Se szeri, se száma napjainkban az emberi jogokra való hivatkozásnak. Mégis, nemcsak bírálói, hanem a fogalmat elfogadók között is kevesen vannak, akik jogtudományi egzaktsággal tudnák megválaszolni azt a kérdést, hogy voltaképpen "mi fán teremnek" emberi jogaink. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a jogelméletben, az alkotmányjogban és a nemzetközi jogban egyaránt érintett probléma gyakran a jogtudomány ezen ágain belül sem egyformán értelmeződik, akkor érzékelhető, hogy az egyszerűnek látszó kérdés mögött nehéz problémák húzódnak meg.

I. Problémafelvetés

Se szeri, se száma napjainkban az emberi jogokra való hivatkozásnak. Átlagos médiafogyasztó napjában többször is hallja érvként használni e kifejezést a közbeszédekben. Gyakran, vitázó felek között, végső érvként szerepel az emberi jogokra történő hivatkozás. Mégis, nemcsak bírálói, hanem a fogalmat elfogadók között is kevesen vannak, akik jogtudományi egzaktsággal tudnák megválaszolni azt a kérdést, hogy voltaképpen "mi fán teremnek" emberi jogaink. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a jogelméletben, az alkotmányjogban és a nemzetközi jogban egyaránt érintett probléma gyakran a jogtudomány ezen ágain belül sem egyformán értelmeződik, akkor érzékelhető, hogy az egyszerűnek látszó kérdés mögött nehéz problémák húzódnak meg. A dolog ugyanis azonos saját történetével ("Die Geschichte einer Sache ist selbst die Sache" – Hegel), s ezt az újkorban éppen 210 éves történetet itt még csak vázlatosan sem tekinthetjük át. Mégis nemcsak szükséges, de lehetséges is azt tisztázni, hogy filozófiai és jogelméleti értelemben hogyan alapozhatók meg az ember jogai. Tehát két oldalról fogunk a válaszhoz közelíteni: az ember és a jog oldaláról. Mi az ember, és hogy kapcsolódik hozzá a jog fogalma? Ezután térhetünk át azokra a kérdésekre, melyek az emberi jogok mai helyzetét és problematikáját jelentik.

II. Mi a jog szó jelentése? Milyen az ember természete?

Legegyszerűbben a jog valakinek valamire való igényét, jogosultságát jelenti. Úgy is mondhatnánk, hogy megérdemelt jussának az elismerését. Olyasmit, amit gyakran a jogszabályok mondanak ki, s ebben az esetben a jognak tárgyi jogi, tételes alapja van. De az emberi jogokkal kapcsolatban gyakran halljuk azt, hogy az éppen valami olyasmi, ami erősebb, mint a jogszabályok. Olyasmi, ami emberhez, alanyhoz fűződő jogon jár. Azért, mert az emberi lényegtől elválaszthatatlan, a hatalomtól független jogosultságként emberi jogaink erősebbek a tárgyi jognál. Tehát azoknál a jogszabályoknál, melyeket a mindenkori jogalkotó hatalom alkotott magatartásunk irányítására, összehangolására. Emberi jogaink hatalom, hatóságok, embertársaink tényleges viselkedése fölött állnak, sőt, egyenesen ezek elbírálásnak mércéjeként szolgálnak. Épp ezért az emberi jogok a jogok önálló, sajátos csoportját alkotják, ami túl van a jog, a jogosultság alanyi jogi vagy tárgyi jogi (jogszabályi) jellegének hagyományos jogtudományi kérdésén.

Emberi jogaink az ember emberi természetéhez kötődő jogosultságok.¹ Olyanok, melyek minden körülmények között, még a jogszabályok ellenére is megilletnek, tehát támogatnak, s védenek minket. S mivel sebezhető lények vagyunk, véges élettel, szükségünk is lehet e támogatásra. Komolyan kell tehát vennünk emberi jogainkat.²

Az emberi jogok tehát természetes jogainkból erednek. Milyen azonban természetünk? Miből ered az ember természete? Teremtett lény-e, vagy ellenkezőleg, önteremtő? Szabad-e vagy elnyomott? Milyen az ember természete, jó-e vagy rossz, egoista, önző lény-e vagy éppen ellenkezőleg: közösségi, társaival szolidáris lény? Ahányféle válasz adható e kérdésekre, annyiféleképpen alapozhatók meg és vezethetők le az emberi jogok.

Míg a jog természetének jellemzése jogtudományi választ igényelt, addig ez utóbbi, a másik oldal megválaszolása filozófiai kérdésekhez vezet. Az ember lényege, helye a világban és sajátlagos emberi természetének jellemzése – olyan végső kérdések, melyekre nincs egyetlen válasz, hanem válaszok vannak: a nagy világnézetek különböző megoldásokat adnak ezekre a kérdésekre. Világnézet, ami nem más, mint a környező világ, a természet, a történelem és benne az ember helyének, szerepének elgondolása. Végső soron az emberi jogok megértése sem lehetséges másként, mint a ma létezők közül a három legrégebbi és legnagyobb – konzervatív, liberális és szocialista – világnézettípus szerint. Tekintsük át ezek felől az emberi jogok megalapozását. Azt, hogy honnan és hogyan vezetik le az emberi jogokat e világnézeti alaptípusok (melyeknek számtalan változata van).

III. Konzervativizmus, liberalizmus és szocializmus az emberi lényegről

Induljunk ki Hugo Grotius nézeteiből, mert ő a korai természetjogi felfogások képviselőjeként, klasszikus módon tudta felvetni az emberi jogok természetének kérdését. Megoldása azonban nem egy, hanem kétirányú: egyaránt felmutatja az emberi jogok vallásos, hívők számára való megalapozását és a világi, ateista gondolkodás számára való levezethetőségét. "A háború és a béke jogáról" (1625) című könyvében a következőképpen érvel:

A jog egyik természetes forrásaként az ember társas ösztöneit, közösségi érdekeit nevezi meg. A jog ezen szűkebb, társas-közösségi fogalmából alakult ki egy másik, tágabb fogalom, a természetjogé, melynek az emberi természet a forrása. A kettő viszonyában az a helyzet, hogy "a belső tételes jog szülőanyja pedig a megegyezésből fakadó kötelezettség, amely viszont a természetjogból meríti erejét, úgyhogy a természetet úgyszólván a tételesjog ősanyjának mondhatjuk". Egyértelmű, hogy a belső, tételes jog a természetjogtól veszi erejét.

Miután a tételes jog levezetését megoldotta, már csak az a kérdés maradt, hogy vajon a természetjog ereje honnan származik: azaz milyen a természet természete? Itt válik ellentmondásossá Grotius megoldása, mert egyfelől szerinte a természetjog "helytálló volna akkor is, ha feltennők – márpedig ezt a legnagyobb bűn elkövetése nélkül még feltételezni sem lehet -, hogy Isten nem létezik, vagy nem törődik az emberek dolgaival", mert a természetjog az ember belső lényegéből következik, másfelől ezt mégiscsak Istennek kell tulajdonítanunk, mert ő maga akarta, hogy ilyenek legyünk.

Tehát a természetjog mögötti emberi természet végeredményben vagy az isteni akaratból következő teremtésre megy vissza, tehát transzcendens (nem evilági, hanem túlvilági), vagy pedig az ember belső lényegéből fakad, földi tulajdonságként.

Grotius érvelésében egyaránt szerepet kapott az ember társas-közösségi mivolta, belső, individuális természete és tulajdonságainak külső teremtő általi meghatározottsága. Ezzel alapvető álláspontokat rögzített. Most már tőle eltávolodva foglalhatjuk össze a nagy világnézet-típusok álláspontjait.

 

 

A konzervatív gondolkodás az embert éppúgy, mint a természet rendjét, transzcendens, túlvilági létezőtől eredezteti. Az ember természete és az anyagi természet közös nevezőre van hozva a teremtés aktusában, ami rajtuk kívülálló létező akaratára megy vissza. A teremtés eredményeként organikus kapcsolatok jöttek létre, melyeket a közösségi hagyományok éltetnek és erősítenek meg. Az egyes ember méltósággal rendelkező személyként a közösség tagja. Hogy melyik emberi viselkedés a természetes a társadalomban, annak megítéléséhez ezért a valláserkölcs adja a végső normákat. Az ember alkotta jogok, a tételes jogok (ius Humanum) nem sérthetik a természetjogot (ius Naturale), a természetjog nem sértheti az isteni jogot (ius Divinum). A teista világkép számára a gondviselésben van a végső bizonyosság.

A liberalizmus az embereket elsődlegesen individuális természetű lényeknek tekinti, akik versengenek egymással. Az értelmes önzésen alapuló verseny a cselekedetek mozgatórugója, ami motivál, szelektál és előre visz. A természetes jogoknak vagy az emberi jogoknak a politikai jogaiban szabad, jogilag egyenlő individuumok versenyét kell biztosítaniuk, akik nem állnak az anyagi természet rendjére jellemző organikus kapcsolatban egymással. A függetlenség értelmében vett individuális szabadság minden más érték felett áll. Ezért az azt biztosító emberi és állampolgári (politikai) szabadságjogaikban individuumok szerződéses jogközössége jött létre; e szabadságjogok megfelelnek az emberi természetnek, s ezért elidegeníthetetlenek. Az emberi jogok egyéni jogok.

A szocialista világnézet közösségi természetű, evilági lényekként fogja fel az embereket, akiket a munkamegosztás és az egyéni érdekek elválasztanak, de a közösségi lét kölcsönös egymásrautaltsága és a humanista szolidaritás összeköt. Az emberi szabadság csak a közösségi létben értelmezhető, s az emberi természet sem állandó, hanem a társadalom történetével együtt változó.³ Az emberi jogokat sem lehet a mindenkori közösség alakzatától és a történelemtől függetlenül, a fölött megalapozni. Az emberi jogok társadalmi-történelmi képződmények. A végső mérték így a történelemben van.

Végeredményben az emberi jogokat a természetes jogokra, a természetjogot az ember természetére vezettük vissza. Hogy mi az ember természete, erre nézve adnak különböző választ a nagy világnézet-típusok, aszerint, hogy az ember természetét – végső soron – individuálisnak, közösséginek vagy organikus természetűnek veszik-e. Rá kell mutatnunk arra is, hogy e magyarázatok egymással versengve jöttek létre. Ez nem zárja ki azt, hogy ezek a világnézetek és magyarázatok évszázados történetük során ne tanultak volna, ne vettek volna át magyarázó elemeket egymástól. Azonban teljes összeolvadásuk akkor sem lehetséges, ha az emberi jogok tekintetében a második világháború befejezésétől egészen a hetvenes évek végéig volt egy jelentős homogenizálódás, amely együtt járt az emberi jogok katalógusának bővülésével. Ez az ENSZ 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával indult, majd a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányával (1966) folytatódott. Ezért ismerik el mindenütt az emberi méltóságot, az állampolgárok személyi szabadságjogainak csoportját (személyi sérthetetlenség, levéltitok, lakás sérthetetlensége) és a politikai szabadságjogokat (egyesülési, gyülekezési, szólás- és sajtószabadság, lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogok) akkor is, ha nem mindenki és nem mindenütt érti rajtuk ugyanazon tartalmakat.

Már nem egészen ez a helyzet a gazdasági és szociális jogokkal (melyeket a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya definiált 1976-ban), melyek jelentős bővülést és előrelépést jelentettek, a tulajdonjog megítélésével és az ún. harmadik generációs emberi jogokkal. Ezek egységes felfogása, elismerése lényegében napjainkban is hiányzik, s ez nem véletlen. Miért?

A válasz első síkját jelenthetik az ezen jogok mögött meghúzódó elvi, világnézeti álláspontok versengő tulajdonságai.

