A nyugati filozófiatörténeti szakirodalomban Lukács mint "Marx autentikus követője" jelenik meg. A tanulmány e tézis szempontjából elemzi a két gondolkodó fogalomrendszerét, fókuszában olyan kategóriákkal, mint munka, termelés, társadalom.

Roy Bhaskar nagyszabású művében, a Dialectic. The pulse of Freedomban többször úgy említi Lukács György nevét mint Marx autentikus követőjét.¹ Nincs okunk kétségbe vonni Lukács Marx iránti mély, egész élete végéig tartó vonzódását s elkötelezettségét. Ám módfelett nyugtalanító, hogy – minden eddigi kezdeményezés ellenére – nem sikerült egyöntetűen s egyértelműen tisztázni, valamint megbízhatóan megítélni marxista korszakát. Sem a nemzetközi, sem a magyar filozófiában. Ami szembetűnő s nem éppen szívderítő jelenség: megpróbálkoznak a fiatal- s öregkori Lukács-kép merev szembeállításával. Oly módon, hogy csak egy Lukácsot ismernek el, tudniillik az ifjú gondolkodót, aki Simmel, Weber, Hegel emlőin nevelkedett, és a Lélek és formák, A regény elmélete s más, invenciózus műveket írta. A felfelé meredeken emelkedő pálya csúcsa – igaz, nem akármilyen gondolati és politikai fordulat nyomán – a Történelem és osztálytudat című könyv, amely talán a legtöbbet idézett Lukács-mű a nemzetközi filozófiai szakmában. A többi – vagyis későbbi munkássága – néma csend; mintha nem is létezne Az esztétikum sajátossága vagy A társadalmi lét ontológiájáról című alkotás. Megdöbbentő, hogy mérvadó tematikus filozófiai munkák, filozófiatörténeti összefoglalók és filozófiai szakszótárak egyaránt mellőzik a késői Lukács-munkák bemutatását és értékelését. Mi több, olykor mégcsak meg sem említik a késői korszak szellemi dokumentumait.²

Azok az értékelések pedig, amelyek az "érett" Lukáccsal is foglalkoznak, az 1930 utáni teljesítményét – filozófiai szempontból – egyszerűen "lenullázzák", legjobb esetben degradálják. Lényegében a filozófiai mibenlétét kérdőjelezik meg. Azt állítják, az "ideológus" elnyomja a filozófust, a bolsevik Lukács nem tudott vagy nem akart megszabadulni a sztálinizmus béklyóitól, túlságosan odakötötte magát a totalitárius rendszerhez s ennek nagy ára lett: az ész, a szabad gondolat a dogma szolgálatába szegődött, megrekedt a sztálini ortodoxia szintjén.³ Mármost vitatkozhatunk azon, vajon nevezhető-e ez a magatartás az ész elárulásának, mindenesetre az tény, hogy Lukács másfél évtizedes "moszkvai emigrációja alatt gyakorlatilag el volt tiltva a filozófiától… A marxizmus a dialektikus gondolkodást lényegében teljesen hatástalanná teszi. Hogy Lukács ebben az időszakban nem tudott radikálisan szakítani a szovjet ideológiával, hanem csak taktikai manőverekre vállalkozott az adott keretek között, nos ebben lelhetjük meg a… benső okát annak, hogy miért is nem rendelkezett ekkor önálló filozófiával."⁴ A foglyul ejtett ész működése nyilvánvalóan lehangoló, s első pillanatra könnyen okozhat csalódottságot. "1930 után többé nem maradt autonóm a filozófiai gondolkodása. Ezek után is lehet vitatkozni ontológiáról, esztétikáról, de én mindig fogok élni a gyanúperrel – mondja az úgynevezett ‘Budapesti iskola’ egyik képviselője -, hogy saját kiábrándulásom a késői Lukács életművét illetően innen fakad. Valahol mindenütt határt szab saját gondolkodásának."⁵

Azt hiszem, indokolatlan lenne Lukács marxista korszakának egészét sommásan meg (s el)ítélnünk, miként elvakultság lenne megfeledkeznünk arról a tényről, hogy életműve nagyobbik részét a Marxhoz, illetőleg a marxizmushoz való viszonya határozza meg. Számomra az tűnik járható útnak, ha elfogulatlanul s körültekintően próbáljuk mérlegre tenni marxista korszakát s újabb vizsgálódásokat kezdeményezünk az életműről. Abban a reményben, hogy túlléphetünk bizonyos Lukács-mítoszokon és -legendákon, egyáltalában, hogy teljesebb és differenciáltabb Lukács-képünk legyen.

Most azonban számomra fontos feladat a már kialakult marxista korszakának tüzetesebb megvizsgálása, s azon belül annak a kérdésnek az újbóli megvilágítása, miként is értelmezhetjük és értékelhetjük Marxhoz és a marxizmushoz való kötődését. Azt gondolom, a késői Lukács munkakoncepciójának tükrében jó s eddig nem kellő mértékben hasznosított lehetőség nyílik e problémakör áttekintésére. Az alábbiakkal ilyen munkálathoz kívánok hozzájárulni néhány, általam fontosnak vélt összefüggés vázlatos bemutatásával.

* * *

Nincs vita abban, hogy a marxista fordulat Lukács számára kitörölhetetlen élmény, egész életre szóló meghatározottság. Ám sokan nem értik vagy nem hajlandók elfogadni, hogy a marxista tradícióhoz kötődés nem föltétlen jelent szolgai azonosulást. Lukács esetében is erről van szó: ő nem adja fel az önálló gondolkodásmód és kritika készségét, illetve képességét. Ellenkezőleg: elmélyedni akar a marxi gondolatvilágban, kifejteni, majd továbbvinni kívánja az eredeti szövegeket. Nem a katedramarxizmus tucatképviselőinek egyike ő, hanem autonóm személyiség, nagyformátumú (koncepciózus) gondolkodó, aki miközben Marxot értelmezi, saját meglátásokkal, új felvetésekkel is előrukkol. Éppen ezért nem adatott meg neki – a bolsevizmus és a marxizmus sajátos fintoraként – egy tipikus problémamentes karrierpálya. Ha a mozgalom s a hivatalos ideológia felől nézzük a lukácsi életutat, akkor nem nehéz felfedeznünk, Lukács egész életében egy "kellemetlen elfogadó volt, aki magára vállalta a szembenállást a jelenlevő értelemmel."⁶

Személye és életműve Magyarországon és a volt Szovjetunióban egyaránt sok gondot okozott a politika és a kultúrpolitika számára. Egy rövid időre le is tartóztatják (1941-ben) a Szovjetunióban, mivel azt állítja – szemben a hivatalos ideológiai felfogással -, hogy a műalkotás szempontjából a tehetség a legfontosabb kritérium.⁷ Itthon pedig 1957-től tízévi pártonkívüliségre kárhoztatják, írásait nem adják ki, s még azt is meg akarják akadályozni, hogy külföldön publikáljon.

S mint közismert, meghirdeti a marxizmus reneszánszának nagyívű programját, melynek értékét s hatását lehet ugyan kétkedve fogadni, de az vitathatatlan, hogy legalább "Marx filozófiai interpretációjának teljesen új nyelvén… valóságos tertium daturt ígért, a válságoktól válságokig ‘épülő’ szocializmus demokratizálását."⁸ Lukácsra tehát úgy is tekinthetünk, mint a sztálinizmus nem adekvát filozófusára, inkább egy azon túllépni akaró "monumentális felvilágosítóra".⁹ Olyan gondolkodóra, kinek – mégha semmiféle eredményt sem tudna felmutatni – már útkeresése tiszteletre méltó, tévedései pedig nem minden tanulság nélküliek.¹⁰

Lukács filozófiai munkásságában is a tertium datur elvét kívánja érvényesíteni. Jó érzékkel mutat rá, hogy "az ontológiai tertium datur a társadalmi-történelmi folyamat valódi folyamatosságából indul ki",¹¹ amely lényegében az emberek alternatíváinak folyamatosságát jelenti, nem pedig a relativista és a dogmatista társadalomszemlélet végletes formáit.

Az alternativitás létezése közvetlen összefüggésben áll az emberi célkitűzés működésével. Ez a gondolati kapocs vezeti el Lukácsot munkakoncepciója megszületéséhez. A kérdések, melyeket mindenképpen fel kell tennünk, a következők: mi a munka Lukács szerint, illetőleg mi a viszony a lukácsi és a marxi munkafelfogás között.

A munka, Lukács értelmezésében, olyan használati értéket előállító tevékenység, amely kettős mozzanatot (funkciót) hordoz. Egyfelől a munkát "teleológiai tételezések talpazatának és modelljének fogjuk fel."¹² A teleológia-működés nagy jelentősséggel bíró ontológiai tény, most csupán arra a hatásra gondoljunk, hogy ennek révén a természetben olyan változások következnek be, "amelyek többé semmiféle analógiát nem mutatnak magával a közvetlen természeti folyamattal."¹³ Ilyen módon a munka mint teleológiai tételezés megadja az állati és az emberi világ közti ontológiai ugrás mibenlétét. Másfelől a munka sajátossága az, hogy benne az "ember-természet közti anyagcsere"¹⁴ zajlik: az ember táplálkozási szükségletét a természet anyagaiból elégítheti ki, éppen munkatevékenységével alakítja át a természet javait olyan formákká, amelyeket már közvetlenül elfogyaszthat, felhasználhat. Tehát létrejön egy természetes, szükségszerű és a konkrét társadalmi-politikai viszonyoktól bizonyos mértékben független kölcsönhatás ember és természet között.

A továbbiakban viszont hangsúlyeltolódás történik, vagy talán új szempont körvonalazódik. Miközben Lukács próbál – Marxból kiindulva – elmélyedni a munka filozófiai összefüggéseiben, két új vagy újnak tűnő mozzanatot emel ki, és ezzel bizonyos tekintetben el is kanyarodik mesterétől. Új mondanivalóval lép elő, ami egy egészen más koncepciót sejtet Marxhoz képest. Hogy Lukács különböző eredményre jut munkafogalmának kifejtése során (melynek lényegét azonnal összefoglalom), az alighanem azzal a ténnyel függ össze, hogy ő nem egyszerűen utánozza, lemásolja, rekapitulálja Marxot, hanem – mint nagyformátumú gondolkodó – szuverén és eredeti módon értelmezi. Olyan elemzéseket végez, melyek megjegyzéseket, kiegészítéseket, saját meglátásokat is tartalmaznak – a vizsgálódások belső érvrendszere, logikája pedig új állítások megfogalmazásához vezetnek. Lukács két új szemponttal jelentkezik.

1. A munka szerepét s jelentősségét messzemenően kiemeli, továbbgondolva Engels A munka szerepe a majom emberréválásában című írását: közvetlenül s pontosan nem tudhatjuk, hangsúlyozza, miként alakult át a szerves lét társadalmivá. Ugyanis kísérletileg lehetetlen rekonstruálni az egyik létszférából a másikba való átlépést, az ontológiai ugrást. A társadalmi létbe való átcsapásról nem rendelkezünk semmiféle empirikus anyaggal. Egyedül gondolati eljárásokra, fogalmi műveletekre hagyatkozhatunk. Lukács megfontolásra javasolja az alábbiakat. A társadalmiság létrejöttét minden bizonnyal hosszú átmeneti időszak előzi meg. A folyamat szakaszai csakis az emberi öntevékenység, az életért folytatott harc eredményeiként formálódnak meg. A társadalmi lét minden fontosabb kategóriája (tulajdon, munkamegosztás, közösség, nyelv, termelés, erkölcs, vallás, művészet) a már kialakult társadalom létéhez kötődik, vagyis eleve feltételeznünk kell azt a tényt, hogy az ontológiai ugrás megtörtént. Kivéve a munka kategóriáját. "Csak a munkának van ontológiai lényege szerint határozott átmeneti jellege."¹⁵ – összegez Lukács. A munka és csak a munka átmeneti kategória, abban az értelemben, hogy megjelenik az élő természet és a társadalom közötti időszakban. Mi több, éppenséggel ez eredményezi, hogy a dolgozó lény kiküzdje a pusztán biológiai létből a társadalmi létbe való felemelkedést.

2. A másik szempont arra a történelmi korszakra vonatkozik, amikor már létrejött az új létszféra, tehát a társadalom. Mi történik az átmenet után a munkával, milyen változás áll be szerepében, működésében? Lukács válasza félreérthetetlen. "A munka… csírájukban tartalmazza mindazokat a meghatározásokat, amelyek a társadalmi lét új sajátosságainak lényegét alkotják. Ezért a munkát a társadalmi lét ősjelenségének, modelljének tekinthetjük."¹⁶ Lényegében arról van szó, hogy minden társadalmi tevékenység szerkezete leírható a munkamodellel. A munka "folyamat, e folyamat előkészítése, eredményei stb. csírájában tartalmazták már az emberiség későbbi létének, még a legfejlettebbnek is, legfontosabb és legmagasabbrendű kategóriáit."¹⁷

A fenti két állításból, jelesül, hogy egyrészt átmeneti kategóriáról, másrészt minden társadalmi gyakorlat modelljéről van szó, Lukács levonja – első pillanatra teljesen logikusnak tűnő – következtetését: mivel minden társadalmasodási folyamat a munkán alapszik, a munka egyben "az emberi lét valamennyi mozzanatának alapja",¹⁸ újabb fogalmazással élve "a társadalmi lét alapvető mozgásformája".¹⁹ S végül a csattanó: "Marxnál mindenütt… a munka a központi kategória."²⁰

Kirajzolódik tehát Lukács álláspontja. Szerinte a munka a társadalom legfontosabb, legalapvetőbb kategóriája, az egész emberi történelem ontológiai síkra emelt eszköze. Nagy horderejű mondanivalóhoz érkezünk itt, egyszerűen nem engedhető meg, hogy az elemző minden további nélkül és könnyedén átlépjen fölötte. Megkerülhetetlen a kérdés: valóban a munka tudja betölteni a társadalom központi fogalmának dicső szerepét? Valóban logikus és következetes állítás a munka-kategória jelentőségének ilyen mérvű ontológiai megemelése? S vajon a marxi terminológiákban is ilyen előkelő hely jut a munkának, ahogyan Lukács véli?

Alapvetően a munka-fogalom legdöntőbb társadalmi kategóriaként való tételezése kétséges. Igaz ugyan, hogy Lukács – éppen a marxizmus reneszánsza jegyében – a munka kitüntetett szerepével azt a merev cezúrát kívánja felszámolni, amit a sztálinizmus emelt Hegel és Marx közé,²¹ mégis álláspontja egészével szemben jogos kritikával élhetünk, ahogyan azt meg is tették az úgynevezett Budapesti iskola képviselői a híres "Feljegyzésekben". Lukácsnál, írják a tanítványok, "a munka kizárólag mint céltételezés… jelenik meg, nincs szó arról, hogy a munka társadalmi tárgyiságot teremtő aktus, tehát nincs kifejtve a munkának az az oldala, amelyik… a társadalmi lét történetiségét létrehozza."²²

Amit felvethetünk a munkakoncepció ellen, az először is az a dilemma, hogy ha minden létforma fundamentális tulajdonsága a történetisége (amiben nincs okunk kételkedni), akkor miként egyeztethető össze a társadalmi lét történetisége a munka primátusával? Másképpen fogalmazva, a munka mint a társadalom döntő kategóriája, a maga szisztematikus általánosságával, legabsztraktabb szerkezetével mennyire képes áthatni a társadalmi létforma történeti mozgását? Azt gondolom, az Ontológiával kapcsolatos kritikák egy – nem jelentéktelen – része arra vezethető vissza, hogy ez a probléma Lukácsnál lényegében megoldatlan marad.

* * *

Nem kevésbé tanulságos a lukácsi és a marxi munkafelfogás összevetése.

Kétségtelen: Marx megkülönböztetett módon foglalkozik a munka filozófiai kérdésével. Kiderül, a munka valóban a legabsztraktabb, az elemzésnek mégsem erre a pontra kell koncentrálnia. "A munkafolyamat, ahogy azt egyszerű és elvont mozzanataiban ábrázoltuk – mondja Marx -, használati értékek előállítására irányuló célszerű tevékenység, a természeti dolognak emberi szükségletekre való elsajátítása, az ember és a természet közötti anyagcsere általános feltétele, …az emberi élet örök természeti feltétele, s ezért független ennek az életnek minden formájától… Ezért nem volt szükségünk arra, hogy a munkást más munkásokhoz való viszonyában ábrázoljuk… Ahogy nem érezni a búzán, hogy ki művelte meg, éppúgy nem látszik meg ezen a folyamaton sem, milyen feltételek között megy végbe, a rabszolgafelügyelő durva ostorcsapásai alatt-e, vagy a tőkés aggódó pillantásaitól kísérve."²³ Marx számára nyilvánvaló, ez a "munkás viszonya más munkásokhoz"-összefüggés új horizontot, gazdagabb (mert konkrétabb) tartalmat kínál a vizsgálódásra. Túl kell lépnünk a puszta "ember-természet"-viszony hatókörén. Új szempont nyomul előtérbe: a társadalom (mint emberek szükségszerű együttműködési alakzata) és a természet összefüggés-rendszere, amely nyilvánvaló módon átrendezi az egyes kategóriák szerepét, értékét, egymáshoz való függőségi helyzetét. Az "egyszerű", az "általános", az "elvont" munkafogalom mellé, mi több, fölé belép a "többletmunka termelése". A többletmunka termelő-folyamata, még rövidebben kifejezve, maga a termelés mikéntje fogja meghatározni s egymástól történetileg elválasztani az egyes társadalomalakulatokat. Nem nehéz észrevenni, hogy a marxi gondolatvilágban egy új fogalom válik központivá: ez pedig a termelés. Nem véletlen fogalmazásról van szó, Marx többször s egyértelműen leszögezi: a "társadalmi életfolyamat… az anyagi termelési folyamatnak az alakja",²⁴ a "termelés a valóságos kiindulópont és ezért egyben az átfogó mozzanat".²⁵ A gazdaság, ennélfogva a társadalom totalitását a termelés adott szintje, formája határozza meg: "az anyagi termelés fejlődését, tehát az egész társadalmi élet és ezért az egész valóságos történelem alapzatát"²⁶ vizsgáljuk meg – jelöli ki A tőke szerzője a fő feladatot.

Miért tarthatjuk termékeny gondolatnak az ilyen kiindulópontot? Maga Marx adja meg a választ. "Minden termelés a természet elsajátítása az egyén által egy meghatározott társadalmi formán belül és annak révén… Amikor tehát termelésről van szó, mindig egy meghatározott társadalmi fejlődési fokon álló termelésről – társadalmi egyének termeléséről van szó."²⁷ A termelés fogalmából való kiindulópont jelentőségét tehát az adja meg, hogy szükségképpen vezet el a meghatározott fejlődési fok, lényegében a történeti mozgás megragadásához.

Kétségtelen, két magyarázattal állunk szemben: a lukácsi munka-, illetőleg a marxi termelés-fogalomra levezetett társadalomfelfogással. Két koncepció, melynek alapkategóriái jelentésben módfelett közel állnak egymáshoz (gyakran használják is distinkciók nélkül, önkényesen váltogatva a kifejezéseket), azonosítani őket mégsem lehet, ugyanis a relatív különbözőségükből fakadó következmények számottevők. Hadd utaljak itt legalább két fontos eltérő vonásra, illetőleg hatásra. A termelés mint a társadalom alapzata olyan totalitást foglal magában, melyben mindig és szükségképpen egy hármas viszony működik: tudniillik az egyének, az együttműködésükből fakadó közösségek és a termelési eszközök tulajdona közötti vonatkozások. E három "elem" közti konkrét viszony egyúttal "egy-egy különös termelési mód (és társadalmi forma) alapmeghatározása lesz."²⁸ Viszont a munkára alapozó társadalomontológia talajáról "már nem nyílik lehetőség a társadalomtörténet konkrét menetének, a különböző konkrét társadalmi formáknak a vizsgálatára, csupán látszatgenetikus fogalomkifejtés végezhető el".²⁹

A másik hatásra Mészáros István hívja fel figyelmünket. "Lukács A társadalmi lét ontológiájáról című művének vizsgálatában lássuk a különbséget az ő szemlélete és a marxi szemléletmód között. A lukácsi érvelés tendenciája az, hogy kirekessze a minőségi különbséget a társadalmi és a közösségi …termelés között, és az utóbbit az előbbi formájába vonja. Más szavakkal, a lukácsi megközelítés azon alapszik, hogy a közösségi rendszert a társadalmi termelés alá vonja, amely mindig alávetett, az értékviszony kényszere által uralt forma marad."³⁰ A lukácsi munkakategória tehát kevésbé tűnik történetileg operacionalizálhatónak, s ezt a fogyatékosságot talán Lukács maga sem ismeri fel, inkább abban a hiszemben kutat, hogy Marx nyomdokain halad.

