A Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (IBRD, közismert nevén Világbank) és Magyarország tizenöt éves kapcsolatának kétségtelenül létezik egy "titkos története", amiről a hazai lakosság alig tud valamit, azt is töredezett, hiányos, sokszor torz formában. Mindkét fél érdeke, hogy a szűk körű beavatottakon túl minél többen és minél pontosabban megismerkedjenek ezekkel az összefüggésekkel. Ezt a viszonyt az Eszmélet korábbi számaiban is elemezte néhány tanulmány. Most egy olyan kezdeményezésről számolunk be, amely a korábbiakhoz képest átfogóbb és részletesebb módon vizsgálná a Világbank és Magyarország kapcsolatát.

A Világbank és a Development GAP amerikai civil szervezet kezdeményezésére a magyarországi civil szervezetek egy csoportja – együttműködve a kormánnyal és a Világbank magyarországi képviseletével – megvizsgálja az IBRD és Magyarország között létrejött struktúraátalakító kölcsönszerződések gazdasági és társadalmi hatásait. Az egész vizsgálatot a SAPRI (Structural Adjustment Participatory Review Iniciative) elnevezésű program fogja össze. A SAPRI első nemzeti fórumát 1998. június 6-tól 8-ig tartotta Esztergomban a civil szervezetek, a kormány és a Világbank képviselőinek részvételével.

A konferenciára kiadott tájékoztatók a hitelszerződések, valamint a hozzájuk kapcsolódó dokumentumok alapján készültek. (Magyarország 1983 és 1997 áprilisa között 36 szerződést írt alá az IBRD-vel, az ebben foglalt közvetlen kölcsönök értéke 3,6 milliárd USA-dollár, de a megállapodáshoz kapcsolódó egyéb hitelek, hitelfeltételek és tovagyűrűző, járulékos hatásaik ennél a számszerű összegnél sokkal jelentősebbek. Az is nyilvánvaló, hogy a Világbank és a másik befolyásos nemzetközi pénzszervezet, a Valutaalap [IMF] összehangolt finanszírozási, befolyásolási politikát folytat. Tevékenységüket – minden belső "munkamegosztás" ellenére – ezért célszerű együtt elemezni. Erre azonban itt és most nincs mód.) Addig is, amíg részletesebb publikációk napvilágot nem látnak, négy konkrét megállapodást ismertetünk. Az itt közölt szöveg tehát az eredeti dokumentumok alapján készített – imént említett – tájékoztatókból összeállított, erősen rövidített, stilizált változat. (A tájékoztatók eredeti terjedelme mintegy 35 oldal.) Szándékosan megőriztük a tájékoztatók szenvtelen, tárgyilagos hangvételét. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani a Magyarországi SAPRI Információs Bizottság vezetőjének (Lóránt Károly) és az anyagot összeállító bizottsági tagnak (Morva Tamás), hogy ezt a rövidített, szerkesztett közlést számunkra lehetővé tették.

A magyar kormány és a Világbank 1988. július 1-én írta alá az "Ipari szerkezetátalakítási kölcsön" (ISAL) szerződést. Ezt megelőzően 1988. március 31-ig az IBRD már összesen 19 kölcsönt nyújtott Magyarországnak, ezek közül hatot más hitelezőkkel együtt. A korábbi hitelek 43%-át az ipar, 32%-át a mezőgazdaság, 16%-át az energia-ágazat és 8%-át a közlekedés kapta. Az 1988-as ISAL összege 200 millió USA-dollárnak megfelelő konvertibilis valuta, amit két részletben lehetett felvenni. Az első 100 millió dolláros részletet azonnal, a második részt a szerződésben foglaltak teljesülésének felülvizsgálatakor. Erre 1989 március-augusztusában került sor. A kölcsönt öt év türelmi idő után tíz egyenlő részletben kell visszafizetni 1994. március és 2003. szeptembere között. A kölcsönhöz a végrehajtás folyamán (1989-ben) a japán EXIM Bank 8 milliárd yen (kb. 50 millió USD) kiegészítő kölcsönnel kapcsolódott, amit a magyar kormány szintén igénybe vett.

A kormány az ISAL-szerződéssel kapcsolatban többek közt a következőket vállalta:

1. Javul az állami költségvetés egyenlege és 1990 végéig megáll az ország külső eladósodási folyamata.
2. A termelői és fogyasztói ártámogatások összege az 1988. évi tervhez képest (amely 204,9 milliárd forint volt) legalább 10%-kal tovább csökken.
3. A társasági törvény és a hozzá kapcsolódó egyéb törvények elfogadása, ami lehetővé teszi az állami vállalatok részvénytársasággá alakulását, természetes személyeknek szavazati jogú részvényvásárlást, valamint természetes személyeknek kft. és rt. alapítását.
4. A vasipar és szénbányászat átalakítása a Világbank elvárásainak megfelelően.
5. A vállalati jövedelemadóztatás átalakítása, a vállalkozói adónak a nyereségadóba és SZJA-ba történő beépítése.

A program első évében kidolgozott 1989. évi terv és költségvetés megfelelt a megállapodásoknak. Kivételt képezett a költségvetési támogatások csökkentése, ami elmaradt a 10%-os vállalástól. 1989 elején az Országgyűlés elfogadta a gazdasági társaságokról szóló törvényt. Az 1988-ban kidolgozott vaskohászati program két üzem teljes bezárását és az elavult hengersorok minden üzemben való leállítását irányozta elő. A szénbányászat átszervezési programja 1988-ban 6 bányaüzem, 1989-ben további 9 üzem bezárását tervezte. Ehhez kapcsolódott a szénbányászat állami támogatásának csökkentése az 1988. évi 7,9 milliárd forintról az 1989-es 2,7 milliárdra, majd 1990-re a támogatás teljes megszüntetése. 1990 februárjában a csődtörvény módosítása kötelezővé tette a fizetésképtelen vállalatok önfelszámolását. A várható munkanélküliség miatt a kormány területfejlesztési és foglalkoztatási alapot hozott létre.

1989-ben import-liberalizálási program készült. Folytatódott a szabadáras termékek körének kiterjesztése, megszűnt a kötelező árkonzultáció jelentős része és eltörölték az import árszabályozását. A közvetlen külföldi befektetéseket az 1989 eleji már említett törvény és a létrehozott vegyes tulajdonú befektetési alapok ösztönözték. Ez utóbbiak közül az egyik a Világbank érdekeltségi köréhez tartozó Nemzetközi Pénzügyi Társaság (IFC) részvételével alakult meg.

A lakástámogatások finanszírozása a bankszektorból a költségvetésbe került át.

Egy akkori világbanki értékelés megállapította, hogy a kormány szándékai ellenére még számos terület gondot okoz, ahol további szigorításra van szükség. A végrehajtott csökkentések ellenére a fogyasztási, lakás-, termelési és beruházási támogatások túl magasak az IBRD szerint (1989-ben ezek a támogatások a GDP 13,2%-át tették ki). A konvertibilis kereskedelmi mérleg javulását lerontotta a kiutazásokkal kapcsolatos valuta-kiadások meredek növekedése.

Az akkori kormány véleménye szerint a Világbankkal való kapcsolatok az ISAL készítésének és végrehajtásának egész időszakában nagyon jók voltak. A Világbank szakértői nagyban segítették magyar partnereiket az összehangolt program elkészítésében. A Világbank és a kormány folyamatos politikai párbeszéde kiegészült a gazdasági és ágazati munkában folytatott széles körű együttműködéssel.

A magyar kormány garanciavállalásával 1990. június 21-én írták alá a "Szerkezetátalakítási kölcsön" (továbbiakban SAL I.) szerződést a Magyar Nemzeti Bank és a Világbank képviselői. A kölcsön összege 200 millió USA-dollárnak megfelelő valuta. Az első 100 millió dolláros részletet a kormány azonnal felvehette, a második részletet a program végrehajtásának felülvizsgálatát követően, ami 1991 márciusában meg is történt. A szerződés – kivételesen – azt is lehetővé tette, hogy az összegből 40 millió dollárt a szerződés aláírása előtt keletkezett behozatali fizetési kötelezettségekre lehessen fordítani. A kölcsönt öt év türelmi idő után, tíz év alatt kell visszafizetni 1995 december és 2005 júniusa közt.

A SAL I. kölcsönnel párhuzamosan a japán EXIM Bank további 200 millió dolláros társult hitelt nyújtott, valamint az Európai Közösség is jóváhagyott egy 1 milliárd dolláros hitelkeretet.

A kormány a kölcsönszerződéshez kapcsolódva többek közt az alábbi kötelezettségeket vállalta:

1. Kiválasztott állami vállalatok privatizációja a Világbankkal egyeztetett időrendben.
2. A Világbankkal egyeztetett középtávú privatizációs stratégia véglegesítése.
3. Legalább 10 fizetésképtelen nagy állami gazdaság és termelőszövetkezet, valamint a vállalati össztőke legalább 25%-át elérő, az MNB által kereskedelmi hitelre nem jogosított állami vállalat felszámolásának megkezdése. (Ez utóbbiba nem értendők bele a közszolgáltatások.)
4. A liberalizált import aránya az ipari termékekben az energia szektor kivételével érje el 1991-ben a 60%-ot.
5. A termelői, beruházási, fogyasztási és lakástámogatások együttes összege csökkenjen a GDP 9%-a alá. Külön említi a megállapodás a lakástámogatások csökkentését és a házépítő-ipar átalakítását.
6. A Világbankkal egyeztetett gazdasági reformok kezdeményezése és a szociális programok megerősítése, beleértve költségvetési alapok létesítését a munkanélküliség mérséklésére és a munkanélküli segély finanszírozására.
7. A nyugdíjjogosultság szűkítése a nyugdíjak reálértékének védelme mellett. Költségcsökkentő intézkedések az egészségügyben.
8. A Világbank által igényelt makrogazdasági és pénzügyi mutatórendszer kidolgozása.

A kapcsolódó dokumentumok azt mutatják, hogy a SAL I. kidolgozása és végrehajtása során szorosabbá váltak a Világbank és Magyarország kapcsolatai. A SAL I. keretében például alapos elemzés készült a szociálpolitika szerkezetéről, valamint az egész központi költségvetés méretéről és szerkezetéről. Ebben az időszakban az egész privatizációs stratégia az IBRD által meghatározott keretekben haladt. A külföldi tőke tulajdonlását a törvények és rendelkezések nem pusztán lehetővé tették, hanem kifejezetten bátorították, kedvezményezték. Az állami tulajdon ingyenes átadása – néhány speciális esetet leszámítva – lényegében a területi önkormányzatokra korlátozódott. A munkavállalói résztulajdonlást mérsékelten alkalmazták.

Az import liberalizálása az előirányzottnál gyorsabban valósult meg, amiben szerepet játszott a keleti piacok összeomlásával bekövetkező drámaian gyors külkereskedelem-szerkezeti átrendeződés. 1989-ben az energiaszektor kivételével az ipari behozatal 16%-a volt versenyhelyzetben, 1990-ben a 37%-a, 1991-ben pedig már a 72%-a (ez utóbbi adat az energia szektort is tartalmazza). Mindezzel párhuzamosan a külkereskedelmi jog is liberalizálódott. 1990 végére a fogyasztói árak csaknem 90%-a szabadáras lett. 1991-től megszűnt az Árhivatal, a szabálytalan piaci magatartást tiltó törvény betartásának ellenőrzésére létrehozták a Versenyhivatalt.

A lakásépítési kiadások csökkentése érdekében átszervezték, illetve privatizálták az állami házépítő-ipart. 1991-ben intézkedéseket hoztak a lakástámogatás költségvetési kiadásainak csökkentésére. A nyugdíj- és egészségügyi rendszer átfogó reformja későbbre maradt, azonban számos részmódosítást hajtottak végre. Ezek körébe tartozott a teljes nyugdíjjogosultság 10 évről 20 évre emelése, a nyugdíjemelkedésnek a nettó keresetek növekedéséhez való igazítása, degresszívebb nyugdíjemelési formula bevezetése. A központi egészségügyi kiadások csökkentését szolgálta a teljesítményhez kötött finanszírozás bevezetése, a gyógyszeráremelések, a gyógyszer felírási rendjének szigorítása, a kórházi ágyak gazdaságosabb kihasználására való ösztönzés.

A folyamatokat és eredményeket elemezve mind a magyar kormány, mind a Világbank arra a következtetésre jutott, hogy további pénzügyi segítségre és az IBRD aktív részvételére van szükség az átalakulásban.

1991. július 5-én a Magyar Nemzeti Bank és az IBRD képviselői aláírták az újabb "Szerkezetátalakítási kölcsön" (továbbiakban SAL II.) szerződést. Ezzel a kölcsönnel a Világbank – szándéka szerint – segítséget nyújtott a magyar kormánynak a szerkezetátalakítási program sürgős behozatali igényeinek kielégítésére. A kölcsön összege 250 millió USA-dollárnak megfelelő valuta, amit a Világbank három részletben bocsátott a kormány rendelkezésére. Az első 100 millió dolláros részlet azonnal felvehető volt, a második és harmadik részlet (75-75 millió) lehívására a vállalt kötelezettségek teljesülésének felülvizsgálata után kerülhetett sor. A Világbank a SAL II. első részletéhez kapcsolódó kötelezettségvállalások teljesítésének felülvizsgálata után, 1992. március 30-án engedélyezte a második részlet lehívását. A harmadik részlet engedélyezését 1992 szeptemberére irányozták elő. A határidőt a Világbank háromszor meghosszabbította, majd a program kedvezőtlen teljesítési mutatói, különösen az államháztartási reform lassúsága és a nagy költségvetési hiány miatt 1994 decemberével véglegesen törölte, és a szerződést lezárta. (Ennél a kölcsönnél is mód volt arra, hogy korábban vállalt behozatali kötelezettség teljesítésére fordítsanak 50 millió dollárt.) A hitelt öt év türelmi idő után tíz év alatt kell törleszteni 1997 márciusa és 2006 szeptembere közt. A SAL II-höz a japán EXIM Bank további 150 millió dolláros kiegészítő kölcsönnel társult.

A magyar kormány a kölcsönszerződéssel kapcsolatban többek között az alábbi kötelezettségeket vállalta:

1. A Világbank által elfogadhatónak ítélt makrogazdasági mutatók teljesítése, beleértve a pénzügyi tervet és az állami költségvetést.
2. Az ipari termelésen belül a liberalizált import arányának legalább 80%-ra emelése.
3. A fogyasztási cikkek behozatali keretének legalább 750 millió dollárra való emelése, és a keretbe tartozó cikkek körének az 1988. évi ipari termelési érték 15%-áról 10% alá csökkentése.
4. Az 1991. évi állami költségvetésben a fogyasztási, termelési, beruházási és lakástámogatásnak legalább a GDP 2%-ával vagy legalább 20 milliárd forinttal való csökkentése. 1992-re további 2%-os csökkentést vállalt a kormány, valamint azt, hogy a háztartási energia támogatása maximum 3 milliárd forint lesz.
5. Intézkedési terv elfogadása a központi költségvetési intézmények juttatásainak reálértéken való csökkentésére, ezen belül az alkalmazott kutatások, a képzés, a kultúra és az oktatás egyes tevékenységeinek privatizálására. A kormány vállalta azt is, hogy az egészségügyi és oktatási szolgáltatásokért szélesebb körben díjazást alkalmaz.
6. A kormány vállalta, hogy reálértékben csökkenti a költségvetésen kívüli alapok számára juttatott összegeket, valamint megszüntet, átszervez, privatizál ilyen alapokat.
7. Nyugdíjkorhatár emelése és egységesítése a férfiak és nők számára, valamint a teljes jogú nyugdíj eléréséhez szükséges idő felemelése, a későbbi nyugdíjba menetel ösztönzése.
8. A növényolaj-termékek belső és külső forgalmának teljes liberalizálása és a növényolajipar privatizálása.
9. A távfűtési ármegállapítás önkormányzati hatáskörbe adása.
10. A villamosenergia és a földgáz olyan – a Világbankkal egyeztetett – árszerkezetének és árképzési szabályainak bevezetése, amelyek folyamatosan fedezik ezeknek a termékeknek a – meghatározott profittartalommal kalkulált – gazdasági költségeit.
11. A kormány vállalta továbbá a következő törvényjavaslatok beterjesztését az Országgyűléshez:

• néhány szolgáltatás kivételével a zéró ÁFA-kulcs megszüntetése,
• az ÁFA felső kulcsának csökkentése,
• a beruházási javaknál az ÁFA visszatérítés 100%-ra emelése,
• új állóalap-értékcsökkenési rendszer bevezetése,
• a vállalati nyereségadó preferenciáinak, kivételeinek csökkentése,
• az SZJA adóalapjának kiterjesztése, progresszivitásának csökkentése,
• az adókötelezettség kiterjesztése bizonyos bér jellegű jövedelmekre,
• munkaadók által fizetett első három heti táppénz.

