Egy évtizede a világ Walt Rostowjai még mindig magabiztosan prédikálták az amerikai mintájú „magas szintű tömegfogyasztás" egyetemes elterjedését egyetlen évszázadon belül. Nem zavar­tatták magukat az olyan alapvető, de elengedhetetlen számítá­sok elvégzésével, melyek megmutatták volna, hogy ennek a modellnek az egyetemessé válása esetén – nem is szólva az elképzelés gazdasági, társadalmi és politikai abszurditásáról -bolygónk ökológiai erőforrásai jóval annak az évszázadnak a vége előtt kimerülnének. Végül is azokban az időkben a vezető politikusok és agytrösztjeik nem az ökológia szekerén ültek, ha­nem a világűr meghódításával és határtalan katonai lehetősé­gekkel teli képzelet steril űrkapszuláiban. Akkoriban semmi sem tűnt túl nagynak, túl messzinek és túl nehéznek azok számára, akik hittek – vagy azt akarták, hogy mi higgyünk – a technológi­ai mindenhatóság vallásában és egy Űrodüsszeiában, amely a következő sarkon vár bennünket.

Nagyon sok dolog megváltozott ez alatt a rövid évtized alatt. A katonai hatalom arroganciája elszenvedett néhány súlyos vere­séget nemcsak Vietnamban, de Kubában és az „amerikai félteke" más részein is. A nemzetközi hatalmi viszonyok több jelentős vál­tozáson mentek át, elsősorban Kína és Japán óriási mértékű fej­lődésével, nevetségessé téve az eszkaláció-szakértők szépen ki­dolgozott számításait. Emiatt most nekik nemcsak egy teljesen új többszereplős sakkjátékot kell kitalálniuk, hanem az azt játszó sze­replőtípusokat is, a valós helyzetnek megfelelően. „AjDőség tár­sadalma" mára a fullasztó tobzódás társadalma lett, és az állító­lag mindenható technika még a patkányok inváziójával is képte­len megbirkózni a lerobbant külvárosok fekete gettóiban. Az Űrodüsszeia vallása sem vezetett semmi jobbra, a beleölt csilla­gászati összegek ellenére sem: mostanában még maga a tanult Dr. Werner von Braun is kénytelen volt összekapcsolni a „csilla­gok utáni vágyakozásának" legutóbbi változatát a levegőszennye­zés közönséges kérdésével (bár eddig még nem túl sok sikerrel).

A technikai mindenhatóság képzetében elbukott Isten most újjáéledt, és megint felbukkant az egyetemes „ökológiai ügy" esernyője alatt. Tíz évvel ezelőtt az ökológiáról könnyű volt tu­domást sem venni, vagy elutasítani mint teljesen irreleváns té­nyezőt. Ma groteszk módon túlreprezentált és egyoldalúan fel­nagyított kérdés, úgyhogy segítségével az emberek figyelmét – az apokaliptikus hangú prédikációk által megfelelően befo­lyásolva – sikeresen lehet elvonni az égető társadalmi és po­litikai problémákról. Afrikaiak, ázsiaiak, latin-amerikaiak (külö­nösen a latin-amerikaiak) nem szaporodhatnak kedvük szerint – még Isten kedve szerint sem, ha római katolikusok -, mert ez korlátozások hiányában „elviselhetetlen ökológiai terhelés­hez" vezethet. Ami magyarul azt jelenti, hogy ez még az ural­kodó társadalmi erőviszonyokat, a tőke uralmát is veszélyez­tetheti. Hasonlóképpen az emberek felejtsék csak el a csilla­gászati hadikiadásokat, és fogadják el életszínvonaluk jelen­tős csökkenését, hogy fedezzék a „környezeti rehabilitáció" költségeit, ami valójában a növekvő hulladéktermelés rendsze­rének olajozott működéséhez szükséges költségeket jelenti. Nem is szólva arról a jótékony mellékhatásról, hogy az embe­rekkel – az „emberiség túlélése" ürügyén – megfizettetik a tár­sadalmi-gazdasági rendszer túlélését, mely rendszernek most meg kell birkóznia az erősödő nemzetközi verseny és a saját termelési struktúráján belül az élősködő szektorok javára tör­ténő eltolódás miatti hátrányokkal.

Hogy a kapitalizmus ilyen módon – mégpedig a maga módján – kapcsolódik az ökológiához, annak a legkevésbé sem kellene meglepnie bennünket: az lenne csoda, ha nem így történne. Mégis, a témának az „új ipari állam" – hogy Galbraith professzor egy szép kifejezésével éljek – által történő kihasználása nem jelenti azt, hogy megengedhetnénk az elhanyagolását. Mint prob­léma önmagában valós, bármire használják is fel manapság.

Valóban, már jó ideje létező probléma ez, bár természetesen a kapitalista növekedés szükségességének inherens okai miatt kevesen ejtettek róla szót. Marx azonban – és ez hihetetlenül hangozhat azok számára, akik ismételten úgy temetik, mint „jó­vátehetetlenül irreleváns tizenkilencedik századi ideológust" – taglalta ezt a kérdést, mégpedig igazi társadalmi-gazdasági je­lentőségében, több mint százhuszonöt évvel ezelőtt.

Bírálva az absztrakt és idealista retorikát, mellyel Feuerbach leírta az ember és természet közötti kapcsolatot, Marx azt írta:

„Feuerbach… minden alkalommal a külső természetbe mene­kül, mégpedig abba a természetbe, amely még nincs az embe­rek uralma alá vetve. De minden új találmánnyal, az ipar min­den haladásával újabb rész szakad le erről a területről, s az a talaj, melyben az efféle feuerbachi tételek számára a példák nő­nek, így egyre kisebb. Hogy az egyik tételnél maradjunk, a hal 'lényege' a léte', a víz. A folyami hal 'lényege' egy folyónak a vize. De ez a víz megszűnik a hal 'lényege' lenni, számára töb­bé meg nem felelő létezési közeggé válik, mihelyt ezt a folyót alávetik az iparnak, mihelyt festőanyagokkal és egyéb hulladé­kokkal beszennyezik, mihelyt gőzhajók járják, mihelyt vizét csa­tornákba vezetik, amelyekben egyszerű leeresztéssel el lehet vonni a haltól létezési közegét."¹

Így jelent meg Marxnál a téma az 1840-es évek elején. Szük­ségtelen megjegyezni, hogy ő kategorikusan elutasította azt a gondolatot, hogy az ilyen fejlődés elkerülhetetlenül következik az „emberi természetből", és következésképpen az lenne a fő probléma, hogy miként alkalmazkodjunk hozzá a mindennapi életben. Marx már akkor jól látta, hogy az emberi érintkezés és hatalom uralkodó módjának radikális megváltoztatása a szük­séges feltétele a természet erői feletti hatékony uralomnak, mert ezeket vak és végső soron önpusztító módon működtetik az ural­kodó, elidegenített és tárgyiasított érintkezési és uralmi formák. Nem csoda ezek után, hogy az ő profetikus diagnózisai a létező uralmi rendszerek védelmezői számára nem egyebek, mint „pro­vinciális anakronizmusok".

Azt mondani, hogy „környezetünk megtisztításának költségeit végül is a közösségnek kell viselnie", egyaránt nyilvánvaló köz­hely és tipikus kibúvó, bár úgy látszik, hogy az erről prédikáló politikusok tényleg azt hiszik, hogy megtalálták a bölcsek kövét. Természetesen mindig a termelők közössége az, amely szem­besül mindennek a költségeivel. De az a tény, hogy mindig szá­molni kell a költségekkel, nem jelenti azt, hogy ezt meg is tud­ják csinálni. Valójában az elidegenített társadalmi ellenőrzés adott (és uralkodó) módja mellett biztosak lehetünk abbarr, hogy nem lesznek képesek rá.

Ezen túlmenően, annak sugalmazása, hogy a már megfizet­hetetlen költségeket bizonyosan fedezni lehet majd á többletnö­vekedésből származó források egy bizonyos részének félrerakásából – olyankor, amikor a gazdaság nulla százalékos növekedése növekvő munkanélküliséggel és növekvő inflációval pá­rosul -, még Feuerbach üres retorikájánál is rosszabb. Nem is szólva a gyorsuló kapitalista növekedésből szükségszerűen következő további problémákról.

Aki ehhez hozzáteszi azt, hogy „de ekkor már a növekedés ellenőrzött növekedés lesz", teljesen félreérti a helyzetet. Nem az a fontos, hogy termelünk-e vagy sem valamiféle szabályozás mellett, hanem hogy milyen szabályozás mellett tesszük ezt; hiszen a fennálló helyzet a tőke „vasöklű szabályozása" alatt ala­kult ki, és ez – politikusaink szerint – előreláthatóan életünk alap­vető szabályozó ereje marad a jövőben is.

Végül pedig azt mondani, hogy „a tudomány és a technika hosszú távon képes megoldani minden problémánkat", sokkal rosszabb, mint a boszorkányságban hinni; mivel ez a szemlélet tendenciózusan nem vesz tudomást a mai tudomány és techni­ka pusztuló társadalmi beágyazottságáról. Ebből a szempont­ból sem az a kérdés, hogy használjuk-e vagy sem a tudományt és a technikát problémáink megoldására – nyilvánvalóan hasz­nálnunk kell -, hanem hogy sikerül-e radikálisan megváltoztatni az irányukat, mely jelenleg a profitmaximalizáció önfenntartó szükségleteire szűkül le.

Ezek a főbb okai annak, hogy miért vagyunk kénytelenek két­ségeket táplálni a dolgok a mai intézményesülése iránt. Vajúd­nak a hegyek, és egér születik; az ökológiai távollátás szuperin­tézményeinek eredményei sokkal szerényebbek, mint önigazo­ló retorikájuk: inkább a Középosztály Kényelmét Védő Miniszté­riumoknak kellene hívni őket.

(Fordította; Heltai László)

Jegyzet

¹ Karl Marx és Friedrich Engels művei. Budapest, 1976. 3. k. 47.

Írásomban nem kívánom a jelenleg létező nagyon komoly öko­lógiai krízist taglalni, inkább megkísérlem felvázolni egy, a tő­kés gazdaság és az ökológia viszonyáról szóló marxista elmé­let alapjait.

Néhány alapvető szempont Marx műveiben

Mivel a hatvanas évek közepe óta marxista vagyok, eléggé meg­lepett, amikor pár évvel ezelőtt az ökológia mélyebb tanulmá­nyozásába fogtam, és tudatosult, hogy Marx milyen súlyos kije­lentéseket tett a tőke és a természet viszonyáról. Tekintettel arra, hogy már sokszor olvastam ezeket a szövegeket, kétségkívül korábban fel kellett volna figyelnem erre, de talán nem olvastam figyelmesen, vagy talán valamely más aspektusra koncentráltam. Akárhogyan is, Marx világos állásfoglalásai ott voltak; méghoz­zá nem valamiféle Engelshez írott ismeretlen levelében, vagy egy megbúvó lábjegyzetben, hanem magában A tőkében. És nem is csupán futó megjegyzésként, hiszen konzisztensek más, A tőkében vagy egyebütt fellelhető szövegrészekkel: „A tőkés ter­melés tehát csak azáltal fejleszti a társadalmi termelési folya­mat technikáját és kombinációját, hogy egyúttal aláássa minden gazdagság kútforrásait: a földet és a munkást." (A tőke. I. kötet, 4. szakasz) Úgy tűnik számomra, hogy Marx műveiben ez egy alapvető tézis. Egészen az 1840-es évekig visszamenően nyo­mon követhető munkáiban, de talán sehol ennyire pregnánsan és kategorikusan megformulázva, mint itt. A szöveg rövid, de nem hagy mozgásteret az értelmezések számára; Marx itt a ter­mészeti erőforrások kizsákmányolását (vagy kifosztását) az em­ber kizsákmányolásával állítja párhuzamba. Mi, marxisták, fő­leg a bérmunka kizsákmányolásának problémájával voltunk el­foglalva. Természetesen Marx főleg az utóbbival kapcsolatos el­méletéről ismert, és ezt fejlesztette leginkább teljessé élete fo­lyamán. De ebben A tőkéből való bekezdésben azt állítja, hogy a gazdagságnak két forrása van, a természet és a munka, és a tőke szükségszerűen megrabolja ezeket a erőforrásokat. Az öko­lógiai krízis globális méreteiről való jelenlegi tudásunk alapján könnyen elgondolhatjuk A tőkének egy negyedik kötetét, amely a fenti tézisre alapozódna, és amelynek megírására Marxnak a maga korában sem lehetősége, sem elegendő ismerete nem le­hetett.

Néhány kutató szerint egyéb szövegekben Marx nem volt ilyen egyértelmű a természet tőkés kizsákmányolásának bírálatát il­letően. Ez igaz lehet: még a legnagyobb elmék is tévedhetnek. Nem azt szeretném sugallni, hogy A tőkében a marxista ökoló­giának egy teljesen kibontott elméletét találjuk, de igenis talá­lunk kezdeményeket és építőelemeket egy ilyen elmélethez. To­vábbá a szóban forgó kezdemények nem periférikusak, és nem is mondanak ellent gazdaságelmélete fő áramának. Ezt láthat­juk például a gothai programmal kapcsolatos polémiájában is. Ebben a programban a lasalleánus német szocialisták felállítot­ták azt a járatlanabbak számára nagyon is marxistának tűnő té­zist, mely szerint a „munka minden gazdagság forrása". Mint azt legtöbb olvasónk jól tudja, Marx erélyesen tiltakozott a kijelen­tés ellen, és nem radikális, hanem burzsoá tannak tekintette: „A munka nem a forrása minden gazdagságnak. A természet épp­annyira forrása a használati értékeknek (márpedig ilyenekből áll a dologi gazdagság!), mint a munka, amely maga is csak meg­nyilvánulása egy természeti erőnek, az emberi munkaerőnek."

