Hogy az orosz gazdasági reformok tragikus hatást gyakoroltak az életszinvonalra, az már-már közhelynek számít. Újabban napvilágra kerültek a dicstelen átalakulást erkölcsi értelemben is megkérdőjelező tények. A múlt év végén kerültek nyilvánosságra megdöbbentő felfedezések az orosz miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter Anatolij Csubajsz ügyleteiről.

1998 novemberében derült égből villámcsapásként kerültek nyilvánosságra különböző megdöbbentő felfedezések az orosz miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszterrel, Anatolij Csubajszszal kapcsolatban. Például az, hogy 90 000 dollárt kapott egy, az Uneximbank tulajdonában lévő kiadótól. A bank nyerte el az orosz privatizáció során a Szvjazinveszt (telekommunikációs vállalat) és a Norilszk Nikkel – a világ legnagyobb nikkelkitermelő vállalatának – többségi tulajdonjogát. Az ügyletek értéke meghaladja a 2,5 milliárd dollárt. A közvélemény legnagyobb megrökönyödésére azt állították, hogy a 90 000 dollár előleg volt egy, a privatizációról szóló könyv megírására.

Később kiderült, hogy nemcsak Csubajsz, de egy sor más kormányzati szereplő kapott hasonló összegeket ugyanezzel az üzlettel kapcsolatban: Bojko privatizációs miniszter, Mosztovoj, az állami csődbizottság feje, valamint Kazakov, az elnöki kormányzat második rangidős tagja. Ezt a három embert Jelcin menesztette – Csubajsz ugyanakkor megtarthatta miniszterelnök-helyettesi állását.

És ez nem az első ilyen botrány volt. A privatizációt felügyelő miniszter, Kok, távozni kényszerült, miután kiderült, hogy 100 000 dolláros "előleget" vett föl egy, az Uneximbankkal kapcsolatban álló cégtől. A privatizácóval összefüggésben azóta többször emeltek vádat.

Korrupciós botrányok Csubajsz és Kok "előlegeit" megelőzően és utána is voltak Oroszországban. Például Borisz Nyemcovval, a másik miniszterelnök-helyettessel kapcsolatban is. A Times augusztus 6-i cikke szerint:

"hétfőn …Alexander Minkin nyomozóriporter egy másolatot közölt a Novaja Gazeta lapjain egy telefonbeszélgetésről, amelyet Nyemcovnak és Szergej Liszovszkijnak, egy befolyásos médiacsoport fejének tulajdonítanak. Ezek szerint a miniszterelnök-helyettes több mint 60 000 fontot követelt volna Liszovszkijtól nemrég megjelent könyve, ‘A vidék’ után, hogy azt még beleszámolhassa vagyonbevallásába."

Minkin el nem tudta képzelni, hogyan érdemelhet emlékiratok egy vékonyka kötete ilyen nagy összegű előleget. Nyemcovot megvádolták, hogy három nappal elhalasztotta az általa beterjesztett antikorrupciós törvény elfogadtatását, ezzel számos kormányhivatalnok számára lehetővé téve, hogy kikerüljék teljes vagyonuk bevallását. Nyemcov vizsgálatot rendelt el telefonja lehallgatásának ügyében – azaz nem tagadta, hogy a beszélgetés lezajlott. December 10-én a Times újabb cikkében a következő jelent meg:

"Az orosz uralkodó elit egy újabb, potenciálisan romboló hatású korrupciós botrányba csöppent tegnap, miután egy tucat magas rangú kormányhivatalnok titkos bankszámláiról szivárogtak ki részletek.

Az utóbbi hónapok botrányai után, minek során négy prominens reformpárti politikust bocsátottak el, akik hatalmas előlegeket vettek föl egy meg nem jelent könyvért, egy moszkvai újság nyilvánosságra hozta, hogy több mint 70 közéleti személy, köztük miniszterek, tábornokok és diplomaták tartottak százezer font nagyságrendű összegeket egy gyanús kis moszkvai bankban.

A Moszkovszkij Komszomolec szerint, amelynek sikerült hozzájutnia a lista másolatához egy államügyészi hivatalból, a kompromittáló bizonyítékok azután kerültek napvilágra, hogy a nyomozók átvizsgálták a Rato Bank elnökének irodáit…

‘A nyomozók nem hittek a szemüknek a nevek és az elhelyezett betétek láttán’ – írja Alekszandr Kinstejn, a sztorit nyilvánosságra hozó nyomozóriporter. A nevek többsége közismert személyiségek neve volt: miniszterek, Jelcin elnök közvetlen munkatársai, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat tábornokai, sőt a miniszterelnök-helyettesek egyike.

A felsorolt betétesek közt volt Anatolij Kruglov tábornok, az Állami Vámbizottság elnöke: az ő és felesége számláján több mint 70 000 font betétállomány volt… Valentin Kovaljov volt igazságügyi miniszter számláján 160 000 font; Sztarovojtov tábornok, a Szövetségi Kommunikációs és Információs Ügynökség feje és felesége nevén 150 000 font volt.

Nincs bizonyíték arra vonatkozóan, hogy illegális úton szerzett pénzekről lenne szó, de ezek az összegek egy kicsit nagyok egy olyan országban, ahol egy miniszter havi fizetése kb. 600 font. A számlák gyanút keltettek, mert titokban tartották őket. A betétesek még csak soha nem is jártak a bankban, és az ügyfelek számlákkal kapcsolatos ügyeit mindössze egy nagyon megbízható alkalmazott intézte."

Noha számos botrány pattant ki Oroszországban, a legnagyobb horderejű ügy az, ami egyszerre érinti a miniszterelnökhelyettes Csubajsz személyét, és Oroszország egyik legnagyobb bankját – az Uneximbankot.

Csubajsz könyvelőleg-ügyét már-már hitetlenkedve fogadta a nyugati média. Az Economist november 22-i számában például azt írták: "Úgy tűnik, Oroszország mindeddig legeredményesebb reformere, a miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter Anatolij Csubajsz politikai öngyilkosságot követett el."

Chrystia Freeland a Financial Times november 21-i számában úgy fogalmazott: "Az időzítés nem is lehetett volna rosszabb. Az orosz reformok atyja alig egy hónappal a tőzsdei összeomlás után erejét vesztette."

A fentiek azután hangzottak el, hogy a nyugati kormányok öt évig masszív támogatást nyújtottak Csubajsznak. Richard Morningstar, az ex-Szovjetuniónak nyújtott amerikai segélyek koordinátora egy interjúban elárulta, hogy ez a segítség jóval túllépte a szóbeli segítség fogalmát: “Ha mi nem támogattuk volna pénzügyileg Csubajszot, gondolja, hogy kiharcolhattuk volna a privatizáció megvalósítását? Valószínűleg nem. Néhány száz millió dollár [ennyi az átlagos bilaterális segély Oroszországnak juttatott mennyisége] nem lehet elég egy ország megváltoztatására, de Csubajsz megsegítésére céltámogatásnak igen." Hasonlóan, amikor az IMF 1995-ben döntött a 6,4 milliárd dolláros hitelkeret Oroszország rendelkezésére bocsátásáról, az egyik feltétel az volt, hogy Csubajsz játssza a központi szerepet a kormányzat gazdasági programjában.

Csubajsz a segélyt az orosz privatizációt illető elképzelése miatt kapta. Az angol nyelvű sajtó hosszú ideig dicshimnuszokat zengett róla. A Daily Telegraph 1996. január 17.-i számában például így: "[Csubajsz] csaknem egyedül végezte el az ingyenes kuponok mielőbbi kibocsátását, ami mintegy százötvenmillió embert tett potenciális részvénytulajdonossá." Csak nemrégiben ismerték el, hogy a folyamattal kapcsolatban súlyos kétségek merültek fel. Az Economist csoport által kiadott Business Central Europe novemberi számának vezércikkéből is ez az utólagos felismerés tűnik ki:

"Visszatekintve megállapíthatjuk, hogy Oroszország ami hibát lehetett, azt elkövette a privatizáció ütemének erőltetésekor. A gyors átalakítással a reformerek megakadályozták a kommunizmus visszatérését, tették ezt azonban úgy, hogy az 1992-es tömeges privatizáció eredményeként számos vállalat tisztázatlan tulajdoni viszonyok közé került, miközben bankárok egy meglehetősen kicsiny csoportja fillérekért vásárolt fel privatizált vállalatokat, ezáltal mérhetetlen vagyonra és hatalomra szert téve… Az 1995-ös botrány, hiteleknek vállalati részesedésért való folyósítása … azt eredményezte, hogy egy maroknyi bankár a semminél alig valamivel többért jutott a legértékesebb vállalatokhoz."

A Newsweek december 1-i számában ugyanerről az jelent meg: "Az orosz gazdaság Csubajsz és reformpárti kollégái elkapkodott (és hanyagul végrehajtott) elmúlt hat évi privatizációja ellenére egyetlen hatalmas csődtömeg."

Az orosz privatizáció Csubajsz-féle elképzelése a kezdetektől ellentmondásos volt. A vállalati tulajdont privatizációs kuponok útján akarták szétosztani a lakosság között. Ezúton – állítólag – korrekt módon juthattak volna részesedéshez a felgyülemlett hatalmas orosz állami tulajdonból. A kuponok forgalomképesek voltak. Aki eladta, az rögtön hozzájuthatott mondjuk egy pár üveg vodkához. A lakosság legnagyobb része számára a kuponok útján eszközölt ilyesfajta "befektetés" hamar eltűnt. Ugyanakkor néhány ember hihetetlen mértékben gazdagodott meg azon a tulajdonon, amelyet a kuponok útján akartak szétosztani.

Csubajsz maga is elismerte jóval a történtek után, hogy "A privatizációs folyamat során nem sikerült létrehozni egy széles tulajdonosi kört. Az elképzelés megbukott, a súlyos hibák miatt, amelyeket elkövettünk, bizonyos konkrét pénzügyi intézmények miatt, a kuponbefektetési alapok miatt, amelyek betétesek százezreivel foglalkoztak. A munka irányítását rosszul szerveztük meg …ennek eredményeként emberek százezreinek érdekeit sértettük meg. A privatizációnak ez volt az a része, amely a legnagyobb politikai visszhangot váltotta ki."

A folyamatot kísérő reakciók legszemléletesebb példája Csubajsz egy, a széles nyilvánosság előtt elhangzott kijelentése nyomán támadt. Azt mondta, hogy minden privatizációs kupon legalább egy Volga gépkocsi árával azonos értékű.

Az orosz állampolgár számára egy kupon értéke a privatizációs folyamat elején két üveg vodka volt, a végén pedig mintegy két kiló kolbász. Ezt jelentette egy állampolgárnak az orosz állami tulajdonból való részesedés reálértékben – abban a gazdaságban, amelyik valaha a világ legnagyobbjai közé tartozott, és hat évtizeden keresztül teljes egészében állami tulajdonban volt.

A Csubajsz által támogatott privatizációs folyamat 1995-97 között új szakaszához érkezett: ez volt a "hitelért tulajdont" elgondolása. Azaz: a vállalatnak hitelt nyújtó bank részesedést szerzett a vállalatban, aminek következtében úgynevezett Pénzügyi Ipari Csoportok (PICS) alakultak. Az Uneximbank bocsáthatta például árverésre a Norilszk Nikkel, a világ legnagyobb kohászati központjai egyikének számító cég részvényeit, majd megvette a részvényeket messze a piaci ár alatt. A Reuters hírügynökség 1998. december 1-én ezt írta: "Nehéz akár egyetlen olyan esetet is találni, amikor a kormányzat korrekt áron szabadult meg vállalati érdekeltségektől."

A Russia Review, az angol nyelvű Moscow Times hetente megjelenő kiadványa, amely a privatizációs folyamat támogatójának számít, a folyamatot így látja: "A Pénzügyi Ipari Csoportok jelentősége 1995 végén nőtt meg a hitelért tulajdont elgondolása kapcsán. Az ötletet Vladimir Potanyinnak, az Uneximbank elnökének tulajdonítják… Mindössze 779 millió dollárnyi hitelért nyolc vállalat került néhány kiválasztott bank tulajdonába, így a Potanyin vezette Uneximbankéba is. A vállalatok az orosz gazdaság legkiemelkedőbbjei, olyan óriások, mint például a Jukosz [olajipari cég], a Norilszk Nikkel és az Aeroflot. Az oroszok csak túszként (zalozsnyik) emlegetik ezeket a vállalatokat, amelyek 336 millió dollárért, mondhatni az Uneximbank ölébe pottyantak…"

Csaknem az összes PICS részt vett az olajüzletben – tekintve, hogy ez Oroszországban a legbiztosabb üzlet, és a fizetség mindig készpénzben érkezik. 1998 nyarának végéig a PICS-k olajtársaságokat vásároltak föl az államtól szinte semmiért.

Amikor 1998 elején a negyedik legnagyobb olajtársaság, a Szidanko 34%-os részvénypakettjét bocsátották aukcióra, mindössze két vevő jelentkezett: az Uneximbank és az Alfa. A győztes az Unexim lett; a nevetségesnek mondható 20 millió dolláros vételárért és plusz 60 millió dolláros befektetési kötelezettségért egy 6,5 milliárd dolláros piaci kapitalizációjú társaság tulajdonosa lett. Ez csak kiegészítése annak az 51%-nak, amit az Unexim még 1997 januárjában szerzett 130 millió dollárért a hitelért tulajdont koncepció keretében. Mivel a törvény legalább két ajánlattevő jelenlétét írja elő az árverésen, hihetőnek tűnik, hogy az Alfa csak szívességet tett az Uneximnek, amikor benyújtotta licitjét.

Ez az üzlet az Uneximbank-csoport legerősebb vállalatát hozta létre: "Potanyin, mint üzletember és jó kormányközeli kapcsolatokkal rendelkező személy akkor érkezett karrierje csúcspontjára, amikor 1996 augusztusában miniszternek jelölték, ahol sikerült nyolc hónapot eltöltenie, mielőtt a kormányátalakítás kivetette volna a nyeregből…

Potanyin a hatalom berkeiben eltöltött idejét nem vesztegette haszontalanul, a PICS-k közül az Unexim rendelkezik valószínűleg a legjobb politikai kapcsolatokkal. A tyumeni olajprivatizációig az Unexim kaparintotta meg a legjobb cégeket Oroszországban, a legtöbbet az olajszektorban nevetségesen alacsony áron.

Az Uneximbank-csoport 34 tagot számlál… De ami a csoport jövőjét igazán biztosítja, az a Szidanko olajtársaság. 1996 végén az ötödik legnagyobb olajkitermelő vállalat 51%-a nyomorúságos 20 millió dollárért került az Uneximbank birtokába a hitelért tulajdont konstrukció keretében, további 60 millió dolláros befektetési kötelezettség vállalásával, miközben az Uneximbank-csoport másik vállalata, az Interros az 1997. januári privatizációs árverésen további 34%-ot szerzett meg 130 millió dollárért."