A SAL II-höz kapcsolódó világbanki és kormány-értékelés jelentős eltéréseket mutatott. A Világbank a következőképpen értékelte a kialakult helyzetet. A harmadik részlet lehívásának előirányzott idejére (1992. szeptember) a makrogazdasági helyzet és különösen a költségvetés egyensúlya drámaian romlott. A feltételek közül teljesült a növényolajipar privatizálása, a háztartási energia költségvetési támogatásának megszüntetése és a további kereskedelmi liberalizálás. A költségvetési intézmények és a költségvetésen kívüli alapok támogatása lassan csökkent, az alapok száma nem csökkent. Az egészségügy finanszírozásának reformját későbbre halasztották. A harmadik részletről folyó tárgyalások időszakában (1992. szeptember-1994. december) a makrogazdasági mutatók nagymértékben tovább romlottak. A költségvetési hiány meghaladta a GDP 6%-át, a fizetési mérleg hiánya elérte a 9%-ot. Miután a kormány elhalasztotta a megígért középtávú intézkedések bevezetését – különösen azokat, amelyek a költségvetési hiány csökkentését szolgálták volna -, a kormánnyal és az MNB-vel történt konzultációkat követően a Világbank a harmadik részletet törölte. A Világbank úgy ítélte meg, hogy ez a döntése helyes volt, és felkészült a későbbi megállapodások megkötésére, amelyekre csak a kormány által végrehajtott nagyobb kiigazítási csomag után kerülhet sor. (Ez utóbbi az 1995. tavaszi Bokros-csomaggal megtörtént.)

A világbanki értékelés kifogásolta a privatizáció bizonyos mozzanatait is. Úgy ítélte meg, hogy az akkor még állami tulajdonban maradó nagy iparvállalatok vezetésének megerősítése nem járt sikerrel. Az itt képződő veszteségek 1992-ben a GDP 14%-át tették ki. (1995-re ez lecsökken a GDP 5%-ára.) A bankreform akadozott, a fedezeti szabályokat és a bankfelügyeletet nem sikerült megszigorítani, pedig ez része volt a SAL II. feltételeinek. A kormány a bankszektor újratőkésítésével (konszolidáció) próbálkozott, de ez túlterhelte a költségvetést, a GDP 7,5%-át kötve le erre a célra. A Világbank elégedetlen volt az államháztartási reformmal is. A lakosság számára történő átutalások aránya 1991-1994-ben 3%-kal nőt a GDP-ben, holott a kormány az arány csökkentését vállalta. (Megjegyzendő, hogy ez az elmozdulás csökkenő GDP mellett következett be. 1989 és 1993 között a GDP 18%-kal esett.) A Világbank az adó- és a nyugdíjrendszer körébe tartozó intézkedésekkel is elégedetlen volt. Saját szerződés-előkészítő és feladatkijelölő szerepét viszont nagyon jónak minősítette.

Az MNB és a Világbank 1992. április 27-én írta alá a "Vállalati reformkölcsön" (ERL – Enterprise Reform Loan) szerződést. A kölcsön kinyilvánított célja az volt, hogy támogassa az állami vállalatok privatizálását, átstrukturálását. A program három fő mozzanata: privatizálás, állami vállalatok gazdasági társasággá alakítása, felszámolási eljárások. A kölcsön összege 200 millió USA-dollárnak megfelelő valuta, amit két egyenlő részletben lehetett lehívni. Az első részlet lehívása 1993. június 30-án befejeződött. Ezt követően a két fél megvizsgálta a szerződésben foglaltak teljesülését, és 1993. október 13-án megnyílt a második részlet is, amit a magyar fél 1994. január 10-ig felvett. Az egész szerződés végrehajtásáról szóló jelentés 1996. június 27-én készült el. A türelmi idő itt is öt év, a törlesztési időszak 1997. december 1-től 2007 júniusáig tart.

A magyar kormány az alábbi kötelezettségeket vállalta:

1. 1991 júniusától mintegy 400 állami vállalat – amelyeknek össztőkéje legalább 500 milliárd forint – átalakítása gazdasági társasággá.
2. Az Állami Vagyonkezelő Ügynökség (ÁVÜ) részvételével a versenyszférában az össztőke 12%-ának megfelelő vállalati vagyon privatizálása 1992-ben. További 10% privatizálása 1993-ban.
3. Az ÁVÜ elfogad egyrészt egy részletes megvalósítási programot a tulajdon további privatizálására, másrészt egy széleskörű, minden részletre kiterjedő tulajdonosi intézményfejlesztési programot a Világbankkal egyeztetve.
4. A tartósan állami kézben maradó vagyont kezelő társaság létrehozása az ÁVÜ mellett, melynek munkaprogramját a Világbankkal egyeztetik.
5. Az Állami Fejlesztési Alapítvány munkaprogramjának elfogadása 1993 végéig, és legalább 15 állami vállalat szerkezetátalakítási helyzetfelmérésének befejezése.

A kormány teljesítette mindazokat a gazdaságpolitikai kötelezettségeket, amelyeket az ERL-ben vállalt. Az állami vállalatok gazdasági társaságokká alakítását végigvitte. 1994 végére a korábban állami tulajdonban lévő versenyszféra 54%-a kikerült az állam kezéből. Az ÁVÜ, ÁV Rt. és az Állami Fejlesztési Alapítvány programjai megvalósultak. Az ÁVÜ az átalakított gazdasági társaságok 75%-át privatizálta, felszámolt több mint 300 állami vállalatot. Az ÁV Rt. privatizálási eredménye kezdetben szerény volt, portfóliójának csak 9%-át sikerült értékesítenie 1995 közepéig. Ezt követően az új privatizáló szervezet, az ÁPV Rt. ismét felgyorsítja e tevékenységet. A nagy közművek privatizálása azonban későbbre maradt, amikor már létrehozzák a szabályozási feltételeket.

1995 végére 200 000 magánvállalkozás alakult és 21 000 külföldi vállalat alapított hazai céggel vegyes vállalatot. 1989 és 1995 között 12 milliárd dollár közvetlen külföldi tőke érkezett az országba, ami a legnagyobb a közép-kelet-európai térségben. (Ugyanezen időszak összehasonlítható tőkekivonási adatait nem publikálják, az érintett felek jól felfogott érdeke miatt. A becslések erősen szóródnak, de a beérkezett tőke 20-40%-ára tehetők – M. P.)

Az 1992. évi szigorú csődtörvény csődhullámot indított el. Három év alatt 27 500 felszámolási eljárás indult. A törvényt 1993 szeptemberében módosították, a kereskedelmi bankok e folyamatban nagyobb szerepet kaptak.

Összességében a kormány és a Világbank együttműködését mindkét fél sikeresnek és gyümölcsözőnek ítélte.

***

A tájékoztatókat olvasva óhatatlanul felmerül a kérdés: mi az, hogy nemzeti, állami szuverenitás?

A széndioxid-kibocsátás és az energiafelhasználás megadóztatása

Az Új Európai Baloldali Fórum (NELF) részvevőinek Barcelónai Nyilatkozata kimondja: törekednünk kell "a nem megújuló energiaforrásokra, a fosszilis tüzelőanyagokra, az atomenergiára, a gépjárművekre, az újra nem hasznosítható csomagolóanyagokra, valamint az agrokémiai termékekre kivetett környezetvédelmi adók bevezetésére".

A jelen kezdeményezés, amelynek célja a széndioxid-kibocsátásra és az energifelhasználásra kivetendő adó elfogadtatása, e törekvés jegyében született. A későbbiekben egyéb környezetvédelmi adók bevezetésére is terjesztünk elő indítványokat.

Javaslatunk alapjául a következő négy szempont vizsgálata szolgált:

1. A globális felmelegedés következményei.
2. A környezetvédelmi adók kivitelezhetősége.
3. Az illetékesség kérdése.
4. A jelen kezdeményezés tartalma.

Az 1992-es Rio de Janeiro-i konferencián tárgyalt témakörök egyike volt a globális felmelegedést kiváltó üvegházhatás problémája. Nyilvánvalóvá vált, hogy az üvegházhatást előidéző gázok kibocsátásának mértékét jelentősen csökkenteni kell, bár lehetséges, hogy a világméretű felmelegedést már így sem tudjuk megakadályozni. Mégis úgy gondoljuk, továbbra is egyetemes felelősségünk része, hogy hathatós erőfeszítéseket tegyünk e gázok kibocsátásának csökkentése érdekében, remélve, hogy általuk a felmelegedés mérsékelhető.

A riói csúcstalálkozó során és az Európai Unión belül egyaránt a legsúlyosabb ökológiai problémának a globális felmelegedés bizonyult. Az EU 1990-ben hozott döntése értelmében a széndioxid-kibocsátás mértékét 2000-re az 1990-es értékeken kell stabilizálni. Minthogy azonban ennek teljesülése felettébb kétségesnek tűnt, ezért az Európai Bizottság 1992-ben indítványozta egy közös széndioxid-adó bevezetését. 1995-ben azonban az Egyesült Királyság mind ennek, mind a módosított indítványnak a hatályba lépését megvétózta. Az Amszterdami Szerződés tárgyalásain a többség ugyan megszavazta a fenti adóra vonatkozó javaslat előterjesztését, ezt azonban az egyezkedések utolsó fordulóiban végül elvetették. Ilyenformán a helyzet ma még inkább szükségessé teszi egy baloldali, környezetvédelmi indítvány megtételét.

Bár a környezetvédelmi problémák esetében nem mindig az európai szintű megoldás a leghatékonyabb, ám ha a szennyeződés túllépi a határokat, a megoldásnak is ezt kell tennie. Ez a helyzet a freonokkal (halogénezett szénhidrogén-származékok, CFC-k) és egyéb üvegházhatást előidéző gázokkal is. A jelen indítvány ugyan kizárólag a széndioxid-kibocsátással és az energiafelhasználással foglalkozik, a későbbiekben azonban a CFC-kre is fogunk indítványt előterjeszteni.

Röviden: igen, azok lehetnek. Erre a következtetésre jutott az a vizsgálat, amelyet az Európai Környezetvédelmi Ügynökség folytatott le 1996 októberében.

Az egyik fontos érv a környezetvédelmi adók mellett, hogy általuk a szennyezés költségesíthető, azaz a szennyezés ára beleolvad a piaci árakba, amely így tükrözi mind a termelési, mind pedig a szennyezésből adódó költségeket. Ez ráadásul anyagilag is kifizetődő, hiszen így a lehető legkevesebbre csökkenthetők azok a kiadások, amelyeket a szennyezés ellenőrzésére kell fordítani.

Amit az üvegházhatást előidéző gázokkal kapcsolatban még fontosabbnak tartunk, az a bevezetendő adók várható ösztönző hatása, vagyis hogy bevezetésük esetén a fogyasztók vélhetően hajlandók lesznek változtatni addigi szokásaikon. Ez az "önkéntes" viselkedésmód-változás valószínűleg hatékonyabban csökkenti majd a széndioxid-kibocsátás mértékét, mint a puszta adminisztratív szabályozás. Ez különösen azokban az esetekben igaz, amikor a szennyezés különböző forrásokból ered, amelyeket ezért rendkívül nehéz adminisztratív úton ellenőrizni.

Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség által készített vizsgálatok szerint a környezetvédelmi adóknak általánosságban pozitív környezeti és ösztönző hatásaik vannak. Sőt, e tanulmányok alapján az efféle adók haszna kettős természetű. Hatásukra ugyanis egy időben változik előnyére a környezet és a foglalkoztatás, javul az ipari innováció és az adórendszer működése is. Mindez akkor érvényesül igazán, ha a környezetvédelmi adókat egy adóreform-csomag részeként vezetik be.

Az adók kényszeríteni fogják a vállalatokat a fejlesztésre, ha az energiáért többet kell fizetniük. Várhatóan kifejlesztenek majd olyan termelési eljárásokat, amelyek energiaigénye alacsonyabb lesz. Az új technológiát később eladhatják más vállalatoknak és más országoknak is, így ami eleinte a versenyképesség szempontjából hátránynak tűnt, hosszú távon előnnyé válhat. Az efféle fejlesztések ezen fölül új munkahelyek létesítését is eredményezhetik.

Az említett innovációs hatás természetesen csakis akkor érvényesül, ha más országok később vetik ki az adókat. Az új termékek bevezetéséből származó előny nagy valószínűséggel ellensúlyozza majd a rövid távon kialakult piaci hátrányt. Megjegyzendő, hogy amikor EU-adókról beszélünk, természetesen nem csupán egyik vagy másik ország versenyképességét értjük rajta, hanem az Európai Unió egészének versenyképességét az Amerikai Egyesült Államokkal, Japánnal és az újonnan iparosodott országokkal szemben is.

A bevezetésre javasolt környezetvédelmi adók szintje csak a nagy energiafogyasztású iparban jelenthet versenyképességi problémát. De még itt is csekély a hatása, ha a versenyképességet befolyásoló egyéb tényezőkkel hasonlítjuk össze. Együttes fellépéssel pedig ez a probléma is a lehető legkisebbre csökkenthető.

Jobban működő adórendszer alakítható ki akkor, ha a környezetvédelmi adók használatával megteremtjük a lehetőséget ahhoz, hogy a fogyasztói adók magasabbak, a jövedelemadók pedig alacsonyabbak lehessenek. Ez elengedhetetlen követelmény egy olyan adórendszer kimunkálásához, amelyben a környezetvédelem és a gazdaság szempontjai egymással összeegyeztethetők.

Az említett adóreform-csomag része az is, hogy a környezetvédelmi adók bevezetése, amelyet később más javaslatok is követnének, korlátozza a fosszilis tüzelőanyagok felhasználását, amit például a szállításra vonatkozó adóvisszatérítés eltörlésével lehetne elérni.

Tisztában kell lennünk a környezetvédelmi adókkal kapcsolatban felmerülő társadalmi problémákkal is. Az árak emelkedése elsősorban az alacsony jövedelmű embereket sújtja majd, például, ha jövedelmük nagyobb hányadát kell fűtésre fordítaniuk. Éppen ezért olyan környezetvédelmi adófajtákat kell létesíteni, amelyek nem növelik a társadalmi egyenlőtlenségeket. Bár a jelen indítvány értelmében minden ország a maga sajátos módján, a saját adórendszerébe illesztve vezetné be környezetvédelmi adófajtáit, léteznek olyan tényezők is, amelyekkel mindenkinek tisztában kell lennie.

Először is, az adó célja nem az állami bevételek növelése, hanem az emberek hozzáállásának megváltoztatása és a széndioxid-kibocsátás csökkentése. Ez leginkább úgy érhető el, ha a környezetvédelmi adókat egy adóreform részeként fogjuk fel, amelynek célja, hogy a fogyasztási adók magasabbak, a jövedelemadók pedig alacsonyabbak legyenek. Leegyszerűsítve: minden egyes ECU-vel, amely a széndioxid-kibocsátásra kivetett adókból folyik be az államkasszába, csökkenteni lehet a legalacsonyabb jövedelműek adóterheit. A környezetvédelmi adóknak egy széleskörűen elfogadott jövedelempolitika részeivé kell válniuk.

Kívánatos lenne az is, hogy az adókból származó bevétel egy része a megújuló energiafajták felhasználásának, illetve az energiával való takarékosságnak az ösztönzésére fordítassék.

Javasoljuk továbbá egy olyan minimális összeghatár megállapítását, amely alatt nem kellene adót fizetni. Természetesen e minimumérték fölött az adók arányosan magasabbak lennének, ami azonban megfelel a jövedelemarányos teherviselés elvének.

Egy másik lehetőség, hogy a személyautókhoz vásárolt üzemanyag adókulcsa magasabb legyen a fűtésre, illetve a tömegközlekedéshez felhasznált üzemanyagra kivett adóénál. Indítványozzuk továbbá a repülőbenzinnek az energia minden más formájánál magasabb megadóztatását. Ez társadalmilag indokolt, hiszen a légi közlekedést jobbára a magasabb jövedelműek veszik igénybe. De igazságos környezetvédelmi szempontból is, minthogy a légi közlekedés az egyik legkörnyezetszennyezőbb szállítási mód.

Az egyes országoknak az említett pontokat figyelembe véve kellene elkészíteniük saját indítványaikat, hiszen a jelen javaslat nyilvánvalóan csak a környezetvédelmi adók közös, mindenkire vonatkozó keretét kívánja meghatározni.

Indítványunk közös európai környezetvédelmi adók kivetését szorgalmazza. De vajon komolyan gondolhatjuk-e, hogy az EU-nak jogában áll adót szedni? Végül is az adókivetés és a saját fegyveres erővel való rendelkezés joga az államok szuverenitásának sarkkövei. A széndioxid-kibocsátás utáni adóra vonatkozó indítvány elfogadását legutóbb az Egyesült Királyság vezetése éppen arra hivatkozva akadályozta meg, hogy ellenezi, hogy az EU kezébe efféle hatalom kerüljön.

E probléma kiküszöbölése érdekében javasoljuk, hogy az adót a tagországok maguk vessék ki és önállóan döntsék el, hogy a befolyt összeget mire fordítják. Visszaadják a fogyasztóknak és az iparnak – például a szennyezés megelőzését célzó intézkedések támogatásának formájában – vagy a pénzt a jövedelemadók csökkentésére fordítják, esetleg az állami költségvetésben hasznosítják. Ösztönző hatása folytán a széndioxid-kibocsátást sújtó adó önmagában való cél, nem pedig eszköz valami más, azaz pótlólagos állami bevétel szerzéséhez.

Az Új Európai Baloldali Fórum döntő többsége kívánatosnak tartja, hogy a közös környezetvédelmi adók bevezetésével kapcsolatos hatáskör az EU kezébe kerüljön. Kulcsfontosságú, hogy az EU országai fogadják el a Rio-i csúcstalálkozó javaslatát, amely szerint a széndioxid-kibocsátást 2000-re az 1990-es szinten kell rögzíteni.

