1. Marxon és Keynesen túl

Michal Kalecki születése óta a század politikai gazdaságtanát három gondolati iskola uralta. Az első csoportba az osztrákok és a neo-klasszikus marginalisták tartoztak, akik a piacban a gazdasági koordináció tökéletes formáját látták, és emiatt hajlamosak voltak a kapitalizmus idealizálására. A második irányzat a marxistáké, akik úgy látták, hogy a kapitalizmus inkább a termelési folyamatból eredő következetlenségek miatt hajlamos a válságra, semmint a piaci csere miatt, és a politikai cselekvés mellett érveltek egy új gazdasági forma, a szocializmus létrehozása érdekében, mivel az kiküszöbölné ezeket a következetlenségeket. A harmadik irányzat a keynesiánusoké volt. Az utóbbiak sokszínűsége miatt meg kell különböztetni a neo-klasszikus keynesiánusokat – akik a legnagyobb befolyással voltak a kapitalista országokban a második világháborút követő negyedszázadban, és akik egyszerűen hittek abban, hogy fiskális aktivizmussal megszüntethetők a piaci tökéletlenségek (amely nézetet Keynes régi ellenfele, Pigou könnyedén elfogadta volna) – magától Keynestől és az inkább fundamentalista követőitől, a poszt-keynesiánusoktól. Tág értelemben, az általános elmélet Keynese (szemben a Értekezés a pénzről és a korábbi művek Keynesevel) úgy tekintett a neo-klasszikus és a marxista politikai gazdaságtanra, mint ami stilizált “ricardiánus” gazdaságokon alapszik, amelyekben árucikkeket termelnek és cserélnek, miközben a huszadik századi kapitalizmus fő jellemzője a pénzügyi szféra dominanciája. Ez felerősíti legalapvetőbb hibáit, amelyek a kapitalizmus instabilitásáért és az elégtelen befektetésre való hajlamáért felelősek. Keynes ezért nem csak fiskális aktivizmust javasolt a kapitalizmus stabilizálására, hanem a pénzügyek befolyásának csökkentését is (“a járadékosok eutanáziáját”). Nina Shapiro (1977), Victoria Chick (1983) és Lange diákja, Hyman P. Minsky (1975) részletesen foglalkozik Keynes nézeteinek ezen radikális aspektusával. Ráadásul Keynes kritikus volt a szocializmussal szemben. A termelési eszközök állami tulajdonából eredő hatalmi koncentrációt összeegyeztethetetlennek tartotta a politikai szabadsággal és a pluralista demokráciával, mely nézetét bőségesen alátámasztotta a kelet-európai szocialista tapasztalat.

A politikai gazdaságtan negyedik iskolája, az institucionalizmus elég befolyásossá vált az Egyesült államokban az 1920-as és 1930-as években, és John Kenneth Galbraith munkássága századunk második felében tanúsítja ezen gondolatok termékenységét. Ez az írás azt igyekszik bizonyítani, hogy az institucionalizmus alapítójának, Thorstein Veblennek a kapitalizmuselemzése kiegészíti Kalecki kapitalizmuselemzését, és hogy a szocialista gazdaság helyes működéséről vallott nézeteik egybeesnek.

Kalecki nehezen illik bele ebbe a politikai gazdaságtani trichotómiába. Míg korai “Három rendszer”-írásában már próbálták a tisztán neo-klasszikus Hicks/Hansen-féle IS–LM-rendszer prototípusát megtalálni (Chapple 1996), Kalecki sosem idealizálta a piaci kapcsolatokat, és természetes kimenetelüket sem méltányosnak, sem hatékonynak, sem stabilnak nem tekintette. Hasonlóan erőltetett az elemzés értelmét és célját illetően Nuti kísérlete, hogy Kalecki szocialista befektetési hatékonyság-elemzéséből egy neo-klasszikus típusú teleológiai egyensúlyt olvasson ki (Nuti, 1986).

Amint Joan Robinson többször megjegyezte, Kalecki kapitalizmuselemzése pontosan illeszkedik Marx és Keynes elemzései közé, és bizonyos tekintetben magasabb rendű is az ő rendszereiknél (pl. Robinson 1964). Kalecki, elég magától értetődő módon, politikai gazdaságtani elemzésének alapvető fogalmait Marxból vezette le. Rendszere marxista osztályelemzés volt, amelyben a kapitalistákat (vállalkozók és járadékélvezők) és a munkásokat jövedelmük különbözteti meg egy olyan társadalomban, amelyet a kapitalisták “társadalmi hatalma” és a termelési eszközök tulajdonlásán alapuló vállalati hatalma jellemez (Kalecki 1942). üzleti ciklus-elmélete Marx válságelméletének átdolgozott változata, Rosa Luxemburg és Mihail Tugan-Baranovszkij értelmezésének felhasználásával. Ez mindentől függetlenül Keynes makroökonómiájának központi doktrínájához vezette, a Hatékony Kereslet Elvéhez mint a gazdasági aktivitás meghatározójához, és az elégtelen befektetéshez mint a gazdasági válság okához, ezért sok neo-klasszikus keynesiánus számára továbbra is a “keynesiánus” elméleti iskola tagja (Patinkin 1982, 3. fejezet). Habár egyetértett Keynes-szel a pénzügyek fontosságában, még a leglelkesebb kaleckiánusnak is be kell ismernie, hogy a pénzügyek szerepének elemzése nem elégséges Kalecki munkájában. Miközben viszonylag nagy teret szentel a pénz és a pénzügyek elemzésének, ezt leginkább üzleti ciklus-elméletének utógondolataként teszi, ahelyett, hogy kapitalizmus-elméletének középpontjába helyezné, és működésének legfontosabb hibájaként értékelné, mint a likviditáspreferencia elméletét Keynes elméletében (lásd Sawyer 1985, 5. fejezet). Chapple és Nuti fenti értelmezése ellenére Kalecki abban is távol áll Keynestől, hogy elutasítja az egyensúlyt és a marginális elemzést. Pesszimizmusa a kapitalizmus keynesiánus stabilizációjának lehetőségével kapcsolatban (Kalecki 1944) és ebből következő szocializmusa Kaleckit egyértelműen a keynesiánus iskolán kívülre, a marxi táborba helyezte. Kalecki a marxi kétszektoros árucikk, nem pedig a monetáris vagy pénzügyi modellben fejtette ki többször makroökonómiai elméletét (pl. Kalecki 1958).

Elemzésének két jellemzője azonban megkülönbözteti Kaleckit Marxtól, és a század sok más marxi közgazdászától is. Először is nem ragaszkodott a munkaérték-elmélethez, és nem foglalkozott egyetlen, ebből származó árazási kérdéssel sem, mint például a transzformációs probléma. Ebben a tekintetben sokkal távolabb állt Marxtól, mint például Rosa Luxemburg, Baran és Sweezy, vagy akár Lenin. W³odzimierz Brus később úgy emlékezett erre, hogy Kalecki “erős ellenszenvet érzett a marxi értékelmélettel szemben, amelyről azt gondolta, hogy metafizikai…” (Brus 1977). Ebben a tekintetben, úgy tűnik, öntudatlanul is egyetértett Veblen nézetével, hogy a munkaérték-elmélet pre-materialista “természetjogi” metafizika volt (Veblen 1906). Másrészt Kalecki nem hitt abban, amit Josef Steindl a marxi “katastrofenpolitik”-nak nevezett, amely szerint ahelyett, hogy olyan intézkedésekkel próbálkoznának, amelyek javítanák a dolgozó emberek és családjaik körülményeit, a szocialistáknak a végső katasztrófa felé kellene fordulniuk, amely a kapitalizmust majd eléri, s amelynek hamvaiból a szocializmus, az általános jólét és a gazdagság jön létre. úgy tűnik, ebben a tekintetben öntudatlanul ő is osztotta Veblen kritikáját Marx hegeliánizmusáról, amennyiben a termelési eszközök magántulajdonának eltörlése egy egészen új és jobb helyzethez vezetne, egyszerűen azért, mert a munka terméke most már a dolgozóhoz tartozna (Veblen i.m.).

A “katastrofenpolitik” következménye a szocializmus gazdaságára az volt, hogy elősegítette a “voluntarizmust” és a gazdaság önkényes kezelését azok által, akik azt állították, hogy a munkások “objektív” érdekeit képviselik. Kalecki nem egyedül kritizálta ezt a fajta “tudományos” milleniarizmust az 1950-es és 60-as években. Szocialista közgazdaságtanának szokatlan, ha nem egyedülálló jellemzője az volt, hogy nem a priori feltételezéseken alapult azzal kapcsolatban, hogyan kellene egy szocialista gazdaságnak működnie, hanem azon az elemzésen, hogy mitől igazságtalan és nem hatékony a kapitalizmus. Ezt bővebben vizsgálja Toporowski (1996). Kiderül, hogy Kalecki elemzése a kapitalizmus nem hatékony voltáról nagyon hasonlít Veblen következtetéseire e tárgyban, amelyekben központi szerepet játszanak a pénzügyek oly módon, ahogyan Kalecki munkájában nem szerepelnek, de amihez Kalecki egy aggregált jövedelem- és költségrendszert illeszt – ez viszont alapvető hiányosság Veblen elemzésében (lásd Sweezy 1958). És e tanulmány célja szempontjából mind közül a legfontosabbként Kalecki gazdasági irányítási rendszere a szocializmusban gyakorlatilag ugyanaz, mint amit Veblen népszerűsített életének utolsó éveiben.

A következő részben Kalecki kapitalizmus-kritikáját hasonlítjuk össze Veblenével. Ezt követi egy összehasonlítás a szocialista gazdasági irányításról vallott megfelelő nézeteikről.

2. A modern kapitalizmus gazdasági elégtelenségei

Kalecki nézetei a kapitalizmus kevéssé hatékony voltáról elég ismertek ahhoz, hogy itt csak röviden összefoglaljuk őket. Az instabilitásra koncentrálnak, amit Kalecki szisztematikusan megvizsgált az üzleti ciklusoknál, s amit a kapitalista gazdaság megkülönböztető jellemzőjének tekintett. Az üzleti ciklus az alacsony hatékonyság három fajtáját mutatja ki. Először is, a teljes foglalkoztatottság nem konstans, de még csak nem is normális következménye a kapitalista gazdaság szabad működésének. A legjobb esetben a gazdasági növekedés csúcsa környékén következik be úgy, hogy a nem önkéntes munkanélküliség gyakoribb:

“…az olyan dolgokat, mint a teljes foglalkoztatottság, csak kivételes esetekben közelítjük meg. általában a munkanélküliség (explicit vagy látens) elég hatékony ahhoz, hogy hagyja kifutni a konjunktúrát, és nem a munkaerő szűkössége vet neki véget.” (Kalecki 1933, 115. o.)

Másodszor, míg a tőkeállomány hatékonyabban használható, mint a munkaerő (a rabszolgaság vagy a feudalizmus óta nem volt olyan “munkatulajdonos”, akinek a munkaállományon keresett hozamtól való függése a teljes kihasználásban tette volna érdekeltté), a berendezések és felszerelések hatékony használata az aggregált kereslettől függ. Időszakonként, és rendszeresen, amint a gazdasági fellendülés csúcsához közeledünk, a kereslet nem növekszik olyan gyorsan, mint a tőkeállomány. A többletkapacitás kialakulása csökkenti a profitrátát és elijeszti a további befektetéseket. A bekövetkező recesszió addig tart, amíg a többletkapacitást meg nem szüntetik a gyárbezárások. A magasabb profitráta a megmaradt, most már jobban kihasznált tőkeállomány esetén kedvez az új befektetéseknek, és egy újabb fellendülés következik (Kalecki i.m., 6. fejezet).

A harmadik hatékonyságcsökkentő tényező azért keletkezik, mert a befektetési szintet nem az új befektetési lehetőségek és a meglévő erőforrások határozzák meg, mint ahogy azt a neo-klasszikus mikroökonómiai elemzés állítja. Ehelyett a meglévő tőkeállomány használatának foka, a profitráta (amelyet szintén befolyásol az állomány használatának foka), és a vállalkozók korábbi profitokból történt pénzügyi felhalmozása határozza meg (Kalecki 1939, 128-141. o.). üzleti ciklus-elméletének utolsó változatába Kalecki beépítette a technológiai innovációt mint új befektetési tényezőt (Kalecki 1968). Ezen tényezők együttese azonban nem hoz létre automatikusan befektetést, amikor új befektetési lehetőségek vagy kihasználatlan erőforrások kerülnek elő. Ez leginkább recessziók idején figyelhető meg. Ennek az lesz az eredménye, hogy a befektetés a túlzott és az elégtelen befektetés szintje között ingadozik (Kalecki 1939, 146-149. o.). Kalecki többször érvelt amellett, a szocializmus előnyei között van az a tény is, hogy lehetővé teszi a központi hatóságoknak, hogy szabályozzák a befektetést a befektetési lehetőségekkel és a kihasználatlan erőforrások szintjével összhangban, ahelyett, hogy a piaci kereslet és profitok szeszélyeinek tennék ki (pl. Kalecki 1986, 30. és 52. o.).

