"What kind of job do you find humiliating?" was asked from applicants to a student group. The funniest answer was, "what also a woman or a black can do." Probably this catches the best how privileged groups in society take granted the division of labour between gender and races, the marginalisation of groups with a lower status and everyday discrimination. This phenomenon is not new but a turning point can recently be detected in social science that created an explosion in the number of studies on the increasing multitude of layers of the political and social power structure and that directs progressive social science also towards new directions.

Table of contents

1. rosa : Race, gender and class
2. Adamik Mária, Baráth Erzsébet, Lugosi Győző, Ferge Zsuzsa, Joó Mária : Wonmen in Hungary, 1996
3. Haug Frigga : Feminism and Marxism
4. Helga Heiden-Sommer : Women in macroeconomics
5. Susan Zimmermann : How they became feminist?
6. Robin Blackburn, Tariq Ali : Working class hero – interview with John Lennon and Yoko Ono
7. Carter Bob : On classes in the 90s
8. Makai Mária : Ambivalent identities
9. Bánki Erika : Facing the demon
10. Magi István : A true horror story
11. Martin Kovats : The Good the Bad and the Ugly – three faces of the Roma policy
12. Chris Tilly, Randy Albelda : Towards a broader vision: race, gender and labour market segmentation in the social structure of accumulation framework
13. Political correctness
14. Civilian control
15. Csapody Tamás : Illegal tank purchase
16. Andor László : The Euro-Atlantic package

A világszerte működő számtalan zöld periodika közül az Esz­mélet olvasói számára különös figyelmet érdemel a fenti címei viselő, az Egyesült Államokban kiadott folyóirat. A CNS ugyan­is azon kevesek közé tartozik, amelyek a természeti környezet pusztulásának problémáját a társadalomelmélet összefüggéseibe próbálják beágyazni. Saját meghatározása szerint a CNS „nem­zetközi, elméleti és politikai, vörös-zöld irányzatú folyóirat, amely ötvözi a történelem, a természet, a társadalom és a kör­nyezet témáit, és az ökológiai szocializmus és feminizmus ügyé­nek előmozdítására törekszik".

A CNS 1990-ben indult, évente négyszer jelenik meg a Center for Political Ecology (Politikai Ökológiai Központ, CPE) kiadá­sában. A CPE nonprofit alapítványként működik, és főként olyan tájékoztatók, vitacikkek és videoanyagok kiadásával és terjesz­tésével foglalkozik, amelyek a környezet állapota és a gazdaság, a politika, valamint a kultúra közötti kapcsolatokat elemzik.

A CNS egészen nagyszámú szerkesztői kollektíva terméke. Észak-Amerikában négy szerkesztő csoportja működik (Boston, Santa Cruz, San Francisco, Toronto) egyenként tíz-tizenöt tag­gal. Ez a struktúra utólag egészült ki egy tíz fős brit szerkesztő csoporttal. A laphoz kapcsolódik továbbá mintegy harminc ta­nácsadó szerkesztő a világ minden tájáról: Buenos Airestől Bar­celonán és Athénon keresztül Delhiig. A CNS-ntk olasz és spa­nyol nyelvű kiadása is megjelenik Rómában (Capitalismo Natura Socialismo) és Madridban (Ecología Politico), Párizsban pedig testvérlapja működik (Ecologie Politique). Az indiai Lokoyan Bul­letin, a brit The Ecologist, a brazil Eco-Rio, a dominikai Habitat és egy tucatnyi más lap részvételével a CNS szervezi a baloldali zöld folyóiratok nemzetközi fórumát.

A CNS főszerkesztője James O'Connor, a Kaliforniai Egye­tem professzora, akit a politikai gazdaságtan területén a válsá­gok teoretikusaként tartanak számon. 1973-ban jelent meg Az állam fiskális válsága (The Fiscal Crisis of the State) című köny­ve, 1984-ben pedig A felhalmozás válsága (Accumulation Crisis). 1987-ben adta ki A válság jelentése (The Meaning of Crisis: A Theoretical Introduction) című könyvét. 1988-ban a CNS-sze] együtt ő indította el azt a vitát, amely az ökológiai problémáról mint a kapitalizmus második ellentmondásáról szól (lásd a ha­sonló című írást e lapszámunkban). A vita, amelyhez azóta tu­catnyian szóltak hozzá, és amely így végigvonul a lap történe­tén, hozzáférhető az interneten a CNS@cats.ucsc.edu cím alatt.