Mivel a tagállamok adórendszerei nagymértékben eltérnek egymástól, rendkívül bonyolult lenne megoldani azonos környezetvédelmi adók bevezetését. Indítványunk ezért kötelező jelleggel szorgalmazza, hogy a környezetvédelmi adókat, amelyek általános kereteit az EU döntései képezik, minden ország külön-külön, saját adórendszerének arculatához igazítva vezesse be.

Ezen általános kereteknek meg kell követelniük, hogy a tagországok a széndioxid-kibocsátás és az energiafelhasználás utáni adót mind az ipari, mind az egyéni fogyasztókra kivessék. Az adó összegének el kell érnie a tonnánként megállapított minimális összeget.

Minthogy a Bizottság ajánlásainak már eddig is oly sokáig kellett várniuk a megvalósításra, a legelső szempontnak mindenképpen annak kell lennie, hogy a környezetvédelmi adókat minél hamarabb bevezessék Európában. Éppen ezért elfogadjuk azokat az értékeket, amelyeket az Európai Bizottság 1997 márciusában megállapított, bár azok alacsonyabbak, mint amilyeneket mi magunk szeretnénk. Majd akkor lehet további nyomást gyakorolni egy magasabb limitérték meghatározása érdekében, ha a környezetvédelmi adókat már bevezették.

Az adót mindenféle fosszilis eredetű – fűtésre, ipari célokra vagy szállításra/közlekedésre felhasznált – tüzelőanyagra: kőolajra, szénre, földgázra stb. ki kell terjeszteni (beleértve a légi közlekedéshez/szállításhoz felhasznált üzemanyagot) is. (A légiforgalommal kapcsolatos magas környezetvédelmi költségek kérdésével külön indítvány foglalkozik majd.)

A tüzelőanyagok különböző fajtáihoz a következő szintű közvetett adók bevezetését ajánljuk (természetesen nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a lehető legalacsonyabb értékek, amelyek emeléséről minden ország saját maga dönthet):

• motorüzemanyag és fűtőanyag : 310 ECU/1000 liter, 1998. január 1-től,
• gázolaj: 417 ECU/1000 liter,
• repülőbenzin: min. a gázolajra megállapított érték,
• földgáz: 2.9 ECU/gigajoule (motorüzemanyagként), illetve 0.2 ECU/gigajoule (fűtőanyagként),
• elektromos áram: 1 ECU/megawattóra 1998-ban, amely 2, illetve 3 ECU-ra növekszik 2000-ben, majd 2002-ben.

Abban az esetben, ha valamelyik ország már az ajánlottnál magasabb környezetvédelmi adókkal rendelkezik, ezek megfelelő szinten speciális széndioxid-adóvá alakíthatók át.

Az elektromosságra kivetett adó az atomenergiát is magába foglalja, a megújuló energifajtákat (szélmalmok, napenergia stb.) azonban nem.

Már egy minimális szintű környezetvédelmi adó bevezetése is fontos politikai eszköz lehet számos környezetvédelmi célkitűzés eléréséhez: a zajszint, a szmog vagy a savas esők mérsékléséhez, a globális felmelegedés enyhítéséhez és az ózonlyuk növekedésének lassításához is. Indítványukkal az Új Baloldali Fórum részvevői szorgalmazzák, hogy az EU tegye magáévá a közös széndioxid-adóra vonatkozó tervezet kereteit, és ösztönzik az európai kormányokat a széndioxid-kibocsátást jelentősen mérséklő politika elfogadására.

(Fordította: Szabó Veronika)

Bevezetés

Az 1960-as évek végétől kezdve jelent meg a közgazdasági gondolkodásban a gazdasági növekedés pozitív hatásait, sőt magának a gazdasági növekedésnek hosszú távon fenntartható voltát megkérdőjelező irányzat. A probléma felmerülése óta majd’ harminc év telt el, és fontos változások történtek a világgazdaságban, a világ gazdaságaiban és a gazdasági növekedésről folyó vitában.

A "növekedési vita" alakulásáról részletesebben alább írok, itt elég annyi, hogy a vita egy idő után már nem arról szólt, hogy a gazdasági növekedés jó-e vagy sem, hanem hogy mit is nevezünk gazdasági növekedésnek; hiszen ha valaminek a jóságát meg akarjuk vizsgálni, először meg kell határozni pontosan, hogy mi is az. Ma, és már legalább ötven éve, a közgazdászok túlnyomó többsége számára a gazdasági növekedést a GDP vagy GNP előző évhez viszonyított aránya jelzi. Tehát látszólag nagyon könnyű dolgunk van a nagy kérdés eldöntésében: csak meg kell vizsgálni, hogy ezen mutatókba foglalt tételek növekedése mit jelent, hasznosak-e a gazdaságnak és a társadalomnak. A kérdés azonban sokkal bonyolultabb, sorban merülnek fel a problémák: nem csak a belefoglalt, hanem az abból kihagyott tényezőknek is jelentősége van; a "hasznos-e" kérdés tovább bomlik a "kinek hasznos" és "milyen távon hasznos" és még sok egyéb kérdésre. Egy gazdasági ágazat szerepe és növekedésének hatásai jelentősen változnak a korszaktól függően, nem utolsósorban a környezet változása miatt. További nagy probléma még a GDP-nek mint jóléti mutatónak a használata: ez milyen körülmények között lehet jogos, és milyenek az alternatívaként kidolgozott gazdasági jóléti mutatók.

Vita a gazdasági növekedésről

A gazdasági növekedés környezeti és társadalmi hatásairól szóló vita a hetvenes évek elején kapott nagyobb nyilvánosságot, amikor három korszakalkotónak nevezhető mű is megjelent rövid időn belül: "Egy tervezet a túléléshez" (A Blueprint for Survival, 1972), Edward Goldsmith szerkesztésében, "A növekedés határai" (The Limits to Growth, 1974) a Római Klub Meadows által vezetett kutatócsoportjától, és a "Kicsi szép", Ernst F. Schumachertől. A Blueprint központi állítása szerint a gazdasági növekedés a környezetre gyakorolt hatása útján mára már aláásta az emberi élet alapjait a Földön, és ezért a gazdasági rendszeren való változtatás szükséges és elkerülhetetlen. A növekedés határai modelleken keresztül elemezte a globális változásokat, és a folyamatok alapján egy húsz-harminc éven belül bekövetkező világméretű válságot jelzett előre, ha a vizsgált trendek változatlanok maradnának. A kicsi szép a növekedést egyrészt környezeti szempontból tartotta folytathatatlannak, másrészt az emberi fejlődés és a spirituális értékek szempontjából károsnak és tévútnak a mindenáron való hajszolását.

A három mű közös jellemzője volt, hogy a gazdasági növekedésről, mint per se növekedésről beszéltek. A növekedés általuk kritizált legtöbb vonása a környezetre gyakorolt kedvezőtlen hatásokra: erőforrások kimerülésére, szennyezésre, ökoszisztémák eltűnésére vonatkozott, de nem igazán tettek különbséget ezek között a hatások között és a GNP/GDP növekedése között. A kibontakozó vitában viszont a gazdasági növekedés védői közgazdászok vagy politikusok voltak, akik számára a gazdasági növekedés a GDP növekedésének szinonimája volt, és akik a növekedést ekképpen értelmezve támadták a fent említett szerzők elméleteit a növekedés hatásairól. A legerősebb ellenállás a politikai szereplők részéről mutatkozott a növekedés elítélése ellen: a növekedés leállításában a társadalmi fejlődés megállítását, a szegények és alullevők elől a "létra elrúgását" látták, mely csak konzerválná a meglévő társadalmi szerkezetet, és a valós emberi igények korlátozását jelentenék bizonytalan és vitatható veszélyek bekövetkezésének elkerülése végett (Anthony Crosland, 1974).¹ Ezeknek a korlátozásoknak a bevezetése a tömegek nyomásával szemben csak a demokrácia felszámolásával lehetséges.

A politikai ellenvetéseken túl a gazdasági ellenérvek közül a két legfontosabbat emelném ki: az egyik, hogy a környezet szennyezése és terhelése a gazdasági növekedéssel egyre kisebb lesz, mert egyre több közpénzt lehet a környezet védelmére fordítani; a másik szerint a piaci mechanizmusok a legtöbb felvetett problémát kezelni tudják: az erőforrások kimerülésével azok ára egyre magasabb lesz, ez használatukat visszaszorítja és alternatívák kidolgozására sarkall. Ehhez kapcsolódott később az az elképzelés is, hogy a magasabb jövedelemmel rendelkező államok polgárai a nagyobb jövedelemből egyre többet áldoznak környezetük megóvására, a jobb környezeti minőséget csak a gazdagok tudják megfizetni.

A növekedést bíráló három könyv a hetvenes évek légkörében különböző módon kapott jelentőséget. Az első kettő, a Blueprint és A növekedés határai a kor válsághangulatának volt kifejeződése – a hatvanas évek végéig tartó felhőtlen gazdasági növekedés után. Az évtized során a kiéleződő Észak-Dél ellentét is megjelent a vitában, és ez a fejlesztés és gazdasági fejlődés kérdését újabb megvilágításba helyezte. A hetvenes években kerültek számszerű többségbe a fejlődő országok az ENSZ-ben; nem utolsósorban ennek köszönhető, hogy a világszervezet a vita egyik fő színtere és új kezdeményezések forrása lett.

A fejlődő országok helyzete A kicsi szép-ben hangsúlyos szerepet kapott: Schumacher azt állította, hogy a fejlett országok gazdasági rendszere nem plántálható át egy az egyben a fejlődő országokra; új típusú fejlesztésre, új fajta technológiára van szükség. A kicsi szép abban is különbözött a másik két műtől, hogy míg azok a gazdasági rendszer változásait a kényszerítő körülmények miatt tartották fontosnak, Schumacher a környezeti problémát csak a mélyebb válság jelenségének tartotta; ezért is vált az akkoriban kibontakozó zöld mozgalmak "Bibliájává".

Több mint egy évtized után a vitában még mindig két szögesen ellentétes álláspontot képviselő vélemények ütköznek egymással. Az igazi áttörés vagy fordulat 1987-ben következett be, amikor a "Közös jövőnk" (Our Common Future) megjelent. A Gro Harlem Brundtland által vezetett ENSZ-bizottság (Környezeti és Fejlesztési Világbizottság) jelentése kompromisszumot jelentett a két szélső álláspont között, és a "fenntartható fejlődést" tűzte ki célul. Bár a jelentés mind a két korábbi álláspont hívei körében elégedetlenséget váltott ki, hatása mégis igen megtermékenyítő volt, mind általában a növekedésről és fejlődésről szóló vitában, mind az ezeket alátámasztó mutatók kidolgozása tekintetében.

Bár a vita hangsúlyai azóta eltolódtak, még ma is zajlik. A növekedés ellenzői az ellenérvek hatására a gazdasági növekedés definíciójaként elfogadták a GDP növekedését: ez a mutatót támadásaik célpontjába állította, és alternatívák kidolgozására késztette őket. Ennek hatására az utóbbi tíz évben jelentős haladás történt a környezeti és társadalmi hatások számbavételében, és a politikai döntéshozók számára használható mutatók, illetve mutató-rendszerek létrehozásában.

A gazdasági növekedésről szóló vita a méréssel kapcsolatban két fő kérdésre bontható szét. Az egyik, hogy az emberi gazdaság tevékenységei a Földre milyen hatással vannak, s a gazdasági növekedéssel hogyan változnak ezek a hatások térben és időben. Ennek megválaszolásához olyan mérési módszerekre, indikátorokra van szükség, melyek (nem feltétlenül pénzértékben kifejezve) a környezet változását mérik. Ezeknek a mutatóknak alkalmasnak kell lenniük arra, hogy egy komplexebb gazdaságszemlélet alapján beépíthetők legyenek közgazdasági modellekbe, és az ezek eredményeit is felhasználó politikák alapjaiul szolgáljanak.

A másik kérdéskör a gazdasági növekedés társadalmi hatásainak elemzését tartalmazza. A gazdasági növekedés védőinek gyakori érve – amely szerint nincs más út az emberek jólétének növelésére, mint a GDP növelése, akár a környezet és az erőforrások használatának növelésével is – szüli azt a kérdést, hogy a GDP növekedése valóban nagyobb jólétet jelent-e, illetve hogy a magasabb GDP-jű országok lakosainak jóléte nagyobb-e (és annyival nagyobb-e), mint az alacsony össztermékkel bíróké? Ennek nyomán fejlődött ki az az igen gazdag irodalom, amely alternatív jóléti mutatók kidolgozásával és vizsgálatával foglalkozik.

Az SNA hiányosságai jóléti szempontból

A GDP-t érő legtöbb kritika egyetért abban, hogy az eredeti szándékai szerint egy szűk értelemben vett gazdasági mutatót a legszélesebb körben a (gazdasági) jólét mutatójaként használnak, pedig erre alkalmatlan. Annak felismerése, hogy ez az alkalmatlanság miben nyilvánul meg, fontos lehet egyrészt e káros gyakorlat visszaszorításában, másrészt a helyette kidolgozott alternatívák megalkotásában és a velük való összehasonlításban.

A mai nemzeti elszámolások hibáit jóléti szempontból Victor Anderson két nagy csoportba sorolja: a jövedelem és a mért kibocsátás közötti különbségből fakadó problémák, illetve a kibocsátás és a jólét közötti eltérés okozta problémák körébe. Ez utóbbin belül több kategóriát is megkülönböztet: átlagolás és összehasonlítás, tőke és amortizáció, a jólét egyéb forrásai, illetve a hatékonytalanság hatása a jólétre. A következőkben Anderson kategóriarendszerében próbálom meg bemutatni azt, hogy a GDP miért alkalmatlan általános jóléti mutatóként való használatra.

1. Jövedelem és kibocsátás

Nem fizetett háztartási munka

Ez a kategória a legnagyobb a hagyományos elszámolások által nem mértek közül. Beletartozik a házimunka, a gyermeknevelés és sok országban a mezőgazdasági munka is. Amellett, hogy ezek figyelmen kívül hagyása miatt alulbecsülik a nők munkájának hozzájárulását a nemzeti jövedelemhez, jelentősen túlbecsülik a gazdasági növekedést az iparosodás korszakában. Tehát a termelés és a szolgáltatások változatlan szintje mellett is növekedést mutat. Ez ma főleg az iparosodó fejlődő országokban torzítja a statisztikákat.

Háztartáson kívüli, pénzmozgással nem járó csere

Az előzőhöz hasonló probléma merül fel a háztartások közötti tranzakciók esetén. Az emberek gyakran segítenek barátjuknak, rokonuknak vagy szomszédjuknak pénzbeni ellenszolgáltatás nélkül, vagy részt vesznek karitatív szervezetek munkájában. Ezek egyike sem jelenik meg értékként az elszámolási rendszerben, tehát az ilyen tevékenységek esetleges csökkenése, ami nyilvánvalóan negatív gazdasági folyamat, észrevétlen marad.

Előfordulhat, hogy ismerősöknek végzett munka után valaki fizetséget kap, és azt nem vallja be. Ez azonban más probléma, mely a rejtett gazdaság köréhez tartozik, és minőségileg különbözik az előzőtől: ennek számbavétele egyszerű becslési probléma, a fenti esetben pedig a tevékenység értékelése is kérdéses.

2. Kibocsátás és jólét

A nemzeti elszámolások által mért kibocsátás (vagy a jövedelem) és a gazdasági jólét viszonya akkor sem problémamentes, ha a kibocsátásnak csak pénzáramlással együtt járó részét nézzük. Ebben az esetben olyan kérdések merülnek fel, mint az átlagolás és összehasonlítás, a tőke és amortizáció, a jólét egyéb forrásai, illetve a mért pénzbeni érték és a tényleges jólét-növekedés közötti különbség.

2.1. Átlagolás és összehasonlítás

Jövedelemeloszlás

Egy egyenletes jövedelem-eloszlású országban az egy főre eső nemzeti jövedelem mint átlag reális képet adhat az egyes emberek jövedelméről. Egyenlőtlen jövedelem-eloszlásnál viszont, amikor a jövedelem nagy része egy kisebbségnél koncentrálódik, az emberek többsége, sőt akár túlnyomó többsége az átlagosnak mondott jövedelemszint alatt él.

Az aggregált nemzeti és az ezekből számolt átlagos mutatók természetszerűleg érzéketlenek a mért jellemző különböző csoportok közötti megoszlására. Viszont ha az egy főre eső GDP-t, vagy annak növekedését általánosan mint a társadalmi siker vagy mint egy gazdaságpolitikai program stb. mérőszámaként kezeljük, nem hagyhatunk figyelmen kívül olyan "részleteket", mint a jövedelem-eloszlás egyenlőtlensége. Ellenkező esetben ezek a mutatószámok teljesen félrevezetőek lehetnek.

Eltérő igények és körülmények

A nemzeti elszámolási rendszer a termelt javak és a nyújtott szolgáltatások mennyiségét méri. Sok jószágra és szolgáltatásra viszont csak bizonyos körülmények között van szükség. Például egy hideg országban sokkal több fűtésre van szükség, mint egy meleg országban; egy faluban élve szükség lehet autóra, hogy a városközpontba utazzon az ember, míg a város közepén élő ember könnyen sétálhat is autózás helyett. Az életkörülmények különbözősége eltérő igényeket jelent: ha valaki Izland közepén él, sokat kell költenie fűtésre és a legközelebbi boltig való utazásra anélkül, hogy melegebb lenne a házában és több árucikkhez jutna hozzá, mint egy sokkal kevesebbet költő városi olasznak.

