Beidegződött szóhasználatainkba gondol bele az írás. Közben olyasféle kellemetlen kérdéseket vet fel, mint hogy a mindennapi élet milyen kényelmetlenségeivel járna a marxi kommunizmus.

Viszonylag könnyű helyzetben volt Táncsics, amikor 1846-ban megfogal­mazta Mik a vörös republikánusok, és mit akarnak című írását. Pontosan tudta, hogy kikről beszél, és hogy ők mit szeretnének elérni. Azóta sokat változott mind a társadalom, mind a nyelvhasználat. Ennek a megválto­zott, mai helyzetnek szól, korunk tapasztalatain alapul a fenti provokatív cím és gonoszkodó alcím.

• A helyi szövetkezet a számára rendelkezésre álló erőforrásoknak a többieket kizáró tulajdonosa (csoporttulajdon) vagy – valamiféle haszon­bérlet mintájára – pusztán termelő használója? (Ez utóbbinál alkalmaz­ható egyik lehetséges önszervezési módszer: „Gazdasági demokrácia és szocialista termelési mód” In: Válaszúton. ÁJK, 1988.)
• Hogyan valósulhat meg a felhalmozott történelmi adósság törleszté­se? Kit lehet a történelmi jóvátétel alanyának tekinteni?
• Miként szerveződik meg a természeti „hitelek” visszafizetése? Kit lehet a természeti jóvátétel alanyának tekinteni?

Szidjon ez öntelt férfiú közveszélyes fickónak; Idétlen úszni nem tud, s ezt felrója a tónak. Nem bánt kiátkozása Csuhás ínyenckedőnek! S ki nem érti írásim olvasni tanuljon meg. (J. W. Goethe: Ch. F. Nicolainak, a berlini irodalmi pápának. Szigeti József fordítása, 1998)

Szigeti József a magyar filozófiai gondolkodás jelentős, eredeti képviselő­je volt. Már ifjúkorában kitűnt sokoldalú – zenei, rajzolói, irodalmi – tehet­ségével. Ennek is köszönhetően élhetett és tanulhatott 1939-1944 között a Klebelsberg Kunó által – a francia elitképzés mintájára – létrehozott, eleven szellemű Eötvös-kollégiumban. Felfedezője és mentora Országh László irodalmár, nyelvész volt. 1944-ben magyar-angol szakos bölcsész diplomát szerzett. A háború miatt nem hallgathatta Nicolai Hartmann ber­lini előadásait, így 1944 és 1945 között a bécsi Collegium Hungaricum állami ösztöndíjasa volt, 1948-ban pedig Londonban tanult ugyancsak ösztöndíjasként, a British Councilban. Filozófiából 1947-ben doktorált.

A marxista filozófusok azon köréhez tartozott, amelynek tagjai a polgári gondolkodás és a klasszikus kultúra gazdag elsajátítása után váltak mar­xistává. Micsoda különbséget jelent itt a „nélkül" és az „után". 1944-ben – az új Magyarország megteremtése érdekében – egyik kezdeményezője Lukács György hazahívásának, akinek aztán tanársegédje lett. A fordulat éve, a népi demokráciáról a proletárdiktatúrára való áttérés az Útban a valóság felé (1948) című tanulmánykötetének bezúzásához vezetett, majd az első Lukács-vitában (1949) a mester melletti kiállásaként önkri­tikára kényszerült. 1949-ben Baumgarten-díjban részesült.

1956 és értékelése nyomán (1957) Lukács kritikusaként lépett fel az úgynevezett revizionizmus-vitában. Ezt követően sok nemzedéktársától elszakadt az útja, mert nem osztotta a későbbi demokratikus ellenzék szerveződése felé mutató szellemi-filozófiai tendenciákat. Feladatának Szigeti József a szocialista világ filozófiai kultúrájának megteremtését, majd színvonalának emelését tartotta. Nem volt ebben nemzedéktársai között egyedül – sem itthon, sem külföldön. A marxizmus hatvanas-het­venes évekbeli reneszánszának sok színvonalas képviselője volt térsé­günkben, és nemcsak a filozófiában, hanem a történelem-, a jog- és a gazdaságtudományban is. A kapitalizmus meghaladására a viszonylagos elmaradottság talaján kísérletet tevő államszocializmus Közép-Kelet-Eu­rópában a múlt részévé vált. Az 1989/1991-es térségbeli fordulattal ettől az eredeti programtól – létalap hiányában – távolodott a szellemi világ. A gondolati alap, a ratio cognoscendi – eltérően minden kor uralkodó ideológiáitól – a filozófiai tudományok területén nem teljesen osztja a létalap, a ratio essendi sorsát. A filozófia korszakokon és rendszereken átívelő problémákkal is foglalkozhat, mint ezt Szigeti is tette: munkássága kiterjedt a materialista lételmélet és az általános dialektika problémáira, a racionalizmus és irracionalizmus viszonyára, a tudományosság-krité­riumok feltárására, a logika tudományára, az esztétikum mibenlétének elemzésére.

Szigeti pályafutása során végigjárta az egyetemi és a tudományos fokozatok grádicsait. Hosszú időn át volt az ELTE bölcsészkarán az esztétikai majd az egyik filozófiai tanszék vezetője. A filozófia művelése és megszerettetése érdekében végzett oktatói munkássága generációk sokaságát érintette meg. Lendületes, ugyanakkor fegyelmezett gondo­latvezetés, intellektuális stílus jellemezte előadásait, és kiváló debatter volt. Az MTA Filozófiai Intézete igazgatójává 1959-ben nevezték ki, és 1969-ig vezette azt. 1960 és 1975 között az Internationale Hegel-Gesellschaft tagja volt. Pályája derekán jelentős nemzetközi filozófiai kongresszusokon képviselte hazánkat, Nyugaton és Keleten egyaránt. 1961 és 1969 között a Magyar Filozófiai Szemle főszerkesztője. Ra­cionalista indíttatása megnyilatkozott két nagy kulturális hatást kiváltó program kimunkálásában. Az egyik a mindmáig egyedülálló színvonalú Világirodalom Klasszikusai regénysorozat életre hívása: profiljának egyik megalkotója és szerkesztő bizottságának kialakítója volt. A másik – melynek újraélesztésében jól érzékelhető aufklérista elkötelezettsége munkált – a Filozófiai Írók Tára Új Folyamának életre keltése. Elsőként Hegel életművének magyar nyelvre való átültetésén, majd Diderot és Spinoza művei publikálása érdekében dolgozott.

Számtalan tanulmánya mellett 1948 és 2000 között tíz könyvet írt. Kan­didátusi disszertációját Sören Kierkegaard – a profán egzisztencializmus vallásos őse címmel írta és védte meg 1951-ben. A francia felvilágoso­dás harcos materialista filozófusának, Denis Diderot-nak a jelentőségét 1959-ben elemezte. A mű 1962-ben franciául is megjelent, és a francia filozófiai közegben is hatott. Akadémiai székfoglalója a racionalizmus és az irracionalizmus dialektikájáról szól. Ebben nagy ívű összefoglalását adja felfogásának, annak, hogy az elvont, korlátolt racionalizmus és formalizmusok helyén maradó űrt miért tölti ki szükségképpen valaminő lopakodó irracionalizmus, akkor, ha a gondolkodás nem jut el a konkrét azonosság dialektikus álláspontjához. Ilyenkor a fogalmilag és/vagy ta­pasztalatilag ellenőrizhetetlen intuíció vagy éppen mítoszképzés foglalja el a magyarázatlanul hagyott helyet, a valós problémákat. Mivel a létfo­lyamat teremtő gazdagsága sok tekintetben a megismerés előtt jár, ezért a pozicionális irracionalitás (a még megmagyarázatlan, de nem egyszer s mindenkorra megmagyarázhatatlan) elfogadható az objektum-­szubjek­tum-viszonyt és az abszolút-­relatív-­mozzanatokat felölelő megismerési folyamatban. Az azonosság és a nem-azonosság azonossága (1998) című szisztematikus munkája – amely Amerikában egy évvel később angolul is megjelent – Arisztotelész, Nicolaus Cusanus, Hegel és a marxi felfogás alapjain továbbmenve konkretizálta álláspontját. A dialektikus, a formális és a formalizált logika különbségeit, a tagadás különböző alak­zatait, a dialektikus azonosság („ahol az egység az ellentétes mozzana­tokat viszonylagos önállóságukban fönntartja, miért is maga az egység mozgásformává lesz") és ellentmondás elveit behatóan tárgyalta. Aligha vizsgálta valaki is olyan erudícióval az „azonosság – különbség – ellentét – ellentmondás – antagonizmus" (utóbbi nála nem szóismétlés, hanem kategoriális differenciálódás) klasszikus ontológiai és logikai problémáját, mint ezt munkáiban Szigeti József tette.

Munkássága széles körű, mert kiterjedt az irodalomkritikára, az esz­tétikára és a filozófia szisztematikailag megragadható belső területeire, az ontológiai, ismeretelméleti és logikai kérdésekre. Írt koncepciózus egyetemi filozófiatörténetet (A görögöktől Hegelig) és könyvet A magyar szellemtörténet bírálatához címmel (1964). Ifjúkori irodalomkritikusi munkássága a magyar líra 1947-es helyzetéről, tendenciáiról, Déry Tibor nagyrealista regényéről, A befejezetlen mondatról és az esszéíró nemzedék általa legtehetségesebbnek tekintett tagjáról, Szerb Antalról szólt, aki szerint „Minden reakció szükségképpen szellemellenes, mert a szellem kritikát jelent és kérlelhetetlen továbbot". Magyar és világirodalmi érdeklődése filozófiájában és esztétikai elemzéseiben is permanensen jelen van, mégis, a kilencvenes években és az ezredfordulón – túl a nyolcadik ikszen -, fél évszázad múltán folytatta kritikusi tevékenysé­gét. Hosszú esszét írt Shakespeare szonettjeiről, melyeket évtizedeken keresztül újratanulmányozott, hogy végül minden keletkezési forrást, adalékot hozzáolvasva hordhassa ki mondanivalóját. Ugyanígy eredeti módon értelmezte József Attila Eszmélet című versét, de írt mai magyar költőkről, Simor András Balga Prométheusz c. kötetéről és másokról is.

