Sohasem fogjuk megérteni a forradalmakat, amíg nem tisztázzuk magunkban, mi nevezhető valóban forradalomnak és mi nem. A probléma részben nyelvi pontatlanságból ered. Mint ahogy az “erkölcsös” szóval egyaránt jelölhető a türelmesen humánus és a képmutatóan puritán magatartás, a “forradalmi” szót is a legkülönbözőbb jelenségekre lehet használni, kezdve Robespierre terrorjától egészen egy frissen piacra dobott, új mosószappanig. A fogalombeli tisztázás kedvéért tehát a következő meghatározást javaslom: az igazi forradalom csaknem mindig erőszakos, sőt többnyire rendkívül erőszakos; lényege az, hogy lerombolja egy társadalom fennálló rendjét és intézményeit, s megkísérli – nem mindig sikerrel – egy új társadalom megteremtését, annak új rendjével és intézményeivel. (…)

A forradalom anatómiája

Ahogy Crane Brinton klasszikus tanulmányában rámutatott, a nagy forradalmakat bizonyos hasonló vonások – nem azonosságok, csupán a fejlődési szakaszokban, a forradalom menetében mutatkozó hasonlóságok – jellemzik. E hasonló vonások tanulmányozása az amerikaiak számára is megkönnyítheti olyan jelenségek megértését, amelyek kívül esnek tapasztalataikon. A régebbi forradalmak – így például az angol, a francia vagy a mexikói forradalom – vizsgálata pedig arról is meggyőzhet, hogy sok minden, amit a mai Kínában vagy Kubában, vagy a húszas és a harmincas évek Oroszországában felháborítónak és barbárnak tartunk, nem is annyira a kommunista ideológiára, mint inkább a forradalmak egy meghatározott szakaszára jellemző.

A nagy forradalmak többé-kevésbé hasonló és jól megkülönböztethető szakaszokon mennek át. Crane Brinton elemzése szerint a nagy forradalmakat általában a hagyományos uralkodó osztályok demoralizálódása előzi meg. Maga a forradalom a mérsékeltek uralmával kezdődik: ők azonban épp mérsékelt voltuk miatt képtelenek megbirkózni az erőszakkal, amelyet alkalmasint maguk szabadítottak el. Következik tehát a szélsőségesek uralma, amely terrorrá fajul. S őket követik végül a gyakorlatiasabb emberek, akik visszavezetik a társadalmat a normális, hétköznapi kerékvágásba. Ezzel elkezdődik az a szakasz, amelyet a francia forradalomban “thermidor”-nak neveznek.

Minden forradalomban a szélsőségesek uralma jelenti a legkritikusabb, heveny szakaszt. A szélsőségeseket a heves változások dinamikája juttatja hatalomra. A változásnak ez a folyamata, ha egyszer elkezdôdik, önmagát gerjeszti, s táptalaja lesz a fanatizmusnak. Ahogy Brinton írja, “a forradalom heveny szakaszában felcserélődik a realizmus és az idealizmus szokásos társadalmi szerepe”.¹

A nagy forradalmak – az angol, a francia, az orosz, a kínai vagy a kubai forradalom – szélsőséges elemeit, tekintet nélkül ideológiájukra, bizonyos közös vonások jellemzik. Mindenekelőtt bármi is a meggyőződésük, ezt a meggyőződést azzal a fanatikus türelmetlenséggel és kíméletlen idealizmussal képviselik, amely rendszerint arra szolgál, hogy igazolja az ellenfelekkel való kegyetlen leszámolást. Emellett a forradalmi cselekvésnek jórészt ugyanazokat az eszközeit alkalmazzák valamennyien; így például a forradalmi propagandát, a felvonulásokat, az utcai harcot, a terrort, a gerillaháborút, békés módszerekkel és egyéb eszközökkel is kombinálva.

A szélsőséges elemek, amint hatalomra kerülnek, rendszerint feladják vagy elárulják a törvényességgel kapcsolatos egykori elveiket, s önkényuralmi módszerekkel hajtják végre vagy próbálják végrehajtani programjukat. A diktatúra bizonyos mértékig szervesen beletartozik a forradalom menetébe – teljesen függetlenül a forradalom céljaitól és ideológiájától –, mert a forradalom szétzúzza a társadalom régi törvényeit és szokásait, s erőszak nélkül nem lehet elkerülni az anarchiát. Ez a sajátos jelenség, Robespierre meghatározása szerint, a szabadság önkényuralma a zsarnokság fölött; Marx a proletariátus diktatúrájának nevezi.

A szélsőségesek általában aszkézisre és puritánságra is hajlanak. Amikor Oroszországban hatalomra kerültek a bolsevikok, Nyugaton azt jósolgatták, hogy ezzel beköszönt a szabadosság és az erkölcstelenség uralma. De aztán kiderült, hogy a bolsevikok olyan prűdek és agresszívan erényesek, mint a XVII. századi kálvinisták voltak. Nem vitás, hogy Oroszország még ma is a világ legpuritánabb társadalmainak egyike.

A terrort a forradalmaknak az a törekvése hívja életre, hogy átalakítsák az emberi természetet, s a forró levest lekényszerítsék az egyszerű állampolgár torkán. De a terror aztán véget is ér a thermidor időszakában, amikor kiderül, hogy az emberi természetet egyszerűen nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni. A terror korszakában a forradalom túllő a célján, eleve kudarcra ítélt kísérlet tesz az emberi természet és az emberi vágyak között tátongó szakadék áthidalására. Ilyenkor a végsőkig próbára teszi az egyszerű ember türelmét és teherbírását. Az emberek arra vágynak, hogy visszatérhessenek a hétköznapok megszokott világába. Torkig vannak az erény és az önfeláldozás szakadatlan gyakorlásával, s azt kívánják, hagyják őket békében, hadd élhessenek megszokott kis örömeiknek és vétkeiknek. Akár az egyes ember, a társadalom is csak korlátozott mértékben tudja elviselni az erényt és a magasrendű eszményeket, nem sokáig bírja, ha az eget le akarják hozni a földre. S amikor az emberek végképp megelégelték a dolgot, a forradalom hanyatlani kezd, s a terror átadja helyét a thermidori reakciónak.

A thermidor nem jelenti a forradalom visszacsinálását; csupán visszatérés az égből a földre, a fanatizmus csökkenése, az emberi természet jogainak elismerése, visszakanyarodás a hétköznapi életbe. Amint Brinton írja: “örök fanatizmus nem létezik, vagy legalábbis eddig nem létezett. A keresztény és a muzulmán mindmáig nem jutottak el oda, hogy megértsék egymást, de az egymás ellen folytatott szent háborúkkal felhagytak. A kommunizmus pedig alkalmasint kevésbé hajthatatlan hitnek fog bizonyulni az iszlámnál.”²

A nacionalizmus és a kommunizmus a forradalom amerikai szemléletében

Latin-Amerikában és Ázsiában, ahol nagy forradalmak mentek végbe, s még továbbiak is várhatók, az amerikai politika hatékonyságát erősen csökkenti, hogy egyrészt szemlátomást nem tudunk hinni a kommunizmus hajlékonyságában, a kommunista fanatizmus enyhülésében, másrészt képtelenek vagyunk megérteni, miért nem tudják ezeknek a kontinenseknek a népei ugyanazon a rendes, szabályos úton haladva átalakítani társadalmaikat, amely út olyan pompásan bevált az Egyesült Államokban. Ennek aztán az az eredménye, hogy noha őszintén rokonszenvezünk mindazokkal, akik szót emelnek a szegénység és a társadalmi igazságtalanság ellen, s anyagi támogatásban is részesítünk sok szegény országot, rokonszenvünk nyomban ellenséges érzületté változik, amint a reformokból forradalom lesz valahol. Ha pedig – ami gyakran előfordul – a kommunizmusnak is szerepe van ebben a forradalomban, ellenszenvünk szégyenletes pánikba csap át.

Ha szemügyre vesszük a Kínával, Vietnammal, Kubával és a Dominikai Köztársasággal szemben követett múltbeli és jelenlegi politikánkat, az a benyomásunk támad, hogy csak az olyan társadalmi forradalmakat vagyunk hajlandók “törvényesnek” és “elfogadhatónak” tekinteni, amelyek békésen, rendben és önkéntesen zajlanak le, vagyis amelyekben tisztelt képmásunkra ismerhetünk – illetve ismerhetnénk, mert ezek a követelmények egyszerűen irreálisak. Mivel pedig a legcsekélyebb kétségünk sincs afelől, hogy a kommunizmusban egy olyan forradalmi folyamat lendítő erejét kell látnunk, amely nem kevesebbre, mint világuralomra tör, szörnyülködünk, ha balról jön az erőszak, de korántsem vagyunk ilyen érzékenyek, ha ugyanez az erőszak jobbról jön. Így azután a társadalmi forradalom iránt elméletben érzett rokonszenvünket egyre inkább meghazudtolja, hogy a gyakorlatban ellenségesen viselkedünk e forradalmakkal szemben. (…)

Valószínűleg sok amerikai, sőt talán még legmagasabb rangú kormányférfiaink is megdöbbentőnek találják azt a gondolatot, hogy a világ bármely részén, bármilyen körülmények között is el lehetne vagy kellene fogadnunk egy kommunista kormány hatalomra kerülését. Ezzel kapcsolatos magatartásunk természetesen attól függ, miként vélekedünk a kommunizmusról mint forradalmi ideológiáról; a világhódítás kérlelhetetlenül érvényesülő, semmiképp meg nem változtatható tervezetének tartjuk-e ezt az ideológiát, vagy hajlékonyabb, rugalmasabb és változóbb valaminek, olyan eszmének, amely egy-egy ország nagyságának és erejének, nemzeti jellegének, gazdasági fejlettségének és a forradalom adott szakaszának megfelelően változik.

A kommunizmus mint forradalmi ideológia

A kommunizmus fő baja nem elméleti tartalma – ennek nem lehet nagyobb hibája, mint hogy utópista jellegű –, hanem fanatikus magabiztossága, messiási heve és az, hogy nem tűri az ellenvéleményt. Nem az a baja, hogy megjósolja a boldog, öntudatos “dolgozók” világának eljövetelét – ez a látomás jó szándékú és üdvös, sőt kimondottan csábító is –, hanem az, hogy mértéktelenül túlzó követelményeket támaszt az emberi természettel szemben, s türelmetlenül viszonyul az emberek gyengéihez: nem hajlandó elfogadni az embert olyannak, amilyen, s amilyen mindig is volt. Ebből a türelmetlenségből fakad az igazhitű kommunistának az az elviselhetetlen megyőződése, hogy egyedül ő tudja, mi a jó az összes többi embernek, s mert ezt tudja, joga és kötelessége rájuk is kényszeríteni.

Ha a kommunizmusnak rossz lenne az elmélete, és megváltoztathatatlan a gyakorlata, akkor nem lenne egyéb választásunk, mint az, hogy lankadatlanul harcoljunk a kommunista országok ellen mindaddig, amíg vagy az egyik, vagy a másik ideológia meg nem semmisül. A javíthatatlan rosszal nem lehet kompromisszumot kötni. A kompromisszum az ellentétes érdekek összeegyeztetésének módja, s mint ilyen, azon a feltételezésen alapul, hogy az érdekek mindkét részrôl jogosak, s bizonyos fokig érvényesülniük is kell. Ha abból indulunk ki, hogy a kommunisták céljainak semmiféle jogosultságuk nincs, a kommunista társadalmakból tökéletesen hiányzik minden tisztesség és emberség, akkor bárminő kompromisszumot az ördöggel kötött szövetségnek kell tekintenünk, s erkölcsi végromlást kell látnunk kormányunknak abban a hivatalosan meghirdetett politikájában, amelynek célja “hidakat verni” a két rendszer között. Ha ez a kommunizmusról vallott felfogás helyes volna, akkor a becsület és az elvszerűség azt követelné, hogy minden szükséges eszközzel, ha kell, akár nukleáris háborúval is harcoljunk a kommunizmus megsemmisítéséért, és a demokrácia nálunk meghonosodott válfajának osztatlan, világméretű uralmáért.

Nem hiszem, hogy a kommunizmus ilyetén való felfogása helyes volna, és azt sem hiszem, hogy indokolt volna egyenlőségjelet tenni a kommunizmus és a nácizmus közé. A nácizmus beteges lelki eltévelyedés volt, a romantika vérgôzös, elfajzott fellobbanása, a kommunizmus viszont a társadalmi igazságosság tana és a nyugati civilizáció terméke, amely filozófiailag a XIX. századi kapitalizmus igazságtalanságai elleni humánus tiltakozásban gyökerezik. A “Christianity and Crisis” vallási folyóirat szavaival élve: “A kommunizmus esetében másról van szó, mint a nemzetszocializmus esetében… A kommunizmus fejlődôképesebbnek bizonyult, mint amilyennek hittük, és kitűnt, hogy különböző mértékben humanizálódni, sőt még demokratizálódni is tud. Nem monolitikus rendszer többé, nem is jelent állandó jellegű rabszolgaságot, s így politikailag és morálisan lehetővé válik, hogy fejlettebb szakaszaiban megvalósítsuk vele az együttműködésen és a békés versengésen alapuló együttélést. Nem hisszük, hogy a nácizmussal valaha is lehetségessé vált volna az ilyesfajta koegzisztencia.”

Forradalom Latin-Amerikában

A forradalommal kapcsolatos amerikai magatartás ambivalenciája sehol sem olyan nyilvánvaló, és sehol sem okoz annyi zavart, mint az Egyesült Álllamok és Latin-Amerika viszonyában. Az Egyesült Államoknak, ennek a mélységesen nem forradalmi országnak, akárcsak Ázsiában, Latin-Amerikában is választania kell a között, hogy elfogadja-e a forradalmat, vagy megkísérli elfojtani.

Itt bizony kutyaszorítóba kerültünk: egyfelől őszintén rokonszenvezünk a társadalmi reformokkal, másfelől rettenetesen félünk a kubai típusú forradalmaktól. Így aztán mindmáig nem tudunk vagy nem akarunk következetes politikát folytatni. Egyrészt baráti jobbot nyújtottunk néhány haladó, demokratikus kormánynak, s összefogtunk a latin-amerikai országokkal a “Szövetség a haladásért” program keretében, amelynek célja a békés eszközökkel végrehajtott társadalmi forradalom. Másrészt hagytuk, hogy a kommunizmustól való félelmünk olyan kormányok támogatóivá tegyen meg bennünket, amelyeknek politikája – enyhén szólva – nem áll összhangban a “Szövetség a haladásért” céljaival, három esetben pedig – 1954-ben Guatemalában, 1961-ben Kubában és 1965-ben a Dominikai Köztársaságban – nyílt erőszakhoz is folyamodtunk, ami nem csupán jogtalan és meggondolatlan lépés volt, hanem ráadásul még visszafelé is sült el, hiszen ezek a beavatkozások alkalmasint fokozták a kommunizmus vonzóerejét a művelt latin-amerikaiak fiatalabb nemzedékének soraiban.

Az Egyesült Államok tehát kétféle, egymással lényegében össze nem egyeztethetô politikát folytat Latin-Amerikában: bizonyos esetekben támogatást nyújt a társadalmi reformokhoz, viszont válogatás és megkülönböztetés nélkül segíti az antikommunista erőket, s így gyakran katonai diktatúrák és reakciós oligarchiák barátjává válik. Emellett megfigyelhető, hogy a kommunistaellenesség mindinkább háttérbe szorítja a reformok támogatását. Az amerikai politika irányítói kétségkívül jobban szeretik a reformista, demokratikus kormányokat, mint a gazdasági oligarchiákat és a katonai juntákat, de csak addig, amíg az előbbiek határozottan és agresszíven kommunistaellenesek. Ha csak a leghalványabb gyanú is szól amellett, hogy egy reformmozgalmat a kommunisták is támogatnak, ez a mozgalom nyomban kegyvesztetté válik Észak-Amerikában, s az amerikai politika irányítói a tábornokok és az oligarchák fojtogató ölelésébe menekülnek.

Azzal a reflexszel, amelyet Fidel Castro fejlesztett ki bennük, az amerikai politika irányítói szívesen azonosítják a forradalmat a kommunizmussal. A kettônek csakugyan van valami köze egymáshoz, de ebbôl ôk már azt a hamis következtetést vonják le, hogy a kettô egy és ugyanaz. A forradalmi mozgalmakkal szemben táplált gyanakvásuk tulajdonképpen rendkívül káros az Egyesült Államok szempontjából, hiszen Latin-Amerikában alighanem további társadalmi robbanások várhatók; s amennyiben az Egyesült Államok végképp ellenségévé válik a forradalmi mozgalmaknak, a kommunizmusnak módjában áll majd, hogy barátjuk legyen. Az Egyesült Államok politikájának forradalomellenes elfogultsága, amely a kubai típusú komnunizmnustól való félelemben gyökerezik, csakis a kommunizmus megerôsödéséhez vezethet.

A dominikai beavatkozás

A “Szövetség a haladásért” program azt a reményt keltette Latin-Amerikában, hogy az Egyesült Államok nem csupán eltűri, hanem tevékenyen támogatni is fogja a belső társadalmi forradalmakat. A dominikai beavatkozás azután – legalábbis átmenetileg – véget vetett ennek a reménységnek.

Amikor 1966. június elsején Joachin Balaguert – a legtöbb megfigyelő tanúsága szerint szabad választásokon, megfelelő körülmények között – a Dominikai Köztársaság elnökévé választották, ebben sokan az 1965 áprilisában lezajlott amerikai intervenció igazolását látták, annak bizonyítékát, hogy ez az intervenció szükséges, indokolt és bölcs cselekedet volt. Nekünk, akik annak idején bíráltuk az amerikai beavatkozást, el kell ismernünk, hogy gyorsabban sikerült bizonyos fokú rendet és biztonságot teremteni a Dominikai Köztársaságban, mint ahogy 1965 tavaszán és nyarán valószínűnek látszott, s hogy ez valóban az amerikai diplomáciának, az Amerikai Államok Szervezetének, az 1966 nyaráig Dominikában állomásozó Amerika-közi fegyveres erőknek, valamint az 1965 szeptemberétól 1966 júliusáig hivatalban levő ideiglenes kormánynak és a helyébe lépő választott kormánynak köszönhető.