Hasonlóképpen: ha valahol sok gyerek születése miatt nő a lélekszám, máshol meg azért, mert az emberek tovább élnek, azonos népességnél is eltérőek lesznek az igények, hiszen egy felnőttnek, még ha öreg is, sokkal nagyobbak a fogyasztási igényei, mint egy kisgyereknek vagy csecsemőnek.

Ahogy feloldjuk azt a feltételezést, hogy az emberek egyformák, csak a létszámuk számít, és megkülönböztetünk különböző embereket, eltérő körülményeket és eltérő igényeket, óriási statisztikai nehézségekkel találjuk szemben magunkat. Sokkal könnyebb a statisztikusoknak ezért ezeket a különbségeket egyszerűen elfelejteni. Ám az, hogy nem veszünk tudomást a különbségekről, nem jelenti azt, hogy megszűnnek és nem lesz többé hatásuk a mért folyamatokra.

A valutaárfolyamok használata nemzetközi összehasonlításban

A GDP és az egy főre eső GDP nemzetközi összehasonlításainak eredménye az alkalmazott átváltási aránytól igencsak függ. Erre általában az aktuális valutaárfolyamokat használják, és ez az összehasonlítást ugyanolyan változóvá, bizonytalanná teszi, mint amilyenek maguk a valutaárfolyamok. Például nem ritka, hogy egy ország valutája egy nap alatt 3%-ot essen, és ez elég ahhoz, hogy akár egy egész év gazdasági növekedését semmissé tegye, ha más valutára váltva nézzük az eredményeket.

Ide kapcsolódik az a probléma is, hogy a piaci valutaárfolyamok használata kizárja azt a lehetőséget, hogy egy ország pénze alul- vagy felülértékelt lehet. Ezért a GDP adatok nemzetközi összehasonlítása legalább annyira tükrözi a kormányok erőfeszítését a valutaárfolyamok befolyásolására, mint jövedelmi különbségeket.

2.2. Tőke és amortizáció

A tőkejavak és a jövedelmek (stocks and flows) egyaránt forrásai a jólétnek, viszont a GDP csak az utóbbit méri. Ez is több problémának a forrása.

Jólét és amortizáció

A GDP az összjövedelmet méri, így azt tükrözi, hogy milyen haszna van valakinek abból, hogy jövedelemmel rendelkezik. Viszont nem méri a már meglévő vagyontárgyakat, így az azokból származó hasznosságot sem.

Ez alól egyetlen kivétel van: a GDP-be becslés alapján beszámítják a lakástulajdonlásból származó hasznot. Egy lakástulajdon értéke annak bérleti díja, tehát úgy veszik, mintha a tulajdonos saját magának kifizette volna a bért.

Ugyanezt az eljárást be lehetne vezetni más esetekben is, például autónál vagy mosógépnél is. Ez a GDP-t az életszínvonal egy sokkal pontosabb mércéjévé tenné. Ha ezt nem tesszük meg, a GDP nemcsak az ilyen tulajdontárgyakból származó hasznosságot hagyja figyelmen kívül, hanem azok amortizációját is. Ma, ha egy autó vagy egy mosógép elromlik és kidobják, a GDP nem csökken, sőt nő, hiszen a kidobott eszköz helyett újat vesznek. Egy olyan gazdaságban, ahol gyorsan cserélik ezeket a tartós fogyasztási cikkeket, magas lesz a GDP anélkül, hogy az egyének jóléte bármivel is magasabb lenne annál, mintha lassan használnák el ezeket a jószágokat.

"Környezeti jólét" és amortizációja

A nemzeti elszámolások rendszere akkor veszi figyelembe a természeti erőforrásokat, ha azokért fizetnek. A természet igen sok szolgáltatása tényleg ingyenes: ha a szél elviszi az általam kibocsátott füstöt, nem kell fizetnem érte, pedig hasznom származott belőle, ami nem mutatkozik meg a GDP-ben. Ha a füst eltelíti a levegőt, és az másoknak a jólétét csökkenti – vagyis "amortizálódik" a környezet -, szintén kívül marad a számbavételi rendszeren.

A gazdasági tevékenységek meghatározó része nem más, mint a természeti tőke jövedelemmé és kibocsátássá való alakítása. Ha a gazdaság hasznosítja a természeti tőkét – olajkitermelés, fakivágás stb. -, az beleszámít a nemzeti jövedelembe, viszont ezeknek a tőkéknek a leromlása, pusztulása nem, holott lehet, hogy igen fontos "szolgáltatást" nyújtottak korábban.

A nemzeti elszámolások, amikor különböző alternatívák között kell választani, a természeti erőforrások és a környezet kiaknázását támogatja azok megőrzésével szemben, mert csak kiaknázásuk esetén – ami gyakran egyet jelent lerombolásukkal – keletkezik pénzáramlás.

Nemcsak hogy a természet nyújtotta szolgáltatások és ezek leromlásából származó költségek kimaradnak a számításból, hanem – ha a környezeti kárt helyreállítják – a GDP-ben duplán jelenik meg ugyanaz a tétel: először, amikor a kárt (szennyezést) okozó tevékenység értéke adódik hozzá, másodszor amikor a kárt helyreállító tevékenység értéke. Így a GDP növekedése mellett semmiféle valós jólétnövekmény nem jött létre az eredeti állapothoz képest.

Emberi lények – és "amortizációjuk"

A tárgyi javak és a természeti erőforrások mellett létezik még egy fajta "tőke", amit nem szabad figyelmen kívül hagynunk: a "humán tőke", abban az értelemben, hogy ez mint erőforrás járul hozzá a termelési folyamathoz. Ennek a humán tőkének az értéke sok mindentől függ: az iskolázottságtól, a tanfolyamoktól, az illető egyén egészségi állapotától, és nem utolsósorban attól a gondoskodástól, amit szüleitől kapott gyerekkorában. Ezek a dolgok mind "humán beruházások", mert javításuk ugyanúgy hatással vannak a gazdaságra, mint egy szolgáltatás vagy egy új gépsor vásárlása.

Az emberi tőke, hasonlóan a technikai tőkéhez, amortizálódik. Egészségtelen munkahelyen dolgozni, vagy monoton, túlspecializált munkát végezni nem csak nem öröm, de a "humán tőkét" is rombolja.

A nemzeti elszámolásokban számolnak a technikai tőke amortizációjával, a GDP-ből ezt levonva kapjuk az NNP-t (Net National Product). Nem veszi figyelembe viszont az emberi tőke leromlását – attól eltekintve, hogy a GDP nő, ha pótlásáról, "javításáról" van szó, mint pl. a kórházi kezelés esetében.

Pozicionális javak

Az amortizáció, mint bizonyos javak leértékelődésének forrása, lehet még a pozicionális javak termelésének növelése. Ezek olyan javak, melyek értékét az adja, hogy nem mindenkinek vannak. Például egy magánstrandra szóló belépőjegyből minél többet adnak el, az egyes jegyek annál kevesebbet érnek majd tulajdonosuknak, mert minden újabb belépővel nő a zsúfoltság. Az GDP-ben viszont csak az eladott jegyek értéke fog szerepelni, de ezek elértéktelenedése nem.

Ugyanez történik a gépkocsik esetében is, ahol minden új autó növeli az utak zsúfoltságát, de a leggyakoribb példa a státuszszimbólumok, melyek annál kevesebbet érnek, minél többen birtokolják. Egy növekvő gazdaságban, ahol magas a pozicionális javak aránya, egyáltalán nem biztos, hogy a jólét is nő.

2.3. A jólét egyéb forrásai

Egy további oka annak, hogy a nemzeti elszámolások mérőszámai miért nem jó jóléti mutatók, az, hogy a jólétnek a termelt javakon és a fent sorolt tőkéken kívül egyéb forrásai is vannak. Ezek igen nehezen mérhetők (például a személyes kapcsolatokban lelt boldogság), de van kettő, melyek összefüggésbe hozhatóak a nemzeti elszámolásokkal: a szabadidő és a munkahely-minőség.

Szabadidő

A nemzeti elszámolások rendszere élesen megkülönbözteti a hatékonyságjavulás két felhasználási módját. Ha a magasabb termelékenységet több jószág előállítására fordítják, figyelembe veszi, és nő a GDP; viszont ha ugyanezt a hatékonyság-javulást arra használják, hogy ugyanannyit termeljenek kevesebb idő alatt, és a szabadidőt növeljék, a GDP nem változik. A gazdasági növekedés elősegítésének célja ezért a kettő közötti választásnál az elsőt támogatja, holott a szabadidő növelése ugyanolyan legitim és ésszerű politikai döntés lenne.

A munkahelyi élet minősége

Azon gazdasági modell szerint, melyre a nemzeti elszámolások épülnek, a jólét a termelt javakból származik, a termelést pedig a gazdasági tevékenység biztosítja, melynek az emberi munka az egyik legfontosabb összetevője. Ám a jólét származhat közvetlenül a munkából is. Más szóval az emberek élvezhetik is a munkájukat.

Ha ez a jelenség nem volna, a dolgozóknak bizonyára csak magasabb bérért volnának hajlandóak ugyanazt a munkát végezni. Ebben az esetben a GDP nőne, pedig a növekmény nem jelent mást, mint kompenzációt az elvesztett nem-pénzbeli juttatásokért (munkaszeretet).

2.4. A nem hatékony szolgáltatások hatása a jólétre

Ha a jólét forrásainak a javakat és szolgáltatásokat tekintjük, ezek pénzbeni értéke akkor is gyakran igen szegényes indikátora a belőle származó jólétnek.

Elégtelen közszolgáltatások

Ha a közvízszolgáltatás felmondja a szolgálatot, és az emberek boltban vásárolnak ivóvizet, a GDP nő, mert egy liter bolti víz sokkal többe kerül, mint a csapvíz. Ugyanígy, ha a tömegközlekedés nem működik, és az emberek kocsikat vásárolnak ugyanazokra az utazásokra, a GDP nő, mert a költségek is nőttek. Ennek a növekedésnek egy része a jólét növekedését is jelentheti – autóval kényelmesebb lehet utazni, mint busszal -, de a másik része csupán annak a költségét reprezentálja, hogy szűkültek az emberek választási lehetőségei: a drágábbik lehetőség vált az egyetlen alternatívává. Ha az olcsóbbik lehetőség újra elérhetővé válik, és pár ember azt választja, a GDP csökkenni fog.

Nem hatékony fogyasztói döntések

Az output és a jólét közötti különbség egy másik forrása a vásárlásnál felmerülő fogyasztói döntésekben található. Az emberek például választhatnak rövid távú előnnyel járó jószágot hosszú távú költségek árán, például ha az egészségről van szó. Néha az emberek vásárolnak olyan dolgokat, melyeket nem választottak volna, ha jobban vannak informálva az elérhető egyéb lehetőségekről – nem vezették például félre a reklámok. Kormányzati szervezetek könnyen költik a közpénzeket olyan dolgokra, amelyekből a közösségnek vajmi kevés haszna származik.

Nem hatékony termelés

A GDP aszerint értékeli az outputot, hogy mekkora volt a pénzáramlás. Egy drágán termelhető terméket csak drágán lehet eladni, és ezért nagyobb mértékben járul hozzá a GDP-hez, mint egy olcsó árucikk. Technológiaváltás esetén termékek gyakran lesznek olcsóbban termelhetők és kevesebbért eladhatók. Ekkor a GDP csökkenhet, holott világos, hogy a vásárlók jobban jártak.²

A kibocsátás értékelése és a jövedelemelosztás

A termékek árai nemcsak a termelési költségeket tükrözik, hanem függenek a fogyasztók fizetési hajlandóságától is. Ez utóbbi pedig nagyrészt a fogyasztó anyagi helyzetétől függ. Ezáltal az, hogy egy termék vagy szolgáltatás mennyit ér az SNA-ban, részben attól függ, hogy a vásárlóerő hogyan oszlik meg a társadalomban. A gazdagok által vásárolt termékek hajlamosak drágulni – nemcsak mert ezek az emberek megengedhetik maguknak, hanem mert a termelők több költséget tudnak áthárítani rájuk. Az eredmény az, hogy ezek a termékek túlértékeltek a GDP-ben.

A pénz csökkenő határhaszna

Nagyon kis költségvetéssel rendelkező emberek csak a legszükségesebbet tudják megvenni maguknak. Ha jövedelmük nő, megvásárolhatnak olyan dolgokat is, melyek a preferenciaskálájukon alacsonyabban helyezkednek el. Ha ez igaz egy egész országra, akkor az egy főre eső GDP emelkedésekor a többletből vásárolt javak alacsonyabb preferenciákat képviselnek, mint a korábban vásárolt dolgok. Ezért valószínűtlen, hogy a GDP megduplázódása esetén az emberek jóléte is megduplázódik. A GDP-növekedési ráták tehát szisztematikusan felülbecsülik a jólétben elért növekedést.

Összefoglalás

Dolgozatom végén megpróbálom összefoglalni a legfontosabb tanulságokat és következtetéseket, melyek a GDP mint jóléti vagy fejlődési mutató alternatívájaként kidolgozott mutatószámok, illetve mutató-rendszerek vizsgálatából leszűrhetők.

Az első és legfontosabb következtetés az, hogy a GDP nem az, aminek látszik. Elemző közgazdászok szerint a GDP a monetizált gazdaság bruttó kibocsátása. Ám valójában ennél sokkal több: alkalmazása a politikában, a médiában és az uralkodó közgazdasági diskurzusban arra mutat, hogy a GDP nem más, mint a siker vagy a kudarc testet öltése. Mint ahogy ma azt mondják, hogy egy cég nem kávét vagy gépkocsit ad el, hanem frissességet, életérzést vagy szabadságot: a GDP növekedése sem a gazdaság növekedését jelenti, hanem a sikert. És mint ilyen pszichológiai jelenség, sokkal mélyebben van beágyazódva a döntéshozók és véleményformálók agyába, mint egy egyszerű statisztikai mutatótól várni lehetne. Ezért elégtelen, ha egyszerűen rámutatunk a mérési hibáira, vagy alternatívákat fogalmazunk meg: figyelemmel kell lenni arra, hogy a valódi megoldást csak az hozhat, ha ezekben a fejekben a sikerről és fejlődésről alkotott elképzelések megváltoznak. Ez pedig sokkal hosszabb folyamat, mint egy egyszerű csere a gazdaságot jelző mutatókban.

Mint a siker legfontosabb jelzője, a GDP egy egydimenziós gazdasági szemléletet és lineáris fejlődési modellt tükröz. Az előbbi azért fontos, mert megadja a "felhasználónak" azt a biztonságérzetet, hogy mindent a helyére tud rakni: nem kell értékválasztással, vitákkal foglalkoznia. Az utóbbi – ami a mutató korlátozottságából fakad – pedig abban nyilvánul meg, hogy amit fejlődésnek mutat, az a monetizált gazdaság terjeszkedése a környezeti rendszerek és a társadalom nem piaci szerveződésű részeinek rovására; ebben a képben az a gazdaság fejletlen, amely ennek a folyamatnak még az elején tart. (Nem véletlen, hogy maga a "fejlődő ország" kifejezést is az egy főre eső GDP kapcsán és alapján találták ki.)³ E két tulajdonság a mai körülmények között és az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján egyre inkább anakronisztikus, és alkalmatlanná teszi a GDP-t arra, hogy egy, az állampolgárok érdekeit képviselő kormányzati politika alapjául szolgáljon.

Dolgozatom második részében felvázoltam a GDP kiszámolásának jelenlegi kereteit. A "termelés határa" meghatározásából látható, hogy az alkotók már régen szembe találták magukat azzal a problémával, hogy még a monetizált és nem-monetizált gazdaság szétválasztása sem egyszerű, mert nincs éles határvonal a kettő között. Ráadásul a GDP egy más célnak is meg akar felelni, nevezetesen az összkereslet mérésének (ami pedig eredetileg a keynesi gazdaságpolitika folytatásához volt szükséges), ezért a kormányzati kiadásokat is a mutatóba foglalták, és sok tételt imputálás útján kerül beszámításra. Tulajdonképpen a nemzeti elszámolások rendszerének célja az volt, hogy a termelést mérje; fő módszertani elve pedig az, hogy csak a piacon megjelenő termékeket vegye figyelembe. A termelés és a piac határai azonban nem esnek egybe: ezt kompromisszumos megállapodásokkal hidalták át, melyek stabilitást adtak, de ez önkényességüket nem csökkentette.