Láttuk, hogy a természetes, emberi jogok igazolása a konzervatív gondolkodási típusban az isteni transzcendencia síkján történik. A természetjogot (ius Naturale) eredendően az ember teremtéskori természetének való megfelelés, az isteni jognak (ius Divinum) megfelelés minősíti, mert a teremtő előzetes harmóniát és célszerűséget vitt be a teremtett természet rendjébe. Ez a végső, a keresztény valláserkölcsiségben megtestesülő, tehát abszolút mérték. A tulajdon rendies előjogokhoz, feudális státusokhoz és hierarchiákhoz kötődő felfogása pedig évszázadokon át nem ellentétben állt, hanem megerősítést kapott ettől az igazolásmódtól. Mannheim a tulajdon konzervatív felfogását jellemezve méltán hangsúlyozta annak személyhez, igazi, kitüntetett tulajdonosokhoz való kötöttségét. Tulajdonos és tulajdon ilyen összefonódottsága, amely lényegében nemesi előjogok – legyen az az eredeti szerzés erősebb jogcíme, az ősiség törvénye vagy a vadászati jogról való lemondás tilalma⁴ – fenntartását jelenti és korlátozza az árutulajdon szabad mozgását, nem lesz tartható a kapitalizmus viszonyai között. Az elszemélytelenedő polgári cseregazdasághoz (és társadalomhoz) való konzervatív igazodás (rallîment) több hullámban, kényszerűen, csak a francia forradalom nyomán következik be, előbb a konkordátummal, majd a munka és a tőke létének a híres 1891-es, ’Rerum novarum’ kezdetű pápai enciklikában történő elismerésével, még később a világnézeti pluralizmus tényhelyzetének az elismerésén keresztül. A tulajdon felfogásában a polgárság szükségletei és a kapitalista termelési mód követelményei szerint alakulnak ki a liberál-konzervatív felfogás közös minimumai. Relatív ellentétüket – a közjóra való törekvés követelményének konzervatív elfogadása, illetőleg ex ante jellegének liberális tagadása, továbbá a szolidaritás keresztényi elvének felfogása tekintetében – csak félreérteni lehet, ha nem értjük meg egységtörekvéseiket.

A felvilágosodás és nyomában a polgári liberális gondolkodás szakít a transzcendens igazolással, s a természeti jogot világi alapra helyezi. A tulajdon és a szerződés szabadságának emberi joga váltja fel a transzcendens kérdésfelvetést.⁵ A polgári természetjog a feudalizmus kötött tulajdoni formáival és hierarchikus rendiségével szemben fellépve a jogi és politikai egyenlőség alapjogával igazolja az ember természetének való megfelelést. Az individuálisan különböző képességek szabad versenyének szabadsága ezért politikai és jogi síkon mozgó kérdésfeltevéssé válik számára. A szerződési szabadság formálisan racionális természetjoga végső soron a termelőeszközök elsajátításában érdekelt és arra képes polgárság emberi joga, s nem azé a munkásságé, amelyik csak munkaereje áruba bocsátásának szabadságával rendelkezik.

A szocialista világnézettípus modern formájában a liberalizmussal szemben, de annak a szabadság és az egyenlőség viszonyára vonatkozó centrális problémáját átvéve jön létre (legfejlettebb formájában tagadhatatlanul a marxi nézetekkel). A politikai és jogi egyenlőség követelményét elfogadva, de azt kritikailag meghaladva a gazdasági és szociális egyenlőséget teszi meg gondolkodása aranyalapjává. A formális – politikai és jogi – egyenlőségen túli materiális egyenlőség követelményét teszi egy legitim berendezkedés mércéjévé, ami az életlehetőségek szociális egyenlősége alapzatán ad helyt az egyéni képességek és sokféleségek versengésének. Az osztályszintű ellentmondást, s nem az emberek közötti individuális különbségeket akarja kizárni a társadalmi érintkezési viszonyokból. Számára, végső soron, csak a munkával szerzett javak és értékek igazolhatók. ("Aki nem dolgozik, ne is egyék.") Ez a radikális, materiális természetjog bizonyos értelemben pedig szemben áll a szerzés formális igazoltságát jogszerűnek tekintő liberális állásponttal.⁶

Az egyik esetben a tulajdont természetes és elidegeníthetetlen emberi jognak fogják fel, és tulajdonon azt a magántulajdont értik, amelyet a közhatalom elvileg nem, csak más magántulajdonosok érdekeivel való összeütközés feloldása érdekében korlátozhat. Akkor, amikor a "neminem laedit qui suo iure utitur" (senkinek sem árt, aki a saját jogával él) autonómiáját kell összhangba hozni a "neminem laedere" (senkinek se ártsunk) követelményével. Ehhez a tulajdonosoknak is szükségük van konfliktusfeloldó és szabályozó államra, a közterheket is viselniük kell (adózás), mert a nincsteleneknek nincs miből fedezniük ezeket. A közjavak és a közterhek köre azonban csak alárendelt lehet a magánjavak és ezek szabadpiaci közvetítésű rendjéhez képest, a vállalkozások emberi, in concreto individuális természetéhez képest.

A másik esetben, a szocialista elgondolásban a tulajdon szociális rendeltetésű intézmény, amely az emberi szükségletek minél szélesebb körének minél nagyobb embercsoport számára való kielégítésére szolgál. A tulajdon egyéni és kollektív munka eredménye egyaránt lehet, ezért nemcsak a magántulajdont illeti meg a tulajdon védelme, hanem a köztulajdont is. Generális magánkisajátítása elvileg éppúgy tiltott, mint az egyéni teljesítményen, munkán nyugvó személyes (magán-) tulajdoné.

A magántulajdon emberi jogi státuszba emelése tehát eleve kizárja a közösségi, szocialista társadalmat, míg a köztulajdonnak a tulajdonviszonyokon belüli dominanciája annak előfeltételeként mutatkozik. Itt ezért nincs és nem is lehet homogenizálódás, akkor sem, ha bizonyos jogi ideológiák eltakarják (vagy éppen csak kifejtetlenül hagyják) a termelési eszközöknek a közösség egészéhez való viszonyát.

Azt, hogy a tulajdont az uralkodó ideológia ellenére sem igazán lehet az emberi jogok státuszába emelni, jól mutatja az, hogy egyfelől a magántulajdon nacionalizálása és/vagy köztulajdonba vétele igen gyakori jelenség, másfelől, hogy az állami és szövetkezeti tulajdont a megváltozott társadalmi és poltikai erőviszonyok következtében Kelet-Európában 1989 után gátlástalanul privatizálták.⁷

IV. Az emberi jogok egységessége hiányának mai, politikai okairól

Az emberi jogok bővülése és homogenizálódása irányával szemben lépett fel egy második sík, a politikai gyakorlat síkja, amely legmarkánsabban Reagan és Thatcher neokonzervatív fordulatával jutott kifejeződésre a hetvenes évek végétől. Amíg ugyanis a szervezett kapitalizmus keynesiánus gazdaságpolitikára, nemzetállami szabályozásokra építő jóléti államait a szociális, gazdasági és kulturális jogok gyarapodása fémjelezte, addig a globális szabadversenyes erőteret újra előállítani kívánó új liberalizmus és individualizmus nem vagy csak nagyon korlátozottan ismeri el az emberi jogok ezen, ún. második generációját. Ezek ugyanis a konzervatív morál nézőpontjából egyfelől nemkívánatos módon erőforrásokat vonnak el a vállalkozói, piacosító megoldásoktól, másfelől a kínálat és a verseny liberális ösztönzése helyére újraelosztó, a racionális igazgatás technikáit alkalmazó állami beavatkozást szorgalmaznak. Intézményi szabályozásaik korlátozzák a piaci versenyt és a vállalkozói szabadságot, és erőszakos beavatkozást jelentenek a közösségek organikus rendjébe. Ezért legalábbis totalitárius-gyanúsak. A szociális jogok a munkaerőpiaci spontaneitást, az igazi versenyt korlátozzák, azzal, hogy csökkentik a munkaerőáru munkaerőpiaci túlkínálatát. A munkástanácsok együttdöntési, részvételi, beleszólási jogai a magántulajdonos autonómiáját sértik. Az oktatási és kulturális jogokhoz és értékekhez való szélesebb körű, ingyenes (vagy támogatott) hozzáférés rosszabb esetben az elitek felhígulását, jobb esetben pedig – a konzervatív szociológia terminológiájával szólva – státusinkonzisztenciákat szül. Az esélyek és esélyegyenlőtlenségek, a dolgok természetes rendjébe jelentenek illetéktelen intervenciót az állam részéről pozitív magatartást, erőforrások feletti rendelkezést, cselekvést involváló gazdasági, szociális és kulturális jogok. A szociális problémák enyhítésének az egyházi, karitatív megoldások az adekvát formái, melyek egyben az egyház anyagi-szervezeti hatalmát növelik.

Tehát az állampolgári jogon, jogegyenlőségi alapon, alanyi jogon járó szociális jogok, továbbá a társadalmi mobilitásnak a második generációs szabadságjogok egészén keresztül történő intézményes elősegítése ha nem is azonos módon és mértékben, de egyaránt zavarják a liberális minimális államot és az organikus társadalomfelfogást képviselő konzervativizmust.

Az emberi jogok generációk szerinti osztályozása, egy hasznos toposz, Karel Vasaktól (1977) származik. A polgári forradalmakat követő szabadságjogokat tekintette első generációs,⁸ a szocialista forradalmakat a szociális jogok elismerésével járó, egyenlőséget zászlajára tűző második generációs,⁹ míg a gyarmati felszabadító forradalmakat a szolidaritási jogokat megszülő harmadik generációs emberi jogoknak (Szigeti-Takács, 1998. 252.). Utóbbiak ez ideig olyan mértékű elismerést sem kaptak, mint a második generációs jogok, noha fontos és újszerű problémákat takarnak. Relatíve egységesen is csak nehezen kezelhetőek, ma mindenesetre az ún. globális problémákhoz kapcsolódnak. Szemléletükben az közös, hogy a jövő generációiért való felelősségvállalás szempontjából nézik az olyan tárgyi kérdéseket, mint az egészséges és kiegyensúlyozott környezethez, a békéhez, az emberiség közös örökségét képező ’Res communis omnium usus’ javakhoz, a humanitárius segélyekhez, a gazdasági, társadalmi és politikai önrendelkezéshez, önmeghatározáshoz való jogot. Példának okáért: amíg a környzetvédelem egy bizonyos pontig szakjogág, mert a mai és közvetlen károsodások megfékezése a célja, addig egy ponton túl már a jövő generációkért való felelősségünket terheli, hogy megőrizzünk ilyen vagy olyan biocönotikus egyensúlyt, ahol az élővilág reprodukciója végbemehet. Progresszív eszményeket adó, de rengeteg problémát felvető törekvésekről van tehát itt szó.

Az emberi jogok, mint eszmény, sok esetben haladó szerepet tölthetnek és töltenek be valóságos társadalmi jelenségek megítélésében. De a társadalmi és politikai jelenségeknek egy mégoly helyes eszményhez való hozzámérése sem egyértelmű. A minősítő eredmény attól is függ, hogy milyen érdekek felől mérnek. Ezért az eszmei mérték "ott és akkor" funkciójával gyakran vissza lehet élni. Az ilyen visszaélések, melyekre a hegemonista politikák gyakorlatában használják fel az emberi jogokat, indították Jacques Derridát arra, hogy könyvében az emberi jogokról a "Nyűttségek (képek egy kortalan világból)" című fejezetében nyilatkozzon. Az elnyűtt dolgok között, amelyek nem számítanak többé, mert éppen a mérték mértéke hiányzik a posztmodern történelemnélküliség/felettiség szemléletmódjában. Ebben a korban az emberi jogok máskor és másutt akár helyesen alkalmazott mércéje is gyakran képmutatássá válhat. "…a liberális-demokrata vagy szociáldemokrata kapitalizmus eufóriáját alighanem legelvakultabb és legdelíriumosabb hallucinációkhoz, illetve, az emberi jogokra hivatkozó jogi és formális retorikájával, egyre kiáltóbb képmutatáshoz teszi hasonlóvá." Az új világrend csapásai között említi azt, hogy "a társadalmi tétlenség, a nem-munka vagy alulfoglalkoztatottság funkciója egy korszakába lépett. Egy másik politikát igényel. És egy másik fogalmat. Az ‘új munkanélküliség’, mind tapasztalata, mind kalkulusa formájában, éppoly kevéssé emlékeztet a munkanélküliségre, mint a Franciaországban ‘új szegénységnek’ nevezett valami a szegénységre.

