Marx a gazdaságtan fejlődéséről

Az „Értéktöbblet-elméletek" című posztumusz kéziratá­ban, amelyet ,,A tőke" IV. könyvének is neveznek, Karl Marx a polgári gazdaságtan fejlődésének rendkívül érde­kes ábrázolását nyújtja. Érdemes a fejtegetést csaknem teljes egészében idézni, mert éles és telibe találó megfo­galmazásai alkalmat adnak rá, hogy elgondolkodjunk a társadalomtudományok, sőt, a tudományok fejlődéséről és válságairól általában, valamint magának a marxiz­musnak a „fejlődéséről" és sorsáról különösen.

Olvassuk tehát: „A klasszikus gazdaságtan – írja Marx – igyekszik a gazdaság különböző megszilárdult és egymással szemben idegen formáit elemzés révén belső egységükre visszavezetni, és lehántani róluk azt az ala­kot, amelyben közömbösen állnak egymás mellett, meg akarja érteni a belső összefüggést, megkülönböztetve a megjelenési formák változatosságától. A járadékot ezért többletprofitra vezeti vissza, amivel a járadék véget ér mint különös, önálló forma, és elválik látszólagos forrá­sától, a földtől. A kamatról úgyszintén lehántja önálló formáját és kimutatja róla, hogy a profit része. Így a jöve­delem mindazon formáit és mindazokat az önálló alako­kat, címeket, amelyek alatt a nem-dolgozó részt kap az áru értékéből, egy formára, a profitra vezette vissza. Ez azonban értéktöbbletre oldódik fel, minthogy az egész áru értéke munkára oldódik fel; a benne foglalt munka megfizetett mennyisége munkabérre, tehát az e feletti többlet meg nem fizetett munkára, különböző címeken ingyenesen elsajátított, de a tőke által létrehívott többlet­munkára. A klasszikus gazdaságtan olykor ellentmond magának ebben az elemzésben; gyakran közvetlenül, a középtagok nélkül kísérli meg hogy elvégezze a visszave­zetést, és kimutassa a különböző formák forrásának azo­nosságát. Ez azonban szükségszerűen fakad elemző módszeréből, amivel a bírálatnak és a megértésnek kezdődnie kell. Nem az érdekli, hogy a különböző for­mákat genetikusan kifejtse, hanem, hogy elemzés révén egységükre visszavezesse őket, mert mint adott előfelté­telekből indul ki belőlük. De az elemzés a szükségszerű előfeltétele a genetikus ábrázolásnak, a valóságos alaku­lási folyamat megértésének ennek különböző fázisaiban. A klasszikus gazdaságtan végül hibás, fogyatékos, ami­kor a tőke alapformáját, az idegen munka elsajátítására irányuló termelést nem mint történeti formát, hanem mint a társadalmi termelés természeti formáját fogja fel, de olyan felfogás ez, melynek kiküszöböléséhez maga tör utat elemzésével." (Karl Marx, Értéktöbblet-elméle­tek, Harmadik rész: Marx-Engels Művei 26/111, Budapest 1976, pp. 455-456. Kiemelések: A Szerk.)

A klasszikus gazdaságlant tehát a polgári társadalom­fejlődés hozta létre, mégpedig elfogulatlan, önmagát is meghaladni képes formában. Elgondolkodhatunk rajta, vajon nem érvényes-e a klasszikus formáról adott jellem­zése más tudományok megalapozó, fölfedező, „elemző" korszakára is, beleértve természetesen a marxi „kritikai gazdaságtan" megalapozását is. Az ún. elemző korszak fogyatékosságairól szólván itt nem érdemes á munkaér­ték-elmélet mai vitatottságára vagy más, például logikai – módszertani polémiákra gondolni, de arra igen, hogy bi­zonyos „középtagokra", nem elsőrendű kérdések artiku­lált kidolgozásira Marx, a nagy fölfedező, szükségkép­pen nem gondolhatott, hagyott tehát problémát maga után nem egyet.

Lássuk azonban, miként vélekedett Marx a klasszikus polgári gazdaságtan további fejlődéséről. „Egészen más­ként álfa dolog – írja – a vulgáris gazdaságtannal, amely csak akkor terpeszkedik el, mihelyt maga a gazdaságtan saját előfeltételeit elemzésével feloldotta, megingatta, fej-hát a gazdaságtannal szembeni ellentét is létezik már többé-kevésbé gazdaságtani, utópikus, kritikai és forra­dalmi formában. Hiszen a politikai gazdaságtan és a belőle magából létrehozott ellentét fejlődése lépést tart a tőkés termelésben foglalt társadalmi ellentétek és osz­tályharcok reális fejlődésével. Csak mihelyt a politikai gazdaságtan a fejlődés bizonyos szélességét elérte – tehát A. Smith után – és szilárd formákat adott magának, válik le róla, mint a gazdaságtan különös ábrázolása, az az ele­me, amely a jelenségnek a róla alkotott elképzelésként való puszta újratermelése, a gazdaságtan vulgáris eleme. Így Say azoknak a vulgáris elképzeléseknek a leválása, amelyek A. Smithben mint külön kikristályosodás mellette megszilárdulva végighúzódnak. Ricardóval és a gazda­ságtan általa tovább-megalapozott kialakulásával a vul­gáris közgazdász is új táplálékhoz jut (mivelhogy sem­mit sem termel maga), és minél inkább eléri a gazdaság­tan a maga lezárását, tehát hatol a mélységbe, és fejlődik ki mint az ellentét egy rendszere, annál önállóbban lép szembe vele saját vulgáris eleme, gazdagodva olyan anyaggal, amelyet ez a maga módján elrendez, míg végül tudós szinkrétista és jellegtelen-eklektikus kompilációként meg nem találja legjobb kifejezését. (A Szerk. kieme­lésé.) Ugyanabban a mértékben, ahogy a gazdaságtan a mélységbe hatol, nemcsak hogy maga ellentéteket ábrá­zol, hanem ellentéte mint olyan szembelép vele, egyi­dejűleg azzal, hogy kifejlődnek a reális ellentétek a tár­sadalom gazdasági életében. Ugyanebben a mértékben a vulgáris gazdaságtan tudatosan apologetikusabbá válik és igyekszik a gondolatokat, s bennük az ellentéteket, erőszakolt módon fecsegessél eltüntetni. Say ennélfogva még kritikusnak és pártatlannak jelenik meg – mert Smithben az ellentmondásokat még relatíve kifejletlenül találja – pl. Bastiat-hoz, a hivatásos harmonikushoz és apologétához képest, aki mindenesetre készen találta az ellentétet egyrészt a ricardói gazdaságtanban magán a gazdaságtanon belül kidolgozva, másrészt a szocializ­musban és a kor harcaiban kidolgozódófélben. Hozzájá­rul ehhez, hogy a vulgáris gazdaságtan a maga korábbi fokain az anyagot még nem találja teljesen feldolgozva, tehát még maga is többé-kevésbé közreműködik a gazda­ságtani problémák megoldásában a gazdaságtan állás­pontjáról, mint pl. Say; míg egy Bastiat-nak csak plagizálnia kell és a klasszikus gazdaságtan kellemetlen oldalát okoskodással eltüntetnie. De Bastiat még nem a végső fokot jelenti. Még kitűnik azzal, hogy hiányzik nála a tudálékosság és égészen felszínes az ismeretsége azzal a tu­dománnyal, amelyet az uralkodó osztály érdekében ki­szépít. Nála az apologetika még szenvedélyes és ez az apologetika az ő tulajdonképpeni munkája, mivelhogy a gazdaságtan tartalmát másoktól veszi, ahogy éppen bele­illik a cókmókjába." (Uo. pp. 456-457.)

Ez a fejtegetés kísértetiesén jól jellemzi egész sereg nagy, tudományteremtő, fölfedező tudós munkatársai­nak, kortársainak és közvetlen utódainak munkásságát, legalábbis a társadalomfejlődéssel való kapcsolatában, de lehet, hogy a tudományok ún. fejlődésének vonatko­zásában áltálában véve is, horribile dictu megint gondol­ván á marxizmusra is, amelynek klasszikus elemzéseiből a dolog természete miatt nem hiányozhatott néhány „vul­gáris elem'' sem.

Még hátborzongatóbb, ahogyan Marx a gazdaságtan tudományának „végső fokát" jellemzi: „A végső forma a professzori forma, amely ,történelmileg' lát munkához, és bölcs mérséklettel mindenünnen összekeresi a ,legjob­bat', mikor is nem néz ellentmondásokra, hanem csak teljességre. Ez minden rendszerek elszellemtelenítése, melyeknek élét mindenütt letöri, és melyek békésen megférnek egymás mellett a kivonat-füzetben. Az apologetika hevét itt mérsékli a tudálékosság, amely jóakaróan néz le a gazdaságtani gondolkodók túlzásaira, és őket csak mint kuriózumokat úszkál tat ja középszerű kásájá­ban." (Uo. p. 457.)

„Bastiat és Carey" című, 1857-ben írott töredékes fej­tegetését Marx ugyanígy kezdi: „A modern politikai gaz­daságtan története Ricardóval és Sismondival végződik: ellentétek, akik közül az egyik angolul, a másik franciául beszél… A későbbi politikai gazdaságtani irodalom vagy eklektikus, szinkretisztikus kompendiumokba torkollik, mint pl. J. S. Mill műve, vagy egyes ágak mélyebb kidol­gozásába, mint. pl. Tooke ,History of Prices'-a és általá­ban az újabb angol írások a forgalomról – az egyetlen ág ez, amelyben valóban új felfedezéseket tettek, mivel a gyarmatosításról, földtulajdonról (annak különböző for­máiban), népesedésről stb. szóló írások tulajdonképpen csak nagyobb anyagbőségükkel tűnnek ki a régebbiek­hez képest – vagy régi gazdasági vitakérdéseknek egy szélesebb közönség számára való reprodukálásaiba és napi kérdések gyakorlati megoldásaiba, mint a szabad­kereskedelemről és protekcionizmusról szóló írások-, vagy végül a klasszikus irányzatok tendenciózus kiélezé­seibe… Teljességgel epigon-irodalom ez, reprodukálás, a forma nagyobb mérvű kimunkálása, az anyag szélesebb elsajátítása, kiélezés, népszerűsítés, összefoglalás, a rész­letek kidolgozása; ugrásos és döntő fejlődési fázisok hiá­nya, leltárfelvétel az egyik oldalon, egyes részletekben való növekedés a másikon." (Karl Marx, A politikai gaz­daságtan bírálatának alapvonalai: Marx-Engels Művei 46/1, Budapest 1972, p. 1.)

O, ti tankönyvek és lexikonok! Tudománytörténetek és összefoglalások! Ó, posztmodern eklekticizmus! Ol­vassunk csak még néhány sort Marxtól: „Minthogy ilyes­fajta munkák csak akkor lépnek fel, mikor a politikai gazdaságtan mint tudomány köre elérkezett a végéhez, ez egyszersmind sírhelye ennek a tudománynak. Hogy éppily fennkölten állnak a szocialisták fantáziái felett, azt nem is kell megjegyezni." (Uo.)

Ma egész sor társadalomtudomány elméleti s mód­szertani válságban van, a gazdaságtantól a szociológiáig, az irodalom- és művészettörténettől kezdve a filozófiáig mindőjük keresi helyét a nap alatt, tapogatózva keresi új feladatalt Nem lehetséges-e vajon, hogy Marxnak igaza volt, amikor gondolatmenete afelé tartott, hogy kimond­ja: a (társadalom)tudományok szükségszerűen túlhaladják klasszikus korszakukat, epigonság és végül „professzor­ság" lesz osztályrészük, amikor is lehetséges még bizo­nyos mértékű hasznos munkálkodás, de nem érdemes ennek a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani. Az új (társadalom)tudományokat magának a társadalom­nak objektív igényei hozzák létre vagy virágoztatják fel, gyakorta azonban puszta vegetálásra kárhoztatják őket. Ami igazán maradandó, az a klasszikus korszak fölfedező, megalapozó teljesítménye, valamint a később inkább ki­vételes esetekben előforduló kongeniális munka. így van ez bizony a marxi életmű klasszicitásával és későbbi sor­sával is.

*

Marx a szocialista forradalmakról

Marx természetesen – noha jósolni sohasem akart – meg­lehetősen sok megjegyzésével elárulja, milyen elképze­léséi voltak az eljövendő, sőt, az ő századában már bizo­nyos mértékig el is kezdődött szocialista forradalmakról. E helyütt kényszerűen félretolva megnyilatkozásainak temérdek, sokszor a történelmi pillanathoz kötött-problé­máját, egy ismert, de valójában sohasem végiggondolt jellemzését érdemes emlékezetünkbe idézni, amelyet az illúziókkal terhes 1848-as forradalmak bukása után, 1851 végén vagy 1852 elején vetett papírra, s amely mai hely­zetünkben is fokozott figyelmet érdemel.

„A XIX. század szociális forradalma – írja Marx – nem merítheti poézisét a múltból, hanem csakis a jövőből. Nem kezdheti el önmaga megvalósítását, amíg nem ve­tett le minden babonás hiedelmet a múltról. A korábbi forradalmaknak szükségük volta világtörténelmi vissza­emlékezésekre, hogy elkábítsák magukat saját tartalmuk tekintetében, A XIX, század forradalmának a halottakra kell hagynia halottaik eltemetését, hogy saját tartalmá­hoz elérkezzék. Amott a frázis túlhaladta a tartalmat, itt-a tartalom haladja túl a frázist." (Karl Marx, Louis Bona­parte Brumaire tizennyolcadikája: Marx-Engels Művei 8, Budapest 1962, p. 107.)

A Máté-evangéliumból vett (Máté 8, 22) idézettel együtt az egész passzus a múlt illúzióival való szakítás szükséges­ségéről szól. Nevetséges volna fölemlegetni, hogy Marx a XIX. század forradalmait már nem polgári, hanem „szociá­lis" forradalmaknak tartotta; hogy ebben mennyiben volt igaza, mennyiben nem, az meglehetősen bonyolult és sem­miképp sem ide tartozó kérdés. Annál inkább érdekelhet bennünket, mit gondolt Marxa szocialista forradalmak ál­talános jellegéről/megtorpanásairól és bukásairól, a hatal­mas feladathoz mért várható problémáiról. Olvassuk el gondosan ugyanazon mű egy, az előbbit hamarosan követő másik passzusát:

„Polgári forradalmak, mint a XVIII. század forradalmai, gyorsan rohannak sikerről sikerre, drámai hatásaik egymást múlják felül, emberek és dolgok mintha szikrázó ékkövek­be lennének foglalva, minden napnak az eksztázis a szelle­mé; ámde e forradalmak rövidéltűek, csakhamar elérik tetőpontjukat, és hosszú csömör fogja el a társadalmat, mi­előtt megtanulja, hogy forrongási korszakának [Drang- und Sturmperiode] eredményeit józanul elsajátítsa. Proletárforradalmak viszony mint a XIX. század forradalmai, állandó­an bírálják önmagukat folyton megszakítják saját menetü­ket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kí­sérleteik felemásságait, gyengéit és gyatraságait, úgy látszik, mintha ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erőt szívjon a földből s még nagyobb óriásként egyenesedjék fel velük szemben, mindig újra visszariadnak saját céljaik bi­zonytalan hatalmasságától, míg meg nem teremtődik az a helyzet, amely minden visszafordulást lehetetlenné tesz, s a viszonyok magúk kiáltják: Hic Rhodus, hic salta! Itt a rózsa, itt táncolj!" (Uo. p. 108. Kiemelések: a Szerk.)

XIX. század ide, XX. század oda, a világtörténelem fi­lozófiája dolgában, hacsak primitív ötleteknek be nem hódolunk, ezeknél a gondolatoknál értelmesebbet és ak­tuálisabbat csak a részletek tekintetében fogalmazhat­nánk meg. Mutatis mutandis, az idézet hozzánk és ne­künk szól.

1. A polgári demokrácia a szavazatra jogosultak közötti többség uralma, következésképp, ha uralni akarod a de­mokráciát, akkor meg kell szerezned a többség egyetér­tését Először is meg kell teremtened a tárgyilagosság lát­szatát, mivel egy nyíltan elkötelezett álláspont gyorsan elvesztheti a többség bizalmát. A „senkit sem képvise­lek" és a „mindenkit képviselek" között könnyű az átjá­rás, s ha megszerezted ezt a pozíciót, félig nyert ügyed van: amit ezután kínálni fogsz, azt mint „a" valóságot fogják elfogadni.

2. A pártatlanság látszatának megteremtéséhez pár­tokra van szükség. Különböző ügyek mentén adj teret egymással ellentétes nézőpontoknak, ügyelve arra, hogy ezek az „ellenfelek" olyan kérdések körül csapjanak össze, amelyek az általad uralni, fenntartani kívánt rend­szert érintetlenül hagyják.

3. Ennek érdekében mindig ki kell jelölni, éppen me­lyek a fő témák, amelyeknek mindenkit foglalkoztatniuk kell. Ha Sikerül elérni, hogy e témák uralkodókká válja­nak a médiában, a „mértékadó orgánumokban", akkor uralkodóvá válnak a társasági beszélgetésekben, a közvé­lekedésben is. A téma ki választás már majdnem vete­mény, hiszen ha jól választód meg a témákat, amelyek egy irányban elítélést, gyűlöletet, más irányban pedig ro­konszenvet, bizalmat ébresztenek, akkor, a közítéletet ily módon saját szempontjaid jegyében terelve, már ki is alakítottad a „közvéleményt".

