Trockij, Sztálin és a szovjet kommunizmus kialakulása

A szerző az ún. „baloldali ellenzék" kialakulását elemzi a Szovjetunióban. Megállapítja, hogy a politikai hibák sorát elkövető „baloldaliaknak" nem nagyon voltak esélyei a sztálinistákkal szemben, s ezt végső soron az egypártrendszer elfogadására vezeti vissza, valamint arra, hogy a forradalom idején meglevő tömegbázis – a mostoha feltételek következtében – lassan elfogyott a forradalom „élcsapata" mögül.

1923 és 1927 között heves tiltakozó mozgalmak indultak a Szovjetunióban a baloldali ellenzék vezetésével. E mozgalmak tanulmányozása történelmi és elméleti szempontból nemcsak azért tekinthető kiemelkedő jelentőségűnek, mert a szovjet rend­szer akkori politikája tükröződik bennük, hanem azért is, mert segítségükkel megérthetjük a sztálinista kommunizmus kialaku­lásának alapvonásait és a kommunista mozgalom ezt követő hat évtizedének jellegzetes ellentmondásait. Az új gazdaságpolitika, a NEP időszaka, s kivált azok az évek, amikor még működőké­pes volt a baloldali ellenzék, a szovjet rendszer fejlődésében meghatározónak tekinthetők, s kulcsszerepet játszottak azoknak a főbb viszonyoknak a formálódásában is, melyeket a szovjet rendszer vizsgálata során mindmáig szem előtt kell tartanunk. A baloldali ellenzék felszámolásával lezárultak a legfontosabb al­ternatívák, és megszilárdult a marxista-leninista ideológiával alátámasztott, sajátos szovjet uralmi mechanizmus, amely a kommunista pártbürokrácia kezében összpontosult.

Ha a szovjet baloldali ellenzéket tanulmányozzuk, mindenek­előtt azt kell előrebocsájtanunk, hogy az ország társadalmi és politikai berendezkedése nem készen pattant elő az 1917-es for­radalom küzdelmeiből. Ellenkezőleg, kialakulásához mintegy másfél évtizedre volt szükség, és ez a periódus későbbi történe­tére is döntő befolyást gyakorolt. Hozzá kell tennünk, hogy ez a fejlődés nem tekinthető csupán mennyiségi jellegűnek, azaz nemcsak az államhatalom kiterjesztésében és a termelési muta­tók növekedésében testesült meg, ahogy azt „a szocializmus építésének" leegyszerűsítő jelszava alapján gondolhatnánk. Nem mondhatjuk ugyanakkor azt sem, hogy a jövő társadalmát építették volna, beteljesítve Marx jóslatát és engedelmeskedve egy feltételezett történelmi szükségszerűségnek. Az új társadal­mi és politikai rendszer független fejlődés eredményeképp kovácsolódott, s ez a fejlődés a körülmények és az emberi tényezők hatására olyan váratlan és ellenőrizhetetlen fordulatokat vett, melyeket a marxi elmélet nem nagyon, vagy talán egyáltalán nem vett számításba.

*

A baloldali ellenzék reményeinek még a marxi elmélet sem adott igazán tápot. Egészen 1917-ig a marxizmus minden irányza­tának képviselői elismerték, hogy Oroszország felkészület­len a szocializmusra, még akkor is, ha adódhatnak olyan sa­játos körülmények, melyek ideig-óráig hatalomhoz segíthe­tik a proletariátust. Trockij a „permanens forradalom" fogalma alatt foglalta össze várakozásait, vagyis arra számított, hogy a polgári forradalom az orosz városokban közvetlenül proletárfor­radalomba torkollik, ami előbb-utóbb kirobbantja majd a szocia­lista világforradalmat, és nemzetközi szolidaritást ébreszt az orosz munkásokkal. 1917 előtt Lenin úgy vélte, hogy a munkás­pártnak a „proletariátus és a parasztság demokratikus diktatúrá­jának" formájában kell megvalósítania a polgári forradalmat, kar­öltve a polgári forradalmárokkal, mint a párt természetes szövet­ségeseivel. A párt hatalomra kerülése előtt azonban egyetlen bolsevik sem remélte, hogy az elszigetelt Oroszországban egyetlen nemzedéknyi idő alatt felépül majd a szocialista társa­dalom. A tevékenységüket főként emigrációban kifejtő mensevikek váltig állították, hogy ez lehetetlen.

A fenti dilemma nyomán bontakozott ki a „szocializmus egy országban" kérdése körül folyó közismert vita, mely 1924-ben kezdődött, amikor Sztálin – néhány Lenin-idézetre hivatkozva – kijelentette, hogy Oroszország elmaradottsága és elszigeteltsé­ge nem akadálya a szocializmus gyors megteremtésének. Az el­lenzék komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy bebizonyítsa, mennyire ellentétben áll e szemlélet a marxizmus neves szakte­kintélyeinek Oroszországban addigra már egytől-egyig ismertté vált értelmezéseivel, ám logikailag bármennyire kényszerítő erejűek voltak is érveik, politikailag hiábavalónak bizonyultak. Mindaddig, amíg el nem hallgattatták őket, az ellenzék tagjai igyekeztek rámutatni arra, hogy a Sztálin irányítása alatt álló pártvezetés a marxizmust egy, a proletár társadalomtól eltérő rendszer ideológiájává torzítja, mert az a rendszer, amibe az el­maradott orosz viszonyok belekényszerítik a pártvezetést, szo­cializmus helyett sokkal inkább egyfajta „despotikus menedzse­rizmusnak" nevezhető.

Mint említettem, a marxista elmélet alapján mind az október előtti, mind az október utáni marxisták egyetértettek abban, hogy a kapitalizmus fejlettsége szempontjából Oroszországban még nem „érett meg" a helyzet a proletár forradalomra, lévén, hogy csak a kiforrott tőkés viszonyok élezik ki a végsőkig a forradalmi ellentmondásokat, s teremtik meg a hatalomra jutott munkásosz­tály számára a szocialista építés anyagi előfeltételeit. Hogy mi­ért került sor mégis a forradalomra egy ilyen korai stádium­ban, azt a bolsevikok a háborúval és a különleges orosz vi­szonyokkal magyarázták. A mensevikektől eltérően, ők ilyen körülmények között is hajlandók voltak gyakorolni a rájuk szakadt hatalmat, még akkor is, ha ezzel egy kisebbség dikta­túráját kényszerítik az országra. Annak reményében vállalták e szerepet, hogy így majd anyagi feltételek híján is előbbre vihetik a proletár szocializmus ügyét, amíg be nem következik a meg­váltó világforradalom. „Nincs a földön olyan erő – írja tétovázó híveinek az októberi forradalom előestéjén Lenin -, mely meg­akadályozhatná a bolsevikokat abban, ha nem vesztik el bátor­ságukat, hogy megragadják a hatalmat, és meg is tartsák a szo­cialista világforradalom végső győzelméig."

Ha behatóbbam tanulmányozzuk az újkori forradalmak törté­netét, arra a következtetésre jutunk, hogy egyáltalán nem állják meg a helyüket azok a vélemények, melyek szerint az orosz for­radalom „idő előtt" tört volna ki. Ellenkezőleg, minden okunk megvan arra, hogy kijelentsük: az orosz tőkés fejlődést félúton megszakító forradalom éppen „időben" következett be. Téves­nek mutatkozott a marxi jóslat, hogy a szocialista forradalom a tőkés ipar kibontakozásának következményeképpen fog kirob­banni, amikor a kapitalizmus már minden fejlődési lehetőségét kimerítette, és megteremtette a szocialista jólét anyagi feltételeit. A közelmúlt történetéből az világlik ki, hogy forradalmi helyzet nagy valószínűséggel nem a modernizációs és iparosodási folyamat végén alakul ki, hanem akkor, amikor a fejlődés még javában tart, amikor az átalakulás miatt keletkező fe­szültségek válságossá fokozódnak. Tehát, ellentétben a mar­xizmus egyik sarkalatos tételével, a modernizációt a skandináv államok módjára békében átvészelő országok, illetve azok, me­lyek már egészen korán átéltek egy forradalmat, a Kapitalizmus kiteljesedésekor minden valószínűség szerint már nem fognak forradalmi szituációba kerülni. Továbbfejlődésük innen már álta­lában a szocialista jellegű demokrácia irányába mutat. Ebből a szemszögből nézve a forradalom nem bizonyos osztályok felemelkedésének és mások hanyatlásának következménye­képpen tör ki, hanem a társadalmi és politikai rendszer strukturális válságának eredményeképp, melynek során a társadalom dinamikus és hátrányos helyzetbe került elemei mind mozgásba jönnek. Ha ezt elfogadjuk, már nem szorul to­vábbi magyarázatra az a körülmény, hogy az egyes forradalmi szituációkban, attól függően, hogy mikor éleződött ki a válság, más és más összetételű osztálykoalíciók játsszák a főszerepet: a XVII. századi Angliában az arisztokraták, a polgárok és a kézművesek; Franciaországban a polgárok, iparosok és paraszt­gazdák; Oroszországban pedig az értelmiségiek, valamint a munkásság és a parasztság.