A hajléktalan (homeless) állampolgárok tömeges kizárása az államok demokratikus életében való minden részvételből, a menekültek, hontalanok és bevándorlók kiutasítása és deportálása az úgynevezett nemzeti területről a határok és a – nemzeti vagy magán – identitás új tapasztalatát vetíti előre.

Az európai közösség államai között, a köztük és a kelet-európai államok között, az Európa és az Egyesült Államok között, a két utóbbi és Japán között folyó kíméletlen gazdasági háború. Ez a háború ural mindent, először is a másféle háborúkat, miután uralja a nemzetközi jog következetlen és egyenlőtlen gyakorlati értelmezését és érvényesítését. Bőven van erre példa több mint egy évtizede…

A külső adósságteher súlyosbodása és más ezzel kapcsolatos mechanizmusok éhségre és reménytelenségre kárhoztatják az emberiség nagy részét. Így mindinkább kizáródnak a piacról azok, akiket ugyanez a logika éppenséggel bekapcsolni akart. Éppen ez a fajta ellentmondás működteti a geopolitikai fluktuációkat, még ha az utóbbiakat látszólag az emberi jogokról vagy a demokratizálásról szóló beszély diktálja is." (Derrida: Marx kísértetei. Pécs, Jelenkor, 1995. 90-91.)

Egyrészt tehát az emberi jogok a nyűtt világ ilyen és ehhez hasonló nyűttségei közepette lépnek színre, ami sajnálatos, másrészt pedig az emberi jogok pozitív mércéi sem mindig segíthetnek ezen társadalmi folyamatok kiküszöbölésében, ami még sajnálatosabb.

Az ellentmondásos szerep a magyarországi folyamatokban is megnyilvánult. Az alkotmánybírák korábbi, már a kilencvenes évek elején meglévő különböző, sőt ellentétes értékítéletei¹⁰ mellett az állam szociális jellegét és a szociáis jogok helyzetét nagy viták kísérték. A gazdasági stabilizációs törvénycsomag kapcsán (1995) éppúgy, mint a zátonyra futott alkotmányozás előkészítése során. Az előbbi megítélésében kialakult a szociális jogok alanyi jellegét tagadó liberális álláspont.¹¹ és ezzel ellentétben ezen jogok alanyi jogként való megalapozhatóságának álláspontja.¹² Miközben az elméleti és politikai megközelítések tisztázódtak, a gyakorlat síkján a nyitott kérdések nem oldódtak és oldódnak meg. Alighanem nem is céljuk ez. Sem a kormány, sem a parlament nem törekedett a szociális jogok helyzetének újradefiniálására. Kényelmesebb volt ezen szolgáltatások körének A gazdasági stabilizációs törvényben való korlátozását olyan gyakorlattal megfejelni, amely a szolgáltatások körét és reálértékét csökkentette. Persze ez az állampolgárok zömének még mindig jobb, mintha a meglévő alkotmányos pilléreket iktatnák ki. Így állunk ez év végén.

Jegyzetek

¹ Szerzőtársam, Takács Péter az emberi jogokról adott színvonalas és korszerű áttekintése közben arra ia rámutat, hogy a jogirodalomban sincs egyetértés e jogok általános jellegét illetően. Vannak, akik természetes jogokként, vannak, akik a jogok önálló csoportjaként és vannak, akik egyfajta egyetemes erkölcsi jelleggel próbálják levezetni őket. (Szigeti-Takács: A jogállamiság jogelmélete. Napvilág, 1998. 242-257.) Saját érvelésem többek mellett Max Weber jogszociológiájával módszertanilag azonosan, az első megoldástípushoz tartozik. Weber helyesen a ’lex naturae’ problémavonalába illeszti bele az emberi jogokat, mint a tételes jog fölött álló értékmérő problémáját és funkcióit. (Gazdaság és társadalom. 2/2. Jogszociológia. KJK, 1995. 172-175. Ford.: Erdélyi Ágnes.)

² A jog és a társadalmi valóság közötti sohasem teljes megfelelés, a jog konfliktusfeloldó, regulatív és integratív alapvető funkcióiból már szükségképpen következő inadekváció egyeseket ’a jog nem számít’ nihilizmusa felé visznek. Súlyos tévedés ez, amely alkalmatlanná tesz mind az emberi gyakorlat ezen objektivációs formájának, mind pedig az emberi jogok természetének megértésére.

³ A konzervatív gondolkodás klasszikusával, Edmund Burke-kel szemben, aki valaminő örök emberi természetre hivatkozva kívánta megalapoznia a jogállamot, Tom Paine radikális demokrata érvelése módszertanilag is fontos, szemléletes és meggyőző. "Soha nem volt, soha nem lesz és soha nem is lehet olyan parlament, embercsoport vagy nemzedék egyetlen országban sem, amely az idők végeztéig rendelkeznék az utókor megkötésének és irányításának jogával és hatalmával, amely egyszer s mindenkorra elrendelheti, hogy hogyan kormányozzák a világot, vagy ki kormányozza; ezért úgy ahogy van, semmis és érvénytelen minden olyan cikkely, törvény vagy nyilatkozat, amellyel annak alkotói olyasmit próbálnak tenni, aminek megtételére nincsen sem joguk, sem hatalmuk, és végrehajtása sem áll módjukban. Minden kornak és minden nemzedéknek ugyanazzal a szabadsággal kell rendelkeznie saját törvényei megalkotására minden ügyben, mint a megelőző koroknak és nemzedékeknek. A síron túli kormányzás önző és öntelt igénye a legnevetségesebb és legarcátlanabb zsarnokság." (Az ember jogai. Osiris-Readers International, Budapest, 1995. Ford.: Pap Mária.)

⁴ Mannheim Károly: A konzervativizmus. Ford: Kiss Endre. Cserépfalvi, 1994. 70-72.

⁵ Weber az újkori természetjog racionális jellegét a történeti-jogi iskola német romantikába gyökerező irracionalizmusával szemben tárgyalja (i. m. 174.).

⁶ A közösségi és szolidaritási értékek tekintetében az általában vett szocializmus mutat hasonlóságokat a konzervatív felfogásokkal – gondoljunk csak a földet el nem idegeníthető, védett tulajdoni tárgyként kezelő kisparaszti, földközösségi ideológiákra -, de a szocialista gondolatkör ezen értékeket sem organikus módon, hanem a munkamegosztással alapozza meg. A marxi szocializmus pedig – szemben a feudális szocializmusokkal és a romantikus antikapitalizmusokkal – nem vissza, a feudális tulajdoni formák felé megy, hanem az önkormányzó közösségek köztulajdoniságával kívánja megszüntetve meghaladni a termelőerők fejlődését egy hosszú történelmi korszakon át hordozó polgári tulajdoni formákat.

⁷ A kisajátítás a magántulajdon szükségjoga, azaz szükséges rossz. Térségünkben – a köztulajdon vonatkozásában – a magánkisajátítás, erényjoggá vált. (Ha nem is a népesség, de a privatizációs folyamat haszonélvezői szemében.) A jog egyneműsítő tendenciáival (in abstracto tulajdonvédelem) szemben a tulajdon mint reális társadalmi viszony sem gazdaságilag, sem szociálisan nem függetleníthető attól a formációtól, ahol fellép. Ezért vezet ki szükségképpen a tulajdonjog kérdése az emberi jogi megközelítésből.

⁸ Példának okáért a magyar alkotmányjogban ezen jogok katalógusa a következő: az élethez és emberi méltósághoz való jog; a politikai (vagy kollektív) szabadságjogok: az egyesülési és gyülekezési jog, a szólás- és sajtószabadság, a lelkiismereti és vallásszabadság; míg a személyi szabadságjogok kategóriája a személyi sérthetetlenséget, a levéltitok és a lakás sérthetetlenségét fogja át. Közös tulajdonságuk, hogy egyfelől a közhatalom cselekvése elé jogi korlátokat állítanak, másfelől pedig, hogy ha valaki megsérti ezen szabadságjogokat, akkor az állam köteles megvédeni mindenkit a jogsértővel szemben. A közhatalom és az egyén közötti kapcsolatot negatív oldalról leíró fenti jogosultságokkal szemben a részvételi jogok (a közvetlen demokrácia gyakorlása, választójog és választhatóság, nemzeti és nyelvi kisebbségek részvételi joga) politikai értelemben kapcsolják össze az állampolgárokat a közhatalommal. Ugyanis államalkotó lényként vannak alanyi közjogaink.

⁹ Ezen második generációs szabadságjogok tartalmának és jogi természetének hozzávetőleges bemutatása nálunk a következőket jelenti. A munkához való jog a munka szabad megválasztását (de nem a teljes foglalkoztatottsághoz való jogot), a sztrájkhoz való jogot jelenti. A pihenéshez való jog a heti pihenőnapokat, a fizetett munkaszüneti napokat és az évi szabadsághoz való jogot fogja át. Az egészséghez és szociális biztonsághoz való jog bizonyos mértékű és körű ingyenes alapfokú orvosi ellátást, egézségyügyi intézményhálózat állami fenntartási kötelezettségét jelenti. A művelődéshez való jog a tanszabadságot, az ingyenes és kötelező alapfokú oktatást, a felsőbb oktatási intézmények állami fenntartását, támogatását és kulturális intézmények fenntartási kötelezettségét jelenti. A politikai tagoltság és a jogelmélet szempontjából tekintettük át a liberális és a szociális felfogás, jelzőtlen és jelzős jogállam eltérő megközelítését: Szigeti-Takács, 1998. 191-94.

¹⁰ A szociális biztonsághoz való jogot a bírák többségének pusztán programkénti – tehát alanyi jogon nem érvényesíthető, garanciákkal nem védett – álláspontjával szemben négy alkotmánybíránk, Vörös Imre, Kilényi Géza, Szabó András és Zlinszky János különvéleményt fogalmazott meg, melyben e jogot a jogállamiság fogalmából következő, alkotmányosan rögzített jogként értelmezik (24/1991. /V.18./ AB. hat.)

Zlinszky egyenesen alanyi jogként értelmezte az Alkotmány 70/E .§. (1) szóban forgó bekezdését (31/1993. /V.21./ AB.) – szemben Sólyommal, aki szerint ez nem ad senkinek jogot a szociális biztonságra, mert a jogi igények ilyen általánosságban nem definiálhatók. Másoknak nem jelentett megoldhatatlan feladatot e jog természetének jogászi, jogdogmatikai definiálása (lásd a 12. jegyzetben megadott forrásokat).

A szociálpolitika egészének alakulása, benne a jogok szerepe megértéséhez nélkülözhetetlen Ferge Zsuzsa munkásságának figyelembevétele.

¹¹ A legszínvonalasabb érvelést ebből a pozicióból Sajó András: A materiális természetjog árvái, avagy hogyan védi Alkotmánybíróságunk az elesetteket (Magyar Jog, 1996/4.) című tanulmánya adta.

¹² Ezt a pozíciót figyelemre méltó érveléssel képviseli Juhász Gábor: Az alkotmányeszme mostohagyermeke: néhány gondolat a szociális biztonsághoz való jog természetéről, illetőleg, A szociális biztonsághoz való jog alkotmányos újraszabályozása elé (Esély, 1996/3. és 1995/3.).

Saját elvi álláspontomat a szociális jogállam kontra jelzőtlen jogállam kérdésében kifejtettem: Szigeti-Takács, 1998. 191-194., illetőleg a magyar alkotmányozás folyamatában tárgyaltam az elitista és nem elitista (demokratikus) erők összecsapását, éppen az Eszmélet (1996/31. sz. 59-66.) oldalain.

