1. Az adósságválság vége?

Újabban sok szó esik az adósságválság lezárulásáról. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank 1992-es évi közgyű­lésén Michel Camdessus, a Nemzetközi Valutaalap elnöke, zárszavában a következőket fejtette ki: „az adósságválságot sikerült megfékezni, még ha egyes eladósodott országoknak még mindig nagy erőfeszítésébe kerül is, hogy gazdasági és egyéb problémáit leküzdje". (Nachrichten für Außenhandel, 1992. 9. 28.) A Bretton Woods-i Intézmények 1992-es évi közgyűlésén – ellentétben a korábbi évekkel – a fejlődő or­szágok eladósodásának problémája napirendre sem került. Lewis Preston, a Világbank elnöke 1992. 9. 19-én, a Világ­bank latin-amerikai és karibi vezetői előtt úgy vélte, joggal állíthatja: „tíz évvel az adósságválság kitörése után végre a krízis végét ünnepelhetjük". (Vö. Entwicklungspolitik, 18/19, 1992. 9., p. 9.)

A hét vezető ipari ország (G-hetek) kormányfőinek találko­zóján, az 1992 júliusában Münchenben lezajlott gazdasági csúcstalálkozón alig szenteltek figyelmet a fejlődő országok adósságproblémáinak. A zárszóban üdvözlik „azokat a több fejlődő országban tervbe vett erőfeszítéseket, amelyek az adósságproblémák felszámolását és az országok hitelképes­ségének visszaállítását célozzák", valamint kijelentik jóváhagyólag" megállapítják), hogy „a nemzetközi adósságkeze­lési stratégiák továbbra is változatlanul érvényben marad­nak".

William Rhodes, a harmadik világ országaival kötött hitel­ügyekben különösen érdekelt Citybank (USA) alelnöke és a Nemzetközi Bankok Csődválasztmányának elnöke pedig 1992 februárjában bejelentette, hogy „a latin-amerikai adós­ságválság előreláthatólag augusztusra (ti. 1992-ben) megol­dódik". (Börsenzeitung, 1992. 8. 4.) Még a londoni Financial Times is indíttatva érzi magát, hogy – néhány elszigetelt or­szág visszanyert fizetőképességének láttán – kijelentse: leg­alább a legrosszabbján már túl vagyunk. (Vö. pl. Financial Times, 1992. 4. 6. „Nightmare begins to fade"; 1992. 7. 30. „Solution passes the test of time.")

Mit tartsunk az ilyen megnyilatkozásokról? Vajon tényleg a vége felé jár az adósságválság? Ha igen, kinek a szemszö­géből nézve – a hitelezőkéből, az adósokéból, esetleg mind­kettejükéből? Nem árt emlékeztetni rá, hogy a hitelezők (te­hát a nemzetközi pénzintézetek pl. a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank) valamint a nemzetközi bankrendszer az adósságválság kitörését 1982 augusztusától számítják, ami­kor Mexikó felfüggesztette adósságainak törlesztését. És va­lóban úgy tűnik, hogy most, tíz évvel kitörése után, az adós­ságválság a hitelezői oldal (különösen a nemzetközi bank­rendszer) szemében nem jelent többé veszélyt. Hiszen a nemzetközi pénzvilág eddig nem roppant össze, és a harma­dik világ eladósodása a belátható jövőben sem fenyeget ilyesmivel. Továbbá: a magánbankoknak az adós országok­kal szemben fennálló követeléseit számottevő veszteségek nélkül le lehetett építeni, részben az állami tulajdon terhére; a több adós országban végrehajtott szerkezeti kiigazítási és stabilizációs programok biztosítják, hogy a nemzetközi bank­rendszer fennmaradó követeléseit többé-kevésbé garantáltan tudják majd teljesíteni. így tehát az adóslevelekkel való ke­reskedelem és a fejlődő országokkal folytatott kölcsönügyle­tek jövedelmező vállalkozássá lettek.

Azonban egészen másként fest a helyzet az adósok szem­szögéből. Az adós országok távolról sem számíthatnak az adósságválság enyhülésére, nem is beszélve annak megol­dásáról. A fejlődő országok külső adósságállománya a válság felszínre törése óta eltelt tíz évben – 1982 és 1992 között – csaknem megkétszereződött, és még tovább növekszik; az adósságszolgálat a bruttó nemzeti termék egyre növekvő há­nyadát emészti fel, és azok a szerkezetátalakító és stabili­zációs intézkedések, melyek az adósságok törlesztését lehe­tővé teszik, ill. ezt célozzák, pusztító gazdasági és szociális következményekkel járnak.

Félő, hogy az adósságválság a kizárólag a hitelezői oldal számára kedvező intézkedések következtében az adós, tehát a fejlődő országokban tovább fog mélyülni. Amikor Rhodes, a Citybank alelnöke a már idézett véleménynek ad hangot, miszerint a latin-amerikai adósságválság 1992-ben megoldó­dik, ez valójában pusztán annyit jelent, hogy a túlnyomórészt amerikai bankok, melyeknek latin-amerikai hitelei évekig ve­szélyben forogtak, a maguk részéről immár biztosak benne, hogy ők (vagyis a bankok) a nagyrészt általuk előidézett válságból kilábalnak. Ám ezzel Latin-Amerika adósságvál­sága még távolról sincs megoldva.

Mindez kiderül a fejlődő országok külső adósságainak nö­vekvő számadataiból (I. 2. rész). A hitelező bankokba és or­szágokba állandóan áramlanak a törlesztési és kamatkifize­tések, míg az adós országok forrásai az adósságszolgálat teljesítése következtében szüntelenül csökkennek. Nem egy fejlődő országnak a financiális válságon túl a gazdasági és szociális krízis elmélyülésével is szembe kell néznie.

Ezért a legtöbb nemzetközi szervezet, így pl. az ENSZ Gazdasági Bizottságainak Titkársága és az OECD sem oszt­ja a Valutaalap és a Világbank vezetőinek optimista nyilatko­zatát, amely szerint az adósságválság véget ért. Inkább pesszimizmusra hajlanak, ami az adósságválság gyors meg­oldását és legpusztítóbb következményeinek megszüntetését illeti.

Az ENSZ 1991. december 3-i közgyűlésén tartott beszé­dében az akkor választott főtitkár, Butrosz Gáli nyugtalannak mutatkozott: „az adósságprobléma hitelezői a válságot többé nem tekintik fenyegető veszélynek, pedig sok szegény és még szegényebb ország lassan elvérzik a külső adósságok következtében, melyek mindennemű szociális és gazdasági előrelépést megakadályoznak." (Vö. Development Forum, 1991. nov., 1992. febr.) Az ENSZ Latin-Amerikai Gazdasági Bizottsága (CEPAL) 1991-es évi jelentésében megállapította: „a külső adósságok problémája még távolról sincs definitíve megoldva, még ha a robbanásveszély csökkent is valame­lyest. Latin-Amerika össz-adósságállománya növekszik. A fel­zárkózási folyamat minden országban többé-kevésbé reg­resszív formát ölt. A gazdagok és szegények közt húzódó szakadék tovább mélyül." (Vö. Nachrichten für Außenhandel, 1991. okt. 1.)

Az OECD 1992. szeptemberében benyújtott évi jelen­tésében félreérthetetlenül megállapítja, hogy „az adósságvál­ság továbbra is folytatódik a harmadik világban, bár a kor­mányok és bankok a helyzet urainak hiszik magukat. Az adósságprobléma nincs megoldva, és az enyhülésnek még csak kezdeti jelei sem tapasztalhatók". (Financial Times, 1992. 9. 14.)

Valószínűleg még a Világbank illetékes szakemberei sem osztják maradéktalanul elnökük optimizmusát. így nyilatkozik a Világbank és a Valutaalap 1992 szeptemberében kiadott negyedévi jelentésében Ahmed Masood, a Világbank nem­zetközi pénzügyi és adósságügyi osztályának vezetője és ve­zető közgazdásza, valamint Lawrence Summers, a Világbank fejlesztéspolitikai alelnöke: „Az adósságválság több mint negyven fejlődő ország számára korántsem ért még véget. Továbbra is nehézségekkel küszködnek, hogy az eredeti megállapodások szerint törlesszék adósságaikat." (Zehn Jahren Schuldenkrise – eine Bilanz in: Finanzierung und Entwicklung, 1992. szept., 5. o.) Találóan jegyezte meg a Neue Zürcher Zeitung 1992 augusztusában: „Az adósságválság iránti nemzetközi érdeklődés láthatólag … ellanyhult, noha a mögötte rejlő gazdasági válság mit sem vesztett aktualitásá­ból." (Neue Zürcher Zeitung, 1992. aug. 16-17.)

The more debtors pay, the more they owe.

(United Nations Development Programme, 1992)

2. A külső eladósodás növekedéséről

A Nemzetközi Valutaalap a fejlődő országok 1991. végi adós­ságállományát 1.348 milliárd USD-ban állapította meg (a kelet-európai fejlődő országokat és a Szovjetunió utódállamait nem számítva), illetve 1.513 milliárd USD-ban (a kelet-európai fejlődő országokkal és a Szovjetunió utódállamaival együtt). A Világ­bank számításai szerint az adósságállomány 1.351 milliárd USD-t tesz ki (a kelet-európai fejlődő országokkal együtt, de a Szov­jetunió utódállamai nélkül), az OECD pedig az összeget 1.478 milliárd USD-ban adta meg. A különbségek lényegében az adós­ságállomány kiszámításakor alkalmazott eltérő kritériumokból (figyelembe vett országcsoportok, országok száma, hitelfaj­ták) és a különböző módszerekből (közvetlen leírás, ül. leírá­sok a fizetési mérlegben) adódnak.

Ami a nagyságrendet illeti, lényeges különbséget nem mu­tatnak az adatok. A fejlődő országok külső adósságállománya az 1992-es év végére az IMF, a Világbank és az OECD egy­behangzó feltevései szerint meg fogja haladni az 1.500 milliárd USD-t. Ezzel az adósságállomány a válság kitörése óta gya­korlatilag megkétszereződött.

Latin-Amerikának, a harmadik világ 1982-ben abszolúte és viszonylagosan (a bruttó nemzeti termékhez képest) legin­kább eladósodott régiójának adósságállománya 1982 és 1991 között 331 milliárd USD-ról 433 milliárd USD-ra emelkedett. Afrika külső adósságállománya is drámai növekedést mutat: 122 milliárdról 235 milliárd USD-ra, Ázsia fejlődő országainak adósságai 187 milliárdról 398 milliárd USD-ra növekedett. Míg India 1982-ben nem rendelkezett számottevő adósságállománnyal, az 1992-es 74 milliárd USD-os adósságállományával a harmadik világ leginkább eladósodott országai közé került, és a Világ­bank számításai szerint a következő 5 évben még további növekedés (93 milliárd USD-ra) várható. (Vö. Financial Times, 1992. aug. 20.) Úgy tűnik, most már csak idő kérdése, mikor vezet ez a folyamat bizonyos, ma még intakt társadalmi struktúrák elkerülhetetlen összeomlásához ebben az ország­ban is. Valószínűleg csak ekkor fogja megmozgatni a (nyu­gati) közvéleményt India eladósodásának problémája.