A marxizmus nem tud magyarázatot adni arra a szabály­szerűségre sem, hogy miként fordul a mértéktartóan induló for­radalom szélsőséges diktatúrába, s hogyan következik erre a forradalom és a régi rend elemeit egyaránt egyesítő thermidori reakció. A régi rendszer struktruális válsága a hatalom össze­omlásához és a szervezetek széteséséhez vezet; a folyamat so­rán a legkülönbözőbb társadalmi elemek aktivizálódhatnak, me­lyek – miközben érdekeik artikulálására törekednek – egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy megvannak-e a társadalomban kö­veteléseik teljesítésének anyagi feltételei. Emiatt aztán bizo­nyos értelemben minden nagy forradalom idő előtti", mivel olyan szélsőségeseket emel hatalomra, akik a társadalom demonstratív rétegeinek leghaladóbb jelszavait követik. Ép­pen ezért nem meglepőnek és különlegesnek, hanem termé­szetes történelmi jelenségnek kell tekintenünk azt, hogy a prole­tariátus a programja megvalósításához szükséges gazdasági alapok nélkül is hatalomra tudott kerülni.

Engels híres intő szavai jutnak eszünkbe a korukat megelőző forradalmárokról: A legrosszabb, ami egy szélsőséges párt ve­zetőjével megtörténhet, hogy egy olyan időszakban kényszerül átvenni az állami irányítást, amikor még nem érett meg a helyzet arra, hogy az általa képviselt osztály hatalomra kerüljön. … Arra kényszerül, hogy ne saját pártját és osztályát képviselje, hanem azt az osztályt, melynek uralmára elérkezett az idő. A fejlődés érdekében egy idegen osztály érdekeiért kell síkra szállnia, mi­közben a sajátjának szavakkal és ígéretekkel kell beérnie.

Be kell ismernünk, hogy Engels figyelemreméltó meglátása nemcsak egy kivételes és tragikus lehetőséget jelez a forradal­mak történetében, hanem a forradalmi paradoxon általános sza­bályát fogalmazza meg.

Engels nem tér ki arra a körülményre, hogy mivel a forradal­mi vezetőknek le kell mondaniuk a lakosság széles rétegei­nek érdekképviseletéről, és hatalmon maradásuk végett a népi érzelmek helyett mindinkább adminisztratív eszközök­höz és taktikai kompromisszumokhoz kell folyamodniuk, ez előbb-utóbb ahhoz vezet, hogy a szélsőségesek kiválnak soraikból. Az utópikus és idealista eszméket tápláló forradalmá­rok ugyanis nem hajlandók ilyen áldozatokat hozni, és ultra-bal­oldali ellenzékként szakadnak le a központi magról. Egy ilyen el­lenzéknek azonban már a puszta léte is tolerálhatatlan azok számára, akik a „szavakkal és ígéretekkel" való kormányzást vá­lasztották, így aztán ezek a csoportok, a valóban ellenforradalmi elemekkel együtt, heves üldöztetésnek lesznek kitéve. (Ponto­san ez történt 1921-ben a kommunista párton belüli demokrati­kus centralista és munkásellenzéki csoportokkal, valamint a kronstadti felkelőkkel.) Ezenközben az alattomos és erőszakos eszközökkel hatalomra törekvő vezetők azon veszik észre ma­gukat, hogy a szélsőbal elpártolásával és a kimerült, csaló­dott tömegek konzervatív irányba tolódásával tulajdonkép­pen felszámolódott az a társadalmi bázis, melyre forradalmi programjuk megvalósításában támaszkodhattak volna. Ez teszi a thermidori fordulatot elkerülhetetlenné, akár maguk a szélsőséges vezetők viszik azt véghez, mint 1921-ben Oroszor­szágban, akár egy palotaforradalom nyitja meg előttük a le­hetőséget, mint ahogy 1794-ben Franciaországban történt.

A baloldali ellenzék nem egyszerűen csak rosszul értelmezte a thermidor fogalmát, amikor az 1920-as évek derekán táma­dásba lendült a pártvezetés ellen. Nem sok esélyük volt a „ther­midori" események más irányba terelésére, legalábbis nem a munkásdemokrácia meghirdetésével. Az orosz forradalom után egyedül az számíthatott sikerre, aki ügyesen tudott bánni a ha­talmi eszközökkel, és összhangba tudta hozni a hagyományos uralmi módszereket a modernizációs válságot átélő társadalom igényeivel.

Erre azonban egyetlen orosz marxista sem volt szellemileg felkészülve. Valójában minél őszintébb és tehetségesebb híve volt valaki a marxista elveknek és módszereknek, annál kevésbé volt képes megfelelni ezeknek a szükségleteknek. A szovjet ve­zetők közül mindössze egy állítólagos marxista – Joszif Sztálin – ismerte föl, hogy az elvek fölé kell emelkednie, s hogy a történel­mi lehetőséget megragadva válaszolnia kell a kor kihívására.

*

Kik tartoztak a baloldali ellenzékhez, és a fellegekben járva miért kísértették a lehetetlent a forradalmi szellem őrzésével, amikor a kor sokkal gyakorlatiasabb lépéseket sürgetett? A válasz rendkí­vül összetett, hiszen itt a történelmi folyamatok, a személyiségek és az alapvető filozófiai értékek egyaránt szerepet játszottak. A kommunista pártban 1923-ban bekövetkezett törés eredetét te­kintve egészen a bolsevizmus kezdetéig nyúlik vissza, ponto­sabban 1903-ig, amikor Lenin a konspirációs pártfegyelem körüli vitában szakította szociáldemokratákkal, s ezzel számos radiká­lis, ám tekintélyellenes harcostársát a mensevikek táborában hagyta. Ezek az emberek, soraikban olyan forradalmi nagysá­gokkal, mint Lev Trockij, Anatolij Lunacsarszkij, Karl Radek, Alekszandra Kollontaj, Hrisztyian Rakovszkij, Adolf Joffe és Vla­gyimir Antonov-Ovszejenko, 1915 és 1917 között azért csatla­koztak a bolsevikokhoz, mert háborúellenes érzelmeket táplál­tak, s az Ideiglenes Kormánnyal szemben a proletárforradalom­mal rokonszenveztek. Valójában sohasem tudtak megbékélni Lenin elméletével, az úgynevezett demokratikus centralizmus eszméjével (értsd: demokrácia elvben, centralizmus valójában). Ehhez az ex-mensevik táborhoz egy másik, a bolsevik frakción belül elkülönülő, radikalizmusát tekintve rokonlélek baloldali irányzat is kapcsolódott. Ellentétük a bolsevik maggal még 1905-ben, az Állami Duma bojkottja kapcsán kirobbant vitában kezdődött, s a háborús években csak tovább folytatódott az im­perializmus elmélete és a nemzeti önrendelkezés kérdése körül vívott tollharcokban. Ezek közül a „baloldali bolsevikok" (inkább forradalmi romantikusok) közül jött Nyikolaj Buharin, Grigorij Pjatakov, Feliksz Dzerzsinszkij, Valerián Oszinszkij-Obelenszkij és Vlagyimir Szmirnov.

A forradalom előtti és a forradalom utáni tíz évben a radikális marxista mozgalmat mind Oroszországban, mind az emigráció­ban mély és szűnni nem akaró ellentétek osztották meg. Az egyik oldalon ott álltak az ideológiai puristák, akik a balszárnyról indították újabb és újabb támadásaikat; a másik oldalon pedig Lenin mögött sorakoztak fel azok, akik a hatalom megszerzése és megtartása érdekében bárhová hajlandók voltak őt követni, s legfeljebb csak kissé elbizonytalanodtak, mint Zinovjev és Kamenyev 1917-ben, amikor a hazárdjáték túl kockázatossá vált.