* * *

Egyetértek Jacques Bidet-vel, aki azt mondja: Marxnak "Ténylegesen az a célja, hogy megmutassa, a munka… nem tévesztendő össze a ‘termeléssel’ általában."³¹ S megfontolhatjuk Liessmann apodiktikus kijelentését: "Marx tulajdonképpen… a termelés felülmúlhatatlan filozófusa."³² Azaz a termelés és nem a munka nagyformátumú gondolkodója ő. Mondhatjuk, Liessmann formulájával élve, Lukács viszont a munka felülmúlhatatlan filozófusa.

* * *

Lukács Marxhoz való viszonyának kérdése felveti általában a Marx- és Lukács-megítélés dilemmáját. Egyetértek Konrad Paul Liessmann-nal abban, hogy "Marxot nem olvasni, ostobaság lenne. De úgy olvasni, mint eddig, még inkább az…. A ‘létező’ szocializmus bukása lehetővé teszi, hogy Marxot egyszerűen úgy olvassuk, megszabadulván a történelmi valóság terhétől, ahogyan mindig is kellett volna: teoretikusként, filozófusként… A kelet-európai forradalmak nemcsak az embereket, hanem magát Marxot is megszabadították a marxizmustól. Végre lehet úgy olvasni Marxot, mint egy nem-katolikus ember Aquinoi Szent Tamást."³³

Azt hiszem, Liessmann fentebbi idézete jó kiindulópontul szolgál a Lukácshoz való korrekt megítélés kialakításához is. Lukácsot nem tudomásul venni vagy életművét megcsonkítani, ostobaság lenne. Ám még nagyobb hiba, mi több, végzetes elvakultság lenne Lukácsban egyrészről sztálini inkvizítort, másrészt a marxizmus valamiféle oszlopszentjét látni, aki mint jó ortodox-követő, csupán ismétli mestere állításait, tévedéseit és illúzióit. Nem tan-imádója és/vagy ellenfilozófusa ő Marxnak, hanem autonóm gondolkodó, akit ugyan végérvényesen megigéz Marx szelleme, de teoretikus tevékenysége középpontjába a sztálini manipuláció leküzdését helyezi. Ennyiben igaza van Norberto Bobbionak, aki hangsúlyozza: a lukácsi ontológia lényegében a "kritikai marxizmus végső beteljesedése, …amely egyúttal tagadja az összes őt megelőző ‘eltévelyedett’ – nyugati és keleti változatú – marxizmust."³⁴

 

[Ez a cikk "Marx – marxizmus nélkül" című, T 023675 sz. OTKA-kutatásom alapján íródott. K. S.]

 

Jegyzetek

¹ Roy Bhaskar: Dialectic. The pulse of Freedom. Verso, London-New York, 1993. 94. 217.

² Ide tartozik Roy Bhaskar említett könyve. Továbbá Gunnar Skirbekk – Nils Gilje: Filosofiens Historie 1-2. University of Bergen, Norge. Guldental, 1992. 248-249.; Jean L. Cohen – Andrew Arato: Civil Society and Political Theory. The MIT Press, Cambridge, 1992.; A Dictionary of Philosophical Quotations. Blackwell Publishers, USA, 1992. 266-267.; The Oxford Dictionary of Philosophy. Oxford University Press, 1994. 226.

³ Leszek Kolakowski: Die Hauptströmungen des Marxismus. Bd. III. Piper Verlag, München-Zürich, 1978. 276-277.

⁴ Fehér Ferenc: Lucien Goldmann mint Lukács "egyszerű olvasója". In: A Budapesti Iskola. Tanulmányok Lukács Györgyről. (Sorozatszerkesztő: Sziklai László.) T-Twins Kiadó, Lukács Archívum, 1995. 246. és 257.

⁵ Vajda Mihály: A filozófus és a politika: Lukács és Heidegger. In: Miért Lukács? (Szerkesztő: Szabó Tibor) Szegedi Lukács-kör, Budapest, 1990. 37.

⁶ Zs. Bjorn Andersen: Georg Lukács – The Reluctant Recipient. In: The Voice from Outside. Nemzetközi Hungarológiai Központ, Budapest, 1994. 192.

⁷ Illés László: Paradigmaváltás és a totális diktatúrák. In: "de nem felelnek, úgy felelnek". A magyar líra a húszas-harmincas évek fordulóján. Janus Pannonius Egyetem Kiadó, Pécs, 1992. 161.; Különben sem volt Lukács oroszországi fogadtatása egyértelmű. Lásd erről Krausz Tamás – Mesterházi Miklós: Mű és történelem. Gondolat, Budapest, 1985.

⁸ Sziklai László: Egyszer volt – hol nem volt. Eszmetörténeti esszék. T-Twins Kiadó, Budapest, 1995. 97.

⁹ Tőkei Ferenc: Monumentális felvilágosító. In: Lukács és a modernitás. (Szerkesztő: Szabó Tibor.) Szegedi Lukács Kör, Szeged, 1996. 9.

¹⁰ Bayer József: Lukács és a sztálinizmus. In: Miért Lukács? I. m. 39-55.

¹¹ Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról. (A továbbiakban: Ontológia) Magvető Kiadó, Budapest, 1976. I. k. 414.

¹² Ontológia. III. k. 188.

¹³ Ontológia. III. k. 191.

¹⁴ Ontológia. II. k. 49.

¹⁵ Ontológia. II. k. 14.

¹⁶ U. o.

¹⁷ Ontológia. III. k. 365-366.

¹⁸ Ontológia. III. k. 43.

¹⁹ Ontológia. III. k. 334.

²⁰ Ontológia. I. k. 285.

²¹ Antonino Infranca: A lukácsi munka-kategória klasszikus esete. In: Miért Lukács? 162.

²² Fehér Ferenc – Heller Ágnes – Márkus György – Vajda Mihály: Feljegyzések Lukács elvtársnak az Ontológiáról 1968-1969. Magyar Filozófiai Szemle, Budapest, 1978. 1. sz. 105.

²³ Marx: A tőke. Kossuth Kiadó, Budapest, 1978. I. k. 174.

²⁴ U. o. 81.

²⁵ Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai (a továbbiakban: Alapvonalak.) Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1972. 21., 25.

²⁶ Marx: A tőke I. k. 171.

²⁷ Alapvonalak. 15., 12.

²⁸ Tőkei Ferenc: A társadalmi formák marxista elméletének néhány kérdése. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1977. 59., 11.

²⁹ Balogh István: A társadalmi formáció problematikájához. Társadalmi forma és a lukácsi Ontológia. Társadalomtudományi Közlemények, Budapest, 1981. 2. sz. 151.

³⁰ István Mészáros: Beyond Capital. Merlin Press London, 1995. 747.

³¹ Jacques Bidet: Théorie de la Modernité. Marx et le Marché. Presses Universitaires de France, Paris, 1990. 119.; Más kérdés, hogy Bidet szerint Marx már képtelen volt különbséget tenni az "általában vett termelés" és a "kapitalista termelés" kifejezések között. Lásd 199-202. E kérdés tisztázása messzire vezetne, így hadd tekintsek el elemzésétől.

³² Konrad Paul Liessmann: Karl Marx 1818-1989. Man stirbt nur zweimal. Sonderzahl, Wien, 1992.

³³ U. o.

³⁴ Norberto Bobbio: Né con Marx né contro Marx. Editori Riuniti, Roma 1997. 227. Bobbio hivatkozik Constanzo Preve-re.

Az idei év tavaszának slágertémája: az ország "sikeres" csatlakozása a NATO-hoz. Az 1997-es népszavazás előtt az észak-atlanti integráció mellett érvelők azt is állították, hogy a belépés meggyorsíthatja az EUbővítés folyamatát is. Két elismert szakértő: Rácz Margit és Csapody Tamás az illúziókkal szemben a realitások talaján elemzi a kettős integráció várható hatásait.

"Hátunk mögött NATO, fejünk fölött EU" címmel rendezett fórumot 1998. május 8-án a Baloldali Alternatíva Egyesülés. Meghívott szakértők: Rácz Margit, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének és Csapody Tamás, a SOTE Magatartástudományi Intézetének munkatársa. Az alábbiakban a bevezető előadások és a vita legérdekesebb részleteit ismertetjük.

Rácz Margit: Amikor a 90-es évek legelején megismerkedtem az Európai Unióval, olyan kritikai észrevételeim voltak, hogy attól kezdve engem a magyar hivatali élet azon tagjai, akik szoktak újságot olvasni, veszélyes euroszkeptikusnak minősítettek. Azóta olyan sokan, olyan sokfélét mondtak az integrációról és a közösségen belül is olyan sokan bírálják azt a halasztott reformtömeget, amit meg kellene oldani, hogy én ma már eurooptimistának számítok ahhoz képest, amiket mondani szoktak. Egy nagyon sztereotip dologgal kezdeném, de egyértelműen le kell szögezni: nem a farok csóválja a kutyát, hanem a kutya a farkát. Ez azt jelenti a mi esetünkben, hogy ha Magyarország eldönti, hogy az Európai Unióhoz csatlakozni akar, és technikai és stratégiai szempontból úgy véli, hogy minél előbb, annál jobb, akkor nem sok esélye van arra, hogy meghatározza azokat a feltételeket, amelyek között csatlakozik. Másodszor: a keleti bővülésnek nevezett legújabb bővülési fázisban sokkal kevésbé látszik a közösség érdekeltsége, mint bármelyik korábbi fázisban. Tehát ennél a bővülésnél a mi szándékaink erősebbek, akár gazdasági, akár politikai, akár hatalomszociológiai szempontból, mint a közösségéi. Ezek azok a keretfeltételek, amelyek mellett szeretnék néhány észrevételt, néhány sajátosságot megfogalmazni arról, hogy ha bekerülünk, akkor hova kerülünk. Az Európai Uniót ma úgy kell elképzelni, hogy a 90-es évek elejétől kezdve a geopolitikai helyzet megváltozásával, a globalizálódással jellemzett új világgazdasági folyamatokkal együtt ők legalább olyan súlyos, váratlan, minőségileg új kihívások elé kerültek, mint a rendszerváltás éveiben ez a régió.

Először is nézzük meg, hogy a 90-es évek elején megváltozott európai geopolitikai helyzet mit jelentett az Európai Unió – akkor még Közösség – számára! Az első, amivel mindenkinek szembe kellene nézni – sokan nem szívesen teszik -, hogy mit is jelent az Európai Unión belül a német újraegyesítés. Minden, ami 1989 után történik az Európai Unión belül, kapcsolatban van az újraegyesült Németország elhelyezésével a Közösségben, illetve a németek önmagukról alkotott elképzeléseinek megfelelően a saját érdekű mozgásokkal. Amikor most május elején az Európa Parlament és az Európa Tanács (ami két nagyon magas szintű intézménye az Uniónak) jóváhagyta a fejlődési stratégiát, és megadta a jogi hátteret ahhoz, hogy 1999. január 1-re tényleg létrejöjjön a Monetáris Unió, a közös jegybank, a nemzeti valutákat lassan megszüntető közös pénz, mindenki szeme láttára összeveszett egymással Franciaország és Németország, de ha szebben fogalmazok, akkor azt mondom, hogy 14 országgal Franciaország. Nagyon lényeges kérdések nyitva maradtak még a Monetáris Unióval kapcsolatban, a jegybank működésével összefüggésében, a bevezetés technikai kérdéseiben, mindenfélével kapcsolatban, amit itt-ott megemlítenek a pénzügyi szakemberek. És ezek helyett miről vitatkoztak? A jegybank elnökének személyéről. Ez a vita olyan mély nyomokat hagyott a világsajtóban, hogy amikor befejeződött Brüsszelben az EU-csúcs, három nappal később Avignonban találkozott a francia elnök és a német kancellár, hogy kétoldalúan megbeszéljék: akkor most jóban vannak-e, vagy sem. Ez a tény egy különleges és egyáltalán nem jól prognosztizálható változást takar. Nevezetesen, amikor 1957-ben a Közös Piac alapító dokumentumát a Római Szerződésben aláírták, akkor egy két részre osztott Németország nyugati felével békült az a Nyugat-Európa, amelyik nagyon is jól emlékezett még arra, hogy mit is csinált a Harmadik Birodalom vele. És ez a Németország egy nagyon szoros francia kapcsolaton keresztül kezdett "kimenni" a világba politikai, katonapolitikai, diplomáciai, erkölcsi és mindenféle szempontból. Ahogy múltak az évek, a francia-német kapcsolatok egyre mélyebbé váltak, úgyhogy maga az amúgy a lényeges kérdésekben egyáltalán nem transzparens Európai Közösség is azt tanította magáról: az egész integráció a Párizs-Bonn-tengelyre épül. Amikor 1990-ben Németország egyesült, akkor nem volt a Közösségben olyan vezető politikus, aki ezzel egyetértett volna. Volt, aki hangosan nem értett egyet, volt, aki csendesebben. Az újraegyesülést egyetlen politikai vezetés akarta, nevezetesen a német, és elérte, amit akart. Attól a pillanattól kezdve, hogy ez megtörtént, minden létező francia politikusnak és vezető értelmiséginek – teljesen függetlenül a pártállástól és a vérmérséklettől – egyetlen kérdése volt: ha a németek hegemóniára fognak törekedni Európán belül, hogy lehetne ezt a hegemón törekvést – még mielőtt létrejönne – lehetetlenné tenni. Állítólag – a Spiegelben olvastam – Mitterand már akkor nagyon keményen megmondta Kohlnak, amikor még csak az újraegyesítési törekvések látszottak, hogy ha Németország egyesül, akkor Franciaország csak úgy tudja tolerálni ezt a változást, ha a németek lemondanak a márkáról, és hajlandók beleépíteni az egész gazdaságukat egy pénzügyi unióba. Állítólag akkor ezt neki Kohl megígérte. A mai napig megválaszolatlan kérdés, hogy a Monetáris Unió a németeknek miért érdeke. Tudniillik a Közösség nemzeti valutái közül a német márka az egyetlen, amelyik a világ pénzügyi mozgásaiba be tudott kapcsolódni. Sikerült kiizzadni a Közösségnek egy olyan nemzeti valutát, ami hiteles az egyszerű állampolgárok számára is (akik megtakarítanak ebben), a nagyobb bankok számára is (amelyek tartalékként használják), és ami a legfőbb, hogy a valutatőzsdék is hisznek ennek a pénznek az értékállandóságában és a mögötte álló jegybank függetlenségében. Bármi is történt ezzel az országgal az újraegyesítés után a pénzügyi stabilitást illetően, a márka nimbusza nem csökkent. Tehát a legnagyobb áldozatot a Monetáris Unióval a németek hozzák, továbbá azok az országok, amelyeknek erős a pénzük, például Hollandia. Mindazok az országok nyernek, amelyeknek gyenge a valutájuk, mert a létrehozott pénzügyi unióban egy keverék fog kialakulni a közös pénzben és a gyengékhez képest erősebb, az erősekhez képest gyengébb valuta jön létre. Németországban választások lesznek most ősszel, és ezen a választáson elkezdődik egy nemzedékváltás a német politikai vezetésben. Nagy kérdés, hogy az új generációk hogyan fognak viszonyulni a Párizs-Bonn-tengelyhez, vagy a Párizs-Berlin-tengelyhez, mennyire fogják tolerálni egymás markáns érdekeit, és mennyire fognak kijönni életképes kompromisszumok. Tehát az első kérdés az európai jövő szempontjából az, hogy Németország miként illeszkedik – megváltozott helyzetében – az európai együttműködésbe.

A második probléma, hogy amikor létrehozták a Közös Piacot, akkor hat olyan ország próbált szorosabban együttműködni, amelyik hasonló fejlettségű volt. A bővülések során bekerültek olyan országok is az Európai Közösségbe, amelyek fejlettségét legkönnyebben az összes tagállam egy főre jutó átlagos GDP-jével lehet bemutatni: 100%-nak véve az átlagot mondjuk Portugália esetében ez az arány 45% (miközben a luxemburgi 170%). Tehát nagyon különböző fejlettségű és gazdaságú országok kerültek be a Közösségbe, és lényegében az a filozófia fogalmazódott meg, hogy ez egy fejlesztő integráció, amely homogén struktúrát fog létrehozni. Tehát a belépés után az elmaradottabb, a kevésbé fejlett, szegényebb, rosszabb infrastruktúrájú területeket és országokat a Közösség pénzforrásaival is segíteni kell a gyorsabb felzárkózáshoz. Ez mindmáig zajlott. A 90-es évek végére a legnagyobb finanszírozó, Németország azt mondta, hogy én többet nem tudok adni. A 15 tag közül 7 ország van, amely többet fizet be a közös költségbe, mint amennyit onnan elvisz. Németországnak ez a nettó többlete – ezt a németek számolják, a Bizottság egy kicsit másképp számol – mintegy 10,7 milliárd ECU. A másik hat országnak az összes befizetése alig több mint 7 milliárd ECU. Ezért ha a németek azt mondják, hogy a GDP-nk 1,24%-a fölött nem fizetünk többet a továbbiakban, sőt az 5 kelet-német tartományért többet fogunk lehívni, ez praktikusan azt jelenti, hogy szűkülnek a Közösség pénzügyi forrásai. Ezt azért mondtam el, mert 98-ban hiába kezdődtek el a kiválasztott hat országgal a belépési tárgyalások, 99-ben fölülvizsgálják a költségvetést, és bizony-bizony Brüsszelben, de főleg Avignonban elhangzott, hogy valahogy meg kell oldani még a csatlakozás előtt ezeknek az országoknak a beillesztését a közös költségvetésbe. Ez azt jelenti, hogy feldúlják azokat a pozíciókat, amelyek a nettó befizetők és a nettó haszonélvezők között volt, és majd tessék megkérdezni egy görögöt, egy portugált, egy spanyolt vagy egy írt, hogy mit szól ahhoz, hogy a keleti bővülés kapcsán az ő eddigi pénzügyi lehetőségei, amiket realizálhatott a közös költségvetésben, csökkenni fognak. Nem hiszem, hogy el lennének bűvölve a keleti bővítéstől.

A harmadik dolog: az elhalasztott reformlépések között nagyon nagy súlyt foglal el egy olyan kérdés, amely nem igazán polgárközeli, de meg lehet fogalmazni úgy, hogy nagyon is olyan legyen. A Közösségen belüli intézmény- és döntéshozatali rendszerről van szó. 1997 júniusában az amszterdami EU-csúcson másfél éves munka eredményét hagyták jóvá, aminek az volt a feladata, hogy felülvizsgálja az intézmény- és a döntéshozatali rendszert. Olyan kérdések merültek föl, hogy hol kell egyhangú szavazás, hol lehet többségi szavazás, az Európai Parlamentnek milyen befolyása legyen a Bizottság fölött. És van egy rejtélyes kérdés, amelyhez minden ország másképpen viszonyul: az európai integrációs folyamat. Ez a Római Szerződés óta úgy szerveződött, hogy az Európai Bizottság az országok főhatóságaival nagyon szoros informális kapcsolatrendszerben kialakította a stratégiát, az EU-csúcson ezt a tagországok kormányai és államfői jóváhagyták, majd ez visszabomlott a nemzeti parlamentekre és azok is jóváhagyták. Tehát lényegében egy felülről építkező, homogén struktúra kialakítására törekvő integráció volt. A szubszidiaritás elve kikezdi ezt a struktúrát. A szubszidiaritás azt jelenti, hogy a döntéseket azon a szinten kell meghozni, ahol a megfelelő információk rendelkezésre állnak. Nagyon sokan vallják, hogy például ne Madridban döntsék el, hogy Kasztíliának a városi metróhálózat fejlesztéséhez mennyi pénzre van szüksége, és hogy kell ezt csinálni. Pláne ne az EU alakítsa ki az elosztási elveket, a fejlesztési prioritásokat. A szubszidiaritás elve bekerült abba a maastrichti csomagtervbe, amellyel a Monetáris Unió is indult, mint egy nagy fejlesztési elképzelés. Létre is jött egy úgynevezett Régiók Bizottsága a Közösségen belül, aminek csak egyetlen feladata nincs: nevezetesen, hogy beleszóljon a pénzek elosztásába. 1991-ben a szubszidiaritás rémületet váltott ki, az EU-t kedvelő magyar jogászok testületileg azt mondták, hogy a szubszidiaritást az találta ki, aki szét akarja verni az EU-t. Tudniillik abban, ami felülről bomlik lefelé, csak útakadályokat jelenthet, ha elkezdenek alulról építkezni. Abból csak zűrzavar lehet. Ebben annyi igazság volt, hogy az elmúlt 7 évben nem is épült alulról semmi, gyakorlatilag a Brüsszeli Bizottság kibekkelte az egészet. Itt állunk egy 15 országból álló unióval, ahol lobbikkal blokkolni lehet, mondjuk, a mezőgazdasági finanszírozás átalakítását. Lényegében nem látható már át a Közösség irányítása, mert túl nagy a szervezet (360 millió emberről van szó). Tehát valahol az egésznek a regionális különbségeket ki kellene fejeznie, a tartós különbséget ki kellene fejeznie, és egy alulról építkezési joggyakorlatnak, érdekérvényesítésnek is meg kellene születnie. Ez nem történt meg. A keleti kibővülés szempontjából nagyon hátrányos lesz nekünk, ha a mi különbségeink alapján kezd el regionalizálódni az Európai Unió, a mi fejlettségi szintünknek megfelelően, a mi környezetvédelmünknek, a mi infrastruktúránknak megfelelően, és akkor majd meg lehet nézni, hogy mennyi pénzhez fogunk hozzájutni. Sem a brit-ír felvételnél, sem a görög-spanyol-portugál felvételnél, sem a három kis EFTA-ország (finn-osztrák-svéd) csatlakozásánál nem voltak olyan problémák belül, az országérdekek harmonizálása szempontjából, a Közösségben, mint amilyenek a keleti bővülés kapcsán felmerülnek. Másrészt, ma a Közösség sokkal szegényebb az elmaradottság finanszírozására. Harmadrészt, van egy aszimmetria a bővülésben: mi nagyon akarunk menni, ők meg elég megosztottak, ami nem volt jellemző a korábbi bővülésekre. Tehát az eddigi legnehezebb kibővülés elé nézünk.