(Bár ez az érvelés nem a munkások által termelt többlet ismételt kisajátításán alapul, egyáltalán nem “inmarxista”: Paul Sweezy hasonlóan érvel a szocializmus mellett a kapitalizmus hosszú távú fejlődését elemezve, in Sweezy 1953).

Veblen érvelése a kapitalizmus alacsony hatékonyságával kapcsolatban talán kevésbé formális, de beépíti a pénzügyet és a szocio-politikai dimenziót, ami hiányzik Kalecki munkájában. Első könyvében, A dologtalan osztály elméletében amellett érvelt, hogy a modern ipari technológiával a munka elég termelékeny ahhoz, hogy biztosítsa a jelenlegi termelési szintet, kevesebb munkát használva, mint a teljes elérhető munkaerő. A keletkező “dologtalanság” nagyon egyenlőtlenül oszlik meg azok között, akik dologtalanságra vannak ítélve jövedelem nélkül (a nem önkéntes munkanélküliek) és akik az alkalmazottak termékeire kivetett igényükből származó jövedelemmel élvezik a dologtalanságot (Veblen 1899, 1. fejezet). A könyv maga hírhedten ironikus expozéja annak, hogy a dologtalan jövedelemtulajdonosok hogyan igazolják terméketlen fogyasztásukat úgy, hogy számos haszontalan vállalkozással foglalják le magukat, többek között az egyetemen folyó “felsőoktatással”.

Veblen a kevéssé hatékony kapitalizmus szisztematikusabb elemzését nyújtja a következő könyvében, Az üzleti vállakozás elméletében (Veblen 1904). Ebben bevezeti a “kapitalista szabotázs” fogalmát, amely szerint a “mellényes” vagy üzleti érdekek a gazdasági tevékenységben lévő “anyagi” érdekekkel visszafogják a termelést és manipulálják a piacokat oly módon, hogy a profitot maximalizálják. Az eredmény az, hogy az alultermelés (a technikai- és erőforráskorlátoktól, ha nem a piaci kereslettől függően) a kapitalista gazdaság normális állapota. Spekulatív fellendülés a pénzügyi rendszerből érkező további hitelek segítségével kialakulhat. De ez csak növeli az iparra gyakorolt anyagi befolyást. Azoknak pedig, akik hozzáférnek a “hitelkiterjesztésekhez” vagy pénzügyekhez, versenyelőnyt biztosít, amely az ipari termelékenységet meghaladó mértékű pénzügyi elburjánzáshoz vezet. A pénzügyek végső kiterjedése pénzügyi krízishez és hanyatláshoz vezet. Ezért Veblen tekinthető akár a pénzügyi krízis első teoretikusának is. A pénzügyek mellett egy másik üzleti tevékenységet ösztönző elemet is azonosított, amit “kormányzati hulladéknak” vagy nem termelési kiadásnak nevezett. Az egyik pénzügyi ösztönzőt különösen népszerűnek tartotta a “mellényes érdekek” képviselői között. Ez pedig a háború, amelynek – nézetei szerint – megvan az az előnye a többi állami kiadással szemben, hogy a hozzá kapcsolódó patrióta szenvedély egy megkérdőjelezhetetlen szociális és ipari elvet támogat, amely nagyon is elfogadható az üzletemberek számára. Kalecki érvelése szerint pontosan ezt a fajta elvet aknázza alá a teljes foglalkoztatottság (Kalecki 1943).

Veblen úgy fejezte be az elemzését, hogy amellett érvelt, a kapitalisták igénye az ipari bevételekből való részesedésre olyan tulajdonjogi követelés, amelynek nincs objektív alapja: a vagyon tulajdonlása nem anyagi előfeltétel a termeléshez. John Stuart Mill nézeteit megismételve – miszerint a jövedelem szétosztása társadalmi konvenció – Veblen rámutatott, hogy a tulajdonjogok metafizikai “természeti jogok”, amelyek csak törvény által tartathatók be, mert a törvény teszi azzá őket. Amikor a “technikusok” vagy a “mérnökök”, akik ténylegesen megszervezik és végrehajtják a termékeny gazdasági tevékenységet, rájönnek, hogy milyen szisztematikusan bomlasztó és alacsony hatásfokú az üzlet (business) befolyása, megszabadulnak a “hiányzó tulajdontól”. A rendszer, amely felváltja, rendkívül hasonló Kalecki szocialista gazdasági tervezéséhez.

3. A szocializmus gazdasági szervezete

Veblent az orosz forradalom arra ösztönözte, hogy újragondolja a szocializmus kilátásait az Egyesült államokban. Arra a következtetésre jutott, hogy egy Szovjet Amerika valószínűsége minimális, és ha a forradalom sikeres is lenne, technikusok és mérnökök forradalma volna, mivel ők alkotják az egyetlen osztályt, amely képes az ipart megfelelően megszervezni és működtetni. úgy képzelte, hogy a mellényes érdekek képviselőit egy technikusi “direktórium” váltja fel, amely az ipart központilag szervezné meg, hogy elkerüljék a kapitalista rendszer legnyilvánvalóbb kudarcait. Ezért biztosítanák “az erőforrások megfelelő elosztását és a rendelkezésre álló felszerelés és munkaerő ebből következő teljes és ésszerűen felosztott foglalkoztatottságát; a pazarlás és kettős munka elkerülését; a javak és szolgáltatások méltányos és hatékony kínálatát a fogyasztók számára (Veblen 1921, 446. o.); más szóval a “nemzeti jövedelem maximalizációját” teljes foglalkoztatottság mellett, amelyet Kalecki a szocialista gazdasági tervezés céljának tartott (Kalecki 1959, 295. o.; Osiatynski, 1988, 4. fejezet). Ezt szerintük a kapitalizmus nem teszi lehetővé, mert a termelés célja a profit, nem a kibocsátás maximalizációja.

A direktórium, azaz Kalecki központi gazdasági tervezési szervezetének alapvető jellemzője, hogy tagsága technikusokból és mérnökökből áll. Ennek két oka volt. Először is Kalecki és Veblen is úgy gondolta, hogy csökkenteni kell a közgazdászok befolyását, akik a tervezésnek piaci értelemben elkötelezettjei, a piaci vagy kapitalista gazdaságokban használtakkal analóg eszközöket alkalmaznak, mint például az árak, kamatlábak vagy ökonometriai számítások. Kalecki úgy érezte, hogy az ökonometria nem biztosít objektív adatokat, mert azok nagy hibahatárok között mozognak (Osiatynski, 61. o.). De egyikük sem bízott a közgazdászok azon eszközeiben, amelyek a kapitalista piacokat utánozva újratermelnék a szocializmusban a kapitalista instabilitást és elégtelen termelést, és ahogy Veblen mondta, az “ipar irányító célját” a “hasznos javak termelésétől” a “hiányzó befektetés profitja” felé tolnák el (Veblen 1921, 450. o., Kalecki 1986, 5. fejezet).

Másik indokuk arra, hogy a központi gazdasági tervezést a technikusok és a mérnökök befolyása alatt tartsák, az volt, hogy az ipari koordináció lényegében a gépek és a termelés műveletei összehangolásának a kérdése (a termelés “anyagi mérlegek” rendszere a kelet-európai országokban). Kalecki a nehéziparból, gyári termelésből és szénbányászatból vett példákat használta, amikor a befektetés központi tervezésének hatékonyságát vizsgálta (Kalecki 1986, 94-96. o.). Mindketten a vasutat használták példának az olyan ipar esetére, amelynek befektetéseit és adott műveleteit szétszakítja, hogy ki van téve az üzleti céloknak (Veblen 1904, 39-41. o.; Kalecki 1986, 20. o.). Charles Bettelheim is hangsúlyozta az ipar technikai koordinációjának felsőbbrendűségét a bizonytalanabb üzleti irányításnál. (Bettelheim 1975).

Saját megfigyelései azonban a tervezés gyakorlatáról a sztálini iparosítási hullám idején, és az ezt követő gyakorlati tapasztalata a gazdasági tervezésben szkeptikussá tették Kaleckit a tekintetben, hogy a mérnökök és a technikusok képesek lennének-e ellenállni annak, hogy az irányításuk alatt lévő gazdaságot a túlzott befektetések és a technikai újítások pazarló hajhászására használják fel. 1964 szeptemberében a Politikai Gazdaságtan Professzorainak konferenciáján megjegyezte, hogy “ugyanúgy, ahogy a közgazdászok gyengéje a számítás, a technikusok a legújabb technikai játékokat akarják; ezt nem szabad ellenük fordítani, de nem kell azonnal odaadni nekik ezeket a játékokat” (Kalecki 1964, 322. o.). Szerinte a válasz egy olyan tervezési rendszer létrehozása, amely minimalizálná az adott szintű fogyasztáshoz szükséges befektetést. A nagyobb befektetési projekteket központilag kell meghatározni a foglalkoztatottság és az ipari fejlődési prioritások kívánt szintjei alapján, csupán alternatív projektváltozókkal, amelyek számítási döntésektől függnek. Ugyanakkor a kisebb, helyileg meghatározott befektetéseket kamatterhes hitelekből finanszíroznák, hogy kizárják a fölösleges befektetéseket (Kalecki 1986, Osiatynski 1988, 6. fejezet).

A sztálinista iparosítás másik tanulsága az ipari hatalom fölös koncentrációjának veszélye volt. Kalecki válasza erre, hogy a központi gazdasági tervezést a gyárak munkástanácsai egyensúlyozzák ki. Ez megerősítené a munkások részvételét és elkötelezettségét a gazdasági irányítás rendszere mellett. A szindikalizmus és a központi irányítás ezen kombinációja volt hivatva biztosítani, hogy a gazdasági hatalom koncentrációjával nem élnek vissza (Kalecki 1986, 3. fejezet). ám nem egyedül a lengyel munkástanácsok mozgalmának 1958-as bukása volt az oka annak, hogy Kalecki életének utolsó éveit az önkényes és hatástalan lengyel állami tervezéssel szembeni vitával töltötte (Osiatynski 1988, 4. fejezet). A politikai hatalom elégtelen koncentrációja is egyértelműen része volt a problémának.

Következtetések

Kalecki Veblenhez hasonlóan meg volt győződve arról, hogy a kapitalista ipari vezetés nem hatékony, és egyikük sem bízott a gazdaság társadalmi szektorában alkalmazott üzleti módszerekben. Kalecki a szocializmussal kapcsolatos közvetlen tapasztalata alapján szofisztikált képet alkothatott arról, hogyan kellene a szocialista gazdaság tervezését irányítani. Azonban az ő korában a pénzügyek nem játszottak annyira domináns szerepet a kapitalizmusban, mint Veblen idejében. Ha a lengyel központi tervezők többet értettek volna meg Kaleckiből és a pénzügyekből, akkor a 70-es évek lengyel gazdaságának sok problémája elkerülhető lett volna. Ha a mostani poszt-kommunista kormányok többet értenének Kaleckiből és a pénzügyekből, akkor a poszt-kommunista gazdaságok sok jelenlegi és jövőbeli problémája még mindig elkerülhető lenne.

Irodalom

Bettelheim, C. (1975) A szocialista gazdasággá való átalakulásról

London: Harvester Press.

Brus, W. (1977) “A szocializmus közgazdaságtana Kalecki szerint” Oxford Bulletin of Economics and Statistics, 39. évf., 1. szám, február.

Chapple, S. (1996) “Kalecki és Keynes” in J. King (szerk.) Alternatív makroökonómiai elmélet: a kalecki modell és a poszt-keynesiánus közgazdaságtan Dordrecht: Kluwer Academic Publishers.

Chick, V. (1983) Makroökonómia Keynes után. Az általános elmélet újragondolása Cambridge, Mass.: MIT Press.

Kalecki, M. (1939) Esszék a gazdasági ciklusok elméletéről, London: George Allen és Unwin.

Kalecki, M. (1942) “A demokratikus tervezés nélkülözhetetlen kellékei” in J. Toporowski (szerk.) Micha³ Kalecki válogatott esszéi a gazdasági tervezésről, Cambridge U.K.: Cambridge University Press 1986.

Kalecki, M. (1943) “A teljes foglalkoztatottság politikai aspektusai” Political Quarterly 14. évf., 4. szám.

Kalecki, M. (1944) “Három út a teljes foglalkoztatottság felé” in A teljes foglalkoztatottság közgazdaságtana. Hat alkalmazott közgazdasági tanulmány az Oxfordi Statisztikai Intézetből Oxford: Basil Blackwell.