Esztétikum-felfogásában az érzéki megjelenítés törvényszerűségeivel, szerveződési módjaival foglalkozik, legyen szó bármely gondolatról, ér­zésről, társadalmi-emberi tartalomról, vagy éppen – mutatis mutandis – a természeti szép számunkra való, emberi átéléséről. Esztétikum ugyanis nemcsak a művészet szférájában keletkezhet, mutatta ki, hanem az érintetlen természetben is, ahol az esztétikai jelenségekben társadal­mi-emberi tartalmak fejeződnek ki, azokat akként éljük át. Továbbá a társadalmi élet nem művészeti esztétikai jelenségeinek szférájában is.

Mondjuk, a női szépség, a gyermeki báj vagy a heroikus férfihelytállás is ilyen. Az esztétikai minőségek keletkezésének ugyanis társadalmi alapjai vannak: ott, ahol életszituációk és magatartásformák lényeges szerkeze­tüket tekintve azonos módon, viszonylagos gyakorisággal ismétlődnek. Az esztétika minőségkategóriáinak – szép, fenséges, tragikus, rút, gro­teszk, komikus, elégikus, heroikus stb. – keletkezése és magyarázata a társadalmi életszituációk és magatartásformák váltakozásán keresztül történik. Így a szépség az emberi társadalom és a társadalmiasult egyén szabadságának érzéki megjelenése, míg a rútság a szabadság felbom­lása, az azt megsemmisítő erők esztétikai értékének kifejezője. Értő kritikusa joggal írhatta, hogy ha elfogadni nem is kötelező felfogását, az esztétikai minőségek meghatározásának és egymásba átcsapásának magyarázata, megoldásai bárki számára megkerülhetetlenek maradnak, aki a jövőben a témával foglalkozni kíván.

1971-ben bővítetten megjelent szisztematikus esztétikája az alapvető kérdések rendszertanilag is megalapozott, hatalmas tárgyi tudást és műveltséget mozgató bemutatásán túl igazi nóvumokat tartalmaz. Az allegória és a szimbólum szokványos magyarázataitól eltérő újító megol­dása, hogy kép és jelentés viszonyát a mű szerkezetében a normálforma, az adekvát viszony kidolgozásával és bevezetésével fejti fel, melyhez képest a szimbólum és az allegória inadekvát viszony. A kép és jelentés sejtelmes, szimbolikus és a képimmanens allegorikus ábrázolásmódjait az alkotás belső forma-meghatározottságaként tárgyalja – a típusalko­tás (atipikus, átlagtípus, lényegtípus) és a kompozíció mellett. Vegyük a szimbólum „sejtelmes" jelentését, amely a kép és jelentés inadekvát viszonyára épül. „Ám a szimbólumban az inadekvátság nem azon alapszik, hogy a képhez képest a jelentés külső, tehát nem a jelentés képtranszcendenciáján. A szimbólumban a jelentés éppúgy immanens eleme a képnek, mint a művészi ábrázolás és általánosítás normálformá­jában. Ellentétben azonban a normálformával, kép és jelentés viszonya itt sejtelmes és többértelmű marad, nem éri el a teljes egyértelműséget, legfeljebb konvergál felé. Ez a sejtelmes viszony a kép elemeinek vál­tozó konkretizálhatóságában mutatkozik meg, melynek alapján a végső összefoglaló jelentés is egy nem teljesen átértett, titokzatos valóság tükrözője lesz.

Ady A vár fehér asszonyában saját lelkét »ódon, babonás vár«-nak nevezi, s ebben a szimbólumban immanensen benne van az Én-re vonatkoztatott jelentés, amely a képek rákövetkező sorát nemcsak át­színezi, hanem kiteljesedik bennük. A lélek nem külső kulcsszó itt; sem nem elsődleges, sem nem – mint Baudelaire Albatroszában – utólagos, s ennyiben allegorikus jellegű önértelmezés, hanem éppen »ódon, ba­bonás vár« mivoltában szimbólum – a poéte maudit-é, azé az elszigetelt költői Én-é, akit a régi és az új nyomorúságok egyaránt nyomasztanak" – írta Esztétikájában, a feudális kísértetjárás és a modern magányosság jelentés-meghatározó egységét sejtető versről.

A filozófiának felfogásában a szaktudományokétól eltérő, sajátos tárgya van, mert nem az egész világot, annak részrendszereit tanulmányozza, tehát nem a szaktudományokat kell másképpen megragadnia, hanem a „világ-egészt": nem extenzív, hanem intenzív totalitásában. Ehhez encik­lopédikus tudás szükséges, és annak az igénynek a fenntartása, hogy a filozófia gondolatokban tudja kifejezni saját korát: az emberiség „honnan jött, hol áll és merre tart", mely igényt a posztmodern szkepszis elveti. (Viszont ezen az úton járva el is esik a filozófia önállósága, hiszen ekkor szintézis nélküli problématerületekre és ágakra bomlik.) Szigeti becsülte a descartes-i „de omnibus dubitandum" elvét, hozzátéve azonban, hogy Marx megszüntetve-megőrző, tehát magasabb szintre emelő dialektiká­jának (Aufheben) volt teljesebb igaza, amikor a módszeres kétely elvét a kételkedésre is kiterjesztette, éppen azért, hogy legalább cáfolható, világos álláspontokhoz juthassunk el. Aki tudniillik nem elég bátor az élet némiképp és gyakorta irracionális hömpölygésébe racionális erővo­nalakat húzni, annak nem érdemes tudománnyal foglalkoznia. Aki pedig megelégszik a kontemplatív magatartással, annak sem a filozófia való, mert ott „a fogalom kezdi meg munkáját" (Hegel), világnézetileg befolyá­solva az emberek gyakorlati céltételezéseit, életvezetését. E tekintetben mélyrehatóan igaza volt Max Webernek, aki azt mondotta filozófus barát­jának, Karl Jaspersnek, hogy „aki szemlélődni szeret, az járjon moziba". Módszerében ez az induktív és a deduktív megismerés útjait egyaránt létjogosultnak tekintő álláspont vezérlőelvében az elméleti és a történeti egységét vallotta. Tehát az elméletalkotásnak empirikus és történeti anyagra kell támaszkodnia. Egyazon műben azonban – megteremtve az elemzés egynemű közegét – nem lehet és nem is szükséges egyforma súllyal képviselni az elméleti és a történeti elemeket, összefüggéseket.

A tudományos gondolkodás forradalma (1984) című mű Szigeti nagy­szabású, de befejezetlen szisztematikus munkájának prolegomenája, problématörténeti felvezetője. Az objektív dialektikáról tervezett, a lételméletet tárgyaló kötetet már nem írta meg, azonban annak egyik centrális problémáját, a konkrét azonosság kérdését kifejtette (1998). A fogalmi gondolkodás természetével a szubjektív dialektikát tárgyaló, továbbá a valóság elméleti és gyakorlati elsajátítása összfolyamatának kifejtését megcélzó kötetek tervek maradtak. Ennek ellenére nagy érték a szokásos logikai és az ismeretelméleti tudományosság-kritériumoktól külön kezelt lényegi konstituenciák kidolgozása: az objektivitás köve­telményéé, azé, hogy a kutatásban „egyre inkább a vizsgált jelenségek azon egynemű körét, totalitását vegyék tekintetbe, amely önmagában és önmagából válik érthetővé", előrehaladva így a szubjektíve körülhatárolt tárgytól az objektíve lokalizáltig; a kívülről bevitt, fiktív magyarázó elvek vagy istenképzetek helyett az immanens jelenségmagyarázat „az adott anyagi totalitás saját belső törvényszerűségeiből való megértése"; az elméletalkotás belső történetiségének követelménye, tehát például a tár­sadalmi-gazdasági alakulatok felfedezett mozgási törvényszerűségeinek fejlődési törvénnyé való elmélyítése, amely anticipatív erővel bírhat; és a végső kritérium, a praxis szerepének bemutatása, lévén a tudomány a társadalmi tudat specifikus, gyakorlatból kinövő és azt – elvileg – megter­mékenyítő formája. Elvileg, ugyanis osztálytársadalmakban az osztályér­dek igen gyakran a megismerési folyamat gátjaként és korlátjaként léphet fel, igazolva az államelméletben kifejtett Hobbes-paradoxon igazát. Ti. azt a tételt, hogy ha „bármely háromszög szögeinek összege egyenlő egy négyzet két szögének összegével, bárkinek uralmi jogát vagy az uralmon lévők érdekét sértené, akkor ezt az igazságot, ha nem is vitatnák, de – mihelyt az érintetteknek erre lehetőségük volna – az összes geometriai könyvek elégetésével elnémítanák". Amihez Szigeti azt teszi hozzá, hogy a negatív ellenerők mellett a pozitív felhajtóerők figyelembevételével kell a Hobbes-paradoxon érvényességi körét behatárolni: egyrészt a társadalmi-történelmi tudományok nagy fellendülései többnyire a haladó korszakok, osztályok előretöréséhez kötődnek, másrészt a műszaki és természettudományok terén, ha a tudás gyakorlati haszonnal kecsegtet, akkor hatékony szerepe lehet a megismerésben.

Látni kell egy vonulatot: amíg N. Hartmann a naiv tudat teleologikus gondolkodásmódját tárta fel, Lukács György pedig a visszatükröződés antropomorfizáló tendenciáit bírálta a mindennapi életben, kiemelve a tudományban a dezantropomorfizáció szükségességét, addig Szigeti a fentiekkel a tudományosság pozitív kritériumrendszerét dolgozta ki.