Dolgozatom központi témája a GDP-nek, mint jóléti mutatónak a bírálata. Ezzel kapcsolatban érdemes idézni egy, a nemzeti számlákat bemutató cikkből: "…tényként kell elfogadni, hogy a GDP a kibocsátás és nem a jólét mérőszáma." Majd ugyanazon a cikken belül, a következő oldalon: "A rendszer egyik fontos, de nem egyetlen célja, hogy olyan aggregátumokat határozzon meg, melyek alkalmasak a jólét mérésére. A rendszer elsődleges célja, hogy az elemzők és politikusok számára olyan aggregált adatokat szolgáltasson, amelyek segítséget nyújtanak a piaci magatartások megismeréséhez és feltárják azokat a tényeket, amelyek felelősek az egyensúlytalansági helyzetek, az infláció és a munkanélküliség alakulásáért." (Bevezetés a nemzeti számlákba. II. 1994. 44., 45.) Tehát maguk a statisztikusok is ambivalensen állnak hozzá a jólét mérésének kérdéséhez: amikor a GDP-t kritikák érik jóléti szempontból, akkor azzal védekeznek, hogy ez a mérőszám nem jóléti mutató; de máshol mégis mint fontos vonását említik a jólét mérését. Nem meglepő, hogy az "elemzők és politikusok" sem tartják magukat ahhoz a felhasználási területhez, amit javasoltak nekik.⁴

"A dagály minden hajót felemel" – mondta J. F. Kennedy még a hatvanas évek töretlen gazdasági optimizmusa szellemében. Sajnos ez a gazdasági növekedés minden problémát megoldó nézete ma már nem igazolható. A nagy világválság és a II. világháború óta eltelt időszak gazdasági változásai miatt az akkor kialakult gazdasági számbevételi rendszer változatlan formában már alkalmatlan arra, hogy a gazdaságban végbemenő változásokról reális képet adjon. Új számbavételi rendszerek létrehozására sok kísérlet történt, és úgy tűnik, hogy lassan felhalmozódó tapasztalataik nyomán valós lehetőség van egy új gazdaságszemléletet tükröző számbavételi rendszer vagy rendszerek kialakítására.

Jegyzetek

¹ In: Anderson, 6.

² I. m. 31.

³ Clifford Cobb et al., 1995. In: Kovász, 1997. tél, 38.

⁴ Más kérdés, hogy az elsődleges célra megfelelő-e ez az elszámolási rendszer. Egyes vélemények szerint éppen a piaci magatartások és a munkanélküliség vizsgálatában teljesen félreveztő képet ad, mert nem számol a látható és láthatatlan gazdaság közötti átjárással. Erről bővebben lásd Brenner, 1994. 2-16.

Irodalom

Anderson, Victor (1991): Alternative Economic Indicators. Routledge, London and New York.

Atkinson, Giles (1995): Greening The National Accounts. Enviroment, június, 25-28.

Ayers, Robert U.(1996): Limits to the Growth Paradigm. Ecological Economics ,19. (1996) 117-134.

Bevezetés a nemzeti számlákba I-II. Bankszemle, 1994. május, 35-45. és 1994. június, 37-45.

Boda Zsolt, Gulyás Ágnes, Matolay Réka (1996): A fenntartható gazdasági jólét mutatója (ISEW). ÖKO, IV. évf. 2-3. sz.

Brenner, Reuven (1994): Labirinths of Prosperity. University of Michigan Press.

El Serafy, Salah (1997): Green Accounting and Economic Policy. Ecological Economics, 21. 217-229.

Hamilton, Kirk (1994): Green adjustments to GDP. Resources Policy, szeptember, 155-168.

Henderson, Hazel (1996): What’s Next in the Great Debate About Measuring Wealth and Progress? Challenge, november-december.

Lintott, John (1996): Enviromental accounting: useful to whom and for what? Ecological Economist, 16. 179-190.

Mikesell, Raymond F. (1995): The limits to growth. Resources Policy, június, 127-131.

Redefining Wealth and Progress – New Ways to Measure Economic, Social and Enviromental Change – The Caracas Report on Alternative Developement Indicators. The Bootstrap Press, New York, 1989.

Streeten, Paul (1994): Human Development: Means and Ends. Human Development, május, 233-237.

Bevezető Fulbright tanulmányához.A hatalom arroganciája

(Fulbright tanulmánya elé)

Az Amerikai Egyesült Államok hivatalos külpolitikája az elmúlt kétszáz év során – az esetek döntõ többségét alapul véve – kétféle képpen viszonyult a világ különbözõ pontjain bekövetkezett forradalmakhoz. 1. Támogatta azokat a forradalmakat, amelyek az európai gyarmatosító országok, vagyis a legfõbb világpolitikai riválisok ellen irányultak, és a nemzeti önrendelkezés megteremtését célozták. 2. Ellenzett minden olyan forradalmat, amely veszélyeztette az amerikai érdekeknek megfelelõ liberális nemzetközi gazdasági rendet, különösen ha ez a forradalom valamiféle radikális szociális átalakulás programját követte. Ez a séma mint a washingtoni politika legerõsebb tendenciája figyelhetõ meg a XIX. és a XX. század tanulmányozása során, de nem jelenti azt, hogy ne léteztek volna akár viszonylag erõs irányzatok is az amerikai politikában, amelyek más, progresszívabb álláspontot képviseltek.

A második világháború utáni idõszakban a Szovjetunióval való együttműködés tapasztalatai egy újfajta, toleráns magatartást alakítottak ki az amerikai politikai elit egy részében, különösen pedig az északi liberális körök vezetése alatt álló Demokrata Pártban. Ennek az irányzatnak volt jellegzetes képviselõje J. William Fulbright szenátor.

Maga Fulbright nem északról, hanem a déli Arkansas államból származott, amelyet aztán az Egyesült Államok törvényhozásában, a Kongresszusban képviselt. Elõször 1942-ben választották képviselõvé, amikortól egyben a Képviselõház Külügyi Bizottságának tagja is lett. Az õ kezdeményezésére fogadták el az úgynevezett Fulbright-határozatot, amelynek döntõ szerepe volt a béke fenntartását célzó nemzetközi szervezet, vagyis a késõbbi ENSZ létrehozásában. Fulbright szenátor 1946-ban kezdeményezte annak a nemzetközi oktatási csereprogramnak a létrehozását, amely azóta is az õ nevét viseli. 1954-ben azon szenátorok egyike volt, akik a Joseph McCarthy által vezetett antikommunista vizsgálóbizottság (Special Investigating Subcommittee) további finanszírozása ellen szavaztak. Egyidejűleg tagja volt annak az elnök által kinevezett delegációnak, amely az ENSZ-ben képviselte az Egyesült Államokat.

A liberális beállítottságú szenátor gondolkodásába és a hatvanas évek politikai dilemmáiba enged bepillantást az a kötet, amelybõl az alábbiakban közölt írás származik. A kötet elõzménye egy elõadássorozat, amely egy, a kormányhivatalokkal szoros kapcsolatban álló felsõoktatási intézmény, a Johns Hopkins School of Advanced International Studies rendezésében zajlott. Ez az intézmény 1964-tõl fogva hagyománnyá tette a Christian A. Herter Lecture Series névre keresztelt elõadássorozat megtartását, amelynek keretében köztiszteletben álló, befolyásos személyiségek adták elõ nézeteiket az amerikai külpolitika kérdéseirõl. A sorozat részeként hívták meg három elõadásra 1966-ban William Fulbright szenátort, a Szenátus Külügyi Bizottságának elnökét. A Johns Hopkins külügyi iskolában tartott három elõadás A magasabb szintű patriotizmus, A forradalom külföldön és A hatalom arroganciája címeket viselte. Az elõadások kibõvített és szerkesztett változata önálló kötetben jelent meg még 1966-ban, a New York-i Vintage Books kiadásában.

Fulbright akkoriban köztudomásúan ellenezte Lyndon Johnson elnök vietnami politikáját, az amerikai katonai beavatkozás eszkalációját. Irányításával a Szenátus Külügyi Bizottsága vizsgálatot folytatott az Egyesült Államok vietnami, kínai és észak-atlanti politikájáról. A kötethez elõszót író Francis O. Wilcox dékán szerint a második világháború óta Fulbright volt az elsõ külügyi bizottsági elnök, aki egy fontos kérdésben szembehelyezkedett az elnök politikájával. Ebben nem zavarta, hogy ugyanazt a pártot képviselte, mint Johnson. Korábbi demokrata elnökök politikáját is tudta kritikusan vizsgálni. Nem értett egyet például azzal, hogy a második világháború végéhez közeledve az Egyesült Államok mereven ragaszkodott a feltétel nélküli megadás követeléséhez, és Truman elnök ennek jegyében hezitálás nélkül ledobatta az atombombát Japánra (néhány évvel késõbb ugyanis ugyanõ volt kénytelen nagy összegeket kicsikarni a Kongresszustól Japán újjáépítésének finanszírozására). Kétségbe vonta a Kennedy által meghirdetett holdutazási program szükségességét is.

A szókimondó szenátor persze messze nem radikális figura. Mint maga mondja: nem akarja felmagasztalni a kínai kommunistákat, nem akarja feloszlatni a NATO-t és nem akar lemondani Berlinrõl sem. Olyan légkört kíván a politikai vitához, amelyben az ortodoxtól eltérõ gondolatok nem indulatokat és érzelmi reagálást váltanak ki, hanem figyelmet és a tényleges érdekek tekintetbe vételét. Egy szellemes fejezetcímben (Amerikai birodalom vagy amerikai példa?) arra szólít fel, hogy a birodalomépítés helyett az Egyesült Államoknak inkább a példa erejével kellene hatnia a világ népeire.

Az elõadássorozat és a kötet lezárásaként Fulbright arról értekezik, hogy kétféle amerikai politikai hagyomány létezik. Az egyik az, amelyet a múlt században Abraham Lincoln, az 1950-es és 60-as években pedig Adlai Stevenson (Illinois állam kormányzója, a Demokrata Párt kétszeres elnökjelöltje, késõbb az USA ENSZ-nagykövete) képviselt, a másik pedig Theodore Roosevelté és a kortárs “szuperpatriótáké”. Az elsõ nagylelkű, humánus, önkritikus, mérsékelt és igazságkeresõ, míg a másik egoista, romantikus, kinyilatkoztató, és arrogáns a nagyhatalmi erõ felhasználásában. Amerika hol egyik, hol másik, hol mindkét arcát mutatja a világnak. Az Egyesült Államok külpolitikája ettõl inkonzisztens és kiszámíthatatlan.

Saját magát Fulbright természetesen az elsõ kategóriába sorolja: “Ami engem illet, én jobban szeretem Lincoln és Adlai Stevenson Amerikáját. Jobban szeretem, ha hazám nem ellensége, hanem barátja azoknak, akik társadalmi igazságosságot követelnek. Jobban szeretem, ha a kommunistákat nem az elvont rossz megtestesítõinek tekintjük, hanem olyan emberi lényeknek, akik egyaránt képesek jóra és rosszra, bölcsességre és ostobaságra, akárcsak bárki más. És jobban szeretem, ha hazám rokonszenvet ébresztõ barátja és nem szigorú, öntelt tanítómestere az emberiségnek.”

Nem sokkal azután, hogy Fulbright ezeket a gondolatokat kifejtette, az amerikai külpolitika – Richard Nixon és Henry Kissinger irányítása alatt – gyors ütemben tolódott el a második irányzat felé. A Carter-években még történt egy ellentmondásos kísérlet az emberi jogok programjának zászlóra tűzésére, Ronald Reagan fellépésével azonban teljesen egyértelműen az arrogáns és öntelt “tanítómester” szelleme uralkodott el Washingtonban. A kilencvenes évek végéhez közeledve pedig úgy tűnik, hogy hiába választott ismét demokrata elnököt az Egyesült Államok 1992-ben és 1996-ban, a hatvanas évek liberalizmusát ez sem a gazdaságpolitikában, sem a külpolitikában nem tudta feléleszteni. Hiába ígér Kennedy-stílust Bill Clinton, folyton-folyvást valami nixoni jön ki belõle; hiába próbál Franklin Rooseveltként viselkedni, tettei Harry Trumanra emlékeztetnek; és hiába próbál Woodrow Wilsontól ihletet meríteni, gyakorlati lépései Teddy Rooseveltéhez hasonlítanak inkább.

Bizonyos tekintetben Kissinger nemzetbiztonsági és külpolitikája összhangban volt Fulbright intelmeivel, hiszen az Egyesült Államok világpolitikai szerepvállalásának visszafogását kezdeményezte. Ez azonban igazából csak látszólagos hasonlóság, hiszen Nixon alatt a dél-kelet-ázsiai katonai beavatkozás a korábbiaknál is intenzívebbé és kiterjedtebbé vált. A változás inkább az volt, hogy az Egyesült Államok nem saját kezűleg, hanem brutális diktátorok segítségével hajtotta végre a megszokottá vált műveleteket (Chile, Indonézia stb.). Fulbright elsõsorban nem a külpolitika passzivitásáért, hanem humanizálásáért lépett fel, és ez semmiképpen sem hozható kapcsolatba a Nixon–Kissinger-korszakkal.

A Fulbright által képviselt liberalizmus nem tűnt el nyomtalanul az amerikai politikából, de elmúlt harminc év alatt jelentõsen meggyengült. Képviselõit legutóbb az 1994-es kongresszusi választás tizedelte meg; a megmaradók pedig tartós defenzívába szorultak és utóvédharcokat folytatnak a jóléti állam maradványainak védelméért. A kilencvenes évek amerikai külpolitikájának ugyan legfõbb jelszavai között szerepel a demokratizálás, ez azonban rendszerint üres retorikává válik, amint a tényleges demokratizálódás az amerikai kereskedelmi érdekeket fenyegeti. (Az Anthony Lake által kidolgozott nemzetbiztonsági doktrína megismerhetõ Jochen Hippler írásából az Eszmélet 29. számában. Ugyanez a lapszám közöl elemzést a kubai gazdasági reformokról, amely aktuális megvilágítást ad a Fulbright-dokumentumban olvasható eszmefuttatásnak.)

Madeleine Albright személyében ma olyan demokrata politikus irányítja az Egyesült Államok külpolitikáját, aki egyes kérdésekben megõrzött egyet-mást (például az Oroszországgal való együttműködési készséget és az emberjogi retorikát) a korábbi évtizedek liberalizmusából, mégis ritkán látott harmonikus viszonyt tudott kialakítani a Szentátus jelenlegi külügyi bizottsági elnökével, a szélsõségesen konzervatív, republikánus Jesse Helms szenátorral. E meghitt nézetazonosság kiterjed azoknak a latin-amerikai országoknak a megítélésére, amelyekkel az általunk kiválasztott Fulbright-szöveg is foglalkozik. A kubai forradalommal szembeni magatartás tekintetében az amerikai politikai elit köreiben ma széles körű konszenzust találunk. Elvétve található olyan politikus Washingtonban, aki helytelenítené a szigetországgal szembeni embargót.

Ma az amerikai politikai diskurzus magától értetõdõ tényként kezeli, hogy az Egyesült Államok Központi Hírszerzõ Ügynöksége (CIA) már Eisenhower elnök hivatali ideje alatt merényletet tervezett Fidel Castro ellen és megkezdte a Disznó-öbölben végrehajtott invázió elõkészítését. A kubai kommunisták rendszerét azonban azóta sem sikerült megdönteni, ami Vietnam után az amerikai külpolitika talán legnagyobb kudarcának is tekinthetõ. Richard Helms, a CIA egykori igazgatója szerint az USA képes lenne a Castro-féle vezetés eltávolítására, de nem lehetne biztos abban, hogy az utána következõ kormányzatot konszolidálni tudná és ellenõrzése alatt tudná tartani – tekintettel a kommunista rezsim népi támogatottságára. Úgy tűnik, hogy az amerikaiak már azt sem tudják, hogy a célt vagy az eszközt tekintsék-e szentnek ebben a nagy ideológiai jelentõséggel bíró konfliktusban. Mindazonáltal a Castro-rendszer bázisának értékelése igazolja azt a meglátást, amelyet a hatvanas évek közepén Fulbright szenátor is képviselt Kubával kapcsolatban.

Néha egy-egy ismert külföldi politikusnak kell Amerikába látogatnia ahhoz, hogy az Albright–Helms-tengelytõl eltérõ álláspontok hangozzanak el Latin-Amerika kérdésében. 1997 decemberében például Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) volt fõtitkára, a Szovjetunió volt elnöke tett látogatást New Yorkban, ahol tárgyalásokat folytatott a város polgármesterével. Az ezt követõ sajtótájékoztatón elhangzott, hogy Gorbacsov helytelennek tartja az USA embargópolitikáját, értelmetlennek és igazságtalannak a szankciókat. Szerinte Kubát inkább integrálni kellene a nemzetközi gazdaságba, s ez maga után vonná a politikai rendszer demokratizálódását is. Azoknak, akik hasonló véleményen vannak, mint ma Gorbacsov vagy harminc évvel ezelõtt Fulbright, napjainkban körülbelül annyi a befolyásuk a washingtoni politikára, mint a volt szovjet elnöknek a moszkvaira.

Fulbright könyvét a hetvenes évek közepén ún. zárt terjesztésű, számozott kiadványsorozatában (a kiadó és a megjelentetés évszáma feltüntetése nélkül), vagyis a szélesebb olvasóközönség számára nem elérhetõ módon jelentette meg a Kossuth Könyvkiadó. Az MSZMP illetékes szervei részérõl minden ilyesfajta titkosításnak és félig nyilvános közlésnek jelzésértéke lett volna, ha a társadalom pontosan tudta volna, hogy minek az ismeretétõl fosztják meg, és ha azok, akikhez a számozott kiadások eljutottak, valóban el is olvasták volna ezeket a köteteket. Egyiket sem feltételezhetjük, és így a negyedszázad elõtti kiadói szándék is homályban marad elõttünk.