A sokat emlegetett hitelért tulajdon botrányai után további viták övezték azt a tendert, melynek eredményeként 1997 nyarán az Unexim jutott az orosz telekommunikációs céghez, a Szvjazinveszthez. Ezt követően Kok privatizációs minisztert posztja elhagyására kényszerítették. Szeptember 15-én Mihail Kodorovszkij, a Menatep Bank vezérigazgatója az orosz televízióban kijelentette, hogy Jelcin közölte a bankok vezetőivel, Koknak azért kellett mennie, mert "a bankok egyike olyan többletinformációval rendelkezett, amely Kok miniszteren keresztül szivárgott ki". A Wall Street Journal november 19-i számában így írtak erről:

"Amíg Csubajsz könyvügye ki nem pattant, az év szenzációja Alfred Kok, előző privatizációs miniszter 100 000 dolláros szerződése volt, ami a privatizáció történetének az ő szemszögéből történő megírására vonatkozott. A szponzor az a kiadó, amelyik – nem fogják kitalálni – kapcsolatban áll az Uneximbankkal, ugyanazzal a társasággal, amelyik Csubajsz előleg-ügyében is szerepet játszott."

Az ehhez hasonló műveletek olyan megállapításokat eredményezték mind az orosz, mind a nyugati sajtóban, hogy Csubajsz támogatja az egyik konkrét pénzügyi csoportot. Az Economist november 22-i számában:

"Csubajsz magára maradt egyetlen szövetségesével – az Uneximbankkal, egy hatalmas magánbankcsoporttal. Az Uneximbank a hitelért tulajdont koncepció nyomán jutott szinte ingyen olyan óriásvállalatokhoz, mint Oroszország negyedik legnagyobb olajtársasága vagy legnagyobb nikkelkitermelője. Sajnálatos módon az Uneximbank volt az is, amelyik megvette azt a kiadóvállalatot, amelyik a mintegy 450 000 dolláros előlegeket folyósította Csubajsz és más kollégái számára."

A privatizációt övező gazdasági botrányokon felül számos politikai találgatás látott napvilágot Csubajsz személye körül. Az orosz elnökválasztási kampány tetőfokán, június 19-én két személyt tartóztattak le, akik az orosz kormányirodából tartottak kifele – 500 000 dollárral egy kartondobozban. Az egyik Arkagyij Jesztyafejev, Csubajsz előző sajtótitkára, akkor az ORT televízió főigazgató-helyettese, a másik Szergej Liszovszkij, az elnökválasztási kampány egy szervezője volt.

1996. november 15-én Moszkva egyik legnépszerűbb napilapja, a Moszkovszkij Komszomolec egy állítólagos magnófelvétel-másolatot közölt le, melyen Jelcin újraválasztási kampányának vezetője, Csubajsz hallható, amint az ügy eltussolásáról beszél.

A másolat szerint június 22-én Csubajsz egy találkozón arról beszélt, hogyan tudná valaki elhagyni az országot. A felvétel szerint a következőket mondta: "van egy másik variáció is… Rosztropovics autóval megy Finnországba, Ön vele megy, csak semmi formalitás, mi majd segítünk, hogy rendes körülmények között megérkezzen. Már foglaltunk helyet a Finnországból Törökországba tartó gépre, szépen elrepül Törökországba, minden rendben lesz. Egy lényeges: 4-5 hónapig Törökországban kell tartózkodnia, úgyhogy vigyen elég pénzt magával, hogy minden rendben legyen, probléma nélkül."

Lezajlott állítólag egy másik beszélgetés is Csubajsz és az elnöki főtanácsadó, Viktor Iljusin között is az érintett személyek védelméről: "Csubajsz: Arkagyij Jesztyafejev tisztában volt mindennel! Tudta, hogy milyen kocázatot vállal! Teljes mértékben. Még csak kérdései sem voltak. Abszolút megbízható ember. Bizonyára [érthetetlen szöveg] egymillió dollár egy dobozban tegnap…

– Iljusin: Mondtam a főnöknek [Jelcin], amikor tegnap beszéltünk… ‘Borisz Nyikolajevics, ha most akarnánk, 15-20 embert kaphatnánk el a President Hotel előtt, akik sporttáskákban viszik ki a pénzt az épületből’."

A Moszkovszkij Komszomolec álllítólagos másolata szerint Csubajsz és Iljusin ezután azt vitatta meg, hogyan lehet elérni, hogy az érintett személyek ne kerüljenek a főügyésszel kapcsolatba:

"– Iljusin: Először megmondom neki [Jelcinnek], hogy találkoztunk – mivel ő adott engedélyt az energiaügyi miniszterekkel való találkozásra – megmondom, hogy a találkozó létrejött, és szerintünk szükség lenne Szkuratov [a főügyész] utasítására, hogy ezek az emberek biztonságban legyenek…

– Csubajsz: Van itt néhány dolog, amit meg kell érteni. Nos, tényleg. ők a bőrüket kockáztatják, és nekünk azt kellene mondanunk: ‘Elnézést, de harmadika után [július 3. – az elnökválasztás második fordulója] maguknak kell kimászniuk ebből.’ Ez egyszerűen nem elég jó. Ezt határozottan ellenzem. Hiszen bűnvádi eljárásnak néznek elébe! Igen, így történt, Iljusin és Csubajsz itt van, ők meg ott. De mi küldtük oda őket! Senki más, csakis mi!… Hogyan nézzek az emberek szemébe? …Ön megtette a dolgát, azután elválunk. És azután elítélik öt évre – hát sajnálom, ez benne volt a pakliban."

Majd megbeszélték, hogyan lehetne késleltetni az orosz főügyészt az ügy kivizsgálásában:

"– Csubajsz: Az alapkérdés: megakadályozzuk-e a dokumentumok eljuttatását Szkuratovhoz?…

Iljusin: De azt nem tudjuk megakadályozni, hogy az anyagok eljussanak az Ügyészi Hivatalba, ha ő azt kéri.

Csubajsz: Miért nem? Egy [érthetetlen szöveg] Borisz Nyikolajevicstől [Jelcin] Szkuratovnak, egy másik Kovaljovnak [a Szövetségi Biztonsági Hivatal igazgatója], hogy halasszák el az ügyet és kész.

Iljusin: Akkor elhalasztják, kétségkívül."

Csubajsz tagadta ezen szalagok hitelességét, a Moszkovszkij Komszomolec nem vonta vissza állításait – amiért senki sem perelte be. Az államügyészi hivatal büntetőjogi nyomozást rendelt el a pénz ügyében, de 1997 áprilisában azt megszüntette, minthogy "a nyomozás nem találta meg a pénz származási helyét, és a tényt, hogy valaki veszteséget szenvedett el ennek következményeként, nem lehetett megerősíteni".

Az említett gazdasági programok és politikai botrányok ismeretében nem meglepő, hogy a közvéleménykutatások szerint Csubajsz az ország egyik legnépszerűtlenebb politikusa. 1997 elején a Novaja Gazetában megjelent közvéleménykutatás szerint az orosz lakosság 75%-a nem bízik Csubajszban. Az Orosz Közvéleménykutató Központ május 24-én közölt felmérése szerint arra a kérdésre, hogy "Helyesli, vagy nem helyesli összességében Csubajsz első miniszterelnökhelyettesi tevékenységét?" a "nem tudja" válaszolókat leszámítva 83% kifogásolta Csubajsz tevékenységét áprilisban, és 82% májusban.

Míg a nyugati sajtó nem adott az ilyen eseményeket megillető mértékben helyet a tudósításokban az orosz helyzetnek, Oroszországban az események kellő visszhangra találtak. Csubajsz ostorozása általános volt, és nem csak a baloldalról.

Csubajsz egyik legfőbb bírálója Jurij Luzskov, moszkvai polgármester volt. 1996 júliusában például Luzskov kijelentette: "Úgy gondolom, ő [Csubajsz] döntötte romba a privatizációt, és a kupon nemcsak Oroszország, de az emberiség történetének egyik legnagyobb csalása."

Sztaniszlav Satalin, aki egyik szerzője az "500 Napos Tervnek" (Oroszország kapitalista gazdasággá történő átformálására), megállapítja: "Csubajsz általános tevékenysége, tapintatlan és durva magatartása gyűlöletessé tette nevét Oroszországban."

A liberális vezető, Grigorij Javlinszkij, a Jabloko párt vezére, aki az orosz-nyugati kapcsolatok egyik fő támogatója, a privatizációval kapcsolatban azt nyilatkozta: "Csubajsz elérte, hogy már senki nem hisz neki, még akkor sem, ha azt mondja, hogy új játékba akar kezdeni."

Hogy eltereljék a figyelmet ezekről a fejleményekről, azt kezdték terjeszteni, hogy az újonnan felbukkanó anyagok többsége a Csubajsszal szemben álló újságoktól származik. A Time december 15-i számában például azt írta: "az Anatolij Csubajszot lejáratni kívánó kampány továbbra is erős… a múlt héten nyugati újságíróknak tartott sajtótájékoztatón Csubajsz nem volt hajlandó hivatalosan megnevezni, hogy ki csinálja ezt… A kampány arra a 450 000 dollárra összpontosít, melyet Csubajsz és négy kollégája előlegként kapott egy, a privatizációról szóló könyvre."

Kétségtelenül igaz, hogy a leleplező cikkek Csubajsz ellenfeleitől származnak. De nem ez a kérdés, hanem az, hogy igazak-e, vagy sem? A könyvelőleg ügyében elismerték, hogy igaz.

A sajtó szabadságát a különböző, egymással ellentétes nézőpontok médiában történő kifejtése szavatolja. Léteznek Csubajsszal szemben álló lapok, amelyek természetesen alig várják, hogy a fentiekhez hasonló leleplező cikkek jelenjenek meg, és vannak más lapok, amelyek Csubajsz támogatóinak számítanak, és ezért nem szentelnek ennek akkora figyelmet. De az angol nyelvű sajtó még a beismert tényeket is alulreprezentálta – ennek tárgyalása következik.

Az információk jelentőségükön aluli értékelése vagy elhallgatása a nyugati sajtóban – aminek következményeként a Csubajsz körüli leleplezések nagy meglepetést keltettek – egyik oka a politikai elfogultság. Az Economist november 22-i számában például elismerte, hogy: "kétségbeesett ragaszkodás a múlt heti összeomláshoz. Csubajsz nagyot botlott, elbukott a saját maga által gerjesztett botrányban." Mindemellett Csubajsz általános helyzetét tekintve a lap azt írta: "Csubajszot is megilleti az ártatlanság vélelme."

A fentiek ismeretében elmondhatjuk, hogy az orosz korrupciót érintő ténymegállapításokat egy jó ideig félre tették. Egy kiegyensúlyozott nyugati sajtó legalábbis felhívta volna ezekre a figyelmet – akkor nem lett volna az ezt követő leleplezéseknek ilyen sokkoló hatása. Ahogy Leonyid Bersidszkij, a Kapital című orosz nyelvű gazdasági hetilap szerkesztője november 27-én írta: "Oroszország legutóbbi korrupciós botrányában nem az a lényeg, hogy a piaci reformokat egy korrupt klikk hajtotta végre. Bármilyen furcsa is, a leglényegesebb az, hogy a botrány mocskos leleplezéseinek nyomán a Nyugat végre rájött, hogy miért döglődik az orosz gazdaság."

A "Nyugati sajtó: a tények mellőzése" alcímmel azt írta: "Miután kipattant a könyvre felvett előleg ügye, többen vádolták a nyugati sajtót azzal, hogy túlzott jóindulattal viseltetik Csubajsz és ‘fiatal reformerei’ iránt… vajon korábbi botlásai, amelyek közismertek voltak Oroszországban, miért nem jelentek meg szinte soha a nyugati sajtóban?"

Kétségtelen, hogy a korábbi botrányok jelentőségüket tekintve lényegesen kisebb súllyal szerepeltek, és volt néhány egészen sajátságos példa arra, hogy a tények meg sem jelentek. Csak ennek tudható be, hogy a korrupciós megállapítások meglepetésként érték a nyugatot, noha az orosz média már hosszú ideje folyamatosan foglalkozott az üggyel. Ráadásul míg bizonyos elhallgatások csupán politikai okokra vezethetők vissza, azt is figyelembe kell venni, hogy egyes esetek nem jártak-e közvetlen anyagi előnnyel.

Kitűnő példája annak, hogy bizonyos lapok a fontos eseményekről mennyire nem adtak hírt, az a szenzációs cikk a moszkvai angol nyelvű The Exile október 23-i számában, ami a Kok-féle privatizációs botrányról szól. Az újság határozott kommunista-ellenességéről ismert, legfontosabb témája mindenféle szenzációs ügy és a szex. Ezt a cikket azonban érdemes teljes terjedelmében ismertetni, tartalma önmagáért beszél. A cikkben említett Jordan a Renaissance Capital, egy befektetési cég elnöke, Borisz Jordan. Az említett cég éppen fúzióra készül az MFK-val – az Uneximbank-csoport egyik tagjával.

"Az Exile olvasói bizonyára emlékeznek, hogy Jordan üzleti partnere, az Uneximbank, kényes helyzetbe került, amikor kiderült, hogy nyilvánvalóan csúszópénzt juttattak a korábbi állami privatizációs miniszternek, Alfred Koknak könyvre szóló előleg címén. Az Exile e héten tudomására jutott információk szerint Jordan egy hozzátartozója alapította azt a svájci árnyékvállalatot, amelyen keresztül a könyvelőleget kifizették.

…Oroszország legsikeresebb üzletemberei azok, akiknek sikerült jó kapcsolatokat kiépíteniük a privatizáció lebonyolításában szerepet játszó kormányhivatalnokokkal. A legismertebb esetek az úgynevezett ‘hitelért tulajdont’ pályázatok voltak 1995-ben…

Az MFK-Renaissance kapcsolatba hozható azoknak az aukcióknak az egyik legnagyobb nyertesével, a befolyásos Uneximbankkal. Az elmúlt nyáron az Unexim újabb sikereket könyvelhetett el az állami tulajdon két nagyszabású (Szvjazinveszt és a Norilsz Nikkel II) aukcióján, ami az üzleti konkurrenciát, különösen Borisz Berezovszkijt és Vlagyimir Guszinszkijt a bank tisztességtelen versennyel való megvádolására késztette.