És haspnlóképpen A tőkében: „A munka tehát nem az egyet­len forrása az általa termelt használati értékeknek, az anyagi gazdagságnak. A munka az atyja… a föld pedig az anyja."

Láthatjuk tehát, mennyire hangsúlyozza Marx, hogy a termé­szet a használati érték forrása, és a modern ökológia belátásá­val teljes összhangban állítja, hogy az ember a természet ré­sze, és az ember nem léphet túl a természeten. A munkaerő végső soron maga is egy természeti erő. Engels pedig hozzá­tette, hogy ha az ember a természettel szemben hódítóként vi­selkedik, a természet úgy vág vissza, hogy lerombolja az em­beri erőfeszítés eredményeit. És előre látta az időt, amikor az ember súlyos tapasztalatok és megpróbáltatások révén lesz kénytelen felismerni termelőtevékenységünk természetre gyako­rolt közvetett hatásait. Arra is felhívta a figyelmet, hogy az ilyen belátás és a hozzáállás megváltoztatása nem csupán tudás kér­dése, de előfeltételezi a termelési módban bekövetkező forra­dalmat is (Engels: A munka része a majom emberré válásában).

Marx különbséget tett használati érték és csereérték között, és a továbbiakban a csereérték képződésének vizsgálatában mélyedt el. A tőke az áru és a nap mint nap szokásos árutranz­akciók vizsgálatával indul. Marx azt kutatta, hogy milyen módon alakul ki az áru értéke, és milyen megjelenési formát ölt a pia­con. Itt természetesen a csereértékről beszélünk, és mivel Marx életének teljes hátralévő részét e probléma valamennyi aspek­tusa mélyreható tanulmányozásának szentelte, aligha kárhoz­tathatjuk, amiért nem ment mélyebben bele a kapitalizmus és a természetpusztítás problémájába.

És miután a marxizmus szükségképpen a gyakorlat talaján fejlődött, azt is tudatosítani kell, hogy a kapitalizmus és a termé­szet viszonyára vonatkozólag rendelkezésre álló tényanyag ezer­szer bőségesebb ma, mint Marx korában. Míg ő csak durva kör­vonalait vázolhatta fel az elméletnek, addig egy mai marxistát tények garmadája segíti egy teljes marxista elmélet kifejleszté­sében. Az utolsó évszázad folyamán az ökológiai krízis helyi szin­tű potenciális fenyegetéséből világméretű, szörnyűséges követ­kezményeket magában rejtő válsággá fejlődött.

Bár sok marxista vizsgálta már komolyan ezeket a kérdése­ket, a marxista gondolkodás történetében még kevés eredmény született e téren. Egy marxista politikai ökológiai elméletnek kon­zisztensnek és szilárdan megalapozottnak kell lennie, nem pe­dig valamiféle populista zagyvaságnak, mint ahogyan azt oly sokszor láttuk a baloldalon. Javaslatom szerint Marx elméleté­nek három fő aspektusát alapul véve és abból kiindulva tehet­jük teljesebbé a marxista megközelítést. A három aspektus: a tőkefelhalmozás elmélete, a földjáradék-elmélet, az elidegene­dés-elmélet.

1. A tőkefelhalmozás elmélete

A tőke-körforgás alapsémája a „pénz-áru-pénz" formula. A tő­kés számára az általa birtokolt tőke a kiindulópont. A tőke áruk termelésébe történő befektetésének célja a tőke uj, több tőke formájában történő visszatérülése. Ha a teljes körforgás lebo­nyolítása után az új tőke nem nagyobb, mint a kiinduló tőke, ak­kor az egész erőfeszítés értelmetlen volt. Ha a tőke nem nő, ak­kor a tőketulajdonos nem tőkés, csak fogyasztója a tőkének. Mi, bérmunkások, egy másfajta áru-körforgásban vagyunk érintet­tek. Mi az egyetlen rendelkezésünkre álló árut, a munkaerőnket adjuk el, hogy a kapott pénzen más árukat vásároljunk. Ebben a folyamatban a pénz csupán a munkaerőnk más munkások munkaerejével való cseréjének a közvetítő eszköze. Ennek a folyamatnak a végén nem termelődik semmiféle többlet. A mi célunk, hogy munkaerőnk eladása révén más használati érté­kekhez jussunk. Ez a körforgás a használati érték körforgása. A tőke számára viszont a használati érték csak eszköz a valódi célhoz: a csereértékhez. Ez a két folyamat elvileg és gyökere­sen különbözik egymástól. Két teljesen eltérő társadalom irányá­ba mutatnak. A kapitalizmus ellentmondásos valóságában mégis dialektikus módon összekapcsolódnak. Mint fentebb láttuk, a tőke-körforgás formulája: pénz-áru-pénz, vagy standard formá­ban:

P → Á → P'; ahol P' > P.

Ezt a határtalan növekedés formulájának fogom nevezni. A folyamatnak szükségszerűen ismételnie kell önmagát végtelen sorban. Ez a tőkefelhalmozás végtelen története. Marx hangsú­lyozza az „Alapvonalakéban, hogy a termelőerők növekedése leértékeli a tőkét. Ezért az a tőkés, aki nem vesz részt a növe­kedési spirálban, szükségképpen rá fog ébredni, hogy tőkéjé­nek reálértéke csökkent. Felhalmozás vagy halál: ez minden tő­kés szent jelszava, legyen bármilyen humánus is. Amint a tőkés sikeresen realizálja az értéktöbbletet, biztosítva az oly drága P'-t, tüstént be kell szállnia a játékba megint. Ugyanaz a törvény ér­vényes P'-re, mint ami érvényes volt P-re. Bizonyára levon vala­mennyit az értéktöbbletből saját maga számára, luxusfogyasz­tásra, a szeretőjére vagy akármi másra. De ismét be kell száll­nia a játékba magasabb tétekkel, mint az előző körben. P'-t be kell fektetni, és ekkor a formula ennek megfelelően így fest:

P'  → Á'  → P"; ahol P" > P*.

Az új P"-nek ismét nagyobbnak kell lennie, mint P' volt, mert különben a tőkés hamarosan a piac más ragadozóinak a prédá­jává válik. És ez így megy tovább a végtelenségig. P-t – egy­milliót – be kell fektetni, egymillió plusz egy végeredménnyel. Az egyetlen kivétel a rendszernek mint olyannak a katasztrófá­ja, amikor a tőke-körforgás összeomlik, a termelőerők óriási tö­megét lerombolva, és megteremtve az alacsonyabb szintről való újrakezdés alapjait. De mikor a folyamat beindult, hamarosan eléri és túlszárnyalja a depressziót megelőző legmagasabb szin­tet, így a tőkekörforgás folyamata szükségképpen a határtalan növekedés folyamata. A fenti egyszerű formulából levonhatunk más fontos következtetéseket is. Először: matematikai bizton­sággal megállapíthatjuk, hogy ez a folyamat monopolizációhoz vezet. A nagy tőke felfalja a kis tőkét. Csak azok fogják állni a versenyt, akiknek a tőkéje elegendő ahhoz, hogy a legújabb gé­pekbe fektethessék be. A felhalmozási folyamat mindegyik új szintje nagyobb inputot igényel, és ez gyorsan kimeríti a kis ha­lak lehetőségeit. Másodszor: megjósolhatjuk, hogy a felhalmo­zási spirál gyorsulni fog, mert ha valamelyik tőkés versenytársai előtt éri el az új és magasabb szintet, versenyelőnye lesz velük szemben, és gyorsabban fogja növelni tőkéjét. Láthatjuk tehát, hogy a kis tőkéknek az óriásmonopóliumok által való kisajátítá­si folyamata, aminek ma világméretekben lehetünk tanúi, logi­kus következménye a P → Á → P'-vel jelzett alapvető folyamat­nak.

Levonhatjuk ebből a következtetést, hogy a kapitalizmus a szűz természetnek szükségképpen mind nagyobb és nagyobb részét vonja be a folyamatba és transzformálja árukká. A legutóbbi év­tizedek meggyőzően illusztrálták ezt. Kari Marx idejében a kapi­talizmus a földgolyónak csupán egy kis részét uralta. Nagyapám születésekor, 1869-ben, Norvégia lakosságának csak a kiseb­bik része élt a pénzgazdaság körülményei között. Tehát a bér-, rabszolgaság mint a kizsákmányolás fő formája alig három – igaz, viszonylag hosszú – generáció óta uralkodó Norvégiában. Az emberiség legnagyobb része még a második világháború után is kívül élt a pénzgazdaságon, noha az már jelentős befolyást gyakorolt az életükre. Azóta a kapitalizmus valóban meghódí­totta a földgolyót, behatolva egészen a brazíliai őserdők belse­jébe és az óceánok mélyére. Most kirabolják a távoli őserdőket használati értékekért, amelyeket áruvá konvertálnak. A bánya­társaságok több kilométernyire a tengerfenék felszíne alól bá­nyásszák a mangánércet, az olajat és a földgázt pedig még mé­lyebbről termelik ki. Az északi-sarki régiót és az Antarktiszt szin­tén bevonták az árutermelésbe. A Föld körüli pályát úgyszintén. Még az élet építőköveit, a géneket is szabadalmaztatják és áru­vá konvertálják, beteljesítve Marxnak és EngelsnelTa Kommu­nista kiáltványban szereplő próféciáját, amely leírja, hogyan tesz a tőke mindent, még az emberi méltóságot és becsületet is, áru­vá.

Mikor a kapitalizmus még helyi vagy akár nemzeti szintű je­lenség volt, a következmények, habár az áldozatok számára szörnyűnek tűntek, mégis kevésbé voltak drasztikusak. A mai globális méretű kapitalizmus azonban új dimenziót ad a problé­mának. Minél inkább a végső határig feszíti a húrt a kapitaliz­mus a természetrombolásban, a természet annál kevésbé ké­pes feldolgozni a káros hatásokat. A mélytengerek és az arktikus jégmezők elszennyeződése, az ózonlyukak és a globális fel­melegedés – mind a természeti környezetet egyre nagyobb és nagyobb arányban áruvá változtató kapitalizmus következménye. A kapitalizmus tehát az egész ökológiai rendszert mind jobban sebezhetővé teszi a világpiac révén. Képzeljük csak el, hogy a genetikai laboratóriumokban a maximális profit utáni nagy igye­kezetben egy kis malőr folytán előállítanak egy a HIV-hez, az AIDS vírusához hasonló vírust, azzal az apró különbséggel, hogy az majd az AIDS-vírus nehézkes terjedési módjánál hatékonyabb módszerrel, levegőn vagy vízen keresztül terjed. Akkor aztán meglesz a magunk kis problémája, a piaci erők csodálatos játé­kának köszönhetően.

2. A földjáradék-elmélet

A földjáradék a föld szűkössége miatt keletkezik a társadalom­ban. A szűkösség szükségképpen a földnek a tulajdonosok ál­tali monopolizációjához vezet. Monopólium adta előnyükre tá­maszkodva a földtulajdonosok bevételt, díjat, járadékot – földjá­radékot – követelhetnek a társadalomtól. Ez érvényes a mező­gazdasági földekre, a bányákra és az olajkutakra egyaránt. A városi telkekre szintúgy. Marx a földjáradék két fajtájáról vagy két szintjéről beszél. Az egyik valamennyi föld után jár, a leg­rosszabb megművelt földet alapul véve; a másik azon földek után igényelhető, amelyek valamilyen előnnyel rendelkeznek. Egy föld­terület lehet különösen gazdag vagy termékeny, lehet közel a piachoz, lehet jól megművelt stb., és a viszonylagos előny miatt a birtokos extraprofithoz, extra földjáradékhoz jut.

A nemzetközi imperializmus megkaparintotta azt a jogot, hogy bezsebelje az emberiség közös vagyona utáni földjáradékot. Azt hihetné valaki, hogy a földjáradék-elméletet alapul véve egy olyan országnak, mint Zaire, a világ leggazdagabb országai között kel­lene lennie. Hisz olyan réz-, arany-, gyémánt- és más ásvány­kincs-készlettel rendelkezik, hogy hatalmas földjáradékot kelle­ne kapnia. Ám a gyarmatosítás és az imperializmus miatt Zaire-t teljesen megfosztották ettől a földjáradéktól, már attól az időtől fogva, hogy Leopold király személyes gyarmata volt, egészen mostanáig, amikor a multinacionális társaságok járma alatt ros­kadozik, legyen az az Union Miniére vagy mások.

Ha egy pillantást vetünk az olajiparra, nem állíthatjuk, hogy a teljes profit az olajipari munkások kizsákmányolásából ered. Az ő értéktöbbletük ráadás a földjáradékhoz, a földjáradék realizá­lásából eredő profithoz. Az olajat tartalmazó földterületekre nézve tulajdon-monopólium ál! fenn. Norvégia esetében az Északi-ten­ger alatti tengerfenék az állam tulajdona, és az adja bérbe a tő­kés multinacionális cégeknek. Az állam zsebeli be a monopóli­umból fakadó földjáradékot, de feltételezhetjük, hogy a földjára­dék egy része a multinacionális társaságoké lesz. Privilegizált helyzetük miatt képesek a maguk számára kicsikarni a járadék egy részét.

Ami az elmúlt évszázadban történt, egészen egyedülálló. Az olaj és a földgáz vált uralkodó energiaforrássá a világban. Ha ehhez még hozzávesszük a szenet is, a fosszilis energiaforrás­ok fedezik a világ energiafogyasztásának több mint 90 százalé­kát. Körülbelül 250 millió évbe telt, míg a természet létrehozta ezt a fosszilis energiát. Talán 250 évbe telik, míg teljesen elfo­gyasztják, legalábbis ami az olajat illeti. Az azután jövő generá­cióknak nem lesz többé olajuk.