De mindössze ennyi az, amit el lehet és kell ismerni. És ettől függetlenül fennáll, hogy az Egyesült Államok egyoldalú katonai beavátkozást hajtott végre, s ezzel megsértette az Amerika-közi jogot, a jószomszédság harminc éve érvényben levő politikáját és a Punta del Este-i Alapokmány szellemét; hogy az Amerikai Államok Szervezete súlyosan meggyöngült azáltal, hogy – beleegyezésével – az Egyesült Államok politikájának eszközéül használták fel; hogy a Dominikai Köztársaságban lényegében sértetlenül megmaradt a reakciós katonai oligarchia hatalma; hogy az intervenció megfosztotta az Egyesült Államokat a latin-amerikai reformerek és fiatalok bizalmától és megbecsülésétől, tehát éppen azokat idegenítette el tőle, akik nélkül a “Szövetség a haladásért” útján végrehajtandó békés forradalom nem járhat sikerrel; s hogy nem csupán Latin-Amerikában, hanem Ázsiában és Európában, sôt még idehaza, saját országunkban is súlyosan megrendült az Egyesült Államok kormányának szavahihetőségébe és szándékaiba vetett bizalom.

Egy katasztrófa, ha kiheverjük, attól még nem válik győzelemmé. A dominikai alkotmányos kormányzat helyreállítását az intervenció igazolásának tekinteni éppen olyan, mintha egy kiégett ház újjáépítését a tűzvész igazolásának tekintenénk. A dominikai beavatkozás külföldi hatását így jellemezte Alberto Lleras Camargo volt kolumbiai elnök, az Egyesült Államok régi barátja, aki abban az időben épp Európában utazgatott: “Az általános hangulat az volt, hogy a Fehér Ház új, nyíltan imperialista politikába kezdett Theodore Roosevelt stílusában, s hogyha a nyugati féltekén kétségtelen jogtiprással, tengerészgyalogosok bevetésével intervenciót hajtottak végre, akkor számítani kell rá, hogy Ázsiában, Afrikában vagy bárhol másutt újabb erőszakos lépésekre kerül sor, s az is előfordulhat, hogy a hidegháborút rövid időn belül melegháborúvá változtatják.”³

Az Egyesült Államok dominikai intervenciójában a legfontosabb körülmény az volt, hogy nem vettünk tudomást a forradalom okairól, és sehogyan sem akartuk elismerni jogosultságát egy olyan országban, ahol a demokratikus játékszabályok betartása csődöt mondott. Úgy ítéltük meg a helyzetet, hogy mivel a dominikai forradalomban meghatározatlan számú kommunista is részt vett, ezek, mint méreg a kutat, az egész reformmozgalmat megrontották; s ahelyett, hogy tekintélyes erőforrásaink latba vetésével versenyre keltünk volna a kommunistákkal a demokratikus erők befolyásolásáért – ezek az erők fokozottan igényelték is támogatásunkat –, katonai beavatkozást hajtottunk végre a korrupt és reakciós katonai oligarchia oldalán. Ily módon tehát alapot szolgáltattunk ahhoz az állításhoz, hogy az Egyesült Államok ellensége a társadalmi forradalomnak, s ezért ellene van annak is, hogy Latin-Amerikában diadalmaskodjék a társadalmi igazságosság.

Cáfolhatatlanul bebizonyosodott, hogy 1965. április 28-án az amerikai csapatok elsősorban nem azért szálltak partra Santo Domingóban, hogy megvédjék az ott tartózkodó amerikaiak életét – amint ezt hivatalosan állították –, hanem mindenekelőtt, ha ugyan nem kizárólag azért, hogy leverjék a forradalmat, amelyet a kommunista befolyásra vonatkozó hiányos bizonyítékok és eltúlzott becslések alapján nálunk úgy ítéltek meg, hogy vagy máris kommunista vezetés alatt áll, vagy mindenképpen az alá kerül. Nem kívánom itt sorra venni a beavatkozással kapcsolatos események bonyolult láncolatát, csak néhány szembeszökő tényt szeretnék kiragadni, amelyek megerősítik azt az állításomat, hogy az Egyesült Allamok elhamarkodottan és helytelenül járt el, mert ok nélkül megijedt a Dominikai Köztársaságban kitört belsô forradalomtól.

Amikor 1965. április 24-én, szombaton elkezdődött a dominikai forradalom, az Egyesült Államoknak háromféle választási lehetôsége volt: először is támogatást nyújthatott Donald Reid Cabral kormányának, vagyis annak a juntának, amely 1963 szeptemberében megdöntötte Juan Bosch demokratikusan megválasztott kornányát, hiszen ha ez akkor fölöttébb megdöbbentette is az Egyesült Államok vezetőit, csakhamar minden különösebb nehézség nélkül megegyezésre jutottak Cabrallal; másodszor, támogathatta a forradalmi erőket; harmadszor, azt is választhatta, hogy nem csinál semmit.

Kormányunk a legutóbbi megoldást választotta. Amikor április 25-én, vasárnap reggel Cabral az Egyesült Államok közbelépését kérte, nem kapott semmiféle biztatást. Ezek után lemondott, s az ország politikai erői sehogyan sem tudtak megegyezni abban, milyen kormány lépjen az addigi helyébe. Juan Bosch pártja, a Dominikai Forradalmi Párt (PRD) “az Egyesült Államok jelenlétét” kérte a kormányhatalom átadásának idejére, de az amerikai kormány erre nézve sem tett ígéretet. Így aztán zűrzavaros helyzet állt elő, s ez a kormány nélkül maradt országban polgárháborúhoz vezetett.

Lényegében az történt, hogy a dominikai hadsereg megtagadta támogatását Cabraltól, de arra sem volt hajlandó, hogy Juan Boscht vagy a PRD valamely más vezetőjét elfogadja Cabral utódjául. A PRD, amely mögött néhány katonatiszt is állt, bejelentette, hogy Bosch visszatértéig ideiglenes elnöki minőségben Rafael Molina Urena fog kormányozni, aki Bosch uralma idején a szenátus elnöke volt. A katonai vezetôk ekkor ultimátumot intéztek a lázadókhoz, de azok még csak válaszra sem méltatták őket. Április 25-én délután fél öt tájban a légierő és a haditengerészet lôni kezdte a Nemzeti Palotát. Valamivel később a PRD vezetői arra kérték az Egyesült Államok nagykövetségét, vesse latba befolyását, és bírja rá a légierőt a támadás megszüntetésére. A nagykövetség közölte velük, hogy nem kíván beavatkozni a lázadók oldalán, de másnap, április 26-án, hétfőn mégiscsak rábeszélte a katonai vezetôket, hogy meghatározott időre függesszék fel a légitámadásokat.

Ez volt a válság első kritikus pillanata. Ha az Egyesült Államok úgy gondolta, hogy a Cabral-kormánynál jobb kormánya úgysem volt vagy úgysem igen lehet a Dominikai Köztársaságnak, akkor miért nem támogatta erôteljesebben Cabralt? Ha pedig úgy látta, hogy a Cabral-kormányt már semmiképpen sem lehet megmenteni, miért nem nyújtott határozott bátorítást az államcsíny mérsékelt erőinek? Ha már nem teljesítette a PRD-nek az Egyesült Államok jelenlétére vonatkozó kérését, miért nem adta tudtul legalább, hogy az Egyesült Államok nem ellenzi a kilátásban levő rendszerváltozást, vagy miért nem sürgette Juan Bosch visszatérését a Dominkai Köztársaságba? A rendelkezésre álló adatok szerint, az amerikai kormány a válság első napjaiban még csak kísérletet sem tett arra, hogy érintkezésbe lépjen Boschsal.

Az Egyesült Államok tehát kezdetben éppúgy nem támogatta Cabralt, mint ahogy nem volt hajlandó támogatni – ha ugyan kimondottan nem ellenezte – Bosch visszatérését. Az április 24-ét követő napok eseményeinek tanúsága szerint Cabral népszerűsége olyan csekély volt, hogy méltán elmondható: az Egyesült Államok, hacsak a fegyveres beavatkozás eszközéhez nem folyamodik, semmit sem tehetett volna a rezsim megmentéséért. Az érdekesebb kérdés azonban az, miért idegenkedett annyira az Egyesült Államok attól, hogy Bosch ismét uralomra kerüljön. Ám ez már beletartozik abba a nagyobb kérdéskomplexumba, hogy miért változott meg annyira az Egyesült Államok magatartása azóta, hogy 1963-ban ismételten oly lelkes elismerésben és támogatásban részesítette az akkor még uralmon levő Boschot, amilyenben kevés latinamerikai elnöknek volt valaha is része hazánkban.

A dominikai válság második kritikus pillanatára kedden, április 27-én került sor, amikor a lázadók vezetői, köztük Molina Urena és Francisco Camano Denó, a lázadó erők katonai vezetője felkérték az amerikai nagykövetséget, hogy vállaljon közvetítő szerepet a két fél között, tárgyalások megkezdése céljából. A lázadó, vagyis alkotmányos erők katonai helyzete ekkor nagyon rossznak látszott. És W. Tapley Bennett, az Egyesült Államok nagykövete, akit négyszer is utasítottak, hogy igyekezzen elérni a tűzszünetet és egy katonai junta megalakulását, úgy vélte, nincs joga a közvetítésre, mert ez “beavatkozást jelentene”. A közvetítés ekkor még csendben, békésen megvalósítható lett volna. Huszonnégy óra múlva a nagykövet már a tengerészgyalogság bevetését kérte, s ettől kezdve az Egyesült Államok több mint egy éven át oly kiadósan beavatkozott a Dominikai Köztársaság belügyeibe, mint a Monroe-elv legszebb napjaiban.

Április 27-én délután Wessin y Wessin tábornok páncélosai készen álltak, hogy a Duarte-hídon át benyomuljanak Santo Domingo belvárosába. A lázadók helyzete reménytelennek látszott. Miután az amerikai nagykövetségen elutasításban részesültek, egyes vezetôik – köztük Molina Urena – a latin-amerikai országok Santo Domingó-i követségein kerestek menedéket. Az Egyesült Államok kormánya ezt úgy értelmezte, hogy a nem kommunista lázadók felismerték mozgalmukban az egyre növekvô kommunista befolyást, s ezért hátat fordítottak a forradalomnak. Molina Urena viszont egyszerűen kijelentette, azért kért menedékjogot, mert elveszettnek látta a forradalom ügyét.

Április 27-én az amerikaiak nagy lehetőséget szalasztottak el. Bennett nagykövet olyan helyzetben volt, hogy ha vállalja a közvetítést, minden bizonnyal el tudta volna érni a demokratikus kibontakozást, ő azonban – azzal a képmutató indokolással, hogy jószolgálatainak felajánlása az adott helyzetben egyértelmű lenne a beavatkozással – úgy döntött, hogy nem ragadja meg a kínálkozó alkalmat. A Washington Postban Murrey Marder – legjobb tudomásom szerint azoknak az újságíróknak egyike, akiket nem vádoltak elfogultsággal – a következôket írta erről:

“Bízvást elmondhatjuk, hogy a múlt kedden, április 27-én az Egyesült Államok sorsdöntô alkalmat szalasztott el. Ekkor még megkísérelhette volna, hogy gátat vessen az amerikai beavatkozáshoz vezetô folyamatnak, ezzel szemben tűrte, hogy egy viszonylag vezetés nélküli lázadás olyanok kezébe kerüljön, akiket kommunistáknak tart.”⁴

E mulasztás legfőbb oka az amerikai államférfiaknak az a legjobb esetben is csak hiányos bizonyítékokra alapozott meggyôzôdése volt, hogy a lázadó mozgalom kommunista vezetés alatt áll. Ezenkívül az Egyesült Államok nagykövetségét még az elôbbivel összefüggô és talán egyenrangú ok is késztette az április 27-ei közvetítési lehetôség elutasítására, hogy itt, a követségen a lázadók vereségét kívánták, s az adott kritikus pillanatban úgy látták, hogy ez be is következik. Ezért szalasztották el az Egyesült Államok helyi képviselôi a kitűnő alkalmat, mely arra kínálkozott, hogy a lázadók mérsékelt elemeinek bátorításával és a demokratikus kibontakozás elősegítésével csökkentsék vagy akár ki is küszöböljék a mozgalomban érvényesülô kommunista befolyást.

Ám a várakozással ellentétben a lázadók még szerdán, április 28-án reggel is harcoltak. A másik fél erôi ugyanis oly szervezetlennek és gyávának bizonyultak, hogy az felülmúlt minden elképzelést: erre sem az Egyesült Államok nagykövetsége, sem maguk a lázadók nem számítottak. Bennett nagykövet sürgősen javasolta, hogy a de los Santos Cespedes repülőtábornok parancsnoksága alatt álló ellenforradalmi erőknek bocsássanak rendelkezésére ötven hordozható rádió adó-vevő készüléket az amerikai hadügyminisztérium Puerto Ricó-i raktárából. A nagykövet még ugyanaznap megismételte ezt a javaslatát, s ezúttal azzal indokolta, hogy a harc a castróizmus és ellenfelei között folyik. Maguk az ellenforradalmárok kérték, hogy az Egyesült Államok avatkozzon be fegyveresen az ő oldalukon, de az amerikai kormány ekkor még elutasította kérésüket.

A nap folyamán a helyzet gyors ütemben rosszabbodott általában a közrend, különösen pedig az ellenforradalmárok szempontjából. Április 28-án, a délután közepe táján Pedro Bartolome Benoit ezredes, egy sebtében megalakított junta elnöke ismételten – s ezúttal írásban – kérte az amerikai csapatok közbelépését, arra hivatkozva, hogy a kommunista hatalomátvételt csak az intervenció akadályozhatja meg. (Arról, hogy a junta képtelen megvédeni az ott tartózkodó amerikaiak életét, ekkor még említés sem törtrént.) Washington megtagadta a kérés teljesítését, majd pedig tudtára adta Benoitnak, hogy az Egyesült Államok csakis akkor avatkozna be, ha ő, Benoit kijelentené, hogy nem tudja megvédeni a Dominikai Köztársaságban tartózkodó amerikai állampolgárokat. Lényegében tehát tudomására hozták a junta elnökének, hogy az Egyesült Államok beavatkozik, ha ő azt mondja, hogy amerikaiak élete forog veszélyben. És pontosan így is történt.

Ekkor, április 28-án hozták meg az Egyesült Államokban azt a döntést, amellyel kormányunk megszegte az Amerikai Államok Szervezetének Alapokmányában foglalt előírásokat. S e döntés azután megszabta az események további menetét: John Bartlow Martin és McGeorge Bundy küldetésének kudarcát, az amerikai csapatok átformálását Amerika-közi fegyveres erőkké, a Camano Denó vezetésével harcoló lázadók és Antonio Imbert Barreras tábornok juntája között kikényszerített döntetlent, az Amerikai Államok Szervezetének közvetítését és az ideiglenes kormány megalakítását célzó gyötrelmes, de végül is eredményre vezető tárgyalásokat. Az április 28-i végzetes döntés mindenesetre megszabta az események fő irányát. Amikor ezen a napon a tengerészgyalogság partra szállt, s még inkább, amikor a rákövetkező napokban jelentős erősítéseket kapott, a kocka el volt vetve, s az Egyesült Ál1amok alaposan belekeveredett a dominikai nép belső küzdelmébe. Ez pedig olyan bonyodalmakat okozott a többi amerikai országhoz fűződő kapcsolataiban, amelyeket kevesen láthattak elôre, s bizonyára senki sem kívánt.

Az Egyesült Államok azért avatkozott be a Dominikai Köztársaság belügyeibe, hogy megakadályozza egy olyan forradalom gyôzelmét, amelyet szerinte a kommunisták irányítottak. Bennett nagykövet Washingtonba küldött távirataiból kétségkívül kiviláglik, hogy nem az amerikaiak miatt érzett aggodalom, hanem a kommunizmustól való félelem volt az a fő vagy éppenséggel egyedüli ok, amely Bennettet arra késztette, hogy katonai beavatkozásra tegyen javaslatot. A valóság az, hogy egyetlen amerikai életét sem oltották ki Santo Domingóban mindaddig, amíg április 28-a után el nem kezdődött a tűzharc a tengerészgyalogosok és a lázadók között. Az amerikaiak életét veszélyeztető nagyarányú lövöldözésekről szóló jelentések erôsen túlzottnak bizonyultak.

A kommunista befolyás mértéke tehát döntő kérdés volna, de erre a kérdésre nem lehet megbízható választ adni. A bizonyítékok végeredményben arra vallanak, hogy a forradalom kitervelésében a kommunisták nem vettek részt – egynémely jel szerint egyenesen meglepte ôket a forradalom kitörése –, de aztán nagyon gyorsan megpróbáltak hasznot húzni belőle, s mindent megtettek, hogy irányításuk alá vonják. Hogy ez bármikor is sikerült volna, arra nincs bizonyíték. Alkalmasint volt bizonyos befolyásuk a forradalmi mozgalomban, ennek a befolyásnak a mértékét azonban legfeljebb találgatni lehet.

Az Egyesült Államok kormánya ezzel szemben szinte kezdettôl fogva abból indult ki, hogy a forradalmat a kommunisták irányítják, vagy elôbb-utóbb biztosan ôk fogják irányítani, s a kommunista hatalomátvételt csak erőszakkal lehet megakadályozni. Egyes államférfiaink, úgy látszik, pánikba estek a gondolattól, hogy a Dominikai Köztársaságból “második Kuba” lesz, s rémületükben elfeledkeztek arról, hogy a kommunisták gyakorlatilag minden reformmozgalmat több-kevesebb támogatásban részesítenek; hogy nagy különbség van a között, irányítanak-e vagy csak támogatnak a kommunisták egy politikai mozgalmat; s hogy egy reformmozgalom befolyásolását nem kell feltétlenül átengedni a kommunistáknak, hanem versengeni is lehet velük ezért a befolyásért. Nyomatékosan hangsúlyozom: mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a dominikai válságban semmiféle szerepük nem volt a kommunistáknak, hanem egyszerűen azt, hogy kormányunk a forradalom kommunista irányításának feltételezéséből indult ki, ennek alapján cselekedett, holott ezt a feltételezést sem akkor, sem azóta nem tudta bebizonyítani.