Az Unexim riválisait különösen az dühítette, hogy a bank 21,5%-os részesedést szerzett a Szvjazinvesztben, az üzlet létrehozásában Jordan segédkezett… Ezután az árverés után a vesztesek és nyertesek lejáratási kampányba kezdtek egymás ellen, amit az orosz közvélemény a ‘bankárok háborújának’ nevez…

A Kok elleni ügy egy 100 000 dolláros könyvelőleg körül zajlik, amit hivatalos jövedelembevallásában ez év nyarán nyújtott be. A Novaja Gazetában és Financial Timesban megjelent cikkek kiderítették, hogy a svájci Servina kiadóvállalatot, amely azt a bizonyos előleget folyósította, az Uneximbank zürichi fiókja utasította a könyv megjelentetésére… Az előleg már csak a hatalmas összeg miatt is gyanús – kevés szerző van a világon, aki ilyen összegek fölött rendelkezik -; ráadásul az a tény, hogy a könyv, amely még meg sem íródott, az első a Servina négyéves történetében…

E héten kiderült, hogy a Servinát jegyző, Szekretan Trojanosz nevű jogi cég elnöke Borisz Jordan egy hozzátartozója. Egy telefoninterjú során Tyihon Trojanosz megerősítette, hogy ő Jordan rokona, és ‘rendszeres kapcsolatban’ áll vele.

‘Az ő édesanyja az én unokatestvérem’ – mondta. ‘Jó családi kapcsolataink vannak.’

Trojanosz nem kommentálta a lehetséges érdekellentétet, ami Jordan szerepét illeti a telekommunikációs árajánlatban… Nem nyilatkozott a Servina és az Uneximbank kapcsolatáról.

A Renaissance Capital egy szóvivője a Jordan és a Servina között fennálló kapcsolatot véletlen egybeesésként aposztrofálta. ‘Trojanosz úrnak van egy nagy cége, és több orosz üzletfele. Nem ésszerűtlen a feltételezés, hogy neki és Jordan úrnak egymást keresztező érdekeik lehetnek, ez azonban puszta véletlen.’ A Renaissance szóvivője azonban nem tagadta a Jordant és Trojanoszt összefűző családi köteléket (‘Trojanosz úr egy unokatestvér, akit egyszer elmozdítottak …’)

Megfigyelők szerint ez a kapcsolat puszta létezése okán is etikai problémákat vet fel. A Kroll Associates, egy nemzetközi kereskedelmi nyomozócég egy munkatársa, Richard Prior az ügy vázlatának hallatán, a nevek ismerete nélkül azt mondta, hogy egy ilyen családi kapcsolat ‘etikai problémákat’ vetne fel. Mint mondta: ‘Ha egy ilyen családi kapcsolat kiderülne, az érdekellentétekhez vezetne…’

A Kok-ügyet vizsgáló moszkvai főügyészi hivatal munkatársa, Tatjana Maszlova nem nyilatkozott arról, hogy a kormánynak tudomása lenne a kapcsolatról."

A Moscow Times saját állítása szerint a vezető angol nyelvű üzleti lap Oroszországban. Elvárható lenne tehát, hogy az ügyről beszámol, ezt azonban nem tette meg. Az Exile így ír erről: "mi… kellemetlenül nyilvánvalóvá tesszük, hogy kik vagyunk és honnan jövünk." A Moscow Times más tészta: "Néha azonban bepillantást nyerhetünk abba, hogyan teszik a dolgukat, mint példának okáért a múlt héten. Miután az Exile leközölte leleplező cikkét Borisz Jordanról (a Boston Globe-bal egyidejűleg, mert az abban szereplő cikket az Exile szerkesztője, Matt Taibbi közösen írta David Filipovval, a Globe irodavezetőjével), a Moscow Times feltűnően hallgatott. Napok teltek el, majd egy hét, végül nyilvánvalóvá vált, hogy a Times hagyta elúszni a sztorit…

Amint ez kiderült, a Moszkovszkij Komszomolec, a Nyezaviszinaja Gazeta, az orosz NSN hírszolgálat, és a Radio Maximum is átvette a mi Jordan-sztorinkat, Amerikában élő hazánkfiáról…

Persze nem kötelező bárkiről bármit írni – ez a sajtószabadság. Ha a Moscow Times soha egyetlen sort nem ír Jordanról, nem aggályoskodnánk amiatt, hogy elszalasztják a sztorit. Csakhogy a Moscow Times ódákat zengett róla, ittléte teljes ideje alatt…

Amíg a Radio Maximum a mi Jordan-sztorinkat sugározta, a Moscow Times a tőzsdekrachról írt. Október 29-i címlapsztorija arról értekezett, hogy mi a szerelmi vallomás újságírói megfelelője."

Az Oroszországban felfedett dolgok kétszeresen is botrányosak.

Az első és legfontosabb a privatizációs folyamat mélységesen korrupt volta. A kuponos privatizáció, amit a vagyon lakosság közötti szétosztásaként vezettek be a köztudatba, a töbséget valójában megfosztotta bármiféle vagyontól. Ezzel párhuzamosan gigantikus összegek vándoroltak kis csoportok kezébe gyakorlatilag ellenszolgáltatás nélkül. Ezt a hírhedt "hitelért tulajdont" elképzelés, és az ezt követő privatizációk útján tehették meg. Mára bebizonyosodott, hogy ezeket vezető minisztereknek – köztük két egymást követő privatizációs miniszternek és az első miniszterelnök-helyettes Anatolij Csubajsznak – juttatott, könyvelőlegnek álcázott összegekkel érték el.

Másodszor: az ezen botrányokra vonatkozó bizonyítékok folyamatosan jelen voltak az orosz sajtóban, és felbukkantak különböző politikai beállítottságú vezető pozíciójú orosz személyiség kijelentéseiben. De a nyugati sajtóban mindennek nyoma sem volt – a vádemelések villámcsapásként érték a nyugati közvéleményt, amikor azok teljesen nyilvánvalóak voltak Oroszországban. Az orosz helyzetről szisztematikusan félrevezető képet tápláltak.

Az ilyesfajta botrányok ismerősek Nagy-Britanniában a Hamilton-ügyből és más ügyekből. Oroszországban azonban ezek a fejlemények a politikai rendszer központi figuráit és az orosz pénzügyi intézmények legnagyobbjait érintik. A szóban forgó összegek nem ezer fontok, hanem százezer dollárok a korrupció és milliárd dollárok a megvalósult üzletek kapcsán. Az érintettek egy része még mindig hivatalban van, és ugyanazok az intézmények működnek.

A korrupcióval csak Oroszország birkózhat meg. A nemzetközi médiának viszont kötelessége, hogy feltárja a valós helyzetet, hogy ismertesse az Oroszországban megjelenő anyagokat, amint azok megjelennek, és ne okozzon meglepetést az olvasóknak a bekövetkező fejlemények során.

(Fordította: Kővári Gábor)

Magyarországon is ismert az amerikai politológus elmélete arról, hogy korunkban a macdonaldizálódás és a dzsihád kultúrája áll szemben egymással. Ezúttal a McDonald-társadalom antidemokratikus vonásairól értekezik. A McVilág tulajdonképpen maga Amerika. Az álmodott jövőben pedig az informatikai technológiák, a kereskedelmi kapcsolatok és a szórakoztató ipar által tökéletes hálózatba kapcsolt országok egyetlen hatalmas szórakoztató parkot alkotnak.

Az egész világot behálózó amerikai hamburger-kultúra inkább közömbös, semmint ellenséges a demokráciával szemben. Közösségek és polgárok – tehát potenciálisan rossz vásárlók – nélküli új társadalmat kíván teremteni, egy új emberi fajta, a fogyasztó civilizációját. Ez az új, globális kultúra nemcsak az őt reakciós szemszögből elemzőket golyózza ki a mezőnyből, de saját vetélytársait is, akiknek pedig egy nemzetközi civil társadalom az álmuk, amelyet a legkülönfélébb kultúrák szabad polgárai alkotnának.

A gyarmatok és a helyi kultúrák, akárcsak a gyarmatosítók meg a világpiac együttműködést hazudnak egymásnak. Az előbbi azért, mert a minimumra szeretné csökkenteni alávetettsége mértékét, az utóbbi pedig hegemóniáját stabilizálandó. Ám ezzel az együttműködéssel is az a helyzet, mint az óriáskígyóval, amelyik nyulat evett: a valódi hatalom kizárólag az egyik oldalon összpontosul. A McVilág-óriáskígyó is pár másodpercre még magára ölti az elnyelt kultúrák színeit. A Los Angeles-i barriókban latin meg reggae elemekkel tarkított popzene szól; Párizsban francia sört isznak a Big Mac-hez; Kelet-Európában a hamburgert bolgár marhahúsból készítik; EuroDisneylandben meg franciául beszélő Mickey egérrel találkozhatunk. A MusicTv (MTV), a McDonald’s és Disneyland – végeredményben trójai falovak, a más nemzetek kultúrájába beszivárgó amerikai kultúra ikonjai.

A McVilág tulajdonképpen maga Amerika. Egy integrációt és uniformizációt hozó, gazdasági, technológiai és ökológiai erőktől alakított jövőt álmodó Amerika. Ebben a jövőben az informatikai technológiák, a kereskedelmi kapcsolatok és a szórakoztatóipar által tökéletes hálózatba kapcsolt országok egyetlen hatalmas szórakoztató parkot alkotnak. A hamburger-kultúra még azokon a területeken is hatékonyabbnak bizonyul, ahol a vallás és a vérségi kapcsolatok (törzsi összetartás) ereje gátolja kibontakozását. Az iráni fundamentalisták egyik fülükkel talán még mollahuk szent háborúra hívó szavaira ügyelnek, a másikkal azonban Rupert Murdoch csatornáját, a Star Televisiont figyelik, amelyiken már sokadszor megy a Dinasztia.

Európában, Ázsiában és Amerikában a piac hatására már erősen erodálódott a nemzeti önrendelkezés; új kultúra született: a nemzetközi bankok, kereskedelmi szervezetek, transznacionális érdekszövetségek (pl. OPEP), a világméretű médiabirodalmak (pl. CNN, BBC), és multinacionális cégek kultúrája. Új urak egy új világban, melyben a nemzetállamok többé már nem képesek szabályozni saját gazdaságukat, s még kevésbé képesek irányítani a nemzetközi piacok tőkeáramlását.

Jóllehet sem közös érdekeket, sem egységes törvénykezést nem szolgál, a piac mégis egységes fizetőezközt és közös nyelvet követel. A dollárt és az angolt. Sőt, mindenhol egyforma viselkedési formákat ültet el, egy egyszerre urbánus és kozmopolita életvitel sablonjait. A segédpilóta és az informatikus, a filmrendező és a bankár, a színházi híresség és a filmcsillag, a környezetvédelmi szakember meg az olajmágnás, a demográfus, a könyvelő, az ügyvéd és a sportoló mind-mind egy új emberfajtát képviselnek. Számukra vallás, kultúra, etnikai hovatartozás csak mellékes momentumok. Identitásukat mindenekelőtt foglalkozásuk határozza meg.

De az új világkultúra hozadékai nemcsak anyagi formák, meg különféle áruk széles skálája, hanem az ikonok vagy az esztétikai rendszer is ide tartoznak. Ez egy külsőségekre redukált kultúra; itt a ruha teszi az embert, s a külső bizonyos ideológiát közvetít. Üzletházak, magántulajdonba vett közterületek és kertvárosi villanegyedek lettek az elüzletiesedett civilizáció új templomai. Egy-egy új termék nem is annyira áru, hanem inkább ikon, egy egységes érzésvilág megteremtésének eszköze. S ezt a közös planetáris tudatot logók, sztárok, slágerek és márkanevek közvetítik. Az erőviszonyok lassan befolyásként kezdenek működni; az ideológia fokozatosan bitekben és videoklipekben megnyilvánuló hangzó anyaggá, videológiává alakul.

A videológia a hagyományos politikai ideológiánál zavarosabb, ezért lényegesen hatékonyabban képes értéket fecskendezni az arra ácsingózó világpiacba. Ezeket az értékeket nem kormányzati kényszer vagy egy autoriter oktatási rendszer diktálja, hanem álkultúrtermékek pumpálják őket a köztudatba. A filmekből vagy reklámokból pedig materiális javak, a divat és a szórakozás kiegészítői származnak. Az Oroszlánkirály, a Jurassic Park vagy a Titanic nem egyszerűen filmek, hanem valódi keresletgenerátorok: élelmiszert, zenét, ruhát és játékokat adnak el.

Amerika világméretűre duzzadt hamburger-kultúrája szinte feltartóztathatatlan. Japánban például a hamburger és a sültkrumpli tulajdonképpen kiszorította a sushit meg a tésztaféléket; a fiatalok, csak mert az olyan "cool", angol kifejezésekkel vagdalkoznak, pedig alig értik őket. Franciaországban, ahol nem egészen tíz éve a puristák még ádáz harcot vívtak az angol eredetű kifejezések térhódítása ellen, az egészséges gazdasági fejlődést mára már a párizsi Disneyland sikerén mérik. Az, hogy Halloween hirtelen francia ünnep lett – élénkítendő a Karácsony előtti holtszezont -, nem több mint ennek az amerikanizálódási folyamatnak egyik lehangoló illusztrációja.

De van itt más is, nem csak az uniformizálódás. A törzsi villongások, a terrorizmus, a vallási szélsőségek, a szélsőjobbos fanatizmus és a polgárháborúk megingathatatlan valóságával szemben csúfos vereséget szenvedtek a Fukiyama-szósszal nyakon öntött, vége-a-történelemnek próféciák. Ám a mikro-konfliktusok állandósulásával, a McVilág piacok hatására létrejövő homogenizálódás feltételezhetően a kereskedelmet és a fogyasztást stimuláló makro-békét teremt. Ezzel végleg az információt, a kommunikációt és a szórakoztatást uralók kezébe adja a kultúra feletti, az emberi sors feletti hatalmat. Ez azt is jelenti, hogy Paul Kennedy félelmei teljességgel megalapozatlanok. ő ugyanis attól tartott, hogy a hagyományos, anyagi javakra alapozott gazdaság összeomlásával Amerika csillaga is lehanyatlik. Ennél különben már az a variáció is valószínűbbnek tűnik, mely az információtechnikai hatalmára, s nem a hazai össztermékre, vagy ipari termelékenységére támaszkodó új nagyhatalom kialakulását tételezi.

Létezik-e a kereskedelemnél eredendően globalizálóbb hatású folyamat; a nemzeti sorssal szemben a kapitalizmusnál közönbösebb ideológia; a piacnál nagyralátóbb vállalkozás? Az óriáscégek több szempontból is sokszor fontosabb szerepet játszanak a nemzetközi ügyek intézésében, mint az egyes nemzetek vagy nemzetiségek. Multinacionálisként emlegetjük ezeket a vállalatokat, holott helyesebb volna "posztnacionálist" vagy "antinacionálist" mondanunk. Hiszen elutasítják a határoknak vagy a provincializmusnak még a gondoltát is. Egyáltalán bárminek, ami akár idő, akár tér tekintetében gátat szabna működésüknek. "A Reebok világában nincsenek határok" – hirdeti a sportcipő-gyártó cég szlogenje.