Kalecki, M. (1958) “Központi ármeghatározás mint a szocialista gazdaság elengedhetetlen jellemzője” in J. Toporowski (szerk.) Micha³ Kalecki válogatott esszéi a gazdasági tervezésről Cambridge U.K.: Cambridge University Press 1986.

Kalecki, M. (1959) “A befektetés hatékonyságának vizsgálati metodológiájáról” in J. Osiatynski (szerk.) Micha³ Kalecki összegyűjtött művei 4. kötet Szocializmus: gazdasági növekedés és a befektetés hatékonysága Oxford: The Clarendon Press 1993.

Kalecki, M. (1964) “Tézisek a technikai fejlődésről és típusairól” in J. Osiatynski (szerk.) Micha³ Kalecki összegyűjtött művei 4. kötet Szocializmus: gazdasági növekedés és a befektetés hatékonysága Oxford: The Clarendon Press 1993.

Kalecki, M. (1968) “Trend és üzleti ciklus” Economic Journal 78. évf, 2. szám.

Kalecki, M. (1986) Válogatott esszék a gazdasági tervezésről Cambridge U.K.: Cambridge University Press 1986.

Minsky, H. P. (1975) John Maynard Keynes, New York: Columbia University Press.

Nuti, D. M. (1986) “Micha³ Kalecki hozzájárulása a szocialista tervezés elméletéhez és gyakorlatához” Cambridge Journal of Economics 10. évf., 4. szám, december.

Osiatynski, J. (1988) Micha³ Kalecki a szocialista gazdaságról London: Macmillan.

Patinkin, D. (1982) Az általános elmélet megjövendölése? és más esszék Keynesről Oxford: Blackwell.

Robinson, J. V. “Kalecki és Keynes” in A gazdasági dinamika és tervezés problémái Esszék Micha³ Kalecki tiszteletére Warszawa: Pañstwowe Wydawnictvo Naukowe.

Sawyer, M. C. (1985) Micha³ Kalecki közgazdaságtana London: Macmillan.

Shapiro, N. (1977) “A poszt-keynesiánus közgazdaságtan forradalmi jellege” Journal of Economic Issues szeptember.

Sweezy, P. M. (1953) “A kapitalizmus és szocializmus közötti alapvető különbég” in David Horowitz (szerk.) Marx és a modern közgazdaságtan, London: MacGibbon and Kee 1968.

Sweezy, P. M. (1958) “Veblen az amerikai kapitalizmusról” in D. E. Dowd (szerk.) Thorstein Veblen Kritikai dicséret, Ithaca, New York: Cornell University Press.

Toporowski, J. (1996) “Kalecki, Marx és a szocializmus közgazdaságtana” in J. King (szerk.) Alternatív makroökonómiai elmélet: a kalecki modell és a poszt-keynesiánus közgazdaságtan Dordrecht: Kluwer Academic Publishers.

Veblen, T. (1899) A dologtalan osztály elmélete New York: The Macmillan Company

Veblen, T. (1904) Az üzleti vállalkozás elmélete, New York: Charles Scribner’s Sons.

Veblen, T. (1906) “Karl Marx szocialista közgazdaságtana”, A tudomány helye a modern civilizációban és más esszék, New York: The Viking Press 1919.

Veblen, T. (1921) “A mérnökök és a forradalom” in M. Lerner (szerk.) The Portable Veblen New York: The Viking Press 1948.

Heller Ágnes: Bikikliző majom – Kőbányai János interjúregénye, Múlt és Jövő, Budapest, 1999.

Interjúkötet jelent meg Magyarország Legismertebb Élő Filozófusától. Ebből kiderül, hogy MLÉF útja – szokványos megközelítésben – sikertörténet. Vagyon és hírnév az osztályrésze. Az annak idején gyakran éhező fiatal megélhetési gondjai megszűntek. Nyomorúságos lakáshelyzete állandó New-York-i és budapesti lakásra, valamint vidéki kúriára változott. MLÉF életútja a tudósi karrier tekintetében is sikeres. A zsidóüldözések egykori elszenvedője világhírre tett szert. Nevét Nyugat-Európától kezdve, Ausztrálián át, Amerikáig ismeri a filozófus szakma. írásait számos nyelven kiadták. A legkülönbözőbb egyetemek ostromolják, hogy náluk is tartson előadást.

A hírnév- és vagyonszerzés útjától eltérően MLÉF filozófiai és morális álláspontjának története nem egyértelmű diadal. Filozófiai álláspontjának alakulása szép, szomorú történet. A kezdet reményteli. “Húszéves koromban már tudtam magamról: valami hivatásom van ezen a világon. Ahogy magamnak megfogalmaztam: föl kell törni a diót! Föl akartam törni a diót. A dió: az igazság. Az igazság ott van belül, és nekem meg kell ismernem. Az a hivatásom, hogy föltörjem a diót, megnézzem, mi van belül. Mi a lényege az ügynek, amit világnak, életnek, embernek neveznek, és megismerjem a lét lényegét. úgy hittem: az a hivatásom, hogy filozófiát műveljek, és lényeges dolgokat lássak meg benne.”

MLÉF szenvedélyesen keres valamiféle mindent átfogó igazságot, keresi a lét lényegét. Diótörő filozófusként egyfajta abszolúthoz akar eljutni. Biztos hitre van szüksége, amely reményt, ígéretet, perspektívát kínál: megváltást az emberiség (és egyúttal a maga) számára. A biztos hitet előbb a cionizmusban, azután a sztálinizmusban (amit az interjúkötetben kommunizmusnak nevez) véli megtalálni. (“A cionizmusban és a kommunizmusban is megváltást kerestem: az abszolút ígéret ebben az értelemben messianizmus volt.”)

Biztos megváltás csak a totalitásból fakadhat, az abszolút igazság csak akkor ragadható meg, ha a világban rend van, illetve a világ rendként értelmezhető. Mivel a világban uralkodó kapitalizmust – ahogy fogalmaz – elnyomás és elidegenedés jellemzi, a világ rendjét csak történelmi távlatokban lehet felismerni, helyesen értelmezni. A tapasztalható “rendetlenséget” a világtörténelem fogja renddé oldani. Az emberiség fejlődésének, a pozitív végkifejletnek a bizonyosságához a történelemnek szubjektumként, önálló entitásként kell léteznie. Ezért az igazságkeresés szükségképpen átmegy történelemfilozófiai dimenzióba. “Egy nagybetűs történelem keretei között gondolkodtam, amely elindul valahol, és valamilyen módon, ellentmondásokon keresztül, de a mai világ felé fejlődik. A tény, hogy a mai világ kapitalista, átmeneti állapot csupán, mert hamarosan továbbfejlődik egy szocialista vagy tökéletesebb, boldogabb emberi világ felé.” A világnak – úgymond – ügye van: az elidegenedéstől mentes társadalom, a szocializmus lehetőségének megvalósulása az emberiség egyértelmű és jól felismerhető perspektívája. A magyar ’56-ban a munkástanácsok létrehozását, valamint az önkormányzás programját tekinti szocialistának.

MLÉF-re a hatvanas években döntő hatást gyakorolnak az újbaloldali eszmék. Az újbaloldal szerint: “Az életformát kell forradalmasítani, nem a politikát. Éljünk másképp! Gondolkozzunk másképp! Közösség kell! Közösségi életforma: az életforma forradalma… Csak a közvetlen emberi kapcsolatok számítanak, ellentétben az intézményekkel és az állammal”. E hatás nyomán MLÉF az emberiség jövőjét a mindennapi élet forradalmában látja. Meggyőződésévé válik: a történelem nemcsak megismerhető, hanem csinálható, tudatosan alakítható, iránya befolyásolható. Nem a Történelem a jövő szubjektuma, hanem maga az ember. A világ olyan lesz, amilyenné az emberek alakítják. A történelmi Messiás várásának helyébe a cselekvő megváltásnak (az emberiség önmegváltásának) a koncepciója lép.

“Én is azt mondtam – írja –, hogy a megváltás iránya és terepe a ’mindennapi élet’ forradalma. Tehát nem az egész világ forog a politika körül, és nem a menny fog a bizonytalan jövőben a földre leszállni, hanem mi itt, ezen a földön, ma és nem holnap kialakítunk egy emberibb életformát. Ez más messianizmus, mint a régi. A hagyományos politikai struktúrákra legyintettünk. Azok arra sem érdemesek, hogy megdöntsük őket. Vagy: nem érdemes ezzel foglalkoznunk, mert most úgysem tudjuk megcsinálni. Azzal foglalkozzunk, amivel tudunk! A saját életünk teljes megváltoztatásával. Ez majd magával hozza a makrostruktúrák változását.”

Legújabb filozófiája – úgy tűnik – nem marad meg a spekuláció, a puszta elmélet szintjén, hanem gyakorlati alátámasztást, igazolást kap a nyugati társadalmi mozgalmakban. Párizs ’68-át saját elképzelése megvalósulásaként, igazolásaként éli meg. “Igazam volt, ezért a párizsi májust a saját szemüvegemen keresztül néztem. Minden úgy történik, ahogy A mindennapi élet forradalmában előre láttam. Ez bizony az életforma forradalmának beteljesülése. A párizsi tüntetők nem akarnak hatalmat, nem sietnek pártot alapítani, nem foglalatoskodnak kormányalakítással, hanem tekintélyek nélkül, szabadon, a saját elképzeléseik szerint akarnak élni… A munkások a diákokkal szolidárisak, és nem a kommunista párttal. Kit érdekel a kormány? Az embereket az érdekli, hogy a civil intézményeken keresztül maguk alakíthassák a sorsukat. Ez a lényeg. Nem a politikai hatalom, hanem a cselekvés, amelynek során az egyetemeken, a gyárakban a maguk kezébe veszik az életük irányítását.”

A párizsi diáklázadás elbukik, MLÉF-et – ellenzéki magatartása miatt – ismételt retorziók érik, barátaiban csalódik. Mindezek hatására világszemlélete is átalakul: legutóbbi elméleti kapaszkodóját is elveszti, föladja. Hirtelen megvilágosodik és rádöbben: egész világképe hibás. Nincs történelmi progresszió, és a történelmi folyamat befolyásolhatatlan. Ezzel – mint fogalmaz – kiment a lába alól a szocializmus.

A következmény kettős. Egyrészt cionista, sztálinista és újbaloldali korszaka után rátalál a korábban embertelennek minősített és következetesen kritizált kapitalizmusra: a tőkés rendszer igazolójává válik. Másrészt sehova sem kötődő, sehova sem tartozó, gyökértelen gondolkodóvá válik. (“Egyedül maradtam a világban, amelyet nem értek többé.”) Az egész életében diótörő filozófus – gondolkodói és morális tevékenységét megkoronázva – leszögezi: “Abba az időbe sikerült beleszületnem, amikor nem törünk fel diókat… Ebben a világban, amit posztmodernnek nevezünk, nincsenek feltörendő diók.”

MLÉF egyéni szerencséje, hogy új felismerését nem személyes tragédiaként, addigi életét nem elvesztegetett időként éli meg, nem merő tévútként értelmezi, hanem képes önigazolássá átfordítani. Meghirdeti, hogy ő valójában világértelmiségi, és filozófiája ettől kezdve már csak önmagára irányul. A továbbiakban nem a világ számára, hanem pusztán önmaga számára keresi a megváltást. (“A filozófus ügye az, hogy filozófiát csináljon, mert élvezi.”)

Tudjuk: a mai világkapitalizmusban naponta mintegy negyvenezer ember hal éhen. Tudjuk: a technológiai forradalom az emberiség 80–85 százalékát belátható időn belül gazdaságilag fölöslegessé teszi, és a lelki, illetve a fizikai megsemmisülés sorsát szánja neki. Tudjuk: a modern technikai civilizáció – ha a természeti környezet rombolásának jelenlegi tendenciái nem változnak hamarosan és radikálisan – a Földet az emberi élet számára alkalmatlanná teszi. És még számos hasonló ismerettel rendelkezünk. Mindezeket MLÉF is jól tudja, és ebből a tudásból levonja a következtetést: “A világnak ma nincs ügye.” Szerinte a posztmodernnek nevezett világban nincs olyan közös ügy, ami a filozófusokat foglalkoztathatná. Ezért a filozófusok között nem jön létre párbeszéd. (“Miután megszűnt az igazi diskurzus, mindenki egocentrikus lesz, csak saját magáról, saját műveiről beszél, s ezért képtelenek vagyunk egymással diskurzusba lépni. Ma a világértelmiség csupa kis atomból áll, aki csak a meghívó közönséggel diskurál. Egymással nem tudnak beszélni, nem is érdekli őket, amit a másik csinál, kivéve, ha szakmailag hivatkozik rá.”)