Az intervenciót tehát tulajdonképpen nem is a dominikai forradalom kommunista irányítása, hanem csupán a kommunistáknak a forradalomban való részvétele miatt hajtották végre. Pánikból és gyávaságból fakadó hiba volt ez, s amellett még Latin-Amerika mai politikai életének teljes félreértését is tükrözi. Hiszen a kommunisták valamennyi latin-amerikai országban működnek, igyekeznek bekapcsolódni csaknem minden itteni forradalomba, s megpróbálják kezükbe ragadni ezek irányítását. Ha minden olyan csoport vagy mozgalom, amellyel a kommunisták szövetségre lépnek, pusztán ezért megbélyegzetté válik az Egyesült Államok szemében, akkor voltaképpen már fel is adtuk a reményt, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is befolyásolni tudjuk a Latin-Amerikán végigszáguldó forradalmi mozgalmakat és társadalmi átalakulásra irányuló követeléseket. S ami még ennél is rosszabb, ha így gondolkodunk, teljesen kiszolgáltatjuk magunkat a latin-amerikai oligarcháknak, akik egyik hiábavaló kísérletet a másik után teszik a status quo fenntartására – ezeknek a reakciósoknak, akik részben érzelmi elfogultságból, részben pedig azzal a feltett szándékkal, hogy az Egyesült Államokat megijesszék, és önző, lejáratott céljaik támogatására késztessék, általában igen könnyedén és nagyvonalúan használják a “kommunista” kitételt. (…)

Latin-Amerikában a jövő mozgalma a társadalmi forradalom. A kérdés csak az, hogy ez a forradalom kommunista vagy demokratikus jellegű lesz-e; s a latin-amerikaiak választása részben attól függ, miként használja fel nagy befolyását az Egyesült Államok. Világosan kell látnunk, hogy a választás nem a társadalmi forradalom és a konzervatív oligarchia között kínálkozik, s ha a reformokat támogatjuk, ezzel nem a kommunista népi baloldalt erősítjük, ha viszont a néptől idegen oligarchia mögé állunk, ezzel a művelt és hazafias latin-amerikaiak most felnövő, fiatal nemzedékét ugyanolyan elkeseredett és ellenséges kommunista álláspont elfoglalására késztetjük, mint amilyet Fidel Castro vall Kubában.

Nem járhatunk egyszerre két úton. Választanunk kell a “Szövetség a haladásért” céljai és a latin-amerikai status quo fenntartásának eleve kudarcra ítélt kísérlete között. Ezzel a választással fogunk feleletet adni a sajnálatos dominikai események által felvetett és mindeddig megválaszolatlan fő kérdésre, s egyúttal tulajdonképpen a Latin-Amerikához fűzôdő jövőbeni kapcsolataink ugyancsak megválaszolatlan fő kérdésére is. (…)

Két forradalom

Latin-Amerikában ma a legfőbb hajtóerô az emberek mind nagyobb részének vágya a személyes és a nemzeti méltóságra. A felnövő nemzedék szemében ezt a törekvést két fő veszély fenyegeti: a belsô reakció és az idegen uralom. S dominikai intervenciójával, a konzervatív oligarchák és a katonai diktátorok uralmának készséges elfogadásával, s az ilyen rendszereknek nyújtott katonai segéllyel az Egyesült Államok sajnálatos módon elérte, hogy mindkét veszéllyel kapcsolatba hozzák. Mindezzel megsértettük a fiatal, idealista latin-amerikaiak méltóságát és önérzetét. Sokan közülük most már azt is el tudják képzelni, hogy az Egyesült Államok egyszer majd az ő hazájukban is beavatkozást hajt végre a társadalmi forradalom eltiprása végett, s egy szép napon saját szülôvárosukban amerikai tengerészgyalogosokkal találják szembe magukat a barikádokon.

A reakció és a külföldi uralom elleni harcnak Latin-Amerikában eddig két modellje – két prototípusa – van: a kubai és a mexikói. Hogy a kettô közül melyiket találja majd vonzóbbnak a reformokra törekvő, tevékeny és határozott latin-amerikaiak új nemzedéke, az sokban függ az Egyesült Államoknak a jövendő forradalmi mozgalmakkal szemben tanúsított magatartásától is. Ezért úgy gondolom, érdemes lesz újból szemügyre vennünk a kubai és a mexikói forradalom jellegzetes vonásait: van mit tanulnunk belőle.

Kubában is, Mexikóban is mélyreható társadalmi forradalom zajlott le ebben az évszázadban. Mindkét forradalom heves és erőszakos lefolyású volt, mindkettő szenvedéssel és igazságtalansággal sújtott rengeteg ártatlan embert, s kezdetben mindkettô sikertelen katonai beavatkozásra késztette az Egyesült Államokat. A kubai forradalom – Crane Brinton meghatározásával élve – még a szélsôségesek uralmának korszakában van, bár ez a szélsőségesség mérséklődhet. Mexikó viszont már régen túl van a maga thermidorján, jelenleg demokratikus egypártrendszerben él, s kölcsönös megbecsülésen alapuló baráti kapcsolatokat tart fenn az Egyesült Államokkal, annak ellenére – azaz szerintem inkább annak következtében –, hogy mentesebb az Egyesült Államok befolyásától, mint a legtöbb latin-amerikai ország.

Bármekkora szerepe van is a marxizmusnak a kubai forradalomban, ez a forradalom vitathatatlanul kubai. Hruscsov miniszterelnök Bécsben állítólag azt mondta Kennedy elnöknek, hogy Fidel Castrót nem tekinti “igazi” kommunistának. Azt viszont még senki sem merte komolyan állítani, hogy Castro ne volna “igazi” kubai nacionalista, mégpedig erőszakos, antidemokratikus és Amerika-ellenes kubai nacionalista.

Castro amerikai és európai látogatók tanúsága szerint is rendkívül népszerű a kubai nép körében. C. K. McClatchy, a “Sacramento Bee” munkatársa, aki 1965 nyarán járt Kubában, arról számolt be, hogy Fidel, ahogy országszerte nevezik, valóságos nemzeti hôs. Csodálják, mert gyorsabban vágja a cukornádat, mint akármelyik kubai, mert úgy játszik baseballt, mint Mickey Mantle, mert hosszabban és ékesszólóbban tud beszélni, mint bármely más élő ember. Csodálják, mondja McClatchy, mert “megtestesíti a forradalmat”.⁵

Miként lehetséges, hogy egy kormány, amely nem engedi érvényesülni az egyéni szabadságjogokat, nyomban hatalomra jutása után – egy sportstadionban megrendezett komolytalan perek alapján – kivégezteti ellenfeleit, s a Disznó-öbölben partra szállt bátor emberekért váltságdíjat követel az Egyesült Államoktól, mást is ébreszthet népében, mint félelmet és megvetést? A válasz, azt hiszem, az olyanfajta tényekben rejlik, amilyenekről McClatchy tudósításában is olvashatunk.

A forradalom előtt a Havannát körülvevő 22 mérföld hosszú parti sávnak csupán egyetlen kis darabja szolgált nyilvános strand céljára. Ma az egész tengerpart nyitva áll mindenki előtt, s a kubaiak, akik régebben be sem tehették oda a lábukat, most ezrével látogatják a strandokat.

A közoktatásra rá sem lehet ismerni. Az analfabéták száma erősen csökkent, s ma kétszer annyi iskola működik, mint a forradalom előtt. A havannai egyetem egyik hallgatója ezt mondta McClatchynek: “Azelőtt csak a gazdagok gyerekei jöhettek ide. Most mindenkit felvesznek, aki megfelelő előképzettséggel rendelkezik.”

A régebben nincstelen parasztok ma szövetkezetekben dolgoznak, vagy kis parcellákat kaptak a kisajátított földekből. Az állami vállalatok és intézmények dolgozói lakást, orvosi ellátást és fizetést kapnak.

A forradalom előtt 20 százalék körül volt a munkanélküliek aránya; ennél alig akadt magasabb az egész világon. Ma viszont az iskolaköteles korhatáron felül szinte mindenkinek van munkája.

A legfontosabb azonban az emberi méltóság és a nemzeti büszkeség érzése, amelynek forrását a kubaiak a forradalomban látják. A szigetország hat évtizeden át gazdasági értelemben gyarmata volt az Egyesült Államoknak, s ma a gazdasági kudarcok és az egyes közszükségleti cikkekben mutatkozó súlyos hiány ellenére a kubaiak hallatlanul büszkék, hogy Castro ilyen sikeresen dacol az észak-amerikai óriással. Az Egyesült Államok meg nem szűnô ellenséges magatartása pedig kétségkívül fokozza Castro bátor függetlenségének hatását.

Kubában talán soha nem is volt meg a békés, demokratikus forradalom lehetôsége. Castro, amikor Herbert Matthewsnak adott nyilatkozatában, 1963. október 29-én kifejtette, hogyan és miért lett marxista–leninista, elmondta, hogy mint földbirtokos család sarja, akit jezsuiták neveltek, még a születésénél és neveltetesénél fogva beléplántált eszmékkel került az egyetemre. Egyetemi hallgató korában aztán olvasni kezdte a marxista irodalmat, 1953-ban pedig, amikor bíróság elé állították, mert diáktársaival megrohamozta a santiagói Moncada laktanyát, már kifejtette elgondolását egy “igen radikális forradalomról”. Ekkor azonban még úgy képzelte, “hogy ez az 1940-es alkotmány alapján, demokratikus rendszer keretében is megvalósítható”. “Megtérésem – mondta Matthewsnak – fokozatosan, de mégis gyorsan végbemenő folyamat volt, mert az események nyomása kényszerített rá, hogy elfogadjam a marxizmust válaszul arra, amit kerestem.” Az a mód, ahogyan az amerikaiak az 1959-es májusi agrárreformot fogadták – jegyezte meg később –, “megértette velem, hogy az Egyesült Államokkal nem lehet megegyezésre jutni”. “Így aztán – vonta le a konklúziót – az események sodrában fokozatosan eljutottam a marxista–leninista állásponthoz. A folyamat annyira fokozatosan és természetesen ment végbe, hogy nem is tudnám önnek pontosan megmondani, mikor lettem marxista–leninista.”⁶

Bizonyos jelek arra vallanak, hogy a kubai forradalom is eljuthat a szélsőségességből a maga thermidori szakaszába. Amint már a harmadik fejezetben rámutattam, olyan folyamat ez, amelyen más nagy forradalmak is keresztülmentek. A francia forradalmat végül is a harmadik köztársaság konszolidálta, az orosz forradalmat pedig Sztálin, vagy talán még inkább Hruscsov. S mindezekben az esetekben az átmenetet nem a forradalmi ideológia feladása jellemezte, hanem az, hogy ez az ideológia gyakorlati politikából fokozatosan hazafias liturgiává alakult át.

Jellegzetesebb példa azonban Latin-Amerika számára a mexikói forradalom, amely 1910-ben tört ki, és csak tízévi szélsőséges erőszakoskodás, fosztogatások, gyújtogatások és vallásellenes atrocitások után kezdett konszolidálódni. Ez a forradalom igazi osztályháború volt; a földesurakat halomra gyilkolták, a külföldi vagyont pedig kisajátították. A forradalom első éveiben az Egyesült Államok kétszer is megtámadta Mexikót: egyszer Veracruznál, a tenger felől, hogy bosszút álljon egy sérelemért, amely a csillagos lobogót érte, egyszer pedig a szárazföldön, amikor sikertelen kísérletet tett Pancho Villa, a banditavezér kézre kerítésére.

Aztán az Egyesült Államok belépett az első világháborúba, s egy ideig nem tudott Mexikóval foglalkozni, a háború után azonban újult erôvel bontakozott ki a Mexikó megszállására és a forradalom elfojtására ösztönzô agitáció. Coolidge elnöknek, aki meg volt áldva az alázatosság erényével, szerencsére sikerült elkerülnie a beavatkozást. Mexikóba küldött megbízottja, Dwight Morrow eredményes tárgyalásokat folytatott a mexikóiakkal a kisajátított amerikai ásvány- és kőolajbányászati jogok kérdéséről. Morrow azután jóindulatú felbuzdulásában rávette Charles A. Lindbergh-et, hogy repüljön el Mexico Citybe.

Mexikó ma már politikailag szilárdan áll a lábán, s gazdaságilag is figyelemre méltó ütemben fejlődik. Nem értett egyet az Egyesült Államok dominikai intervenciójával, s még ezt megelőzôen azzal a határozattal sem, amely Kubát kizárta az Amerikai Államok Szervezetéből. Ma is fenntartja diplomáciai kapcsolatait Kubával, s Mexico City és Havanna között rendszeres légi járat közlekedik. Emellett Mexikó jobb viszonyban van az Egyesült Államokkal, mint a legtöbb latin-amerikai ország – azt hiszem, nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert független. Biztos vagyok benne, hogy éppen ez a függetlenség tette lehetővé és oly természetessé azt a lelkes, baráti fogadtatást, amelyben a mexikói nép részesítette Johnson elnököt. És Diaz Ordaz elnök is azért vehetett részt népével együtt olyan természetesen ebben a szívbôl jövő üdvözlésben, mert nem kellett attól tartania, hogy bárki is az amerikaiak bábjának tekinti. A két ország kapcsolatait a kölcsönös megbecsülés és önbecsülés jellemzi, s mindez akkor kezdődött, amikor negyven évvel ezelôtt az Egyesült Államok kiegyezett a mexikói forradalommal.

Túlzott merészség volna részemről, ha azt jósolnám, hogy ugyanilyen szerencsésen fog alakulni az Egyesült Államok és a kubai forradalom viszonya is. De azért mégsem zárnám ki teljesen ezt a lehetôséget. Mindenesetre szeretném leszögezni, hogy az Egyesült Államok egyszer már kiegyezett egy nagy társadalmi forradalommal Latin-Amerikában, ez a kiegyezés mindkét fél számára rendkívül hasznosnak bizonyult, s ebbôl a tapasztalatból nyilvánvaló és fontos következtetések adódnak egy olyan kontinenshez való viszonyunkat illetôen, ahol további forradalmak – erôszakos vagy békés forradalmak – elkerülhetetlenek.

[A fentiekben közölt szöveg részlet a bevezetőben említett kötet Fulbright, J. William (1966). The Arrogance of Power, New York: Random House harmadik, Amerika és a forradalom, illetve negyedik, Forradalom Amerikában c. fejezetéből.]

Jegyzetek

¹ Crane Brinton: The Anatomy of Revolution. Vintage, New York, 1965. 146.

² Uo. 234.

³ Alberto Lleras Camargo: The Price for the Intervention. Vision, 1966. június 24.

⁴ Murrey Marder: Crisis Under the Palms. The Washington Post, 1965. június 27.

⁵ C. K. McClatchy: Cuban Dignity Has Soared. The Washington Post, 1965. szeptember 26.

⁶ Hispanic-American Report. Stanford University Press, 11.

“A háborút, amely az ország legnagyobb vállalkozása, az élet vagy halál alapja, a megmaradás vagy pusztulás útja, mindenképpen alaposan tanulmányozni kell.” (Szun-ce: A hadviselés törvényei)

*** 

A neoliberalizmus, mint világrendszer, a területszerző háború új fajtája. A harmadik világháború – más szóval a hidegháború – vége korántsem jelenti azt, hogy a világ túllépett volna a bipolaritáson, s a győztes hegemóniájával új stabilitásra tett volna szert. Mert bár legyőzött van (a szocialista tábor), nehéz megnevezni a győztest. Az Egyesült Államok? Az Európai Unió? Japán? Hármójuk együtt? A “gonosz birodalmának” bukása új piacokat nyit meg, amelyek megszerzéséért új háború kezdődik, a negyedik világháború.

Mint minden konfliktus, ez is arra kényszeríti a nemzetállamokat, hogy önazonosságukat újradefiniálják. A világrend visszatért a régi korokhoz, Amerika, Afrika és Óceánia meghódításának idejéhez. Különös ez a modernség, amely hátrálva halad előre: a XX. század alkonya inkább hasonlít a régi barbár századokhoz, mint a tudományos–fantasztikus regényekben oly sokszor leírt racionális jövőhöz.

Óriási területek és vagyonok, s főleg a rendelkezésre álló munkaerő hatalmas tömegei várnak új gazdára. A világ urának szerepköre egyedüli, a jelöltek azonban sokan vannak. Ez az oka az új háborúnak azok között, akik szeretnének részévé lenni a “jó birodalmának”.

Míg a harmadik világháború a kapitalizmus és a szocializmus konfrontálódását jelentette – különböző területeken s változó hevességgel –, a negyedik világháború a nagy pénzügyi központok között zajlik – világméretű színpadokon s tartósan magas intenzitással.

A téves elnevezéssel illetett “hidegháború” olykor igen magas hőfokot ért el, a nemzetközi kémkedés katakombáitól Ronald Reagan hírhedt “csillagok háborújának” kozmikus szférájáig; a Disznó-öböl fövenyétől Kubában, a vietnami Mekong deltájáig; az atomfegyverekért vívott fékevesztett versenyfutástól a latin-amerikai katonai puccsokig; a NATO haderőinek bűnös manővereitől a CIA-ügynökök aknamunkájáig Bolíviában, ahol Che Guevarát meggyilkolták. Mindezek az események végül a szocialista tábor mint világrendszer összeomlásához s mint társadalmi alternatíva megszűnéséhez vezettek.