A fejlődő országok adósságrátája – a külső adósságok az évi bruttó termelésre vonatkoztatva – és az adósságszolgá­lati ráták – az adósságszolgálat a szolgáltatás- és áruexport százalékában – nyilvánvalóvá teszik, hogy az adósságválság a régióban tovább élesedik. Az adósságráta a fejlődő orszá­gok egész tömbjében régóta meghaladja a még általában el­viselhetőnek tartott 25%-ot. Afrika adósságrátája az 1982-es 35%-ról írd és mondd 61 %-ra emelkedett, Ázsia fejlődő or­szágaiban 22%-ról éppen 25%-ra, Latin-Amerika adósságrá­tája pedig 1982-ben és 1991-ben is 43%-ot tett ki, de egy-két közbeeső évben meghaladta az 50%-ot is.

Azonban már 25%-os adósságráta is olyan adósságszol­gálati terhekkel jár, melyek gyakorlatilag minden népgazda­ság teljesítőképességét meghaladják, vagy, ami még rosszabb, romba is döntik azt. Mindezt néhány számadat illuszt­rálhatja:

100 milliárd USD-os bruttó nemzeti termék, 25%-os adósságráta, tehát 25 milliárd USD összegű külső adósságállomány esetén (amennyiben a hitelek szokásos 10 éves lefutását és átlagosan évi 10%-os ka­matterhet veszünk alapul) az éves adósságtörlesztés 2,5 milliárd USD-t, az évi kamatkötelezettség ugyancsak 2,5 milliárd USD-t, összesen tehát 5 milliárd USD-t tenne ki, vagyis a bruttó nemzeti termék nagyjából 5%-át. Amennyiben az ilyen mértékű adósságszolgálatot teljesítik, a belső megtakarításoknak nagyjából egy átlagos népgazdasági be­ruházási rátának megfelelő eszközállományról kellene lemondania, aminek következményei súlyosan megterhelnék mind a beruházá­sokat, mind a fejlesztést és a felhasználást. Amennyiben pedig az esedékes adósságszolgálatot nem, vagy csak részben teljesítik, úgy a külső adósságállomány növekszik, és állandósul az eladósodás problémája.

1991-ben a fejlődő országok adósságszolgálatai – a külső hitelek törlesztése és a kamatfizetések – összesen 152 milliárd USD-t tettek ki. Ezzel a fejlődő országok bruttó nemzeti ter­mékének 4%-a ment rá az adósságszolgálatra. Az összeha­sonlítás végett megjegyezzük, hogy az ipari országok bruttó nemzeti terméküknek csupán 0,35%-át fordították közvetlen fejlesztési támogatásokra, más szóval kevesebbet, mint egy tizedét a bruttó nemzeti termék azon hányadának, amelyet a fejlődő országoknak az adósságszolgálat céljára elő kellett teremtenie.

A Nemzetközi Valutaalap adatai szerint a fejlődő országok 1982-től 1991-ig összesen 1.350 milliárd USD értékű adósság­szolgálatot teljesítettek; az 1992-es év végéig ez az összeg kb. 1.500 milliárd USD-ra növekedett, ami csaknem kétszer annyira rúg, mint amennyit a fejlődő országok külső adósság­állománya 1982-ben, az adósságválság kitörésének évében összesen kitett. Ennek ellenére, a külső adósságállomány 1991-ig 1.348 milliárd USD-ra emelkedett, és egybehangzó becs­lések szerint 1992 decemberéig meghaladja az 1.500 milliárd USD-t.

A Világbank által kimutatott számadatok alapján a fejlődő országok külső adósságait (I. 2, táblázat) a következőképpen összegezhetjük:

A Világbank adatai szerint az 1991-es külső adósságállo­mány valójában 1.280,8 milliárd USD volt, tehát a táblázatban megadottnál mintegy 116 milliárd USD-ral magasabb összeg. Emögött lényegében az húzódik meg, hogy a nem teljesített kamatkifizetések hozzácsapódnak a kötelezettségekhez, va­lamint hogy a kötelezettségek dollárértéke – mivel az adós­ságszolgálat kemény valutában, pl. német márkában, svájci frankban, jenben teljesítendő – a dollár árfolyamának csökkenése mi­att megnő, újabb súlyos terheket róva a fejlődő országokra.

Mint a 2. táblázat adataiból részletesen kiderül, a fejlődő országok külső hitelviszonyaikból kifolyólag 1984 óta folya­matos forráskiáramlást kénytelenek elviselni. Az elmúlt tíz év folyamán csak 1982-ben és 1983-ban folyt be alacsony összegű nettótranszfer a fejlődő országokba (25 milliárd USD értékben); a fejlődő országoknak az 1984-től 1991-ig terjedő időszakban egy kb. 243 milliárd USD mértékű nettó forráskiá­ramlással kellett szembenézniük.

A 2. táblázat adataiból könnyen kiszámítható, hogy a fej­lődő országok által teljesített kamatkifizetések összege 1982 óta egyik évben sem volt kevesebb, mint a külső adósságál­lomány 5%-a. A Nemzetközi Valutaalap adatai szerint 'a fej­lődő országok adósságszolgálati rátája 1982-től 1991-ig 19,6%-ról 14,2%-ra csökkent. Az adósságszolgálati ráta Af­rika fejlődő országaiban 20,3%-ról 26,7%-ra emelkedett, az ázsiai fejlődő országokban viszont 12,7%-ról 7,9%-ra süllyedt, Latin-Amerika és a karibi térség országaiban pedig 53,6%-ról 31,5%-ra.

Ezek az adatok (Afrikát nem számítva) látszólag örömteli fej­lődést mutatnak; valójában azonban az adósságszolgálati ráta csökkenő értékei, tekintve, hogy az adósságkvóták változatlanul magasak maradtak, csupán annyit jeleznek, hogy megnőtt az exporthányad (a bruttó nemzeti termék azon része, melyet az áru- és más exportra fordítanak), vagy, más szavakkal, az ex­portra fordított források összege emelkedett (gyakran a belső piacok, s ezzel együtt a hazai ellátás rovására).

Látszólag tehát javulást mutat az érintett országok fizető­képessége, mindez azonban semmivel sem csökkenti a pénzügyi terheket. Az afrikai 27%-os és a latin-amerikai 31,5%-os adósságszolgálati ráta különben annyit jelent, hogy az áru- és szolgáltatás jellegű exportból származó bevétel­nek több mint egy negyedét (Afrika), és pontosan egy har­madát (Latin-Amerika) emészti fel az adósságszolgálat, így ezeket a forrásokat nem fordíthatják áru-, ül. szolgáltatás jel­legű importra.

Hogy milyen méreteket ölthet az adósságszolgálat és az ennek megfelelő forrástranszfer, jól megmutatkozik annak az országnak a kirívó példáján, amely 1982. augusztusi bejelen­tésével, miszerint az adósságszolgálat teljesítését felfüggesz­ti, az adósságválságot kirobbantotta. 1982 és 1990 között Mexikónak adósságszolgálat céljára összesen 114 milliárd USD-t kellett előteremtenie, többet, mint 1982-es külső adós­ságállománya. Az adósságmoratórium kihirdetésének évében Mexikó 86,1 milliárd USD-os külső adósságállomány mellett 7,8 milliárd USD kamatot és 4,5 milliárd USD törlesztést fizetett. A kö­vetkező évben, 1983-ban, az adósságszolgálat keretében összesen 14,8 milliárd USD-t utaltak külföldre, 1984-ben pedig 16,9 milliárd USD-t…, és így tovább. 1990-ben 7,3 milliárd USD összegű kamatkifizetés, és 4,9 milliárd USD törlesztés áramlott külföldre.

Az adósságszolgálat ezekben az években minden esetben a bruttó nemzeti termék több mint 5%-át tette ki; 1988-ban érték el a csúcsot, amikor a bruttó nemzeti termék 7,8%-át foglalta le. A ténylegesen teljesített kamatkifizetések 1982-ben 9%-os kamatterhet mutatnak, 1983 és 1985 között több mint 10%-osat, 1986 és 1990 között pedig 7,5 és 9,7% között mozgott a kamatteher értéke. Összegezve tehát, 1982 és 1990 között Mexikónak külső pénzügyi helyzete következté­ben 52,8 milliárd USD-os külső nettótranszferrel kellett szembe­néznie.

Az utóbbi években Mexikó (és több más ország) adósság­szolgálatának nem elhanyagolható részét addig köztulajdon­ban levő vállalatok privatizációjából származó bevételek fel­használásával finanszírozta.

Gyakran tekintik az adósságcsökkentés igen hatékony módjának a köztulajdonban levő objektumok külföldi befek­tetőknek való eladásából befolyt devizabevételek felhaszná­lását. Ez rövid távon valóban lélegzethez juttatja az adós országokat. Azonban hosszú távon növekvő devizaszükség­let áll elő, a népgazdaságnak hosszú időre le kell mondania a korábban köztulajdonban levő objektumok jövedelméről, hogy fedezni tudják a profit transzferálását és a tőke visszaáramoltatását.

Az ENSZ Fejlesztési Program Titkárságának érdeme, hogy Keynes és Irwing Fisher 30-as évekbeli megállapításaira tá­maszkodva pontosan megfogalmazták az adós országok di­lemmáját: „The more debtors pay, the more they owe." Az adósok minél többet fizetnek, annál jobban eladósodnak. (United Nations Development Programme, Humán Development Fteport, 1992. New York, 1992. Oxford, 50-51. o.)

A fejlődő országok azon törekvése, hogy az áruk és szol­gáltatások exportjának növelésével kigazdálkodjak az adós­ságszolgálat teljesítéséhez szükséges bevételt (a gyakorlat­ban alkalmazott szinte összes adósságfizetési stratégia ezt célozza), még további eladósodáshoz vezet. A megnöveke­dett exportkínálat ugyanis elkerülhetetlenül a cserearányok („terms of trade") rosszabbodásához vezet az exportőr or­szág számára, ami mennyiségben növekvő exportigényt von maga után, ezáltal még beljebb vezetve a zsákutcába. A 80-as években azt tapasztalták az adós országok, hogy az ex­port növelésével per saldo nemhogy magasabb, de még ke­vesebb bevételhez jutnak. Az adósságokat nem, vagy nem teljesen tudják törleszteni, az eladósodás tovább fokozódik.

Is there life after debt?

(Financial Times, 1992. 7. 30.)