A nyolcvanas évek eleje óta a nemzetközi pénzügyi szervezetek kötött feltételekkel nyújtottak hitelt az eladósodott államoknak. Ezek a feltételek gyakran nyíltan is magukba foglalták az emberi jogok érvényesítése terén való előrelépést. Valójában azonban éppen az elvárt gazdasági programok teszik lehetetlenné a politikai, gazdasági és szociális jogok jobb érvényesülését.

A kelet-európai rendszerváltás szellemi folyamatai két jellegzetes véglettel jellemezhetők. Vagy megmaradtak a hangzatos, ám annál semmitmondóbb politikai jelszavak szintjén, vagy elmerültek a rendszerváltó szakma technikai részleteiben: a gazdasági, jogi, politológiai és más tranzitológiában. E két mező között szinte érintetlenül maradt a politikai filozófia számos alapkérdése, amelyek megvitatása konzisztens módon rendezhette volna az átalakulási folyamat számos nagy horderejű társadalmi problémáját. Bár az átmenet lényegének a hangadó irányzatok a szabadság és a demokrácia megteremtését tekintették, e folyamatból mindvégig hiányzott a nyílt társadalmi párbeszéd, amely tisztázhatta volna a párbeszédben részt vevő, és az abból esetleg kimaradó csoportok státuszát az újonnan kiépülő társadalmi-politikai rendben.

Ebbe az űrbe robbant be 1995 tavaszán a Bokros-csomag kontra Alkotmánybíróság vita, amely felkészületlenül érte a politikai és társadalmi szereplők java részét. Pedig a rendszerváltozás talán legjelentősebb, politikai filozófiai jelentőséggel is bíró összecsapása volt. Feltűnő azonban, hogy a stabilizáció időszakában megjelent számos vitacikkben szinte utalást sem találhattunk a konfliktus történeti és nemzetközi dimenzióira, holott ezek felmérése nélkül lehetetlen korrekt elemzést adni. Ezek hiányában akkor csak elvágni, semmint lezárni lehetett a vitát.

A nemzetközi szakirodalomban a kilencvenes évekre már nem kevés olyan elemzés született, amely összefüggésbe hozta a gazdasági stabilizáció kérdését az emberi jogok – és azon belül is különösképpen a gazdasági és szociális jogok – alakulásával. A 80-as évek eleje óta, vagyis mióta a multilaterális pénzügyi szervezetek bevezették az intézményi hitelek feltételekhez kötését, számtalan fórumon csaptak össze az érvek a feltételesség és az emberi jogok kapcsolatáról. Egyik oldalról a hitelezők a hitelképesség kritériumai közé emelték a szalonképességet, vagyis azt, hogy az általuk finanszírozott országokban tiszteletben tartják-e az emberi jogokat. A másik oldalról viszont az adósok azt próbálták bizonyítani, hogy maga a feltételesség, és a segítségével fenntartott forráskivonás nehezíti meg az adott országban az emberi jogok érvényesítését, aláásva annak anyagi alapjait. Érveik közt rámutattak arra, hogy a második világháború utáni világgazdasági rend kialakítói éppen az emberi jogokra való tekintettel vetették el a feltételesség alkalmazását.

Atlanti koncepció

Az emberi jogok második világháború utáni globális intézményesülése nem a jogrendszer valamiféle önfejlődésének volt eredménye – azt a háborúban kialakult erőviszonyok termékének kell tekintenünk. Az Egyesült Államok megerősödésének, domináns, sőt hegemón világhatalommá emelkedésének következménye, hogy az emberi jogok kérdése a nemzetközi politika fókuszába került. Ennek segítségével az amerikai politika nemcsak a háborús ellenfél Németország által kínált perspektívától tudta megkülönböztetni saját koncepcióját, hanem a szövetségesnek tekintett, ám birodalmi hagyományaikhoz továbbra is ragaszkodó európai országoktól is.

1941 augusztusában, az új-fundlandi Placentia-öbölnél (Kanada) találkoztak Nagy-Britannia és az Egyesült Államok vezetői, hogy megfogalmazzák a háborúval kapcsolatos céljaikat, és kidolgozzák a háború utáni világrend alapelveit. E célok nem egyszerűen a tengelyhatalmak legyőzését jelentették, hanem elkötelezték – ahogy akkor már nevezték: – az Egyesült Nemzeteket az önrendelkezés, a demokratikus önkormányzat, a szabad kereskedelem, a tengerek szabadsága, valamint az univerzális béke és leszerelés mellett. A Franklin D. Roosevelt és Winston Churchill által aláírt Atlanti Chartához tizennégy további, a tengelyhatalmakkal szemben álló ország csatlakozott, köztük a Szovjetunió. A Charta programja nemcsak a német ("Harmadik") birodalmat fenyegette, hanem a britet is, Churchill és kormánya azonban nem volt abban a helyzetben, hogy Roosevelt liberális kezdeményezésével alternatív koncepciót állíthasson szembe.

Az amerikaiak által kidolgozott koncepció elemei – bár sok mindenben emlékeztettek Woodrow Wilson tizennégy pontjára és szerencsétlen sorsú Népszövetségére – nem egyszerűen jelszavak voltak az államférfiak számára; gyakorlati megvalósításuk előkészületei még az évben, tulajdonképpen az USA hadbalépésével egyidőben megkezdődtek. 1945-ben formálisan is megalakult az Egyesült Nemzetek Szervezete, amelynek gazdasági feladatokkal megbízott intézményeiről (Nemzetközi Valutaalap, Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet) már egy évvel korábban megállapodás született Bretton Woodsban (USA, New Hampshire állam).

Az Atlanti Chartában megfogalmazott önrendelkezési elvvel összhangban a multilaterális pénzügyi szervezetek alapokmányaiba nem került be a hitelek feltételessége, amely bizonyos kormányzati magatartáshoz kötötte volna a nemzetközi finanszírozást, és így sértette volna a pénzügyi támaszra szoruló tagországok szuverenitását. John Maynard Keynes, a Bretton Woods-i konferencia szellemi atyja nem utolsósorban azért ellenezte a feltételességet, mert korlátozni kívánta az USA Nagy-Britannia fölötti befolyását, amely akkor – a háború alatt nyélbeütött hitelkonstrukciók következtében – már egyébként is igen erős volt.

Bár a háborút követő évek sok tekintetben más feltételeket teremtettek, mint amire akár Churchill, akár Roosevelt gondolhatott volna, az általuk előkészített intézmények java része létrejött és működni kezdett. Így például 1948-ban az ENSZ közgyűlése elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amely deklarálta az emberek polgári, politikai, gazdasági, szociális és kulturális jogait egyaránt. A Nyilatkozat 22-től a 27-ig terjedő cikkelyei tartalmazták a szociális biztonsághoz, a munkához, a pihenéshez és szabadidőhöz, az egészség és jólét számára megfelelő életszínvonalhoz, az oktatáshoz és a közösség kulturális életében való részvételhez való jogokat. A befejező cikkelyek (28-30) elismerték azt is, hogy mindenkinek joga van olyan társadalmi és nemzetközi rendhez, amelyben ezek a jogok és szabadságok teljes egészében érvényesülhetnek. Ez azt jelentette, hogy ha egy ország adott esetben progresszív adóztatással, központi ár- és jövedelemszabályozással és más hasonló megoldásokkal tartja lehetségesnek az emberi jogok biztosítását, az élhessen ezekkel az eszközökkel, még akkor is, ha Friedrich A. von Hayek és más konzervatív ideológusok már ekkor is a szolgasághoz vezető útnak tekintették az ilyen politikát (lásd Hayek Út a szolgasághoz című könyvét, amely 1944-ben jelent meg először).

Az emberi jogok fejlődése

A háború utáni években dolgozta ki klasszikussá vált elméletét az emberi jogok fejlődéséről a szociálpolitika kiemelkedő teoretikusa, a brit T. H. Marshall. Három alapkategóriát különböztetett meg: a polgári (lelkiismereti, tulajdon- stb.), a politikai (választó-) és a szociális (munkához, lakáshoz, jövedelemhez stb. való) jogokét. Az első kialakulását a XVIII. századhoz, a másodikét a XIX.-hez, a harmadikét pedig a XX.-hoz kötve. E megvilágításban a XX. század közepén, a nyugat-európai jóléti állam megjelenésével az állampolgári lét kiteljesedett, az egyének számára mindenfajta egyéni jog biztosítottá vált, "a történelem véget ért". Marshall munkássága – hasonlóképp a jóléti állam szükségességét megfogalmazó William Beveridge-éhez – a háború utáni évtizedekben meghatározta a nyugat-európai szociálpolitikai gondolkodás fogalmi keretét.

Az emberi jogok szakaszos fejlődésének elmélete a későbbiekben lehetővé tette, hogy a jóléti állam újkonzervatív kritikusai kétségbe vonják a szociális jogok létjogosultságát; mondván, hogy azok nem képezik a modern kapitalizmus szerves részét, és sokkal inkább tekinthetők aberrációnak. Az a szemlélet, amely szerint az emberi jogok olyan dolgok, amelyek hosszú évszázadok során alakulnak ki, teret engedett annak a konzervatív nézetnek is, amelynek értelmében az úgynevezett fejlődő országoknak "még" nem kell garantálni a szociális jogokat, sőt a politikai jogokat sem, amennyiben mindezek érvényesülése akadályozza a modern tőkés gazdaság hatékony működését, és legfőképpen amikor politikai és szociális jogok gyakorlása beleütközne bizonyos polgári jogok érvényesülésébe, egészen pontosan: ha a transznacionális befektetők tulajdonjogait sértené.

A jóléti állam ideológusai és annak konzervatív bírálói által egyaránt vallott tulajdonfelfogás azonban nem ugyanaz volt, mint amit a polgári társadalom első ideológusai a XVII. és a XVIII. században kifejtettek. Az angol John Locke és az amerikai Thomas Jefferson ugyanis a tulajdonhoz való jogról értekezve (utóbbi ezt a "boldogság kereséséhez" való jogként fogalmazta meg – változatlan tartalommal) nem egyszerűen úgy értelmezték azt, hogy senkitől sem lehet elvenni a neki már meglevő tulajdonát, hanem úgy, hogy valóban minden állampolgárnak bírnia kell a megélhetését biztosító saját tulajdonnal. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy nézetük szerint a szociális és gazdasági jogokat tartalmazta a tulajdonjog kategóriája, s így ezek ugyanolyan fontos és szerves részét képezték koncepciójuknak, mint az élethez vagy a szabadsághoz való jog.

A XIX. század azonban nem igazolta azt a várakozást, hogy a laissez faire rendszer (más néven: a magára hagyott szabadpiac) kialakítja vagy megőrzi a tulajdon viszonylagos egyenlőségén nyugvó gazdasági rendet. Ehelyett a tulajdon dinamikus koncentrációja ment végbe, saját tulajdon és önálló megélhetés nélkül hagyva a modern társadalmak nagy tömegeit a legfejlettebbnek tekintett országokban is. Ezért a XX. században a szociális és gazdasági jogoknak új formában kellett visszatérniük a progresszív liberalizmus programjába. A század derekán – Franklin Roosevelttől Lloyd George-ig – minden aktív liberális politikus támogatását élvezte a megoldásra alkalmazott három eszköz: a jövedelmek makroszintű újraelosztása, az állami szabályozás, valamint a nemzetgazdasági tervezés. Az újító szellemű liberálisok sok esetben merészebben viszonyultak az újabb megoldásokhoz, mint a kor szocialistái, szociáldemokratái.