4. A témák, vélemények, személyek fel- ill. leértékelé­séhez használd a montázshatást. Társíts az elfogadtatni kívánthoz kellemes képzeteket (mint a lágy zenét vagy a kompjuterjátékok gyermekkorhoz kötő kellemes asszo­ciációit az Öböl-háború képeihez), az elítéltetni kívánt­hoz pedig negatívakat Ily módon a befogadó tudatos mérlegelésének megkerülésével bármit és bárkit elfogad­ta ihatsz.

5. Megnövelheted hatékonyságodat, ha te magad tá­masztasz keresletet áruid iránt, azt a látszatot keltve, hogy te csak kiszolgálod az igényeket. Ehhez a médiában egyre nagyobb teret kell adnod olyan álláspontoknak, amelyek a te kínálatod elfogadását elősegítik. (Ha példá­ul erősebb állami beavatkozásra van szükséged, állíts a figyelem előterébe minél több olyan – félelemkeltő – je­lenségét, amitől az emberek többsége vonzónak kezdi érezni az erős államot, és így tovább.)

6. Kulcsfontosságúak a szenzációk. Építs a primer ösztönökre; az erőszak, a szex, a fogyasztási vágy, a fé­lelem, a bűn figyelemkeltő erejére; mindezeket úgy tá­lald, hogy a te céljaidat támogassák. A politikai esemé­nyeket is vidd le erre az ösztönszintre: a ponyva szintjé­re. S ha a befogadó ezekkel gyermeki módon megelége­dett, akkor már a kezedben van: kezelheted gyermek­ként, irányíthatod, amerre neked tetszik.

7. Minthogy szükséged van a vélemények sokaságára, ütközésére – már csak azért is, hogy ha valamelyik árud­ról kiderül, hogy pocsék, használhatatlan, sőt, mérgező, akkor egy másikkal le lehessen cserélni -, pártfogolnod kell az ellenzékiségét. Ez a folyamat új és új politikai árukkal vég nélkül folytatható. Csak arra kelj ügyelned, nehogy bármelyiket azonosítsák a rendszer egészével, így minden elégedetlenség elhárítható a rendszertől: minden rosszért egyes személyek, egyes pártok, egyes irányzatok a felelősek (ha nincs kéznél olyan külső erő, akire a felelősség áthárítható). A „felelősök" a népakarat­nak megfelelően kellő időben lecseréltetnek, a rendszer pedig sértetlen marad.

8. Igazi ellenzékednek csak azokat kell tekintened, akik az egész rendszerre, a rendszer egészére, s benne a Te uralmi helyzetedre kérdeznek rá. Tárgyilagosságod fölényét ellenük fordíthatod. Engedd be őket is a médiá­ba, nyilvánítsanak ők is véleményt, ez megerősíti pártat­lanságod látszatát. Csakhogy e vélemény megítélése már megint tőled fog függeni. Helyezd el úgy az eretnek ál­láspontot, vedd körül olyan „közvélekedéssel", hogy a „pártatlan" szemlélő számára világossá váljék: naiv, utó­pikus; elmebeteg, fanatikus; extrém, nárcisztikus; margi­nális, kisebbségi; inkompetens, ismerethiányos állás­pontról van szó.

9. Befogadóidat pedig tartsd abban a tudatban, hogy a lehetséges világok legjobbikában élnek, hiszen minden­ben az történik, amit ők akarnak. A rendszer visszacsatolódik önmagába: a média megerősíti a többséget abban, hogy ő a többség, és azt kell gondolnia, amit gondol; a többség pedig keresletet nyilvánít arra a véleményre, amit a média – s rajta keresztül a Te hatalmad – el akar vele fogadtatni. És így az idők – időd – végezetéig…

Tartalomjegyzék

1. Robert Daniels : Trockij, Sztálin és a szovjet kommunizmus kialakulása
2. Fekete Gyula : Szabadság és tulajdon – A polittikai jobb és bal kérdéséhez
3. Krausz Tamás : Kapitalizmus-antikapitalizmus-külföldi tőke – Jegyzet egy új-régi politikai amalgámról
4. Szigeti Péter : A baloldal elméleti zsákutcáiról
5. Andrea Komlosy, Susan Zimmermann : Pénzt vagy életet? – Megjegyzések a gyakorlati nőmozgalom körüli vitához
6. Susan Zimmermann : A nyugat-európai típusú jóléti állam születése és kimúlása
7. Giovanni Arrighi : Marxista évszázad, amerikai évszázad: a világ munkásmozgalmának kialakulása és átalakulása
8. Johan Galtung : A terrorizmus okairól és megszűntetéséről
9. Lakatos László, Ernest Mandel : Európa változásai – balszemmel
10. Maróthy János : Mindig-új baloldal
11. Colin Ward : Aktív anarchia (részletek)
12. A baloldali egység megteremtéséért – A Balodali Alternatíva Egyesülés politikai nyilatkozata
13. Henri Lefebvre : A civil társadalom és a polgári jogok
14. Michael Löwy : A romantikus marxizmus – Henri Lefebvre
15. Rémi Hess : Henri Lefebvre válogatott bibliográfiája
16. Tőkei Ferenc : Üzenetek a XIX. századból – Marx a gazdaságtan fejlődéséről és a szocialista forradalmakról
17. Néhány ötletes módszer a demokrácia ellenőrzésére, avagy mit kezdjünk a tömegtájékoztatás eszközeivel?

Aki arra vállalkozik, hogy kifejtse a terrorizmus különböző fajtáit, következményeit, orvoslása lehetséges módjainak fogalmi rend­szereit, tipológiáit, az nem térhet ki azelől, hogy kísérletet tegyen a terrorizmus jelenségének elhelyezésére a világtér elméleté­ben. Nem indulhatunk ki abból a homályos, zsurnalisztikái elkép­zelésből, hogy terrorizmus az, ami akkor történik, ha valakit, aki „ártatlan", és olyasféle, mint amilyenek mi vagyunk, ismeretlen emberek „kiszámíthatatlan" módon túszul ejtenek vagy meggyil­kolnak, olyan indítékoktól vezérelve, amelyeket vagy nem ér­tünk, vagy nem fogadunk el. Ugyanígy nem kevésbé színvonal­talan lenne azt előfeltételeznünk, hogy azok viszont, akik a „mi oldalunkon" állnak, ha ugyanezt teszik, „szabadságharcosok".

Helyesebb lesz tehát a hagyományos társadalomtudomány kiindulópontjával kezdenünk, nevezetesen: ki, mit tesz kivel, hol, mikor, hogyan és miért? Ez a hét szócska többé-kevésbé kiterjed mindarra, ami a terrorizmus: azokra, akik cselekednek, és azokra, akikre ezek a cselekedetek hatnak; a cselekedet tar­talmára, a tér- és időkoordinátákra és további körülményekre, valamint a motivációra. Ennek a fogalmi hálónak elég szélesnek kell lennie ahhoz, hogy fennakadjon rajta mindaz, amit kere­sünk.

Vajon a hét szó közül melyik jelenti a terrorizmus megértésé­nek kulcsát? Nyilvánvalólan nem valamelyikük külön, hanemjn-kább a szavak egy részének bizonyos kombinációja. Pontosít­suk: legyen a mit valamilyen romboló cselekedet; a kivel pedig utaljon egyénekre. A terrorizmus egyik enyhébb formája eszerint az egyén mozgásszabadságának korlátozására irányul, foglyul vagy túszul ejtése útján. Aztán ott van az elme és/vagy test bán­talmazásától és megsértésétől a gyilkolásig terjedő skála. Mind­ezekben az esetekben azonban a célpont, amely bennünket leg­inkább érdekel, általában emberi lény. Egy utasszállító re­pülőgép is megsemmisülhet: ám a célpont nem a repülőgép, ha­nem az utasok. Ehhez talán hozzá kell tennünk, hogy ez a jövőben valószínűleg nem marad így. A terrorizmus kiterjedhet anyagi jellegű dolgokra, objektumokra is; és érvelhetünk úgy is, hogy máris ez történik, ha ugyanis arra a sok akcióra gondolunk, amelyet terroristák nyugat-németországi és olaszországi ameri­kai katonai létesítmények ellen hajtottak végre. Mindazonáltal van egy különbség a terrorizmus és a szabályos hadviselés kö­zött. A terrorizmusban megnyilvánuló romboló cselekedet speci­fikusabb; meghatározott katonai vagy rendőri létesítmény, kor­mány- vagy vállalati épület ellen irányul. Ha van valami, amire a válogatás nélküli erőszakosság jellemző, az nem a terro­rizmus, hanem az államilag szentesített szőnyeg- vagy nuk­leáris bombázás.¹ Ehhez képest a terrorizmust rendkívüli pon­tosság és célirányosság jellemzi.

Többet tudunk meg a terrorizmus jellegéről, ha olyan té­nyezőket veszünk szemügyre, mint a hol, mikor és a hogyan. A terrorizmus megértésének egyik kulcsa a meglepetés, a kiszá­míthatatlanság eleme. Ez a megállapítás nem állja meg a helyét a rögzített objektumok esetében, mert ilyenkor a hol már adott; a meglepetés ez esetben a mikor-ra és a hogyan-ra korlátozódik. Érvényes viszont az emberekre, akik általában mozognak, és ilyenformán a hol, mikor és a hogyan dolgában – egész egy­szerűen azért, mert helyüket változtatják – a kiszámíthatatlanság széles körét teszik lehetővé.² A célpontul kiválasztott egyének sehol, semmikor ne érezzék magukat biztonságban – ez a terro­rizmus mint terror egyik kulcsfontosságú aspektusa. A terroriz­mus bárhol és bármikor lecsaphat. A háborúval ellentétben tér­ben és időben nagy diszkontinuitást mutat – e tőről fakad a ki­számíthatatlanság.

Kiszámíthatatlannak kell lennie azonban a kivel körébe tarto­zó egyénnek is. Ott, ahol a törvény uralma érvényesül, az állam valamilyen destruktív formában – a pénzbüntetéseknek és a bör­tönbüntetéseknek a nyugati törvények szerint ma már bevett for­máiban – adagolja a rosszat. A rossz időnként az emberi test megcsonkításának (iszlám) vagy elpusztításának (iszlám és ke­reszténység) formáját ölti. Mindez azonban nagyon kiszámítha­tó. Azt, hogy egy büntetést hol, mikor, és hogyan hajtanak vég­re, a törvény írja elő: a miért-et az illegális cselekedet szabja meg, a kivel pedig elvileg már a törvény finom határvonalainak átlépése előtt ismert az egyén(ek) számára. A törvény uralma ki­számítható; a terror uralma kiszámíthatatlan. A terror uralmának emberek egy csoportja – például a náci rendszer korai időszaká­ban az ügyvédek – ellen alkalmazott egyik jellegzetes módszere lehet az adott csoport minden tizedik tagjának megbüntetése, mondjuk bebörtönzése, vagy akár kivégzése. Ebben a 10 száza­lékban nincs semmi különös, nincs semmi, amiből az érintett egyének, ha tetteiket a terroristák szemével próbálják mérlegel­ni, előre következtethetnének arra, hogy őket fogják kiválasztani a megsemmisülésre. A terrorista ezzel a módszerrel azt akarja elérni, hogy egy egész csoport – egy szakmai csoport, egy egész ország – gyakoroljon belső ellenőrzést, nehogy bárkire is lesújtson a terroristáknak a csoporttal mint egésszel szemben táplált haragja. Ebben rejlik a terrorizmus elméletének lényege.

Most már csak az első és az utolsó szavak vannak hátra a mondatból: a ki és a miért. Minthogy a miért abban a pillanatban nyilvánvalóvá válik, mihelyt szemügyre vettük a ki-t, kezdjük az előbbivel. Ebből a célból szükségünk van a világtérben szereplő aktorok tipológiájára. A legegyszerűbb tipológiát úgy állíthatjuk elő, ha az aktorokat állami és nem állami, erős és gyenge aktorokra osztjuk fel:

Ez a felosztás inkább logikus, mint empirikus, és semmi esetre sem zár ki olyan – a terrorizmus területén nagyon fontos – kom­binációkat, mint például az állami és a nem állami aktorok közti szövetségek.

Az „erős államok" köre természetesen magába foglalja azo­kat az államokat, amelyek az egész világra kiterjedő szinten erősek, tehát a szuperhatalmakat, de azokat is, amelyek – csak regionális kontextusban erősek (így Izraelt és Iránt, Líbiát és a Dél-afrikai Köztársaságot). A „gyenge államok" az erősekhez ké­pest azok; ez lényegében azt jelenti, hogy nincs olyan összefüg­gés, amelyben nyílt hadviseléssel győzelmet arathatnak,

A nem állami aktorok sokkal bonyolultabbak. Először is alap­vető különbséget kell tennünk nemzeti és multinacionális nem-állami aktorok között. Az utóbbiak körébe nemcsak a multinacio­nális vállalatok tartoznak, de számos nemzetközi népi (vagy „nem kormány-") szervezet és – mint később látni fogjuk – a nemzetközi terrorizmus is. A nem állami aktorok többsége azon­ban államon belüli jelleget ölt, idetartoznak például a nemzeti vállalatok és általában a nemzeti szervezetek. Ez a magánterro­rizmust is magában foglaló „magánszektor".

Az aktorok eme négy típusa alapján lépjünk eggyel tovább, vegyük szemügyre a tizenhat kölcsönös kapcsolatot, vonatkoz­tatván ezeket mind a ki-re és a kivel-re a konfliktusokban, hogy világosabban lássuk, hol üti fel a fejét terrorizmus.

A táblázaton belül néhány értelmezési lehetőséget nyújtunk. A táblázat négy alterületre, – a tizenhatos táblát szimmetrikusan 4×4 egységre bontva – négy „alnégyszögre" oszlik, és mind­egyiknek megvan a maga logikája. Baloldalt fentről (A) a jobb oldali felső részen át (B) a bal oldali alsó részig (C), aztán a jobboldali alsó részig (D) haladva minden kombináció számba vehető a táblázat alapján.

Az A négyszögben hagyományos államközi kapcsolatokkal van dolgunk. Ezek eléggé áttekinthetők és területi jellegűek. A területi rendszer a jelenlegi formában való fennállását jórészt a területi határok mozgatása vagy a más államokban létező politi­kai akadályok elhárítása érdekében alkalmazott erőszaknak kö­szönheti. A módszerek azonban időnként az állami terrorizmus (ÁT) eszköztárából származnak. Megítélésem szerint különösen igaz ez akkor, ha a hatalmi viszonyok aszimmetrikusak: erősek állnak szemben gyengékkel. A szimmetria a csatáknak, a nyílt hadviselésnek kedvez; az aszimmetria a titkos, kiszámíthatatlan módszereknek. így a terrornak.

A B négyszögben ismét egy jól ismert pályán vagyunk: az ál­lamok ellenőrizni próbálják a nem-állami aktorokat. Ha hasonló erejűek, létrejöhet valamilyen alku: a nem-állami aktor kooptálódik az államba, miután utóbbi kellőképpen belehatolt – mindez feltételezi, hogy az állam mindvégig képes megőrizni monopóliu­mát a végrehajtó hatalom fölött. Ha különböző erejűek, a helyzet bonyolultabbá válik. A gyenge állam nem sokat tud felvonultatni az erős nem-állami aktorral szemben, például egy nem kooptált és doktrinálisan nem elkötelezett hadsereg szembe is fordulhat a kormánystruktúrával. Ha történik is valamilyen indoktrináció és kooptálás, valószínűleg inkább a fordított irányban: a tőkés, föld­birtokos és/vagy katonai erők szorítják háttérbe, hasonítják szel­lemiségében és kooptálják a gyenge államot. A mai világban sok állam van, amely már ehhez a típushoz tartozik.

Az erős állam nem enged a gyenge nem-állami aktoroknak, az elnyomás tehát itt állandósul, s előbb utóbb állami terroriz­musba torkollik – lásd a francia ellenzék ellen fellépő jakobinus államot. A terrorizmus rendszerint nemzetközivé válik, ez törté­nik az állami terrorizmussal is: az állami terrorizmust legmaga­sabb szinten űző államok a nemzetközi állami terrorizmusban (NÁT) tömörülnek. Ez volt az Egyesült Államok politikája az 1986-os tokiói csúcsértekezleten a NATO- és EGK-beli nyugati „szövetségesekkel" szemben; az Egyesült Államok vélhetően így reagált arra, hogy Líbia összehangolta a nemzetközi terroriz­must (az állami és a nem-állami keverékeként?).