Számos helyen olvashatjuk azt a feltevést, hogy a baloldali ellenzékiek és a sztálinisták közötti küzdelem társadalmi alapja az a szemléleti különbség volt, mely szembeállította a teoretikus értelmiségieket a pragmatista beállítottságú munkásmozgalmi emberekkel. Ez a megkülönböztetés azonban csak részben állja meg a helyét – az ellenzékiek közül sokan jöttek a munkásmoz­galomból, nem egy kommunista értelmiségi pedig Sztálinhoz csatlakozott. Határozottabb választóvonal rajzolódik ki előttünk, ha figyelembe vesszük, hogy a forradalom előtti időket nyugati emigrációban töltő kommunisták később szinte kivétel nélkül el­lenzéki tevékenységbe kezdtek; a mozgalmi tapasztalataikat ki­zárólag Oroszországban szerzők viszont utóbb csaknem mind a sztálini frakcióhoz csatlakoztak. (A legjellegzetesebb ebből a szempontból maga Sztálin, aki soha sem járt egyetemre, és so­hasem töltött jelentősebb időt Oroszország határain kívül.) Kö­vetkezetes egyezést fedezhetünk fel azok között, akik már 1917 előtt is ellentétes véleményeiknek adtak hangot, akár a mensevikek, akár a baloldali bolsevikok táborából, és azok között, akik a már hatalmon lévő kommunista párton belül vonultak ellenzék­be Leninnel, majd később Sztálinnal szemben. Nyilvánvaló, hogy az emigrációs viszonyok vonzották az értelmiségieket, s a nem-értelmiségieknek is az intellektualitás látszatát kölcsönöz­ték (vagy ami még fontosabb, az emigrációban élők felszabadul­tabban foglaltak állást az ideológiai vitákban, s semmi sem gá­tolta őket abban, hogy rögzítsék eltérő nézeteiket). A leendő kommunista vezetők az emigrációban csaknem kivétel nélkül magukba szívtak valamit a nyugati demokratikus szellemből, míg az oroszországi földalatti mozgalom tagjai természetszerűleg in­kább hajlottak arra, hogy a gyakorlati szempontokat figyelembe véve, a pártegység megőrzése és a forradalmi munka tovább­folytatása érdekében alávessék magukat a szigorúbb pártfegye­lemnek és a demokratikus centralizmus lenini elvének. Végül szembetűnő a két fél: az ellenzéki típus és a tűzön-vízen át leni­nista lelki alkatának különbözősége – mert míg az előbbi indivi­dualista, és az elméleti szőrszálhasogatás kedvelője, addig az utóbbi tekintélytisztelő, aki feltétel nélkül elismeri előbb Lenin, majd utóbb a pártot megtestesítő mindenkori tévedhetetlen apa­figura hatalmát maga fölött. Lenin halála szorongató bizonytalan­ságot keltett a paternalista vezető hívei között – Lenin egyébként legalább tíz évvel idősebb volt nagynevű harcostársainál -, és ez a bizonytalanság jócskán hozzájárult ahhoz, hogy a „pártegy­ség" szempontja az elkövetkezendő években minden mást le­győzött bennük.

Nem sokkal a forradalom után két irányzat különült el a meg­lehetősen színes palettájú baloldali ellenzéken belül. Az ellenté­tek először a breszt-litovszki béke körüli vitában körvonalazód­tak, amikor azok a kommunisták, akik a forradalom hónapjaiban a leglelkesebben támogatták Lenint, most a pártvezető ellen for­dultak; melléje álltak viszont a habozok, mint Zinovjev és Kamenyev, akik 1917-ben elbizonytalanodtak félelmükben, hogy nem képesek megtartani a hatalmat. A béke leghevesebb ellenzői, a forradalmi háború hívei Buharin mögött sorakoztak fel az úgyne­vezett „baloldali kommunista" csoportosulásban. Mások, akik nem értettek ugyan egyet Lenin irányvonalával, de nem kívánták végletekig feszíteni az ellentéteket, Trockij jelszavát – sem béke, sem háború – írták zászlajukra; ők voltak azok, akik tartózkodtak a szavazástól a központi bizottságban, és így lehetővé tették Le­ninnek, hogy megszerezze a szavazati többséget a békeegyez­mény számára.

A breszt-litovszki kérdés csak az első volt a leninistákat meg­osztó viták hosszú sorában. Az egymással szembekerülő tábo­rokat leghelyesebb, ha mérsékelt, illetőleg szélsőbaloldali ellen­zéknek nevezzük. A szélsőbaloldal tagjai, akik ekkor baloldali kommunistáknak nevezték magukat, habozás nélkül szembe­szálltak Leninnel, amikor lemondott az iparban a munkásirányí­tásról, és visszaállította az üzemekben a hagyományos igazga­tói vezetést. 1919-ben mint „katonai ellenzék" tiltakoztak az ellen, hogy Trockij visszatért a Vörös Hadseregben a hagyományos hadszervezet és katonai fegyelem elveihez. 1920-ban, a „de­mokratikus centralisták csoportja" néven szerveződve, felemel­ték szavukat a pártszervezet fokozódó központosítása és a helyi szovjetek jogainak megsértése ellen. 1920 őszén és telén, majd 1921-ben – ekkora demokratikus centralisták és a munkásellen­zék képviselte őket – szóvá tették a gazdasági rendszer bürok­ratizálását, és felszólaltak amiatt, hogy a szakszervezetek ku­darcot vallottak a munkásdemokrácia megteremtésében. A szélsőbaloldal itt újból egy olyan szerep vállalására – a népi ér­dekek következetes képviseletére – törekedett, melynek megfe­lelőjét minden nagy forradalomban megtaláljuk, s amely az An­gol Forradalomban fellépő levellerek és diggerek valamint a Francia Forradalomban küzdő babeufisták és Hébert híveinek tevékenységével állítható párhuzamba. Mint szó volt róla, ezek éppen azok az emberek, akiknek a tisztessége elviselhetetlenné válik a forradalmi vezetők számára, amikor az utóbbiak a válság betetőzéseként a szélsőséges diktatúra útjára lépnek, és elérke­zettnek látják az időt a „szavak és ígéretek" révén való kormány­zásra.

Ezenközben a Trockij körül csoportosuló mérsékelt baloldal, mely a polgárháború és a hadi kommunizmus legsúlyosabb időszakában híven támogatta a pártvezetést, ugyancsak a szak­szervezetek kérdésében került szembe a leninistákkal. Ők azon­ban, a szakszervezetek „államosításának" követelésével, a radi­kális centralizmus felől közelítették meg a problémát, szemben a leninistákkal, akik a szakszervezeteknek mindössze a munkás érdekvédelem szerény szerepét szánták a kialakult államkapita­lista viszonyok között. Trockij álláspontja a szakszervezeti kér­désben azt jelezte, hogy ő és tábora kész a szélsőbalos puristák által visszautasított pragmatikus (értsd: kényszer-) eszközökhöz nyúlni nagyratörő – Lenin óvatos hívei számára túlságosan is nagyratörő – forradalmi vágyai keresztülvitele érdekében, és ettől a magatartástól már csak egy lépésre volt – egy évtizeddel később Sztálin meg is tette ezt a lépést – a „forradalom felülről" jelszavának meghirdetése.

*

Zinovjev, hogy elszigetelje Trockijt a politikai bizottságon belül, létrehozta az úgynevezett „trojkát", a belőle, valamint alteregójából, Kamenyevből és a főtitkár Sztálinból álló informális ve­zetőséget; a trojka maga mögött tudhatta a politikai bizottság többi tagját: Alekszej Rikovot, Mihail Tomszkijt, továbbá Buharint mint póttagot. Trockij képtelen volt megtalálni a kedvező politikai alkalmat a trojka elleni fellépésre, jóllehet 1922-23 intrikákkal terhes téli hónapjaiban az ipari fejlődés, a külkereskedelem, a gabonaárak és a nemzeti kisebbségek kérdése körül folyó viták­ban erre számos lehetősége adódott. Még akkor sem hallatta hangját, amikor Lenin „végrendeletében" és más dokumentu­mokban nyíltan szakított Sztálinnal, vagy amikor az 1923 áprili­sában tartott XII. pártkongresszuson barátai nyíltan bírálták Sztá­lint a grúziai kommunistákkal szembeni magatartása miatt. El­képzelhető, hogy Trockij esetleg szövetséget kívánt kötni Sztá­linnal Zinovjev ellen, és ezért nem egyesítette a Sztálin-ellenes erőket, amint azt Lenin várta volna tőle, holott a XII. kongresszus előestéjén éles összeütközésbe került Sztálinnal, amikor Lenin a pártvezetőséget bírálta.

Trockij végül kényszerhelyzetbe került, amikor a NEP mind gazdasági, mind politikai téren jelentkező mélyülő ellentmondá­sai alapvetően átrendezték a kommunista párton belüli potenciá­lis ellenzék sorait. A demokratikus centralista csoportosulás egy­kori tagjai valamint a munkásellenzék némely képviselője csatla­kozott az addigra már háttérbe szorult trockistákhoz, megteremt­vén végre az egységet a szélső- és a mérsékelt baloldal között. Ez az új szövetség volt hivatva arra, hogy kihívást intézzen a pártszervezetben az ideiglenes vezetőség ellen. A harc, melyet Trockij Új irányvonal című cikke és az akörüli vita fémjelez, 1923 decembere és 1924 januárja között, közvetlenül Lenin halála előtt, az ellenzék teljes vereségével zárult. Ezzel a közjátékkal kezdődött a baloldaliak és a sztálinisták igazi hatalmi harca, és ami a politikai siker lehetőségeit illeti, valójában ezzel is végződött.

