. Van valami nagyon is paradox, tulajdonképpen mélyen ellentmondásos ebben a helyzetben. Mert a tőke termelési rendszere de facto "felesleges időt" hoz létre a társadalom egészén belül, mégpedig egyre növekvő mértékben. Ugyanakkor képtelen arra, hogy elismerje ennek a "felesleges időnek" a jog szerinti (de jure) létezését (pl. a tövényhozással), annak a társadalom által termelt többletidőnek a létrehozását, amely potenciálisan a legkreatívabb rendelkezésre álló idő mindannyiunk számára, olyan idő, amit társadalmunkban ma oly sok kínzóan elfojtott igény és szükséglet kielégítésére lehetne felhasználni, az oktatástól kezdve az egészségügyön keresztül az éhezés és az alultápláltság felszámolásáig szerte a világon. A tőke ezzel szemben arra kényszerül, hogy negatíve /destruktív/ dehumanizáló viszonyban legyen a többletidővel. És valóban, a tőkének kőszívűen figyelmen kívül kell hagynia azt a tényt, hogy a "felesleges munka" és a "felesleges idő" fogalma a valóságban élő emberi lényekre és a termelő kapacitások társadalmilag hasznos birtokosaira vonatkozik – még akkor is, ha ez a fogalom a tőke szempontjából redundáns és alkalmazhatatlan.

A rendelkezésre álló idő fogalma, amely ihletet adott a szocialistáknak, pozitív és liberális értelemben használva, Marx írásainál jóval előbb jelent meg. 1821-ben Londonban közzétettek egy röpiratot "A nemzet nehézségeinek forrása és gyógymódja" címen. Az anoním szerző pamfletje majdnem 50 évvel korábban jelent meg, mint Marx Tőkéje. Az írás jó néhány Marx által idézett részlete figyelemre méltó dialektikus összefoglalást nyújt mind a tőkés termelőerők természetéről – kitüntetett figyelmet szentelve a "rendelkezésre álló idő", a "többletmunka" és a "rövidebb munkanap" alapvetően fontos kategóriáinak – mindpedig annak, hogy miként lehet kiküszöbölni az ebben rejlő ellentmondásokat. Idézzük:

"A gazdaság a rendelkezésre álló idő és semmi egyéb… Ha egy ország egész munkája elegendő lenne arra, hogy az egész népességet eltartsa, nem lenne többletmunka, következésképpen semmi sem tenné lehetővé a tőke felhalmozását… Egy nemzet akkor valóban gazdag, ha nincs érdek, illetve a munkanap inkább 6 óra, mint 12 óra."³⁵

Épp olyan lassan teszünk eleget a 6 órás munkanap követelményének, mint ahogyan ez elődeinknél történt, de még mindig nagyon messze vagyunk attól, hogy a társadalmat az összemérhetetlenül nagyobb rendelkezésre álló idő gazdagságot termelő potenciálja alapján szervezzük meg. A rendelkezésre álló idő nélkül szóba sem jöhet az, hogy a dolgozó egyének emancipálódjanak, hogy felszabaduljanak a kiáltó egyenlőtlenségek és a fétisszerű determinációk zsarnoksága alól. Még a korlátozott céljaink megvalósítása is azt igényli, hogy – ha nem ma, akkor holnap – a munkával rendelkezők és a munkanélküliek tömegesen mobilizálódjanak³⁶, és a szolidaritás vezérelje őket mindama gondok iránt, amelyben mindnyájan osztozunk. A stratégiailag hosszú távú perspektíva, amely majd a közvetlen követelmények valóra váltását is lehetővé teszi, elválaszthatatlan attól, mennyire vagyunk tudatában annak, hogy húsba vágóan és elengedhetetlenül szükségszerű a rendelkezésre álló idő alapján megszerveznünk az ellenőrzést a társadalom újratermelési anyagcseréje felett. Ez az a cél, amelyhez saját erőforrásainkat ki kell aknáznunk, ha a munkanélküliség problémájával foglalkozunk. Csak egy radikális szocialista tömegmozgalom képes magáévá tenni a társadalom termelési anyagcseréje fölötti uralom stratégiai alternatíváját, a rendelkezésre álló idő alapján kibontakozó alternatívát – amely feltétel nélkül szükségszerűvé válik a jövőben. Mert a tőkés rendszer mérhetetlenül sok feszélyező erejének és ellentmondásának következményeképpen bármely kísérlet, amely azt tűzi ki célul, hogy a rendelkezésre álló időt vezesse be a társadalmi és gazdasági kölcsönhatások szabályozójaként – ami nem mást jelent, mint hogy nagy mennyiségű szabad időt bocsátanak az egyes egyének rendelkezésére, mégpedig oly módon, hogy a munkaidőt jóval a heti 20 óra alá csökkentik -, társadalmi dinamitként fog működni és a fennálló társadalmi rendet tetőtől talpig fel fogja robbantani. Mert a tőke teljességgel összeférhetetlen azzal a szabad idővel, amit a szabadon társult egyének autonóm és értelmes módon használnak föl.