A materializmusnak az objektív és szubjektív idealizmushoz való vi­szonya, a filozófia, a szaktudományok és az osztályviszonyok tárgyalása gazdagon artikulált ebben a munkájában. Egyes, különös és általános kategoriális formáit, a valóság olyan egzisztenciális meghatározottságait, melyek, mivel minden tárgyiasságon – szellemin és anyagin egyaránt

– érvényesek, átfogóbb törvényszerűségeknek tartja és mutatja be, mint a szaktudományok által feltárt, a részrendszerekben érvényesülő jellemzőket. Az egyes, a különös és az általános determinációs fokokat, az egyed, a nem és a faj vonásainak megoszlását egy relatív totalitáson ontológiailag és logikailag egyaránt kibontotta, hogy aztán továbblépve, a gondolkodás formai folyamata és a termelés összefüggéseit (munkatárgy – munkaeszköz – célképzet) írhassa le. Általánosítva: az alulról felfelé futó erősebb, fundáló összefüggés (I. Á – K – E) létmeghatározottsága nélkül nem létezik a felülről lefelé (II. E – K – Á) futó determinációs vi­szony, amely viszont differenciáló hatású. „A tartalom teremti és tartja fenn a formát. A forma differenciálja és fejleszti ki teljes gazdagságában a tartalmat, valamennyi szunnyadó lehetőségét kibontakoztatva" – a lét mássá levésének önmagára vonatkoztatásaként, hogy ezúttal a hegeli szubjektivitás fogalommal mutathassunk rá dialektikus elemzése praxisbeli jelentőségére. Ezen kategoriális szerkezetek elemzése és a következtetési formák kifejtése sok mindent megmutatnak komoly felkészültséget és kreativitást igénylő elgondolásaiból. Akárcsak Platón Parmenidész-dialógusának elemzése, amely a dialektikus gondolkodás szentélyeként a filozófia egyik legnehezebb problémáját, az Egy és a nem-egy, a Sok mibenlétének rejtélyét dekódolja, a kulcsfogalom, az ellentmondás elv kifejtésén keresztül. Az életmű eredetisége abban is kifejeződik, ahogy Szigeti utolsó nagy művében, Intellektuális önéletraj­zában (2000) úgy mutatja be szellemi ébredezését a társadalmi hivatásra ébredéséig 1921-1948 között, hogy egyben azon időszak korrajzában helyezi el magát. Számtalan önmagukban is értékes dokumentumot, forrást mozgat, leveleket idéz, nagyszerű portrékat rajzolva sok entel­lektüel kortársáról.

Ritka és őszinte önreflexió – olyan emberhez méltó, aki tudta, mi a filozófia, mint tudomány.

A WikiLeaks filozófiája a következő alapelven nyugszik: a titkok arra valók, hogy leleplezzék őket. Minden egyes titkosított hír tehát arra rendeltetett, hogy napvilágra kerüljön és hozzáférhetővé legyen a polgárok számára.

Heves viták dúlnak az egész világon arról, hogy vajon a WikiLeaks elő­revitte-e vagy sem a sajtószabadság ügyét, hogy jót vagy rosszat tesz-e a demokráciának, hogy szükség van-e a cenzúrájára, vagy sem. Akár­hogy is, egy dolog bizonyos, és ezt minden újságíró tudja, hogy amikor a WikiLeaks nyilvánosságra hozott több ezer jelentést az Afganisztánban és Irakban ténykedő amerikai katonák túlkapásairól és mintegy 250.000 táviratot, amiket az Egyesült Államok nagykövetségei küldtek a Külügymi­nisztériumnak, az „nagy pillanat volt az újságírás történetében" (El País, 2010. február 8.). Ezzel a pillanattal pedig új időszámítás lépett életbe.

A névtelen internetezők által 2006-ban létrehozott WikiLeaks csoport, amelynek egyetlen ismert alakja Julian Assange, azt választotta küldeté­sének, hogy kiszivárogtatott híreket (leaks) gyűjt össze, majd nyilvános­ságra hozza őket, miközben garantálja a források védelmét.

Érdemes megjegyezni, hogy Julian Assange szerint mi volt az a három ok, amely a szervezet megalapítására ösztönözte: „Az első: a polgári társadalom haldoklása világméretekben. Az elektronikus átutalások ré­vén a pénzalapok áramlása olyan sebességet ért el, hogy gyorsabban terjed, mint bármilyen politikai vagy morális ítélet. Ezáltal pedig romba dönti a polgári társadalmat az egész földkerekségen. Erre egy kiváltságos embercsoport képes, és teszi is azzal a haszonnal, hogy gazdagságot és hatalmat halmoz fel magának. A második: létrejött egy gigantikus biztonsági állam, ami szüntelenül növekszik. Kiindulópontja az Egyesült Államok, és onnan terjed el mind jobban és jobban az egész világon." A harmadik, „a tömegtájékoztatás nemzetközi méretű katasztrófája. […] Annyira silány, és olyan mértékig manipulál minket, hogy már akkor is jobban éreznénk magunkat, ha semmilyen média nem létezne. Semmi­lyen." (El País, 2010. október 24.)

Nem vitás, hogy Assange igen radikális nézeteket képvisel az újság­írással szemben. Egyik interjújában egyenesen így nyilatkozik: „Az új­ságírás olyan magatehetetlen állapotban van, hogy ha most újságíróként mutatkoznék be, akkor azzal saját magamat járatnám le. Az újságírók által elkövetett legnagyobb gonosztett az, ahogyan a háborúkról (Irak és Afganisztán) tudósítanak. Olyan háborúkról, amelyekért részben ők is felelősek amiatt, hogy nem fogalmaznak meg kérdéseket, mert hiányzik belőlük a tisztesség, és a talpát nyalják az összes kormányszóvivőnek." (El Pais, 2010. október 24.)

A WikiLeaks filozófiája a következő alapelven nyugszik: a titkok arra valók, hogy leleplezzék őket. Minden egyes titkosított hír tehát arra ren­deltetett, hogy napvilágra kerüljön és hozzáférhetővé legyen a polgárok számára. A demokráciáknak semmit sem szabad titokban tartaniuk. A politikai vezetőknek sem. Ha ez utóbbiak nyilvános szereplése nincs éles ellentmondásban magántermészetű vagy titkos tevékenységükkel, akkor a demokráciáknak nincs semmi félnivalójuk a kiszivárgott hírek terjesztésétől. Mert ebben az esetben – de csakis ebben az esetben – ez azt jelenti, hogy morálisan feddhetetlenek. És hogy a politikai modell, amely bennük testesül meg – és úgy tekintünk rá, mint „mind közül a legkevésbé tökéletlenre" -, méltán terjedhet el, minden különösebb etikai kétség nélkül, az egész világon.

Mi szükség volna rá akkor, hogy az újságírók hallgassanak, amikor egy felelős politikus nyilvánosan kijelent valamit, szűkebb körben pedig annak pontosan az ellenkezőjét mondja?

A weboldal arra biztatja az internetezőket, hogy saját platformjukon keresztül terjesszék azokat a hang- és videofelvételeket, bizalmas szövegeket, amelyeknek meggyőződtek a hitelességéről, de ne árulják el, hogy honnan kerültek hozzájuk. Az oldalon (http://wikileaks.org/) két tucat önkéntes dolgozik teljes munkaidőben, és hozzájuk csatlakozik esetenként további 800 szintén önkéntes munkatárs (újságírók, jogászok, informatikusok). A WikiLeaks internauták és alapítványok adományaiból tartja fenn magát. Nem fogad el azonban hivatalos támogatást és sem­milyen reklámot sem.

Munkáját közhasznúnak ismerte el számos intézmény. A brit The Economist című hetilaptól 2008-ban megkapta az Index on Censorship Award címet. 2009-ben az Amnesty International neki ítélte a „legjobb új médium" díjat annak a cenzúra alá vett dokumentumnak a közléséért, amely a volt kenyai elnök, Daniel Arap Moi és közvetlen környezetének pénzsikkasztási ügyeit tárta fel.

A WikiLeaks megalakulása óta egyfolytában tobzódik a titkokban, és valóságos gyára lett a scoops-nak. (Renard 2010) Ezen a téren három év alatt többet produkált, mint amennyit bármelyik elismert sajtóorgánum harminc év alatt… 2006 és 2009 között a következő leleplezései vertek fel különösen nagy port: közzétette azokat a dokumentumokat, amelyek feltárták a svájci Julius Baer magánbank által alkalmazott technikát a tőkemenekítésekre; az amerikai hadsereg gauntanamói fogolytáborában lefolytatott büntetőper jegyzőkönyvét; a szélsőjobboldali Brit Nemzeti Párt tagjainak listáját névvel, címmel, telefonnal és foglalkozással, így rendőrökét is; azokat az elektronikus üzeneteket, amelyeket a World Trade Center ellen 2001. szeptember 1-jén elkövetett merénylet áldo­zatai küldtek a külvilágnak; dokumentumokat, amik az izlandi The New Kaupthing csődjének hamis voltát bizonyítják; a Szcientológiai Egyház titkos jegyzőkönyveit; annak a Sarah Palinnek a személyes levelezését, aki John McCain oldalán az Egyesült Államok alelnöki címére pályázott, és leveleit a hivatali számítógépén küldte el a választási kampány alatt; Marc Dutroux perének jegyzőkönyveit, bennük mindazoknak a telefon­számával, bankszámlaszámával és címével, akiknek a neve felmerült a pedofil bűnügy nyomozása során…

A Probo Koala-ügy

A felsorolt leleplezések egytől egyig jelentős vihart kavartak, de az érintett körökön kívül nem találtak szélesebb körű médiavisszhangra. Alighanem a Trafigura-ügy volt az első a WikiLeaks akciói közül, amely komoly nemzetközi érdeklődést is keltett.

