Az államszocializmus gigantomániájának egyik jel­képe, annak ellenére, hogy a hazai államszocializmus leggigantománabb korszakában, az ötvenes években a Duna e szakaszán építendő erőmű tervét elvetették. In­nen származott az építkezést ellenzők egyik jelszava, miszerint „Ha nem volt Gerőmű, ne legyen Grószmaros!"

Az erőműrendszer megépítése magyar szempontból a külgazdasági és külpolitikai orientációváltás jegyében került ismét napirendre a Kádár-rendszer válságkorsza­kában, vagyis azután, hogy a magyar gazdaság a külső adósság csapdájába került a hetvenes évek végén. Kü­lönféle intézkedések, de különösen a Nemzetközi Va­lutaalaphoz és a Világbankhoz történő csatlakozás (1982) mutatta a kádári vezetésnek azt a törekvését, hogy az ország egyoldalú függőségét többirányúvá tegyék, megnövelve ezáltal a hazai politika mozgásterét.

Mindez fokozottan érvényes volt az energiaszektor­ra, amely a hetvenes évek két nagy olajár-robbanása, illetve a Római Klub apokaliptikus vízióinak közzété­tele után különösen érzékeny, biztonságpolitikailag is kulcsfontosságú szektornak számított. A fentiek szel­lemében került sor például az Adria-olajvezeték meg­építésére, valamint – a nyilvánosság teljes kizárásával – a csehszlovák- magyar-osztrák együttműködésben megépítendő vízierőmű-rendszer munkálatainak előké­szítésére. Ez utóbbi a Duna szabályozásával a Duna- Majna-Rajna víziút-hálózat programjának, vagyis az eu­rópai integráció folyamatának is szerves részét képezte.

Az építkezés ellen leggyakrabban felhozott, környe­zetvédelmi indíttatású érvek a Szigetköz vízháztartásá­nak felborítását és a Dunakanyar panorámájának tönk­retételét nehezményezték. Mivel a többi energiahordo­zóval kapcsolatban is számos fenntartás fogalmazódott meg (a kőolaj és a földgáz a Szovjetunióból érkezett, ott történt a Csernobil óta megbízhatatlan atomenergi­ához szükséges uránérc dúsítása is, a szén pedig az üvegházhatás mellett a bányász lobbit is erősítette), az alternatív koncepciók nem a vízenergia kiváltásáról, hanem főként az energiaigény csökkentéséről szóltak. A projektet ellenzők mozgalma 1984-től a Duna Kör­ben szerveződött meg. A 1985-ben alternatív Nobel-díj­jal (Right Livelihood Award) kitüntetett Duna Kört 1988. november 4-én jegyezték be hivatalosan is.

Az 1988 májusában reformer vezetés alá került MSZMP-nek azonban fontosabb volt a nemzetközi szer­ződésekhez és az osztrák üzleti körökhöz való lojali­tás, mint a természeti környezet konzerválása. Ezért az Országgyűlés 1988. októberi ülésszakával – minimális tartózkodás és ellenszavazat mellett – jóváhagyatta a munkálatok folytatását. Fél évvel később Németh Mik­lós kormányfő mégis leállíttatta az építkezést, ami az ak­kor már jóval magasabb készültségi fokot elért (cseh-) szlovák féllel végeláthatatlan jogi vitához vezetett.

Az erőmű elleni demonstrációk a rendszerváltás mel­letti első tömegjelenetek voltak, mint ahogy más államszocialista országokban is a környezet állapota nyújtott lehetőséget a pluralizmus és a demokrácia kö­rüli politikai viták kibontakoztatására (Bulgária: Öko-glasznoszty mozgalom; Szovjetunió: vita arról, hogy merre folyjanak a folyók). A nyugati baloldal egy része ezért egy ideig azt feltételezte, hogy mindez nem más, mint a nyugaton a hatvanas években megjelent úgynevezett „új társadalmi mozgalmak" kelet-európai reinkarnációja, és végső soron egy civil kezdeménye­zésekre építő, demokratikus szocializmus felé mutat. A magyar újbaloldal képviselőjeként üdvözölték példá­ul a Fidesz-t, és hosszú idő kellett ahhoz, hogy meg­értsék, miként férnek meg a „progresszív" környezet­védő törekvések és a neokonzervatív, antiszociális gaz­dasági elképzelések egyazon politikai szervezet prog­ramjában.

Az 1989-90-es politikai fordulat után az állami kör­nyezetvédelem látómezeje hosszú időn át belül rekedt a Bős-Nagymaros problematikán, és az igazi ökológiai problémákról, az ökoszisztéma és a gazdasági rend összefüggéséiről igen kevés szó esett. A döntéshozatali mechanizmus hermetikusan elzárta magát az efféle kér­dések tárgyalásától.

A rendszerváltás időszakának egyik jellegzetes kul­turális fejleményeként az erőmű-vita áltat híressé tett, kötőjellel összekapcsolt két helységnév köznévvé vált, amely az értelmetlen, többé-kevésbé presztízsjellegű nagyberuházással egyjelentésű. Például az előbb 1995-re, majd 1996-ra tervezett világkiállítást szokták támad­ni azzal, hogy „ez egy újabb bősnagymaros". E metafo­ra árulkodik az efféle programokkal kapcsolatos állás­foglalás döntő motívumáról, miszerint bármiféle „világ­kiállítás" vagy „bősnagymaros" alkalmat ad a gazdasági növekedést élénkítő, nem kis mértékben munkahely­teremtő hatású állami beavatkozásra, míg ezek elmara­dása esetén sokkal könnyebben folytatható a monetá­ris szigorra épülő, a nemzetközi pénzügyi szervezetek szellemiségét követő, megszorító gazdaságpolitika.