A C négyszögben azt látjuk, amit a másik szempontból már elmondtunk: a nem-állami aktorok ragadják magukhoz a kezde­ményezést. Megintcsak különbséget kell tenni a felek között egyenletesen megoszló hatalom és az aszimmetria között. A szimmetria, melyet nagy népi lázadás teremt meg, polgárhábo­rúhoz vezet (szemben az A négyszög külső háborújával, különö­sen annak fő átlójával), és előbb vagy utóbb megbékéléshez is, alighanem azután, hogy az államon belül megváltozik a legfon­tosabb erők összetétele. Akárcsak a B négyszög esetében, az aszimmetria a C-ben is nagyon különböző helyzetekhez vezet­het. Az erős nem-állami szereplő indoktrinálja és kooptálja a gyenge államot. A gyenge nem-állami nem képes semmi hason­lóra az erős állammal szemben. Egy erős államban a gyenge nép fegyvere a polgári engedetlenség és a lázongás. A terroriz­mus egy további lépés ezen az úton – szemben a katonai, gaz­dasági, kulturális és/vagy politikai behatolással (amit az erősek „integrálásnak" neveznek) – a nép védelmében.

A 2. táblázatban így jutunk el a terrorizmus két alapvető tipo­lógiájához: alulról és felülről; népi terrorizmus kontra állami terro­rizmus. Egymással szöges ellentétben, szemközti sarkokban ta­láljuk a két szélsőséges kombinációt, de vannak mások is. A terrorizmus általában a gyengék fegyvere az erős állammal szemben; az állami terrorizmus az erős állam fegyvere a gyengékkel szemben. Magától értetődik, hogy a kettő dialekti­kus viszonyban van egymással. A „ki kezdte?" kérdés rokon a tyúk és a tojás kérdésével. A nem-állami és az állami terroris­ta ugyanannak a mai szerkezetében vett világtérrendszer­nek két aspektusa. A terrorizmus a hatalom aszimmetriájá­ból következik, beleértve a táblázat A és D részeit is. Ám nem­csak a gyengék fegyvere, de az erősek fegyvere is.

Valaki azt mondta, a háború a politika folytatása más eszkö­zökkel. Hasonlóképpen, a külső háború a nemzetközi politika és diplomácia folytatása más eszközökkel, a belső háború pedig a belpolitika folytatása más eszközökkel. Ez a gondolkodásmód analitikusan kezeli a fő átlókat a táblázat A, B és C négyszögei­ben. Semmit nem tár fel azonban az erőszak lassabb, csende­sebb formájáról: a strukturális erőszakról,³ azaz a behatolásról, a kooptálásról és végül, bizonyos esetekben, a rendkívül aszim­metrikus helyzetekben érvényesülő intézményesülésről, ami a terrorizmus és az állami terrorizmus szögesen ellentétes végle­teihez vezet. Nem derít fényt a D négyszögbe tartozó esetekre sem, amely cseppfolyósabb és árnyaltabb, s alighanem inkább egy jövőbeli állapotot tükröz. (Ám, mint látni fogjuk, a jövő való­színűleg már itt van, hiszen ma már inkább terroristák magán­bandái harcolnak egymással, mintsem terroristák gyenge vagy erős államokkal.)

Folytassuk tehát ott, ahol Clausewitz elhagyott bennünket: a – mind a négy kombinációjában kétségtelenül közvetlenül erőszakos formát öltő – terrorizmus az erőszak folytatása más eszközökkel. A hadviselés egy nagyon sajátos formája, a népi terrorizmus, amelyhez szorosan kötődik; az állami terrorizmus pedig annak az állami elnyomásnak a tovább fejlesztett változa­ta, amelyhez ugyancsak szorosan kötődik. Akárcsak a szabá­lyos eszközökkel vívott háború, a terrorizmus is politikai célokat szolgál. A terrorizmus csonkít, öl és pusztít. Az összefüggések és a folytonosság hiányában a tér és az idő szempontjából ke­vésbé kiszámítható. És bármennyire pontosak is a politikai vá­lasztásai, kevésbé kiszámítható a tekintetben is, hogy mely egyéneket szemel ki áldozatul. Ám lépjünk tovább. Vajon mi lesz a terrorizmus folytatása más eszközökkel? Nem tudok egyetlen névvel vagy kifejezéssel sem szolgálni. Csak a D négyszögre mutathatok, hogy talán tisztázzak egy jelenséget, amely való­színűleg már jelen van köztünk. Ez bizonyos értelemben a teljes anarchia, „bellum omnium contra omnes", a mindenki háborúja mindenki ellen, az állam minden szervező, monopolizáló hatal­ma nélkül. Ez a hatalom valószínűleg még mindig jelen van, ám ahogy a dolgok állnak, a tehetetlen államok hol visszafogják, hol ösztönzik ezt a kifejletét. Hogy mindez hová vezethet, arra jó példával szolgálnak a világ minden táján egymás ellen harcoló arab és zsidó terrorista szervezetek, amelyek harcában a kies a kivel összemosódik, a hol, a mikor és a hogyan kiszámíthatat­lansága nagyobb nem is lehet, mindkét fél egyformán biztos a miért dolgában, egymást próbálván felülmúlni abban, hogy a mit minél pusztítóbb erejű legyen. És sorolhatnám tovább a példá­kat. Ott vannak a Sendero Luminoso [Fényes Ösvény] ellen har­coló kontrák egész Dél-Amerikában. Vagy ott vannak az Új Népi Hadsereg ellen harcoló önkéntes csoportok a Fülöp-szigeteken.

Vegyünk most búcsút a tipológiáktól, s a konkrétabb elemzés segítségével próbáljunk válaszolni arra az egyszerű kérdésre: mi az, ami újszerű az (állami) terrorizmusban, abban a terrorizmus­ban, amely lényegében az erős állam és a gyenge nem-állami aktorok dialektikus viszonyából keletkezik? Vagy másképp fo­galmazva, mi az oka annak, hogy manapság a terrorizmus mindkét fajtája oly gyakran felüti a fejét? Az alábbiakban először is próbáljuk szemügyre venni a meghatározó tényezőket.

1. Az erős állam erősödött és elnyomóbbá vált.

Ezen a ponton háromféleképpen különböztetem meg azt, aho­gyan az erős állam elnyomóbbá vált, és hajlok rá, hogy ezt a három módot tekintsem a terrorizmus/állami terrorizmus erősö­dése három fő okának, másszóval annak a talajnak, amelyből napjainkban az egymást természetesen kölcsönösen erősítő két jelenség kinő. Ami mind a három esetben közös, az az aszim­metria növekedése az irányítók és az irányítottak között.

a) Nő a strukturális erőszak. Vegyünk csak két típust: az em­berek megfosztását a földtől, és az emberek megfosztását a ta­lajtól. Az előbbi történt a palesztinokkal Nyugat-Ázsiában, és a fehérek által elűzött afrikaiakkal Afrika déli részén. Az áldozatok mindkét esetben nem-állampolgárok vagy másodrendű állam­polgárok lettek saját földjükön. Az utóbbi történik akkor, amikor a gazdag földbirtokosok, a multinacionális vállalatok és mások fel­vásárolják a földet, és ezzel létfenntartásuk legalapvetőbb ter­melési tényezőjétől fosztanak meg embereket. Ez történt Közép-és Dél-Amerikában, Dél- és Kelet-Ázsiában. Röviden: a terroriz­mus válasz a megnövekedett strukturális elnyomásra. A terroriz­mus ebben az értelemben eszköz a föld (amelybe egy zászlót lehet letűzni) és a talaj (amelyben élelmiszert lehet termelni) visszaszerzésére.

b) Nő a közvetlen erőszak. A kínzás gyakorlata a rendelke­zésre álló információk szerint ma nagyobb méreteket ölt, mint valaha; ez nem csupán a mi véleményünk, hanem alátámasztják az Amnesty International és más szervezetek részletes doku­mentumai is. A kínzás mindig is az elnyomás egyik klasszikus eszköze volt, és mint ilyen a folytonosságot bizonyítja az elnyo­más és az állami terrorizmus között. A kínzás gyakorlatához adódik az orwelli dimenzióban mozgó XX. századi állam változó jellege: a magát mindentudónak, mindenhatónak és mindenütt jelenlévőnek feltüntető állam Istent próbálja utánozni, a titkos szervezetek ellenőrzési módszereinek segítségével lecsap min­den másként gondolkodóra, és különféle eszközökkel érvényesí­ti hatalmát velük szemben. Röviden: a terrorizmus válasz a kín­zás növekvő gyakorlatára.

c) Nő a közvetlen erőszak fenyegetése. Közvetlen erőszakot az állam a rendelkezésére álló tömegpusztító fegyverekkel fejt ki: atom-, biológiai, vegyi, ökológiai, radiológiai és – az újabban kifejlesztett – lézer- és részecskesugárzó fegyverekkel. Mint­hogy az állam ma már nagy területeken képes mindent elpusztí­tani, azoknak, akik harcolni kívánnak az erős állam ellen, nyil­vánvalóan szét kell szórniuk erőiket. A gerilla hadviselésben az ilyen erők kis csoportokra osztódnak. A terrorizmus esetében ez az osztódás egy lépéssel előbbre tart, a legkisebb egység egy személyből áll, a pusztító eszközökkel rendelkező egyes terro­ristából. Röviden: a terrorizmus válasz az atomerőre.

2. A távközlési és szállítási eszközök fejlődése következtében a multinacionalizálódás gyorsabb ütemben halad előre, mint vala­ha.

Ez nemcsak a felülről szerzett terrorizmusra érvényes, d_e az alulról folytatott terrorizmusra is. Mint a korábbiakból kiderült, a nemzetközi terrorizmus és az állami nemzetközi terrorizmus egyaránt hasznosítani tudja a nagyon korszerű interakciót, az*ál­lamok vélhetően kedvezőbb helyzetben vannak ezen a téren, mert a nem-állami aktoroknál jobban tudják ellenőrizni a multina­cionális távközlést és szállítást. Azt mondom; „vélhetően", mert elképzelhető, hogy a nem-állami aktorok ügynökeik révén mé­lyen behatolhatnak a távközlést és a szállítást működtető válla­latokba, például a légiforgalmi társaságokba. Ilyenformán, ha terrorista akciók gyakrabban mennek végbe az egyik légiforgal­mi társasággal kapcsolatban, mint a többivel, ez valószínűleg nem azért van, mert az adott légiforgalmi társaság a kivel kate­góriába tartozik, hanem mert a ki kategóriába tartozik, csak nem az irányítási szinten. Ugyanez érvényes a repülőterekre.

3. Az erőszak eszközei mindkét oldalon korszerűsödnek, egyre jobb minőségűvé, könnyebben hozzáférhetővé és olcsóbbá vál­nak.

Úgy tűnik tehát, hogy nő mind a túszejtések gyakorisága – ami a terroristák által alkalmazott erőszak egyik viszonylag enyhébb formája -, mind az állami terroristák által oly gyakran alkalmazott foglyul ejtéseké, nemkülönben a mindkét fél által alkalmazott gyilkosságok gyakorisága. A repülőtereken működő terroristák valószínűleg közvetlenül a gyilkosságra törekednek. A repülőte­reket felügyelő ügynökök ugyanezt teszik, és nemcsak azért, hogy megmentsék az ártatlan szemlélők életét, de azért is, hogy megöljék a terroristákat, mielőtt azok eltűnnének. Ez az erős ál­lamokat dilemma elé állítja. Kétségtelen, hogy a pusztítás na­gyon félelmetes eszközeivel rendelkeznek. Ezek az eszközök azonban inkább alkalmasak a területi hadviselésre, s alkalmazá­suk esetén nagy a valószínűsége, hogy válogatás nélkül min­denkit legyilkolnak, értsd: mindenkit, aki az adott területen és időben éppen jelen van – tehát kevésbé szabályozhatók, mint a terrorizmus meghatározott célpontokra összpontosító eszközei.

Az állam ezt a dilemmát két, meglehetősen különböző mó­don oldhatja fel. A terrorizmus meghatározható úgy, mint egy másik államból eredő jelenség, s ebben az esetben nyilván a gyenge államokra esik a választás, hiszen ők kevésbé tudnak visszavágni. Jól példázzák ezt napjaink legerősebb terrorista ál­lamainak támadásai: az Egyesült Államoké a libanoni síita falvak és a Tripoli lakónegyedeiben élő polgári személyek ellen;⁴ Izra­elé Dél-Libanon (ahol 20.000 palesztin és libanoni pusztult el az 1982-es invázióval összefüggésben) meg Tunisz ellen; a Dél-af­rikai Köztársaság légitámadása három szomszédos állam (Zim­babwe, Zambia és Botswana) ellen; és a Szovjetunió elhúzódó háborúja az afganisztáni nép ellen.⁵ Ezek a támadások többé vagy kevésbé célt érnek (általában kevésbé), s ugyanakkor hoz­zájárulnak az 1. pontban leírt ördögi körhöz.

A másik megközelítési mód az, hogy az állam az alacsony intenzitású konfliktus (AIK) doktrínájának szellemében erőszak­gépezetét halálosztagok, stb. formájában hozzáigazítja a terro­rizmus szétszórtabb jellegéhez⁶ Amint azt a Tower-bizottság, az Irán-kontra ügyben tartott meghallgatások és a The Christic Institute jelentései mindinkább feltárták, ez a megközelítési mód látszik uralni az amerikai törekvéseket.

Az a feltételezés, hogy az állami terrorizmusnak erre a rea­gálására nem lesz terrorista reagálás, ami feltételezi a pusztítás eszkalációját, a másik fél intelligencia-szintjének alapos alábe­csülésére vall, ami csak akkor válik érhetővé, ha az ilyesmit fel­tételező fél intelligencia-szintje nagyon alacsony. Az egyik lehet­séges jövendölés az, hogy az Egyesült Államok, Izrael és a Dél-afrikai Köztársaság nukleáris képességeinek hatására a terroriz­mus viszonylag rövid időn belül maga is nukleáris jelleget fog öl­teni.⁷ Ebben az esetben nem ormótlan rakéták, hanem bőröndök és hátizsákok lesznek a hordozó „járművek". A célpontokat épü­letek és hús-vér emberek alkotnák, nem az igazi problémákat je­lentő strukturális jelenségek, hanem meghatározott emberek és épületek meghatározott célokra történő alkalmazása a föld felett és alatt. A pusztító erőszakban nincs semmi bonyolult. A pusztí­tó erőszak merőben különbözik az árnyalt, erőszakmentes pol­gári engedetlenségtől, mely utóbbi struktúrákat tesz működés­képtelenné, s újakat honosít meg helyettük.⁸

4. Az erőszakot szállító eszközök korszerűsödnek, egyre jobb minőségűvé, könnyebben hozzáférhetővé és olcsóbbá válnak.

A bárhol, bármikor és bármilyen módon történő támadás képes­sége lényegében az emberi fantázia függvénye, márpedig az emberi fantázia nem zárt, hanem nyitott rendszer. Az a mód, ahogyan a Chukahuha japán terrorista csoport alkalmazott házi­lag előállított rakétákat 1984 szeptemberében Osakában, egy évvel később Tokióban, majd 1986 májusában ismét Tokióban (a csúcstalálkozó megzavarása céljából), némi betekintést nyújt a terrorizmus technológiájának jövőjébe általában és az integrált áramkörökébe különösen. Nyilván senki nem lepődik meg azon, hogy a japán terroristák jócskán megelőznek másokat az elekt­ronika hasznosításában. És a nemzetközi terrorizmus hálózatai­nak ismeretében biztosra vehető, hogy a japán terroristák előbb vagy utóbb megosztják másokkal technológiájukat. És ha a terroristák rakétája atomrakéta lesz, a helyzet eléggé elviselhetet­lenné válik. Ezzel is számot kell vetni.

A helyzet azonban nem lesz elviselhetetlenebb, mert már ma is az az állami terrorizmus áldozatai számára (lásd mindazt, amit a Szovjetunió művelt Afganisztánban, az Egyesült Államok Kö­zép-Amerikában és korábban Indokínában, Izrael Libanonban, a Dél-afrikai Köztársaság pedig a frontállamokban és a Dél-afrikai Köztársaság területén)⁹ Ha abból indulunk ki, hogy a modern erős államok a mindentudó, mindenható és mindenütt jelenlévő Isten utódjának vagy eszközének tekintik magukat, a terroristák­ra váró sors a helyettesek útján történő megfigyelés és a képes­ségek megosztásának gyakorlata ismeretében kikövetkeztet­hető. Az űrből származó rendkívül pontos lézersugarak egy im­pulzusa is elég ahhoz, hogy Isten mennykőcsapásához hasonló­an megsemmisítse a célpontul kiszemelt terroristát. Ezzel az es­hetőséggel is számot kell vetnünk.

5. Általában erősödik a vallási/ideológiai fundamentalizmus; ré­szint mint ok, részint mint a másik négy tényező következmé­nye.

