Írásunkban arra vállalkozunk, hogy Polányi Károly fogalomrend­szerének egyik kulcskategóriáját, a reciprocitást vizsgáljuk meg abból a szempontból, hogyan használható modern társadalmak elemzésére. Ehhez – az általa bemutatott, egzotikusnak tűnő példákhoz képest – hozzánk közelebb álló tárgyat, a kalákát vá­lasztottuk terepül. Természetesen nincs szó forradalmi újításról akkor, amikor Polányi döntően nem-nyugati társadalmak kutatá­sához használt fogalmát adaptáljuk, hiszen az integrációs for­mák hasonló esete, a redisztribúció már „befutott" kategóriája a mai társadalmak elemzésének. (Elég Szelényire vagy Kornaira utalni, hogy csak magyar példákat hozzunk.) Ugyanakkor nem titkolt szándékunk, hogy a mára háttérbe szorult reciprocitás­kategória gondolkodást megtermékenyítő hatására felhívjuk a figyelmet.

1. Polányi fogalomrendszere

1.1. Polányi és a gazdaságantropológia

Polányi Károly több oldalról is támadja a klasszikus közgazda­ságtant és annak alapelveit. Gondolkodásának alapja, hogy a gazdaság a társadalom szerves része; a társadalmi-politikai és kulturális összefüggéseitől megfosztott ökonomizmus helyett egy újfajta „gazdasági antropológiát" próbált kidolgozni, amely a tár­sas interakciók gazdasági aspektusát vizsgálja, és a vizsgáló­dás során nem próbálja kiemelni sem a gazdasági tevékenysé­geket a társadalmi folyamatokból, sem a gazdasági szereplőket (legfőképp a „racionálisnak" tartott egyént) a társadalmi intéz­ményekből, a társadalmi viszonyrendszer egészéből. Az egyént adott kultúrába és tradíciósodorba beágyazva fogja fel. így a gaz­dasági jelenségeket a társadalom egészének, intézményi és kulturális rendszerének összefüggéseiben értelmezi.

Mindezek hiánya teszi Polányinál alkalmatlanná a társadalom­ról, a kultúráról leválasztott modern közgazdaságtant a „primitív" társadalmak elemzésére, megértésére, hiszen nála a gazdaság „formális" és „lényegi" oldala összekapcsolódik. (Ez a forrása a szubsztantív-iskola elnevezésnek, ahogy Polányi elméletére hi­vatkoznak.) Itt egy fontos, továbbgondolásra érdemes ponthoz érkeztünk Polányi életművében: a modern társadalmakkal kap­csolatos kritikájának egyik lényeges eleme az, hogy itt a gazda­sági játékszabályok teljesen függetlenednek a társadalom más területeitől. Ebből a gondolatból legalább kétfelé ágazik el a mai tudományos gondolkodásban az út. Egyrészt az államnak mint a modern redisztribúció alapintézményének támogatói Polányiban találják meg egyik fő hivatkozási alapjukat, hiszen egy másik koordinációs mechanizmus bekapcsolásával – a piaci mellé – megoldhatónak tűnik a gazdaság „kiágyazódásának" problémája. Másrészt az új, Granovetter, Coleman és mások által fémjelzett gazdaságszociológiai iskola arra.hívja fel a figyelmet, hogy a „pri­mitív" társadalmakban Polányi által elemzett kapcsolat, ami a gaz­dasági játékszabályok és a személyközi struktúrák között van, a modern társadalmakban is tetten érhető és éppen ennek felszín­re hozása az új kutatási irány. Természetesen az is látható, hogy az új gazdaságszociológia elutasítja Polányi „erős" beágyazódás tételét, és így nem alapulhat rá olyanfajta kapitalizmusbírálat, mint amilyet Polányinál láthatunk.

Polányi támadja a jelenleg is elfogadott közgazdasági gondol­kodás pszichológiai megalapozottságát is. Nem fogadja el azt a felfogást, mely szerint az ember legfőbb jellemzői a racionalitás (a társadalomtól, a moráltól, a szokásoktól függetlenített racio­nalitás) és az önérdek. Tagadja, hogy az emberi természet fel­osztható elkülönülő részekre, két összetevőre: „az egyik 'anya­gi', a másik 'eszmei'; az egyik 'gazdasági', a másik 'nem gazda­sági"; az egyik 'racionális', a másik 'nem racionális'.¹ Polányi el­veti Adam Smith-nek a cserét folytató vademberre vonatkozó pa­radigmáját, amelyet a közgazdaságtan (és más társadalomtu­dományok is) a maguk axiómájává tettek: „Ami a tényeket illeti, Adam Smith elképzelései az első emberek gazdasági pszicho­lógiájáról éppoly tévesek voltak, mint Rousseau elképzelései a vadember politikai pszichológiájáról."² Polányi szerint az ember gazdasági cselekedeteit társadalmi, szociális motívumok irányít­ják: „Az ember nem úgy cselekszik, hogy az anyagi javak bir­toklásával kapcsolatos egyéni érdekét óvja, úgy cselekszik, hogy társadalmi helyzetét, társadalmi jogait, társadalmi javait óvja meg. Az anyagi javakat csak annyira becsüli, amennyire ezt a célt szol­gálják."³ Ez még erőteljesebben igaz olyan társadalmakra, ahol a társadalom atomizálódása még nem indult meg, s az ember még erősen beágyazódik az adott kultúrába, tradícióba. Vagyis Polányi szemléletében az egyén gazdasági érdekei ritkán el­sődlegesek, sokkal inkább a társadalmi kötelékek fenntar­tásának van döntő jelentősége. Két okból is. Egyrészt, mert ha az egyén nem a hagyományok, a közösség által elfogadott értékek és normák szerint cselekszik, akkor elszakad a közös­ségtől és kivetetté válik, másrészt azért, „mert hosszú távon a társadalmi kötelezettségek mindig kölcsönös jellegűek, és ezek teljesítése szolgálja legjobban az egyén érdekeit".⁴

Polányi szembeszáll azzal a felfogással, amely a kapitalizmus idealizált képétől eltérő társadalmakat, illetve rendszereket mint civilizálatlan, primitív elődöket, vagy téves útra futott átmeneti pró­bálkozásokat mutatja be. Ez a szemléletmód az „elmaradott" or­szágok társadalma számára követendő útnak, azok „modernizá­lási" feltételének a szabad piaci mechanizmus bevezetését, illet­ve fejlesztését írja elő. A közgazdasági szemlélet agresszív terje­désével annak értékválasztása, normarendszere is beszivárog más kultúrákba, szétfeszítve és rombolva a tradíció, a kultúra part­falait. Az agresszív euro-amerikai civilizáció nyomulásának első „hadteste" a gazdasági mechanizmusának terjedése.

Az etnocentrizmus mintájára megalkothatjuk a gazdasági ökocentrizmus fogalmát, amely az egyik alapja az etnocentrikus látásmódnak. Ez a közgazdasági gondolkodást és látásmódot leszűkítő és homályosító szemüveg akadályozza más társadal­mak (többek között gazdasági) mechanizmusainak megértését. Ha az eltérő társadalmak (különböző szegmenseinek) vizsgála­tára egy új fogalmi és eszközrendszer kialakítására törekszünk a vázolt szemléletmód alapján, akkor szemügyre kell vennünk, hogy milyen értékek alapozzák meg azt, vagyis az adott kultúra általános vizsgálatához jutunk vissza. Tehát ott vagyunk Polányi gondolatánál, nevezetesen, hogy a gazdaság nem szakítható ki a társadalomból, nem vizsgálhatjuk az adott kultúra általános köntöséből kihámozva.

1.2. A reciprocitás

Ezek után tekintsük végig az elmélet szintjétől egészen a konk­rét példákig Polányi próbálkozását, aminek során megkísérli új­raintegrálni a közgazdaságtant a társadalommal mint szerves egésszel foglalkozó tudományba, s ennek kapcsán a kulturális antropológiai megközelítéssel való összefüggésre is fény derül.

Polányi három antropológus munkájára támaszkodott vizsgá­lódásai során: Malinowski Trobriand-szigeteki kutatásaira, Thurnwald új-guineai bánarókról írt művére és Bahannan nyu­gat-afrikai tivekről szóló könyvére. Ezek közül Malinowski ered­ményeit elemezte részletesen.

Mint már említettük, Polányi rendszerében a gazdasági motí­vumok a társadalmi élet kontextusából jönnek létre. Úgy gon­dolta, hogy ennek vizsgálatához az adott közösség rokonsági és területi szervezetét kell figyelembe venni, melyeket a szokás, a jog és a vallás befolyásol.

Az elemzés során kiderült, hogy ezekben a törzsi társadalmak­ban „hiányzik a nyereség motívuma, hiányzik a díjazásért vég­zett munka elve, hiányzik a legkisebb erőfeszítés elve, és legfő­képpen hiányzik minden olyan önálló és elkülönült intézmény, amely gazdasági motívumokon alapulna".⁵ A felmerülő kérdés­re, miszerint akkor mi biztosítja a rendet a termelés és elosztás működésében, a választ egy olyan viselkedési elvben találta meg, amely elsősorban nem is a gazdasággal kapcsolatos: a reciprocitásban. Ez egy integrációs forma, amely képes a gaz­daság működésének szabályozására.

Először is megpróbáljuk Polányi alapján definiálni a reciprokatív integrációs formát.⁶ A reciprocitás a szimmetrikus csoporto­sulások kölcsönösen megfelelő pontjai közti mozgásokat jelöli. Tehát ajándékozási és viszontajándékozási kötelezettséget je­lent meghatározott, szimmetrikus szociális viszonyok által egy­máshoz kapcsolt csoportok, illetve tagjaik között. A csoportokat összefűző kötelékek hol rokonsági, hol territoriális, hol politikai vagy vallási-ceremonális kapcsolatokból – de mindig a sajátosképpeni gazdasági szférán kívül meghatározott kapcso­latokból – fonódnak, s a reciprok jogokat és kötelezettségeket nem közvetlenül az anyagi javakkal való gazdálkodás követelményei, hanem ezek a szociális kapcsolatok diktálják. A kapcsolatok szimmetriája azt jelenti, hogy valamennyi érdekelt csoport azonos jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezik a többivel szemben. A reciprok ajándékozás – a gazdasági folyamatok beágyazottságának megfelelően – nem csupán az új anyagi létfenntartási eszközök allokációját biztosítja, hanem a csoportok közti szociális kapcsolatok megerősítését is.

A nyugat-melanéziai Trobriand-szigetek lakosainál, akik a gazdaság eme típusához illusztrációként szolgálhatnak, a reciprocitás főleg a társadalom szexuális szervezetének, vagyis a családnak és a rokonságnak a vonatkozásában működik. E közösségekben családról – a nőről és a gyermekekről – való gondoskodás az anyai ágú rokonok kötelezettsége. Vagyis a Trobriand-szigeteki férfiak nővérük családja iránt viselnek kötelezettséget. De ők maguk nem a nővér férjétől számíthatnak segítségre, ha­nem, amennyiben nősek, saját feleségük fivérétől – egy harma­dik, megfelelő viszonyban lévő család tagjától. A reciprocitás át­fogó elve tehát nemcsak a termelés, hanem a családfenntartás biztosítását is elősegíti.

Az ilyen viselkedési elvek azonban csak akkor válhatnak ha­tékonnyá, ha létező intézményi struktúrák teszik lehetővé alkal­mazásukat. A reciprocitás csak azért képes írott bizonylatok és bonyolult adminisztráció nélkül biztosítani egy gazdasági rend­szer működését, mert az adott társadalom szervezete a szim­metria struktúráinak a segítségével lehetővé teszi ezt a megol­dást. A legalapvetőbb szimmetrikus struktúra a már említett ro­koni kapcsolatok hálózata, de ilyen a reciprocitás alapjául szol­gáló struktúra a törzsi társadalmakban meglepően sűrűn előfor­duló „dualitás" is. A Trobriand-szigetek minden part menti falujá­nak egy szárazföldi falu a párja. így zökkenőmentesen bonyo­lódhat le a halnak és a kenyérfa gyümölcsének igen fontos cse­réje, ami reciprok formában, időben is ténylegesen elkülönülő ajándékozásként zajlik le.

A szimmetria azonban nem feltétlenül korlátozódik a dualitás­ra. Több egyén vagy csoport is szimmetrikus lehet két vagy több tengelyhez képest. A csoportok tagjai nem feltétlenül annak tar­toznak viszonozni az ajándékot vagy a szívességet, akitől kap­ták: a kötelezettség irányulhat egy harmadik csoport megfelelő tagjára, akivel hasonló viszonyban vannak (mint ahogy ezt már láttuk a példában).

Itt meg kell jegyeznünk, hogy ugyan a szimmetria már félig kielégíti a reciprocitás szükségleteit, de az intézményes struk­túrák és a viselkedési elvek (emberi attitűdök) kölcsönösen ki­egészítik és feltételezik egymást. Érdemes az egymásra való ki­hatásukat is végiggondolni. A szimmetria intézményesült struk­túrája segítheti a reciprokatív viselkedési elvek kialakulását, de ez fordítva már nem igaz. Az egyéni viselkedésmód és attitűd nem hozza létre a megfelelő intézményi struktúrát, s így nem is lesz képes – az intézményi struktúrák hiányában – a gazdasá­got integráló általános elvvé válni.

Az is mutatja, hogy reciprocitás a gazdaságot integráló for­mává válhat, hogy képes más integrációs sémákat mind a redisztribúciót, mind a piaci cserét alárendelt módszerként al­kalmazni. (A redisztribúció egy központ felé irányuló, majd a köz­pontból kiinduló elsajátítási mozgásokra utal, a csere oda-vissza mozgásokra vonatkozik, melyek egy piaci rendszer szereplői kö­zött zajlanak le meghatározott mechanizmusok által vezérelve. Polányi szerint ez a három integrációs forma uralhatja a gazda­ságot, nevezetesen: a reciprocitás, a redisztribúció és a piaci csere.) A reciprocitás megvalósulhat úgy, hogy az emberek a megfelelő munkákat és terheket redisztributív szabályok szerint osztják el (pl. amikor „sorjában" végzik el az egyes egyénekre háruló munkafeladatokat), más esetekben reciprocitást rögzí­tett egyenértékek cseréje biztosítja. Ezekre az itthoni kalákák közt is találhatunk példákat.

A reciprocitás nem csupán egyének vagy kis csoportok (csa­ládok) között jöhet létre, hanem egészen nagy rendszerek gaz­dasági aspektusát integrálhatja. Ezt példázza a Trobriand-szi-geteken kialakult kula-kereskedelem. A kör alakú szigetcsopor­ton belül igen bonyolult és kiterjedt kereskedelmi forma alakult ki, ami a reciprocitás elvén működik. Ezt a tevékenységet nem gazdasági motívumok mozgatják (sem a pénz, sem a profit­szemlélet nem jelenik meg), hanem teljes egészében az etikett és a mágia szabályozza. A reciprocitás elve egyszerű szabá­lyaival (melyek mint említettük a társadalmi praxis egyéb szfé­ráiban gyökereznek) egy olyan komplex, bonyolult tér-idő­személy rendszert működtet, amely több száz mérföldet és több évtizedet fog át, és személyek százait kapcsolja össze. (Előfordul, hogy egy-egy kultikus ajándéktárgy akár tíz év alatt járja körül a szigetcsoportot.)

Végül az, hogy a három integrációs forma közül melyik domi­nálja a gazdaság mechanizmusait, a társadalom kialakult struk­túráitól és a kultúra egyéb szegmenseitől is függ. Azonban azt meg kell jegyeznünk, hogy ezek az integrációs formák semmi­féleképp sem képviselnek fejlődési „szakaszokat". Számos alá­rendelt forma lehet jelen a domináns forma mellett, amely maga is időlegesen háttérbe szorulhat, majd újra felbukkanhat.

2. A kaláka

A második részben a magyar falusi társadalom egyik jellegze­tessége, a kaláka bemutatása kapcsán arra teszünk kísérletet, hogy a Polányi-féle reciprocitás kategória nem archaikustársa-dalombeii működését elemezzük.

Elsőként ehhez a kaláka fogalmát kell tisztázni, illetve leírni főbb mozzanatait, majd a történelmi változásokat érdemes számba­venni, végül elvégezhetjük az összehasonlítást a reciprocitás el­méleti kategóriája és a kaláka tényleges valósága között.

2.1. A kaláka – általános megjegyzések konkrét példákhoz kapcsolódva

Induljunk ki egy tipikusnak mondható társasmunka leírásából. Bodrogközben minden év májusában, amikor a földeken még és már nincs olyan sok feladat, egy-két család kihasználja az időt házépítésre, vagy más nagyobb építkezést igénylő munká­ra. Ilyenkor az építkező család körbejár a faluban, maga mellé gyűjt 10-12 embert a segédmunkák elvégzésére, és felkér egy irányító szakembert, aki majd vezeti a műveleteket. Ez utóbbin kívül senkinek nem fizetnek, a munkát szívességből végzik a fa­lusiak. Tudják, hogyha majd nekik lesz szükségük segítségre, ők is találnak embereket. Hogy pont azokat, akiknek ők segítet­tek, az korántsem biztos, de kialakulhatnak állandósult csopor­tok. Az általános az, hogy akiket a segítségkérő séta során meg­szólítottak, azok mind mentek.

A leírt példa jól tükrözi a kaláka általános jellemzőit: a közös­ség valamilyen formában kiválasztódott tagjai segítségül sietnek a közösség egy másik tagjának, de nem ellenszolgáltatást vár­nak el munkájukért, hanem tudják azt, hogy ők is bármikor szá­míthatnak ilyenfajta segítségre.

Vizsgáljuk meg, hogy a falusi társadalomra jellemző egyéb társasmunkától mi különbözteti meg a kaláka-típusút. Nagy Géza felosztása tűnik a legpraktikusabbnak az eltérő kategóriák be­mutatására. Ő háromféle társasmunkát különböztet meg, asze­rint, hogy kik, hányan dolgoznak és kinek:

1. Többen egy embernek vagy egy családnak segítenek.
2. Egyének maguknak dolgoznak, de közösen.
3. Többen dolgoznak a közösség érdekében.

Valamennyi társasmunkára jellemző tehát a közösen végzett tevékenység és az, hogy nem ellenszolgáltatásért, pénzért dol­goznak. A megkülönböztetésből az is kiderül hogy a kaláka-tí­pus az első kategóriához tartozik.

A fentebb bemutatott építkezésen kívül számtalan .más kalá­ka-típusú együttműködést igénylő munka fordult elő a falúban. Az alábbiakban a leggyakoribbakat foglaljuk össze:

a) A gabonával kapcsolatos munkák közül a csépté*s a leg­több helyen kalákában történt, esténként a kévehordást is így szervezték meg. Az aratás csak nagyon kevés helyen történt társasmunkában.

b) Az állattenyésztés köréből a sertésvágás és a takarmány­előkészítés, a kukoricamorzsolás szerveződött kalákában.

c) A lakodalmak megszervezését, előkészítését, lebonyolítá­sát is ebben a formában végezték.

d) A temetéseknél a halottvirrasztást, ha nem is mint munkát, de mindenféleképpen mint közös tevékenységet folytatták.

e) Az egymást segítésnek kialakult egy teljesen direkt formá­ja is: a szülés után gyermekeikkel otthonmaradó anyákat a ro­konság szintén kaláka-formában látja el. Ezt a gondoskodást hív­ják paszitnak, paszitának tájegységtől függően.

Természetesen a felsorolásból kimaradt jó néhány típus (pl. kútásás, kenderfeldolgozás, fonás stb.), de így is látszik, hogy csaknem a teljes falusi életet behálózta a szívességre, szo­lidaritásra alapuló, a pénzviszonyokat kirekesztő együttmű­ködési forma. Ahogy a példákból is kiderült, nemcsak a szoro­san vett gazdasági tevékenység, a munka megszervezésére használták a kaláka-formát: ez a mindennapi élet más szegmen­seit – házasság, halál, gyermekáldás – is érintette.

Külön ki kell emelni a kalákák leírásánál azt a tényt – erre még az elemzéskor vissza fogunk térni -, hogy az egyes tevékeny­ségekhez szorosan kapcsolódtak más szokások, hagyományok is, összefűzve ezzel a mai szemléletmód számára a kultúra egy­mástól távol levőnek tekintett területeit, például a vallást és a munkát. Szendrey Ákos 1938-as elemzésében arra hívja fel a figyelmet, hogy a házépítő kaláka minden egyes munkafázisá­hoz egy adott rítus, szertartás tartozik, ami nemcsak mint külső tényező jelentkezik, hanem szerves részét képezi az egész te­vékenységnek. Mindez azonban az I. világháború előtti helyze­tet jellemzi és kérdéses, hogy mára mindebből mi maradt meg.

2.2. A kaláka történeti változása

Arra a kérdésre, hogy mikor alakultak ki először kaláka-típusú együttműködési formák a történelem során, dokumentumok hi­ányában nehéz válaszolni. A mezőgazdasági munkákkal kap­csolatban már a késő-középkori leírásokban találunk utalásokat, de ezek is azt mutatják, hogy ezen munkaszervezési formák ki­alakulása jóval régebbre tehető. Ehhez képest a házépítés ka­lákái újszerű képződmények, több forrás egybehangzó tanulsá­ga szerint legfeljebb a késő-középkor óta léteznek. Korábban a vidéki házak, az életvitel igénytelensége és természeti jellege miatt olyan egyszerűek voltak, hogy felépítésükhöz rendszerint elég volt a háztartás saját tudása és fizikai munkaereje. A Polányi-féle kategorizálást és magyarázatot elfogadva azt lehet megállapítani, hogy ahol és amennyiben szimmetrikus struk­túrák jellemzőek egy társadalomra, ott kedvező feltételek teremtődnek meg egy reciprocitás dominanciájú életszerve­ződési forma kialakulására. A konkrét magyarországi példa is ezt látszik igazolni, ugyanis csak ott tapasztalható a kaláka-tí­pusú együttműködés elterjedése, ahol a kiscsaládi formák túl­súlyban vannak (pl. Gömörben, Bodrogközben), és így, akár fel­foghatjuk kényszernek is, kialakulnak az egymásra épülés, a kölcsönös segítség struktúrái. (Ellentétben az alföldi aprócsalá­dokkal, ahol inkább a függőségi rendszerek kiépülése dominál, a bérmunka aránya messze meghaladja a társasmunkáét és a palóc nagycsaládokkal, ahol inkább a családon belüli megoldá­sok, az önellátásra való törekvés a jellemző.) . Természetesen a kalákák kialakulásához más tényezők is hoz­zájárulnak: a rossz természeti viszonyok felerősíthetik az együtt­működési kényszert az egyéni alkalmazkodás elégtelen volta miatt, az erőforrások asszimetrikus szűkössége, a pénzviszonyok elterjedésének kezdetlegessége szintén a rendszeren belüli együttműködési formákat erősíti; és a külső tényezők mellett ne feledkezzünk meg a megfelelő emberi attitűd fontosságáról sem.

Mivel ez az elemzés arra koncentrál, hogy a mai helyzet ho­gyan alakul ki, elegendőnek tűnik a formaváltozás folyamatát a XX. században nyomon követni. Ebből a szempontból all. világ­háború előtti helyzetet lehet a kaláka „aranykorának" tekinteni, s az akkori állapot leírásához mint kiindulóponthoz lehet hasonlíta­ni a mai viszonyokat, s számba lehet venni a változásokat.

Vegyük először szemügyre, milyen funkciókat látott el ez a „klasszikus" kaláka:

1. Gazdasági, ezen belül:

• pénzmegtakarító funkció,
• munkaidő lerövidítése,
• munka megkönnyítése.

2. Szórakoztató, ezen belül:

• munka szórakozássá tétele,
• párválasztás elősegítése,
• közösségi megnyilvánulások lehetővé tétele.

3. Rituális, kultikus funkció.

A felosztás természetesen analitikusan értendő, az egyes te­vékenységek egyszerre felelnek meg ezeknek a funkcióknak, éppen ebben az együttes létezésükben van a lényegük: a modernitásra jellemző funkciószétválás nem jelentkezik, a gaz­dasági szféra szervesen összekapcsolódik az integráló, minta­fenntartó, célkijelölő rendszerekkel. Sőt, éppen az elkülönülés hiányából adódóan rendszerekről is csak megelőlegező értelem­ben beszélhetünk. A „klasszikus" állapotra a multifunkcionalitás mellett a kiterjedtség jellemző: Szendrey Ákos az említett elem­zésben több mint száz kaláka típust tudott megkülönböztetni.

A II. világháború utáni helyzet különösségét az adja, hogy a meghirdetett elveknek látszólag nagyon is megfelelő, valódi kö­zösségi munkaforma „zavarja" a rendszert, hiszen a kollektivi­zálás nagyon is modernitáson belüli eszméje nem tudott mit kez­deni egy „premodern", a gazdaságot nem különálló rendszer­ként kezelő intézménnyel. így a falusi társadalomra ráerősza­kolt kolhoz (pedig az elnevezés szintén közös gazdálkodást je­lent) nem volt képes – igaz, nem is akarta – integrálni a kalákát, hanem a gazdaság területéről kiszorította azt.

A 60-as, 70-es évek mezőgazdasági szervezeti átalakulásai kellettek ahhoz, hogy újra megjelenjen a kaláka a szorosan vett munka területén, de ez már korántsem volt az a társadalmat meghatározó, együttélést szabályozó forma, hanem lereduká­lódott egy pusztán gazdasági funkcióval bíró együttműködési tí­pusra, amelynek ugyan még vannak hatásai az élet más szeg­menseire is, de ezek a kihatások már másodlagossá váltak, töb­bé nem integráns részei a kalákának. A funkcióvesztés mellett a mai folyamatok másik jellemzője a kaláka visszaszorulása: a II. világháború előtti több mint százról 10-15 féle kaláka-típusra csökkent a számuk.

Lássunk néhány példát a kaláka átalakulására:

A bodrogközi építkezéseknél az addig a kaláka természetes velejárójaként értelmezett vendéglátás (ez adott munkát a csa­ládok nőtagjainak, s ez tette lehetővé, hogy a megerőltető fizi­kai munka ellenére szerepet kapjon a szórakoztató funkció is) lassan a fizetés egy sajátos formájává vált, és ez természete­sen az egyéb területekre való kihatások gyengülésével, illetve megszűnésével jár együtt.

A ragályi sertésvágás régebben magába foglalta a szórako­zás egy különös formáját, a mórikálást is. A mórikálás az amúgy zárt rokoni kötelékbe tartozó sertésvágásra összegyűlt csalá­dok rendjét megzavaró, maskarába bújt fiatalok incselkedését, tréfálkozásait jelentette, ami mintegy erő- és ügyességi próba­ként is funkcionált a legények férfivá érésekor. Mára mindebből semmi sem maradt, magába a kalákába is betüremkedett ácse-remomentum: a régebben szívességből dolgozó hentesnek ter­mészetben fizetni kell.

A kaláka leépülésén kívül azonban megfigyelhető az új viszo­nyokhoz adaptive közelítő folyamat is. A városokba faluról be­költöző családoknál megfigyelhető, hogy a városhoz kötődő szo­kásokat a saját képükre átformálva alakítják át. Ilyen módon to­vábbélnek a régi hagyományok az új környezetben, azon­ban ennek nemcsak környezetváltoztató hatása van, hanem a hozott szokások is deformálódnak. Például a ballagások kapcsán a falusiak összetartása nemcsak azt eredményezi, hogy egyfajta kalákajelleg továbbél a városi környezetben, hanem azt is, hogy a ballagásokból szinte erőfitogtató verseny válik: kinek a gyereke kap több, értékesebb ajándékot, kiknél a leggazda­gabb a ballagási vacsora – ezzel torzul a kaláka eredeti célja. Érdemes megfigyelni azt, hogy hogyan igyekeznek létrehozni azt a struktúrát, ami a faluban adottságként jelentkezett a rokon csa­ládok közelségéből adódóan: egy gyereknek 10-12 keresztszü­lője is lehet, így és ebből alakulnak a kalákák.

2.3. Mennyiben példa a kaláka a reciprocitásra?

A figyelmes olvasó észrevehette, hogy már eddig is próbáltuk jelezni az analógiákat a Polányi-féle kategória és a kaláka kö­zött, illetve eleve úgy mutattuk be a társasmunkák ezen típusát, mint egy nem archaikus társadalombeli példáját a reciprocitás­nak. Azonban a most következő részben megpróbáljuk közvet­lenül megvizsgálni az analógiák meglétét, mélységét, mivel az eddig használt implicit feltételezésünk reflektálatlan mivoltában gyenge lábakon állt.

Első megközelítésben a formai megfelelést vegyük szemügy­re. Ezen a szinten mindenképpen adekvátnak tűnik példánk, hi­szen – „klasszikus" formájában – domináns rendezőelvként fuknkcionál, a meglévő szimmetrikus struktúrára épít, és ez ha­tározza meg a benne résztvevők viselkedési elveit.

Azt, hogy a „klasszikus" kaláka domináns rendezőelvként funk­cionál, több oldalról is be lehet mutatni. Annyiban tekintjük integrálóelvnek, amennyiben a falusi társadalom egészét behá­lózza, egyrészt úgy, hogy szinte valamennyi tevékenység része valamilyen kaláka-csoportnak, másrészt multifunkciójából adó­dóan az egyéni életpraxis különböző szegmenseit átjárjá-moz-gatja. Dominánsnak pedig annyiban tekinthetjük, amennyiben a más típusú integrációs formákat maga alá tudja gyűrni, márpe­dig ez történik a cserére alapuló piaccal és a redisztribúcióval is: a pénz, ha egyáltalán megjelenik, nem értékmérőként, ha­nem a körforgás eszközeként; a munkát megszervező közpon­tok pedig csak ideiglenesek, éppen ezek képezik a körforgás elemeit.

A mai kor kalákája éppen ezért nem azonos a „klasszikus" ka­lákával, épp ez a dominanciája és rendezőelvként való funkcio­nálása szűnt meg. Az utóbbi időben megfigyelhető, hogy a kalá­ka-csoportok állandósulnak, illetve a másnak végzett és mástól kapott munkákat, segítségeket számontartják. Mindezt a kaláka intézményének erősítéseként is lehetne értelmezni, azonban lát­ni kell, hogy ez inkább azt mutatja, hogy külső kényszer nélkül nem működne a rendszer, felszakadt az automatizmus. Ugyan­csak ezt a változást mutatja a ragályi cséplő-kaláka esete is, ahol a szerveződés nem rokonsági vagy lokalitási alapon történik, ha­nem a vagyoni helyzet hasonlóságából adódóan – ezzel akadá­lyozva meg az egymásnak nyújtott segítségek asszimetriáját. Va­gyis: a reciprokatív viselkedési elvbe bekerül a csere momentu­ma is (persze alárendelve a reciprocitás elvének).