A második ellentmondásról szóló polémia egyik fő témája a felhalmozás és a gazdasági növekedés. Ezt elemezte az olasz Carla Ravaioli is. Szerinte „a felhalmozás visszafogásának hipo­tézise a gazdag országokban is erősen problematikus, és egysze­rűen elképzelhetetlen azokban az országokban, ahol az emberek éheznek, ahol az elemi szükségleteket kielégítő javak hiányoz­nak. Ahol az anyagi növekedés szükséglete abszolút prioritásként kényszeríti rá magát azokra az emberekre, akik a tisztességes élet minimumát sem élvezhetik, sőt a túlélésért küzdenek. Mindez vitathatatlan igazság, amelyet elismerve mégis gondolnunk kell arra, hogy a Dél legcsekélyebb gazdasági növekedése – amennyi­ben a nyugati modellt követi -, a szennyezés drasztikus növeke­désével járna, a véges erőforrásokat fogyasztaná, és riasztó mér­tékű ökológiai károkat okozna."

Hasonló vita folyik 1992 óta Marxizmus és ökológia címmel. A témához hozzászólva írta Gunnar Skirbekk svéd földrajztudós a következőket: „Amikor a gazdaságot ökológiai perspektívából szemléljük, az antikapitalista politika szükséglete magától érte­tődőnek tűnik. Ezt a politikát össze kell kötni a szakszervezetek­kel és a munkáspártokkal; látni kell azonban, hogy az osztályok szervezett harca a jobb fizetésért ökológiailag problematikussá vált. A jobb fizetésért való küzdelem ma nem elégséges, mint ahogy a tervgazdaság is szükséges, de nem elégséges. Amire szükség van, az a nagyobb szolidaritás, mind földrajzi, mind tör­ténelmi értelemben. Az ökológiai tudásnak át kell hatnia a töme­geket, a menedzsereket és a technikusokat, a szakszervezeteket és a politikai pártokat. A marxista értelmiségiek és politikai ak­tivisták számára ma ez az egyik legkomolyabb kérdés."

Az idézetekből sejthető, hogy a CNS szerzőinek többsége nem egyszerűen a hagyományosnak tekinteti szocialista vagy marxista nézetekhez igyekszik hozzáilleszteni az ökológiai válság elem­zését, hanem az új problémák vizsgálatakor egyúttal a marxi ha­gyomány újraértelmezésére is törekszik. A CNS egyébként nem csak papíron nyújt vitalehetőséget. Washingtoni csoportjának tag­jai minden hónap harmadik hétfőjén találkoznak a Greenpeace ottani helyiségében, és megvitatják az általuk kiválasztott köny­veket, fejezeteket, folyóiratcikkeket.

Néhány jellegzetes cím a CNS lapszámaiból: Vörös-zöld poli­tika az USA-ban?; A környezeti és gazdasági igazságosság háló­zata délkeleten; Környezeti biztonság és állami legitimitás; A rasszizmus és az erőforrások gyarmatosítása; A német vízválság szocio-ökológiai nézőpontból; Az erdők világválsága; Ökológiai küzdelmek Indiában; Politikai filozófia és környezetvédelem Nagy-Britanniában; A munkaügyi és környezeti normák fejlesz­tésének stratégiái – Észak-Dél párbeszéd; A test mint áru és ér­ték; A környezetvédelem két arca – a Fülöp-szigetek példája; Az egészségügyi reform demisztifikálása; Az állatok és a zöld moz­galom Hollandiában. A CNS rendszeresen tudósít konferenciák­ról és közöl recenziókat valamint portrékat olyan gondolkodók­ról, akiknek munkássága a progresszív ökologizmus gondolatkör­éhez kapcsolódik (Herbert Marcuse, Charles Fourier, Alekszandr Bogdanov, Mihail Bahtyin).

Az államszocializmus gigantomániájának egyik jel­képe, annak ellenére, hogy a hazai államszocializmus leggigantománabb korszakában, az ötvenes években a Duna e szakaszán építendő erőmű tervét elvetették. In­nen származott az építkezést ellenzők egyik jelszava, miszerint „Ha nem volt Gerőmű, ne legyen Grószmaros!"

Az erőműrendszer megépítése magyar szempontból a külgazdasági és külpolitikai orientációváltás jegyében került ismét napirendre a Kádár-rendszer válságkorsza­kában, vagyis azután, hogy a magyar gazdaság a külső adósság csapdájába került a hetvenes évek végén. Kü­lönféle intézkedések, de különösen a Nemzetközi Va­lutaalaphoz és a Világbankhoz történő csatlakozás (1982) mutatta a kádári vezetésnek azt a törekvését, hogy az ország egyoldalú függőségét többirányúvá tegyék, megnövelve ezáltal a hazai politika mozgásterét.