Az értékelmélet szerint egy áru csereértéke az adott áruba fektetett munka mennyiségével egyenlő. Ez a helyzet az olajjal is. De mivel a kőolajforrások behatároltak, és nincs senki, aki visszatöltené az olajat a kutakba, a végső számvetés másként fest. Mivel a kapitalizmus pénzzé teszi az egész emberiség örök­ségét, nemcsak a jelen generációét, hanem az eljövendőkét is, azt mondhatnánk, hogy elzálogosítja ezt az örökséget, és a fi­zetés terhe az emberiséget sújtja a nem túl távoli jövőben. A számla a teljesen kimunkált alternatívák kifejlesztésének a költ­sége lesz. A mi ükunokáink nemcsakhogy ott fognak állni olaj nélkül, nem lesz olajuk még a biciklijük megolajozásához sem, nem lesz nyersanyaguk a műanyagokhoz sem stb. A társada­lom részéről a kapitalizmusnak benyújtott olaj- és gázszámlá­nak az olaj és a gáz termelési költségén felül tartalmaznia kel­lene az eljövendő generációk számára elkészített teljes értékű alternatívák, valamint az olajünnepből való kimosakodás költsé­gét is. Ha megengedik, kiterjeszteném a földjáradék fogalmát; azt mondanám, hogy jelenleg a kapitalizmus, az előbb említett kettőn felül, egy harmadik fajta földjáradékot is bezsebel, az el­jövendő generációk terhére. A logikát a megújuló erőforrásokra szintén kiterjeszthetjük; a tiszta víz felhasználási árának tartal­maznia kellene a szennyezett víz nem-szennyezett és tiszta for­mában való helyreállításának a költségeit is.

Egy ilyen számbavétel esetén a kapitalizmusnak még a dia­dalai sem tűnnek nagyon fényesnek, nem is beszélve rettene­tes barbarizmusáról, különösen a gyarmatokon. A kapitalizmus látszólagos győzelme ekkor valami egészen másnak tűnik majd. Vegyük azt a kérdést, hogy ki fog fizetni, ha majd az olajfúrás bombaüzletének vége szakad. Az olajtársaságok feltételezik, hogy megúszhatják az olajkutak felrobbantásával, óriási roncs­telepet hagyva maguk után az óceán fenekén. De ez csak a rá­következő generációkra terhelné a számlát. Természetesen meg kellene követelni, hogy a társaságok szedjék szét a felszerelé­seket, és teljes egészében szállítsák el a visszaforgatás (az új­rahasznosítás) számára. A kapitalizmus eljátssza azt a trükköt, hogy a termelési folyamatnak csak a profitábilis részével szá­mol el, a költségeket pedig a jelenlegi, illetve különösen a jövő­beli társadalomra terheli.

Láthatjuk, hogy a tőkés gazdaság kritikájának milyen gazdag forrását jelenti Kari Marx földjáradékra vonatkozó alapgondola­tának a kibontása. Egy ilyen elméleti kidolgozással újabb lépést tennénk a kapitalizmus elméleti apológiájának cáfolására, és hozzájárulhatnánk annak a megértéséhez, hogy honnanjzár-mazik a jelenkori imperializmus kimagasló profitja.

3. Az elidegenedés elmélete

Korai írásaiban Marx elemezte az elidegenedést, amely törté­netileg a kapitalizmus kifejlődésével jelent meg. Gazdasági-fi­lozófiai kézirataiban a tőkés termelést olyan folyamatként jelle­mezte, amelynek során a munka terméke a munkás számára mint idegen dolog, mint tőle független hatalom jelenik meg. A „nemzetgazdasági állapotban" ez „a munkás megvalótlanulásá­nak" formáját ölti, mint a „tárgy elvesztése és a tárgy igájában való szolgaság". Az elidegenedési folyamat során a munkás el­veszti saját erőfeszítésének gyümölcse feletti mindenféle kont­rollját, a hozzá fűződő mindenféle konkrét viszonya megszűnik, és egy bizonyos kapacitássá, a munkaerő puszta hordozójává redukálódik. Az elidegenedés folyamata a munkás proletárrá válásának a folyamata.

A munkásnak mint proletárnak el kell adnia munkaerejét, hogy megéljen, méghozzá bárkinek, aki hajlandó fizetni érte. Ő min­denekelőtt nem ács, vízvezeték-szerelő, sofőr vagy ápolónő, hanem bérrabszolga. Bérrabszolgasága nemcsak a gazdasági kizsákmányolást, de a munka termékétől való teljes elidegene­dést is magában foglalja. A tőke számára ez az elidegenedés okvetlenül szükséges, mint az értéktöbblet-termelés alapja. Va­gyis nem egy másodlagos vagy mellékes vonása a kapitalizmus­nak, hanem épp ellenkezőleg, a kapitalizmus legsajátabb ter­mészetének szerves része és alkotóeleme.

Mint minden ökológus tudja, a természeti erőforrásokkal való hosszú távú gazdálkodás megköveteli a társadalom valamennyi tagjának teljes részvételét. A bérrabszolgaságra jellemző elide­genedés ezzel teljesen összeegyeztethetetlen. Merő moralizmus volna a munkásokat felelőssé tenni egy olyan gazdasági aktivi­tás és termelőfolyamat ökológiai következményeiért, amelytől teljes az elidegenedettségük. Ebből a tényből világosan láthat­juk, hogy a bérrabszolgaság felszámolása elengedhetetlen egy ökológiai szempontból egészséges emberi társadalom megala­pozásához. A munkásosztálynak a munkásosztály általi felsza­badítása ily módon nagyon fontos előfeltétele annak, hogy meg-küzdhessünk az ökológiai katasztrófákkal. Az ökológiai össze­omlás elkerüléséért folytatott harc így válik az emberiség teljes politikai, gazdasági és pszichológiai felszabadulásáért vívott min­denoldalú küzdelem fontos részévé.

***

Úgy vélem, a marxizmus fenti három pillérére támaszkodva kifejleszthetünk egy, a XXI. század követelményeinek is megfe­lelő újraélesztett marxizmust, amely elősegítheti a munkásmozgalom és a forradalmi baloldal reneszánszát, ugyanakkor megóvhatja az ökológiai mozgalmat attól, hogy belefulladjon a re­ménytelenségbe, vagy a kapitalizmus asszimilálja és kiherélje.

(Fordította: Matheika Zoltán)

Bevezetés

A kapitalizmus második ellentmondásáról fogok beszélni, annak okairól és következményeiről. Ehhez a „termelési feltételek" fo­galma lesz a kulcskategória, mellyel Kari Marx és Polányi Kár­oly írásaiban találkozhatunk. Marx szerint három ilyen feltételt kell megkülönböztetni: „személyi feltételek" – vagyis az ember munkaereje -, „a közösségi élet általános feltételei" – vagyis maga a lakott terület, a kommunikáció s a szállítási infrastruktú­ra -, valamint a „külső feltételek" – tehát a környező természet. Polányinál a „föld" és a „munka" fogalma felel meg nagyjából a marxi „termelési feltételeknek".

Mindenekelőtt szólnék néhány szót Polányiról. A kapitalizmusra és annak második ellentmondására vonatkozó elméletem arra az elemzésre támaszkodik, melyben Polányi a föld és a munka áruvá válásának a társadalmi stabilitásra és a társadalom mű­ködésére gyakorolt hatását vizsgálta, azt, hogy miképpen pró­bálja meg a társadalom megőrizni, megvédeni a „morális gaz­daságnak" legalább néhány elemét. Polányi azonban nem tárja fel kellő mélységben a társadalmi viszonyokat. A társadalmat nem osztálytársadalomként fogja fel, és sem a „kapitalizmus", sem a „válság" fogalmát nem tisztázza kellő elméleti pontosság­gal. Be kell tehát emelni a marxi kizsákmányolás- és tőkés fel­halmozás-elméletbe Polányi módszerét, és akkor beszélhetünk marxista-polányista megközelítésről.

Mit is jelent elméleti szempontból egy „termelési feltétel"? Min­den annak tekinthető, amit nem az értéktöbblet-elmélet vagy a piaci törvények alapján termelnek, amit nem így állítanak elő, de ami mégis áruvá lehet. Ez a tág definíció módot ad arra, hogy ezen általánosítás alapján beszéljünk az ember munkaerejéről, a földről, a természetről, a városi térről. Ez lehetővé teszi, hogy a közös jellegzetességeket és a különbségeket egyaránt feltár­juk, hogy megvizsgálhassuk, milyen kapcsolatban áll a tőke és a munkásosztály, a természet és a tér alkotta tényezőcsoport a munkásmozgalommal, a feminista megmozdulásokkal, a környe­zetvédő és egyéb társadalmi mozgalmakkal. E módszer segít­ségével globális marxista helyzetképet vázolhatunk fel az új tár­sadalmi mozgalmakról. Megérthetjük, hogyan függenek össze a termelési feltételek és az új társadalmi mozgalmak, hogyan feje­ződik ki mindez a tőke körforgásában, a tőkefelhalmozódásban, a válságban, a konkurrenciában és általában a világpiacon.

Én a marxista-polányista megközelítést választottam, de per­sze éppen úgy lehet valaki polányista-marxista is, tehát a tőke marxi elméletét éppen úgy használhatja valaki alapszövetnek, mint korlátnak vagy éppen infraszövegnek. Elméletileg és gya­korlatilag is azon a tényen van a hangsúly, hogy a civil társada­lom a föld és a munka teljes kapitalizálásának megakadályozá­sáért harcol. Ez a megközelítés elvezet minket a „poszt-marxiz­mushoz", az új társadalmi mozgalmak különböző interpretációi­hoz és a radikális demokrácia új teóriáihoz.

Termelési feltételek, az állam és az új társadalmi mozgalmak

Mivel a „termelési feltételeket" nem áruként állítják elő, kell hogy legyen egy organizmus, mely ezeket biztosítja a tőke számára – megfelelő mennyiségben és minőségben, a kellő pillanatban és helyen. Ez az organizmus az állam. A demokratikus, liberális állam összes olyan funkciója, mely nem az állam területének nö­velésével, illetve annak fegyveres erejével kapcsolatos, beso­rolható a „szabályozás és a termelési feltételek biztosítása" cím­szó alá. Íme, néhány nyilvánvaló példa:

1. munka, család, egészség, oktatás, társadalmi biztonság;
2. városi közlekedés, kommunikáció, a föld felhasználása és a terület gondozása;
3. levegő, föld, tenger, partok, nemzeti parkok.

Ebből következően minden, a termelési feltételekhez kapcso­lódó új társadalmi mozgalom – a definícióból adódóan – politi­kai mozgalom, hiszen az állam és az állami bürokrácia szerepe a termelési feltételek biztosításának minden aspektusát tekint­ve megkerülhetetlen, mint ahogy az állam szabályozza a terme­lési feltételeknek a tőke általi felhasználását is. A társadalmi mozgalmak és mozgásterük aszerint alakul a különböző terüle­teken, ahogy azt az állami politika és az állami struktúrák enge­dik az egyes vidékeken, illetve országokban.

Ebből ered a regionális és a helyi politizálás előtérbe kerülé­se a baloldali mozgalmakon belül. A „helyi" politika elsődleges­sége az adott „helyi" intézmények, a bürokratikus, a politikai vagy éppen a „társadalmi", a „kulturális", az „ökológiai" intézmények jellegéből következik. Az új társadalmi mozgalmak politikusab-bak, mint a szakszervezeti mozgalmak, de behatároltabbak is, lokalizáltabbak – ezen állítás persze nem vonatkozik azokra a szakszervezetekre, melyek elsősorban a munkahely, az egész­ség, a biztonság, a gyerekvállalás, a közlekedés és a lakás prob­lémáira koncentrálnak.

Az első és a második ellentmondás

Mi is a kapitalizmus második ellentmondása? Mik az okai és vé­gül milyen következményei vannak? Előadásom következő ré­szében e három kérdésre igyekszem válaszolni néhány gondo­lattal – a teljesség igénye nélkül.

A kapitalizmus első ellentmondását az értéktöbblet-ráta kép­letével fejezhetjük ki (m/v – figyelmen kívül hagyva a tőke szer­ves összetételét, c/v),¹ mely a kapitalizmusra és a kapitalizmus válságára vonatkozó marxi elmélet központi eleme. Ez felfogha­tó egyszerre szociológiai és gazdasági kategóriaként is. Kifejezi a tőkének a munka fölött gyakorolt társadalmi és politikai domi­nanciáját, s megmutatja azt is, hogy a kapitalizmust a rendszer saját logikája vezeti el a termelési válságokhoz. Ha például a tőkének a munka fölött gyakorolt dominanciája erős, az m/v ma­gas lesz, s megnő a termelési válság bekövetkezésének való­színűsége, így aztán a tőke egyre inkább rákényszerül a szer­teágazó hitelrendszer kiépítésére, az agresszív marketingtevé­kenységre, újabb és újabb termékek gyártására, belekénysze­rül az egyre élesedő konkurrenciaharcba. Összefoglalva tehát az eddigieket, megállapíthatjuk, hogy a kapitalizmus első ellent­mondása magából a rendszerből következik, és hogy ez az el­lentmondás – legalábbis közvetlenül – nem kapcsolódik a ter­melési feltételek kérdéséhez, vizsgáljuk bár azoknak gazdasá­gi, társadalmi vagy politikai aspektusait.