Az USA-ban egy protekcionalizmust támogató, népszerű matricán a következő mondatot olvashatjuk: "Az igazi amerikai amerikait vesz." S nagyon sokan úgy vélik, hogy az észak-amerikai szabadkereskedelmi megállapodás (NAFTA) sérti az amerikai munkások érdekeit. Na de melyik autó a legamerikaibb? Talán a Chevy, amit más országokból importált alkatrészekből szerelnek össze Mexikóban, hogy aztán onnan exportálják az Államokba, ahol a fogyasztók azt hihetik, valóban amerikai kocsit vesznek? Vagy esetleg a Ford, ami Németországban török munkaerővel készül, és Nigériába exportálják? A világpiacon már sem a tőke, sem a munkaerő, sem pedig a nyersanyag nem meghatározó tényező. A tálalás a döntő. Az, hogy az információ, a kommunikáció és az adminisztráció – az új gazdaság valódi irányadói – miként manipulálják ezt a három elemet.

Ezek az inkább virtuális, mint kézzelfogható gazdasági irányítók ellenszegülnek a "minimális állami beavatkozás" ideológiájától kikezdett kormányzati kontroll-szervek területi és fizikai rendszerezésének. Sok elemző már teljesen magától értetődőnek kezeli a virtuális vállalat koncepcióját, ami néhány évvel ezelőtt, mikor Robert Kuttner útjára indította, még kivételesnek számított. Kuttner találmánya egy olyan vállalat, mely nem egy kötött telephelyen, állandó csapattal működő konkrét entitás, hanem számítógépen, telefonon és faxon bonyolított időleges kapcsolatok állandó mozgásban lévő halmaza.

Az előbbi definíciót alapul véve: hogyan is lehetne összeegyeztetni a globalizációt a nemzeti, demokratikus önrendelkezés hagyományos koncepciójával? Egy bizonyos, a piac diktálta új kényszerek láthatatlanok, sőt, a választási és fogyasztói szabadság tetszetős retorikájától kísérve még kívánatosak is. "Mi megadjuk önnek a szabadságot – hirdeti egy sültkrumpligyártó cég reklámja az USA-beli Midwestben -, mert nálunk Ön választhatja a szószt!" Szabadságunk egyre inkább ilyen formát ölt: eldönthetjük, hogy milyen szósszal kérjük az egyetlen létező fogást.

A 60-as években Herbert Marcuse megjósolta a személyiség redukálódását: elég némi konformizmus, terror helyett technológiai uralom, s a civilizáció máris kizárólag "egydimenziós embereket" termel. Ám akkoriban a marcusei dialektikának egy másik oldala – a tiltakozás lehetősége (capacité de contestation) – került előtérbe, s előbbi próféciája túlzónak tűnt. S még ha érzékelte is az ipari kultúra egységesítő, sőt totalitárius irányzatainak erősödését, bízott abban, hogy majd lazul a szorítás.

Marcuse félelmei ma megint aktuálisak, hiszen a piac rendkívül ügyesen olvasztja magába a különbségeket és a tiltakozásokat, és keni el, információ és tálalása közti csúsztatásokkal, az ideológiai ellentéteket. A világméretűvé duzzadt fogyasztási láz olyan társadalommal fenyeget, melyben a vásárlás lenne az egyetlen emberi aktivitás, s következésképpen az embei lényeg meghatározója. Az üzletházak szerkezetében, ahol a közös tereket kiszorítják a kereskedelem ösztönzésére kialakított irodák, az egyén egydimenziójúsága kitapintható, térbeli formát nyer. Ezek a centerek Privatópia megtestesítői. A közönséges, soknemzetiségű és veszélyes tömegek számára elérhetetlen városé, a nyugalom és a biztonság szigorúan őrzött univerzumáé.

A piac tömjénezői rendszerint úgy tekintik ezt a kritikát, mint ráadást Herbert Marcusénak, az ő szemükben egyébként lila gőzös próféciáira. Sokan támogatják azt az elképzelést, mely szerint a fogyasztói társadalom, még ha ízlésromboló is, a választási lehetőségek megsokszorozásával megteremti a fogyasztói demokráciát. Ám a piac világában köttetett kapcsolatok nem helyettesíthetik a társadalmiakat. Nem magával a kapitalizmussal van probléma, hanem azzal az elképzeléssel, hogy a kapitalizmus önmagában is választ adhat minden emberi szükségletre, s megoldást kínálhat az összes problémára. S ugyanúgy, mint régen, amikor bizonyos haladó gondolkodók azt hitték, hogy egy paternalista kormányzat minden gondot képes lenne megoldani, most az anti-etatista konzervatívok erősen kételkednek nem csak abban, hogy az állam bármit is megoldana, de abban is, hogy a piac sikert arathat ott, ahol az állam előzőleg megbukott.

Végzetesen összemosódott két állítás: az a józan és szélesen megalapozott tétel, mely szerint a gazdasági termelékenységnek és a tőkefelhalmozódásnak nincs jobb eszköze, mint az óvatosan szabályozott piac, keveredik azzal a zavaros kijelentéssel, hogy csak egy teljesen szabályozatlan piac képes kitermelni és szétosztani mindazt, amihez ragaszkodunk. A tartós fogyasztási cikkektől kezdve a szellemi értékekig, a tőkeújratermeléstől a társadalmi igazságosságig, a jelenlegi rentabilitástól a jövő századoknak megőrzött környezetig, Disneylandtől a magas kultúráig, a személyes boldogulástól a közjóig. Ez az elképzelés egyeseket arra indít, hogy olyan tisztán közhasznú egységeket, mint az oktatás, a kultúra, a teljes foglalkoztatottság, a társadalombiztosítás vagy a természetes élőhelyek védelme, a magánszektorba utaljanak.

Szabadságjogainkat és a közjót valójában csak az oly sokszor kikezdett állam garantálhatja. S ha felszámolják is az államot, azt nem a függetlenség érdekében teszik, hanem, hogy a világcégek és a fogyasztói materializmus jármába kényszerítsék a polgárt. Ezt az evidenciát olyan amerikai konzervatívok is elfogadják, mint M. William Benett vagy Patrick Buchanan. A piac nem arra van, hogy véghezvigye, ami a demokratikus közösségek feladata lenne. Ám lehetővé teszi számunkra, hogy mint fogyasztók megmondjuk a gyártóknak, hogy mit is akarunk. Vagy sokkal inkább a gyártóknak ad lehetőséget arra, hogy reklámokon keresztül és a kulturális befolyás útján megmondják nekünk, hogy mi mit szeretnénk. Mindenképpen gátolják a polgári eszmecserét, megakadályozák, hogy megvitassuk a fogyasztóként hozott személyes döntéseink társadalmi következményeit. Mint fogyasztó akarhat az ember egy 220 km/h végsebességű autót, de polgárként biztos, hogy a sebességkorlátozás mellett teszi le a voksát, ami egyfelől üzemanyagot takarít meg, másfelől garantálja a közúti biztonságot.

Egy piac mindig inkább egyezményes, mint közösségi. Az egyén egóját mindenben kiszolgálja, ám az általános jólét iránti vágyakat már nem elégíti ki. Tartós fogyasztási cikkeket és tűnékeny álmokat kínál, s nem teremt közösségi összetartást, öntudatot. Ezért szerveződnek olyan identitásformáló, nem demokratikus közösségek, mint a klánok és szövetségek. Ha nem tudunk a demokratikus közössségek számára lehetőséget biztosítani arra, hogy összetartozási igényüket kifejezésre juttassák, az így keletkező vákuumot a szabadság és az egyenlőség rovására a nem demokratikus közösségek fogják kitölteni. A lakószövetségek helyét gengszterek veszik át, az önkéntes csoportosulásokét pedig maffiák.

Azoknak, akiknek megvannak a megfelelő eszközeik, a piac biztosítja a kívánt javakat, de a vágyott életformát már nem. Néhányaknak gazdagság jut, a legtöbbeknek kilátástalanság; méltóság pedig senkinek. Az a közel huszonhatezer nemzetközi és nem állami szervezet egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy felvehesse a harcot a McVilág ötszáz legnagyobb multinacionális cégével szemben. Az ötszázas listát egyébként az amerikai Fortune magazin közölte. Ugyan mit ér a Pentagon Disneylandhez képest? A Pentagon egyetlen amerikai katona életét sem merné kockára tenni, míg a Disney cég üzleti bátorsága nem ismer határokat: Floridában, Celebration-ben egy villaparkot hozott létre; New Yorkban megszerezte és rendbehozatta a Times Square-t, valamint kísérletet tett a Függetlenségi Háború eredeti hadszíntereinek rekonstruálására, mondván, "azok a területek úgyis kihasználatlanok".

Vajon eredményesebben gondoskodik a United States Information Agency (USIA) az USA dicsőségéről, mint Hollywood? S mennyit nyom a latban az ázsiai válsággal küszködő ENSZ, vagy akár a Nemzetközi Valutaalap (IMF) a tőzsde 1500 milliárd dolláros napi forgalmával szemben?

A demokratikus közösségek igényeit kielégíteni képtelen piac a túléléshez elengedhetetlen önszabályozásra sem képes többé. Képtelen kitermelni a monopólium-vírus és a saját természetében rejlő végletes mohóság elleni védekezéshez szükséges antitesteket. A piac saját természetének kiszolgáltatva annyira "legyengül", hogy végül nem csak az árutermelőktől, de a fogyasztóitól is megszabadul; pedig a kettő – amint azt Henry Ford felfedezte – tulajdonképpen egyet jelent. Ez tehát a McVilág-paradoxon: lerombolja a fogyasztók anyagi bázisát, amire pedig szüksége van ahhoz, hogy termékeit versenyképes áron adhassa el; túltermelést és alacsony munkahelykínálatot produkál, nem vévén észre, hogy ezek szorosan összefüggenek.

A privatizációval foglalkozó ügyvédek váltig állítják, hogy a piac, lényegéből adódóan, demokratikus. Ismét összetévesztik a fogyasztóként hozott személyes döntéseket az állampolgárként hozottakkal. A 27 féle aszpirin közti választás nem hasonlítható össze egy általános társadalombiztosítási rendszer megszavazásával. Viszont a fogyasztói autonómia rendszeres hangoztatása kedvez a termelőknek, igen népszerű diskurzusra ad lehetőséget: Nem tetszik az egyhangú hamburgerkultúra? Ne a termelőket hibáztassa, hanem a fogyasztókat!

Mintha az a 200 milliárd dollár, amit az USA-ban évente reklámra költenek, csak dekorációra menne el! Mintha a fogyasztói igények a semmiből születnének! Mintha azokat a szükségleteket és vágyakat, amelyekből a piac táplálkozik, nem maga a piac alakítaná és generálná! Mintha nem a New Yorker-ben nemrégiben közölt esszé után "vásárlás- tudományként" emlegetett tevékenység lenne a fogyasztói ipar tanácsadóinak egyik legjövedelmezőbb profilja! Azt tanítják a kiskereskedőknek, hogy miként lehet ügyesen elhelyezni az árut, és üzletükben vásárlásra ösztönző légkört teremteni.

A hagyományos piacok telítődése és az árutúltermelés folytán a kapitalizmus már nem engedheti meg magának, hogy kizárólag valós fogyasztói igényekre termeljen. Az igényeket mesterségesen, ösztönzéssel, tálalással, reklámmal vagy kulturális befolyásolással gerjesztik, hogy felszívják az árukínálatot. Míg a hagyományos gazdaság a testet célozta meg, addig a virtuális szolgáltatások új gazdasága az elmét és a lelket veszi célba. "Nem akarom, hogy a vevőknek az a benyomásuk legyen, hogy egy ruhaüzletben kóvályognak – magyarázza Dona Karen divattervező -; azt szeretném, hogy úgy érezzék, mintha egy teljesen új közegben mozognának, mintha kivonnám őket a mindennapi létükből, hogy eddig teljesen ismeretlen élményekkel találkozanak, melyeknek semmi közük az öltözködéshez, de saját egyéni identitásukat juttatja kifejezésre."

Az amerikai termékek világméretű keresletéhez az igényeket is hasonló mértékben kell gerjeszteni. A nagynevű cégek – Coca-Cola, Marlboro, Nike, Hershey, Levi’s, Pepsi, Wrigley vagy McDonald’s – mikor amerikai termékeket adnak el, magát Amerikát adják el. Eladják kultúráját, annyiszor hangoztatott gazdagságát, képzeletvilágát, sőt, még a lelkét is. A marketing árucikkeket és szimbólumokat egyaránt érint; nem termékeket kíván eladni, hanem életstílusokat és sablonokat. A vagyonos városi, a kemény cow-boy, a hollywoodi csillag életét, vagy a végtelen Édenkert, a szociális érzékenység, a "political correct", a meghódított üzleti világ sablonjait kínálja. Ez utóbbiba nem egyszer belevegyülnek – groteszk módon – a fekete gettók életképei. Ám az itt megjelenített feketék amolyan nemtörődöm repper-félék, vagy a Michel Jordan típusból valók, de semmiképpen sem a szociális segélyből élő börtöntöltelék fajta.

A Coca-Colának nem sok esélye van a teaivó nemzeteknél: Ázsiában az atlantai vállalat hadat üzent a bennszülött teakultúrának. A mediterrán országokban megszokott kényelmes, otthon elköltött ebéd nagyban gátolja a gyorséttermek térhódítását. Ám azok a láncolatok, melyek itt gyökeret eresztettek, csakúgy, mint a hollywoodi akciófilmek, alapjaiban rengetik meg a családi értékeket. A hamburger-kultúrákban a munka az első, az emberi kapcsolatok csak aztán következnek, a gyors átlép a lassún, és az egyszerű győz az összetett felett.

De hasonlóképp fékezi a hatékony tömegközlekedés az autópiacot, s következésképpen jelentős károkat okoz az acéliparnak, továbbá a cement-, a gumi-, és a petróleumgyártásnak. A hagyományos mezőgazdasági életmód (hajnali kelés, munka a mezőn reggeltől estig, lefekvés szürkületkor) nehezen egyeztethető össze a tv-nézési szokásokkal. Azok, akik nem nézik a tv sportközvetítéseit, nemigen vesznek edzőcipőt. A mértékletesség morális logikája, ami keresztények, hithű muzulmánok és laikus aszkéták számára egyaránt kedves, ütközik a piac fogyasztói logikájával. A cigarettagyártók pedig kénytelenek célba venni a fiatalokat, mert termékeik folyamatosan megtizedelik a régebbi fogyasztókat.