A harmadik világháború bebizonyította a totális háború “jótéteményeit” a győztes, a kapitalizmus számára. A háború utáni helyzet új, globális leosztást sejtet, amelynek legfontosabb konfliktustényezői: a “senki földje” területek jelentős kiterjedése (a Kelet összeomlása nyomán), néhány nagyhatalom (az Egyesült Államok, az Európai Unió és Japán) fejlődése, a világgazdasági válság és az új informatikai forradalom.

A számítógépeknek köszönhetően a pénzpiacok – kezdve a pénzváltó helyiségektől – kényük-kedvük szerint erőltethetik a világra törvényeiket és elveiket. A “globalizáció” nem több mint sajátos logikájuk totalitárius kiterjesztése az élet minden területére. Az Egyesült Államok maga is, amely azelőtt a gazdaság ura volt, a pénzügyi hatalom dinamikájának, a kereskedelmi szabadversenynek az irányítása, távirányítása alá került. E logika hasznot húzott a telekommunikáció fejlődésével előidézett prosperitásból, s megkaparintotta az ellenőrzést a társadalmi cselekvés valamennyi oldala felett. Íme, a valóban totálisan totális világháború! Első áldozatainak egyike a nemzeti piac. Egy páncélterem belsejében leadott lövéshez hasonlóan, a neoliberalizmus által elindított háború visszaüt, és a lövést leadót sebesíti meg. A globális pénzgazdaság ágyútüze megsemmisítette a nemzeti kapitalista államhatalom alapjainak egyikét, a nemzeti piacot. Az új, nemzetközivé vált kapitalizmus sérülékennyé teszi a nemzeti kapitalizmusokat és a közhatalmi ágakat éhhalálra kárhoztatja. A csapás oly brutálisra sikeredett, hogy a nemzetállamoknak nincs többé erejük arra, hogy állampolgáraik érdekeit megóvják.

A hidegháborúból örökölt, szépnek mondott kirakatot – az új világrendet – szilánkokra törte szét a neoliberális robbanás. Alig néhány perc elegendő ahhoz, hogy vállalatok és államok omoljanak össze; nem a proletárforradalom szelétől, hanem a heves pénzügyi viharok következtében.

A fiú (a neoliberalizmus) felfalja az apát (a nemzeti tőkét), szétzúzva egyszersmind a kapitalista ideológia hazugságait: az új világrendben nincs sem demokrácia, sem szabadság, sem egyenlőség, sem testvériség. A földgolyó-méretű színpad új csatatérré változik, ahol a káosz uralkodik.

A hidegháború vége felé a kapitalizmus feltalálta a katonai iszonyatot: a neutronbombát, vagyis az olyan fegyvert, amely az életet kioltja, az épületeket azonban megkíméli. A negyedik világháború során most új csoda fedeztetett fel: a pénzügyi bomba. A Hirosimára és Nagaszakira ledobott bombákkal szemben emez nem csupán megsemmisíti a poliszt (ez esetben a nemzetet), s nemcsak halált, terrort és nyomorúságot hoz lakosaira, hanem célpontját a gazdasági globalizáció kirakós játékának egyszerű mozaikkockájává változtatja. A robbanás nem füstölgő romokat és mozdulatlan tetemeket hagy maga után: eredménye egy-egy új részleg létrejötte a világméretű hipermarket kereskedelmi megapoliszában, valamint a munkaerő újraprofilírozása az immár planetáris nagyságrendűvé vált foglalkoztatási piac számára.

Az Európai Unió saját bőrén tapasztalja meg a negyedik világháború következményeit. A globalizációnak sikerült eltörölnie az államok – egymás évszázados ellenségei – közötti határokat, s politikai unióra kényszerítenie őket. A nemzetállamoktól az európai föderációig vezető út azonban pusztulással és romokkal – elsőként az európai civilizáció romjaival – lesz kikövezve.

A megapoliszok földgolyószerte szaporodnak. Legkedveltebb terepeik a kereskedelmi integrációs övezetek. Észak-Amerikában az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA), amelynek Kanada, az Egyesült Államok és Mexikó a tagja, egy régi hódító tervet teljesít be: “Amerika az amerikaiaké”. De vajon a megapoliszok tényleg a nemzetek helyébe lépnek? Nem, illetve nem kizárólagosan. Inkább új szerepekkel, új határokkal és új távlatokkal látják el őket. Egész országok válnak a neoliberális megavállalatok részlegeivé, amelyek ily módon egyrészt régiók és nemzetek romba döntését és elnéptelenedését, másrészt újjáépítésüket és újjászervezésüket váltják ki.

Az atomfegyvereknek a harmadik világháború idején elrettentő, megfélemlítő és kényszerítő jellegük volt. A pénzügyi hiperbombák viszont most, a negyedik világháborúban egészen másfajta természetűek. Területek (nemzetállamok) megtámadására szolgálnak, lerombolják szuverenitásuk anyagi alapjait, és elnéptelenedésüket, illetve az újfajta gazdaság számára alkalmatlanok (például az őslakosság) kirekesztődését vonják maguk után. Egyidejűleg azonban a pénzügyi központok a nemzetállamok rekonstrukcióját is elvégzik, új elv szerint szervezve újjá őket, amely szerint a gazdaságnak elsőbbsége van a társadalom szempontjaival szemben.

Az őslakosok által lakott térségek e stratégia számtalan példáját szolgáltatják: Ian Chambers, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) Közép-amerikai Irodájának igazgatója például kijelentette, hogy a világ bennszülött lakossága (300 millió fő) olyan övezetekben él, amelyek a világ természeti erőforrásainak 60%-át rejtik magukban. “Nem meglepő tehát, hogy konfliktusok sokasága robban ki e területek megkaparintása érdekében. (…) A természeti erőforrások (a kőolaj és a bányakincsek) kiaknázása, valamint a turisztika azok az ágazatok, amelyek az amerikai őslakosok területeit a leginkább veszélyeztetik. Azután jön a környezetszennyezés, a prostitúció és a kábítószer-kereskedelem.”

Ebben az új háborúban a politika – a nemzetállam motorja – megszűnik létezni. Illetve csupán a gazdaság igazgatására szolgál, olyannyira, hogy maguk a politikusok immár csupán egyfajta vállalatigazgatók. A világ új urainak nincs szükségük a közvetlen kormányzásra. A nemzeti kormányok az ő számlájukra foglalkoznak az ügyek adminisztrálásával. Az újfajta rend egyet jelent a világ egyetlen piacban való egyesítésével. Az államok inkább csak vállalkozások, élükön a kormányokat helyettesítő ügyintézőkkel, az új regionális társulások pedig sokkal inkább kereskedelmi egyesülésekhez hasonlítanak, semmint valódi politikai szövetséghez. Az unió, amelyet a neoliberalizmus előidéz, gazdasági jellegű; a gigantikus méretű, planetáris hipermarketban csupán az áru cirkulál szabadon, nem az emberek.

A globalizáció egyszersmind sajátos gondolkodásmód elterjedését is maga után vonja. Az American way of life, amely az amerikai csapatok nyomában járt előbb a második világháború folyamán Európában, majd később Vietnamban, legutóbb pedig a Perzsa-öbölben, most a számítógépeknek köszönhetően az egész földgolyóra kiterjed. Ez a nemzetállamok anyagi alapjainak lerombolásával s egyúttal történelmi és kulturális pusztulásukkal egyenértékű. Mindazok a kultúrák, amelyeket a nemzetek létrehoztak – Amerika őslakóinak nemes múltja, a ragyogó európai civilizáció, az ázsiai nemzetek bölcs történelmi öröksége, Afrika és Óceánia ősi gazdagsága – az amerikai életmód előidézte bomlás áldozatává válnak. A neoliberalizmus tehát kikényszeríti a nemzetek, nemzetcsoportok pusztulását, hogy azután egyetlen öntőformában olvassza össze őket. Valóban földgolyó-méretű – a lehető legrosszabb és a legkegyetlenebb – háborúról van tehát szó, amelyet a neoliberalizmus intézett az emberiség ellen.

Egyfajta kirakójátékkal állunk szemben. Ahhoz, hogy darabjait összerakhassuk, s mai világunkat megértsük, sok mozaikkocka hiányzik még. Mindazonáltal a puzzle hét darabja már látható. Hét mozaikkocka, amely megrajzolható, kiszínezhető, kivágható s a többihez illeszthető – valamiféle világméretű fejtörő keretében.

A mozaik darabjai közül az első a gazdagság és a szegénység kettős felhalmozódása a planetáris társadalom két pólusán. A második a kizsákmányolás világméretűvé válása. A harmadik az emberiség egy részének tétlenségre kárhoztatása. A negyedik a hatalom és a bűnözés közti visszataszító kapcsolat. Az ötödik az állami erőszak. A hatodik a megapolitika rejtélye. Végül a hetedik az emberiség sokféle formát öltő ellenállása a neoliberalizmussal szemben.

A mozaik első darabja: a javak koncentrálódása és a szegénység megoszlása

Az első darab formája egy pénzjel.

Az emberiség történelme során különböző modellek versengtek egymással azért, hogy általuk a világrend jelévé az abszurd váljék. Nos, ha majd az érmek kiosztására kerül sor, a neoliberalizmus eséllyel pályázhat az első helyek egyikére. A javak “megoszlására” vonatkozó felfogása kettős értelemben is abszurd: az egyik oldalon a gazdagság néhányak kezében halmozódik fel, a másikon pedig a szükség milliók osztályrésze. A mai világ megkülönböztető vonása az igazságtalanság és az egyenlőtlenség. A föld lakosainak száma jelenleg 5 milliárd: közülük 500 millióan kényelemben élnek, négy és fél milliárdnyian viszont szegénységben. A gazdagok számbeli kisebbségüket dollármilliárdjaikkal kompenzálják. A világ 358 leggazdagabb dollármilliárdosának vagyona nagyobb, mint a föld 2,6 milliárdnyi szegényebb felének éves jövedelme.

A transznacionális nagyvállalatok növekedésének nem feltétele a fejlett nemzetek előrehaladása. Ellenkezőleg: minél inkább gazdagodnak ezek az óriások, annál súlyosabbá válik a szegénység a gazdagnak mondott országokban. A gazdagok és a szegények közti távolság hatalmas: a szociális egyenlőtlenségek ahelyett, hogy csökkennének, egyre mélyebbekké válnak.

A pénzjel, amelyet rajzoltunk, a gazdasági világhatalmat szimbolizálja. Most színezzük ki a dollár zöld színével; az orrfacsaró bűzt azonban nem kell hozzátennünk: a trágya, a mocsok és a vér e jellegzetes szaga vele született.

A mozaik második darabja: a kizsákmányolás világméretűvé válása

A második darab háromszöget formáz.

A neoliberálisok hazugságainak egyike az, hogy a vállalatok gazdasági növekedése a javak és a munkahelyek jobb eloszlását eredményezi. Ez az állítás hamis. Ahogyan egy király hatalmának növekedése nem jár együtt alattvalói hatalmának gyarapodásával (sőt, ennek inkább az ellenkezője igaz), a pénztőke abszolutizmusa sem javít a javak eloszlásán, s nem teremt munkahelyeket. Strukturális következményei a szegénység, a munkanélküliség és a létbizonytalanság.

Az 1960-as és 70-es években a szegények száma (azaz, a Világbank meghatározása szerint azoké, akik naponta 1 dollárnál kisebb jövedelemmel rendelkeznek) 200 millióra rúgott. A 90-es évtized elején a szegények már 2 milliárdnyian voltak.

Egyre több a szegény és az elszegényedett ember, s egyre kevesebben vannak a gazdagok és a meggazdagodottak: ez a mozaik első darabjának a tanulsága. Ahhoz, hogy ez az abszurd helyzet előálljon, a kapitalista világrendszer “modernizálja” a javak termelését, forgalmazását és fogyasztását. Az új technológiai forradalom (az informatika), illetve az új politikai forradalom (a nemzetállamok romjain felépülő megapoliszok terjedése) új szociális “forradalomhoz” vezet: a társadalmi erők, mindenekelőtt a munkaerő újraszerveződését idézi elő.

A világ gazdasági értelemben aktív népessége az 1960-as 1,38 milliárd főről 1990-re 2,37 milliárdra nőtt. Egyre több tehát a munkaképes ember, az új világrend azonban jól körülhatárolt térségekbe szorítja őket, s újraszabályozza működésüket (avagy éppen – mint a munkanélküliek és a létbizonytalanságban élők esetében – nem-működésüket). A világnépesség aktív – valamilyen tevékenység keretében foglalkoztatott – része az elmúlt húsz esztendőben gyökeres változáson ment át. A mezőgazdaság és a halászat részaránya az 1970-es 22%-ról 1990-re 12%-ra csökkent, az iparé 25-ről 22%-ra, míg a harmadik szektoré (kereskedelem, szállítás, bankok, szolgáltatások) 42-ről 56%-ra nőtt. A fejlődő országokban a tercier ágazatok aránya 40%-ról (1970) 57%-ra (1990) emelkedett, a mezőgazdaságé és a halászaté ugyanakkor felére, 30-ról 15%-ra csökkent.

Egyre több azoknak a dolgozóknak a száma, akik nagy termelékenységű tevékenységekben vesznek részt. A rendszer ilyenformán olyan óriás tulajdonos módjára működik, amely számára a planetáris piac csupán egyetlen, “modern” elvek szerint működtetett vállalat. A neoliberális “modernitás” azonban, úgy tűnik, közelebb áll a születő kapitalizmus bestialitásához, mint az utópisztikus “racionalitáshoz”. A kapitalista termelés továbbra is igényt tart a gyermekmunkára. A világon élő 1,5 milliárd gyermek közül legalább 100 millió hajléktalan s 200 millió dolgozik (előrejelzések szerint, számuk 2000-re 400 millióra emelkedik). Egyedül Ázsia manufaktúráiban 146 millió gyermeket foglalkoztatnak. De a fejlett Északon is több százezer gyermek kényszerül arra, hogy dolgozzon, a családi jövedelem kiegészítésére vagy a puszta létfenntartás érdekében. Rengeteg gyermeket alkalmaznak a szexiparban is: az ENSZ kimutatása szerint minden évben 1 millió gyermek válik a szexkereskedelem áldozatává.

A világ dolgozóinak millióit sújtó munkanélküliség és szegénység ma olyan realitás, amely egyelőre nem látszik eltűnni. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) országaiban a munkanélküliség, amelynek aránya 1966-ban 3,8% volt, 1990-re 6,3%-ra, Európában pedig 2,2-ről 6,4%-ra nőtt. A világméretűvé vált piac szétzúzza a kis- és középvállalkozásokat. Ezek ugyanis a helyi és regionális piacok eltűnésével védtelenekké válnak, s nem képesek elviselni a transznacionális óriások támasztotta konkurrenciát. Emiatt dolgozók milliói veszítik el munkahelyüket. A neoliberalizmus abszurditása, hogy a gazdasági növekedés nemcsak hogy nem teremt, de megszüntet munkahelyeket; az ENSZ “foglalkoztatás nélküli növekedésről” beszél.

A lidércnyomás azonban itt nem ér véget. Akik dolgozhatnak, azok is kénytelenek bizonytalan, ideiglenes munkafeltételeket elfogadni. Növekvő instabilitás, meghosszabbodott munkanap és alacsonyabb munkabér: ezek a következményei a globalizációnak és a szolgáltató szektor robbanásszerű térnyerésének.

Mindez sajátságos többletet hoz létre: az új világgazdasági rend számára haszontalan emberi lények tömegét, akik immár feleslegesek, mert nem termelnek, nem fogyasztanak s nem kölcsönöznek a bankoktól. Egyszóval eldobhatók. A pénzpiacok nap mint nap rákényszerítik törvényeiket az államokra és az államok csoportjaira. Újra elosztják a lakosokat, s végül megállapítják, hogy még mindig túl sok az ember.

A háromszöget alkotó ábra tehát a világméretű kizsákmányolás piramisát fejezi ki.

A mozaik harmadik darabja: a népességvándorlás rémképe

A mozaik harmadik darabját egy kör megrajzolásával kapjuk.

Szóltunk már – a harmadik világháború végével kapcsolatban – az új, hódításra váró térség (a volt szocialista országok), illetve a visszahódítandó területek létéről. Ebből következik a piacok hármas stratégiája: szaporodnak a “regionális háborúk” és a “belső konfliktusok”; a tőke atipikus felhalmozási célt követ; s a dolgozók hatalmas tömegei kényszerülnek helyváltoztatásra. Az eredmény: migránsok millióinak földgolyó-méretű vándorlása. A vándorlók – a hidegháborúban győztesek elképzeléseinek megfelelően – “idegenekké” válnak a “határok nélküli” világban, idegengyűlölettől, a foglalkoztatás bizonytalanságaitól, kulturális identitásuk elvesztésétől, rendőri üldöztetéstől és éhezéstől szenvednek, sőt, gyakran börtönbe vetik őket, vagy gyilkosság áldozatává válnak. Az elvándorlás lidércnyomása, bármi is ennek az oka, tovább erősödik. Azok száma, akik az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának joghatósága alá tartoznak, szó szerint robbanásszerű növekedésen ment keresztül: 2 millióról (1975) 27 millióra (1995) nőtt.

A neoliberalizmus migrációs politikája – az immigráció megfékezése helyett – egyre inkább a munka világának destabilizálására irányul. A negyedik világháború – romboló és elnéptelenítő, illetve újjáépítő és újjászervező mechanizmusaival – emberek millióinak helyváltoztatását kényszeríti ki. Sorsuk, hogy vándoroljanak, s a lidércnyomás, amit magukkal visznek, fenyegetést jelent az állással rendelkező dolgozókra és ürügyet a fajgyűlöletre.

A mozaik negyedik darabja: a pénzügyi globalizáció és a bűnözés általánossá válása

A negyedik elem egy téglalap.

Ha bárki azt gondolná, hogy a bűnözés világa az obskúrus, síron túli világ szinonimája, súlyosan téved. A hidegháborúnak nevezett időszak alatt a szervezett bűnözés valójában egyfajta “respektusra” tett szert. Nem csupán modern vállalkozásként kezdett el működni, hanem mélyen behatolt a nemzetállamok politikai és gazdasági rendszerébe is.