MLÉF tehát levonta a filozófiai végkövetkeztetést: a kapitalizmust nem lehet meghaladni. Logikus, ha egy bürokrata erre a következtetésre jut, mivel a rendszertől kapja a fizetését. Érthető, ha egy politikus hirdet ilyesmit, hiszen a rendszerből él, nélküle fölöslegessé válna. Az sem megmagyarázhatatlan, ha egy filozófus, aki a világhírét és a jövedelmét a kapitalizmusnak köszönheti, ezt a nézetet vallja. De önellentmondás, ha egyúttal filozófiai igazságnak is tekinti azt, amit mond. Bármilyen kategorikus, abszolút állítás ugyanis a további gondolkodás lezárását, megbénítását jelenti, az adott kérdésben a további dilemmák, alternatíva-keresések egyszer s mindenkorra történő kiiktatásával egyenértékű. Vagyis a filozófia egyik alapspecifikumának, a kételkedés metodikai követelményének feladásához, végső soron magának a filozófia területének az elhagyásához vezet. Ha egy filozófia szakos hallgató követne el ilyen baklövést, MLÉF feltehetően komoly dorgálásban és módszertani kioktatásban részesítené, mondván: az illető gondolkodása nem filozófiai.

A kapitalizmus abszolútnak minősítése (világtörténelmi meghaladhatatlanságának állítása) filozófiai szempontból csak önellentmondás, vagyis valamilyen filozófia előtti (filozófia nélküli) világszemlélethez való visszahátrálás. Egy ilyen fordulat emberileg megérthető, hiszen bárkivel előfordulhat, hogy lelkileg vagy intellektuálisan belefárad az igazságkeresésbe. Ugyanakkor ennek a tettnek morális vetülete is van.

MLÉF egészen addig, míg egy humánus társadalom történelmi esélyei foglalkoztatják, és meg nem békül a kapitalizmussal, rokonszenvez a gyengékkel, a kiszolgáltatottakkal, ahogy ő nevezi, a páriákkal, és erkölcsi értékrendjében a velük való szolidaritás fontos szerepet játszik. Ez a morál megveti a parvenüket, a rendszer kegyeltjeit, akik önfeladásuk, alkalmazkodási készségük, kompromisszumaik révén elfogadtatják magukat a hatalommal. A kapitalizmussal való elméleti kiegyezés után MLÉF új morált fogalmaz meg: a “sem nem pária, sem nem parvenü” morálját. Többször említi azt az erkölcsi felfogást, amely szerint az elutasított rendszerben is jelen kell lenni, és megpróbálni azt gyomként pusztítani. ő viszont a kívülállást választja, és igyekszik ezt a magatartást megideologizálni: a filozófus ügye a filozófia. Nem a páriák, nem a társadalom, nem a politika, nem az erkölcs, hanem a filozófia.

MLÉF tanulmányokban méltatja az amerikai nukleáris fegyverek elrettentő hatását. Az ilyen méltatás nem egyedülálló a hivatalos sajtóban – legfeljebb filozófus tollából szokatlan. Egy szempontból azonban MLÉF mindenképpen megelőzte a korát. Már a 90-es évek elején szorgalmazta azt, amire a NATO csak 1999-ben tekintette magát érettnek: a Jugoszlávia elleni katonai támadást (“könyörögtem, bombázzanak akár, de bármilyen módon avatkozzanak be”).

MLÉF szerint minden rétegnek megvan a maga csőcseléke. Arról nem szól, hogy kik tartoznak a filozófus-csőcselékbe.

A történelem időről-időre meglódul. Ennek különös dokumentumát tartom a kezemben.

A három közép-európai éltanuló 1999 március idusára időzített, sikeres beiratkozása után a NATO két hetet sem várt első olyan háborúja megindításával, amelyet volt államszocialista ország ellen vívott. Amikor az ELTE Ruszisztikai Intézete pár héttel a bombázások kezdete után politikatörténészek és politológus részvételével konferenciát rendezett a balkáni helyzetről, már meglehetősen nyilvánvaló volt, hogy a jugoszláv hadseregnek semmi esélye az ellene tíz kilométeres magasságból vívott háború megnyerésére. Ugyanakkor az is többé-kevésbé egyértelmű volt addigra, hogy a kapituláció elodázásával a jugoszláv államot markában tartó cinikus, nacionalista elit időt kívánt s tudott nyerni ahhoz, hogy minél nagyobb kárt okozzon saját déli tartományában a koszovói albán lakosság ellen megfélemlítés és értelmetlen, differenciálatlan erőszak formájában vívott, gyáva polgárháborújával. A rekordidő, alig egy hónap alatt elkészült könyv lezárásakor már igen serény volt a diplomáciai közvetítőforgalom Belgrád és különféle nyugat-európai nagyvárosok között, előkészítendő a nagyjából a könyv megjelenésével egy időben, júniusban aláírt fegyverszünetet.

Most, amikor (1999. október végén) e könyvismertetést írom, olybá tűnik, Koszovó régen lekerült a nemzetközi politika színpadáról. Honolnak a régi és új békék, és folynak a régi és új háborúk. Ausztriában az Európai Unió csigalassúsággal araszoló “keleti kibővítésének” puszta gondolata is karnyújtásnyi közelségbe hozta az újnácikat a kormányhatalomhoz, az Európai Unió Bizottsága pedig úgymond “tárgyalásokat” indított Kelet-Európa eddig esélytelenként kezelt országaival is az állítólagos “belépésük” körülményeiről, ezzel tovább lassítva a már eddig is megalázóan lassú felvételi procedúrát a többiek – így az állítólagos “éllovas” – Magyarország számára. A “művelt nyugati” közvélemény rá se hederít az orosz hadsereg által Csecsenföldön elkövetett népirtásra, hacsak a jelenlegi magyar miniszterelnök azon ottawai nyilatkozatát nem tekintjük “művelt nyugati” reakciónak, melyben elmélázott azon, miért pont nukleáris fegyvereket ne tárolna szükség esetén Magyarország a területén.

Az 1999-es jugoszláv háborúval új szövetségesei rendkívül kínos helyzetbe hozták a jó három generáció óta sérült öntudatú, részleges szuverenitású, hathatós önvédelemre csak legkisebb szomszédaival szemben képes, honvédelmi szempontból gyengélkedő – vagyis mindenkori stratégiai szövetségeseitől igen erős stratégiai függésben levő – magyar államot. A déli szomszéd ellen közvetlen sértettség vagy érdek nélkül, kizárólag a nemzetközi rendszer önmozgásának következtében indított háborúban való részvétel abba a kellemes locsogásba is belerondított, amit értelmiségi elitünk folytat önmagával anélkül, hogy a mariahilferstraßei séta során szerezhető megfigyeléseken túl tudomást venne a Magyarország határain kívüli világ kollektív tapasztalatairól és tudásformáiról. A háború okozta sokk meglehetős zavarodottságot váltott ki a magyar írástudókból. Volt itt minden, az új uralmi helyzet intézményszociológiai jellegzetességeit analógiás módon félreértő, régi típusú talpnyalástól az elmekórtan-könyvek kórleírásainak megfelelő tünetekig, a hatvanas évek eleji pártbrosúrák külpol-fejezeteiből ismert szólamoknak a mai magyar nyelv sajátosságait tekintetbe nem vevő recitációjától a vízumkiadási szempontból hasznos számokat tartalmazó telefonosfüzetek izgatott lapozgatásáig. A mannheimi értelemben vett értelmiségihez legméltóbb reakciók egyikét Krausz Tamás vezérletével az ELTE Ruszisztikai Intézete tanúsította, amikor konferenciát rendezett a balkáni helyzet történeti összefüggéseiről, s az ott elhangzott előadásokat könyv formájában napvilágra hozta.

A kötet puszta ténye jobb hír, fontosabb tett, mint a tartalma. A benne foglalt szövegek plasztikusan szemléltetik a konvencionális közép-európai politikatörténet-írás erényeit és hátrányait egyaránt. Ez az elemzésmód a leíró szövegek tény- és eseménygazdagságáért az elméleti kérdések elhallgatásával és elnagyolásával, valamint a szövegek jelenre vonatkoztatottságának önkényességével “fizet”.

Érdekes feladat volna e kötet alapján rekonstruálni a – szomszédunk elleni bombázások ötletét feltehetőleg legalábbis szkeptikusan kezelő, vagyis értelemszerűen aligha a “keleti despotizmus” képzetét a jelenre oly bántó, vulgáris módon alkalmazó nyugati újságírói retorikát követő – történészek és politológusok világképét atekintetben, mit árul el szövegük arról, szerzőjük hogyan gondolkodik a “fejlődés”, a “megkésettség”, az “elmaradottság” vagy a “magasabb” és “alacsonyabb szintű társadalmi formák” fogalmának alkalmazhatóságáról a politikai rendszerek, uralkodási technikák vonatkozásában, konkrétan a Balkán politikatörténetében. Az én olvasatomban e kötetet egyfajta, kevéssé artikulált, álnaiv teleologikusság lengi át. Helyenként konkrét formában is tetten érhető ez a szemlélet, mint például az olyan mondatokban, hogy “[a]z elnyomott népek nemzeti öntudata inkább törzsi-nyelvi, mint mai értelemben vett nemzeti érzelem” (99. old.). Amikor eredeti keletkezési helyén, a gyarmati világban ez a fajta elmélkedési típus kialakult, legalább annyi elmondható volt róla, hogy egy valóban létező transzkontinentális uralmi rend, a gyarmati rendszer adekvát ideológiája volt. De ma? A Balkánról szólva? Magyarországon? Tényleg nem értené, aki így beszél, hogy rólunk is így beszélnek a Lajtától nyugatra, hogy mindennek mik a hatalmi összefüggései? Vagy érti, és épp azért mondja, örömmel találván olyasvalakit, akinek még nálunk is rosszabb a helyzete?

E modernizációs paradigma, e teleologikusság a mai magyar értelmiségi köznyelv egyik alapjellegzetessége, így itteni felbukkanása aligha meglepő. Két szempont teszi mégis említésre méltóvá. Egyrészt az, hogy a teleologikus gondolkodás minden közeg közül a történészi szakmának állítja a legdurvább intellektuális korlátokat. (Ez persze nem akadályozza meg a történész-szakmát abban, hogy a teleologikus-modernizációs gondolkodás legfőbb bázisa legyen.) Másrészt pedig az, hogy a kötet apropója, a jugoszláv háború “nyugati” diszkurzusa maga is ebben a “világnézeti” keretben mozog. Ebből pedig az a különös következtetés látszik adódni, hogy a világ alapvető mozgásainak iránya és a különféle regionális történelmek hierarchizált értékelése tekintetében, úgy tűnik, nem áll fenn nézetkülönbség a magyar történész szerzők és a ma világszerte hegemón nyugati “kultúrfölény-világkép” között. Szerény véleményem szerint legfőbb ideje volna elkezdenünk azon meditálni, miként lehetne átdolgozni a történetírásunk (és egyéb társadalomtudományaink) alapjául szolgáló, láthatatlan forgatókönyveket oly módon, hogy azok megszabaduljanak mai, álnaiv modernizációs szerkezeteiktől. Ennek egyik főkérdése minden bizonnyal a nálunk úgymond “fejletlenebb” régiók élményköréhez és történetéhez, így kitüntetett módon a Balkánhoz fűződő fogalmi szokásaink átalakulása kell legyen.

Talán az óriási anyag és a korlátozott terjedelem közötti feszültség, talán az eredetileg élőszóban elmondott szöveg sebtében való publikálása idéz elő némely durva leegyszerűsítéseket és pontatlanságokat, így például a nemzeti lét eltárgyiasítását (v.ö.: [a tizenkilencedik század legelején, az oszmán uralom elleni lázadás vonatkozásában] “[a]z első lépést a szerbek tették meg” [15. old.], “a bolgárok azonban mindebből kimaradtak” [16. old.], arról nem is beszélve, hogy az oszmán birodalom uralmi apparátusát a magyar köznyelv pontatlanságát követve, ám történetírói szempontból mégis anakronizmussal “törökként” adresszálja: “a török kegyetlenkedések nagy európai visszhangot váltottak ki” [17. old.], másutt “a török rabság éveiben a szerb egyház szerepe mérhetetlenül megnövekedett” [27. old.], s “a bolgárok maradéka erősen elszlávosodott a török uralom alatt” [99. old.] stb., [saját kiemeléseim]). Nehéz megállni, hogy el ne merengjen rajta az ember, vajon miért hasonlít e csúszkáló anakronizmusok és pontatlanságok szerkezete azon durva anakronizmusok és manipulált pontatlanságok szerkezetéhez, amelyek a Balkán-félsziget népei közötti interetnikus feszültségek nyelvi formáját képezik.