A Londonban alapított multinacionális Trafigura cég ez egyik legna­gyobb olaj- és nyersanyagszállító vállalat a világon. Előbb az úgynevezett „olajat élelmiszerért" botrányba keveredett bele Irakban, majd azzal vá­dolták meg, hogy 2006-ban kibérelte a Probo Koala hulladékszállító hajót, hogy veszélyes vegyi hulladékot vigyen Elefántcsontpartra, ami majd ott kerül megsemmisítésre. Csakhogy merőben gazdaságossági meggondo­lásokból a mérgező hulladékot egyszerűen leszórták különböző abidjani telephelyeken… Az eset következményeként egy tucatnyi ember meghalt, több ezren mérgezést szenvedtek, és óriási nemzetközi botrány tört ki…

A Trafigura saját védelmi stratégiája érdekében elrendel egy belső vizs­gálatot és jelentést – „The Minton Report" -, hogy megállapítást nyerjen a hulladék tényleges toxicitása. Az eredmény riasztó, a multinacionális vállalat pedig úgy dönt, hogy titokban tartja. A WikiLeaks azonban sike­resen hozzájut a jelentéshez, és 2009 szeptemberében nyilvánosságra is hozza. A dokumentum tudományos érvekkel alátámasztva kimutatja, hogy a vegyi hulladék 108 000 személyt mérgezett meg.

A kiszivárgástól megrémült Trafigura azonnal oltalmat talál a harcias brit Carter-Ruck ügyvédi irodánál, amely jóformán szakosodott már a hasonló akciókkal szemben alkalmazott megfélemlítésre és elhallgatta­tásra. Ügyvédei sikeresen elintézték, hogy egy részrehajló ügyész olyan eljárást indítson, amely megtiltja a The Guardiannek, hogy közzétegye a WikiLeaks által rendelkezésére bocsátott Minton Reportot. A Trafigura fellélegzik, és szinte diadalmámorban úszik.

Köszönjük, Twitter!

Csakhogy 2009. október 12-étől fogva, a The Guardian on-line vonalán (www.guardian.co.uk/), amit havonta 30 millió ember látogat, arról értesíti olvasóit, hogy az újságot, 1821-es megalapítása óta első ízben, az igaz­ságszolgáltatás akadályozza, hogy az esetről írjon, arra hivatkozva, hogy a kérdés a Parlament előtt van. A hír nem sikkad el. Egy emberjogi harcos azon nyomban mozgósításba kezd, és hashtagriadót² fúj a Twitteren. És máris „újságírók, bloggerek, twitterezők, szociális munkások serege alakul, és ered minden részlet felderítésére, amit a Carter-Ruck-iroda el akart tussolni".³

Mindössze negyvenkét perccel azután, hogy a The Guardian riadót fújt, az Internet a világ elé tárja mindazt, amiről a napilap kénytelen volt hallgatni. „És a twitterszféra olyannyira tűzbe jött, hogy a »trafigura«, a »carterruck« és a »guardian« a leggyakrabban twittelt szavakká váltak Európában. Másnap 12 óra 19 perckor a Carter-Ruck-iroda beadja a derekát, és e-mailt küld a The Guardiannek, hogy publikálhat."⁴

Alan Rusbridger, a napilap igazgatója, látva a Háló általános, vala­mint az új hálózati kommunikáció konkrét hatalmát, gyorsaságát és hatékonyságát, microblogging formájában mond köszönetet az interne­tezők közösségének: „Köszönöm, Twitter, és köszönöm minden egyes twitterezőnek a fantasztikus támogatást az elmúlt 16 órában! A szólás­szabadság hatalmas győzelme ez."⁵ Néhány nappal később, miután Rusbridger levonta az esemény valamennyi tanulságát, erre a követ­keztetésre jutott: „Olvasóink immár résztvevői annak, amit mi csinálunk. […] Mi pedig olyan dolgok megvalósítására lettünk képesek, amilyenekre nélkülük nem lenne módunk." (Rusbridger 2010) És valóban, erre nem lettek volna képesek – a WikiLeaks nélkül.

Járulékos gyilkosság

A Julian Assange által indított weboldal igazi felavatásának éve 2010 volt. És meg kell adni, hogy a felavatás igencsak nagyot szólt. Különösen áp­rilistól fogva, amikor szárnyára bocsátotta a Collateral Murder (Járulékos gyilkosság) című videót.

A felvétel George Orwell egyik mondatát választotta mottójául: „A politikai nyelvezet úgy van megalkotva, hogy a hazugságot hitelessé, a gyilkosságot tiszteletre méltóvá változtassa, a levegőről pedig elhi­tesse, hogy szilárd halmazállapotú." (Orwell 2001, 173) A felvétel képei egy Apache helikopterről készültek, Bagdad egyik városnegyede fölött. A jelenet 2007. július 12-én játszódik, fényes nappal. Felülről az látszik, hogy emberek vonulnak az utcán. Közülük az egyik – Nami Noor-Eldeen, a Reuters riportere, munkatársa, Saeed Chmagh társaságában – kame­rát visz a vállán. A katonák azt hiszik, hogy valamilyen fegyver, talán egy RPG rakétavető van nála, és felszólítás nélkül több sorozatot lőnek ki nehézgéppuskából a gyanús személyekre, miközben többször elhangzik a parancs: „Keep shooting! Keep Shooting!" [Tüzelést folytasd!] Tizenkét ember marad ott holtan, köztük a két riporter és egy kilencéves gyermek.

És egyre hallatszik a tüzelő katonák őrült röhögése, és ahogy az áldoza­tokat szidalmazzák: „Bastards!" Utána repülnek tovább…

A videó 48 órán belül bejárja a világot, és nyomában több mint 3000 cikk születik a nemzetközi médiában. Miután felkerül a világhálóra, a YouTube-on négymillió ember látja⁶ három nap alatt. A Pentagon arra kényszerül, hogy vizsgálatot indítson. A hadsereg azonban rendületlenül kitart a saját verziója mellett: „Kilenc lázadóval végeztek ez alkalommal." És az újságírók halála? „Az járulékos veszteség."

A démonizált Assange

A WikiLeaks 2010-ben még három másik „tömeges kiszivárogtatással" döbbentette meg a világot: az afganisztáni háborúban elkövetett bűnökről szóló 76.000, az amerikai hadsereg részéről lezárt ügyirattal (Riviere 2010); 400.000 jelentéssel olyan incidensekről és jogtalanságokról (SIGACT, Significant Action in the War), amiket amerikai katonák követtek el Irakban 2004 és 2009 között („bizalmas katonai iratok legnagyobb ki­szivárogtatása a történelemben"); és különösen azzal a mintegy 250.000 diplomáciai távirattal, amiket 274 amerikai követség váltott a washingtoni Külügyminisztériummal.

Ezúttal a szembenálló nézetek szokatlan hevességgel csaptak össze. Érthető. „Ha egyszer a jó újságírásról van szó – állítja Julian Assange -, akkor természetes, hogy vitatják." A WikiLeaks alapítója, az on-line infor­mációk Robin Hoodja méltó alakja lehetne Stieg Larsson (a Millennium szerzője) valamelyik regényének. Van, aki isteníti, van, aki az ördöggel azonosítja. Washington is az utóbbi álláspontra helyezkedett, amikor Oszama Bin Ladennel állította egy sorba, és megtette a második „első számú közellenséggé", majd hajtóvadászatot indított ellene az egész világon azokkal a félelmetes eszközökkel, amelyekkel mint a világ leg­nagyobb hatalma rendelkezik.⁷

Az USA támadása a WikiLeaks ellen ahhoz a magatartáshoz hasonló, amelyet például a brit hatóságok tanúsítottak valamikor 1983-ban Sarah Tisdallel, a Foreign Office egyik funkcionáriusával szemben. A tisztviselőt hat hónapi börtönre ítélték, mert jelentéseket adott át a The Guardiannek arról, hogy Margaret Thatcher kormánya titokban amerikai cirkálórakéták telepítését tervezi Nagy-Britanniában. Vagy ahhoz, ahogy az izraeli ha­tóságok léptek fel Mordechai Vanunu atomtudós ellen 1986-ban, akit 18 évi börtönre ítéltek, mert a londoni Sunday Timesnak „kiszivárogtatta", hogy Izrael atomfegyvereket birtokol.

Ezért történt azután, hogy szerte a világon sok ezer internetező egye­sült az Anonymous közösségén belül, s indított hatásos kiberháborút – az Operation Paybacket, azaz a Visszavágás Hadműveletet -, és lekérdezéseivel komoly, túlterheléses zavart okozott az Amazon, a Visa, a Paypal vagy a MasterCard webszervereiben, azoknál a társaságoknál, amelyek intézkedéseket hoztak a WikiLeaks és Julian Assange ellen. A mozgalom tagjai leggyakrabban úgynevezett szolgáltatásmegtagadás­sal járó támadásokat (DdoS) indítanak. Másra nincs is szükségük hozzá, mint egy ingyenesen letölthető programra – LOIC, avagy „Low Orbit Ion Cannon" (szó szerint: alacsony röppályájú ionágyú) -, és ha azt elindítják, akkor számítógépeik abban a pillanatban rákapcsolódnak az internetes célpontra, ahol megbénítják a kapcsolatokat.