(Fordította: Pach Éva)

Jegyzetek

¹ "Underground Economy", The Nation, January 12/19, 1998, p. 3.

² Japan Press Weekly, 16 May 1998.

³ István Mészáros, The Necessity of Social Control, Isaac Deutscher Memorial Lecture, delivered at the London School of Economics and Political Science on 26 January 1971. Merlin Press, London, 1971, pp. 54-55; reprinted in Mészáros, Beyond Capital, Merlin Press, London 1995 and Monthly Review Press, New York 1996. Quotation is from pp. 889-890.

⁴ "while the total number of unemployed persons registered with employment exchanges stood at 336 milliom in 1993, the number of employed persons in the same year according to the Planning Commission stood at only 307.6 million, which means that the number of registered unemployed persons is higher than the number of persons employed. And the rate of percentage increase of employment is almost negligible." Sokumal Sen, Working Class of India: History of the Emergence and Movement 1830-1990. With an Overview up to 1995, K.P. Bagchi & Co., Calcutta 1997, p. 554.

⁵ "Waterloo in Asia?", The Nation, January 12/19, 1998, p. 4.

US interests are cynically pursued and imposed wherever the oppor­tunity permits. Thus "American officials, who effectively vetoed the creation of an Asian Regional Fund independent of the IMF, and therefore of Washington, have also made it known – most recently in the case of Korea – that no US direct aid will be forthcoming until the ailing countries asquiesce in IMF demands. So Far, Thai authorities have agreed to remove all limits on foreign ownership of financial firms and are pushing ahead with legistation to allow foreigners to own land, long a taboo. Even before it sought help from the IMF, Jakarta abolished its restrictions on foreign ownership of publicly traded stock, a move replicated by Seoul when it granted foreign invertors access to the $64 billion long-term, guaranteed corporate bond market, access they had been seeking for years." Walden Bello, "The End of the Asian Miracle", The Nation, January 12/19, 1998, p. 19.

⁶ Az IMF gratulációja egészen biztosan semmit sem jelent, vagy ha igen, csak a saját viszonyítási rendszerükben. Chacteristically, "when the Thai economy was headed for trouble, the IMF was still praising the government's 'consistent record of sound macroeconomic management policies'." Walden Bello, "The End of the Asian Miracle", loc. cit., p. 16. Similarly, in the few months since the IMF "rescued" the South Korean economy, unemployment has actually doubled in the country.

Lásd még Jemnitz János szellemes cikkét: "A review of Hungarian politics 1994-1997", Contemporary Politics, Vol. 3, No. 4, 1997, pp. 401-406.

⁷ See Gabriel Kolko's fine book, Vietnam: Anatomy of a Peace, Rout­ledge, London and New York, 1997. See also Nhu T. Le's passionate rejoinder in his review of Kolko's book in The Nation, "Screaming Souls", 3 November 1997.

⁸ Anthony Kuhn, "268 million Chinese will be out of jobs in a decade", The Sunday Times, 21 August 1994.

⁹ See Lord Beveridge's book of the same title and his important role in the establishment of the British "Welfare State".

¹⁰ Marx and Engels, Manifesto of the Communist Party, Progress Publishers, Moscow 1971, p. 44. See Marshall Berman's deeply appreciative article on the 150 th Anniversary of the Manifesto, "Unchained Melody", The Nation, 11 May 1998, pp. 11-16.

¹¹ "Jobless told: join Army or lose benefit" by Stephen Castle (Political Editor), Independent on Sunday, 10 May 1998. Another headline on the same page reports on reactions to the miserable level at which the minimum wage has been introduced by the British "New Labour" government under the title: "Union fury as Labour sets minimum wage at £3.60."

¹² Susan Bell, "Paris pass law on 35-hour week",The Times, 20 May 1998.

¹³ "Neither resigned nor softened on the question of 35 hours, the industrialists' President is more determined than ever to promote a repealing referendum." ("Né rassegnato, né ammorbidito sul tema delle 35 ore, il presidente degli industriali é piú deciso che mai a promuovere un referendum abrogativo.") Vittorio Sivo, "Referendum sulle 35 ore", La Repubblica, 22 April 1998.

¹⁴ Ibid.

¹⁵ "The working week: Fewer hours, more jobs?", The Economist, 4 April 1998, p. 50.

¹⁶ Ibid., p. 51.

¹⁷ Michiyo Nakamoto, "Revolution coming, ready or not", Financial Times, 24 October 1997. See in the same issue of the Financial Times an article by John Plender, "When capital collides with labour", written in the same spirit.

¹⁸ "Policy Complementation: The Case for Fundamental Labour Market "Reform", by David Coe and Dennis Snower. IMF Staff Paper Volume 44, No. 1, 1997. Reviewed in The Economist, 15 November 1997, p. 118. Tellingley, the title of the review article is "All or nothing: Piecemeal labour market reforms will not cure Europe's unemployment problem. Govern­ments need to go the whole way."