3. Az adósságszolgálat gazdasági és szociális kihatásai

A Financial Times maga is bizonytalan, vajon milyen választ lehet adni az általa feltett, s különösen a latin-amerikai or­szágokra koncentráló kérdésre: „mi jöhet még az adósságok után?". Ugyan már egypár igen eladósodott latin-amerikai or­szág esetében is láthatók bizonyos jelek a gazdaság, növe­kedésére, a Financial Times azonban korántsem látja garan­táltnak, hogy ez a folyamat tartós lesz. Igencsak szkeptikus annak tekintetében is, vajon a kormányok tudtak-e bármit is tenni az adósságválság eddigi katasztrofális következményei, elsősorban a határtalan szegénység és az infrastruktúra fo­kozódó leépülése ellen. Az újság továbbá óvatosságra int abban a tekintetben, vajon a gazdasági és szociális krízis nem von-e maga után politikai válságot is, pl. katonai puccsok formájában. Erre utaló jeleket egy sor országban szép számmal találhatunk: Brazíliában, Peruban, Venezuelá­ban stb.

A legkevésbé sem kétséges, hogy, amennyiben a fejlődő országok továbbra is az eddigi mértékű és formájú adósság­szolgálat teljesítésére kényszerülnek, ill. lesznek kényszerít­ve, úgy semmi esély sem marad egy ökonómiailag stabil, ökológiailag elfogadható és szociálisan is hatékony (a szo­ciális nyomort legalább mérséklő) fejlődés megindulására. Az adós országokból külföldre irányuló állandó, immár nyolc éve tartó nettó transzfer nemcsak tőkét, hanem más gazdasági forrásokat is elvon az adós országoktól (pl. természeti kin­cseket, mezőgazdaságilag hasznosítható területeket és inf­rastruktúrát stb.) oly mértékben, amennyiben az adósság­szolgálat céljára történő exporttermelésre kényszeríti őket.

Az egy főre jutó nemzeti termék stagnál vagy csökken; nemcsak az új, hanem a szintentartó beruházások finanszí­rozása is lehetetlenné vált; a bevételeket improduktív módon használják fel. A fejlődő országok a belső piacok, illetve a belföldi ellátás rendelkezésére álló forrásokat kénytelenek – a szintentartáshoz szükséges mértéket lényegesen megha­ladva – más célra igénybe venni, a környezet rombolása pe­dig tovább folytatódik. A szociális következmények: munka­nélküliség, éhezés és hajléktalanság.

A fejlődő országokban megfigyelhető GDP-növekedés és tömeges elszegényedés mindezt nyomasztóan nyilvánvalóvá teszi. Latin-Amerikában a nyolcvanas éveket csak az „elve­szett évtized" néven emlegetik. 1980 és 1989 között a fejlődő országok bruttó nemzeti összterméke nominálisan 2.493 milliárd USD-ról 3.683 milliárd USD-ra emelkedett, míg a megelőző év­tizedben, 1970 és 1980 között, amikor a fejlődő országok feléjük irányuló nettótranszfert élveztek, ez az érték nominá­lisan 493 milliárd USD-ról 2.493 milliárd USD-ra növekedett. Afrika, a legnagyobb adóssághányaddal rendelkező régió bruttó nemzeti terméke a nyolcvanas években abszolút értékben csökkent, 347 milliárd USD-ról 318 milliárd USD-ra. Latin-Amerika bruttó nemzeti terméke a nyolcvanas években nominálisan 841 milliárd USD-ról 1.046 milliárd USD-ra emelkedett, tehát gya­korlatilag stagnál. Az ázsiai fejlődő országok bruttó nemzeti terméke 1980 és 1989 között nominálisan 1.305 milliárd USD-ról 2.319 milliárd USD-ra nőtt, szemben a megelőző tíz évvel, mikor 272 milliárd USD-ról 1.305 milliárd USD-ra emelkedett…

Összességében, a fejlődő országok bruttó nemzeti termé­kének növekedési rátája, mely a hetvenes években az évi 5,5%-ot is elérte, a nyolcvanas évek első felében átlagosan évi 2,9%-ra csökkent. A nyolcvanas évek második felére (1985-1989) átlagban évi 4,2%-ot állapítottak meg. Afrika bruttó nemzeti termékének növekedési rátája évi 4,1%-ról a hetvenes években átlagban évi 1,3%-ra csökkent, és a nyolc­vanas években is csak évi 2,1%-ot ért el; a latin-amerikai adatok szerint a hetvenes években regisztrált évi 5,4%-os átlagos növekedés a nyolcvanas évek első felében átlagosan évi 0,6%-ra, majd a nyolcvanas évek második felében 1,9%-ra esett vissza. Csak az ázsiai fejlődő országokban emelke­dett a bruttó nemzeti termék növekedési rátája: a hetvenes évek 5,7%-ot kitevő éves átlagértéke a nyolcvanas évek első, ill. második felében 7,2, majd 7,6%-ra emelkedett.

Az egy főre jutó nemzeti termék a nyolcvanas években egyedül Ázsia fejlődő országaiban mutatott növekedést, La­tin-Amerikában nominálisan változatlan maradt (tehát reáli­san csökkent), Afrikában pedig drasztikusan zuhant. A világ bruttó össztermékének a fejlődő országokra jutó hányada, mely 1970 és 1980 között 15,5%-ról 21,5%-ra növekedett, a nyolcvanas években ismét csökkent: 1990-ben már csak 18,6%-ot tett ki. A Világbank adatai szerint 1990-ben 4,1 milliárd embernek (ez a világ 5,2 milliárdos össznépességének 78,5%-a) a világ bruttó nemzeti termékének 15,7%-án kellett meg­osztoznia (3.479 milliárd USD-on), míg a fennmaradó 1,1 milliárd ember (a világ népességének csupán 21,5%-a) rendelkezett a világ bruttó társadalmi termékének 84,3%-a felett (18,694 milliárd USD). (Vö. World Bank, World Development Report, 1992. New York, 1992., 196. o.)

Az egy főre jutó nemzeti termék stagnálását és csökkené­sét egyre növekvő elnyomorodás kíséri. A Világbank és az ENSZ Fejlesztési Programjának adatai szerint a fejlődő or­szágokban nőtt a szegények és a nyomorszint alatt élők szá­ma. Kb. 1.100 millióan élnek nyomorban, ezeknek egy főre jutó jövedelme nem éri el a 370 USD-t. 1300 millió ember nem jut tiszta ivóvízhez, 2.300 millióan hajléktalanok, 600-800 millió ember pedig mennyiségileg és/vagy minőségileg alultáplált. A munkanélküliek száma állandóan emelkedik a fejlődő országokban, kb. 600 millió gazdaságilag aktív élet­korban lévő ember munkanélküli, tehát nem rendelkezik sem­miféle jövedelemmel.

A fejlődő országokban megfigyelhető növekvő szociá­lis elszegényedésért természetesen nem egyedül a külső eladósodás, az adósságszolgálat és az ezzel kapcsolatos nettó tőkekiáramlás felelős, azonban az adósságszolgálat és a nettótranszfer nagymértékben hozzájárul, hogy a bruttó nemzeti termék stagnál vagy csökken; hogy a be­ruházásokat nem tudják finanszírozni, és ezért elmaradnak, a közkiadásokat csökkentik, az infláció növekszik, a reálbé­rek süllyednek, és nő a munkanélküliség. Ezeknek a folya­matoknak természetesen megintcsak a már elszegényedet­tek az első áldozatai. Az adós országokban egyre nagyobb tömegek egzisztenciája válik bizonytalanná, olyanoké is, akik eddig nagyjából elviselhető jövedelemmel rendelkeztek, és elfogadható körülmények között éltek.

A legkevésbé sem kétséges, hogy az ipari és a fejlődő országok közötti hitelező-adós viszony olyan formája, aho­gyan az több mint tíz éve fennáll, az adós országokban, tehát a legtöbb fejlődő országban mindennemű fejlődés útját elzár­ja. Egyre több ember számára, akik a hitelező-adós viszony, az adósságszolgálat, az eladósodás és a kiáramló nettó transzfer mechanizmusának szociális áldozataivá válnak, ki-útként csak a migráció kísérlete marad. Eddig már 70 millióan vándoroltak ki a fejlődő országokból. Az ipari országoknak (melyek mindeddig könyörtelenül ragaszkodnak az adósság­szolgálat pontos teljesítéséhez) nem szabad csodálkozniuk azon, ha a bevándorlók nemsokára 700 millióan lesznek.

Ahogy közeledünk az évezred végéhez, úgy tűnik, egyre szé­lesebb körűvé válik a „véghangulat". Az ideológia, a társada­lom és a történelem vége után most elérkeztünk a politika végéhez. Valóban, a toryk legutóbbi konferenciájának ez is lehetett volna a mottója: a politika halott, éljen a moralitás!

Akkor hát mondjunk búcsút az államnak és a politikusok­nak, és felejtsük el a politikát? Hogyan kellene fölfognunk ezt a divatos „politika vége" hangulatot? E hangulat képvise­lői szerint a politika a kultúrában oldódott föl; ma már a civil társadalom ezernyi csoportjában zajlik, és az egyénekhez kapcsolódó ügyek sokaságának megszervezését érinti. Meg­érett az idő arra, hogy a politika kevésbé fontos szerepet játsszon a társadalom életében, és a politikai rendszernek igazodnia kell az új „turkáló-shoppingoló társadalomhoz". A pártok hanyatlása elkerülhetetlen. De a folyamat zökkenő­mentes lesz, ha a kudarcot vallott intézményeket olyan új technikák egészítik ki, mint a népszavazások, amelyek szé­lesebb részvételt tesznek lehetővé a demokratikus folyamat­ban.

Martin Jacques egy látomást előlegezett meg a nyáron egy, a Sunday Times-ban közölt cikkében (1993. július 18.), ahol a gazdaság egy hanyatló szektorához hasonlította a politikát, mely nem igazodik a társadalmi változásokhoz, és teljesen eltávolodott az emberek identitásaitól és prioritásaitól. Miköz­ben a társadalom túllépett a hierarchián, a bizonyosságon és a homogenitáson, hogy egy „hipermarket-társadalommá" váljék, amelyet az individualizmus és az egalitarianizmus ve­zérel, a politika nem követi ebben. Ráadásul a munkásosz­tály hanyatlása megfosztja a politikát annak szervezőelvétől. A politika képtelen végrehajtani a szükséges igazodásokat, és a politikai rendszer egész fejlődése a káosz irányába mu­tat. Adjuk hozzá ehhez az állam szerepének drámai hanyat­lását és a politikusok hatalmának és jelentőségének erózió­ját. Eredményként azt kapjuk, hogy a politikusok hagyomá­nyos világa egyre inkább képtelen a társadalom valós kér­déseihez hozzászólni.

Egy ilyen sötét diagnózis természetesen nem áll ellentmon­dásban az 1993-as őszi pártkonferenciákkal. És azt sem ta­gadja senki, hogy a baloldal és jobboldal kategóriái különös­képpen problematikussá váltak. Ez mindenképpen várható volt. Tekintettel arra, ahogy a baloldal képviselte a munkás­osztály érdekeinek védelmét és a szocializmust, nem marad­hatott érintetlen az utóbbi évtizedek szociológiai és politikai átalakulásaitól. Örüljünk-e a bal/jobb megosztottság elhomályosodásának, és úgy üdvözöljük-e azt, mint a demokrácia irányába vivő folyamatot, vagy pedig a demokráciát fenyege­tő veszélyt lássunk benne? Ez az igazi kérdés.