A technikai kütyük, melyek azt ígérik, hogy "kiszabadítanak" minket az irodából, valójában egy folyamatosan duzzadó munkaburokba zárnak. Az autonómia címén a faxok, a mobilok és a különféle modemek kezünk-lábunk megkötözve kiszolgáltatnak minket a "bárhol, bármikor végezhető" munka elektronikus csápjainak. A sétálómagnó munkahelyi vagy szabadidős zenehallgatásra való; azután arra ösztönöz, hogy rendszeres, a nap 24 óráját kitöltő kazettákat vegyünk. A dzsoggingolás is egy sor új termék – sportkazetták, sportcipő – megvásárlására késztet. De fordítva is igaz, a sportcipők rengeteg kazettát és walkmant adnak el.

A piaci öntörvényűség McVilág-i univerzumában a nagyvállalatok vezetői nem ítéltettek talán eleve a felelőtlen polgár szerepére? S az eddig részidős polgárnak végképp teljes fogyasztói munkakört kell vállalnia ahhoz, hogy minden eladható legyen? A régi belvárosok és üzleti negyedek, ahol még sokfajta tevékenységet folytattak, most kihaltak, a tömbszerű, csak az eladásra koncentráló üzletkomplexumok viszont dugig vannak. Ezek a centerek és plázák pedig mindent elkövetnek, hogy saját profitéhségükhöz mért új emberfajtát kreáljanak.

A McVilág egyre szélesedő univerzumának fővárosai és szórakoztató centrumai az üzletközpontok. Nem találunk bennük sem színházat, sem gyermekellátót, sem egy nyugodt helyet, ahol megszólíthatnánk a járókelőket, sem vallási kegyhelyet, sem egy polgármesteri hivatalt, mezőgazdasági szövetkezetet, vagy iskolát… Nincs ott más, csak üzletek hosszú sora, s mindegyik arra tör, hogy megfosszon minket identitásunktól, hogy semmi ne maradjon belőlünk, csak a fogyasztó; azt követelik, hogy mondjunk le polgári mivoltunktól, hogy minél jobban kiélvezhessük a vásárolgatás magányos örömeit.

Létezik egy tévhit, még a fogyasztói autonómiát érintőnél is régibb és szilárdabb, mely szerint a piac demokratikus, és még maguknál a fogyasztóknál is szabadabb. Pedig a nagyából lojális kapitalista konkurrencia is csak a keynesi politikát folytató demokratikus kormányzatok őrködésével tudott kibontakozni. Az önmagának kiszolgáltatott piac képtelen hasonló eredményt elérni. Ami annyit tesz, hogy a konkurens piacok életképessége még sosem volt annyira veszélyeztetett, mint a dereguláció és az állami kivonulás jelenlegi szakaszában. S főként, mivel információ, szórakoztatás és telekommunikáció azonos gazdasági szektorban összpontosul. Az "információs szórakoztatás eme tv-szektorában" fúzió és monopólium szinte már kötelező.

A Walt Disney, miután megszelidítette az Oroszlánkirályt és birodalmához csatolta a Times Square-t, 19 milliárd dollárért visszavásárolta a Capital Cities/ABC-t, valamint megvette az Anheim Angeles base-ball-csapatát. Murdoch Ruppert és cége, a New Corporation, a Los Angeles Dodgers-t vásárolta meg, mintegy a tv-csatornát élénkítendő, továbbá megvette a Fox Televisiont is, hogy versenyben maradhasson az Atlanta Brave-es Ted Turnerrel (a Time Warner alelnöke) meg a Florida Marlins-os Wayne Huizingával (Block-Buster Video) szemben. De mire jó egy kommunikációs rendszer, vagy egy kábelcsatorna, ha az embernek nincs mit sugároznia?

"Szinergiaként" [energiaközpontosulás] emlegetik ennek a feltartóztathatatlan, vertikális integrációnak a rendezőelvét. "Monopólium", egy kis eufemizmussal. A McVilág-univerzum legtöbb konglomerátumnak mintájára a Disneynek sem csak stúdiói, szórakoztató parkjai meg sportcsapatai vannak, de tulajdonát képezi több kiadó, tv-csatorna, újság, sőt, új városok is… Egy vállalati vezető teljesen elámult a Disney üzleti stratégiáján, mert a cég az ABC visszavásárlásával már nem világ-, de univerzális méreteket öltött. Ugyanezt a stratégiát követi a Paramount is, amelynek pont azelőtt sikerült megszereznie a Simon and Schustert, a Madison Square Garden, a Knicks kosárlabdacsapat és a Rangers hokicsapat tulajdonosát, mielőtt őt magát is fölvásárolta a Viacom. A nagy halat megeszi a még nagyobb.

Egy hardvergyártónak érdemes szert tennie egy operációs rendszereket gyártó cégre. Akinek tv-állomásai vannak, az vegyen sugárzási jogot; Ted Turner is ezt tette, mikor megvette és kicsit kipofozta az MGM filmrepertoárját. De ugyanígy járt el Bill Gates is, a Microsoft tulajdonosa: megvette a múzeumoktól a gyűjtemények terjesztésének a jogát, ezek így elérhetők lesznek a Microsoft CD-ROM-jain.

Bill Gates, hogy a konkurens Networköt kiüsse a nyeregből, minden egyes Windows operációs rendszerrel felszerelt számítógépre, valamint a hálóra ingyen feltette saját navigátorát, az Explorert. Akciója olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy még az igazságügyi hivatalt is felrázta szendergéséből, aki aztán kénytelen volt trösztellenes eljárást indítani. A Ruppert Murdoch féle New Corporation saját kiadóját (Harper Collins) használta fel arra, hogy fennhatóságát Kínára is kiterjessze. A Cristopher Pattennel, Hongkong ex-kormányzójával kötött megállapodást végül semmisnek nyilvánították, azzal az indoklással, hogy a szerződés Kínára nézve túlságosan diszkriminatív. A McVilág-univerzumban az értékek és a választási szabadság pluralizmusának eszméjét rendre legyőzi a praktikum.

Volt idő, mikor állam és piac pólusai között még létezett egy középső, de mindenképpen létfontosságú út. Kezdetben a civil társadalom volt az amerikai polgári céltudatosság és a demokratikus erők bázisa. Sok jelentős vívmánya közül az egyik az volt, hogy megosztotta az állammal a köz dolgai iránti felelősséget, valamint hogy közösen ügyeltek az általános érdekek, illetve a közjó tiszteletben tartására. A civil társadalom közvetítő szerepet tölthetne be állam és magánszektor között. Összekapcsolhatná egy magába zárkózó törzs féltékenyen őrzött, s a magára hagyott fogyasztó egyre elmosódottabb identitását. Híd lehetne a dzsihád és a hamburger-kultúra között. Mivel állam és piac között nem létezhet középút, fogyasztóként még talán elvegetálunk valameddig, de az állampolgárnak nincs esélye a túlélésre.

(Fordította: Mihályi Patricia)

Eörsi László ugyanezen címmel nemrégiben megjelent történettudományi munkája elfogultság és sztereotípiák nélkül elemzi 1956 őszének forradalmi eseményeit-a főváros kilencedik kerületében, amely heves csatározások színhelye volt akkoriban is.

Az 1956-os tematika az új rendszer legitimációs ideológiájának alapvető kérdésköre. Az 1990-es parlament első számú törvénye ki is mondta ezt a legitimációs szükségletet, amikor törvényt hozott arról, hogy 1956 többé nem "ellenforradalom", hanem "forradalom és szabadságharc".¹ Történészek serege kezdett foglalkozni a korábban elhallgatott és meghamisított történelem újrakutatásával és újraértelmezésével. Hamarosan egész intézetet szerveztek a témakör kutatására, majd 1998-ban, a Politikatörténeti Intézettel egyetemben az állami költségvetés csaknem megvonta az összes támogatást az 1956-os Intézettől is.² Itt most fordulat lesz e témakör kutatásában, pontosabban nem is a kutatásában, hiszen egy új intézet szakmai hátterét egyelőre még csak körvonalazni sem lehet, hanem nyilván új interpretációk születésére kell majd számítanunk, amelyek a soros-aktuális ünnepek kiszolgálását segítik elő. (Egy kollégám úgy fogalmazott, hogy a történetírás jelentékeny mértékben többé nem a politika szolgálólánya, hanem prostituáltja.) Amíg az új művek megjelennek, addig egy új "56-os" könyvre szeretném a figyelmet felhívni: Eörsi László: Ferencváros, 1956. A terület fegyveres csoportjai (Budapest, 1956-os Intézet, 1997.).

Azt eddig is tudtuk más, szaktörténeti vagy a labdarúgással foglalkozó publikációkból, hogy a Ferencvárosban, amely a szovjet csapatok budapesti bevonulásának útvonalába esett, különböző okokból erős volt a "nemzeti elkötelezettség", "nemzeti indulat" hagyománya. Emellett Eörsi joggal emelte ki a lokálpatriotizmus és a kisközösségek szerepét a városrész mindennapi életében. A legerősebb összetartás a legszegényebb területeken (Illatos út, Vágóhíd, Mária-Valéria-telep), és a Középső-Belső-Ferencvárosban (Üllői út-Ráday utca-Mester utca, Tűzoltó utca, Ferenc körút) volt, amely egy sűrűbben lakott, városias település volt már a háború előtt is. S a kerület a maga kispolgári jellegével a két világháború között erős ipari, nagyipari karaktert is öltött. Ez a háttér alkalmas volt arra, hogy lakossága a nemzeti és lokálpatrióta identitás alapján szembeszálljon a megszálló szovjet csapatokkal. Hozzá kell azonban tennünk mindehhez még valami mást is: nem a magyar munkásság egésze tekintette a szovjet csapatokat megszállóknak, vagy ha sokan annak tekintették is, erősebb volt annak érzése, hogy ugyanezek a csapatok szabadították fel Magyarországot a náci Németország alól, aminek pozitív értéke a rákosista elnyomás ellenére sem halványult el. Ez a körülmény is magyarázza, hogy a fegyveres ellenállás ferencvárosi gócában néhány száz, többnyire munkásember vett rész, akiknek többsége még fiatal éveiben járt, sok volt közöttük az ipari tanuló. Ahogyan Eörsi írja: "sokféle indítékból" fogtak fegyvert, amiben "szerepet játszhatott a hazafiság éppúgy, mint a kalandvágy, az egzisztenciális elkeseredettség vagy a szovjet partizánfilmekből ellesett harci romantika". A résztvevők politikai iskolázatlansága, az egész harc spontaneitása és mindenfajta politikai ésszerűség, kompromisszum félredobása önmagában is jelezte a fegyveres ellenállás korlátait.

A ferencvárosi és józsefvárosi komponenshez, mint történeti háttérhez mindenképpen hozzá kell kevernünk még egy színt, amelyről Eörsi nem tesz említést: a nyilas párt erős gyökereire gondolunk ezekben a kerületekben. Az 1939-es választásokon minden negyedik budapesti a nyilas pártra szavazott, de a VIII. és IX. kerületben ez az arány még rosszabb volt. Ez a "tradíció" a helyi lakosság jelentős csoportjának részéről az új rendszerrel és magával a rákosista rezsimmel szemben is erősebb ellenállást inspirálhatott, nem pedig baloldali szimpátiákat.

Eörsi könyve az első sortól az utolsóig következetesen a legnagyobb fokú tárgyszerűségre törekszik, még ott sem megy át ideológiai célzatú fejtegetésekbe, ahol erre a téma igazán erősen csábít. Ez a dicséretes hozzállás nem párosul semmiféle sanda sugalmazással, a szerző egyértelműen a munkástanácsok szocialista célkitűzéseinek nézőpontjával vizsgálja és értékeli az eseményeket, nézőpontját nem kényszeríti rá az olvasóra, pusztán jelzi a maga értékrendjét.

Azok, akik – az 1-es számú törvénnyel szemben állva – 1956-ot ma sem hajlandók forradalomként értékelni, akceptálhatják a mű hatalmas tényanyagát, amelyek pro és kontra tartalmaznak tényeket a végső értékelés szempontjából. A magam részéről mindenekelőtt azt bocsátom előre, hogy Eörsi könyve szaktudományos eszközökkel (ne feledjük, jelentős forráskritikai és forráselemző muka áll a könyv mögött, amit egy szakmai folyóirat nyilván nagyobb terjedelemben méltányolna) ad acta teszi a mai jobboldali rezsim ideológiai purifikátorainak hamisságait. Mindenekelőtt azt bizonyítja, hogy a ferencvárosi felkelők között, főképpen a parancsnokok között, s nemcsak a Tűzoltói utcaiak (Angyal István-, Szirmai Ottó-csoport) esetében, erős volt a baloldali, szocialista elkötelezettségű beállítódás, ami a harci morál lényeges komponense volt. Ez az ideológiai magatartás bukkant fel például az Iván Kovács és a Pongrácz Gergely közötti konfliktusban, a baloldaliaknak a köztársasági téri véregzéshez való elítélő viszonyában vagy éppenséggel az Angyal István és Dudás József Blaha Lujza téri konfliktusában. Például Angyal követelését, hogy a corvin köziek küldjék el a 17 évesnél fiatalabbakat és a horthysta tiszteket, Pongráczék elutasították. Angyal Dudásékat nemcsak ellenforradalmároknak tartotta, hanem egyenesen banditáknak, akik lejáratják a felkelőket. (98-99.) A felkelők közötti eltérő tradíció, gondolkodás, politikai reflexek és erkölcsi magatartásformák bemutatása során írja Eörsi László (112.), hogy Angyal, Csongovai, Szirmai véleménye szerint (tegyük hozzá, akárcsak a központi pártemberek pártálláspontja szerint, akik, Kádárral az élen, legalábbis november 1-ig forradalomról beszéltek) "a forradalomban ellenforradalmi jelenségek is mutatkoztak". (Pozíciójukat jelezve, november 7-én kitűzték a vörös zászlót a piros-fehér-zöld és a fekete mellett. "Angyalt megrendítette a tény, hogy a forradalom ünnepén kommunisták támadnak kommunistákat.") "Kádár János meghívta a csoport képviselőit az MSZMP október 31-e délutáni alapító gyűlésére, a pártközpont Nádor utcai épületébe." Csongovai a "munkástanácsok szocializmusáról" és a nemzeti függetlenség összekapcsolásáról, valamint a múlt hibáiról beszélt. (84. és 232-233.) A Tompa-Ráday utcai csoporton belül a bal-, illetve jobboldali szembenállást a két – kivégzett – vezető, Bárány János és Ozsvát Károly közötti különbség is mutatja. Erről így ír Eörsi László: "ők ketten ellentétes értékrendet képviseltek a forradalom idején, mintegy szemléltetve, hogy a felkelők közt is milyen óriási erkölcsi és politikai különbségek voltak." Ozsvát közönséges gyilkos volt, az egykori rendőr részt vett a Köztársaság téri lincselésben, a felkelés bukása után pedig feljelentette számos felkelőtársát. (213., 273.)