A kapitalizmus második ellentmondásának leírásához egy bo­nyolultabb képletet kell használnunk, melyben az m/v a vállal­kozói „kosár" méretét és tartalmának értékét (v) fejezi ki, továb­bá figyelembe kell vennünk a„c" értékét és mennyiségét is (me­lyet egy numerikus index ad meg), az álló- vagy forgótőkéhez járuló „természeti tényezők" költségeit, a földjáradékot, melyet éppen úgy le kell vonni az értéktöbbletből, mint az egyéb „nega­tív kintlévőségeket", például az időnkénti forgalmi dugók miatt elszenvedett veszteségeket. A második ellentmondás leírásához felhasznált tényezők mindegyike egyszerre szociológiai-politikai és gazdasági kategória. Például a földjáradék esetében jól lát­ható, milyen jelentős hatalma van a földtulajdonkéntmegjelenő tőkének az ipari tőke fölött. A forgalmi dugók okozta vesztesé­gek nagysága megmutatja a helyi és a regionális..szállítás kö­zötti különbségeket. A nyersanyagok árát nemcsak a földjára­dék vagy a monopolhelyzet befolyásolja, hanem a tőke által gya­korolt hatalom stabil ellenőrzése is a nyersanyagtermelő szek­tor felett. Egy utolsó példa: a föld, a víz stb. árában kifejeződik az is, hogy egy adott helyen a tökének a társadalom fölötti ha­talma ellenében milyen erős környezetvédő mozgalom tevékeny­kedik (nem is beszélve a környezetvédő mozgalom ereje és a hagyományos szakszervezetek közötti kapcsolatról). Mindez mintha azt mutatná, hogy a kapitalizmus második – gazdasági jellegű – ellentmondásának elmélete kevésbé lenne konkrét, mint a Marx által leírt első ellentmondás.

A kapitalizmus első ellentmondása a tőkét a kereslet oldalá­ról érinti, és a tőkés túltermelést írja le. A második ellentmon­dás az árakra vonatkozik és a tőke elégtelen újratermeléséről szól. Az első ellentmondás – pénzügyi (likviditási) válságként jelentkezik. Az első esetben nem okoz gondot a további érték­többlet előállítása, vagyis a probléma az értékesítés szintjén je­lenik meg. A második esetben viszont semmi gond sincs az ér­tékesítéssel, ellenben az értéktöbblet előállítása akadályokba ütközik. Ha megpróbáljuk különválasztani a második ellentmon­dás lehetséges valós, alapvető, illetve konjukturális okait, felis­merhetjük, hogy minden, ami piaci értelemben vett deficitként jelentkezik, állami szintű keynesianizmushoz, a termelékenység és a bérek növekedésének követeléséhez és a fogyasztás nö­vekedéséhez vezet; ellenben minden, ami az értéktöbblet és a valós jövedelmek szintjén tűnik fel deficitként, a keynesianizmus elvetésére ösztönzi az államot, tehát a termelékenység és a bé­rek stagnálására, a fogyasztás csökkenésére lehet számítani.

A második ellentmondás okai

A második ellentmondás alapvető oka a munkaerőnek, a termé­szetnek avagy a külső környezetnek a kisajátítása és önpusztí­tó felhasználása. Ezen önpusztítás világos példái a jelenlegi egészségügyi, oktatási, családi, városi és környezetvédelmi vál­ságok.

Két dolgot szeretnék külön is kiemelni.

Az egyik, hogy a világkapitalizmusnak a második világháború óta végbement fejlődése szükségszerűen megkövetelte az er­dők kiirtását, a levegő- és vízszennyezés fokozódását, az egész atmoszféra elszennyezését – mindez a bolygó átlaghőmérsék­letének emelkedésével és egyéb ökológiai zavarokkal Járt. Ugyancsak megkövetelte a városok óriási megalopoliszokká ala­kítását (a zsúfoltság következményeivel mit sem törődve), mint ahogy szükségszerű volt a földterület, a szállítási rendszerek, a lakások ós szállások meglehetősen ésszerűtlen használata is. Teljesen figyelmen kívül hagyták a munkaerő újratermelésének olyan társadalmi „komponenseit", mint a család és a tágabb közösség fizikai és mentális egészsége, az oktatás ós egye­bek – a jövendő generációk egészségéről nem is beszélve. Ha a világkapitalizmus olyan szinten tartotta volna a munkakörül­ményeket, mint amilyenek azok a második világháborút követő rekonstrukciós időszakban voltak, úgy a GDP növekedésének üteme világszerte jóval kisebb – a jelenleginek fele vagy talán negyede – lenne.

A másik, hogy a kapitalizmus második ellentmondásának okai egyszerre gazdaságiak és társadalmiak. Gazdaságiak abban az értelemben, hogy például a szakképzett munkaerő hiánya, a nagyvárosi tér valamint a „környezeti források" szűkössége – a piac szabályainak megfelelően – megemeli a költségeket. És társadalmiak abban az értelemben, hogy a munkások és a nők küzdelmei, a városi és a környezetvédő mozgalmak – melyek mindegyike félig-meddig azzal a céllal szerveződött, hogy meg­akadályozza a termelési feltételek teljes kapitalizálását vagy ezen feltételek kapitalista átstrukturálását – ugyancsak hozzájárulnak a költségek emelkedéséhez, továbbá korlátozzák a tőke adap­tációs lehetőségeit, különösen a munkaerő általános felhasznál­hatóságát.

Összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy a munkaérő, a föld, a levegő, a tér stb. „természetes" és általunk okozott hiánya mi­att, csakúgy mint a munkaerő, a tér és a természet védelmére szerveződött társadalmi mozgalmak hatására növekszik egyrészt az állótőke (mennyiségét és értékét tekintve egyaránt), másrészt pedig a forgótőke (vagyis a vállalkozói „kosár" tartalma és érté­ke). Mindez – lassítva a tőkeforgás ütemét – korlátozza a tőke adaptációs lehetőségeit: a munkaerő, a tér, a föld és az egyéb források felhasználását.

Még sohasem tanulmányozták azt, hogy miképpen hatnak ezek a gazdasági és társadalmi tényezők. Tajvan esetében pél­dául nem tudjuk, hogy a politikai, a gazdasági és a társadalmi tényezők közül végül is melyik késztette a tőkét arra, hogy kivo­nuljon az anyaországból: nem tudjuk, hogy a tőkések a föld, a víz a levegő – vagyis a természeti körülmények – állapotát ítél­ték ennyire kedvezőtlennek, vagy a túlságosan militáns munkás­mozgalom ijesztette el őket. Azt sem tudjuk, hogy>.a De Janvry-féle gazdasági modellben leírt „funkcionális dualizmus" segítsé­gével valóban értelmezhető-e az emberi és természeti környe­zetnek oly mértékű pusztulása, mint az Közép-Amerikában tör­tént, vagy hogy helyesebb lenne-e egy, az osztályharc kategóri­áiban gondolkodó – a parasztok küzdelmeire koncentráló – meg­közelítés. Az American Economics Association 1990-es washing­toni tárgyalásain Ben Wisner a CNS által szervezett vita során arról beszélt, hogy Afrikában egyértelműen a természet és a városi élet tönkretétele vezetett az osztályharcok, illetve a ne­mek közötti és a fajvédő harcok kibontakozásához. Az ugyan­ebben a vitában felszólaló Brinda Rao leszögezte, hogy Indiában a városok a víz kapitalizációjának következtében kerültek válságba, s ebből következett az az identitásválság, mely a fa­lusi nők mozgalmának kialakulásához vezetett. Egy harmadik hozzászóló, Dan Faber pedig azt igyekezett bizonyítani, hogy a befektetési költségek növekedésének magyarázatát elsősorban nem a tisztán gazdasági tényezőkben kell keresni, hanem figyel­münket inkább a föld, a víz, a tér védelmére szervezett környe­zetvédő mozgalmakra kell irányítanunk. Kétségtelen, hogy na­gyon oda kellene figyelnünk arra a folyamatra, melynek során a kapitalizmus – a természeti források pusztításával és a társa­dalmi harcok kiélezésével – mintegy „kitermeli" saját rendszeré­nek „második ellentmondását".

A második ellentmondás következményei

Ezen következmények közül az első és legnyilvánvalóbb az, hogy a tőke állandóan kénytelen beleütközni az önmaga által létre­hozott „korlátokba": olyanokba, mint a tér szűkössége, a művelt, képzett, öntudatos munkásság léte és ereje, a föld és a víz egy részének szükségszerű érintetlenül hagyása. A burzsoázia vá­lasza erre a Római Klub és más hasonló szervezetek által meg­hirdetett „korlátozott növekedés" tézise. A marxisták azt szeret­nék, ha a tőke korlátozása még erőteljesebb lenne. A nyers­anyagok, a tér stb. szűkössége és az adaptációs problémák gaz­dasági válság formájában jelentkeznek, természetesen lokalizál-tan, hiszen a termelési feltételek különbözőek az egyes helye­ken – ebből adódik a prosperitás és a válság (a posztmodern válság) szakaszainak állandó váltakozása.

A sok helyi válság (illetve gazdasági és társadalmi zavar) ál­talános szinten recesszióhoz vezethet vagy akár olyan vissza­eséshez is, mely csökkenti a környezetpusztítást, mértéktartó magatartásra ösztönöz és jobb alkalmazkodásra késztet (ennek egyik tipikus példája a tőkekivitel). Röviden tehát a „külső korlá­tok", melyek a tőke mozgásszabadságát határok közé szorítják, gazdasági válság formájában jelentkeznek – csakúgy, mint az első ellentmondásból következő „belső korlátok". így például a hatvanas években bekövetkezett olajár-emelkedés következmé­nye nem általános energiahiány lett, hanem inkább felerősítette az ipari tőkének a földbirtokkal kapcsolatos beruházások felé áramlását (amint azt az olajtársaságok és olajtermelő országok példája mutatja), ez pedig csökkentette az iparban elérhető hasz­not. Az ipar ekkoriban likviditási problémákkal küszködött, lelassultak a beruházások, csökkent a termelékenység, erősödött az infláció, és végül a fogyasztás növekedésének elősegítésére, hatékonyabb és meggondoltabb energiagazdálkodásra, alterna­tív technológiák kidolgozására és kínálatbővítésre kényszeríted te az ipari tőkét.

Amikor a tőke már fenyegetést jelent önmaga számára, ami­kor veszélyezteti vagy meg is semmisíti a termelési feltétele­ket (s ez egy olyan lehetőség, mellyel Marx nem számolt), ez­zel – saját hibáiból következően – a termelési költségek túlzott megnövekedésében megnyilvánuló gazdasági válság kockáza­tának teszi ki magát. Következésképpen a tőke arra törekszik, hogy úgy strukturálja át a termelési feltételeket, hogy költségei csökkenjenek. Ennek együtt kell járnia az állam koordináló sze­repének növekedésével, vagyis a termelési feltételek biztosítá­sa mindinkább össztársadalmi feladattá válik. Kaliforniában a me­zőgazdasági kutatóintézetek egyértelműen kiálltak a rovarok és a gyomnövények ellen biotechnológiákat alkalmazó kertészetek mellett. A vegyszerek káros hatásainak semlegesítése mind költ­ségesebbé válik: az élelmiszeriparnak ki kell törnie ebből az „ör­dögi körből". Los Angelesben állami intézményeket bíztak meg azzal, hogy fékezzék meg a levegőnek az ipar és az infrastruk­turális létesítmények általi szennyezését, hogy hatékony megol­dást találjanak a légkör védelmére és a zsúfoltság okozta prob­lémákra (ez az ipar olyan átszervezését jelenti – és nem vélet­lenül -, mely együtt jár a kisebb tőkeigényű, de nagyon környe­zetszennyező iparágak – bútoripar, festék- és lakkgyártás – le­építésével, vagyis a tőke környezetszennyező tevékenységének korlátozásával). Fontos hangsúlyozni, hogy ezt az átalakítást az állami tervezés intézményei hajtják végre. A városi állapotok, a közlekedés javítása a zsúfoltság káros hatásainak költségeit je­lentősen csökkentheti. Más példákat is sorolhatnánk, megemlít­hetnénk azokat az erőfeszítéseket is, melyek az Egyesült Álla­mokban leginkább veszélyeztetett struktúrák – az oktatás- és az egészségügy – átalakítására irányulnak.

A tőkének és az államnak azonban sok nehézséggel kell szem­benéznie, amikor megpróbálják átalakítani a termelési feltétele­ket, hiszen mindeközben biztosítaniuk kell a normális létfenn­tartáshoz, a túléléshez, a fogyasztáshoz szükséges feltételeket, a megélhetés garanciáit a leginkább érintett egyszerű kétkezi munkásoknak is. Ezért oly erős az ellenállás manapság a tőke átalakító törekvéseivel szemben. Az átalakítás mikéntjére vonat­kozó elképzelések különbözősége főleg az olyan „természeti katasztrófák" után válik nyilvánvalóvá, mint amilyen például a Santa Cruz-i földrengés volt, mely az egész belvárost romba döntötte – csak óriási viták eredményeképpen születtek meg a helyreállításra vonatkozó tervek. A kapitalizmus második ellent­mondásából következő válságot tehát szociális és politikai harc­ként is leírhatjuk, melynek során minden bizonytalanná válhat, s melynek az a tétje, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat miféle átalakítás, milyen politikai stratégia szolgálatába állítja a kormány, vagyis miképpen történik meg a termelési feltételek át­strukturálása: a tőke avagy éppen ellenkezőleg, a munka(erő) igényei szerint, a közösségek, a városi lakosság kívánalmaihoz igazodva.