A következő kérdés az kell hogy legyen: milyen szimmetrikus struktúrákra alapul a kaláka? Az nyilvánvaló, hogy létezik az egymáshoz kötődő családok, közösségek hálózata, amire ráépül a kaláka. Az igazi kérdés az, hogy vajon mennyiben válhatnak alapjává a reciprokatív integrációs elv kialakulásának ezek a szimmetriák, együvétartozások. Két fő okot lehet megállapítani: a hasonlóságuk és az egymást kiegészítő mivoltuk. Három di­menzióban is nyomon lehet követni ezeket:

1. A családok struktúrájában – hiszen egyértelmű a kiscsalá-dok helyzetének hasonlósága, és éppen méretükből adódóan a reprodukciót érintő egymásrautaltságuk. (Szép példája ennek a Szendrey Ákos által említett szőlőőrző-kaláka, aminek elsőren­dű feladata nem is a tényleges munka, hanem a párválasztás lehetőségének a megteremtése.)
2. A képességek hasonlósága és egymás kiegészítő jellege, hiszen ez teremti meg annak a lehetőségét, hogy szinte min­denki képes mindenféle tevékenységnél segédmunkára, és egy­némely területen a közösség nem nélkülözheti az egyén szak­tudását, mint ahogy más alkalommal ő szorul segítségre szak­ismeretet igénylő munkával kapcsolatban.
3. Az erőforrások birtoklásában jelentkező hasonlóságban és egymásrautaltságban – mivel ez teremti meg a lehetőségét és sok esetben a kényszerét az együttműködésnek. (A fentebb már említett cséplő-kaláka is példa erre, ahol a cséplőgép mint szűk keresztmetszet adja e kényszert.)

Mindehhez hozzájárul a Polányi által kevéssé elemzett ténye­ző is, nevezetesen az, hogy a falusi társadalmat a maga zártsá­ga és csak önmagán belül (ott viszont szinte tökéletesen) meg­oldott információáramlás jellemzi. Voltaképpen ez az, ami a fen­ti három dimenziót a reciprocitás keretében oldatja meg és nem a piaci csere elve alapján. Ezt a struktúrát alkotja újra a városi kaláka működéséhez a műrokonság intézménye.

Ennek a résznek a végén térünk ki a viselkedési elvek analó­giájának elemzésére. A „klasszikus" kaláka időszakában, Ries­mann kategóriáját használva, az emberek „tradíció által irányí­tottan" megkérdőjelezetlenül hagyták a kaláka intézményét, ben­ne éltek a hagyományban. A kalákával szembeni ellenérzésein­ket is ennek mentén lehet indokolni. Igaz ugyan, hogy számta­lan pozitív vonása a mai gazdasági rendszerrel szemben kihí­vásnak minősíthető, de éppen a tradícióba ágyazottsága zárttá teszi mindennemű változtatás iránt, illetve az egyén kibontako­zását jelentősen behatárolja. Mindez persze csak a „klasszikus" kaláka tagjára igaz, hiszen a változás éppen abba az irányba történt, hogy a ma embere pusztán mint eszköz tekint a kaláká­ra, egészen máshonnan jött értékeinek, céljainak elérése érde­kében.

Összegzés

Úgy tűnik, hogy az általánosság szintjén is megfogalmazhatjuk, hogy amennyiben valamely rendezőelv már nem az egészre vo­natkozik, akkor deformálódik önmaga jellege is. Nem hatja át az élet más szféráit, eszközzé válva másfajta értékrendszerekből születő célok alá rendelődik, s így a benne rejlő értékkompo­nensek elkopnak vagy átalakulnak. Ez utóbbi természetesen tör­ténhet az egész rendszert megváltoztatva, de „alkupozíció" a rendezőelvek között aszimmetrikusan határozódik meg. Bár a kaláka évszázadokra visszanyúló története nem ért véget, tartalma megváltozott: míg régebben a gazdaságot, a társa­dalmat és a kultúrát egyaránt integráló reciprokatív rendszer alap­ja volt, addig ma a piaci csere által koordinált gazdasági szisz­téma részévé válik, annak alárendelődve esetenként mint a mikroökonómiailag leggazdaságosabb munkaszervezési forma jelenik meg.

A reciprocitás rendezőelvként ugyan deformáltan köszön ránk a kalákából, azonban eme intézmény vizsgálatához megkerül­hetetlen szempontokkal járul hozzá. A modern társadalom több jelenségének (pl. feketegazdaság, autóstop) értelmezéséhez nyújthat segítséget a reciprocitás fogalmának használata.

Jegyzetek

¹ Polányi Károly, 1976.137.

² Uo. 51.

³ Uo. 54.

⁴ Uo. 55.

⁵ Uo. 57.

⁶ Röviden reflektálunk Sahlins reciprocitás-fogalomhasználatára, amely különbözik Polányi kategóriájától. Sahlins háromféle reciprocitást kü­lönböztet meg: általánosított reciprocitás, amelynek során úgy kerülnek átadásra javak, hogy az átadó nem vár ellenértéket cserébe; kiegyen­súlyozott reciprocitás, ami egyenlő áruk cseréjét jelenti; és végül a ne­gatív reciprocitás, ahol a felek minél többet akarnak egymástól meg­szerezni.

Ez az antropológusok körében kedvelt reciprocitás-felosztás több ol­dalról is támadható. Az egyik ellenvetésünk az, hogy Sahlins leszűkíti a reciprocitást az anyagi javak cseréjére, ezáltal nem lesz elemezhető a reciprocitás társadalmi és kulturális vetülete ebben a fogalomrendszer­ben. Másrészt leszűkíti az érzelmi kötődésre azt a struktúrát is, amely a reciprocitást alapozza meg.

Ezzel szemben a Polányinál oly fontos elemként szolgáló szimmetria magában foglalja az intézményi struktúrák széles körét (rokonsági, ter­ritoriális, politikai, vallási kapcsolatok). Mindezeken felül Sahlins hármas felosztása is problematikusnak tűnik, abból a szempontból, hogy pont azok az elemek keverednek bele a reciprocitás(ok) definíciójába, ame­lyek elválasztása (Polányi szerint is) a leglényegesebb momentum len­ne a gazdasági integráló elvek megkülönböztetésében. Sahlins a piaci csere jellemző mozzanatait lopja bele a felosztásába: a kiegyensúlyo­zott reciprocitásnál kibővíti ezt a piaci cserét jellemző attitűddel is, ne­vezetesen, hogy a gazdasági aktusban résztvevő szereplők a legkisebb erőfeszítéssel a legnagyobb nyereséget érjenek el. Ez utóbbi tulajdon­képpen az árucsere kifejlett formája, ami szétfeszíti a reciprocitás Polányi által kifeszített fogalmi kereteit.

Felhasznált irodalom

Polányi Károly: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Gondolat, 1976.

Sík Endre: Az „örök" kaláka. Gondolat, 1988.

Szendrey Ákos: A népi társas munkák és összejöveteleik. Ethnográíia, 1938. 273-286.

Petrovszki Ildikó: Társasmunkák Ragályon. In: Gömör néprajza 17. Debrecen, 1989. 109-127.

Bujdosó Erika – Zsupos Zoltán: Társasmunkák, társas élet Bakonszegen. In: Bakonszeg története és néprajza. Debrecen, 1990. 417-432.

Dobos Ilona: Népszokások a városban. Valóság, 1983/10. 56-64. Nagy Géza: Társasmunkák a Bodrogközben. In: Fejezetek a Bodrog­köz néprajzából. Miskolc, 1986. 51-62.

Kolumbán Samu: Lozsád és népe. Ethnográfia, 1894. 326-336.

Az utóbbi időkben köztudottá vált, hogy Peter Singer, a világ­szerte jó hírnévnek örvendő filozófus, egy a boldogság maxi­malizálására irányuló haszonelvű filozófiai irányzat talaján an­nak érdekében száll síkra, hogy az ember csak abban az eset­ben élvezhesse az élethez való jog védelmét, amennyiben sze­mélynek mondható. Személy azonban csak akkor és csak ad­dig vagyok, amíg rendelkezem olyan tulajdonságokkal, mint in­telligencia, öntudat és felfogóképesség. Amennyiben nem vár­ható, hogy ezek a tulajdonságok kifejlődnek nálam, vagy elve­szítem azokat – például valamilyen fogyatékosság vagy öregko­ri elmegyengeség révén -, akkor az orvosoknak jogukban áll – sőt talán kötelességük is -, hogy megszületésem előtt, megszü­letésem után vagy későbbi életem során az aktív eutanázia esz­közével megöljenek.

Singer fellépése ellen Európa-szerte számos fogyatékosokat tömörítő szervezet és pszichiátriai egyesület tiltakozott. A „Die Zeit" című német liberális hetilap nyíltan magára vállalta a pro­pagandista szerepét Singer új etikájának népszerűsítésében. Ezek a viták világossá teszik, hogy az emberi élet szentségé­nek (értsd: nem rendelkezhet felette senki) alapelvével szem­ben nemcsak „a fasiszta irracionalitás fanatizmusa" létezik, ha­nem – ahogyan azt Singer esetében láthatjuk – a racionalitás fanatizmusa is; erről természetesen már szó esik Adorno és Horkheimer „A felvilágosodás dialektikája" című művében is.

Etikai válság és eutanázia

Mi a lényege tulajdonképpen annak az eutanázia körül dúló eti­kai válságnak, amely oly magas hullámokat kavar Európa sok országában? Mit tartalmaz, milyen összefüggésben áll a nem­zetiszocializmussal, hogyan lehet megérteni, és – mindenekelőtt – alkalmazni azt? Rendelkezhet-e az ember egyáltalán egy magzat, egy fogyatékos újszülött, egy felnőtt fogyatékos vagy egy gondozásra szoruló idős ember élethez való joga felett? Miután a terhesség-megszakítás törvénybe iktatásával már döntöttünk afelől, hogy rendelkezhetünk a meg nem szüle­tett emberek élethez való joga felett, nem lenne-e következetes és a szenvedések csökkentése tekintetében haladó szellemisé­gű, ha megtennénk a következő lépések egyikét-másikát? És a közvélemény-kutatások nem szülnének-e olyan eredményt, hogy a lehető legnagyobb boldogság megszerzésére irányuló Singer-felfogás igenis teljes mértékben elnyeri a többség tetszését, márcsak azért is, mert gazdasági rendszerünk is ugyanezen elv szerint szerveződik? Ha egy jobb és egy gyengébb munkaválla­ló száll versenybe ugyanazért a munkahelyért egy olyan társa­dalomban, ahol hiányzik a munkához való jog, akkor a jobbnak kell nyernie!

Az a fajta társadalomfilozófia és szociálpolitika, amely a „sza­bad utat a rátermetteknek" mottóját az egyedül üdvözítő dogma szintjére emeli, „szociáldarwinizmus" néven virágkorában már szomorú hírnevet szerzett magának. Nietzsche – profetikusán, mint mindig – drasztikusan meg is fogalmazta mindezt: „Ami esik, azon még lökni is kell!"

Ha egy ilyen teljesítmény- és sikerorientált modell keretein belül egy fogyatékos és egy kevésbé fogyatékos gyerek küzd jobb élet­kilátásokért egy olyan társadalomban, ahol hiányzik az élethez való jog-, úgy a kevésbé fogyatékos gyereknek kell felülkereked­nie!

Pszichiátriával foglalkozók és történészek számára az elmúlt tíz év során világossá vált, hogy a nemzetiszocialista eutaná­ziával és pszichiátriával kapcsolatos vita elengedhetetlen eszköze az itt megfogalmazódott kérdések megválaszolásá­nak. Az erre a korra irányuló kutatások a nemzetiszocializmus ezen oldalát hosszú ideig teljes mértékben figyelmen kívül hagy­ták, vélhetően azért, mert egyrészt a kutatókat mindig is jobban érdekelték a földesurak, mint a fogyatékosok, másrészt pedig -miután kortörténetről van szó – a kutatások a régebbi korokba visszanyúló történelmi folyamatokat figyelmen kívül hagyták. A legfőbb ok azonban mégis csak az lehetett, hogy a nemzetiszo­cializmus belpolitikai, szociálpolitikai és egészségpolitikai olda­la – azaz a németek németek ellen elkövetett bűntettei – aligha tartott számot érdeklődésre. Ezen aspektus, és ezáltal a nem­zetiszocializmus átfogó vizsgálata csak a legutóbbi időkben kez­dődött meg, és mindenekelőtt a nemzetiszocializmus modernitására vonatkozóan ígér olyan lényeges felismeréseket, amelyek segíthetnek mai problémáink megértéséhez.

Jelen esetben mindössze arra van lehetőségem, hogy felvil­lantsam e kutatómunka néhány eredményét – amelyekről máshelyütt bővebben olvashatunk. A gazdaság államközpontú­piacgazdasági alapú, egyfajta haszonelvű filozófiára épülő ipa­rosítása következtében az 1800-as évektől kezdve az európai nemzetek kezdték különválasztani egymástól az ipari szem­pontból használható és használhatatlan embereket, és ez­által – a teljesítményetika talajáról kiindulva – ezeket a társadal­makat egy egyre inkább gazdasági jelleget öltő gazdasági rend­szerre és egy egyre erőteljesebben szociális jelleget öltő szoci­ális rendszerre bontották fel. Ez utóbbi rendszer keretein belül az úgynevezett „szociális kérdés" által érintett különböző cso­portokat speciális intézményekben (idősotthonok, árvaházak, hajléktalan-menhelyek, börtönök, elmeintézetek stb.) koloni­zálták, illetve gyűjtötték össze. A „szociális kérdés" így hangzott: „Mit tegyünk az iparban használhatatlan emberekkel, miért van­nak itt egyáltalán, és mennyi pénzt legyünk hajlandóak rájuk szánni?"

A szociális kérdés

Nem lehet elégszer hangsúlyozni azt, hogy az elmúlt kétszázöt­ven évben egy olyan szociális fordulat ment végbe, amelyet sem lényegét, sem következményeit illetően nem sikerült még szinte egyáltalán megragadni.

Magától értetődik, hogy szegénység, és annak hol ember-barátibb, hol brutálisabb kezelése mindig is létezett. Viszont csak az iparosítás hozta létre melléktermékeként a „szociális kér­dést", amelyet „aszociális kérdésnek" is nevezhetünk, az iparosítás tette azt szervezeti szempontból alapvető elvi problé­mává, és tartotta mint „kérdést" állandóan napirenglsn: a lakos­ság egy része alapvetően „kérdésessé" vált. Hogyan értendő mindez? Az ipari forradalom a fejlett Angliában 1750 körül kez­dődött, Franciaországban a polgári forradalom időszakában, Németországban pedig a kisállamok miatt a folyamat kezdete eltolódott 1800 és 1850 közé. A gazdaság átállítása az ipari ter­melési módra a következőket igényelte:

1. tőke a nagyberuházásokhoz (gyárak létrehozásához);
2. technikai találmányok;
3. növekvő számú, megfelelő munkaerő, mivel a gazdaság egyre inkább piaci szempontok szerint fejlődött;
4. a polgároknak a polgári forradalmak során meg kellett sza­badulniuk az állami kényszertől annak érdekében, hogy szabad magánvállalkozóként szabad munkaszerződések alapján szabad (ekkor már rendi alapon nem védett) munkaerő felett rendelkez­hessenek.

Mivel az ezzel együttjáró, egyre erőteljesebb racionalizálás először a kis parasztgazdaságokat, majd a kézműipart és a kis­ipart verte szét, mindenekelőtt elegendő mennyiségű munka nélküli munkaerő jött létre. Hamarosan azonban ez a mennyi­ség sem volt elegendő, és főleg: sokan nem is voltak mindig al­kalmasak a gyári munkára. Mert pontosan a rátermettség ezen kérdése vezetett akkoriban a polgári értelem új ismérveinek megfogalmazódásához, mégpedig az ipari hasznavehetőség je­gyében. Az ipari rendszer számára ésszerűvé és ezáltal szük­ségessé egyre inkább az a tulajdonság vált, amely azt jelentet­te, hogy az ember képes megfelelni az előírások és normák sok­oldalú nyomásának, kezdve a pontosságtól egészen az egyen­letes teljesítményig, amikor is teljes mértékben figyelmen kívül kell hagynia mindenféle egyéni-pszichológiai ritmust, hogy ké­pes mindig ugyanazokat a kézmozdulatokat végezni, hogy kész elfogadni a súrlódásmentes monoton működést, hogy hosszú időn keresztül képes a személyiségéből fakadó zavaró sajátsá­gok elfojtására, és olyan magatartásra, amely tervezhető és ki­számítható. Sem a mezőgazdaság, sem a kisipar mindezidáig soha nem igényelt ilyen jellegű erényeket. Ez azonban az iparo­sítás előrehaladásával elengedhetetlenné vált, mivel a gépek és később a közlekedés is egyre több pénzt emésztettek fel, és egyúttal műszakilag is sokkal érzékenyebbé váltak, ami azt je­lentette, hogy egyre erőteljesebben szükségessé tették a fegyel­mezett, az előírásoknak megfelelő és önmegtartóztató viselke­dést. Mindenekelőtt a gondolatok szintjén, majd a növekvő tel­jes foglalkoztatottsággal együtt a valóság talaján is, lehetőleg mindenkinek, aki nem polgár, rendelkeznie kellett ilyen képes­ségekkel, vagy át kellett nevelni úgy, hogy rendelkezzen ilyenek­kel, miközben ugyanebben az időben és bizonyos mértékig emel­lett Goethe és Schiller az autonóm önrendelkezés ideáját hir­dették, mintegy annak érdekében, hogy a polgárságot jobban megkülönböztethetővé tegyék azoktól, akik nem azok. Mivel azonban – ahogy már szó volt róla – olyan ember, aki tökélete­sen megfelelt volna az ipar elvárásainak, nem volt túl sok, át­vizsgálásra kerültek az akkori társadalom peremterületei, bele­értve a fogyatékosok számára létrehozott és a felvilágosult ab­szolutizmus idejéből fennmaradt nagy és veszteséges átnevelő intézményeket is. De nem egyszerűen feloszlatták őket, hanem újraelosztották őket az „Oszd meg és uralkodj!" mottója alapján. Csak az értelem előbb említett új kritériumai szerint alkalmasak kerültek a gyárakba és segítették a proletariátus kialakulását. A fennmaradók részére – tudatlanságuk, használhatatlanságuk és aszociális viselkedésük jellegének megfelelően – speciális in­tézményeket hoztak létre. A magától felmerült „szociális kérdést" tehát az akkor uralkodó mentalitás jegyében intézményesítés, specializálódás, bürokratizálás és később az ebből adódó tudo-mányosítás segítségével oldották meg. Ily módon teremtődtek meg a még ma is érvényben levő szociális ellátórendszer alap­vonásai.

Ezáltal az össznépesség ipari szempontból hasznavehe­tetlen csoportjai állandó pénzügyi teherré váltak közösségi és magánszempontból egyaránt, ez azonban jól adminisztrálhatóvá és pénzügyileg kiszámíthatóvá is tette őket. Ezeknek a mélyreható összeurópai átalakulásoknak ugyanakkor az a két­értelműsége is megvolt, hogy egyik oldalról a termelőhelyeken és a városokban nyugalmat és békét teremtett, másrészt, hogy minél több családot „megszabadított" az ápolásra szoruló csa­ládtagoktól, akik – az ipar ésszerűségeinek határain belül – hasz­navehetetlen ballasztegzisztenciáknak minősültek. Ily módon lehetett a nagycsaládból az ipari termelési folyamatot tekintve célracionális kiscsaládot formálni, amely családok tagjainak le­hetőleg teljes mértékben képesnek kellett lenniük arra, hogy részt vegyenek az ipari kereső tevékenységben. Ezen folyamat során egyre rendszeresebben a hasznavehetetlen idős emberek szá­mára idősotthonokat, a gondozásra szorulóknak szanatóriumo­kat, az ellátatlan vagy útban lévő gyerekeknek árvaházakat és óvodákat, a szellemi fogyatékosoknak elmeintézeteket, a mun­kakerülőknek dologházakat, az elítélteknek most először, saját börtönöket, a bolondoknak pedig bolondokházát hoztak létre. A börtönök megjelenése és a pszichiátria szintén a „szociális kér­dés" akkori első megoldásának bomlástermékei. Az elítéltek és a bolondok természetnél fogva e skála végén helyezkedtek el. Ez egyáltalán nem meglepő, hanem az új rendszerből követke­zően teljesen logikus, mert az említett társadalmakban az an­nak szélére szorult csoportok közül leginkább a bolondoknál domborodik ki a cselekedetek kiszámíthatóságának hiánya (amely kiszámíthatóság egyébként az embert az állattól alap­vetően megkülönbözteti), ami éppen szöges ellentétben állt az ipar követelményeivel. A félreértések elkerülése véget hozzá kell fűzni azt is, hogy az új elmeintézetek kizárólag a „szegény bo­londok" számára jöhettek szóba, mert a polgári családokból származó lelki betegek számára – akárcsak korábban – továbbra is rengeteg lehetőség kínálkozott: otthoni ápolás háziorvosokon keresztül, szanatóriumok vagy az akkoriban közkedvelt fürdővárosi utazások kísérővel.­

A panoptikai elv

Az iparosodás és a szociális kérdés összefüggése már Jeremy Bentham esetében is nagyon tisztán megfigyelhető, akit azon hasznosságelvű filozófiák egyik szellemi ősatyjának tekinthetünk, amelyekkel aztán Peter Singer elméleteiben újra találkozhatunk.

Liberális közgazdászként Bentham akkoriban egy nagyon is technokrata színezetű szervezeti tervvel lépett elő. A pillanatnyi helyzet szerinte egy olyan rendszert kíván meg, amely a lehető legtökéletesebb és leginkább költségkímélő ellenőrzést valósít­ja meg. Az általa ily módon definiált szociális kérdésre Bentham a „panoptikai intézményeket" találta ki. Egy központi felügyelő­helyiségből optimális esetben egy ember képes lenne ellenőriz­ni az ebből a teremből a pókháló elve alapján kiinduló összes folyosót és az ezek mentén elhelyezkedő összes cellát vagy munkahelyet. Ezt a panoptikai elvet, amelyet aztán építészeti­leg számos formában meg is valósítottak, és amely – ha csak bizonyos mértékig – még ma is sokhelyütt funkcionál, Bentham egyaránt ajánlotta fogházak, árva- és dologházak, idősotthonok, elemintézetek, de akkoriban elsősorban üzemek számára. Ez­által válnak az iparosodó társadalom nem-polgári csoportjainak közös jellemvonásai különösen kivehetővé.

Attól fogva egészen mindmáig az ipari társadalmak igénylik a számukra hasznavehetetlen néprétegek koncentrációját és kontrollját az általuk finanszírozott intézmények segítségé­vel. Azóta minősítik a „szociális kérdés" célcsoportjait, tehát min­den valamilyen módon akadályt képző, gátat szabó embert fo­gyatékosnak, azóta, fosztják meg őket a munkához való jogtól annak címén, hogy zavarják a termelés folyamatát, és ettől fog­va már csak mint szociális, szó szerint „kérdéses" lényként ke­zelik őket, akik szükségleteinek kielégítése mindig az éppen ak­tuális konjunkturális helyzettől függ. A XIX. század folyamán ezen csoportok közül néhányat azáltal, hogy a „szociális kérdés" az orvostudomány érdeklődésének homlokterébe került, először egyre inkább agybetegeknek, majd öröklött betegségben szen­vedőknek nyilvánítottak. Ez utóbbi különösen sikeres volt, mert az örökletességre vonatkozó be nem bizonyított, tudományos szinten mindazonáltal nagyon is hihető feltevések miatt ezeket először a fajfenntartásból zárták ki, és 1892-től eugenetikusan sterilizálni is kezdték őket. Ezáltal alapozódott meg az a máig ható vízió, hogy a szenvedésektől mentes ember és társadalom mesterségesen megvalósítható. Az 1900 körül világszerte leg­elismertebb pszichiáter és szociális reformer, August Forel a kö­vetkezőket írta a békés Svájcból: „Nem az a célunk, hogy egy új emberi fajt, egy felsőbbrendű embert hozzunk létre, hanem csak az, hogy a hibás alsóbbrendű emberek fokozatos … kényszer­sterilizálása útján a rossz sejtek hordozóit kiszűrjük, és ezért cserébe jobb, szociálisabb, egészségesebb és boldogabb em­bereket ösztönzünk a minél nagyobb szaporulatra." Ez a moz­galom összekapcsolódott a vele egyidejű kampánnyal, amely – A Jost programadó írásának szavaival élve – a „halálhoz való jogot" hirdette. Ebben a halálhoz való jogot olyan értelemben magasztalták, hogy ez az utolsó, még hiányzó láncszem, amely képes lenne az ember abszolút önrendelkezési jogá­nak biztosítására, azzal a kiegészítéssel, hogy azon emberek esetében, akik valamilyen fogyatékosság vagy öregségük miatt nem képesek saját maguk nevében nyilatkozni, az állam vagy az orvos helyettesítheti őket abban, hogy hozzájáruljanak a szen­vedéstől megszabadító halálhoz. A külső kolonizálással tehát ellentétben állt a belső – az „alsóbbrendű" emberekre vonatko­zó igénnyel -, amely 1918 után Németországban külső kolóni­ák hiányában befelé radikalizálódott. Ezáltal először tűnt fel prog­ramszinten a többség számára elfogadható olyan felfogás, amelyhez a nemzetiszocialistáknak semmit sem kellett már ki­találniuk. 1900 óta az életnek először meg kell szabni valamifé­le értéket, hogy az jogainak védelméért felléphessen, ily módon meghatározódik az „életre nem méltó" élet, ugyanazon logika talaján, amit Singer esetében is megfigyelhetünk. 1900 óta tel­jesen normálisnak, a polgári értékek szerint teljesed-tisztessé­gesnek és haladó szellemiségűnek számított „alacsonyabb ér-tékűekről", alsóbbrendű emberekről beszélni, a politikában a jobboldaltól a baloldalig, a templomban is, a munkásmozgalom­ban, például ha a lumpenproletárságtól való elhatárolódásról volt szó. (Hogy a mai megfogalmazás, a társadalom szélére szorult csoportok, etikailag jobb megfogalmazás-e, alaposan megkér­dőjelezhető.) Miközben a szabadság és az önrendelkezés esz­méjét az egekig dicsőítik, addig az egyenlőség és a testvériség fogalmai feleslegessé válnak, feltételezve, hogy egy társadalmat lehet tudatosan csakis jó, szociális, egészséges és boldog em­berekből felépíteni.

Hogyan szabaduljunk meg a szociális ballaszttól?

Ezen felfogás esetében, amely ugyan ritkán jelentkezik világos megfogalmazásban, vagy úgy, hogy a pontos forrást ki lehetne deríteni, ennek ellenére azonban a társadalom hihetetlen nagy várakozásokkal tekint megvalósítása elé, tehát ezen felfogás esetében minden jel arra mutat, hogy legkésőbb az SS hata­lomra jutását követően a nemzetiszocialisták mozgalmának egyik központi törekvése, ha nem a legfőbb törekvése, a szo­ciális kérdés végleges megoldása volt, alig leplezve ezt rasszis­ta ideológiájukkal. És mindezt tették abban a szellemben, hogy be akarták bizonyítani az egész világnak: az a társadalom, amely egyetlenegyszer brutálisan és mindenféle tekintet nél­kül minden szociális ballaszttól megszabadítja magát, gazda­ságilag és katonailag verhetetlen, és képes megvalósítani Forel vízióját is a szenvedésektől megszabadított emberek társadal­máról. Mindeközben nagyon valószínű, hogy a program radi-kalizálódása fokozatosan történt, ahogy ez mindmáig újra és újra megmutatkozik, nevezetesen, hogy az egyik lépés az em­beri élet sérthetetlensége elvének megszegése felé hozza magával a következőt: a kötelező sterilizálást követően az új probléma az volt, hogy vajon engedélyezzék-e a lipcsei Knauer házaspár egyetlen torzszülött gyermekének orvosi segédlettel történő halálba küldését. Ezt követően egyes orvosok magá­tól Hitlertől kaptak felhatalmazást arra, hogy más esetekben is hasonlóan járjanak el; aztán következett a fogyatékos gyer­mekeket támogató tudományos program, amely csak egyértel­mű gyógyíthatatlanság esetén irányozta elő az aktív eutanáziát; aztán következett az erre az esetre vonatkozó életkorhatár fel­emelése; és csak ezután következett a felnőtt fogyatékosok ipar­szerű tömeges kiirtása – olyan forradalmi lépésként, amelynek tudatosan hiányzott mindenféle törvényes alapja, és amit az­zal a háborús szükségszerűséggel magyaráztak, hogy meg kell szabadulni a „hulladéktól", mert a háborúban amúgy is a leg­jobbak vesznek el. Mindeközben pedig a háborút követő idő­szakra már ott volt a fiókban az az eutanázia-törvény, amely biztosította a cselekvőképes egyén számára azt a lehetősé­get, hogy az aktív eutanázia segítségével, tehát orvosi segéd­lettel vethessen véget életének. Ugyanakkor annak az egyén­nek is engedélyezte a szenvedésektől orvosi segédlettel való megszabadulást, aki állapota miatt nem tud saját nevében nyi­latkozni.

A szenvedésektől mentes társadalom elbűvölő víziói

A szolidaritás kihalásának és az egyéni önrendelkezési jog ab­szolutizálásának előbb ismertetett felfogásával, valamint kihatá­saival és máig tartó továbbélésével kapcsolatban igenis be kell ismernünk, hogy titokban nagyon jól tudjuk: az NSZK-ban a há­borút követő időszakban – amikor a háborús kárvallottak cso­portjainak meghatározása történt – a nácik által üldözött és megkárosított fogyatékosoknak az üldözött státuszt igazából nem ítélték oda (1988-ig). Hogyan állunk ma a „szociális kérdés­sel" és az ennek megoldására irányuló egyik lehetséges módszer­rel, az eutanázia-szemlélettel? Az egyik oldalon minden kétséget kizáróan számos bizonyítékot fel lehet vonultatni arra, hogy a 150 évig érvényben lévő, fogyatékosokat kirekesztő politikával szem­ben e század második felében olyan előremutató tendenciákat figyelhetünk meg, amelyek a testi, szellemi vagy pszichikai érte­lemben fogyatékos emberek és az egészségesek újbóli közele­dését, sőt újbóli egyesülését támasztják alá. Néha már-már szin­te úgy néz ki, hogy a fogyatékos és egészséges emberek – saját örömeikkel és szenvedéseikkel egyetemben – újra együvé tartoz­nak, és hogy képesek lennének, ha gyámoltalanul is, egy szoli­dáris „mi"-t kipréselni magukból. Amint azonban a szolidaritásra és a kolonializmus megszüntetésére irányuló mozgalmaink mű­ködésbe lépnek, meg kell növekedniük a kirekesztéssel, az ér­ték-megkülönböztetéssel és az alsóbbrendű ember új meghatá­rozásával kapcsolatos igényeinknek is, és új kifejezési formákat kell keresnünk. A szenvedésektől mentes társadalom elbűvölő ví­ziója, azaz, hogy a szenvedést alapvetően el tudjuk választani az embertől, ezentúl megnövekedett technikai segédlettel kaphat csak hajtóerőt. A gyógyszer több embert hagy fogyatékosán a vi­lágra jönni és életben maradni, enged öregebbé válni. A világmé­retű polarizáció egyre több embert tesz a munkához való jogával együtt feleslegessé, olyannyira, hogy a fejlett ipari társadalmakban már kétharmados társadalmakról beszélünk.