Azok, akik a politika végét ünneplik, úgy ábrázolják napja­ink demokratikus gondolkodásának fejlődését, mint amely ha­tározottan államellenes (antietatista), és amely a civil társa­dalom erényeit hirdeti. A civil társadalom keretein belül mű­ködő önszerveződő csoportok sokaságának megerősödését e gondolatok képviselői úgy tekintik, mint az új igények sza­porodásával megbirkózni képtelen politikai intézmények te­hetetlenségére adott választ. Ez egybecseng azzal az „anti­politikával", amelyet Kelet-Európa másként gondolkodói hir­dettek a kommunizmus összeomlása előtt. Végső soron ez világos rokonságot mutat azzal a filozófiai áramlattal, amelyet Franciaországban olyan szerzők fémjeleznek, mint Gilles Lipovetsky, és akik a „posztmodern individualizmust" és annak a politikával szembeni bizalmatlanságát ünneplik. Ezek az „újdemokratikus individualisták" úgy értelmezik a közügyektől való divatos visszavonulást, és a magáncélok fokozot­tabb előtérbe állítását, mint a pluralista éthosz pozitív hatá­sait. Úgy tekintik ezt, mint a demokratikus folyamat elmélyü­lésének kifejeződését.

Ezek a különböző megközelítések osztanak egy közkeletű felfogást, amely szerint az osztályidentitások megszűnése és az egymással szembehelyezkedő politikák bipoláris rend­szerének eltűnése fontos demokratikus fejlődési folyamatok­nak számítanak. A társadalom alapvető intézményeinek te­kintetében végső soron konszenzus uralkodik, és a legitim alternatívák hiánya garantálja, hogy a liberális demokrácia kihívások nélkül marad. Mivel a fennálló renddel szemben nincs hiteles alternatíva, a politika elavulttá válik. Mindössze az maradt, hogy döntsünk egy sor olyan pragmatikus kér­désben, melyek jobban megoldhatók az egyének közvetlen részvételével és a divatjamúlt ideológiák mellőzésével. Belé­pünk a „videodemokrácia" korába, ahol a modern média nö­vekvő mértékben helyettesíti a reprezentáció hagyományos formáit. Ez azonban egy velejéig hamis perspektíva, ha fi­gyelmünket a politikum összetett természetére fordítjuk. Az ugyanis távolról sem korlátozható pusztán az államra és a politikai rendszerre. A politikum olyan vonás, amely min­den társadalomban megtalálható, és soha nem lehet ki­pusztítani. Az emberi lények közötti viszálykodás jelenségé­vel és a konfliktus mindig jelenlévő lehetőségével van összefüggésben.

Ez a kérdés érthetőbbé válik, ha különbséget teszünk a politikum (the political) és a politika (politics) között. A politi­kum az emberi kapcsolatokban rejlő és számos társadalmi viszonyban megjelenő potenciális antagonizmust jelenti. A politika ezzel szemben különböző diskurzusok, intézmények és technikák olyan együttesét jelöli, amely egy rendszer meg­szilárdítását, az emberi együttélés megszervezését célozza meg egy olyan közegben, mely a politikum jelenléte miatt mindig konfliktusokkal terhelt.

Ebből a szemszögből a modern demokrácia sajátossága a konfliktus felismerésében és legitimációjában nyilvánul meg, valamint abban, hogy elutasítja a konfliktusnak egy tekintély­elvű rend általi elfojtását. Szakítva a társadalmat organikus testként bemutató szimbolikus ábrázolással – ami a társada­lomszervezés holisztikus módjának jellemzője -, a demokra­tikus társadalom a pluralizmust jogként fogja fel, és helyet biztosít az ellentétes érdekek és értékek kifejezésének. A mo­dern demokratikus politika számára a döntő probléma az, hogy hogyan változtassa át a kibékíthetetlen ellenséget el­lenféllé. Egy ilyen váltás feltételezi, hogy a szembenállót töb­bé már nem kibékíthetetlen és elpusztítandó ellenségként szemléljük, hanem olyan ellenfélként, akinek a létezését el­fogadjuk és toleráljuk. A demokratikus rend létrehozásának és fenntartásának ez a legfontosabb követelménye. Harcolni fogunk ellenfelünk eszméi ellen, de nem tesszük kérdésessé a jogát arra, hogy megvédje azokat. A „harcias pluralizmus­nak" ez a típusa a modern demokrácia alapvető része.

Ebből kifolyólag a pluralista demokrácia nemcsak a kon­szenzust követeli meg egy sor általános politikai alapelvben, hanem az eltérő vélemények jelenlétét, és azokat az intéz­ményeket, amelyeken keresztül az ilyen véleménykülönbsé­gek megnyilvánulhatnak. Ez megmagyarázza, hogy miért függ a plurális demokrácia életben maradása a világosan el­különült vélemények körül kialakuló kollektív identitásoktól, valamint a valódi alternatívák közötti választás lehetőségétől. Ahogyan Niklas Luhmann hangsúlyozta, a demokratikus po­litikai rendszer felépítésére „a csúcs meghasadása" jellemző, ami a kormány és az ellenzék közötti elkülönülésen keresztül jön létre. Azért, hogy megfelelően működjön, egy ilyen rend­szernek egy bináris ellentétpárra van szüksége ahhoz, hogy a politikai kurzus lehetséges irányzatai között választani le­hessen. Pontosan ez a funkciója a bal/jobb elkülönülésnek. A bal/jobb megosztottság teremt módot arra, hogy a legitim konfliktus formát öltsön és intézményesüljön.

Miközben a baloldal elismerte a pluralizmus és a libe­rális-demokratikus intézmények jelentőségét, ez szeren­csétlen módon azzal a hittel társult, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy fel kell hagyni minden próbálkozással, amely a fennálló rend alternatívájának létrehozását cé­lozza. Innen ered a konszenzus fetisizálása és számos szo­cialista párt jelenlegi törekvése, hogy elmozduljon a politikai spektrum centruma felé. De a politikai alapelvek körüli kon­szenzus nem zárja ki az azok értelmezését érintő nézetel­térések létét. Egyetérthetünk a mindenki számára biztosított szabadság és egyenlőség jelentőségével, miközben élesen vitatjuk, hogy hogyan alkalmazzuk ezeket az alapelveket. Pontosan ez a demokratikus politika tartalma, és a bal- és jobboldal közötti küzdelemnek erről kellene szólnia. Ezeket a kategóriákat természetesen újra kell definiálni, és még azt is el tudjuk képzelni, hogy más nevet kapnak. Amire minden­képpen szükségünk van, az a politikai értékek körüli valódi, demokratikus konfrontáció, a közös demokratikus hagyo­mány ellentétes értelmezéseiben megfogalmazva. Egy ilyen küzdelem létfontosságú, mert egy demokratikus, plurális tár­sadalom csak a konfliktuson keresztül képes megtalálni az integráció módját. Ez az, amiért a bal/jobb megosztottságot – bármi legyen is a neve és tartalma – úgy kell felfognunk, mint a modern demokrácia alapvető alkotóelemét.

Egy új, harcias pluralizmus főbb vonalainak újrarajzolásában nehézséget okoz az, hogy a társadalom központi konf­liktusa megváltozott, és többé már nem lehet kifejezni az osz­tályelnyomás terminológiájával. A „duális társadalom" kifejlő­désével és a késő kapitalizmusra jellemző krónikus munka­nélküliséggel azok kerülnek a leghátrányosabb helyzetbe, akik ki vannak zárva a termelőfolyamatból. Amint azt Alain Touraine hangsúlyozta, a fő probléma most a kirekesztés. Mindemellett egy növekvő faji és nemi öntudatosság és az alárendeltség sok más formája létrehozta a politikai terek plu­ralitását. Ez az új szituáció igazi kihívást jelent éppúgy a politikai rendszer, mint a bal/jobb alternatíva újrafogalmazása szempontjából.

Természetesen egyesek úgy érvelnének, hogy„ pontosan ezen okok miatt vált irrelevánssá a bal/jobb megosztottság, amelyen mindezek következtében túl kellene lépni. Például Martin Jacques az ideológiától a pragmatizmus felé történő, általa üdvözölt elmozdulást összekapcsolja azzal, hogy a bal/jobb szembenállás már nem számít a politika fő törésvo­nalának. Mindkét oldal elvesztette tájékozódó képességét, a régi megosztottság tartalmát vesztve kiüresedett, és csak egy letűnt kor puszta relikviájaként él tovább. Itt az ideje, hogy megszabaduljunk ezektől az elavult kifejezésektől.

Csakhogy ez nem más, mint figyelmen kívül hagyása an­nak, hogy a politika világába való belépéshez a társada­lomban fölmerült különböző igényeknek egy olyan hegemo­nikus programban kell artikulálódniuk, amely úgy jelenik meg, mint az általános érdek kifejeződése. A demokratikus politika nem nélkülözheti a „közjóra" történő utalást, még akkor sem, ha azt egy olyan horizontnak kell tekintenünk, mely örökre elérhetetlen marad. A politika mindig egységet akar teremteni a konfliktus és a különbözőség közegében, és a „mi-ők" szembenállás megformálásával foglalkozik. A demokratikus politika újdonsága nem ennek a mi-ők szembenállásnak a meghaladása, hanem az az eltérő mód, amelyen keresztül az megvalósul. Amint már jeleztem, ez tartalmazza a konf­liktus legitimálását és az ellenfél tiszteletét.

Amikor a politikai törésvonalak elmosódnak, akkor a poli­tika lendülete megtörik, ami megakadályozza a sajátos poli­tikai identitások kialakulását. Kialakul a politikai pártok iránti ellenszenv, amely csökkenti a politikai életben való részvételi kedvet. Sajnos az eredmény nem egy egészséges, nyugodt, éles megosztottságok nélküli társadalom, hanem a közösségi identitások más típusainak terjedése, mint az önmeghatáro­zás vallásos, nacionalista és etnikai formái. Más szavakkal, amikor a demokratikus politika hiányzik, a politika saját an­tagonisztikus dimenziójában jelenik meg más csatornákon keresztül. Kétségkívül igaza volt Carl Smithnek, amikor kimu­tatta, hogy a politikum képes energiát meríteni a legkülönbö­zőbb emberi motivációkból, amelyek lehetnek vallásiak, mo­rálisak, gazdaságiak, etnikaiak, stb. Az antagonizmusok sok formában megjelenhetnek, és illuzórikus azt gondolni, hogy örökre el lehetne őket tüntetni. Ez az, amiért kívánatosabb egy politikai szelepet kinyitni számukra egy plurális demok­ratikus rendszeren belül.