A vitát Trockij 1923 októberének elején robbantotta ki alköz­ponti bizottsághoz intézett levelével, melyben bírálta a párt bürokratizálódását, és kijelentette, hogy „távolabb vagyunk a mun­kásdemokráciától, mint a hadikommunizmus legádázabb napjai­ban". Trockij felütését hamarosan a „Negyvenhatok nyilatkozata" követte a szűklátókörű tévedések és a zsarnoki képmutatás el­len szóló hathatós intéseivel. Ezt az ellenzék történetében egye­dülálló mélységű vitairatot trockisták – mint Preobrazsenszkij és Pjatakov – valamint demokratikus centralisták – többek között Oszinszkij és Tyimofej Sapronov – egyaránt aláírták, és alkotóit kétségtelenül Trockij akciója inspirálta, bár az is lehet, hogy köz­vetlenül az ő irányításával cselekedtek.

A vezetés nem késlekedett a visszavágással, a színfalak mögött kemény kézzel sújtott le a tiltakozókra, a X. Pártkong­resszus elveit veszélyeztető szektarianizmusnak bélyegezve a bírálatot. Eközben a Trockij-ellenes szervezkedés más országok történelmi példáira hivatkozva azon félelmének adott hangot, hogy Trockij esetleg megkísérelheti egy puccs végrehajtására felhasználni a Vörös Hadseregben elfoglalt pozícióját. Hogy e le­hetőségnek elejét vegyék, eltávolították Trockij támogatóit a ka­tonai-politikai vezetésből (nem kímélve az októberi hőst, Antonov-Ovszejenkót sem), mely ezek után engedelmes gépezet­ként lépett föl a hadseregen belüli ellenzéki befolyás bármely megnyilvánulása ellen.

A nyilvánosság előtt a pártvezetés úgy tett, mintha támogat­ná az új irányvonalról szóló, a december 5-én elfogadott politikai bizottsági határozatban testet öltő nagyratörő reformelképzelé­seket. A határozat alkalmat adott Trockijnak arra, hogy megpró­bálja rávenni a vezetőséget saját reform ígéreteik végrehajtásá­ra, amit az „Új irányvonal" című december 8-án kelt nyílt levelé­ben meg is tett. Jóllehet Trockij Lenin halálakor valamilyen diag­nosztizálásán betegség miatt távozni kényszerült Moszkvából, Preobrazsenszkij arra törekedett, hogy a levél nyomán demokra­tizálási kampányt indítson a moszkvai pártszervezetben.

Ezek a próbálkozások végül arra késztették a pártvezetést, hogy nyilvános ellentámadást indítson az ellenzék letörésére. A sajtóban és a pártgyűléseken zajló leleplezések egészen a XIII. pártkonferencia egybehívásáig tartottak, azaz 1924 januárjáig. Ez volt az első olyan pártülés, ahol a sztálini apparátus sziszte­matikusan kizárta az ellenzéket: mindössze három ellenzéki kül­döttségnek – köztük Preobrazsenszkij delegációjának – sikerült megválasztatnia magát. A konferencia kimondta az ítéletet – megfogalmazása számtalanszor visszatér még, valahányszor bevádolják a bírálni merészelőket -: az ellenzék nem egyéb, mint frakció, mely sérti a X. Kongresszus határozatit, s mint ilyen, szükségképpen a munkásosztállyal szembenálló érdeke­ket képvisel, hiszen – nyilatkozta ki a konferencia – a proletariá­tus nevében értelemszerűen egyedül a kommunista párt hivatott fellépni. Az ellenzék tevékenysége tehát „nemcsak a bolseviz­mus revíziójára irányuló kísérlet, nemcsak a lenini eszmék nyílt cserbenhagyása, hanem egyben félreérthetetlen kispolgári el­hajlás is."

*

A XIII. Pártkonferencia (és Lenin néhány napon belül bekövet­kező halála) után az ellenzék még négy éven át folytatta csatá­rozásait, ám politikai szempontból ezek a küzdelmek csak egy hosszan elnyújtott, jelentéktelen utóvédharcnak tekinthetők. Bár az ellenzékieknek aligha volt esélyük a forradalom után kialaku­ló, Sztálin által megtestesített diktatúra megfékezésére, e négy év történetének fejezeteit mégis az egymás elleni marakodások és a sorozatban elkövetett taktikai tévedések jelzik.

Harcuk során az ellenzékiek számos elméleti és ideológiai érvet felvonultattak, így dokumentálva a szovjet rendszer fejlődését és – legalábbis saját felfogásukban – az előtte álló al­ternatívákat A vitákban a gazdasági kérdéseknek szentelték a legtöbb figyelmet, de részletesen taglalták a külpolitikával és a Kominternnel kapcsolatos problémákat is. Vissza-visszatérő té­májuk volt a pártdemokrácia követelése, melyre a vezetés mind­annyiszor a szektarianizmus és a pártegység megbontásának vácijával válaszolt. A viták során újból és újból felvetették a szov­jet rendszer marxista értelmezésének néhány alapvető kérdést, megtárgyalva a Thermidor és az államkapitalizmus témáit, vala­mint a „szocializmus egy országban" lehetőségét. A nyílt párt­harcoknak ezekben az utolsó éveiben gyakorlatilag már minden problémát jeleztek, mely a szovjet rendszer értékelése kapcsán azóta felmerült.

A legfontosabb gazdaságpolitikai kérdéseket a NEP vetette föl először; nem volt tisztázott ugyanis, hová vezethet az új gaz­daságpolitika, ha hosszú távra tervezik, illetve ha csak rövid tá­vú, „taktikai" lépést látnak benne. Ha a vezetés továbbra is kitart a NEP mellett – állította az ellenzék -, akkor az adók, az árak és a jogi szabályozás terén újabb engedményeket kényszerül adni a parasztságnak és a tőkés kisvállalkozásoknak – az ipari mun­kásság rovására. Az ellenzék kitartóan érvelt az ilyen irányú vál­tozások ellen, mivel úgy vélte, hogy a magát munkásállamnak nevező rendszer igazi társadalmi alapja a proletariátus, melynek gazdasági érdekeit hatékonyan védelmeznie kell. Az ellenzék tagjai látták, hogy a rendszer mennyire ingatag társadalmi bázi­son áll, és efölötti aggodalmaikat mindenekelőtt marxista szem­pontból fogalmazták meg. Az állam osztályalapjának megszilár­dítása érdekében ezért tették magukévá az állami tervezésű ipa­ri fejlesztés ügyét.

A gondolat két szempontból is paradox. Először: mivel a marxisták szerint a politikai felépítményt a társadalmi-gaz­dasági alap határozza meg, logikai ellentmondás részükről azt feltételezni, hogy 1. munkásállamuk erős munkásosztály nélkül létezhet, 2. hogy az úgynevezett munkásállam politi­kai úton létrehozhatja saját társadalmi alapját. Ezen a ponton az egész marxista társadalomtudomány tarthatatlan analógiák kuszaságába vész. Másodszor: talán az előbbieknél is grotesz­kebb, hogy a fiatal szovjet állam legfőbb gazdasági próbatételé­vel – mellyel azután is kitartóan igyekezett megbirkózni -, neve­zetesen a nem-kapitalista iparosítás feladatának kérdésével sem Marx műveiben, sem a szovjet rendszer korai politikai nyilatko­zataiban nem találkozunk. Egyedül az ellenzék által felvetett po­litikai és szociológiai érvek nyomán indult meg ennek a rendkívül jelentős problémának a megvitatása.

A párton belüli küzdelmek utolsó éveit gazdasági szempont­ból a nagy iparosítás-vita határozta meg. Az ellenzék – elsősor­ban Preobrazsenszkij képviseletében – egyértelműen az erőtel­jes, központi irányítású iparosítás mellett tette le voksát. Az ál­láspont támogatói szerint az iparosítást – a tőkés kisajátítás he­lyett – az adórendszeren keresztül megvalósuló erőltetett elvo­násokból („eredeti szocialista felhalmozás") finanszíroznák. A pártvezetésnek Buharin volt az első számú szószólója, aki a szükségből erényt kovácsolt, amikor a NEP védelmében a politi­kai baloldalról a jobbszárnyhoz sodródott, megörökölvén Lenin helyét a politikai bizottságban. Buharin a fokozatos, kevésbé fe­szített, az állami vállalatokban végbemenő nyereségfelhalmo­zásra építő fejlődés pártján állt – ezt nevezte Trockij „piaci szo­cializmusnak" -, és azon a véleményen volt, hogy az ilyen jel­legű felhalmozás egyrészt a fogyasztó közönséget szolgálja, másrészt, közvetetten, a nehézipart is ösztönzi a tőke átáramoltatásával. Buharin álláspontjának szembetűnő hasonlóságai a hagyományos kapitalista fejlődés elveivel alkalmat adtak az el­lenzékieknek arra, hogy kirohanásokat intézzenek az „államkapi­talizmus" ellen, amit ők a munkásosztály érdekeinek hosszú időkre szóló háttérbe szorítása miatt a thermidori fordulat része­ként értékeltek.