Tehát a fegyveres harcok története is azt látszik bizonyítani, hogy – eltérően a mai rendszer ideológiai konstruktőreinek neobarokkos-ünnepies, provinciálisan magyarkodó, élesen antiszocialista beállításaitól – az 1956-os felkelés magában foglalta a demokratikus szocializmus mozgalmi, politikai és ideológiai komponenseit, amelyek mind a sztálinista diktatúra, mind a kapitalista restauráció kiiktatását szorgalmazták. Itt nemcsak a munkástanácsok mindenfajta pártosodást elutasító, antikapitalista, a magántulajdonos rendszer elvetésére és az állami bürokratikus tulajdonnak közösségi tulajdonnal való helyettesítésére irányuló beállítódását húznám alá, hanem azt a módot is, ahogyan maguk felkelők hangot adtak mindennek és megfogalmazták ezt az irányvonalat. Ez utóbbi vonatkozás bemutatása Eörsi László könyvének egyik legfontosabb érdeme.

A műből az is kiderül, hogy a megtorlás időszakában a legsúlyosabb ítéleteket éppen a felkelés baloldali vezérei ellen hozták Tutsekék. Alighanem arról volt szó, hogy Kádár a "munkástanácsi szocializmus" vezéreiben reális alternatívát látott saját magával szemben, egy másik szocialista hatalmi centrum lehetőségét érzékelte. Ennek kikutatására még várni kell, de az már ma is jól kivehető, hogy a felkelőknek egy pillanatra sem voltak esélyei a szovjet túlerővel szemben. S az az "ahistorikus" feltételezés is nyilvánvalónak látszik az 1956-os (és az 1989-98-as) tények tükrében, hogy a szovjet katonai beavatkozás elmaradása esetén a (fegyveres) felkelés egymással kibékíthetetlenül szembenálló irányzatokra esett volna szét, ami a polgárháború kitörésének lehetőségét valószínűsítette volna.

Új kutatási eredményeket vehettünk kézbe, ami új elméleti elgondolások lehetősége előtt is utat nyithat. Például e kutatások tükrében nem is olyan egyértelmű, hogy 1956-ban kik voltak a forradalmárok, és kik nem. A könyvet minden olvasó embernek ajánlhatjuk, legyen szó diákról vagy tanárról, munkásról vagy munkanélküliről.

 

Jegyzetek

¹ A "hogyan nevezzük" dilemmáját Lukács György 1957-ben úgy oldotta meg, hogy egyik megfogalmazást sem akceptálta, hanem a különböző tendenciák összefonódása miatt (is) a "sajnálatos októberi eseményeket" kövekezetesen felkelésnek nevezte.

² Egész tiltakozási mozgalom keletkezett az intézetek elleni kendőzetlenül politikai célú eljárás miatt, amely mozgalom azonban nem tudta megakadályozni a költségvetési támogatás megvonását és ebből a pénzből egy új jobboldali kormányintézet létrehozását. A tiltakozást gyengítette, hogy az 56-os Intézet kuratóriuma elutasította a két intézet közös szolidaritás kinyilatkoztatását. Az "igazságot" egy nyilatkozatában az "56-os" Pongrácz Gergely mondta ki a rá jellemző egyenességgel: elég volt 1956 reformkommunista kisajátításából, 56-ot vissza kell adni a "pesti srácoknak". Ismerve Pongrácz politikai és ideológiai beállítódását, ettől a kijelentéstől sok jót nem lehetett várni. Ez a szélsőjobboldal hamisítatlan hangja volt, amely ma nagyon tetszik a hatalom birtokosainak.

Két évtizednyi próbálkozás tanulságait foglalja össze a szerző, aki maga is aktív résztvevője volt a dolgozók tulajdonszerzését elősegítő mozgalomnak az Egyesült Államokban. Értékelése szerint a kampány messze nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a dolgozói tulajdonban levő vállalatok továbbra is tőkehiánnyal küzdenek, és a gazdaság perifériáján találhatók.

 

A munkások tulajdonában lévő vállalkozások története – néha "munkás-szövetkezeteknek" hívják őket – még az Egyesült Államokban is messzire nyúlik vissza. 1791 májusában a philadelphiai ácssegédek "nemcsak az első olyan sztrájkot rendezték meg Amerikában, melyről feljegyzések is készültek; de ők kezdeményezték a nemzet első munkásszövetkezetének felállítását is". Egy évszázaddal később a Munka Lovagjai egyértelműen kiálltak az ipari szövetkezetek mellett, melyekben a kapitalista bérrendszer alternatíváját látták; elősegítve ezzel 130 ilyen vállalkozás megalapítását. Az 1930-as évek végén, északkeleten a lemezeltfatábla-termelés jelentős részét közepes méretű szövetkezetek adták, melyek munkások tulajdonában és irányítása alatt voltak.

A szövetkezeti gazdasági tevékenység ehhez hasonló megjelenései, bár egy teljesen újfajta munkáséletet sugalltak, nem maradtak fenn. Egy-két évtized alatt ezek a lemezeltfatábla-gyártó szövetkezetek olyan sikeresek lettek, hogy az eredeti tulajdonosok egyre kevesebbet dolgoztak, "másodosztályú" bérmunkásokat kezdtek alkalmazni, ahelyett, hogy új tulajdonosokat vontak volna be, és a legtöbb esetben tulajdonrészüket eladták hagyományos vállalatoknak, az eredeti befektetésükhöz képest óriási profitra téve ezzel szert. Másrészről viszont, sok szövetkezetből egyszerűen hiányzott az üzleti érzék, vagy még jellemzőbben a pénz, ami szükséges lett volna ahhoz, hogy versenyezhessenek a kapitalizmus egyenetlen játékterén.

Így a hetvenes évek közepére egyre elérhetetlenebbnek tűnt, hogy a közvetlen demokráciát – mely szerint minden munkásnak egy szavazata van a vállalkozást érintő döntő kérdésekben – kiterjesszék az amerikai munkahelyekre. Abban az időben volt egy, a valóságban is működő modell, Jugoszlávia, a politikai centralizáció és a gazdasági decentralizáció eme furcsa elegye. A centralizáció és decentralizáció kettőssége végül 1974-re egy olyan gazdasági rendet hozott létre, mely szerint minden ötnél több embert foglalkoztató vállalatnak demokratikus önigazgatással kellett rendelkeznie, az igazgató tanácsot a munkások választották, és tagjai is innen kerültek ki.

Ezen kívül azonban szinte minden kapitalista országban találhattunk egy-két szövetkezeti vállalkozást, melyek némelyike kiterjedt vállalattá nőtte ki magát, és képes volt hosszú távon fennmaradni. De ezek nem voltak alkalmasak arra, hogy útmutatóként szolgáljanak egy új és demokratikus gazdaság létrejöttéhez vezető úton.

Ez azonban már nem sokáig maradt így, mivel az amerikaik "felfedeztek" egy egészen egyedülálló európai jelenséget. Mondragónnak hívták, a kis hegyvidéki baszk falu után, ahol található volt. Akkor a Mondragón munkástulajdonban és irányítás alatt álló vállalkozások 25 éve fennálló szövetsége volt, melyek high-tech termékek széles skáláját állították elő – buszoktól kezdve sütőkön és hűtőszekrényeken át a robotokig. Sokkal eredményesebb volt, mint az ágazatbeli kapitalista riválisai. Jelentős ütemben hozott létre újabb – de ugyanakkor szoros együttműködésben részt vevő – szövetkezeteket, és belső forrásokat szerzett egészség- és nyugdíjbiztosításra, oktatásra és képzésre.

Ezen kívül a hatvanas évek elején egy teljesen új gazdasági intézményt hozott létre, a Caja Laboral Populart vagy "Népi Munkás Bankot". A Caja gazdasági fejlesztő gépezetként működött. A már létező szövetkezeteknek lehetővé tette, hogy terjeszkedjenek és versenyezzenek; leendőeknek pedig, hogy gondos mérlegelés után tovább éljenek és prosperáljanak. A bank mindezt nemcsak azzal érte el, hogy megfizethető kamatokkal kínált tőkét (melyet vállalkozások és helyi lakosok helyeztek el a banknál), hanem különféle üzleti segítséget nyújtott a hálózat szövetkezeti cégeinek.

Mi a Mondragón tanulsága? Először is, hogy a munkások maguk is lehetnek a tőke forrásai, ha visszaforgatják tulajdonosként megszerzett profitjuk egy részét. A Mondragón szövetkezetek kitartanak amellett, hogy a munkások saját cégeikbe fektessék pénzüket. Ez azt jelenti, hogy egyrészt beleegyeznek heti bérük egy részének levonásába, másrészt, hogy éves osztalékukat csak akkor veszik fel, ha elhagyják a céget. Így a munkások által létrehozott tőke elérhetővé válik új vagy fejlettebb technológiák beszerzésére, vagy új termelési ágazatok beindítására.

Másodsorban a Mondragón nem különálló vállalatok összessége, hanem egymást kölcsönösen támogató cégek hálója: nem különálló fák sokasága, hanem szerves egészet alkotó erdő. A társaságok a közös termelés és a marketing révén más társaságokhoz kapcsolódtak, valamint "támogató" szervezetekhez, melyek ellátják őket az alapvető pénzügyi, gazdasági, jogi és oktatási segítséggel.

A Mondragón sikereiről és különleges jellemzőiről szóló hírek nagyban hozzájárultak az amerikai munkástulajdon úgynevezett "új hullámának" beindulásában. Ez 1975-ben kezdődött, a Pénzalap és Oktatás Fejlesztési Szervezet (Funding and Educational Development Organization – FEDO) létrehozásával. A FEDO célja az volt, hogy az adott viszonyok keretein belül segítségével építsenek fel egy olyan gazdaságot, mely a munkásélet felszabadításán és minden munkás demokratikus részvételen és tulajdonlásán alapulna.

A Mondragón tanulságait észben tartva, a FEDO néhány aktivistája elszánta magát, hogy átalakítson kezdetben néhány közepes méretű észak-keleti céget, majd lépésről lépésre az egész amerikai gazdaságot. Azokban a kezdeti és szédítő pillanatokban úgy tekintettünk magunkra, mint egy titkos élcsapatra, mely "alattomban" Mondragón-szerű szövetségeket hoz létre Maine-től Kaliforniáig. Célunk nem az volt, hogy demokratikus munkahelyeket tartsunk fenn, hanem hogy támogató-rendszereket építsünk ki számukra. Abban az időben azt képzeltük, még a baszkokat is lehagyhatjuk azzal, hogy a szegénynegyedekbe és a munkás- és környezetvédelmi mozgalmakba is eljutunk, azonos lehetőséget biztosítunk a nők és férfiak tulajdonossá válásához, hogy összekötjük a munkástulajdont a kirekesztett és ellehetetlenített csoportok harcaival.

Nem sikerült. A FEDO két rövid év után megszűnt, miután több közép-atlanti, New York-i és New England-i vállalat munkáskézbe kerülésénél segédkezett. Megszűnésének okai elsősorban a belső viták és ellentétek voltak. Néhány tag úgy gondolta, hogy az öt elszórt szervezetnek (Boston, Connecticut, Philadelphia, Washington, Ithaca) nincs közös és konkrét programja, mások úgy érezték, a központi személyzet nem vette kellőképpen figyelembe a helyi szervezetek szükségleteit.

De a FEDO hatására más, tartósabb technikai segítséget nyújtó szervezetek alakultak, hasonló céloktól vezérelve. Ezek közül az első a bostoni Ipari Szövetkezetek Szövetsége (Industrial Cooperative Association – ma ICA Group), mely 1978-ban alakult meg, a mai napig él és virul, továbbra is kitartóan támogatja a demokratikusan birtokolt és működtetett munkahelyeket. Más technikai segítséget nyújtó szervezetek is csatlakoztak az ICA-hez, így manapság – 1970-nel, de még 1980-nal is ellentétben – a munkástulajdonban lévő, vagy MRP-t beindító cégek (továbbiakban MRP-k) az ország bármely pontján értékes segítséget kaphatnak.

1991-ben Frank Lindenfelddel együtt értékeltük ennek az állítólagos gazdasági átalakulásra vezető tevékenységnek az első 15 évét. Szövetkezeti vállalkozásokat vizsgáltunk különböző ágazatokban: textilgyáraktól és acélkohóktól kezdve, tanárok által vezetett állami iskolákig. Arra a mérsékelten optimista következtetésre jutottunk, hogy a munkástulajdonlás "új hulláma" képes lehet a részvénytársaságok dominanciájának megtörésére.

Létrejött egy hozzáértő és jól képzett technikai segítséget nyújtó szakemberekből álló szervezet – akikhez a munkásszövetkezetek segítségért folyamodhatnak -, megszerezték több szakszervezet támogatását (figyelemre méltó ezek közül az Acélmunkások Szakszervezete). Több városban is indultak olyan kezdeményezések, melyek a bronxi szolgáltató szövetkezet mintáját követték (melyet 200-nál is több alacsony fizetésű nő birtokol, és vezet); és több hitelalap is megkezdte működését, melyek kimondottan a szövetkezeteknek kínálják szolgáltatásaikat. Az alkalmazottak által vezetett cégek minden szektorban megjelentek, és a hagyományos tulajdonú cégekkel hasonló módon boldogultak. Mindez, és ennél még jóval több, két rövid évtized alatt valósult meg.

Természetesen ez a bimbózó mozgalom vagy "új hullám" aligha volt problémamentes. Mint más progresszív kezdeményezések, ez is híján volt a tőkének, elszigetelt támogatói és aktivistái keveset tudtak egymásról, csak néha-néha dolgoztak együtt. Képtelen volt belső forrásokat teremteni a munkástulajdonról szóló oktatás számára. Kevés olyan hely volt, ha volt egyáltalán, ahol a demokratikus gazdaság irányában elkötelezettek megszerezhették – gyakorlati vagy elméleti képzés során – az elinduláshoz szükséges ismereteket, vagy amelyek segítették volna a sikeres vállalkozás fenntartását, terjeszkedését, finanszírozását. Ennek ellenére abban mégis egyetértésre jutottunk Steve Dawsonnal, az ICA első ügyvezető igazgatójával, hogy a munkástulajdon képes rá, és kell is, hogy elszórt egyéni kezdeményezések helyett mindennapos és széles körben elterjedt gyakorlattá váljon.

Ma, a kilencvenes évek végén, a helyzet és a kilátások jóval sötétebbnek tűnnek. A pozitív oldalon számos reménykeltő fejlemény látható. Példáil az Ohioi Munkavállalói Tulajdonosi Központ (Ohio Employee Ownership Center) átalakulása egy olyan hálózattá, melynek tagjait a valóban demokratikusan működtetett, egymást támogató, főleg az iparban működő MRP-k alkotják.