A modern plurális demokrácia nagy ereje az, hogy olyan intézményeket hoz létre, amelyek teljesen nyilvánvalóan úgy tudják megformálni a szembenállás mozzanatát, hogy. annak antagonisztikus potenciálja szétoszlik. Elias Canetti nagyon világosan látta ezt, amikor „Tömegek és hatalom" című mű­vében kimutatta, hogy a parlamentáris rendszer a harcoló hadseregek pszichológiai struktúráját használja fel, amit olyan küzdelemként kell elképzelni, amelyben az egymással harcoló pártok lemondanak egymás elpusztításáról, és elfo­gadják a többség ítéletét a tekintetben, hogy ki győzött.

A „politika végéről" folyó diskurzusoknak és a bal/jobb el­különülés irrelevanciájának nem az ünneplésre, hanem az aggodalomra kell okot adnia. A hagyományos fogalmi kere­tekre kétségkívül ráfér egy felülvizsgálat, és ez nem a régi szlogenek és dogmatikus bizonyosságok újrafogalmazásá­nak kérdése. De hiba lenne azt hinni, hogy az antagonizmusokat meghaladtuk, és hogy a politika feloldódott a kultúrá­ban. Napjainkban az a feladat, hogy politikaivá tegyük az összes demokratikus küzdelmet, amely a nagyszámú társa­dalmi kapcsolatból emelkedik ki. Hogy újra megszilárduljon a politika centralitása, szükség van egy olyan új politikai törésvonal felrajzolására, amely alkalmas arra, hogy va­lódi impulzusokat biztosítson a demokrácia számára. Egy ilyen törésvonal jelenlegi hiánya bizonyosan nem a haladás jele, hanem annak az űrnek a tünete, amelyik végzetes lehet a demokráciára. A valóságban számos országban ez az űr már teret adott a szélsőjobbnak, amely szorgalmasan kísér­letezik új politikai identitások gyártásával, amelyek – mivel az etnikai, nemzeti és vallási kérdések körül fogalmazódnak meg – veszélyeztetik a demokráciát. Ilyen körülmények kö­zött a szembenállót olyan módon határozzák meg, ahol az már nem egy tiszteletre méltó ellenfél, hanem egy elpusztí­tandó ellenség.

A szélsőjobb számos európai országban megfigyelhető fel­emelkedését a politikai identitás mély válságának abban az összefüggésében kell megértenünk, amellyel a liberális de­mokráciák néznek éppen szembe hagyományos tájékozódási pontjaik elvesztése miatt. A bal/jobb megosztottság elhomályosodása fontos mozzanat, de – paradox módon – a válság csak súlyosbodott, amikor a Nyugat győzelmet aratott régi ellensége felett. A II. világháború óta a demokratikus identi­tást főleg a kommunista „másokkal" való szembenállás hatá­rozta meg. Most, hogy a kommunizmus összeomlott, a poli­tikai törésvonal – mely lehetővé tette számunkra, hogy kü­lönbséget tegyünk barát és ellenség között – elpárolgott, és a demokrácia igazi jelentése kérdésessé vált. Egy új törés­vonalat kell létrehozni, és ez távolról sem könnyű. Kivéve azoknak a szélsőjobboldaliaknak, akik már megtalálták az el­lenségeiket: a bevándorlókat, akiket úgy tüntetnek föl, hogy ők azok, akik fenyegetik az „igazi" európaiak kulturális iden­titását és nemzeti szuverenitását. Sajnálatos módon jelenleg egyedül ezek a pártok képesek világos, bár elfogadhatatlan formáját nyújtani az önmeghatározásnak. Nem csoda, hogy ma már komoly torzulásokat tudnak okozni több ország po­litikai rendszerében.

Sürgősen fel kell ismerni, hogy a konszenzus túlhangsú­lyozása és a konfrontációk visszautasítása apátiához vezet, és könnyen visszaüthet. A politika ilyen visszavonulásának az eredménye a demokratikus keretek között kezelhetetlen antagonizmusok robbanása lehet.

Egy jól működő demokrácia a demokratikus politikai állás­pontok vibráló összeütközését és az érdekek nyílt konfliktu­sát igényli. Ha ez hiányzik, akkor ezt túl könnyen felválthatja a „megkérdőjelezhetetlen" morális értékek vagy az önmeg­határozás fundamentalista formái közötti összeütközés.

A nyilvánosságnak a moralizáló diskurzus által folytatott je­lenlegi kolonizációja egy antidemokratikus kísérlet jele, amely a politikát a moralitással pótolja. Ha ez sikerül, akkor drasz­tikusan szűkíteni fogja a demokratikus vita mozgásterét és hatókörét. Tudatában kell lennünk annak – és messze va­gyunk attól, hogy ezt természetesnek vegyük -, hogy a de­mokráciának védelemre van szüksége. Ma ez azt jelenti, hogy a politikának új életerőt kell adni. Az értékekről folyó vita valóban fontos, de azt olyan keretben kell folytatni, amely az értékek etikai-politikai dimenzióit hangsúlyozza.

A „politika végének" ma divatos felfogását tehát ne ün­nepeljük, hanem utasítsuk el, mert – ha valaha is meg­történne – az valószínűleg a demokrácia végét jelentené.

(Fordította: Huszár Gábor)

Az elmúlt négy-öt évben Közép- és Kelet-európában ismét az egyik központi vitatéma a „fejlett Nyugathoz" történő fel­zárkózás. A térség új politikai rendszerei kivétel nélkül a nyu­gati integrációs szervezetekhez való csatlakozást jelölték meg sarkalatos külpolitikai céljukként. Az „Európába jutás", az „európai értékrend elfogadása" az „európai normák" be­tartása és betartatása, az „európai színvonal" elérése minden tiszteletre méltónak számító kormány-dokumentumban, par­lamenti felszólalásban, vezércikkben és hivatalos pohárkö­szöntőben szerepel.

Az egykori kommunista tömb európai országaiban manap­ság a különféle politikai erők kevés kérdésben értenek egyet, de szinte teljes nézetazonosság mutatkozik közöttük a tekin­tetben, hogy gazdaságuk modernizálásához, születendő pi­acgazdaságuk működőképessé tételéhez, demokratikus in­tézményrendszerük megerősítéséhez, katonai biztonságuk megteremtéséhez és megszilárdításához csakúgy, mint a nemzeti kisebbségek helyzetének javításához a nyugati in­tegrációs szervezetekhez történő minél gyorsabb és minél teljesebb csatlakozásban látják a legfontosabb eszközt. Ver­senyeznek a politikai pártok, hogy bizonyítsák, melyikük ké­pes a leghatékonyabban tevékenykedni az integráció elő­mozdításában, és versenyeznek a térség országai, hogy iga­zolják, melyikük a legérettebb a csatlakozásra, melyikük felel meg leginkább az egyébként nem teljesen világosan megfo­galmazott követelményeknek. Ebből a versenyből csak a szélsőségesnek tartott csoportok maradnak ki, azok a több­ségükben marginális erők, amelyek idealizálják az 1990 előtti állapotokat, vagy hisznek egy harmadik út lehetőségében.

A tudományos és politikai eliteken belüli egyetértés alap­vetően indokolt. Az általuk használt érvek általában megfe­lelnek a történelmi tapasztalatoknak és a világgazdasági-vi­lágpolitikai realitásoknak. Vannak azonban zavarba ejtő moz­zanatok is, ha az integrációs folyamatokba való bekapcsoló­dás tényleges menetét, a bekapcsolódással járó tennivalókat, előnyöket és hátrányokat részletesen elemezzük.

Ilyen zavarba ejtő mozzanat az, hogy az Európa fejlettebb részeihez való felzárkózásnak semmiféle ismert modellje nincs. Valamikor, a XIX. század elején és közepén az akkor határtalannak tűnő gyors fejlődés közepette a legjelentősebb gondolkodók és a közvélemény egyaránt meg volt arról győ­ződve, hogy a legfejlettebb technológia, a leghatékonyabb gazdaságszervező elvek, a leghaladottabb társadalompoliti­kai intézmények szinte automatikusan kiterjednek az elma­radottabb térségekre, a világ integrálódása néhány évtizeden belül „szükségszerűen" bekövetkezik, az „elmaradott" társa­dalmaknak „a fejlettek" a jövőképei, minthogy a fejlődésnek nyilvánvalóan csak egyetlen útja lehetséges, amire minden­kinek rá kell lépnie.

Ezzel a XIX. századi szilárd meggyőződéssel, amely ma ismét feléledt, az a baj, hogy nemcsak a XIX., hanem a XX. század sem igazolta.

Hogyan lehet azt mondani, hogy nem igazolta? Próbálta már valaki a fejlett és elmaradott területek közötti integrációt megvalósítani?

A kérdésre igen a válasz. A modern világgazdaság és vi­lágkereskedelem egész történetének egyik kulcsfejezete Nyugat-Európa déli és keleti irányú expanziójának története, azaz a gyarmati integráció története.

A gyarmati típusú integráció

A világgazdaság és világpolitika egyik legszembetűnőbb té­nye az észak-déli szakadék megléte. Ismeretes, hogy a gyarmatosítás több generáció élettartama során kibontako­zott intenzív szakasza a gazdaságok összekapcsolása révén szinte korlátlan integrációt eredményezett a gyarmatosító és a gyarmatosított között. A gyarmatosítás következtében úgy kezdett kialakulni az egységes világkereskedelem, hogy a meghódított területek az anyaországok gazdaságának része­ivé váltak. A gyarmatosítás egész XIX. és részben XX. szá­zadi története a szabadkereskedelem gyakorlatának kiter­jesztési kísérlete. Az európai hatalmak és az Egyesült Álla­mok Ázsia-politikájának ebben az időben a „Kelet megnyitá­sa" vált a fő jelszavává, vagyis az a törekvés, hogy feltörjék az olyan birodalmakat és országokat (Kína, Korea, Törökor­szág, Perzsia és mások), amelyeknek elzárkózó politikája gá­tolta a világkereskedelem kiterjesztését. Tekintsünk most el az ismert történelmi eseményektől, a katonai intervencióktól, az ópium-háborúktól, a közvetlen és közvetett uralmi formák bevezetését szolgáló akcióktól, fordítsuk figyelmünket a lé­nyegi folyamatokra. Összefoglalóan elmondható, hogy rész­ben vagy egészben az európai jogrendet honosították meg; ahol ez nem sikerült, az európaiak extra-territoriális jogra tet­tek szert; a függő országok védővámjait leszállították, vagy megszüntették; a fejlett országok ipari termékeinek elhelye­zését segítő pénzügyi intézkedéseket foganatosítottak; az új közigazgatás, a kiépülő infrastruktúra, az új, többnyire angol vagy francia nyelvű iskolarendszer alapvetően a világkeres­kedelembe való bekapcsolódást segítette. A függő országok integrációját segítette az is, hogy a helyi elit többnyire elsa­játította, esetenként kizárólagossá tette a domináns idegen ország nyelvét, megismerkedett annak kulturális és tudo­mányos eredményeivel.

A világkereskedelembe kívülről és erőszakkal integrált or­szágok kül- és védelempolitikája is megváltozott, önálló dön­tési lehetőségeik részben vagy teljesen megszűntek, a biz­tonságpolitika iránti felelősséget a protektor-hatalom vállalta magára.