Amikor a háború utáni években az emberi jogokat egyetemes jelleggel deklarálták, a nemzeti önrendelkezés a nemzetközi rendszerben ugyanolyan fontos elvnek számított, mint az egyéni szabadság a nemzeti kereteken belül. A politikai dekolonizáció folyamatán keresztül az önrendelkezés elve a volt gyarmatokra is fokozatosan kiterjedhetett, lehetővé téve számukra – legalábbis elvben -, hogy az emberi jogok biztosítása érdekében az általuk célszerűnek tartott megoldásokat alkalmazzák. A valóságban azonban a formális szuverenitás elnyerése mellett a függés új formái alakultak ki a világkapitalizmus perifériáin. Ilyennek tekinthetők a segélyekhez és más gazdasági kapcsolatokhoz fűződő politikai elvárások.

A feltételesség

A különböző időszakokban és térségekben bekövetkezett gazdasági növekedés ellenére nem mondható el, hogy a gazdasági fejlődés háború utáni formái a perifériákon egyértelműen hozzájárultak volna az emberi jogok érvényesüléséhez. Az elmúlt három évtizedben – az "új nemzetközi munkamegosztás" jegyében – a multinacionális vállalatok számos olyan termelőfolyamatot telepítettek át a "fejlődő" országokba, amelyek nem tettek eleget az OECD országok gazdasági, szociális, környezeti vagy emberi jogi normáinak, az intézményi és magánhitelezők pedig rendszerint szemet hunytak afölött, hogy az eladósodott országoknak időnként kifejezetten embertelen eszközöket kellett alkalmazniuk hitelképességük helyreállítása érdekében.

Az adósságcsapdába került társadalmak és kormányok számára az alternatívák eltűnnek, és a többé-kevésbé plurális politikai rendszer által lehetővé tett választások illuzórikussá válnak. A választott nemzeti kormányok választás által nem legitimált szupranacionális intézmények végrehajtó szerveivé válnak.

Maga a feltételesség, vagyis az, hogy a hitelkapcsolaton keresztül érvényesülő függést kihasználva a hitelezők meghatározhatják az adósok gazdaság- és más szakpolitikáit, a 80-as évek elején, vagyis a nemzetközi adósságválság kialakulásával vált a nemzetközi pénzügyi renszer meghatározó elemévé. A Világbank (IBRD) programhiteleinek bevezetése és az IMF-hitelek feltételessége alapvetően átalakította a közpolitika rendszerét a fejlődő országokban. Nem egyszerűen arról van szó, hogy külső elvárásokhoz kell igazítani a gazdaságpolitikákat, hanem – ennek következményeként – arról is, hogy bármely kormány olyan helyzetbe kerülhet, hogy a társadalom többsége által – sőt néha még saját maga által is – ellenzett intézkedéseket kell foganatosítania.

Azzal, hogy egy-egy kormányról megállapítja reformerségének fokát, manapság az IMF dönti el, hogy egy-egy ország szalonképes tagja-e a nemzetközi gazdasági közösségnek vagy se. E döntés alapját pedig nem az életkörülmények javítása vagy az emberi jogok biztosítása jelenti, hanem a pénzügyi irányelveknek való megfelelés, és a nemzetközi kapitalizmus iránti lojalitás. Az IMF beavatkozását elutasítókra szankciók sora és a nemzetközi együttműködésből való kiközösítés vár.

Az IMF bírálói helyesen mutattak rá, hogy ez az intézmény – szabad versenyt hirdető ideológiájával ellentétben – monopolhelyzetben van. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy nem lennénk sokkal jobb helyzetben több "IMF" megléte esetén sem, vagyis ha a szalonképesség igazolásáért különböző, egymással is versengő szervezetekhez lehetne fordulni. Ekkor ugyanis az 1970-es évek pénzügyi anarchiájához hasonló helyzet állhatna elő, amely maga is a 80-as évek elején bekövetkezett centralizáció okozója, forrása volt. A probléma tehát nem egyszerűen a centralizáció, hanem az, hogy a multilaterális intézmények a nemzetközi forrásáramlást egyértelműen üzleti szempontok alapján szabályozzák, ami szöges ellentétben áll a perifériák fejlődésének meggyorsításával, és sokkal inkább a további differenciálódást segíti elő. (Ezt az 1997-98-as időszak pénzügyi válságai kétséget kizáróan bizonyították.)

A nyugati kormányok és a pénzügyi szervezetek a retorika szintjén persze azt hirdetik, hogy partnereiktől elvárják az emberi jogok biztosítását. A 90-es évek elejétől nyíltan is használják a "politikai feltételesség" kifejezést, jelezve, hogy az együttműködésükre számító országoknak civilizált magatartást kell tanúsítaniuk, és törekedniük kell a "jó kormányzás" (good governance) megvalósítására. Ez az új szemlélet azonban több okból is bírálható. Az egyik az, hogy az emberi jogok jelszava alatt a tulajdonjogok szűkebb értelmezésének ad szinte kizárólagos hangsúlyt, s így a beruházásvédelmi megállapodások egyszerű ideológiai körítésévé degradálja e jelszót. Másodszor: a "jó kormányzás" mibenlétének meghatározásába az adósok nem szólhatnak bele, ami kérdésessé teszi annak univerzalitását, illetve homályban hagyja, hogy az adósok miért is kötelesek megfelelni ezeknek az elvárásoknak. A harmadik probléma pedig az, hogy az emberi jogok számonkérését továbbra is alárendelik a reálpolitikának, vagyis stratégiai partnerek (Törökország, Indonézia, Oroszország vagy Kína) olyan kihágásokat is megengedhetnek maguknak, amilyenekért a kereskedelmi vagy katonai szempontból kevésbé fajsúlyos országokat nagyon komolyan felelősségre vonnák.

Az átmenet és az emberi jogok

Az államszocializmus felszámolása a rendszerváltó retorika szerint a jogállam megteremtésének jegyében kezdődött. A lakosság jelentős része azonban sokkal inkább jogvesztésként élhette meg az 1989-es fordulatot követő éveket. A többpárti országgyűlési és önkormányzati választásokkal, valamint a népszavazásokkal szemben ugyanis felhozható a munkahelyi demokrácia elemeinek felszámolása, a munkához való jog megszüntetése, és az alanyi jogon járó szociális és kulturális juttatások körének drasztikus szűkítése.

Mindezek következtében a rendszerváltás legsúlyosabb társadalomlélektani sokkjának tekinthető az úgynevezett Bokros-csomag, hiszen az ország éppen attól a párttól kapta a mind ez ideig legnagyob "szociális lórúgást" (Tamás Pál kifejezése), amely egy évvel korábban még a lecsúszás megállítását hirdette. A csomag nemcsak közgazdasági szempontból tekinthető állatorvosi lónak (amelyen minden betegség tanulmányozható), hanem politikailag is ezer sebből vérzett, akár a demokráciához, akár az alkotmányos keretekhez, akár az emberi jogokhoz való viszonyát nézzük.

1995. március 12-én a kormányfő nemcsak a közvéleményt és a parlamenti ellenzéket lepte meg, hanem koalíciós partnerét, saját pártfrakcióját, sőt minisztereinek többségét is. (Érdekes, hogy akik gyakran bírálták a kormányfő rögtönzéseit, éppen a legnagyobb és legsúlyosabb rögtönzésében nem találtak kivetni valót.) A csomagot rendkívül szűk körben kidolgozó két pénzügyi vezetőnek (a pénzügyminiszternek és a jegybank elnökének) nem kellett tekintettel lennie a két kormánypárt választási dokumentumaira, sem a minisztériumokban folyó reformmunkálatokra, sem a többhónapos érdekegyeztetési kísérletre (társadalmi-gazdasági megállapodás, röviden TGM).

Az antidemokratikus vonásoknál több szó esett a stabilizációs program meghirdetését követő néhány hónap vitáiban azokról az alkotmányos konfliktusokról, amelyeket a Bokros-csomag okozott. A feltételesség – egy mondvacsinált likviditási válsághelyzetre hivatkozva – arra kényszerítette a törvényhozó testületet, hogy figyelmen kívül hagyja saját maga által meghatározott programját. A csomag végrehajtásához szükséges tucatnyi törvénymódosítás miatt el kellett halasztani más fontos kérdések törvényi rendezését, így például – korábbi Alkotmánybírósági határozat ellenére – meghosszabbodott az az időszak, amelyben törvényi alapok nélkül működnek az archívumok vagy a média. Szintén alkotmányos problémaként került napirendre a személyi számok használatának fenntartása és az APEH nyomozati jogkörének létrehozása.

Magyarországon a Bokros-csomaggal került volna sor arra, hogy a gazdasági és szociális jogokat a rendszerváltás végleg kiiktassa a jogok köréből. Nagyon nehéz persze meghúzni a határvonalakat a fennálló anyagi körülmények, a járandóságok és a jogok között, mégis bizton állítható, hogy az államszocializmus által megvalósított teljes foglalkoztatást, térítésmentes oktatást (beleértve a felsőoktatást) és egészségügyi ellátást a lakosság döntő része nem egyszerűen egy pillanatnyi anyagi helyzetnek tekintette, hanem olyan szerzett jognak, amelyről a rendszerváltás során sem kívánt önként lemondani. Másként nem értelmezhető az a tény, hogy az alanyi jogon járó családi pótlékot és más kádárista kedvezményeket megvonó Bokros-csomag meghirdetése utáni közvéleménykutatások a lakosság 66 százalékának felháborodottságát mutatták ki.

A tömeges elégedetlenségre reagálva a pénzügyminiszter kijelentette: ha az embereknek nem tetszik a márciusi csomag, akkor 1998-ban a történelem szemétdombjára hajíthatják a Szocialista Pártot. Az MSZP azóta – részben a Bokros-csomag, részben más okok miatt – valóban elszenvedte a sokak által megjövendölt választási vereséget, míg az akkori pénzügyminiszter jól fizető állást kapott Washingtonban a Világbank központjában. Amikor a fenti kijelentés elhangzott, sejthető volt, hogy a hivatalban levő balközép koalíció bukása esetén – akár mérsékelt, akár militánsabb formában térne vissza a jobboldali kormányzás Magyarországra – olyan politikai erők is kormányzati szerephez jutnának, amelyek nyitott kérdésként kezelik az emberi jogi problémának tekintett ügyeket, mint például a halálbüntetés visszaállítását és az abortusz jogának korlátozását (az utóbbit látszólag az elmúlt tíz év alacsony születési arányszámaival igazolni is lehetne).

A gazdasági instabilitás politikai következményeinek kiszámíthatatlansága miatt az sem volt kizárható, hogy adott esetben nem egyszerűen a parlamenten kívüli kollektív alkufolyamat korlátozására kerülne sor, hanem a parlamenti rendszer egyes elemeinek elsorvasztására is. (Az 1998-ban hivatalba lépett jobbközép koalíció mindkét irányban lépéseket tett!) A Bokros-csomag tehát közvetve is próbára tette a jogállamiságot, amennyiben a technokrata "modernizáló" elit egy része a "stabilizációs" intézkedéseket védve értelmetlennek látta, hogy a szocialista vezetésű koalíció oly sok időt és energiát fordított egyik oldalról az Alkotmánybírósággal, másrészt pedig a szakszervezetekkel folytatott alkudozásra. Hellyel-közzel olyan véleményeket is hallhattunk, hogy a demokratikus folyamat eleve alkalmatlan a "helyes" gazdaságpolitika megvalósítására (illetve: ha az Alkotmánybíróságnak nem tetszik a Bokros-csomag, akkor készítse el a saját alternatív költségvetését). A kormányzó szocialista párt a technokrata logika befolyása alá került: kudarca nem abban mutatható ki, hogy megszorító intézkedéseket foganatosított, hanem abban, hogy ennek során a szőnyeg alá próbálta söpörni a reformok emberi jogokat érintő hatásait.