Csapody Tamás: Rövid előadásomat két részre osztanám: elsőként a múltról beszélnék, a második részben pedig azt is vizsgálnám, hogy előttünk a NATO, tehát jelen és jövő. Magyarország és a NATO viszonyában egy tízéves periódussal foglalkozom. Az első periódust a lappangás időszakának nevezném, ez Horn 1989-es felvetésétől az 1994-es országgyűlési választásokig tartott. A második időszakban a NATO-csatlakozási tárgyalások – a maguk összes vonatkozásával – intenzívebb szakaszba léptek. A harmadik szakasz már a népszavazás utáni, a mostani, a preintegrációs szakasz, ami a NATO-tagságig, tehát feltehetően 1999 márciusáig tart. Ezt követően kell a negyedik szakaszról beszélni, ami már Magyarország teljes jogú NATO-tagságának az időszaka. Ezt a négy időszakot lehet egy másik metszet mentén is elemezni, a demokrácia érvényesülésének szempontjából. Ezen belül van egy elvi, formális megközelítés, ami inkább a demokratikus jogok érvényesítésére vonatkozik, és a demokratikus kritériumok alapján van egy tartalmi rész. Az elsőt adottnak véve, és a másodikat közel sem adottnak véve szeretnék megemlíteni néhány esetet. Tehát azt vizsgálom, hogy a tartalmi demokrácia az említett periódusokban hogy működött.

Mindenekelőtt a törvényesség kérdését kell kiemelni, a törvényességnek a különböző szintjeit. Az első szint fölülről lefelé haladva – ha lehet ezt mondani – az Alkotmánybíróságnak a szintje. Itt két beadványról kell említést tenni: egy munkáspárti beadványról, ami 95 őszén érkezett, és a NATO-népszavazást követő beadványról (azt két civil szervezet és egy párt adta be). Az Alkotmánybíróság, mint a jogi hierarchia legmagasabb szintjének megfellebbezhetetlen fóruma, mind a két ügyben kinyilvánította illetéktelenségét, ami egyrészt jogi nonszensz, másrészt a problémának az elhárítását jelenti. Az Alkotmánybíróság a politikai elit által megkívánt megoldás irányába tolta el a választ, nevezetesen jóváhagyta az eggyel alatta lévő szintnek, vagyis az országgyűlésnek a döntését.

Ezzel elértünk a második szinthez, az országgyűléshez. Nem elemezném, hogy politikailag hogyan viszonyult a kérdéshez, hanem pusztán a törvényhozói munkáját szeretném kiemelni. Ennek egyik ága, hogy minden törvényt, minden jogszabályt megelőz bizonyos vita, előkészítés. A NATO-val kapcsolatos jogszabályalkotás eseteiben – az IFOR, SFOR vonatkozásában különböző csapatmozgások jóváhagyása, jogharmonizáció a normák átvételével, sőt magához a NATO-hoz való csatlakozás vonatkozásában is határozatok születtek – ilyen nem történt. Vagy például a munkáspárti beadvány kapcsán született egy országgyűlési határozat. Ezek mögött valós és érdemi vita sohasem volt. Rendre egységes "igent mondás" következett, ami demokratikus parlamentekben szokatlan. A demokratikus parlamentekben bizonyos vitáknak és elméleti előkészítéseknek mindenféle jogalkotást meg kell előzniük. Ez Magyarországon egyszer és mindenkorra elmaradt.

A másik vonatkozás az, hogy az országgyűlési bizottságok hogyan foglaltak állást. A bizottságok – itt kitüntetett szerepe volt a Külügyi bizottságnak és a média-sajtóügyekkel foglalkozó bizottságnak – egyike sem foglalkozott ezekkel a kérdésekkel akkor, amikor már tudvalévő volt, hogy a médiatörvény nem tud érvényesülni. Ezen túlmenően a Külügyi bizottság politikailag és leirat formájában – a régi módszereket idéző módon – próbált az ORTT-re hatni, ami nemcsak a módszerekben való közösségvállalást jelent az előző rendszerrel, hanem sokkal inkább azt, hogy a törvényhozó testület egy végrehajtó testületet próbált helyettesíteni. Tehát a hatalmi ágak szétválasztásának problematikája merült itt fel. Maguk a törvények nem érvényesültek, amelyeket természetesen ez az országgyűlés hozott. Elsősorban a médiatörvény, a közbeszerzési törvény és a reklámtörvény sérült a NATO vonatkozásában. A médiatörvényt külön is ki kell emelni, amelynek rendelkezési közül elsősorban a szponzoráció, támogatottság tilalmát, illetőleg a kiegyensúlyozott, objektív tájékoztatás követelményét nem tartották be. Itt különböző jogerős határozatokról, illetve állásfoglalásokról van szó. Ez azért is hangsúlyos kérdés, mert a Külügyminisztérium mintegy 120 millió forinttal rendelkezett a NATO kommunikációs stratégiájára, a honvédelmi tárca pedig mintegy 50 millió forinttal. Mindaz a támogatás, amit ebből a 170 millió forintból a tévé és a rádió kapott, megsértette a médiatörvényt. Ezeknek csak kis százalékban – 8 adás esetében – lett jogi következménye. Összességében a magyar sajtó – és itt természetesen érdemes és kell is differenciálni az elektronikus és írott sajtó között – nem tartotta be a demokratikus játékszabályokat, a nyilvánosságra vonatkozó szabályokat, vagy éppen a pályáztatásokra vonatkozó szabályokat. Hiszen azokat a támogatásokat, amelyeket a külügytől vagy a honvédelmi tárcától megszereztek, sohasem nyilvános módon, sohasem kihirdetések nyomán, s adott esetben a közbeszerzési törvény betartásával szerezték meg, hanem informálisan, baráti alapon. Részben a régi technikákat továbbélesztve, részben pedig az új klientúrán keresztül. Ez kérdésessé teszi a NATO-kampányban – és általában is – az egész magyar sajtó szabadságát.

Ki kell emelni azt is, hogy a Magyar Parlament 1997 júliusában elkövetett egy olyan illetlen dolgot, amit alkotmányos demokráciákban ritkán követnek el. Amikor a NATO-népszavazásról a döntés már megszületett (tehát hogy ez vélemény-nyílvánító formában kerül kiírásra), akkor a Magyar Parlament megváltoztatta a népszavazásról szóló törvényt. Nagyon illetlen dolog volt az érvényességi és eredményességi határoknak a megváltoztatása, és egyébként is a népszavazásra vonatkozó jogi keretek megváltoztatása. Ráadásul – és ez akár szakmai, akár magabiztossági tünetet jelent – a Magyar Parlament elmulasztotta ennek a konkrét, precíz, védhető, jogi megfogalmazását, aminek azért lett volna jelentősége, mert későbbiekben – mint azt valamennyien tudjuk – a részvételi arány nem érte el az 50%-ot. Ez felvetette a népszavazás érvényességének és eredményességének a kérdését is, aminek következtében egy újabb alkotmánybírósági beadványra került sor.

Körülbelül ennyit szeretnék mondani arról az időszakról, amely 1997. november 16-án lezáródott. Ez a múlt, ezzel már különösebben nem lehet mit kezdeni. A legfőbb feladat ezeknek a visszásságoknak a dokumentálása, a nyilvánosságra hozatala, hiszen az értelmezés hatalma is a mindenkori hatalom kezében van, és a maga eszközeivel – részben szellemi tőkével, részben gazdasági tőkével rendelkezve – ezeket az értelmezéseket a hatalom meg is teszi.

Ami viszont a jövőt illeti: a NATO arra megállapításra jutott, hogy Magyarországgal szemben van 46 konkrét elvárása. Ezek közül Magyarország 29-et teljes egészében elfogadott, 4-ről úgy gondolja, hogy talán teljesíteni tudja, míg 13-at fontolóra vett. Hogy ezeknek a pontos tételei mit jelentenek, nem lehet tudni, de az egyértelmű, hogy a bővítéssel kapcsolatos katonai beruházásokat szabályozzák. Ez azt is jelenti, hogy Magyarországnak négy periódusban kell a NATO elvárásoknak megfelelnie. Ennek az első időszaka az azonnali (egy éven belüli), az ezt követő a rövid, a közép- és a hosszú távú megfeleltetés. Az azonnali periódusban egészen a csatlakozásig a nyelvtanulás, a kompatibilitás, az információáramlás követelményeinek kell megfelelni, illetve különböző katonai – elsősorban a légvédelmi rakéták rendszerbe állításával és a légtérellenőrzéssel kapcsolatos – beszerzéseket kell végrehajtani. Ennek természetesen szabványügyi, jogharmonizációs vonatkozásai is vannak. A második időszak feladataira a csatlakozást követően mintegy 2-3 év áll Magyarország rendelkezésére. Ekkor már kiderül, hogy milyen NATO-alapokhoz férhetünk hozzá. Itt a beruházási alapot szokták emlegetni, amitől Magyarország azt reméli, hogy a sokat emlegetett radartendert ki tudja írni, amit vagy egészében, vagy részben a NATO finanszíroz. Ez mintegy 20 milliárd forintos tételt jelent. Ennél nagyobb volumenű a repülőgépek beszerzése, vagyis a magyar repülésnek a katonai megújítása. Itt 400 milliárd forintról van szó. Ez magába foglalja mintegy 30 vadászrepülőgép megvételét és rendszerbe állítását. Pillanatnyilag a Honvédelmi Minisztérium költségvetése 112 milliárd forint. Ennek közel négyszeresét fogjuk – segítséggel vagy segítség nélkül – vadászrepülőgépekre költeni. Ami, ha a honvédelmi tárca kiadásából megy, akkor is óriási tétel. De mivel 1995 óta Magyarországon létezik a katonai költségvetés mellett az ún. programköltségvetés intézménye is, ez azt jelenti, hogy feltehetően külön kormányzati alapból fogjuk ezt az összeget kifizetni, tehát ez plusz költségeket fog jelenteni. Ebben az időszakban elkezdődik a magyar hadsereg teljes átfegyverzése, ami szó szerint a teljes hadsereget jelenti: a ruházattól kezdve a technikai, logisztikai fejlesztésig, ami kb. 2010 környékén áll be arra a NATO-szintre, amit részben a NATO elvár, részben mi teljesíteni akarunk. Fölmerül a kérdés, hogy körülbelül mennyit fogunk költeni erre. A válasz az, hogy pontosan nem lehet tudni, mert ennek számos összetevője van. A GDP-növekedésnél például a Gazdaságkutató Rt. három variációval számol. Az ország anyagi megterhelése attól is függ, hogy melyik variáció jön be, hogy a NATO mennyire ölel a karjai közé minket, hogy a magyar politikai elit mennyire szervilis módon viszonyul a NATO-hoz, és mennyit vállal. Az a megközelítés, hogy Magyarországnak megéri a csatlakozás, mert többet kapunk, mint amennyit adunk, nyilvánvalóan nem igaz. Számszerűsíthetők az adatok. Ezek az adatok általában 13 évre, tehát 1997 és 2010 közötti időre vonatkoznak, és nyugati adatok szerint 330 és 440 milliárd közötti összegekről van szó. Ezek a számítások 1995-ös árakon értendők. A magyar politika szereti azt hangsúlyozni, hogy kizárólagosan a NATO-hoz való kompatibilitásnak a megoldása kerül pénzbe, de elfelejtik hozzátenni, hogy a magyar hadsereg egész modernizációjára sor fog kerülni.

Ugyanakkor a költségvonzat nem kizárólagos problémája a NATO-csatlakozásnak. Nagyon fontos ezen kívül megnézni a politikai következményeket. Itt van mindjárt Oroszország problémája, amely az amerikai szenátusvitáknak is központi kérdésévé vált. De ez nekünk nemcsak politikai kérdés. Nekünk különösen nem mindegy a tőlünk keletre lévő országok viszonyulása, és ennek politikai, illetve gazdasági vonatkozása. Ugyanígy nem mindegy Ausztriának a kérdéshez való viszonyulása sem, hiszen Ausztria jelenleg – ha nem is annyira, mint Svédország és Svájc – militáns semlegességet valósít meg. Mihelyt Magyarország a NATO tagja lesz, Ausztriában is felerősödnek a NATO-párti nézetek.

Nagyon fontos kérdés a NATO bővítésének második vagy harmadik köre, és itt nem elsősorban a baltiakra gondolok, amely országok felvétele minden bizonnyal nem fog bekövetkezni, hanem Magyarország szomszédaira, azon belül is elsősorban Romániára. Magyarország NATO-tagságának akkor lesznek a magyar-román kapcsolatokban különösen negatív következményei, ha elmarad ez a bizonyos második kör.

Lényeges újabb szempont az atomfegyverek és a csapatok állomásoztatásának a kérdése. A választásokon induló pártok közül a többség nem foglal állást ezekben a kérdésekben. Ez egyrészt felveti a pártok és a pártprogramok, illetve a szellemi elit és a szakértői gárda szakmai és morális problematikáját. Másrészt pedig jelenti azt is, hogy mivel a kormányzati babérokra törekvő pártok tartózkodnak attól, hogy ezekről a kérdésekről érvényesen nyilatkozzanak, ezeket majd nem is lehet rajtuk számon kérni. Vagyis hallgatólagosan úgy gondolják, hogy ezekkel a kérdésekkel nem kell foglalkozniuk, mert automatikusan elfogadják azt a nyugati elvárásrendszert, ami ezekben a kérdésekben majd meg nyilvánul. Márpedig Magyarországon mindenképpen lesznek idegen csapatok, s a jövő idő használata ebben az esetben nem is indokolt, hiszen már itt vannak. Természetesen a már itt lévők hosszú távra települtek ide. Éppen azért adott Magyarország területet, technikát, lehetőséget számukra, mert a NATO-tagság felé kacsintgatott. Taszáron már jelentős amerikai bázis van. Mi úgy gondoljuk, hogy Magyarországon nem lesznek amerikai csapatok, de a NATO már kinyilvánította – pont Oroszország megnyugtatására -, hogy jelentős csapatokat nem fog állomásoztatni a csatlakozó országokban, ami azt jelenti, hogy a NATO mindenképpen igényt tart valamilyen katonai jelenlétre. Ezáltal Magyarország elveszíti azt a kedvező helyzetét, hogy atomfegyvermentes ország. Ez a helyzet 1991-ben, a Varsói Szerződés megszűnése után vált biztossá. Tehát Magyarország újkori történetében mintegy nyolc olyan év van, amelyről egyértelműen kimondható, hogy Magyarországon nincsenek nukleáris fegyverek. Ez nem azt jelenti, hogy a NATO rögtön 1999. április 4-én nukleáris erőt telepít Magyarország területére, de azt igenis, hogy ennek a telepítésnek megteremti a feltételeit, vagyis a katonai infrastruktúrát ki fogja építeni. Magyarország NATO-tagsága azt is jelenti, hogy a NATO "atomütőerejében" is benne lesz. Amikor Kelet-Németország – a német egyesítés nyomán – tagja lett a NATO-nak, a kelet-német elitpilótákat elkezdték kiképezni olyan repülőgépek vezetésére, amelyek atomfegyverek használatát teszik lehetővé. Ez nyilván a magyar pilótákkal is meg fog történni. Továbbá, a magyar repülőtereket ki kell építeni (leszállópálya, biztonsági rendszer), hogy egy esetleges NATO-konfliktus esetén a magyar repterek alkalmasak legyenek ezen repülőgépek fogadására. Ezáltal Magyarország de facto elveszíti atomfegyvermentes státuszát. Ez azért is kellemetlen, mert jelenleg egy nyugat-keleti (Svájc, Ausztria, Magyarország, Ukrajna) és egy észak-déli tengely mentén (Lengyelország, Szlovákia, Magyarország) van egy térség, ahol nincsenek atomfegyverek. Tehát megszűnik ez a kedvező státusz, amely részben bizalomerősítő, részben pedig komoly katonai és szakmai vonatkozásai vannak, a véletlen balesetek veszélyétől az állampolgári közérzetig.

Kérdező: Miért kell nem csupán Magyarországnak, hanem ennek a régiónak a NATO-hoz és az Európai Unióhoz csatlakoznia? Nincs az egész mögött egy amerikai-német ellentét? Szerintem nagy feszültség húzódik meg a két csatlakozás között: az egyik amerikai biznisz, a másik német biznisz. Magyarországnak nincs reális választása, be fog lépni az EU-ba is, akár akarja ezt, akár nem. Azok a struktúrák, amelyek meghatározzák a közvéleményt, a hatalmi elit szigorú ellenőrzése alatt állnak, és így nem tud más történni. Az egész problémát két érdekszféra küzdelmével magyarázom, és beillesztem abba az összefüggésbe, hogy az amerikai-német ellentét érvényesül Kelet-Közép-Európában. Ez egy világhatalmi összeütközés. A leghíresebb amerikai szovjetológusok egyike szerint elsősorban azért kell Magyarországnak a NATO-ba belépnie, mert az amerikai csapatok németországi tartózkodása gyakorlatilag értelmetlenné, tehát igazolhatatlanná vált. De Amerika nem akar Európából kimenni, és a NATO keleti bővítése lehetőség Amerika számára, hogy itt maradjon. Ezért a legbrutálisabb gyarmatosításra emlékeztető dolgokra is hajlandók az amerikaiak, hogy itt katonailag is megvessék a lábukat. Itt már most nem olyan feltételekkel vannak jelen, mint Németországban, hanem sokkal szabadosabban, és perspektíváikat tekintve is sokkal ellenőrizhetetlenebb pozícióba kerülnek. ők lesznek az urak Magyarországon ebben a katonai pozícióban.

Gazdaságilag valami nagyon hasonló játszódik le német részről. Én még a Monetáris Uniót is abszolút német biznisznek látom. Németország fogja ellenőrizni a pénzügyi rendszert, hiszen az egyesülés utáni Németország ma már Európa elsőrendű gazdasági hatalma. Belátható időn belül megvalósul Németország gazdasági uralma Európa fölött. Ezért Magyarországnak nem az érdekes, hogy mikor veszik be az EU-ba, hanem hogy mi lesz Magyarország gazdasági funkciója. Mi lesz az, amit a német piacról ide kitolnak, milyen szemetet fognak ide tenni. Egyre inkább Németországban fog eldőlni, hogy milyen társadalmi csoportokra lesz szükség Magyarországon. Az egész Monetáris Uniót abban az összefüggésben értelmezem, hogy megszűnt a nemzetállam. Ez egy új Szovjetunió, csak nyugati irányítással. A lényeg nem a Monetáris Unió, hanem ami az eredeti 1957-es dokumentumban van, hogy "közös a piac". Tudjuk, hogy a piac úgy működik, hogy nagyon különböző dolgokra lehet piacot találni. Magyarország is jó piac lesz, de nem tudjuk még pontosan, hogy mire. Magyarország kiszolgáló ország lesz, ahol kiszolgáló értelmiségre lesz csak szükség. A komoly társadalomtudományi értelmiség fölöslegessé válik, hiszen azt a német centrumban meg fogják termelni. Magyar nemzetállam gazdaságilag tulajdonképpen már nincs is, ennyiben Magyarország, mint nemzet, megszűnt létezni. Nincs reális hatalom a kormány kezében: már semmilyen szempontból sem a magyar kormány dönt a gazdasági kérdésekben.

Rácz Margit: Szeretném egy picit elmosni azokat a kontúrokat, amelyeket felvázolt. Én el tudok képzelni egy olyan alternatívát is, hogy Amerika a globalizáció révén egyedül van uralmi helyzetben a világban. Még kevésbé van versenytársa, mint a II. világháború után, és Európa a kultúrájával, a bajaival, a nyavalyáival egyre érdektelenebb. Hogy Németország Amerika ellensúlya legyen, azt nem tartom reális elképzelésnek. Amerika inkább abban érdekelt, hogy az az ezerfelé húzó és féllábú óriás, ami az Európai Unió (amelyben külpolitikailag és katonailag semmiféle közösség nincs), mozduljon el egy együttműködés felé. És például egy olyan elhúzódó válságot, mint a balkáni, oldjon meg Európa. Úgy néz ki, hogy Amerika ebben a dologban fokozatosan távolodik Európától és Európában egyre inkább Németországra tesz.