A kilátások, enyhén szólva, baljósak. Ebben az öt pontban meg­próbáltam kifejteni, hogy a miért alapvetően a modernizáló állam egyre elnyomóbb jellegében gyökerezik, a ki és a kivel a terro­rizmus és az állami terrorizmus nemzetközi jellege fokozódásá­nak jelenségében, a mit az erőszak eszkalációjában, a hol, a mi­kor és a hogyan pedig a meglepetésszerűség tényezőjének esz­kalációjában. Mindez nagyon távol áll az 1907. évi Hágai Kon­venciótól, amely kiköti, hogy az államok üzenjenek hadat egy­másnak, mielőtt bármiféle háborús cselekedetre ragadtatnák magukat. Törvényesség és rend uralkodjék még az erőszak végrehajtásában is! Ugyanez a rendszer, az államközi rendszer egyáltalán nem magasztosul fel erényei folytán. Ellenkezőleg, mindig is áthatotta, és ma is áthatja a közvetlen és strukturális erőszak. Ez a rendszer ma veszélyben van, különösen a rend­szernek az a része, amely a többinél inkább van a strukturális erőszak középpontjában, s amely a többinél inkább képes köz­vetlen erőszakra és a közvetlen erőszakkal való fenyegetőzésre. Felvetődik tehát a kérdés: hogyan reagálnak a hatalom hordozói az államrendszerben?

Túl azon, hogy megpróbálják a történelmi órát visszaállítani, s úgy tesznek, mintha a terrorizmus az egyik állam háborús cse­lekménye lenne egy másik ellen – s nem embereké is államok, és államoké is emberek ellen -, van egy másik próbálkozás is a terrorizmus mibenlétének meghatározására. A terrorista nem ra­cionális, hűvösen számító államfő (manapság leginkább a líbiai Khadafi, a szír Asszad és az iráni Khomeini jó példa erre), ha­nem megveszekedett bűnöző, nem emberi lény. A semmiből jön, nincs arca. Csak annyi mondható el róla, hogy minden ízé­ben erőszakos teljesen ártatlan emberekkel szemben, s erősza­kossága teljesen kiszámíthatatlan módon nyilvánul meg. Nincse­nek sérelmei, nincsenek indítékai, csak az vezérli, hogy rosszat tegyen, egész egyszerűen azért, mert rossz. Az ok nélküli terro­rizmust testesíti meg. Őrült, veszett kutya, akit mint ilyet nem megölni kell – hiszen ezzel az emberi lények rangjára emelnénk -, hanem elpusztítani, megsemmisíteni. A kétség árnyéka sem férhet hozzá, hogy miért éppen az amerikaiak a célpontok. Az ok csak is az lehet, hogy a Gonosz mindig a Jók köréből szemeli ki áldozatait. A végtelen gonoszság a végtelen jóság ellen, az örök csata a gyűlölet és az irigység, a vallás és az ideológiai fundamentalizmus dualisztikus univerzumában.¹⁰

Mondani sem kell, hogy ez a felfogás, mely szerint a terroris­ták emberi lénynek nem nevezhető aktorok, nem zárja ki azt a felfogást, hogy a terrorizmust felülről szervező állami aktorok ember feletti aktorok. A láncszem például abban a meghatáro­zásban található meg, hogy Khadafi „veszett kutya", akit éppen ezért kell elpusztítani vagy megsemmisíteni. A „muzulmán fana­tizmus" egyet jelent az őrültséggel, mert feltételezhető, hogy aki tűzön-vízen át kitart a hite mellett, akit haszonelvi számítások nem vezérelnek, s akit éppen ezért nem lehet megvásárolni a gazdasági hatalom bármilyen formában történő gyakorlásával, az irracionális. Ez valószínűleg igaz, de akkor minden bizonnyal igaz mindenféle terroristára, tehát az állami terroristákra is. És ki állítja, hogy a haszonelvi számítás a racionalizmus ismérve, a racionalizmus pedig az emberi lényé?¹¹ És ki állítaná, hogy az embernek nem lehetnek elvei?

A terrorizmus jelenségével kapcsolatban tehát nyilvánvalóan adódik a jóslat, hogy a jövőben folytatódik és kiszélesedik. Na­gyon nehéz elképzelni, hogy bármit tesznek is a terroristák, az ne fokozná az állami terroristák arra irányuló erőfeszítéseit, hogy legyőzzék őket, ami viszont a terroristák erőfeszítéseit fokozza majd az állami terroristák legyőzésére. Az állami terroristák mindinkább alkalmazzák a terroristák módszereit. És a terroris­ták mindinkább úgy szerveződnek majd, mintha mindentudó, mindenható és mindenütt jelenlévő állam lennének. Amiből óha­tatlanul adódik a kérdés: van-e kiút mindebből?

Térjünk vissza a jelen tanulmány második bekezdéséhez. Az állami terrorizmus arra törekszik, hogy megtámadja, féken tartsa, likvidálja mindazokat, akik a ki kategóriába tartoznak. Ám ha utóbbiak bizonyos objektív viszonyok termékei, amely viszonyokat csak erősít az állami terrorizmus, ez a tö­rekvés nem válik be. Egy szerényebb megközelítési mód lenne a mit és a hol/mikor/hogyan ellenőrzése oly módon, hogy az állam óriási erőfeszítéseket tesz az erőszak eszközeinek kont­rollálására és a kiszámíthatatlanság körének korlátozására. Jól példázzák ezt a repülőtereken alkalmazott biztonsági berende­zések. A feltételezés az, hogy az erőszak eszközeit át lehet vilá­gítani. Ez a feltételezés azonban már nyilvánvalóan nem állja meg a helyét egy műanyag palackba helyezett Molotov-koktél esetében. És nem állja meg a helyét egy olyan pisztoly eseté­ben sem, amelynek bizonyos alkatrészei műanyagból készültek (Ausztriában az állami szektor állít elő ilyen fegyvereket). A műanyag robbanószerek kiszimatolására képes kutyákat félre lehet vezetni, ha ezeket a robbanószereket bevonjuk valamilyen, erősebb szagú anyaggal. Az ilyen robbanószerek felderítésére is alkalmas szuperkutyákat szuperbevonattal lehet félrevezetni, és így tovább. Akik nem hajlandók gondolkodni, azok soha nem jut­nak ennek a spirálnak a végére.

Következtetés: nincs más megoldás, mint kísérletet tenni a dilemma miért-jének, a motivációkká átalakuló okoknak a feltá­rására. Ez pedig nem jelent sem kevesebbet, sem többet, mint a strukturális erőszak, a közvetlen erőszak és az erőszakkal való fenyegetőzés csökkentését. Más szóval, minthogy ezek alkotják az erőszak három legfontosabb összetevőjét, egész egyszerűen lépéseket kell tenni a béke felé. Ez természetesen elfogad­hatatlan a különösen kizsákmányoló és agresszív rendsze­rek számára, és még inkább azok számára, akik kiválasztott népnek tekintik magukat, amelynek nemcsak joga, de köte­lessége is másokra erőszakolni akaratát. Nem egészen vélet­len, hogy az Egyesült Államokban a puritánok (leszármazottai), Izraelben az (ortodox) zsidók és a Dél-afrikai Köztársaságban a búrok egyesítik az állami terrorizmust a kiválasztott nép tudatá­val – és ezt teszi Khomeini, Khadafi, Abu Nidal, és ezt tették bi­zonyos mértékig a Szovjetunió vezetői is.

Mindazonáltal nem tudom belátni, miért csak az állami terro­ristáktól várjuk a dolgok kívánatosabb állásának megteremtését. A fő okok az ő kezükben vannak, a fő felelősség tehát a terroriz­mus csökkentéséért az irracionalizmusnak fentebb kifejtett két tí­pusával szemben racionális módon őket terheli. Ám az egyre nagyobb méretekben alkalmazott erőszak, a bebörtönzöttek szabadon bocsátásának kicsikarását célzó túszejtések, a foglyok ejtése abban a reményben, hogy ez visszatarthatja a terroristá­kat újabb túszok ejtésétől, az öldöklés azért, hogy az egyik fél bosszút álljon a másik félen, amely azért öldökölt, hogy bosszút álljon az öldöklő másik felen és így tovább – ez mind-mind ak­ció-reakció jelenség két aktor között. Ezt az ördögi kört mindkét fél felülvizsgálhatja.

Mi lenne, ha a gyenge nem-állami aktor inkább az erőszakmentességet választaná?¹² Az erőszakmentesség is fegyver a gyengék kezében. És a gyengéknek vannak más fegyvereik is: zavargások, amelyek időben szétszóródnak, és hirtelen kitörésük kiszámíthatatlan, hasonlóan a terrorista akci­ókhoz, amelyek azonban térben is szétszóródnak. Ezek közé a jelenségek közé tartozik a vallási/ideológiai fundamentalizmus is, részint mint ok, részint mint következmény.

Az erőszakmentesség lényege az, hogy, amint azt Gan­dhi oly jól tudta, hatásos csak akkor lehet, ha tömeges mé­reteket ölt. Az erőszakmentességben van egy átmenet a mennyiségből a minőségbe. Hosszú időn keresztül fontos lehet, ha egy, tíz, száz, vagy akár ezer ember a polgári elégedetlenség cselekedeteit hajtja végre. Ám amikor a nagyságrend olyan ma­gasabb szintekre emelkedik, mint a 10⁴, 10⁵ vagy akár a 10^6-10, még az erős állam is alapjaiban rendülhet meg. A Pentagon-ira­tokból kitűnik, hogy az egyesült államokbeli tömeges méreteket öltő polgári elégedetlenségtől való félelem volt a szerencsétlen vietnamiakkal szemben alkalmazott háborús gépezet legfonto­sabb korlátozó tényezője. Rhodesiában, amikor az még nem Zimbabwe volt, és Indiában, ahol a kormánycsapatok a szikh kö­zösséggel harcoltak, magas rangú rendőrtisztek mondták a jelen­létemben, hogy többé-kevésbé könnyen tudják kezelni az erőszakot, de nem tudnának mitévők lenni, ha „százezer afrikai vonulna fel erőszakmentesen Salisbury ellen", vagy „ha a szikhek több millió résztvevővel a polgári elégedetlenség tömegmozgalmá­vá alakulnának át".¹³

Amit nem tudunk, vagy legalábbis nem elég jól tudunk, az az, hogyan növeljük az erőszakmentesség mennyiségét anélkül, hogy minősége egészen odáig csökkenne, hogy az államhata­lom törvénytelenül strukturális vagy közvetlen erőszakot tudjon alkalmazni ellene. Nem nyilvánvaló az sem, hogy az erőszak­mentesség beválna-e napjaink valószínűleg legképmutatóbb, a terrorizmust a hivatalos politika rangjára emelő államaival, így az Egyesült Államokkal, Izraellel és a Dél-afrikai Köztársasággal szemben. Valójában mindannyiójukról el tudom képzelni, hogy atomfegyvereket vessenek be a tömeges méretet öltő elégedet­lenségekkel szemben. Amilyen mértékben ez előrelátható, olyan mértékben lesznek inkább a terrorizmus és a fundamentalizmus­ból táplálkozó zavargások az ellenállás valószínűsíthető formái.

A terrorizmus egy adott területen alapvető kihívás a weberi állammal, mint a hatalmi monopólium hordozójával szemben.¹⁴ A terrorizmus és az állami terrorizmus – a nemzeti és a nemzet­közi egyaránt – alkalmasint minden korábbinál kevésbé realiszti­kussá teszi a helyi és a nemzetközi törvény uralmát, a nemzeti vagy nemzetközi kormányok rendszereinek végső érvét. Nem vi­lágos, hogy a jelenlegi körülmények között hogyan lehet a cent­rum, a kormányhatalmi monopólium régi formulájának segítsé­gével helyreállítani vagy nemzetközi szinten elérni a rendet. A fent említett öt tényező túlságosan kedvez a terrorizmusnak, és így az állami terrorizmusnak is. Az is lehetséges, hogy egy régi formulát újszerűen alkalmazva, a kormányzás módját kell össz­hangba hozni a pusztítás eszközeivel. Röviden, valószínűleg egy korszak végén járunk, és a terrorizmus csupán egy az okok és a következmények közül.

Mindez pedig egy kevésbé ellenőrzött, decentralizáltabb nemzeti, valamint világrend felé mutat; a közvetlen és struktu­rális erőszakot alkalmazó centralizáltabb ellenőrzés ugyanis nem növeli, hanem csökkenti a rendszer ellenőrizhetőségét.

(Ford.: Szentmiklósi Tamás)

Jegyzetek

Ez a tanulmány eredetileg az IFDA-Dossier 66. számában (1988. jú­lius-augusztus) jelent meg.

1 Nincs éles határvonal. Egy elnök lányának elrablása Salvadorban kétségtelenül specifikus akció, ám az Izraelen belül elkövetett terrorista akciók jórésze nem tűnik különösebben specifikusnak és repülőtéri terro­rizmusnak sem. Erre a terrorista mondhatja, hogy az ő ellensége min­den izraeli, minden amerikai – más szóval a terrorista a háború hagyo­mányos logikáját követi. Nincsenek ártatlan szemlélők. A megkülönböz­tetés mégis érvényes az alcsoportra, továbbá harmadik felekre, úgyhogy akik egy általuk igazságosnak tartott ügyért harcolnak, ha nem erkölcsi, de legalább pedagógiai okokból figyeljenek.

2 Észak-Amerikában a nyilvánosság a jelek szerint levonta a kellő kö­vetkeztetést ebből, s egész egyszerűen otthon maradi 1986 nyarán.

3 Az erőszaknak ez a típusa szabad szemmel nem látható. Az amerikai külpolitikai tanulmányok, amelyek hajlamosak arra, hogy a hatalom ós az erőszak jelenségeinek vizsgálatakor megrekedjenek a felszínen, ne­hezen fogják fel a strukturális erőszak hangtalan működését, s éppen ezért általában meglepődnek, ha egy hirtelen és erőszakos reakciót ta­pasztalnak például a terrorizmus formájában. Ami az Egyesült Államok szemében érthetetlen agresszió, az a terrorista fél szemében egy­szerűen védekezés lehet a strukturális erőszakkal szemben.

4 E cikk megírása idején a szerző még nem hivatkozhatott az Öböl-há­ború tapasztalatára. (A szerk.)

5 A légi támadások specifikus voltukban hasonlítanak a szárazföldi ter­rorizmushoz – szemben az izraeliek libanoni szárazföldi háborújával. Az állam azonban mindmáig monopolizálja az effajta hadviseléshez szük­séges képességeket, ezért a támadások az állami terrorizmus kategóri­ájába tartoznak. A légi támadások nem általános háborút jelentenek, ha­nem csapások sorozatát.

6 Lásd Low Intensity Conflict: The New Battlefield in Central America. (Albuquerque: The Resource Center, 1986).

7 Sokan ezt már régóta előre látták, és ez a szempont fontos érv a pol­gári célokat szolgáló atomerő és a rendőrség közti szoros kapcsolat ki­alakítása mellett Robert Jungk: Der Atomstaat című művében: az atom­erőműveket meg kell védeni a plutónium megszerzésére törekvő terro­ristákkal szemben. Arról lehet vitatkozni, hogy ez valóban a fő motiváció-e, avagy az atomenergia-ipar akarja ily módon megakadályozni, hogy az atomenergiától magát védeni akaró lakosság és/vagy állampolgárok be­tekintést nyerjenek az atomenergia-ipar működésébe. Mindebben nyil­vánvalóan van némi önmagát beteljesítő jövendölés is, ami ötleteket ad a terroristának.

8 A Gandhi-féle erőszakmentességben fontos, hogy nemcsak a rossz struktúrát kell működésképtelenné tenni a polgári elégedetlenség mód­szereinek eredményes alkalmazásával, de egy alternatív struktúrát is ki kell építeni a konstruktív cselekvés segítségével. Lásd Johan Galtung: Gandhi Today. (Torino: Abele, 1987; Wuppertal: Peter Hammer Verlag, 1987, 3. fejezet, „The Political Gandhi").

9 Edward S. Herman: The Real Terror Network (Boston: South End Press, 1982) című művében kitűnően dokumentálja az Egyesült Államok által támogatott állami terrorizmust, különösen Dél- és Közép-Ameriká­ban, valamint a Karib-tengeri térségben. Fontosnak tartom (és azt hi­szem, Hermán ezen a ponton világosabb lehetett volna), hogy lássuk: az amerikai fél és a többi fél egyaránt gyakorolja az inkább „magánvál­lalkozásnak" tekinthető terrorizmust és az állami szektorhoz tartozó álla­mi terrorizmust, Az 1986 őszi Hasenfus-ügy kapcsán az amerikai ható­ságok nagyon nyomatékosan hangsúlyozták az állampolgároknak azt a jogát, hogy az általuk helyesnek tartott módon harcoljanak, amiben a kormány nem akadályozhatja meg őket; ha és amennyiben egyetemes­sé válik, ez a doktrína súlyos következményeket jelenthet az Egyesült Államokra nézve.

10 Ebbe az irányba mutat Jeanne J. Kirkpatricknek, az Egyesült Álla­mok volt ENSZ-nagykövetének állásfoglalása a Harpers 1984. októberi számában (pp. 44-46). „Mind a terroristák, mind a totalitariánusok eluta­sítják a judeo-keresztény civilizáció erkölcsi alapelveit." Kirkpatrick nyil­vánvalóan elutasítja a terrorizmust, és azt hiszi, hogy azt csak az egyik fél alkalmazza. A terrorizmust a háború egyik formájának tartja, de nem látja, vagy nem akarja látni a terrorizmust szülő aszimmetria alapvető ál­lapotát.