Mindez természetesen szorosan összefügg azzal a ténnyel, hogy ma az iparosítás történetének talán legdrasztikusabb tech­nológiai előretörését vihetjük végbe, de végbe is kell vinnünk. Mindez alapjaiban rengeti meg társadalmunk szerkezetét. Szá­munkra ebben az a különösen lényeges, hogy e folyamat során eltűnnek az egyszerű munkahelyek. Folyamatosan születnek új munkahelyek is az iparban, még több a szolgáltatások területén – és a szociális szférában is. Ezek azonban nem számítanak egyszerű munkahelyeknek, hanem bonyolultabbak, valamilyen képesítés megszerzéséhez kötöttek; magasabb technikai vagy kommunikatív intelligenciát igényelnek, annak képességét tehát, hogy rugalmasan, türelmesen és simulékonyan tudjon valaki az embereknek tanácsot adni, embereket kezelni, szervezni, igaz­gatni – ugyanúgy, ahogy a technikai intelligencia terén az intelli­gens gépeket kell karbantartani.

A társadalom perifériája szélesedik

Ezek azonban olyan munkahelyek, amelyek a korábbi egyszerű munkahelyekről elkerült egyszerű embereket nem képesek vagy nem akarják észrevenni. Az emberek nem hagyják magukat tet­szés szerint kiképezni, bonyolítani, rugalmasabbá és kommuni­kációképesebbé tenni, és ezáltal hozzáigazítani az új munkahe­lyek igényeihez és a megemelkedett elvárásokhoz. Előbb-utóbb túl lennének terhelve, betegséggel, viselkedésbeli vagy más jel­legű rendellenességekkel kellene reagálniuk, és kipotyognának a rostán. A manapság lelkesen támogatott képzési offenzíva az egyes ember különös emberiségében találja meg a maga hatá­rait, amit azonban senki nem mond ki, és ami nem is érdekel senkit sem. Mert ezen a határon túl nincsenek többé emberek, hanem – már – csak szociális emberek, tehát dolgok, tehát selejtek. És joggal, mert minden közismert antropológus abból indul ki, hogy az ember a munka, a dolgok megmunkálása révén akarja meg­valósítani önmagát, legyen bármennyire fogyatékos. A lényeg te­hát, hogy a régi munkanélkülieken kívül, akik betegségük, fogya­tékosságuk vagy egyéb korlátozottságuk következtében kirekesz­tődtek a munkaerőpiacról és szociális vagy orvosi kérdéssé vál­tak, megjelentek azok a munkanélküliek is, akik az egyszerűbb munkahelyeken teljes mértékben keresőképesek voltak, mostan­ra azonban az ipar szempontjából ugyancsak használhatatlanná váltak. Az iparilag fejlett országokban ma ez az arány a korábban tulajdonképpen munkaképes lakosságnak már 10%-át teszi ki. Miután a testi, szellemi és pszichikai fogyatékosság nem túlságo­san szép fogalma a végrehajtásban lassacskán szépen megho-nosult, az új, technológiai vagy kommunikatív szempontból fogyatékosokat nevezhetnénk szociális fogyatékosoknak. Ezek az emberek a szociális kérdés által érintettek amúgy is nagy csoportját még egyszer jelentősen megnövelik. Ezen emberek számára természetesen új szociális gondozókat és felügyelőket kell teremteni. És az utóbbi száz év tanúsága szerint könnyen megjósolhatom, hogy az elkövetkező időkben ez a csoport is or­vosi kérdéssé válik, és gyógyíthatónak vagy gyógyíthatatlannak nyilvánítják majd őket. Azon folyamat során, amikor is értékük mint ember, és ezáltal önértékük is, egyre csökken, rövidesen az összes lehetséges terápiának alávetik majd őket. Ez nem sokat fog változtatni ipari használhatóságukat tekintve, mert az egyes ember különös emberi volta alapjaiban nem változtatható meg. Eltekintve attól, hogy a sikertelen terápiák után ezen emberek a gyógyíthatatlanok csoportjába sorolódnak majd, és hogy társa­dalmi értékükből és önértékükből megintcsak veszítenek.

Az eddigi történet alapján azt lehet mondani, hogy.ez a dol­gok rendje, nemcsak a dologi, de a logikai és az etikai dologi kényszereké is. A társadalom szélére szorult csoportok panop­tikuma egy továbbival bővült, amely azonban már közelebb he­lyezkedik el a központhoz. Szélesebbé vált a társadalom védte­lenebb és veszélyeztetettebb része.

„Túlkorosodás"

A fent vázolt folyamatot egyértelműen össze lehet kötni azzal a tendenciával, hogy társadalmunkban egyre több az idős ember.

Amíg korábban az idős ember ritkaságszámba ment, és ennek megfelelő tisztelet övezte, addig manapság egyre inkább leér­tékelődik, és ezáltal elértéktelenedik. így keletkeznek olyan fo­galmak, mint „a társadalom elöregedése" vagy az „idősek túl­reprezentáltsága" stb., miközben azonban természetesen hiába vetődik fel a kérdés: ki, hol, milyen jogon és milyen mércét állapít meg az idősekre vonatkozóan? Mint mindig, az idős emberek persze több pénzbe kerülnek, mint a fiatalok. Anélkül, hogy ezért nyújtanának valamit, az idős emberek a nyugdíjat és a szociális segélyt egyszerűen felemésztik, főleg ha a gondozó­intézetek és az idősotthonok egyre bővülő hálózata által bizto­sított egyre költségesebb ellátásra és ápolásra szorulnak. A tár­sadalom öregedése pótlólagosan jelentős mértékben terheli a szociális kérdést. És itt lesz a szociális kérdés megintcsak orvo­si kérdéssé, hiszen az idős emberek gyakrabban kerülnek kór­házba, és több gyógyszerre van szükségük. És mivel a kórhá­zak az orvosi-ipari kapcsolat szellemében egyre inkább specia­lizált, magas teljesítményre orientált központokká válnak, ame­lyekben a benttartózkodás idejét minimalizálni igyekeznek, kü­lönösen azon nagy teljesítményre képes specialisták számára, akik egyre kevesebb iparilag még igényelt és használható em­bert fejlesztenek ki, és akiknek semmi sem drága, tehát emiatt is egyre inkább nő a nyomás, hogy az idős embereket, ha már nem boldogulnak egyedül, idősotthonokba kell koncentrálni. Mindez jót tesz egyébként nekünk, tevékeny polgároknak is, hi­szen úgy érezzük, hogy rend van: azon az utunkon, amely a szenvedésektől mentes, kizárólag jó, szociális, egészséges és boldog emberekből álló társadalmunk felé vezet (ettől az idea­lizmustól azért nem hagyjuk magunkat megfosztani), zavaró, ha a családban, a szomszédban, a közlekedésben, az áruházban vagy bárhol a nyilvánosságban állandó jelleggel csúnya, zava­rodott, szétszórt, esetleg hányingert keltő vagy akárcsak fáradt, gondterhelt emberekkel kell konfrontálódnunk. Nem lenne elvi­selhetetlen, ha így kellene élnünk?

Bár a számítások eredményei meglehetősen különbözőek, vegyük szemügyre mégis azt az előrejelzést, amely szerint 2030-ban az ipari társadalmak lakosságának egyharmada 65 évnél idősebb lesz. Vegyük ehhez még hozzá a régi és új, azaz a technológiai és kommunikatív szempontból fogyatékosokat, akik az automatizálás további előrehaladása folytán talán a tár­sadalom egyharmadát is kiteszik. És ehhez még vegyük figye­lembe azt is, hogy ekkor is csak azért nem lesz több ipari szem­pontból felesleges ember, mert ahogy a XIX. század eleje óta mindig, most is minden elképzelhető pedagógiai eszközt (kép­zési offenzíva) kimerítünk majd. 2030-ban tehát nem kéthar­mados társadalommal lesz dolgunk, mint ahogy azt a 20-as években kiszámították, hanem már csak egyharmados társa­dalommal. Ekkor munkámmal állandó jelleggel két további em­bert, ingyenélőt, ballasztegzisztenciát kell eltartanom úgy, hogy mindeközben munkám a további képzés során nehezebb, fe­lelősségteljesebb, intenzívebb és ezáltal megerőltetőbb, idegi­leg kimerítőbb lesz.

Az egyharmados társadalom felé

A szociális kérdés ekkor tehát úgy fog felvetődni, hogy az a társadalom kétharmadát kirekeszti: az iparban még használ­ható egyharmados népcsoporttal szemben a csoportide­genek kétharmados tábora áll majd. Mivel minden pedagó­giai intézkedés kimerül, és a korábbiaktól eltérően (a nemzeti­szocialista időket is beleértve) a munka mint befolyásoló té­nyező kiesik, mivel az érintettek csak zavarnák a munka­folyamatot, végső soron csak az marad, hogy az ily módon fel­duzzadt szociális kérdést orvosi kérdéssé kell átalakítani – ami viszont mindig is élet és halál kérdését jelentette. Lehet-e ezek ismeretében csodálkoznunk még azon, hogy napjainkban vál­tóállításként, ezen bekövetkező probléma megoldására törté­nő felkészülésként – hasonlóan 1890-hez és a náci korszak­hoz – újra irányadóvá válik a halálhoz való jog etikája? A Down-kóros gyerekek 60%-a esetében már születés előtt diagnoszti­zálható a rendellenesség. Amennyiben a szülők nem veszik igénybe a humángenetikai tanácsadást, vagy elutasítják a ter­hességi időszak alatti vizsgálatokból „logikusan" kínálkozó ter­hesség-megszakítást, akkor ma már bűnösnek nyilváníttatnak abban az értelemben, hogy szánt szándékkal szenvedést és költségeket okoztak maguknak, a gyermeknek és a társada­lomnak. A géntechnológia fejlődése lehetővé teszi majd szá­munkra, hogy kizárólag „jó, szociális, egészséges és boldog emberekből" álló társadalom lehessünk.

Ma már el kell gondolkodnunk azon az alapvető kérdésen, hogy csak a fogyatékosoknak van-e szükségük a nem fogya­tékosokra, vagy a nem fogyatékosoknak is szükségük lehet-e a fogyatékosokra – talán úgy, hogy szó szerint teherként nehezedjenek rájuk, mert különben a különböző technikai fo­lyamatok során az ember olyannyira felszabadul a terhek alól, hogy testileg, de egyúttal etikailag is elcsökevényesedik. Ha­sonló a helyzet az idős emberek esetében. Míg egy-két évti­zeddel ezelőtt még az „önző fiatalságot" szidalmazták, manap­ság egyre nyíltabban hallom tőlük a következőket: „Ma még él­vezem az életet, ha azonban ápolásra szorulok, akkor szeret­nék holnap meghalni. Nem akarok más emberek terhére lenni, legkevésbé a gyermekeimére, mert akkor akadályozom őket az élet élvezetében és önrendelkezésükben." Mekkorára kellett megnövekednie a társadalmi elvárások nyomásának ahhoz, ha már senki nem meri azt vállalni, hogy másoktól függő helyzet­be kerüljön? Mi lesz abból a társadalomból, amely csak füg­getlen emberekből áll? Ha a háztartások 20-40%-a már nap­jainkban is egyszemélyes háztartás, akkor a szenvedések el­kerülése érdekében véglegesen atomizálódunk majd, az egyen­lőség és testvériség elveszti értelmét, olyan fejlemény ez, amely egyébként a jelenlegi lakásínségnek is oka (sokkal inkább, mint a külföldiek). Ebbe a képbe szépen belesimul a „Die Zeit" és a „Bild" című német hetilapok által olyannyira magasztalt Hackethal professzor is a maga nézeteivel: „halálba küldés szá­nalomból, mint az orvos erkölcsi kötelessége", azaz „A Német Társadalom a Humánus Halálért". Hackethal fáradhatatlanul követeli az egyén jogát a szenvedéstől mentes élethez, amellyel kapcsolatban – akárcsak Singer – úgy érvel, hogy a szenve­dés csak a hiányt szenvedő ember vagy a túlélésre berendez­kedett társadalmak számára elképzelhető, mi pedig magas élet­színvonalon élünk, ami azt jelenti, hogy egy szenvedésektől mentes életnek szenvedéstől mentes halál felel meg. Az egye­sület tagjai, amennyiben fájdalmakat éreznek, és azokat elvi­selhetetlennek tartják, leírást kapnak arról, hogy vethetnek vé­get saját kezükkel életüknek. Hackethal egyébként – egy hala­dó szellemiségű, ám naiv bírók csoportjához hasonlóan – az aktív eutanázia legalizálásáért, tehát a kérésre történő öjéjs el­fogadtatásáért is küzd; addig is segítségére van az egyébként nem büntetett, saját kézzel történő ölésben való ugyancsak nem büntetett segítség. Mindeközben már csak önmegfigyelése alapján is tudhatná, hogy személyiségének minden lépése az érettség felé csak egyfajta – néha már-már öngyilkosság-jelle-gű – szenvedésekkel teli időszak árán volt lehetséges. Azt is tudhatná, hogy a szenvedés és halál minden folyamatában az önmagunk elpusztítására irányuló krízisjelenség általá­ban csak átmeneti jellegű, és ezt a krízist fel lehet hasz­nálni arra, hogy utána legtöbbször egy nyugodalmasabb időszak következzen.

„Liberális" külföld?

Nos, az bizonyára tényleg igaz, hogy a többi nyugati ország nagy része mindezen kérdések tekintetében sokkal „belátóbb" és „ha­ladóbb" szellemiségű, mint Németország, ahol pedig talán még­iscsak leszűrt az ember a történelemből némi tanulságot. A hol­landok sokkal „liberálisabbak" az aktív eutanázia támogatásá­nak kapcsán, Kanadában, Ausztráliában és Angliában is előbb­re tartanak. Franciaországban van olyan egyesület, amely azért küzd, hogy a fogyatékos gyermekek megölését törvényesítsék, és az Egyesült Államokban is létrejött egy olyan szervezet, amely a végső soron igazán tisztességes „Americans Against Human Suffering" (Amerika az Emberi Szenvedés Ellen) nevet viseli. Pontosan az Egyesült Államok miatt adta Wolf Wolfensberger, a fogyatékosok etikájával foglalkozók nagy öregje egyik, 1987-ben írt könyvének a következő címet: „A fogyatékos és szenvedő emberek ellen irányuló új népirtás".

„Részvét": részt venni a szenvedésekben

Mindennapjaink itt bemutatott, a teljesítményetikára épülő és a társadalmat a szolidaritástól megfosztó mentalitásának kifejező­dési formáiban azt láthatjuk, hogy a korábban oly gyakran han­goztatott, a költségeket kiemelő érvelés helyét egyre inkább fel­váltja vagy azt elfedi a részvét hangoztatásán alapuló, ugyan­úgy, ahogy általában a modern társadalmak is egyre inkább pszi­chológiai, mint gazdasági alapon magyarázzák fejlődésüket. Ha belepillantunk a Grimm-féle Értelmező Szótárba, akkor azt ol­vashatjuk, hogy a „részvét" eredetileg sokkal inkább egyfajta te­vékenységet jelentett, abban az értelemben, hogy közösségileg részt venni a szenvedésekben, a szenvedést megosztani. Ké­sőbb, a XIX. századtól kezdve mindez egyre inkább elhalványult, és a szót főként főnévként kezdik használni, és sokkal inkább azt jelöli, hogy az idegen szenvedés hogyan jelenik meg saját érzéseinkben, hogyan veszünk részt egy érzés birtoklásában. E folyamat során a részvétet kiváltó eredeti partnerrel egyre ke­vesebb a kapcsolat, a részvét egyre inkább önmagunk felé irá­nyuló részvétté, önsajnálattá válik, mert a mindenkori szenve­dést elviselhetetlennek tartjuk, és igyekszünk valamilyen módon megszüntetni vagy attól megszabadulni. Wolfensberger ezt a tevékenységet – amely ebből a önsajnáltató mentalitásból fakad – „halálba küldésnek" (death making) nevezi. Ezért is adtam a már említett könyvemnek a „Halálos részvét" címet. Úgy tűnik, hogy ez a szenvedést tagadó önsajnálat annak a szenvedések­től mentes individuumnak a víziója, akinek már nincs szüksége a legalkalmasabb hajtóerőre, a szolidaritásra. Elviselhetetlennek tűnik mindenféle függőség, rászorultság, önállótlanság, sőt még az élethez való jog gondolata is. Ez a fejlemény ugyanúgy meg­található Atrott-nak a szenvedéstől mentes életre és halálra irá­nyuló óhaja mögött, mint a „kérésre történő ölés" törvényesíté-sére irányuló követelésekben, vagy a „részvétben" azon asszo­nyok iránt, akiknek esetleg fogyatékos gyereke születhet, és ter­mészetesen Singernek a fogyatékos újszülöttek megöléséért folytatott harcában. Számomra leginkább megrázó módon mind­ez azokban a véget nem érő, a fogyatékos újszülöttek elvisel­hetetlen szenvedéseit ecsetelő leírásokban van elbújtatva, ame­lyek a „Die Zeit" már említett számaiban jelentek meg, habár a szerzők nagy valószínűséggel még sohasem „szenvedtek együtt" egyetlenegy ilyen emberrel sem. Ezt az okoskodó handabandát „részvétet keltő" egyedi eseteivel már a nemzetiszocialisták is. találóan megragadták „Feljelentem" című propaganda-filmjeikkel. Ilyen jellegű „esetekből" manapság egyik napról a másikra tör­vényjavaslatok lesznek, amelyekben például a belegyezésüket adni nem képes fogyatékosok sterilizálása mellett többek között azt az érvet hozzák fel, hogy egy fogyatékos anya esetleg szen­vedne, ha gyermekét megszületése után elvennék tőle, mivel alkalmatlan a gyermek felnevelésére. Ennek a szabályozásnak azonban az lenne a velejárója, hogy a nem önkéntes sterilizá­ció megsérti az emberi jogoknak a testi sérthetetlenségre vo­natkozó passzusát, és ezenkívül a tapasztalatok szerint semmi nem is indokolja ennek a lépésnek a szükségességét.

Természetesen vannak olyan törekvések is, amelyek áz itt ismertetett és valóban súlyos problémákat a szolidaritás ta­laján kívánják megoldani. Amíg például a „Deutsche Gesellschaft für Humanes Sterben" (A Német Társadalom a Humánus Halálért) az öregek és haldoklók számára a szolidaritás teljes hiányát mutató öngyilkossági javaslatát tartogatja, az olyan kez­deményezések, mint az „Omega" vagy a „Deutsche Hospizhilfe" (menhely jellegű intézmények, amelyekből ma már több mint 200 működik Németországban) azon fáradoznak, hogy a haldokló­nak kíséretet nyújtsanak a halál óráiban, amely az élet egy kü­lönösen értékes része a részvét, mint „közös részvétel a szen­vedésekben" szellemében.

Végül nem marad más hátra, mint hogy megállapítsuk: annak érdekében, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség egyen­súlyát fenn tudjuk tartani, az élethez való jogtól egy tapodtat sem szabad eltávolodnunk, mert a határok bármiféle átalakítása csak önkényes lehet és lavinát indítana el. Annak bizonyítására, hogy mindezt és sok minden mást szerencsénkre maguktól a fogya­tékosoktól tanulhatjuk meg, amennyiben hajlandóak vagyunk meghallgatni őket, álljon itt végezetül Frédi Saal, egyik sorstár­suk néhány gondolata:

„Itt már teljesen egyértelművé válik annak a veszélyes robba­nóereje, amit 'részvétnek' nevezünk. Egyik percről a másikra kulcsfontosságú elemmé, a 'felszabadító tetté' válik, amellyel a számunkra nyugtalanító másik ember 'megváltásáért' kiáltunk -történjen mindez azon részvét miatt, amelyet valóban el is hi­szünk, vagy legyen az kényelmes érv a hasznavehetetlen teher félresöpréséhez. Egyik oldalról az igazából nem teljesíthető rész­véttel saját magunkat helyezzük szükségtelenül nyomás alá, másrészről ugyanúgy megtartjuk a pragmatikus költség-haszon számítások ideális érvrendszerét: A legrosszabb az, amikor ez az 'önmagunk nyomás alá helyezése' nemzetgazdasági meg­fontolások érdekében olyan célok érdekében fecsérelődik el, amely célokról teljes meggyőződéssel és bizonyossággal állít­juk, hogy teljes mértékben racionális alapon határozódtak meg. A fogyatékosokkal szemben érzett részvét bizonytalanságát tel­jesen tudatosan a végsőkig kihasználják egy olyan, csakis ri­deg számokon alapuló üzletben, amely a lakosságot csak tech­nikai értelemben képes megragadni – és mindezt teszik úgy, hogy közben még a humanitásnak, mint nagyrabecsült érték­nek a köpönyegét is magukra veszik. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy egy ilyen, az emberiességet csak technikailag értel­mezni tudó 'nagyfokú humanitással átitatott részvétében' és eb­ből fakadó cselekedeteiben az ember maga is hisz."

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Ha azok között, akik ismerik Noam Chomsky nevét, felmérést készítenénk arról, mit is tudnak róla, esetleg az a benyomásunk támad, hogy két különböző emberről van szó. A politikailag tá­jékozódó értelmiség számára Chomsky aktív baloldali teoreti­kus, a kapitalizmus rendszerének elkötelezett bírálója (egyéb­ként híres nyelvész, saját nyelvelméletet dolgozott ki). Ha a kér­désre egy nyelvész szakember vagy legalábbis egy nyelvészet iránt érdeklődő laikus válaszol, akkor Chomsky a XX. század egyik legjelentősebb nyelvészének mutatkozik majd, a genera­tív grammatika értelmi szerzőjének, aki gyökeresen átalakította a nyelvtudományt és a nyelvfilozófiát (mellesleg politizál is). Chomsky nyelvészeti és politikai indíttatásának és teljesítményé­nek párhuzamos elemzésére alig kerül sor, vagy ha igen, inkább a politikai elmélet szakemberei részéről, akik nyelvészeti telje­sítményét legfeljebb (a szó mindkét értelmében) népszerűsítő kiadványok alapján tudják értékelni. (Hogy valaki a nyelvészet oldaláról közelítette volna meg Chomsky politikai filozófiáját, ar­ról nincs tudomásom.) Mindenesetre, ha születtek is párhuza­mos elemzések, szinte mindig a tiszteletteljes elismerés hang­ján. Nem vonatkozik ez utóbbi megjegyzés természetesen Chomsky nyelvtudományi, illetve politikai ellenfeleire, akiktől vi­szont zömmel nem várható el az elfogulatlan bírálat igénye.

Az alább olvasható tanulmány arra tesz kísérletet, hogy be­mutassa: Chomsky nyelvészeti és politikai nézetei nagyonis összefüggő egészet képeznek, voltaképpen egyik sem érthető meg teljes mélységében a másik nélkül. Kötelességem előre­bocsátani: nem vagyok híve Chomsky sem nyelvészeti, sem po­litikai attitűdjének. Vizsgálódásom célja mindazonáltal nem a „le­leplezés", hanem – a lehetőségek határain belül – az objektív bemutatás és bíráló elemzés.

A nyelvészettel kell kezdenünk – ahogyan (publikációit tekint­ve) maga Chomsky is tette. Sietek megnyugtatni a nem nyel­vész olvasót – amennyire csak lehetséges, igyekszem megkí­mélni a fölösleges szakmai részletektől. Elkerülhetetlen azon­ban, hogy mindenekelőtt tisztázzuk, mi is az a generatív gram­matika.

A nyelvelmélet logikai struktúrájától a nyelvfilozófiáig

A generatív grammatika története voltaképpen nem az elején kezdődik, mégpedig kettős értelemben sem. Egyrészt, mert nem érthető meg nyelvtudományi előzményei nélkül, másrészt, mert Chomskynak az a műve, amelyet a generatív grammatika első változatának szokás nevezni, sajátos kivonat a szerző egy ko­rábbi (ám, hogy a kép még egy kicsit bonyolultabb legyen, csak jóval később ismertté vált) művéből.

Abban az időben, amikor Chomsky színre lépett, az amerikai nyelvtudományt már közel fél évszázada uralta a részben euró­pai fogantatású (Ferdinand de Saussure és az őt követő struk­turalista iskolák), részben pregnánsan az amerikai talajban gyö­kerező (indián nyelvek kutatása, pragmatizmus, viselkedés­lélektan) ún. amerikai deszkriptív nyelvészet. Ez a felfogás – melynek legjelesebb kifejtője, iskolateremtő főművével, A nyelvvel (1933), Leonard Bloomfield volt – a nyelv formális leíró elem­zését szorgalmazta, ami nemcsak az Európában akkor már vagy száz éve preferált történeti-összehasonlító nyelvészettől és a nyelvértelmezés pszíchologisztikus megalapozásának igényétől való elfordulást jelentette, hanem egy olyan szigorú módszertan követését is, amelynek lényege a vizsgálódásnak a közvetlenül megfigyelhető nyelvi tények elemzésére való korlátozása, illet­ve a nyelvi szabályszerűségek ezekből történő kiolvasása. Az ideál az a nyelvész volt, aki egy üres jegyzetfüzettel és egy író­eszközzel (meg hát persze a megfelelő kutatási módszertannal} felfegyverkezve elvonul az ismeretlen nyelvű indián törzs terüle­tére, és három hónap múlva egy leíró nyelvtannal tér meg kuta­tótársai közé. Klasszikus formájában az amerikai deszkriptív nyelvészet formalizmusa még a jelentés figyelembevételét is ki­zárta.¹ Később frázisstruktúra-nyelvtannak nevezett szerkezet­feltáró eljárásának lényege, hogy minden bonyolultabb nyelvi ala­kulatot, amíg csak lehetséges, közvetlen összetevőire kell bon­tani, hogy aztán az így kapott tovább nem osztható elemeket disztribúciójuk (előfordulási környezeteik megoszlása) alapján osztályozhassuk. Ebben a nyelvtani elemzés aztán jóformán ki is merül. A nyelvben nincsen semmi más, mint elemek és elrendezés – vallotta ugyanis Bloomfield -, minden egyéb csak pszichologista belemagyarázás. Ez a közvetlenül megfigyelhe­tő adatokra korlátozott (ahogyan később nevezték: taxonomikus, „rendezgető") nyelvelemzés hozott ugyan számottevő elméleti és gyakorlati eredményeket, de megtorpant azokban az esetek­ben, amikor a közvetlenül előttünk álló nyelvi tények semmiféle szegmentáló-elrendező értelmezése nem tudott számot adni nyelvtanilag tagadhatatlanul releváns jelenségekről.²

Chomsky, aki eredetileg a strukturalista Zellig S. Harris tanít­ványa volt Philadelphiában, majd a Harvard ösztöndíjas kutató­ja lett, A nyelvészet elméletének logikai struktúrája című több­száz oldalas doktori értekezésében (1955)³ inkább „metaling-visztikai" oldalról közelítette meg a kérdést, nem kis mértékben az első felfutását élvező számítógépes nyelvészet igényeire való tekintettel (még ha később sértődötten utasította is vissza az erre utaló feltételezéseket). Tulajdonképpen ennek a műnek egy át­dolgozott fejezete volt a két évvel később Hágában kiadott Mon­dattani szerkezetek⁴ a generatív grammatika nyitánya, egyben változások sora elé néző ősváltozata.

Nemcsak a filozófiára, ahol ez közönséges, de időnként a nyelvtudományra is jellemző, hogy egy gondolat kifejtésének lo­gikája merőben más lehet, mint tényleges genezise. Bár egyál­talán nem véletlen, hogy Chomsky még itt is az automatizálható mondatszintetizáló eljárások áttekintésével, azok elégtelenségé­nek meghaladásaként vezeti be saját modelljét, nehezen félre­ismerhető, hogy a valódi kiindulópont és cél a deszkriptív nyel­vészet kritikája. Arra az implicit kérdésre, hogy releváns módon elemezhetők-e a mondatok a bloomfieldi közvetlen összetevős elemzés keretében, Chomsky lényegében azt válaszolja, hogy hol igen, hol nem. Ezért hát annak a nyelvtannak, amelyik min­den lehetséges mondatszerkezetet fel kíván ölelni, két részből kell állnia: az első rész taglalja a frázisstruktúra-nyelvtanban ki­merítően elemezhető szerkezeteket (az egyszerű, cselekvő for­májú kijelentő mondatokat, az ún. magmondatokat), a második pedig azokat a struktúrákat, amelyek közvetlenül nem (vagy leg­alábbis nem elégségesen) elemezhetők, csak áttételesen, a magmondatok szerkezetére való hivatkozással. Ez utóbbiak a transzformmondatok, ugyanis a magmondatok szerkezeteinek átrendezését (például egy cselekvő mondat szenvedővé való átalakítását) Chomsky transzformációnak nevezi.

Minthogy nyelvészetről az alábbiakban még így is éppen elég szó esik, talán fölösleges lenne az olvasót most e nyelvtani modell részleteivel terhelni.⁵ Felépítése mindenesetre élénken em­lékeztet a formális logikai rendszerek azon (extenzív) változatá­ra, amelyet az európai hagyomány jól ismer a Frege kezdemé­nyezte, Russell, Whitehead, részben az ifjú Wittgenstein és hát persze legkiteljesedettebb formájában a Bécsi Kör által kialakí­tott felépítésében.⁶

Jeleznünk kell viszont, miért is nevezi grammatikáját Chomsky generatívnak. A nyelvet úgy fogom tekinteni, mint jól formált (grammatikális) mondatok végtelen halmazát – jelenti be művé­nek elején. (Maga teszi hozzá, hogy ez a meghatározás tágabb, mint a természetes nyelvek köre, a formalizált matematikai rend­szerekre is érvényes.) A nyelvtan olyan eljárás, mely ennek a végtelen halmaznak az elemeit – nyilván: a szótári egységek és szabályok véges készletéből kiindulva – megszerkeszti, előállít­ja (és ezáltal egyszersmind megadja a szerkezetüket, azaz elem­zi őket), miközben kizárja azokat az elemsorozatokat, amelyek nem tekinthetők grammatikálisnak. Chomsky itt nem mondja, de a matematika halmazelméleti fejezetéből közismert, hogy a vég­telen halmazok meghatározását (aholis az elemek felsorolásá­val való definíció elvileg lehetetlen) éppen egy eljárás („képlet") megadása jelenti, amely a halmaz elemeit rendre előállítja; és ez az, amit a halmaz generálásának neveznek. Ha a nyelv mon­datok végtelen halmaza, a nyelvtan pedig ezeket a mondatokat produkáló eljárás, akkor a nyelvtan nyilván a nyelv generáló „megadását" jelenti.⁷

Érdekes az adott esetben továbbá, hogy miről nem beszél Chomsky ebben a művében. Először is – az egyébként bírált strukturalizmust e téren, meglepő módon, követve – szándéko­san kizár minden hivatkozást a jelentésre. (Az egyetlen ezzel kapcsolatos megállapítás, hogy egy transzformmondat jelenté­se az alapjául szolgáló egy vagy több magmondatétól függ.) A jelentésnek egyebekben nincs több köze a szintaxis megszer­kesztéséhez, mint a beszélők hajszínének – állítja. Másodszor – nem függetlenül az előbbi momentumtól – nincsen szó ekkor még semmiféle pszichológiai vagy különösen filozófiai megfon­tolásról. A generatív grammatika ugyanis nem abban az érte­lemben „állít elő" mondatokat, mint a beszélő. Ez a nyelvtan nem több, mint szerkezeti elemzése mindazon mondatoknak, ame­lyeket generál.⁸

Bár a könyv így is nagy feltűnést keltett és egy új nyelvészeti irányzat kibontakozását iniciálta, a generatív grammatika talán ezen a pusztán elemzéstechnikai szinten marad, ha Chomskynak nem adódik alkalma konfrontálódnia a behaviorista nyelvpszi­chológiával,⁹ illetve saját követőinek kihívásával. Történt ugyan­is, hogy Jerrold J. Katz és Jerry A. Fodor 1963-ban kísérletet tett a Chomsky-féle generatív mondattan kiegészítésére egy új­fajta jelentéstannal.¹⁰ Hogy ez hogyan épült fel, attól itt ismét el­tekinthetünk,¹¹ lényeges viszont az az indoklás, amellyel a szer­zőpáros megalapozza elképzelését. A Chomsky-féle mondattan szerintük ugyanis azért szorul kiegészítésre, mert az nem jel­lemzi a beszélőnek azokat a képességeit, amelyek a mondatok jelentésének értelmezése során lépnek működésbe. Talán ma­guk sem vették észre, milyen komoly nézőpontváltást jelent ez a generatív grammatika lényegének felfogásában. Elvégre Chomsky 1957-ben nem mondta (mi több, voltaképpen tagad­ta), hogy amit az ő szintaxisa leír, az a beszélő valamely képes­ségének ábrázolása. (Ezt már csak azért sem tehette, mert ak­kori nyelv-fogalma, mint említettük, nem korlátozódott a termé­szetes nyelvekre, amelyekkel kapcsolatban a kérdés egyáltalán felvethető.) Ezt az ugrást azonban senki sem vette észre, maga Chomsky sem. A természetes nyelveken kívüli objektumok ha­marosan nyomtalanul eltűntek az érvelésből, s egyszeriben evidenciává lett: a generatív grammatika valami olyasmivel fog­lalkozik, ami a nyelvhasználók mentális képességeit jellemzi; következésképpen pszichológiai, ergo antropológiai, távlatilag pedig filozófiai jelentőséggel bír.