Azzal, hogy az Anonymous csatlakozott az internetes szabadság védel­méhez, egy új nemzetközi polgári létformát teremtett meg az Interneten. Amikor 2011 elején népfelkelések hulláma érte el az arab világot, ez a kollektíva nem egy politikai ütközetben is részt vett. Tunéziában, az ot­tani diktátor, Ben Ali hivatalos honlapja ellen indított támadást. Kevéssel később más autoriter rezsimek címére záporozta fenyegető üzeneteit. Amikor Egyiptomban a hatóságok első ízben kapcsoltak le a Webről huszonhárom millió helyi internetezőt, és vágták el a telefonösszeköt­tetést, megbénítva vele a Twitterhez és Facebookhoz való hozzáférést, az Anonymous nagyszabású és összehangolt informatikai támadásba kezdett bizonyos kormányoldalak, nevezetesen a belügy- és hírközlési minisztérium ellen. (Ferran 2011)

Richard Stallman, a szabad szoftverek⁸ egyik fő támogatója szerint, ezek a kibertüntetések természetes polgári felzúdulások internetes jo­gaink védelmében: „Az Anonymous akciói a tüntetés digitális formái, de nem sokban különböznek a valóságos tüntetésektől, amikor tömegek vonulnak az utcára, hogy tiltakozásukat fejezzék ki bizonyos rendelke­zésekkel szemben. Az Anonymous a maga operációs módszerével, hogy weboldalakat blokkol, nem veszélyezteti ezeknek az oldalaknak sem az integritását, sem a biztonságát, és nem vádolható semmiféle adatlopás­sal." (Stallmann 2010) Szerinte a Viszavágás Hadművelet módszere az angol diákokéhoz hasonlít, akik 2010 decemberében tiltakoztak Lon­donban a Topshop üzletek előtt: nem törtek össze semmit, nem vittek el semmit, mégis jelentős kárt okoztak a tulajdonos Philip Greennek (egy sikkasztással vádolt milliárdosnak, akinek a felesége Monacóban adózik), akit David Cameron miniszter azzal bízott meg, hogy dolgozza ki, miként lehet csökkenteni a közkiadásokat. (Marliére 2010)

A közérdek szolgálatában

A WikiLeaks körül kelt viták mindenütt hevesek voltak, 2011 januárjában pedig még meg is kétszereződött a számuk, amikor Julian Assange Lon­donban bejelentette, hogy a WikiLeaks bankadatokat készül közzétenni. Ezek kétezer olyan titkosított számlát érintettek, amelyeket a Kajmán-­szigeteken (adóparadicsom a karibi térségben) nyitottak több ország (Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Németország, Ausztria stb.) politikai vezetői, az üzleti és kulturális élet tekintélyes alakjai, akik vagyo­nokat halmoztak fel az Atlanti-óceán két partján. A bizalmas információkat Rudolf M. Elmer osztotta meg a WikLeaksszel, aki a svájci Julius Baer bank egykori vezető funkcionáriusaként pénzmenekítési technikákra szakosodott. Rudolf Elmer azt a szisztémát akarta felfedni a világ előtt, amely lehetővé teszi a gazdagoknak, hogy ne fizessenek adót. Először Peer Steinbrück német pénzügyminiszternek ajánlott fel információt, ő azonban azon igyekezett, hogy elsüllyessze azt egy dosszié mélyén. Ezzel szemben a WikiLeaks garancia volt a leleplezésre.

Néhány bírálója egyenesen egy orgazdáéhoz⁹ hasonlította a WikiLeaks módszereit. A legtekintélyesebb sajtóorgánumok azonban megvédték, mondván, hogy leleplezéseivel alapvetően járul hozzá létfontosságú iratok megismeréséhez, következésképpen a közérdeket szolgálja. „A közönség joga arra, hogy tájékoztatva legyen, olyan alapvető kérdés a demokráciában – állítja például Edwy Plenel, a Médiapart weboldal létre­hozója -, amely egyéb jogokat is érint, amennyiben beigazolódik, hogy a nyilvánosságra hozott információk közérdekűek. A WikiLeaks leleplezései pontosan ilyen esetek, amit kellőképpen bizonyít, hogy a világ összes médiuma átveszi őket, vagy az, hogy sorra csődöt mondanak az ellene indított bírósági eljárások." (Plenel 2011)

A WikiLeaks sűrűn hangoztatja, hogy a kormányok korrupciója, nepo­tizmusa és visszaélései elleni harcban „az átláthatóság a leghatásosabb eszköz".¹⁰ Arra derít fényt, hogy egyes politikai vezetők – jelesül a külpoli­tika területén – mit tesznek az állampolgárok nevében; feltárja ellentmon­dásaikat, színlelésüket, mesterkedéseiket. Kiteregeti az egyes államok szennyesét, mert ellene van, hogy „a családon belül mossák fehérre". Közszemlére teszi azt az ellentmondást, amely a politikusok közbeszéde és a titkos homályban folytatott üzelmei között feszül. Kimutatja, hogy az állam a maga tényleges cinizmusát tudatosan és szántszándékkal gyakorolja a közérdek nevében.

Ez az egész persze olyan régi ügy, mint maga a világ, csakhogy manapság az adatok és irattárak tömeges digitalizálása mindenkinek felkínálja a lehetőséget, hogy hozzáférjen olyan fájlokhoz, amelyek felháborítják azzal, hogy tartalmukban kiáltó morális ellentétet mutatnak felelős politikusok hamis kijelentéseivel, és egy klikkeléssel továbbítsa azokat a leleplező bizonyítékokat, amelyeknek birtokába került. „Az Internettel – állítja Felix Stalder, a bécsi Új Technológiai Intézet kutatója – a kommunikáció egy kifinomult infrastruktúrája vált hozzáférhetővé mindenki számára, és ez az alapvető disszonancia kellő energiát és motivációt ad arra, hogy »felrobbantsa ezt a rendszert«." (Stalder 2011)

Franciaországban több, a hatalomhoz dörgölőző, hivatalos újságíró is eszelős indulattal ügyködik azon, hogy lejárassa a WikiLeakst, vagy megpróbálja kisebbíteni a jelentőségét. Minden bizonnyal azért, mert ez a szervezet az ő lustaságukat, megalkuvásukat és cinkos viselkedésüket is leleplezte. Mindenesetre ezek a „lakáj újságírók" sokkal többet beszélnek magáról a WikLeaksről, mint nagy hatású leleplezéseiről. A cenzúrának ez a meglehetősen ügyetlen formája megint csak Marshall McLuhan híres mondását igazolja: „A médium maga az üzenet."

Ezek a „hajbókoló újságírók" (Halimi 1995) alapvetően három dolgot próbálnak bizonyítani:

1.) hogy a WikiLeaks alapvetően semmi újat nem hozott, legfeljebb „néhány harmadlagos fontosságú leleplezést" (Steinberg 2010);

2.) hogy sérti az emberek magánéletét;¹¹

3.) hogy az átláthatóság gondolata akármilyen vonzó is, „az átlát­szatlanság elve nélkülözhetetlen a demokráciában" (Bouchicot 2010), a reálpolitika igenis megkívánja (Rousselin 2010), mert „a nemzetközi kapcsolatokban, a titok és a hipokrízis elengedhetetlen" (Beylau 2010).

Az előtt, aki veszi a fáradságot, hogy elolvasson néhányat az érvelések közül, egészen egyértelművé válik, hogy az első vádban a legképtelenebb rosszhiszeműség nyilvánul meg. Arra az érvelésre, hogy a magánélet védelme mindennél előbbre való, cáfolatul Jeff Jarvis újságírótanár vé­leményére hivatkozunk, amit a New York-' City Universityn fogalmazott meg. Eszerint „a magánélet védelme egyfajta ernyő, amit gyakran arra használunk, hogy leplezzük félelmünket az új technológiáktól". (El País, 2010. szeptember 19.) A félelmet, amely újabbakat szül. Ezt éppen maguk az amerikaiak bizonyították, amikor feltalálták és forgalmazni kezdték a Kodak kamerákat. 1890 és 1910 között az akkoriban „kodakers"-nek ne­vezett amatőr fotósokat azzal a váddal tiltották ki a nyilvános parkokból, hogy azért fényképezik a gyanútlan embereket, mert vissza akarnak élni a képekkel. „A bíróságok előtt hosszú ideig feküdt a kérdés, hogy a fotós­nak, legyen amatőr vagy hivatásos, szüksége van-e engedélyre ahhoz, hogy bármilyen felvételt készítsen vagy előhívjon. A válasz végül az lett, hogy nincs" (Lessig 2004). Ez volt az első alkalom, amikor felvetődött a magánélet védelmének kérdése, amit egy új médium megjelenése látszott fenyegetni (Warren – Brandeis 1890). Másrészt, ha van miért aggódni az állampolgárok magánéletének védelméért, akkor nem szabad elfelejteni, hogy azt nem a WikiLeaks fenyegeti, hanem az államok, ahogy mindinkább biztonsági jelleget öltenek. Az elektronikus eszközök hihetetlen arzenálja, amellyel rendelkeznek, ma már lehetővé teszi, hogy az emberek magán­életének legutolsó zugát is kifürkésszék. Ők azok, amelyek az emberektől a legteljesebb átláthatóságot követelik meg. Ez esetben nem jogos visszavágás-e, ha a WikiLeaks ugyanazzal a pénzzel fizet (jóval csekélyebb mértékben) a hatalmasoknak? Végül a harmadik vád machiavellisztikus cinizmusa már olyan mértékű, hogy jóformán figyelmen kívül hagyható.

A WikiLeakst gyakran éri az a kritika is, hogy amikor informátorai révén válogatás nélkül zúdítja az Internetre több ezer titkos dosszié tartalmát az iraki és afganisztáni háború borzalmairól vagy az amerikai követsé­gek bizalmas üzeneteit, olyankor nemcsak „felelőtlen" magatartásról tanúskodik, hanem emberek ezreinek életét is veszélyezteti. „A kezük vértől csöpög!" – jelentette ki például az amerikai védelmi miniszter, Robert Graves.¹²

Erre Julian Assange egyértelmű választ adott: „Négy év alatt, amióta a WikiLeaks létezik, maga a Pentagon sem volt képes bebizonyítani, hogy miattunk akár csak egyetlen ember is veszélybe került volna."¹³

Első szempont: senkit ne érjen kár

Az az aggodalom, hogy a dokumentumokban szereplő személyeket valamilyen kár érheti, idővel arra késztette a weboldalt, hogy ne abban a formában terjessze a dossziékat, amilyenben kapta őket, és hogy hóna­pokkal előtte egy második szűrőn is átbocsássa őket: konkrétan az írott sajtó öt tekintélyes orgánumán, amilyen a The Guardian¹⁴ , a The New York Times, a Der Spiegel, a Le Monde és az El País. Az Afganisztánról szóló dokumentumok és a 250 000 követségi üzenet esetében az említett médiumok először egymással konzultáltak, végül közösen határoztak arról, hogy közöljék-e őket vagy sem: „A döntés parázs vita után született meg – nyilatkozta Bill Keller, a The New York Times igazgatója. Előzőleg hosszasan tanulmányoztuk az anyagot, hogy felmérjük a jelentőségét és megítéljük a hitelességét. Vannak esetek, mint amilyen ez is, amikor az információ nyilvánvalóan a közérdeket szolgálja." (The New York Times, 2010. július 25.) Ekkor létrehoztak egy 120 szakújságíróból álló multina­cionális csoportot, ami heteken át osztályozta, elemezte, ellenőrizte, ér­telmezte és rangsorolta a követségi jelentések nyers üzeneteit, és tették mindezt újságírói kritériumok alapján (a WikiLeaks vezetői nem tekintik magukat újságíróknak, még akkor sem, ha megkövetelik is forrásaik védelmét). Így történt meg azután, hogy minden olyan személy nevét kitörölték, akinek a biztonsága veszélybe került volna a dokumentumok publikálásával.