11 A válasz erre a szónoki kérdésre eléggé nyilvánvaló, hiszen a gaz­dasági racionalizmust a haszonelvi mérlegelések jellemzik. Más szóval a gazdasági racionalizmus kereskedőket, közgazdászokat és civilizációjuk termékeit jelenti. Az emberek közti interakció azonban nem merül ki pia­ci viszonyokban; léteznek és hasonlóképpen fontosak lehetnek a norma­tív és kényszerviszonyok is. P. Sorokin hosszasan foglalkozik ezzel a Social and Cultural Dynamics (Boston: Porter and Sargent, 1957) című művében.

12 A XX. század két legfontosabb példája a Gandhi nevéhez tapadó tömegmozgalmak Indiában a brit állami uralom ellen, és a Martin Luther King nevéhez tapadó mozgalmak az Egyesült Államok déli részén a fe­hér felsőbbrendűség uralma ellen. Képzeljük el, hol tartanánk ma, ha mindkét mozgalom élt volna a terrorista erőszak eszközeivel?

13 Lásd erről Johan Galtung: Occupied Palestine: Is a Non-violent Solution Possible. – Konferencia az erőszakmentes politikai harcról, az Arab Gondolat Fóruma, Amman (Jordánia), 1986. november 15-17 (megjelent in: The Proceedings, P. Grant és R. Crowe szerkesztésében, Ballinger, Boston, 1988).

14 Ám ez, természetesen, kétélű doktrína, delegitimizál másokat, de ugyanakkor legitimizálja az állam erőszak-monopóliumát.

Ha a szovjet baloldali ellenzéket tanulmányozzuk, mindenek­előtt azt kell előrebocsájtanunk, hogy az ország társadalmi és politikai berendezkedése nem készen pattant elő az 1917-es for­radalom küzdelmeiből. Ellenkezőleg, kialakulásához mintegy másfél évtizedre volt szükség, és ez a periódus későbbi történe­tére is döntő befolyást gyakorolt. Hozzá kell tennünk, hogy ez a fejlődés nem tekinthető csupán mennyiségi jellegűnek, azaz nemcsak az államhatalom kiterjesztésében és a termelési muta­tók növekedésében testesült meg, ahogy azt „a szocializmus építésének" leegyszerűsítő jelszava alapján gondolhatnánk. Nem mondhatjuk ugyanakkor azt sem, hogy a jövő társadalmát építették volna, beteljesítve Marx jóslatát és engedelmeskedve egy feltételezett történelmi szükségszerűségnek. Az új társadal­mi és politikai rendszer független fejlődés eredményeképp kovácsolódott, s ez a fejlődés a körülmények és az emberi tényezők hatására olyan váratlan és ellenőrizhetetlen fordulatokat vett, melyeket a marxi elmélet nem nagyon, vagy talán egyáltalán nem vett számításba.

*

A baloldali ellenzék reményeinek még a marxi elmélet sem adott igazán tápot. Egészen 1917-ig a marxizmus minden irányza­tának képviselői elismerték, hogy Oroszország felkészület­len a szocializmusra, még akkor is, ha adódhatnak olyan sa­játos körülmények, melyek ideig-óráig hatalomhoz segíthe­tik a proletariátust. Trockij a „permanens forradalom" fogalma alatt foglalta össze várakozásait, vagyis arra számított, hogy a polgári forradalom az orosz városokban közvetlenül proletárfor­radalomba torkollik, ami előbb-utóbb kirobbantja majd a szocia­lista világforradalmat, és nemzetközi szolidaritást ébreszt az orosz munkásokkal. 1917 előtt Lenin úgy vélte, hogy a munkás­pártnak a „proletariátus és a parasztság demokratikus diktatúrá­jának" formájában kell megvalósítania a polgári forradalmat, kar­öltve a polgári forradalmárokkal, mint a párt természetes szövet­ségeseivel. A párt hatalomra kerülése előtt azonban egyetlen bolsevik sem remélte, hogy az elszigetelt Oroszországban egyetlen nemzedéknyi idő alatt felépül majd a szocialista társa­dalom. A tevékenységüket főként emigrációban kifejtő mensevikek váltig állították, hogy ez lehetetlen.

A fenti dilemma nyomán bontakozott ki a „szocializmus egy országban" kérdése körül folyó közismert vita, mely 1924-ben kezdődött, amikor Sztálin – néhány Lenin-idézetre hivatkozva – kijelentette, hogy Oroszország elmaradottsága és elszigeteltsé­ge nem akadálya a szocializmus gyors megteremtésének. Az el­lenzék komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy bebizonyítsa, mennyire ellentétben áll e szemlélet a marxizmus neves szakte­kintélyeinek Oroszországban addigra már egytől-egyig ismertté vált értelmezéseivel, ám logikailag bármennyire kényszerítő erejűek voltak is érveik, politikailag hiábavalónak bizonyultak. Mindaddig, amíg el nem hallgattatták őket, az ellenzék tagjai igyekeztek rámutatni arra, hogy a Sztálin irányítása alatt álló pártvezetés a marxizmust egy, a proletár társadalomtól eltérő rendszer ideológiájává torzítja, mert az a rendszer, amibe az el­maradott orosz viszonyok belekényszerítik a pártvezetést, szo­cializmus helyett sokkal inkább egyfajta „despotikus menedzse­rizmusnak" nevezhető.

Mint említettem, a marxista elmélet alapján mind az október előtti, mind az október utáni marxisták egyetértettek abban, hogy a kapitalizmus fejlettsége szempontjából Oroszországban még nem „érett meg" a helyzet a proletár forradalomra, lévén, hogy csak a kiforrott tőkés viszonyok élezik ki a végsőkig a forradalmi ellentmondásokat, s teremtik meg a hatalomra jutott munkásosz­tály számára a szocialista építés anyagi előfeltételeit. Hogy mi­ért került sor mégis a forradalomra egy ilyen korai stádium­ban, azt a bolsevikok a háborúval és a különleges orosz vi­szonyokkal magyarázták. A mensevikektől eltérően, ők ilyen körülmények között is hajlandók voltak gyakorolni a rájuk szakadt hatalmat, még akkor is, ha ezzel egy kisebbség dikta­túráját kényszerítik az országra. Annak reményében vállalták e szerepet, hogy így majd anyagi feltételek híján is előbbre vihetik a proletár szocializmus ügyét, amíg be nem következik a meg­váltó világforradalom. „Nincs a földön olyan erő – írja tétovázó híveinek az októberi forradalom előestéjén Lenin -, mely meg­akadályozhatná a bolsevikokat abban, ha nem vesztik el bátor­ságukat, hogy megragadják a hatalmat, és meg is tartsák a szo­cialista világforradalom végső győzelméig."

Ha behatóbbam tanulmányozzuk az újkori forradalmak törté­netét, arra a következtetésre jutunk, hogy egyáltalán nem állják meg a helyüket azok a vélemények, melyek szerint az orosz for­radalom „idő előtt" tört volna ki. Ellenkezőleg, minden okunk megvan arra, hogy kijelentsük: az orosz tőkés fejlődést félúton megszakító forradalom éppen „időben" következett be. Téves­nek mutatkozott a marxi jóslat, hogy a szocialista forradalom a tőkés ipar kibontakozásának következményeképpen fog kirob­banni, amikor a kapitalizmus már minden fejlődési lehetőségét kimerítette, és megteremtette a szocialista jólét anyagi feltételeit. A közelmúlt történetéből az világlik ki, hogy forradalmi helyzet nagy valószínűséggel nem a modernizációs és iparosodási folyamat végén alakul ki, hanem akkor, amikor a fejlődés még javában tart, amikor az átalakulás miatt keletkező fe­szültségek válságossá fokozódnak. Tehát, ellentétben a mar­xizmus egyik sarkalatos tételével, a modernizációt a skandináv államok módjára békében átvészelő országok, illetve azok, me­lyek már egészen korán átéltek egy forradalmat, a Kapitalizmus kiteljesedésekor minden valószínűség szerint már nem fognak forradalmi szituációba kerülni. Továbbfejlődésük innen már álta­lában a szocialista jellegű demokrácia irányába mutat. Ebből a szemszögből nézve a forradalom nem bizonyos osztályok felemelkedésének és mások hanyatlásának következménye­képpen tör ki, hanem a társadalmi és politikai rendszer strukturális válságának eredményeképp, melynek során a társadalom dinamikus és hátrányos helyzetbe került elemei mind mozgásba jönnek. Ha ezt elfogadjuk, már nem szorul to­vábbi magyarázatra az a körülmény, hogy az egyes forradalmi szituációkban, attól függően, hogy mikor éleződött ki a válság, más és más összetételű osztálykoalíciók játsszák a főszerepet: a XVII. századi Angliában az arisztokraták, a polgárok és a kézművesek; Franciaországban a polgárok, iparosok és paraszt­gazdák; Oroszországban pedig az értelmiségiek, valamint a munkásság és a parasztság.

A marxizmus nem tud magyarázatot adni arra a szabály­szerűségre sem, hogy miként fordul a mértéktartóan induló for­radalom szélsőséges diktatúrába, s hogyan következik erre a forradalom és a régi rend elemeit egyaránt egyesítő thermidori reakció. A régi rendszer struktruális válsága a hatalom össze­omlásához és a szervezetek széteséséhez vezet; a folyamat so­rán a legkülönbözőbb társadalmi elemek aktivizálódhatnak, me­lyek – miközben érdekeik artikulálására törekednek – egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy megvannak-e a társadalomban kö­veteléseik teljesítésének anyagi feltételei. Emiatt aztán bizo­nyos értelemben minden nagy forradalom „idő előtti", mivel olyan szélsőségeseket emel hatalomra, akik a társadalom demonstratív rétegeinek leghaladóbb jelszavait követik. Ép­pen ezért nem meglepőnek és különlegesnek, hanem termé­szetes történelmi jelenségnek kell tekintenünk azt, hogy a prole­tariátus a programja megvalósításához szükséges gazdasági alapok nélkül is hatalomra tudott kerülni.

Engels híres intő szavai jutnak eszünkbe a korukat megelőző forradalmárokról: A legrosszabb, ami egy szélsőséges párt ve­zetőjével megtörténhet, hogy egy olyan időszakban kényszerül átvenni az állami irányítást, amikor még nem érett meg a helyzet arra, hogy az általa képviselt osztály hatalomra kerüljön. … Arra kényszerül, hogy ne saját pártját és osztályát képviselje, hanem azt az osztályt, melynek uralmára elérkezett az idő. A fejlődés érdekében egy idegen osztály érdekeiért kell síkra szállnia, mi­közben a sajátjának szavakkal és ígéretekkel kell beérnie.

Be kell ismernünk, hogy Engels figyelemreméltó meglátása nemcsak egy kivételes és tragikus lehetőséget jelez a forradal­mak történetében, hanem a forradalmi paradoxon általános sza­bályát fogalmazza meg.

Engels nem tér ki arra a körülményre, hogy mivel a forradal­mi vezetőknek le kell mondaniuk a lakosság széles rétegei­nek érdekképviseletéről, és hatalmon maradásuk végett a népi érzelmek helyett mindinkább adminisztratív eszközök­höz és taktikai kompromisszumokhoz kell folyamodniuk, ez előbb-utóbb ahhoz vezet, hogy a szélsőségesek kiválnak soraikból. Az utópikus és idealista eszméket tápláló forradalmá­rok ugyanis nem hajlandók ilyen áldozatokat hozni, és ultra-bal­oldali ellenzékként szakadnak le a központi magról. Egy ilyen el­lenzéknek azonban már a puszta léte is tolerálhatatlan azok számára, akik a „szavakkal és ígéretekkel" való kormányzást vá­lasztották, így aztán ezek a csoportok, a valóban ellenforradalmi elemekkel együtt, heves üldöztetésnek lesznek kitéve. (Ponto­san ez történt 1921-ben a kommunista párton belüli demokrati­kus centralista és munkásellenzéki csoportokkal, valamint a kronstadti felkelőkkel.) Ezenközben az alattomos és erőszakos eszközökkel hatalomra törekvő vezetők azon veszik észre ma­gukat, hogy a szélsőbal elpártolásával és a kimerült, csaló­dott tömegek konzervatív irányba tolódásával tulajdonkép­pen felszámolódott az a társadalmi bázis, melyre forradalmi programjuk megvalósításában támaszkodhattak volna. Ez teszi a thermidori fordulatot elkerülhetetlenné, akár maguk a szélsőséges vezetők viszik azt véghez, mint 1921-ben Oroszor­szágban, akár egy palotaforradalom nyitja meg előttük a le­hetőséget, mint ahogy 1794-ben Franciaországban történt.

A baloldali ellenzék nem egyszerűen csak rosszul értelmezte a thermidor fogalmát, amikor az 1920-as évek derekán táma­dásba lendült a pártvezetés ellen. Nem sok esélyük volt a „ther­midori" események más irányba terelésére, legalábbis nem a munkásdemokrácia meghirdetésével. Az orosz forradalom után egyedül az számíthatott sikerre, aki ügyesen tudott bánni a ha­talmi eszközökkel, és összhangba tudta hozni a hagyományos uralmi módszereket a modernizációs válságot átélő társadalom igényeivel.

Erre azonban egyetlen orosz marxista sem volt szellemileg felkészülve. Valójában minél őszintébb és tehetségesebb híve volt valaki a marxista elveknek és módszereknek, annál kevésbé volt képes megfelelni ezeknek a szükségleteknek. A szovjet ve­zetők közül mindössze egy állítólagos marxista – Joszif Sztálin – ismerte föl, hogy az elvek fölé kell emelkednie, s hogy a történel­mi lehetőséget megragadva válaszolnia kell a kor kihívására.

*

Kik tartoztak a baloldali ellenzékhez, és a fellegekben járva miért kísértették a lehetetlent a forradalmi szellem őrzésével, amikor a kor sokkal gyakorlatiasabb lépéseket sürgetett? A válasz rendkí­vül összetett, hiszen itt a történelmi folyamatok, a személyiségek és az alapvető filozófiai értékek egyaránt szerepet játszottak. A kommunista pártban 1923-ban bekövetkezett törés eredetét te­kintve egészen a bolsevizmus kezdetéig nyúlik vissza, ponto­sabban 1903-ig, amikor Lenin a konspirációs pártfegyelem körüli vitában szakította szociáldemokratákkal, s ezzel számos radiká­lis, ám tekintélyellenes harcostársát a mensevikek táborában hagyta. Ezek az emberek, soraikban olyan forradalmi nagysá­gokkal, mint Lev Trockij, Anatolij Lunacsarszkij, Karl Radek, Alekszandra Kollontaj, Hrisztyian Rakovszkij, Adolf Joffe és Vla­gyimir Antonov-Ovszejenko, 1915 és 1917 között azért csatla­koztak a bolsevikokhoz, mert háborúellenes érzelmeket táplál­tak, s az Ideiglenes Kormánnyal szemben a proletárforradalom­mal rokonszenveztek. Valójában sohasem tudtak megbékélni Lenin elméletével, az úgynevezett demokratikus centralizmus eszméjével (értsd: demokrácia elvben, centralizmus valójában). Ehhez az ex-mensevik táborhoz egy másik, a bolsevik frakción belül elkülönülő, radikalizmusát tekintve rokonlélek baloldali irányzat is kapcsolódott. Ellentétük a bolsevik maggal még 1905-ben, az Állami Duma bojkottja kapcsán kirobbant vitában kezdődött, s a háborús években csak tovább folytatódott az im­perializmus elmélete és a nemzeti önrendelkezés kérdése körül vívott tollharcokban. Ezek közül a „baloldali bolsevikok" (inkább forradalmi romantikusok) közül jött Nyikolaj Buharin, Grigorij Pjatakov, Feliksz Dzerzsinszkij, Valerián Oszinszkij-Obelenszkij és Vlagyimir Szmirnov.

A forradalom előtti és a forradalom utáni tíz évben a radikális marxista mozgalmat mind Oroszországban, mind az emigráció­ban mély és szűnni nem akaró ellentétek osztották meg. Az egyik oldalon ott álltak az ideológiai puristák, akik a balszárnyról indították újabb és újabb támadásaikat; a másik oldalon pedig Lenin mögött sorakoztak fel azok, akik a hatalom megszerzése és megtartása érdekében bárhová hajlandók voltak őt követni, s legfeljebb csak kissé elbizonytalanodtak, mint Zinovjev és Kamenyev 1917-ben, amikor a hazárdjáték túl kockázatossá vált.