Az az ellenzék által oly sokat feszegetett kérdés, hogy vajon a Sztálin és Buharin vezetése alatt álló kormány valóban meg­szűnik-e munkásállamnak lenni, készítette elő a talajt a frakciós küzdelmek legjelentősebb ideológiai vitája számára, „a szocializ­mus egy országban" problémája körül összecsapó szócsatára. Gyakran találkozunk azzal a véleménnyel, hogy ebben a vitában a világforradalmi offenzíva hívei kerültek szembe azokkal, akik az orosz határokon belül kívánták elsáncolni magukat, ez a fel­tevés azonban egyáltalán nem állja meg a helyét. Elméletben sem a vezetés, sem az ellenzék nem pártolt el a világforradalom eszméjétől, ám a gyakorlatban – azok után, hogy 1923 októbe­rében végleg szertefoszlottak a kommunista forradalmi remé­nyek Németországban – mindenki arra törekedett, hogy a ren­delkezésre álló eszközökkel normalizálja a szovjet külkapcsola­tokat, és politikai szövetségeseket meg kereskedelmi partnere­ket találjon. A viták akörül robbantak ki, hogy sokan nem értettek egyet az ennek érdekében tett állami lépésekkel; kételyek me­rültek fel például az Angol Munkáspárttal 1924 és 1926 között valamint a kínai Koumintanggal 1922 és 1927 között kötött szö­vetséggel kapcsolatban. Az ellenzék azonban egyre erőteljeseb­ben hangsúlyozta, hogy az igazi megoldatlan kérdés itt az az el­méleti dilemma, hogy mit kezdhet az elszigetelt proletárállam egy elmaradott társadalomban? Milyen következményekkel jár a világforradalom bizonytalan időkre való kitolódása az oroszor­szági proletárdiktatúra jövőjére és tisztaságára nézve?

Ebben a kritikus helyzetben kerültek a politikai szóharcok kö­zéppontjába Trockij permanens forradalomról szóló elméletének tételei. 1917-ben a bolsevik párt tagjainak nagy része nyíltan vagy hallgatólagosan elfogadta irányelvül a permanens forrada­lom gondolatát, melynek jóslata a polgári forradalom hátán győzelemre jutó proletárhatalomról a gyakorlatban is beigazoló­dott. Trockij elmélete azonban teljes bizonytalanságban hagyta a győztes bolsevikokat afelől, hogy mi történik addig, amíg el nem jön a kívülről segítséget hozó világforradalom. A breszt-li­tovszki békét az elméletileg legfelkészültebb bolsevikok éppen amiatt támadták, hogy a szovjet vezetés ezzel elszalasztottá a világforradalom kirobbantásának sorsfordító lehetőségét. Való igaz, hogy a békeszerződés – a teória rovására – a túlélést je­lentette a szovjet államnak, és az egy országban épülő szocia­lizmus tulajdonképpen 1918 óta az élet ténye volt a Szovjetuni­óban. A breszt-litovszki béke után a permanens forradalom híve­inek azzal az elméleti problémával kellett szembenézniük, vajon az elszigetelt szovjet állam ténylegesen meg tudja-e őrizni prole­tár jellegét, vagy, megfizetve az árát annak, hogy egy túlnyomó­részt paraszti és kispolgári társadalomban került hatalomra, fo­kozatosan átalakul valamilyen más rendszerré. A baloldali ellen­zék engedett a kísértésnek, és azt hangoztatta, hogy Sztálinnak és Buharinnak a Thermidor lehetőségét is magában rejtő NEP-és parasztbarát politikája éppen ilyen torzulással fenyeget.

Sztálin ilyen viszonyok között dolgozta ki saját teóriáját, hogy megvédelmezze magát és a pártvezetőséget sarokba szorított frakciós ellenfeleinek zavarba ejtő támadásaitól. Elgondolása, melyet 1924 novemberében hozott szóba először, lényegében azt bizonygatta, hogy Oroszország egyedül is képes felépíteni a szocializmust, és ebben nem akadályozhatja meg sem elmara­dottsága, sem az, hogy minden oldalról tőkés hatalmak zárják körül. Meglepően újszerű állításának alátámasztására Sztálin Leninnek egy 1915-ben papírra vetett mondatára hivatkozott, mely úgy szólt: „Lehetséges, hogy a szocializmus győzelme először csak néhány vagy talán egyetlen, magára maradt kapita­lista országban fog megvalósulni." Sztálin szerint Lenin sorai is azt bizonyítják, hogy Trockijnak a permanens forradalomról szó­ló elmélete „alábecsüli a parasztságot", „nem hisz" Oroszország forradalmi erejében, s valójában nem más, mint mensevik eret­nekség. Mindamellett, miként arra egy 1926-ban tartott nyílt párt­fórumon Kamenyev is rámutatott, az idézet szövegösszefüggé­seiből világosan kitűnik, hogy Lenin nem Oroszországot, hanem az egyik legfejlettebb tőkés államot tartotta szem előtt, mely már elég érett arra, hogy utat mutasson a szocializmus felé. Sztálin valójában kiragadta szövegkörnyezetükből a lenini sorokat, és saját céljainak megfelelően úgy értelmezte őket, hogy azok iga­zolják állításait, mely szerint Oroszország egyedül is felépítheti a szocializmust.

E látszólag skolasztikus vita jelentősége szinte felmérhetet­len, bár nem Oroszország valós társadalmi és politikai viszonyait tükrözi. Itt találkozunk először Sztálinnak azzal a későbbiekben is jól bevált módszerével, hogy a nagy elődök tantételeinek ma­nipulálásával keres magának politikai igazolást, cinikusan sem­mibe véve az eredeti szövegek valódi jelentését. Megmutatkozik továbbá e vitában Sztálin kifejezetten „skolasztikus" hajlama, va­gyis hogy inkább hagyatkozik a szavak, mint a tények tekintélyé­re. Lépéseinek hatékonysága érdekében azonban Sztálinnak szüksége volt arra, hogy betiltson minden független eszmecse­rét a marxizmus elveiről. Ám a bírálatok elhárítására tett intézke­déseivel magatartása egyre bírálhatóbbá vált, s így arra kény­szerült, hogy mind keményebb és keményebb eszközökkel hall­gattassa el az ellenzéki nézeteket.

Válaszul arra, hogy a szocializmus felépítéséhez szűkösek az erőforrások, kijelentették, hogy fel kell gyorsítani a munkát, még mielőtt a gyengeség társadalmi és politikai jelei megmutat­koznak.

Tény, hogy a baloldali ellenzék néhány tagja nyíltan szembe­nézett gazdasági érveinek ellentmondásaival. A „Preobrazsenszkij-dilemma" szerint például – Alexander Erlich közgaz­dász megfogalmazásában – Oroszországnak „választania kell a halálos betegség és a műtőasztalon elszenvedett biztos halál között". A választás lehetetlensége újból rámutatott arra az igaz­ságra, hogy a szocializmus – ha hű akar maradni az 1917-ben megfogalmazott elvekhez – nem valósulhat meg egy olyan fej­letlen államban, mint Oroszország, legalábbis nem külső támo­gatás nélkül. Maga Preobrazsenszkij csak visszautalhatott a permanens forradalom tételeire, „más szocialista országoktól vár­va jövőbeni anyagi támogatást".

Az ellenzék nyomására Sztálin és Buharin úgy módosította az általuk képviselt gazdasági irányvonalat, hogy szintézisbe ke­rüljön benne a piac és a tervezés. Ugyanaz a XV. Kongresszus, mely tanúja volt a baloldali ellenzék kizárásának a pártból, az ipari fejlesztés ötéves tervének elfogadása mellett szavazott. Sztálin és Buharin útjai azonban hamarosan kettéváltak, ugyanis az ellenkező végéről fogták meg a Preobrazsenszkij-dilemmát. Míg Buharin – elfogadva a terv adta kereteket – kitartott a foko­zatos és erőszakmentes fejlesztés mellett, addig Sztálin a ro­hamszerű iparosításra adta le voksát. 1928-ban, meghökkentő „balra fordulj"-jal magáévá tette a baloldali ellenzék minden, az iparosításra, parasztpolitikára és külügyekre vonatkozó nézetét – miközben azért nem engedett sem a pártdemokráciával, sem a szocializmus egy országban ideológiájával kapcsolatos kérdé­sekben -, és nekilátott, hogy a felismerhetetlenségig sarkított formában átültesse az ily módon kisajátított elveket a gyakorlat­ba. Ez volt a lehetetlenné tett baloldal visszájára fordult politikai üzenete.