Nyilvánvaló, hogy elsősorban az állam szabályozza a terme­lési feltóteleket, tehát minden olyan harc, mely ezen feltételek átalakításához kapcsolódik, egyben politikai küzdelem is. Min­den mozgalom – legyen az feminista, városi, környezetvédő vagy bármi más – szükségszerűen az állami szervekkel konfrontáló­dik, az államhatalom legitimációját vitatja, amikor például a kormányzati szakértőkkel vitázik. Az állami szervek célkitűzései, a munkamegosztás, a hatalomgyakorlás módja, az állam „kompe­tenciája" stb. elkerülhetetlenül megkérdőjeleződnek, és termé­szetesen élesen vetődik fel a felelősség kérdése is az elszemély­telenedett, elidegenedett bürokráciával kapcsolatban. Az ilyen konfrontációval a harc tétje egyre nő, és a gazdasági, társadal­mi, környezetvédő mozgalmak küzdelmei óhatatlanul politikai jellegűvé válnak, hiszen törekvéseik az állami bürokrácia műkö­désének megváltoztatására irányulnak. Ebben nyilvánul meg 1968 és a kilencvenes évek kontinuitása: a mozgalmak straté­giai (s nem pusztán taktikai) egységének alapja az állam de­mokratizálásának közös igénye. Ily módon a poszt-marxisták egyik irányzata által követelt „radikális demokrácia" – legalábbis részben – leírható a tőke és a termelési feltételek öko-marxista (vagy öko-polányista-marxista) kategóriáival.

Következtetések

A poszt-marxizmus az új társadalmi mozgalmakra és a radikális demokráciára koncentrálva a „különbözőséget" hangsúlyozza, elveti a „merev összehasonlításokat", a totalizáló társadalmi el­méletet és politikai gyakorlatot. A hagyományos munkásmozgal­mat túlhaladottnak, céltalannak tekinti, de ugyanakkor képtelen elméletileg feltárni az új társadalmi mozgalmak fejlődésének, il­letve a hagyományos munkásmozgalom hanyatlásának okait. Az öko-marxista elmélet viszont a termelés oldaláról közelíti meg e kérdéseket (ideértve a termelési feltételek biztosítására szolgá­ló „termelést" is), s figyelembe veszi a nemzetközi munkameg­osztásban bekövetkezett változásokat is. Ki kell emelnünk a kö­vetkezőket:

1. A nemzetközi munkamegosztás új rendszere és a transz­nacionális tőke hegemóniája mindenhol a munkások osztályhar­cának hanyatlását eredményezte – a tőke igen hatékonyan élt politikai hatalmával a nyolcvanas években.
2. A hetvenes évek közepétől a világpiaci kereslet lassú nö­vekedésére reagálva a tőke a termelési feltételek fokozott üte­mű pusztításába kezdett, hogy a hasznot – a termelési költsé­gek csökkentésével – növelhesse. A világszerte alkalmazott vál­ságkezelő stratégia lényege az volt, hogy a tőke nemcsak a bér­munkások kizsákmányolását fokozta, hanem a termelés egyéb tényezőit – a városokat és a természetet – is mindinkább igye­kezett „kizsákmányolni". Megállapíthatjuk tehát, hogy a környe­zetrombolás mértéke a tőkefelhalmozás ütemének és a profitrá­tának a függvénye: a bérmunkások kizsákmányolásának foko­zódása meggyorsítja a tőkefelhalmozódást és növeli a profitot, ebből következően felgyorsítja a környezetrombolást is. Minél inkább kizsákmányolja a tőke a bérmunkást, annál inkább kizsák­mányolja a természetet is és vice versa. Kelet-Ázsia világpiaci előretörése csak tovább rontotta a helyzetet – az Egyesült Álla­mokban éppen úgy, mint a versenyben lemaradó régiókban.
3. A munkásmozgalom meggyengülése és térvesztése tehát alapvetően két okra vezethető vissza: következik ez egyrészt a nemzetközi munkamegosztás rendszerének változásaiból, más­részt pedig abból a tényből, hogy a tőke és a társadalmi moz­galmak figyelme immár nem elsősorban a termelésre, hanem a termelési feltételekre koncentrálódik.
4. A termelési feltételek védelmére szerveződő új társadalmi mozgalmak fejlődése következtében az osztályharc színtere a munkahelyekről áttevődött a lakóhelyi, a városi szintre, a sztráj­kokat fogyasztói bojkottok váltották fel, s az akciók elsődlege­sen immár nem a tőke, hanem az állami bürokrácia ellen irá­nyulnak. A demokráciáért folytatott harc a munkahelyeken egy­re inkább azt célozza, hogy a munka világát megvédjék a tőke rombolásáról; a városokban a „termelés általános feltételeinek" védelme és átalakítása a cél; a politikai demokráciáért vívott küz­delemben pedig a bürokrácia a legfőbb ellenfél.

Összefoglalásként tehát azt mondhatjuk, hogy az öko-marxista elmélet szerint a tőke önmagát pusztítja, hiszen az általa oko­zott veszélyek elhárítása érdekében kénytelen egyre többet köl­teni az egészségügyre, az oktatásra, a szállításra, az ingatla­nokra, általában a forgó- és állótőke természetadta tényezőire. A tőke második ellentmondása tehát lényegében a következő: az egyes tőkések azon törekvése, hogy költségeiket csök­kentsék, a tőke egésze számára költségnövekedést eredményez – méghozzá egy olyan időszakban, amikor a hitelrendszer működésben is súlyos zavarok vannak. Ezért is tűnik a tőke kép­telennek arra, hogy a tőkefelhalmozás újabb, sikeres ciklusát eredményező koherens struktúrát hozzon létre. Az egyes tőké­sek továbbra is mindenáron csökkenteni igyekeznek költségei­ket, s e szűklátókörűség eredménye a folytonos költségnöveke­dés. Egyes hangadó tőkés körök és a józanul gondolkodó politi­kusok mostanában már fellépnek e rövidlátó politikával szem­ben, és a termelési feltételek megóvásának és megújításának szükségességét hangsúlyozzák. De az általuk javasolt megol­dásokat is egyre inkább vitatják az új társadalmi mozgalmak, melyek az egészségügy, az oktatás, a városi létfeltételek és ál­talában a környezetvédelem problémáival kapcsolatban nem a csereértéket, hanem a használati értéket veszik alapul, és a dön­téshozatali mechanizmusok demokratizálását követelve megkér­dőjelezik a bürokrácia kompetenciáját éppen úgy, mint az állam­hatalom különféle jogosítványait. De a közérdék védelmére ala­kult új társadalmi mozgalmak ellen mind gyakrabban lépnek fel az államhatalom „biztonsági erői", és sok helyen a legdurvább eszközökkel nyomják el ezeket (mint ahogy azt az Egyesült Álla­mokban az Earth First! mozgalomnak vagy a feketebőrűek városi mozgalmának sorsa is mutatja). A küzdelem tétje mindegyre nő, elképzelhető, hogy a harc végül általános gazdasági-társadalmi válsághoz, legitimációs válsághoz vezet. A jelen pillanatban még nem tudhatjuk, mit fognak eredményezni e válságok: könnyen le­het, hogy az egyének és csoportok akciói nyomán a válságok fel­oldására hozott intézkedések olyan fordulópontokat fognak jelen­teni, melyek megváltoztatják a történelem menetét.

Ilyen kontextusban kell tehát vizsgálnunk az új politikai moz­galmakat, melyek egyesítik a feministákat, a zöldeket és a bal­oldali meggyőződésű embereket. Új köntösben jelentkeznek mindazok a kérdések, melyeket a klasszikus szocialista mozga­lom is felvetett – az egyenlőtlenség, a társadalmi igazságosság kérdései -, és ezekhez járulnak még az új társadalmi mozgal­mak által felvetett problémák is. Mindez talán lehetőséget teremt arra, hogy a munkások, a baloldal, a feministák, a környezetvé­dők és városi mozgalmak törekvéseinek egyesítésével létrejöj­jön egy öko-urbanista mozgalom, mely képes lehet arra, hogy a világtörténelem folyását a helyes irányba terelje.

Jegyzetek

[James O'Connor írása a La nouvelle analyse économique (Az új gaz­dasági analízis) című 1990-es barcelonai konferencián felolvasott elő­adása alapján készült.]

¹ Az „értéktöbblet-ráta" a bérmunkás által megtermelt érték két ré­szének arányát fejezi ki – mint azt Marx írja A tőkében. E két rész: a meg nem fizetett rész, vagyis az „értéktöbblet" (m), illetve a bérben kifi­zetett rész, a „változó tőke" (v). A tőke „szerves összetétele" az „állandó tőke" (c), vagyis az alkalmazott termelési eszközök összességének és a „változó tőkének" az aránya (c/v).

A gazdasági átmenet kínkeservei, valamint az, hogy a „reform­közgazdászok" által lenézett többi közép-kelet-európai ország lassan irigylésre méltó helyzetbe kerül – főleg gazdasági pers­pektíváik tekintetében, de egy-két éve már kézzelfogható mó­don is – hozzánk képest, vetik fel azt a kérdést, hogy „Csak így lehetett?" Az alábbiakban arra próbálok rámutatni, hogy a köz­gazdász-társadalom fejében levő sémák miképpen játszottak közre abban, hogy már megint „valahol utat tévesztettünk". A rendszer átalakításában jelentős szerepet vállaló közgazdász társadalom számára – a több-kevesebb kritika ellenére – Kornai Hiány-modelljének logikája volt az, amely a valóságról alkotott képét a legnagyobb mértékben befolyásolta, de legalábbis én­nek a modellnek a sémái fedezhetők fel tudatában. Ez a gondo­latrendszer volt az, amely a maga statikus jellegénél fogva su­gallta a gyors, viszonylag problémamentes átmenet illúzióját, azáltal, hogy ez volt hivatva pótolni a világkép hiányát. Ebben a vonatkozásban lehet a bolsevik mentalitás túléléséről beszélni a mélystruktúrákban, minden köpönyegforgató „önmegtagadás" ellenére. Véleményem szerint ez a modell alapvető szerepet ját­szott egy gradualista, konszenzuskereső, társadalmi szerződés­ben gondolkodó útválasztás elszalasztásában. Persze a társa­dalom érdekviszonyai, a politikai játszmák alakulása nélkül nem lehet megérteni, miért történt, ami történt – de az, hogy mit te­kintünk érdekünknek, alapvetően attól is függ, miképpen látjuk, értelmezzük a világot.

Figyelemre méltó, hogy a rendszer által magából kivetett tár­sadalomfilozófusok (a Lukács-iskola), bár sokkal összetettebb képet voltak képesek kialakítani a „kapitalista" világról, mégis a magukénak fogadták el a Hiány-modellt.¹ Hogy az általuk is kri­tizált „neokonzervatív" fordulat tulajdonképpen nem keveset kö­szönhet annak a valóságképnek, amelyet ők is sugalltak, nem reflektálják.² Az „általános szűkösség szocializmusa" rendsze­rével szembeni – minden bizonnyal jogos – ellenvetések ese­tükben sem voltak képesek affirmatív programban kicsúcsosod­ni: ami a „szükségletek feletti diktatúra" után jöhet, az a „modernitás" tulajdonképpen alternatívátlan „megvalósulása", ami szükségszerűen magával hozza a sine qua non-jának tar­tort végtelenített „dinamizmust" a szűkösség termelése, a szű­kösség legyőzése és a szűkösség újratermelése hármasságá­ban. Azt, hogy a modernitás milyen hihetetlen szakadékokat ké­pes társadalom és társadalom között létrehozni, nem explikálják, holott maguk is rámutatnak, hogy 1921-gyei vége annak a kí­sérletnek, amely a modernitásból való „kiugrásként" próbálja a szocializmust meghatározni.³

Az a dichotómia, melyet a nyugati és a keleti társadalmak kö­zött láttak, a hiány fogalmán keresztül ragadta meg a keleti, és – paradox módon – leginkább a magyar közvéleményt. Ez az a fenomén, mely véleményem szerint hihetővé tette az egész, a „hiány" jelensége köré épített teóriát – illetve az akörül a nyilvá­nosság szférájában kialakult diskurzust – a „hétköznapi embe­rek" (értelmiségiek) viszonylag széles rétegei számára, akik ezen jelenségkörbe tartozó elemeket mindennap tapasztalták a bő­rükön.⁴ Ez persze nem jelentette, hogy a régió polgárainak ab­szolút értelemben nem voltak jogosítványai: mindössze azt, hogy azok nem voltak ezzel megelégedve. Ez az elégedetlenség oly módon kapcsolódott össze a szabadság hiányának érzésével, hogy a polgárok mint fogyasztók szuverenitásukat hiányolták. A „savanyú a szőlő" (sour grapes)⁵ jelensége viszont igencsak problémássá teszi, hogy különbséget tegyünk a fogyasztói sza­badság-szuverenitás birtokában, illetve hiányában tett fogyasz­tói döntések között. Amikor Kornai kényszeralkalmazkodásról⁶ beszél, akkor nyilvánvalóan a szabadság mint érték mellett fog­lal állást, amely döntés persze nem vitatandó. A közgazdászt ebben az értékítéletében a fogyasztók-vevők morgása igazolja, ugyanakkor a létrejövő „globális egyensúly" cáfolja. Csak ha a morgás legyőzi az egyensúlyt, akkor tűnik egyértelműen igazolt­nak az elmélet arra vonatkozó része, hogy Kelet-Európában hi­ánygazdaságok voltak. A fogyasztói szuverenitás prioritása ré­vén mintegy igazolódni látszik az ezt állító osztrák iskola.

A gazdaság hiányjellegéért végül is a bürokrácia tétetett fele­lőssé Kornai rendszerében. Ez azonban az elmélet azon állítá­sa, mely nem vezethető le a hiány tényéből, mivel még nincs bizonyítva, hogy a bürokrácia az oka, nem pedig következmé­nye a hiány létének – amint erre Kornai maga is rámutat.⁷ Azaz a hiány tényétől jórészt független érvelésnek kell bizonyítania a bürokrácia felelősségét. Egy ilyen érvelés azonban – vélemé­nyem szerint – az elméleti rendszernek a mindennapi élet evidenciájaként jelentkező hiány fogalmára épülő meggyőző ere­jét is háttérbe szorítaná.