Azoknak, akik szüntelenül arról kárognak, hogy a WikiLeaks által napvilágra került dokumentumok úgymond „archívumok kifosztásából" származnak, jó volna emlékezniük rá, hogy a szabad sajtó alapjai nagyrészt „kitudódott hírek"-re épülnek. Ha megáll a lábán az a tétel, hogy egyetlen, illegális eszközökkel végzett nyomozás eredménye sem kerülhet bírósági tárgyalásra, akkor az sem lehetséges, hogy a média a közvélemény ítélőszéke elé álljon. Példának okáért az, hogy az Egyesült Államok milyen mértékben avatkozott be a vietnami háborúba, abból a 7.000 oldalnyi ultratitkos dokumentum-­együttesből, a „Pentagon-iratok"-ból derült ki, amelyet Daniel Ellsberg, a Rand Corporation egyik kutatója bocsátott titokban a The New York Times részére 1971-ben. Erre föl fakadt ki ekképp Richard Nixon elnök: „Az efféle dolgokért embereket kellene máglyára küldeni."

Arra is érdemes emlékezni, hogy a The Washington Post nyomozásá­nak sikere a híres Watergate-ügyben (ez vezetett Richard Nixon elnök lemondásához), amit az oknyomozó újságírás egyik legnagyobb diada­lának tartanak, nem lett volna lehetséges, ha az FBI második embere, a „Deep Throat" [Mély Torok] fedőnéven ismert Mark Felt nem csempészi ki és nem adja át a titkos információkat két újságírónak, Carl Bernsteinnek és Bob Woodwardnak.

Hozzánk jóval közelebb, itt Franciaországban is – és most hagyjuk a Le Canard Enchafnét, amely arra szakosodott, hogy „kiszivárgott anya­gok" alapján áll elő folyamatosan fontos leleplezésekkel – találkozunk hasonló példával. A Woerth-Bettencourt-­ügy 2010-ben pattant ki, amikor a Mediapart nevű weboldal és a Le Point hetilap teljes egészében nyilvá­nosságra hozta azokat a „titkos lehallgatások"-at, amelyek Eric Woerth minisztert is közvetlenül érintették.

Emlékszünk arra, hogy ez alkalommal voltak olyanok, akik – hogy a lényegről eltereljék a figyelmet – arra helyezték a hangsúlyt, hogy a bizo­nyítékokhoz illegális úton jutottak hozzá. Erre reagált többek között Eva Joly bírónő is, amikor ezt nyilatkozta: „Itt mindenki a nyomozás kérdéséről beszél – mondta. – Csak arról folyik a szó, hogy milyen problémákat vetnek föl az illegális lehallgatások, nem pedig arról, hogy mit tárnak fel." (Le Monde, 2010. december 16.)

Hazug demokráciák

A legzavaróbb körülmény tehát mégsem az, hogy a WikiLeaks „lopott dokumentumokat" terjeszt, amit azok hangoztatnak, akik a hírvivővel végeznének, ha az rossz üzenetet hoz.¹⁵ A dolog lényege az, hogy a WikiLeaks olyan információkat hoz a világ tudomására, amik az állam­polgárokra tartoznak, és amiket a hatalom nem akar nyilvánossá tenni. Annak okát, hogy mivel magyarázható az iránta megnyilvánuló tömeges rokonszenvmozgalom, az El País igazgatója, Javier Moreno ekképp boncolgatja: „A WikiLeaks dokumentumai által keltett különös érdek­lődésnek alapvetően egyszerű a magyarázata: tökéletesen leleplezi, mégpedig olyan mértékben, ahogy előtte senki sem, hogy a fejlett nyugati demokráciák politikai osztályai szüntelenül becsapják állampolgáraikat." (El País, december 19.)

És az az igazi botrány, hogy nem történik semmi. Hogy a jelenségnek gyakorlatilag nincs semmilyen következménye. Hogy a kétségbevon­hatatlan bizonyítékokkal leleplezett felelős politikusok, akik hazudtak népüknek, tovább kormányoznak, mintha mi sem történt volna. Ez a fajta büntetlenség pedig sokkolja és felháborítja a polgárokat.

A tunéziai kivétel

Az egyetlen kivételnek az általános szabály alól a 2010. decemberi, 2011. januári tunéziai forradalom tűnik. A WikiLeaks bombaként robbanó távira­tokat közölt, amikben Robert F. Codec amerikai nagykövet részletekbe menően leírja, hogy Tunéziában milyen elképesztő méreteket öltött a korrupció a kivénhedt diktátor, Ben Ali és felesége, Leila féktelen étvágyú családjának, a „Trabelsi klán"-nak a körében. A hír katalizátorhatással volt a tunéziai népre, amely 23 évig sínylődött a kleptokrata diktatúra alatt. Ahogy a kínai mondás tartja, ez volt az „a súlyos bunkócsapás, mely eszméletre térít".

Persze a tunéziaiak addig is a bőrükön tapasztalták meg a rezsim rend­őri természetét. A nép elégedetlensége nőttön-nőtt, különösen azután, hogy az élelmiszerek ára az égbe szökött. December 7-én azonban, amikor a visszaélések és vesztegetések pontos leírásával nyilvánosságra kerültek a követségi jelentések, az emberek lázadásban törtek ki.

A tunéziai hatóságok azonnal letiltottak minden hozzáférést a WikiLeakshez, és cenzúra alá vették a helyi médiumoknak azt a részét, amely reagált a hírre. Csakhogy egyes weboldalak – például a TuniLeaks – megszerezték az anyagot,¹⁶ lefordították arabra és franciára, majd ter­jeszteni kezdték. Tőlük társadalmi szervezetek, az elektronikus posta, a blogszféra és az „arab telefon" vette át, és táplálta tovább az amúgy is felgyülemlett népharagot.

Olyannyira, hogy amikor december 17-én egy diplomás munkanélküli fiatalember, Mohammed Bouaziz, aki utcai árusként kereste kenyerét, felgyújtotta magát a Sidi Bouzid-i prefektúra előtt, az szikra volt a pus­kaporban. Azonnal tüntetések kezdődnek, és csakhamar elterjednek az ország minden részében. A Twitter, a Facebook és a blogok a cenzúrát megkerülve közvetítik az utasításokat és a jelszavakat. Az Al Jazeera arab tévéállomás bemutatja a Facebook és YouToube oldalait, népsze­rűsíti őket, és növeli az események visszhangját. Egymást érik az ösz-szecsapások a rendőrséggel, és több tucat áldozattal járnak. A tüntetők azonban fokozzák harcukat. Végül 2011. január 14-én a diktátor Zine El Abidine Ben Ali – aki évtizedekig tetszelgett az európai uniós demokrá­ciája védelmezőjének szerepében, arra hivatkozva, hogy ő volna a „vé­dőbástya az iszlamizmus ellen"¹⁷ – megbukik. A Foreign Policy amerikai magazin szerint ez volt a „WikiLeaks első forradalmi győzelme". (Foreing Policy, Washington, 2011. január 13.)

Meg kell védeni a forrásokat

Akárhogy is, a WikiLeaks felbukkanása az újságírás jövőjéről szóló vitá­ban bombaként robbant. John Pilger dokumentarista, híres oknyomozó újságíró, egykori vietnami és kambodzsai haditudósító úgy ítéli meg, hogy a weboldal „az oknyomozó újságírásnak egy olyan új formáját teremtette meg, amely nem ismer félelmet" (New Statesman, 2010. augusztus 19.). Idővel más, jellegükben különböző szervezetek lépnek óhatatlanul Julian Assange nyomába az egész világon. „Bármi lesz a sorsa Assange-nak és a WikiLeaksnek – állítja Felix Stalder, a bécsi Technológiai Intézet kutatója -, a modell már létezik. És reprodukálódik majd máshol és máskor." (Stalder 2011)

Ezt az állítást támasztja alá az arab Al-Jazeera tévéállomás és a The Guardian brit napilap példája azzal az 1600, a titkos izraeli-palesztin tárgyalásokra vonatkozó bizalmas dokumentummal, amiket 2011. január 23-án tettek közzé.

Az Al-Jazeera 2011 januárjában külön weboldalt is nyitott a kiszivá­rogtatott híreknek: Al Jazeera Transparency Unit (http://transparency. aljazeera.net/), Bill Keller pedig nemrég döntött úgy, hogy a The New York Timesnak is legyen egy saját „kiszivárogtató fiók"-ja (anonymous electronic drop box).

Miközben bizonyos államok fenyegetésekkel és bírósági eljárásokkal igyekeznek megfojtani ezt az újfajta újságírást¹⁸ , demokratikusabb he­lyeken olyan törvényeket fogadnak el sorra, amelyek a jogait biztosítják, megvédik a forrásokat és akadálytalanná teszik az Internet működését. Ez a helyzet Izlandon (Poncet 2010), ahol a Parlament 2010. június 16-án elfogadott egy törvényt – Icelandic Modern Media Initiative (IMMI) -, amely a világon a legteljesebb szólásszabadságot biztosítja újságíróknak és a szerkesztőségeknek az oknyomozó újságírás és az elektronikus sajtó területén. Nem kétséges, hogy az Internethez való általános hoz­záférés előbb-utóbb éppolyan alapvető demokratikus követelmény lesz, mint a tanuláshoz, a tudáshoz és a elektromossághoz való jog. A digitális árok feltöltése, amely egyelőre szakadékként tátong – lévén, hogy az emberiség kétharmada, azaz négymilliárd ember életében nem használta az Internetet -, nagyon hamar világméretű igényként jelentkezik. Az olyan törvények pedig, amelyek a kifejezés szabadságát védik, szükségszerű­en születnek majd meg.