Elhúzódó vita

A hitelek feltételességének romboló hatásait – közgazdasági, szociológiai, jogi és más szempontokból – számos tanulmány vizsgálta már. A problémák gyökerének felkutatásához, súlyuk megértéséhez nélkülözhetetlen a történelmi dimenzió feltárása is. Nyilván elhamarkodott lenne azonban ez alapján az Atlanti Charta szellemiségével ellentétes feltételesség alkalmazóit az Atlanti Charta egykori ellenségeivel azonosítani. Az azonban egyértelmű, hogy eredendően nem magyar konfliktusról van szó, és az emberi jogok jövőbeni sorsa is a nemzetközi rendszer alakulásától függ. A feltételesség és az emberi jogok konfliktusa a második világháború utáni "Pax Americana" válságának egyfajta kifejeződése volt, és okkal várhatjuk, hogy egy új világrend (a nagyhatalmi centrumok közötti új konstelláció) új politikai filozófiai doktrínákat tűz napirendre.

A tisztánlátást nehezíti az emberi jogok fogalmának ellentmondásossága, és legfőképpen az, hogy a kategória alkalmat ad a legkülönbözőbb önkényes értelmezésekre és visszaélésekre. Hiszen mindaddig, amíg az atlanti koncepciótól eltérő értelmezésről nem alakul ki konszenzus, vagyis amíg az emberi jogok fogalmát a létező ENSZ-dokumentumok szellemében értelmezni lehet, úgy az állami szabályozás és újraelosztás, valamint a gazdasági tervezés elleni minden támadás egyszersmind az emberi jogok elleni fellépésnek is tekinthető.

Nem várható azonban, hogy önmagában bármiféle fogalmi tisztázás magatartásuk megváltoztatására késztethetné azokat a nagyhatalmakat, amelyek katonai vagy kereskedelmi politikájuknak alárendelve használják az emberi jogok számonkérését. Kizárólag tudományos érvek sohasem vezetnek paradigmaváltáshoz; ehhez szükség van az intézményrendszer válságára, belső bomlásának felgyorsulására. Az 1997-98 folyamán kibontakozott globális pénzügyi válság kezdetét jelentheti egy ilyen fordulatnak, amennyiben a rendszer eddigi mechanizmusainak csődjére az eddig is kritikus erők átfogó koncepcióval, határozott programmal válaszolnak, és amennyiben e program nem szűken technikai értelemben kívánja helyreállítani a világgazdaság működőképességét, hanem újra kívánja fogalmazni a világtársadalom értékviszonyait is.

A II. világháború után született meg az a felismerés, hogy csak stabil belső viszonyokkal (amelyek döntő tényezője az emberi jogok érvényesülése) tud egy állam a nemzetközi kapcsolatokban kiegyensúlyozottan részt venni. A XX. század végén ehhez a felismeréshez egy újabb társult: a társadalmi haladás alapját képező modernizációs folyamatban, a tudományos-technikai forradalom vívmányaival csak az emberi jogok teljességét élvező ember tud élni.

Minden ünnepség, évforduló rengeteg hamis megközelítésre, jelszószerű, felszínes kinyilatkoztatásra ad alkalmat. Az emberi jogok lényegétől, természetétől ez különösen idegen. Így az apropó – az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata elfogadásának 50. évfordulója (1998. december 10-én esedékes) – sem méltatásra inspirál. Nem megemlékezni kívánok, hanem a hazai jogalkotás, az emberi jogok védelmére rendelt nemzetközi egyezményekhez, így különösen a Szociális Kartához való csatlakozásunk néhány kérdését vizsgálni.

Az emberi jogok érvényesítésének, védelmi mechanizmusainak szabályozása – a nemzetközi jogban és a nemzeti jogrendszerekben is – a XX. század kulturális fejlődésének nagy eredménye. Míg a XX. század első felében – a fasizmus, a II. világháború, az önkényuralmi rendszerek rémségeinek hatására – az emberi jogok biztosításának igénye a múlt eseményeivel összefüggésben került nemzetközi síkon az érdeklődés előterébe, addig a XX. század végén a jövő igényei szabják meg az emberi jogok érvényesülésének jelentőségét. Pontosabban fogalmazva: a II. világháború után a felismerésnek az volt a lényege, hogy csak stabil belső viszonyokkal (amelyek döntő tényezője az emberi jogok érvényesülése) tud egy állam a nemzetközi kapcsolatokban kiegyensúlyozottan részt venni. A XX. század végén ehhez a felismeréshez egy újabb felismerés társult: a társadalmi haladás alapját képező modernizációs folyamatban, a tudományos-technikai forradalom vívmányaival csak az emberi jogok teljességét élvező ember tud élni. Így az emberi tényező jelentősége – mindenekelőtt az iparilag fejlett államokban – felértékelődött: az emberi jogok biztosítása az állami politika szintjére került.

Ezzel párhuzamosan, vagy erre a folyamatra hatást is gyakorolva, az emberi jogok biztosítása, amely hagyományosan az államok belső joghatóságának körébe tartozott, a nemzetközi közösség érdeklődésének középpontjába került: nemzetközi szabályozás tárgyává vált.

Az emberi jogok nemzetközi védelmének fejlődése során kialakult az emberi jogok katalógusa: a hagyományos (polgári és politikai jogok, az emberi jogok ún. első generációja) jogok köre kibővült a gazdasági, szociális és kulturális jogokkal (az emberi jogok ún. második generációja). Az univerzális és regionális nemzetközi szervezetek számos állásfoglalása ugyanakkor kifejezésre juttatja az első és a második generációba tartozó jogok szétválaszthatatlan egységét. (Így 1993-ban az Emberi Jogok második Világkonferenciája is.) Nyilvánvaló például az élethez való jognak az egészséghez való joggal vagy politikai jogoknak a művelődéshez való joggal meglévő szoros összefüggése.

Az emberi jogok katalógusának egysége nem jelenti azonban azt, hogy az államok a második generációba tartozó jogok tekintetében a polgári és politikai jogokhoz hasonló természetű kötelezettségeket vállaltak volna. A gazdasági, szociális és kulturális jogokról szóló Nemzetközi Egyezségokmány 2. cikke (1) bekezdése szerint e jogok tekintetében valamennyi szerződő állam csak arra kötelezi magát, hogy a rendelkezésére álló valamennyi erőforrás igénybevételével "fokozatosan" biztosítja e jogok élvezetét. A kötelezettségvállalásnak ez a flexibilis jellege a jogok természetéből, helyesebben abból a realitásból fakad, hogy megvalósításuk bizonyos materiális előfeltételek megteremtését igényli. Ugyanakkor világosan kifejezésre jutó kívánalom: a kötelezettségvállalásnak e kevésbé rigorózus jellege ne adjon alkalmat a joggal való visszaélésre. Így e jogokból folyó kötelezettségek terjedelmét vizsgálva a nemzetközi szakértő bizottság az ún. limburgi elvek 16. cikkében kifejtette: a gazdasági, szociális és kulturális jogok biztosítását szolgáló lépéseket az államoknak "azonnal meg kell kezdeniük", hogy a jogok biztosítását a lehetőségekhez képest a leggyorsabban érjék el. A 21. cikk szerint pedig a fokozatos megvalósítás lehetősége "semmilyen körülmények között sem értelmezhető oly módon, hogy az államoknak jogukban áll a tejes biztosítást szolgáló erőfeszítéseket bizonytalan időre elhalasztani".

Ennek ellenére – történelmi, társadalmi, politikai, gazdasági és sok egyéb tényező hatására – még Európában is az egyes korszakokban s az egyes államcsoportokon belül különböző hangsúlyt kaptak az első, illetve a második generációba tartozó jogok. Az iparilag fejlett államok a század elején elsősorban a polgári és politikai jogokra koncentráltak.

A legáltalánosabb kötelezettségeket az ENSZ égisze alatt létrejött Gazdasági, szociális és kulturális jogokról szóló Nemzetközi Egyezségokmány tartalmazza. A kötelezettségvállalás jellegére utal az Egyezségokmánynak az a fordulata is, amely szerint az államok – minden diszkrimináció kizárásával – "elismerik" a jogokat.

Az Egyezségokmányban foglalt jogok:

• a munkához és megfelelő munkafeltételekhez való jog (6-7. cikkek);
• a szociális biztonsághoz való jog (9. cikk);
• a család, az anyák, a gyermek védelme (10. cikk);
• a megfelelő életszínvonal biztosítása (11. cikk);
• az egészséghez való jog (15. cikk);
• a kultúrához való jog (15. cikk).

Néhány vonatkozásban vállaltak az államok konkrét kötelezettségeket. Mindenekelőtt a szakszervezeti jogok biztosítására (8. cikk), amely jogot a Polgári és Politikai jogokról szóló Nemzetközi Egyezségokmánynak az egyesülési jogról szóló rendelkezése is magában foglalja. A művelődéshez való jog területén vállalták a kötelező és ingyenes alapfokú iskoláztatás megvalósítását (13-14. cikkek). Kötelezték továbbá magukat a szülők iskolaválasztási jogának a gyermekek vallási és erkölcsi nevelésével összhangban való biztosítására (13. cikk 3. pontja). Végül vállalták a tudományos kutatáshoz nélkülözhetetlen szabadság tiszteletben tartását (15. cikk 3. pontja).

Az Egyezségokmányban foglalt jogok közül a gyermek jogairól szóló egyezmény e jogokat a gyermek jogállására vonatkozóan tovább részletezi; a nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról szóló egyezmény pedig a nők helyzetének szempontjából tartalmaz az Egyezségokmányban foglalt jogokhoz képest kimerítőbb szabályokat.

Külön figyelmet érdemelnek a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet égisze alatt létrejött nemzetközi munkaügyi egyezmények, amelyek a gazdasági és szociális jogok körében a legmesszebbmenő konkrét kötelezettségvállalásokat tartalmaznak.

Magyarország az Európa Tanácsba való felvételét követően 1991. december 13-án írta alá az Európai Szociális Kartát. Azóta több mint hat év eltelt, de a megerősítésre még nem került sor. Pedig a nemzetközi szerződések jóhiszemű teljesítésének nemzetközi jogi elve alapján elvárható lenne, hogy a szerződések aláírását mihamarabb kövesse a megerősítés, a kötelező erő elismerése. Az Európai Szociális Charta történetében azonban ez a 6-7 éves "késedelem" nem túl szokatlan jelenség. A Kartában részes 21 állam esetében az aláírás és a ratifikálás között eltelt idő átlaga 7,6 év. Ezt az átlagot azonban kissé torzítja néhány kiugró érték: Luxemburg 30, Belgium 29, Törökország 28, Görögország 23, Hollandia 19, Franciaország 12 évet várt a Charta 1961. október 18-án történt aláírása után; a később aláíró államok közül Portugáliának tartott legtovább (9 év) a megerősítés; a többi részes állam közül nyolc 2 éven belül, hat pedig 3-6 év alatt erősítette meg (köztük Ausztria és Lengyelország is).

Mindez elsősorban a nemzetközi presztízs szempontjából számíthat. A nemzetközi nyomás azonban igazából más okokból nehezedik Magyarországra: ez pedig az Európai Unióhoz való csatlakozásunk szándéka. Politikai nyilatkozatokban számtalanszor hangoztatták az Európai Unió nevében, hogy a csatlakozni kívánó országoknak meg kell erősíteniük az Európai Szociális Kartát, és ezt a követelményt ma már jogilag is indokolja az Amszterdami Szerződés, amely az alapító szerződések szociálpolitikai fejezetét módosítva az Európai Szociális Kartában foglalt jogokat a közösségi jog az acquis részévé teszi.