*

A politikai és ideológiai küzdelem a baloldali ellenzék valamint a Sztálin és Buharin képviselte pártvezetés között 1924-től 1927-ig egy sor intézkedésben teljesedett ki; az egyes stádiumokat más-más politikai szereplők és ideológiai érvek jellemezték. A trockisták 1924 januárjában elszenvedett döntő vereséget kö­vetően hosszú hónapokig senki sem tett komolyabb kísérletet arra, hogy szembeszálljon a pártegységet dicsőítő, az ellenzéki szektásságot csépelő apparátussal. A pártvezetésen belül a je­lek szerint volt némi személyes és politikai ellentét a Sztálin-Buharin páros valamint Zinovjev és Kamenyev között. Úgy tűnt, hogy bizonyos kinevezések Zinovjev befolyásának gyöngítésére irányulnak. 1924 októberében azonban Trockij újra indította a vi­tát „Október tanulságai" című írásának közzétételével (azt állítva, hogy a német kommunisták 1923-ban elszenvedett kudarcát Zi­novjev és Kamenyev 1917-ben tanúsított nyúlszívűsége idézte elő). Ez a váratlan döfés – bár átmenetileg – Sztálin és Buharin karjaiba lökte Zinovjevet és Kamenyevet, hogy innen aztán együttes erővel intézzék kirohanásaikat az átkos trockizmus, és a hasonlóképpen átkos – ettől fogva a legfőbb eretnekségnek számító – „permanens forradalom"-elmélet ellen. Az ügy azzal végződött, hogy Trockijt utolsó jelentős tisztségétől is megfosztották: 1925 januárjában menesztették a Hadügyi Népbiztosság éléről.

Az események fényében nem meglepő, hogy Trockij úgy döntött: kivárja az alkalmas pillanatot, 1925 derekát, amikor is a Sztálin-Buharin és Zinovjev-Kamenyev páros ellentétei újjá­éledtek, és immár áthidalhatatlanná váltak. Zinovjev és Kamenyev ugyanis felismerte, hogy Sztálin, aki a pártapparátus feletti hatalmának megszilárdítására törekedett, politikai manővereivel partszélre szorította őket, és számukra nem maradt más hátra, mint hogy az ellentámadáshoz a baloldali ellenzék fegyvertárá­ból kölcsönözzenek érveket; felhozták hát az ismerős vádat, hogy Sztálin túlságosan előnyben részesíti a parasztságot a munkásság rovására; felvetették a pártdemokrácia ügyét, az ál­lamkapitalizmus és a szocializmus egy országban ideológiai kér­déseit. Nehéz a küzdelmeknek ezt az időszakát másnak tekinte­nünk, mint tisztán opportunista politikai manipulációk sorának. Zinovjevnek és Kamenyevnek eddig nem voltak kapcsolatai a baloldali ellenzékkel, és Sztálinnal szemben főként arra a hatal­mukra tudtak támaszkodni, melyet a leningrádi pártszervezet föl­ött gyakoroltak (mellesleg ugyanolyan módszeresen bürokrati­kus eszközökkel, ahogyan Sztálin az ország többi részében). Fáradozásaik mindenesetre hiábavalónak bizonyultak, és a le­ningrádi ellenzék csúfos vereséget szenvedett a XIV. Pártkong­resszuson – az utolsón, legalábbis az 1980-as évekig, ahol még nyíltan lehetett bírálatokat hangoztatni. A trockisták – jóllehet sokszor éppen az ő nézeteik kerültek össztűz alá – meg sem próbálkoztak kiállni a zinovjevisták mellett. Alkalmasint továbbra is azzal hitegették magukat, hogy egyszer még jól jöhetnek ne­kik Sztálin szolgálatai a Zinovjevvel vívott régi háborújukban.

Röviddel a XIV. Kongresszus után a legfőbb pártvezetés Le­ningrádba ment, és minden különösebb erőfeszítés nélkül kieb­rudalta a zinovjevistákat addigi hűbérbirtokukból, a forradalmi városból. Zinovjevet annyira megviselte a jégzajlás, hogy radiká­lis politikai fordulatra szánta el magát, nevezetesen a régi ellen­ségével, Trokcijjal kötendő szövetségre, elegánsan megfeled­kezve arról, hogy 1923 és 1924 között oly segítőkészen műkö­dött közre a permanens forradalom szellemi atyjának lehetetlen­né tételében. A politikai arcvonal e drámai átrendeződése sok­éves személyi és ideológiai küzdelmek végére tett pontot, és az a körülmény, hogy Zinovjev egyáltalán fontolóra vette a szövet­ség lehetőségét, egyértelműen mutatja, milyen borúsnak látta a volt leningrádi pártvezér saját jövőjét a sztálini érában.

A trockisták rövid habozás után, 1926 tavaszán elfogadták Zinovjev ajánlkozását (amit ő is megkönnyített azzal, hogy elis­merte: az egész Trockij-ellenes kampány csak politikai mester­kedés volt, és a baloldal joggal óvott a párt bürokratizálódásától). Trockij pedig viszonzásul szelídebbre gyúrta a permanens forradalom elméletét. „Kölcsönös amnesztia" – így nevezte Sztá­lin az egyezséget.

A későbbi fejlemények arról tanúskodnak, hogy ennek az amnesztiának nem sikerült teljes mértékben orvosolnia az új el­lenzéki koalícióba betelepített személyi és ideológiai ellentéte­ket. Ám az ellentétektől eltekintve az egyesült ellenzéki blokk egyelőre félelmetes politikai szövetséget képviselt, összefogta – frakciótól függetlenül – Lenin régi, forradalmi harcostársait: jobb­oldali, baloldali és szélsőbaloldali kommunistákat egyaránt, sőt még özvegyét, Nagyezsda Krupszkaját is. A következő másfél évben a blokk heves és lankadatlan ideológiai küzdelmet vívott a pártvezetés ellen; ilyen éles frakciós vitákra sem ezt meg­előzően, sem utóbb nem volt példa a kommunista párt történeté­ben. Nem maradt érintetlenül az elmélet és a politika egyetlen területe sem: a pártszervezeti kérdések (a vezetőség által hasz­nált káderlaprendszer), az iparosítás, a parasztság, a külpolitika, a szocializmus egy országban, a szovjet állam ideológiai meg­határozása – mind az ellenzék támadásainak kereszttüzébe ke­rült. 1927 végére a bírálók már-már azzal vádolták Sztálint, hogy elárulja a proletárdiktatúrát, és nem sok választotta el őket attól, hogy ténylegesen is létrehozzanak egy új pártot a munkásság és a nemzetközi szocializmus érdekeinek védelmére.

1926 tavaszán a gazdasági és a külpolitikai (kivált az Angol Munkáspárttal folytatott együttműködés kudarcát illető) kérdé­sekben vívott ideológiai szócsaták után az egyesült ellenzék konspirációs módszerek alkalmazásával vádolta a főbb pártem­bereket, és közzétette a „Tizenhármak nyilatkozatát", melyben 1923 óta először foglalta rendszerbe elveit. A „Tizenhármak nyi­latkozata" elítélte az állam bürokratikus elfajulását, s ezt a torzu­lást a proletariátus és a szegényparasztság érdekeinek háttérbe szorításával hozta összefüggésbe. A központi bizottság 1926 jú­liusában tartott plénumán a vezetőség – megindítva első ellentá­madását – egy sor szervezeti ellenlépést tett: Zinovjevet eltávo­lították a politikai bizottságból, Kamenyevet pedig elmozdították a Kereskedelmi Népbiztosság éléről. A vezetés ekkor láthatóan tartózkodott Trockij felelősségre vonásától, alighanem abban re­ménykedve, hogy így megoszthatja az újonnan alakult ellenzéki tömböt. Mindazonáltal az ősz folyamán az ellenzék tovább han­goztatta bírálatait a pártgyűléseken. Tevékenysége miatt a párt­egység megbontásával vádolták, és további ellenzéki működé­sének feladására kényszerítették. Nem maradhatott el a megtor­lás sem: Trockijt és Kamenyevet eltávolították a politikai bizott­ságból – mely fölött így teljes mértékben a vezetés vette át az ellenőrzést – Zinovjev helyét pedig Buharin vette át a Komintern elnöki székében.

A heves viták tovább folytatódtak, habár az ellenzék, az ok­tóberi egyezménynek megfelelően, megpróbálta bebizonyítani, hogy bírálata nem jelent frakciózást. A novemberben tartott XV. Pártkongresszuson aztán újból kiéleződtek az ellentétek.