A Sherrod-ügy

Igaz ugyan, hogy az Internet fejlődése informatikai téren sok pozitív eredménnyel járt – mint amilyen az elektronikus újságírás elterjedése vagy a WikiLeaks szárnyalása -, azért megvoltak a maga árnyoldalai is. Különösen az az „újságíró olvasókhoz" vagy „az események szemta-núihoz"¹⁹ intézett felhívás, hogy bátran tegyék közzé blogjaikat, fotóikat és videofelvételeiket²⁰ az újság weboldalán, mert jelentősen megnövelte annak a kockázatát, hogy hamis hírek terjengjenek a Világhálón…

Ráadásul a digitális média gyors elterjedése automatikusan hozta magával a sajtóbeli csúsztatások számának robbanásszerű növeke­dését. Ebből a szempontból nézve különösen tanulságos eset volt az úgynevezett Sherrod-ügy. Kezdődött az egész 2010 júliusában, amikor egy amerikai szájt, az ultrakonzervatív Tea Party mozgalomhoz közelálló Breitbart.com egy – megcsonkított és átszerkesztett – részletet közölt a Mezőgazdasági Minisztérium egyik afro-amerikai tisztviselőjének, Shirley Sherrodnak a beszédéből. A „dokumentum" azt sugallta, hogy egy fehér­bőrű mezőgazdasági kistermelőt diszkrimináció ért a bőre színe miatt, ami egyfajta „bizonyíték" lett volna arra, hogy az Obama-­adminisztráció rasszista gyakorlatot folytat. Az „információ", amelyet szinte azonnal felkapnak a netes közösségi oldalak és a legnagyobb sajtóorgánumok, első helyen a Fox News, pillanatok alatt hatalmas botrányt kavar. Akkora botrányt, hogy nem egészen 24 órával később a mezőgazdasági minisz­ter elküldi azonnali felmondását Shirley Sherrodnak.

Ám a hivatalnoknő igen gyorsan bebizonyítja ártatlanságát, mégpedig egyszerűen azzal, hogy teljes egészében közzéteszi eredeti beszédét, amelynek megtekintésére egyetlen médium sem vette a fáradságot. Az állítólagosan diszkriminált fehér kistermelő – akit egyetlen újságíró sem kérdezett meg – szintén nem marad tétlen, és mindenütt azt ma­gyarázza, hogy Shirley Sherrod valójában megmentette őt. Csakhogy a tisztviselőnő jó híre akkor már romokban hever. Maga Barack Obama elnök volt kénytelen személyesen felhívni telefonon és a bocsánatát kérni: „Azért történt az egész, mert olyan médiakultúrában élünk, hogy ha a YouToube vagy egy blog bármit híresztel, azt a világ felkapja, és végül hatalmas üggyé duzzad." (Interjú az ABC televíziós csatorna „Good Morning America" című műsorában, 2010. július 22.)

Tragikus tévedések

A média Franciaországban sem fog mellé ritkábban vagy csúszat szándé­kosan, mint máshol, amit több tucat eset is bizonyít. Ha közülük néhány bocsánatosnak bizonyul is²¹ , mások súlyos következményekkel, olykor pedig tragédiával járnak. Példának itt van az outreau-i „pedofilok" bűn­ügye, vagy Marie L. története, akit állítólag antiszemita indíttatású inzultus ért a RER D vonalán, a Patrice Alégre – Dominique Baudis-ügy vagy éppen a Roissy reptér poggyászkezelőjének esete (Balbastre 2004).

Ezek a példák többnyire olyan beállítottságú újságírókhoz kapcsolód­nak, akik oknyomozónak mondják magukat, s miközben megittasultak az általuk keltett félelemtől, biztosak saját büntetlenségükben. Ők okozzák a legjelentősebb károkat. Ez a jelenség késztette Philippe Cohent és Elisabeth Lévyt a kijelentésre: „Távol áll tőlünk, hogy a politikus férfiakat és nőket a vérszomjas újságírás ártatlan áldozatainak tekintsük. Ugyan­akkor egyes perekben meg kellene kérdezni az újságíróktól, hogy milyen alapon vonnak felelősségre mindenkit, amikor őket senki sem kényszeríti erre." (Cohen – Lévy 2008)

A France 2 tévécsatorna állandó jeruzsálemi tudósítója, Charles Enderlin Un enfant est mort [Meghalt egy gyermek] című könyvében egy döbbenetes, ideológiával átszőtt sajtómachináció történetét írja le, mely történet valóságos iskolapéldája a gátlástalan félretájékoztatásnak (Weill-Raynal 2007). Emellett elmondja azt is, hogy milyen üldöztetést szenvedett el emiatt ő és vele együtt a hozzátartozói. Az eset azzal indul, hogy 2000. szeptember 30-án Gázában, a netzarimi izraeli állásokkal szemben több lövés éri Mohammed al-Durrát, egy palasztin kisfiút, aki ott hal meg apja karjaiban. A jelenetet a France 2 operatőre, Talal Abou Rameh filmezi. A képeket Charles Enderlin kommentárjával még aznap este bemutatja ugyanez a tévécsatorna, és a film azonnal bejárja a vilá­got, bizonyítva egyes izraeli katonák embertelenségét.

Csakhogy a dezinformációra szakosodott műhelyek és az amerikai­izraeli körökhöz tartozó, összeesküvés-elméletekben jártas szakértők, meséli Charles Enderlin, azon nyomban nekiálltak, hogy kiforgassák a képek értelmét. A Politis hetilap igazgatója, Denis Sieffert ekképp fog­lalja össze a történteket: „A machinációt egy jól ismert dezinformációs műhely, a Metula News Agency (Mena) kezdte, amely egy bizonyos francia közönséghez szól. A forgatókönyv francia aktivisták műve, olyan izraeli álszakértőkkel közösen, akik azt is megpróbálták bebizonyítani, hogy Jichak Rabin egy Simon Peres által szőtt összeesküvés áldozata… A forgatókönyv állítása megdöbbentő: eszerint az egész nem egyéb, mint egy Talal Abou-Rameh által megrendezett jelenet Enderlin cinkos összejátszásával. A kis Mohammed eljátszotta saját halálát. A szájáról, állítják ezek a botcsinálta »szakértők«, leolvashatók az utasításai, ami­ket ő maga ad az operatőrnek. Az utolsó golyó becsapódása után teste megrándul, és ez arról tanúskodik, hogy nem halt meg. (Seifert 2010)

Az igazság botrányos elferdítése árán ugyan, de ez a befolyásos sze­mélyek által vezérelt, jól felépített dezinformációs gépezet mégiscsak sikerrel hitette el a gondolatot, hogy a France 2 dokumentuma nem egyéb, mint hamisítás, egy megrendezett jelenet, összegezve pedig egy közönséges „médiaösszeesküvés" Izrael ellen. Ezt a verziót azután olyan tekintélyes médiumok tették magukévá, mint a The Wall Street Journal, a Los Angeles Times és egy német televíziós csatorna. Izra­elben azonban – senki. Ebből a körülményből vonta le Denis Sieffert a következtetését: „Ennek az ügynek az egyik tanulsága az, hogy az Izrael melletti jobboldali kamarilla végeredményben hatékonyabb Franciaor­szágban vagy az Egyesült Államokban, mint magában Izraelben. Soha, sem Sharon, Livni vagy Olmert kormánya, sem a hadsereg vezérkara, sem a Sin Beth (a belső elhárítás) nem tett magáévá olyan elméleteket, mint amilyeneket Franciaországban propagálnak. Az izraeli hatóságok soha nem vonták kétségbe Talal Abou-Rameh vagy Enderlin hitelessé­gét." (Seifert 2010)

A dezinformáció hasonló formában nyilvánul meg más országokban is. Spanyolországban például a 2004. március gyilkos merényletek után a José María Aznar kormánya által felügyelt média széles körű manipulációba kezdett. Bizonyos választói ambíciók szolgálatában arra törekedett, hogy egyfajta „hivatalos igazságot" erőltessen a közönségre, amikor is megpróbálta eltitkolni az Al-Qaida-hálózat felelősségét, és a gaztettet az ETA baszk szervezetnek tulajdonította.

2005-ben és 2006-ban az El Mundo napilap két riportere tucatnyi har­sány cikket publikált, és bennük azt leplezte le, hogy Gaetano Pisano, „Tano", olasz festő Spanyolországban fogadta be és rejtegette az egyik legelvetemültebb náci bűnöst, Aribert Heimet, „Doktor Halál"-t… 2010 októberében az egyik bíróság azonban egyértelműen bebizonyította, hogy az összes „információ" „hamis, pontatlan, ellenőrizetlen" volt (El País, 2010. október 18.). Ennek ellenére a festő pszichiátriai kezelésre szorult, pályafutása derékba tört.

Az összes hasonló ügy, továbbá az a körülmény, hogy egyre szorosab­ban kapcsolódott össze a gazdasági és politikai hatalommal, súlyosan megtépázta a média hitelességét.

(Fordította: Székely Ervin )

Eredeti megjelenés: http://www.medelu.org/L-affaire-Julian-Assange- Wikileaks. A cikk a szerző L'Explosion du journalisme című könyvének [Párizs, Galilée, 2011] V. fejezete.

Jegyzetek

¹ „Ezek a publikációk veszélyes támadások, és nem csupán az Egyesült Államok biztonsági érdekei, hanem a nemzetközi közösség ellen is" – jelentette ki példá­ul Hillary Clinton, az amerikai diplomácia vezetője 2010. október 30-án. http:// www.rtbf.be/info/media/WikiLeaks/WikiLeaks-hillary-clinton-met-les-choses-au-point-280681

² A Twitteren egy hashtag (címke), nevezetesen a kettős kereszt szimbólum ke­rült a kulcsszó elé: #trafigura. A hashtagok lehetővé teszik az egyazon tárgyra vonatkozó információk csoportosítását.