A Charta lényege a következőkben foglalható össze:

A Chartában felsorolt 19 jog (a munkához való jog, az igazságos munkafeltételekhez való jog, a biztonságos és egészséges munkafeltételekhez való jog, a tisztességes díjazáshoz való jog, a szakszervezeti jogok, a kollektív tárgyalásokhoz való jog, a gyermekek és fiatalkorúak védelemhez való joga, a dolgozó nők védelemhez való joga, a pályaválasztáshoz szükséges tájékozódáshoz való jog, a szakmai képzéshez való jog, az egészség védelméhez való jog, a társadalombiztosításhoz való jog, a szociális és egészségügyi segítségre való jog, a szociális jóléti szolgáltatásokban való részesülés joga, a fizikailag vagy szellemileg fogyatékos személyek joga a szakmai képzésre, a társadalmi és szakmai rehabilitációra, a család joga a szociális, jogi és gazdasági védelemre, az anyák és gyermekek joga a szociális és gazdasági védelemre, a külföldi munkavállalás joga, a bevándorló munkások védelme) közül az államoknak a megerősítéskor legalább tíz jog alkalmazását kell vállalniuk. E tíz jog közül ötnek az alábbi hét jog (az ún. "kötelező kör") közül kell kikerülnie: munkához való jog, társadalombiztosításhoz való jog, szociális és egészségügyi segítségre való jog, a család szociális védelme, a bevándorló munkások védelme. Az ún. kötelező kör meghatározása az e körbe eső jogoknak kimagasló jelentőséget biztosít és orientálhatja az áIlamok gazdasági és szociális politikáját.

A Charta 1988-ban elfogadott kiegészítő jegyzőkönyve további négy jogot tartalmaz. Ezek: a diszkrimináció tilalma az alkalmaztatás és foglalkoztatás terén; a munkavállalók joga a munkahelyük helyzetével kapcsolatos tájékoztatásra; a munkafeltételek meghatározásában való részvétel joga; az idős személyek joga a szociális védelemre. Az államoknak a jegyzőkönyv megerősítésekor e négy jog közül legalább egy jog alkalmazására kell konkrét kötelezettséget vállalniuk.

Magyarországon különös ellenérzés övezi a Charta 18. és19. cikkeit. Az első esetben valóban olyan kötelezettségről van szó, amely egyenlőre nehezen vállalható, mert tulajdonképpen a külföldiek magyarországi munkavállalásának előmozdítását, megkönnyítését írja elő, így esetleg kedvezőtlen hatással lehetne a hazai munkaerőpiac alakulására. Azon túl, hogy érdemes alaposabban megvizsgálni ennek a rendelkezésnek a lehetséges hatásait – hiszen az Európai Unióban alapvető fontosságú jogról, a munkaerő szabad áramlásáról van szó -, a 4. bekezdés könnyebben elfogadható lenne ma is, mivel az a magyar állampolgárok külföldi munkavállalásának és vállalkozásának megengedését írja elő, amelyet a hozzánk hasonló helyzetben lévő lengyelek is megerősíthetőnek találtak. A lengyelek megerősítették a 19. cikket is; ettől Magyarországnak sem kellene félnie, mert ez a cikk nem jelenti a külföldiek munkavállalásának előmozdításának kötelezettségét, csak a már munkavállalási, letelepedési engedéllyel rendelkező vendégmunkásoknak biztosítja lényegében azokat a jogokat, amelyek a diszkrimináció tilalmának elve (esetleg más emberi jogok, mint a családi élet tiszteletben tartásához való jog) alapján megilletik őket.

A magyar ratifikáció előkészítésének egyik legfontosabb tanulsága a szociális partnerek, érdekképviseleti szervek szerepének jelentősége a gazdasági és a szociális jogok előmozdításában. Jelentőségüket mutatja, hogy az optimális minimum szabálya alapján megerősítésre előterjesztett cikkek körét az Érdekegyeztető Tanács állásfoglalása alapján kiegészítették két olyan cikkel, amelyek a teljesíthető minimumba beleférnek, de a számszerű minimumból kimaradtak. A gazdasági-szociális jogok szabályozásának kialakítása terén a szociális párbeszéd az Európai Unióban is nagy jelentőséget kap, és a Szociális Charta ellenőrzése hatékonyságának növelésében is számíthatnak a szakszervezetekre és munkaadói szervezetekre, valamint egyéb nem kormányzati szervezetekre is. Erre épül a Charta 1995-ben elfogadott kiegészítő jegyzőkönyve a kollektív panaszok lehetőségéről, amely még nem lépett hatályba, de biztosan érdekes tapasztalatokkal fog szolgálni a gazdasági és szociális jogok érvényesítése terén. Annak ellenére, hogy a Charta rendelkezései nem sokkal szélesebb körűek, mint Magyarország jelenlegi nemzetközi kötelezettségei, mégis emberi jogi szempontból is fontos lenne a Charta megerősítése, mivel továbblépést jelenthet nemcsak a még hatékonyabb, kollektív panaszokra épülő nemzetközi jogvédelem lehetőségének irányába, hanem a jogok kiterjesztését jelentő első kiegészítő jegyzőkönyv, valamint végső soron az 1996-ban elfogadott Módosított Európai Szociális Charta aláírása és megerősítése irányába.

Meggyőződésünk: ha ez a gondolkodás az alkotmányozás elmúlt esztendőkben tapasztalt kényszerét-zűrzavarát is inspirálta volna, talán elkerülhető lett volna a Bokros-csomag alkotmánybírósági vesszőfutása, a populista ígéretek és a jogalkotás legújabb kori sajátos elegyét is.

Az emberi jogokról való gondolkodás – érvényesülésük, védelmük szabályozása – a hazai jogban számos fogódzót kap az egyetemes kulturális örökségből. Így azoktól a nagy egyezményektől is, amelyeket ünneplünk, s amelyektől még hűvös tartózkodással ódzkodunk.

A világhatalmi szembenállás, a hidegháború lezárulása óta sem a hivatalos, sem az elfogulatlan társadalomkutatás nem számol a belátható jövőben kirobbanó globális háborúval. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy megszűnnének a kis intenzitású konfliktusok vagy a helyi háborúk. Így a lassan másfél évszázada kialakult modern militarizmus továbbra is számolhat azzal, hogy felhasználhatja az egyes államok meghatározó gazdasági-társadalmi erőforrásait.

A centrum és a félperiféria azon országaiban, amelyek közvetlenül nem érintkeznek a valódi vagy kreált válsággócokkal, elkerülhetetlenül felvetődött az a kérdés, hogy az új világhelyzetben, különösen az egyelőre meghatározó amerikai katonai-hatalmi monopólium árnyékában mi lehet a szerepe a nemzeti haderőknek. A változások eredményeként – legalábbis Európában – valamelyest csökkentek a hadikiadások, s általában kisebbek lettek a hadseregek is. Ugyanakkor folytatódott a hadseregek technológiai megújulása, s kiépültek a bármikor és bárhol, gyakran parlamenti kontroll nélkül, elnöki vagy kormánydöntésre bevethető gyorsreagálású, nagyobb részt professzionális elitalakulatok.

Magyarországon a rendszerváltozás, a Varsói Szerződés megszűnése és a NATO-csatlakozás több hullámban vetette fel a hadsereg szerepének, funkciójának, anyagi-technikai ellátottságának és szervezeti formájának kérdését. Kitűnt, hogy az államszocializmus Néphadserege túlméretezett, funkciói, céljai meghaladottak, szervezete és technikai állapota gyors tempóban elavul. A tisztikar túlképzett és alulfizetett, a tiszthelyettesi állomány pedig kicsi és alulfinanszírozott.

A többek szerint illuzórikus semlegesség elvetése és a NATO-csatlakozás deklarálása után és alatt, gyakorlatilag a rendszerváltozás óta a Magyar Honvédség folyamatosan az átszervezés állapotában van. A szakértők szerint a kellően meg nem fontolt, ráadásul mondhatni évente változó elvek és célok alapján folyó átszervezés mind ez ideig nem járt észrevehető technikai modernizációval, a szervezeti átalakulás, az egységek és a magasabb egységek diszlokációjának állandó változása többek szerint – mondjuk így – nem növelte az ország védelmi képességét. A hivatásos állomány tartós egzisztenciális bizonytalansága, a hadsereg létszámának csökkenése tovább rontotta a hadsereg állapotát és presztízsét.

A hadseregről szóló mai viták egyik vonulata emberi jogi kérdésként veti fel a hadkötelezettség és a hadsereg belső életének problémáit. A modern korban minden hadsereg tömeghadsereg, emberanyagát sorozással és/vagy toborzással egészíti ki, ennek megfelelően szokás általános hadkötelezettségen alapuló, illetve professzionális hadseregról beszélni. Az egyes államokban e formák történelmileg alakultak ki, a NATO-ban, ha már az a kötelező hivatkozási alap, mindkettőre van példa (USA, Nagy-Britannia, illetve Németország és Franciaország).

A hadkötelezettség ellenzői szerint a sorozás aránytalanul korlátozza a bevonulók emberi jogait, a katonai szakértők (például Szűcs Mihály őrnagy) egy része szerint a sorállomány egészségügyi állapota miatt, pszichésen, szakmailag alkalmatlan a stressz elviselésére, a katonai technika üzemeltetésére. Az általános hadkötelezettséget elvetők szerint még a hadsereg működőképességével szükségképpen együttjáró korlátozások is sértik a besorozottak emberi jogait.

A toborzott (professzionális) hadsereg ellenzői szerint e hadseregtípus túlzottan költséges, s a mai állapotok szerint utánpótlása is kétséges. (A jelenleg is létező szerződéses katonaság a munkanélküliek körében sem népszerű.) Kérdéses, hogy a majdani professzionális hadsereg tagjai mennyire élhetnek politikai jogaikkal – a mai alkotmányos rend súlyosan korlátozza a hivatásos tisztek jogait -, s hogy elfogadható álláspontnak tekinthető-e az, hogy a profi katona önként lemondhat emberi jogai egy részéről. Ezenkívül történelmi tapasztalat, hogy a hivatásos hadseregek bevetése könnyebb és gyorsabb, mint a sorozotté, s általában a közvélemény is hamarabb elfogadja. Egy olyan hadsereg azonban, amely részben vagy egészben profikból (zsoldosokból) áll, túlzott kísértést jelent a politikusok kezében.

Megjegyzendő, hogy a mai politikai-társadalmi állapotot, különösképpen a NATO-tagságot figyelembe véve bármely típusú és szervezetű honvédség részese lehet a magyar érdekektől független vagy éppenséggel ellentétes – adott esetben támadó jellegű – háborúnak, annak minden következményével együtt.

Ha a jelenlegi viták tétje valóban a hon védelme, akkor fel kell vetni a harmadik szervezeti variációt is, melyet jobb híján nevezzük svájci modellnek. A hivatásos tisztikar és a professzionális speciális alakulatok (szakszolgálatok) mellett az általános hadkötelezettségen alapuló, területvédelmi alakulatokból álló véderő immár két világháborúban bizonyította hatékony elrettentő erejét.

Az utóbbi években radikális nyugdíjreformok kezdődtek szinte az összes európai és amerikai országban. Igaz ez mind a kelet-közép-európai, mind a fejlettebb nyugat-európai országokra, de hasonló tendenciák tapasztalhatók az Egyesült Államokban és Dél-Amerikában is. Ezek a reformok magukban foglalják az állami rendszerek valamilyen szintű privatizálását, a juttatások széleskörű csökkentését, az állam ilyen típusú programokban betöltött valamely szerepének megváltozását. A társadalombiztosítási rendszerek állandó, folyamatos reformokon mentek keresztül. Ugyan rengeteg kérdésben komoly viták vannak, abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a technikai jellegű módosításokon (járulékráták emelése, a jogosultságok megváltoztatása stb.) túlmutató strukturális reform szükséges. Kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy két szekértábor áll(t) egymással szemben (Magyarországon is): az egyik oldalon a "hagyományos" (európai) tradíció képviselői, akik szerint lehetséges a társadalombiztosítási rendszereken belül összeegyeztetni a szolidaritási és a biztosítási funkciót, míg a másik oldalon a neoliberális elmélet képviselői, akik a biztosítási funkciót a piaci szférában működő biztosítók, nyugdíjalapok számára tartanák fenn. A magyarországi reform bemutatása előtt ejtsünk néhány szót a korábbi rendszerekről, azok működéséről és hibáiról.