A másik kérdéskörhöz. Önmagában elgondolkodtató tény, hogy miközben a SZU legvirágzóbb állapotában a magyar külkereskedelmi forgalomban a szovjet részarány 33-34% körül volt, addig 1997-ben a magyar külkereskedelmi forgalom 40%-a németekkel bonyolódott. Tehát abban, hogy egy német gazdasági folyamat által motivált magyar gazdasági átalakulás zajlik, nem vitatkozunk. A jelenség értelmezésében azonban vitatkozunk. Németországban egy olyan átalakulás zajlik, amelyben a szociális piacgazdaság szociális és piacgazdasági része egymásnak feszül, és a küzdelem – úgy tűnik – a piacgazdasági oldal javára mozdul el. A német cégek elsősorban a magas állami adók elkerülése érdekében szedik a sátorfájukat, és menekülnek olcsóbb helyekre. Magyarország szempontjából is ez történt. Nem csupán a vackot hozzák ide, hanem mindent, ami mozdítható. Ezáltal Magyarországon – Kelet-Európában senkihez nem hasonlítható módon – a befogadott működőtőke nagyobbik fele már német. Kérdés, hogy amit ezzel elértünk, az nekünk mennyire jó. Magyarországon volt egy spontán privatizáció, azután jött a nyugati tőke, amelyik szönyegbombázás-szerűen eltörölt egy csomó mindent. Hozta magával a munkanélküliséget, az inflációt és a régiók leszakadását, és a korábbi nagyipar eltűnt.

Csapody Tamás: Az említett ellentét a NATO-val kapcsolatban, főleg a fegyverkereskedelemben markánsan jelen van, de nem mint amerikai-német ellentét, hanem mint Amerika és Európa ellentéte. Különösen a repülőgépgyártás és a multicégek egyesítése kapcsán. Ez Magyarországon élő probléma. Sőt az, hogy Magyarország a többi csatlakozni vágyó közép-kelet-európai országgal együtt nem döntött ebben a kérdésben, jelentős részben annak tudható be, hogy ezek az országok megvárják a ratifikációs folyamat befejezését. Tehát például egy amerikai szenátusi döntés előtt nem akarnak ebben a kérdésben dönteni, mert ez üzenet lett volna Amerikának, hogy nem amerikai vadászgépeket vesz Magyarország, hanem adott esetben svédet, tehát hogy az európai piacot részesíti előnyben. Ez egy komoly és létező probléma azzal kiegészítve, hogy az európai fegyvergyártók jelentős részben a harmadik világra, az arab országokra is koncentrálnak, tehát ezen piacokért is folyik a küzdelem. A közép-európai piac, ami nemcsak Lengyelországot, Csehországot és Magyarországot jelenti, hanem Ausztriát, Szlovéniát, Romániát is, csak a vadászrepülőgépekre gondolva mintegy 10 milliárd dolláros piac. Itt azért megy a harc, hogy tudnak-e ezek az országok együttműködni a vételben, hol lesz a javítóbázis, ki lesz beszállító.

A másik a munkahelyteremtés problematikája. Különböző előrejelzések azt mutatják, hogy Magyarországon évenként mintegy 1800-2000 munkahely teremtődik a NATO-csatlakozás nyomán, és ez a magyar államháztartásnak évi egymilliárd forintot fog hozni. Bár minden munkahely önmagában véve sokat jelent, de ez az eredmény a kiadásokhoz képest elhanyagolható. De általánosabban még az sem várható, hogy a magyar gazdaság (elsősorban a katonai iparral összefüggő gazdaság) profitálni tud a NATO-csatlakozásból. Így nyilván majd az a másod- vagy harmadhegedűs szerep jut Magyarországnak, amelyik már most körvonalazódik. Ez a Varsói Szerződés esetében is így volt, azzal a különbséggel, hogy akkor bizonyos katonai iparágak – ha lehet azt mondani – már-már a világszínvonalat jelentették, és nemcsak beszállítói rendszerben működtek. Ma ez a szint elérhetetlennek látszik. Itt al-alvállakozói szinten jelentkeznek a beszállítások, amit valaki úgy fogalmazott meg, hogy egy repülőgépből esetleg egy orr- vagy egy szárnyrésznek a beszállítására kerülhet sor, ami az egész nagyságát tekintve jelentéktelen. Tehát a magyar gazdaság ebből keveset fog profitálni.

Kérdező: Adott, hogy Magyarország a NATO tagja. Nem elképzelhetetlen, hogy előbb-utóbb valamilyen "renitenskedés" történik az országban. Kérdésem: a NATO logikájába belefér-e egy erre adandó Grenada-típusú válasz?

Csapody Tamás: A NATO-népszavazás előtt megfogalmazódott, hogy azért kell Magyarországnak csatlakoznia, mert akkor az esetleges belső feszültségek egyszer és mindenkorra kiküszöbölhetők. Tehát egy MIÉP-től vagy ennél is szélsőségesebb erőktől való félelem miatt mondtak nagyon sokan igent a NATO-csatlakozásra. Más kérdés, hogy ennek mennyi realitása van. Értelmiségi műhelyekben tapasztaltam azt – az egyébként a politika által kihasznált megközelítést -, hogy a NATO-csatlakozás a demokrácia hajójához való végleges csatlakozást jelenti azzal a jelentős záradékkal, hogy a szélsőségesek többé nem fognak teret kapni Magyarországon. Mint tudjuk, ez nem így van, mert a NATO-tagországokban (például Németországban, Franciaországban), és minden demokráciában, örök probléma a média és a vélemény szabadságának mértéke. Sőt, az úgynevezett szélsőséges erők a NATO-országokban is jelen vannak, és viszonylag sikeresek is. Tény, hogy a NATO történetében a tagországok szélsőséges erőinek korlátozására nem került sor. Magyarországot nem vennék tagjaik közé, ha a szélsőségesek hatalmi esélyével kellene számolni. Viszont itt van Törökország esete, amelyik a NATO leggyengébb láncszeme, például az iszlám és a világi rendszer állandó konfliktusa miatt. Ebben a katonai beavatkozás lehetősége is benne van, de a NATO ezt a terhet eddig sikerrel tudta kezelni. A NATO jelentősen veszítene a presztízséből, ha direkt és katonai módon beavatkozna Törökországban. A NATO és az EU beavatkozási technikája sokkal finomabban érvényesül. Tehát nem kell ahhoz katonaság a NATO esetében, hogy a társadalmi feszültségekre reagáljon. A technikák sokkal kifinomultabbak: a média, a tőke, az érdekek révén érik el a célokat. Például feketepénzeket adnak, bizonyos pártokon keresztül nézeteket jelenítenek meg. Ez a beavatkozás ma is jelen van, és egy kiélezett helyzetben is elsősorban ilyen beavatkozás valószínű.

Kérdező: A NATO-hoz, és az EU-hoz való csatlakozás egyaránt sokba kerül majd a lakosságnak. Elképzelhető, hogy a NATO-költség és az EU-költség gazdaságilag erősen megterheli az országot, ami további életszínvonal-romláshoz, valamint ennek nyomán tömeges lakossági elégedetlenséghez vezethez. Nem kizárt, hogy az országban olyan társadalmi feszültségek keletkeznek, amelyek NATO-ellenes, illetve EU-ellenes irányt vesznek. A társadalmi feszültségek kihordására két változatot vennék figyelembe. Az egyikben a lakossági elégedetlenség a kormány elégedetlenségével párosul, a másikban a kormánnyal szembeni elégedetlenség formáját ölti. Első kérdésem: melyek az esélyei egy ilyen NATO-val, illetve EU-val való szembefordulásnak abban az esetben, ha ez kormányszintű? A másik kérdésem: mi történik, ha a kormány továbbra is akarja azt, amibe bemasíroztatta a népet, a nép meg nem akarja?

Csapody Tamás: Ha a kormány a NATO-val szemben elvárásokat támaszt, vagy esetleg ki akar lépni a NATO-ból, a NATO alapokmánya ehhez biztosítja a jogi kereteket. Tehát egy év határidő után ki lehet lépni a NATO-ból. Franciaország, Spanyolország és Norvégia próbált komoly kritériumokat meghatározni, nevezetesen hogy nukleáris fegyvereket nem telepít az ország területére, illetve a NATO katonai szárnyából kilépett. Ezeket persze nem mindenki teheti meg. Hiába egyenlők a NATO-tagok, amit Franciaország a történetiségénél, világbirodalmi ambícióinál fogva megtehetett, azt Magyarország, vagy akár a többi NATO-ország nem tehetné meg. Az a fajta szerződéses magatartás, amit a magyar elit elképzel, nyilvánvalóan irreális. Valójában nincs játéktér: mondjuk hiába akartuk volna elfogadtatni, hogy a NATO nukleáris szárnyához nem csatlakozunk – ez egyáltalán nem volt téma sem a NATO, sem Magyarország oldaláról. Tehát a kuruckodásnak semmi esélye nincsen.

A másikról is hasonlóan gondolkodom. A hivatalos megközelítés a NATO-kiadásokat elviselhetőnek véli az ország lakosságára nézve. Én úgy gondolom, hogy nem elviselhetők, mert ezeknek a kiadásoknak máshol lenne a helye. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a lakosság a NATO-költségekkel is kapcsolatba hozná elszegényedését és szociális helyzetének romlását. Ezt a politika maximálisan el tudja fedni. A média, a propaganda teljesen le tudja határolni. Tehát a NATO jelentős megterheléseket okoz, igenis megfizethetetlenek ezek a terhek, szükségtelenek ezek a beruházások. Mégsem gondolom, hogy ha ebből bármiféle elégedetlenség származna, azt a NATO-csatlakozásnak fogják tulajdonítani.

Rácz Margit: Abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy még csak közelítő ismereteim sincsenek arról, hogy nekünk mibe fog kerülni az EU-csatlakozás. Tehát nem tudom komolyan venni, amit eddig kiszámoltak, mert az adatok szélsőséges határok között mozognak. Ha pedig nem ismerjük a konkrét adatokat, akkor egy picit bizonytalanabbá válik az ítéletünk is.

Említettem, hogy Magyarországon egy rendszerváltó gazdasági szőnyegbombázás ment végbe. Elképzelhető, hogy Magyarország ráállítható egy növekedési pályára, aminek lesz olyan következménye, hogy reálbér-növekedés indul el. Az EU érdektelenségét a kibővüléssel kapcsolatban döntően abban látom, hogy ami ebben neki haszon, azt már megkapta. Tudniillik egy szabadkereskedelmi összeépülés jött létre, ami nálunk elszegényedéshez vezetett, és most már az EU-nak kellene adnia valamit. Mi egy költségelőnyt adtunk neki, amit adott Spanyolország is, amikor belépett a maga fejletlenebb infrastruktúrájával. Le is rohanták a cégek abban a pillanatban, amikor belépett, magas is lett a munkanélküliség, de elindult az egy főre jutó GDP növekedése. Valami ilyesmi történik Közép-Európában is. Két problémát azonban jelentősnek látok. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy az Európai Unió – tőlünk teljesen függetlenül – saját belső problémái miatt működésének és létezésének egyik legnehezebb korszakában van. A Monetáris Unió a látens gazdasági feszültségeket még nagyobbá teszi, és ezek a feszültségek megszűnnek látensnek lenni. Az, hogy a munkanélküliség Spanyolországban 20%, Kelet-Németországban 20%, Franciaországban és Németországban 10% fölött van, akkora probléma, aminek a megoldását a végtelenségig húzni nem lehet. Nagyon jól látszik, hogy a gazdasági prioritások ezeken az országokon belül kifejezetten abba az irányba mennek, hogy pénzügyi stabilitást érjenek el, amit vagy elérnek, vagy nem, de ennek az oltárán rövid távon és középtávon a kilencvenes években föláldozták a munkahelyteremtéssel kapcsolatos próbálkozásokat is. Tehát olyan fellendülés van, amely munkahelyvesztő. Ha most ilyen nehéz helyzetben van az EU, akkor nem feltételezhető, hogy hathatós segítséget tud adni azoknak a közép-európai országoknak, amelyekben egy óriási nemzetivagyon-veszteséggel zajlott a rendszerváltozás, és amelyek a görög egy főre jutó Gdp-nek is csak körülbelül a felével rendelkeznek. Ezek az országok a gazdasági rendszerváltás során az amúgy sem fejlett szociális hálójukat szétszaggatták, milliós társadalmi rétegeket tartósan reménytelen helyzetbe hoztak, ami magában rejti a társadalmi feszültségek növekedésének lehetőségét. Az EU-országok ezt nem fogják tudni megoldani. Egyet tudnak tenni (ami nagy divat lett a 90-es években a homogén struktúrák iránt oly nagy vonzalmat érző Európai Unión belül is): sok esetben egymásra mutathatnak, és azt mondják egymásnak, hogy ti csináltátok a bajt, oldjátok is meg magatok. A szerzett előnyökről senki nem akar lemondani a keleti bővülésben.

Kérdező: A kérdésem a szubszidiaritás érvényesíthetőségének határaira vonatkozik. Ezzel kapcsolatban az egyik kedvenc történetem a következő. A gyarmati Amerika feje a brit uralkodó volt. Ez azt eredményezte, hogy ha indián betörések fenyegettek egyes községeket, akkor hajóra ültethettek egy futárt Londonba, hogy védelmet kérjenek. Mivel a szolgálati út ilyen betartása nem igazán működött, spontán módon megszervezték az önvédelmüket. Említette, hogy az EU-n belül létrejött egy olyan vízfej, amely sok szempontból diszfunkcionális, működésképtelen. Nincs esély arra, hogy kialakuljon a szubszidiaritás logikájának megfelelően egy párhuzamos hatalom, mint a spontán önszerveződés intézményesülése? Tehát miközben van a csúcs, ami nem működik, megszerveződhet-e az ellátatlan funkciók helyi ellátásának technikája és mechanizmusa?

Rácz Margit: Az analógia látványos, de az EU-ban nem működik. Azért nem, mert itt nehezebben átlátható az egész. Mondok egy példát arra, hogy mennyire árnyalt a kép. A brüsszeli bürokraták nagyon szofisztikáltak, tisztában vannak saját privilegizált helyzetükkel. A legjobban fizetett hasonló szintű európai bürokrata fizetésének körülbelül a két és félszeresét lehet Brüsszelben megkeresni, és ehhez még mérhetetlen mennyiségű ingyenes juttatás járul. Ez azt eredményezi, hogy rendkívül kreatívak, ha saját érdekeikről van szó. Ez a vízfej tulajdonképpen diszfunkcionális, de nagyon hatékony is tud lenni, és összekapja magát, ha az érdekeiről van szó, és így minden szubszidiaritásban alapvetően ellenérdekelt. Ezért azután a szubszidiaritás irányába való elmozdulás helyett (amiről az államok sem nagyon látják, hogyan kéne csinálni) kitalálta az interreg-1, meg az interreg-2 programot a kilencvenes évekre. Például a következők történtek: a határokon túlnyúló, régiókat összekötő infrastrukturális fejlesztéseket kezdtek finanszírozni Brüsszelből úgy, hogy Brüsszelnek, az adott állam központi hatalmának, meg a regionális helyi hatalmaknak egy dzsumbujszerű együttműködéséből valami kezd kikristályosodni. Sikerült hozzájutnom Luxemburggal kapcsolatos empirikus vizsgálatok anyagaihoz. Luxemburg egy nagyon kis állam. Határa közelében fejletlen francia részek is vannak. És Luxemburg nem csak nagyon kicsi, hanem nagyon svindlis ország is. Az egy főre jutó GDP-je az EU-átlaghoz képest 170%. Ez a nagyon gazdag állam az EU-ban nem nettó befizető, hanem nettó felhasználó. Azon az alapon tudta ezt elérni, hogy a legtöbb EU-támogatás kofinanszírozó jellegű, tehát fifty-fifty alapon a nemzeti költségvetésből kell a felét finanszírozni. Ebből az következik, hogy bármilyen célra csak az tud pénzhez jutni, akinek magának is van. Ezt használta ki Luxemburg. Kialakította a környező szegény régiókkal való együttműködést, amelyben ő hajlandó a francia területen fejlesztett infrastruktúrák nemzeti részét is fizetni. Ez egy olyan interreg-1, meg intereg-2 program, amit Brüsszelben imádnak emlegetni. Kitalálták Brüsszelben, hogy a régióknak nagy szerepe lesz, hiszen az egységes belső piac létrejötte után a fejletlen még fejletlenebb lett. A piac általános szabálya, hogy "kiugrasztja" a fejlettebbet a fejletlennel szemben. Erre hivatkozva a Brüsszeli Bizottság különböző ügynökségeket szervez, és szétszórja őket az EU területén. Az ügynökségek neki jelentenek, és ahol régiófejlesztésre van szükség, megpróbál pénzt átcsoportosítani. Ebből az következik, hogy négyszögesítette a kört: úgy akar az állami akarat mögé nyúlni, a régióhoz közvetlenül eljutni, hogy ne a régió bombázza őt, és ne a régió határozza meg, hogy mit akar, hanem ő mondja meg, hogy te vagy az a régió, aki pénzt kap. Ebből is látszik, hogy mennyire összeszokott, a saját érdekeit keményen és szakszerűen védeni tudó apparátus – mintegy huszonötezer ember – a Brüsszeli Bizottság.

Kérdező: Elgondolkoztam azon a népszavazási kérdésen, amit feltettek nekünk, tehát, hogy egyetértünk-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság a NATO-hoz csatlakozva biztosítsa az ország védettségét. Az orvoscsoport Boszniába küldése nem igazán Magyarország védettségét növeli, a taszári randalírozás sem feltétlenül, de a magyar állampolgárok megvédése a környezeti ártalmaktól, az egészségügyi problémáktól, a szegénységtől igen. Ebből a szempontból a NATO-hoz való csatlakozás akkor értelmezhető szerencsésnek, ha a NATO – mint a világ legnagyobb fegyveres ereje – tesz valamit azért, hogy a világot leszereljék, illetve ha Magyarország mint tárgyalási partner hivatkozik arra, hogy a népszavazáson történt felhatalmazás szerint ilyen irányban kell biztosítani az ország védettségét. Ezt értjük az ország védettségén, és nyugodtan követelhetjük a képviselőinktől, hogy ezt képviseljék a NATO-tárgyalásokon.

Csapody Tamás: Azáltal, hogy Magyarország tagja lesz a NATO-nak, Magyarország aláírja a Washingtoni Szerződést. Vagyis az abban foglaltakat legitimálta a magyar nép, a Washingtoni Szerződés összes pontját fogadta el. Ha a NATO azt mondja, hogy Boszniában, Koszovóban az érdekei sérülnek, akkor a NATO-n belüli döntéshozatalban tizenkilenced súllyal lehetünk jelen. Nyilvánvalóan a NATO alapvető összérdeke fog itt érvényesülni, tehát ilyen értelemben ez a játszma elveszett.

Kérdés: Tételezzük fel, hogy Oroszország hirtelen összeszedi magát, és azt mondja, hogy vissza akarja állítani a korábbi satus quót akár fegyveres erővel is. Ebben a fegyveres konfliktusban elképzelhető taktikai atomfegyverek alkalmazása is. Vajon az USA vállalna-e Magyarországért vagy akár Németországért egy nukleáris konfliktust?

A régi terminológiákban egy fegyveres konfliktusnak háromféle kimenetele lehetett. Valamelyik fél legyőzte a másikat, illetve a kibékülés. Egy atomháborúban azonban valószínűtlen, hogy valaki valakit le tud győzni, jóval valószínűbb, hogy kölcsönös megsemmisülés következik be. Ha pedig Magyarországra nukleáris fegyvereket fognak telepíteni, vagy olyan bázisokat létesítenek, amelyek nukleáris fegyverek fogadására képesek, akkor az ország közvetlen célponttá válhat. És ha Oroszország "szorult helyzetben" érzi magát, akkor NATO-Magyarországot a nukleáris csapástól senki nem tudja megvédeni. Isten ments attól, hogy Magyarországot meg akarja védeni valaki egy ilyen külső támadástól, mert akkor ennek az országnak a megsemmisülése fog bekövetkezni.