A bürokrácia, abban a formájában, ahogy Kelet-Európa léte­ző szocializmusaiban megjelenik, Kornainál puszta következ­ménye a marxista-leninista ideológia dominanciájának, vala­mint a kommunista párt egyeduralmának, mint okoknak. Azon­ban ez a fajta ok-okozati viszony legfeljebb egy történelmi egy­másutánt képes kifejezni – azt, hogy a 40-es évek végén a kom­munista párt, amelynek közismert módon a „marxizmus-leni­nizmus" volt az ideológiája, meghatározó szerepbe került az ország irányításában -, azonban azt már nem jelenti, hogy ezek a tényezők a több évtizedig fennállt rendszernek a talapzatát is alkották volna. Azaz, bár lehetséges a rendszer kialakulásá­nak történelmi folyamatát ebben az oksági folyamatban értel­mezni – szerintem ez is meglehetősen semmitmondó magya­rázat -, a rendszer fennmaradásának, (különösen 70-es, 80-as évekbeli) működésének megértése szempontjából azonban vajmi keveset mond. Arról nem is beszélve, hogy látva az ide­ológia és a politikai hatalom szintjén történő igen gyors változást, és ugyanakkor, ezzel párhuzamosan az élet más szint­jén tapasztalható változások csigalassúságú tempóját, az em­ber kezdi kétségbe vonni, hogy a politikai hatalmat birtokló párt és az ideológia, legalábbis manifeszt formájában, bírt-e egyál­talán akkora jelentőséggel a rendszer egészének szempontjá­ból, mint azt a Kornai-féle séma sugallja. így számomra az alap­vető kérdés a hiány és a bürokrácia viszonya, amely viszony Komáinál a rendszert meghatározó ideológiai, pártpolitikai ele­mekhez képest levezetett elem, ámde szerintem abból a szem­pontból sokkal fontosabb, hogy a létező rendszer kritikájában, változtatásában szerepet játszó csoportok, irányzatok számá­ra miként válhatott az állam illetve a bürokrácia felelőssé a rend­szer defektusaként megélt hiányjelenségekért. Méghozzá azért fontosabb, mivel az állam jelenlegi mérhetetlen delegitimációja erre vezethető vissza.

Komáinál nem a weberi bürokráciáról van szó⁸ , mivel itt a rész­bürokráciák egyetlen, az egész társadalmat átfogó egésszé kap­csolódtak egybe (Kornai, 128.). A bürokrácia az az „áskáló fé­reg", amely igazi szubjektumként képes viselkedni, mely végig fenntartja hatalmát még a (szocialista rendszeren belüli) reform idején is; legfeljebb belső válsággal küzd, ami adalék a reform inkonzisztenciájához (uo. 519.). A reform éppen emiatt nem ve­zethet sikerre. A vállalati vezetők, akik a bürokrácia részei, eről­tetett beruházásaikkal szorítják ki a fogyasztókat, szívják el elő­lük az árukat.

Exkurzus

Hogy a totalitarizmus mennyiben volt bürokratikus, mennyiben nem, régi problémája volt a politológiának, társadalomfilozófiá­nak. Egyfelől lehet hivatkozni Arendt totalitarianizmusról írt ta­nulmányára.⁹ Ő a bürokráciának állandó mozgásban tartását látja e rendszertelen rendszer sajátságának, ami viszont a bürokrá­cia alap-karakterisztikumának mond ellent. Ezzel szemben le­het Trockij munkásságára utalni. Ő a 20-as, 30-as évek sztálini fordulatában a „bürokratizálódás" veszélyét látta felszínre kerül­ni. A Sztálinnal azonosított bürokráciával szembe lépő, kompen­záló ellenerőt a pártban látta (amely igazi szellemiségének hor­dozója saját maga lett volna) – némileg ellentmondásosan, hisz a kor szociológiája (pl. R. Michels) éppen a modern pártokra gondolva beszélt az „oligarchia vastörvényéről". Ami a különb­séget adhatja Komáival szemben, hogy Trockij a szovjet bürok­ratizálódásban a burzsoá elemek törekvéseit látta, míg Kornaihoz hasonlítja az a várakozása, amit a piaci erők áldásos szerepé­hez kapcsolt. Ami szintén érdekes párhuzam: Trockij is a bürok­ráciát okolta a gazdasági bajokért. A dichotomikus gondolkodás ugyanúgy jellemző Trockijra, mint Kornaira: a munkástanácsok leértékelése azzal a feltevéssel párosult, hogy a szocialista for­radalom után a termelési technológia és a munkafeltételek a gyárakban nem fognak alapvetően változni.¹⁰ A bürokrácia meg­fékezésének Weber által ajánlott – és általa igencsak komolyan vett – eszközét, a parlamentáris demokráciát (amelyet ő ameri­kai mintára, erős elnökkel képzelt el), Trockij csak élete vége felé kezdte mint esetleges lehetőséget számba venni, és akkor is csak annak korlátozott formájában.¹¹ Kornainál hasonlóképpen a demokrácia a piacnál gyengébb mechanizmus.

A bürokrácia Kornai általi leírása esetleg megfelel a konkrét történelmi időben és térben működött büró ténykedésének, azon­ban nem fedi le ezen intézmény mint olyan lehetőségeit, amire a „developmental state" elmélete rámutat.¹²

Kornai tulajdonképpen nem tud teljesen konzisztens maradni a bürokrácia egységességének általa megfogalmazott elvéhez, mikor a fent említett elszívás megakadályozásában a „gazdasá­gi irányítás" (Kornai, 308.) adminisztratív intézkedéseinek sze­repére utal.¹³ Vagyis létezik valami ellenerő, akár kívül, akár be­lül a bürokrácián; ami utóbbi viszont ellentmond a bürokrácia (mint olyan) önfegyelmét tagadó kijelentésének (uo. 516-517.). A bürokrácia önfegyelemre való képtelenségét a kapitalista vál­lalat önkorlátozási képessége ellenpontozza, és sugallja mint­egy az igen egyszerű megoldást (uo. 294.).

Kornai elszívási modellje ezenkívül feltételezi, hogy az elszí­vott javak nem elégítenek ki fogyasztói szükségletet, holott erről csak részben van szó, mivel az elszívott javak egy része fogyasz­tói felhasználásra kerülhet, csak éppen a beruházás-célszekto­rában dolgozók körében.

A bürokrácia szükségszerűnek ítélt defektusai mintegy a piac mechanizmusának térnyerésével, a bürokráciával szembeni el­lenerejének kifejtése révén oldhatók (de itt is inkább a piaci me­chanizmus „hatalomátvétele" az, ami kívánatos lenne Kornai sze­rint). A piac-bürokrácia dichotómiát elvben oldhatná, hogy Kornai többféle koordinációs mechanizmusról beszél,¹⁴ ám ezek közül még legfeljebb az önkormányzatinak¹⁵ tulajdonít jelentősebb erőt, a többi inkább csak a „futottak még" kategóriába sorolandó.

Magántulajdon nélkül Kornai szerint nem lehetséges a piac működtetése. Az ellenkezőjét nem állítom én sem, viszont azt sem, hogy a magántulajdon elégséges hozzá. Maga Kornai mutat rá arra, hogy a nyugati társadalmakban a puha költségvetési korlát forrása lehet a bankszektor (uo. 568.). A piac nem (csak) magántulajdonon alapuló működésének lehetőségét nem kizár­va mondja Przeworski: „Szkeptikus vagyok abban a tekintetben, vajon tudjuk-e azt, hogy (1) a tulajdonformának a vállalat telje­sítményét illetően vannak-e következményei, és hogy (2) a tu­lajdonformák megfigyelhető eloszlása azok teljesítményének köszönhető-e."¹⁶ Ezen utóbbi (2) gondolat akkor válik igazán so­kat mondóvá, ha a termelés végső céljára vonatkozó, az egész ökonómiai diskurzust megalapozó kérdést feltesszük, vagyis, hogy mennyiben tekinthető abszolútnak az az értékskála, mely felől tekintve a dominánsan magántulajdonra épülő világgazda­ság magasabb szinten teljesít. Erre még vissza kell térni.

De még ha ettől az alapvetőbb kérdéstől eltekintünk, akkor is adódik az az empirikus tény, hogy a kapitalista világ kevés szá­mú termelőszövetkezete, annak a világnak a mércéi szerint, pro­duktívabb a többinél (Przeworski, 126.). Ennek egyes magyará­zatai egyébként éppen annyira metafizikusak, mint az osztrák iskola hite a magántulajdon fensőbbségében; a felügyelet költ­ségeinek megtakarítása ugyanis például feltételezi, hogy a köl­csönös felügyelet a munkás számára költségmentes (uo. 127.).

Elképzelhető, hogy a létező szocialista rendszer statikus le­írására és kritikájára használható volt a neoklasszikus, illetve osztrák modell, ám – mint azt Przeworski állítja, annak ellenére, hogy maga az átalakuló politikai rendszerek egy bizonyos equilib­riumhoz való konvergenciáját valószínűsíti¹⁷ – az átmenet prob­lémái tekintetében már kevésbé használható: „az egyensúlyhoz való igazodás megvalósíthatatlan lehet, akár mert a decentrali­zált gazdaságok soha sincsenek egyensúlyban, akár mert az iga­zodás fokozatos…. Az egyensúlyi analízis valóban meglevő erős­sége gyakran elfedi azt a tényt, hogy igen bizonytalan alapon nyugszik. Nincs hasonlóképpen elegáns elméletünk arra, mi tör­ténik, ha kikerülünk az egyensúlyból…"¹⁸

Az egyensúlyi árrendszer ezen alapjainak bizonytalanságát Kornai maga is kimutatja; ha „önkényes" a kamatláb, a földár, a devizaárfolyam, a nyersanyagár, a nominálbér stb., akkor ez a piacon kialakult árakra is rányomja a bélyegét (Kornai, 547.). Elég, ha a rendszerbe egy helyütt belép az önkény, és a piac már nem biztosítja az egyensúlyt (uo. 181.). Csakhogy Kornai ezt az önkényt csak a szocialista gazdaság esetében mutatja ki. Kérdéses, hogy mit ért önkényesen, hogyan lenne elképzel­hető egy nem önkényes ár. Itt valószínűleg hivatkozhatna a neo­klasszikusok csereparadigmájára:¹⁹ a cserében résztvevők kon­szenzusán alapuló ár nem önkényes. De például hogyan lehet­ne ezt az elvet a nyersanyagárak (különösen az energiaárak!) esetében (ember-természet viszonyban) érvényesíteni, ahol az egyik fél nyilvánvalóan nem emberi lény; vagy különböző valu­ták cseréje esetében?

A csere mint legitimációs elv neoklasszikus felelevenítése nem ad választ ezenkívül a polgár (citizen) és a tulajdonos (bourgeois) különbségéből fakadó azon (rég megvilágított) szakadásra, amely abban jelentkezik, hogy a polgár mint szavazó, politikai lény, egy attól eltérő elosztást kíván, mint amilyen az ő mint bourgeois, gazdasági aktor, részvételével létrejött. Márpedig Przeworski épp erre mutat rá: „Még ha az egyének mint polgá­rok (citizens) egy különös elosztást illetően kifejezik is kollektív preferenciáikat, és még amikor minden anyagi feltétel adott is, hogy érvényesítsék ezen preferenciákat, a demokratikusan vá­lasztott elosztás a kapitalizmus körülményei között elérhetetlen."²⁰

Kornai egy helyütt azt mondja, hogy nem az ár önkényessége a gond, hanem az, hogy nem hat (uo. 298.). Az ágensek eleve nem figyelnek az árra, mert az önkényes (uo. 549.). Viszont ak­kor az árak önkényessége melletti érv elveszti kritikai élét; egy­szerűn csak annyit mond, hogy létezhet egy olyan rendszer, mely­ben a pénzviszonyok ilyenek.

Egy modellnek, tervezetnek a „valósággal" való összevetése lehetséges (és szükséges is, ahogy Przeworski megjegyzi), ám ha nem annak fényében tesszük ezt, hogy tisztában lennénk minden fogalmi keret alkalmazásának alapvetően konvenciókon alapuló erejével, akkor éppen azt a logikát érvényesítjük, amely nemcsak ebben a régióban, hanem talán az egész moderni­tásban érvényesült.

Jegyzetek

¹ Fehér Ferenc: Az „általános szűkösség" szocializmusa. In: A moderni-tás ingája. T-Twins Kiadó 1993.

² Az az összehasonlító tanulmány – Michael Burawoy – Lukács Já­nos: Mítoszok a munkáról… Társadalomkutatás, 1987/2. -, melynek szer­zői nem sajnálták arra az időt, hogy megvizsgálják, ténylegesen mi tör­ténik egy szocialista és egy kapitalista vállalatnál, a munkavállalók szint­jén, egyaránt nem alátámasztható sztereotípiaként veti el Kornai és a Heller-Fehér-Márkus-ék által megfogalmazott tételeket.

³ Az „itthon maradt" társadalomfilozófia – gondolok itt elsősorban Balogh István: Árutermelés, történetiség, szocializmus. Magvető Könyv­kiadó, 1987. és A forradalmi ész kritikája. Társadalomtudományi Inté­zet, 1990. munkáira – más szemszögből fogalmazta meg a problémát, a modernizáció zsákutcás módozatából való kiszabadítása, annak új úton való folytatása lehetőségeit kutatva, még ha azok a perspektívák és prob­lémák, amelyek ott még mint reális kihívások szerepelnek, azóta a sem­mibe vesztek, illetve sokkal „vadállatibb" horizontnak adták is át helyü­ket. A „modernizáció" ugyanis mára csupán pántlika a monetarista rend­szer-reformok csomagolásán.