Mindez fokozottan érvényes volt az energiaszektor­ra, amely a hetvenes évek két nagy olajár-robbanása, illetve a Római Klub apokaliptikus vízióinak közzété­tele után különösen érzékeny, biztonságpolitikailag is kulcsfontosságú szektornak számított. A fentiek szel­lemében került sor például az Adria-olajvezeték meg­építésére, valamint – a nyilvánosság teljes kizárásával – a csehszlovák- magyar-osztrák együttműködésben megépítendő vízierőmű-rendszer munkálatainak előké­szítésére. Ez utóbbi a Duna szabályozásával a Duna- Majna-Rajna víziút-hálózat programjának, vagyis az eu­rópai integráció folyamatának is szerves részét képezte.

Az építkezés ellen leggyakrabban felhozott, környe­zetvédelmi indíttatású érvek a Szigetköz vízháztartásá­nak felborítását és a Dunakanyar panorámájának tönk­retételét nehezményezték. Mivel a többi energiahordo­zóval kapcsolatban is számos fenntartás fogalmazódott meg (a kőolaj és a földgáz a Szovjetunióból érkezett, ott történt a Csernobil óta megbízhatatlan atomenergi­ához szükséges uránérc dúsítása is, a szén pedig az üvegházhatás mellett a bányász lobbit is erősítette), az alternatív koncepciók nem a vízenergia kiváltásáról, hanem főként az energiaigény csökkentéséről szóltak. A projektet ellenzők mozgalma 1984-től a Duna Kör­ben szerveződött meg. A 1985-ben alternatív Nobel-díj­jal (Right Livelihood Award) kitüntetett Duna Kört 1988. november 4-én jegyezték be hivatalosan is.

Az 1988 májusában reformer vezetés alá került MSZMP-nek azonban fontosabb volt a nemzetközi szer­ződésekhez és az osztrák üzleti körökhöz való lojali­tás, mint a természeti környezet konzerválása. Ezért az Országgyűlés 1988. októberi ülésszakával – minimális tartózkodás és ellenszavazat mellett – jóváhagyatta a munkálatok folytatását. Fél évvel később Németh Mik­lós kormányfő mégis leállíttatta az építkezést, ami az ak­kor már jóval magasabb készültségi fokot elért (cseh-) szlovák féllel végeláthatatlan jogi vitához vezetett.

Az erőmű elleni demonstrációk a rendszerváltás mel­letti első tömegjelenetek voltak, mint ahogy más államszocialista országokban is a környezet állapota nyújtott lehetőséget a pluralizmus és a demokrácia kö­rüli politikai viták kibontakoztatására (Bulgária: Öko-glasznoszty mozgalom; Szovjetunió: vita arról, hogy merre folyjanak a folyók). A nyugati baloldal egy része ezért egy ideig azt feltételezte, hogy mindez nem más, mint a nyugaton a hatvanas években megjelent úgynevezett „új társadalmi mozgalmak" kelet-európai reinkarnációja, és végső soron egy civil kezdeménye­zésekre építő, demokratikus szocializmus felé mutat. A magyar újbaloldal képviselőjeként üdvözölték példá­ul a Fidesz-t, és hosszú idő kellett ahhoz, hogy meg­értsék, miként férnek meg a „progresszív" környezet­védő törekvések és a neokonzervatív, antiszociális gaz­dasági elképzelések egyazon politikai szervezet prog­ramjában.

Az 1989-90-es politikai fordulat után az állami kör­nyezetvédelem látómezeje hosszú időn át belül rekedt a Bős-Nagymaros problematikán, és az igazi ökológiai problémákról, az ökoszisztéma és a gazdasági rend összefüggéséiről igen kevés szó esett. A döntéshozatali mechanizmus hermetikusan elzárta magát az efféle kér­dések tárgyalásától.

A rendszerváltás időszakának egyik jellegzetes kul­turális fejleményeként az erőmű-vita áltat híressé tett, kötőjellel összekapcsolt két helységnév köznévvé vált, amely az értelmetlen, többé-kevésbé presztízsjellegű nagyberuházással egyjelentésű. Például az előbb 1995-re, majd 1996-ra tervezett világkiállítást szokták támad­ni azzal, hogy „ez egy újabb bősnagymaros". E metafo­ra árulkodik az efféle programokkal kapcsolatos állás­foglalás döntő motívumáról, miszerint bármiféle „világ­kiállítás" vagy „bősnagymaros" alkalmat ad a gazdasági növekedést élénkítő, nem kis mértékben munkahely­teremtő hatású állami beavatkozásra, míg ezek elmara­dása esetén sokkal könnyebben folytatható a monetá­ris szigorra épülő, a nemzetközi pénzügyi szervezetek szellemiségét követő, megszorító gazdaságpolitika.