A szöveg értelemzavaró sajtóhibáktól sem mentes: feltehetőleg nem az osztrák, hanem az oszmán állam honosított meg sajátos birtokviszonyokat, amennyiben a föld a szultán tulajdona volt, amit “lovas katonai szolgálat fejében oda[adott] a szpáhiknak” (12.old.). Néhány súlyosabb stiláris baki is becsúszik, ilyen például: “az albán kérdés megoldásához összjugoszláv fellépésre volt szükség, de ennek valószínűsége a nacionalizmusok térnyerésével, az állam fokozatos széthullásával egyre valószínűtlenebbé vált” (34.old.).

A Balkán-félsziget politikatörténetének ezen áttekintéséből az európai “harmadik világ” kétségbeejtő helyzete körvonalazódik – anélkül, hogy erre az összefüggésre a kötet tanulmányai a legcsekélyebb utalást tennék. A szövegek pontosan elmondják, milyen köröket futott be a nemzet, a legitim uralom, a polgári szabadság, és a szabadkereskedelem “nyugati” eszméinek bűvöletében a világ e fűszeres illatú tájegysége. A múlt nem kísért, hanem ma is tart: a harc ma is a nemzet, a legitim uralom, a polgári szabadság és a szabadkereskedelem fogalmai körül zajlik. Mindez a részvét, a düh és a tehetetlenség érzését váltja ki az olvasóból, teljes joggal. Ugyanakkor nem inspirál új, szellemileg radikális gondolatok végiggondolására.

Két dolog kiáltó hiányához vezet mindez. Egyrészt ez a fajta érvelésmód nem alkalmas arra, hogy általa megmagyarázzuk a jelenlegi helyzetet, ha az valamely fontos összetevő tekintetében különbözik a múlttól; másrészt arra sem alkalmas, hogy megfogalmazzuk általa, miért épp most tört ki a múlt, az etnikai erőszak és miért épp most került sor a “nyugati” beavatkozásra. Márpedig, megítélésem szerint, az idei balkáni háború mindkét szempontot felveti. Nevezetesen, élesen különbözik a helyzet minden korábbitól annyiban, hogy az idei balkáni háborút

• az “emberi jogok” diszkurzusának eddig példa nélküli alkalmazása, s ami még különösebb, a különféle, eddig meglehetősen nemzetállam-ellenes nemzetközi emberi jogi szervezetek állam- és geopolitikai célú kooptációja legitimálta, méghozzá

• mindez a shoa szemantikai mintájának explicit, tudatos és cinikus alkalmazásával zajlott (a nyugati hatalmak hadba lépését motiváló fő politikai állítás az volt, hogy “lényegét tekintve” a náci Németország hipermodernista népmegsemmisítő gyakorlata ismétlődik Koszovóban; a többszáz éves szerb-albán viszony mai állapotának eme ordítóan vulgáris túlegyszerűsítése annyira átlengte a háború egészét, hogy még a népirtási vád vádlottja, a szerb vezetés is magára vette e vád fő pontjait, s ahelyett, hogy legalább a légitámadások megindulásakor barátságos gesztusokat tett volna az albán kisebbség iránt, a kitelepítések megindításával és az öncélú erőszak, az etnikai megaláztatás és zaklatás intenzívebbé tételével saját magatartása is fokozatosan hasonulni kezdett a hitleri etnopolitika lényeges elemeihez);

• mindez az ENSZ-alapokmány, a Helsinki egyezmény s számos egyéb nemzetközi jogi okmány explicit rendelkezéseinek megsértésével történt, vagyis a második világháború óta fennálló nemzetközi rend biztonságpolitikai alapjainak precedens útján történő megváltoztatásának tekinthető,

• méghozzá olyan precedensnek, amely meglehetősen alacsony szintre szállította le a kollektív bűnösség fogalmának kritériumát, aminek következtében

• minden korábbi háborús agressziónál nyilvánvalóbbá vált a világ közvéleménye előtt e kritériumok érvényesítésének önkényessége.

A Balkán kisnemzeti történetírásában közhely a több évszázados “török iga” képzete. E könyv alapján az a kép alakul ki az olvasóban, hogy úgy tűnik, a magyar politikatörténészek szemében a “török” elem elhalványult, az iga viszont annál inkább megmaradt – még súlyosabb, még túldetermináltabb formában, mint eddig: ezúttal a történelem és a kisnemzeti mivolt hajtja igájába e közepesen szerencsétlen régió népeit.

A kötet megjelenése igen fontos gesztus. Korlátai részben a mai magyar szellemi élet általános korlátai, részben pedig a politikatörténetírás gyengeségei. Klasszikus nem lesz, de hasznos segédanyag igen: szemináriumi olvasmányként melegen ajánlom a mai balkáni politika történeti aspektusait feltérképezni szándékozó egyetemi-főiskolai kurzusok oktatóinak szíves figyelmébe.

Az 1999. évi balkáni háborút a szemlélő úgy látja, mint katonai akciók által kiváltott humanitárius katasztrófát, melynek az orvoslására indított katonai akció még nagyobb humanitárius katasztrófát okozott. Ez a mérleg nem foglalkozik a sokszor megvitatott kérdésekkel, hogy kinek volt igaza és miben, milyen akció volt szükséges és mi volt ballépés – egyszerűen leírja a 99-es év első nyolc hónapjának Jugoszlávia/Koszovó térségben történt eseményeit.

A ‘Szövetséges Erők’ hadműveletnél a NATO az év elején meglévő humanitárius katasztrófát használta mint ‘casus belli-t’, amelynek megszüntetése céljából avatkozott be. Ilyen megokolással nem ez az első katonai művelet. Hasonló humanitárius érvelést használtak az ENSz 688-as határozatában a kurdok védelmében valamint a szomáliai beavatkozásnál. így ez az érvelés egyre gyakrabban használt a nemzeti szuverenitás elvét megsértő katonai beavatkozások számára, habár jogilag vitatott.

A NATO jugoszláviai akciójának károsultjai között ártatlan emberek is vannak és lesznek, tekintet nélkül azok nemzetiségére – mivel a háború kísértete még hosszú ideig szedni fogja áldozatait. Az ilyen hosszabb távú hatások között találhatók a fel nem robbant aknák, lövedékek, pszichológiai hatások és a környezetbiztonság kategóriájába sorolható károk egy része is.

Két fontos terület van, ahol a környezeti károk jelentősek. Ezek egyike a NATO-bombázások hatására a környezetbe (talaj, víz, levegő) került mérgező hatású vegyi anyagok. A másik – a “humanitárius háború” szempontjából jelentős terület – a NATO által használt elszegényített uránium tartalmú lövedékek kérdésköre. E területek mellett még az infrastruktúra rendszerek (áram, víz, szennyvíz) lerombolása említendő, de valójában minden rombolás negatív környezeti hatással járt. Egyes vegyi anyagok illetve az elszegényített uránium lövedékek környezetbiztonsági szempontból másképp értékelendőek, mivel kis mennyiségben is nagy mértékben mérgezőek, bizonyos körülmények között lassan bomlanak le és képesek nagyobb távolságokat megtenni a levegőbe. Ezek közül az anyagok közül sok képes beépülni az élő szervezetekbe és a bioakkumuláció folyamatával a tápláléklánc szempontjából magasabb rendű állatokban és az emberekben nagyobb koncentrációban halmozódik fel, káros hatását sokkal erősebben fejtve ki, mint a tápláléklánc alacsonyabb fokán álló szervezetekben.

A NATO-bombázások 1999. március 24-ével kezdődő 78 napján a becslések szerint 1200 repülőgép 25000 repülést hajtott végre Jugoszlávia felett. Ezekből körülbelül 17 000 célpontja több mint 80 ipari létesítmény volt.

Kiemelkedőek ezek közül a pancevói petrokémiai és műtrágya gyártó ipartelepek elleni valamint az újvidéki olajipari komplexum elleni támadások, melyek hatására nagy mennyiségű mérgező vegyi anyag került a levegőbe, a talajba és a vizekbe.

A legjelentősebb szennyezések tételes listája így néz ki:

Több tonna rákkeltő hatású etilén-dikloridot engedtek a Dunába a robbanásveszély elkerülése végett;

körülbelül 50 tonna olaj emulzió került a Dunába a nem működő szennyvíztisztító berendezéseken keresztül.

Több mint 100 tonna folyékony ammónia szivárgott egyenesen a Dunába a pancevói Azotara nitrogén-feldolgozó üzemből.

Az olajipari komplexumból több mint 1000 tonna, a vinil-klorid monomer üzemből pedig több mint 1400 tonna etilén-klorid került a Dunába a bombázások eredményeképp.

Nátronlúgból néhány ezer tonna folyt a Dunába egy csatornán keresztül az olajipari komplexumból.

Sósavból közel ezer tonna jutott a Dunába. A teljesen lerombolt vinil-klorid üzemből több mint 1000 tonna rákkeltő hatású vinil-klorid monomer és azok égéstermékei kerültek a levegőbe, ahol ezeknek a koncentrációja 7200-szorosa lett a megengedett értéknek.

A Pancevót ért 1999. április 17–18-i bombázás miatt az orvosok a támadások idején a közeli Belgrád külvárosaiban élő nőknek azt ajánlották, hogy két évig ne vállaljanak gyermeket illetve azoknak, akik 9 hetesnél rövidebb ideje voltak terhesek abban az időszakban, abortuszt javasoltak.

Az orosz Hidrometeorológia és Környezeti Nyomkövető Szolgálat (Rosgidromet) a pancevói olajkészletek égésének hatásáról, a korom és benzopirén terjedéséről (az olaj égésekor korom, nehézfémek, kén-dioxid, nitrogén-oxidok és aromás szénhidrogének szabadulnak fel) készített elemzést. A számítások szerint Európa tíz országának jelentős területe szenvedett szennyeződést a tüzek következtében. A benzopirénhez hasonlóan más mérgező anyagok is felszabadultak és hasonló módon terjedhettek a Balkánon és Közép-Európában. A görögországi Xanthi-i egyetem közleménye szerint 1999 áprilisában a dioxinok, a furánok, és a poliklórozott bifenilek (PCBk) szintje jelentősen megugrott Észak-Görögországban. Ezekről a vegyületekről azt kell tudni, hogy hosszú ideig fennmaradnak a környezetben és nagy távolságokra képesek eljutni. Mindezek mellett felborítják a szervezet hormonháztartását és számos egészségügyi probléma okozói:

• rák és daganatok
• idegi eredetű viselkedési rendellenességek, mint például tanulási rendellenességek, vérmérsékletbeli változások
• immunrendszeri változások
• szaporodási problémák és a nemiséget érintő rendellenességek
• rövidebb ideig tartó tejelválasztás anyáknál
• cukorbetegség gyakoribb előfordulása.

Ezek a problémák hosszú évek múltán és esetleg az utódokban is jelentkezhetnek.

Az orosz modellezés szerint a pancevói ammónia-kiömlés mérgező hatásai egy 32–50 kilométer hosszú, 90–150 négyzetkilométeres nagyságú területen érvényesültek.

Jugoszláviában egyes transzformátor állomásokon használnak még poliklórozott bifenilekből álló Pyralene nevű anyagot, amelyből egy liter képes körülbelül egy milliárd liter vizet beszennyezni. így minden transzformátor állomás, amelyet ipari telepeken vagy az elektromos ellátó hálózat részeként elpusztítottak, ilyen anyaggal szennyezte a környezetet. Számos transzformátor állomás esetében a pyralene-t már kicserélték kevésbé ártalmas anyagokkal, de az így kivont pyralene-t a környéken tárolták, ahol ki volt téve a bombázásoknak.

A környezetbe került vegyi anyagok mellett az elszegényített uránium-lövedékek okoznak majd komoly egészségügyi problémákat. Ez nem csak Jugoszlávia és Koszovó területére vonatkozik, hanem a környező országokra is. Könnyen elképzelhető, hogy a Dél-Magyarországon több tízszeresére megemelkedett alfa háttérsugárzás ennek a jele.

De mik is az elszegényített uránium-lövedékek és mi a hatásuk?

Az Egyesült államok légierejéből a “Szövetséges Erők” hadművelet során bevetettek úgynevezett “tankölő” A10-es Thunderbolt II-es, repülőgépeket. Ezen gépek elsődleges feladata a páncélozott járművek megsemmisítése, másodlagosan mentőakciók biztosítása.

Az A10-es gépek fegyverzetének fontos része egy 30 mm-es, nyolc csövű Gatling ágyú, amely 3900 lövedéket tud kilőni percenként. Az ágyú úgynevezett elszegényített uránium (depleted uranium – DU) lövedéket használ.

Emellett a Jugoszlávia ellen bevetett Tomahawk cirkáló rakéták is tartalmazhattak stabilizáló anyagként elszegényített urániumot.