Számos helyen olvashatjuk azt a feltevést, hogy a baloldali ellenzékiek és a sztálinisták közötti küzdelem társadalmi alapja az a szemléleti különbség volt, mely szembeállította a teoretikus értelmiségieket a pragmatista beállítottságú munkásmozgalmi emberekkel. Ez a megkülönböztetés azonban csak részben állja meg a helyét – az ellenzékiek közül sokan jöttek a munkásmoz­galomból, nem egy kommunista értelmiségi pedig Sztálinhoz csatlakozott. Határozottabb választóvonal rajzolódik ki előttünk, ha figyelembe vesszük, hogy a forradalom előtti időket nyugati emigrációban töltő kommunisták később szinte kivétel nélkül el­lenzéki tevékenységbe kezdtek; a mozgalmi tapasztalataikat ki­zárólag Oroszországban szerzők viszont utóbb csaknem mind a sztálini frakcióhoz csatlakoztak. (A legjellegzetesebb ebből a szempontból maga Sztálin, aki soha sem járt egyetemre, és so­hasem töltött jelentősebb időt Oroszország határain kívül.) Kö­vetkezetes egyezést fedezhetünk fel azok között, akik már 1917 előtt is ellentétes véleményeiknek adtak hangot, akár a mensevikek, akár a baloldali bolsevikok táborából, és azok között, akik a már hatalmon lévő kommunista párton belül vonultak ellenzék­be Leninnel, majd később Sztálinnal szemben. Nyilvánvaló, hogy az emigrációs viszonyok vonzották az értelmiségieket, s a nem-értelmiségieknek is az intellektualitás látszatát kölcsönöz­ték (vagy ami még fontosabb, az emigrációban élők felszabadul­tabban foglaltak állást az ideológiai vitákban, s semmi sem gá­tolta őket abban, hogy rögzítsék eltérő nézeteiket). A leendő kommunista vezetők az emigrációban csaknem kivétel nélkül magukba szívtak valamit a nyugati demokratikus szellemből, míg az oroszországi földalatti mozgalom tagjai természetszerűleg in­kább hajlottak arra, hogy a gyakorlati szempontokat figyelembe véve, a pártegység megőrzése és a forradalmi munka tovább­folytatása érdekében alávessék magukat a szigorúbb pártfegye­lemnek és a demokratikus centralizmus lenini elvének. Végül szembetűnő a két fél: az ellenzéki típus és a tűzön-vízen át leni­nista lelki alkatának különbözősége – mert míg az előbbi indivi­dualista, és az elméleti szőrszálhasogatás kedvelője, addig az utóbbi tekintélytisztelő, aki feltétel nélkül elismeri előbb Lenin, majd utóbb a pártot megtestesítő mindenkori tévedhetetlen apa­figura hatalmát maga fölött. Lenin halála szorongató bizonytalan­ságot keltett a paternalista vezető hívei között – Lenin egyébként legalább tíz évvel idősebb volt nagynevű harcostársainál -, és ez a bizonytalanság jócskán hozzájárult ahhoz, hogy a „pártegy­ség" szempontja az elkövetkezendő években minden mást le­győzött bennük.

Nem sokkal a forradalom után két irányzat különült el a meg­lehetősen színes palettájú baloldali ellenzéken belül. Az ellenté­tek először a breszt-litovszki béke körüli vitában körvonalazód­tak, amikor azok a kommunisták, akik a forradalom hónapjaiban a leglelkesebben támogatták Lenint, most a pártvezető ellen for­dultak; melléje álltak viszont a habozok, mint Zinovjev és Kamenyev, akik 1917-ben elbizonytalanodtak félelmükben, hogy nem képesek megtartani a hatalmat. A béke leghevesebb ellenzői, a forradalmi háború hívei Buharin mögött sorakoztak fel az úgyne­vezett „baloldali kommunista" csoportosulásban. Mások, akik nem értettek ugyan egyet Lenin irányvonalával, de nem kívánták végletekig feszíteni az ellentéteket, Trockij jelszavát – sem béke, sem háború – írták zászlajukra; ők voltak azok, akik tartózkodtak a szavazástól a központi bizottságban, és így lehetővé tették Le­ninnek, hogy megszerezze a szavazati többséget a békeegyez­mény számára.

A breszt-litovszki kérdés csak az első volt a leninistákat meg­osztó viták hosszú sorában. Az egymással szembekerülő tábo­rokat leghelyesebb, ha mérsékelt, illetőleg szélsőbaloldali ellen­zéknek nevezzük. A szélsőbaloldal tagjai, akik ekkor baloldali kommunistáknak nevezték magukat, habozás nélkül szembe­szálltak Leninnel, amikor lemondott az iparban a munkásirányí­tásról, és visszaállította az üzemekben a hagyományos igazga­tói vezetést. 1919-ben mint „katonai ellenzék" tiltakoztak az ellen, hogy Trockij visszatért a Vörös Hadseregben a hagyományos hadszervezet és katonai fegyelem elveihez. 1920-ban, a „de­mokratikus centralisták csoportja" néven szerveződve, felemel­ték szavukat a pártszervezet fokozódó központosítása és a helyi szovjetek jogainak megsértése ellen. 1920 őszén és telén, majd 1921-ben – ekkora demokratikus centralisták és a munkásellen­zék képviselte őket – szóvá tették a gazdasági rendszer bürok­ratizálását, és felszólaltak amiatt, hogy a szakszervezetek ku­darcot vallottak a munkásdemokrácia megteremtésében. A szélsőbaloldal itt újból egy olyan szerep vállalására – a népi ér­dekek következetes képviseletére – törekedett, melynek megfe­lelőjét minden nagy forradalomban megtaláljuk, s amely az An­gol Forradalomban fellépő levellerek és diggerek valamint a Francia Forradalomban küzdő babeufisták és Hébert híveinek tevékenységével állítható párhuzamba. Mint szó volt róla, ezek éppen azok az emberek, akiknek a tisztessége elviselhetetlenné válik a forradalmi vezetők számára, amikor az utóbbiak a válság betetőzéseként a szélsőséges diktatúra útjára lépnek, és elérke­zettnek látják az időt a „szavak és ígéretek" révén való kormány­zásra.

Ezenközben a Trockij körül csoportosuló mérsékelt baloldal, mely a polgárháború és a hadi kommunizmus legsúlyosabb időszakában híven támogatta a pártvezetést, ugyancsak a szak­szervezetek kérdésében került szembe a leninistákkal. Ők azon­ban, a szakszervezetek „államosításának" követelésével, a radi­kális centralizmus felől közelítették meg a problémát, szemben a leninistákkal, akik a szakszervezeteknek mindössze a munkás érdekvédelem szerény szerepét szánták a kialakult államkapita­lista viszonyok között. Trockij álláspontja a szakszervezeti kér­désben azt jelezte, hogy ő és tábora kész a szélsőbalos puristák által visszautasított pragmatikus (értsd: kényszer-) eszközökhöz nyúlni nagyratörő – Lenin óvatos hívei számára túlságosan is nagyratörő – forradalmi vágyai keresztülvitele érdekében, és ettől a magatartástól már csak egy lépésre volt – egy évtizeddel később Sztálin meg is tette ezt a lépést – a „forradalom felülről" jelszavának meghirdetése.

*

Zinovjev, hogy elszigetelje Trockijt a politikai bizottságon belül, létrehozta az úgynevezett „trojkát", a belőle, valamint alteregójából, Kamenyevből és a főtitkár Sztálinból álló informális ve­zetőséget; a trojka maga mögött tudhatta a politikai bizottság többi tagját: Alekszej Rikovot, Mihail Tomszkijt, továbbá Buharint mint póttagot. Trockij képtelen volt megtalálni a kedvező politikai alkalmat a trojka elleni fellépésre, jóllehet 1922-23 intrikákkal terhes téli hónapjaiban az ipari fejlődés, a külkereskedelem, a gabonaárak és a nemzeti kisebbségek kérdése körül folyó viták­ban erre számos lehetősége adódott. Még akkor sem hallatta hangját, amikor Lenin „végrendeletében" és más dokumentu­mokban nyíltan szakított Sztálinnal, vagy amikor az 1923 áprili­sában tartott XII. pártkongresszuson barátai nyíltan bírálták Sztá­lint a grúziai kommunistákkal szembeni magatartása miatt. El­képzelhető, hogy Trockij esetleg szövetséget kívánt kötni Sztá­linnal Zinovjev ellen, és ezért nem egyesítette a Sztálin-ellenes erőket, amint azt Lenin várta volna tőle, holott a XII. kongresszus előestéjén éles összeütközésbe került Sztálinnal, amikor Lenin a pártvezetőséget bírálta.

Trockij végül kényszerhelyzetbe került, amikor a NEP mind gazdasági, mind politikai téren jelentkező mélyülő ellentmondá­sai alapvetően átrendezték a kommunista párton belüli potenciá­lis ellenzék sorait. A demokratikus centralista csoportosulás egy­kori tagjai valamint a munkásellenzék némely képviselője csatla­kozott az addigra már háttérbe szorult trockistákhoz, megteremt­vén végre az egységet a szélső- és a mérsékelt baloldal között. Ez az új szövetség volt hivatva arra, hogy kihívást intézzen a pártszervezetben az ideiglenes vezetőség ellen. A harc, melyet Trockij Új irányvonal című cikke és az akörüli vita fémjelez, 1923 decembere és 1924 januárja között, közvetlenül Lenin halála előtt, az ellenzék teljes vereségével zárult. Ezzel a közjátékkal kezdődött a baloldaliak és a sztálinisták igazi hatalmi harca, és ami a politikai siker lehetőségeit illeti, valójában ezzel is végződött.

A vitát Trockij 1923 októberének elején robbantotta ki alköz­ponti bizottsághoz intézett levelével, melyben bírálta a párt bürokratizálódását, és kijelentette, hogy „távolabb vagyunk a mun­kásdemokráciától, mint a hadikommunizmus legádázabb napjai­ban". Trockij felütését hamarosan a „Negyvenhatok nyilatkozata" követte a szűklátókörű tévedések és a zsarnoki képmutatás el­len szóló hathatós intéseivel. Ezt az ellenzék történetében egye­dülálló mélységű vitairatot trockisták – mint Preobrazsenszkij és Pjatakov – valamint demokratikus centralisták – többek között Oszinszkij és Tyimofej Sapronov – egyaránt aláírták, és alkotóit kétségtelenül Trockij akciója inspirálta, bár az is lehet, hogy köz­vetlenül az ő irányításával cselekedtek.

A vezetés nem késlekedett a visszavágással, a színfalak mögött kemény kézzel sújtott le a tiltakozókra, a X. Pártkong­resszus elveit veszélyeztető szektarianizmusnak bélyegezve a bírálatot. Eközben a Trockij-ellenes szervezkedés más országok történelmi példáira hivatkozva azon félelmének adott hangot, hogy Trockij esetleg megkísérelheti egy puccs végrehajtására felhasználni a Vörös Hadseregben elfoglalt pozícióját. Hogy e le­hetőségnek elejét vegyék, eltávolították Trockij támogatóit a ka­tonai-politikai vezetésből (nem kímélve az októberi hőst, Antonov-Ovszejenkót sem), mely ezek után engedelmes gépezet­ként lépett föl a hadseregen belüli ellenzéki befolyás bármely megnyilvánulása ellen.

A nyilvánosság előtt a pártvezetés úgy tett, mintha támogat­ná az új irányvonalról szóló, a december 5-én elfogadott politikai bizottsági határozatban testet öltő nagyratörő reformelképzelé­seket. A határozat alkalmat adott Trockijnak arra, hogy megpró­bálja rávenni a vezetőséget saját reform ígéreteik végrehajtásá­ra, amit az „Új irányvonal" című december 8-án kelt nyílt levelé­ben meg is tett. Jóllehet Trockij Lenin halálakor valamilyen diag­nosztizálásán betegség miatt távozni kényszerült Moszkvából, Preobrazsenszkij arra törekedett, hogy a levél nyomán demokra­tizálási kampányt indítson a moszkvai pártszervezetben.

Ezek a próbálkozások végül arra késztették a pártvezetést, hogy nyilvános ellentámadást indítson az ellenzék letörésére. A sajtóban és a pártgyűléseken zajló leleplezések egészen a XIII. pártkonferencia egybehívásáig tartottak, azaz 1924 januárjáig. Ez volt az első olyan pártülés, ahol a sztálini apparátus sziszte­matikusan kizárta az ellenzéket: mindössze három ellenzéki kül­döttségnek – köztük Preobrazsenszkij delegációjának – sikerült megválasztatnia magát. A konferencia kimondta az ítéletet – megfogalmazása számtalanszor visszatér még, valahányszor bevádolják a bírálni merészelőket -: az ellenzék nem egyéb, mint frakció, mely sérti a X. Kongresszus határozatit, s mint ilyen, szükségképpen a munkásosztállyal szembenálló érdeke­ket képvisel, hiszen – nyilatkozta ki a konferencia – a proletariá­tus nevében értelemszerűen egyedül a kommunista párt hivatott fellépni. Az ellenzék tevékenysége tehát „nemcsak a bolseviz­mus revíziójára irányuló kísérlet, nemcsak a lenini eszmék nyílt cserbenhagyása, hanem egyben félreérthetetlen kispolgári el­hajlás is."

*

A XIII. Pártkonferencia (és Lenin néhány napon belül bekövet­kező halála) után az ellenzék még négy éven át folytatta csatá­rozásait, ám politikai szempontból ezek a küzdelmek csak egy hosszan elnyújtott, jelentéktelen utóvédharcnak tekinthetők. Bár az ellenzékieknek aligha volt esélyük a forradalom után kialaku­ló, Sztálin által megtestesített diktatúra megfékezésére, e négy év történetének fejezeteit mégis az egymás elleni marakodások és a sorozatban elkövetett taktikai tévedések jelzik.

Harcuk során az ellenzékiek számos elméleti és ideológiai érvet felvonultattak, így dokumentálva a szovjet rendszer fejlődését és – legalábbis saját felfogásukban – az előtte álló al­ternatívákat A vitákban a gazdasági kérdéseknek szentelték a legtöbb figyelmet, de részletesen taglalták a külpolitikával és a Kominternnel kapcsolatos problémákat is. Vissza-visszatérő té­májuk volt a pártdemokrácia követelése, melyre a vezetés mind­annyiszor a szektarianizmus és a pártegység megbontásának vácijával válaszolt. A viták során újból és újból felvetették a szov­jet rendszer marxista értelmezésének néhány alapvető kérdést, megtárgyalva a Thermidor és az államkapitalizmus témáit, vala­mint a „szocializmus egy országban" lehetőségét. A nyílt párt­harcoknak ezekben az utolsó éveiben gyakorlatilag már minden problémát jeleztek, mely a szovjet rendszer értékelése kapcsán azóta felmerült.

A legfontosabb gazdaságpolitikai kérdéseket a NEP vetette föl először; nem volt tisztázott ugyanis, hová vezethet az új gaz­daságpolitika, ha hosszú távra tervezik, illetve ha csak rövid tá­vú, „taktikai" lépést látnak benne. Ha a vezetés továbbra is kitart a NEP mellett – állította az ellenzék -, akkor az adók, az árak és a jogi szabályozás terén újabb engedményeket kényszerül adni a parasztságnak és a tőkés kisvállalkozásoknak – az ipari mun­kásság rovására. Az ellenzék kitartóan érvelt az ilyen irányú vál­tozások ellen, mivel úgy vélte, hogy a magát munkásállamnak nevező rendszer igazi társadalmi alapja a proletariátus, melynek gazdasági érdekeit hatékonyan védelmeznie kell. Az ellenzék tagjai látták, hogy a rendszer mennyire ingatag társadalmi bázi­son áll, és efölötti aggodalmaikat mindenekelőtt marxista szem­pontból fogalmazták meg. Az állam osztályalapjának megszilár­dítása érdekében ezért tették magukévá az állami tervezésű ipa­ri fejlesztés ügyét.

A gondolat két szempontból is paradox. Először: mivel a marxisták szerint a politikai felépítményt a társadalmi-gaz­dasági alap határozza meg, logikai ellentmondás részükről azt feltételezni, hogy 1. munkásállamuk erős munkásosztály nélkül létezhet, 2. hogy az úgynevezett munkásállam politi­kai úton létrehozhatja saját társadalmi alapját. Ezen a ponton az egész marxista társadalomtudomány tarthatatlan analógiák kuszaságába vész. Másodszor: talán az előbbieknél is grotesz­kebb, hogy a fiatal szovjet állam legfőbb gazdasági próbatételé­vel – mellyel azután is kitartóan igyekezett megbirkózni -, neve­zetesen a nem-kapitalista iparosítás feladatának kérdésével sem Marx műveiben, sem a szovjet rendszer korai politikai nyilatko­zataiban nem találkozunk. Egyedül az ellenzék által felvetett po­litikai és szociológiai érvek nyomán indult meg ennek a rendkívül jelentős problémának a megvitatása.

A párton belüli küzdelmek utolsó éveit gazdasági szempont­ból a nagy iparosítás-vita határozta meg. Az ellenzék – elsősor­ban Preobrazsenszkij képviseletében – egyértelműen az erőtel­jes, központi irányítású iparosítás mellett tette le voksát. Az ál­láspont támogatói szerint az iparosítást – a tőkés kisajátítás he­lyett – az adórendszeren keresztül megvalósuló erőltetett elvo­násokból („eredeti szocialista felhalmozás") finanszíroznák. A pártvezetésnek Buharin volt az első számú szószólója, aki a szükségből erényt kovácsolt, amikor a NEP védelmében a politi­kai baloldalról a jobbszárnyhoz sodródott, megörökölvén Lenin helyét a politikai bizottságban. Buharin a fokozatos, kevésbé fe­szített, az állami vállalatokban végbemenő nyereségfelhalmo­zásra építő fejlődés pártján állt – ezt nevezte Trockij „piaci szo­cializmusnak" -, és azon a véleményen volt, hogy az ilyen jel­legű felhalmozás egyrészt a fogyasztó közönséget szolgálja, másrészt, közvetetten, a nehézipart is ösztönzi a tőke átáramoltatásával. Buharin álláspontjának szembetűnő hasonlóságai a hagyományos kapitalista fejlődés elveivel alkalmat adtak az el­lenzékieknek arra, hogy kirohanásokat intézzenek az „államkapi­talizmus" ellen, amit ők a munkásosztály érdekeinek hosszú időkre szóló háttérbe szorítása miatt a thermidori fordulat része­ként értékeltek.