Szerkesztõségünk azzal a szándékkal közli Fulbright szenátor írását (a Kossuth-kiadás fordítását felhasználva), hogy érzékeltesse: létezett az amerikai politikában egy liberális irányzat, amely empátiával és konstruktívan közelített a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdõ népi mozgalmak felé. Ez a fajta liberalizmus mérce lehet mindazoknak, akik a jelenkori amerikai külpolitikáról próbálnak ítéletet mondani, és akik korunkban a szocialista és a liberális irányzatok közötti együttműködés lehetõségeit keresik.

Sohasem fogjuk megérteni a forradalmakat, amíg nem tisztázzuk magunkban, mi nevezhető valóban forradalomnak és mi nem. A probléma részben nyelvi pontatlanságból ered. Mint ahogy az “erkölcsös” szóval egyaránt jelölhető a türelmesen humánus és a képmutatóan puritán magatartás, a “forradalmi” szót is a legkülönbözőbb jelenségekre lehet használni, kezdve Robespierre terrorjától egészen egy frissen piacra dobott, új mosószappanig. A fogalombeli tisztázás kedvéért tehát a következő meghatározást javaslom: az igazi forradalom csaknem mindig erőszakos, sőt többnyire rendkívül erőszakos; lényege az, hogy lerombolja egy társadalom fennálló rendjét és intézményeit, s megkísérli – nem mindig sikerrel – egy új társadalom megteremtését, annak új rendjével és intézményeivel. (…)

A forradalom anatómiája

Ahogy Crane Brinton klasszikus tanulmányában rámutatott, a nagy forradalmakat bizonyos hasonló vonások – nem azonosságok, csupán a fejlődési szakaszokban, a forradalom menetében mutatkozó hasonlóságok – jellemzik. E hasonló vonások tanulmányozása az amerikaiak számára is megkönnyítheti olyan jelenségek megértését, amelyek kívül esnek tapasztalataikon. A régebbi forradalmak – így például az angol, a francia vagy a mexikói forradalom – vizsgálata pedig arról is meggyőzhet, hogy sok minden, amit a mai Kínában vagy Kubában, vagy a húszas és a harmincas évek Oroszországában felháborítónak és barbárnak tartunk, nem is annyira a kommunista ideológiára, mint inkább a forradalmak egy meghatározott szakaszára jellemző.

A nagy forradalmak többé-kevésbé hasonló és jól megkülönböztethető szakaszokon mennek át. Crane Brinton elemzése szerint a nagy forradalmakat általában a hagyományos uralkodó osztályok demoralizálódása előzi meg. Maga a forradalom a mérsékeltek uralmával kezdődik: ők azonban épp mérsékelt voltuk miatt képtelenek megbirkózni az erőszakkal, amelyet alkalmasint maguk szabadítottak el. Következik tehát a szélsőségesek uralma, amely terrorrá fajul. S őket követik végül a gyakorlatiasabb emberek, akik visszavezetik a társadalmat a normális, hétköznapi kerékvágásba. Ezzel elkezdődik az a szakasz, amelyet a francia forradalomban “thermidor”-nak neveznek.

Minden forradalomban a szélsőségesek uralma jelenti a legkritikusabb, heveny szakaszt. A szélsőségeseket a heves változások dinamikája juttatja hatalomra. A változásnak ez a folyamata, ha egyszer elkezdôdik, önmagát gerjeszti, s táptalaja lesz a fanatizmusnak. Ahogy Brinton írja, “a forradalom heveny szakaszában felcserélődik a realizmus és az idealizmus szokásos társadalmi szerepe”.¹

A nagy forradalmak – az angol, a francia, az orosz, a kínai vagy a kubai forradalom – szélsőséges elemeit, tekintet nélkül ideológiájukra, bizonyos közös vonások jellemzik. Mindenekelőtt bármi is a meggyőződésük, ezt a meggyőződést azzal a fanatikus türelmetlenséggel és kíméletlen idealizmussal képviselik, amely rendszerint arra szolgál, hogy igazolja az ellenfelekkel való kegyetlen leszámolást. Emellett a forradalmi cselekvésnek jórészt ugyanazokat az eszközeit alkalmazzák valamennyien; így például a forradalmi propagandát, a felvonulásokat, az utcai harcot, a terrort, a gerillaháborút, békés módszerekkel és egyéb eszközökkel is kombinálva.

A szélsőséges elemek, amint hatalomra kerülnek, rendszerint feladják vagy elárulják a törvényességgel kapcsolatos egykori elveiket, s önkényuralmi módszerekkel hajtják végre vagy próbálják végrehajtani programjukat. A diktatúra bizonyos mértékig szervesen beletartozik a forradalom menetébe – teljesen függetlenül a forradalom céljaitól és ideológiájától –, mert a forradalom szétzúzza a társadalom régi törvényeit és szokásait, s erőszak nélkül nem lehet elkerülni az anarchiát. Ez a sajátos jelenség, Robespierre meghatározása szerint, a szabadság önkényuralma a zsarnokság fölött; Marx a proletariátus diktatúrájának nevezi.

A szélsőségesek általában aszkézisre és puritánságra is hajlanak. Amikor Oroszországban hatalomra kerültek a bolsevikok, Nyugaton azt jósolgatták, hogy ezzel beköszönt a szabadosság és az erkölcstelenség uralma. De aztán kiderült, hogy a bolsevikok olyan prűdek és agresszívan erényesek, mint a XVII. századi kálvinisták voltak. Nem vitás, hogy Oroszország még ma is a világ legpuritánabb társadalmainak egyike.

A terrort a forradalmaknak az a törekvése hívja életre, hogy átalakítsák az emberi természetet, s a forró levest lekényszerítsék az egyszerű állampolgár torkán. De a terror aztán véget is ér a thermidor időszakában, amikor kiderül, hogy az emberi természetet egyszerűen nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni. A terror korszakában a forradalom túllő a célján, eleve kudarcra ítélt kísérlet tesz az emberi természet és az emberi vágyak között tátongó szakadék áthidalására. Ilyenkor a végsőkig próbára teszi az egyszerű ember türelmét és teherbírását. Az emberek arra vágynak, hogy visszatérhessenek a hétköznapok megszokott világába. Torkig vannak az erény és az önfeláldozás szakadatlan gyakorlásával, s azt kívánják, hagyják őket békében, hadd élhessenek megszokott kis örömeiknek és vétkeiknek. Akár az egyes ember, a társadalom is csak korlátozott mértékben tudja elviselni az erényt és a magasrendű eszményeket, nem sokáig bírja, ha az eget le akarják hozni a földre. S amikor az emberek végképp megelégelték a dolgot, a forradalom hanyatlani kezd, s a terror átadja helyét a thermidori reakciónak.

A thermidor nem jelenti a forradalom visszacsinálását; csupán visszatérés az égből a földre, a fanatizmus csökkenése, az emberi természet jogainak elismerése, visszakanyarodás a hétköznapi életbe. Amint Brinton írja: “örök fanatizmus nem létezik, vagy legalábbis eddig nem létezett. A keresztény és a muzulmán mindmáig nem jutottak el oda, hogy megértsék egymást, de az egymás ellen folytatott szent háborúkkal felhagytak. A kommunizmus pedig alkalmasint kevésbé hajthatatlan hitnek fog bizonyulni az iszlámnál.”²

A nacionalizmus és a kommunizmus a forradalom amerikai szemléletében

Latin-Amerikában és Ázsiában, ahol nagy forradalmak mentek végbe, s még továbbiak is várhatók, az amerikai politika hatékonyságát erősen csökkenti, hogy egyrészt szemlátomást nem tudunk hinni a kommunizmus hajlékonyságában, a kommunista fanatizmus enyhülésében, másrészt képtelenek vagyunk megérteni, miért nem tudják ezeknek a kontinenseknek a népei ugyanazon a rendes, szabályos úton haladva átalakítani társadalmaikat, amely út olyan pompásan bevált az Egyesült Államokban. Ennek aztán az az eredménye, hogy noha őszintén rokonszenvezünk mindazokkal, akik szót emelnek a szegénység és a társadalmi igazságtalanság ellen, s anyagi támogatásban is részesítünk sok szegény országot, rokonszenvünk nyomban ellenséges érzületté változik, amint a reformokból forradalom lesz valahol. Ha pedig – ami gyakran előfordul – a kommunizmusnak is szerepe van ebben a forradalomban, ellenszenvünk szégyenletes pánikba csap át.

Ha szemügyre vesszük a Kínával, Vietnammal, Kubával és a Dominikai Köztársasággal szemben követett múltbeli és jelenlegi politikánkat, az a benyomásunk támad, hogy csak az olyan társadalmi forradalmakat vagyunk hajlandók “törvényesnek” és “elfogadhatónak” tekinteni, amelyek békésen, rendben és önkéntesen zajlanak le, vagyis amelyekben tisztelt képmásunkra ismerhetünk – illetve ismerhetnénk, mert ezek a követelmények egyszerűen irreálisak. Mivel pedig a legcsekélyebb kétségünk sincs afelől, hogy a kommunizmusban egy olyan forradalmi folyamat lendítő erejét kell látnunk, amely nem kevesebbre, mint világuralomra tör, szörnyülködünk, ha balról jön az erőszak, de korántsem vagyunk ilyen érzékenyek, ha ugyanez az erőszak jobbról jön. Így azután a társadalmi forradalom iránt elméletben érzett rokonszenvünket egyre inkább meghazudtolja, hogy a gyakorlatban ellenségesen viselkedünk e forradalmakkal szemben. (…)

Valószínűleg sok amerikai, sőt talán még legmagasabb rangú kormányférfiaink is megdöbbentőnek találják azt a gondolatot, hogy a világ bármely részén, bármilyen körülmények között is el lehetne vagy kellene fogadnunk egy kommunista kormány hatalomra kerülését. Ezzel kapcsolatos magatartásunk természetesen attól függ, miként vélekedünk a kommunizmusról mint forradalmi ideológiáról; a világhódítás kérlelhetetlenül érvényesülő, semmiképp meg nem változtatható tervezetének tartjuk-e ezt az ideológiát, vagy hajlékonyabb, rugalmasabb és változóbb valaminek, olyan eszmének, amely egy-egy ország nagyságának és erejének, nemzeti jellegének, gazdasági fejlettségének és a forradalom adott szakaszának megfelelően változik.

A kommunizmus mint forradalmi ideológia

A kommunizmus fő baja nem elméleti tartalma – ennek nem lehet nagyobb hibája, mint hogy utópista jellegű –, hanem fanatikus magabiztossága, messiási heve és az, hogy nem tűri az ellenvéleményt. Nem az a baja, hogy megjósolja a boldog, öntudatos “dolgozók” világának eljövetelét – ez a látomás jó szándékú és üdvös, sőt kimondottan csábító is –, hanem az, hogy mértéktelenül túlzó követelményeket támaszt az emberi természettel szemben, s türelmetlenül viszonyul az emberek gyengéihez: nem hajlandó elfogadni az embert olyannak, amilyen, s amilyen mindig is volt. Ebből a türelmetlenségből fakad az igazhitű kommunistának az az elviselhetetlen megyőződése, hogy egyedül ő tudja, mi a jó az összes többi embernek, s mert ezt tudja, joga és kötelessége rájuk is kényszeríteni.

Ha a kommunizmusnak rossz lenne az elmélete, és megváltoztathatatlan a gyakorlata, akkor nem lenne egyéb választásunk, mint az, hogy lankadatlanul harcoljunk a kommunista országok ellen mindaddig, amíg vagy az egyik, vagy a másik ideológia meg nem semmisül. A javíthatatlan rosszal nem lehet kompromisszumot kötni. A kompromisszum az ellentétes érdekek összeegyeztetésének módja, s mint ilyen, azon a feltételezésen alapul, hogy az érdekek mindkét részrôl jogosak, s bizonyos fokig érvényesülniük is kell. Ha abból indulunk ki, hogy a kommunisták céljainak semmiféle jogosultságuk nincs, a kommunista társadalmakból tökéletesen hiányzik minden tisztesség és emberség, akkor bárminő kompromisszumot az ördöggel kötött szövetségnek kell tekintenünk, s erkölcsi végromlást kell látnunk kormányunknak abban a hivatalosan meghirdetett politikájában, amelynek célja “hidakat verni” a két rendszer között. Ha ez a kommunizmusról vallott felfogás helyes volna, akkor a becsület és az elvszerűség azt követelné, hogy minden szükséges eszközzel, ha kell, akár nukleáris háborúval is harcoljunk a kommunizmus megsemmisítéséért, és a demokrácia nálunk meghonosodott válfajának osztatlan, világméretű uralmáért.

Nem hiszem, hogy a kommunizmus ilyetén való felfogása helyes volna, és azt sem hiszem, hogy indokolt volna egyenlőségjelet tenni a kommunizmus és a nácizmus közé. A nácizmus beteges lelki eltévelyedés volt, a romantika vérgôzös, elfajzott fellobbanása, a kommunizmus viszont a társadalmi igazságosság tana és a nyugati civilizáció terméke, amely filozófiailag a XIX. századi kapitalizmus igazságtalanságai elleni humánus tiltakozásban gyökerezik. A “Christianity and Crisis” vallási folyóirat szavaival élve: “A kommunizmus esetében másról van szó, mint a nemzetszocializmus esetében… A kommunizmus fejlődôképesebbnek bizonyult, mint amilyennek hittük, és kitűnt, hogy különböző mértékben humanizálódni, sőt még demokratizálódni is tud. Nem monolitikus rendszer többé, nem is jelent állandó jellegű rabszolgaságot, s így politikailag és morálisan lehetővé válik, hogy fejlettebb szakaszaiban megvalósítsuk vele az együttműködésen és a békés versengésen alapuló együttélést. Nem hisszük, hogy a nácizmussal valaha is lehetségessé vált volna az ilyesfajta koegzisztencia.”

Forradalom Latin-Amerikában

A forradalommal kapcsolatos amerikai magatartás ambivalenciája sehol sem olyan nyilvánvaló, és sehol sem okoz annyi zavart, mint az Egyesült Álllamok és Latin-Amerika viszonyában. Az Egyesült Államoknak, ennek a mélységesen nem forradalmi országnak, akárcsak Ázsiában, Latin-Amerikában is választania kell a között, hogy elfogadja-e a forradalmat, vagy megkísérli elfojtani.

Itt bizony kutyaszorítóba kerültünk: egyfelől őszintén rokonszenvezünk a társadalmi reformokkal, másfelől rettenetesen félünk a kubai típusú forradalmaktól. Így aztán mindmáig nem tudunk vagy nem akarunk következetes politikát folytatni. Egyrészt baráti jobbot nyújtottunk néhány haladó, demokratikus kormánynak, s összefogtunk a latin-amerikai országokkal a “Szövetség a haladásért” program keretében, amelynek célja a békés eszközökkel végrehajtott társadalmi forradalom. Másrészt hagytuk, hogy a kommunizmustól való félelmünk olyan kormányok támogatóivá tegyen meg bennünket, amelyeknek politikája – enyhén szólva – nem áll összhangban a “Szövetség a haladásért” céljaival, három esetben pedig – 1954-ben Guatemalában, 1961-ben Kubában és 1965-ben a Dominikai Köztársaságban – nyílt erőszakhoz is folyamodtunk, ami nem csupán jogtalan és meggondolatlan lépés volt, hanem ráadásul még visszafelé is sült el, hiszen ezek a beavatkozások alkalmasint fokozták a kommunizmus vonzóerejét a művelt latin-amerikaiak fiatalabb nemzedékének soraiban.

Az Egyesült Államok tehát kétféle, egymással lényegében össze nem egyeztethetô politikát folytat Latin-Amerikában: bizonyos esetekben támogatást nyújt a társadalmi reformokhoz, viszont válogatás és megkülönböztetés nélkül segíti az antikommunista erőket, s így gyakran katonai diktatúrák és reakciós oligarchiák barátjává válik. Emellett megfigyelhető, hogy a kommunistaellenesség mindinkább háttérbe szorítja a reformok támogatását. Az amerikai politika irányítói kétségkívül jobban szeretik a reformista, demokratikus kormányokat, mint a gazdasági oligarchiákat és a katonai juntákat, de csak addig, amíg az előbbiek határozottan és agresszíven kommunistaellenesek. Ha csak a leghalványabb gyanú is szól amellett, hogy egy reformmozgalmat a kommunisták is támogatnak, ez a mozgalom nyomban kegyvesztetté válik Észak-Amerikában, s az amerikai politika irányítói a tábornokok és az oligarchák fojtogató ölelésébe menekülnek.

Azzal a reflexszel, amelyet Fidel Castro fejlesztett ki bennük, az amerikai politika irányítói szívesen azonosítják a forradalmat a kommunizmussal. A kettônek csakugyan van valami köze egymáshoz, de ebbôl ôk már azt a hamis következtetést vonják le, hogy a kettô egy és ugyanaz. A forradalmi mozgalmakkal szemben táplált gyanakvásuk tulajdonképpen rendkívül káros az Egyesült Államok szempontjából, hiszen Latin-Amerikában alighanem további társadalmi robbanások várhatók; s amennyiben az Egyesült Államok végképp ellenségévé válik a forradalmi mozgalmaknak, a kommunizmusnak módjában áll majd, hogy barátjuk legyen. Az Egyesült Államok politikájának forradalomellenes elfogultsága, amely a kubai típusú komnunizmnustól való félelemben gyökerezik, csakis a kommunizmus megerôsödéséhez vezethet.