A DU lövedékek hatékony tankellenes “áthatolók”, mivel rendkívül nehezek (1,7-szer olyan nehezek, mint az ólom). Titániummal ötvözve az uránium rendkívül kemény. Ezenkívül az anyag előnyös tulajdonsága, hogy becsapódás esetén ég. Az Egyesült államok hadserege azért fejlesztette ki a DU lövedékeket, mert a fém maga rendkívül olcsó. A soványított uránium az az anyag, amely visszamarad, amikor dúsított, maghasadásra képes urániumot választanak el a természetes urániumból. így tulajdonképpen újra feldolgozzák a máskülönben veszélyes hulladéknak minősülő anyagot. Az elszegényített anyag főként uránium U 238 izotópot (felezési idő 4.5 milliárd év) és mellette egyéb radioaktív elemeket tartalmaz.

A DU lövedék toxikus és radioaktív. Amikor 500° C fölé hevül levegőn (például detonáció következtében), akkor lassan oxidálódik, fenntartva az égést és 80 %-ban belélegezhető 0,5-5 mikron nagyságú üveggyöngyszerű aerosolt képez. Ez az üvegbe foglalt uránium aerosol nagyon könnyű, tűz és szél által többször tíz kilométer távolságra képes eljutni a kibocsátási helytől elekrosztatikus erők által a levegőben maradva (ez nem maximális távolság – erre a távolságra van adat). Az aerosol sokkal veszélyesebb, mint a természetben előforduló uránium részecskék a talajban vagy az élelmiszerekben. Egy GAU-8/A “áthatoló” repülő 30 mm-es ágyújában a lövedék 272 gramm DU-t tartalmaz.

Az urániumoxid részecskék mind belélegzéssel, mind pedig élelmiszer és ital útján bejuthatnak a szervezetbe.

Az uránium, mint más nehéz fém, kémiailag rendkívül mérgező. Élelmiszerrel vagy vízzel lenyelve kis mennyiség is visszafordíthatatlan károsodást okozhat a vesékben. Mind a bélcsatornán, mind pedig a tüdőn keresztül felszívódva a véráramba kerülhet.

Belélegzett urániumoxid részecskék le tudnak telepedni az emberi tüdőben, a hordozó szervezetet növekvő dózisú alfa sugárzásnak kitéve. Ez tüdőrákot és fibriózist okozhat bármely korban lévő emberben, és különösen gyermekek számára veszélyes.

Amennyiben évek során a véráramba jut a DU, a májra és vesékre is hat, valamint beépülhet a csontokba, ahol a vérképzést károsítja. Az uránium át tud hatolni a placentán is, születési rendellenességeket okozva, és az anyatejjel is a csecsemőbe juthat. Károsíthatja a spermát és a petesejtet is, genetikai károsodást okozva az utódokban.

Kutatók úgy gondolják, hogy az úgynevezett öböl háború szindróma kiváltó okainak egyike az elszegényített uránium lövedékek használata, valamint a bombázások következtében felszabaduló vegyi anyagok (amelyek hasonlóképp felszabadultak a jugoszláviai bombázások következtében).

A DU hatása gyermekek számára pusztítóbb. A gyerekek közelebb vannak a földfelszínhez, és több urániumot építenek be a csontjaikba növekedés közben, s hosszabb életidejük alatt hosszabb ideig lappangó rákos megbetegedések is kiteljesedhetnek a szervezetükben. Jelentések szerint Dél-Irakban nagymértékben megnövekedett a halva születések, születési rendellenességek, leukémia és más rák fajták aránya azoknál a gyermekeknél, akik 1991 óta születtek.

Május 4-én az Egyesült államok Védelmi Minisztériumának sajtótájékoztatóján Wald tábornok beismerte, hogy az A10-esek DU lövedékeket használnak Jugoszláviában.

Az ENSZ egyik kisebbségek védelmével foglalkozó jelentése genocídiumnak, népirtásnak minősíti a DU fegyverek alkalmazását.

Hosszabb távon a szennyezés terjedhet és távolabbi helyekre is eljuthat a szennyezett területen termelt élelmiszerekkel, tejjel és természetes úton is.

A környezeti károk, melyeket a jugoszláv háború okozott, valójában még feltáratlanok, hiszen hosszabb távon, öt-tíz éven belül mutatkozik meg a hatásuk, természetükből adódóan pedig keveset lehet tenni ellenük most, hogy a baj már megtörtént. Még csak előzetes értékelések vannak – bár az ENSZ Környezetvédelmi Programja talán már októberben elkészíti jelentését. Igaz, ezek nagy része “politikailag korrektre” lesz fésülve, ha nyilvánosságra kerül, hogy ne váltson ki indulatokat a nemzetközi szervezeteket legnagyobb mértékben támogató országok ellen.

Minden bizonytalanság esetére is biztos, hogy a NATO-beavatkozás eredményeképp Jugoszlávia egyes területein és Koszovóban a lakosság egészségi állapota romlani fog és az átlagéletkor csökkenésével is számolhatunk. A környező országokra gyakorolt hatás megítélése már nehezebb, de az elmondható, hogy nem lett egészségesebb a környezetünk és mi sem. A Nagy-Britannia-i Coghill Research Laboratories becslései szerint az elszegényített uránium “használatából” következően a háborús zóna közelében élő 20 millió ember számára hatszorosára nőhet a leukémia, a rák, a dózis-függő születési rendellenességek kockázata.

Felmerül a “humanitárius beavatkozás” kérdése is. A NATO illetékes döntéshozói tisztában voltak a Pancevóra mért légicsapások következményeivel, az elszegényített uránium káros hatásáról is hallottak, ha ezt nem is fogadják el vagy próbálják alulértékelni. Bizarr, hogy a koszovói albánok, akiknek a megsegítésére a beavatkozás tulajdonképp történt, több nemzedéken keresztül fognak szenvedni az elszegényített uránium hatásaitól.

Ez a háború nem volt tiszta, és humanitárius jellege is csak a propaganda szintjén érvényesült.

Hivatkozások:

A Pollution Episode of Organix Semi-Volatile Compounds from the war-zone of Kosovo, detected in Xanthi Greece. S. Rapsomanokis, C. Zerefos, D. Melas, N. Tsangas. URL: http://www.duth.gr/cosovo/pollution.html

Assessment of environmental pollution in the Balkans and adjacent territories caused by NATO rocket and bomb strikes against Yugoslav territory. Hydrometeorological and Environmental Monitoring Service of the Russia Federation, Moscow, 1999.

Assessment of the Environmental Impact of Military Activities During the Yugoslavia Conflict. Preliminary Findings, June 1999. The Regional Environmental Center, URL: http://www.rec.org/

CRL – Coghill Research Laboratories, 1999.: The Use of Depleted Uranium (DU) Bullets and Bombs by NATO Forces in Yugoslavia. URL: http://www.cogreslab.demon.co.uk/

U. S. Department of Defense – Press Briefing, 1999. május 3.: URL: http://www.fas.org/man/dod-101/ops/docs99/t05031999_t0503asd.htm

Independent Commission of Inquiry Hearing to Investigate U.S./NATO War Crimes Against the People of Yugoslavia. Selected Research Findings, International Action Center, 1999. URL: http://www.iacenter.org/warcrime/index.html

NATO bombing unleashes environmental catastrophe on Europe. Press Release, May 14, 1999. International Action Center, URL: http://www.iacenter.org/natodu.htm

United Nations Commission on Human Rights Sub-Commission on Prevention of Discrimination and Protection of Minorities Forty-ninth session Report by the Secretary-General submitted pursuant to Sub-Commission, Resolution 1996/16. E/CN.4/Sub.2/1997/27 24 June 1997

Az Európa Tanács 1999. szeptemberében delegációt küldött Horvátországba, Montenegróba, Koszovóba és Makedóniába a rendezéshez és újjáépítéshez szükséges feltételek megismerése céljából. Ebben a testületben egyetlen magyarként én a kulturális és oktatási bizottságot képviseltem. Maga a téma megnevezése is tükrözi a nyugati politika teljes bizonytalanságát. Horvátország a legkevésbé sem tartja magát “délkelet-európai országnak”, míg Románia és Bulgária kifejezetten megsértődött azon, hogy kimaradt a felmérésből. A pontos cím a “volt Jugoszlávia tagköztársaságai” lett volna, de a horvátok számára a “jugoszláv” szó múlt időben is vörös posztó. A jelentést angol nyelven írtam, a hivatalos magyar fordítás csikorgó idegenszerűsége nem az én hibám. Koszovóban most tombol az etnikai terror a szerbek ellen, Horvátországban lapzártáig kérdéses a szabad választások megrendezhetősége, a Nyugat kegyét kereső montenegrói és makedón vezetés rettegve figyeli szerbbarát ellenzékét és albán kisebbségét. A jelentés annyit ad vissza mindebből, mint amennyi egy nemzetközi szervezet (utólag egyhangúlag elfogadott) riportjától várható. Keveset, szinte semmit, de a tények és a veszélyek érzékeltetésével valami keveset mégis. Montenegró, Koszovó és Makedónia a kialakulóban levő euro-atlanti birodalom protektorátusa, egyfajta mandátum-területe, s nagyjából elégedett is ezzel a helyzetével. Horvátország ugyanakkor mindent elkövet, hogy protektorátusból Magyarországhoz vagy Szlovéniához hasonlóan névleg egyenrangú tartomány legyen az új Washington-Brüsszel-i szent birodalomban. Egyáltalán nem kizárt, hogy ennek érdekében a jelentésben említett fél-diktatorikus állapotok demokratizálására is hajlandó lesz.

8535. sz. okmány 1999. szeptember 21.

Délkelet-Európa és Koszovó

A Kulturális és Oktatási Bizottság Véleményezése

Rapportőr: Hegyi Gyula, Magyarország, Szocialista Pártcsoport

Minden konfliktusban az első áldozatok között vannak a kulturális intézmények és műemlékek, iskolák és egyetemek illetve a média. Sok írónak, professzornak, újságírónak és más értelmiséginek azonban – akármelyik oldalon áll is – személyes felelőssége van az etnikai ellentétek és a Balkán szívében zajló véres, nacionalista bacchanália kirobbantásában. Miután a kommunizmusnak Jugoszláviában bealkonyult, az országnak – mint viszonylag szabad és fejlett országnak – minden esélye megvolt arra, hogy békés átmenettel jusson el a demokráciába. Az értelmiségiek azonban (pontosabban sok szerb író és tudós) “Nagy Szerbia” nevében nacionalista alapon való átalakulást kezdeményeztek. Ezt a vágyukat később sok horvát, muszlim és albán értelmiségi is visszhangozni kezdte, és természetesen a hazai és külföldi politikusok manipulációi is érvényre jutottak.

Nekünk, mint a Közgyűlés Kulturális Bizottságának, az a feladatunk, hogy védelmezzük a válság kulturális áldozatait. Ezzel egyformán fontos azonban azt is hangsúlyozni, hogy milyen különleges felelősséggel tartoznak a kultúra, az oktatás és a média területén dolgozók a nacionalizmus, rasszizmus és etnikai gyűlölködés elleni harcért. A bombák megállíthatják az agressziót, a fegyveres testületek helyreállíthatják a közrendet, a jogászok lefektethetik a demokrácia alapjait, de a problémák gyökere továbbra is ott van a felszín alatt, ha nincs meg a társadalomban a tolerancia igazi szelleme. Ez csakis a kultúra és a nevelés eszközeivel érhető el.

Annak is tudatában kell lennünk, hogy egy olyan soknemzetiségű, különböző vallásokat követő és hihetetlenül összetett régióban, mint amilyen Délkelet-Európa, a kultúra és az oktatás problémáinak megoldása nem ismerhet országhatárokat.

Az első kísérlet akkor történt ezen problémák teljes mélységükben való felderítésére, amikor Hegyi Gyula rapportőrként a Gazdasági ügyek Bizottságának szervezésében látogatást tett Horvátországban, Montenegróban, Koszovóban és a korábban Jugoszláviához tagköztársaságaként tartozó Macedóniában 1999. szeptember 7 – 12. között. Az idő azonban sajnálatos módon nagyon rövidnek bizonyult arra, hogy valamennyi problémát mélységében meg lehessen vizsgálni, ezért ez a jelentés főleg a médiára koncentrál, részben pedig az oktatásra. A legfontosabb megállapításokról szóló beszámoló mellékelve van.

Ezen összefoglaló meglehetős rövidsége ellenére bizonyos következtetéseket le lehet vonni. Az Európa Tanácsnak Koszovóban segítenie kell mind a nemzetközi törekvéseket, mind pedig a helyi intézményi rekonstrukciót, amelyek célja az oktatási rendszer reformja, oktatási illetve felsőoktatási politika létrehozása, a tanárképzés biztosítása, a kulturális élet újjáélesztése, hatékony média jogi szabályozás létrehozása illetve a média önszabályozása alapjainak lefektetése.