Csapody Tamás: Ha Magyarország aláírja a Washingtoni szerződést, annak az 5. pontját is aláírja, ami a kollektív biztonságra és a kollektív védelemre vonatkozó pont. Eszerint Magyarország teljes jogú tagsága esetén Magyarországot a NATO többi országa meg fogja védeni. Bár ez nem olyan automatikus, mint ahogy azt mi gondoljuk. Ilyenkor a NATO-t – a konszenzus-elv értelmében – össze kell hívni, és a megvédésbe mindenkinek bele kell egyeznie. Erre még nem volt példa. A másik dolog, hogy teljesen igaza van Önnek. Itt nemcsak nukleáris fegyverekről, hanem biológiai fegyverekről, illetve más környezeti katasztrófákról is szó van. Ezektől – mint a biztonságos környezetet veszélyeztető problémáktól – egyik ország sem védett. Vannak továbbá a NATO-n belül is központi kérdések: Amerika biztonsága a legfontosabb, és ezen túl Anglia, Németország és Franciaország érdekei előbbre valók. Vagyis létezik egy első kör, egy második kör és egy harmadik kör. Mi mindenképpen a harmadik körbe fogunk bekerülni. Igaz az is – és a NATO-ellenes érvek között próbáltuk ezt érvényre juttatni -, hogy Magyarország eddig egy keleti tömbnek, a Varsói Szerződésnek a nyugati bástyája volt, most pedig egy másik szövetségnek a keleti végvára lesz. Ezen úgy próbál segíteni a magyar külpolitika, hogy a bővítések későbbi körében tovább tágítja a NATO határát. Vagyis, ha Románia, Szlovákia – és esetleg talán még Ukrajna is – tagja lesz a NATO-nak, akkor nem mi leszünk a peremen. Ilyen stratégiákban lehet gondolkodni, de kétségtelen – és ez a Varsói Szerződés idején kimondott doktrína volt -, hogy Magyarország feladata az ellenség feltartóztatása. És itt percekben mérhető időket mondtak. Nem volt kérdéses, hogy Magyarország elpusztul, felvonulási területté válik, vagy – más megfogalmazásban – mi hozzuk az emberáldozatot. A NATO részéről ezt nem így fogalmazzák meg, de akár a szenátusbeli, akár más parlamenti vitákban mindig ezt értik azon, hogy "ki fog Budapestért meghalni". Tehát Budapestért és szövetségeseink földjéért nem a NATO-katonák és nem az amerikai katonák akarnak meghalni, hanem minden bizonnyal nekünk kellene meghalnunk. Ezt ki is lehet terjeszteni. Vagyis ha Boszniában, Közép-Európában, Kelet-Európában probléma van, akkor igenis az itt lévő, közvetlenebbül érintett országok polgárai vállalják a kockázatot. Sőt, akár egy amerikai érdekeket meghatározó iraki vagy más konfliktusban is vegyenek részt ezek az országok.

A NATO-bővítéssel szemben ellenérvként hangzott el, hogy a NATO bővítése Oroszországot Kína felé tolja, illetve Kínát Oroszországhoz. Egymáshoz kényszerítésük nyomán létrejön egy olyan pólus, amely – mint gazdasági és katonai nagyhatalom – a maga ázsiai hagyományaival, beidegződéseivel komoly ellenféllé válhat, és hosszabb távon új katonai veszélyforrást is jelenthet. A NATO-ban elkezdődött egy új ellenségkép kialakítása: már nemcsak iszlám veszedelemről, hanem sárga veszedelemről is beszélnek.

A 90-es évek elején számtalanszor hallottuk, hogy a szovjet blokk országai számára a kapitalizmushoz vezető leghosszabb ösvény a szocializmus. Csak azt felejtették el hozzátenni a rendszerváltás apostolai, hogy az új közép-európai kapitalizmus ugyanúgy a periféria vonásait mutatja majd, mint az államszocializmus előtti.

A 90-es évek elején számtalanszor hallottuk, hogy a szovjet blokk országai számára a kapitalizmushoz vezető leghosszabb út a szocializmus. A kérdés tehát így hangzik: Európa szívében, Oroszország és az Európai Unió között fekvő országokban mit nevezhetünk gazdasági átmenetnek? Véleményem szerint az 1922-es vagy 1945-ös kommunista hatalomátvételtől napjainkig terjedő fejlődési folyamatot. Ez a hatalomátvétel, melyet a sztálinista, helyenként neo-sztálinista rendszerek megszilárdulása követett, eredményezte azt, hogy a kérdéses országok mind társadalmi, gazdasági, mind pedig kulturális szempontból fel tudtak zárkózni a kapitalista világhoz.

Vizsgálandó tételünk tehát így hangzik: a tipikusan múlt századi, agrár típusú gazdaságok periférikus helyzetükből a XX. században ismét perifériára szorulnak, ezúttal azonban nem csak mezőgazdasági szempontból. A két periférikus helyzet között azonban ezekben az országokban többé-kevésbé önállóan és tervszerűen, egy igen jelentős modernizációs folyamat ment végbe. A folyamat – az adott országtól függően – vagy 1922-től (Szovjetunió), vagy 1945-től (többi ország) 1970-75-ig tartott. A gazdasági átmenet tehát nem más, mint a kapitalizmus védőszárnyai alatt végbement gyors iparosodás, mely végül lehetővé tette a tárgyalt országok integrációját.

Gazdaságtörténeti fogódzót keresve az egyik kulcsszavunk a modernizációs folyamat, a másik pedig a kérdéses államok központi avagy periférikus helyzete lehet. Kizárólag Közép-Európát tekintve elmondhatjuk, hogy területét három jellegzetes vonás határozza meg. Először is: az itt található nemzetállamok a világgazdaság perifériájára szorultak, s bár növekvő ütemben függetlenedtek, gazdasági fejlődésük egyenetlen marad. Másodszor: a közép-európai nyitott gazdasági rendszerek fokozatosan modernizálódnak. Harmadszor: a XX. században végbement a gyors iparosodás és a városiasodás. Az elit a liberális "egységeszme" szlogenje helyett a bolsevik Párt nem kevésbé egységes frazeológiáját szajkózza.

Az alapfogalmak tisztázása után megkíséreljük majd betájolni Közép-, avagy Köztes-Európa gazdasági centrumát, és bemutatni annak fejlődését illetve hanyatlását. Ezt követően magyarázatát adjuk a megfigyelt folyamatoknak. Gondolatmenetünk sem az érintett országok vezetőinek, sem a nemzetközi intézményeknek Közép-Európát érintő nyilatkozatait nem hagyja figyelmen kívül, s a jelenleg működő gazdasági modellek elemzését nyújtja.

I. Kiút a peremvidékről: függetlenség és modernizáció

Európa említett területein a függetlenség meglehetősen friss, és csak többé-kevésbé végleges. Megjelenését egyesek az első világháború utolsó éveitől számítják. Európa felépítése ekkor tagadhatatlanul megváltozott. Eltűnt a török birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia darabokra hullt, a frissen alakult Szovjetunió elszigetelődött, Németország pedig sokat veszített eredeti területéből. Ugyanezt mások a 80-as évek végére teszik; itt a Berlini Fal leomlása, és a szovjet csapatok fokozatos kivonása jelent cezúrát. Latin-Amerikához képest ezek az országok szinte csak most, Afrikával majdnem egy időben vívták ki függetlenségüket. Berend (1996), Castellan (1991, 1994), János (1989) és Drewski (1997) csakúgy, mint Antonio Gramsci – ő korábban is, mint az előbbiek – egy igen érdekes jelenségre hívta fel a figyelmet. Jóllehet a fővárosok környékén, valamint Sziléziában és a Szudéta-vidéken kialakult néhány ipari sziget, a kelet-európai országok már a múlt század elejétől kezdve "perifériális", nyitott, és függésben lévő társadalmi egységekként rendeződtek az ipari forradalom hagyományos centrumai köré. Mindezek ellenére az Ancien Régime bukása után – egyes helyeken 1917, máshol 1945 – valódi modernizáció ment végbe.

Számunkra a modernitás több, nagyából párhuzamos fejlődési folyamatot takar. Szekularizációt, egyház és állam, és/vagy a náci, illetve a sztálinista párt és az állam különválását. Sokszor kényszerű, és nem ritkán tömeges urbanizációt, melynek hatására város és vidék határai összemosódnak, s a társadalmi kapcsolathálók térbeni elrendeződése ismét átalakul. Egy, a tőkefelhalmozódás és az infrastruktúra villámgyors fejlődésének köszönhetően forradalmian új technológiákra támaszkodó ipar produkálta jelentős gazdasági növekedést. Végül pedig kulturális asszimilációt – látványosan és időlegesen egységesedett fogyasztási szokásokat.

Ha így tekintünk a modernitásra, akkor a szóban forgó országok fejlődése már 1922-ben, illetve 1945-ben megkezdődött. Ezek az országok tervgazdálkodást folytattak; s mert az első lépcsőfokokon már túljutottak, mind az iparágak közötti, mind pedig a szektorközi kapcsolatok épek maradtak. Fejlődésük ütemét azonban, a közgazdászokkal szólva, egyenetlennek szokás mondani, hiszen a gazdaság különféle tényezői, szereplői rendkívül eltérően és kiegyensúlyozatlanul fejlődnek. Ha határokat akarunk kijelölni az időben, akkor azt mondhatjuk, hogy 1970-80 körül a Nyugathoz mért lemaradás – az adott országtól függően – 20-25 év volt. S most vessük össze ezt a negyedszázadot azzal az évszázados lemaradással, melyet a II. világháború után tapasztalhattunk Közép-Európában! Kivétel ez alól néhány ipari sziget: a Szudéta-vidék, ˜ódz, Szilézia, valamint egyes fővárosok agglomerációs körzete.

Ez az egész folyamat, legyen akár 45, akár 70 év, a következő séma szerint zajlott: Elsőként újjáépítésbe kezdtek, ezt gyorsított ütemű iparosítás követte, majd a későbbiekben a rendszer megszilárdulása. Ezután pedig az addig elért gazdasági eredményeknek, egy nem mindig népszerű felzárkózás érdekében történő kiaknázása következett. A 60-as évekig az iparfejlesztés extenzív módon történt; ekkor még a dolgozó lakosság nagy része a mezőgazdaságból az iparba, kisebb hányada pedig a harmadik szektorba áramlott. Ezektől az évektől fogva azonban az ipari szektor mindinkább a meglévő erőforrások ésszerű kihasználására és technológiai újításokra törekedett.

Ezzel magyarázható, hogy a kérdéses országok fejlettségi szintje 1988-ban már majdnem fele az Európai Közösség államaiénak. Döbbenetes, de ezek az országok tulajdonképpen hasonló szinten állnak, mint az EK fejletlenebb tagállamai. Globálisan tekintve, az egyenetlen fejlődés minden gazdasági rendszer sajátja. Még a legfejlettebb gazdasági rendszerekben is vannak problémás területek, s ez teljesen normálisnak tekinthető. A nemzetállamok életszínvonalának legjellemzőbb adatait elemezve gyengéikre és erősségeikre is rögvest fény derül (l. Brus 1986; részletesebben Bárdos-Féltoronyi 1991).

II. A legitimáció buktatói

Paradox módon, bár a tervgazdálkodás sikeresnek látszott, a gazdasági növekedés mégis folyamatosan lassult. A gyenge decentralizáció, téves célkitűzések, és végtelenbe nyújtott határidők egyfelől, a kiemelkedően magas energia- és nyersanyagfogyasztás másfelől a termelékenység csökkenéséhez vezettek. A tervutasításos rendszer becsapós eredményeit alátámasztandó pedig a legtöbb ország az előzékeny nyugati bankokhoz fordult kölcsönért. Ezeket államaik természetesen támogatták. Így kívánták ösztönözni a termelőeszközök kelet-európai exportját, ami számukra a krízis legmegnyugtatóbb rendezését jelentette volna. Csakúgy, mint más fejlődő országok esetében, a nyugat itt se sokat gondolt az export hasznosságával. Ehelyett gátlástalanul kihasználta a kifogástalan kapitalista nevelésben részesült aparátcsikok korruptságát.

A kamatterhekkel együtt azonban a közép-európai országok adósságai is felszöktek, s a 80-as években már látszottak a "visszafejlődés" első jelei. A munkanélküliség szerencsére egészen a 70-es évek elejéig ismeretlen maradt. Ez egyrészt a politikai rendszer velejárója volt, másfelől pedig annak köszönhető, hogy a második és harmadik szektor minden demográfiai "boomot" elbírt. A 80-as évek elején azonban a túlközpontosított gazdaságirányítás és az ipar telítettsége miatt megjelent a munkanélküliség, amit az adósságterhektől eleinte csak ösztönzött, később már kényszerített "karcsúsítások" csak növeltek. A munkanélküliség pedig, akár elismerik hivatalosan, akár nem, mindenképpen a reálbérek csökkenésével járt (Lavigne 1996; Nagels 1991, 1993; Drewski 1996).

Ezekben az években önkényuralomra (nem egyszer terrorra) politikai szélcsend következett. A 70-es évektől a központi tervutasításon alapuló gazdaságirányítást fokozatosan kiszorítja az ún. piacgazdaság. Szorosan összefügg ezzel a nemzetközi pénztőke ismételt beáramlása Köztes-Európa országaiba, az egy Szovjetuniót kivéve. Ez a pár évtized a két világháború közötti időket idézi, amikor a külföldi tőke sokszor a nemzeti pénzgazdaság felét közelítette.

Eközben Európa közepén az új vezérgárda első számú gazdasági ideológiája a liberalizmus lett. (Részletesebben l. Szalai Erzsébet számos munkáját, valamint Bárdos-Féltoronyi 1996.) A liberális ideológia itt tulajdonképpen egy törvényességi és törvényesítési igény szüntelen újrafogalmazását jelenti. Mint ilyen, elsősorban a piaci törvényekre, és a privatizációra, mint a nyugati integráció szimbólumára és zálogára, valmint a liberális átalakulásra támaszkodik. A legitimációnak ezt a módját az alábbi képlet foglalja össze:

(PIAC + PRIVATIZÁCIÓ) = BOLDOGSÁG, nyugati módra

Amint a Pártok fokozatosan felhagytak minden tervgazdálkodási törekvésükkel, egyre nehezebben tudtak rendet tartani az elit soraiban, melynek személyes befolyása nemhogy csökkent, de a társadalmi-gazdasági szférában egyre nőtt. A 70-es évektől kezdődően aztán ezeket a Pártokat az egyre súlyosodó belharcok mindjobban megtépázták. Új megoldást kellett tehát találni a sztálinista és neo-sztálinista rezsimek alatt felhalmozott elit vagyon törvényesítésére.

Így 1980-85-től a fenti képlethez új jelszavak társultak, melyek egyre határozottabban sürgették a többpártrendszer kialakítását és a szabad választásokat. Más szóval tehát egy, a tulajdonjogot biztosító és szentesítő államot követeltek. A tervgazdálkodás és a politikai stagnálás eredményei a politikai elitet a gazdasági és politikai rendszerről alkotott elképzeléseik alapos átgondolására késztették. A tét a hatalom folyamatos birtoklása. A képlet tehát ismét bővült, s így már tartalmazta az új gondolkodás és gyakorlat elemeit:

(PIAC + PRIVATIZÁCIÓ) + (TÖBBPÁRTRENDSZER +

SZABAD VÁLASZTÁSOK) = BOLDOGSÁG, nyugati módra

Mint sok más "visszafejlődő" országban, Közép-Európában is ez a kettős politikai követelmény lett a hatalommegosztás elegáns és elegendő eszköze. Így a másodrendű kérdésekben igencsak megosztott, ám a lényeget tekintve egységes politikai elit minden irányzatának jutott valamennyi hatalom.

A konszenzus egyfelől a magánvagyonokat érintette. Abban természetesen mindannyian egyetértettek, hogy a termelőeszközök saját körű privatizálását valamilyen úton-módon legalizálni kell. Másrészt pedig a külföldi eladósodás tényét és gondolatát a különböző pénzügyi csoportok, ipari vállalatok és tőkés országok szemében a liberális átalakulás és a nyugati nyitás jeleként kellett feltüntetni. Mint bárhol máshol, ezek a praktikák Közép-Európában is egyfajta társadalmi és gazdasági "afrikanizálódáshoz" vezettek. Ez a folyamat az országok vezetőinek támogatásával ment végbe, párhuzamosan a nemzetközi cégek, bankok, valamint a tőkés államok által mozgatott tőke internacionalizációjával.

Az 1990-es évek elejétől egyre gyakrabban hangzanak el olyan kijelentések, melyek az euro-atlanti (sic!), tehát a NATO-, illetve az EU- csatlakozást sürgetik. A csatlakozást az európai szalonképesség zálogának tekintik; a nyugati és amerikai, valamint a közép-európai vezető rétegek közötti szövetségnek. A végleges képlet ennek megfelelően tehát így fest:

(PIAC + PRIVATIZÁCIÓ) + (TÖBBPÁRTRENDSZER +

SZABAD VÁLASZTÁSOK) + (NATO ÉS EU CSATLAKOZÁS)

= BOLDOGSÁG, nyugati módra

Egyelőre vegyük csak az egyenlet első két tényezőjét. Ha igazolni kívánjuk a gondolatmenet helyességét, először be kell mutatnunk, hogy földrészünk tárgyalt részein miként sakkozik, és milyen szlogenekkel él az elit; valamint rá kell világítanunk az általa elért gazdasági és társadalmi eredményekre.

III. Gazdasági átmenet: osztályharc vagy pozíció-csata?

A társadalmi kérdés ilyetén megfogalmazása a közép-európai országok egyedi helyzetéből ered. A szociális kontroll szükségessége válik kérdésessé. Először néhány mondatban szeretnénk feleleveníteni az "elit", illetve a "vezető réteg" terminusok jelentését, majd ezt követően a fenti társadalmi problémát a közép-európai elit-rétegek elemzésén keresztül kívánjuk megközelíteni; különös tekintettel az utóbbi évtizedek szerkezeti átrendeződéseire, melyeket a fent ismertetett frazeológia kísért.

Azt leszögezhetjük, hogy az elit, illetve vezető réteg megfogalmazás magas pozíciójú, privilegizált csoportokat jelent. Paretótól Gaetano Moscáig az elittel a "tömeget" szokás szembehelyezni, míg Marxnál és Bourdieu-nél már inkább a vezető rétegnek a tulajdonhoz, valamint a gazdasági, társadalmi és kulturális tőkéhez való viszonyát emlegetik. Meg kell még említenünk, hogy az elit fogalom magában foglalja egy kisebbség fennhatóságát a többség felett, mindamellett, hogy a liberális demokrácia esélyegyenlőséget feltételez. Kisebbség és többség közt feszülő gyökeres ellentét, ha csak kis mértékben is, de természetesen csökkenhet. Ez csak attól függ, hogy az elit mekkora mértékben hajlandó követni a gazdasági, társadalmi és kulturális tőke átrendeződését. Az elit csoportok a társadalom más csoportjaival és rétegeivel szemben vagy barátságosak, vagy ellenségesek, esetleg az érdekütköztetés módszerével élnek. Vezető szerepük megőrzésére, sőt, növelésére ezeket a praktikákat a körülményektől függően, felváltva alkalmazzák.

Az 1953-tól napjainkig tejedő időszakban az elit szempontjából három meglehetősen eltérő periódust különböztethetünk meg. Az első periódus Sztálin 1953-as halálától 1968-ig, a "prágai tavaszig" tartott; ez volt az olvadás időszaka. A Párton belül ekkor már elkerülhetetlen volt a sztálinista politikai elit és a reformerek elszigetelődése. A második periódus alatt, az Ostpolitik kezdetétől a 70-es évek végéig, megjelentek a Párton kívüli ellenzéki szervezetek. Ezekbe tömörült a szakszervezeti elnöktől kezdve a disszidens értelmiségin át a természetvédő zöldekig mindenki. A harmadik időszak, több kevesebb késéssel, minden országban a 80-as évek elején kezdődött. Ezt az időszakot a tisztán politikai célkitűzésű irányzatok megjelenése jellemezte. Ezek az irányzatok a sztálinista hatalomátvétel előtti, hagyományos pártmodelleket követték, s a békés egymás mellett élésre is képesek. Az országok többségében ennek az utolsó szakasznak 1994-95-ben baloldali fordulat vetett véget.

Mindhárom periódus alatt hatalmas változások mentek végbe a vezető rétegben. A posztsztálinista rendszerek konszolidációjának köszönhetően az akkori elitnek sikerült bizonyos távolságot teremteni saját maga és a tömegek között. Az idők folyamán a társadalomnak egy igen keskeny szelete, 1-2%-a egyre gazdagabb és gazdagabb lett; a társadalom negyedének sikerült felküzdenie magát egy meglehetősen szerény, de kellemes jóléti szintre; a maradék pedig, a hatalmas többség, ha érezhetően javult is a helyzete, a 70-es évek végétől kezdve folyamatosan sodródott a társadalom peremére, s mind jobban sújtották az irdatlan társadalmi különbségek.

A közép-kelet-európai politikusok többsége, legkonzervatívabb nyugati kollégáikkal egyetértésben, tagadja a társadalmi kezdeményezés és az állami gazdaságpolitika szükségességét. Úgy tesznek, mintha a tőkés országok gazdasági fejlődése nem vegyes gazdaságban jött volna létre; vagy mintha a privatizáció és a gazdaság szétaprózása – amit egyébként mindig újrarendezés követ – önmagában is megoldana mindent. A több szférában mozgó szervezetek, a multinacionális magánvállalatok és bankok, csakúgy, mint a helyi posztkommunista kormányzatok mind-mind ellenérzéssel viseltetnek a szakszervezetek, a "társadalmi párbeszéd" és az általános szociális kérdések iránt. Ez a hozzáállás felesleges bonyodalmakat okoz, és még az ország egésze számára fontos reformok esetében is nagyban csökkenti a lakosság együttműködési hajlamát. Ezt a jólszervezett fejetlenséget csak fokozza az USA és az EU harca a közép-európai fennhatóságért.