¹⁹ Japan Press Weekly, 14 February 1998, p. 25. In another issue of Japan Press Weekly we read: "The main objectives of the bill are to increase the application of discretionary work schedules, to ease restrictions on the existing system of varied (Flexible) Working hours and to make short-term employment contracts legal." 18 April 1998

²⁰ Japan Press Weekly, 14 February 1998.

²¹ Japan Press Weekly, 28 March 1998.

²² Japan Press Weekly, 4 April 1998.

²³ Akira Inukai, "Attack against workers' rights", Dateline Tokyo, No. 58, April 1998, p. 3.

²⁴ Ibid.

²⁵ Ibid., p. 4.

²⁶ The Necessity of Social Control, pp. 56-59, and Beyond Capital, 890-892.

²⁷ "il lavoro sottotutelato e sottopagato si allarga a macchia d'olio, mentre anche il lavoro piú stabile subisce la pressione verso una intensifi­cazione senza precedenti della sua prestazione lavorative e verso una piena disponibilitá alla sottomissione ai piú diversificati tempi di lavoro." In: "Trentacinque ore della nostra vita", an Appeal of intellec­tuals signed by Mario Agostinelli, Pierpaolo Baretta, Heinz Birnbaum, Carla Casalini, Marcello Cini, Giorgio Cremaschi, Pietro Ingrao, Oskar Negt, Paolo Nerozzi, Valentino Parlato, Marco Revelli, Rossana Rossan­da, Claudio Sabattini and Arno Teutsch; Il Manifesto, 13 February 1998, p. 5.

²⁸ Az állami beavatkozás szerepe mind a gazdaság, mind a politika palettáján jelen van. A gazdaság területén a nagy tőkés vállalkozások számára nagyvonalúan tálalt támogatások százmillió fontokban mérhetők. A "British Aerospace" például közel 600 millió fontot fog kapni az egyik jelenlegi üzleti vállalkozására, tetézve azt a számtalan milliót, amit csalárd módon szerzett az államtól, nem is olyan régen, valamint azt az összeget, amit akkor kapott, amikor azt színlelte, hogy komolyan rátenyerel a most újra csődbe jutott Rover vállalatra. Ami az utóbbit illeti, a Rover megmentéséhez szükséges nagyarányú anyagi támogatást szintén az államtól várják – és senki sem tudja most még előre felbecsülni a magán vállalkozás csodálatos erényeit – miközben a profitok természetesen az Új Munkáspárt által oly kedvelt ún. "privát-állami partnerség" tőkés oldalán maradnak. Ugyanilyen lényeges, ha nem lényegesebb az állami beavatkozás a tőke oldalán a politika mezsgyéjén. Mert a tőkés rendszernek égetően szüksége van az autoritárius munkás-ellenes törvénykezésre – amelyet a konzervatív és a szociáldemokrata kormányzatok egyaránt kötelezővé tettek (és tényleg, ezek a tények nagyon beszédesen árulkodnak a rendszer strukturális válságának súlyosságáról, gondolhatunk még azokra a kormányokra is, amelyek a korábbi kommunista pártok idején trónoltak, például Olaszországban). A munkásellenes törvényhozásra természetesen azért volt szükség, hogy fenntartsák a társadalom neoliberális szabályozását a történelmi fejlődés jelen korszakában.

²⁹ As Marshall Berman had put it in his article quoted in note 10, "crass cruelty calls itself liberalism (we are kicking you and your kids off welfare for your own good)" and you are "laid off or fired – or deskilled, outsourced, downsized. (It is fascinating how many of these crushing words are quite new.)" The Nation, 11 May 1998, p. 16.

³⁰ See a powerful chapter on the challenges facing the labour move­ment: "Beyond Labour and Leisure", in Daniel Singer's book, Whose Millennium?, published by Monthly Review Press, New York, Spring 1999.

³¹ Dean Witter, "The Worker Backlash", Sunday New York Times, quoted in a letter sent to the readers and supporters of Monthly Review by its Editors in October 1997.

³² Ibid.

³³ Jeff Faux, "Hedging the neoliberal bet", (a review of Dani Rodrick's book, Has Globalization Gone Too Far?, Institute for International Eco­nomics, Washington D.C., 1997), in Dissent, Fall 1997, p. 120.

³⁴ Ibid.

³⁵ Quoted in Marx's Grundrisse, Penguin Books, Harmondsworth, 1973, p. 397.

³⁶ The Appeal quoted in Note 27 rightly speaks of the need to "promote a mass mobilization in favour of the 35 hours week, to affect both the world of work as that of politics, and culture as much as the world of associations." ("promuovere una mobilitazione di massa a favore delle 35 ore che tocchi il mondo del lavoro cosi come quello della politica, guello della cultura come quello delle associazioni.")