Ezzel egyenrangúan sürgős feladat a kulturális örökség védelme, a műemlékekben okozott károk felbecslése illetve olyan program létrehozása, amelynek célja a kulturális örökség rekonstrukciója függetlenül annak etnikai eredetétől. Szükség van ifjúsági és sport programokra is, amelyek sokat tehetnek a feszült légkör enyhítésében.

Hasonló célkitűzések alkalmazhatók Montenegróra is, amely több figyelmet érdemel szervezetünktől, annak ellenére, hogy erre nincs külön megbízásunk. Ilyen szellemben azonnal meg kell kezdeni a munkát Szerbiában is a demokratikus és reformista körökkel együttműködve, anélkül, hogy Milosevics esetleges távozására várnánk.

Nagyobb, regionális kitekintésben előtérbe kell kerülnie a kölcsönös kulturális kapcsolatok előmozdításának a nyíltság, a tolerancia és kölcsönös megértés jegyében.

Ezeken a területeken az Európa Tanács gyakorlata és tapasztalata valószínűleg az első és legnagyobb egész Európában, és a Koszovóban illetve körülötte kialakult helyzet példa nélküli kihívást jelent szervezetünk számára.

A Kulturális és Oktatási Bizottság szeretné kiegészíteni azokat a következtetéseket és ajánlásokat, amelyeket a Politikai ügyek Bizottságának jelentése tartalmaz. A módosítási javaslataink a következők:

1. 4. bekezdés: a “szerb és roma lakosság” után a következő szöveg beillesztése: “és az ortodox kulturáis örökség továbbra is fennálló, törvényellenes rombolása”

2. a 6. bekezdés után: egy 7. bekezdést kellene beilleszteni a következő szöveggel: “A Közgyűlés úgy véli, hogy a hosszútávú béke és demokratikus stabilitás ebben a térségben csak olyan módon érhető el, ha a kulturális és oktatási politika nagyon gyorsan a helyére kerül. Ezeknek ki kell zárniuk az etnikai gyűlölködést és támogatniuk kell a demokratikus értékeket, az emberi jogok és a kulturális különbségek tiszteletben tartását. A civil társadalom rekonstrukciója, különös tekintettel a fiatalokra, ugyanolyan fontos, mint a kulturális örökség helyreállítása.”

3. A 14. bekezdésben, az i, albekezdés után, egy új albekezdést kellene betenni a következő szöveggel: “ javaslatokat kell kidolgozni a kultúra, az oktatás és a média terén teendő intézkedésekre, amelyeket azonnal meg kell valósítani Koszovóban, valamint általánosságban véve az egész térségben.”

A LÁTOGATÁS ÖSSZEFOGLALÓ ÉRTÉKELÉSE

Horvátország

Horvátországban régi hagyománya van a jó újságírásnak és a polgári közvéleménynek. A jelenlegi helyzet veszélye az, hogy a média szabadsága jobban függ a politikai szándéktól, mint az infrastruktúra fejlesztésének valóban megalapozott szükségességétől. A független újságírók és ellenzéki politikusok szerint a kormányon levő párt (HDZ) és a Tudjman elnök körüli személyek szigorú ellenőrzést gyakorolnak a horvát média felett.

Minden létező televíziós csatornáról úgy hírlik, hogy teljes mértékben a kormányon levő párt ellenőrzése alatt áll és tény, hogy valamennyi teljes mértékben állami tulajdonban van. Egy frekvenciasávot megvásárolt egy üzletember, akiről úgy tudják, hogy “az Elnök embere”, aki egy negyedik csatornát akart létrehozni, ami eddig még nem valósult meg. Az ellenzékben levő szociáldemokratáknak van bizonyos befolyásuk a Rijekai Körzeti TV-re.

A rádió és tévécsatornák számára a frekvenciasávokat biztosító állami testület Tudjman elnök hivatalának közvetlen ellenőrzése alatt áll. Ezen testület egyes tagjai ugyanakkor az elnök tanácsadói is.

Mivel a horvátok 80 %-a csak a televízión keresztül szerez információt, a helyzet rosszabb, mint aggasztó. A választások hajnalán a hat ellenzéki párt továbbra is fenntartja azt az álláspontját, hogy a választási törvények önmagukban nem képesek biztosítani a választás tisztaságát, ha a média függetlensége nincs meg. Amint a képviselőiktől megtudtam, “a horvát televízió teljes egészében a kormánypárt propagandájának szolgálatában áll, és az ellenzék nem tud semmilyen befolyást gyakorolni az országos televízióra, különösen az elkövetkezendő választási kampány idején”. A politikai válság elkerülése és a tiszta választások biztosítása érdekében ezeket a problémákat minél hamarabb meg kell oldani.

Minthogy a hirdetések 90 %-a az állami tévéé, a rádió és a nyomtatott média nem rendelkezik a megfelelő forrásokkal ahhoz, hogy alternatív információ forrást építsen ki. Egy nemrégiben elfogadott törvény szerint maximum a tévétársaság tulajdonjogának 25 %-a adható át külföldieknek. A Fórum 21-nek, egy független újságírókból álló csoportnak két célja van: átalakítani az állami tévét igazi közszolgálati televízióvá és egyenlő esélyek biztosítása a magántévéknek.

Az állami tulajdonban levő rádiók kötelező előfizetési díjakat szednek, de nagyon kevesen hallgatják őket. Körülbelül tíz valóban független helyi állomás van a 115 közül. Az engedélyeket hatóságok adják ki, és sokan panaszkodnak a döntések részrehajlásai miatt. Zágráb térségében a lakosság 8 %-a hallgatja az állami rádiót, míg pl. több mint 22 % hallgatja a független Radio 101-et. A Radio 101 engedélye azonban csak a zágrábi sugárzásra terjed ki. E rádió jövedelmének 95 %-át teszik ki a hirdetések, és egyes hirdetőkről úgy hírlik, nem elég bátrak ahhoz, hogy független rádióban hirdessenek. Még ennél is rosszabb, hogy a lakosság jövedelmének általános csökkenése majdnem 25 % kiesést okozott a Radio 101 hirdetésből származó bevételeiben.

A városi lakosság hozzájuthat a kritikus programokhoz és politikai vitákhoz, illetve foghat idegen nyelvű adásokat, de a vidéki lakosság főleg az állam által ellenőrzött televíziós programokat nézi.

Van néhány független napi- és hetilap. A példányszámok szerint – de nem a megjelent újságok száma szerint – elmondható, hogy a nyomtatott média egyharmada független vagy nyíltan ellenzéki. Olyan vélemények vannak, hogy a HDZ a privatizációt a média feletti politikai befolyás eszközeként használja fel.

Zágrábban járva és újságírókkal beszélgetve az ember nem tud megszabadulni attól az érzéstől, hogy az egész politikai élet végtelen botránysorozat körül forog körbe és körbe. Ezeket független újságok vizsgálják és feltárják – de nincs visszajelzés, a történetek nem tükröződnek a közvéleményben.

Az újságok fő terjesztője a TISAK, amely hatalmas országos vállalat. Standok ezreivel rendelkezik. A TISAK-ról is az a nézet, hogy a kormány ellenőrzése alatt áll. Másrészt néhány ellenzéki újságot is nyomtatnak a VJESNIK nyomdában, amelyet a kormánypárt ellenőriz. Független szerkesztőktől azt hallottam, hogy a lapoknak azonnal ki kell fizetniük a nyomdaköltséget, míg az újságjaik értékesítéséből bejövő bevételeket csak hónapokkal később kapják meg a TISAK-tól. Arról értesültem, hogy a TISAK 3 millió kunával tartozik az ellenzéki hetilapnak, a Nacional-nak. Az újság szerkesztőségében a rendőrség házkutatást is végzett és fenyegetéseket kaptak.

Horvátország jelentős lépéseket tett a háborús károk elhárításáért, valamint a sérült kulturális intézményei és műemlékei helyreállításáért. Egyértelműen el kell határolnunk egymástól azokat a bátor erőfeszítéseket és biztató előrehaladást, amelyeket a horvát nép és kormány tett ezen a területen, illetve azokat a botrányokat és antidemokratikus tendenciákat, amelyek a média világában tapasztalhatók. Ez a helyzet veszélyeztetheti az elkövetkezendő választásokat.

Montenegro

A függetlenségért harcoló helyi politikai erők szerb-pártiak, sőt Milosevics-pártiak voltak néhány évvel ezelőtt. Ma a montenegrói kormány nem akar a mai belgrádi vezetés túsza lenni. Ezt a hozzáállást a nemzetközi közösségnek tisztelnie kell.

örülni kell annak a törekvésnek, hogy közvetlen kapcsolatokat szeretnének létesíteni más országokkal és kormányokkal anélkül, hogy az elszakadás irányában a végső lépést erőltetnék. Ez különösen a kulturális kapcsolatok terén érvényesül; a művészetekben, a tudomány, az irodalom, az oktatás és a média területén. Ez a kulturális csere hasznos lehet a külföldi partnerek számára is, minthogy Montenegro messze van az ún. McWorld tömegkultúrától és világunkat igazi kulturális értékekkel tudja gazdagítani. Az Európa Tanács fontos szerepet játszhat ezen kapcsolatok kiépítésében.

Akárcsak a montenegróiakat, a médiát is megosztja a Szerbiával való kapcsolatok kérdése. A négy napilap közül egyik a kormány tulajdonában van (Pobeda) és egy másik a szerbbarát csoportoké (Glas Crna Gorci). A többi kettő a helyi kormányzatokhoz áll közel. Igy van ez a rádió és tévé csatornákkal is, és vezetőik büszkék arra, hogy nyíltan támogatják Djukanovic-ot a Milosevics rezsim ellenében.

Bár ezt a hozzáállást tisztelni kell, az általánosságban demokráciapárti montenegrói kormánynak is szüksége van a független ellenőrzésre és áttekinthetőségre. Az egyik állandó fórum a Monitor nevű független hetilap, amely 9000 példányban jelenik meg. Ezt a hetilapot nemrégiben 400,000 DM összegre bírságolta meg Belgrád. Most körülbelül ezer példányt csempésznek belőle Szerbiába, hogy független információt biztosítsanak az ottani lakosság rendelkezésére. A Monitor a központi, belgrádi rezsimmel szemben a podgoricai kormányt támogatja. Másrészt azonban megpróbálja a helyi botrányokat kiteregetni. Amint egy független újságíró elmondta, a kormány néhány tagja (A Négy Család) gyanús privatizációs ügyekbe keveredett és – bár ez nem bizonyítható tökéletesen – vannak korrupcióra és szervezett csempészetre utaló jelek is. úgy tűnik, hogy a kormány néha megkéri a Monitort, hogy csendesítse le ezeket a botrányokat (“… tudtok a problémáinkról Miloseviccsel kapcsolatban…”). 1997 óta azonban már tolerálják a hetilap kritikus hozzáállását. A Monitor átlagos olvasója 35 éves és magas szintű képzettséggel rendelkezik. A montenegróiakat – mint egy szakértő elmondta – főleg a politika és a sport érdekli. Erősen, sőt túlzottan átpolitizált társadalom.

Az állami rádió és tévé albán nyelven sugároz naponta egy órát. A tévé mindent megtesz annak érdekében, hogy a szerb nézők számára érdekes politikai programokat biztosítson és ellensúlyozza a belgrádi propagandát.

Vannak albán általános és középiskolák, de az albán tanárok képzése nem elégséges. Ezt még a hivatalos szakértők is elismerik. Másik aggasztó tény az, hogy az albán iskolákban tanított anyagot az állami hatóságok nem ellenőrzik. A Kulturális és Oktatási Minisztérium képviselői ezzel kapcsolatban elfogadták a kritikát, ami a világ ezen részén eléggé szokatlan. A tankönyvek adaptálása és nyomtatása is nehezen megoldható probléma Montenegróban.

A hasonló történelmi hagyományok és kulturális értékek miatt Montenegro fontos kapcsolat lehet a szerb demokratikus erők számára, ha nem is a belgrádi ellenzéki politikusoknak, de az értelmiségieknek és a jószándékú egyszerű embereknek mindenképpen.

Koszovó

Az elmúlt hónapok alatt kétszáznál több nemzetközi szervezetet regisztráltak Koszovóban. Politikusok, újságírók, művészek és mindenféle más, fontos személyiségek utaznak nap mint nap Pristinába. Ironikusan még azt is mondhatnánk, hogy Pristina “divatba jött”. A lakosság valódi szükségletei azonban kevéssé ismeretesek még számunkra, az európai döntéshozók számára is.