A második világháború után létrejött, majd fokozatosan kiszélesedett jóléti rendszerek tagadhatatlan érdeme, hogy megszüntették az időskori szegénységet, és a legtöbb országban elfogadható nyugdíjat biztosítottak. Szinte mindenhol a felosztó-kirovó elven működő rendszerek terjedtek el: a mindenkori fiatalok befizetéseiből (járulékaiból) fizették az adott időszak nyugdíjait. A világháborút követő időszakban ez tűnt a lehető legjobb megoldásnak, hiszen a pusztításokat követően (szó szerint) nem volt megfelelő tőke egy váromány- (vagy tőke-) fedezeti rendszer működtetéséhez. A felosztó-kirovó eljárás azonban automatikusan beépít a rendszerbe egyfajta újraelosztást, mégpedig a fiataloktól az idősek felé. Ez a körülmény elég sok félreértés forrása, holott az ilyen rendszerek esetében is nyugdíjbiztosításról van szó. Egy normálisan működő felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben ugyanis a nyugdíjasok időskori jövedelme nem a fiatalok "jótéteményétől" függ, hiszen a jelenlegi idősek aktív korukban, járulékfizetőként nyugdíjjogosultságot szereztek. Ugyanakkor el kell azt is mondani, hogy ez a fajta finanszírozás (implicit módon) feltételez egy generációk közötti szerződést. A rendszer akkor tud jól működni, ha a fiatal, járulékfizető korosztályok biztosak abban, hogy idős korukban az akkori fiatalok is befizetik a járulékokat. További problémát jelent, hogy a felosztó-kirovó rendszer akkor működik jól, ha közben érvényesíteni tudja a "generációk közötti igazságosság" elvét. A háború utáni rendszerek ebből a szempontból igen gyenge teljesítményt nyújtottak, és kiélezték a generációk közötti konfliktust, nagyban hozzájárulva a fent említett "implicit társadalmi szerződés" aláásásához. Alapvetően rövidlátó szemlélet alapján működtek, kihasználva a gazdaságilag kellemesebb időszakokat, nem gondolva ezzel azokra a terhekre, melyeket minden bizonnyal a jövő generációk vállára raktak.

Az 1945 és 1989 közötti időszakban Magyarországon is (hasonlóan a legtöbb európai országhoz) egy többé-kevésbé fejlett jóléti szektor működött: viszonylag alacsony keresetek, de bőkezű természetbeni és pénzbeli juttatások, ingyenes egészségügyi ellátás és oktatás, olcsó energia és lakás. Az államszocialista rendszer megszűntével azonban a rendszer a korábbi módon nem volt fenntartható. A 90-es évek reformjai egyrészt intézményi változásokat hoztak, másrészt a fennálló rendszer állandó korrekcióit (melyek alapvetően a nyugdíj kiszámításának módjára vonatkoztak). A reformfolyamatban az első lépés 1990-ben a Társadalombiztosítási Alap létrehozása volt, ami döntőnek bizonyult abban, hogy a nyugdíjrendszeren belül előtérbe kerültek a biztosítási elvek (ami egyben a szolidaritási funkció háttérbe szorítását is jelentette). 1992-ben a TB Alap feladatait két független alapra bízták, melyek az egészségügy és a nyugdíjak finanszírozását végezték. Ezzel párhuzamosan megkezdődött egy több pillérű nyugdíjrendszer alapjainak lerakása az önkéntes biztosítók alapításának engedélyezésével. Ez két csoportnak volt különösen kedvező: a magas fizetésű dolgozóknak és a járulékot nem fizetőknek. Az önkéntes nyugdíjpénztárak jótékony hatással voltak a megtakarításokra, ugyanakkor hozzájárultak az állami nyugdíjrendszer járulékalapjának további szűküléséhez (aki tehette, inkább az adókedvezményt nyújtó önkéntes pénztárakba fizette be járulékát, mint a megbízhatatlan tb-be).

A rendszer alapvető problémái azonban fennmaradtak, és több oldalról is (munkavállalók, munkáltatók, minisztériumok, nemzetközi szervezetek részéről) erős nyomás mutatkozott egy átfogó reform kikényszerítésének irányába. Az egyik érv az volt, hogy a GDP túlságosan nagy hányadát költötték a nyugdíjakra: ez az érték 1980-ban 7,8% volt, majd 1990-ben 11%. Ez az arány Japánhoz vagy az USA-hoz képes valóban magas (több mint kétszerese), de a legtöbb fejlett európai országhoz képest nem az. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a nyugdíjaknak a GDP-n belüli magas aránya csökkentheti a beruházások arányát, amely döntő tényező egy átmeneti gazdaság szempontjából. A reformok mellett szólt az is, hogy a korábbi rendszer egy idő után mindenképpen finanszírozhatatlanná vált volna. Lépéseket kellett tenni a járulékelkerülés megszüntetésére, amely a magas járulékrátákkal, illetve azzal a ténnyel volt magyarázható, hogy szinte egyáltalán nem volt kapcsolat a be- és kifizetések között. Végezetül egyetértés mutatkozott annak megítélésében, hogy a nyugdíjrendszer nem képes megfelelő időskori jövedelmet biztosítani. A háborút követő időszakban nehéz volt megítélni a nyugdíjrendszer egyensúlyát, hiszen a központi és a társadalombiztosítási költségvetést nem választották el egymástól. Ráadásul ha valamelyik évben többlet mutatkozott, akkor azt nem "tették félre" rosszabb időkre, például tartalékok képzésével, hanem a központi költségvetésen keresztül elköltötték (érdemes megjegyezni, hogy ez nem speciálisan magyar jelenség volt).

Mint azt már említettük, nálunk is "felállt" egymással szemben a két tábor: az egyik oldalon a Pénzügyminisztérium (később kiegészülve a Népjóléti Minisztériummal), míg a másik oldalon a témával foglalkozó elméleti közgazdászok többségének támogatását élvező Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat (NyÖK). A PM a megoldást egy kötelező, magánpénztárak által működtetett pillér bevezetésében látta, melynek szakemberei szerint több előnye is van. Fellendíti a tőkepiacot, így elősegíti a gazdasági növekedést, átláthatóvá teszi a rendszert, megteremti a megfelelő ösztönzőket. A NyÖK szintén egy hárompilléres rendszer bevezetését javasolta, de úgy, hogy a "középső" pillér nem a magánpénztárakra épült volna, hanem továbbra is "állami" kézben maradt volna. Ez lett volna az úgynevezett munkanyugdíj, amely egy pontrendszeren alapult volna (és erősen hasonlított volna a német modellre). Mint az köztudott, a PM javaslata azóta törvényerőre emelkedett, és az új nyugdíjrendszer 1998. január 1-jével életbe lépett.

Sokszor tűnt úgy, mintha a privatizáció mellett és ellen érvelők elbeszéltek volna egymás mellett. Akik a piaci rendszert preferálták, azok a nyugdíj "biztosítási" funkciójának fontosságát emelték ki, míg a privatizáció ellenzői a "szolidaritási" funkcióba kapaszkodva a legtöbb esetben a piaccal járó egyenlőtlenségeket hangsúlyozták. Az előbbiek többek között a demográfiai kihívásra (öregedő népesség), a magánosításnak a gazdasági növekedésben kifejtett kedvező hatásaira hivatkoztak, illetve olyan hamis ideológiai jelszavakat dobtak be a köztudatba, mint például az öngondoskodás eszméje. Vegyük őket sorra: a demográfiai probléma valóban komoly kihívást jelent, azonban hatásai igen nagy valószínűséggel előre megmondhatók, számszerűsíthetők. A privatizációnak a gazdasági növekedésre kifejtett hatásával kapcsolatban igen komoly viták folynak a közgazdasági irodalomban. Manapság rengeteg makroökonómiai szimuláció készül, ám ezek nagy része vitatható kiinduló feltételekkel él az egyének, a vállalatok viselkedésére vonatkozóan, ami nem mindig teszi hihetővé a végső eredményeket. Úgy gondolom, hogy az öngondoskodás mint a reform egyik leggyakrabban hangoztatott "hívószava" is problematikus. Részben elfogadható, mert a jóléti állam mindig hajlamos volt egyfajta paternalizmusra, a jóléti szolgáltatások sok esetben a szó szerinti gondozás funkcióját látták el, elérve ezzel az "állam úgyis megcsinálja helyettem" típusú hozzáállás kialakulását. Ebből a szempontból valóban változást fog hozni a nyugdíjreform, és ezt mindenképpen pozitívan kell értékelni. Enyhén szólva problematikus azonban úgy elképzelni az időskorról való gondoskodást, hogy az csakis az egyénen múlik. Az egyes nyugdíjpénztárak hozama mindig összefüggésben lesz a mindenkori gazdasági teljesítménnyel, a nyugdíj mindig társadalmi szinten határozódik meg, és nem egyénileg. Az öngondoskodási elv sokkal inkább alkalmazható az önkéntes megtakarításokra (ez az új rendszerben a harmadik pillér).

Ejtsünk szót az eddigi privatizációs tapasztalatokról. Két ország, Nagy-Britannia és Chile rendelkezik komolyabb privatizációs múlttal (amennyiben egy 10-15 éves időszakot annak lehet tekinteni). Nos, a kép enyhén szólva vegyes. Nagy-Britanniában voltak ugyan nyertesei a reformnak, azonban igen komoly elszegényedéssel számolhatunk a nyugdíjasok körében. A szolidaritási elem lényegében véve kikerült a rendszerből. És akkor még nem beszéltünk a reformot kísérő botrányokról (ilyen volt például a Maxwell-féle botrány). Jóval többen léptek át az állami rendszerből a privatizáltba, mint ahányan várhatóan jobban jártak volna, azonban az emberek nagy része csak most (tehát túl későn) kap észbe, és veszi észre: lehet, hogy érdemesebb lett volna az állami (SERPS) rendszerben maradnia. Meg lennék lepve, ha Magyarországon nem lenne jó néhány ilyen megtévesztett ember (igaz ugyanakkor, hogy ebből a szempontból sokkal tisztességesebb volt a kormány, és tanult a brit példából). A privatizáció a közgazdasági tankönyvekben általában úgy szerepel, mint ami növeli a hatékonyságot és csökkenti a költségeket. Nos, a privatizált nyugdíjrendszerről szinte biztosan állítható, hogy drágábban működik, mint az állami. Chilére vonatkozóan léteznek adatok, és egyes elemzők szerint az új rendszer egy főre jutó költsége Chilében az USA társadalombiztosítási rendszerére vonatkozó érték közel ötszöröse, de legalább két-két és félszerese. Ehhez hozzá kell venni az új rendszerek indulási költségeit: kezdeti beruházások, tisztviselők toborzása, illetve betanítása. Végezetül hadd ejtsek néhány szót az áttérés problémájáról. Amikor egy felosztó-kirovó nyugdíjrendszerről áttérnek egy tőkefedezeti rendszerre, akkor létezik egy (legalább 30-40 éves) átmeneti periódus, amelyben az egyik oldalon a fiatalok már saját számlájukra fizetik a járulékot, ugyanakkor a másik oldalon olyan nyugdíjasok vannak, akiknek a járulékából korábban már kifizették az akkori idősek nyugdíjait. Mivel itt olyanokról van szó, akik járulékot fizettek, tehát jogosulttá váltak, ezért a nyugdíjukat valakinek ki kell fizetni. Már csak az a kérdés, hogy kinek. Erre vonatkozóan annyit lehet tudni, hogy a mindenkori költségvetési hiányból fedezik a költségeket. Azonban a mindenkori költségvetési hiány tökéletesen elfedi azt, hogy pontosan mely generációk lesznek az igazi nyertesek/vesztesek. Erre vonatkozóan csak találgatásaink lehetnek, mindenesetre a jövő évi nyugdíjemelés körüli kiélezett vita arra enged következtetni, hogy a jelenlegi kormányzat nem a mostani és a közeljövőben nyugdíjba vonulókat fogja preferálni.