⁴ Nem véletlen, hogy Kornai előző nagy könyvének a címe éppen erre a jelenségre utal.

⁵ Vö.: Elster: Sour Grapes. Oxford University Press, 1983. Ez a jelen­ség tulajdonképpen azt a problémát fedi, hogy nem tudunk egyenlőség­jelet tenni egy egyén fogyasztási struktúrája, illetve preferenciái közé, lévén az előbbi mindig a társadalmi környezet, legevidensebb módon a pénztárca révén meghatározott, míg az utóbbi végső soron az ember mint nyitott, szabad lény által kiismerhetetlen, meghatározhatatlan, vég­telen.

⁶ Kornai János: A szocialista rendszer. HVG Kiadói Rt., 1993. 265.

⁷ I. m. 269.

⁸ A 70 évvel ezelőtt működött nagy „tranzitológus", Trockij bürokrácia­fogalma is mást takart. Erre I, Trockij: Az elárult forradalom. Áramlat Ki­adó, 1990.

⁹ Arendt, Hannah: A totalitarizmus gyökerei. Európa Könyvkiadó, 1992.

¹⁰ Ezt már D. Bell is kimutatta. Bell, Daniel: The End of Ideology. The Free Press, 1962. Ennek következménye, hogy a szovjet elit lényegé­ben ugyanúgy viselkedett a munkástanácsokkal szemben, mint a tőkés osztály az idő tájt a kapitalista világban: az elnyomás eszközeinek al­kalmazásával. Ebben a tekintetben nem volt különbség a nyugati szoc-dem pártok és köztük. Hasonló gondolatokat fogalmaz meg Hannah Arendt A forradalomról című könyvében.

¹¹ Ebben a jellemzésben a következő könyvrészletre támaszkodtam: Howard, M. C. – King, J. E.: A History of Marxian Economics. Macmillan, 1992. 3. fej. A szerzőpáros inkább Trockij kritikáját támogatja – kimutat­va annak hasonlóságát von Miseséhez -, szemben az autarkista Buharinéval. 366.

¹² Evans, Peter: The State as Problem and Solution: Predation, Embedded Autonomy and Structural Change, (é. n.) Ez a munka eleve­níti fel a Gerschenkronra visszamenő gondolatot.

¹³ Ami persze ciklikusságot visz a növekedésbe, tehát végül is nem igazolódik a bürokrácia igénye a kapitalizmus „irracionalitásának" túlhaladására.

¹⁴ L. erre akadémiai székfoglalóját, melyben Polányit követi.

¹⁵ A politikai demokrácia lehetőségeit Przeworski hasonló módon ér­tékeli le. Przeworski, Adam: Democracy and the Market. Cambridge University Press, 1991. Az etikai koordináció gyengeségéről: Kornai, 1993. 493.

¹⁶ Przeworski: I. m. 124.

¹⁷ Uo. 98-98. Ez persze nem jelenti a nyugati típusú demokráciákat, mint egységes célállapotot; O'Donnell latin-amerikai tapasztalatai alap­ján beszél egy sajátos latin-amerikai, delegatív demokráciának keresz­telt modellről. O'Donnell, Guillermo: Delegative Democracy? Working Paper, 1993. 2.

¹⁸ Przeworski: I. m. 107.

¹⁹ Tulajdonképpen az osztó igazságosság mindenfajta tagadásának következményeként merülhetett fel Hayeknál a cserélők kölcsönös, ön­kéntes beleegyezésére való hivatkozás a csere nem önkényességé­nek bizonyítására. A téma Buchanani-féle felelevenítése ebben az érte­lemben igényelheti a cserével foglalkozó ökonómia olyatén elkülöníté­sét a hatalomra (melynek érvényesítése feltevés szerint a nem önkén­tességgel szinonim) koncentráló politológiától, hogy a „közgazdasági hatalom" fogalma tartalmatlanná válik. L: Buchanan, James M.: Piac, állam, alkotmányosság. Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1992. 31. Ugyan­akkor Buchanan teljes mértékben elfogadja a piacokhoz a hatalom felől való közelítés módszerét is.

²⁰ Przeworski: I. m. 112.

Két egymást követő folyóiratcikkben, a majdnem-Nobel-díjas-nagy-magyar-közgazdász (a továbbiakban: MNNMK) „a magyar­országi reformfolyamat és posztszocialista átalakulás négy olyan jellegzetességet emel ki, amely megszakítás nélkül, a politikai szférában következett rendszerváltást követően is, folyamatosan jellemezte az elmúlt harminc év fejlődését: a lakosság anyagi jólétének prioritása, erős paternalista jóléti állam, a reformfolya­mat és átmenet fokozatossága és a politikai nyugalom".¹

E sorokból nyilvánvaló módon kiderül, MNNMK írásai lénye­gében politikai töltetű és politizáló szövegek. Hiszen nem má­sok, mint a hatalom gyakorlásával kapcsolatos töprengések és főleg állásfoglalások. Emiatt, szerintem, politikai elemzést igé­nyelnek.

Vizsgáljuk meg sorban az MNNMK által elemzett négy jelleg­zetességet, azután pedig egy-két további politikai meggondolá­sát. Ahol szükséges, sőt kötelező, igyekszem biztosítani a ma­gyar fordítást is, mivel szerzőnk hadilábon áll Magyarországon mindenki által (talán túlságosan is) felfogható szavakkal.

1. Az első idézett jellegzetessége a magyar gazdaságnak „a lakosság anyagi jólétének prioritása". Ez lefordítva magyarra, a következőt jelenti: az egymást követő magyar kormájxyok elsőbb­séget biztosítottak a lakosság anyagi jólétének és, hála ennek, MNNMK szerint, Magyarországot „évtizedeken át viszonylagos politikai nyugalom jellemezte" és „nagy súllyal érvényesült a tár­sadalmi-gazdasági biztonság követelménye is". Ez a politika pedig, ha jól értem szerzőnket, kedvezőtlen hatással van Ma­gyarországra.

Nehéz belátnom, miért ez a következtetés politizáló fejtegeté­seinek kiindulópontja. Hiszen a legjobb politikai rendszerek és a sok nemes lelkű politikus elsőrendű célja a lakosság jóléte, biztonsága és nyugalma. Vajon mit takarhat a szerző eme politikai álláspontja?

Hasonló okokból kifogásolható a szerző által idézett második jellegzetesség is. MNNMK elítéli az „erős paternalista jóléti álla­mot", amely „vetekszik a legfejlettebb skandináv országokéval". MNNMK-nak joga van ezt erősnek „éreznie". Lehet ez a politikai véleménye, de tudnia kell, hogy mások még a skandináv jólétet is gyengének tarthatják. Elsősorban politikai és nem gazda­sági döntés kérdése, hogy egy társadalom hogyan osztja fel az összjövedelmét. (Megjegyezendő, hogy nem értem a „pa­ternalista" szót sem. A lélektan freudi változatában, a szó az apa szerepének a túlburjánzását jelenti és szigorúan megkülönböztetendő az anyáskodástól. MNNMK által szeretett és cikké­ben látszólag felhasznált „politikai gazdaságtanban" nem szere­pel egyik fogalom sem. Tehát a szó mögött megint valami politi­kai álláspont lenne?)

A harmadik és a negyedik jellegzetesség, „a reformfolyamat és átmenet fokozatossága és a politikai nyugalom", nyilvánvaló­an összefüggő jelenség. MNNMK aláhúzza: „Még ha a gazda­sági nehézségek súlyosbodtak is, az egymást követő kormányok inkább 'keresztülevickélést' (muddle through) folytattak" a „poli­tikai nyugalom" érdekében. A szerző nem veti fel azt a kérdést, hogy a nehézségek talán elsősorban a reformfolyamatokból és az azt követő úgynevezett átmenetből következtek. A „keresztülevickélések" lényege és célja éppen a reformfolyamat és át­menet keresztülvitele: a piacgazdaságnak álcázott államtalanítás, a jövedelmek és később a vagyonok nagyfokú megkülönbözte­tése és bizonyos körökre korlátozott magánosítás. Ezen folya­matok keresztülvitelét a „politikai nyugalom" csak elősegíthette, sőt megkönnyíthette a gazdasági és politikai hatalom átvételét.

Szerintem a politikai szélcsendben végrehajtott 1995. márci­us 12-i intézkedések ugyanakkor egy gazdasági államcsínyt je­leztek. Lehetőség volt erre, mivel a reformfolyamatnak új szaka­szába érkeztünk, amelynek az a jellegzetessége, hogy a"*kormányon lévő pártok többé nem félnek a néptől. Ez történik, ami­kor a lélekbúvárok által ismert „paternalizmus", MNNMK szavai­val élve, már nem „minősül tabunak" (a néprajzosok által jól is­mert babonás vallási tilalomnak). Valószínűleg e csúfnak tartott tabu eltávolításáért, egy Torgyán, egy Thürmer vagy egy Csurka naponként imáiba foglalja mind MNNMK-t, mind egymást köve­tő kormányainkat. Nem értem, miért csodálkozik MNNMK a „ki­bontakozott nacionalista, antiszemita, a Horthy-rezsimet reha­bilitáló megnyilvánulásokon".

2. MNNMK megállapítja: „A magyar gazdaságpolitika a hatva­nas évek elejétől kezdve 'fogyasztáspárti' volt. Ez éles szakítás volt a gazdaságpolitika sztálini klasszikus szocialista prioritása­ival." Mórickával együtt kérdezhetjük: na és akkor mi van? Ez a politika a fogyasztóknak kedvezett és nem a vagyonosodóknak. De MNNMK szigorú politikai álláspontja nem késik a megállapí­tással szemben. Az „elhalasztott beruházások", a „külföldi tarto­zások", a „társadalmi jóléti elkötelezettségek" és az „elhalasz­tott környezetvédelem" vagy a „végbement környezeti rombolás" stb. stb. együttesen egy össz-"társadalmi adósságot" képez a jövő korosztályaival vagy társadalmával szemben.

Bűnös nép bűnös kormányai! „A jelen kedvéért feláldozták a jövőt." Mint ha MNNMK visszasírná a „sztálini klasszikus szoci­alizmus prioritásait", mármint, édes anyanyelvünkön, a befekte­tés elsőbbségét, ami a mai magyar helyzetben egy kicsiny ré­teg vagyonosodását jelentheti. MNNMK megrója a magyar nép­nél tapasztalható „hedonizmus felé való fordulás erősödését". Mint ha csak nagyrabecsült plébánosomat hallanám, aki mindig hasonló nyelvezettel élt. De vajon célravezető-e MNNMK-nak közgazdából erkölcscsősszé és ez utóbbiból politikussá válása?

Kétségtelen, az „elhalasztott beruházások" és „környezetvé­delem" vagy „a végbement környezeti rombolás" a jövő század embereinek hiányzik vagy őket terheli. így van ez már Ádámtól és Évától kezdve. Azóta, hogy az ember két lábra állt (tízezer évvel ezelőtt), de talán már előbb is, állandóan megterheli a jövő emberiségét. Talán ebben rejlik az eredeti bűn kereszt(y)ény ta­nítása is. Ezért szemrehányható őseinknek már az is, hogy a napjainkban élő emberekkel szemben is jól eladósodtak, és egyáltalán, elősegítették születésünket. Bizonnyal MNNMK-nak van ötlete az adósság hatékony behajtására. Különben, ha bű­nösek őseink, bűnösek vagyunk mi is és bűnösek, valószínűleg utódjaink is, mert olyan szüleik voltak, mint bűnös kortársaink: ez már apáról, illetve anyáról fiúra, illetve lányra száll, a végte­lenségig. MNNMK írását olvasva a végrehajtónak sok száz éves munkatervre lesz szüksége. Ugyanakkor a mai piacgazdálkodás­nak nevezett magyarkodásban szabad-e egyáltalán a terv szót használni?

MNNMK továbbmegy. A „társadalmi adósságba" beleérti a „kül­földi tartozásokat" és a „társadalmi jóléti elkötelezettségeket" is. A fogalmak és tények micsoda keverése és kavarása. Vegyük egyiket a másik után. Mi a jelentősége a „külföldi tartozásoknak"? Szerintem nincs másról szó, mint a hetvenes és nyolcvanas évek párt-, bank- és gazdasági (ma még mindig hatalmon lévő) elitje stratégiájának az egyik és súlyos eredményéről. Az elit egyedüli célja a nyitás volt a tőkés Nyugat felé, és ez sikerült. Sőt, ez az elit uralkodó osztállyá vált (ha szabad még egyáltalán ezt a csúf átkos-kincstári szót használnom).

Az osztállyá formálódó elit az eladósodással befolyó összegekből megalapította honi gazdasági tőkéjét. A magánosítások 1980-as évekbeli burkolt avagy hivatalos kezdetétől a jobban tájékozottak nem csodálkoztak a magyarországi felhal­mozott pénzek elkápráztató nagyságrendjén. Ez az új osztály 1995. március 12-i jövedelem-átcsoportosítási intézkedéseivel benyújtotta a számlát a magyar nép 75-80%-ának, és egyúttal újra bebizonyította a pénzes Nyugatnak, hogy ki az úr a háznál, illetve ebben a peremjellegű, rosszul fejlesztett közép-kelet-eu­rópai országban.