A negyedik világháború kezdetével a szervezett bűnözés tevékenységi területei is globalizálódtak. Az öt világrész bűnszervezetei elsajátították a “világméretű együttműködés szellemét”, s együttesen vesznek részt az új piacok megszerzéséért folytatott versengésben. Legális vállalkozásokba ruháznak be, s nemcsak azért, hogy a piszkos pénzt tisztára mossák, hanem azért is, hogy tőkéhez jussanak illegális üzelmeikhez. Kedvelt aktivitási területük a luxusingatlanok piaca, a szabadidő-eltöltés, a média és… a bankszféra.

Ali Baba és a 40 bankár? A helyzet rosszabb. A kereskedelmi bankok a piszkos pénzt legális tevékenységeikhez használják fel. Az ENSZ egyik, a bűnözés globálissá válásról szóló 1995-ös jelentése szerint, “a bűnszervezetek fejlődését megkönnyítették a szerkezetátalakítási programok, amelyeket az eladósodott országok kénytelenek voltak magukra vállalni, hogy hozzájussanak a Nemzetközi Valutaalap kölcsöneihez”.

A szervezett bűnözést szolgálják az “adóparadicsomok” is. Vagy 55 van belőlük szerte a világon; egyikük, a Kajmán-szigetek, amely az ötödik helyet foglalja el a bankközpontok között, több bankot és regisztrált vállalkozást számlál, mint amennyi lakosa van. A piszkos pénz tisztára mosásán kívül az adóparadicsomok az adózás alóli kibújást is szolgálják, s egyúttal a vezető kormánypolitikusok, az üzletemberek és a maffiavezérek találkahelyei.

Íme hát a téglalap alakú tükör, amelyben a legális és az illegális üzleti szféra egymásra néz. Vajon a tükör melyik oldalán helyezkedik el a bűnöző s melyiken az, aki üldözi?

A mozaik ötödik darabja: törvénytelen hatalom – törvényes erőszak

A kirakós ötödik eleme egy ötszög.

A globalizáció színpadán az állam sztriptíztáncot lejt, amelynek végén csupán a “nélkülözhetetlen minimumot” hagyja magán: az elnyomáshoz szükséges fegyveres erőt. A nemzetállam, amelynek anyagi alapjait szétrombolták, s amelynek szuverenitása és függetlensége megszűnt, politikai osztálya pedig felszámolódott, a megavállalatok puszta biztonsági szervezetévé válik. Ahelyett, hogy a beruházásokat a szociális kiadások felé terelné, gondja inkább a társadalom ellenőrzését szolgáló eszközök fejlesztésére van.

Vajon mi a teendő akkor, amikor az erőszak a piac törvényeiből fakad? Hol van a törvényes erőszak és hol a törvénytelen? A szerencsétlen nemzetállam az erőszak miféle monopóliumát követelhetné magának, midőn a kereslet és a kínálat szabad érvényesülése megkérdőjelezi e monopóliumot is? Hiszen a szervezett bűnözés, a kormányzatok és a pénzügyi központok között szoros kapcsolat áll fenn. Nem nyilvánvaló-e, hogy a szervezett bűnözés valódi fegyveres erővel rendelkezik? Ilyenformán az erőszak monopóliuma többé nem a nemzetállamoké: a piac erre is rátette a kezét… Ha pedig az erőszak monopóliumával szembeni tiltakozás megpróbál az “alul lévők” érdekeire s nem a piac törvényeire apellálni, a világhatalom tüstént beavatkozást kiált. Ez az egyik legkevésbé tanulmányozott (s a leginkább elitélt) aspektusa ama kihívásnak, amelyet a Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg mögött álló bennszülött lakosság fegyveres lázadása intézett a neoliberalizmus ellen, az emberiség érdekében.

Az amerikai katonai hatalom jelképe az ötszög, a Pentagon. Az újdonsült világrendőrség azt szeretné, ha a nemzeti hadseregek és rendfenntartó erők egyszerű testőrgárdák lennének, amelyek szavatolják a rendet és a fejlődést a neoliberális megapoliszokban.

A mozaik hatodik darabja: a megapolitika és a törpék

A hatodik mozaikdarabon valamilyen firkálmány van.

Azt mondottuk, hogy a nemzetállamok ki vannak téve a pénzpiacok támadásainak, s kényszerűen feloldódnak a megapoliszokban. A neoliberalizmus által folytatott háború azonban nemcsak a nemzetek és a régiók “egyesítését” jelenti. A romboláson és elnéptelenítésen, illetve újjáépítésen és újjászervezésen alapuló neoliberális stratégia a nemzetállamokon belül is szakadásokhoz vezet. Ez a mostani negyedik világháború egyik paradoxona: miközben megszünteti a határokat és egyesíti a nemzeteket, egyszersmind meg is sokszorozza a határokat, a nemzeteket pedig felaprózza.

Ha valakinek mindezek után kétségei lennének még arról, hogy a globalizáció világháborút jelent, vegye számba azokat a konfliktusokat, amelyek a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia széteséséhez vezettek; ezek az országok a nemzetállamok gazdasági alapjait és kohézióját széttörő válság áldozatai.

(Fordította: Lugosi Győző)

[A Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg vezetője, Marcos sub-commandante (alparancsnok) írása a Le Monde diplomatique 1997. augusztusi számában jelent meg.]

1967. október 9-én, a bolíviai La Higuera-ban, egy apró tanteremben kivégezték Ernesto Che Guevarát, akit előző nap fogtak el. Így fejezte be életét az az ember, akit Jean-Paul Sartre korunk legteljesebb személyiségeként emlegetett. Argentína, Guatemala, Kuba, Kongó és legvégül Bolívia. Forradalmi elhivatottsága egyre újabb és újabb utakra indította, mindvégig azzal a nemes céllal a lelkében, hogy enyhítsen a szegények szenvedésein. Utolsó állomása La Higuera lett. 1962 és 65 között Ahmed Ben Bella miniszterelnök, az alábbi visszaemlékezés szerzője, gyakran találkozott vele Algírban, mely akkoriban menedéket nyújtott a világ összes anti-imperialistája számára.

***

Már harminc éve, hogy Che Guevara nem hagyja szunnyadni lelkiismeretünket. Téren és időn át egyre csak “Che” hangját halljuk, mely válaszra kényszerít: igen, az emberben valóban csak a forradalom képes fényt gyújtani. A világ minden táján megjelent képek tanúsága szerint “Che” kiterített testéből is ez a fény sugárzott, valahol ott, Nancahuazu-ban; utolsó pillantásának üzenete a mai napig lelkünk legmélyére hatol.

“Che” hős volt, tudatos hős; asztmás, gyenge szervezettel. Elkísértem néha a Chéra magaslataira, Blida városa fölé. Közös sétáink alkalmával gyakran voltam tanúja, amint a rátörő roham hatására arca egészen zöldre vált. Aki olvasta Bolíviai Napló című könyvét, az tudhatja, hogy élete során mennyire leromlott állapotban kellett szembenéznie a rendkívüli fizikai és erkölcsi megpróbáltatásokkal.

Mindaddig, míg a forradalom máshová nem szólította, Kuba volt “Che” második, választott hazája. Élete és sorsa annyira összefonódott az országgal, hogy ha “Che”-ről beszélünk, Kubát és a mi személyes kapcsolatunkat is meg kell említeni.

Ernesto Che Guevarával 1962 őszén ismerkedtünk meg, az amerikai flotta-blokád és a kubai rakétaválság kirobbanásának előestéjén. Algéria nemrég vívta ki függetlenségét, kormánya frissen alakult. 1962 őszén tehát nekem, mint a kormány vezetőjének, ott kellett lennem az ENSZ New Yorkban megrendezett ülésén, melynek keretein belül sor került az algériai zászló ünnepélyes felvonására. Az ünnepséggel függetlenségi háborúnk elismerést nyert, és Algéria végre a szabad nemzetek sorába léphetett.

Az FLN (Nemzeti Felszabadítási Front) politikai osztálya úgy határozott, hogy az ENSZ-ülést követően Kubába kell utaznom. Ez az út több volt egyszerű látogatásnál, politikai elkötelezettségünket juttatta kifejezésre. Kuba akkoriban nehéz időket élt át, ezért Algéria fontosnak ítélte, hogy nyilvánosan is kiálljon a kubai forradalom mellett.

1962. október 15-én, reggel, a Fehér Házba voltam hivatalos. John Fitzgerald Kennedy elnökkel rendkívül őszinte, de éles vitát folytattunk Kubával kapcsolatban. Nyíltan rákérdeztem, vajon sor kerül-e fegyveres összeütközésre az Egyesült Államok és Kuba között. Percig sem titkolta valódi szándékait: “Abban az esetben, ha bebizonyosodik, hogy az orosz rakétasilók nem léteznek, nem; ellenkező esetben igen.” Kennedy olyannyira le akart beszélni arról, hogy New Yorkból egyenesen Kubába utazzam, hogy még egy lehetséges repülőgéptámadást is szóba hozott. Óvott attól, nehogy megtámadják a gépet, mellyel a miami székhelyű kubai ellenzékhez készültem. Ezekre az alig burkolt fenyegetésekre azzal vágtam vissza, hogy egy szabadságharcost – s én annak tartom magam – kubai vagy algériai árulók nem félemlíthetnek meg.

Október 16-án érkeztünk Kubába. Fogadásunkból egész népünnepély kerekedett. A program szerint rögtön a delegáció megérkezése után megkezdődtek volna a politikai tárgyalások a párt havannai székházában. Ám minden másképp alakult. Épp csak letettük bőröndjeinket a szálláshelyünkön, s máris, programot, protokollt sutba dobva, parázs vitába bonyolódtunk Fidellel, Che Guevarával, Raul Castróval és a vezetőkkel, akik még a kíséretükben voltak.

Csak beszéltünk és beszéltünk, órákon át. A Kennedy elnökkel folytatott tárgyalás tapasztalatait természetesen megosztottam velük. A végén azon kaptuk magunkat, hogy amíg az összetolt asztalok körül beszélgettünk, tulajdonképpen kimerítettük a tervezett összes témát. Ilyenformán a pártszékházban tartandó ülésnek nem sok értelme lett volna. Közös megegyezéssel ezért úgy határoztunk, hogy minden további nélkül rátérünk a program következő részére és a találkozót országjáró körúttal folytatjuk.

A fenti kis történet jól illusztrálja kapcsolataink rendhagyó voltát. Az algériai és kubai forradalmak viszonyát csakúgy, mint az én Fidel Castróhoz és Che Guevarához fűződő személyes kapcsolatomat is már a kezdetektől a kötetlenség jellemezte.

1963 októberében, mikor a Tindouf-ügy kapcsán az első komoly fenyegetés érte az algériai forradalmat, a szolidaritás látványos formában mutatkozott meg. Fiatal hadseregünk, mely épp ekkor próbálta rendezni sorait a szabadságharc után, sem légierővel – egyetlen repülőnk sem volt –, sem más harci gépezettel nem rendelkezett. A marokkói fegyveres erők pedig a számunkra legkedvezőtlenebb terepen indították meg támadásukat. A gerillaharcot, az egyetlen ismert és kipróbált harcászati eszközt csapataink itt nem alkalmazhatták. A sivatag hatalmas, csupasz területeivel távolról sem hasonlított az Aures- vagy a Djurdjura-hegységre, a Collo- vagy a Tlemcen-félszigetre, melyek hadseregünknek a természetes közeget jelentették volna, ahol minden zugot és rejteket ismer. Ellenségeink elhatározták, hogy mindenáron letörik szabadságharcunkat, mielőtt az túlságosan megerősödne és másokat is a példa követésére ösztönözne.

Nasszer, egyiptomi miniszterelnök azonnal rendelkezésünkre bocsátotta a szükséges légi fedezetet; Fidel Castro, Che Guevara, Raul Castro meg a többi kubai vezető pedig egy páncélos hadosztályt, huszonkét járművet és több száz katonát küldött. A katonákat aztán a Sidi-Bel Abbestől délre fekvő Bedeau felé irányítottuk, ahol meglátogattam a csapatokat. Ha arra került volna sor, ezek a fiúk készek lettek volna hadrendbe állni értünk.

A tankok infraérzékelővel voltak felszerelve, hogy éjjel is bevethetők legyenek. Ezeket a harckocsikat Kuba azzal a határozott feltétellel kapta a Szovjetuniótól, hogy sosem kerülhetnek idegen hatalom birtokába, idegen hatalmon értve a kommunista államokat, például Bulgáriát is. A kubaiakat azonban egyetlen szovjet kikötés sem bátortalaníthatta el. Minden tilalomfát ledöntve, perc késedelem nélkül a veszélybe sodródott forradalom megsegítésére vezényelték a tankokat.

Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a Tindouf-ügy hátterében az USA áll. A marokkói csapatszállító gépeket például amerikai pilóták vezették. Tulajdonképpen azonos szituációban, az Egyesült Államok politikai fenyegetésének hatására került sor az Atlanti-óceán partvidékén, Angolában, és más országokban végrehajtott kubai intervenciókra is.

Talán érdemes részletesebben kitérnem a páncélos hadosztály megérkezése körüli eseményekre. Ez az anekdota is nagyszerűen illusztrálja az országaink közti viszonyt.

Egy alkalommal Kuba ígéretet tett, hogy három milliárd régi frank értékben segélyt folyósít Algériának. Mikor 1962 októberében Kubába látogattam, Fidel Castro ragaszkodott hozzá, hogy eleget tegyen ennek a megállapodásnak. Kuba gazdasági helyzetére való tekintettel a kifizetést természetesen nem pénzben, hanem cukorban képzelte el. Bár úgy vélekedtem, hogy Kubának nagyobb szüksége van erre a cukorra, mint nekünk, Castro hallani sem akart az ellenvetéseimről. Úgy egy évvel ezt a beszélgetést követően kubai felségjelzésű hajó kötött ki Oránban. Rakterében ez a bizonyos cukor, s meglepetésünkre két tucat tank, és a segítségünkre sietett kubai katonák százai. A bajtársi gesztusról Raul Castro egy kitépett füzetlapon értesített. Nyilván nem hagyhattuk, hogy a hajó üresen térjen vissza. Megraktuk hát mindenféle algériai áruval, és végül – Jorge Seguera nagykövet tanácsára – még néhány arab telivérrel toldottuk meg a szállítmányt. Ezzel sajátos cserekereskedelem kezdődött köztünk. Minden gazdasági érdektől mentes volt, egyedül a szolidaritás szentesítette; s bár a játékszabályokat a – néha kényszerítő – körülmények diktálták, ez a cserekereskedelem mindvégig kapcsolatunk alapvető eleme maradt.

Che Guevara teljesen tisztában volt vele, hogy számtalan buktató adódhat, melyek aláássák és meggyöngítik az igazi forradalmi fellépést. Jól tudta, hogy minden terv és próbálkozás – még a legszélsőségesebb is – eleve határok közé szorított. A határokba pedig azonnal beleütközünk, amint a forradalom kapcsolatba kerül – legyen ez a kapcsolat akár közvetlen, akár közvetett – a piac farkastörvényeivel és számító racionalitásával. Az 1965 februárjában Algírban megrendezett Afro-Ázsiai Konferencián Che Guevara ezekre a csapdákra nyilvánosan is rámutatott.

A kubai rakétaválságot lezáró sajnálatos események, valamint az Egyesült Államok és a Szovjetunió között született megállapodás kesernyés szájízt hagytak maguk után. Mindezekről meglehetősen éles hangú vitám volt a Szovjetunió algériai nagykövetével. Az Afrikában egyre inkább kiéleződő helyzet, valamint a nemzetközi viszonyok ilyetén alakulása hatalmas forradalmi erők létezését sejtette; “Che”-t pedig ráébresztették, hogy az imperializmus láncában Afrika az egyetlen gyenge szem, erőit tehát egyedül erre a célra kell összpontosítania.

Próbáltam megértetni vele, hogy talán nem a személyes jelenlétével segíthet a leghatékonyabban a kontinensen készülődő forradalmi hullám megindításában. Előfordulhat ugyan, hogy egy forradalom külső támogatásra szorul, de a hazai erőforrásokat, amelyekre támaszkodhat, meg kell teremtenie. Mondhattam bármit, Che Guevara ragaszkodott hozzá, hogy valódi tettekkel vegye ki a részét a forradalmakból. Így Cabindába és Brazzaville-Kongóba is többször ellátogatott.

Felajánlottam neki egy magánrepülőt, hogy útjait feltűnés nélkül bonyolíthassa, de visszautasította. Többet nem tehettem, értesítettem a térségben állomásozó nagyköveteket, hogy mindenben álljanak rendelkezésére.

Fekete-Afrikából visszatérőben mindig meglátogatott, és ilyenkor hosszú órákon át beszélgettünk. A kontinens mesés kultúrkincse minden alkalommal lenyűgözte, ám a marxista pártokkal szövögetett kapcsolatai egyáltalán nem elégítették ki, politikai hozzáállásuk dühítette. A Cabindában szerzett tapasztalatai mélyen kiábrándították; a helyzetet pedig csak súlyosbította az egykori Stanlyville közelében folytatott gerillaháború. Csalódott volt. “Che” tevékenységével párhuzamosan mi magunk is a nyugat-zairei forradalmat igyekeztünk megmenteni. Nyererével, Nasszerrel, Mobido Keitával, N’Krumahhal, Kenyattával és Sekou Touréval közös akcióba keztünk. Uganda és Mali katonai szakértőkről gondoskodott, Algéria feladata pedig a fegyverszállítás volt, amit Egyiptomon keresztül, légifolyosó igénybevételével sikerült megoldanunk. Javaslatomra Kairóban gyűltünk össze ülésezni; itt dolgoztuk ki a mentési akció részleteit, és a végrehajtást is innen irányítottuk, amint megkaptuk a katonai vezetők kétségbeesett segélyhívását. Megtettünk minden tőlünk telhetőt, de sajnos elkéstünk. A szabadságharcot vérbe fojtották Patrice Lumumba gyilkosai.