Milyen eredményeket hozott a gyarmati integráció? Nos, a valaha remélt, sőt sokak által szilárdan hitt gazdasági mo­dernizáció, a felzárkózás, a demokratikus eszmények és in­tézmények meggyökerezése meglehetősen korlátozott mér­tékben valósult meg. Kiderült, hogy a nem hasonló szinten álló és nem egyenjogú partnerek egy karámba terelése elősegíti ugyan a világgazdaságba való bekapcsolódást, ám ez a bekapcsolódás torz fejlődéshez, olyan gazdasági és társadalmi szerkezet megjelenéséhez vezetett, amely a világpiac vagy egy-egy domináns állam vagy pénzügyi csoport igényeinek kiszolgálását tette lehetővé (egyesek duális szerkezet létéről beszélnek, megkülönböztetve a tra­dicionális és a modern világpiaci igényeket kielégítő gazda­sági ágazatokat és a nekik megfelelő társadalmi rétegző­dést). A világpiachoz alárendelt módon kapcsolódó társa­dalmak szemben találták magukat a kereskedelmi csereará­nyok romlásával, a saját kutatói-fejlesztői bázis korlátozott­ságával, az állandósuló eladósodással és a pénzügyi függés­sel. A gazdasági bizonytalanságok a társadalmi szerkezet és a politikai élet kiegyensúlyozatlanságához vezettek, alapját képezik a különféle irányzatú heves társadalmi konfliktusok­nak, az etnikainak nevezett nyugtalanságoknak, az erősza­kos cselekedeteknek. Ilyen körülmények között nem a de­mokráciák, hanem a diktatúrák állandósulnak.

Úgy tűnik, a diktatúrák nem a bal- vagy jobboldali, val­lásos vagy nacionalista gerillák és egyéb felforgatók tevé­kenységének eredményeként, a felforgatók pedig nem csu­pán a diktatúrák repressziójának reakciójaként születtek meg. Mindkét jelenség az elmaradottságban, a kilátástalan­ságban, a jobb jövőbe vetett természetes emberi hit elillanásában keresendő. Ma a földkerekség nagyobbik része tarto­zik abba a kategóriába, amelyet vezetőinek egykori optimiz­musa és a külvilág udvariassága „fejlődő" névvel illetett. A nemzetközi szervezetek dokumentumai e hatalmas térség or­szágait ma is ezen a néven jelölik, bár mindenki tudja, hogy többségük a világátlagnál alacsonyabb ütemben fejlődik, és nem, vagy csak korlátozottan érzékelhetők a felzárkózás irányzatai, annál inkább regisztrálhatók viszont a szakadék növekedésének tényei.¹

Az egész gondolatmenettel kapcsolatban nyilvánvalóan ra­cionális az az ellenvetés, amely arra hivatkozva utasít el bár­miféle összehasonlítást, hogy Európa két felét évszázadokon keresztül összeköti egy hasonló kulturális örökség, amely Nyugat-Európa és Ázsia között nyilvánvalóan nem alakult ki. Úgyszintén gyöngíti az összehasonlítás érvényét, hogy a je­len korban is lényegesen kisebb a gazdasági szakadék Eu­rópa két része között, mint Nyugat-Európa és általában a fejlődő országok között. Ezek az érvek korrektek. A fejlett és elmaradott régiók közötti integráció tanulmányozása azonban mégis alkalmat ad bizonyos általános tanulságok levonására. Nevezetesen annak megállapítására, hogy az integráció ön­magában nem jelent elegendő húzóerőt, önmagában csak egy elvont lehetőség, amely még arra sem teremti meg au­tomatikusan az esélyt, hogy csökkenjen a szakadék a gaz­dagok és a szegények között. Ellenkezőleg, a függőség ele­mét hangsúlyozó integráció körülményei között a szakadék állandósulhat és növekedhet.²

Az ázsiai országok két útja

Az integráció-felzárkózás összefüggést kutatóknak azonban van egy sokkal meggyőzőbb ellenérve is. Ez az ellenérv szin­tén az ázsiai országokkal való összevetéssel kapcsolatos, de nem általában az ázsiai fejlődőket, hanem az ún. újonnan iparosodott délkelet-ázsiai országokat vonja be a vizsgálódás körébe. Ezeknek az országoknak az elmúlt két évtizedes di­namikus gazdasági növekedésére és a világkereskedelembe való intenzív bekapcsolódására sokan úgy hivatkoznak, mint olyan működőképes fejlődési modell megnyilvánulásaira, amely az egykori fejlődő országok egy lényeges kategóriájá­nak kétséget kizáróan tapasztalható felzárkózási folyamatát jelenti.

Két egymással összefüggő kérdés vetődik fel. Az első az, vajon ezeknek az országoknak, vagyis Tajvannak, Dél-Ko­reának, Malaysiának, Szingapúrnak (a továbbiakban ezeket az országokat nevezzük ,,első-csoport"-nak) a kiinduló hely­zete a második világháború befejezésétől az ötvenes évek elejéig-közepéig, vagyis a függetlenné válás pillanatában kü­lönbözött-e a jelenleg nagyon rossz mutatókkal rendelkező dél-ázsiai országokétól, mint amilyen India, Pakisztán, Sri Lanka, Myanmar, Nepál és Banglades (a továbbiakban eze­ket az országokat tekintjük a „második-csoport" tagjainak)? Erre az első kérdésre csak azt válaszolhatjuk, hogy alapvető különbség nem mutatható ki a következő lényeges területe­ken:

1. A hagyományos kulturális és vallási értékek.³
2. A gyarmatosító hatalom céljai és módszerei.⁴
3. A függetlenné válás körülményei és időpontja.⁵
4. A társadalmi szerkezet a függetlenné válás körüli idő­szakban.⁶
5. A gazdasági fejlődés mutatói a függetlenné válás körüli időszakban.

Ez utóbbi, 5. számmal jelölt terület különleges figyelmet érdemel. Egyértelműen ki lehet ugyanis mutatni, hogy csak­nem valamennyi lényeges gazdasági és több számszerűsít­hető társadalmi fejlődésre utaló mutató az 50-es évek végén és a 60-as évek elején még többé-kevésbé hasonló volt az első, illetve a második csoport országai között, és csak ek­kortól kezdve nyílt ki közöttük az olló olyan drámai gyorsa­sággal, hogy három évtizeddel később az első csoportban az egy főre jutó össznemzeti termékérték, az export-import értékek, az iskolázottság szintje, a gyermekhalandóság és egyéb fontos mutatók közelítenek a legmagasabb jövedelmű nyugat-európai és észak-amerikai országokéihoz, míg a má­sodik csoport leszakadása véglegesnek tűnik, ugyanis vala­mennyien a legszegényebb és csaknem stagnáló országok kategóriájához tartoznak.⁷

Ha tehát az említett öt területen a lényeges különbségek harminc esztendővel ezelőtt nem voltak meg, jelenleg azon­ban a gazdasági mutatók és velük összefüggésben a társa­dalom szerkezete, mobilitása és stabilitása nagymértékben változott, akkor a második kérdés csak az lehet, vajon van­nak-e olyan tényezők, amelyek közösek a kiugró eredménye­ket produkáló Tajvanon, Dél-Koreában, Malaysiában, Szinga­púrban, de különböznek az igen gyenge gazdasági teljesít­ményű Indiában, Pakisztánban, Sri Lankán, Myanmarban, Nepálban és Bangladesben találhatóktól?

Erre a kérdésre az alapvetően igenlő választ hat pontban foglaljuk össze:

1. Az első csoportban kiélezett társadalmi és politikai küz­delmek folytak, amelyek általában nyílt polgárháborúba tor­kolltak, a háborús cselekmények a hidegháború éveiben az Egyesült Államok, illetve szövetségesei közvetlen jelenlétét eredményezték. A második csoportban a konfliktusok nem polarizálták a társadalmakat ilyen nagymértékben, ezeknek az országoknak a stratégiai szerepe kisebb volt, nem követ­kezett be közvetlen nyugati szerepvállalás.⁸
2. Az első csoport tartós és jelentős külső politikai és ka­tonai támogatást kapott, ez stabilizálta a többségükben ka­tonai vezetésű, egypártrendszeren nyugvó, vagy pártokat nem tűrő tekintélyuralmi rendszereket. A második csoportban nehézkesen működő demokráciák (India, Sri Lanka), labilis, időnként demokratikus kísérletekbe fogó diktatúrák (Pakisz­tán, Banglades), vagy állandó és befejezhetetlennek tűnő háborút folytató katonai rezsimek (Burma) alakultak ki.
3. Az első csoport igen jelentős külföldi tőkéhez, techno­lógiához és piachoz jutott, a másodiknak az ilyen lehetősé­gei nagyon korlátozottak voltak.⁹
4. Az első csoport határozottan ösztönözte a magánkez­deményezést és szigorú protekcionizmust valósított meg, míg a második egyik területen sem bizonyult következetesnek.¹⁰
5. Az első csoportban a különleges hatalommal felruhá­zott állam, egyre növekvő bevételeinek felhasználásával, nagy súlyt fektetett az oktatásra, az önálló tudományos bázis kialakítására és az infrastrukturális beruházásokra, a máso­dikban erre sem az elhatározottság, sem a mozgósítható for­rások nem voltak elegendők.¹¹
6. Az első csoportban mindent elkövettek a termelés szi­gorú rendjének megszervezéséért, jelentősen korlátozták a munkavállalók bérköveteléseit és szervezkedését. A második csoportban az államhatalom kevéssé vállalt szerepet a ter­melési fegyelem biztosításában, és általában eltűrte, sőt ese­tenként támogatta a munkavállalók nem-politikai szervezke­déseit és fellépéseit.

Kapitalizmus és demokrácia

A délkelet-ázsiai modellre történő hivatkozás több, kiutat ke­reső kelet-európai politikus és teoretikus megnyilatkozásai­ban nyomon követhető. Szinte magától értetődő rokonszenv tapasztalható azok részéről, akik eleve kedvelik a tekintély­uralmi formát. Még inkább figyelemre méltó azonban az, hogy a liberális alapállás sem feltétlenül kapcsolja össze a gazdasági modernizációt és a politikai demokráciát.

Érdemes idézni Leszek Balczerowiczot, a sokkterápia egyik atyját, aki saját lengyelországi elméleti és gyakorlati kísérleteit „Demokrácia és kapitalizmus" című tanul­mányában¹² oly módon összegezte, hogy a politikai demok­rácia és a kapitalista termelési és tulajdonviszonyok össze­függéseit állította középpontba. Balczerowicz négy megálla­pítást tesz:

1. önmagában a demokrácia közvetlenül ós döntően nem segíti elő a gyorsabb gazdasági növekedést;
2. az autoriter politikai rendszer sem garancia erre;
3. a kapitalizmus szükséges, de nem elégséges feltétele a gazdasági sikernek;
4. az egykori szocialista országok gazdasági csődjét nem a politikai demokrácia hiánya, hanem a magántulajdon és a piac hiánya idézte elő.