*

Amikor a pártvezetés, bár megkésve, de tervbe vette a XV. Párt­kongresszus egybehívását, az egyesült ellenzék megmaradt tagjai újból aktivizálták magukat; a kongresszusokat ugyanis ha­gyományosan a szabad viták időszaka előzte meg, és az ellen­zék megpróbálta kihasználni az ebből adódó lehetőségeket. Új programot állítottak össze – a sors úgy hozta, hogy ez volt egy­ben az utolsó is -, és ebben a könyvhosszúságú vádbeszédben megint felsorakoztatták a vezetés hibáit, a munkásdemokrácia és a nemzetközi szocializmus ügyének elhanyagolását. [Kivona­tát lásd az Eszmélet 8. számában. – A szerk.] Ezek után azonban illegalitásba kényszerültek, mivel e dokumentumot a politikai bi­zottság tilalma ellenére kinyomtatták, és amikor a rendőrség fel­fedezte a nyomdát, az érintetteket kizárták a pártból. Most, hogy semmiféle törvényes fórum sem állt az ellenzéki vezetők rendel­kezésére, megpróbáltak alkalmi gyűléseket szervezni, melyek közül a forradalom tízedik évfordulójára szervezett novemberi al­ternatív demonstráció volt a legjelentősebb. Erőfeszítéseik azon­ban hiábavalók voltak, nem tudtak keresztültörni a pártban, a tö­megkommunikációban és a rendőrségen mind szorosabbra vont bürokratikus ellenőrzés hálóján. Az októberi plénumon Sztálin­nak sikerült elérnie Trockij és Zinovjev kizárását a központi bi­zottságból, jóllehet kénytelen volt elismerni a Lenin „végrendele­tében" ellene felhozott kifogásokat. A november 7-i demonstráci­óra válaszul végül még a pártból is eltávolíttatta őket, s ezzel egyidejűleg utolsó elvtársaikat is kiebrudalta a központi bizott­ságból meg a központi ellenőrző bizottságból. A decemberben összeülő kongresszuson már egyetlen ellenzéki delegátustag sem vehetett részt.

Miközben a XV. Pártkongresszus az egész baloldali ellenzék elítélésére és kizárására készülődött, a tömb megalkuvások árán létrehozott egysége is megbomlott, újból szembeállítva egymással a trockista és a zinovjevista szárnyat. A zinovjevisták, Kamenyevvel az élükön, nyilvánosan megtagadták azt az elvet, mely szerint a monolitikus egységnek egyedül egy másik párt lehet az alternatívája – kiszolgáltatván ezzel magukat a ve­zetés kényének-kedvének; a trockisták ezzel szemben továbbra sem adták be a derekukat. A vezetés egyelőre mindkét csopor­tot ugyanúgy büntette: a pártból való kizárással, jóllehet a trockistákra még szigorúbb intézkedések is vártak, képviselőiket de­portálták, és kényszer-tartózkodási helyet jelöltek ki számukra Szibériában illetve Közép-Ázsiában. E lépések nyomán a politi­kai különállás minden törvényes lehetősége megszűnt Szovjet-Oroszországban.

*

Az utolsó kísérletet arra, hogy Sztálint visszatartsák a szovjet politika bonapartista eltorzításától, a hivatalosan hirdetett párt­egység homlokzata mögött vitték véghez. Sztálin megvált azok­tól az ideológiai elvtársaitól, akik támogatták őt a NEP kérdésé­ben; az úgynevezett „jobboldali ellenzék" pedig ezzel megkezdte a maga hiábavaló harcát a központi vezetőség ellen. Sztálinnak e baloldali fordulatára és a jobboldallal való viszályára a szétzú­zott és felbomlasztott baloldali ellenzék képtelen volt egységes választ adni. Trockij néhány követője – Pjatakov és Kresztyinszkij vezetésével – Sztálin parasztellenes intézkedéseiben és ipa­rosítási politikájában a baloldal érveinek igazolását látta, és so­rozatosan kapitulált, hogy aztán különböző hivatalos minőségek­ben visszatérjen a párt és az állam kebelébe. Radek és Preobrazsenszkij 1929-ben szánta el magát erre a lépésre, éppen ak­kor, amikor a Sztálin személyi uralmát továbbra is elítélő Trockijt egy példátlan intézkedéssel kiutasították a Szovjetunióból. Más trockisták a száműzetésben is kitartottak; közéjük tartozott pél­dául Rakovszkij, aki egészen figyelemreméltó erőfeszítéseket tett arra, hogy a bürokráciát új uralkodó osztályként tételezve, a sztálini rendszer neo-marxista értelmezését adja. Eközben a jobboldali ellenzék Buharin személyében közvetlen kapcsolatba lépett a még mindig Moszkvában tartózkodó zinovjevistákkal, ám ennek az együttérzésen kívül aligha lehetett egyéb oka, ha figyelembe vesszük, hogy semmiféle konkrét akció nem követte a megbeszéléseket, és a jobboldal is csak további zaklatások­nak tette ki magát, amikor néhány hónappal később a két fél kö­zeledése napvilágra került.

Ami a gazdaságpolitikát illeti, a sztálinizmussal szemben a jobboldal jóval realistább alternatívát képviselt, mint a bal. A jobbszárny hívei ragaszkodtak a NEP-hez, és kitartottak amel­lett, hogy a szocializmust, az iparosítást és a kulturális moderni­zációt csak fokozatosan lehet megvalósítani. Felfogásuk követ­keztében nem volt szükségük arra, hogy a világforradalom illúzi­ójában keressenek maguknak szellemi támasztékot. Másrészről, a pártdemokrácia és a bürokratizálás politikai kérdéseiben a jobboldal vezetői végzetes hibát követtek el, amikor a baloldallal szemben a sztálini apparátust támogatták (míg aztán másokkal együtt magukat is megfosztották a bírálat lehetőségétől). Buha­rin a kommunista rendszer egységét féltő baloldal-ellenes kiro­hanásaival semmiben sem különbözött a többiektől, és – amint Kamenyevnek bizalmasan megvallotta – későn jött rá, hogy „a köztem és Sztálin között feszülő ellentétek sokkalta súlyosab­bak, mint kettőnk régi nézeteltérései." Egy évvel később Buharint és társait fokozatosan eltávolították vezető politikai pozícióik­ból, és ezzel útjára indult a sztálini „forradalom". Ami a bal- és jobboldali ellenzékkel ezután történt, az már a későbbiekben megszokott menetben folyt: feljelentések, kizárások, letartózta­tások, perek, kivégzések és – feledés.

*

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a jobb-, a bal- és a szélsőbal­oldal, vagyis az egész kommunista ellenzék összeomlása tisz­tán politikai okokkal magyarázható: az egység hiánya, határo­zatlanság, taktikai hibák, a célok tisztázatlansága. Különösen zavarba ejtő és demoralizáló a támadások és a visszavonulá­sok, a pártfegyelem előtti kapitulációk és a vezetés elleni újult támadások folytonos váltakozása. Ezek a tévelygések azonban mind egyazon alapvető, hibás feltevésből fakadtak; neveze­tesen hogy mindannyian hittek a proletárdiktatúrát egyedül gyakorló egységes párt lenini mítoszában. Egyetlen ellenzéki sem volt hajlandó arra, hogy kövesse saját ellenzéki helyzeté­nek logikáját, és megkérdőjelezze a pártmonopóliumot, jóllehet maga is mind szélesebb teret követelt a párton belüli frakciós küzdelmek számára. Létrehozni egy független szervezetet, vagy kiállni a többpárti demokrácia mellett mensevik eretnekség lett volna, amitől – holott a leggyakrabban éppen ez a vád érte őket – mindannyian visszarettentek. Pedig az ellenzéknek, kivált a trockista baloldalnak, valójában az volt a legfőbb erénye, hogy e vonatkozásban nagyon is közel állt a mensevikekhez, és a vé­gén már csak nyert volna azzal, hogy nyíltan is magáévá teszi ezt az álláspontot. A többpártrendszer meghirdetése lényegében összhangban lett volna a baloldali ellenzéknek egészen a forra­dalom előtti időktől követett fő irányvonalával. Mint később kide­rült, az egypártrendszer elfogadása legalább olyan végzetes­nek bizonyult az ellenzék számára, mint az a pártbürokrácia, amellyel, nagyon is jogosan, szembeszállt.