Egyik algíri látogatása során Che Guevara beavatott Castro elképzeléseibe. Mivel Kubát szigorúan ellenőrizték, lehetetlenség volt Latin-Amerikán keresztül fegyvereket vagy katonákat becsempészni az országba. Algéria viszont eljátszhatta volna a titkos összekötő szerepét. A távolság aligha jelenthetett akadályt; épp ellenkezőleg, még hasznára is válhatott egy hasonló horderejű ügynek, melynek kimenetelét a titoktartás alapvetően befolyásolja. Természetesen gondolkodás nélkül rábólintottam. Azonnal nekikezdtünk az előkészítő munkálatoknak, hogy mihamarább lehetővé váljon a latin-amerikai forradalmi mozgalmak befogadása. Az intézkedéseket Che Guevara irányította. A mozgalmak vezetőit igyekeztünk minél előbb Algírba telepíteni, ahol aztán “Che” társaságában több alkalommal találkoztam velük. Főhadiszállását a vezérkar, amelyben tehát több különböző mozgalom képviseltette magát, az algíri hegyekben, egy kertekkel körülvett, hatalmas villában rendezte be. Úgy határoztunk, hogy ezt az épületet, a Susini-villát, jelképesen nekik ajándékozzuk. A villa arról volt híres, hogy a függetlenségi háború alatt itt folytak a kínvallatások. Rengeteg ellenálló, férfi és nő, lelte itt halálát. Neve ezért örökre fennmarad. Egyszer Che Guevara így szólt hozzám: “Ahmed, súlyos csapás ért minket, elfogtak párat azok közül, akik ismerik a Susini-villát, félek, megtörnek a kínvallatás alatt, beszélni fognak.” Rengeteget aggódott, örökké félt, hogy felfedezik ezt a helyet, ahol fegyveres akcióinkat készítettük elő; vagy, hogy ellenségeink esetleg felismerik a dél-amerikai export–import vállalatok valódi tevékenységét.

Che Guevara 1965. június 19–én, a katonai puccs napján hagyta el Algírt. Ettől az eseménytől különben mindvégig óvott. A győzedelmes forradalmak korszakát rohamos hanyatlás követte. “Che” elutazását, majd Brazíliában bekövetkezett halálát, akárcsak saját tizenöt éves eltűnésemet is, ebben, a visszaesés jellemezte történelmi kontextusban kell értékelni. Patrice Lumumba meggyilkolása csak a nyitánya volt annak a korszaknak, melyben a harmadik világ liberális politikai rendszereinek, köztük N’Krumah, Mobido Keita, Sukarno és Nasszer kormányainak sorra el kellett bukniuk.

Október 9. Ez a dátum lángbetűkkel íródott az emlékezetünkbe. Ezen a napon a rádió testvérem halálhírét harsogta, ellenségeink, akik ellen vállvetve harcoltunk, vészterhes győzelmi dalukat zengték, én pedig, magányos fogoly, mérhetetlen gyászba merültem. Ahogy távolodunk ettől a naptól, úgy mosódnak el lassan a nanchahuazui gerillaháború eseményei. Ám mindazokban, akik még küzdenek és remélnek, “Che” emléke egyre elevenebben él és mindennél erősebben fonódik bele életük szövedékébe. Marad bennük valami “Che” személyiségéből, a szívükhöz nőve. Lelkük legféltettebb, legtitkosabb tartományában, mélyen eltemetett kincs gyanánt őrzik ezt a parányi parazsat, mely felszítja bátorságukat és megsokszorozza erőiket.

Börtönöm áthatolhatatlan csöndjét több száz katona vigyázta. De 1972-ben, egy májusi napon a nyomasztó csendet hatalmas hahota foszlatta szét. Így tudtam meg, hogy Fidel ott van, tőlem pár száz méterre. Épp valami közeli mintagazdaságot látogatott meg, s nyilván még csak nem is sejtette, hogy én is ott vagyok, a dombtetőn, abban az elszigetelten álló, mór stílusú házban, melynek tetejét könnyűszerrel felfedezhette a fák csúcsai fölött. Nyilván a gyarmatosító hadsereg sem véletlenül ebben az épületben rendezte be vallatópincéit.

Ekkor emlékek özöne tört fel bennem, arcok hosszú sora réges régi film gyanánt csak pergett és pergett az agyamban megállíthatatlanul. Soha, mióta elváltunk, Che Guevara emléke nem volt oly eleven, mint akkor, abban a percben. Minket, a feleségem és engem, ez az emlék igazából sosem hagyott el. “Che” egyik nagyméretű fotója mindig ott függött cellánk falán, az ő tekintete volt mindennapjaink, fájdalmaink és örömeink tanúja. Van egy másik kép is. Ezt az újságból vágtam ki, felragasztottam egy kartonra, s műanyag lap alá helyeztem, hogy ne sérüljön. Nekünk ez a legkedvesebb képünk, bujdoklásunk során mindig velünk volt. Ma Maghinában, a szülőfalumban van, idős szüleim házában, akik már nem élnek. Mielőtt száműzetésbe vonultunk volna, náluk helyeztük el a legféltettebb, legértékesebb emléktárgyainkat. A fotó Ernesto Che Guevarát ábrázolja, kiterítve; mellkasa mezítelen, teste fényt áraszt. Mérhetetlen fényt és végtelen reménységet.

(Fordította: Mihályi Patricia)

“Bűnös, aki egy orszában kirobbant egy elkerülhető háborút, de az is, aki nem robbant ki egy elkerülhetetlent.” (José Martí)

*** 

Párizsban újra kiadták Mihael Löwy Ernesto Che Guevaráról szóló, eredetileg 1969-ben írt, nyolc nyelven, számos kiadásban megjelent, Che gondolkodását elemző könyvét (La pensée de Che Guevara. Un humanisme révolutionnaire, Éditions Syllepse, 1997. 158 o.). Azzal a jelentős bővítménnyel, hogy a kötet két új előszót tartalmaz, melyek a ma álláspontjáról is megközelítik forradalmár hősüket. Az elmúlt 25 évben fontos marxista témákról írt könyveivel magának jó nevet szerző – csak példaképpen: a fiatal Marx forradalomelméletéről, Lukács vagy Lucien Goldmann intellektuális fejlődéséről, a latin-amerikai térségről és marxizmusáról, a nemzeti kérdésről stb. írt munkáival – jelentős trockista elemzőén kívül Janette Habel előszava is tartalmaz figyelemre méltó álláspontokat. Utóbbi az etikai mozzanatok jelentőségét méltatja Che politikai harcában. Olyan, a kommuntípusú állam ideáljával összhangban cselekvő és élő vezetőt jellemez, aki erkölcsi szigorával és személyes példamutatásával nemcsak a privilégiumokat és a különleges bánásmódot tagadta meg, hanem államférfiként is harcolt ezek ellen. A szavak és a tettek, az önkéntes cselekvés és a forradalom összhangjának nevében, saját bürokráciájával szemben. (Valószínűleg épp ezért is nagy kár, hogy számos írását máig sem tették közzé Kubában.)

Löwy könyvének eredeti megjelenésekor két évvel voltunk túl Che meggyilkolásán és egy évvel a fejlett centrumországok 1945 utáni egyetlen valóban nagyobb szabású baloldali kihívásán, 1968 májusán. Az idők változnak, s ami az akkori történelmi kontextusban, politikai és társadalompszichológiai atmoszférában magától értetődő volt – és a korszakot átélő emberek számára gyakran az is maradt –, azzal szemben a ma új nemzedékei sokszor tanácstalanul állnak, s bizony álmélkodnak. Ugyanis a ma tapasztalatával valóban nehéz elképzelni annál különbözőbb világot, mint amilyen a hatvanas évek voltak. Az nemcsak a hidegháború, hanem a remény és az utópiák kora volt. Akkor a neoliberalizmust vagy elfelejtették, vagy pedig XIX. századi anakronizmusnak tartották. A harmadik világban a felkelés szellői fújdogáltak, és Kuba a szovjet modellel szemben alternatívát kínáló útnak tűnt. A Dél országai akkor nem humanitárius segélyek tárgyai, hanem az emancipatorikus szolidaritás megnyilvánulásai voltak. Röviden szólva, a hatvanas évek egy illúziókkal és vakságokkal terhelt, de egyben a világos harc és a logikus felkelés korszaka is volt.

Találóan fogalmazta meg ezt a kontrasztot François Maspero Che Boliviai Naplójának 1995-ös újrakiadása előszavában: “A mi korszakunk olyan, amelyben minden történés kulcsa két terminuson nyugszik: a történelem végén és az egyenirányított gondolkodásén. Ezzel szemben ahhoz, hogy megértsük Guevarát, vissza kell térnünk abba a korba, melyben élt – tehát a mozgásban lévő történelem és az antagonisztikus gondolatok állandó konfrontációjának korába.” (19.)

Ha arra gondolunk, hogy, mondjuk, a Párizsi Kommün álmaiból mi maradt harminc évvel későbbre, 1901-re, vagy a felszabadulás utáni reményekből 1974-re, nem is olyan meglepő, hogy ennyi év radikális változásai mennyit nyomnak a latban. És mégis, a kubai–argentin gerilla-orvos üzenetében és életében van valami, aminek kemény magva ma is izzik, ami sokat mond a ma élő generációknak, ami épp ezért sokféleképpen foglalkoztatja is őket.

Löwy önértékelése szerint könyvének Guevara humanizmusáról szóló része az, amelyik legjobban ellenszegült az idő múlásának. Kevésbé áll ez Guevara gazdasági kérdésekről és a szocializmusra való átmenetről vallott nézeteire, továbbá a forradalmi háborúról alkotott elképzeléseire. Térjünk ki mi most – a magyarázó miértek bevonásával – az első és az utolsó témára.

Guevara humanizmusát filozófiai nézeteinek rendszerezésén és interpretálásán keresztül tárgyalja a szerző. Érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy szemben azzal az amerikai sajtó által 1959-ben, a gerillaforradalom győzelme után terjesztett denunciálással, miszerint Che Kubába beszivárogtatott kommunista ügynök lett volna, valójában már 1954-től tanulmányozni kezdte a marxista irodalmat és felfogást. Egyfelől a latin-amerikai népek személyesen megtapasztalt nyomorára és elnyomására kapott magyarázatot Marx és Lenin műveiben, másfelől a guatemalai invázió radikalizálta elgondolásait, s ettől indíttatva fordult a fegyveres harc irányába. A guatemalai ellenforradalom győzelme után, mexikói száműzetésben folytatta alapos, például A tőke mindhárom kötetére kiterjedő tanulmányait. Eltérően a kubai forradalom több vezetőjétől, Che ezt a forradalmat kezdte saját módszere szerint, a marxi utat követve értékelni, nem pedig az események után vált marxistává.

Che marxizmusának lényeges karaktere szenvedélyes dogmatizmusellenessége, amely kb. 1960-tól nyilvánult meg írásaiban. Marxot olyan új tudomány megalapítójaként tartotta számon, amelynek magának a valós társadalmi átalakulás folyamatában lehet és kell kibontakoznia – éppen a cselekvést szolgáló, utolsó analízisként. Marx és Lenin tételeit nem látta el a csalhatatlanság dogmájával, mint a II. Internacionálé ortodoxiája, hanem nála a materialista dialektika kritizálható, továbbfejlesztendő, a társadalom átalakulása közben keletkező új problémák megoldását segítő eszköz. Guevara szerepéről, jelentőségéről elmondható, egy analógiával kifejezve a dolgot, hogy a forradalomelmélet megújításában azt a feladatot végezte el – legalábbis a latin-amerikai népek tekintetében –, amelyet Lenin a kontinensen, a II. Internacionálé korában.

Tudjuk, hogy Fidel Castro a kubai forradalmat humanista forradalomként definiálta. Elvtársához hasonlóan a marxizmus humanizmusa sokat foglalkoztatta Guevarát is. A kubai forradalom eredetiségét és jelentőségét abban látta, hogy az megpróbál létrehozni egy olyan megközelítőleg koherens, marxista–szocialista rendszert, melynek centrumában, a forradalom lényeges tényezőjeként, maga az ember áll. A marxi Gazdasági-filozófiai kéziratok jelentőségéről írva Che ezért emelte ki, hogy az ember mint szociális lény felszabadulása az elidegenedés által előidézett ellentmondások megoldása, maga a kommunizmus. A kommunizmus mint humanizmus pedig nem az osztályok fölött álló, absztrakt, keresztény vagy filantróp humanizmus, nem is a régi világ egyszerű tagadása, eltörlése, hanem megszüntetve-megőrzése, tehát pozitív meghaladása.

Egyénisége és példamutató bátorsága mellett ezekért és hasonló gondolataiért lehet Guevara vonzó napjaink ifjúsága számára. Azok számára, akiket humanista és etikus motívumok ösztönöznek aktív elkötelezettségre a mai nacionalizmus és rasszizmus elleni harc vagy a harmadik világgal való szolidaritás vállalásában. Az emberi méltóság és szabadság szeretete nélkül – valaminő strukturalista, antihumanista kifejtésben – a marxizmus nem tudna szellemi erővé válni azon új, rebellis generációk szemében, akik Guevarához hasonlóan nem integrálódtak a tőkés rendszerbe.

Térjünk még ki a forradalmi háborúról alkotott, sokat vitatott guevarai elképzelések és gyakorlat néhány kérdésére. Löwy nem rejti véka alá sem azt, hogy korábbi elemzése sok szempontból elégtelen volt, amennyiben Che katonai–politikai stratégiáját túlzottan is a forradalmi háborúhoz kötötte, sem pedig azt, hogy ma is elutasítja a szakaszokon keresztül megvalósuló forradalom szovjet doktrínáját. Ezzel szemben, Guevarával szólva: “a szocialista forradalom vagy a forradalom karikatúrája” kiélezett alternatívája az érvényes stratégia. De az azért mégis megtalálható tendencia Guevara írásaiban, és még inkább tragikus bolíviai kísérletében, hogy a fegyveres harcra, a falusi gerillára és ebben egy tevékeny kis mag fókuszáló szerepére (noyau du foco) redukálja a forradalmat. Latin-Amerikában ez a tendencia uralkodott a guevarista örökségben, akkor is, ha maga Guevara menet közben finomította álláspontját, s rámutatott a fegyveres harc helyzet-inadekvátságára egy olyan országban, ahol demokratikus rezsim létezik, vagy pedig sürgette a tömegek körében végzendő politikai munkát. A merénylet és a vak terror eszközeit pedig explicit és kategorikus módon vetette el.

A latin-amerikai radikális baloldal életében (például a brazil földnélküli parasztok mozgalmában) a forradalmi érzékenység, a megtörhetetlen ellenállás a fennálló elnyomó renddel szemben élő példa volt és maradt, akkor is, ha a guevarizmus által inspirált bizonyos szervezetek, elsősorban a földrész déli országaiban, elbuktak. Melyek a hagyaték pozitív elemei a guevarista eredetű gerillamozgalmakban, a közép-amerikai országok tekintetében? Löwy négy ilyen mozgalmat értékel, éspedig a következőképpen. Nicaraguában, a nemzeti felszabadítás sandinista frontja átment a foquista- (gyújtópont-) koncepción, de meg is haladta azt, amikor egy olyan diverzifikáltabb és átfogóbb stratégiára tért át, melyben kombinálta a falusi gerillaharcot a városi akciókkal, a szegény negyedekben végzett politikai munkát a helyi felkeléssel, a tömegsztrájkot a politikai szövetséggel. Viszont ha nem választja a guevarizmus befolyása alatt a fegyveres felkelés útját, akkor nem döntötte volna meg (1979 júliusában) a somozista diktatúrát. Salvadorban, a nyolcvanas években a Farabundo Martí Frontnak sikerült olyan politikai és katonai erővé válnia, amely mélyen a szegény néprétegekben gyökerezett. Guatemalában a nemzeti forradalmi egység bizonyos tagjai, csoportjai, mint a fegyveres népi gerilla, azóta is Che eszméire hivatkoznak. “A legújabb zapatista felkelés (Chiapas) egy új, a falusi gerilla eléggé váratlan változatát képviseli: anélkül, hogy a hatalom megragadására törekednének, a mexikói civil társadalom javára váló, a demokráciáért harcoló erők akarnak lenni. A guevarista összetevő a nemzeti felszabadítás zapatista hadseregében olyannyira jelenlévő, hogy ez a mozgalom a nyolcvanas évek során szerves kifejeződésévé vált a chiapasi indiánok közösségének, azután, hogy az 1994. januári felkelés után privilegizálta az alulról, a civil társadalomból jövő politikai akciókat, a mexikói állam autoriter rezsimjével szemben. Öniróniája, a libertariánus–anarchista szabadság iránti érzékenysége révén, a hatalomra törés megtagadása, továbbá a neoliberalizmus elleni harcra vonatkozó internacionalista felhívása következtében Mexikó határain messze túlterjedő, erőteljes visszhangot váltott ki tevékenységével. Mint minden magasabbra törő mozgalomban, az új itt is kibogozhatatlanul keveredik a régivel, de az azért megállapítható, hogy a guevarizmus a forradalmi kultúrának egy váratlan és forrongó, ugyanakkor lényeges alkotóeleme. Che gondolatai a latin-amerikai forradalmárok kollektív képzeletében, módszerbeli és stratégiai vitáiban, hol jobban, hol kevésbé láthatóan, de megtermékenyítően hatnak.

A világ ma – a berlini fal összeomlása, a kelet-európai autoriter rezsimek vége, a kapitalista globalizáció győzelme és a neoliberális ideológia hegemóniája – azon évek megvilágításában tűnik fel, amelyek látták élni és harcolni Ernesto Che Guevarát. Mégis, azok számára, akik nem hisznek az álhegeliánus ‘történelem végében’, sem pedig a liberális–kapitalista piacgazdaság örök voltában, továbbá azok számára is, akik megtagadják a kiáltó szociális igazságtalanságokat és a Dél népeinek marginalizálódását az új világrendben, nos mindezek számára Che humanista és forradalmi üzenete nyitott ablak marad a jövőre” – fejezi be könyve előszavát Löwy (22–23.).