Az 1963-at követő két év ennek a felismerésnek a mentén a generatív grammatika filozófiai beágyazásának igényét hozza magával. Chomsky elődöket keres, s a legjelentősebbet először is Wilhelm von Humboldt személyében véli megtalálni. Eléggé meglepő választás – a zseniális német nyelvfilozófusnak a nyelv gondolkodáshoz mért prioritását, az egyes különös nyelvek el­térő kultúraképző funkcióját hangsúlyozó nézetrendszere való­jában tökéletesen alkalmatlan a generatív grammatika filozófiai megalapozására. (Nem véletlen, hogy 1965 után Chomsky -sokkal indokoltabban – új kiemelt elődöt „jelöl ki" magának Descartes személyében.) Ám a német filozófusban ezidőtájt Chomskyt nem a fent jelzett eszmék ragadják meg, hanem Humboldt híres tanítása a nyelv dinamikájáról. A nyelv nem holt mű (ergon), hanem energeia – hangzik Humboldt híres alapel­ve, melyet Chomsky azonnal a strukturalizmus bírálatának ér­telmez. Még nagyobb hatással volt rá a nyelvi működés humboldti leírásában az a momentum, miszerint a nyelv véges eszközök végtelen használatát teszi lehetővé. Chomsky számára ez a té­tel a nyelvi kreativitás generatív felfogását előlegezi meg: véges szókincs, véges szabályrendszer – s mindebből grammatikális mondatok végtelen halmaza.¹²

Mindeközben a „szaknyelvészek" sem tétlenek. 1964-ben Katz és P. M. Postal kísérletet tesz a Mondattani szerkezetek szinta­xisának és a Katz-Fodor-szemantikának egy modellbe egyesí­tésére. Könyvük, amely A nyelvleírás egy integrált elmélete cí­met viseli, nem keltett különösebb feltűnést.

A mondattani, jelentéstani és pszichológiai-filozófiai megfon­tolások valódi integrálása magára Chomskyra várt. A megoldást 1965-ös A mondattan elméletének aspektusai¹³ című könyve hozta, amely egyszersmind a generatív grammatika voltaképpeni második változata, a „standard elmélet", ahogyan később nevez­ték (amikor ugyanis ez az elképzelés is módosult, ám ezekkel a történésekkel itt már nemigen lesz dolgunk). Mint a könyv címe is jelzi, a megfontolások középpontjában továbbra is a mondat­tan áll, de most már egy olyan modell gerinceként, amely tartal­mazza a jelentésről és a hangalakról való számadást is.

A koncepció lényegét első megközelítésben a legcélszerűbb úgy felfogni, mintha a mondatok megértésének mechanizmusá­ról lenne szó.¹⁴ Egy elhangzó mondat voltaképpen nem egyéb, mit egy adott hangsor, melynek meghatározott jelentést tulajdo­nítunk. Hogy ezt megtehessük, fel kell ismernünk a hangsor szer­kezetét (nem elegendő például szavak vagy alaktani egységek, ún. morfémák, egymásutánjaként felfognunk, hanem – egysze­rűen szólva – tudnunk kell, hogy az elemek közül melyek tartoz­nak össze, mi mire vonatkozik). Ez eddig annyit tesz tehát, hogy a hangalak és a jelentés között a szerkezet (a szintaxis) közve­tít. Ám úgy látszik, hogy a közvetlenül a hangalak mögött felis­merhető struktúra – az úgy nevezett felszíni szerkezet – az ese­tek egy részében nem magyarázza meg a mondat jelentését.¹⁵ Ha a felépítés mikéntjének erre is választ kell adnia, akkor fel kell tételeznünk, hogy a mondatnak van egy másik, közvetlenül meg nem figyelhető, de a jelentésért „felelős" szerkezete is. Ez a mondat mélyszerkezete. Úgy tűnhet, hogy ilyet feltéterezni csak a bonyolultabb felépítésű mondatok esetében szükséges, de a kétféle struktúra valójában a látszólag egyszerűek esetében is különbözik. A jelentéstulajdonításhoz ugyanis olyan elemek meg­létét kell feltételezni a mélyszerkezetben, amelyek a felszíniben nem vagy legajábbis nem feltétlenül jelennek meg külön elemek­ként (például a múlt idejűség felismerése nem múlhat azon, hogy a felszíni szerkezetben van-e a múlt időnek jól megkülönböztet­hető jele).¹⁶ így a magmondat fogalma elvethető. Nincs olyan mondat, amelynek szintaktikai elemzése kimerülhetne a közvetlenül megjelenő szerkezet kimutatásában, minden mondatnak s van egymástól megkülönböztethető mély- és felszíni struktúrája. Ennek megfelelően átértékelődik a transzformáció fogalma is: a továbbiakban azokat az átalakításokat jelenti, amelyekkel e két kitüntetett szerkezet egyikétől eljuthatunk a másikhoz. (Kö­vetkezésképpen minden mondat transzformmondat.)

Mint említettük, Chomsky 1965-ös művében a modellt nem a fentebb vázolt módon, a mondatok megértésének analógiájára, hanem, a generatív hagyománynak megfelelően, mint a mondat megalkotásának értelmezését fejti ki. A szótári és grammatikai elemek kiválasztásával és kombinálásával jön létre a mondat mélyszerkezete. Ez lehet igen bonyolult is, például egy mondat több mondatot is felvehet magába.¹⁷ A mélyszerkezetet transz­formációk sora alakítja át felszíni szerkezetté. A jelentés értel­mezése a mélyszerkezettel kapcsolatos, a hangalaké a felszíni­vel.¹⁸

Eddig mindez tisztán nyelvtan. Mint ilyen, egyszerűen egy új nyelvleírási technikának lenne minősíthető, amelynek ráadásul -ha a technikai részletektől eltekintünk – könnyen elfogadható mon­danivalója van bárki számára, akit a mondatelemzés egyáltalán érdekel: ha meg akarod érteni egy mondat felépítését, hatolj a közvetlenül megfigyelhető szerkezet mögé. A mélystruktúra fogal­ma nem véletlenül vált divatossá a hatvanas évek második felé­től, egyébként nem-nyelvészek széles körében is, akik a termi­nus eredeti jelentését nemigen tudták volna rekonstruálni.

Ámde: a generatív grammatika minden egyéb, csak nem le­írási technika. Ugyanis voltaképpeni tárgyát nem a mondatok képezik, hanem a mondatok létrehozására és megértésére irá­nyuló nyelvi képesség: a kompetencia. Mindazon mentális és artikulációs-akusztikus folyamatok, amelyek a mondatok tény­leges létrehozásában és megértésében játszanak közre, tehát a valóságos nyelvi tevékenység, Chomsky számára a performancia jelenségkörébe tartoznak, amely nem tárgya a genera­tív grammatikának. A kompetencia az a – jegyezzük meg jól! – mentális realitás, amely lehetővé teszi az aktuális nyelvi visel­kedést. A performanciában működtetjük kompetenciánkat, és csakis ez az utóbbi a generatív grammatika tárgya. Ezért „ha azt mondjuk, hogy egy mondatnak egy adott generatív nyelvtan tekintetében van egy bizonyos levezetése, mit sem mondunk ar­ról, hogyan kell a beszélőnek vagy a hallgatónak valamely haté­kony vagy gyakorlati módon eljárnia, hogy megszerkesszen egy ilyen levezetést."¹⁹ Az a chomsky-i alapállás, miszerint az ő le­vezetéseit nem szabad a mondatlétrehozás és -megértés folya­matainak jellemzéseként felfogni, ám mégis a nyelvi tevékeny­séget megalapozó mentális realitást tükröznek, komoly zavart okozott ínterpretálóinak körében. Kissé úgy voltak vele, mint Szent Ágoston az idő fogalmával: addig volt világos a dolog, ameddig nem kellett megmagyarázni. A helyzetet csak tovább bonyolították Chomsky olyatén fejtegetései, miszerint a kompe­tenciának nemcsak a leírása generatív grammatika, hanem maga a kompetencia is az. „Egy nyelv minden beszélője nyilvánvaló­an elsajátított és belsővé tett egy generatív grammatikát, amely kifejezi nyelvismeretét." „A nyelvész és a nyelvet tanuló gyermek problémája egyaránt az, hogy a performancia adataiból megha­tározza azt a mögöttes szabályrendszert, amelyet a beszélő/hall­gató elsajátított, és felhasznál az aktuális performanciában." A nyelvész generatív grammatikája tehát ideális esetben a beszé­lő belső generatív grammatikáját tükrözi. A levezetések termé­szetéből adódóan nyilvánvalóan mentális folyamatokról van szó, amelyeknek azonban maga a beszélő rendszerint nincs tudatá­ban. „Bármely érdeklődésre számot tartani képes grammatika legfőképpen olyan mentális folyamatokkal foglalkozik, amelyek messze túl vannak az aktuális, sőt a potenciális tudatosság szint­jén; továbbá teljesen nyilvánvaló, hogy_a beszélőnek a saját vi­selkedésével és kompetenciájával kapcsolatos álláspontja és kijelentései tévesek lehetnek. így hát egy generatív nyelvtan azt törekszik leírni, amit a beszélő ténylegesen tud, nem azt, amit közölni képes az ismereteiről."²⁰

Hogyan kerül a beszélő ennek az – ezek szerint generatív grammatikaként jellemezhető – belső szabályrendszernek bir­tokába? Chomsky természetesen nem válaszolhatja erre a kér­désre egyszerűen azt, hogy tanulta. Az ún. elsődleges nyelvi ada­tok ugyanis, tehát a nyelvelsajátítás feladata előtt álló gyermek környezetében elhangzó mondatok összessége, rosszul formált (agrammatikális) megnyilatkozások garmadáját tartalmazza, „a valóságos beszéd nagyobb része töredékekből és a legkülön­bözőbb fajtájú deviáns kifejezésekből áll". Hogyan le&etséges, hogy ezekből kiindulva a gyermekek többsége minden különö­sebb tanítás nélkül is kielégítően elsajátítja anyanyelvét? Ezen a ponton döntővé válik: egy nyelv tudásával rendelkezni Chom­sky szerint egyenlő a mondott értelemben vett kompetencia bir­toklásával. A performancia adataiból tehát egy kompetencia ki­alakítását kellene produkálni, aminek minimális előfeltétele, hogy a nyelvtanuló már eleve értékelni tudja a performancia adatait. Minthogy külön instrukciókat nem kapok az elsajátításhoz, ab­ból, amit meg kell tanulnom, nem tanulhatom meg azt is, ho­gyan kell belőle tanulnom. Ez a logika szükségszerűen vezet a chomsky-i nyelvelmélet egyik legjellegzetesebb, a XX. század­ban talán páratlan vonásához: a velünkszületettség (innátizmus) tételéhez. „Úgy tűnik, hogy a gyermeknek rendelkeznie kell egy olyan generatív nyelvtan 'feltalálásának' képességével, mely meghatározza a jólformáltságot és interpretációkkal látja el a mondatokat, még ha az elsődleges adatok (…) az általa konst­ruált elmélet tekintetében különböző szempontokból fogyatéko­sak is."²¹ „Hogy megtanuljon egy nyelvet, a gyermeknek így birokában kell lennie egy módszernek, mellyel megfelelő nyelv­tant szerkeszthet adott elsődleges nyelvi adatok alapján. A nyelv­tanulás előfeltételeként először is rendelkeznie kell egy nyelvel­mélettel, mely meghatározza egy lehetséges emberi nyelv gram­matikájának formáját, másodszor pedig egy stratégiával alkal­mas formájú nyelvtan kiválasztására, mely összeegyeztethető az elsődleges nyelvi adatokkal. Az általános nyelvészet távlati feladatának tekinthetjük annak a problémának a kidolgozását, hogyan lehet számot adni erről a velünk született nyelvelmélet­ről, amely a nyelvtanulás bázisául szolgál."²²

Itt vázolt nyelvelsajátítás-elképzelését Chomsky az amerikai strukturalizmus általánosan elfogadott koncepciójával szegezi szembe. Ez utóbbi számára ugyanis a nyelvi adatokból kiinduló, lépésről lépésre, a próba-ellenőrzés-korrekció stratégiáját kö­vető, a megfigyelt szerkezetek analógiájára történő nyelvtanu­lás az evidencia. Chomsky ezt nem fogadhatja el, márcsak azért sem, hiszen az ő elméleti keretében – mint szó volt róla – a kér­désnek az a lényege, hogy hogyan juthatunk el a performanciából a kompetenciához (még ha a megfigyelhető tények csak annyit mutatnak is, hogy a gyermek a performanciából a performanciát tanulja meg). A kompetencia-elképzelés ugyanakkor és ugyan­ezért persze nem bizonyíthatja az innátizmus-elmélet helyessé­gét, hanem – ha egyáltalán – legfeljebb implikálja. Chomsky ezirányú érvelése végülis azt a nézetét tükrözi, hogy a nyelv túl­ságosan bonyolult, a nyelvtanuló gyermek pedig a nyelyelsajátítás zsenge életkorában túlságosan kevés erudíciót mutat más területeken ahhoz, hogy egyébként elképesztően eredményes nyelvelsajátítását pusztán induktív tanulási folyamat révén ma­gyarázhassuk. (Nem nehéz látni, hogy ebben a felfogásban sok az előítélet. Egyáltalán létezik elkülönülten a nyelvre irányuló tanulási folyamat? Valóban oly lebecsülendő a gyermek előre­haladása a valósághoz és társadalmi környezetéhez való viszo­nyában?) Chomskynak ezenkívül még egy érve van: a nyelvel­sajátítás folyamatának nem tudatos volta. Ám ez az érv sem túl­ságosan erős: egy pszichikai momentum vagy folyamat, egy mentális diszpozíció velünk születettsége és tudatos (tudatosított) volta között valójában semmiféle szükségszerű implikáció nem áll fenn, azaz elvben minden variáció lehetséges.²³

Célszerűnek látszik ezen a ponton – egy pillanatra kilépve Chomsky gondolatköréből – felhívni a figyelmet a következőkre. Azoknak a jelenségeknek a körében, amelyeket a nyelviség fo­galma alá vonhatunk, különbséget kell tennünk a tekintetben, hogy ennek három megnyilvánulási szférája, nevezetesen a nyelv, a nyelvtudás és a nyelvhasználat közül melyiket képvise­lik. A nyelv társadalmi realitás, mindazon tagolt hangok formá­jában megvalósítható eszközöknek, eljárásoknak, normáknak az összessége, melyek egy közösség tagjainak rendelkezésére áll­nak fogalmi gondolkozásuk alakítására, pszichikai állapotaik, kapcsolatteremtési szándékaik, gondolataik legközvetlenebb anyagi rögzítésére és mások számára is hozzáférhető megnyil-vánítására. Mint ilyen, jelentősen gazdagabb, mint az, amit az egyes ember belőle magáévá tehet. A nyelv elemeinek, eljárá­sainak, normáinak az a készlete, amely az adott nyelven értő és beszélő egyes ember tudatában elraktározódik, és amely a nyelv konkrét használatakor működik, a nyelvtudás. Ennek gya­korlati működtetése, a nyelvhasználat tehát a tényleges nyelvi megnyilvánulások összessége, az a tevékenység, amelynek so­rán szóban vagy írásban nyelvi megnyilatkozásokat hozunk lét­re és értünk meg. Nos, úgy látom, Chomsky gondolatmenetének fent jellemzett problematikussága nem kis mértékben éppen ab­ban gyökerezik, hogy nála a nyelviség eme három komponense kettőre redukálódik. Míg a performancia fogalma többé-kevés­bé azonosítható azzal, amit az imént nyelvhasználatnak nevez­tünk, világos, hogy a kompetencia ezzel szembeállított fogalma egybemossa a nyelv és a nyelvtudás fentebb jellemzett szférá­ját. Ez azzal jár, hogy azt a gazdagságot, amely a társadalom objektív jelenségének értelmezett nyelvvel kapcsolatban magá­tól értetődő lenne, Chomsky óhatatlanul az egyes beszálő men­tális adottságaként kénytelen látni. Való igaz, hogy egy ilyen disz­pozíció – lévén jelentősen gazdagabb, mint ami az egyedi ta­pasztalat számára megfigyelhető – tanulás révén elvileg elsajá-títhatatlan, s magyarázatként ekkor aligha marad más, mint az innátizmus hipotézise.

De lépjünk tovább: A velünk született nyelvelmélet chomsky-i elképzelése koherens a nyelvi univerzálék (az emberi nyelvek szükségszerű és általános tulajdonságai) tételezésével is, hiszen ha a nyelvvel való rendelkezés ily módon az egyes ember (tehát minden ember) mentális diszpozícióiban van kódolva, akkor a nyelvek tulajdonságainak – látszólagos felszíni sokféleségük ellenére kimutatható – mélyen azonos volta közvetlen magyará­zatot nyer.²⁴ A nyelvi szerkezet egy magas fokon adekvát elmé­lete -fejti ki Chomsky-„felöleli a nyelvi univerzálékról való szám­adást is, és a gyermeknek tulajdonítja ezeknek az univerzáléknak nem tudatosított ismeretét. Tehát azt állítja, hogy a gyermek az­zal az előfeltételezéssel közelíti meg az adatokat, hogy ezek egy bizonyos előzetesen jól definiált típusú nyelvből valók, az ő prob­lémája pedig annak a meghatározása, hogy az emberileg lehet­séges nyelvek melyikét beszéli az a közösség, melybe beleszü­letett. A nyelvtanulás lehetetlen lenne, ha nem így állna a do­log."²⁵

Ha a nyelviség magyarázatáért a generatív grammatikaként jellemzett kompetencia és a vele összefüggő innátizmus uni-verzalisztikus koncepciójához kell fordulnunk, akkor ebből szük­ségszerűen következik az elmélet kiterjesztése pszichológiára, antropológiára, az antropogenézis területére. „Amennyire tudo­másunk van róla, az emberi nyelv birtoklása az agyi szervező­dés egy specifikus típusával van kapcsolatban, nem egyszerű­en az intelligencia egy magasabb fokával. Alaptalannak látszik az a nézet, hogy az emberi nyelv pusztán bonyolultabb esete valaminek, ami az állatvilágban másutt is megtalálható. Ez prob­léma elé alítja a biológust, hiszen, ha így áll a dolog, itt egy va­lóságos 'ugrás' esetéről van szó, vagyis egy minőségileg új je­lenség előállásáról a szervek bonyolultabbá válásának egy meg­határozott fokán.²⁶ (…) Úgy tűnik nekem, ma sincs jobb vagy ígé­retesebb módszer az emberi intelligencia lényegi és megkülön­böztető sajátosságainak feltárására, mint ezen egyedülálló em­beri tulajdon [a nyelv – H. F.] aprólékos kutatásán keresztül. így ésszerű a feltételezés, hogy ha sikerül empirikusan adekvát ge­neratív grammatikát szerkeszteni, és meghatározni azokat az univerzális elveket, melyek struktúráját és rendszerét vezérlik, ez fontos hozzájárulás lesz az ember lélektanához."²⁷

Az ember lélektanához való hozzájárulás úgy is értendőrhogy a nyelvész által feltárt mentális realitás kiindulási pontot jelenthet az agyfiziológus számára. Nem a nyelvészet szorul tehát rá, hogy nyilatkozzék a nyelvi kompetencia agyi beágyazottságának rész­leteiről, hanem, ellenkezőleg, „végül is a mentalisztikus kutatá­soknak lesz a legnagyobb jelentőségük a neurofiziológiai mecha­nizmus vizsgálatában, minthogy egyedül ezek foglalkoznak az­zal, hogy elvontan meghatározzák azokat a tulajdonságokat és funkciókat, melyeket az ilyen mechanizmusoknak el kell látniuk."²⁸

Álljon itt végül egy hosszabb idézet a kompetencia, a genera­tív grammatika, az innátizmus és az univerzalizmus zárt, belső­leg többé-kevésbé koherens, külsőleg azonban több ponton nagyonis posztulált tételrendszerének illusztrálására – nemkü­lönben annak demonstrációjaként, hogyan is érkezett meg Chomsky a „száraz szaknyelvészettől" a filozófiai általánosítá­sokhoz.

„Van egy bizonyos mennyiségű evidenciánk a generatív nyelv­tanok jellegéről, melyeknek egy nyelvelsajátítási modell 'kime­netét' képezniük kell. Ez az evidencia világosan mutatja, hogy a nyelv szerkezetének taxonomikus elképzelései inadekvátak, a nyelvtani struktúra ismerete nem keletkezhet lépésről lépésre végrehajtott induktív műveletek segítségével. (…) Az ilyen spe­kulációk semmiféle lehetőséget sem nyújtanak arra, hogy szá­mot adjunk a normális nyelvhasználat fundamentális tényéről, vagy akár csak kifejezzük ezt – nevezetesen a beszélőnek azt a képességét, hogy létre tud hozni és azonnal meg tud érteni új mondatokat, melyek a korábban hallottakra semmilyen értelem­ben, vagy az elemek szerkezeteinek avagy osztályainak fogal­mával kifejezhető módon nem hasonlítanak, a korábban hallot­takkal kondicionálás eredményeképpen nem asszociálhatok, és nem is érhetők el ezek alapján a pszichológia vagy a filozófia által ismert semmiféle 'általánosítással'. Nyilvánvaló, hogy a nyelvelsajátítás bázisa valami olyasminek a feltárása a gyermek részéről, ami formális szempontból mély és absztrakt elmélet -nyelvének generatív grammatikája -, melynek sok fogalma és elve csak távolról, nem-tudatos kvázi-deduktív lépések hosszú és bonyolult láncolatain keresztül kapcsolódik a tapasztalathoz. Tekintettel az elsajátított nyelvtan jellegére, a rendelkezésre álló adatok rossz minőségére és erősen korlátozott terjedelmére, az eredményül kapott nyelvtanoknak a variációk széles skálája el­lenére is meglepő egyöntetűségére, valamint függetlenségükre az intelligenciától, motivációtól és emocionális állapottól – ke­vés remény marad arra, hogy a nyelv szerkezetéből sek minden megtanulható egy olyan organizmus számára, amely kezdetben nem rendelkezik információkkal ennek általános jellegéről. (…) Röviden: az egyes nyelvek szerkezetét igenis nagymértékben meghatározhatják olyan tényezők, amelyek felett az egyén nem rendelkezik tudatos kontrollal, és amelynek tekintetében a tár­sadalomnak kevés választása vagy szabadsága lehet. A jelen­leg rendelkezésünkre álló legjobb információ alapján ésszerű­nek látszik feltenni, hogy a gyermeknek az elébe táruló adatok­ról való számadás céljából elkerülhetetlenül meg kell szerkesz­tenie egy meghatározott fajtájú transzformációs nyelvtant, ugyan­úgy, ahogy a szilárd tárgyakra vonatkozó percepcióját vagy a vonalra és a szögre irányuló figyelmét is kontrollálhatja.²⁹ így nagyonis meglehet, hogy a nyelvi struktúra általános jegyei nem annyira az egyéni tapasztalat folyamatát tükrözik, mint inkább a gyermek ismeretszerzési képességének általános jellegét – ha­gyományos értelemben: vele született eszméit és a vele szüle­tett elveket. (…) Az ilyen kutatások eredményeképpen azt remél­hetjük, hogy bizonyos valóságos alapot nyújthatunk ahhoz a ha­gyományos meggyőződéshez, miszerint a nyelvtan elvei fontos és különösen jelentős részét képezik az emberi elme filozófiá­jának."³⁰

Velünkszületettség kontra környezetelvűség

Az innátizmus-probléma szorosan összefügg Chomskynak a ta­nuláselméletet érintő állásfoglalásával. A legfőbb céltábla termé­szetesen itt is a behaviorizmus felfogása, amely az emberi és az állati tanulás között nem lát igazán minőségi eltérést. Az in­gerek és válaszreakciók begyakorlása a viselkedéslélektan né­zete szerint ugyanazon alkalmazkodási mechanizmusok műkö­dését tükrözi, legfeljebb eközben az ember az állaténál nagyobb mértékben gyakorolja az induktív következtetések technikáját. A lényeg azonban, hogy a környezet általi meghatározódás egya­ránt adja az emberi és az állati adaptáció lényegét.

Chomsky ezt a felfogást, melyet természetesen – és nem alap­talanul – az emberi lény különösségének ignorálásaként értel­mez, már kevésbé kézenfekvő módon a marxizmus azon tételé­vel állítja párhuzamba, miszerint nem létezik egyszer és min­denkorra adott, változatlan emberi természet. (A két gondolat­nak mindazonáltal valójában nem sokkal több köze van egymás­hoz, mint hogy Chomsky számára egyaránt elfogadhatatlan.)

Szerzőnk szerint a „hogyan tudhatunk oly sokat ily kevés ta­pasztalat alapján?" – ahogyan nevezni szokta – „platóni problémájára" nem találhatunk elfogadható választ, ha nem tételezünk fel a tanulást megalapozó eleve beépített struktúrákat.³¹ Szer­veink azért működnek éppen úgy, ahogyan azt a kívülről érke­ző információk feldolgozásában tapasztalhatjuk, mert a környe­zethez való viszonyulás módját genetikai instrukciók szabályoz­zák. Egy napon talán kézzelfoghatóan rá is tudunk majd mutat­ni a molekuláris biológia és az idegrendszer azon mély össze­függéseire, melyek a tanulási mechanizmust az emberi lény bi­ológiai természetében gyökerező előfeltétel-rendszer funkcionálásaként fogják bemutatni.

Mindez Chomsky szerint nem mond ellent annak a követel­ménynek, hogy a tanulás csak ösztönző, komplex és impresszív ingeregyüttes fennállása esetén mehet végbe,³² s hogy a neve­lésnek is az ilyen környezet biztosítása a fő feladata, hogy elő­segítse a gyermek kreatív impulzusainak növekedését. A gon­dolatnak politikuma is van: „Ahhoz, hogy a természetes kíván­csiság, intelligencia és kreativitás fejlődjön és biológiai kapaci­tásunk kibontakozhasson, ösztönző környezetre van szükség. Ha egy gyermeket egy elszegényített környezetbe helyezünk, vele született képességei egyszerűen nem képesek fejlődni, éret­té válni és kibontakozni."³³

A két tényező, a velünkszületettség és az ösztönző környezet közül Chomsky számára mindazonáltal egyértelműen az előbbi a meghatározó. Nyelvi érésünk végeredményben ugyanolyan, élet­korhoz kötött fiziológiai funkció, mint a nemi érés (amelyről, ugye­bár, senki sem feltételezi, hogy csupán a környezet hatására kö­vetkezik be). Az innátizmus Chomskynál azonban jóval tágabb körű magyarázó elv, mint a biológiai egyediségben tekintett fel­növekedés motivációja. Velünk született biológiai diszpozícióink „társadalmi emberré" érésünket is megalapozzák. „Úgy gondo­lom, hogy azon biológiai jellegzetességek között, amelyek az em­beri szervezetet meghatározzák, vannak olyanok, amelyek az in­tellektuális fejlődéssel kapcsolatosak, olyanok is, amelyek az er­kölcsi fejlődéssel függenek össze, mások, amelyek az emberi tár­sadalom tagjaként való fejlődésünkhöz fűződnek, ismét mások, amelyek az esztétikai fejlődéssel kapcsolatosak. Sejtésem sze­rint mindezek korlátozó jellegűek,³⁴ és mindezen korlátozások együttesét mondhatjuk az emberi természet összetevőinek. Igen nagy mértékben megváltoztathatatlan jellegzetességekről van szó. Másszóval ugyanúgy részét képezik emberi mivoltu'hknak, aho­gyan az, hogy lábakkal és karokkal rendelkezünk."³⁵

Nyelv, szexualitás, intellektus, erkölcs, esztétikum és₌az egyál­talában vett társadalmiság tehát mind-mind velünk született, fi­ziológiailag determinált ember voltunkban, biológiai értelemben vett antropológiai adottságainkban gyökerezik. Minden egyéb lehetséges kételyünktől eltekintve is – nem korlátozza ez a „fizi­ológiai predetermináció" emberi lehetőségeink kibontakoztatá­sát? Nem, éppen ellenkezőleg – így Chomsky -, mindez éppen a minden egyes ember születésénél fogva, természetében kó­dolt egyenlőségének záloga. így érkezünk meg Chomsky politi­kai filozófiájának nézetem szerint legátfogóbb és egyszersmind legközpontibb eleméhez, voltaképpeni kristályosodási pontjához: a szabadság problémájához.