IV. A peremvidékek beilleszkedése

Vajon a 70-80-as évek Közép-Európája is az ázsiai termelési modellt vette át a mai dél-kelet-ázsiai országok mintájára? S átalakította ezt a modellt, hogy alkalmas legyen perifériára szorult országok társadalmának igazgatására? Előnyös-e minden esetben a vezető érdekek előtérbe helyezése; legyenek azok akár külföldiek, akár hazaiak? Végbe ment-e az újkori kolonizáció, amiről a 60-as években annyit lehetett hallani? Vagy csupán arról van szó, hogy a világméretű tőkefelhalmozódásba komplett gazdasági rendszerek új módon integrálódnak? Állításunk szerint a legújabb modernizációs modell az ázsiai termelési mód, az újkori kolonizáció és a világméretű tőkefelhelmozódásba történő beágyazódás együttese. Benne e három komponens teljes mértékben összeegyeztethető.

Sokan úgy vélték, hogy Közép-Európában kizárólag az első két fejlődési modell lenne megvalósítható. A modernizációt viszályoktól terhes társadalmi törések és szakadások, a tőkés világhoz mért tömeges elszegényedés, másnéven "afrikanizálódás" kíséri. Az egyik modell tulajdonképpen ennek a fékezését szolgálhatná. A másik modell, mely a modernizáció "fujimorista" útját képviseli, egyfajta önkényes és kívülről irányított "latin-amerikanizálódást" képviselne. A kialakult állapotokhoz leginkább illő modell megválasztása azonban sokban a geopolitikai adottságok függvénye. Oroszország közelsége, az Egyesült Államok és az EU nézeteltérései, valamint a demokratikus követelmények miatt Köztes-Európa mai helyzetére a fenti két modell egyike sem kínál megfelelő megoldást.

Mi sem természetesebb tehát, mint még mélyebbre hatolni az elemzésben, s megfigyelni, hogy a globalizáció talán nem pusztán társadalmi-politikai folyamat, hanem egy megkerülhetetlen gazdasági és technológiai lépcsőfok is. Úgy tűnik, hogy "a pénztőke internacionalizációján" belül egyre több és több tér nyílik a tőkefelhalmozódás számára (Bárdos-Féltoronyi, 1991). "Ez a földrajzi terjeszkedés azonban éles ellentétben áll az államokra nehezedő felelősséggel, melyet a 70-es években felhalmozott adósságterhek szövődményei okoz. Egyébként ezek az adósságok teremtették meg a nemzetközi tőkefelhalmozódás feltételeit. Ezek a változások a gazdasági centrum két pólusa köré rendeződött új középosztály nyomására mentek végbe. ők már úgy vélekednek, hogy egyéni boldogulásuk nem függ állami kezdeményezésektől, sőt, ezek csak leszűkítik szabad mozgásterüket." (Peemans 1994.)

Az ideológiai áramlatok is minden bizonnyal elősegítették a globalizációt. Összefügg mindez a liberális eszme mind szélesebb politikai és társadalmi térhódításával. A fejlődő országokban csakúgy, mint Európa közepén a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia újjáéledését a piacgazdaság velejárójának tekintik. Megszilárdulását ez utóbbi épp a civil szféra állammal szembeni újrafogalmazódásának köszönheti. Ez az ideológiai fejlődés tette lehetővé – még mindig Peemanst idézve -, hogy a liberalizációtól elválaszthatatlan privatizáció, valamint a versenyképesség, avagy a gazdaságosság hódító jelszavai hatni kezdjenek. A konfliktus múlt és jövő harcaként rajzolódik ki. Az Állam úgy jelenik itt meg, mint az intézményesített ellenállás, feladata a változások, tehát a pénztőke globalizációjának fékezése. A kapitalizmus jelenlegi, felívelő szakaszában a demokrácia pusztán egy lett a piacgazdaság elengedhetetlen elemei közül.

Ebben az összefüggésben már érthető, hogy a "piacgazdaságot és demokráciát" jelmondat miért aratott olyan áttörő sikert a 80-as évek Közép-Európájában. E népszerűségben új frazeológiájával és bejáratott módszereivel minden országban az elit is nagy szerepet játszott. Nem tekintve az országhatárokat, a társadalmi rendszerek repedései szétválasztják a nemzetközi "jet societyt" és a különféle országok széles néptömegeit. Ezért aztán sem itt, sem máshol nem mehet végbe nyugat-európai gazdasági integráció a társadalmi szerkezet lerombolása, részeire, atomjaira robbantása, és számos politikai, kulturális, társadalmi, valamint gazdasági törés nélkül. A 70-es, 80-as években a demokráciára és a piacgazdaságra irányuló törekvések kizárólag a társadalmi élet újratermelődésének feltételeit komolyan zavaró gazdasági és politikai kontroll enyhítését célozták. 1945 után, s főként Közép-Európában, az erőtartalékok felhalmozása, kényszerűen, az államra hárult. E változás eredményeként a széles néptömegekben folyamatosan csökkent a tulajdonosi-funkcionáriusi réteg (de facto párttagok) gazdagodásával szembeni türelmesség. Peemans szerint a funkcionáriusok és a népesség fennmaradó része közt már régóta zajló, konfliktusokkal teli folyamatban 1989 csak egy rövid közjáték volt.

1970-től, vagy 80-tól kezdve – az adott országtól függően – a régi aparátcsikok nagy része sikeres menedzserré képzte át magát, és kivette részét a privatizációból, valamint a szövetkezetek és gyárak eleinte titkos, később teljesen nyílt felosztásából. A 80-as évektől a közép-európai népesség elszegényedése a "nyugati nyitás" szlogenje alatt zajlott. Mint a világ országainak nagy többségében a regresszió itt is a vállalatok és pénzügyi csoportok behatolásának ütemében ment végbe.

Néhány gazdaság-szociológiai adat

Az 1970-80-as évek során a kérdéses országok statisztikai adatai egész elfogadhatók lettek. Ám a gazdasági életet (de nem a társadalmi korlátozásokat) érintő, friss deregulációs hullám teljesen kérdésessé teszi nem csak az országok által közzé tett adatokat, de áttételesen a nemzetközi intézményekéit is. Ráadásul az adatokat ezek az intézmények mániákusan dollárban (USD) közlik, amely nem szilárd, és a közép-európai pénzügyi adatokkal viszonylatában teljesen érdektelen.

Különben is, a fekete, "föld alatti" vagy informálisként is emlegetett gazdaság természeténél fogva kibújik a nemzeti statisztikai hivatalok felmérései alól, s a 70-80-as évek mintájára három vonalon fejlődik. Az első: a társadalom széles rétegeinek igen találékony módon, túlélésre, vagy kölcsönös segítségnyújtásra alapozott, párhuzamos gazdasága. A második: az állami vállalatok vezetői által előbb szabálytalanul, csak fű alatt, később már hivatalosan és tömegesen "privatizált" lesz az állami vagyon. A harmadik: a nemzetközi, országos vagy regionális bűnszövetkezetek közreműködésével fokozatosan növekvő, ún. "föld alatti" kereskedelem. A fekete gazdaság meglehetősen stabil részaránya a gazdaságban – az adott országtól függően – a hivatalos bruttó hazai termék 25-40%-ra rúg.

Tulajdonképpen ezek az adatok is vitathatók, hiszen az árszerkezet nem tartós, és az áremelkedés, mely sokszor évente, sőt havonta is eléri a több tíz, illetve több száz százalékot, sokat torzít rajtuk. Ebből következően az alább közölt adatokat csak mint körülbelüli jelzéseket szabad kezelni. Nem túl pontosak, inkább csak a nagyságrendet érzékeltetik.

A közel húsz kelet-közép-európai ország bruttó hazai terméke (BHT) alig több, mint az EU nemzeti össztermékének a huszada, vagy mint, mondjuk, két német tartomány, Baden-Würtenberg és Bajorország együttes BHT-je. Közép-Európa gazdasági súlya még jelentős fekete gazdaságot feltételezve sem növekedne! Ezek a körülmények nagyban megkérdőjelezik az EU-csatlakozás kapcsán felmerült problémákat.

 

 

Források: Eurostat; BERD; a Világbank Atlasza, 1994; The World Factbook of the CIA, 1994-95; Buisness Central Europe, 07-08, 1995; az ENSZ Gazdaságfejlesztési Programja 1997-es jelentése.

* Az új Jugoszláv Köztársaság része.

A fenti táblázatok világosan mutatják, hogy az 1980-ig elért, kiemelkedő gazdasági fejlődésnek köszönhetően a kérdéses országoknak sikerült beverekedniük magukat a világ közepesen fejlett, a nyomorszinten túljutott államai közé. Ám az 1970-80-as évtizedekben bekövetkezett gazdasági hanyatlás visszavetette őket a fejlődő országok szintjére, ahol az elszegényedés nyomai mind feltűnőbbek. A Köztes-Európai országokban többször leértékelték a pénzt, sajnos teljesen hiábavalóan, mert a kívánt versenyképességet így sem sikerült elérniük. Csupán a lecsúszás mértéke, melyet az ENSZ Gazdaságfejlesztési Programjában életminőségi adatként emlegetnek, vált jelentősebbé. Mint a világ országainak többségében, a regresszió ezekben az országokban is a vállalatok és pénzügyi csoportok előretörésének ütemében változott. Végső soron megállapíthatjuk, hogy minél nagyobb a mezőgazdaság részaránya az adott ország gazdaságában, annál kisebb a visszaesés mértéke!

Nyitás és multinacionalizáció

Közép-Európa országaiban a tőke-internacionalizáció gyakorlatilag két folyamatot takar. Ezek egyike a nemzeti vagyont, illetve a termelőeszközök feletti rendelkezési jogot, másika a külkereskedelmi változásokat érinti. Az egyik oldalon egy voltaképpen gyenge tőkebeáramlásnak lehetünk tanúi, mely szinte kizárólag gazdasági részvétel formájában, az ellenőrzés megteremtése érdekében történik. A beruházásoknak csak elenyésző százaléka valódi, s ezért aztán a gazdaságban való külföldi részesedés csak ésszerűsítésekhez és munkahely-csökkentésekhez vezet. A gazdaság hatalmas,természetesen kockázatmentes szeletei kerülnek különféle nemzetközi, ipari-pénzügyi csoportok és vállalatok fennhatósága alá. Ezek a szeletek elsősorban a fogyasztási ágazatot érintik. Míg a beruházási és termelői szférában viszonylag kis arányú a külföldi részesedés, addig a harmadik szektorban szinte kizárólagos. Érthető is, hiszen a "befektetők" állami garanciát kapnak.

Amint azt a CEPII 1994-es kiadásában már olvashattuk, a volt KGST-be, valamint az OECD nem európai tagállamaiba irányuló export folyamatosan csökken, míg az Európai Unió országaiba irányuló látványosan növekszik. Nagyságrendjét tekintve ez utóbbi jócskán meghaladja az előbbit. Ami voltaképpen annyit jelent, hogy a nyitott, függetlenségüktől megfosztott, szétzilált, már-már "alvállalkozói" státusba szorított közép-európai gazdaságok szép lassan elveszítik azt a külkereskedelmi vezető pozíciót, amit előzőleg magukénak tudhattak. Az alvállalkozói státus, mint jellegzetes vonás, a multinacionális cégeknek köszönhetően ugrásszerűen megszaporodott belső kereskedelmi kapcsolatok védőburája alatt jöhetetett létre.

Mindez természetesen azonos szerkezetű változásokat generált Közép-Kelet-Európa összes országában, kölcsönös versengést indítva ezzel a multik kegyeiért. Így aztán az exportterhek, s főként a nyersanyag-exportéi egyre inkább a hagyományos, kis hozamú ipari ágazatokra hárultak. Az EU-ba irányuló közép-európai kivitel folyamatosan az "alvállalkozói" szerepek függvényévé válik. "Bár a kihelyezett termelőegységek bevételi és munkahely-forrásként szolgálnak a közép-kelet-európai országok számára, hatásuk felettébb kezdetlegesnek és időlegesnek bizonyul … s mindemellett, a lehető legtöbb mozgásteret biztosítják a döntéshozóknak. Változásnak lehetünk itt tanúi: a multinacionális vállalatok termelési hálójába integrálódó közép-európai gazdasági rendszerek fokozatosan elsajátítják az intra-indusztriális termelési modellt" – hangsúlyozza a WIIW (1994-97).

Magyarország, Bulgária és Észtország kivételével lassan az összes érintett állam tisztán agrár-ipari exportőrré válik. Két magyarázat kínálkozik erre: az agrár szektor sokszor elügyetlenkedett privatizációja, és a külföldi tőke térhódítása (Maurel 1993; Blotnicki 1993; Schreiber és mások). Az előrenyomulás eszközéül az agrár-ipari szektor elárasztását választották; a termelési költségek itt vagy a legfejlettebb nyugati, vagy az éhbérért dolgoztató mediterrán gazdaságokéival kerültek szembe. Míg a világ bármely hasonló helyzetű országában az ipar fejlődik, addig a tárgyalt országokban súlyos problémákkal küzd. Ez magyarázza az önellátást az import mögé helyező politika térhódítását, mely egyébként felborítja a pénzügyi egyensúlyt, és nem egyszer elképesztő méretű eladósodáshoz vezet.

Az adósságteher már akkorára nőtt, hogy minden valós gazdasági növekedés mellett is a gazdaság egészében folyton rosszabbodás lesz tapasztalható. Jóllehet eredetileg megoldásnak szánták, az export növelése is csak az ország javainak megfogyatkozását idézte elő. A NATO nyomására a multinacionális cégek tömeges fegyvergyártásba fogtak, mely egyes országokban a fent leírt helyzethez hasonlót eredményezett. Ráadásul egyre mélyül a társadalmi szakadék. E három folyamat következményeit pár év leforgása alatt csak úgy enyhíthetik, ha a nemzeti vagyon jelentős részét (gyárak, laboratóriumok, bányák, szolgáltatások, kereskedelmi kapcsolatok stb…) külföldre adják el.

Akár sokkterápiás, akár kíméletes, akár helyi vezetők népszerűsítik, akár a nemzetközinek mondott nyomás szüli, a gazdasági átállást célzó tervek egyike sem aratott túl nagy sikert (Gowan 1995). Elég ha itt csak a létező rosszabbodásra vagy a munkanélküliséget és az áremelkedést jelző adatokra gondolunk. Ha ezek a liberalizációs, privatizációs és deregulációs intézkedések a versenyképes piac létrehozását célozták, akkor azt kell mondanunk, hogy valójában tökéletes kudarcot vallottak. Lényegében az állami monopóliumok magánkézbe jutása, melyhez még bizonyos "ésszerűsítések" is járultak, egy teljesen zárt piaci rendszer konzerválását, a bérek leszorítását és a profit nagyarányú növekedését tette lehetővé. Ez az oka annak, hogy sem az infláció, sem a munkanélküliség nem tűntek el.

Horvath precíz elemzését nyújtja egyes nyugati közgazdászok közép-kelet-európai gazdasági változásokat, illetve lehetőségeket érintő ideológiai frázisainak. Egy sor jótanácsot külön is kiemel. Vegyük mindjárt a legelsőt: "a szocialista gazdasági rendszereket piacgazdálkodásra kellene átállítani". E kijelentés azt sugallja, hogy szerzője összetéveszti a központosított, tervutasításos gazdaságot a szocialista gazdasággal, valamint, hogy a szocializmust a sztálinizmus szinonímájaként kezeli. S ráadásul megfeledkezik a szocializmus számos változatáról, melyek Nyugaton és Keleten egyaránt léteznek. A szocialista gazdaságok átalakítását úgy állítja be, mintha a piac fogalma nem lenne eleve minden modern kori gazdasági rendszer sajátja.

Egyesek azt állítják, hogy a szocialistaként emlegetett vállalatok átalakításához – átalakításon természetesen kapitalista típusút értenek – hiányzik a szükséges tapasztalat, s így számos hiba csúszik a folyamatba. Holott a XX. századi hadigazdaságok privatizálása, csakúgy, mint az 50-es évek elején kezdődött jugoszláv gazdasági reformok, melyek a tulajdont önigazgató csoportoknak juttatták, mindent összevéve, elegendő gyakorlati tapasztalattal szolgáltak. Mégis mindenfele azt harsogják, hogy a makropolitikai, illetve makrogazdasági léptékű "sokkterápia és fokozatos átalakítás elengedhetetlenek". S hogy ezeket a terápiás eljárásokat a "piacgazdaság" és a "még kevesebb állami beavatkozás" érdekében szorgalmazzák. A betegségekkel vont párhuzam már önmagában véve is gyanús. S ráadásul eddig minden hasonló terápia kudarcba fulladt, hiszen a "sokk", ha felülről nem irányítják, csak "káoszhoz" vezet. Káoszon a globális reguláció teljes hiányát értjük, nem említve itt azokat a problémákat, amelyekkel a közép- és hosszú távú tervekkel nem rendelkező országoknak kell szembesülniük az EU-csatlakozás során.

Sokan úgy vélik, hogy a kielégítő gazdasági működés szükséges és elégséges feltétele a privatizáció. Pedig Oroszországban az első világháború előtt, csakúgy, mint a közép-európai országokban a második előtt, létezett magántulajdonon alapuló gazdasági rendszer. S mégis, ezek az államok gazdasági fejlődés szempontjából az európai ranglista legvégén kullogtak. Az, hogy a magántulajdon kérdése valójában nem képezi a gazdaság szerves részét, igen problémás kérdéseket vet fel, amit az 1970-es évekig egyetlen közgazdász (kivéve a proudhonistákat és a leninistákat) sem vitatott. Ez a problematika politológiai kérdésfeltevések és gyakorlati politikai döntések ösztönzője lett. Végül már ehhez hasonlókat is lehetett hallani: "az állami gazdasági befolyás tulajdonképpen egy felelőtlen és pazarló, kollektív gazdasági magatartásforma szülője". Fenti gondolatmenet látványosan figyelmen kívül hagyja a háborús idők tapasztalatait, mikor a túlélésért vívott küzdelem pontosan ehhez hasonló állami beavatkozást tesz szükségessé, sőt, követel, mint gazdasági szempontból leghatékonyabbat. Ráadásul a fenti gazdasági modellben, demokratikus működés esetén, az állam nagyobb eséllyel vonható felelősségre, mint a decentralizált, kapitalista rendszerekben, ezekkel a demokrácia eleve összeegyeztethetetlen.

Horvath siet aláhúzni, hogy a kérdéses országokban "nem az átmeneti időszak útkeresésének, de a régi rendszer helyreállításának lehetünk tanúi". Ugyanaz játszódik le, mint 1815-ben, mikor a bécsi kongresszus másnapján visszatért a régi arisztokrácia. 1980-tól kezdve a sztálinista rezsim és az egypártrendszer számos hibája folytán a Szovjetunió kezdett szétesni; Közép-Európa országaiban az elit által végbevitt restauráció, a termelőeszközök saját körű privatizálása és a személyes javak legitimációja mind a Szovjetunió hiánya keltette űrt hivatottak betölteni.

A tizenkilenc tárgyalt ország átlagos fejlődéséről hét pillanatképünk van, ezek illusztrálják mindazt, ami 1970-től kezdve Közép-Európában történt (l. fent közölt táblázatok; Schreiber, Reflets 1997; Robert 1997; Bárdos-Féltoronyi hivatkozott cikkek és tanulmányok). A kormányzatok jelszavai egyszer szórakoztató, máskor elkeserítő, ám mindenképpen tragikus politikai szlogenek.

1. A multinacionális cégek és bankok keleti terjeszkedése következtében (vö.: a volt belga miniszterelnök 1974-ben szalámigyárat létesít Magyarországon) növekvő tőke-internacionalizáció hatása, valamint a helyi, illetve országos szintű szociális, és politikai szervezetlenség miatt az egy főre jutó BHT reálértéke változó mértékben (10-70%) csökken; eleinte csak lassan, 1989-től azonban gyorsuló ütemben. A politikai jelmondatok Keleten és Nyugaton egyaránt a "nyugati nyitást" és az "elkerülhetetlen áldozatvállalást" reklámozzák. Az érintett kormányzatok a gazdasági növekedés legapróbb jelét is hatalmas csindradattával ünneplik, holott a valóságban a külföldi adósságok, a gyors fegyverkezés, és az elit gyarapodása minden gazdasági előremozdulást felemésztenek.

2. Egyre mélyül a társadalmi szakadék: "nem kérünk az egyenlősdiből!" – hirdeti a szlogen, miközben a népességnek csupán 1-2%-a tud szert tenni jelentősebb vagyonra; 10-25%-ának életszínvonala nem változik, vagy a legjobb esetben is csak egy keveset javul ők alkotják a "gazdagok klientúráját". A "maradék" (75-90%) drámai módon elszegényedik. Az EU-csatlakozás pillanatában mindez hatalmas problémát fog okozni, hiszen a tagállamok számára egy ilyen mértékű életszínvonalbeli különbség tűrhetetlen versenyt és veszélyes bevándorlási hullámot jelent.