A philadelphiai napközis ellátást biztosító szövetkezet mintáját követő szakszervezeti törekvések (melyekről Peter Pitegoff írt), és olyan hasonló példák, mint például a New York-i házigondozó rendszer, jól mutatják, hogy a munkásszövetkezetek mind a szolgáltatási, mind az ipari szektorban képesek megállni helyüket. Bár az egészségügyi ellátás csökkenő visszatérítési rátái nagyban akadályozzák, a New York-i történések mégis jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek elhiggyék: az alacsony jövedelmű és segélyekből élő nők is képesek jelentős vállalkozásokat birtokolni és működtetni a gazdaság egy növekvő szektorában, miközben átadják tapasztalataikat és jártasságukat másoknak.

Az 1997-ben a Resurge (a Buffaloi Állami Egyetem diákaktivistáinak egy csoportja) és több más Buffalo szegénynegyedeiben működő közösségi szervezet által a HUD-hoz benyújtott támogatási kérelem szintén azt bizonyítja, hogy az emberek egyre jobban hisznek és bíznak ezekben a kezdeményezésekben. Ez az indítvány 400 000 dollárt kért egy "Újjáéledő Városközpont" létrehozására, melyet "áthatna a gazdasági és szociális együttműködés szelleme". Az elképzelés nagy része a Mondragón példájára épül, de egy súlyosan elszegényedett, erősen kisebbségi közösségre alkalmazva. A HUD elfogadta ezt a javaslatot, és olyan döntést hozott, amilyet öt évvel ezelőtt senki sem várt volna.

Másrészt viszont a Mondragónhoz vagy bármilyen más demokratikus gazdasági formához vezető út meglehetősen göröngyös. A munkásszövetkezetek száma (amelyek nem azonosak az MRP-kel) az Egyesült Államokban ma alig éri el a 200-at, ami még a hetvenes évek adatainál is alacsonyabb. Összehasonlításképpen, Quebec tartományában több mint kétszer ennyi található. Az "Egyesült Acélmunkások"-hoz kapcsolódó körülbelül 25 acélműben, melyek a kilencvenes évek elején még többségi munkás tulajdonban voltak, mára a munkások egy-két kivétellel kisebbségi helyzetbe kerültek, és sokukat fenyeget az akaratos menedzsment és a szakszervezeti részvétel hiánya. A házigondozó szolgálatok a rosszul működő egészségügyi ellátás falába ütköznek. Az acélmunkások, a repülőgép-pilóták és a mozdonyvezetők szakszervezeten kívül a szervezett munkásság nem állt ki a munkástulajdon mellett, és az AFL-CIO vezetés is távol tartotta magát tőle.

A konkrét meghátrálások mellett a munkásszövetkezeteket továbbra is sújtja a tőkehiány; az elérhető források tíz évvel ezelőtt még úton-útfélen megtalálhatók voltak. Ahol vannak ilyen alapok, vagy ahol újak felállítására tettek javaslatot (például Pittsburghben a Heartland Ipari Alap), gyakran nem világos, hogy ezek az alapok elszámoltathatók-e az ügyfeleik által. Ennél általánosabb probléma a tényleges vállalkozások és a pénzügyi és technikai közvetítők kapcsolata, mely kérdéssel még sohasem foglalkoztak mélyrehatóan a munkástulajdon vagy a szövetkezetek pártolói. Ezt a kérdést mindenképpen be kell illeszteni programunkba.

A munkástulajdonlásra, gazdasági demokráciára és a demokratikus üzleti irányításra irányuló (és róla szóló) oktatás továbbra is szórványos és alulfejlett. Honnan értesüljenek, és hogyan legyenek jártasak a menedzserek, a pénzügyi tanácsadók, a marketing-szakemberek az olyan munkás- és közösség által vezérelt vállalkozások terén, melyek elszakadtak a profit alapvető kritériumától? Szükségünk van a saját üzleti iskoláinkra, ha olyan vállalkozásokat szeretnénk létrehozni, melyek képesek olyan vállalkozói tapasztalattal rendelkező embereket megnyerni, akik osztoznak azon hosszú távú célunkban, hogy egy valóban demokratikus kultúrát és fenntartható bolygót építsünk.

És tovább kell gondolkodnunk azon, hogy hogyan törhető meg a részvénytársasági kapitalizmus ideológiai dominanciája – az a nézet, hogy bármilyen rohadt legyen is a kapitalizmus, minden más alternatíva vagy rosszabb vagy kivitelezhetetlen. Amíg nem teszünk így, az amerikaiak továbbra és képtelenek lesznek megnevezni egy-két munkás tulajdonban lévő vállalkozásnál többet, még kevésbé lesznek képesek a világot átszövő négy nagy szövetkezeti hálózat megnevezésére. Mike Lockernek talán (a "Demokrácia az acélgyártásban" című cikk szerzője) igaza van, amikor arról beszél, hogy a munkások egyre jobban feljogosítva érzik magukat, hogy maguk alakítsák ki és működtessék saját vállalkozásukat. Talán. De ez az gondolkodásmód meglehetősen háttérben marad. Ha ez így marad, és a legnagyobb szakadékokat nem hidaljuk át, a munkástulajdonlás annyi év után sem lesz képes kilépni az árnyékból, és továbbra is a periférián marad.

(Fordította: Dombos Tamás)

A gyakran hallható értékelés szerint a kultúrharc volt az a zsákutca, amely miatt az 1989-ben indult rendszerváltás a kelleténél több kudarcot eredményezett. E jelenség kiújulását vélik látni sokan az 1998-as választások utáni helyzetben. A helyzet elemzésére kértük az ismert irodalomtörténészt, a Magyar Rádió kuratóriumának elnökét.

A gyakran hallható értékelés szerint a kultúrharc volt az a zsákutca, amely miatt az 1989-ben indult rendszerváltás a kelleténél több kudarcot eredményezett. E jelenség kiújulását vélik látni sokan az 1998-as választások utáni helyzetben. A helyzet elemzésére kértük Agárdi Péter irodalomtörténészt, a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriumának elnökét.

Miben rejlik a konzervativizmus lényege a mai magyar politikai és kulturális életben? Milyen forrásai, megnyilatkozásai, belső irányzatai vannak?

A pontosság és árnyaltság érdekében szeretném megkülönböztetni a mai kulturális áramlatok és a róluk való gondolkodás, a kulturális ideológia tendenciáit. A kultúra és a művészet produktumai sokszínűek, nem is kell és nem szabad őket ideológiailag minősíteni, hisz a művészetekben, a természet- és társadalomtudományokban örvendetes sokszínűség van. Lehet ugyan egyik-másik alkotásra azt mondani, hogy konzervatív szemléletű, de ezek pontatlan, nem a lényeget eltaláló fogalmak. Élesen elkülöníteném ettől a kultúráról alkotott szisztematikus nézetrendszerek minősítését, amelyekben bevallottan vagy bevallatlanul, de ideológiai és politikai velleitások, markáns álláspontok fogalmazódnak meg azzal a céllal, hogy mint ideológiák vagy politikai szerephez jutó nézetrendszerek tudatosan alakítsák az ország kulturális életét, intézményrendszerét az iskolákban, a kulturális intézményekben, a médiumokon és a politika egyéb nyilvános fórumain keresztül. Amennyire indokolatlan a kulturális produktumot, a művészetet döntően ideológiailag tagolni, annyira – természetesen sok-sok árnyalással – indokoltnak tartom a kulturális eszmeáramlatok, az ideológiák, a felfogások karakterizálását. Két évvel ezelőtt megjelent könyvemben (A kultúra sorsa Magyarországon 1985-1996) megkíséreltem az elmúlt évtized kulturális fejlődését és a kultúráról alkotott gondolkodásmódok történetét áttekinteni, bemutatni. Megkíséreltem, hogy négy jellegzetes kultúrafelfogást, ideológiát különítsek el, hangsúlyozva az átmeneteket és azt, hogy egy-egy nagy személyiség nem skatulyázható be. Ami a négy ármalatot illeti: az egyik a konzervatív, magát keresztény-nemzetinek deklaráló, a másik a radikális népnemzeti, a harmadik a liberális vagy polgári demokratikus arculatú, a negyedik a szocialista, baloldali karakterű kultúrafelfogás. Ideológiai, politikai invenciókkal és intenciókkal, mindenképpen tudatos világnézetbe ágyazott kultúrafelfogásokról van szó, és ezek a kultúrafelfogások nyíltan vagy burkoltan, de jelen vannak a magyar szellemi, sőt politikai életben.

A szocialista és szabaddemokrata kormányzat kultúrpolitikáját számos értelmes kezdeményezés mellett a kultúra átideologizálásától való eltávoládás jellemezte: a direkt kultúrpolitika az ideológiai vonatkozásokban igyekezett háttérbe vonulni a kulturális intézményektől. 1998 második felében ehhez képest éles fordulatot érzek a kulturális életben. A választások után a kedvező helyzetbe került konzervatív kultúrafelfogás nem a maga valódi eredeti kulturális értékei szerint kezdett ténykedni, hanem hegemóniára, helyenként kizárólagosságra törekvő eltökéltségével. A pozíciók néhány kézbe való összpontosításával, értékrendszerük sulykolásával károsan befolyásolják a magyar szellemi életet. Természetesen nem az a probléma, hogy a magyar szellemi életben jelen van egy konzervatív, a kultúrafelfogások között magát keresztény-nemzetinek tekintő áramlat, hanem az, ha ez az áramlat pénzügyi és direkt hatalmi eszközökkel olyan hegemón helyzetbe jut, hogy az megbontja a kultúra szerves fejlődését és hagyományos szerkezetét, amire pedig a konzervativizmus mindig is hivatkozik.

Amikor konzervatív kultúrafelfogásról beszélek, nem azt értem ezen, hogy bármilyen főnév vagy minősítő szó elé odateszik, hogy "konzervatív" és akkor ezzel el van intézve a dolog, hiszen a konzervatív mint viszonyfogalom, jelző, mindenhez hozzárakható. A divathoz, reklámhoz is stb., stb. Minden világnézetnek, ideológiának lehetnek konzervatív szárnyai: a baloldaliságnak is volt, van, és a liberalizmusnak is. Tehát itt és most elhárítom, hogy viszonyfogalomként, puha metaforaként használjuk a konzervatív jelzőt. Szeretném világossá tenni, hogy amikor vitatható tendenciát érzek és ezt teszem szóvá, nem azokat a tehetséges gondolkodókat, alkotókat bírálom, akiknek mélyről jövő meggyőződése a konzervatív vagy keresztény-nemzeti ideológia. A probléma az, hogy őket is kompromittálhatja a konzervatív kultúrafelfogás politikailag egyre agresszívebben túltámogatott hegemón helyzete.

Kiket tekint a mai konzervatív kultúrafelfogás mértékadó és tiszteletre méltó, bár egyes nézeteikben esetleg vitatható személyiségeinek?

Ilyen például szerintem Kosáry Domokos, a nagy tekintélyű történész. Gondolkodásmódja, értékrendszere több konzervatív vonást tartalmaz, de ez részemről nem pejoratív megfogalmazás, hanem egy kötődés minősítése. Kosáry akadémikus egyébként évek óta tiszteletet keltő szellemi vitát folytat a keresztény-nemzeti konzervativizmusra hivatkozó, kirekesztő nacionalizmussal. Vagy a nemrég elhunyt Andorka Rudolf, aki egy sajátos szociológiai rendszerben gondolkodott, és ebből nagyon sok kulturális konklúziót is levont. Vagy Várszegi Asztrik, a pannonhalmi főapát, aki magában hordozza a magyar katolicizmus legprogresszívebb hagyományait, szemben például Gyulay Endre számos aktuálpolitikai nyilatkozatával. Várszegi tudományos fedezetű, mélyen gondolkodó egyházi vezető, színvonalas szellemi auráját tekintem vonzónak és tiszteletre méltónak. Említhetem továbbá Kindler József közgazdász- és Mádl Ferenc jogászprofesszort is.

A konzervativizmus jóval problematikusabb egyénisége Nemeskürty István, aki irodalom- és filmtörténész, olyan személyiség, akinek korábbi írásaiból sokat lehet tanulni, de ha pozícióba jut, koncepciójának, nézeteinek a kormányzat által történő felhasználása egyensúlybillenést eredményez, holott éppen valamiféle egyensúly helyreállítására hivatkozva igyekeznek őt helyzetbe hozni. Kitűnő ismerője a magyar múltnak, nagyszerű filmmenedzser volt, korábban mindig jellemezte munkásságát egy egészséges értéktisztelet, bátor kezdeményezőkészség, innovativitás. Nem véletlen, hogy a közép- és a koraújkorral foglalkozó történeti munkái gyakran váltottak ki szakmai vitát. Sokan ennek kapcsán dilettánsnak mondták őt, holott – sajátos történeti nézetei mellett – "csak" egy olyan esszéisztikus megközelítésről van szó az ő esetében, amely elhárít mindenfajta szellemi arisztokratizmust, amely a történészek egy részére nagyon is jellemző. Éppen ez az esszéisztikus megközelítés tudott elindítani egy olyan új típusú történelmi gondolkodásmódot, amely az 1960-as és az 1970-es években – mások mellett – Nemeskürtynek is erénye volt. A mohácsi és a doni katasztrófáról írott könyveivel (ha vitatható is ezeknek sok eleme) termékenyítő szellemet képviselt. Ugyanakkor évtizedünkben Nemeskürty olyan pozíciókhoz jutott, amelyeket a tudományos közéleti munkássága révén ugyan illetékesen birtokolhat, de kérdés: jól él-e vele. (Az MTV elnöke, majd millenniumi kormánybiztos.) Vagy akinél szintén úgy érzem, hogy összecsúszik a tiszteletre méltó konzervatív világkép és a botcsinálta, bár tisztességes szándékú politikai szerep, a Nemzeti Kulturális Alap kuratóriumának elnöke, Jankovics Marcell. Kitűnő filmrendező, kulturális antropológus, művelődéstörténész. Az ő kultúrafelfogásában a szervesség, a folklór, a hagyományőrzés, az életből fakadó kulturális értékek tisztelete egész munkásságára nézve meggyőző. Ha azonban a Nemzeti Kulturális Alap működésére mechanikusan át akarja vinni saját tudományos meggyőződését, és mindez – bár nem az ő akaratából – együtt jár a Nemzeti Kulturális Alap autonómiájának megcsonkításával, akkor a személyes kulturális elkötelezettség a hatalmi, politikai intézményrendszeren belül hegemón helyzetbe kerül és kirekesztővé válhat.