Szabadság és hatalom

Mindazon erők között, amelyek az emberi természet fiziológiai­lag kódolt meghatározottságaiban gyökereznek, a legmélyebben beágyazott és legmeghatározóbb módon működő motiváció a szabadságra törekvés. A szabadság ellenpárja a hatalom. A sza­badságra törekvő elnyomott harca a hatalom ellen így nem egyéb, mint emberi természetünk változatlan és örök követel­ményének szembeállítása egy, az emberi természettel ellenté­tes létformával. „Létezik intellektusunk rendszerében valamely komponens, amely az erkölcsi ítéleteket fogja át, az olyan kér­dések megítélését, hogy mi a jó és mi a rossz, vagy hogy ho­gyan kell bánni az emberekkel, mi a tisztességes, mi az igazsá­gos. Feltételezésem vagy legalábbis reményeim szerint van va­lamiféle olyasmi is, amit Bakunyin egyszer 'szabadságösztön­nek' nevezett, egy elkötelezettség a külső tekintély általi korlá­tozottságtól való szabadság iránt, hacsak ezt a korlátozást a tör­ténelem valamely sajátos állapotában nem a túlélés kényszere indokolja. Ezért a történelem egész menetében folyamatos erő­feszítéseknek kell történniük az autoritárius struktúrák megha­ladására és a szabadság terének kiterjesztésére."³⁶

A hatalom tehát – kivételes szituációktól eltekintve – egysze­rűen természetellenes. A hatalom és a gazdagság fokozására való törekvés, a piacgazdaságnak, a kizsákmányolásnak és a külső tekintélynek való alárendelődés antihumánus, és ezért tűr­hetetlen.

A hatalom par excellence formája az állam. „Úgy gondolom, hogy az állam vezérelte paradigma nagyonis természetellenes. Könnyen belátható ez a történelem alapján. Európának az álla­mi berendezkedés kialakításához többszáz évnyi brutális ésgyil-kos háborúskodásra volt szüksége (…), és ez is tükrözi a rend­szer természetellenességét. A világon mindenütt, ahova Euró­pa kiterjesztette befolyását, azt találjuk, amit, ha becsületesek volnánk, 'az európai civilizáció plagizálásának' neveznénk. És a világon mindenütt pontosan ugyanahhoz vezetett. (…) A prob­léma ott van, hogy ennek a rendszernek vajmi kevés köze van az emberek tudatosított érdekeihez és szükségleteihez, és ezért bevezetéséhez erőszakra és kényszerre van szükség. Minthogy Európa a világ nagy részét meghódította, az a helyzet, hogy ma ez a világ vezető rendszere. De hosszú távon, azt gondolom, fel kell váltani a társulás olyan formáival, amelyek közelebb állnak a tényleges emberi szükségletekhez és célokhoz. Ez persze még sok időt igényel."³⁷

A hatalom – az állam – a társadalom (és egyben a szabad­ság) ellensége, és ennek, úgy látszik, a szó szoros értelmében tudatában is van. „Bármely tekintélyelvű rendszer általános atti­tűdje a közösséggel szemben, hogy ellenségének tekinti, akit ezért állandó ellenőrzése alatt kell tartania. Ha ugyanis kibújna eme kontroll alól, a legkülönbözőbb veszélyes dolgokat követné el. A legtipikusabb módon éppen az állam tartja potenciális el­lenségének országának népességét. Az Egyesült Államokban ez már régóta fennálló helyzet."

Amióta (és ahol) a nyílt erőszak alkalmazása visszaszorult, a tömegek feletti ellenőrzés legfőbb és leghatékonyabb eszköze az indoktrináció. Chomsky politikai írásaiban, interjúiban és köz­szerepléseiben egyaránt jelentős helyet foglal el annak bemuta­tása és következetes elítélése, hogyan befolyásolja a hatalom által működtetett propagandagépezet az emberek tényismere­tét és véleményalkotását az elit egoista céljainak össztársadalmi érdekként való elfogadása érdekében. A hidegháborús paranoi­ától a vietnami háború időszakának masszív dezinformációján át a mindenkori külpolitika és az USA által a világ bármely régi­ójában felvállalandó „különös felelősség" sulykolásáig, félreve­zetésektől az elhallgatásokon át a kifejezett hazugságokig konk­rét esettanulmányok széles skáláját tárja mindenkori közönsé­ge elé. Amennyiben a modern médiumok az információk birtok­lását, irányított sugalmazását az indoktrináció mindennél hatal­masabb eszközévé tették a hatalom számára, annyiban – para­dox módon – a műveletlenség mint „félreinformálatianság" po­zitívummá is válhat a társadalom védekezése szempontjából. „A nevelés az indoktrináció egy formája, ezért bármely társadalom­ban tipikusan azt találjuk, hogy a művelt osztályok erősebben indoktrináltak. Ők azok, akik állandóan ki vannak tévea propa­ganda gáttalan áramlásának, amely nagyonis őket veszi célba, hiszen ők a fontosabbak, tehát őket kell inkább kontroll alatt tar­tani. Mi több, a művelt osztályok a propaganda eszközeivé vál­nak. Az ő funkciójuk a társadalomban, hogy kialakítsák és hir­dessék az ideológiai elveket."³⁸ Természetesen Chomsky is hang­súlyozza, hogy a kevésbé tájékozott és leginkább elnyomott alsó osztályok ezáltal sebezhetőbbek is, és adott esetben védtelen­né válhatnak bármely populista propagandával szemben, bele­értve akár a fasizmus motívumrendszerét. (Ezzel szemben a hatalmat birtokló osztályok normális esetben nem fogékonyak a fasizmusra, hiszen ez az ő privilégiumaikat is kikezdené.)

Az indoktrináció elleni legfőbb fegyver Chomsky szerint egy meghatározott szabadság: a szabad megnyilatkozás jogának gyakorlása. Mindenkinek joga – és, mint visszatérünk rá, a fo­galmának megfelelő értelmiségnek kötelessége is -, hogy sza­badon kifejtse véleményét. Chomsky számára ez a különös sza­badságjog a maga elvontságában oly központi jelentőségű, hogy formális egzigenciának tartja. Egyszerűen minden véle­mény hirdethető – tartalmától függetlenül. „Hogy igaza van-e vagy sem, ebben az összefüggésben a legcsekélyebb jelen­tőséggel sem bír." „A szabad megnyilatkozás joga nem korlá­tozódik azokra az eszmékre, amelyekkel egyetértünk." Ezek az idézetek Chomsky azon előszavából valók, amelyeket egy bi­zonyos R. Faurisson „Védőbeszéd – azok ellen, akik történe­lemhamisítással vádolnak" című könyvéhez írt. A könyv tartal­ma egyetlen mondatban: a hitleri koncentrációs táborok gáz­kamráiról és a zsidókon végrehajtott genocídiumról szóló állí­tások a történelem legnagyobb hazugságai közé tartoznak. Chomsky természetesen hangsúlyozza, hogy ő tartalmilag egyetlen szóval sem áll ki e vélemény mellett (én teszem hoz­zá: ellene sem). „Mi sem könnyebb, mint olyan emberek önki­fejezési szabadságát védeni, akik nem szorulnak rá erre."„Még ha Faurisson valóban dühödt antiszemitának vagy a nácizmus fanatikus hívőjének bizonyulna is (…), ebből az égvilágon sem­miféle következmény nem adódnék polgári jogai védelmezé-sének legitimitására nézve."³⁹

Az indoktrinációról mint a szabadság legfőbb elfojtójáról alko­tott elképzelés jelentősége túlmutat önmagán, amennyiben a politikai szemlélet oldaláról világítja (illetve alapozza) meg Chomsky behaviorizmus-ellenességét és innátizmusát. „Ha az elme rendkívül képlékeny, ha egy végletesen empirista elmélet talajára helyezkedünk, ha azt mondjuk, hogy az emberi termé­szetben semmi sincs a történelmileg adott feltételek összessé­gén kívül, és hogy az idők bármely adott pillanatában az emberi természet egyszerűen lenyomata az éppen esetlegesen fennál­ló kulturális mintáknak, hogy az elme, fejlődését tekintve, csu­pán az őt körülvevő anyagi lét tükrözője, akkor, amennyire lá­tom, semmiféle gátak nem léteznek, semmiféle morális akadá­lya nincs a manipulációnak, az uralomnak és az ellenőrzésnek."⁴⁰ Egy lény eszerint tehát vagy veleszületett diszpozícióként birto­kolja a moralitás és a szabadság elveit, vagy védtelenül szolga­ságra van ítélve. S minthogy Chomsky számára az emberi sza­badság megkérdőjelezetlen evidencia, ebből a logikából szük­ségszerűen adódni látszik a velünkszületettség elvének tétele­zése (egyszersmind az ezt tagadó elképzelések racionális, s egyben morális elvetése).

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen szabadságfelfogás mint axióma és kategorikus imperatívusz tág körben érvényesülhet a törté­nelmi események, a fennálló társadalom és a mindennapi politi­ka kritikájának motívumaként. Felsorolni is lehetetlen mindazon jelenségköröket, melyek Chomsky bíráló elemzésének célpont­jai voltak az elmúlt évtizedekben. Nem az történt és történik, amit a látszat és az indoktrináció sugall – figyelmeztet szakadatla­nul. Kolumbuszt hősként ünnepeljük, holott tömeggyilkos: az amerikai indiánok lemészárlása egyike volt az emberi történe­lem legelvetemültebb genocídiumainak. A munkaerő szabad pi­aca valójában bérrabszolgaságot jelent, amely lényegében nem különbözik az adósrabszolgaságtól vagy a kényszermunkától. Apartheid-ellenesnek lenni, bár helyes, a látszattal ellentétben nem a szabadságpártiság legfelső foka, s nem is jelent kocká­zatot az Egyesült Államokban, amelynek hivatalos politikája egy iparosodó és a Nyugat beruházásait fogadó országban termé­szetesen szívesebben lát a recessziók idején szabadon szélnek ereszthető bérrabszolgákat, mint állandó nyűgöt jelentő hagyo­mányos rabszolgákat. A folyamatos légszennyezés és a vele kapcsolatos üvegházhatás a földfelszín felmelegedését és a ten­gerszint emelkedését hozza magával, ami akár az emberi kultú­ra elpusztításával fenyeget – pedig, ha a technikai feljődés csú­csát reprezentáló „csillagok háborújára" költött összeg egytizedét a napenergia hasznosítására fordították volna, a probléma el­kerülhető lenne. És így tovább. Mindezek a jelenségek a valódi szükségletek és a hatalom és dominancia jelenlegi struktúrájá­nak összeférhetetlenségén alapulnak – mutat rá Chomsky -, egy­szóval a valódi szabadság hiányán.

Legyen azonban mindez bármennyire is rokonszenves a poli­tika síkján, elkerülhetetlenül rá kell mutatnunk: ez a szabadság-felfogás történelemfilozófiai szempontból többszörösen tartha­tatlan. Először is fogalmilag: nem nehéz észrevenni, hügy Chom­sky folyamatosan egymásba mossa a szabadság és a szabad­ságvágy kérdését. A velünkszületettség gondolata nyilvánvaló­an csak az utóbbival kapcsolatban merülhet fel egyáltalán. De fogadjuk el feltételesen, hogy a szabadság velünk született fizi­ológiai meghatározottság. Akkor definíció szerint jellemeznie kell minden embert – a hatalom birtokosait is. Ebben az esetben vi­szont nem magyarázhatja az elit-tömeg ellentét természetét, hi­szen az nyilvánvalóan nem alapulhat közös adottságaikon. Meg­fordítva: ha a mindenkori alullévők joggal hivatkoznak a szabad­ság értékére a domináns helyzetben lévőkkel szemben, akkor ez az érték nem fakadhat antropológiai diszpozíciókból. E primer logikai ellentmondást a történelmi tapasztalat újabb problémá­val tetézi: ha a szabadság az ember mivolt konstituens jegye lenne, hogyan lehetséges, hogy az egész eddigi történelemben nem valósult meg; egyáltalán hogyan maradhat fenn egy lény, amely folyamatosan megfosztja magát egy biológiai szükségle­tének kielégítésétől?

A szabadság nyilvánvalóan nem természeti adottság, és még nem-természetiként sem a biológiai egyed tulajdonsága. Az egye­dül álló, társadalmon kívüli egyes ember – ha létezne is – elvileg nem lehetne szabad (s ugyanúgy nem-szabad sem). A szabad­ság ugyanis társadalmi viszony. Az emberiség által kimunkált anya­gi és szellemi javakhoz való hozzájutás, az emberi potencialitások kibontakoztatási lehetőségeinek minden egyes ember számára adott egyenlősége vagy egyenlőtlensége a társadalom összmű­ködésének és mindezen javak elosztásának kérdése – a szabad­ság foka éppen ezen lehetőségek elosztásának mikéntjétől függ. Egyébként, amennyiben az anyagi és szellemi erőforrások átcso­portosítása egy elit (centrum stb.) javára az eddigi emberi törté­nelem legáltalánosabb működési elve, a hatalom, az elnyomás, a kizsákmányolás, a kontroll ezerszer „természetesebb", mint a sza­badság. A kapitalizmus természetesen velejéig antihumánus rend­szer, de éppen azért, mert kisajátítja a szabadságot egy kisebb­ség számára, ami logikai képtelenség lenne, ha a szabadság ve­lünk született determináció. Az elnyomó szabadabb, mint az el­nyomott, és a szabadságra való törekvés éppen a szabadság hi­ányából eredeztethető. S hogyan tűzhetné az emberiség eléren­dő célul maga elé, amivel eleve rendelkezik?

Térjünk azonban vissza Chomsky politikumközelibb gondolat­menetéhez. Milyen fegyver áll az alullévők rendelkezésére az inkriminált hatalom elnyomó mechanizmusainak leküzdésére? Egyénileg először is az engedetlenség, amely a szuverén pol­gárnak egyenesen kötelessége, ha áldozatokkal jár is (például a részvétel megtagadása az indokínai háborúban, ennek min­den ódiumával). „Még azok számára is, akik nem szentek vagy hősök, lehetséges, hogy megértsék, milyen világban élünk, és cselekedjenek a terror és az erőszak megállítása érdekében, amelyekért mi is felelősekké válunk, ha elfordítjuk a tekintetün­ket. És ez megtehető. Jelenkori történelmünk rá a tanú – és nem áltathatjuk magunkat, hogy nem tudjuk az utat. Az indokínai há­ború elleni népi tömegmozgalom kétségtelenül jelentős hatást váltott ki. Megnehezítette a háborús bűnösök dolgát, akik ezt a háborút irányították. Elébe vágott annak, hogy az állam tényleges össznépi mozgósítást jelentsen be."⁴¹

Az egyéni szembenállásnak azután logikusan tömegmozga­lommá kellene kibontakoznia, ami a valóságos demokrácia meg­testesülése lenne. „Egy magánvállalkozásra épülő rendszerben, ahol privát elenőrzés gyakorolható a termelőeszközök, az elosz­tás és a beruházási döntések stb. felett, a politikai választások skálája korlátozott. Erősen behatárolják azok az erőforrások, amelyek a társadalom alapintézményeit birtoklók számára hoz­záférhetők, de korlátozottak a lehetőségeik pusztán arra is, hogy kontrollálják, megél-e a társadalom, hogyan él meg, hogyan él­nek az emberek stb. Ebből következően egy valóságos demok­ráciának magában kell foglalnia, hogy a nép ténylegesen átve­szi a döntéshozatalt a lényegi intézményekben, és ez minde­nekelőtt a gazdasági intézményeket jelenti. Ezek határozzák meg ugyanis alapjában, hogy hogyan élünk."⁴²

Chomsky számára a politikai átalakulás primer kérdése mind­azonáltal nem annyira az intézményrendszer „átvétele" vagy át­alakítása – ez majd következmény lehet -, inkább az intézmény­rendszerhez való tudatos viszonyulás forradalmasítása. Egy konstruktív tömegmozgalom szükségszerű előfeltétele ugyanis az, hogy a népesség jelentős része, sőt, többsége, általánosan megértse a társadalmi valóság összefüggéseit és önmagát. En­nek három fő akadálya van: a masszív propagandagépezet ha­tékonysága, a hatalom valódi működésének csekély átlátható­sága és az önmagunk elfojtott félelmein, vágyain, önigazoló hi­tein való túllépés nehézsége. Mindezen csak egy általános fel­világosodás és széles körű személyes elköteleződés kereked­het felül, egy igazságosabb társadalom kivívásának záloga te­hát az intellektuális és morális megújulás.

Az értelmiség felelőssége és a jövő

Az általános felvilágosodás gyakorlati előmozdításának szubjek­tuma az értelmiség. Chomsky egyik legkorábban kifejtett és leg­szilárdabb meggyőződése, hogy az értelmiségnek kitüntetett szerepe van az igazság felderítésében. „Az értelmiségiek olyan helyzetben vannak, hogy fényt deríthetnek a kormányok hazug­ságaira, kielemezhetik a cselekmények okait, mozgatórugóit és a gyakran rejtett mögöttes szándékokat. Legalábbis a nyugati világban megvan ehhez az erejük, amely a politikai szabadság­ból, az információhoz való hozzáférésből és a megnyilatkozás szabadságából következik. Egy privilegizált kisebbség számára a nyugati demokrácia szabad időt, kedvezményeket és képzést biztosít, lehetővé téve, hogy felderítse azt a mögöttes igazsá­got, amelyet a jelen történelmének nekünk szánt bemutatásai­ban elleplez a torzítás, a félremagyarázás, az ideológia és az osztályérdek."⁴³ Ennek a lehetőség nyújtotta funkciónak és kö­telességnek természetesen csak az értelmiség egy része felel meg, amely nem tagozódik be a hatalmi struktúrákba. Végső ki­futásában a konstruktív értelmiség fő feladata a forradalmi el­mélet kimunkálása. „Forradalmi elmélet vagy forradalmi tudatos­ság nélkül nem lesz forradalmi mozgalom. Komoly mozgalom nem jöhet létre tiszta elemzés és elméleti megvilágítás nélkül. (…) Vannak a kapitalizmusnak olyan válságai, amelyeket nem lehet belülről megoldani. Ezeket csak a társadalmi viszonyok tel­jes átalakításával lehet legyűrni. Minden gazdasági és politikai intézményt demokratikus ellenőrzés alá kell vonni a dolgozók és más olyan emberek közvetlen részvétele útján, akik egy meg­határozott földrajzi egységben élnek, vagy például más típusú szabad társulásuk tekintetében érintettek. Hogy mondjak egy példát, a kapitalizmus jelenleg súlyos válságot él meg azzal a problémával kapcsolatban, hogy hogyan használhatók fel a tech­nológiai források az emberi szükségletek kielégítésére, ahelyett, hogy egy értelmetlen, irracionális és kizsákmányoló jellegű gaz­daság érdekeit szolgálnák. Ezt a problémát nem lehet a kapita­lista ideológia vagy a kapitalista termelési rendszer kereteiben megoldani. Bizonyos emberi szükségleteket csakis kollektíve le­het kifejezni, és ez alapvetően más rendszert követel. Úgy gon­dolom, hogy olyan kérdések, mint a demokrácia kiterjesztése, az emberi szükségletek kielégítése, a környezet megóvása el­sőrendű fontosságúak. Egy forradalmi elméletnek ilyen momen­tumok kifejtésével kell foglalkoznia, és valami olyasmivé lefordí­tania őket, ami közvetlenül megfogható jelentéssel bír."⁴⁴ Az ér­telmiség tehát elméletet alkot a mozgalom számára, amiből azon­ban nem az élcsapat-párt lenini tradíciójának kell következnie (mely Chomsky szerint óhatatlanul Sztálinhoz vezet),⁴⁵ hanem az önként társult tömegek forradalmi mozgalmában kibontako­zó önkontroll és politizálódás szellemi támogatásának (Rosa Luxemburg Lenin-kritikájának értelmében).

Az ily módon végrehajtandó forradalom a történelem harma­dik emancipatorikus fázisának kiteljesítője. A rabszolgákból job­bágyok, a jobbágyokból bérmunkások lettek; most egy gazda­sági forradalomnak kell végbemennie, amely a bérmunkásokat szabad, kreatív történelmi cselekvőkké teszi, „a felszabadulás egy végső aktusának, amely a gazdaság feletti ellenőrzést a sza­bad és önként társult termelők kezébe helyezi."⁴⁶

E marxi ihletettségű gondolatok ellenére Chomsky valódi el­méleti terepe távolról sem a formációelmélet vagy a gazdasági mélyanalízis, s a forradalmi teória, melynek szükségességét hir­deti – nem is beszélve magáról a forradalomról – maga is csak mint feladat, mint a jövőre irányuló kellés jelenik meg tulajdon­képpeni mondanivalójának horizontján. Itt és most az igazság kimondása, a fennálló leleplezése a tényleges feladat. „Nincse­nek mágikus erejű válaszok, csodamódszerek az előttünk álló problémák megoldására, csupán a szokásosak: becsületes tö­rekvés a megértésre, nevelés, szerveződés, olyan akciók, ame­lyek megnehezítik az állami erőszak kifejtőinek dolgát, vagy amelyek előkészíthetik az intézmények megváltoztatását; és egy olyan elköteleződés, amely egy fényesebb jövő reményétől él­tetve tartósnak bizonyul, még ha mutatkoznék is ok az illúzió­vesztésre, még ha sok hibát követünk is el, és sikereink korláto­zottaknak bizonyulnak is."⁴⁷

Az igazság feltárása és kimondása, a meggyőzés, az embe­rek rádöbbentése helyzetükre, kifejthető és kifejtendő szabad­ságukra, egy új köztudat élesztése és aktív jövőalakításra inspi-rálása – „segítenünk kell az embereknek, hogy meggyőzzék magukat" – mindez mint habitus, elköteleződés és program a felvilágosítói magatartás tipikus attribútuma. És Chomsky tuda­tosan vállalja ezt a szerepet.

A felvilágosodás fényében

Annak felismerése, hogy Chomsky nézeteinek a felvilágosodás­ban keresendők a gyökerei, prima facie nem nagy felfedezés, hi­szen nem egyszer maga is kifejtette. Chomsky a felvilágosodás korát lényegében azonosítja ama második emancipatorikus fázis­sal (amikor is a jobbágy átadta helyét a bérmunkásnak), ponto­sabban annak előkészítésével; saját korát pedig ennek az így fel­fogott történelmi periódusnak analógiájára értelmezi. Az 1700-as évek társadalmi átalakulásait egy széles körű kulturális forrada­lom előzte meg – mutat rá -, amely revelálóan új eszméi révén emberek nagy tömegei számára tette lehetővé, hogy jobban meg­ismerjék saját természetüket és a lényükben gyökerező morális elveket és értékekeket. Ez a kulturális forradalom azután népi for­radalomhoz vezetett. Mai korunk ugyanezt a feladatot láthatja el egy eljövendő gazdasági forradalom viszonylatában.

Az 1700-as évek előtti időszakra (tehát történelmileg a tulaj­donképpeni felvilágosodás előzményeire) való utalás könnyen nevesíthető: a nagy felvállalt előd ugyanis Descartes. Mindenek­előtt nyelvfilozófiai szempontból. Chomskyt mélyen megragadja Descartes-nak az a gondolata, hogy a nyelv kreatív használata a más lelkek (Chomskynál: elmék) létezésének legfőbb bizonyí­téka. A nyelv segítségével ezek a más elmék szabad akaratu­kat fejtik ki, gondolkodásukat nyilvánítják meg – mechanikus kényszerek nélkül. A nyelv így már eleve a szabadság szférája, s ezért belőle végső soron kifejthető az ember egyáltalában vett szabadsága. Amikor Chomsky saját nyelvészetét kartéziánus lingvisztikának nevezi, erre is gondol. „Lényegi tulajdonságai­val és használatának módjával a nyelv szolgáltatja azt az alap­vető kritériumot, amelynek alapján megállapíthatjuk, hogy egy másik szervezet emberi elmével és a szabad gondolkodás és önkifejezés képességével rendelkező lény, akire egyszersmind jellemző az lényegi emberi szükséglet, hogy minden elnyomó autoritás külső kényszereitől szabadon éljen. A nyelv és a nyelv­használat részletekbe menő vizsgálatával továbbá eljuthatunk az emberi elme mélyebb és specifikusabb megértéséhez. Ugyan­ezen modellt tovább követve megkísérelhetjük az emberi termé­szet más aspektusainak tanulmányozását is, amelyet (ahogyan Rousseau helyesen megállapítja) pontosan meg kell értenünk, ha képesek akarunk lenni arra, hogy – elméletben – kifejtsük egy racionális társadalmi rend alapjait."⁴⁸

A Descartes-ra való hivatkozásnak egy sor egyéb motívuma is van. A legkézenfekvőbb természetesen a velünkszületettség tézise, amellyel kapcsolatban Chomskyt a legkevésbé sem za­varja, hogy Descartes egészen más logika (nevezetesen a mód­szeres kétely) mentén jutott el hozzá, s hogy éppen a nyelvvel kapcsolatban szóba sem hozta.⁴⁹ Descartes velünk született ide­ákról beszél – Chomsky szerint ez a modern tudományosság céljaira egyszerűen lefordítandó „az elme teóriájának elméleti konstruktumaira".⁵⁰ A legfontosabb örökség azonban megítélé­sem szerint a racionalista tudományszemlélet, jelesül az az axi-omatikus-deduktív elméletfelépítési elv, amelyet az egész mo­dern tudományosság végső soron Descartes-nak köszönhet, s amely a modern logikai (sőt, egyértelműen logikai pozitivista) hagyományokat alkalmazó Chomsky számára a kizárólagosság evidenciájával bír.

Chomsky szinte patetikus kötődése a descartes-i hagyomá­nyokhoz és a felvilágosodás racionális, kulturális és morális mo­delljéhez mind nyelvelméletének, mind politikai szemléletének fényében nagyonis érthető. Mindazonáltal ebben a felvilágoso­dás-képben látnunk kell a konstruált elemeket is, amelyek men­tén a modell jelenre vonatkoztatása is megkérdőjelezhető. A fel­világosodás kora természetesen előkészítése volt a politikai for­radalomnak, amennyiben kialakította a politikai fordulat és az átalakuló intézményrendszer ideológiai megalapozását, de nem abban az értelemben volt előjáték, hogy ez szabadította volna fel a nagy tömegek öntudatát, vagy tűzte volna elébük a forra­dalom végigvitelének célját. Valójában már a felvilágosodás is ugyanannak a mélyreható gazdasági átalakulásnak (az évszá­zadok óta zajló gazdasági forradalomnak) a visszfénye volt, amely később politikai formát öltött a Bastille lerombolásával. Ha tehát Chomsky valódi analógiát szeretne látni kora – a korának értelmisége elé tűzött feladatok – és a felvilágosodás teljesít­ménye között, akkor azt kellene bemutatnia, hogy azok a mély­reható gazdasági változások, amelyek számára a fennálló rend­szer (a kapitalizmus) inadekváttá vált, már lényegében megér­tek, teoretikus, kulturális, morális megfogalmazódásokért kiálta­nak, s tendenciájukban politikai forradalom felé vezetnek. Az egyetemes baloldal legnagyobb sajnálatára Chomsky ennek a „mélyszerkezetnek" a bemutatásával adós marad. (Egyébként sem nehéz belátni: a felvilágosodás eszméi, amelyek kimond­ták a kapitalizálódó világ titkát, nem mondhatják ki egyszersmind a kapitalizmus meghaladásáét is.) A felvilágosodás-analógia így kényszerűen megreked néhány kiragadott tudományos és filo­zófiai motívum felújításánál és a felvilágosítói magatartás felvál­lalásánál – annak minden szellemi és morális vonzerejével, ám az anakronizmus és a csekély effektivitás korlátaival terhelten.

A Chomsky-jelenség

Végső elemzésben arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy Chomsky egész tudományszemléletének, tehát mind nyelvészeti, mind politikai nézetrendszerének elsőrendű szervezőereje és részletekbe hatolóan meghatározó motívuma, mondhatnánk, valódi titka, az axiomatikus-deduktív paradigma.

Rámutattunk erre a nyelvvel kapcsolatos elképzelésében. A generatív grammatika első változata, a Mondattani szerkezetek modellje a Bécsi Kör logikai rendszerének elveire épül, s az az elv, hogy a nyelvi elemek kiindulásul megadott szintaktikai,-sze­mantikai és fonetikai jellemzéséből valamint nem kevésbé predeterminált szerkezetbelépési potenciáljából a szabályok megfelelő alkalmazásával a grammatikálisan helyes (és csakis az ilyen) mondatok végtelen halmaza építhető fel, s az ily mó­don létrejövő nagyobb egységek minden komplex tulajdonsága az eredeti elemek és a kombináció ismeretében maradéktala­nul „kiszámítható", a generatív grammatika minden későbbi vál­tozatában alapevidencia maradt. (Voltaképpen innen a genera­tív grammatika soha ki nem mondott, de mindig is érvényesített „logicizmusa": a nyelvmagyarázat lényege a nyelvnek a logikára való visszavezetése.) De ugyanezt látjuk Chomsky társadalom­értelmezésében is. A „kiindulóelem", az individuum már eleve, a szó szoros értelmében születésénél fogva magában foglalja a társadalomalkotás összes előfeltételét; biológiailag kódolt sza­badságraorientáltságával, moralitásával, együttműködési poten-cialitásával mint az emberi lényeg megtestesítője predeter-minálja a humánus társadalom felépítési elveit. Az individuu­mok, éppúgy, mint a szavak, elegendő kiinduló tulajdonsággal felruházott „bemeneti adatok" egy alkalmas kombinációs eljá­rás számára.

Rossz mondatok persze nincsenek; ha nem sértjük meg sza­bályait, a grammatika ilyeneket nem generál. És rossz társadal­mak? Ez ugyanígy szabálysértés, ellentmond az emberi termé­szetnek. A rossz társadalom egyszerűen anomália, amelyet ki kell küszöbölni. A különbség csak annyi, hogy a szavakat nem kell ráébreszteni saját potencialitásukra, az embereket igen. Egy egészséges társadalom „generálásának" ezért előfeltétele, hogy a felvilágosítói munka „működésbe hozza" az emberek velük szü­letett energiáit, a többi automatikusan végbemegy, mert egysze­rűen ez következik az ember meghatározó, örök természetéből.

A grammatikálisan helyes mondatok végtelen halmazaként jellemzett nyelv azonban nem a tényleges performancia, hanem a kompetencia, a nyelviségét minden tekintetben zavartalan kö­rülmények között gyakorló ideális beszélő teljesítménye. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy Chomsky társadalomértel­mezésére ugyanez a séma nyomja rá a bélyegét. Az az indivi­duum, akiről beszél, nem a mindenkori társadalmakban élő hús­vér ember, hanem egy ideális individuum, aki persze a maga elvontságában képesnek mutatkozik egy ideális társadalom fel­építésére. Ahogyan a nyelvi kompetenciában egymásba mosó­dik a társadalmi objektivitásként létező nyelv és az egyéni nyelv­tudás fogalma, ugyanúgy vetíti bele Chomsky az egyes ember meghatározottságaiba a társadalmiiság összemberi'gazdagsá-gát. Amit így leír, az ennélfogva valamiféle „társadalmi kompe­tencia", teoretikus idealitás, amit persze a mindennapi valóság mögöttes igazságának tételez. Ha a performancia nem tükrözi a kompetenciát, ha a valóságos emberi történelem nem mutatja fel a szabadság elméletileg szükségszerű társadalmát – annál rosszabb a tényekre nézve.