A dominikai beavatkozás

A “Szövetség a haladásért” program azt a reményt keltette Latin-Amerikában, hogy az Egyesült Államok nem csupán eltűri, hanem tevékenyen támogatni is fogja a belső társadalmi forradalmakat. A dominikai beavatkozás azután – legalábbis átmenetileg – véget vetett ennek a reménységnek.

Amikor 1966. június elsején Joachin Balaguert – a legtöbb megfigyelő tanúsága szerint szabad választásokon, megfelelő körülmények között – a Dominikai Köztársaság elnökévé választották, ebben sokan az 1965 áprilisában lezajlott amerikai intervenció igazolását látták, annak bizonyítékát, hogy ez az intervenció szükséges, indokolt és bölcs cselekedet volt. Nekünk, akik annak idején bíráltuk az amerikai beavatkozást, el kell ismernünk, hogy gyorsabban sikerült bizonyos fokú rendet és biztonságot teremteni a Dominikai Köztársaságban, mint ahogy 1965 tavaszán és nyarán valószínűnek látszott, s hogy ez valóban az amerikai diplomáciának, az Amerikai Államok Szervezetének, az 1966 nyaráig Dominikában állomásozó Amerika-közi fegyveres erőknek, valamint az 1965 szeptemberétól 1966 júliusáig hivatalban levő ideiglenes kormánynak és a helyébe lépő választott kormánynak köszönhető.

De mindössze ennyi az, amit el lehet és kell ismerni. És ettől függetlenül fennáll, hogy az Egyesült Államok egyoldalú katonai beavátkozást hajtott végre, s ezzel megsértette az Amerika-közi jogot, a jószomszédság harminc éve érvényben levő politikáját és a Punta del Este-i Alapokmány szellemét; hogy az Amerikai Államok Szervezete súlyosan meggyöngült azáltal, hogy – beleegyezésével – az Egyesült Államok politikájának eszközéül használták fel; hogy a Dominikai Köztársaságban lényegében sértetlenül megmaradt a reakciós katonai oligarchia hatalma; hogy az intervenció megfosztotta az Egyesült Államokat a latin-amerikai reformerek és fiatalok bizalmától és megbecsülésétől, tehát éppen azokat idegenítette el tőle, akik nélkül a “Szövetség a haladásért” útján végrehajtandó békés forradalom nem járhat sikerrel; s hogy nem csupán Latin-Amerikában, hanem Ázsiában és Európában, sôt még idehaza, saját országunkban is súlyosan megrendült az Egyesült Államok kormányának szavahihetőségébe és szándékaiba vetett bizalom.

Egy katasztrófa, ha kiheverjük, attól még nem válik győzelemmé. A dominikai alkotmányos kormányzat helyreállítását az intervenció igazolásának tekinteni éppen olyan, mintha egy kiégett ház újjáépítését a tűzvész igazolásának tekintenénk. A dominikai beavatkozás külföldi hatását így jellemezte Alberto Lleras Camargo volt kolumbiai elnök, az Egyesült Államok régi barátja, aki abban az időben épp Európában utazgatott: “Az általános hangulat az volt, hogy a Fehér Ház új, nyíltan imperialista politikába kezdett Theodore Roosevelt stílusában, s hogyha a nyugati féltekén kétségtelen jogtiprással, tengerészgyalogosok bevetésével intervenciót hajtottak végre, akkor számítani kell rá, hogy Ázsiában, Afrikában vagy bárhol másutt újabb erőszakos lépésekre kerül sor, s az is előfordulhat, hogy a hidegháborút rövid időn belül melegháborúvá változtatják.”³

Az Egyesült Államok dominikai intervenciójában a legfontosabb körülmény az volt, hogy nem vettünk tudomást a forradalom okairól, és sehogyan sem akartuk elismerni jogosultságát egy olyan országban, ahol a demokratikus játékszabályok betartása csődöt mondott. Úgy ítéltük meg a helyzetet, hogy mivel a dominikai forradalomban meghatározatlan számú kommunista is részt vett, ezek, mint méreg a kutat, az egész reformmozgalmat megrontották; s ahelyett, hogy tekintélyes erőforrásaink latba vetésével versenyre keltünk volna a kommunistákkal a demokratikus erők befolyásolásáért – ezek az erők fokozottan igényelték is támogatásunkat –, katonai beavatkozást hajtottunk végre a korrupt és reakciós katonai oligarchia oldalán. Ily módon tehát alapot szolgáltattunk ahhoz az állításhoz, hogy az Egyesült Államok ellensége a társadalmi forradalomnak, s ezért ellene van annak is, hogy Latin-Amerikában diadalmaskodjék a társadalmi igazságosság.

Cáfolhatatlanul bebizonyosodott, hogy 1965. április 28-án az amerikai csapatok elsősorban nem azért szálltak partra Santo Domingóban, hogy megvédjék az ott tartózkodó amerikaiak életét – amint ezt hivatalosan állították –, hanem mindenekelőtt, ha ugyan nem kizárólag azért, hogy leverjék a forradalmat, amelyet a kommunista befolyásra vonatkozó hiányos bizonyítékok és eltúlzott becslések alapján nálunk úgy ítéltek meg, hogy vagy máris kommunista vezetés alatt áll, vagy mindenképpen az alá kerül. Nem kívánom itt sorra venni a beavatkozással kapcsolatos események bonyolult láncolatát, csak néhány szembeszökő tényt szeretnék kiragadni, amelyek megerősítik azt az állításomat, hogy az Egyesült Allamok elhamarkodottan és helytelenül járt el, mert ok nélkül megijedt a Dominikai Köztársaságban kitört belsô forradalomtól.

Amikor 1965. április 24-én, szombaton elkezdődött a dominikai forradalom, az Egyesült Államoknak háromféle választási lehetôsége volt: először is támogatást nyújthatott Donald Reid Cabral kormányának, vagyis annak a juntának, amely 1963 szeptemberében megdöntötte Juan Bosch demokratikusan megválasztott kornányát, hiszen ha ez akkor fölöttébb megdöbbentette is az Egyesült Államok vezetőit, csakhamar minden különösebb nehézség nélkül megegyezésre jutottak Cabrallal; másodszor, támogathatta a forradalmi erőket; harmadszor, azt is választhatta, hogy nem csinál semmit.

Kormányunk a legutóbbi megoldást választotta. Amikor április 25-én, vasárnap reggel Cabral az Egyesült Államok közbelépését kérte, nem kapott semmiféle biztatást. Ezek után lemondott, s az ország politikai erői sehogyan sem tudtak megegyezni abban, milyen kormány lépjen az addigi helyébe. Juan Bosch pártja, a Dominikai Forradalmi Párt (PRD) “az Egyesült Államok jelenlétét” kérte a kormányhatalom átadásának idejére, de az amerikai kormány erre nézve sem tett ígéretet. Így aztán zűrzavaros helyzet állt elő, s ez a kormány nélkül maradt országban polgárháborúhoz vezetett.

Lényegében az történt, hogy a dominikai hadsereg megtagadta támogatását Cabraltól, de arra sem volt hajlandó, hogy Juan Boscht vagy a PRD valamely más vezetőjét elfogadja Cabral utódjául. A PRD, amely mögött néhány katonatiszt is állt, bejelentette, hogy Bosch visszatértéig ideiglenes elnöki minőségben Rafael Molina Urena fog kormányozni, aki Bosch uralma idején a szenátus elnöke volt. A katonai vezetôk ekkor ultimátumot intéztek a lázadókhoz, de azok még csak válaszra sem méltatták őket. Április 25-én délután fél öt tájban a légierő és a haditengerészet lôni kezdte a Nemzeti Palotát. Valamivel később a PRD vezetői arra kérték az Egyesült Államok nagykövetségét, vesse latba befolyását, és bírja rá a légierőt a támadás megszüntetésére. A nagykövetség közölte velük, hogy nem kíván beavatkozni a lázadók oldalán, de másnap, április 26-án, hétfőn mégiscsak rábeszélte a katonai vezetôket, hogy meghatározott időre függesszék fel a légitámadásokat.

Ez volt a válság első kritikus pillanata. Ha az Egyesült Államok úgy gondolta, hogy a Cabral-kormánynál jobb kormánya úgysem volt vagy úgysem igen lehet a Dominikai Köztársaságnak, akkor miért nem támogatta erôteljesebben Cabralt? Ha pedig úgy látta, hogy a Cabral-kormányt már semmiképpen sem lehet megmenteni, miért nem nyújtott határozott bátorítást az államcsíny mérsékelt erőinek? Ha már nem teljesítette a PRD-nek az Egyesült Államok jelenlétére vonatkozó kérését, miért nem adta tudtul legalább, hogy az Egyesült Államok nem ellenzi a kilátásban levő rendszerváltozást, vagy miért nem sürgette Juan Bosch visszatérését a Dominkai Köztársaságba? A rendelkezésre álló adatok szerint, az amerikai kormány a válság első napjaiban még csak kísérletet sem tett arra, hogy érintkezésbe lépjen Boschsal.

Az Egyesült Államok tehát kezdetben éppúgy nem támogatta Cabralt, mint ahogy nem volt hajlandó támogatni – ha ugyan kimondottan nem ellenezte – Bosch visszatérését. Az április 24-ét követő napok eseményeinek tanúsága szerint Cabral népszerűsége olyan csekély volt, hogy méltán elmondható: az Egyesült Államok, hacsak a fegyveres beavatkozás eszközéhez nem folyamodik, semmit sem tehetett volna a rezsim megmentéséért. Az érdekesebb kérdés azonban az, miért idegenkedett annyira az Egyesült Államok attól, hogy Bosch ismét uralomra kerüljön. Ám ez már beletartozik abba a nagyobb kérdéskomplexumba, hogy miért változott meg annyira az Egyesült Államok magatartása azóta, hogy 1963-ban ismételten oly lelkes elismerésben és támogatásban részesítette az akkor még uralmon levő Boschot, amilyenben kevés latinamerikai elnöknek volt valaha is része hazánkban.

A dominikai válság második kritikus pillanatára kedden, április 27-én került sor, amikor a lázadók vezetői, köztük Molina Urena és Francisco Camano Denó, a lázadó erők katonai vezetője felkérték az amerikai nagykövetséget, hogy vállaljon közvetítő szerepet a két fél között, tárgyalások megkezdése céljából. A lázadó, vagyis alkotmányos erők katonai helyzete ekkor nagyon rossznak látszott. És W. Tapley Bennett, az Egyesült Államok nagykövete, akit négyszer is utasítottak, hogy igyekezzen elérni a tűzszünetet és egy katonai junta megalakulását, úgy vélte, nincs joga a közvetítésre, mert ez “beavatkozást jelentene”. A közvetítés ekkor még csendben, békésen megvalósítható lett volna. Huszonnégy óra múlva a nagykövet már a tengerészgyalogság bevetését kérte, s ettől kezdve az Egyesült Államok több mint egy éven át oly kiadósan beavatkozott a Dominikai Köztársaság belügyeibe, mint a Monroe-elv legszebb napjaiban.

Április 27-én délután Wessin y Wessin tábornok páncélosai készen álltak, hogy a Duarte-hídon át benyomuljanak Santo Domingo belvárosába. A lázadók helyzete reménytelennek látszott. Miután az amerikai nagykövetségen elutasításban részesültek, egyes vezetôik – köztük Molina Urena – a latin-amerikai országok Santo Domingó-i követségein kerestek menedéket. Az Egyesült Államok kormánya ezt úgy értelmezte, hogy a nem kommunista lázadók felismerték mozgalmukban az egyre növekvô kommunista befolyást, s ezért hátat fordítottak a forradalomnak. Molina Urena viszont egyszerűen kijelentette, azért kért menedékjogot, mert elveszettnek látta a forradalom ügyét.

Április 27-én az amerikaiak nagy lehetőséget szalasztottak el. Bennett nagykövet olyan helyzetben volt, hogy ha vállalja a közvetítést, minden bizonnyal el tudta volna érni a demokratikus kibontakozást, ő azonban – azzal a képmutató indokolással, hogy jószolgálatainak felajánlása az adott helyzetben egyértelmű lenne a beavatkozással – úgy döntött, hogy nem ragadja meg a kínálkozó alkalmat. A Washington Postban Murrey Marder – legjobb tudomásom szerint azoknak az újságíróknak egyike, akiket nem vádoltak elfogultsággal – a következôket írta erről:

“Bízvást elmondhatjuk, hogy a múlt kedden, április 27-én az Egyesült Államok sorsdöntô alkalmat szalasztott el. Ekkor még megkísérelhette volna, hogy gátat vessen az amerikai beavatkozáshoz vezetô folyamatnak, ezzel szemben tűrte, hogy egy viszonylag vezetés nélküli lázadás olyanok kezébe kerüljön, akiket kommunistáknak tart.”⁴

E mulasztás legfőbb oka az amerikai államférfiaknak az a legjobb esetben is csak hiányos bizonyítékokra alapozott meggyôzôdése volt, hogy a lázadó mozgalom kommunista vezetés alatt áll. Ezenkívül az Egyesült Államok nagykövetségét még az elôbbivel összefüggô és talán egyenrangú ok is késztette az április 27-ei közvetítési lehetôség elutasítására, hogy itt, a követségen a lázadók vereségét kívánták, s az adott kritikus pillanatban úgy látták, hogy ez be is következik. Ezért szalasztották el az Egyesült Államok helyi képviselôi a kitűnő alkalmat, mely arra kínálkozott, hogy a lázadók mérsékelt elemeinek bátorításával és a demokratikus kibontakozás elősegítésével csökkentsék vagy akár ki is küszöböljék a mozgalomban érvényesülô kommunista befolyást.

Ám a várakozással ellentétben a lázadók még szerdán, április 28-án reggel is harcoltak. A másik fél erôi ugyanis oly szervezetlennek és gyávának bizonyultak, hogy az felülmúlt minden elképzelést: erre sem az Egyesült Államok nagykövetsége, sem maguk a lázadók nem számítottak. Bennett nagykövet sürgősen javasolta, hogy a de los Santos Cespedes repülőtábornok parancsnoksága alatt álló ellenforradalmi erőknek bocsássanak rendelkezésére ötven hordozható rádió adó-vevő készüléket az amerikai hadügyminisztérium Puerto Ricó-i raktárából. A nagykövet még ugyanaznap megismételte ezt a javaslatát, s ezúttal azzal indokolta, hogy a harc a castróizmus és ellenfelei között folyik. Maguk az ellenforradalmárok kérték, hogy az Egyesült Államok avatkozzon be fegyveresen az ő oldalukon, de az amerikai kormány ekkor még elutasította kérésüket.

A nap folyamán a helyzet gyors ütemben rosszabbodott általában a közrend, különösen pedig az ellenforradalmárok szempontjából. Április 28-án, a délután közepe táján Pedro Bartolome Benoit ezredes, egy sebtében megalakított junta elnöke ismételten – s ezúttal írásban – kérte az amerikai csapatok közbelépését, arra hivatkozva, hogy a kommunista hatalomátvételt csak az intervenció akadályozhatja meg. (Arról, hogy a junta képtelen megvédeni az ott tartózkodó amerikaiak életét, ekkor még említés sem törtrént.) Washington megtagadta a kérés teljesítését, majd pedig tudtára adta Benoitnak, hogy az Egyesült Államok csakis akkor avatkozna be, ha ő, Benoit kijelentené, hogy nem tudja megvédeni a Dominikai Köztársaságban tartózkodó amerikai állampolgárokat. Lényegében tehát tudomására hozták a junta elnökének, hogy az Egyesült Államok beavatkozik, ha ő azt mondja, hogy amerikaiak élete forog veszélyben. És pontosan így is történt.

Ekkor, április 28-án hozták meg az Egyesült Államokban azt a döntést, amellyel kormányunk megszegte az Amerikai Államok Szervezetének Alapokmányában foglalt előírásokat. S e döntés azután megszabta az események további menetét: John Bartlow Martin és McGeorge Bundy küldetésének kudarcát, az amerikai csapatok átformálását Amerika-közi fegyveres erőkké, a Camano Denó vezetésével harcoló lázadók és Antonio Imbert Barreras tábornok juntája között kikényszerített döntetlent, az Amerikai Államok Szervezetének közvetítését és az ideiglenes kormány megalakítását célzó gyötrelmes, de végül is eredményre vezető tárgyalásokat. Az április 28-i végzetes döntés mindenesetre megszabta az események fő irányát. Amikor ezen a napon a tengerészgyalogság partra szállt, s még inkább, amikor a rákövetkező napokban jelentős erősítéseket kapott, a kocka el volt vetve, s az Egyesült Ál1amok alaposan belekeveredett a dominikai nép belső küzdelmébe. Ez pedig olyan bonyodalmakat okozott a többi amerikai országhoz fűződő kapcsolataiban, amelyeket kevesen láthattak elôre, s bizonyára senki sem kívánt.

