Az államszocializmus gigantomániájának egyik jelképe, annak ellenére, hogy a hazai államszocializmus leggigantománabb korszakában, az ötvenes években a Duna e szakaszán építendő erőmű tervét elvetették. Innen származott az építkezést ellenzők egyik jelszava, miszerint „Ha nem volt Gerőmű, ne legyen Grószmaros!"
Az erőműrendszer megépítése magyar szempontból a külgazdasági és külpolitikai orientációváltás jegyében került ismét napirendre a Kádár-rendszer válságkorszakában, vagyis azután, hogy a magyar gazdaság a külső adósság csapdájába került a hetvenes évek végén. Különféle intézkedések, de különösen a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz történő csatlakozás (1982) mutatta a kádári vezetésnek azt a törekvését, hogy az ország egyoldalú függőségét többirányúvá tegyék, megnövelve ezáltal a hazai politika mozgásterét.
Mindez fokozottan érvényes volt az energiaszektorra, amely a hetvenes évek két nagy olajár-robbanása, illetve a Római Klub apokaliptikus vízióinak közzététele után különösen érzékeny, biztonságpolitikailag is kulcsfontosságú szektornak számított. A fentiek szellemében került sor például az Adria-olajvezeték megépítésére, valamint – a nyilvánosság teljes kizárásával – a csehszlovák- magyar-osztrák együttműködésben megépítendő vízierőmű-rendszer munkálatainak előkészítésére. Ez utóbbi a Duna szabályozásával a Duna- Majna-Rajna víziút-hálózat programjának, vagyis az európai integráció folyamatának is szerves részét képezte.
Az építkezés ellen leggyakrabban felhozott, környezetvédelmi indíttatású érvek a Szigetköz vízháztartásának felborítását és a Dunakanyar panorámájának tönkretételét nehezményezték. Mivel a többi energiahordozóval kapcsolatban is számos fenntartás fogalmazódott meg (a kőolaj és a földgáz a Szovjetunióból érkezett, ott történt a Csernobil óta megbízhatatlan atomenergiához szükséges uránérc dúsítása is, a szén pedig az üvegházhatás mellett a bányász lobbit is erősítette), az alternatív koncepciók nem a vízenergia kiváltásáról, hanem főként az energiaigény csökkentéséről szóltak. A projektet ellenzők mozgalma 1984-től a Duna Körben szerveződött meg. A 1985-ben alternatív Nobel-díjjal (Right Livelihood Award) kitüntetett Duna Kört 1988. november 4-én jegyezték be hivatalosan is.
Az 1988 májusában reformer vezetés alá került MSZMP-nek azonban fontosabb volt a nemzetközi szerződésekhez és az osztrák üzleti körökhöz való lojalitás, mint a természeti környezet konzerválása. Ezért az Országgyűlés 1988. októberi ülésszakával – minimális tartózkodás és ellenszavazat mellett – jóváhagyatta a munkálatok folytatását. Fél évvel később Németh Miklós kormányfő mégis leállíttatta az építkezést, ami az akkor már jóval magasabb készültségi fokot elért (cseh-) szlovák féllel végeláthatatlan jogi vitához vezetett.
Az erőmű elleni demonstrációk a rendszerváltás melletti első tömegjelenetek voltak, mint ahogy más államszocialista országokban is a környezet állapota nyújtott lehetőséget a pluralizmus és a demokrácia körüli politikai viták kibontakoztatására (Bulgária: Öko-glasznoszty mozgalom; Szovjetunió: vita arról, hogy merre folyjanak a folyók). A nyugati baloldal egy része ezért egy ideig azt feltételezte, hogy mindez nem más, mint a nyugaton a hatvanas években megjelent úgynevezett „új társadalmi mozgalmak" kelet-európai reinkarnációja, és végső soron egy civil kezdeményezésekre építő, demokratikus szocializmus felé mutat. A magyar újbaloldal képviselőjeként üdvözölték például a Fidesz-t, és hosszú idő kellett ahhoz, hogy megértsék, miként férnek meg a „progresszív" környezetvédő törekvések és a neokonzervatív, antiszociális gazdasági elképzelések egyazon politikai szervezet programjában.
Az 1989-90-es politikai fordulat után az állami környezetvédelem látómezeje hosszú időn át belül rekedt a Bős-Nagymaros problematikán, és az igazi ökológiai problémákról, az ökoszisztéma és a gazdasági rend összefüggéséiről igen kevés szó esett. A döntéshozatali mechanizmus hermetikusan elzárta magát az efféle kérdések tárgyalásától.
A rendszerváltás időszakának egyik jellegzetes kulturális fejleményeként az erőmű-vita áltat híressé tett, kötőjellel összekapcsolt két helységnév köznévvé vált, amely az értelmetlen, többé-kevésbé presztízsjellegű nagyberuházással egyjelentésű. Például az előbb 1995-re, majd 1996-ra tervezett világkiállítást szokták támadni azzal, hogy „ez egy újabb bősnagymaros". E metafora árulkodik az efféle programokkal kapcsolatos állásfoglalás döntő motívumáról, miszerint bármiféle „világkiállítás" vagy „bősnagymaros" alkalmat ad a gazdasági növekedést élénkítő, nem kis mértékben munkahelyteremtő hatású állami beavatkozásra, míg ezek elmaradása esetén sokkal könnyebben folytatható a monetáris szigorra épülő, a nemzetközi pénzügyi szervezetek szellemiségét követő, megszorító gazdaságpolitika.