Az az ellenzék által oly sokat feszegetett kérdés, hogy vajon a Sztálin és Buharin vezetése alatt álló kormány valóban meg­szűnik-e munkásállamnak lenni, készítette elő a talajt a frakciós küzdelmek legjelentősebb ideológiai vitája számára, „a szocializ­mus egy országban" problémája körül összecsapó szócsatára. Gyakran találkozunk azzal a véleménnyel, hogy ebben a vitában a világforradalmi offenzíva hívei kerültek szembe azokkal, akik az orosz határokon belül kívánták elsáncolni magukat, ez a fel­tevés azonban egyáltalán nem állja meg a helyét. Elméletben sem a vezetés, sem az ellenzék nem pártolt el a világforradalom eszméjétől, ám a gyakorlatban – azok után, hogy 1923 októbe­rében végleg szertefoszlottak a kommunista forradalmi remé­nyek Németországban – mindenki arra törekedett, hogy a ren­delkezésre álló eszközökkel normalizálja a szovjet külkapcsola­tokat, és politikai szövetségeseket meg kereskedelmi partnere­ket találjon. A viták akörül robbantak ki, hogy sokan nem értettek egyet az ennek érdekében tett állami lépésekkel; kételyek me­rültek fel például az Angol Munkáspárttal 1924 és 1926 között valamint a kínai Koumintanggal 1922 és 1927 között kötött szö­vetséggel kapcsolatban. Az ellenzék azonban egyre erőteljeseb­ben hangsúlyozta, hogy az igazi megoldatlan kérdés itt az az el­méleti dilemma, hogy mit kezdhet az elszigetelt proletárállam egy elmaradott társadalomban? Milyen következményekkel jár a világforradalom bizonytalan időkre való kitolódása az oroszor­szági proletárdiktatúra jövőjére és tisztaságára nézve?

Ebben a kritikus helyzetben kerültek a politikai szóharcok kö­zéppontjába Trockij permanens forradalomról szóló elméletének tételei. 1917-ben a bolsevik párt tagjainak nagy része nyíltan vagy hallgatólagosan elfogadta irányelvül a permanens forrada­lom gondolatát, melynek jóslata a polgári forradalom hátán győzelemre jutó proletárhatalomról a gyakorlatban is beigazoló­dott. Trockij elmélete azonban teljes bizonytalanságban hagyta a győztes bolsevikokat afelől, hogy mi történik addig, amíg el nem jön a kívülről segítséget hozó világforradalom. A breszt-li­tovszki békét az elméletileg legfelkészültebb bolsevikok éppen amiatt támadták, hogy a szovjet vezetés ezzel elszalasztottá a világforradalom kirobbantásának sorsfordító lehetőségét. Való igaz, hogy a békeszerződés – a teória rovására – a túlélést je­lentette a szovjet államnak, és az egy országban épülő szocia­lizmus tulajdonképpen 1918 óta az élet ténye volt a Szovjetuni­óban. A breszt-litovszki béke után a permanens forradalom híve­inek azzal az elméleti problémával kellett szembenézniük, vajon az elszigetelt szovjet állam ténylegesen meg tudja-e őrizni prole­tár jellegét, vagy, megfizetve az árát annak, hogy egy túlnyomó­részt paraszti és kispolgári társadalomban került hatalomra, fo­kozatosan átalakul valamilyen más rendszerré. A baloldali ellen­zék engedett a kísértésnek, és azt hangoztatta, hogy Sztálinnak és Buharinnak a Thermidor lehetőségét is magában rejtő NEP-és parasztbarát politikája éppen ilyen torzulással fenyeget.

Sztálin ilyen viszonyok között dolgozta ki saját teóriáját, hogy megvédelmezze magát és a pártvezetőséget sarokba szorított frakciós ellenfeleinek zavarba ejtő támadásaitól. Elgondolása, melyet 1924 novemberében hozott szóba először, lényegében azt bizonygatta, hogy Oroszország egyedül is képes felépíteni a szocializmust, és ebben nem akadályozhatja meg sem elmara­dottsága, sem az, hogy minden oldalról tőkés hatalmak zárják körül. Meglepően újszerű állításának alátámasztására Sztálin Leninnek egy 1915-ben papírra vetett mondatára hivatkozott, mely úgy szólt: „Lehetséges, hogy a szocializmus győzelme először csak néhány vagy talán egyetlen, magára maradt kapita­lista országban fog megvalósulni." Sztálin szerint Lenin sorai is azt bizonyítják, hogy Trockijnak a permanens forradalomról szó­ló elmélete „alábecsüli a parasztságot", „nem hisz" Oroszország forradalmi erejében, s valójában nem más, mint mensevik eret­nekség. Mindamellett, miként arra egy 1926-ban tartott nyílt párt­fórumon Kamenyev is rámutatott, az idézet szövegösszefüggé­seiből világosan kitűnik, hogy Lenin nem Oroszországot, hanem az egyik legfejlettebb tőkés államot tartotta szem előtt, mely már elég érett arra, hogy utat mutasson a szocializmus felé. Sztálin valójában kiragadta szövegkörnyezetükből a lenini sorokat, és saját céljainak megfelelően úgy értelmezte őket, hogy azok iga­zolják állításait, mely szerint Oroszország egyedül is felépítheti a szocializmust.

E látszólag skolasztikus vita jelentősége szinte felmérhetet­len, bár nem Oroszország valós társadalmi és politikai viszonyait tükrözi. Itt találkozunk először Sztálinnak azzal a későbbiekben is jól bevált módszerével, hogy a nagy elődök tantételeinek ma­nipulálásával keres magának politikai igazolást, cinikusan sem­mibe véve az eredeti szövegek valódi jelentését. Megmutatkozik továbbá e vitában Sztálin kifejezetten „skolasztikus" hajlama, va­gyis hogy inkább hagyatkozik a szavak, mint a tények tekintélyé­re. Lépéseinek hatékonysága érdekében azonban Sztálinnak szüksége volt arra, hogy betiltson minden független eszmecse­rét a marxizmus elveiről. Ám a bírálatok elhárítására tett intézke­déseivel magatartása egyre bírálhatóbbá vált, s így arra kény­szerült, hogy mind keményebb és keményebb eszközökkel hall­gattassa el az ellenzéki nézeteket.

Válaszul arra, hogy a szocializmus felépítéséhez szűkösek az erőforrások, kijelentették, hogy fel kell gyorsítani a munkát, még mielőtt a gyengeség társadalmi és politikai jelei megmutat­koznak.

Tény, hogy a baloldali ellenzék néhány tagja nyíltan szembe­nézett gazdasági érveinek ellentmondásaival. A „Preobrazsenszkij-dilemma" szerint például – Alexander Erlich közgaz­dász megfogalmazásában – Oroszországnak „választania kell a halálos betegség és a műtőasztalon elszenvedett biztos halál között". A választás lehetetlensége újból rámutatott arra az igaz­ságra, hogy a szocializmus – ha hű akar maradni az 1917-ben megfogalmazott elvekhez – nem valósulhat meg egy olyan fej­letlen államban, mint Oroszország, legalábbis nem külső támo­gatás nélkül. Maga Preobrazsenszkij csak visszautalhatott a permanens forradalom tételeire, „más szocialista országoktól vár­va jövőbeni anyagi támogatást".

Az ellenzék nyomására Sztálin és Buharin úgy módosította az általuk képviselt gazdasági irányvonalat, hogy szintézisbe ke­rüljön benne a piac és a tervezés. Ugyanaz a XV. Kongresszus, mely tanúja volt a baloldali ellenzék kizárásának a pártból, az ipari fejlesztés ötéves tervének elfogadása mellett szavazott. Sztálin és Buharin útjai azonban hamarosan kettéváltak, ugyanis az ellenkező végéről fogták meg a Preobrazsenszkij-dilemmát. Míg Buharin – elfogadva a terv adta kereteket – kitartott a foko­zatos és erőszakmentes fejlesztés mellett, addig Sztálin a ro­hamszerű iparosításra adta le voksát. 1928-ban, meghökkentő „balra fordulj"-jal magáévá tette a baloldali ellenzék minden, az iparosításra, parasztpolitikára és külügyekre vonatkozó nézetét – miközben azért nem engedett sem a pártdemokráciával, sem a szocializmus egy országban ideológiájával kapcsolatos kérdé­sekben -, és nekilátott, hogy a felismerhetetlenségig sarkított formában átültesse az ily módon kisajátított elveket a gyakorlat­ba. Ez volt a lehetetlenné tett baloldal visszájára fordult politikai üzenete.

*

A politikai és ideológiai küzdelem a baloldali ellenzék valamint a Sztálin és Buharin képviselte pártvezetés között 1924-től 1927-ig egy sor intézkedésben teljesedett ki; az egyes stádiumokat más-más politikai szereplők és ideológiai érvek jellemezték. A trockisták 1924 januárjában elszenvedett döntő vereséget kö­vetően hosszú hónapokig senki sem tett komolyabb kísérletet arra, hogy szembeszálljon a pártegységet dicsőítő, az ellenzéki szektásságot csépelő apparátussal. A pártvezetésen belül a je­lek szerint volt némi személyes és politikai ellentét a Sztálin-Buharin páros valamint Zinovjev és Kamenyev között. Úgy tűnt, hogy bizonyos kinevezések Zinovjev befolyásának gyöngítésére irányulnak. 1924 októberében azonban Trockij újra indította a vi­tát „Október tanulságai" című írásának közzétételével (azt állítva, hogy a német kommunisták 1923-ban elszenvedett kudarcát Zi­novjev és Kamenyev 1917-ben tanúsított nyúlszívűsége idézte elő). Ez a váratlan döfés – bár átmenetileg – Sztálin és Buharin karjaiba lökte Zinovjevet és Kamenyevet, hogy innen aztán együttes erővel intézzék kirohanásaikat az átkos trockizmus, és a hasonlóképpen átkos – ettől fogva a legfőbb eretnekségnek számító – „permanens forradalom"-elmélet ellen. Az ügy azzal végződött, hogy Trockijt utolsó jelentős tisztségétől is megfosztották: 1925 januárjában menesztették a Hadügyi Népbiztosság éléről.

Az események fényében nem meglepő, hogy Trockij úgy döntött: kivárja az alkalmas pillanatot, 1925 derekát, amikor is a Sztálin-Buharin és Zinovjev-Kamenyev páros ellentétei újjá­éledtek, és immár áthidalhatatlanná váltak. Zinovjev és Kamenyev ugyanis felismerte, hogy Sztálin, aki a pártapparátus feletti hatalmának megszilárdítására törekedett, politikai manővereivel partszélre szorította őket, és számukra nem maradt más hátra, mint hogy az ellentámadáshoz a baloldali ellenzék fegyvertárá­ból kölcsönözzenek érveket; felhozták hát az ismerős vádat, hogy Sztálin túlságosan előnyben részesíti a parasztságot a munkásság rovására; felvetették a pártdemokrácia ügyét, az ál­lamkapitalizmus és a szocializmus egy országban ideológiai kér­déseit. Nehéz a küzdelmeknek ezt az időszakát másnak tekinte­nünk, mint tisztán opportunista politikai manipulációk sorának. Zinovjevnek és Kamenyevnek eddig nem voltak kapcsolatai a baloldali ellenzékkel, és Sztálinnal szemben főként arra a hatal­mukra tudtak támaszkodni, melyet a leningrádi pártszervezet föl­ött gyakoroltak (mellesleg ugyanolyan módszeresen bürokrati­kus eszközökkel, ahogyan Sztálin az ország többi részében). Fáradozásaik mindenesetre hiábavalónak bizonyultak, és a le­ningrádi ellenzék csúfos vereséget szenvedett a XIV. Pártkong­resszuson – az utolsón, legalábbis az 1980-as évekig, ahol még nyíltan lehetett bírálatokat hangoztatni. A trockisták – jóllehet sokszor éppen az ő nézeteik kerültek össztűz alá – meg sem próbálkoztak kiállni a zinovjevisták mellett. Alkalmasint továbbra is azzal hitegették magukat, hogy egyszer még jól jöhetnek ne­kik Sztálin szolgálatai a Zinovjevvel vívott régi háborújukban.

Röviddel a XIV. Kongresszus után a legfőbb pártvezetés Le­ningrádba ment, és minden különösebb erőfeszítés nélkül kieb­rudalta a zinovjevistákat addigi hűbérbirtokukból, a forradalmi városból. Zinovjevet annyira megviselte a jégzajlás, hogy radiká­lis politikai fordulatra szánta el magát, nevezetesen a régi ellen­ségével, Trokcijjal kötendő szövetségre, elegánsan megfeled­kezve arról, hogy 1923 és 1924 között oly segítőkészen műkö­dött közre a permanens forradalom szellemi atyjának lehetetlen­né tételében. A politikai arcvonal e drámai átrendeződése sok­éves személyi és ideológiai küzdelmek végére tett pontot, és az a körülmény, hogy Zinovjev egyáltalán fontolóra vette a szövet­ség lehetőségét, egyértelműen mutatja, milyen borúsnak látta a volt leningrádi pártvezér saját jövőjét a sztálini érában.

A trockisták rövid habozás után, 1926 tavaszán elfogadták Zinovjev ajánlkozását (amit ő is megkönnyített azzal, hogy elis­merte: az egész Trockij-ellenes kampány csak politikai mester­kedés volt, és a baloldal joggal óvott a párt bürokratizálódásától). Trockij pedig viszonzásul szelídebbre gyúrta a permanens forradalom elméletét. „Kölcsönös amnesztia" – így nevezte Sztá­lin az egyezséget.

A későbbi fejlemények arról tanúskodnak, hogy ennek az amnesztiának nem sikerült teljes mértékben orvosolnia az új el­lenzéki koalícióba betelepített személyi és ideológiai ellentéte­ket. Ám az ellentétektől eltekintve az egyesült ellenzéki blokk egyelőre félelmetes politikai szövetséget képviselt, összefogta – frakciótól függetlenül – Lenin régi, forradalmi harcostársait: jobb­oldali, baloldali és szélsőbaloldali kommunistákat egyaránt, sőt még özvegyét, Nagyezsda Krupszkaját is. A következő másfél évben a blokk heves és lankadatlan ideológiai küzdelmet vívott a pártvezetés ellen; ilyen éles frakciós vitákra sem ezt meg­előzően, sem utóbb nem volt példa a kommunista párt történeté­ben. Nem maradt érintetlenül az elmélet és a politika egyetlen területe sem: a pártszervezeti kérdések (a vezetőség által hasz­nált káderlaprendszer), az iparosítás, a parasztság, a külpolitika, a szocializmus egy országban, a szovjet állam ideológiai meg­határozása – mind az ellenzék támadásainak kereszttüzébe ke­rült. 1927 végére a bírálók már-már azzal vádolták Sztálint, hogy elárulja a proletárdiktatúrát, és nem sok választotta el őket attól, hogy ténylegesen is létrehozzanak egy új pártot a munkásság és a nemzetközi szocializmus érdekeinek védelmére.

1926 tavaszán a gazdasági és a külpolitikai (kivált az Angol Munkáspárttal folytatott együttműködés kudarcát illető) kérdé­sekben vívott ideológiai szócsaták után az egyesült ellenzék konspirációs módszerek alkalmazásával vádolta a főbb pártem­bereket, és közzétette a „Tizenhármak nyilatkozatát", melyben 1923 óta először foglalta rendszerbe elveit. A „Tizenhármak nyi­latkozata" elítélte az állam bürokratikus elfajulását, s ezt a torzu­lást a proletariátus és a szegényparasztság érdekeinek háttérbe szorításával hozta összefüggésbe. A központi bizottság 1926 jú­liusában tartott plénumán a vezetőség – megindítva első ellentá­madását – egy sor szervezeti ellenlépést tett: Zinovjevet eltávo­lították a politikai bizottságból, Kamenyevet pedig elmozdították a Kereskedelmi Népbiztosság éléről. A vezetés ekkor láthatóan tartózkodott Trockij felelősségre vonásától, alighanem abban re­ménykedve, hogy így megoszthatja az újonnan alakult ellenzéki tömböt. Mindazonáltal az ősz folyamán az ellenzék tovább han­goztatta bírálatait a pártgyűléseken. Tevékenysége miatt a párt­egység megbontásával vádolták, és további ellenzéki működé­sének feladására kényszerítették. Nem maradhatott el a megtor­lás sem: Trockijt és Kamenyevet eltávolították a politikai bizott­ságból – mely fölött így teljes mértékben a vezetés vette át az ellenőrzést – Zinovjev helyét pedig Buharin vette át a Komintern elnöki székében.

A heves viták tovább folytatódtak, habár az ellenzék, az ok­tóberi egyezménynek megfelelően, megpróbálta bebizonyítani, hogy bírálata nem jelent frakciózást. A novemberben tartott XV. Pártkongresszuson aztán újból kiéleződtek az ellentétek.