A kötet fontos és érdekes fejtegetéseihez – melyek Guevarára koncentrálva helytállóak is – egy olyan kritikai megjegyzést szeretnék fűzni, amely túlmutat e könyvön, s a ma álláspontjáról az etikai és tudományos szocializmus másutt is gyakran előkerülő viszonyát, esetenként valóságos dilemmáit érinti. Értékelésproblémákat.

Ha a kubai modell valaha a szovjet alternatívájának tűnt, s Guevara az említettek mellett ezért és ebben példaértékű, akkor fel kell tenni azt a kérdést, hogy a karib-tengeri ország miért hasonult olyan nagy mértékben az utóbbi évtizedre az ex-Szovjetunióhoz, mint ahogy ez megtörtént. Általánosabban fogalmazva: érdemes-e úgy foglalkozni hét évtizednyi, másfél tucat közepes és alulfejlett országban keletkezett valóságos kísérlet után a szocializmus problémájával, hogy ezen országok történelmi–strukturális és szaktudományokra is támaszkodó elemzése nélkül, az eszmény erkölcsi tisztaságát és humanista értékeit állítjuk szembe az ún. autoriter rezsimek erkölcsileg alantas karakterével. Valaminő “szeplőtelen fogantatás” gondolatát fenntartani az “annál rosszabb a létezetteknek” alapon – tudományosan aligha lehet meggyőző. Ugyanis ebben a perspektívában szükségképpen az igazi (vagy igazibb) szocializmus küzd a nem igaziakkal – függetlenül azon tapasztalati anyag feldolgozásától, rendszerezésétől és az elméletalkotásban való felhasználásától, amely magyarázatot adhatna az eszményektől való eltérés valóban súlyos, de aligha csak szubjektív politikai és erkölcsi tényezőkre visszavezethető okaira. Ahhoz, hogy a világot megváltoztathassuk, nemcsak másképp kell magyaráznunk, mint ahogy a fennállót magyarázzák nekünk, hanem meg is kell értenünk.

“A bűnt meg kell torolni. De miért éppen azon, aki elkövette?” – értetlenkedik Nietzsche. Megesik, hogy Nietsche kritikájának van alapja, és ténylegesen a bűn elkövetőjét büntetik. Sokan azonban ennek az ellenkezőjét vélik tapasztalni: nem az igazi bűnösök lakolnak, illetve az igazi bűnösök nem lakolnak. “E férfi méltó volt rá, hogy nyakáról aranylánc függjön; s íme a helyett ő függ a hóhér kötelén, S ennek nyakában aranylánc van, pedig hóhérkötélen kéne függnie” – írja Petőfi. “Aki száz meg százezert rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített” – panaszkodik Tiborc.

A kultúrtörténeti példák hosszan sorolhatók. Ezek a példák arra utalnak, hogy az igazságszolgáltatás nem feltétlenül az igazságosságot szolgálja, hanem gyakran társadalmi igazságtalanságok megvalósításának eszköze. Arra utalnak, hogy a jogi gyakorlat nem egyenlő mércével mér: az igazságszolgáltatásnak vannak kedvezményezettjei, kivételezettjei. Arra utalnak, hogy valamennyi államilag szabályozott rendszerben vannak olyan – hatalommal rendelkező – kiváltságos csoportok, amelyek kiváltságaikat a jogrendben is érvényre juttatják. Egyrészt kivonhatják magukat az érvényben levő jog hatálya alól. Másrészt egyes jogi szabályokat, törvényeket a maguk érdekei szerint hozatnak, illetve működtetnek. Bűn és bűnhődés szétválásának ez az egyik, a jogrendszer egészében érvényesülő formája. Mindez azonban nem fogyatékossága, hanem alapja, létfeltétele az intézményesített jogrendszernek. A jogi szférát éppen ez a szétválás, tartalmi egyenlőtlenség élteti. Ha egy társadalomban hierarchikus különbségek vannak, egyebek mellett intézményes jogrend segítségével igyekeznek mérsékelni az egyenlőtlenségek, hierarchiák, igazságtalanságok miatti konfliktusokat. Minden intézményes jogrendszer fölöslegessé válna, összeomlana, ha azonos mércével mérné, egyenlőnek tekintené a gyengét és az erőset. Mivé fajulna az államrend, ha a törpe egyének egyenlőnek képzelnék magukat a gazdasági vagy a politikai hatalom képviselőivel, vagyis érvényesíteni akarnák a jogilag deklarált egyenlőséget? Az erősek – mint ez lenni szokott – élnek erőfölényükkel, és számos esetben hatályon kívül helyezik a törvényt. Történelmi tapasztalatok mutatják, hogy az erősebb joga erősebb jogként érvényesül a gyakorlatban. Jogállam vagy nem létezik, vagy társadalmi hierarchiát testesít meg. Társadalmi hierarchiák hiányában maga a bürokratikus állam veszítené el a funkcióját, létalapját.

A jogrendszer életszerű – vagyis a társadalmi hierarchiákat tükröző – “igazságtalansága” nem a jog hibája, a jogi “igazságtalanságokkal” szembeni kritika valójában a hierarchikusan berendezett társadalom és állam bírálatát fejezi ki burkolt formában. Miért ez a közvetett, áttételes kritika? Ennek oka lehet spontán vagy tudatos. Az első esetben öntudatlanul a felszínen, a jogi gyakorlat jelenségeiben vélnek igazságtalanságokat felismerni, és nem haladnak tovább ezek tartalmi gyökeréig. A második esetben eredményes manipulációval állunk szemben: hatásosan érvényesül, sikeresen működik a tudatos figyelemelterelés, amelynek célja, hogy a lényegről, az egyenlőtlenségek forrásáról, a tényleges vétkesekről átirányítsa a kritikát a felszíni jelenségekre, a puszta következményekre. Úgy védelmezi a fennálló viszonyokat, hogy részjelenségek bírálatával igyekszik semlegesíteni, hatástalanná tenni az érdemi, a gyakorlati konzekvenciákkkal is járó kritikát.

Boszorkányok pedig vannak

Bűn és bűnhődés szétválasztásának van egy másik, a jogi gyakorlatban érvényesülőnél rejtőzködőbb, de még hatásosabb formája: a boszorkányképzés, fantomgyártás, gonoszalkotás politikai technikája.

Egyszerű pszichológiai összefüggés: a jelenségek, a tapasztalati tények mögött magyarázatokat keresünk. Ahol következményeket észlelünk, ott kíváncsiak vagyunk az okokra. Meggyőződésünk, hogy ahol igazságtalanságokat, bűnöket vélünk felismerni, ott a bűnösöket is meg lehet találni.

Társadalmi igazságtalanságokat (kizsákmányolást, hierarchiát, alávetettséget, zsarnokságot, visszaéléseket, nyomort) sokszor és sokan tapasztalnak. A társadalmi igazságtalanságok felszámolásáról, illetve egy igazságosabb társadalom megvalósulásáról sokszor és sokan álmodoznak. Némelyek közülük az igazságos társadalom megvalósításának útjában álló akadályokról is gondolkodnak. Így jutnak a társadalmi igazságtalanságok okozóihoz, elkövetőihez.

Mit tesznek az igazságtalanságok haszonélvezői, okozói, felelősei? Igyekeznek a figyelmet elterelni magukról, saját felelősségükről, és azt másokra hárítani. Mivel az igazságtalanságok társadalmi tényén nem kívánnak változtatni, megoldásként marad a tudati-lelki tényeken való változtatás: a bűnöskeresés irányának eltérítése, vagyis a tényleges elkövetők helyett mások “befeketítése”. Ilyenkor csillapíthatatlan politikai–hatalmi szükséglet keletkezik hiteles, hatásosan működő ellenségképzetek kialakítására. Bevetésre kerül a politikai technika egyszerű pszichológiai fogása, a közgondolkodás szervezett megdolgozása: a társadalmi bajokért felelőssé tehető fantomok méretre gyártása.

Fantomok, “gonoszok”, “ellenségek” mindig vannak, bármikor fellelhetők, mert a kiváltságokat élvezőknek – mint mumusokra – szükségük van rájuk. De nemcsak nekik, hanem a vesztesek, kisemmizettek jelentős részének is szüksége van rájuk: mindazoknak, akik vagy nem találják a tényleges vétkeseket, vagy nem vállalják a velük szembeni cselekvést.

Kik ezek a valódi ellenségeket lélektanilag helyettesítő fantomok, mumusok? Koronként, helyszínenként, csoportonként mások bizonyulnak hatásosnak, ezért bevethetőnek: panteonjukban megtalálhatók a különböző máshitűek, a különböző másként gondolkodók, a különböző másként élők (ezért deviánsnak minősítettek), a különböző idegenek, a különböző kisebbségek, a különböző kommunisták.

Az 1840-es évek Európájában divatban volt a kommunistákkal ijesztgetni az elégedetlenkedő állampolgárokat, illetve a politikai ellenfeleket kommunistának bélyegezni. “Akad-e ellenzéki párt, amelyről kormányon levő ellenfelei ne híresztelnék, hogy kommunista, akad-e ellenzéki párt, amelyik nem vágta vissza a kommunizmus megbélyegző vádját a haladottabb ellenzékieknek éppúgy, mint reakciós ellenfeleinek?” Ha ez a megfogalmazás igaz, akkor valamiben minden számottevő politikai szereplő egyforma: valamennyi megkapta a kommunista jelzőt valakitől. Ha az európai hatalmasságok nem alkotják meg és nem helyezik üzembe a kommunizmus fantomját, ha nincs ez a ködösítés, akkor nem alakul ki a tisztázási kényszer, és valószínűleg nem jön létre a Kommunista Kiáltvány. A Kiáltvány deklarált célja, hogy “a kommunizmus kísértetéről szóló mesékkel” szemben tisztázza magát: nyilvánosságra hozza a kommunisták tényleges elképzeléseit és törekvéseit. Az elképzelések és törekvések széleskörű tudatosítása nem vesztette el aktualitását: a kommunizmussal való ijesztgetés hatásosnak bizonyult, és azóta is szép karriert fut be.

Ennél is fontosabb, hogy az utolsó százötven évben nem változott meg a tőkés rendszer alaptermészete. A társadalmi hierarchiák és antagonizmusok ma áttételesebben, nehezebben átlátható, bújtatott formákban jelentkeznek, de lényegük – világméretekben tekintve – ugyanaz maradt. A Kiáltványban vázolt történet rólunk is szól, a Kiáltvány hozzánk is beszél. Ez indokolja, hogy, megkíséreljük mai szemmel olvasva is értelmezni. Jelen írás néhány olyan problémakört érint, amelyek a következő század társadalmi küzdelmei számára tanulságosak lehetnek.

Történelmi humanizmus = kommunizmus (Kik a kommunisták, és mit akarnak?)

A Kiáltvány történelemszemlélete – általános megközelítésben – két alappilléren nyugszik. 1. A közelmúlt megítélése: “A burzsoáziának a történelemben fölöttébb forradalmi szerepe volt.” 2. A jövő lehetősége: “A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.”

Az idézetek az emberiség világtörténelmének olyan felfogására utalnak, amely három fejlődési fokot, fejlettségi szintet különböztet meg. A kapitalizmus előtti társadalmakat a “helyi elzárkózottság”, a hagyományokban gyökerező változatlanságra való törekvés, a természeti hatalmaknak történő kiszolgáltatottság, a társadalom tagjai közötti alá–fölé rendeltség jellemzi. Ehhez képest a “burzsoázia korszaka” kiszélesíti az ember szabadságát: szétszakítja az egyének közötti születési hierarchiákat, az ipar segítségével megnöveli az emberi erőket (termelőerőket), az egész korszakot a “termelési és érintkezési módban végbement sorozatos forradalmi átalakulások” kísérik. Ennyiben a “burzsoázia korszaka” progresszív volt minden korábbi társadalmi rendszerhez képest, de a Kiáltvány keletkezésének idején már elveszítette progresszivitását, és az emberiség objektív lehetőségeihez viszonyítva világtörténelmi hanyatlást képvisel. (“A társadalom rendelkezésére álló termelőerők már nem a polgári civilizáció és a polgári tulajdonviszonyok előmozdítására szolgálnak; ellenkezőleg, túl hatalmasokká lettek e viszonyok számára, e viszonyok gátolják őket… A polgári viszonyok túl szűkké váltak ahhoz, hogy befogadhassák az önmaguk által létrehozott gazdagságot.”) A burzsoá korszakban – a tőke kényszere hatására – már kifejlődött társadalmi erők (termelőerők, emberi képességek) bázisán humánus történelmi alternatívára nyílik lehetőség: a társadalmi egyének – a tőke kényszerét lerázva – birtokba vehetik és a maguk érdekében működtethetik a létrejött társadalmi erőket. Megérett a helyzet arra, hogy a “polgári civilizáció” meghaladásában érdekelt szubjektív erők koncentrálása (“a proletariátus osztállyá alakítása”) révén a “burzsoázia korszakát” – belátható időn belül – világtörténelmileg pozitív alternatíva váltsa fel: “minden egyes ember szabad fejlődését” biztosító társulás, vagyis kommunizmus.

Mit tesznek a kommunisták a jelzett cél megvalósulása érdekében? Egyrészt: “a proletárok különböző nemzeti harcaiban az egész proletariátus közös, a nemzetiségtől független érdekeit hangsúlyozzák és érvényesítik”. Másrészt: “a proletariátus és a burzsoázia között folyó harc különböző fejlődési fokain mindig az összmozgalom érdekét képviselik”. “A munkásosztály közvetlen céljaiért és érdekeiért küzdenek, de a jelen mozgalomban egyszersmind a mozgalom jövendőjét képviselik.”

Mit nem tesznek a kommunisták, nehogy a végső célról (a humánus alternatíváról) eltereljék a figyelmet? Egyrészt “nem állítanak fel külön elveket”. Vagyis nem külsődleges, ezért elvont eszményeket akarnak megvalósítani, hanem csupán az egyének szabad fejlődését akadályozó társadalmi korlátokat (politikai állam, pénz által közvetített gazdálkodás) kívánják eltávolítani. Másrészt nem alkotnak külön pártot. Ehelyett mint a különböző munkásszervezetek jobbik énje tevékenykednek: a munkásokat részleges célok követése helyett a humánus társadalom útjában álló összes akadály felszámolására orientálják.

A fentiek magyarázzák, hogy százötven év elteltével az objektíve lehetséges humánus társadalom helyett miért élünk továbbra is a “burzsoázia korszakában”, és hogy miért rosszabbak ma az esélyek “minden egyes ember szabad fejlődésére”, mint akkor. A munkásságot szervező, orientáló csoportok a proletariátus erőit megosztották az alábbiakkal.

A munkásság nemzeti cselekvésében nem tudták, illetve nem akarták érvényesíteni az egész proletariátus közös érdekeit.

A munkásságnak a burzsoázia elleni küzdelmeiben nem tudták, illetve nem akarták az összmozgalomnak, illetve a mozgalom jövőjének érdekeit is érvényesíteni.

Elvont elvek, elméletek felállításával, taktikai kompromisszumokkal stb. gátolták, hogy a napi konfliktusokból eredő harc olyan megoldási irányt vegyen, amely szervesen összekapcsolódik a végső céllal (a minden egyes ember szabad fejlődését lehetővé tévő társulás létrehozásával). A munkások vezetői a politikai hatalom meghódítását eszköz helyett célnak tekintették. Több energiát vetettek be a politikai hatalom meghódítása érdekében, mint azért, hogy a szabad egyének társadalmának programjával az emberek rokonszenvét meghódítsák.

Nem tudták, illetve nem akarták a proletármozgalmat belülről hatékonyan befolyásolni, ezért a burzsoá rendbe beilleszkedő burzsoá intézményt, külön pártot alakítottak.

Burkolt polgárháborúk a polgári civilizációban

Közismertek a “burzsoázia korszakának” – a Kiáltványban is – progresszívnek minősített mozzanatai. A tőke növekedési–felhalmozási természete kikényszeríti a termelés társadalmi erőinek állandó gyarapodását. Létrejön a modern nagyipar: a gépesítés forradalmasítja a termelést. A nagyipari tömegtermelés létrehozza a világérintkezést, a világpiacot. A “polgári civilizáció” túllép a nemzeti egyoldalúságokon: a termelési eljárásokat és a fogyasztási cikkeket éppúgy, mint a szellemi termékeket az emberiség közkincsévé teszi. Ezáltal “valamennyi nemzetet, még a legbarbárabbat is, belerántja a civilizációba”.

Forradalmasító és civilizáló tevékenységét a tőke (illetve megszemélyesítője, a burzsoázia) konfliktusok árán és antagonizmusok létrehozásával viszi végbe. A Kiáltvány a jelen konfliktusait, feszültségeit két síkon közelíti meg, egy közvetlenül megjelenő, felszínibb és egy mélyebb, rejtettebb szinten. Egyrészt burzsoák és proletárok (tőke és munka), másrészt piacgazdaság és humánum (tőke és ember) kibékíthetetlen ellentétét elemzi.

1. A fennálló rendszer szerkezete, belső tagolódása minden korábbihoz képest egyszerűbbé válik: döntően termelő nem-tulajdonosok és nem-termelő tulajdonosok (bérmunkások és tőkések) alkotják. A piaci konkurrencia következtében a tőkés magántulajdon fokozatosan megsemmisíti a munkával szerzett tulajdont. Távlatilag mindenki burzsoává vagy proletárrá válik, illetve burzsoá vagy proletár álláspontra helyezkedik. (A proletárok köre nem korlátozódik a közvetlen termelőkre, hanem magába foglalja a legkülönbözőbb tulajdonnélküli csoportokat: “A burzsoázia… bérmunkásává változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét.”) A két nagy társadalmi osztály között kezdettől fogva “burkolt polgárháború” folyik.
2. A tőkések bérmunkások fölötti uralmánál is lényegesebb sajátossága a kapitalizmusnak a piacgazdaság (a dolgok) személytelen uralma minden emberen: így munkáson és tőkésen egyaránt. Ez utóbbi az előbbi uralom végső alapja.