A jugoszláv hadsereg által az albán lakosság ellen folytatott, megbocsáthatatlan etnikai tisztogatás után 150 ezer szerb hagyta el a térséget önként vagy kényszerből. Majdnem a teljes szerb lakosság – beleértve az értelmiséget is – elhagyta Pristinát és ugyanígy tett sok ipari, repülésügyi stb. szakértő is.

A roma lakosság még ennél is nyilvánvalóbb módon ártatlan áldozata az albán szélsőségeseknek. Az etnikai tisztogatás elfogadhatatlan és a nemzetközileg elfogadott kisebbségi jogok járnak minden etnikai kisebbségnek a térségben.

Az ún. “szerb kulturális elsőbbségnek” most már vége, és az albánok oktatását mindenféle területen támogatnia kell a nemzetközi közösségnek. Ebben a vonatkozásban a koszovói albán civil társadalom azon erőfeszítéseit, hogy a párhuzamos oktatási rendszer fenntartására törekednek azt követően is, hogy 1991. óta a legtöbb albán professzort és hallgatót elűzték a Pristinai Egyetemről, mindenképpen biztatónak kell tekintenünk. Információim szerint a felsőoktatás (az adott körülmények között elég logikusan) a humán területekre koncentrált. Egy modern társadalomban azonban szükség van más tudományos területek szakembereire is, ami azt jelenti, hogy több berendezésre és költséges infrastruktúrára van szükség.

Sajnálatos módon az oktatás most a Koszovóban maradt szerbek számára vált nehezen hozzáférhetővé. Ebben az évben valószínűleg csak nagyon kevés szerb hallgató és tanerő lesz az egyetemen, és a szerb hallgatóknak nem állt módjukban befejezni tanulmányaikat, mivel nem tudtak másik egyetemre átiratkozni a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban.

A média helyzete pillanatnyilag nem túl biztató Koszovóban. Az első tévéállomás éppen csak elkezdett sugározni – albánul és szerbül. A napi két órás (benne öt perc szerb) televíziós adásidő azonban inkább csak kezdet, mint a valódi megoldás. A Radio Koszovo napi 10 órát sugároz albánul, szerbül és törökül. Mind a két állomást az EBESZ Médiaügyek Osztálya tartja ellenőrzése alatt.

Viták folynak a donor szervezetek és a különféle nemzetközi szervezetek között arról, hogy ki a médiaügyek felelőse. A svájci kormány pénzügyi támogatást ajánlott fel egy hivatalos rádiócsatorna létrehozására, amelynek “UNMIK Hangja” lenne a neve, de a helyszínen senki sem akart ilyen jellegű hivatalos rádiót. Az EBESZ szakértői azt javasolják, hogy a felajánlott eszközöket és pénzt a Radio Koszovo céljaira kellene felhasználni helyette. Szükség lenne a szerkesztőségek és a médiaprogramokhoz használt eszközök számára valamilyen helyiségekre. Még nem dőlt el, hogy honnan származzon a Radio Pristina dolgozóinak fizetése. Az EBESZ fenntartja azt a nézetét, hogy ez nem az ő dolguk. A tévéadókat (amelyeket a NATO bombák leromboltak) újjá kellene építeni, de kinek?

Nincs frekvencia-ellenőrzés a rádióadásoknál és bizonyos albán magánállomások szerbek ellen gyűlölködő kampányműsorokat sugároznak. A pszichológiai háttér könnyen érthető, de a gyűlölködésre uszító beszédeket többé nem szabad tolerálni.

Világos médiajog-alkotásra és hatékony ellenőrzésre, illetve szankciókra van szükség, beleértve azt is, hogy tiltó szabályozást kell hozni az etnikai és faji gyűlölködés ellen a médiában. Az Európa Tanács Média Szekciója 1999 augusztusában szakértői látogatást szervezett Pristinába a Koszovói EBESZ Misszió kérésére annak érdekében, hogy tanácsot adjanak a médiaszektor (sajtó, rádió, televízió) jövőbeli szabályozására vonatkozóan. A szakértők hangsúlyozták, hogy szükség van egy független szabályozó-hatóság létrehozására az adók vonatkozásában, amelynek feladatkörébe tartozna azon döntések ellenőrzése is, amelyeket bármely jövőbeli szabályozó-hatóság hoz. általánosabban szólva a szakértők aláhúzták annak szükségességét, hogy egy megfelelő jogi keret kellő gonddal való létrehozása szükséges egy kettős sugárzó rendszer kialakításához, amely a kereskedelmi adóállomásokból illetve a független közszolgálati adóállomásokból állna.

Jelenleg nincs szerb nyomtatott média Koszovóban. A politikai vélemények pluralizmusa nem létezik az albán sajtóban. úgy mondják, hogy a Koszovói Felszabadítási Szervezet (KLA) szoros ellenőrzést gyakorol az újságok többsége felett, beleértve a legfontosabb napilapokat is, mint pl. a Rilindja, Kohn Ditare és Kosova Sor. A Rugovához közel álló csoportok ellenőrzik az újonnan alapított Dardanna Expres c. lapot, valamint a magazin típusú Bota Sot c. újságot. Nincs olyan fórum, ahol a független értelmiség juttathatná kifejezésre nézeteit. Amint az EBESZ egyik média-szakértője kifejezte és sajnálatosnak találta: még Milosevics idejében is volt néhány kisebb újság, amelyek elkötelezettség nélkül adtak hangot független nézeteknek, míg jelenleg mindent vagy a KLA vagy Rugova pártja tart ellenőrzés alatt.

A normál üzleti tevékenység hiánya Koszovóban megnehezíti azt, hogy piaci alapon működő sajtót lehessen létrehozni. A külföldről jövő segítség és beruházások nagyon szükségesek ahhoz, hogy a médiában kialakuljon a pluralizmus.

Az ortodox keresztény hagyomány most nagy veszélynek van kitéve és az Európa Tanácsnak mindent meg kell tennie azért, hogy a sokféle etnikumot illetve Koszovó gazdag kulturális örökségét megőrizze.

A NATO-bombázások idején a kulturális örökségben okozott károk még eléggé korlátozottak maradtak és főleg a történelmi épületek szomszédságában lehulló bombákból eredtek (pl. a 14. századi kolostor Granicában és a 13-14. századi apátság Pec városában). Megsemmisültek azonban 18. században épült faházak (Damilovic) és az óvárosi központok Djaconovic és Pec városokban.

Jelentések vannak bizonyos mecsetek megrongálásáról is, amit az elvonuló szerbek követtek el közvetlenül a KFOR csapatok megérkezése előtt.

A helyzet azóta jelentősen romlott annak következtében, hogy a KLA “elégtételt” vesz a szerb ortodox örökségen. 1999. augusztus 13-án a Jugoszláv államok Szövetsége konzulátusa az Európa Tanácsnak egy olyan listát adott át, amelyben 32 “lerombolt, megrongált és kifosztott kolostor és templom szerepel, amelyek Koszovóban illetve Metohija-ban találhatók”. Ennél részletesebb listát lehet találni a Decani internetes honlapon, amelyet Fr. Sava hozott létre (www.decani.yunet.com – augusztus 19-ig 40 épületet soroltak fel és fényképek illetve dátumok is szerepelnek). Egy másik lista is van, amelyet Artamje püspök adott át Diaz de Mera-nak (ebben 42 épület szerepel, amelyeket június 13. és augusztus 4. között rongáltak meg vagy romboltak le). A Koszovóban történő eseményekről – beleértve a kulturális örökséget – részletes információt ad a nemrégiben megnyílt honlap: www.kosovo.com. Szeptember 14-én ez a honlap jelentette be az eddig valószínűleg legsúlyosabb veszteséget: a Saint Cosma ill. Damian templomra vonatkozóan, amely a Zociste kolostorban található és a tizennegyedik században épült. Híres volt a műemléknek minősülő freskóiról, most azonban földig rombolták. Ezen információ legnagyobb részét független források is megerősítették.

Az UNESCO két szakértőt küldött ki júliusban egy tíznapos misszióra. A PACE missziót, amelyre augusztus végén került sor, Diaz de Mera vezette, aki a műemlékekről a Kulturális örökség Albizottság elnökeként is kutatást folytatott. úgy tűnik azonban, hogy az Európa Tanács, az UNESCO illetve az NGO-k más akciót nem szerveztek (az Europa Nostra aggodalmát fejezte ki, de nem tudott beavatkozni).

Macedónia, a korábbi jugoszláv tagköztársaság

Macedónia súlyos veszteségeket szenvedett el a háborúból adódóan. Az ártatlan áldozat szerepéből kilépve fontos szereplőjévé kell váljon a balkáni béke és rekonstrukciós folyamatnak. A folyó két partján sétálva Skopjében az ember érzi a kulturális és szellemi szakadékot a modern macedón Skopje és a leginkább albánok lakta iszlám Skopje között. Ez a tény színt ad a városnak, de a tragikus körülmények következtében új bajok forrásává is válhat. Ezért a legfontosabb cél az, hogy a különböző etnikumok közötti béke fennmaradjon.

A nemzeti össztermékben bekövetkezett hirtelen visszaesés és a munkanélküliség megugrása ellenére Macedónia a költségvetéséből 15%-ot szán az oktatásra. Független állammá válva Macedónia – amint ezt hivatalos szakértőktől hallottam – kész arra, hogy minden szinten kiképezze a szükséges szakembereket.

Az általános és középiskolák szintjén vannak kisebbségi nyelviskolák az albán és a török gyerekek számára. A macedón kormány megpróbálja a muszlim (albán és török) lányokat a lehető legtovább az iskolában tartani, de ez nem könnyű dolog. Az oktatásuk úgy tűnik, hogy fontosabb a hatóságok számára, mint a saját családjaiknak. A Világbank külön programokat szponzorál a roma gyerekek oktatására.

A Tetovo-i Egyetem helyzete nagyon feszült.

Mind a kormánypárti mind pedig az ellenzéki politikusok és újságírók panaszkodnak a gyenge infrastruktúrára, amelyben a médiának működnie kell. A nyomdagépek nagyon régiek és az állami papírkészletek nem elegendőek. A tévé- és rádióstúdiók elavultak. Macedónia az egyetlen olyan független balkáni ország, ahol nincs egyetlen házi műholdas program sem.

Az állami tulajdonú tévé- és rádióállomások mellett van néhány kereskedelmi tévé és sok rádióállomás, köztük kalózadók is, amelyek engedély nélkül működnek. Az új kormány elkezdte az eljárásokat a kalóz rádiók ellen. Ezt azonban csak akkor lehet elfogadni, ha minden állomásnak megvan arra az esélye, hogy hivatalosan bejegyeztesse magát.

A média helyzete az elkövetkezendő elnökválasztás során döntő fontosságú lesz. Az EBESZ-szel folytatott konzultáció után a médiatörvény módosításra került és most már minden jelölt számára ingyenes kampányidő áll rendelkezésre. Többen figyelmezettek azonban arra, hogy a kampányidők fair beosztása nem jelenti automatikusan azt, hogy a jelöltek fair bánásmódban is részesülnek. A jobboldali politikusok arról panaszkodnak, hogy a magánkézben levő média “bizonyos körökhöz tartozik”, másfelől a szocialista-ellenes kormánynak saját napilapja van a Privatizációs ügynökségen keresztül. Az újságok terjesztési díja rendkívül alacsony (5–10%), ami elősegíti azt, hogy különböző újságok jelenhessenek meg. Minthogy a lakosság közel egyharmada a fővárosban él, nagy példányszám fogy a városi újságos standokon.

Az állami rádió alkalmazottai úgy vélik, hogy ők “pártatlanabbak, mint az állami tv”. úgy tűnik, hogy a legfontosabb politikai és gazdasági programokat az állami rádión keresztül sugározzák, de ezt nem tudtam személyesen ellenőrizni. Független források szerint a kampányszabályokat eddig a médiában betartották. A legintenzívebb kampányhetek azonban még előttünk állnak.

A Macedón Parlament kulturális bizottságának elnöke sürgeti, hogy Magyarország létesítsen egy ún. Alfa TV-t Budapesten, amely olyan szerepet játszana, mint a francia-német Channel Arte, egész Közép-Kelet-Európa számára sugározva műsorokat. A projektet az előző magyar kormány beindította, de a legutóbbi választás után ellaposodott. Legfrissebb információm szerint van arra esély, hogy ezt az ígéretes projektet újra lehessen éleszteni.

A beszámolót adó bizottság: Politikai ügyek Bizottsága (8533.dok.)

Véleményező bizottság: Kulturális és Oktatásügyi Bizottság

A véleményezést a bizottság jóváhagyta 1999. szeptember 20-án, a közgyűlés elfogadta 1999. szeptember 22-én

A bizottság titkársága: Mr Ary, Mrs Theophilova, Ms Kostenko