Nemeskürty István néhány évvel ezelőtt megjelentetett egy könyvet a Horthy-korszakról (címe: Búcsúpillantás). Ez egy történelmi, kultúrhistóriai könyv, amelyben ott érződik a szerző későbbi politikai szerepvállalásának történelmi megideologizálása, saját korábbi bátor történeti nézeteinek a visszavonása, azaz a Horthy-korszak ideológiája számos ponton rehabilitáltatik. Nekem, aki ma is tanítok Nemeskürty Kis magyar művelődéstörténetéből és más könyveiből, e mű csalódást okozott. Ha ezek az értékelvek hatalmi hegemóniához jutnak, szemben az előző kormányzati ciklussal, amelynek sok kultúrpolitikai tévedése volt, de igyekezett az ideologikus kultúrpolitikát távol tartani, nagyjából azonos esélyeket biztosítani a különböző művészeti, szellemi, tudományos irányzatoknak, nos akkor ez súlyos hanyatlást eredményez.

A konzervatív kultúrafelfogás legjellegzetesebb vonásai, kicsit didaktikusan összefoglalva, egyébként a következők: az alapérték a rend, a hagyomány, a szerves fejlődés – szemben a szabadság, az egyenlőség és a dinamikus társadalmi átalakulás értékeivel. A konzervatív kultúrafelfogás alapvetően múltra orientált, úgy, hogy minősítő normáit is a múltból emeli ki: nem egyszerűen a hagyománytisztelet a fő jellemzője, hanem a múltba tekintő normákat kéri számon a mai kulturális produktumokon. A konzervativizmus örök intézményekben gondolkodik, annak tekinti a vallást, az egyházat, az államot és a nemzetet. Összekeveri a közösségi értékeket az államéival. A közösség eszményéről beszél, de valójában az államra gondol. Nagyon analóg az államszocializmussal, mely szintén az állammal mosta össze a szocialista közösségiség értékeit. Jellemző továbbá a konzervatív kultúrafelfogásra és erkölcsi világképre a család értékeinek valamiféle absztrakt, örök, transzcendens normából való levezetése. Ezzel nagyon is összefér a tömegkulturális giccs elképesztő dömpingjének a hallgatólagos támogatása, ami a család, a vallás és az erkölcs értékeit a legolcsóbb eszközökkel, álkonfliktusokkal és azok hazug feloldásával igyekszik sugallni és terjeszteni.

Mit ért az aktuálpolitikai konzervativizmus nemzetfelfogásán?

A konzervatív nemzetfelfogás a nemzetből mint ősi entitásából indul ki, mint örök értékből. Ebben a vonatkozásban jó viszonyítás Babits Mihály, aki életformájában, mélyen hívő katolikus voltában, kulturális vonzalmaiban "konzervatív" volt. Egész világképe mégis mélységesen liberális, hiszen ő élesen elutasította mind a kor hivatalos magyar államkonzervativizmusának bezárkózó nemzetfelfogását, antimodernizmusát (Ady-ellenességét például), mind pedig a plebejus népi nacionalista oldal agresszív, kirekesztő rasszizmusát, és velük szemben egy nyitott nemzetfelfogást képviselt. A Nyugat című folyóirat utolsó szakaszában szerkesztőként különösen bátran harcolt a konzervativizmus értékszűkítő és kirekesztő nemzetfelfogása ellen. Az, hogy valaki a nemzetet, a családot, az erkölcsöt, a hagyományt fontos értéknek tekinti, hogy tiszteli a múltat, önmagában nem konzervativizmus, hanem természetes emberi attitűd.

Nagyon lényeges a konzervativizmus osztálybázisáról, társadalmi hátteréről is beszélni, részben történelmileg, részben ma. Fontos, hogy lássuk: egyrészt a magyar konzervativizmus történelmi okokból egészen más, mint az angol, a német, és egészen más, mint a XX. századi amerikai. Most a jellegzetes későfeudális eredetű magyar konzervativizmusról van szó. A konzervativizmus szociológiai bázisa szempontjából a legmarkánsabb teoretikus Bethlen István, Teleki Pál, Klebelsberg Kunó, Kornis Gyula, a század elejéről Tisza István, Beőthy Zsolt. Bethlen István 1925-ben nyíltan kimondta: "Egy nemzetnek szüksége van azokra az intelligens vezető osztályokra, amely vezető osztályok nemzeti érzésük, tradíciójuk, tudásuk, tapasztalatuk, hazafiságuk folytán predesztinált vezetői a nemzetnek." Ez jelzi, hogy egy önmagát eleve vezetésre termett osztálynak tekintő réteg ragadta magához az állam-, a nemzet vezetésének jogát, és ehhez kapcsolta a kultúrpolitikát.

Úgy tűnik: ez a tekintélyelvi hagyomány napjainkban ismét újjáéledt, aminek kulturális összetevői is vannak.

Teleki Pál fogalmazta meg talán a legplasztikusabban, hogy mit jelent a tekintélyelvűség. Nincs szükség demokráciára, sőt, bírálta a szabadság, az egyenlőség elvét, a humanisztikus kultúrafelfogást – együtt Kornis Gyulával, Klebelsberggel. Teleki ki is fejtette, hogy "ne a számszerűség döntsön a kérdésekben [a demokráciáról, a parlamentarizmusról és egyebekről van szó], hanem az arra hivatott és jogosult tekintély".

Akármilyen történelmi változásokon ment is keresztül a magyar konzervativizmus, ez az örökség jellemezte bizonyos vonatkozásban az Antall-korszak kulturális életét is. Ugyanakkor a mai kulturális politikában is egyértelműen ez az etatista akaratelvűség kezd jellemzővé válni, csak modernebb technikákkal, hatékonyabb marketing- és médiamódszerekkel megtámogatva. Kornis Gyula a két világháború közötti kultúrpolitika "háttérideológusa" volt, ő nyíltabban fejtette ki, mint Klebelsberg az akaratelv, a kulturális államhatalom a militáris szellem elsődlegességének művelődéspolitikai és ideológiai követelményét. "Érdemes" újraolvasni!

Napjainkban – amint ezt az új parlamenti ciklus mutatja számomra – minden deklarációval ellentétben továbbra sem igazán stratégiai kérdés a kultúra. (Ez sajnos jellemző volt a szocialista és liberális kormányzatra is.) A kultúrát minden hangzatossággal együtt továbbra is, sőt még inkább, mint az előző ciklusban, többnyire politikai eszközként igyekeznek használni. Ugyanakkor a mai kormányzati kultúrpolitikusok ki tudják használni az előző korszak oktatáspolitikai hibáit, tévedéseit. 1998 nyara óta a kulturális élet egyensúlytalanságát hangoztatják a jobboldali politikusok, a kormányzati férfiak, amin azt értik, hogy a liberális és baloldali nézetek és kulturális törekvések szerintük hegemón helyzetben vannak. Ezt az egyensúlytalanságot kell szerintük egy konzervatív, a mai kormányzati politikához világnézetileg közel álló irányzatnak korrigálnia. Vagyis az ő értelmezésük szerint helyre kell állítani az egyensúlyt. Még ha igaz lenne is a liberális-baloldali fölényre vonatkozó állításuk, akkor sem lehet hatalmi-politikai eszközökkel a kulturális egyensúlytalanságot "egyensúlyi" helyzetté transzformálni. Ami egyébként az intézményeket illeti: egyáltalán nem érzékelem ma a liberális és a baloldali áramlatok valamiféle hegemóniáját. Az előző korszakban is három markáns kultúrafelfogás határozta meg a politikai intézményrendszer működését, egy népnemzeti, egy liberális és egy konzervatív. A baloldali kultúrafelfogás – bár szocialista többségű kormány volt – intézményeinek, műhelyeinek alultámogatottsága miatt is – háttérbe szorult.

Hogyan néz ki ez a kulturális "egyensúlytalanság" a médiában?

Egyáltalán nem igaz, hogy a médiumokban, a lapoknál, a könyvkiadókban, az intézményekben ma egyoldalú liberális és baloldali többség lenne. A Magyar Nemzet, a Napi Magyarország nem vádolhatók liberális és baloldali kötődéssel, a Magyar Szemle, a Kortárs, a Valóság a konzervativizmusnak vagy a magát konzervatívnak nevező szellemi-politikai áramlatoknak a bázisa. Az egyházi folyóiratok többsége szintén ehhez a szellemiséghez kötődik. A közszolgálati médiumok műsorainak jelentős része inkább konzervatív és direkt kormánypárti kötődést tükröz, mintsem baloldali, liberális elfogultságú lenne. A Duna TV nagyon sok értéket hordoz: szellemiségében szintén konzervatív. Ezt az egész mai hatalompolitikai szerkezetet ugyankkor látványosan reprezentálja Tőkéczki László munkássága. Nem személyiségéről, tudományos képességeiről van szó, hanem arról a szerepről, amelyet ő a kultúr- és a tudománypolitikában játszik. Alig vette észre a magyar társadalomtudomány, hogy 1993-ban megjelentetett egy liberalizmus-válogatást a Századvég Kiadónál, melyben az egész magyar liberalizmus történetéből igyekezett egy dokumentumösszeállítást adni. Ez a tanulmánykötet döbbenetes nyíltsággal tartalmazza azt, ami akkor tudományos álláspontként is vitatható volt természetesen, most viszont már kemény politika. Lényege, hogy számára a magyar liberalizmus mértéke a Tisza István-i, Herczeg Ferenc-i és a Réz Mihály-i.

Tőkéczki liberalizmus-értelmezézéből "csak" Ady Endre, Ignotus, Jászi Oszkár, Vámbéry Rusztem, Ignotus Pál, Csécsy Imre, Márai Sándor, Babits Mihály, Hatvany Lajos, Szerb Antal stb. hiányzik. A liberalizmust összemossa a magyar konzervativizmussal. Kifejti a Fidesz formálódó kultúrafelfogásának a lényegét, amely ugyan nem nyíltan liberalizmusellenes, mint a szélsőjobboldali törekvések, de a liberalizmust gyakorlatilag egy keresztény-nemzeti konzervativizmussal igyekszik azonosítani. Ennek a felfogásnak ott van a kötetben a historizáló koncepcionális ősforrása. Mindez úgy válik ma politikává, hogy a kormányzati pártok képviselői éppen erre a koncepcióra építették a maguk aktuál- és kultúrpolitikai nézeteit. Maga Tőkéczki pedig olyan személyi pozícióhalmozást testesít meg, amely önmagában is tükrözheti azt, hogy mi is ennek a konzervatív kultúrpolitikának és "egyensúlyteremtés"-nek a lényege. Az etatizmus, az akaratelv, a hatalomkoncentráció mindenáron, a szabadság korlátozása árán is; a tekintélyelvűség és a rend. Tőkéczki néhány éve a Magyar Nemzetben egy publicisztikájában fejtette ki azt, hogy a szabadság alapja a rend. József Attila fordítva fogalmaz: "… ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent…" Tőkéczki, aki a magyar szellemi élet eme irányzatának a vezető képviselője, a következő pozíciókat birtokolja: a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság ügyvezető elnöke; a Kádár-rendszerrel sajátos, radikálisan kritikai viszonyban szerkesztett folyóiratnak, a Valóságnak a főszerkesztője 1994-óta. Az ELTE tanára a Művelődéstörténeti Tanszéken; a Nemzeti Tankönyvkiadó igazgatóságának – egyetlen társadalomtudományos képzettségű – tagja, aminek révén az oktatáspolitikában, a tankönyvkiadásban kulcsszerepe lehet; a Magyar Nemzet c. napilap vezető publicistája. Mindezeken túl a Magyar Könyvalapítvány Kuratóriumának elnöke stb. Legutóbb pedig egy másoktól elvett pénzből létrehozott új "történettudományi" közalapítvány és intézet egyik kurátora lett. Azt szeretném, ha mindezt nem személyes támadásként, hanem tényközlésként venné az Eszmélet olvasója.

Mi lehet az oka annak, hogy amikor egész Nyugat-Európa centruma szociáldemokrata – liberális kormányzatokkal rendelkezik, akkor Magyarország egy ilyen konzervatív fordulatot hajt végre a szellemi politikai életben?

Ennek sok oka lehet. Ebben benne van a baloldal, a szocialista irányzat gyengesége, annak a kormányzatnak sok hibája, mely az előző ciklusban volt hatalmon, a gyakorlati liberalizmus számos hibája is. De a fő ok az új kormányzatnak az alkotmányosságot, a jogállamiságot is sértő politikai gyakorlata, mely a kultúrpolitikát, az oktatáspolitikát újra direkt politikai eszköznek igyekszik tekinteni – amivel kapcsolatban pedig már voltak keserű tapasztalatai a magyar értelmiségnek és az állampolgároknak az 1990 és 1994 közötti ciklusból is. A társadalmi gyökereit ennek a fordulatnak abban látom, hogy a "modernizációhoz" kötött roppant átalakulást az ország népessége nem tudta igazán feldolgozni. Van szociális-pszichológiai bázisa is, amennyiben az emberekben él egy természetes rend és stabilitás iránti vágy, hagyomány- és családszeretet, nemzeti érzület. Ezekre tud rájátszani a média- és marketing-technológiájú manipulatív politikai erő.

A konzervatív médiába beáramlik a szélsőségesen giccses amerikanizáció. Hogyan kapcsolódik össze a konzervativizmus és a liberalizmus?

Ez úgy kapcsolódik össze, hogy az ortodox liberális piacelvűség menedzseli a maga sajátos eszközeivel a globális piacosodást; a piacelv pedig a nyitott éterben, a digitalizált médiavilágban érthetővé teszi a nyugat-európai vagy az észak-amerikai multinacionális kulturális termékek beáramlását. Ez ellen jogi eszközökkel nagyon nehéz védekezni, de a konzervatív kultúrpolitikának meg is felel, mert a rendteremtés pszichológiájával nagyon is megfér egy lefelé nivelláló tömegkultúra, a kulturális elsekélyesedés. A katarzist, a kritikai gondolatot nélkülöző kultúra teremti meg ugyanis a "rendteremtés" lélektani bázisát.

Van e tekintetben egy indokolatlan szemérmesség a médiumokban dolgozó szerkesztők között. Van félelem is az egyre agresszívebb kulturális politikától. Van ugyanakkor a magyar szellemi életben egy posztmodern kulturális filozófiai orientáció. A posztmodern egyik sajátos értékorientációja minden minőség tisztelete, a régi kulturális értékek visszahozása. Ez rendben is lenne. De ha mindent tisztelek, akkor semmit sem tisztelek. A vulgarizált posztmodern "korszellem" olyan mértékű kulturális relativizmust eredményez, hogy gyakorlatilag kimondja: mindenkinek mindig mindenben igaza van. Az efféle értéknihilizmus, amely a tömegkultúra legalját és a szélsőjobboldali kultúrát is legitimmé teszi, a modernséggel, az értékorientáltsággal, a távlattal, a haladáselvet képviselő kultúrával szemben valójában a kritikai kultúra idejétmúltságát, a beletörődést, a nihilizmust sugallja. A vulgarizált és hatalomkoncentráló konzervativizmus paradox módon így összetalálkozik a "hétköznapi" posztmodernnel.