3. Az áremelkedés az állítólagosan megnövekedett konkurencia ellenére változatlanul magas. Hivatalosan ez a "piac hatása", ám a valóságban a magánkézbe került monopóliumok és oligopóliumok jelenléte gerjeszti. Az általános és folyamatos árdrágulás sokban kedvez nekik, egyrészt mert több profitot, másrészt pedig mert szabad árakat eredményez, melyek kizárólag a változó erőviszonyoktól függnek.

4. A hol nyilvántatott, hol lappangó munkanélküliség folyton nő, illetve egyenletesen magas százalékon stagnál. Mindez jól illeszkedik a dolgozó népesség jobb irányíthatóságát célzó folyamatba. Sok más mellett (értsd rendőrség!) ez is a többé-kevésbé stabil társadalmi rend megőrzésének az eszköze. 1970 óta a reálbérek szinte mindenhol, 1990-től kezdődően pedig már tűrhetetlen mértékben csökkennek. Ezek az átalakulások érthetően visszaszorítják a fogyasztást, és a termelést sem ösztönzik. "Elég volt a népköztársaságból! Éljen a jogállam!"; vagy rosszabb esetben: "legalább mindenki megtanul dolgozni" – mondják az ismerős szlogenek.

5. Míg a nemzeti vagyont tömeges méretekben kiárusítják, addig a fizetési mérleg hiánya, és ezáltal a külföldi adósságok terhe alig vagy egyáltalán nem csökken. A kiárusítással összefüggő gazdasági változások már a második lépcsőfokot képviselik. Az első a védővámok kapkodó felszámolása, illetve a valutakontroll beszüntetése volt. A klasszikus doktrínák, valamint az uralkodó gazdasági ideológia szerint e két intézkedés felszámolta volna a hiányt és az adósságokat. Nem ez történt. Hiszen a hiányt csakúgy, mint az eladósodást a Nemzetközi Valutaalap abszurd rendeleteinek szolgai alkalmazása, valamint a multinacionális cégek és bankok ármegfeleltetési technikája okozza. A kölcsönök miatt a következő pár évtizedre vetítve minden reális gazdasági növekedés kiszámíthatatlannak bizonyul, lévén, hogy a jósolható növekedés rendre a BHT-%-ban kifejezett adósságterhek alatt marad. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy bár kelethez képest technológiai fejletségben magasabb szintet képviseltek, a közép-európai országok mégis felszámolták keleti kereskedelmi kapcsolataikat. A politikai frázisok itt sem maradhatnak el: "le a Varsói szerződéssel!", "a magánberuházások elengedhetetlenek", "a multik technológiai iránymutatása nélkül nincs fejlődés". A nemzeti vagyonok kiárusítása mára befejeződött, nincs több lehetőség, s ezzel a jövőbeni pénzügyi áramlatok kiegyensúlyozásának lehetősége is lezárult, amiből még számos probléma fog adódni.

6. A növekvő költségvetési hiányt jellegzetesen három jelenség kíséri: (1) bár a társadalombiztosításra, oktatásra és kultúrára fordítható pénzmennyiséget drasztikusan csökkentették, mégsem sikerült megszilárdítani az adórendszert, melyet a "kevesebb állami beavatkozást!", és a "hadd érvényesüljenek a (fekete?) piaci törvények!" szólamai igencsak megrengettek; (2) egyre többet kell költeni a végre-valahára helyreállt "rend megőrzésére"; (3) a "barátok", és a gazdasági elit körében rendre ajándékpénzeket osztogatnak. Gazdasági témakörben leggyakoribb példa erre egy-egy nehézségekkel küzdő magánbank megtámogatása. Ezek a segélyakciók egyrészt kifejezésre juttatják a politikai és a gazdasági és társadalmi elit együttműködését, másrészt a többségi társadalom kárára manipulálják a pénzgazdaságot. A költségvetési hiány súlyosbodása különben biztosra vehető, hiszen a már meglévő adósságokhoz még a NATO, illetve a csatlakozás reménye diktálta fegyverkezés költségei (a BHT 2-5%-a/év) is hozzáadódnak.

7. "A fejletlen, alacsony életszínvonalú országok nem alkalmasak egy svéd típusú társadalombiztosítási rendszer működtetésére" – hirdeti a frázis, és a társadalombiztosítás léte máris kérdésessé válik. Csak arról feledkeznek meg, hogy a tizenkilenc közép-európai országban már 30, sőt, 60 éve él ez a bizonyos svéd rendszer! A fent leírt változások természetesen mind a fogyasztást, mind a termelést visszavetik.

* * *

Így fest tehát a tőke-internacionalizáció tökéletes sikere, vagyis a neoliberális eszme és gyakorlat közép-európai térhódítása. Európának ezen a részein ezzel garantált a volt rendszerek vezérgárdájának töretlen politikai uralma. Amiből az következik, hogy a "fejlődő alulfejlettség", az egyre mélyülő társadalmi szakadék és a gazdasági rendszerek peremhelyzete is változatlanul megmarad.

(Fordította: Mihályi Patricia)

[A tanulmány a "Kapitalizmustól kapitalizmusig, világszerte és Európában" című nemzetközi konferenciára készült (Brüsszel, 1998. márc. 13-14.).]

Irodalom

Andreff, W., Le secteur public à l’Est. L’Harmattan, 1997.

Uő. Les contradiction économiques internes du système soviétique, manuscrit pour le colloque Octobre 1917. Párizs,1997.

Europe centrale: cap sur l’Union européenne. Banque Paris Belgique, Notes économiques, 01.1997.

Bárdos-Féltoronyi, M., Syllabus UCL/IDRI 2109, analyse politique des pays de l’Europe centrale et orientale, Ciaco, Louvain-la-Neuve, 1997.

Uő. A propos du néplibéralisme des élites centre-européennes. Cahiers marxistes,08-09,1996. Temps et espaces des villes-capitales centre-européennes, in: Planification et stratégies de développement dans les capitales européennes. Université de Bruxelles, 1994. 247-262.

Uő. Quelle géopolitique pour l’Europe centrale, in: Nations et frontières dans la nouvelle Europe Intervention Complexe, Bruxelles,1993.

Uő.Géoéconomie – Etat, espace, capital, De Boeck-Ed. Universitaires, Bruxelles-Paris, 1991.

Uő. és Sutton, M. Szerk. L’Europe du centre, 50 années révolues?, De Boeck-Ed. Universitaires, Bruxelles-Paris, 1991.

L’Europe du centre, 50 années révolues? Quelques repères pour l’histoire économique centre-européenne. Szerk. Sutton, M. De Boeck-Universitaire, Bruxelles-Paris, 1991.

Berend, T. I., Central and Eastern Europe, 1993-1994, Cambridge Univ. Press, Cambridge, 1996.

Blotnicki, L., La restructuration en Europe centrale et orientale, Revue d’études comparatives Est-Ouest, XXVI. jún. 2. 1993.

Brus, W.,Histoire économique de l’Europe de l’Est, 1945-1985, La Découverte,Párizs,1986.

Castellan, G., Histoire des Balkans, Fayard,1991.

Uő., Histoire des peuples d’Europe centrale, Fayard,1994.

L’Europe centre-orientale et l’Union Européenne: du commerce á l’intégration. CEPII, N. 127. dec., 1994.

Relations euro-méditerrannéennes: une nouvelle donne?, CEPII, N.130. dec.,1994.

Cohen, D., Richesse du monde, pauvreté des nations, Glammarion, 1997.

Drewski, B., La Pologne et le poids de son histoire,Transition XXXVII, N. 2. 1996.

Gowan, P., Neo-liberal Theory and Practice for Eastern Europe, New Left Review, szept-okt. 1995.

The aftermath of ‘real existing socialism’ in Eastern Europe. Szerk. Hersh, J., vol. 1. Macmillan, London, 1996.

Horvath, B., Le désastre des réformes économiques en Europe de l’Est: conséquence de l’idéologie, Dialogue, jún., 1995.

János, A. C., The politics of Backwardness in Continental Europe, 1780-1945, World Politics, XVL. N. 3. ápr., 1989, 325-358.

Korten, D. C., When corporations rule the world. Kumarian-Berett-Koehler, New-York, 1995.

Laigneaux, A., Autoritarisme facile, difficile modernité, La Revue Nouvelle, ápr. 1995.

Lavigne, M., The Economics of Transition. Macmillan, London, 1995.

Lorentzen, A., The aftermath of ‘real existing socialism’. Szerk. Rostgaard, M. vol. 2. Macmillan, London, 1997.

Maurel, M.-C., La résistance des paysans d’Europe centrale, Le Monde Diplomatique, ápr. 1993.

Mink, G.-Szurek, J.-Ch., Anciennes et nouvelles élites en Europe centrale et orientale. (Documentation francaise), Problèmes économiques et sociaux, N. 703. ápr. 30. 1993.

Modzelewski, K., Quelle voie après le communisme?, l’Aube, La Tour d’Aigues, 1995.

Uő. Ce qui est arrivé á Solidarité, Le Monde Diplomatique, nov. 1994.

Nagel, J., La tiers-mondialisation de l’ex-URSS, Univ. libre de Bruxelles, Bruxelles, 1993.

Uő. Du socialisme perverti au capitalisme sauvage. Univ. libre de Bruxelles, Bruxelles, 1991.

Peemans, J.-Ph., Mondialisation et développement durable: "meilleur des mondes capitalistes" ou "projet socialiste", Cahiers marxistes, dec., 1994. 43-70.

Europe centrale et orientale, heures et malheurs de la transition, Reflets et Perspectives, 1997/2.

Robert, C., Les enjeux de la protection sociale á l’Est et l’influence des organismes internationaux. La Nouvelle Alternative, dec. 1997.

Schreiber, l’Europe centrale et orientale. Documentation Francaise.

Szalai Erzsébet számos könyve.

Van Zon, H. – Batako, A. – Kreslavska, A., Social and Economic chance in Eastern Ukraine. Ashgate, Aldershot, 1998.

WIIW (Weiner Institut für Internationale Wirtschaftsvergleiche) számai,1994-1997.

A gyakran hallható értékelés szerint a kultúrharc volt az a zsákutca, amely miatt az 1989-ben indult rendszerváltás a kelleténél több kudarcot eredményezett. E jelenség kiújulását vélik látni sokan az 1998-as választások utáni helyzetben. A helyzet elemzésére kértük az ismert irodalomtörténészt, a Magyar Rádió kuratóriumának elnökét.

A gyakran hallható értékelés szerint a kultúrharc volt az a zsákutca, amely miatt az 1989-ben indult rendszerváltás a kelleténél több kudarcot eredményezett. E jelenség kiújulását vélik látni sokan az 1998-as választások utáni helyzetben. A helyzet elemzésére kértük Agárdi Péter irodalomtörténészt, a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriumának elnökét.

Miben rejlik a konzervativizmus lényege a mai magyar politikai és kulturális életben? Milyen forrásai, megnyilatkozásai, belső irányzatai vannak?

A pontosság és árnyaltság érdekében szeretném megkülönböztetni a mai kulturális áramlatok és a róluk való gondolkodás, a kulturális ideológia tendenciáit. A kultúra és a művészet produktumai sokszínűek, nem is kell és nem szabad őket ideológiailag minősíteni, hisz a művészetekben, a természet- és társadalomtudományokban örvendetes sokszínűség van. Lehet ugyan egyik-másik alkotásra azt mondani, hogy konzervatív szemléletű, de ezek pontatlan, nem a lényeget eltaláló fogalmak. Élesen elkülöníteném ettől a kultúráról alkotott szisztematikus nézetrendszerek minősítését, amelyekben bevallottan vagy bevallatlanul, de ideológiai és politikai velleitások, markáns álláspontok fogalmazódnak meg azzal a céllal, hogy mint ideológiák vagy politikai szerephez jutó nézetrendszerek tudatosan alakítsák az ország kulturális életét, intézményrendszerét az iskolákban, a kulturális intézményekben, a médiumokon és a politika egyéb nyilvános fórumain keresztül. Amennyire indokolatlan a kulturális produktumot, a művészetet döntően ideológiailag tagolni, annyira – természetesen sok-sok árnyalással – indokoltnak tartom a kulturális eszmeáramlatok, az ideológiák, a felfogások karakterizálását. Két évvel ezelőtt megjelent könyvemben (A kultúra sorsa Magyarországon 1985-1996) megkíséreltem az elmúlt évtized kulturális fejlődését és a kultúráról alkotott gondolkodásmódok történetét áttekinteni, bemutatni. Megkíséreltem, hogy négy jellegzetes kultúrafelfogást, ideológiát különítsek el, hangsúlyozva az átmeneteket és azt, hogy egy-egy nagy személyiség nem skatulyázható be. Ami a négy ármalatot illeti: az egyik a konzervatív, magát keresztény-nemzetinek deklaráló, a másik a radikális népnemzeti, a harmadik a liberális vagy polgári demokratikus arculatú, a negyedik a szocialista, baloldali karakterű kultúrafelfogás. Ideológiai, politikai invenciókkal és intenciókkal, mindenképpen tudatos világnézetbe ágyazott kultúrafelfogásokról van szó, és ezek a kultúrafelfogások nyíltan vagy burkoltan, de jelen vannak a magyar szellemi, sőt politikai életben.

A szocialista és szabaddemokrata kormányzat kultúrpolitikáját számos értelmes kezdeményezés mellett a kultúra átideologizálásától való eltávoládás jellemezte: a direkt kultúrpolitika az ideológiai vonatkozásokban igyekezett háttérbe vonulni a kulturális intézményektől. 1998 második felében ehhez képest éles fordulatot érzek a kulturális életben. A választások után a kedvező helyzetbe került konzervatív kultúrafelfogás nem a maga valódi eredeti kulturális értékei szerint kezdett ténykedni, hanem hegemóniára, helyenként kizárólagosságra törekvő eltökéltségével. A pozíciók néhány kézbe való összpontosításával, értékrendszerük sulykolásával károsan befolyásolják a magyar szellemi életet. Természetesen nem az a probléma, hogy a magyar szellemi életben jelen van egy konzervatív, a kultúrafelfogások között magát keresztény-nemzetinek tekintő áramlat, hanem az, ha ez az áramlat pénzügyi és direkt hatalmi eszközökkel olyan hegemón helyzetbe jut, hogy az megbontja a kultúra szerves fejlődését és hagyományos szerkezetét, amire pedig a konzervativizmus mindig is hivatkozik.

Amikor konzervatív kultúrafelfogásról beszélek, nem azt értem ezen, hogy bármilyen főnév vagy minősítő szó elé odateszik, hogy "konzervatív" és akkor ezzel el van intézve a dolog, hiszen a konzervatív mint viszonyfogalom, jelző, mindenhez hozzárakható. A divathoz, reklámhoz is stb., stb. Minden világnézetnek, ideológiának lehetnek konzervatív szárnyai: a baloldaliságnak is volt, van, és a liberalizmusnak is. Tehát itt és most elhárítom, hogy viszonyfogalomként, puha metaforaként használjuk a konzervatív jelzőt. Szeretném világossá tenni, hogy amikor vitatható tendenciát érzek és ezt teszem szóvá, nem azokat a tehetséges gondolkodókat, alkotókat bírálom, akiknek mélyről jövő meggyőződése a konzervatív vagy keresztény-nemzeti ideológia. A probléma az, hogy őket is kompromittálhatja a konzervatív kultúrafelfogás politikailag egyre agresszívebben túltámogatott hegemón helyzete.

Kiket tekint a mai konzervatív kultúrafelfogás mértékadó és tiszteletre méltó, bár egyes nézeteikben esetleg vitatható személyiségeinek?

Ilyen például szerintem Kosáry Domokos, a nagy tekintélyű történész. Gondolkodásmódja, értékrendszere több konzervatív vonást tartalmaz, de ez részemről nem pejoratív megfogalmazás, hanem egy kötődés minősítése. Kosáry akadémikus egyébként évek óta tiszteletet keltő szellemi vitát folytat a keresztény-nemzeti konzervativizmusra hivatkozó, kirekesztő nacionalizmussal. Vagy a nemrég elhunyt Andorka Rudolf, aki egy sajátos szociológiai rendszerben gondolkodott, és ebből nagyon sok kulturális konklúziót is levont. Vagy Várszegi Asztrik, a pannonhalmi főapát, aki magában hordozza a magyar katolicizmus legprogresszívebb hagyományait, szemben például Gyulay Endre számos aktuálpolitikai nyilatkozatával. Várszegi tudományos fedezetű, mélyen gondolkodó egyházi vezető, színvonalas szellemi auráját tekintem vonzónak és tiszteletre méltónak. Említhetem továbbá Kindler József közgazdász- és Mádl Ferenc jogászprofesszort is.

A konzervativizmus jóval problematikusabb egyénisége Nemeskürty István, aki irodalom- és filmtörténész, olyan személyiség, akinek korábbi írásaiból sokat lehet tanulni, de ha pozícióba jut, koncepciójának, nézeteinek a kormányzat által történő felhasználása egyensúlybillenést eredményez, holott éppen valamiféle egyensúly helyreállítására hivatkozva igyekeznek őt helyzetbe hozni. Kitűnő ismerője a magyar múltnak, nagyszerű filmmenedzser volt, korábban mindig jellemezte munkásságát egy egészséges értéktisztelet, bátor kezdeményezőkészség, innovativitás. Nem véletlen, hogy a közép- és a koraújkorral foglalkozó történeti munkái gyakran váltottak ki szakmai vitát. Sokan ennek kapcsán dilettánsnak mondták őt, holott – sajátos történeti nézetei mellett – "csak" egy olyan esszéisztikus megközelítésről van szó az ő esetében, amely elhárít mindenfajta szellemi arisztokratizmust, amely a történészek egy részére nagyon is jellemző. Éppen ez az esszéisztikus megközelítés tudott elindítani egy olyan új típusú történelmi gondolkodásmódot, amely az 1960-as és az 1970-es években – mások mellett – Nemeskürtynek is erénye volt. A mohácsi és a doni katasztrófáról írott könyveivel (ha vitatható is ezeknek sok eleme) termékenyítő szellemet képviselt. Ugyanakkor évtizedünkben Nemeskürty olyan pozíciókhoz jutott, amelyeket a tudományos közéleti munkássága révén ugyan illetékesen birtokolhat, de kérdés: jól él-e vele. (Az MTV elnöke, majd millenniumi kormánybiztos.) Vagy akinél szintén úgy érzem, hogy összecsúszik a tiszteletre méltó konzervatív világkép és a botcsinálta, bár tisztességes szándékú politikai szerep, a Nemzeti Kulturális Alap kuratóriumának elnöke, Jankovics Marcell. Kitűnő filmrendező, kulturális antropológus, művelődéstörténész. Az ő kultúrafelfogásában a szervesség, a folklór, a hagyományőrzés, az életből fakadó kulturális értékek tisztelete egész munkásságára nézve meggyőző. Ha azonban a Nemzeti Kulturális Alap működésére mechanikusan át akarja vinni saját tudományos meggyőződését, és mindez – bár nem az ő akaratából – együtt jár a Nemzeti Kulturális Alap autonómiájának megcsonkításával, akkor a személyes kulturális elkötelezettség a hatalmi, politikai intézményrendszeren belül hegemón helyzetbe kerül és kirekesztővé válhat.

Nemeskürty István néhány évvel ezelőtt megjelentetett egy könyvet a Horthy-korszakról (címe: Búcsúpillantás). Ez egy történelmi, kultúrhistóriai könyv, amelyben ott érződik a szerző későbbi politikai szerepvállalásának történelmi megideologizálása, saját korábbi bátor történeti nézeteinek a visszavonása, azaz a Horthy-korszak ideológiája számos ponton rehabilitáltatik. Nekem, aki ma is tanítok Nemeskürty Kis magyar művelődéstörténetéből és más könyveiből, e mű csalódást okozott. Ha ezek az értékelvek hatalmi hegemóniához jutnak, szemben az előző kormányzati ciklussal, amelynek sok kultúrpolitikai tévedése volt, de igyekezett az ideologikus kultúrpolitikát távol tartani, nagyjából azonos esélyeket biztosítani a különböző művészeti, szellemi, tudományos irányzatoknak, nos akkor ez súlyos hanyatlást eredményez.

A konzervatív kultúrafelfogás legjellegzetesebb vonásai, kicsit didaktikusan összefoglalva, egyébként a következők: az alapérték a rend, a hagyomány, a szerves fejlődés – szemben a szabadság, az egyenlőség és a dinamikus társadalmi átalakulás értékeivel. A konzervatív kultúrafelfogás alapvetően múltra orientált, úgy, hogy minősítő normáit is a múltból emeli ki: nem egyszerűen a hagyománytisztelet a fő jellemzője, hanem a múltba tekintő normákat kéri számon a mai kulturális produktumokon. A konzervativizmus örök intézményekben gondolkodik, annak tekinti a vallást, az egyházat, az államot és a nemzetet. Összekeveri a közösségi értékeket az államéival. A közösség eszményéről beszél, de valójában az államra gondol. Nagyon analóg az államszocializmussal, mely szintén az állammal mosta össze a szocialista közösségiség értékeit. Jellemző továbbá a konzervatív kultúrafelfogásra és erkölcsi világképre a család értékeinek valamiféle absztrakt, örök, transzcendens normából való levezetése. Ezzel nagyon is összefér a tömegkulturális giccs elképesztő dömpingjének a hallgatólagos támogatása, ami a család, a vallás és az erkölcs értékeit a legolcsóbb eszközökkel, álkonfliktusokkal és azok hazug feloldásával igyekszik sugallni és terjeszteni.