Az Egyesült Államok azért avatkozott be a Dominikai Köztársaság belügyeibe, hogy megakadályozza egy olyan forradalom gyôzelmét, amelyet szerinte a kommunisták irányítottak. Bennett nagykövet Washingtonba küldött távirataiból kétségkívül kiviláglik, hogy nem az amerikaiak miatt érzett aggodalom, hanem a kommunizmustól való félelem volt az a fő vagy éppenséggel egyedüli ok, amely Bennettet arra késztette, hogy katonai beavatkozásra tegyen javaslatot. A valóság az, hogy egyetlen amerikai életét sem oltották ki Santo Domingóban mindaddig, amíg április 28-a után el nem kezdődött a tűzharc a tengerészgyalogosok és a lázadók között. Az amerikaiak életét veszélyeztető nagyarányú lövöldözésekről szóló jelentések erôsen túlzottnak bizonyultak.

A kommunista befolyás mértéke tehát döntő kérdés volna, de erre a kérdésre nem lehet megbízható választ adni. A bizonyítékok végeredményben arra vallanak, hogy a forradalom kitervelésében a kommunisták nem vettek részt – egynémely jel szerint egyenesen meglepte ôket a forradalom kitörése –, de aztán nagyon gyorsan megpróbáltak hasznot húzni belőle, s mindent megtettek, hogy irányításuk alá vonják. Hogy ez bármikor is sikerült volna, arra nincs bizonyíték. Alkalmasint volt bizonyos befolyásuk a forradalmi mozgalomban, ennek a befolyásnak a mértékét azonban legfeljebb találgatni lehet.

Az Egyesült Államok kormánya ezzel szemben szinte kezdettôl fogva abból indult ki, hogy a forradalmat a kommunisták irányítják, vagy elôbb-utóbb biztosan ôk fogják irányítani, s a kommunista hatalomátvételt csak erőszakkal lehet megakadályozni. Egyes államférfiaink, úgy látszik, pánikba estek a gondolattól, hogy a Dominikai Köztársaságból “második Kuba” lesz, s rémületükben elfeledkeztek arról, hogy a kommunisták gyakorlatilag minden reformmozgalmat több-kevesebb támogatásban részesítenek; hogy nagy különbség van a között, irányítanak-e vagy csak támogatnak a kommunisták egy politikai mozgalmat; s hogy egy reformmozgalom befolyásolását nem kell feltétlenül átengedni a kommunistáknak, hanem versengeni is lehet velük ezért a befolyásért. Nyomatékosan hangsúlyozom: mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a dominikai válságban semmiféle szerepük nem volt a kommunistáknak, hanem egyszerűen azt, hogy kormányunk a forradalom kommunista irányításának feltételezéséből indult ki, ennek alapján cselekedett, holott ezt a feltételezést sem akkor, sem azóta nem tudta bebizonyítani.

Az intervenciót tehát tulajdonképpen nem is a dominikai forradalom kommunista irányítása, hanem csupán a kommunistáknak a forradalomban való részvétele miatt hajtották végre. Pánikból és gyávaságból fakadó hiba volt ez, s amellett még Latin-Amerika mai politikai életének teljes félreértését is tükrözi. Hiszen a kommunisták valamennyi latin-amerikai országban működnek, igyekeznek bekapcsolódni csaknem minden itteni forradalomba, s megpróbálják kezükbe ragadni ezek irányítását. Ha minden olyan csoport vagy mozgalom, amellyel a kommunisták szövetségre lépnek, pusztán ezért megbélyegzetté válik az Egyesült Államok szemében, akkor voltaképpen már fel is adtuk a reményt, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is befolyásolni tudjuk a Latin-Amerikán végigszáguldó forradalmi mozgalmakat és társadalmi átalakulásra irányuló követeléseket. S ami még ennél is rosszabb, ha így gondolkodunk, teljesen kiszolgáltatjuk magunkat a latin-amerikai oligarcháknak, akik egyik hiábavaló kísérletet a másik után teszik a status quo fenntartására – ezeknek a reakciósoknak, akik részben érzelmi elfogultságból, részben pedig azzal a feltett szándékkal, hogy az Egyesült Államokat megijesszék, és önző, lejáratott céljaik támogatására késztessék, általában igen könnyedén és nagyvonalúan használják a “kommunista” kitételt. (…)

Latin-Amerikában a jövő mozgalma a társadalmi forradalom. A kérdés csak az, hogy ez a forradalom kommunista vagy demokratikus jellegű lesz-e; s a latin-amerikaiak választása részben attól függ, miként használja fel nagy befolyását az Egyesült Államok. Világosan kell látnunk, hogy a választás nem a társadalmi forradalom és a konzervatív oligarchia között kínálkozik, s ha a reformokat támogatjuk, ezzel nem a kommunista népi baloldalt erősítjük, ha viszont a néptől idegen oligarchia mögé állunk, ezzel a művelt és hazafias latin-amerikaiak most felnövő, fiatal nemzedékét ugyanolyan elkeseredett és ellenséges kommunista álláspont elfoglalására késztetjük, mint amilyet Fidel Castro vall Kubában.

Nem járhatunk egyszerre két úton. Választanunk kell a “Szövetség a haladásért” céljai és a latin-amerikai status quo fenntartásának eleve kudarcra ítélt kísérlete között. Ezzel a választással fogunk feleletet adni a sajnálatos dominikai események által felvetett és mindeddig megválaszolatlan fő kérdésre, s egyúttal tulajdonképpen a Latin-Amerikához fűzôdő jövőbeni kapcsolataink ugyancsak megválaszolatlan fő kérdésére is. (…)

Két forradalom

Latin-Amerikában ma a legfőbb hajtóerô az emberek mind nagyobb részének vágya a személyes és a nemzeti méltóságra. A felnövő nemzedék szemében ezt a törekvést két fő veszély fenyegeti: a belsô reakció és az idegen uralom. S dominikai intervenciójával, a konzervatív oligarchák és a katonai diktátorok uralmának készséges elfogadásával, s az ilyen rendszereknek nyújtott katonai segéllyel az Egyesült Államok sajnálatos módon elérte, hogy mindkét veszéllyel kapcsolatba hozzák. Mindezzel megsértettük a fiatal, idealista latin-amerikaiak méltóságát és önérzetét. Sokan közülük most már azt is el tudják képzelni, hogy az Egyesült Államok egyszer majd az ő hazájukban is beavatkozást hajt végre a társadalmi forradalom eltiprása végett, s egy szép napon saját szülôvárosukban amerikai tengerészgyalogosokkal találják szembe magukat a barikádokon.

A reakció és a külföldi uralom elleni harcnak Latin-Amerikában eddig két modellje – két prototípusa – van: a kubai és a mexikói. Hogy a kettô közül melyiket találja majd vonzóbbnak a reformokra törekvő, tevékeny és határozott latin-amerikaiak új nemzedéke, az sokban függ az Egyesült Államoknak a jövendő forradalmi mozgalmakkal szemben tanúsított magatartásától is. Ezért úgy gondolom, érdemes lesz újból szemügyre vennünk a kubai és a mexikói forradalom jellegzetes vonásait: van mit tanulnunk belőle.

Kubában is, Mexikóban is mélyreható társadalmi forradalom zajlott le ebben az évszázadban. Mindkét forradalom heves és erőszakos lefolyású volt, mindkettő szenvedéssel és igazságtalansággal sújtott rengeteg ártatlan embert, s kezdetben mindkettô sikertelen katonai beavatkozásra késztette az Egyesült Államokat. A kubai forradalom – Crane Brinton meghatározásával élve – még a szélsôségesek uralmának korszakában van, bár ez a szélsőségesség mérséklődhet. Mexikó viszont már régen túl van a maga thermidorján, jelenleg demokratikus egypártrendszerben él, s kölcsönös megbecsülésen alapuló baráti kapcsolatokat tart fenn az Egyesült Államokkal, annak ellenére – azaz szerintem inkább annak következtében –, hogy mentesebb az Egyesült Államok befolyásától, mint a legtöbb latin-amerikai ország.

Bármekkora szerepe van is a marxizmusnak a kubai forradalomban, ez a forradalom vitathatatlanul kubai. Hruscsov miniszterelnök Bécsben állítólag azt mondta Kennedy elnöknek, hogy Fidel Castrót nem tekinti “igazi” kommunistának. Azt viszont még senki sem merte komolyan állítani, hogy Castro ne volna “igazi” kubai nacionalista, mégpedig erőszakos, antidemokratikus és Amerika-ellenes kubai nacionalista.

Castro amerikai és európai látogatók tanúsága szerint is rendkívül népszerű a kubai nép körében. C. K. McClatchy, a “Sacramento Bee” munkatársa, aki 1965 nyarán járt Kubában, arról számolt be, hogy Fidel, ahogy országszerte nevezik, valóságos nemzeti hôs. Csodálják, mert gyorsabban vágja a cukornádat, mint akármelyik kubai, mert úgy játszik baseballt, mint Mickey Mantle, mert hosszabban és ékesszólóbban tud beszélni, mint bármely más élő ember. Csodálják, mondja McClatchy, mert “megtestesíti a forradalmat”.⁵

Miként lehetséges, hogy egy kormány, amely nem engedi érvényesülni az egyéni szabadságjogokat, nyomban hatalomra jutása után – egy sportstadionban megrendezett komolytalan perek alapján – kivégezteti ellenfeleit, s a Disznó-öbölben partra szállt bátor emberekért váltságdíjat követel az Egyesült Államoktól, mást is ébreszthet népében, mint félelmet és megvetést? A válasz, azt hiszem, az olyanfajta tényekben rejlik, amilyenekről McClatchy tudósításában is olvashatunk.

A forradalom előtt a Havannát körülvevő 22 mérföld hosszú parti sávnak csupán egyetlen kis darabja szolgált nyilvános strand céljára. Ma az egész tengerpart nyitva áll mindenki előtt, s a kubaiak, akik régebben be sem tehették oda a lábukat, most ezrével látogatják a strandokat.

A közoktatásra rá sem lehet ismerni. Az analfabéták száma erősen csökkent, s ma kétszer annyi iskola működik, mint a forradalom előtt. A havannai egyetem egyik hallgatója ezt mondta McClatchynek: “Azelőtt csak a gazdagok gyerekei jöhettek ide. Most mindenkit felvesznek, aki megfelelő előképzettséggel rendelkezik.”

A régebben nincstelen parasztok ma szövetkezetekben dolgoznak, vagy kis parcellákat kaptak a kisajátított földekből. Az állami vállalatok és intézmények dolgozói lakást, orvosi ellátást és fizetést kapnak.

A forradalom előtt 20 százalék körül volt a munkanélküliek aránya; ennél alig akadt magasabb az egész világon. Ma viszont az iskolaköteles korhatáron felül szinte mindenkinek van munkája.

A legfontosabb azonban az emberi méltóság és a nemzeti büszkeség érzése, amelynek forrását a kubaiak a forradalomban látják. A szigetország hat évtizeden át gazdasági értelemben gyarmata volt az Egyesült Államoknak, s ma a gazdasági kudarcok és az egyes közszükségleti cikkekben mutatkozó súlyos hiány ellenére a kubaiak hallatlanul büszkék, hogy Castro ilyen sikeresen dacol az észak-amerikai óriással. Az Egyesült Államok meg nem szűnô ellenséges magatartása pedig kétségkívül fokozza Castro bátor függetlenségének hatását.

Kubában talán soha nem is volt meg a békés, demokratikus forradalom lehetôsége. Castro, amikor Herbert Matthewsnak adott nyilatkozatában, 1963. október 29-én kifejtette, hogyan és miért lett marxista–leninista, elmondta, hogy mint földbirtokos család sarja, akit jezsuiták neveltek, még a születésénél és neveltetesénél fogva beléplántált eszmékkel került az egyetemre. Egyetemi hallgató korában aztán olvasni kezdte a marxista irodalmat, 1953-ban pedig, amikor bíróság elé állították, mert diáktársaival megrohamozta a santiagói Moncada laktanyát, már kifejtette elgondolását egy “igen radikális forradalomról”. Ekkor azonban még úgy képzelte, “hogy ez az 1940-es alkotmány alapján, demokratikus rendszer keretében is megvalósítható”. “Megtérésem – mondta Matthewsnak – fokozatosan, de mégis gyorsan végbemenő folyamat volt, mert az események nyomása kényszerített rá, hogy elfogadjam a marxizmust válaszul arra, amit kerestem.” Az a mód, ahogyan az amerikaiak az 1959-es májusi agrárreformot fogadták – jegyezte meg később –, “megértette velem, hogy az Egyesült Államokkal nem lehet megegyezésre jutni”. “Így aztán – vonta le a konklúziót – az események sodrában fokozatosan eljutottam a marxista–leninista állásponthoz. A folyamat annyira fokozatosan és természetesen ment végbe, hogy nem is tudnám önnek pontosan megmondani, mikor lettem marxista–leninista.”⁶

Bizonyos jelek arra vallanak, hogy a kubai forradalom is eljuthat a szélsőségességből a maga thermidori szakaszába. Amint már a harmadik fejezetben rámutattam, olyan folyamat ez, amelyen más nagy forradalmak is keresztülmentek. A francia forradalmat végül is a harmadik köztársaság konszolidálta, az orosz forradalmat pedig Sztálin, vagy talán még inkább Hruscsov. S mindezekben az esetekben az átmenetet nem a forradalmi ideológia feladása jellemezte, hanem az, hogy ez az ideológia gyakorlati politikából fokozatosan hazafias liturgiává alakult át.

Jellegzetesebb példa azonban Latin-Amerika számára a mexikói forradalom, amely 1910-ben tört ki, és csak tízévi szélsőséges erőszakoskodás, fosztogatások, gyújtogatások és vallásellenes atrocitások után kezdett konszolidálódni. Ez a forradalom igazi osztályháború volt; a földesurakat halomra gyilkolták, a külföldi vagyont pedig kisajátították. A forradalom első éveiben az Egyesült Államok kétszer is megtámadta Mexikót: egyszer Veracruznál, a tenger felől, hogy bosszút álljon egy sérelemért, amely a csillagos lobogót érte, egyszer pedig a szárazföldön, amikor sikertelen kísérletet tett Pancho Villa, a banditavezér kézre kerítésére.

Aztán az Egyesült Államok belépett az első világháborúba, s egy ideig nem tudott Mexikóval foglalkozni, a háború után azonban újult erôvel bontakozott ki a Mexikó megszállására és a forradalom elfojtására ösztönzô agitáció. Coolidge elnöknek, aki meg volt áldva az alázatosság erényével, szerencsére sikerült elkerülnie a beavatkozást. Mexikóba küldött megbízottja, Dwight Morrow eredményes tárgyalásokat folytatott a mexikóiakkal a kisajátított amerikai ásvány- és kőolajbányászati jogok kérdéséről. Morrow azután jóindulatú felbuzdulásában rávette Charles A. Lindbergh-et, hogy repüljön el Mexico Citybe.

Mexikó ma már politikailag szilárdan áll a lábán, s gazdaságilag is figyelemre méltó ütemben fejlődik. Nem értett egyet az Egyesült Államok dominikai intervenciójával, s még ezt megelőzôen azzal a határozattal sem, amely Kubát kizárta az Amerikai Államok Szervezetéből. Ma is fenntartja diplomáciai kapcsolatait Kubával, s Mexico City és Havanna között rendszeres légi járat közlekedik. Emellett Mexikó jobb viszonyban van az Egyesült Államokkal, mint a legtöbb latin-amerikai ország – azt hiszem, nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert független. Biztos vagyok benne, hogy éppen ez a függetlenség tette lehetővé és oly természetessé azt a lelkes, baráti fogadtatást, amelyben a mexikói nép részesítette Johnson elnököt. És Diaz Ordaz elnök is azért vehetett részt népével együtt olyan természetesen ebben a szívbôl jövő üdvözlésben, mert nem kellett attól tartania, hogy bárki is az amerikaiak bábjának tekinti. A két ország kapcsolatait a kölcsönös megbecsülés és önbecsülés jellemzi, s mindez akkor kezdődött, amikor negyven évvel ezelôtt az Egyesült Államok kiegyezett a mexikói forradalommal.

Túlzott merészség volna részemről, ha azt jósolnám, hogy ugyanilyen szerencsésen fog alakulni az Egyesült Államok és a kubai forradalom viszonya is. De azért mégsem zárnám ki teljesen ezt a lehetôséget. Mindenesetre szeretném leszögezni, hogy az Egyesült Államok egyszer már kiegyezett egy nagy társadalmi forradalommal Latin-Amerikában, ez a kiegyezés mindkét fél számára rendkívül hasznosnak bizonyult, s ebbôl a tapasztalatból nyilvánvaló és fontos következtetések adódnak egy olyan kontinenshez való viszonyunkat illetôen, ahol további forradalmak – erôszakos vagy békés forradalmak – elkerülhetetlenek.

[A fentiekben közölt szöveg részlet a bevezetőben említett kötet Fulbright, J. William (1966). The Arrogance of Power, New York: Random House harmadik, Amerika és a forradalom, illetve negyedik, Forradalom Amerikában c. fejezetéből.]

Jegyzetek

¹ Crane Brinton: The Anatomy of Revolution. Vintage, New York, 1965. 146.

² Uo. 234.

³ Alberto Lleras Camargo: The Price for the Intervention. Vision, 1966. június 24.

⁴ Murrey Marder: Crisis Under the Palms. The Washington Post, 1965. június 27.

⁵ C. K. McClatchy: Cuban Dignity Has Soared. The Washington Post, 1965. szeptember 26.

⁶ Hispanic-American Report. Stanford University Press, 11.