³ Trafigura vs Guardian: twitter au secours de la liberté de la presse, Media Trend, http://www.themediatrend.com/wordpress/

⁴ Az összecsapás leírását Robert Booth tollából lásd: Trafigura: A few tweets and freedom of speech is restored, guardian.co.uk, 2009. október 13. http://www. guardian.co.uk/media/2009/oct/13/trafigura-tweets-freedowm-of-speech

⁵ Lásd a Media Trend idézett cikkét.

⁶ http://www.youtube.com/watch?v=to3Ymw8L6ZI

⁷ Többek között a svájci Postfinance bank, a Paypal on-line pénzküldési rend­szer, a Visa és a Mastercard leállították a pénzadományok folyósítását Julian Assange szervezetének, és számos szolgáltató letiltotta a hozzáférést a И/iki'Leakshez. Lásd Riviére 2011.

⁸ A szabadon letölthető szoftverek alkalmazása, módosítása, másolása és ter­jesztése hivatalosan is ingyenes.

⁹ A francia büntető törvényköny 321.1. paragrafusa kimondja: „orgazdaságot követ el az, aki valamely tárgyat rejteget, megőriz vagy továbbít, valamint ha továbbításában közvetítő szerepet vállal, és tudja, hogy az a tárgy bűncselek­ményből származik. Orgazdaságnak minősül továbbá, ha valaki a körülmények ismeretében bűncselekményből származó tárgy révén, bármilyen módon, vagyoni haszonra tesz szert."

¹⁰ „Sunlight is said to be the best of disinfectants" – mondta Louis D. Brandeis, aki 1916 és 1939 között az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának (haladó szellemű) elnöke volt.

¹¹ Lásd például Jean-Michel Apathie blogját: WikiLeaks, le journalisme et les cambrioleurs, 2010. december 6. http://www.rtl.fr/blog/aphatie/wikileaks-le-journalisme-et-les-cambrioleurs-06-12-7675262487

¹² Egy 2010. július 31-én Christiane Amanapourral készült interjúban az ABC amerikai tévécsatornán.

¹³ Julian Assange answers your questions, www.guardian.co.uk, 2010. december 3.

¹⁴ Ez a brit napilap, a The New York Times-szal együtt első helyen közli a WikiLeaks leleplezéseit.

¹⁵ Ki üdvözölte „a demokratikus átláthatóságot", amikor például Németországban, a Cseh Köztársaságban, Magyarországon vagy Lengyelországban nyilvános­ságra hozták és hozzáférhetővé tették az Interneten a kommunista éra politikai rendőrségének titkos archívumait, amivel több száz egykori kollaboráns életét dúlták fel?

¹⁶ 2010. december 13-ától fogva például a Maghreb emergent weboldal az USA nagykövetsége által folytatott „forródrót-beszélgetések" teljes anyagát terjesz­tette francia fordításban.

¹⁷ Az Egyesült Államok és szövetségesei a hidegháború idején (1947-1989) hangoztattak ahhoz hasonló szólamot, hogy „erősítsük meg a bástyákat a kommunizmus ellen", hogy fenntartsanak (vagy éppen létrehozzanak) olyan diktatúrákat, mint amilyen Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban, Törökországban és Dél-Amerika számos országában uralkodott.

¹⁸ Franciaországban Eric Besson iparügyi miniszter döntött úgy, hogy támadást indít aWikiLeaks ellen egy francia owned web hosting centeren (a roubaix-i OVH társaságon) keresztül azzal az ürüggyel, hogy diplomáciai titkot „sértett". Vö. Le Monde, 2010. december 3. Mellesleg Frédéric Mitterrand kulturális miniszter is kardoskodott egy másik szerver betiltása mellett, mondván, hogy az a WikiLeaks által lopott, kalóz módra megszerzett híreket továbbított. Vö. nouvelobs.com, 2011. január 6.

¹⁹ Franciaországban a BFMTV (http://temoins.bfmtv.com/) információs lánc biztatja folyamatosan „a riporterek közösségét", hogy ha valaki tanúja volt bizonyos eseményeknek, az küldje el címére fotóit vagy videofelvételeit. A szolgáltató ön­magát így határozza meg közelebbről: „A BFMTV olyan szerver, amely lehetővé teszi riporterközösségének, hogy videóit és fotóit szerkesztőségünkbe küldje, és megossza más internetezőkkel. Együttműködésben a Citizenside elnevezésű hálózattal, azt a lehetőséget is biztosítjuk, hogy egyetlen klikkeléssel eladjátok képeiteket a médiának, bárhol a világon."

²⁰ Olykor felmerül a szerzői jogok kérdése is, mint ahogy azt Daniel Morel haiti fotós esete is példázza, aki azon kevés fotóriporter közé tartozik, aki közvetle­nül a 2010. január 12-i földrengés után Port-au-Prince-ben volt. Morel feltette néhány felvételét a Twitterrel társult TwitPic nevű fotószerverre. Ezeket töltötte le onnan egy dominikai internetező, bizonyos Lisandro Suero. Onnan vette át őket a France-Presse Hírügynökség (AFP), és forrásául a Suero nevet jelölte meg. 2010. december 10-én egy New York-i bíróság elmarasztalta az AFP-t, hogy a fotókat Morel beleegyezése és jogdíj fizetése nélkül közölte. A bíróság ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy a TwitPic nem jelezte, hogy a képek fel­használása jogdíjmentesen volna lehetséges. (Vö. Le Monde, 2010. december 31.).

²¹ 2010. március 19-én például a France Soir az első oldalon egy teljes alakos felvételt publikált Johnny Hallyday-ről ezzel a címmel: „Johnny a Karibi-tengeri Saint-Barthélemynél lovagolja a hullámokat", és azt állította, hogy az „exkluzív" fotó az előző napon készült, holott valóságban több mint négy éve…

Hivatkozások

Balbastre, Gilles 2004: Les faits divers, ou le tribunal implacable des médias, Le Monde diplomatique, 2004. december. http://www.monde-diplomatique.fr/2004/12/BALBASTRE/11719

Beylau, Pierre 2010: Les fausses vérités de WikiLeaks, Le Point, 2010. november 29. http://www.lepoint.fr/monde/ou-va-le-monde-pierre-beylau/les-fausses-verites-de-wikileaks-29-11-2010-1268391_231.php

Bouchicot, Jean-Yves 2010: WikiLeaks et les vieux journalistes : Slama bat le record. Mediapart, 2010. november 30. http://blogs.mediapart.fr/blog/jean-yves-bouchicot/301110/wikileaks-et-les-vieux-journalistes-slama-bat-le-record?page=0%2C0%2C0%2C0%2C3

Cohen, Philippe – Lévy, Elisabeth 2008: Notre métier a mal tourné. Deux journalistes sénervent. Párizs, Mille et une Nuits

Enderlin, Charles 2010: Un enfant est mort, Párizs, Don Quichotte Ferran, Benjamin 2011: Ces »hacktivistes« qui révent d'imposer la démocratie, Le Figaro, 2011. január 28.

Halimi, Serge 1995: Un journalisme de révérence, Le Monde diplomatique, 1995. február. http://www.monde-diplomatique.fr/1995/02/HALIMI/1191

Lessig, Lawrence 2004: Culture Libre – Comment les médias utilisent la technologie et la loi pour confisquer la culture et contrőler la créativité. http://www.sisudoc.org/sisu/free_culture.lawrence_lessig/about.fr.html

Marliére, Philippe 2010: Manifs étudiantes á Londres: un moment de bonheur collectif, Rue89, 2010. december 2. Orwell, George 2001: La politique et la langue anglaise. In George Orwell: Essais, Articles, Lettres, Vol. IV (1945-1950), Párizs, Editions

Ivrea Plenel, Edwy 2011: En défense d'Internet et de WikiLeaks : la révolution numérique, Mediapart, 2011. január 7.

Poncet, Guerric 2010: L'islande pourrait devenir un paradis pour la liberté d'expression, Le Point, 2010. február 16.

Renard, Florence 2010: WikiLeaks: débat sur un grand déballage, Les Echos, 2010. december 7.

Riviére, Philippe 2010: Rapports explosifs sur la guerre d'Afghanistan, Le Monde diplomatique, 2010. július, http://www.monde-diplomatique.fr/carnet/2010-07-26-Rapports-explosifs-sur-la-guerre

Riviére, Philippe 2011: WikiLeaks, mort au messager, Le Monde diplomatique, 2011. január, http://www.monde-diplomatique.fr/2011/01/RIVIERE/20058

Rousselin, Pierre 2010: La tyrannie de la transparence, Le Figaro, 2010. no­vember 29.

Rusbridger, Alain 2010: First Read: The Mutualized Future is Bright, The Guardian, 2010. október 19.

Sieffert, Denis 2010: L'incroyable machination, Politis, 2010. október 8.

Stalder, Felix 2011: Pourquoi les institutions peinent á garder leurs secrets, Le Monde diplomatique, 2011. január. http://www.monde-diplomatique.fr/2011/01/STALDER/20057

Stallman, Richard 2010: The Anonymous WikiLeaks protests are a mass demo against control, The Guardian, 2010. december 17; a cikk francia fordítása: http://www.telerama.fr/techno/de-la-necessite-des-cybermanifestations-pour-defendre-wikileaks-par-richard-stallman,63869.php

Steinberg, Stefan 2010: La presse européenne et les révélations de WikiLeaks, Le Journal des alternatives, 2010. augusztus 19. www.alternatives.ca

Warren, Samuel D. – Brandeis, Louis D. 1890: The Right to Privacy, Harvard Law Review, 4.

Weill-Raynal, Guillaume 2007: Les nouveaux désinformateurs, Párizs, Armand Colin