Mit ért az aktuálpolitikai konzervativizmus nemzetfelfogásán?

A konzervatív nemzetfelfogás a nemzetből mint ősi entitásából indul ki, mint örök értékből. Ebben a vonatkozásban jó viszonyítás Babits Mihály, aki életformájában, mélyen hívő katolikus voltában, kulturális vonzalmaiban "konzervatív" volt. Egész világképe mégis mélységesen liberális, hiszen ő élesen elutasította mind a kor hivatalos magyar államkonzervativizmusának bezárkózó nemzetfelfogását, antimodernizmusát (Ady-ellenességét például), mind pedig a plebejus népi nacionalista oldal agresszív, kirekesztő rasszizmusát, és velük szemben egy nyitott nemzetfelfogást képviselt. A Nyugat című folyóirat utolsó szakaszában szerkesztőként különösen bátran harcolt a konzervativizmus értékszűkítő és kirekesztő nemzetfelfogása ellen. Az, hogy valaki a nemzetet, a családot, az erkölcsöt, a hagyományt fontos értéknek tekinti, hogy tiszteli a múltat, önmagában nem konzervativizmus, hanem természetes emberi attitűd.

Nagyon lényeges a konzervativizmus osztálybázisáról, társadalmi hátteréről is beszélni, részben történelmileg, részben ma. Fontos, hogy lássuk: egyrészt a magyar konzervativizmus történelmi okokból egészen más, mint az angol, a német, és egészen más, mint a XX. századi amerikai. Most a jellegzetes későfeudális eredetű magyar konzervativizmusról van szó. A konzervativizmus szociológiai bázisa szempontjából a legmarkánsabb teoretikus Bethlen István, Teleki Pál, Klebelsberg Kunó, Kornis Gyula, a század elejéről Tisza István, Beőthy Zsolt. Bethlen István 1925-ben nyíltan kimondta: "Egy nemzetnek szüksége van azokra az intelligens vezető osztályokra, amely vezető osztályok nemzeti érzésük, tradíciójuk, tudásuk, tapasztalatuk, hazafiságuk folytán predesztinált vezetői a nemzetnek." Ez jelzi, hogy egy önmagát eleve vezetésre termett osztálynak tekintő réteg ragadta magához az állam-, a nemzet vezetésének jogát, és ehhez kapcsolta a kultúrpolitikát.

Úgy tűnik: ez a tekintélyelvi hagyomány napjainkban ismét újjáéledt, aminek kulturális összetevői is vannak.

Teleki Pál fogalmazta meg talán a legplasztikusabban, hogy mit jelent a tekintélyelvűség. Nincs szükség demokráciára, sőt, bírálta a szabadság, az egyenlőség elvét, a humanisztikus kultúrafelfogást – együtt Kornis Gyulával, Klebelsberggel. Teleki ki is fejtette, hogy "ne a számszerűség döntsön a kérdésekben [a demokráciáról, a parlamentarizmusról és egyebekről van szó], hanem az arra hivatott és jogosult tekintély".

Akármilyen történelmi változásokon ment is keresztül a magyar konzervativizmus, ez az örökség jellemezte bizonyos vonatkozásban az Antall-korszak kulturális életét is. Ugyanakkor a mai kulturális politikában is egyértelműen ez az etatista akaratelvűség kezd jellemzővé válni, csak modernebb technikákkal, hatékonyabb marketing- és médiamódszerekkel megtámogatva. Kornis Gyula a két világháború közötti kultúrpolitika "háttérideológusa" volt, ő nyíltabban fejtette ki, mint Klebelsberg az akaratelv, a kulturális államhatalom a militáris szellem elsődlegességének művelődéspolitikai és ideológiai követelményét. "Érdemes" újraolvasni!

Napjainkban – amint ezt az új parlamenti ciklus mutatja számomra – minden deklarációval ellentétben továbbra sem igazán stratégiai kérdés a kultúra. (Ez sajnos jellemző volt a szocialista és liberális kormányzatra is.) A kultúrát minden hangzatossággal együtt továbbra is, sőt még inkább, mint az előző ciklusban, többnyire politikai eszközként igyekeznek használni. Ugyanakkor a mai kormányzati kultúrpolitikusok ki tudják használni az előző korszak oktatáspolitikai hibáit, tévedéseit. 1998 nyara óta a kulturális élet egyensúlytalanságát hangoztatják a jobboldali politikusok, a kormányzati férfiak, amin azt értik, hogy a liberális és baloldali nézetek és kulturális törekvések szerintük hegemón helyzetben vannak. Ezt az egyensúlytalanságot kell szerintük egy konzervatív, a mai kormányzati politikához világnézetileg közel álló irányzatnak korrigálnia. Vagyis az ő értelmezésük szerint helyre kell állítani az egyensúlyt. Még ha igaz lenne is a liberális-baloldali fölényre vonatkozó állításuk, akkor sem lehet hatalmi-politikai eszközökkel a kulturális egyensúlytalanságot "egyensúlyi" helyzetté transzformálni. Ami egyébként az intézményeket illeti: egyáltalán nem érzékelem ma a liberális és a baloldali áramlatok valamiféle hegemóniáját. Az előző korszakban is három markáns kultúrafelfogás határozta meg a politikai intézményrendszer működését, egy népnemzeti, egy liberális és egy konzervatív. A baloldali kultúrafelfogás – bár szocialista többségű kormány volt – intézményeinek, műhelyeinek alultámogatottsága miatt is – háttérbe szorult.

Hogyan néz ki ez a kulturális "egyensúlytalanság" a médiában?

Egyáltalán nem igaz, hogy a médiumokban, a lapoknál, a könyvkiadókban, az intézményekben ma egyoldalú liberális és baloldali többség lenne. A Magyar Nemzet, a Napi Magyarország nem vádolhatók liberális és baloldali kötődéssel, a Magyar Szemle, a Kortárs, a Valóság a konzervativizmusnak vagy a magát konzervatívnak nevező szellemi-politikai áramlatoknak a bázisa. Az egyházi folyóiratok többsége szintén ehhez a szellemiséghez kötődik. A közszolgálati médiumok műsorainak jelentős része inkább konzervatív és direkt kormánypárti kötődést tükröz, mintsem baloldali, liberális elfogultságú lenne. A Duna TV nagyon sok értéket hordoz: szellemiségében szintén konzervatív. Ezt az egész mai hatalompolitikai szerkezetet ugyankkor látványosan reprezentálja Tőkéczki László munkássága. Nem személyiségéről, tudományos képességeiről van szó, hanem arról a szerepről, amelyet ő a kultúr- és a tudománypolitikában játszik. Alig vette észre a magyar társadalomtudomány, hogy 1993-ban megjelentetett egy liberalizmus-válogatást a Századvég Kiadónál, melyben az egész magyar liberalizmus történetéből igyekezett egy dokumentumösszeállítást adni. Ez a tanulmánykötet döbbenetes nyíltsággal tartalmazza azt, ami akkor tudományos álláspontként is vitatható volt természetesen, most viszont már kemény politika. Lényege, hogy számára a magyar liberalizmus mértéke a Tisza István-i, Herczeg Ferenc-i és a Réz Mihály-i.

Tőkéczki liberalizmus-értelmezézéből "csak" Ady Endre, Ignotus, Jászi Oszkár, Vámbéry Rusztem, Ignotus Pál, Csécsy Imre, Márai Sándor, Babits Mihály, Hatvany Lajos, Szerb Antal stb. hiányzik. A liberalizmust összemossa a magyar konzervativizmussal. Kifejti a Fidesz formálódó kultúrafelfogásának a lényegét, amely ugyan nem nyíltan liberalizmusellenes, mint a szélsőjobboldali törekvések, de a liberalizmust gyakorlatilag egy keresztény-nemzeti konzervativizmussal igyekszik azonosítani. Ennek a felfogásnak ott van a kötetben a historizáló koncepcionális ősforrása. Mindez úgy válik ma politikává, hogy a kormányzati pártok képviselői éppen erre a koncepcióra építették a maguk aktuál- és kultúrpolitikai nézeteit. Maga Tőkéczki pedig olyan személyi pozícióhalmozást testesít meg, amely önmagában is tükrözheti azt, hogy mi is ennek a konzervatív kultúrpolitikának és "egyensúlyteremtés"-nek a lényege. Az etatizmus, az akaratelv, a hatalomkoncentráció mindenáron, a szabadság korlátozása árán is; a tekintélyelvűség és a rend. Tőkéczki néhány éve a Magyar Nemzetben egy publicisztikájában fejtette ki azt, hogy a szabadság alapja a rend. József Attila fordítva fogalmaz: "… ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent…" Tőkéczki, aki a magyar szellemi élet eme irányzatának a vezető képviselője, a következő pozíciókat birtokolja: a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság ügyvezető elnöke; a Kádár-rendszerrel sajátos, radikálisan kritikai viszonyban szerkesztett folyóiratnak, a Valóságnak a főszerkesztője 1994-óta. Az ELTE tanára a Művelődéstörténeti Tanszéken; a Nemzeti Tankönyvkiadó igazgatóságának – egyetlen társadalomtudományos képzettségű – tagja, aminek révén az oktatáspolitikában, a tankönyvkiadásban kulcsszerepe lehet; a Magyar Nemzet c. napilap vezető publicistája. Mindezeken túl a Magyar Könyvalapítvány Kuratóriumának elnöke stb. Legutóbb pedig egy másoktól elvett pénzből létrehozott új "történettudományi" közalapítvány és intézet egyik kurátora lett. Azt szeretném, ha mindezt nem személyes támadásként, hanem tényközlésként venné az Eszmélet olvasója.

Mi lehet az oka annak, hogy amikor egész Nyugat-Európa centruma szociáldemokrata – liberális kormányzatokkal rendelkezik, akkor Magyarország egy ilyen konzervatív fordulatot hajt végre a szellemi politikai életben?

Ennek sok oka lehet. Ebben benne van a baloldal, a szocialista irányzat gyengesége, annak a kormányzatnak sok hibája, mely az előző ciklusban volt hatalmon, a gyakorlati liberalizmus számos hibája is. De a fő ok az új kormányzatnak az alkotmányosságot, a jogállamiságot is sértő politikai gyakorlata, mely a kultúrpolitikát, az oktatáspolitikát újra direkt politikai eszköznek igyekszik tekinteni – amivel kapcsolatban pedig már voltak keserű tapasztalatai a magyar értelmiségnek és az állampolgároknak az 1990 és 1994 közötti ciklusból is. A társadalmi gyökereit ennek a fordulatnak abban látom, hogy a "modernizációhoz" kötött roppant átalakulást az ország népessége nem tudta igazán feldolgozni. Van szociális-pszichológiai bázisa is, amennyiben az emberekben él egy természetes rend és stabilitás iránti vágy, hagyomány- és családszeretet, nemzeti érzület. Ezekre tud rájátszani a média- és marketing-technológiájú manipulatív politikai erő.

A konzervatív médiába beáramlik a szélsőségesen giccses amerikanizáció. Hogyan kapcsolódik össze a konzervativizmus és a liberalizmus?

Ez úgy kapcsolódik össze, hogy az ortodox liberális piacelvűség menedzseli a maga sajátos eszközeivel a globális piacosodást; a piacelv pedig a nyitott éterben, a digitalizált médiavilágban érthetővé teszi a nyugat-európai vagy az észak-amerikai multinacionális kulturális termékek beáramlását. Ez ellen jogi eszközökkel nagyon nehéz védekezni, de a konzervatív kultúrpolitikának meg is felel, mert a rendteremtés pszichológiájával nagyon is megfér egy lefelé nivelláló tömegkultúra, a kulturális elsekélyesedés. A katarzist, a kritikai gondolatot nélkülöző kultúra teremti meg ugyanis a "rendteremtés" lélektani bázisát.

Van e tekintetben egy indokolatlan szemérmesség a médiumokban dolgozó szerkesztők között. Van félelem is az egyre agresszívebb kulturális politikától. Van ugyanakkor a magyar szellemi életben egy posztmodern kulturális filozófiai orientáció. A posztmodern egyik sajátos értékorientációja minden minőség tisztelete, a régi kulturális értékek visszahozása. Ez rendben is lenne. De ha mindent tisztelek, akkor semmit sem tisztelek. A vulgarizált posztmodern "korszellem" olyan mértékű kulturális relativizmust eredményez, hogy gyakorlatilag kimondja: mindenkinek mindig mindenben igaza van. Az efféle értéknihilizmus, amely a tömegkultúra legalját és a szélsőjobboldali kultúrát is legitimmé teszi, a modernséggel, az értékorientáltsággal, a távlattal, a haladáselvet képviselő kultúrával szemben valójában a kritikai kultúra idejétmúltságát, a beletörődést, a nihilizmust sugallja. A vulgarizált és hatalomkoncentráló konzervativizmus paradox módon így összetalálkozik a "hétköznapi" posztmodernnel.

A rendszerváltás időszakában sokan a dolgozói tulajdon megvalósításában látták az állami tulajdon lebontásának egyik lehetséges útját. A dolgozói tulajdon azonban legjobb esetben is csak mint munkavállalói részvénytulajdon valósult meg, és szinte semmilyen tekintetben sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Mára sokat vesztett jelentőségéből az 1992-ben sikeresen elindult Munkavállalói Résztulajdonosi Program (MRP). Összesen 283 MRP-szervezet alakult a privatizáció során, amelyből ma 200 működik. Szakértők szerint ennek az az oka, hogy a munkavállalók által megvásárolt társaságok többsége tőkehiánnyal küszködik, új hiteleket pedig a kivásárláskor felvett kölcsönök három-, illetve tizenötéves futamideje miatt még évekig nem tudnak felvenni. A munkavállalók privatizálta cégek többsége tőkehiánnyal küszködik.

Az MRP olyan privatizációs technika, amely lehetővé tette, hogy a korábban állami kézben lévő társaságok munkavállalói szervezett módon, illetve jogi értelemben egyénileg is tulajdonossá váljanak az őket foglalkoztató cégeknél. Mihályi Péter, a Magyar privatizáció krónikája 1989-1997 című könyvében azt írja, hogy az akkori Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) az MRP-konstrukciót alapvetően a belföldi tulajdonlást segítő, kedvezményes privatizációs technikának tekintette. Ezért a versenyeztetés rendszerén belül tartotta.

Az MRP-törvényt 1992 nyarán fogadta el az Országgyűlés, s alapvető rendelkezései azóta is hatályban vannak. Azóta 283 esetben vásárolták meg az állami vagyont a dolgozók. A törvény életbelépését követő első évben különösen népszerű volt ez a privatizációs forma. Ezt bizonyítja az is, hogy 1993-ban összesen 121 sikeres MRP-s keretek közötti vásárlás volt, ami abban az évben a belföldi privatizációs bevételek több mint 30 százalékát adta. Ezt követően azonban az MRP jelentősége csökkent. Mihályi Péter szerint ennek az lehet az oka, hogy a szervezők a mozgalom indításakor elsősorban az amerikai ESOP (Employee Stock Ownership Program) program hazai meghonosítására törekedtek, a valódi dolgozói tulajdonlást szerették volna elterjeszteni. Szerinte ezt az elgondolást az Antall-kormány – ha nyíltan nem is utasította el – semmiképpen sem támogatta. (Az MRP rövidítés arra utalhat, hogy csupán a résztulajdon megszerzése volt a végleges cél.)

Általánosságban elmondható, hogy az MRP-szervezetek kisebb és közepes méretű társaságok privatizációs pályázatán szerepeltek eredményesen. Elsősorban olyan kiírásokon, ahol sem a külföldi, sem magyar magántőke érdeklődése nem volt erőteljes. Ez alól csupán az 1994-es év néhány tranzakciója jelent kivételt. Akkor 12 olyan MRP-s privatizáció volt, ahol a megszerzett cég jegyzett tőkéje az egymilliárd forintot is meghaladta. Ilyen volt például a Centrum Áruházak, a Caola és a helyőcsabai Mészművek eladása. Jellemző, hogy ezeket a társaságokat ma már nem a munkavállalók vezetik, hanem külföldiek tulajdonába kerültek. Mihályi szerint az MRP-szervezetek többsége csak formailag áll az alkalmazottak irányítása alatt. Gyakorlatilag a szervezetek által birtokolt tulajdoni hányadon belül a cég menedzsmentje kezdettől fogva többségi pozícióban volt, s az évek előre haladtával részarányuk még tovább nőhet. Ez nem jelenti azt, hogy minden esetben az a menedzsment a meghatározó, amelyik a privatizációt elindította. Több cégnél az MRP-szervezet megalakulása arra vezethető vissza, hogy a menedzsment egy külső befektetői csoporttal már korábban megállapodott a cég átjátszásában. A középvezetői szintű menedzsment ezt megakadályozandó hozta létre az MRP-t.

Jelenleg a megalakult 283 MRP-szervezetből összesen 200 működik. A 83 társaság többségének tulajdonosi szerkezete azért alakulhatott át, mert a privatizáció során felvett hitelüket már sikerült kifizetniük. A dolgozók ugyanis a cégek kivásárlásához a vételár túlnyomó részét – megközelítően 80-90 százalékát – MRP-, illetve E-hitelekből fedezték. A vásárlások készpénzhányada is lényegesen alatta maradt a törvényben kötelezően meghatározott 15 százaléknak. Ezek a vállalatok a működésük hatékonyságát elősegítő befektetésekhez már nem tudnak új hiteleket felvenni (a privatizáció során felvett hitelek miatt), mert vagyontárgyaikat a már felvett kölcsönöknél lekötötték – mondta Hovorka János, az MRP-szervezeteket segítő Rész-Vétel Alapítvány munkatársa. A hitelek futamideje ugyanis háromtól tizenöt évig terjed, ami nagyon megnehezíti ezeknek a szervezeteknek a versenyképes működését. Ennek ellenére vannak olyan MRP-s vállalatok, amelyek jól veszik az üzleti élet akadályait.

Kelet-Közép-Európában Magyarországon vált legjobban általánossá a munkavállalói tulajdon piaci módszerekkel történő megteremtése. Évek óta működik a Résztulajdonosi Munkavállalók, Vezetők és Társaságaik Országos Szövetsége is, amely az amerikai példát szem előtt tartva segíti az MRP-s törekvéseket. A szövetség célja az, hogy a résztulajdonos munkavállalók szakmai és tudományos együttműködését segítse. A szövetség nemrég fogalmazta meg az "MRP Összefogás a Hazai Magántulajdonért" nevű hosszú távú programját. Ennek célja a még állami tulajdonú cégeknél a 25 + 1 százaléknyi dolgozói részesedés megszerzése. Ez az elgondolás a már megszerzett tulajdonok megtartására is vonatkozik. A szövetség szerint az MRP szervezeteinek többségénél ennek érdekében emelni kéne a jegyzett tőke összegét – de az ehhez szükséges kedvezményes feltételű források meglehetősen nehezen érhetők el. Ennek elősegítése céljából a szövetség és a Rész-Vétel Alapítvány hetedik alkalommal rendezte meg 1998. október végén országos konferenciáját.

Magyarországon a sikeresen indult MRP mára már csak halódik. Ez nem jelenti azt, hogy dolgozói tulajdonban lévő cégek közül nincs versenyképes a piacon, de többségük tőkehiánnyal küszködik, ami a szükséges beruházásokat gátolja. Európában Amerikához hasonlóan azonban felfutóban vannak az ilyen jellegű vállalatok. Amerikában az MRP-s vállalatok árbevétele 1-15 millió dollár között mozog és megközelítően nyolc százalékkal eredményesebbek, mint a nem dolgozói tulajdonban működő vállalatok. Ennek egyik oka az, hogy ott adókedvezményekkel is támogatják létrejöttüket. Mára már az EU Bizottsága is megfogalmazott ajánlásokat tagországainak, amelyeket Magyarországon a csatlakozás után már figyelembe kell venni.

Az MRP-s értékesítések száma és a befektetések nagysága
	1992	1993	1994	1995	1996	1997	Összesen
Tranzakciók száma	8	121	66	24	12	6	237
Ebből többségi tulajdon	4	83	–	–	–	–	87
Befektetések értéke (milliárd forint)	1,74	22,57	13,92	5,56	2,3	2,3	50,46
Az éves privatizációs bevétel százalékában	2,6	16,6	11,3	1,2	1,3	1,3	3,7
A belföldi értékesítés százalékában	6,6	32,0	12,5	8,9	6,0	6,0	11,4