3. Ha nem járna tragikus következményekkel, mulatságos len­ne olvasni, hogy MNNMK társadalmi adósságnak nevezi a „tár­sadalmi jóléti elkötelezettségeket", hogy „népszerűsködő gazda­ságpolitikáról" cseveg, és hogy Magyarországról mint egy „ko­raszülött jóléti államról" tart szabadelőadást. Csak politikai hun­cutsággal lehet ezeket a társadalmi szempontból nagyszerű el­kötelezettségeket adósságként vagy népszerűsködésként ele­mezni. Hiszen ezek az elkötelezettségek a nép egyetértésével születtek. Ez a politika jogot ad a többségnek az alapvető jólét­hez. Ezt az állam megvalósítja a jövedelmek jogos újraelosz­tásával, ami elérhető a gazdagokat „jobban sújtó" adók és tb-hozzájárulások segítségével.

Új törekvéseink vég nélküli anyagi igényeit már az újraelosztás fogalma is zavarja – ténye még inkább. Kész mozgósítani céljai elérése érdekében a Nemzetközi Valutaalapot, a nagy nyugati ipari és pénzügyi csoportok vezetőit, a Világbankot, az EU-t, a világ pénzügyi sajtóját, a baráti nyugati politikusokat vagy köz­gazdákat stb., akik mindig tündököltek a látszólagos tárgyilagos­ság és a tudományoskodás mezején. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy a közületi jóléti elkötelezettségek nagyság­rendje és növekedése egyértelműen egy haladó és korsze­rű társadalmat jelez.

Nem tudom, MNNMK mire alapítja megállapítását, amely sze­rint „a jóléti kiadások feltornázása olyan szintre [került], amelyet az adóbevételek nem képesek fedezni". Semmiféle politikai gaz­daságtani ismérv sem tiltja kormányainknak, a költségvetés ki­egyensúlyozása céljából, a lakosság meggazdagodott 20%-ának növekvő megadóztatását. Ehelyett, gazdaságtalan módon, a közkiadások csökkentését hajtják végre, a kiegyensúlyozott gaz­dasági fejlődést fékezve. Viszont a sok száz éves politikai gaz­daságtant megcsúfolva MNNMK „koraszülött jóléti állam" jelsza­va a legrosszabb Rákosi-korszakra emlékeztet (amit kitelepítve éltem meg).

A társadalmi jóléttel kapcsolatos visszalépések a nép többsé­gének kárára és a kisebbség előnyére valósultak meg. Jelzik Ma­gyarország latin-amerikanizálódását. Ebben a kérdésben a nyu­gati országok példája természetesen nem követendő példa, ahol némelykor hasonló fejlődéseket lehet megfigyelni. Habár éppen most sokan írnak az Egyesült Államokban arról, hogy az ameri­kai lakosság 80%-ának a fogyasztóképessége, az elmúlt 25 év elszegényesedése után, kezd hiányozni a termelés újraindítá­sához. Egyébként marad az Európa-szerte használt gazdasági érv: a mai társadalmi terhek elviselhetetlenek. Itt is, ott is az érv félrevezető. Elég rá emlékeznünk, amikor a nyugati vagy a ma­gyar kormányok megszervezték a „társadalmi jóléti elkötelezett­ségeket", akkor országaik – Magyarország is – lényegesen sze­gényebbek voltak, mint ma, és mégis elbírták! Ez a hióbhír, ez a bosszantó rémisztés megint csak egy politikai fortély lenne te­hát?

Szép költői kép lehetne MNNMK megállapítása, miszerint „mind nagyobb társadalmi adósságot görgetünk magunk előtt". Ám vajon a politikai valóságban a kijelentés mögött nem szigo­rúan vett osztályérdekek lappanganak, nem politikai fogások rej­tőznek, az imént feltárt érdekek megvalósítása céljából?

4. Politikai szempontból jól érthető módon MNNMK számára ismeretlen egy alapvető gazdasági ismérv és érvelés. Ez az is­mérv a jövedelemelosztás kérdése, amely összefügg a vagyon felhalmozásával. Ez utóbbi pedig pontosan szabályozza a tulaj­donjog-elosztást, illetve a gazdasági élet természetét. Nincs sem elméleti, sem gyakorlati piac, ami jól működne, ha a vagyon- és a jövedelemkülönbségek nincsenek megszüntetve, vagy legaláb­bis lényegesen csökkentve. Hiszen az ilyen gazdasági hatalmi különbségek elkerülhetetlen módon meghamisítják a piac eszményi működését és elméleti hatékonyságát. Kis létszá­mú uralkodó osztály tagjainak váltakozó vetélkedése és össze­fogása a leghatástalanabb, pazarló gazdaságot fejleszti. Ezt a fajta gazdaságot eddig csak úgy-ahogy és csak a XX. század folyamán sikerült megfékeznie a szakszervezetekkel szövetke­ző szociáldemokráciának.

Az 1968-as reform következményeként, és a hatékonyság szó­lamát hangoztatva, az új elit „elfogadtatta" a magyar néppel a keresetek szükségszerű növekvő különbségének az elvét, tarkítva egy kis propagandával, egy kis rászorítással (hiába, volt akkor még párt és rendőrségi fegyelem). Ugyanabban az idő­ben, szerzőnk aláhúzza, „a tervutasítások megszüntetésével az egyik alapvető tulajdonjog, a szabályozás joga számottevő rész­ben átkerült az állami vállalati menedzsment kezébe", amely „ettől kezdve képessé vált saját tulajdonosi érdekei érvényesítésére később, a posztszocialista periódusban is" (az. 1990 utáni idő­szakban).

1968-tól kezdve alakult ki egy új tulajdonosi réteg, amely óriá­si pénzforrásokkal rendelkezett, majd később vagyonokat hal­mozott fel. Ez a folyamat, amint szerzőnk igen bölcs társada­lomtudósként aláhúzza, az elit számára „folyamatos és fokoza­tos átállást jelentett". A nép többségét is hozzászoktatta a tőkés rendszer áldásaihoz. Következésképpen, az 1980-as években, sikeresen „részt vállalhatott" a magánosításban, egyedül vagy a nyugati tőkének bedolgozva. Ezzel magyarázható a tulajdon in­gyenes szétosztása helyett a magyar magánosításnál használt úgynevezett „piaci értékesítés" bevezetése. Ez a módszer lett éppen ezen új elit számára a legszerencsésebb megoldás, mi­vel a széles és szegényedő néptömegek már nem szólhattak bele ügyeibe.

5. MNNMK szerint mégis „Magyarországon a jövedelmeken belül mind inkább csökken a munkával szerzett jövedelmek rész­aránya". Egy táblázat alapján bemutat egy kettős fejlődést. 1980 és 1992 között, MNNMK szavaival élve, „piacból", illetve „mun­kából származó jövedelmek" erősen csökkentek, és a társadal­mi jövedelmek megnőttek, de a kettő együttvéve apadt a lakos­ság összjövedelmében. Ebből a kettős fejlődésből kiindulva MNNMK megfelelőnek tartja az 1995 márciusa utáni kormány határozatait, amelyek továbbra is elősegítik „a reálbérek^, és a jóléti kiadások csökkentését". Az olvasó már valószínűleg meg­érti, miért nincs szó MNNMK-nál a tulajdonosi tőkés jövedelmek­ről, amelyek ugyanebben az időszakban majd a semmiből lé­nyeges mértékben nőttek a lakosság összjövedelme hányada­ként.

Szerzőnk három fontos szempontot is elfelejt aláhúzni:

1. a tőkés jövedelmek élvezőinek száma csekély (egy vagy két százaléka az összlakosságnak), szemben a munkából élők millióival;
2. a „társadalmi jóléti jövedelmek" szintén munkából származ­nak, hála tb-hozzájárulás fizetésének; a „piacról" csak a falusi kofáknak jön be jövedelme;
3. milyen az egyénekre vagy családokra szóló jövedelmek el­osztása. A jövedelemelosztás tanulmányozása különlegesen ta­nulságos lehet ott, ahol szakadék választja el a felső százezreket az alsó millióktól, és ha például tudja az ember a magyarorszá­gi bankigazgató és egy mérnök fizetése közötti különbséget (ne is beszéljünk a takarítókról vagy tanárokról). Ha az egyik 50-60 milliót keres évenként, akkor a másik átlagosan 1 vagy 2, azaz egy vagy két milliót. Ezt a különbséget nem támasztja alá sem­miféle termelékenységi/jövedelmezőségi eltérés. Még akkor sem, ha hiábavalóan feltételezzük, hogy a közgazdászok képessek egyértelműen egyedi jövedelmezőséget mérni teljesen önkényes feltételezések nélkül.

Ilyen körülmények között a magyar úgynevezett piacgazdaság csak úgy működhet, ahogy működik, tehát rossz hatékonyság­gal: egyrészt tíz éve tartó magas áremelkedésekkel, melyek biz­tosítják a valós bérjövedelmek folyamatos csorbítását és a vál­lalati hasznok tartósságát, másrészt lényeges munkanélküliség­gel, ami fenntartja a „bérfegyelmet", illetve a dolgozók nem ön­ként vállalt szerénységét, a vállalati hasznosság növelésére. MNNMK-nak a Hyde Park sarkához méltó beszéde bátran állít­ja, hogy „inflációt (magyarul áremelkedést) gerjeszt a bérek fel­lazítása". Holott tudnia kell, hogy az egy dolgozóra eső ma­gyar valós bér 1982 óta csökkent, miközben a termelékeny­ség tovább nőtt. Nem említi: hol a sokat ígérgetett jólét, a lakos­ság többségének a jóléte, amelyről annyit hallottunk a Grósz-, a Németh-, az Antall- és a Horn-kormányoktól? MNNMK-tól nem várhatunk ezekre a kérdésekre választ, mivel mélyen egyetér­tett és egyetért az 1968-as gazdasági reform céljaival, a ma­gyar elit által bevezetett piackodó gazdálkodással.

6. Az 1995. márciusi intézkedésekkel kapcsolatosan MNNMK felveti a politikailag jogos kérdést: „Szabad-e egy reformot ke­resztülerőltetni, ha a lakosság igen nagy része ellenzi?" Szá­mára a válasz igenlő, „de csak több feltétel szigorú megtartása esetén: …A kormány a legnagyobb lelkiismeretességgel meg­győződött arról, hogy nincs más alternatíva" (magyarul nincs vá­lasztás két lehetőség között), „köteles megmaradni az alkotmá­nyos demokratikus jogrend keretei között" és „őszinte elhatáro­zása, hogy feltétel nélkül alá fogja magát vetni a legközelebbi választáson a lakosság ítéletének". Tehát a szerző szeme előtt egy felvilágosult és alkotmányos uralkodó példaképe lebeg.

Az olvasó, sőt a nép vagy a nemzet őszintén örülhet, hogy MNNMK szerint nem kell szükségszerűen elviselni egy parancs­uralmi rendszert – az amúgy is társadalomellenes gazdasági in­tézkedések után. Kétségei ott születnek, amikor nem látja tisz­tán, hogy ki fogja meghatározni a kormány „lelkiismereti" álla­potát és a demokratikus elhatározáshoz való hajlamát. Gyóntatóm hivatkozik gyakran lelkiismeretemre és komoly elhatározá­somra. MNNMK talán rábízná országunk sorsát és kormányunk megítélését? Szintén talányosnak tűnik az olvasónak MNNMK hallgatása egy fontos kérdésben. Nem említi feltételei között az intézkedések megbízhatóságát, valószínű hathatósságát. Hiszen a nép nagy többségének érdekében kell történnie, mivel ő a szen­vedő-fél, és ez az érdekeltség bizonyítandó. Sajnos, MNNMK jól tudja ez bizonyíthatatlan, sőt az elmúlt korszak magyar gazda­sági tapasztalatai is ezellen szólnak. Eddig az elmúlt majd két évtized intézkedéseinek igazi haszonélvezője csak egy elenyé­sző kisebbség.

7. Befejezésül még néhány megjegyzés. Szerintem MNNMK több olvasóra találna, ha politizálásában kevesebb idegen szót használna. Szövegében van olyan oldal, ahol a megértés hát­rányára 10-20 idegen szót találtam. Rosszakaratú feltételezés lenne részemről azt hinni, hogy kerüli a szélesebb olvasóközön­séget, mely megértené politikai álláspontjait. Önmagában a ke­véssé érthető vagy félreérthető, de elbűvölő idegen szavakkal való vagdalkozás nem tűnhet-e politikai jellegűnek, az olvasók szerző általi megtévesztésének?

Különleges, de MNNMK figyelmét elkerülte, hogy az 1956-os magyar forradalom előtt már 1953-ban Kelet-Németországban „fegyveres felkelés tört ki a fennálló politikai rend és a szovjet megszállás ellen". Talán, mert ezt munkások kezdeményezték, ez nem számít? Ugyanakkor a forradalom következményei kö­zött nem említi, hogy az események közben és után, közel két­százezer magyar 'kitámolygott' Magyarországról (magamat is be­leértve), és ez a tény nem volt hatás nélkül a magyar gazdasági fejlődésre.

Végül MNNMK posztszocialista időszaknak nevezi az 1990 utáni időket. Számomra ez roppant mulatságos akkor, amikor nem is olyan régen a választók döntő többsége a Magyar Szo­cialista Pártot a Parlamentbe küldte. Akarva,.akaratlanul a szer­ző ezzel is jelez valamit. De erre sincs magyarázatom, hiszen már negyven éve nem élek Magyarországon.

Jegyzet

¹ A szerzőt, kiváló közgazdaként, Kornai Jánosnak hívják. Az idézett két cikk a Közgazdasági Szemle 1995. decemberi és 1996. januári szá­maiban látott napvilágot „Négy jellegzetesség, a magyar fejlődés politi­kai gazdaságtani megközelítésben" címmel. Ezekből a cikkekből szár­mazik a macskaköröm között idézett összes mondat vagy mondatrész.