Még inkább húsba vágó az a kérdés, vajon a különböző el­lenzéki mozgalmak programjai megvalósulhattak volna-e egyál­talán a politikai körülmények valamely szerencsés egybeesése folytán? A baloldal, amikor arról ábrándozott, hogy féken kellene tartani a paraszti tulajdonosi gazdaságot, és erőltetni az iparosí­tást – mindezt a munkásdemokrácia forradalmi szellemében – egymással teljesen összeegyeztethetetlen dolgot követelt, mi­ként azt a „Preobrazsenszkij-dilemma" egyértelműen meg is fo­galmazta. A forradalmak történetéből kiviláglik, milyen nehéz ki­tartani a kezdeti, önfeláldozó elkötelezettség mellett. A munkás­demokrácia eszméje végképp vágyálomnak bizonyult Oroszor­szágban, kivált azok után, hogy a polgárháború átmilitarizált minden politikai intézményt. Az a proletariátus, melynek nevé­ben a diktatúrát gyakorolták, voltaképpen egy teljesen új osztály volt, tagjait a parasztságból toborozták, minthogy 1917 forradal­mi munkássága vagy elesett, vagy felszívta a bürokrácia, vagy szétszóródott a hadi kommunizmus által előidézett gazdasági összeomlásban. Bármennyire vehemensen tiltakozott is az el­lenzék, az 1920-as évek ipari munkásságát a pártapparátus szo­rosan a markában tartotta, az 1924-es „lenini behívó" pedig, mely a pártot többszáz új munkástaggal hígította fel, végképp megfosztotta az ellenzéket attól a lehetőségtől, hogy a tömegek jelentős részét a maga oldalára állítsa.

Az igazság az, hogy a baloldali ellenzék kereszteshadjárata az ipari munkásság demokráciájára épülő szocializmusért az orosz viszonyok között teljesen reménytelen vállalkozás volt. És ezzel visszakanyarodunk ahhoz a lényeges dilemmához, hogy a forradalom eszményei nem álltak összhangban az orosz való­sággal. A hagyományos értelemben vett szocializmus – a bőséggel rendelkezésre álló javak igazságos elosztása – el­képzelhetetlen volt a gazdaság továbbfejlesztése nélkül, a gazdasági fejlesztés viszont ezek között az elmaradott kö­rülmények között csak egy uralkodó osztály – bürokraták, sőt akár kapitalisták – irányításával mehetett végbe, egy olyan uralkodó osztályéval, mely a cél érdekében nyomást tud gyakorolni a tömegekre, és összpontosítani tudja az or­szág energiáit a termelés fokozására. A jobboldali ellenzék – ezt a javára írhatjuk – elég realista volt ahhoz, hogy ne erőltesse túlzottan sem a szocialista építést, sem a termelés növekedését; ők tudták, hogy ezeknek a céloknak a logikája – így együtt – el­kerülhetetlenül a totalitárius bürokráciához vezet. Másrészről ép­pen Sztálin volt az, aki zseniálisan fölismerte, hogy – ha nem is a „szavak és az ígéretek" szintjén, de – el kell vetni az igazságos elosztás régi eszméjét, s ha ez megtörtént, a szocializmus meg­maradó eszköztára: a központi állami tervezés és ellenőrzés már kiválóan alkalmas a termelés problémáinak megoldására, így hát Sztálin kinyilatkoztatta új, csalhatatlan tanítását az „áru­termelő szocializmusról", mely, bár a marxizmusra hivatkozott, a szocializmus minden addig hirdetett elvével ellentétben állt. Az árutermelő szocializmus eszméje magában foglalta mindazt, amiről Sztálin úgy gondolta, hogy Oroszország nemzeti erejének növeléséhez és saját személyes hatalmának megszilárdításá­hoz szükséges.

Mi történt volna akkor, ha valamilyen szerencsés fordulat folytán a Trockij vezette baloldali ellenzék ragadja magához a hatalmat a pártapparátus fölött, és menesztik Sztálint? Lett vol­na-e valamilyen különbség? Ki tudták volna-e kerülni a trockisták a forradalom kényszereit, tudtak volna-e más irányt adni az elmaradott viszonyok között, külső segítség nélkül épülő szocia­lizmus lesújtó logikájának (hiszen még őszerintük is a körülmé­nyek tehetők felelőssé azért, hogy Sztálin feladni kényszerült a forradalom eszményeit)? Vagy a személyiség történelemformáló ereje olyan gyökeresen alakította volna át a képet – a marxiz­mus szerint aligha -, hogy a forradalom megmenekült volna az előreláthatatlan körülmények csapdájából? A gazdasági és poli­tikai élet alapszerkezetét tekintve nehéz elképzelni, hogy az el­lenzék ki tudta volna védeni a bürokratizációt és az árutermelő szocializmust (ilyen irányú lépésekre csak a fokozatosságot hir­dető, NEP-párti Buharin és a jobboldali ellenzék szánta volna el magát, ám az ő álláspontjuk mindig is elfogadhatatlan volt a baloldal számára). Trockij vezetése nem a gazdaság és a politi­ka terén hozott volna változást – bármennyire hangsúlyozták is ennek jelentőségét – és nem is a tartalmas munkásdemokrácia kiépítésében; Trockij és hívei a kulturális és ideológiai kérdése­ket intézték volna másképp, s irányításukkal alighanem a külpo­litika is eltérően alakult volna. Trockijról elképzelhetetlen az a nyárspolgári idegengyűlölet és a kulturális életbe való önhitt belekontárkodás, ami Sztálin sajátja volt. Ha a trockisták kerülnek hatalomra, Oroszország talán következetesebb és hatékonyabb szerepet vihetett volna az antifasiszta küzdelemben, és a Kom­munista Internacionálé sem kényszerült volna olyan bárgyú Moszkva-hűségre, amilyenre Sztálin uralma alatt. Végül: bár va­lószínűleg Trockij is keményen leszámolt volna a rendszer valódi ellenségeivel, az szinte elképzelhetetlen, hogy Sztálinhoz ha­sonló kegyetlenséggel zúzta volna szét a kommunista frakció­kat, a sajátját is beleértve.

Bármilyen alternatívát képviselt is az ellenzék, léte, sőt emlé­ke is egyre elviselhetetlenebbé vált a szovjet szocializmus céljait átfogalmazó sztálinista vezetés számára. Nem engedhették meg többé a bírálatot, semmilyen formában sem, mert az meglékelte volna a Sztálin által képviselt új bürokrácia önigazoló ideológiá­ját, és örökös zaklatásnak tette volna ki a pragmatista politika képviselőit. Ezért aztán a sztálinista vezetés az egyesült ellen­zékkel vívott harcának utolsó hónapjaiban nekilátott átgyúrni az egész párttörténetet, az ellenforradalom sátáni ügynökének sze­repét osztva az ellenzék szóvivőire. Kiutasítása után Trockij vált a gyűlölet és kárhoztatás külső célpontjává, melynek segítségé­vel minden rendszerellenes bírálatot le lehetett járatni. (Hasonló célokat szolgált, jóval később, Alekszandr Szolzsenyicin kiutasí­tása is a Szovjetunióból.) Az 1930-as években olyan szélsősé­gessé vált az ellenzékkel kapcsolatos tények eltorzítása – gon­doljunk csak az 1936-os, 1937-es és 1938-as kirakatperek kép­telen vádjaira -, hogy elmondhatjuk: a szovjet rezsimnek e téren szabályos össznépi neurózist sikerült kialakítania. A sztálinizált kommunista párt – neurotikus vezérszemélyiségéhez hasonlóan – rögeszmés vágyképeket alakított ki saját múltjával kapcsolat­ban, a jelen ellentmondásainak szépítgetésére; és erőszakos in­gerültséggel reagált a történelmi igazság rehabilitálását célzó minden kísértetre, akár párton belüliek, akár párton kívüliek kez­deményezték. A szovjet rendszernek ez a sajátos, mélyen gyö­kerező jellegzetessége közvetlenül az ellenzékkel folytatott küz­delmek történetével hozható összefüggésbe, és a Sztálin utáni időkre is rányomta bélyegét, amennyiben – egészen a gorba­csovi reformokig – az ellenzékről egyszerűen nem lehetett tár­gyilagos vitát nyitni. Hruscsov, bár 1956-ban indított desztalinizációs és rehabilitációs kampányával visszahelyezett történelmi jogaiba néhány sztálinistát és a tisztogatások során eltűnt kato­nai vezetőt, ám megtorpant, amikor az ellenzék szerepének és Sztálinnal szembeni bírálatainak átértékelésére került volna sor (jóllehet maga is elismerte, hogy az 1936 és 1938 között hozott halálos ítéletek túlmentek a megengedhetőség határain). Hrus­csov mindent jóváhagyott, amit Sztálin 1934-ig tett; szentesítette az ellenzék elnyomását, a sztálini forradalom alapelveit, az ideo­lógiai manipuláció egész mechanizmusát, s Sztálin politikája lé­nyegében a brezsnyevi érában is érinthetetlen maradt.

(Ford.: Náday Judit)