A tények elutasítása mindazonáltal mást jelent a nyelvészetben és mást a politikában. Emitt elegendő figyelmen kívül hagyni a valóságos nyelvi tevékenység minden olyan megnyilvánulását, amely ellentmondásba kerül a generatív grammatikának a kom­petenciára nézve megállapított elveivel. (Ha egyszer létrejön a performancia adekvát elmélete, az úgyis magában foglalja majd, báziskomponenseként, a kompetenciára vonatkozó ismereteket.)

Az „inadekvát" társadalmi tények tagadása azonban politikai gya­korlatot jelent: hajthatatlan valóságfeltárást és az emberek felvi­lágosítását. S éppen ez a politikus Chomsky legsajátabb terüle­te. A nyelvészetben a kompetenciában, a társadalom tekinteté­ben a „performanciában" van igazán otthon.

A szabadságeszmény központba helyezése maga után vonja a haladásba vetett optimista hitet. Amennyiben Chomsky ezt (az emancipációs lépcsőkről alkotott elképzelés formájában) a múlt­ban is működni látja, ellentmondásba kerül a minden eddigi tár­sadalom, és különösen a legutolsóként létrejött, a kapitalista tár­sadalom természetellenességéről vallott nézeteivel. (Nemkülön­ben a kapitalizmust előkészítő felvilágosodás pozitív értékelé­sével.) A történelem ugyanis vagy fokozatosan hozza létre az emberi lét bővülő lehetőségeit (de akkor azok nem lehetnek eleve adottak), vagy az apodiktikus emberi méltóság elfojtásának kü­lönböző változatait nyújtja, de akkor vagy egyáltalán nincsen benne haladás, vagy csak az elnyomás csökkenéseként értel­mezhető. A diszkrepancia persze objektív ellentmondásból szár­mazik, a modernitás legvalóságosabb belső ambivalenciájából. Az a tudományeszmény, amelyet Chomsky kezdettől érvényesít érdeklődésének mindkét területén, a tudományos-technikai ha­ladást középpontba helyező neopozitivista paradigma. De ez az utóbbi által eszményített hallatlan ütemű fejlődés – különösen a XX. század tapasztalata szerint – nemcsak hogy párhuzamos az emberi problémák felhalmozódásának, a lét egyre nagyobb embertömegek számára való ellehetetlenülésének tenden­ciájával, hanem egyenesen egyugyanazon logikának, a tőkelo­gikának alárendelt folyamat. Amikor tehát Chomsky egy gyöke­rében a polgári társadalom eszményeinek iniciálásához és ma­gabiztosságának folyamatos újratermeléséhez kapcsolódó esz­merendszer, Descartes, a felvilágosodás és a szcientizmus ta­laján állva bírálja a fennálló kapitalista társadalmat, óhatatlanul foglya marad annak a modernitásnak, amelyet meg kíván ha­ladni⁵¹ Talán ez is egyik oka annak a mindannyiunk számára elgondolkodtató ténynek, hogy Chomsky baloldaliságát – mint a baloldaliság annyi más változatát is – a fennálló társadalom végül is gond nélkül képes abszorbeálni.

Mert hogy Chomsky baloldali gondolkodó, azt – ma már így látom – nem lehet kétségbe vonni. De, a fentiek fényében azt sem, hogy ez a baloldaliság meglehetősen eklektikus, ellentmon­dásos, korlátozott jellegű.⁵² Anarchista és utópikus szocialista indíttatások keverednek benne az aktuális társadalomkritika kíméletlenenül éleselméjű gyakorlatával. Ha a történelem való­di titkát nem sikerül is felfednie, a történelem szereplőinek titka­iból igazán sokat napvilágra hoz.

Noam Chomsky nyelvészeti munkássága kétségtelenül feje­zet lesz a nyelvtudomány történetében, s munkássága bizonyá­ra a XX. század politikatörténetében is jóval többnek bizonyul egy lábjegyzetnél. De elég nagy valószínűséggel állítható, hogy e történetek további fejezeteit már nem az ő neve fogja fémje­lezni.

Jegyzetek

Ez úton is köszönöm Makkai Ádámnak, a chicagói University of Illi­nois nyelvészprofesszorának segítségét, aki értékes adalékokkal járult hozzá a cikk megírásához. H. F.

¹ A megfigyelhető nyelvi tények ugyanis a nyelvi megnyilatkozások, amelyekhez a beszélő, természetesen, nem mellékel szemantikai értel­mezést. A nyelv megnyilvánulásának a nyelvi viselkedéssel való azono­sítása nyilvánvalóan a behaviorizmus (viselkedés-lélektan) hatását tük­rözte. A jelentés később a szemiotika kerülőútján részben mégis vissza­nyerte jogait (a jelentés = a jel használati szabálya), de tudati tényezőkre hivatkozni a jelentés kapcsán továbbra is elfogadhatatlannak minősült.

² Elsősorban az ún. grammatikai szinonímia (különböző szerkezetek egyenértékűsége) és grammatikai homonímia (adott szerkezeteknek nem a szavak jelentésén múló kétértelműsége) jelenségeiről volt szó. Miért jelenti nagyjából ugyanazt (egy vérbeli deszkriptív nyelvész persze ezt így kérdezné: miért cserélhető fel egymással egyazon szövegkörnye­zetben) A szél becsukja az ajtót és Az ajtó becsukódik a széltől mon­dat? (Ha megelégednénk azzal, hogy a szavak nagymértékű azonos­sága miatt, akkor nem lenne érthető, hogy miért jelent mást Az ajtó be­csukja a szelet, amely pedig még jobban hasonlít az elsőre, mint az eredetileg felhozott második mondat.) Vagy: miért jelent két különböző dolgot (miért használható egymástól különböző kontextusokban) a szü­lők szeretete szerkezet? (Vő. A szülők szeretete minden fiatalabb nem­zedéktől elvárható, illetve A szülők szeretete gyermekkorban nélkülöz­hetetlen. Az egyik mondatban a szülőket tárgynak, a másikban alany­nak értelmezzük.) Akárhogy szegmentáljuk, osztjuk közvetlen összete­vőkre, elemezzük disztribucionálisan stb. ezeket a szerkezeteket, a meg­jelenő forma nem ad választ a feltett kérdésekre.

³ The Logical Structure of Linguistic Theory. Chicago, 1975.

⁴ Syntactic Structures. Hága, 1957. Magyarul megjelent az Antal László szerkesztette Modern Nyelvelméleti Szöveggyűjtemény című ELTE BTK-jegyzetben (Budapest, 1986.), illetve Mondattani szerkezetek címmel az Osiris-Századvég kiadásában (Budapest, 1995.)

⁵ Kizárólag a notóriusán nyelvészeti érdeklődésűek kedvéért, és nyomatékosan kérve (mint alább a 11. és a 18. számúakkal kapcsolatban is) mindenki mást e jegyzet elolvasásának mellőzésére, álljon itt mégis egy lexikoncikk-tőmörségünek szánt, és már csak ezért is leegyszerű­sítő összefoglalás e modell felépítéséről. Mint szó volt róla, a magmon­datok és a transzformmondatok megkülönböztetéséből adódóan a nyelv­tannak (pontosabban a nyelvtan számunkra most lényeges részének, a szintaxisnak) két szintje van, a frázisstruktúra-nyelvtan (phrase structure grammar, PSG) és a transzformációs nyelvtan (transformational grammar, TG). A frázisstruktúra-nyelvtan lényege: kiindulva az S (mondat-) szim­bólumból, a szimbólumok rendszerint két újabb szimbólumra való to-vábbelemzését, kiterjesztését eredményező ún. újraírási szabályok (rewriting rules) segítségével (pl. S → NP + VP, azaz a mondatot oszd fel egy névszói [nominális] és egy igei [verbális] részre) létrehozzuk a mondat közvetlen összetevős szerkezetét, más néven frázisstruktúrá­ját, melyet hagyományosan egy ágrajz ábrázol. Az újraírási szabályok egy része egy szimbólumot nem más szimbólumokká alakít át, hanem, elágazás nélkül, egy-egy lexikai egységgé (terminussá). Ezek terminális szabályok. Az ilyenek bal oldalán (a nyíl előtt) álló szimbólumok a preterminális szimbólumok, melyeknek lánca (ágrajzi sorozata) a preterminális lánc, képezi a transzformációk kiindulását. Ez utóbbiak olyan műveletek, melyek a preterminális láncot új, származtatott preterminális lánccá alakítják át. A transzformációk egy része kötelező, ezek – az eredeti logikának némileg ellentmondó, a technikai megvalósításból ere­dő módon – adott esetben részt vesznek a magmondatok létrejöttében is. A voltaképpeni transzformszerkezeteket a fakultatív transzformációk generálják. Ezek kétfélék: szingulárisak, azaz egy kiinduló szerkezetet alakítanak át egy másikká, és beágyazók – későbbi elnevezéssel gene­ralizáltak -, ezek kél szerkezetet alakítanak át eggyé oly módon, hogy az egyikbe, melyet mátrix- vagy keretmondatnak nevezünk, egy meg­határozott funkció (szimbólum) helyébe behelyettesítik a másikat. A transzformációk működésük során figyelembe veszik a preterminális lán­cok frázisstruktúráját, és származtatott frázisstruktúrát kapcsolnak a le­vezetett szerkezetekhez is. így a transzformációk úgy is definiálhatók, mint frázisjelölőket (frázisstruktúra-ágrajzokat) frázisjelölőkké átalakító műveletek.

⁶ A legfontosabb párhuzamos vonások a következők. Az a mód ahogyan a magmondatok generálása folyik, elvében nem tér el lényegesen az elsőrendű logikai nyelv grammatikájának megadásától. Itt is, ott is kiindulás alapvető kifejezéseknek egy halmaza (a logikában konstan­sok, változók, paraméterek, itt terminusok – morfémák, szavak -, kate­góriaszimbólumok); itt is, ott is szabályok teszik lehetővé és korlátoz­zák az elfogadható sorozatok generálását (a logikában képzési, emitt újraírási szabályok); itt is, ott is vannak olyan eljárások, melyek így nyert formulákat érvényes módon cserélnek fel más formulákkal (a logikában átalakítási szabályok, a generatív grammatika esetében fakultatív transz­formációk). Még annak a tézisnek is, hogy a transzformmondatok jelen­tése a magmondatok jelentésére vezethető vissza, megvan a logikai elő­képe az átalakítási szabályok tautologitásának elvében. Tekintettel a Mondattani szerkezetek fent jelzett származására egy lényegében logi­kai szakmunkából, ez nem meglepő. A formális logika par excellence meghatározásokon, bevezetett eljárásokon alapuló természetéből követ­kezően azonban ez az analógia félrevezető előítéletek kényszerévé vá­lik, mihelyt a természetes nyelv működésének megvilágítására alkal­mazzuk.

⁷ A generatív kifejezés ilyetén felmerülésének minden más magyará­zata utólagos beleolvasás. Ugyanakkor mégsem tekinthetünk el a szó eredeti jelentésétől (nemző, szülő, létrehozó), amely az alább jellem-zendő grammatikaértelmezési fordulat során mintegy lefedte a terminus eme speciális értelmét.

⁸ Hm, tehát akkor számítógép-program? – kérdezték egyes értetlen­kedő nyelvésztársak. Chomsky bosszúsan tiltakozott. A generatív gram­matika nemcsak arról nem szól, hogyan hozunk létre mondatokat, ha­nem arról sem, hogyan tegye ezt a gép.

⁹ Recenzió B. F. Skinner Verbal Behavior c. könyvéről. Language, XXXV, 26-58. 1959.

¹⁰ The Structure of a Semantic Theory. Language, XXXIX., 170-210. Magyarul megjelent két részletben az ELTE BTK jegyzeteiben. Szöveg­gyűjtemény az általános nyelvészet tanulmányozásához. Szerk.: Telegdi Zsigmond. 1974. 358-370., ill. Szemantika a generatív grammatikában (Szöveggyűjtemény). Szerk.: Havas Ferenc. 1982. 17-52.

¹¹ Ismét (nem nyelvészeti érdeklődésűeknek ellenjavallt!) „zanzásított" leírás következik a dolog lényegéről. A szerzők szerint a szemantiká­nak a beszélő négy fajta, nem-szintaktikai képességét kell modellálnia: a mondattanilag kifogástalan mondatok szemantikai anomáliáinak felis­merését, a nem mondattani eredetű kétértelműségek felfedezését, a mondat egyes izoláltan véve többjelentésű elemeinek egyértelműsíté­sét a kontextus alapján, valamint a parafrázisok felismerésének kész­ségét. (Érdekes módon a mondat egyáltalában való megértése nem sze­repel a beszélő modellálandó szemantikai képességi között, ez, úgy lát­szik, hallgatólagos előfeltétel.) A javasolt megoldás egyrészt egy újfajta lexikon (szótár), másrészt egy újfajta szabályrendszer bevezetése. A le­xikon a lexikai egységeket (szavakat) szintaktikai funkciójuk, jelentésük és más szavak jelentéséhez való viszonyuk szempontjából jellemzi. Az első feladatot a szintaktikai jelölők látják el. A jelentés jellemzése két­féle: szemantikai jelölők (a jelentés formalizálható része) és megkülönböztetők (a jelentés egyedi része). Minthogy a szintaktikai és szemanti­kai jelölők összefüggései ágrajz formájában ábrázolhatók, a megkülönböztetők egy-egy elágazás végén helyezkednek el. Ahány ilyen elága­zási vonal (ösvény) vezet a címszótól a megkülönböztetőkig, a szónak annyi olvasata (jelentése) van. A megkülönböztetek után állnak a kivá­lasztási korlátozások: előírások arra nézve, hogy az adott olvasat mi­lyen más szavakat, illetve más szavak mely jelentéseit (milyen szeman­tikai jelölőit) kívánja meg maga mellett a mondatban. Ennyit a lexikon­ról. Ami az új szabályrendszert illeti, ezeknek az ún. projekciós szabá­lyoknak az a feladata, hogy a mondat szintaktikai ágrajzából és a sza­vak fent jellemzett szótári ábrázolásaiból (főként a kiválasztási korláto­zásokból) kiindulva, sorozatos összeolvasztásokkal kijelöljék az egész mondat jelentését. (Így derül ki pl., hogy bár a körte egyaránt lehet gyü­mölcs vagy villanyégő, a kiég pedig jelentheti a fény- és hősugárzás megszakadását vagy a művészi alkotóképesség leépülését, a körte kiég szerkezetnek még sincs kétszer két, azaz négy különböző jelentése.) A modell alapevidenciája tehát: ha ismeretes egy mondat szerkezete és a benne szereplő nyelvi elemek összes lehetséges jelentése, akkor e kétféle információból „kiszámítható", van-e a mondatnak jelentése egyál­talán, s ha van, egy-e vagy több, illetve hogy végül is mi ez a jelentés.

¹² Természetesen Humboldt főművéről van szó: Az emberi nyelvek szerkezetének különbözőségéről és ennek az emberi nem szellemi fej­lődésére gyakorolt hatásáról, 1836. Hogy Chomsky Humboldtot alapve­tően félreérti és a saját szájíze szerint interpretálja, arra sok bírálója már korán rámutatott. A szóban forgó Chomsky-mű: A nyelvelmélet je­lenlegi problémái (1964). Egy részlete megjelent magyarul aTelegdi-féle szöveggyűjteményben (lásd a 10. sz. jegyzetet), 309-323.

¹³ Aspects of the Theory of Syntax. (A továbbiakban: Aspects.) Camb­ridge, M., 1965. Magyarul teljes terjedelmében az ELTE BTK következő jegyzetében: Antal László (szerk.): Modern nyelvelméleti szöveggyűjte­mény, VI., Első rész (Bp. 1986.) 111-319.

¹⁴ Chomsky ebben a művében valójában nem így fejti ki mondandó­ját, de elképzelésének több későbbi kifejtésében (pl. The formal nature of language. In: E. H. Lenneberg: Biological Foundations of Language. New York stb., 1967. 397-442.; magyarul: A nyelv formális természete. In: Szépe György [szerk.]: A nyelvtudomány ma. Bp., 1973. 215-283.) megengedi ezt az interpretációt. Ugyanakkor a „mintha" még ebben az esetben sem veszti el relevanciáját. A generatív grammatika ugyanis továbbra sem szól arról, hogy a gyakorlatban hogyan hozunk létre vagy – mint itt szeretnénk felfogni – értünk meg mondatokat, ahogyan erről hamarosan szó lesz.

¹⁵ Például Az ajtó becsukódik a széltől és A pénzügyminiszter elzár­kózik a választól mondatok mögött látszólag azonos szerkezet találha­tó, a két mondat jelentéskülönbségét azonban nem egyszerűen a sza­vak eltérése adja, hanem az a felismerés is, hogy az első mondatban az ajtó voltaképpen nem alanya, hanem tárgya a történésnek (úgy fog­juk fel, hogy a szél a mondat tényleges alanya), míg a második mondat­ban ilyesfajta átérétékelésre nincs sem lehetőség, sem szükség a mon­dat helyes értelmezéséhez.

¹⁶ A Szólt – és lőn mondat felszíni szerkezetében például nincsen jele a múlt időnek, s mellesleg a két különböző egyes szám harmadik sze­ntélyű alanynak sem, ezeket mégis odaértjük. Kézenfekvőnek látszik feltételezni, hogy a mélyszerkezetben mindezek jelen vannak, tehát ez a szerkezet tehát valami olyasmit tartalmaz, hogy „ő-szól-múlt-és-az-lesz-múlt".

¹⁷ Például ez a mondat: A tegnap a tévében látott politikus által java­solt megoldás elfogadhatatlan első elemzésben is legalább három mon­datot tartalmaz: „Valaki tegnap a tévében látta a politikust", „A politikus javasolt valamilyen megoldást", „A megoldás (valakinek a számára) el­fogadhatatlan".

¹⁸ lsmételten kizárólag nyelvész-ínyencek számára álljon itt a modell felépítésének egzaktabb leírása. A generatív nyelvtan három komponens­ből áll: szintaxisból, szemantikából és fonetikából. Az első komponens generatív, a másik kettő pedig interpretatív, azaz új információkat már létre nem hozó, értelmező jellegű. Az elemeket operacionalizáló elsőd­leges műveletek a bázisszabályok, amelyeknek kimenetele a mélyszer­kezet. A bázis elágaztatási szabályai nagyjából megfelelnek az 1957-es újraírási szabályoknak, kivéve a mondatok alárendelését biztosító új típusú bázisszabályt. Ez egy olyan újraírási szabály, melynek jobb olda­lán maga a mondat – értsd tehát: egy alárendelt mondat – szimbóluma jelenik meg, s amelynek végrehajtása révén ily módon mintegy a fölé­rendelt mondat generálását „megszakítva" végbemehet az alárendelté. Ez biztosítja – a korábbi beágyazó transzformációk helyett -, hogy a bonyolultabb mondatok egymásbaágyazottságáról számot tudjunk adni, hogy hierarchiájukat a mélyszerkezet már eleve tartalmazza. (Tehát pél­dául az előző jegyzetben említett példamondat generálása 1957-ben három magmondatból való kiindulást, és ezért két beágyazó transzfor­mációt tett szükségessé, most viszont egy kiinduló szerkezetünk lesz, a mondat mélyszerkezete, melyben egy tőmondatba két másik van már beágyazva – mindez transzformációk nélkül.) A transzformációk, me­lyek mostantól kizárólag szingulárisak – hiszen mindig egy szerkezetet kell átalakítaniuk egy másikká – ciklikusak, azaz a legmélyebben alá­rendelt mondattól haladnak felfelé az ágrajzon. Visszatérve a bázis sza­bályaihoz, az elágaztatások (és a mondott mondatbeiktató szabály) után jelentős újítás következik, nevezetesen a preterminális szimbólumok (ka­tegóriák) megbontása, az alkategorizáció technikai megoldása. (Erre azért van szükség, mert egy pusztán szófaji felépítési séma nem ga­rantálja a mondat helyességét, például egy Det-N-V-Det-N sorozat a modell előző változatában elvben egyaránt lehetett a fiú olvassa a leve­let vagy a levél olvassa a fiút – akkoriban csak utólag, a szemantikai értelmezésben derült ki a második mondat defektusa, de ez annyit tesz, hogy nem szintaktikai, hanem szemantikai anomáliának minősült. Chomsky most a szintaxisban akarta kizárni az ilyen agrammatikálisnak minősített szerkezeteket.) Az alkategorizáció értelmében például egy főnév lehet [±köznév], [±megszámlálható], [±élő], [±emberi], [±elvont] -a pluszok és mínuszok az adott jegy meglétét, ill. ellenkezőjének meg­létét jelzik. Az alosztályozási szabályok kétfélék: kontextustól függetle­nek (ilyenek például a főneveket közelebbről jellemző szabályok) és kontextusfüggők (például az igéknél, ahol a lehetséges alany és vonza­tok minéműségére kell utalniuk). Ily módon például egy N (főnév) mos­tantól fogva lehet [-(-megszámolható], [+köznév], [+élő], [+emberi] (mint pl. a fiú), egy ige pedig olyan, amely csak ilyen főnevet tűr meg maga mellett alanyként (pl. az olvas). Ezek az imént felsorolt alkategorizációs jegyek: szintaktikai jegyek, a kategória pedig szintaktikai jegyeivel együtt tekintve: komplex szimbólum. A mélystruktúra akkor áll elő, ha a komp­lex szimbólumokra végződő ágrajzi szerkezetbe bevezettük a lexikaLele-meket is. A szótárban a szavaknak háromféle jellemzése van: szintakti­kai, szemantikai és fonetikai. Egy szó az ún. lexikai szabály értelmében akkor emelhető be a levezetés egy konkrét helyére, ha szótári szintakti­kai jellemzése megegyezik a levezetés adott pontján generált komplex szimbólummal. Ezért a szintaktikai jegyek úgy működnek, mint mon­dattani kiválasztási korlátozások. – Összefoglalva, a standard modell a következő formát mutatja. A nyelvtannak három komponense van, a ge­neratív szintaxis, az interpretatív szemantika és az interpretatív foneti­ka. A szintaxis felépítése: a bázisszabályok (ezen belül, ebben a sor­rendben, elágaztató szabályok, alkategorizáló szabályok, lexikon) ge­nerálják a mondat mélystruktúráját, az utóbbiból kiindulva ciklikus szin­guláris transzformációkkal nyerjük a felszíni szerkezetet. A szemantikai komponens a mélystruktúrát interpretálja, a fonetikai a felszínit. A szin­taxis tehát úgy is értelmezhető, mint a mondatok hangalakját és jelen­tését szerkezetileg párosító eljárás.

¹⁹ Aspects. 9. A Chomsky-szövegekből hozott idézeteket végig saját fordításomban közlöm. H. F.

²⁰ Aspects. 8-9.

²¹ Aspects. 201.

²² Aspects. 201. (Kiemelések tőlem, H. F.)

²³ lme egy jeles alternatíva a Chomsky érvelése mögötti megkérdő-jelzetlen előfeltevéshez. Arisztotelész a Metafizika első könyvének ki­lencedik fejezetében, a platóni ideatan bírálatakor, azt állítja, hogy a min­den létező elemei tudományának – ha ilyesmi léteznék egyáltalán – vagy minden előzetes tudás nélkül megtanulhatónak kellene lennie (de ilyes­mi nem ismeretes), vagy velünk születettnek – de az utóbbi lehetőséget is ki kell zárnunk, hiszen ha velünk született lenne, akkor a róla való tudatnak birtokában kellene lennünk. Arisztotelész számára tehát ép­pen az ellenkezője az evidens, mint Chomsky számára: ami velünk szü­letett, arról tudomásunk van.

²⁴ Tekintettel arra, hogy bármely emberi nyelv – minthogy teljesíti kom­munikatív és kognitív funkcióit – nyilvánvalóan felmutatja „az emberi nyelv­nek levés" ismérveit, a nyelviség univerzalitásának ténye kétségbevon­hatatlan. Chomsky azonban, abszolúte konkrétan, a maga modelljére vo­natkoztatja ezt az evidenciát. Újrafogalmazva a XVII. század jellemző (bár gyökereiben jóval régebbi) tanítását a grammatika univerzalitásáról – me­lyet a késői német felvilágosodás és a romantika kora óta nyelvfilozófiai iskolák egész sora igyekezett cáfolni a „minden nyelv egy különös világ­nézet" tézis mentén -, úgy gondolja, hogy éppen a mélyszerkezet az, ahol a nyelvi struktúra eme univerzalitása tetten érhető. „Általában azt tartják, hogy a modern nyelvészet és az antropológiai kutatások meggyő­ző módon megcáfolták az univerzális grammatika klasszikus tanát, de ez az állítás számomra nagyonis eltúlzottnak tűnik. A modern kutatások tény­leg rámutattak a nyelvek nagy mértékű különbségeire a felszíni szerke­zet tekintetében. De, minthogy a mélystruktúra kutatását nem tűzték ki célul, nem próbálkoztak azzal, hogy ennek megfelelő különbséget mu­tassanak ki mögöttes szerkezetekben, és valójában az a helyzet, hogy a jelenkori nyelvkutatás által felhalmozott ismeretek, úgy látszik, nem is utal­nak semmi ilyesmire." (Aspects. 118.) Az idézet egyébként jól példázza, hogyan csúszik át Chomsky érvelése a nyelvleírás módszertanáról a nyelv természetének jellemzésére, konkrétabban a mondatok mélystruktúrájának fogalmáról a nyelv mélystruktúrájának tételezésére.

²⁵ Aspects. 27. Az érvelést röviden úgy is összefoglalhatjuk, hogy szü­letésünkkor – úgy látszik – nyelven már tudunk, most már csak annyi a feladat, hogy az éppen adott nyelven megtanuljunk.

²⁶ Chomskynak azt a felfogását, miszerint a nyelv megjelenésének elő­feltétele az emberi agy fejlődésében bekövetkezett változás, sokan, több irányból vitatják. Az újabb evolucionisztikus meggyőződések képviselői és a marxista emberkép alapján érvelő pszichológusok-antropológusok (egyébként egymással is szembenálló nézeteikbe ágyazottan) egyetér­teni látszanak abban, hogy az emberi szervezettségű agy kialakulása a nyelv létrejöttének sokkal inkább következménye, mintsem oka. (Vö. Richard Leakey: Az emberiség eredete. Bp., 1995., ill. például Vigotszkij, Rubinstein, Lurija, Davidov stb. közismert művei.)

²⁷ Language and Mind. New York, 1968.70-71.

²⁸ Aspects. 193.

²⁹ Ez a megjegyzés Chomskynak arra a többször kifejtett meggyőző­désére utal, hogy mint a nyelv megtanulása, a térben való tájékozódás elsajátítása is csak azzal magyarázható, hogy bizonyos alapvető általá­nos „elvek", például a vonal és a szög mértani fogalma a velünk szüle­tett mechanizmus részeit képezik. Ugyan a fogalmak vagy a megfelelő mechanizmusok végső kidolgozása nem fügetlen a tapasztalattól – fej­tegeti -, de ebből még nem következik, hogy ebből meg is magyaráz­ható. (Chomsky apriorizmusa e téren félre nem ismerhető párhuzamo­kat mutat Kant tér-idő-felfogásával.) Ami a térfogalom vagy ennek vala­mely eleme velünkszületettségét illeti, Chomsky feltételezése százhar­minc évvel az első nem-euklidészi geometriák és hatvan évvel a relati­vitáselmélet felfedezése után valóban meghökkentő. Hogyan lehetne velünkszületett egy olyan térszemlélet, amely bizonyítottan csak egy a lehetségesek közül?

³⁰ Aspects. 57-59.

³¹ Nagy vitájáról e kérdés körül Piaget-val, a kiemelkedő francia pszi­chológussal, lásd: Theories du langage. Theories de l'apprentissage. Le débat entre Jean Piaget and Noam Chomsky. (Centre Royaumont pour une Science de l'Homme. Recueillí par Massimo Piattelli-Palmarini.) Paris, 1979.

³² „Így például azt találták, hogy a szemantikai referencia nagy mér­tékben megkönnyíti a teljesítményt egy szintaxis-tanulási kísérletben, még ha ez nyilvánvalóan nem befolyásolja is azt a módot, ahogyan a szintaxis elsajátítása végbemegy, azaz nem játszik szerepet annak meg­határozásában, hogy a tanulók mely hipotéziseket választják. (…) Egyál­talán nem lenne meglepő, ha azt találnánk, hogy a normális nyelvtanu­lás valamely módon a valóságos élet szituációiban való nyelvhasznála­tot igényel." Aspects. 33.

³³ Carlos P. Otero (kiad.), Noam Chomsky: Language and Politics. Montréal-New York, 1988. 501-502. Ez a kötet különben Chomsky ad-dig megjelent legfontosabb interjúinak több mint hétszáz oldalas gyűjte­ménye (az összeállító már-már fanatikusan elkötelezett bevezetőjével). Az alábbiakban egy sor idézetet hozok e Chqmsky-megnyilatkozások-ból, az egyszerűség kedvéért pusztán „Otero" megjelöléssel.

³⁴ Ahogyan a velünk született nyelvi kompetencia korlátozza az em­berileg lehetséges nyelvtanok körét (irányítja nyelvtani tájékozódásun­kat, kizárja a nem lehetséges – nem-grammatikális nyelvi elemsoroza­tokat előállító vagy a grammatikálisakat félreinterpretáló – nyelvtanok tudatunkban történő kifejlesztését), ugyanúgy más velünk született disz­pozícióinknak is korlátozniuk kell, hogy milyen lehet egyáltalán egy in­tellektuális, erkölcsi, esztétikai stb. összefüggésrendszer, amely az em­beri társadalomban, illetve a társadalmi módon létező emberrel kapcso­latban működőképes.

³⁵ Otero. 147.

³⁶ Otero. 469.

³⁷ Otero. 762-763.

³⁸ Otero. 765.

³⁹ A szóban forgó könyv: Robert Faurisson: Mémoire en defense -contre ceux qui m'accusent de falsifier l'Histoire. Paris, 1980. Chomsky előszavának címe „Quelques commentaires élémentaires sur le droit á la liberté d'expression" (Néhány alapvető megjegyzés a véleménynyil­vánítási szabadság jogáról), I-XIV. Chomsky az előszóban különben jól elveri a port a következetlen és képmutató francia értelmiségen – amely nem átallotta tűrni, hogy a szerzőt nézeteiért elbocsássak egyetemi ta­nári állásából -, szembeállítva vele az USA-beli liberális szellemet, ahol a polgárjogi mozgalmak még az amerikai náci párt demonstrációs jogá­ért is kiálltak. Nem hallgatható el ugyanakkor, hogy Chomsky elmulasz­totta érvényesíteni ugyanezen elveit, amikor a generatív grammatika dominanciájának időszakában más nyelvészeti iskolák talaján álló tan­székek egész sorát számolták fel az amerikai egyetemeken anakroniz­mus vagy tudományos inkompetencia címén, egyes esetekben aká*tra-gikus kifejletű egzisztenciális problémákat okozva az ott dolgozó nyel­vészeknek.

⁴⁰ Otero. 244.

⁴¹ Turning the Tide: U.S. Intervention in Central America and the Struggle for Peace (Az árral szemben: az Egyesült Államok beavatko­zása Közép-Amerikában és a békeharc). Boston, 1985. Idézi: Otero. 41.