*

Amikor a pártvezetés, bár megkésve, de tervbe vette a XV. Párt­kongresszus egybehívását, az egyesült ellenzék megmaradt tagjai újból aktivizálták magukat; a kongresszusokat ugyanis ha­gyományosan a szabad viták időszaka előzte meg, és az ellen­zék megpróbálta kihasználni az ebből adódó lehetőségeket. Új programot állítottak össze – a sors úgy hozta, hogy ez volt egy­ben az utolsó is -, és ebben a könyvhosszúságú vádbeszédben megint felsorakoztatták a vezetés hibáit, a munkásdemokrácia és a nemzetközi szocializmus ügyének elhanyagolását. [Kivona­tát lásd az Eszmélet 8. számában. – A szerk.] Ezek után azonban illegalitásba kényszerültek, mivel e dokumentumot a politikai bi­zottság tilalma ellenére kinyomtatták, és amikor a rendőrség fel­fedezte a nyomdát, az érintetteket kizárták a pártból. Most, hogy semmiféle törvényes fórum sem állt az ellenzéki vezetők rendel­kezésére, megpróbáltak alkalmi gyűléseket szervezni, melyek közül a forradalom tízedik évfordulójára szervezett novemberi al­ternatív demonstráció volt a legjelentősebb. Erőfeszítéseik azon­ban hiábavalók voltak, nem tudtak keresztültörni a pártban, a tö­megkommunikációban és a rendőrségen mind szorosabbra vont bürokratikus ellenőrzés hálóján. Az októberi plénumon Sztálin­nak sikerült elérnie Trockij és Zinovjev kizárását a központi bi­zottságból, jóllehet kénytelen volt elismerni a Lenin „végrendele­tében" ellene felhozott kifogásokat. A november 7-i demonstráci­óra válaszul végül még a pártból is eltávolíttatta őket, s ezzel egyidejűleg utolsó elvtársaikat is kiebrudalta a központi bizott­ságból meg a központi ellenőrző bizottságból. A decemberben összeülő kongresszuson már egyetlen ellenzéki delegátustag sem vehetett részt.

Miközben a XV. Pártkongresszus az egész baloldali ellenzék elítélésére és kizárására készülődött, a tömb megalkuvások árán létrehozott egysége is megbomlott, újból szembeállítva egymással a trockista és a zinovjevista szárnyat. A zinovjevisták, Kamenyevvel az élükön, nyilvánosan megtagadták azt az elvet, mely szerint a monolitikus egységnek egyedül egy másik párt lehet az alternatívája – kiszolgáltatván ezzel magukat a ve­zetés kényének-kedvének; a trockisták ezzel szemben továbbra sem adták be a derekukat. A vezetés egyelőre mindkét csopor­tot ugyanúgy büntette: a pártból való kizárással, jóllehet a trockistákra még szigorúbb intézkedések is vártak, képviselőiket de­portálták, és kényszer-tartózkodási helyet jelöltek ki számukra Szibériában illetve Közép-Ázsiában. E lépések nyomán a politi­kai különállás minden törvényes lehetősége megszűnt Szovjet-Oroszországban.

*

Az utolsó kísérletet arra, hogy Sztálint visszatartsák a szovjet politika bonapartista eltorzításától, a hivatalosan hirdetett párt­egység homlokzata mögött vitték véghez. Sztálin megvált azok­tól az ideológiai elvtársaitól, akik támogatták őt a NEP kérdésé­ben; az úgynevezett „jobboldali ellenzék" pedig ezzel megkezdte a maga hiábavaló harcát a központi vezetőség ellen. Sztálinnak e baloldali fordulatára és a jobboldallal való viszályára a szétzú­zott és felbomlasztott baloldali ellenzék képtelen volt egységes választ adni. Trockij néhány követője – Pjatakov és Kresztyinszkij vezetésével – Sztálin parasztellenes intézkedéseiben és ipa­rosítási politikájában a baloldal érveinek igazolását látta, és so­rozatosan kapitulált, hogy aztán különböző hivatalos minőségek­ben visszatérjen a párt és az állam kebelébe. Radek és Preobrazsenszkij 1929-ben szánta el magát erre a lépésre, éppen ak­kor, amikor a Sztálin személyi uralmát továbbra is elítélő Trockijt egy példátlan intézkedéssel kiutasították a Szovjetunióból. Más trockisták a száműzetésben is kitartottak; közéjük tartozott pél­dául Rakovszkij, aki egészen figyelemreméltó erőfeszítéseket tett arra, hogy a bürokráciát új uralkodó osztályként tételezve, a sztálini rendszer neo-marxista értelmezését adja. Eközben a jobboldali ellenzék Buharin személyében közvetlen kapcsolatba lépett a még mindig Moszkvában tartózkodó zinovjevistákkal, ám ennek az együttérzésen kívül aligha lehetett egyéb oka, ha figyelembe vesszük, hogy semmiféle konkrét akció nem követte a megbeszéléseket, és a jobboldal is csak további zaklatások­nak tette ki magát, amikor néhány hónappal később a két fél kö­zeledése napvilágra került.

Ami a gazdaságpolitikát illeti, a sztálinizmussal szemben a jobboldal jóval realistább alternatívát képviselt, mint a bal. A jobbszárny hívei ragaszkodtak a NEP-hez, és kitartottak amel­lett, hogy a szocializmust, az iparosítást és a kulturális moderni­zációt csak fokozatosan lehet megvalósítani. Felfogásuk követ­keztében nem volt szükségük arra, hogy a világforradalom illúzi­ójában keressenek maguknak szellemi támasztékot. Másrészről, a pártdemokrácia és a bürokratizálás politikai kérdéseiben a jobboldal vezetői végzetes hibát követtek el, amikor a baloldallal szemben a sztálini apparátust támogatták (míg aztán másokkal együtt magukat is megfosztották a bírálat lehetőségétől). Buha­rin a kommunista rendszer egységét féltő baloldal-ellenes kiro­hanásaival semmiben sem különbözött a többiektől, és – amint Kamenyevnek bizalmasan megvallotta – későn jött rá, hogy „a köztem és Sztálin között feszülő ellentétek sokkalta súlyosab­bak, mint kettőnk régi nézeteltérései." Egy évvel később Buharint és társait fokozatosan eltávolították vezető politikai pozícióik­ból, és ezzel útjára indult a sztálini „forradalom". Ami a bal- és jobboldali ellenzékkel ezután történt, az már a későbbiekben megszokott menetben folyt: feljelentések, kizárások, letartózta­tások, perek, kivégzések és – feledés.

*

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a jobb-, a bal- és a szélsőbal­oldal, vagyis az egész kommunista ellenzék összeomlása tisz­tán politikai okokkal magyarázható: az egység hiánya, határo­zatlanság, taktikai hibák, a célok tisztázatlansága. Különösen zavarba ejtő és demoralizáló a támadások és a visszavonulá­sok, a pártfegyelem előtti kapitulációk és a vezetés elleni újult támadások folytonos váltakozása. Ezek a tévelygések azonban mind egyazon alapvető, hibás feltevésből fakadtak; neveze­tesen hogy mindannyian hittek a proletárdiktatúrát egyedül gyakorló egységes párt lenini mítoszában. Egyetlen ellenzéki sem volt hajlandó arra, hogy kövesse saját ellenzéki helyzeté­nek logikáját, és megkérdőjelezze a pártmonopóliumot, jóllehet maga is mind szélesebb teret követelt a párton belüli frakciós küzdelmek számára. Létrehozni egy független szervezetet, vagy kiállni a többpárti demokrácia mellett mensevik eretnekség lett volna, amitől – holott a leggyakrabban éppen ez a vád érte őket – mindannyian visszarettentek. Pedig az ellenzéknek, kivált a trockista baloldalnak, valójában az volt a legfőbb erénye, hogy e vonatkozásban nagyon is közel állt a mensevikekhez, és a vé­gén már csak nyert volna azzal, hogy nyíltan is magáévá teszi ezt az álláspontot. A többpártrendszer meghirdetése lényegében összhangban lett volna a baloldali ellenzéknek egészen a forra­dalom előtti időktől követett fő irányvonalával. Mint később kide­rült, az egypártrendszer elfogadása legalább olyan végzetes­nek bizonyult az ellenzék számára, mint az a pártbürokrácia, amellyel, nagyon is jogosan, szembeszállt.

Még inkább húsba vágó az a kérdés, vajon a különböző el­lenzéki mozgalmak programjai megvalósulhattak volna-e egyál­talán a politikai körülmények valamely szerencsés egybeesése folytán? A baloldal, amikor arról ábrándozott, hogy féken kellene tartani a paraszti tulajdonosi gazdaságot, és erőltetni az iparosí­tást – mindezt a munkásdemokrácia forradalmi szellemében – egymással teljesen összeegyeztethetetlen dolgot követelt, mi­ként azt a „Preobrazsenszkij-dilemma" egyértelműen meg is fo­galmazta. A forradalmak történetéből kiviláglik, milyen nehéz ki­tartani a kezdeti, önfeláldozó elkötelezettség mellett. A munkás­demokrácia eszméje végképp vágyálomnak bizonyult Oroszor­szágban, kivált azok után, hogy a polgárháború átmilitarizált minden politikai intézményt. Az a proletariátus, melynek nevé­ben a diktatúrát gyakorolták, voltaképpen egy teljesen új osztály volt, tagjait a parasztságból toborozták, minthogy 1917 forradal­mi munkássága vagy elesett, vagy felszívta a bürokrácia, vagy szétszóródott a hadi kommunizmus által előidézett gazdasági összeomlásban. Bármennyire vehemensen tiltakozott is az el­lenzék, az 1920-as évek ipari munkásságát a pártapparátus szo­rosan a markában tartotta, az 1924-es „lenini behívó" pedig, mely a pártot többszáz új munkástaggal hígította fel, végképp megfosztotta az ellenzéket attól a lehetőségtől, hogy a tömegek jelentős részét a maga oldalára állítsa.

Az igazság az, hogy a baloldali ellenzék kereszteshadjárata az ipari munkásság demokráciájára épülő szocializmusért az orosz viszonyok között teljesen reménytelen vállalkozás volt. És ezzel visszakanyarodunk ahhoz a lényeges dilemmához, hogy a forradalom eszményei nem álltak összhangban az orosz való­sággal. A hagyományos értelemben vett szocializmus – a bőséggel rendelkezésre álló javak igazságos elosztása – el­képzelhetetlen volt a gazdaság továbbfejlesztése nélkül, a gazdasági fejlesztés viszont ezek között az elmaradott kö­rülmények között csak egy uralkodó osztály – bürokraták, sőt akár kapitalisták – irányításával mehetett végbe, egy olyan uralkodó osztályéval, mely a cél érdekében nyomást tud gyakorolni a tömegekre, és összpontosítani tudja az or­szág energiáit a termelés fokozására. A jobboldali ellenzék – ezt a javára írhatjuk – elég realista volt ahhoz, hogy ne erőltesse túlzottan sem a szocialista építést, sem a termelés növekedését; ők tudták, hogy ezeknek a céloknak a logikája – így együtt – el­kerülhetetlenül a totalitárius bürokráciához vezet. Másrészről ép­pen Sztálin volt az, aki zseniálisan fölismerte, hogy – ha nem is a „szavak és az ígéretek" szintjén, de – el kell vetni az igazságos elosztás régi eszméjét, s ha ez megtörtént, a szocializmus meg­maradó eszköztára: a központi állami tervezés és ellenőrzés már kiválóan alkalmas a termelés problémáinak megoldására, így hát Sztálin kinyilatkoztatta új, csalhatatlan tanítását az „áru­termelő szocializmusról", mely, bár a marxizmusra hivatkozott, a szocializmus minden addig hirdetett elvével ellentétben állt. Az árutermelő szocializmus eszméje magában foglalta mindazt, amiről Sztálin úgy gondolta, hogy Oroszország nemzeti erejének növeléséhez és saját személyes hatalmának megszilárdításá­hoz szükséges.

Mi történt volna akkor, ha valamilyen szerencsés fordulat folytán a Trockij vezette baloldali ellenzék ragadja magához a hatalmat a pártapparátus fölött, és menesztik Sztálint? Lett vol­na-e valamilyen különbség? Ki tudták volna-e kerülni a trockisták a forradalom kényszereit, tudtak volna-e más irányt adni az elmaradott viszonyok között, külső segítség nélkül épülő szocia­lizmus lesújtó logikájának (hiszen még őszerintük is a körülmé­nyek tehetők felelőssé azért, hogy Sztálin feladni kényszerült a forradalom eszményeit)? Vagy a személyiség történelemformáló ereje olyan gyökeresen alakította volna át a képet – a marxiz­mus szerint aligha -, hogy a forradalom megmenekült volna az előreláthatatlan körülmények csapdájából? A gazdasági és poli­tikai élet alapszerkezetét tekintve nehéz elképzelni, hogy az el­lenzék ki tudta volna védeni a bürokratizációt és az árutermelő szocializmust (ilyen irányú lépésekre csak a fokozatosságot hir­dető, NEP-párti Buharin és a jobboldali ellenzék szánta volna el magát, ám az ő álláspontjuk mindig is elfogadhatatlan volt a baloldal számára). Trockij vezetése nem a gazdaság és a politi­ka terén hozott volna változást – bármennyire hangsúlyozták is ennek jelentőségét – és nem is a tartalmas munkásdemokrácia kiépítésében; Trockij és hívei a kulturális és ideológiai kérdése­ket intézték volna másképp, s irányításukkal alighanem a külpo­litika is eltérően alakult volna. Trockijról elképzelhetetlen az a nyárspolgári idegengyűlölet és a kulturális életbe való önhitt belekontárkodás, ami Sztálin sajátja volt. Ha a trockisták kerülnek hatalomra, Oroszország talán következetesebb és hatékonyabb szerepet vihetett volna az antifasiszta küzdelemben, és a Kom­munista Internacionálé sem kényszerült volna olyan bárgyú Moszkva-hűségre, amilyenre Sztálin uralma alatt. Végül: bár va­lószínűleg Trockij is keményen leszámolt volna a rendszer valódi ellenségeivel, az szinte elképzelhetetlen, hogy Sztálinhoz ha­sonló kegyetlenséggel zúzta volna szét a kommunista frakció­kat, a sajátját is beleértve.

Bármilyen alternatívát képviselt is az ellenzék, léte, sőt emlé­ke is egyre elviselhetetlenebbé vált a szovjet szocializmus céljait átfogalmazó sztálinista vezetés számára. Nem engedhették meg többé a bírálatot, semmilyen formában sem, mert az meglékelte volna a Sztálin által képviselt új bürokrácia önigazoló ideológiá­ját, és örökös zaklatásnak tette volna ki a pragmatista politika képviselőit. Ezért aztán a sztálinista vezetés az egyesült ellen­zékkel vívott harcának utolsó hónapjaiban nekilátott átgyúrni az egész párttörténetet, az ellenforradalom sátáni ügynökének sze­repét osztva az ellenzék szóvivőire. Kiutasítása után Trockij vált a gyűlölet és kárhoztatás külső célpontjává, melynek segítségé­vel minden rendszerellenes bírálatot le lehetett járatni. (Hasonló célokat szolgált, jóval később, Alekszandr Szolzsenyicin kiutasí­tása is a Szovjetunióból.) Az 1930-as években olyan szélsősé­gessé vált az ellenzékkel kapcsolatos tények eltorzítása – gon­doljunk csak az 1936-os, 1937-es és 1938-as kirakatperek kép­telen vádjaira -, hogy elmondhatjuk: a szovjet rezsimnek e téren szabályos össznépi neurózist sikerült kialakítania. A sztálinizált kommunista párt – neurotikus vezérszemélyiségéhez hasonlóan – rögeszmés vágyképeket alakított ki saját múltjával kapcsolat­ban, a jelen ellentmondásainak szépítgetésére; és erőszakos in­gerültséggel reagált a történelmi igazság rehabilitálását célzó minden kísértetre, akár párton belüliek, akár párton kívüliek kez­deményezték. A szovjet rendszernek ez a sajátos, mélyen gyö­kerező jellegzetessége közvetlenül az ellenzékkel folytatott küz­delmek történetével hozható összefüggésbe, és a Sztálin utáni időkre is rányomta bélyegét, amennyiben – egészen a gorba­csovi reformokig – az ellenzékről egyszerűen nem lehetett tár­gyilagos vitát nyitni. Hruscsov, bár 1956-ban indított desztalinizációs és rehabilitációs kampányával visszahelyezett történelmi jogaiba néhány sztálinistát és a tisztogatások során eltűnt kato­nai vezetőt, ám megtorpant, amikor az ellenzék szerepének és Sztálinnal szembeni bírálatainak átértékelésére került volna sor (jóllehet maga is elismerte, hogy az 1936 és 1938 között hozott halálos ítéletek túlmentek a megengedhetőség határain). Hrus­csov mindent jóváhagyott, amit Sztálin 1934-ig tett; szentesítette az ellenzék elnyomását, a sztálini forradalom alapelveit, az ideo­lógiai manipuláció egész mechanizmusát, s Sztálin politikája lé­nyegében a brezsnyevi érában is érinthetetlen maradt.

(Ford.: Náday Judit)