Megítélése szerint az egykori szocialista autokráciákban a demokráciát a gazdaság széles körű privatizációját megelő­zően vezették be, és így e gazdaságok „a történelem új, bi­zonytalan vizein navigálnak".

Ebből a gondolatmenetből könnyen levonható az a követ­keztetés, hogy jelenlegi fejlettségi szintjükön térségünk or­szágai jobban teszik, ha nem a fejlett nyugati országok je­lenlegi modelljét akarják átvenni, hanem gondosan tanul­mányozzák az eredeti felhalmozás egykori nyugat-európai és jelenlegi délkelet-ázsiai körülményeit, azaz korlátozzák demokratikus intézményeik működését, diktatórikus vagy leg­alábbis tekintélyuralmi rendszereket vezetnek be, megkeresik az aktív világkereskedelmi részvétel és a protekcionizmus összeegyeztethetőségének módjait, a termelés rendjét admi­nisztratív eszközökkel is fenntartják. A bevezetett intézkedé­sek nyomán nyílik meg a lehetőség az integrációba való si­keres csatlakozásra.

A fenti fejtegetések és konklúziók alapvetően hamisak. Nemcsak az a baj velük, hogy antidemokratikus törekvések ideológiájául szolgálnak. Látnunk kell, hogy a délkelet-ázsiai modell nem a korai európai kapitalizmust utánozta 150-200 éves késéssel. Ebben a térségben valójában sajátos és különleges történelmi körülmények alakultak ki. A II. világháború után kialakuló bipoláris világrendszer, a tömbök szembenállása biztosított olyan nem reprodukálható nemzet­közi körülményeket, amelyek között Délkelet-Ázsia elmara­dott, a világháború és a polgárháborúk által szétzilált gazda­ságai jelentős tőkeberuházásban részesültek, tekintélyuralmi rendszereik külső támogatással konszolidálódtak, a vezető nyugati hatalmak – főleg az Egyesült Államok – megnyitották piacaikat és tudomásul vették ezeknek az országoknak pro­tekcionista politikáját. Közép- és Kelet-Európában ezzel szemben olyan új körülmények alakultak ki, amelyek nem hasonlítanak sem a XVIII-XIX. századi Nyugat-Európára, sem pedig az elmúlt két évtized Délkelet-Ázsiájára. Csak ebben az értelemben indokolt Balczerowicznak azt a megál­lapítását elfogadni, amely szerint térségünknek a történelem új, ismeretlen vizein kell navigálni. Ez nem jelent mást, mint hogy tudomásul vesszük: Kelet-Európának nincs lehetősége semmiféle létező felzárkózási modellhez igazodni.

Summázat

1. A világgazdasági rendszer kialakulásának és működésé­nek története, ha a vizsgálatba az említett nagy alrendsze­reket vonjuk be, azt bizonyítja, hogy az alárendelt helyzetű, gyenge gazdasági teljesítményű országok integrációja a fej­lettebb térségekhez a magántulajdon, a magánkezdeménye­zés és a piacgazdaság körülményei között sem vezet szük­ségszerűen felzárkózáshoz, modernizációhoz, hanem állan­dósíthatja az elmaradottságot és még növelheti is-a fejlődés­beli különbség szakadékát.

2. Az integrációt elutasító bezárkózás sem lehet növeke­dést szolgáló alternatíva. Bezárkózással nem lehet felzárkóz­ni. Az ilyen irányú kísérletek teljes kudarccal végződtek, bár­milyen eszmei, politikai megfontolásból és alapállásból pró­bálták is ezt megvalósítani. A világgazdaságból és világke­reskedelemből nem lehet büntetlenül kilépni, az „önerőre tá­maszkodás" különféle koncepcióit megvalósítani törekvő or­szágok a tárgyalt térségen belül is súlyos árat fizettek. Nem­csak a közepes méretű Észak-Korea és Myanmar, hanem a földrésznyi Kína sem volt képes a külvilágtól elszigetelt sike­res fejlődési modellt kidolgozni és megvalósítani.

Nemcsak a szuverenitást korlátozó integrálódás, hanem a protekcionista tekintélyuralmi vagy diktatórikus módszerek sem jelentenek olyan követhető utat, amely a gyors növeke­déshez, az átfogó modernizációhoz vezet.

3. Kiderült az is, hogy párhuzamos világgazdasági rend­szert sem lehet létrehozni. Az ilyen irányú szovjet kísérlet nem a 80-as évek végén omlott össze, hanem tulajdonkép­pen mindig fikció volt: soha nem valósult meg egy teljesen öntörvényű „szocialista világgazdasági rendszer".

4. Az egységes világgazdasági rendszerrel szemben a re­gionális integrációk semmiféle alternatívát nem jelentenek. Délkelet-Ázsia fejlődésének nem az ASEAN volt az elindítója, és nem az ASEAN biztosította a növekedés legfontosabb fel­tételeit.

5. Az integráció nyilvánvalóan az állami szuverenitás je­lentős korlátozásával jár együtt. Az igazi probléma azonban nem egyszerűen a szuverenitás korlátozása, hanem az, hogy az integrációhoz történő kapcsolódás az egyoldalú, aláren­delt vagy pedig a kölcsönös függőség körülményei között megy-e végbe. Az egyoldalú függőség, azaz a gyarmati jel­legű integráció katasztrofális eredményekkel jár. Délkelet-Ázsia kis tigrisei jelentős szerepet adtak a 60-as-70-es évek­ben még gyenge gazdaságukat védő és ösztönző államnak, erős támogatásban részesítették a hazai tőkét, és különféle eszközökkel védték a hazai termelőt és fogyasztót.

6. Megkerülhetetlen a jelentős külső források bevonásának kérdése. A sikeresen felzárkózó délkelet-ázsiai országok a dél-ázsiaiakat jelentősen felülmúló (esetenként egy főre vetítve akár százszorosan nagyobb) beruházásban, hitelben és se­gélyben részesültek.

7. A délkelet-ázsiaiak számára nyújtott kedvezmények (tő­keberuházás, piacok megnyitása, protekcionista gazdaság­politika tudomásulvétele) szorosan összefüggtek a nyugati biztonságpolitikai érdekekkel. A gazdasági és katonai integ­ráció elválaszthatatlanul összefonódott. A nyugati viláig, el­sősorban az Egyesült Államok, kiemelkedő stratégiai fontos­ságot tulajdonított – saját biztonsága érdekében – a szóban forgó délkelet-ázsiai országok védelmének, és mindent meg­tett stabilitásuk előmozdítására.

8. A gazdasági és katonai integráció összefüggését a kö­zép- és kelet-európai politikai erők csak részben ismerték fel. Gyakorlatilag a térség minden országának minden számotte­vő politikai csoportja mindkettőt szorgalmazza, de érvrend­szerük nem a világ realitásaihoz alkalmazkodik. Senkit nem hat meg igazán, hogy a közép- és kelet-európaiak „biztonsági vákuumról" beszélnek, nemzeti érdekeik, határaik és kisebb­ségeik veszélyeztetettségét állítják középpontba. A délkelet-ázsiai kis tigrisek nem azért kaptak támogatást, mert bizton­ságukat külső és belső veszélyek fenyegették, hanem azért, mert a nyugati világ a saját biztonságát vagy legalábbis po­zícióit ítélte fenyegetettnek a megítélése szerint mindenkép­pen feltartóztatandó szovjet és kínai „expanzionizmus", ihlet­ve „a kommunista felforgatás" által. A délkelet-ázsiai orszá­gok demokratikus intézményeinek védelme nemigen került szóba, már csak azért sem, mert ezeknek az országoknak az uralkodó rezsimjei jelentették a közvetlen veszélyt saját társadalmaik demokratikus átalakulására. A közép- és kelet-európaiak jobban tennék, ha annak megmagyarázására gyűjtenének érveket, hogy Kelet-Európa destabilizálódása a nyu­gati biztonsági érdekeket is fenyegeti. Együttműködni ugyan­is csak közös érdekeltségű partnerekkel szoktak – az ajtón kopogtató koldus legfeljebb alamizsnát kap.

Jegyzetek

1 Ezt a jelenséget a magyar közgazdászok alaposan tanul­mányozták: Bognár József: A gazdasági növekedés irányítása a fej­lődő világban, Budapest, 1967.; Szentes Tamás: Az elmaradottság és fejlettség dialektikája, Budapest, 1976.

2 Minden számítás szerint a XVIII. század közepétől, vagyis attól az időtől kezdve, amikor Nyugat-Európa országai és az általuk fo­kozatosan meghódított ázsiai országok egy egységesülő gazdasá­gi-kereskedelmi rendszernek kezdtek tagjai lenni, egészen a XX. század fordulójáig, amikorra az anyaország és a gyarmatai közötti integráció folyamatai jelentősen előrehaladtak, az ázsiai (és általá­ban a gyarmati) ipari termelés drámaian visszaesik, nemcsak a világ gyorsan növekvő teljesítményeinek arányában, hanem önmagához képest is. Bairoch sokat idézett számításai szerint a világ ipari tel­jesítménye 1750 és 1900 között százalékosan egyes-fontos térsé­gekben az alábbiak szerint alakult:

Az egész intenzív XX. századi integráció a függő területeken a már jelzett irányzatok további jelenlétét mutatja. Az immár sokkal meg­bízhatóbb modern statisztikák szerint Indiában 1911 és 1946 között a népesség gyors növekedése ellenére az ipari lakosság aránya csökkent. Még meglepőbb, hogy az agrárnépesség abszolút és re­latív növekedése ellenére az élelmiszeripari termelés alig nőtt, a kontinensnyi ország élelmiszer-exportőrből élelmiszer-importőr lett. Forrás: Blyn G.: Agricultural Trends in India. 1891-1947. London, 1966. Erről részletesebben Balogh A.: Társadalom és politika a gyar­mati Indiában, 24-60. oldal.

A II. világháborút követő néhány éven belül az ázsiai országok nagyobbik része, köztük a legnépesebbek, függetlenné váltak. Több­ségük mindmáig nem változtatott az alárendelt típusú integrációs kapcsolatok jellegén. A fejlett és a fejlődő országok közötti szaka­dék tovább mélyült az elmúlt néhány év alatt, a nemzeti össztermék értékek közötti különbségek 4-5-szörösűkre nőttek. Ma a Világbank a magas jövedelmű országok legalsó egy főre jutó GNP-értékét 7620 dollárban határozza meg. Ez az OECD-országokban 18.920 dollár, Indiában 340, Bangladesben és Nepálban 180 dollár, Sri Lan­kán 403 dollár. 1965 és 1988 között az egy főre jutó személyes fogyasztás a fejlett országokban évi 2,5 %-kal nőtt, az előbb em­lített nagyon alacsony szintről induló dél-ázsiai országokban (Sri Lanka kivételével) sokkal alacsonyabb; Indiában 1,2%-kal, Bangla­desben pedig mindössze 0,1 %-kal nőtt. (Forrás: Social Indicators of Development, 1990. A World Bank Publication, 1991.)