⁴² Otero. 763.

⁴³ Az idézet Chomsky első nem nyelvészeti jellegű cikkéből való: The Responsibility of Intellectuals (Az értelmiség felelőssége). 1966. Újra megjelent: J. Vasquez (szerk.): Classics of International Relations. Pren­tice Hall, 1986. 67-76. Idézi: Otero. 32.

⁴⁴ Otero. 140-141.

⁴⁵ Chomsky dicséri és elismeri az Áprilisi tézisek és az Állam és foradalom Leninjét, de szemére veti a szovjetek leépítését, Kronstadtot és a munkásellenállás elfojtását, amelyeket „legalábbis Lenin égisze alatt hajtottak végre".

⁴⁶ For Reasons of State (Az állam értelméért). 1973. 378.

⁴⁷ A For Reasons of State befejező szavai. Idézi: Otero. 63.

⁴⁸ For Reasons of State. 394.

⁴⁹ Descartes számára a nyelv mint institúció éppenségel önkényes -tudniillik a szavak hangalakjára nézve. Ami a tartalmat illeti, az persze szükségszerű és univerzális, ez azonban azért van, mert a nyelv, erről az oldaláról nézve, a gondolkodásban gyökerezik. Minthogy Descartes előfeltételként kezeli a világ, és így a neki – legalább elvben – megfele­lő gondolkodás eleve adott struktúráját, az univerzalitás éppenséggel egy megalkotandó mesterséges nyelvvel kapcsolatban merül fel nála. Az innátizmus és a nyelviség gondolatának kapcsolata így még általá­nosságában sem eredeztethető Descartes-tól, s különösen nem abban a konkrét formában, ahogyan ezt Chomsky a mélystruktúrával kapcso­latban érvényesíti.

⁵⁰ Otero. 457.

⁵¹ Chomsky egyik legalapvetőbb tévedésének látom saját teljesítmé­nyével kapcsolatban, hogy az új paradigmát képvisel. Hogy a nyelvtu­dományban ugyanazon logicista paradigma részese, mint például az ál­tala oly hevesen bírált strukturalizmus, azt másutt bővebben bemutat­tam. (A dialektikus nyelvelemzés státuszához. A „Nyelvi Mozgásformák dialektikája" kutatócsoport munkái, 4. [1985] 453-465.) Társadalomfilo­zófiai eszmerendszere pedig a fentiek alapján egyenesen konzervatív­nak nevezhető.

⁵² Nem szorul különösebb bizonyításra, de egy jegyzetet megérdemel, hogy Chomsky eszmerendszere – ha a baloldaliság, sőt bizonyosan a szocialisztikus gondolat mezsgyéjén belül is – meglehetősen távol áll a marxizmustól. (Saját bevallása szerint ebből leginkább az osztályszem­léletet fogadja el, de például határozottan elutasítja a proletárdiktatúra programját.) A XX. századi, magukat szocialistának és a marxizmus ide­ológiai alapján állónak deklarált formációkkal kapcsolatos történelmi ta­pasztalatra hivatkozva Chomsky lényegében a marxizmus társadalom-képét is az elnyomó indoktrináció és a tudománytalan fecsegés alak­változatának tartja. A lényeg azonban Chomsky határozottan nem-mar­xi jellegű ember- és társadalomszemlélete, melynek polgári-racionalisztikus indíttatásairól a fentiekben már elegendően szóltunk.

Álcázásra, misztifikálásra szolgáló szavak? A szókinccsel való folyamatos visszaélés, az intellektuális vagy technikai maszlagolás összezavarja és depolitizálja az állampolgárokat. A jelen­ség egyáltalán nem új: a hatvanas években a „pacifikálás" szó­val az algériai „háborút" jelölték. De az utóbbi időszakban az ef­féle manipuláció egészen általánossá vált a tömegtájékoztatás­ban, a zsémbeskedő technokraták és a konszenzust erőltetni kívánó politikai elitek körében.

Francia gimnazistákat arra kértek, hogy értelmezzék az ideo­lógia szót – a fogalom szinonimájaként legtöbbjük az ideál szót adta meg. Érettségi előtt álló diákokkal elolvastattak egy elem­zést, mely a sportot valamiféle „depolitizációs kísérletnek" írta le – a diákok a sportról szóló dicshimnuszt véltek kiolvasni a cikk­ből: éljen a sport, mely elfeledteti velünk a politikát, a politikai problémákat és botrányokat. Még az egyetemisták sem képe­sek különbséget tenni a politika és a politikusság között: maguk is a jelenség áldozatai, és nem veszik észre, hogy a politika út-tévesztései miatt polgártársaikból kivész a politikusság.

Ennek a mély depolitizáltságnak, mely megmutatkozik a vá­lasztásokon részt nem vevő fiatalok nagy számában vagy a sza­vazási szándók bizonytalanságában, több oka is van.¹ Ezek kö­zül az egyik legfontosabb kétségkívül az, hogy a politikus- médiatikus „osztály" képviselői misztifikációra használják a sza­vakat. A kommunikáció szónak például húsz évvel ezelőtt még teljesen pozitív jelentése volt: információcsere azonos szinten álló felek között. A reklámcsinálók gyorsan lecsaptak a szóra, monopolizálták, és egyirányú propaganda-tevékenységüket je­lölték vele. A politikusok ugyanígy tesznek: a valódi politikai cse­lekvést a médiák által sugárzott képek tömegével helyettesítik. Az ilyen ügyeskedések persze jól összezavarják az emberek fe­jét. Oda jutottunk, hogy a mai manipulált közvélemény egyfelől azt gondolja egy politikusról, hogy az kiváló miniszter, másfelől pedig, hogy e kiváló miniszter semmit sem tehet a munkanélkü­liség ellen.² Az efféle torzulásokat látva egy újságíró úgy vélte: "harcolni kell a minden irányú kommunikáció ellen, különben a kommunikáció végül megfojtja az információt". De vegyük csak észre, hogy e helyes gondolat formába öntésekor ez az újság­író is torz jelentésében használta a „kommuniákáció" szót. Ho­gyan ismerje ki magát a szavakon egy fiatal állampolgár?

A konszenzus szó – érdemtelenül – nagy becsben áll. A de­mokrácia tetőpontjának tekintik, hogy mindenki egyetért anélkül, hogy bárkit is kényszerítenének erre. A valóságban ez a demok­rácia megcsúfolása. A „konszenzus" ideológiája minden téren az ellenzék, a vita, a valódi politikai nézetütköztetés lehetősé­gét próbálja kizárni. Mélyén az az előfeltevés rejlik, hogy létezik valamiféle titkos, ösztönös egyetértés, melyet elég pusztán csak „felfedni", s máris mindenki csatlakozik. A „konszenzus" ideoló­giája a kisebbség többség általi megfélemlítésének egyik fő esz­köze, ezzel fojtják bele a szót a „máskéntgondolkodókba". Az ügyes hatalom azóta döntéseit úgy tálalja, mint valamiféle (általá­ban a közvélemény-kutatások segítségével kiformált) konszenzus kifejeződéseit – és a polgároknak máris engedelmeskedniük kell. A konszenzuson kívül nincs üdvözülés!

Ugyanezt a manipulatív használatot figyelhetjük meg a pár­beszéd szó esetében is. E szó arra szolgál, hogy vele álcázzák az autoriter döntéseket, illetve hogy a nyitottság látszatát kelt­sék. A párbeszéd elkendőzi a konfliktust. Láthattuk ezt akkor, amikor az egyetemisták végzés utáni elhelyezkedésével kapcso­latos új rendelkezések ellen tiltakozva a diákok az utcára vonul­tak, vagy amikor egyes egyetemi intézetek jövőjét fenyegető dön­téseket hoztak: Edouard Balladur kormánya először,.képtelen­nek mutatkozott arra, hogy meghallja a tiltakozó hangokat, és csak azután szorgalmazta a párbeszédet… Gyertek hát, beszél­gessünk; félreértés történt, rosszul fogalmaztuk meg arendelet szövegét és így tovább.

Ugyanígy az összefogni ige, mellyel a szavazatokért vetélke­dő jelöltek oly gyakran (vissza)élnek, éppen arra szolgál, hogy elfedje azt, ami történik, és ami éppen az ellentéte: hogy meg­osztani igyekeznek a választókat. Lehet, hogy e két igét hama­rosan szinonimáknak fogják tekinteni…

Összefogás, párbeszéd, konszenzus, kommunikáció: ezek a szavak (és mások is) oly mértékben elleplezik a valóságot, hogy jelentésük gyakran éppen ellentétébe fordul. E szavak elterelik a figyelmet a közös tervezgetés, a politika tulajdonképpeni tétjéről, lehetetlenné teszik a különböző lehetőségekről folytatandó vita­kat, a közösség elkötelezett szolgálatát, a közjóért folytatott har­cot stb. Másról van itt szó, mint az Amerikában divatos eufemiz­musok (a „politikai tisztességesség" mozgalom) esetében; ez itt egy olyan nyelv, mely megakadályozza, hogy az emberek meg­értsék a társadalmi-politikai rendszer működését, hiszen e rend­szer vizsgálata, megismerése lázadáshoz vezethetne. „Az orto­doxia nem más, mint tudatlanság" – mondta George Orwell.³

A nyelvi eszközökkel folyó depolitizálásban általában három főbb módszert használnak: a természet nyelvét, az erkölcs nyel­vét és a szakzsargont.

A természet nyelve

A dolgokat természetesnek bemutatni, egyike a kipróbált mód­szereknek, melyek segítségével elleplezhetjük azok politikai fon­tosságát. Edouard Balladur segítőinek egyik első húzása az volt, hogy a miniszterelnököt mint természetes jelöltet ajánlották az elnöki címre, mintha egyenesen udvariatlanság lenne azt felté­telezni, hogy Balladur valamiféle egyéni politikai ambíciótól sar­kallva szállt ringbe. Voltaképpen Georges Pompidou éppen úgy, mint Jacques Chirac, Valéry Giscard d'Estaing és még annyi más politikus is, mindannyian „természetes" jelöltek voltak. Ne feled­kezzünk meg Alain Juppéről sem, aki „ejtőernyősként" jutott a Bordeaux-i polgármesteri címhez, de arról beszélt, hogy a „szí­ve idehúzta", és hogy „itt akar erőt gyűjteni". A „természetre" való hivatkozás – miként azt Roland Barthes kimutatta Mitológiák című esszékötetében⁴ – egy olyan ideológiai cselfogás, mellyel a csep­pet sem „természetes" adott valóságnak ártatlan látszatot köl­csönözhetnek. "

A politika efféle „természetszerűsítésére" való törekvés gyak­ran metaforák használatában mutatkozik meg. Panaszjsodva emlegetik a „pénzügyi viharokat", a „munkanélküliség kórját" vagy a „társadalmi töréseket": a világot és annak áldozatait úgy mu­tatják be, mint egy eleve adott rendszert (ill. annak szereplőit), amelyben a politikai felelősség kérdését fel sem lehet vetni, s mely rendszernek a vizsgálata éppen úgy tilos, mint az ellene való tiltakozás. A biológiai képek egyre gyakoribbakká váltak: az olyan kifejezések, mint a „gazdaság megizmosítása", a „vállala­tok karcsúsítása" gyönyörűen, az egészségre vonatkozó képek­kel írják le a gazdasági kényszerből fakadó elbocsájtásokat.

Nemrégiben Michel Rocard kormánya ugyanebben a szellem­ben nevezte el egyik törvénytervezetét így: „törvény a gazda­ság lélegzésének megkönnyítésére". Mindennapos a televízió­ban az is, hogy a fogyasztói kondicionálás rituális perceit emígyen konferelják be: „Most egy lélegzetvételnyi reklámszü­net következik".

Az erkölcs nyelve

Az értékeket jelölő szavak remek takaróként és legitimáló esz­közként kínálkoznak a politikusok számára, miközben igazából nem is pontosítják azok jelentését. A programként vagy prioritá­sokként megjelölt humanista szándékok és jószándékú törekvé­sek nagy előnye az, hogy senki sem szólalhat fel ellenük. Az olyan szavakkal való egyetértés, mint az igazságosság, szabadság, Franciaország, meggyőződés, testvériség – a szavakban rejlő választási lehetőségeket homályban hagyva -, kierőszakolja a tényekkel való egyetértést. Még a vallási kifejezéseket is mozgó­sítják („hinni Franciaországban", „újraéleszteni a reményt"), és a politikai diskurzus nyelve mind misztikusabbá válik, hogy a vallá­sos meggyőződésű választókra hatást gyakorolhasson.

A baj csak az, hogy e szavak egyrészt nagyon gyorsan elhasz­nálódnak, másrészt pedig használóik feddhetetlen magánéletét feltételezik.⁵ Nem számít, azért csak használják őket. A legutóbbi divatba jött szavak egyike a méltányosság, mely mostanában az egyenlőség és az igazságosság fogalmát helyettesíti.⁶ Kétsze­resen is hamis játék ez. Egyrészt a méltányosság szót arra szán­ják, hogy igazolja a gazdaság működéséhez szükséges dina­mikus egyenlőtlenséget, s ez kissé erőszakolt dolog, másrészt megint az történik, hogy egy értéket tervként mutatnak be, hogy előre is legitimálják azokat a politikai választásokat, döntéseket, melyek – természetüknél fogva – vitathatók és tökéletlenek. „A méltányosságra hivatkozni – jegyzi meg Nicolas Tenzer – nem más, mint vitathatatlan alapot keresni egy politika számára, mely természetszerűleg választásokat, döntéseket jelent, nem pedig valamiféle felfedezett igazság érvényesülését. Ideológiaként a méltányosság apolitikusnak mutatja be azokat a dolgokat, melyek természetszerűleg politikai kérdések."⁷

A szakzsargon

A technokratikus diskurzus választásait, döntéseit – melyeknek következményei mindig humánusak – olyan terminusokkal igazolja, melyek annál inkább támadhatatlanok, minél inkább tisz­tán technikai jellegűek. Az olyan szavaknak, mint a rendezés, kiszélesítés, gazdasági logika, rugalmasság, átstrukturálás és általában az uralkodó gazdaságcentrikus gondolkodás terminu­sainak az a funkciójuk, hogy a politikai választásokat és a tár­sadalmi realitásokat egy technicista világszemlélet keretei kö­zött mutassák be. A szocioprofesszionális szupergépezet tech­nikai problémák és megoldások halmazának mutatja magát. Szó sincs arról, hogy láthatóvá váljanak a fogaskerekek közé,szorult emberek: ez a másik, az előbb tárgyalt erkölcsi diszkurzus fel­adata, melynek keretében összevissza beszélnek a „modern tár­sadalmak okozta ártalmakról" és a jelenlegi világ „elembertele-nedéséről".

E nyelvhez hozzá tartoznak a számok, a statisztikák, a szá­zalékok, s mindez megfosztja az állampolgárokat attól, amit a politikai helyzetről való egzisztenciális tudásnak nevezhetnénk. Ugyanez mondható el a mindenféle rövidítésekkel való vissza­élésekről, melyek – különböző betűk értelmezhetetlen egymás mellé állításával – megfosztják realitásuktól a nagyon is emberi dolgokat. Az egyre gyakrabban alkalmazott diszfunkció kifeje­zés is megfosztja politikai tartalmuktól azokat a hiányosságokat, melyek jelölésére szolgál: egyrészt absztrakt jellege miatt elje-lentékteleníti azokat a drámai emberi szituációkat, melyekről szól, másrészt azt a benyomást kelti, mintha a felpanaszolt realitások tisztán technikai kauzalitásból fakadnának, melyeket persze megint csak a technika orvosolhat – elleplezve így a felelőssé­gét, illetve stratégiájuk csődjét.

Mindezen nyelvi jelenségek hosszú távon oda vezetnek, hogy az emberek szemében depolitizálódik maga a politikus is. A po­litikusok, akik leginkább médiatikus népszerűségükkel és hatal­muk álcázásával foglalkoznak, egyre inkább maguk is kételked­ni kezdenek a politikai cselekvés reális lehetőségében. A misz­tifikáció azzal vált teljessé, amikor vezetőink elkezdték a nyilvá­nosság elé tárni „lelkük legmélyének" tartalmát: formális együtt­érzés, nagyszívű humanizmus (az erkölcsi válság emlegetése), önzetlen érzelmek, mély meggyőződések, profetikus eredők (ígérgetések). Túl sok felelős személyiség van, aki jobban ked­veli a szánakozó stílusú beszédet az elemzőnél. Túl sok keser-gést hallunk a kirekesztettek sorsáról, s túl kevés leleplező be­szédet azokról a mechanizmusokról, melyeknek e kirekesztés köszönhető. Ez a közvélemény kettős depolitizálásához vezet: vagy teljesen misztifikálttá, vagy teljesen hitetlenné válik – egyik esetben sincs képe az őt körülvevő politikai realitásokról.

(Fordította: Takács M. József)

Jegyzetek

¹ Ezen okok között a „politikai élet" médiatizációját külön is meg kell említeni. Vö. Francois Brune: Effets néfastes de l'ideológie politico-médiatique. Le Monde diplomatique, 1993. május

² A Télérama közvélemény-kutatása. 1995. január 18.

³ Az „1984"-ben. Ebben a regényben a hatóságok – mint-emlékszünk – újraalkotják a nyelvet, kirostálják a markáns jelentéssel bíró szavakat, s kétértelmű kifejezésekkel helyettesítik azokat, melyek így a realitás­sal ellentétes jelentést is felvehetnek: az engedelmes alattvaló nem hi­het másnak, csak a hivatalos nyelvnek.

⁴ Roland Barthes: Mitológiák. Európa, 1983.

⁵ Az „ügyek", úgy tűnik hirtelen „repolitizálták" a dolgokat, felfedve azo­kat a praktikákat, melyeket a politikai diskurzus elrejteni igyekezett. Va­lójában mindez csak fokozta a már úgyis depolitizált állampolgárok kiábrándultságát: miért is foglalkoznánk ezzel a „rohadt világgal", amit semmi sem tud megváltoztatni?

⁶ Vö. Beszámoló. Les défis de l'an 2000, la Documentation francaise. Paris, 1994.

⁷ La Croix, 1995. február 10.

Három kijelentés elemzését javasoljuk az alábbiakban, három történelmi kijelentését, értve ezen, az analitikus filozófia szavai­val élve, egy adott pillanatban, „valós" szituációban, egy beszé­lő szubjektum által kimondott jelölők sorozatát, történelminek nevezve e kijelentéseket továbbá a szó köznapibb, „hegeli" ér­telmében, mivel valószínűség szerint, ha nem is szóról szóra tör­ténő, de struktúrájukat tekintve feltétlenül azonos megismétlé­sük „szükségszerűen" hozzájárult egy eseménysor megindítá­sához, s végül abból a tényből adódóan, hogy az a fajta felszó­lítás, amellyel előállnak, olyan integrációkat hoz létre, és olyan kapcsolatokat létesít, amelyeken egyaránt nyugszik mind a há­ború, melyet szeretnénk „orvosolni", mind a béke, melyet köte­lességünknek tartunk „megítélni".

A három kijelentés egyike egy háborús beszédből származik, felvázolja a frontvonalat és megteremti az ellenségképet; a má­sodik kijelentés békeállapotban hangzott el, és ezúttal „morális" demarkációs vonalat húz; míg az utolsó egy háború és béke kö­zötti köztes állapotban hangzott el, és egy geopolitikai megkü­lönböztetés alátámasztására irányul. Ez utóbbival kezdjük elem­zésünket.

Egy térkép

(1) „Most Európa és a Balkán között kell választani." (Janez Drnovsek szlovén miniszterelnöknek a Dnevnik ljub­ljanai napilapnak adott 1995. június 3-i interjújából.)

A kijelentés egy implicit tudást feltételez arra vonatkozólag, hogy mi „Európa" és mi a „Balkán", mindazonáltal elismeri, hogy e kettő közötti demarkációs vonal bizonyos mértékig meghatá­rozhatatlan marad, sőt mi több, figyelmezteti hallgatóit hogy tő­lük függ, hova esik majd ez a határ, az ő döntésük fogja meg­szabni ezt a most még elmosódott határvonalat e két, mindazon­által világos és különálló „entitás" között.

Vizsgáljuk meg, miért fogja az 1. kijelentés nagy eséllyel hall­gatóira kényszeríteni ezt az általa burkoltan előfeltételezett tu­dást, és hogyan veszi rá hallgatóságát az általa megfelelőnek tartott választás meghozatalára.

Az 1. kijelentés olyan kijelentésnek tűnik, mely a diszkurzív közeg dualista szerveződésére¹ épül, s ezáltal egy dichotóm vi­lágot hoz létre. Minthogy a társadalmi közeg diszkurzív felépíté­sének immanens logikája megköveteli, hogy leírása, amennyi­ben teljességre törekszik, számításba vegye a kijelentő sze­mélyét, mi a „dualista szerveződést" olyan társadalmi szerve­ződésként határozzuk meg, mely „közegének" két különböző dualista leírását teszi lehetővé.² Az 1. számú kijelentés „mö­göttes értelmében" tehát egy olyan „fogalmi séma"³ lehetősé­gét teremti meg, mely eltér attól a fogalmi sémától melyet a kijelentés hordoz, és kiegészíti azt; mindemellett az 1, kijelen­tés, a benne foglalt antagonizmus ellenére is, demokratikus ki­jelentés.

A diszkurzív világ ilyenfajta szerveződése két problémát vet fel. 1. Ha a két séma eltérő, hogyan teremthető meg közöttük a köztes kommunikáció? 2. A két séma közül legalább az egyik, az amelynek az 1. kijelentés alá van rendelve, egy olyan meg­különböztetésre épül, amely meghatározatlan marad.

Ad 1. Abból adódóan, hogy a két séma között a kommuniká­ció lehetetlen, szükségessé vált egy harmadik, az előző kettő­höz viszonyítva „semleges" séma megteremtése és bevezeté­se, amelynek alapján a „társadalom két dualista koncepciója" szétválasztható. E harmadik séma referenciája által válik lehe­tővé, hogy a két különböző (és az „antropológikus" társadalmak­ban egymást kiegészítő) „társadalmi helyzeten" nyugvó előző sémát egymáshoz viszonyítani lehessen és kapcsolatba hozha­tók legyenek egymással. Ez a harmadik séma garantálja tehát a társadalmi teljesség hatását.

Ezt a „harmadik sémát" nevezi Levi-Strauss null-institúciónak.⁴ „Státus-társadalmakban" (status-societies, „állam nélküli", „primi­tív", „többrétű" társadalmak) a null-institúció átszeli az egyéb tár­sadalmi tagozódásokat, és ezek koordinátáihoz viszonyítva hatá­rozható meg. Az olyan individualista társadalmakban, mint a mi társadalmaink, a null-institúció határozza meg a „társadalom" külső peremét. Belülről az „egyén"/„közösség" (a szociális „közösség", a társadalmi „egész") viszonya szerint, kívülről pedig a hasonló jellegű intézményekhez viszonyítva határozható meg.

Javasoljuk, hogy a nemzetet mint a null-institúció egy speciá­lis típusát fogjuk fel, mely a demokratikus politikai rendszerű, in­dividualista társadalmakra jellemző. Eltérését a „standard", „antropológikus" null-institúciótól a következőképpen lehetne meghatározni:

• Ugyanazon társadalom más intézményeihez képest, azaz heterogén dimenzióját tekintve, a nemzet inkluzív, mivel ma­gában foglalja és körülhatárolja egy adott társadalom minden más, tőle különböző intézményét; ezzel szemben a „standard" null-institúció heterogén dimenzióját tekintve exkluzív (átszeli a többi intézményt, és összetevőiket, tagjaikat exkluzív, azaz más fajta csoportosulásokra nem redukálható csoportosulások­ra bontja).
• Más társadalmak hasonló intézményeit tekintve, azaz ho­mogén dimenziójában a nemzet exkluzív, mivel az adott nem­zeti null-institúcióhoz tartozó egyén nem tartozhat semmilyen más, hasonló fajtájú institúcióhoz; szemben a „standard" null-institúcióval, mely homogén dimenzióját tekintve inkluzív (erre legjobb példa a törzs, ha null-institúcióként működik: az egyén, különböző csoportokban, melyek a „társulások rendszerét" hozzák létre, tagja minden hasonló nevű törzsnek, lényegé­ben tehát „ugyanaz" a törzs testesül meg a különböző cso­portokban).

A nemzet mint null-institúció tehát biztosítja a teljességet azokban a társadalmakban, ahol „lelkiismereti szabadság" van: ahol egy adott kommunikációs helyzetben használt „fogalmi séma" nem korlátozható a beszélőnek a társadalmi berendez­kedésben elfoglalt helyére,⁵ s nem függ attól: azaz az autonóm ideológiai szférával rendelkező társadalmakban. Az ideológiai és politikai szférák önállósulása a kapitalista termelési mód­ban a gazdasági szféra látszólagos önállóságán alapul,⁶ „és le­választhatja a „sémákat" (ideológiákat), amelyre az egyén be­széde közben támaszkodhat, saját társadalmi helyzetéről. Min­denképpen szükséges tehát, hogy a társadalom „disztarrzív konstrukcióit" integrálja egy átfogó null-institúció, amely a „sé­mákat", az egyedek által kinyilvánított véleményeket és meg­győződéseket közvetlenül kapcsolja össze egy olyan „kollek­tív" szimbolikus rendszerrel, amely biztosítja a teljesség érze­tét.

Ennek a nemzeti null-institúció által megteremtett szimbolikus rendszernek az alapján folyhatnak aztán az egyes, különálló dis­kurzusok, bármilyen különböző és specifikus legyen is meggyő-ződésbeli hátterük (belief-backgrounds). Az alábbi kijelentés megértéséhez nem szükséges, hogy királypártiak legyünk, vagy ne tudjuk, hogy Franciaország köztársaság:

(2) Párizs hercege Franciaország trónörököse.

E kijelentés értelmezéséhez elegendő lehetségesként elfogad­ni a meggyőződéseknek azt a csoportját, amelyen ez a kijelen­tés nyugszik, azaz feltételesen azonosítani magunkat azzal az alannyal, akiről úgy gondoljuk, hogy hiszi, amit hinni kell ahhoz, hogy a 2. számú állításnak értelme legyen.

Egy 1. típusú kijelentés esetében, vagy feltéve (hiszen egy ki­jelentés mindig egy adott ideológiai és intézményi kontextusba ágyazódik be, és hallgatói sohasem annyira tudatlanok, mint azt mi metodológiai okokból feltételezzük), hogy a mögötte álló séma nem kellően meghatározott, a feltételes azonosulás végrehajtá­sa frusztrálhatja a hallgatókat – mindez azonban nem gátolja a recepciót, mivel a hallgatók visszahúzódhatnak abba a „pozíci­óba", amelyet mint a „nemzeti közösség önálló tagjai" foglalnak el, azaz abba a helyzetbe, amelyet számukra a nemzeti null-ins­titúció kijelöl. Pontosan viszonylagos meghatározatlansága mi­att kényszerülnek az 1. kijelentést hallgatói identitással rendel­kező egyénekként befogadni, mivel e kijelentés őket mint egy nemzet tagjait, mint identitásuk tudatában lévő személyeket szó­lítja meg.

Az 1. kijelentést tehát hallgatói nem egy feltételes identifikáció alapján értelmezik: hanem egy már mindig meglévő azonosulás alapján, melynek működtetésére a beszélő „kényszeríti", azaz szó­lítja fel őket. Ez az identitás a „társadalmi alany" státusában, azaz a kommunikációs alany státusában rejlő szükségszerű identifiká­ció terméke. Vagyis a null-institúció által meghatározott alanyra (a „társadalmi struktúra" által) „rákényszerített" identifikáció. Szem­ben a meggyőződésbeli háttér alapján megszólított alannyal, előb­biről nem a hitet, hanem a tudást feltételezik.

Ez a tudás tisztán formális: nem más, mint az összes lehetsé­ges fogalmi séma közötti kommunikációt lehetővé tevő kód tu­dása. Az ilyen kód legbanálisabb modellje a nemzeti nyelv.⁷

Az 1-höz hasonló típusú kijelentések, melyeknek értelme, „fo­galmi sémájuk" „megkülönböztethetőségének" hiányában, nem határozható meg közvetlenül, jól megfogalmazott közlés jelle­gük folytán érik el az ideológiai hatást. Éppen mert az 1. által javasolt képzeletbeli földrajzi megoldás abszurd, kell azt a „be­avatott", azaz a null-institúciónak feltételezetten tudatában lévő alannyal való azonosulás alapján értelmezni; és éppen abból adódóan, hogy az 1. csak így értelmezhető, értelmeződik a kép­zeletbeli földrajzi megoldás elfogadhatóvá. Meggyőződésbeli hátterének gyengesége adja ideológiai erejét.

Az 1. kijelentés egy másik okból is úgy fordul hallgatójához mint (identitással bíró és) feltételezett tudással rendelkező alanyhoz: nevezetesen, a kijelentés elhangzásakor megszólí­tott szubjektum megegyezik a kijelentés ráértett alanyával. Az 1. kijelentés valójában azt mondja: „Nektek kell választanotok Európa és a Balkán között." Ha, mint azt Georges Devereux állítja,⁸ az etnikai identitás egyik feltétele, hogy kijelenthető le­gyen egy auto-etnografikus kijelentésben, akkor elmondhatjuk, hogy 1. éppen a megszólított szubjektumnak és a kijelentés alanyának egybeesése alapján fordul hallgatójához, ami az et­nikai azonosság önmagunknak tulajdonításaként funkcionál. „Azt mondja: Én vagyok Á.", ahol Á az etnikai állítmány, az „iden­titás" pedig A = én. Az identitás alanyának tudást tulajdonítani magától értetődő, ami már kevésbé magától értetődő, az az identitástulajdonításra való felhatalmazottság: az identitást tu­lajdonító csoport zsarnok-jellege éppen abból adódik, hogy fel­hatalmazása visszavonható.

Ad. 2. Amint az 1. kijelentést a null-institúciónak feltételezet­ten tudatában lévő szubjektummal való azonosulás alapján ér­telmezzük, lehetségessé válik annak a különbségnek a megha­tározása, amely „Európát" elválasztja a „Balkán"-tól: mivel az egyetlen válaszvonal, amely rendelkezésünkre áll, a „mi" és a „nem mi" között húzódik, e két ellentétes terület különállásának meghatározására az egyetlen mód: a null-institúció által meg­rajzolt határt fedésbe hozni az „Európát" és a „Balkánt" elválasztó vonallal. Márpedig ahogy meghatározzuk az 1. kijelentés mö­gött húzódó fogalmi sémát, az egész kijelentés behatárolhatóvá és átláthatóvá válik: a diszkurzív közegnek „Európa" szemszö­géből tekintett fogalmi sémáját javasolja. Ez a séma azonban már nem mint lehetséges, hanem mint szükségszerű merül fel, mivel a null-institúció „tudása" közvetlenül alátámasztja. Az 1. kijelentés tehát a null-institúciónak és „tudásának" egy bizonyos értelmezését írja elő, hegemonizálja azt.⁹

Az 1. kijelentés mondanivalója egyértelmű. A következő fel­szólítást intézi hallgatóihoz: „Egy megkülönböztetés jegyében kell választanotok: s ez a megkülönböztetés csak abból a szemszög­ből érthető meg, ahonnan mi szólunk hozzátok, Európa szem­szögéből; csak Európában lehet választásotok és lehetősége­tek arra, hogy ennek tudatában legyetek. Tehát: ha azt akarjá­tok, hogy választásotok legyen, akkor már mindig választotta­tok."