Könnyen értelmezhető a bérmunkások alávetettsége a gazdasági objektumoknak. “A polgári társadalomban az eleven munka csak eszköz a felhalmozott munka gyarapítására… A polgári társadalomban tehát a múlt uralkodik a jelenen… A polgári társadalomban a tőke önálló és személyisége van, a munkálkodó egyén ellenben önállótlan és személytelen.” A gazdasági tárgyak hatalma, logikája, természete uralkodik az emberi akaraton. A tőke belső természetéből fakad, hogy minden határon túl növekednie kell, és végső fokon ez határozza meg a tőkések gazdasági magatartását is. A burzsoázia az ipar haladásának “akarat nélküli és ellenállásra képtelen” hordozója – fogalmaz a Kiáltvány. Végső soron tehát a tőkés is önállótlan, alávetett. A dolgok hatalma növeli az emberi erőket (a termelőerőket, termelő képességeket), de az emberi erők a dolgok erejeként tevékenykednek.

A Kiáltványban jelzett “burkolt polgárháború” a tőkés–munkás ellentétnél lényegesen tágabb, általánosabb dimenziót kap a piacgazdaságnak az emberek fölötti uralmában. E polgárháború valójában a dolgok logikája és az emberek, a személytelen gazdasági (intézményi) racionalitás és a személyes emberi racionalitás között zajlik. A személyek (így a tőkések és a bérmunkások is) csupán hordozói e kétfajta logika (kétfajta racionalitás) konfliktusának.

Civilizációs alternatíva: termelő egyének társulása

Ebben a “burkolt polgárháborúban” mutatkozik meg a kommunizmusnak nevezett humánus társadalom alternatívája. A Kiáltvány az emberek társadalmi emancipációjának, az emberi oldal győzelmének gyakorlati lehetőségeit keresi. Olyan társadalmi rendszer megvalósítására orientál, amelyben a dolgozó ember eszközből céllá válik, a gazdasági javak pedig célból eszközzé alakulnak át. (Marx későbbi szavai szerint: az a “termelés és a fogyasztás mértéke, amit az egyéniség teljes kifejlődése megkövetel”.) A célnak tekintett ember koncepciójából következik a kommunizmus alapelve: “minden egyes ember szabad fejlődése”. Ez a gazdasági logika elszemélytelenítő tendenciájának humanista ellenalternatíváját jelenti: az egyének sokfélesége megvalósulásának, a különböző személyiségek, sokoldalú egyéniségek kibontakozásának lehetőségét. (A későbbiekben Marx a kapitalizmus utáni történelmi lehetőséget a “szabad egyéniségek” társadalmának nevezi. Itt bekövetkezhet a társadalom szükséges munkájának redukálása azért, hogy az egyének szabad ideje, egyéniségük működése és fejlődése számára rendelkezésre álló ideje növekedjen.)

Az egyének emancipálódása a piacgazdaság uralma alól, valamennyi egyén szabad fejlődésének társadalmi kiindulópontként kezelése a Kiáltványban nemcsak humánus megfontolások miatt következik be. A humánummal egyidejűleg gazdaságossági érvek is megfogalmazódnak. A gyári nagyipar kialakulásával a “burzsoázia korszaka” betöltötte világtörténelmi szerepét. A tőkés termelési viszonyok a fejlődés ösztönzőjéből az emberi erők optimális továbbfejlődésének gátjává váltak: megbéklyózzák a kialakult termelőerők, emberi képességek szabad működtetését (túltermelési válságok, monopolizált tulajdon stb.). A termelőerők szabad fejlődésének már létrejött világtörténelmi lehetősége: az egyének fejlődésének össztársadalmi méretekben történő biztosítása.

A nagyipar megszüntette az ínséget a társadalom erőinek szintjén, de nem szüntette meg az egyének szintjén. A nagyipar társadalmi gazdagságot termel, de a “burzsoázia korszakában” a társadalmi gazdagság magánelsajátítása folyik. A tőke társadalmi hatalom, de magántulajdonként “monopolizálható társadalmi hatalom”. A nagyipar kialakulásától kezdve az emberiség civilizációs alternatíva előtt áll: választhat a “polgári civilizáció” jelene és egy humánus civilizáció lehetősége között. Az előbbi a technikai fejlődést, a tárgyi–dologi gazdagságot, az utóbbi az emberi fejlődést, a különféle személyiségek gazdagságát, egyéniségek sokoldalúságát preferálja.

Nem nehéz észrevenni, hogy a kapitalista és a humánus alternatíva küzdelme az utóbbi százötven évben nemcsak politikai síkon zajlik: a két civilizációs lehetőség között az egyes társadalmak, sőt az egyének életfolyamatában is folyik egyfajta “burkolt polgárháború” (pl. vagyonosodás kontra egyéniséggé válás).

A Kiáltvány megfogalmazása és szellemisége szerint adottak az objektív feltételek ahhoz, hogy a történelmi fejlődés humánus irányt vegyen. A “burzsoázia korszakában” létrejött termelőerők (azaz emberi erők) bázisán az a világtörténelmi fejlődés mércéje, ezért valamely társadalom fejlettségének mutatója, hogy milyen mértékben teszi tagjait autonóm személyiségekké, szabad egyéniségekké. Eszerint ami az egyének szabadságát növeli, az a történelmi fejlődést szolgálja, illetve ami az egyének szabadságát veszélyezteti, az e fejlődést gátolja. Innen tekintve azok a társadalmak, amelyek a gazdasági növekedést az egyének szabadságának ellenében, elszemélytelenítésük árán érik el, elmaradottaknak minősülnek.

Állami piacgazdaság a centrumkapitalizmusban

“Kommunista forradalomról” a Kiáltvány két összefüggésben szól: mint politikai forradalomról és mint társadalmi forradalomról. Az előbbi tartalma a “demokrácia kivívása”. Vagyis a dolgozó többség “uralkodó osztállyá emelése”: a politikai hatalom meghódítása a proletariátus által. Az utóbbi a civil társadalom forradalma: a civil társadalom polgári formájának felváltása a civil társadalom humánus formájával, vagyis termelő egyének társulásával. A tényleges cél a civil társadalom forradalma, ennek megvalósulásához segédeszköz a politikai forradalom. (Először 1843-ban fogalmazta meg Marx, hogy a politikai állam mozgásához képest a civil társadalom folyamatainak van elsőbbsége, meghatározó szerepe.)

A Kiáltvány a történelmi alternatívák optimista változatát valószínűsítette: a tőkés szabadverseny, szabadkereskedelem radikálisan növeli a termelőerőket, amelyek egyre inkább ellentétbe kerülnek a tőkés viszonyokkal. A gazdasági, valamint a társadalmi feszültségek kiéleződnek és beletorkollnak a munkásság politikai forradalmába. Ez a végeredmény, a politikai hatalom meghódítása adja meg jelentését (történelmi szerepét és helyiértékét) a tőkés szabadversenynek.

Az utóbbi százötven év történelmében nem az a változat valósult meg, amelyet a Kiáltvány preferált. Az iparilag élenjáró (a világot gazdaságilag és katonailag uraló) úgynevezett centrumországokban a tőkés állam különböző politikai intézkedésekkel beavatkozott a gazdasági folyamatokba. Ezzel megakadályozta, hogy a piacgazdaság öngyilkosságot kövessen el, azaz összeomoljon. Az állami beavatkozás kétirányú. Egyrészt a társadalmi–politikai feszültségek, másrészt a gazdasági–piaci feszültségek csökkentését szolgálja.

A szabadpiaci rendszer jellemző sajátossága, hogy – mivel nem a fizetőképes kereslet, hanem a technikai kapacitás határozza meg a termelést – állandó túltermelésben szenved. A túltermelési válság elkerülése miatt kénytelen mind a külső, mind a belső piac folyamatos bővítésére törekedni. Mint a Kiáltvány is kiemeli: “új piacokat hódít meg, és alaposabban aknázza ki a régieket”. Ez azonban gazdaságon kívüli, direkt politikai eszközöket is igényel. Az előbbi – végső soron – gazdasági gyarmatosítást és az immanens feszültségeknek a gazdaságilag hátrányos helyzetű régiókba való kihelyezését jelenti (“egyik nemzet kizsákmányolása a másik által”). A belső piac bővítése finomabb eszközökkel történik. Itt – jelentős mértékben – a piaci kereslet olyan megszervezése megy végbe, amelynek során fölösleges árukat transzformálnak szükségessé: a fogyasztási igények szervezett manipulálása révén enyhítik a túltermelés feszültségeit.

A szabad piacgazdaságot államilag szabályozott piac (az állami és a piaci törvényeket elegyítő piacgazdaság) váltotta fel. Ez valójában fékezi a termelőerők kihasználását és fejlődését, ugyanakkor biztosítja a számukra inadekváttá vált tőkés viszonyok között tartását.

Hogy a bérmunkásság politikai radikalizálódását megakadályozza, a tőkés államnak olyan formális jogokat és gyakorlati életesélyeket (“életszínvonalat”) kellett biztosítania, amelyek rövid távon a gazdaságilag kizsákmányolt munkásokat is érdekeltté teszik az adott rendszer fennmaradásában. Emiatt mérsékelni kellett a tőke szabadságát: korlátozni kellett az egyes tőkések mohóságát az össztőke (a tőkésosztály egésze) javára, nevezetesen a tőkés rendszer folyamatos működőképessége és politikai stabilitása érdekében.

A centrumkapitalizmus politikai stabilizálásához jelentősen hozzájárult a hazai munkásság sajátos kettős helyzete: egyidejűleg kizsákmányolt és a tőkés értéktöbblet társfogyasztója. A centrumországok munkásosztálya egyrészt bérmunkás, másrészt mint kizsákmányoló nemzet polgára – állampolgári jogon – ő is részesedik a gazdaságilag gyengébb régiókból szerzett profitból. Egyrészt tőkésosztályának és tőkésosztálya nem-termelő alkalmazottjainak eltartója, másrészt a kizsákmányolt nemzetek proletariátusának eltartottja. (Ez utóbbi státus a Kiáltvány lumpenekről adott jellemzését is felidézi: “élethelyzete következtében hajlandó arra, hogy magát reakciós üzelmekhez megvásároltassa”.) A kettős érdekeltség (osztályérdek és közvetlen anyagi jólét) dilemmájában végső fokon az utóbbi győz – ami a tőkés rendszerrel való gyakorlati kiegyezést, politikai osztálykompromisszumot eredményez.

Kommunista forradalom a civil társadalomban?

A centrumkapitalizmus gazdasági és katonai erőfölénye, illetve munkásságának felemás érdekeltsége következtében nincs közvetlen lehetőség a “burzsoázia korszakának” politikai meghaladására. De ez kevés ok arra, hogy a civilizáció polgári alternatíváját ne tekintsük a humánus alternatívájához viszonyítva retrográdnak (fejlődésellenesnek, emberellenesnek és – amit Marx csak későbbi írásaiban elemez – a természeti környezetre ártalmasnak).

Felmerül a kérdés: Mi a teendő akkor, ha (a Kiáltvány értelmében vett proletár álláspontról, kommunista, azaz humánus értékrendben) a mai kapitalizmus retrográdnak minősül, de nincs közvetlen politikai–hatalmi lehetőség a meghaladására? A közvetlen politikai lehetőség hiánya nem jelenti egyúttal a társadalmi és kulturális lehetőségek hiányát.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy miként alakult ki a tőkés rendszer. A burzsoázia a maga képére formálta a civil társadalmat – ezzel alapozta meg a politikai hatalmát. A politikai hatalom átvétele általában akkor következett be, amikor a civil társadalomban már megnyerte a harcot: amikor ott már átvette a hatalmat. A politikai forradalmak lényegében a civil társadalomban bekövetkezett hatalomátvételt szentesítették és intézményesítették. A munkásság osztályküzdelmeinek történetében viszont a politikai csatározásokhoz képest meglehetősen alárendelt szerepet játszik, sőt szinte teljesen figyelmen kívül maradt az a lehetőség, hogy az emberek a civil társadalomban kezdjenek hozzá egy civilizációs forradalom megalapozásához. Elhanyagolódott az emberek közötti társadalmi kapcsolatokban, gazdálkodásbeli módszerekben, életformákban, értékrendekben rejlő humánus alternatíva tudatosítása és gyakorlati alkalmazása.

Legalább két olyan cselekvési lehetőség van, amelyek – bár nem helyettesíthetik a politikai hatalom meghódítását, mégis – elősegítik a “burzsoázia korszakának” meghaladását.

1. A humánus civilizáció alternatívájának világtörténelmileg magasabbrendű lehetőségként való elméleti és gyakorlati tudatosítása azért, hogy az egyes egyének – gondolkodásukban és életükben – minél kevesebb engedményt tegyenek az ezzel ellentétes mindennapi elvárásoknak.
2. Egyének, csoportok, osztályok szintjén a magasabb rendű lehetőséghez való közeledés gyakorlati lépései, amelyek a politikai hatalom nélkül, sőt annak ellenében is megtehetők. Melyek ezek a gyakorlati lépések? Egyrészt kialakíthatók olyan életformák (termelési formák, önkéntes társulások, szabadidő-formák), amelyek elősegítik az egyének személyes szabadságának növekedését, valamint közösségi kapcsolatainak gazdagodását. (Világszerte számos ilyen irányú spontán kísérlet létezik kisebb-nagyobb csoportok részéről.) Másrészt lehetséges törekedni arra, hogy a humánus civilizáció alternatívája egyfajta ellenhatalommá szerveződjön a civil társadalomban. Ez olyan párhuzamos hatalom tudatos kiépítését jelenti, amely mind a politikai állammal, mind a civil társadalom államilag manipulált mechanizmusaival szemben “burkolt polgárháborút” folytat.

Boszorkányok pedig vannak (II.)

Az úgynevezett rendszerváltás idején cikk jelent meg (egyetemi professzor tollából) a Kommunista Kiáltványról. (SzemTanú, 1990. 2. sz. A cikket átvette a Népszabadság.) A szerző a nagyotmondás hirtelen beköszöntött szabadságának friss bódulatában érdekes kijelentéseket tesz.

A Kiáltványban például az olvasható, hogy a polgárság egy része a proletariátus álláspontjára helyezkedik: “ugyanúgy, ahogy korábban a nemesség egy része átpártolt a burzsoáziához, most a burzsoázia egy része pártol át a proletariátushoz, és nevezetesen a burzsoá ideológusok egy része, azok, akik felküzdötték magukat az egész történelmi mozgalom elméleti megértéséig”. Megemésztve és elmélyítve a gondolatot, a SzemTanú szerzője levonja a következtetést: “A kiáltvány nagy veszélye, hogy egyszerűsítéseivel a történelmet az anyag mozgására szűkíti le, és kizár belőle minden morális, szellemi, eszmei önmozgást.”

Olvasható a Kiáltványban, hogy a kommunisták szándéka olyan társadalom létrehozása, amelyben cél az ember, az egyének szabad fejlődése: “életfolyamatának kibővítése, gazdagítása, előmozdítása”. A gazdasági javak, a “múltbeli munka”, a dolgok e cél megvalósulásának segédeszközei. A kommunista társadalom mindenkinek biztosítja a “személyes tulajdont”, nevezetesen társadalmi termékek, létfenntartási eszközök, az “élet újratermelésére szolgáló munkatermékek személyi elsajátítását”. Ennek feltétele: munkavégzés a társadalom számára rendelkezésre álló termelési eszközökkel. Bekövetkezhet az ipari és a mezőgazdasági termelés egyesítése, ezáltal a város és a falu közötti ellentét megszűnése. Az egész termelés “a társult egyének kezében összpontosul”, akik összességük szükségleteinek kielégítésére termelnek. Így megszűnnek egyrészt a tulajdonnélküli dolgozók és a nem-dolgozó tulajdonosok osztályellentétének létfeltételei, másrészt a pénz által közvetített csere (“kalmárkodás”) létfeltételei. Az osztálykülönbségek eltűnésével és a termelésnek a termelők közös szükségleteihez való igazításával “a közhatalom elveszti politikai jellegét”. Az olvasottak után a SzemTanú szerzője mély lélegzetet véve leírja: “Hogyan kívánják ezt a világot berendezni, nem tudhatjuk. Építésről nem esik szó, csak rombolásról.” A kommunizmus kísértete – úgymond – a káosz kísértete. (Mindehhez képest jelentéktelen pontatlanság az a kijelentés, amely szerint 1848-ban Marx a Gazdasági-filozófiai kéziratok szerzőjeként volt ismert. Mint köztudott, a GFK először 1932-ben jelent meg.)

Nehezen feltételezhető, hogy a cikk szerzője (vagy legalább a szerkesztőségek valamelyik tagja) ne lenne tisztában azzal, hogy a cikk számos alapállítása hamis. Mi lehet az oka annak, hogy egy tudós professzor – hiteles szemtanúként – olyan állításokhoz adja a nevét, amelyekről maga is tudja, hogy nem igazak?

Elképzelhető, bár kevéssé valószínű, hogy egyszerűen a szerzőnek a tényektől elrugaszkodó “morális, szellemi, eszmei önmozgásával” állunk szemben. Elképzelhető (bár csak erős fantáziával), hogy súlyos anyagi gondok vitték rá a cikk megírására, és a tudományos korrektséggel szembeni torzításokat a felvevő piac ideológiai kényszere magyarázza. Végül elképzelhető, hogy a cikk – Lukács György kifejezésével – “társadalmi megbizatást” hivatott ellátni, és a politikailag irányított korszellemet jellemző “boszorkányképzéshez” kívánt hozzájárulni.

Minden társadalmi és politikai rendszert lényegileg minősít, hogy belső konfliktusaival, egyenlőtlenségeivel, igazságtalanságaival miképpen próbál szembenézni. Tényleges feloldásuk érdekében cselekszik, vagy bűnbakokat keres, és fantomok, boszorkányok, ellenségek gyártásával igyekszik a felelősséget magáról áthárítani.