3 A fejlődési modelleket vizsgálók kedvenc témája a kulturális és vallási háttér különbségeinek hangsúlyozása, attól a feltételezéstől indíttatva, hogy az e területen található különbségek adják a meg­bízható kulcsot a magyarázat számára. Valóban, a kulturális ós val­lási tényezőknek nem lebecsülendő a szerepük a társadalmi kohézió és a társadalom gazdasági és kereskedelmi orientáltsága szempont­jából, ám a rendelkezésünkre álló információk nem támasztják alá a vallási-kulturális faktor meghatározó szerepét. A gyarmatosítás fénykorában a keresztény értékeket tartották a társadalom és a gaz­daság előrehaladása (beleértve a gazdasági növekedést) fő emel­tyűjének, mintegy Európa fölényét értelmezendő, de ha Délkelet-Ázsia társadalomtörténetét elemezzük, kitűnik, hogy a térség egyet­len és századok óta túlnyomóan keresztény állama, a Fülöp-szige­tek nyújtja a legrosszabb gazdasági teljesítményt. Később a japán csodát a konfucianizmus szellemével igyekeztek magyarázni, és ezt megerősítette a Japán nyomdokaiba lépő Korea, Tajvan, Szingapúr és Hongkong. Néhány évvel később azonban a tajvani és dél-koreai fejlődési modellt sikerrel kezdte követni a többségében muzulmán Malaysia, és a hindu-buddhista hagyományú Thaiföld. Másfelől a dél-ázsiai gyenge teljesítményű csoport vallásilag szintén heterogén: siralmas a teljesítménye a muzulmán Bangladesnek, a buddhista Myanmarnak és a hindu Nepálnak. A fejlődést elősegítő és hátrál­tató tényezőket indokoltabb másutt vagy legalább másutt is keresni.

4 Mindkét csoport országainak többsége brit fennhatóság alatt állt, és bár az egyes gyarmati területek sajátosságai (méretek, öröklött társadalmi és politikai struktúra, gazdasági lehetőségek) jelentős el­téréseket mutatnak, nem érzékelhető alapvető eltérés a gyarmat­politika céljai, eszközei és intézményei között.

5 A függetlenné válás lényegében ugyanabban a történelmi kor­szakban, néhány év leforgása alatt következett be: India és Pakisz­tán 1947-ben; Myanmar és Sri Lanka 1948-ban; Malaysia (az akkori Malájföld) 1957-ben vált függetlenné, Szingapúr 1963-ban Malaysia része, és 1965-től önálló. A Koreai Köztársaság 1945-ben szaba­dult meg a japán uralomtól, de független fejlődése 1953-tól, a há­ború befejezésétől indult meg. Tajvan 1949-től indult el saját útján. Kivételt a mindig is független Thaiföld, és a mindmáig brit gyarmat Hongkong képez. (Forrás: Butler D.-Freeman J.: British Political Facts. 1900-1967. London, 1968. 256. o. Lásd: Balogh A. – Zafar Imam: A Political His-tory of National Liberation Movements in Asia and Africa. Delhi, 1988.)

6 Az idevágó szakirodalom szerint az elmaradott, gyarmati füg­gésben élő társadalmak szerkezete elég nagy hasonlóságot mutat a szóban forgó dél- és délkelet-ázsiai országokban. 80-90%-ot ki­tevő elnyomorodott agrárnépesség, nagybirtokrendszer, uzsorások dominanciája a gazdasági és kereskedelmi életben, többnyire kül­földi érdekeltségű birtokokon nagytömegű bérmunkás, Indián kívül kezdetleges színvonalú és kis befolyású hazai polgárság, primitív ipari bázis, szembetűnő vallási, nemzetiségi és egyéb megosztott­ság jellemezte ezeket a társadalmakat a 40-50-es években. (Áttekintő irodalom: Adas.M.: The Burma Delta: Economic Development and Social Change on an Asian Rice Frontier, 1852-1941. Univ. of Wisconsin Press. Madison, 1971. Balogh A.: Társadalom és politika a gyarmati Indiában, Budapest, 1979. Fisher C. A.: South-East Asia: A Social, Economic and Political Geography, E. P. Dutton. New York, 1964. Hall, D. G. E.: A History of South-East Asia. Mac-Millan. London, 1968. Sardesai, D.R.: South-East Asia. Past and Present. Vikas. Delhi, 1981.)

7 1960 és 1991 között az össz-GDP átlagos évi növekedése In­diában 4,1%, Bangladesben 2,8%, Sri Lankán 3,7%, Nepálban 2,9%, Pakisztánban 5,5%, míg az újonnan iparosodottaknál ez lé­nyegesen magasabb: Malaysiában 6,7%; Szingapúrban 8,4%; Thai­földön 7,2%; Koreában 8,9%; Tajvanon 9,1%. Az egy főre jutó GDP-növekedési ráta különbségei még hangsúlyosabbak. Míg a szegény­csoporthoz tartozó Indiában 1,9%; Bangladesben nincs növekedés, Sri Lankán 1,9%, Nepálban 0,4%, Pakisztánban 2,5%, az újonnan iparosodok csoportjában helyet foglaló Malaysiában 4%, Szingapúr­ban 6,7%, Thaiföldön 4,6%, Koreában 7% Tajvanon 7%.

(Forrás: Handbook of International Trade and Development Statistics, Unctad, United Nations, 1993. 442-443. o.) A jelzett trendek a legutóbbi években is megfigyelhetők. A GDP évi növekedési üteme 1989-ben,1990-ben és 1991-ben Indiában 5%, 4% és 2%, Pakisz­tánban 6%, 2,6% és -0,5%, míg Koreában 6%, 8%, 9% és 8%, Thaiföldön 12%, 10% és 7,9%. (World Economic Outlook, May 1992. International Monetary Fund, Washington; 19. o.) A két ázsiai cso­port közötti különbségek 30 évvel ezelőtt is alig voltak bizonyíthatók a külkereskedelmi mutatók területén. 1961 és 1991 között az ex­port-értékek alakulását vizsgáljuk egy-egy olyan országot összevet­ve, amelyeknek harminc évvel ezelőtti teljesítménye hasonló volt. A 60-as évek elején Sri Lanka exportja 380 millió dollár, Thaiföldé 477 millió dollár volt, 1991-ben Sri Lankáé 1.895 millió dollárra, Thaiföldé 28.324 millió dollárra emelkedett. 1961-ben India exportja 1.386 millió dollár volt, ez 1991-re az előző évekhez képest rekordnagyságot, 28.997 millió dollárt ért el, de ez is eltörpül a még Indiánál is ala­csonyabb szintről induló Korea 1991-es 71.870 millió dolláros ex­portértéke mellett. (Források; Az 1961-es adatokra: International Fi­nancial Statistics Yearbook, 1991. IMF, 121-222. o. Az 1991-es ada­tokra: Handbook of International Trade and Development Statistics. Unctad United Nations New York, 1993, 112-138.)

Az induló helyzet hasonlóságát és a különbségek óriási növeke­dését mutatják a valutakészletekre vonatkozó adatok is. 1961-ben Indiának és Pakisztánnak a készletei 418 millió, illetve 204 millió dollárt tettek ki, készleteik 1990-ben 847, illetve 207 millió dollár értékűek voltak, ezzel szemben Korea 205 millióról 10.163 millió dol­lárra, Thaiföld 389 millióról 9.311 millió dollárra, Szingapúr 123 mil­lióról 19.354 millió dollárra növelte készleteit. (Forrás: International Financial Statistics Yearbook, 1991. Vol. XLIV. IMF, Washington, 60­61. o.)

8 Forradalmak, polgárháborúk és háborúk Kínában (1919-1949), háború és polgárháború Koreában (1950-1953), polgárháború Ma­láj-földön (1945-1950-es évek vége). A második csoport államai kö­zül Sri Lankán és Myanmarban több évtizedes dzsungelháborúk folynak, de ezek elsősorban a nagy világkonfliktusokhoz sohasem kapcsolódott etnikai háborúk, nyugati katonai beavatkozásra és tá­mogatásra nem került sor, nemzetközi stratégiai jelentőségre a bi­polaritás körülményei között sem tettek szert. India és Pakisztán konfliktusai államközi konfliktusok, a nagyhatalmak a háborúkban közvetlenül nem vettek részt. A Pakisztánnak nyújtott amerikai tá­mogatás jellege és mérete más, mint Délkelet-Ázsiában; a Pakisz­tánnak nyújtott egy főre jutott támogatás jelentéktelen a koreaihoz képest. A pakisztáni polgárháború csak nagyon közvetve kapcsoló­dott a nemzetközi politikai és ideológiai csatározásokhoz, a külvilág gyorsan tudomásul vette a polgárháború eredményeképpen Banglades függetlenné válását.

9 A tárgyalt országok felzárkózási trendjeiről igen jó összegfoglalót ad Hernádi András: A csendes-óceáni térség című munkájában (Bu­dapest, 1982.).

10 A második csoport (Nepál kivételével) különféle szocialista mo­delleket igyekezett megvalósítani. A „szocialista" jelző szerepel In­dia alkotmányában, Myanmar több évtizeden át vezető pártjának nevében és Sri Lanka hivatalos nevében. Szükséges azonban meg­jegyezni, hogy ezek az országok nem a kelet-európai modellt kö­vették, hangsúlyozottan elhatárolódtak a marxizmustól, és valamiféle harmadik utat igyekeztek megtalálni. A gazdaságpolitikában a „ve­gyes gazdaság" megteremtését látták célravezetőnek; ennek segít­ségével kívánták elkerülni az ismert modellek gyengeségeit. Nem­csak két ellentétes filozófia egyeztetésére törekedtek, előfordult, hogy egy és ugyanazon országban is többször egymás után meg­változtatták a gazdaságpolitika fő irányait, így az államosítás és pri­vatizáció korszakai helyenként sűrűn váltották egymást, miközben egyiket sem vitték következetesen végig. Az elmúlt néhány évben ennek a csoportnak minden országa a gazdasági liberalizálás meg­lehetősen radikális megvalósításán munkálkodik, a sikerek azonban továbbra is korlátozottak.

11 Az első csoportban az analfabetizmust szinte teljesen felszá­molták, a másodikban a nagy erőfeszítések ellenére is lassú a ha­ladás, sőt több országban az analfabéták abszolút száma még nőtt is. Bangladesben a lakosság 67%-a, Indiában 57%-a, Nepálban 74%-a nem tud írni-olvasni. Ez az arány Malaysiában 27%, Thaiföl­dön 9%, Hongkongban, Szingapúrban és Koreában viszont felszá­molták az írástudatlanságot. (Forrás: Social Indications of Development. 1990. World Bank Publication, 1991.)

12 Leszek Balczerowicz: Demokrácia és kapitalizmus napjainkban. Európa Fórum, 1993. 1. szám.