Egy kép

A horvát televízió, és ennek következtében a kormány által el­lenőrzött összes média az 1992-1993-as horvátországi háború alatt, s még 1995-ben, az elszakított területek visszaszerzése után is előszeretettel alkalmazott az ellenség megnevezésére melléknév + o morfológiai sémájú összetett mellékneveket, mint „szerbo-csetnik", „jugo-kommunista" sőt „jugo-szerbo-kommunista" stb.

E szerkezet – a kétfajta képzési formából adódóan, melynek eredményeképpen létrejöhet – két eltérő jelentést hordozhat. 1, jelölheti egy tágabb egész részét: ilyenkor az o-komponens a melléknévi komponens által kifejezett névszói állítmány tartomá­nyát korlátozza, az összetett melléknevet tehát egy olyan név­szói csoportból képezzük, amely egy melléknévből (ami az o-komponens lesz) és egy főnévből (ami a melléknévi komponens lesz) áll. 2. E konstrukció jelölheti továbbá két egység unióját; ebben az esetben az összetett melléknév egy két melléknévből (P + Q) álló melléknévi mondat zsugorítása, ahol az első mel­léknév veszi fel az -o-s formát, a második pedig változatlan ma­rad.¹⁰

Ezzel szemben a „szerbo-csetnik" típusú derivációk egyik cso­portba sem sorolhatók: az állítmány -o végződésben kifejező­dő kiterjesztése ugyanis itt egy olyan egészt jelöl, amelynek a melléknévi állítmány részhalmaza, márpedig nem lehet egy rész­halmazt azon halmaz által meghatározni, amelyhez tartozik (az 1. képzési mód tehát egyfajta fallacia divisionis-ra vezet), sem pedig nem képezhetjük egy halmaz és egy részének unióját (a 2. képzési mód egyfajta fallacia compositionis-ra vezet). Hogyan lehetséges tehát hogy egy ilyen hamis konstrukció olyan kifeje­zések alapjául szolgálhat, amelyek bizonyos diskurzusban pon­tos leírás szerepét látszanak betölteni?

Ez úgy lehetséges, hogy ez a fajta kifejezés: 1. egy már meg­lévő tudásra appellál; 2. elsődlegesen nem utaló funkciót tölt be.¹¹ Az ilyen típusú kifejezés tehát arra szólítja fel címzettjét, hogy azonosítsa magát a „meghatározott tudással rendelkező szub­jektummal", ezt a tudást bizonyos mértékig mint struktúrát állítja elénk; és a „tudással rendelkező szubjektum" szerepét mint bi­o zonyos egyénekből álló közösség funkcióját írja elő.

Az ilyen típusú kifejezéseknél az utalás aktusa sikeresnek bi­zonyul, holott a tudás, amelyen alapszik torz és hamis ("patologikus" csoportok meglétét tételezi fel). Sőt, mi több, az ilyenfajta kifejezéseket tartalmazó kijelentések „igaznak" tűnhetnek, és igaz voltuknak egyik bizonyítéka éppen a sikeres „igaz" utalás, me­lyet egy meghatározott, nyelvileg azonban torz és logikailag ha­mis leírás valósít meg.

(3) 1992. április 20-án a szerbo-csetnik erők lőtték Vukovárt.

Ez a kijelentés akkor és csakis akkor igaz, ha a jelzett időpont­ban a „szerbo-csetnik erők" (torz és érvénytelen) kifejezéssel megjelölt katonai egységek lőttek a jelzett városra. Láthatjuk, hogy a kijelentés alanya torz kifejezés által kerül a kijelentésbe; pontosabban a (tényleges) kijelentő az általános alany személy­telen formájával való azonosulás révén hatalmazza fel magát e kifejezés használatára. A 3. számmal jelölt kijelentés hallgató­ságának, ahhoz, hogy megérthesse e kijelentés jelölő aktusát, ugyanezt az azonosulást kell elvégeznie: s legfeljebb csak a „megértés", azaz az azonosulás végrehajtása után teheti fel magának hallgatósága azt a kérdést, vajon sikeresnek tartja-e a 3. kijelentés jelölő aktusát, igaznak tartja-e a kijelentést stb. Ez az azonosulás egy meghatározott tudással rendelkező szub­jektummal történő azonosulás, akinek tudása minimálisan a szó­ban forgó megnevezésekre vonatkozó implicit „megegyezésen" nyugszik stb. (erre még visszatérünk).¹²

Az azonosulás alanyának feltételezett tudása tehát nem függ sem e tudásnak a diskurzuson kívüli világ logikusnak vélt struk­túrájába való beilleszkedésétől, sem e tudás belső koherenciá­jától. Éppen „inkoherenciája" helyén jelenik meg a (tudónak fel­tételezett) alany; és ez a diszpozíció az (amin mi a tudás struk­túráját + feltételezett alanyát értjük), ami létrehozza „adekvációjának" „tárgyait", amelyek társadalmi tények, a legszigorúbb dürkheimi értelemben.¹³

Az azonosulás alanyának feltételezett tudása azon alapujjpogy e rossz nyelvi konstrukciójú formula megállapodás szerint egy bizonyos tárgyat jelöl.¹⁴ Tehát egy olyan közösség létét feltétele­zi, ahol ez a fajta kijelentési mód vagy megállapodás érvényben van. A kérdés, hogy hogyan történhetett e formula bevezetése, hogy mikor „használták először", megvilágíthatja előttünk e tu­dás természetét és tárgyát. Az o-komponens előlegezi meg a kulcsot az összetétel megfejtéséhez: arra a közösségre utal, amellyel szemben a null-institúció által meghatározott közösség meghatározza magát. Ezért kell a „szerbo-", „jugo-" összetevők­nek mindig elöl állniuk, mégha, ez nyelvtanilag helytelen is. A megjelölt objektum felismerése tehát két mechanizmus által következik be: 1. a formula értelmezőjét felszólítják, hogy azono­sítsa magát a tudással rendelkezőnek feltételezett alannyal, mégpedig egy olyan pozícióba helyezkedve, ahonnan egy ilyen meghatározott leírás igaz voltának szükségszerűsége, úgymond, „etikai parancs"; 2. azon halmaz kiterjedésének határa, amelyre a „téves"-ként meghatározott leírás vonatkozik – legalábbis rész­ben – egybeesik a nemzeti null-istitúció által körülhatárolt hal­maz külső határával: sőt a két „határ" egybeesése jelenti azt a privilegizált határvonalat, amelynek viszonylatában a nemzeti közösség meghatározza magát. Az o-komponens tehát a nem­zeti null-institúció által meghatározott közösség speciális és pri­vilegizált külvilágát jelöli. Mindkét mechanizmus arra törekszik, hogy a nemzeti közösség tagjaként szólítsa meg a 3. kijelentés hallgatóságát, akik számára az ilyen típusú kijelentések értel­mezése, sit venia verbo, civil etika kérdése.

Az o-komponenst követő melléknév értelmezhető tehát pleo-nazmusként, ekvivalenciaként vagy érzelmi nyomatékosításként: egy nacionalista diskurzus kellős közepébe kerültünk tehát.¹⁵

Az o+melléknév konstrukció azon implicit tudásra való utalás folytán nyer értelmet, amelyhez az értelmező az e tudásnak fel­tételezetten birtokában lévő alannyal, azaz a nemzeti null-insti­túció alanyával történő azonosulás által jut el. Ez tehát valójá­ban egy rituális forma, melynek funkciója nem is annyira az in­formálás, sokkal inkább a nemzeti közösség összekovácsolá­sa. Sokkal inkább a Jacobson által conative-nak¹⁶ nevezett funk­ciót tölti be: egy „negatív" mágia részesévé válik, lealacsonyítja a tárgyat, amelyre utal. A kiváltott hatás egy „harmadik fél" meg­bélyegzése.¹⁷

Egy megkülönböztetés

(4) Franciaország nem veheti magára a világ összes nyomorát. (Michel Rocard)

Jacques Rancière¹⁸ megállapítja, hogy a 4. kijelentés választást hajt végre egy diszkrimináció alapján, hogy a diszkrimináció a „nem összes" „operátor" segítségével lép működésbe, és hogy a „jó" és a „rossz" nyomor között így létesített válaszvonal mindazonáltal meghatározatlan marad. Ha egybevetjük a null-institúció „Franciaország" határát a „jó" nyomort a „rossz" nyomortól elválasztó határvonallal, nemcsak hogy visszaigazoljuk 4. kijelentőjének valószínű szándékát (a kijelentés egy politikáról és a bevándorlás szabályozásáról szóló vita során hangzott el), de egyben megszervezzük a diszkurzív közeget is.

1. A 4. kijelentésben posztulált diszkrimináció csak akkor nyer bármifajta értelmet, ha a „Franciaország" („a franciák") prediká­tum jelentéstartományának külső határa részben megegyezik azzal a határral, amely á „jó nyomort" elválasztja az „összes nyo­mortól".

2. Ha a „jó"/„rossz" nyomor közötti megkülönböztetés már gyö­keret vert a feltételezett tudással rendelkező alanyban (a felté­telezett tudást ezúttal a törvény támasztja alá), könnyen lehet vitát nyitni arról, hogy mi is ez a „nyomor", azaz vitatkozhatnánk az „összes" nyomorról – amikor is ezen kategória felső határára kérdeznénk rá. Érdekes megfigyelni, hogyan függ az „összes" behatárolása a „nem összes" előzetes körülhatárolásától. Mivel a vita a null-institúció keretein belül folyik, a különböző vélemé­nyek lehetséges hitek módozataiként szerepelhetnek: s így biz­tosítva van a demokrácia szabad folyása.

3. Az 1. és 2. műveletek meggátolják a „diszkurzív tér" alter­natív artikulációját, amit a „két nyomor" kezdeti pozíciója mint „dualista" szerveződés legalábbis „elvben" lehetővé tenne. Nem­csak arról van szó, hogy a „két nyomor" közötti különbség az 1. művelet által olyan pozícióba kerül, ami felülírja a null-institúciót, hanem arról is, hogy ezáltal polgárjogot nyer. Ebből adódik a liberális demokráciákra amúgy jellemző következmény, hogy bár a nyilvános viták „nyíltak", bizonyos típusú problémakezelések ki vannak zárva e vitákból, vagy „radikálisnak", sőt extravagáns­nak tűnnek. Mindazonáltal érdemes lenne a „jó nyomor"/„rossz nyomor" sémájával szembeállítani egy másik dichotómiát, pél­dául a „centrum" és „periféria" dichotómiáját. Ebben az esetben olyan „dualista szerveződést" kapnánk, ahol a „jó nyomor"-és a „rossz nyomor" között fennálló dichotómia lenne az a mód, ahogy a világ az e sémában ösztönösen a „jó nyomor" rubrikájába be­írt nézőpont szerint leírható, és amely a másik séma szerint a centrum nézőpontja lenne; és ahol a „centrum" és a „periféria" közötti dichotómia a „periféria" szerinti világlátást tükrözné, azaz azt a módot, ahogy a világ a rocard-i séma szerint „rossz nyomor"-nak nevezett nézőpontból tárul elénk. Egy ilyen „dualista szerveződés" esetén azonban hiányozna a null-institúció, s azt valójában csak gazdasági, szükség esetén katonai erőkkel le­hetne fenntartani. E dualista „séma" azonban nem állna annyira távol napjaink világának realitásától: ki lehet mutatni benne a manapság „kultúrimperializmusként" jellemzett folyamat pacifi­káló misszióját is – amely nemes kísérlet egy olyan null-institúció bevezetésére, amely uralná a feszültségeket, helyes meder­be terelné a konfliktusokat, és rábírná a világ népeit, hogy ön­ként viseljék szolgaságukat.

Konklúzió

A három kijelentésre (1., 3. és 4.) legalább három elméleti át­gondolásra méltó vonás jellemző.

1. A „diszkurzív teret" egy, a „világ tengelyeként" feltüntetett szemiotikai ellentét (Európa/Balkán, horvátok/csetnikek=szerbek, jó nyomor/rossz nyomor), és a nemzeti null-institúció egybeesé­sének alapján szervezik meg.
2. Az elhangzáskor megszólított alany benne foglaltatik a ki­jelentésben.
3. Hallgatójukat a null-institúció alanyával történő identifikáci­ója útján szólítják meg, aki egyben egy feltételezett tudással ren­delkező alany.

E három művelet segítségével három kijelentésünk közelít a kommunikáció szokásos aporiájához, amely abban áll, hogy a kijelentés értelme a kommunikációs helyzet alapján ragadható meg, amely viszont maga is, legalábbis részben, az adott kije­lentés értelme szerint épül fel. Ezt az ördögi kört lényegében a hallgató-értelmező szakítja meg egy „vélekedésbeli kalkuláció­val": a kijelentés értelmezője megpróbálja meghatározni azt a hit-hátteret, amelyhez képest a kijelentés valamifajta értelmet nyerhet. Minthogy a hiedelmek „csomagban" jelentkeznek, és az értelmező valójában nincs abban a helyzetben (s képessége sincs rá), hogy azokat „egyenként" kihámozza és szemügyre vegye, a „kalkuláció" végül is oda fut ki, hogy az értelmező azo­nosul azzal az alannyal, amelyről feltételeztetik, hogy azt hiszi, amit hinnie kell, hogy a kijelentésnek értelme legyen. A retori­ka furfangjai éppen abban állnak, hogy plauzibilis hitek külső burkába csomagolják azt, amit a hallgatóval annak tudtán kívül le akarnak nyeletni.) Ez az identifikáció általában feltételes, és a mögöttes hitek csak mint lehetségesek jönnek számításba.¹⁹

E kijelentések burkolt célja, hogy szemiotikai oppozícióikat a változatos „meggyőződések vitájának" síkjára kivetítve, azaz o magának a (nemzeti) null-institúciónak az alapzatába ágyazva – amely egyfajta tudás tárgyát képezi – egy kötelező, a hitek szintjén netán előálló konfrontációkat megelőzni kívánó értelmé­ig zést kényszerítsen hallgatóira. Nem hagyva meg nekik a választás szabadságát, sőt a „véleményszabadságot" sem. A hallga­tók a null-institúcióval való identifikációjuk alapján, tehát mint identitással rendelkező egyének, a „nemzeti" közösség tagjai kényszerülnek értelmezni a kijelentéseket. A „szabadság" csak ez után kezdődhet.

(Fordította: Klim Zsófia)

Jegyzetek

¹ A kifejezést Claude Levi-Strausstól vettük át: Les organisations dua-listes existent-elles? In: Anthropologie structurale I. Plon, Paris, 1958.

² E fogalom kifejtéséhez l. saját cikkünket: Das 'Subjekt, dem unter-gestellt wird zu glauben' und die Nation als eine Null-Institution. In: Denk-Prozesse nach Althusser. H. Boke et al., Argument-Verlag, Hamburg, 1994. – Az ötletet Cl. Levi-Strauss fent idézett cikkéből merítettük. A cikk első soraiban felhívja a figyelmet Paul Radin egy 1923-ból szárma­zó írására, mely arról tudósít, hogy (a „dualista" séma szerint két részre szerveződött) Winnebago falu felső feléből származó megkérdezettek más leírást adnak közösségükről ("diametrális dualizmus"), mint az alsó feléhez tartozók ("koncentrikus dualizmus"). A bennszülött koncepció­nak, amely a megkérdezettek társadalmi helyzete szerint változik, véle­ményünk szerint részét kell képeznie a társadalmi szerkezet „objektív" leírásának. Ez a fajta megközelítés megszünteti az antropológiai „ob­jektivizmus" és szükségszerű folyománya a "the native's point of view", a bennszülött perspektíva között fennálló ellentétet (vő. Clifford Geertz munkái). Ezt az „ismeretelméleti" pozíciót alkalmazta már Marcel Mauss is, aki a „test technikáinak" megkülönböztető vonását például azon mód alapján határozta meg, ahogyan alanya a technikai aktust végrehajtja. "De mi a különbség másfelől a vallás hagyományosan hatékony …jel­képes, bírói aktusa, a közösségi élet aktusai, az erkölcsi aktusok, a tech­nikák hagyományos aktusai között? Az, hogy a szerző ez utóbbit 'me­chanikus, fizikai vagy fiziko-kémiai aktusnak' tartja, melyet e célból is hajtanak végre." (Marcel Mauss: Les techniques du corps. In: Sociologie et anthropologie. Quadrige, PUF, Paris, 1950., 9. kiadás 1985.371-372., a szerző kiemelése.)

³ A „konceptuális séma" fogalmát O. van Quine vezette be, s lényege, hogy elképzelhetetlennek tartja a „tökéletes fordítást" két olyan nyelv között, melyeknek mögöttes „konceptuális sémája" különböző (a „sémák" között végső soron még esetleges egybeeséseket sem lehet megálla­pítani, mivel az már feltételezné a „tökéletes fordítás" lehetőségét). Do­nald Davidson vitatja ezt a teóriát, s megállapítja, úgymond a kommuni­káció „fényéből", hogy transzcendentális lehetőségének feltétele (ő nem használja ezeket a kategóriákat), hogy a mögöttes „sémák" közösek, igazak és triviálisak – shared, true and trivial – legyenek. A mi álláspon­tunk, az antropológusok „spontán" ismeretelméletével megegyezően, az, hogy „sémák" is léteznek és a „fordítás" is lehetséges. E teóriánk bő­vebb kifejtését I. két tanulmányunkban: From Historical Marxisms towards Historical Materialism. Graduate Faculty Philosophy Journal, 14/1. New School for Social Research, New York, 1991.; Ideology and Fantasy. In: A. Kaplan – M. Sprinker (szerk.): The Althusserian Legacy. Verso, Lon­don – New York, 1993.

⁴ Levi-Strauss, miután az Anthropologie structurale I két egymást kö­vető fejezetében (VII.: „Társadalmi struktúrák Közép- és Kelet-Brazíliá­ban"; VIII.: „Léteznek-e a dualista szerveződések") legalábbis implicit formában, azt állította, hogy a „dualista" (vagy annak tartott) szervező­dések szinte spontán módon egy „hármas" struktúra kialakulásának irá­nyába mutatnak (vagy figyelmesebb vizsgálódás után hármas felépíté­sűnek bizonyulnak), a második cikk vége felé használja először a null-institúció fogalmát, melyet nem hoz kifejezetten kapcsolatba a „dualizmus-triadizmus" problémájával, és, bár a null-institúció fogalmát beve­zette, nem próbál meg ilyen kapcsolatot kimutatni. – Ha úgy fogjuk fel a társadalmi struktúrát, mint amit az ezen felosztásokba besorolt alanyok részéről történő „percepció" vagy „koncepció" közvetít; és ha az ilyen „koncepciót, percepciót" úgy tekintjük, mint ami alanyának a társadalmi struktúrában elfoglalt helye alapján közvetít információkat – a null-insti­túció hipotézise mindenképpen szükségszerűnek bizonyul. Levi-Strauss saját szavaival így definiálhatjuk: ,,[a null-institúciónak] nincs más funk­ciója, mint hogy lehetővé tegye, hogy a társadalomban… létezhesse­nek … intézményes formák, amelyeket null-típusúnak nevezhetünk. Ezek­nek az intézményeknek nincs más valódi, önmagukból fakadó funkció­juk, mint hogy megteremtsék a társadalmi rendszer előfeltételeit, amely­nek később tartópilléreivé válnak, s amelynek totalitásként való műkö­dését jelenlétük – mely önmagában értelmetlen lenne – biztosítja. …Ér­telmetlen intézmények, azon felül, hogy értelmet adnak annak a társa­dalomnak, amelynek részét képezik." I. m. 176-177.

⁵ Mindemellett nem kívánunk végképp elszakadni a hagyományosan „osztálytudatnak" nevezett jelenségtől. Attól eltekintve azonban, hogy egy osztály nem fogható fel „alanyként", s még kevésbé „tudatos alany­ként", az „ideológiai dominancia" fogalmából következik, hogy az egyén szintjén (az egyetlen szinten, ahol az „alany" problematikája egyáltalán felvethető) minden kétséget kizáróan egy két-, illetve egyirányú kapcso­latról van szó az ideológiai megszólítás (mely megszerzi maga számá­ra az egyént) és az egyén társadalmi ("osztály") helyzete között. E prob­lematika keretében egyébként javasoljuk az „ideológiai interpellációnak" a szubjektiváció szintjén történő konceptualizálása helyett (mint azt Althusser javasolja) az identifikáció szintjén történő konceptualizálását.

⁶ Azaz azon a specifikusan a kapitalizmusra jellemző illúzión, hogy az úgynevezett „kereskedelmi fetisizmus" már magában biztosít minden „ide­ológiai" feltételt a kapitalista termelési mód reprodukálásához. Ez az (egyébként „szükségszerű") illúzió, melynek Marx is rabja marad a Tőké­ben, a meghatározónak (gazdasági) és a dominánsnak (ideológiai) a kapitalizmusban bekövetkező „koincidenciájából" ered, amely a külön­böző társadalmi fórumok (a „felépítmények") „önállósulásához" vezet. Az egyén politikai emancipációja – az „emberi jogok" megfelelő ideológiá­jával – ennek csak egy mellékhatása. A zsidókérdéshez-ben Marx le­leplezi ezen emancipáció tökéletlen, absztrakt és illuzórikus jellegét. Bár e kritika egy ideológiai-humanista álláspontból sarjad ki ("általános em­ber" stb.), a szovjet birodalomnak a keleti népek által történt lerombolá­sa után nyert aktualitást. Azon bírálók (mint Claude Lefort) várakozásai ellenére, akik Marxot (és pontosan a Zsidókérdéshezt) az „emberi jo­gok" nevében kritizálták, és az „emberjogi forradalom" résztvevői (mint a jelen sorok írója) szándékainak ellenére a „poszt-kommunista" folya­matok olyan irányt vettek, amely mindinkább a marxi (mindazonáltal ide­ológiai!) megközelítést látszik igazolni.

⁷ Az anyanyelvű alany e feltételezett tudását hívják a nyelvészek „nyelvi kompetenciának": ennek köszönhető a kétértelműség, a metafora és ál­talában a jelentés felismerése, e tudás megléte bármifajta nyelvi analí­zis lehetőségének is alapfeltétele.

⁸ Georges Devereux: L'Ethnopsychanalise comparatiste.

⁹ Ez amúgy a nemzeti null-institúció egyik jellemző vonása: mivel ma­gában nem képes betölteni „totalizáló" szerepét, célja eléréséhez segít­ségül hív valamely „alája tartozó" különálló ideológiát. Ez a (különálló) ideológia, mely valójában a nemzeti null-institúció „teljességhiányát" pó­tolja, adott történelmi pillanatban uralkodó ideológiává válhat. Éppen ezért egy adott nemzet kebelén belüli politikai küzdelmek a kérdés körül foly­nak, hogy a lehetséges ideológiák közül melyik vegye át a null-institú­ció szerepét. Szépen mutatja be azon történelmi transzformációkat, melyek során a nemzeti null-institúciónak fölébekerekedik valamely önálló ideológia: Eric J. Hobsbawm: Nations and Nationalism. Programme, Myth, Reality. Canto, Cambridge University Press, 2. kiadás 1992.

¹⁰ E két konstrukció a „tudományos" nyelvben igen gyakori: 1. „fiziko­terápiás", ami a „fizikai úton történő terápiával" kapcsolatos (a mellék­név alapja egyébként a már szintén „összevont" fizikoterápia főnév); 2. „pszicho-szomatikus", ami egyszerre „pszichikai" és „szomatikus". – Né­hány nyelv (mint a szlovén) írásban különbséget tesz a két forma kö­zött, az elsőt egybe, a másodikat kötőjellel írja.

¹¹ A „nyelv funkcióin" Roman Jakobson meghatározásait értjük: a referenciális (utaló) funkció az ő terminológiája szerint a „kontextus", azaz egy extra-diszkurzív „realitás" felé irányul. Vö. Jakobson: Linguistics and Poetics, In: Th. A. Sebeok (szerk.); Style in Language. MIT Press and John Wiley & Sons, New York – London, 1960.

¹² ltt a Donald Davidson által kidolgozott jelentéselméletre utalunk, mely fenntartja, hogy az igazságoperátor, Tarski elmélete szerint, működhet jelentésként a kijelentések jelentésének teóriájában. Egy kijelentés „ér­telme" tehát egybeesik igazságfeltételeivel. Szándékunk annak bizonyí­tása, hogy még egy ennyire szigorú teória (melynek alkalmazási köre valószínűleg korlátozott marad) keretében sem mondhatunk le arról a hipotézisről, hogy minden kommunikáció alapfeltétele az identifikáció.

¹³ Az általunk javasolt tudás fogalma megköveteli a Michel Foucault-i episztemé fogalom kifejtését. Szeretnénk utalni az analitikus filozófia­ban a „A tudás nem más mint bizonyítottan igaz hit?" kérdésben össze­foglalt vitára. Az analitikus filozófia válasza inkább „nem", mivel a „bizo­nyítás" a tudás „tartalmához" képest esetleges lehet. A mi „foucault-i" válaszunk ezzel szemben „igen", hiszen a tudás diskurzusa maga tar­talmazza a választás kritériumait aközött, hogy mi „szükségszerű" és mi „esetleges". Mindig ki lehet mutatni egy bizonyítás esetlegességét, elég megváltoztatni annak „terét", azaz a diskurzus típusát. Egy adott tudáson alapuló diskurzus keretében minden érvényes bizonyítás „szük­ségszerű" és, ennélfogva igaz jellege önmaga által érvényesül ("self-fulfilling"). Szükségtelen hozzátennünk, hogy amit mi „tudásnak" neve­zünk, az egyfajta ideológiai diskurzus: önérvényesítő képessége éppen inkoherenciájából adódik, azaz abból, hogy az alanyt beépíti struktúrá­jába.

¹⁴ Analízisünk voltaképpen a Jürgen Habermas által „etikai konszen­zusnak" nevezett fogalom egy dimenzióját ragadja meg, melyet Haber­mas, mint szükséges instanciát, az alkotmányos szabályok egyetemle­gessége és az egyéni gyakorlat egyedisége közé iktat: Struggles for Recognition in the Democratic Constitutional State. In: A. Gutmann (szerk.): Multiculturalism. Examining the Politics of Recognition. Prince­ton University Press, Princeton, 2. kiad. 1994.

¹⁵ Az ideológiai művelet eredményeként egyenlőségjel jön létre a „szer­bek" és a „fasiszta alakulatok" között. Elemzésünket gazdagíthatnánk -erre azonban jelenleg nincs módunk – ha megvizsgálnánk, hogyan sze­repel a „csetnik" kifejezés Bosznia-Hercegovina kormánypárti médiuma­iban, melyeknek nem titkolt – és el is ért – célja ennek éppen az ellen­kezője: a fasiszta csapatok elhatárolása a szerb nemzet egészétől.

¹⁶ "…the magic, incantatory function is chiefly some kind of convention of an absent or inanimate 'third person' into an adressee of a conative message." R. Jacobson: Linguistics and Poetics. In: Th. A. Sebeok (szerk): Style in Language. 355.

¹⁷ A pszichoanalízisből kölcsönvett fantazma fogalom bevezetésével bonyolíthatnánk, de gazdagíthatnánk is elemzésünket. A „From Historical Marxisms towards Historical Materialism", „Ideology and Fantasy" és a „Das 'Subjekt dem unterstellt wird zu glauben'…" (I. fentebb) című írása­inkban megkíséreltük bebizonyítani hogy az ideológiai interpelláció alapmechanizmusa nem a szubjektiváció, mint azt az althusseri formu­la sugallhatja, hanem az identifikáció: ezen identifikáció két formáját kü­lönböztettük meg: 1, a meghatározott hittel rendelkezőként elgondolt alannyal történő feltételes identifikáció, ahol az értelmező a kijelentés tartalmának értelmezéséhez szükséges meggyőződéseket csak mint lehetséges meggyőződéseket teszi magáévá, és a szigorúan vett althusseri értelemben nem hat rá az interpelláció; 2. a tudással rendelkezőként elgondolt alannyal történő „feltétel nélküli" identifikáció, ahol a hallgató althusseri értelemben reagál az interpellációra; ebben az eset­ben az értelmezés igénye egy olyan jelentéskomplexumba ütközik, mely fantazmaként működik, és amely az igényt a tudatalatti vágyhoz köti; a tudatalatti vágy által irányított identifikáció a tudással rendelkezőként feltételezett alannyal történő identifikáció. Azt mondhatnánk, hogy a fantazma minden esetben működésbe lép, amikor a null-institúció határa kerül szóba, mint 1. és 3. (és mint látni fogják 4.) példánk esetében. Példáinkban az o+melléknév szerkezet a szó legszigorúbb freudi értel­mében fantazmaként működik, éppen a benne megnyilvánuló „értelem­hiány" miatt. Elméletünk szerint a null-institúció kijelölt alanya mindig a tudással rendelkezőként feltételezett alany.

¹⁸ Jacques Ranciére: L'inadmissible. Les bons sentiments, Le genre humain, 1995. június.

¹⁹ Pontosítsuk a felvázolt teóriát két példával. Legyen a kijelentés:

(5) Virágozzék ezer virág!

Ha tudom, hogy ezt a kijelentést Mao tette, akkor ezt a kommunisták kultúrpolitikájáról folyó vitához tartozó kijelentésnek tekintem. Képes vagyok feltételesen azonosítani magam az azon fogalmi alapokban hí­vőként tekintett alannyal, amelyeken egy ilyen vita nyugszik. Ha azon­ban egy Claude Lorrain képeiről szóló tudósítás olvasása közben buk­kanok az 5. kijelentésre, úgy „fogom fel" mint az „angol kert" elvét kifeje­ző kijelentést, és mint egy kertművészeti tan kijelentését értelmezem. Majd amikor végül felvilágosítanak hogy az 5. kijelentés Pu Ji szájából hangzott el, szükségem lesz néhány kiegészítő információra, még ha tudom is, hogy Pu Ji volt „Kína utolsó császára": ha a börtönben folyta­tott átnevelése során hangzottak el ezek a szavak, akkor a „Mao" sze­rinti interpretációra fogadok; ha a kijelentés később hangzott el, abban a korszakában, amikor kertészkedésre adta a fejét, akkor a „Claude Lorrain"-féle hipotézis alapján fogom értelmezni. – Az, hogy az értelme­zés nem valamiféle „kontextuson kívüli valóságtól" függ, a következő tesztből is kiderül;

(5/b) Zsdanov elvtárs mondta: 'Virágozzék ezer virág!'

Kétségbe vonhatom, hogy az 5. kijelentés a szocialista realizmus ide­ológiájához tartozik – de csak azért, mert már előzőleg felismertem, hogy melyik az a mögöttes hit (a kommunisták kultúrpolitikája stb.), amely­nek alapján az 5/b. kijelentés (hamisnak) értelmezendő.