Ha a szovjet baloldali ellenzéket tanulmányozzuk, mindenekelőtt azt kell előrebocsájtanunk, hogy az ország társadalmi és politikai berendezkedése nem készen pattant elő az 1917-es forradalom küzdelmeiből. Ellenkezőleg, kialakulásához mintegy másfél évtizedre volt szükség, és ez a periódus későbbi történetére is döntő befolyást gyakorolt. Hozzá kell tennünk, hogy ez a fejlődés nem tekinthető csupán mennyiségi jellegűnek, azaz nemcsak az államhatalom kiterjesztésében és a termelési mutatók növekedésében testesült meg, ahogy azt „a szocializmus építésének" leegyszerűsítő jelszava alapján gondolhatnánk. Nem mondhatjuk ugyanakkor azt sem, hogy a jövő társadalmát építették volna, beteljesítve Marx jóslatát és engedelmeskedve egy feltételezett történelmi szükségszerűségnek. Az új társadalmi és politikai rendszer független fejlődés eredményeképp kovácsolódott, s ez a fejlődés a körülmények és az emberi tényezők hatására olyan váratlan és ellenőrizhetetlen fordulatokat vett, melyeket a marxi elmélet nem nagyon, vagy talán egyáltalán nem vett számításba.
*
A baloldali ellenzék reményeinek még a marxi elmélet sem adott igazán tápot. Egészen 1917-ig a marxizmus minden irányzatának képviselői elismerték, hogy Oroszország felkészületlen a szocializmusra, még akkor is, ha adódhatnak olyan sajátos körülmények, melyek ideig-óráig hatalomhoz segíthetik a proletariátust. Trockij a „permanens forradalom" fogalma alatt foglalta össze várakozásait, vagyis arra számított, hogy a polgári forradalom az orosz városokban közvetlenül proletárforradalomba torkollik, ami előbb-utóbb kirobbantja majd a szocialista világforradalmat, és nemzetközi szolidaritást ébreszt az orosz munkásokkal. 1917 előtt Lenin úgy vélte, hogy a munkáspártnak a „proletariátus és a parasztság demokratikus diktatúrájának" formájában kell megvalósítania a polgári forradalmat, karöltve a polgári forradalmárokkal, mint a párt természetes szövetségeseivel. A párt hatalomra kerülése előtt azonban egyetlen bolsevik sem remélte, hogy az elszigetelt Oroszországban egyetlen nemzedéknyi idő alatt felépül majd a szocialista társadalom. A tevékenységüket főként emigrációban kifejtő mensevikek váltig állították, hogy ez lehetetlen.
A fenti dilemma nyomán bontakozott ki a „szocializmus egy országban" kérdése körül folyó közismert vita, mely 1924-ben kezdődött, amikor Sztálin – néhány Lenin-idézetre hivatkozva – kijelentette, hogy Oroszország elmaradottsága és elszigeteltsége nem akadálya a szocializmus gyors megteremtésének. Az ellenzék komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy bebizonyítsa, mennyire ellentétben áll e szemlélet a marxizmus neves szaktekintélyeinek Oroszországban addigra már egytől-egyig ismertté vált értelmezéseivel, ám logikailag bármennyire kényszerítő erejűek voltak is érveik, politikailag hiábavalónak bizonyultak. Mindaddig, amíg el nem hallgattatták őket, az ellenzék tagjai igyekeztek rámutatni arra, hogy a Sztálin irányítása alatt álló pártvezetés a marxizmust egy, a proletár társadalomtól eltérő rendszer ideológiájává torzítja, mert az a rendszer, amibe az elmaradott orosz viszonyok belekényszerítik a pártvezetést, szocializmus helyett sokkal inkább egyfajta „despotikus menedzserizmusnak" nevezhető.
Mint említettem, a marxista elmélet alapján mind az október előtti, mind az október utáni marxisták egyetértettek abban, hogy a kapitalizmus fejlettsége szempontjából Oroszországban még nem „érett meg" a helyzet a proletár forradalomra, lévén, hogy csak a kiforrott tőkés viszonyok élezik ki a végsőkig a forradalmi ellentmondásokat, s teremtik meg a hatalomra jutott munkásosztály számára a szocialista építés anyagi előfeltételeit. Hogy miért került sor mégis a forradalomra egy ilyen korai stádiumban, azt a bolsevikok a háborúval és a különleges orosz viszonyokkal magyarázták. A mensevikektől eltérően, ők ilyen körülmények között is hajlandók voltak gyakorolni a rájuk szakadt hatalmat, még akkor is, ha ezzel egy kisebbség diktatúráját kényszerítik az országra. Annak reményében vállalták e szerepet, hogy így majd anyagi feltételek híján is előbbre vihetik a proletár szocializmus ügyét, amíg be nem következik a megváltó világforradalom. „Nincs a földön olyan erő – írja tétovázó híveinek az októberi forradalom előestéjén Lenin -, mely megakadályozhatná a bolsevikokat abban, ha nem vesztik el bátorságukat, hogy megragadják a hatalmat, és meg is tartsák a szocialista világforradalom végső győzelméig."
Ha behatóbbam tanulmányozzuk az újkori forradalmak történetét, arra a következtetésre jutunk, hogy egyáltalán nem állják meg a helyüket azok a vélemények, melyek szerint az orosz forradalom „idő előtt" tört volna ki. Ellenkezőleg, minden okunk megvan arra, hogy kijelentsük: az orosz tőkés fejlődést félúton megszakító forradalom éppen „időben" következett be. Tévesnek mutatkozott a marxi jóslat, hogy a szocialista forradalom a tőkés ipar kibontakozásának következményeképpen fog kirobbanni, amikor a kapitalizmus már minden fejlődési lehetőségét kimerítette, és megteremtette a szocialista jólét anyagi feltételeit. A közelmúlt történetéből az világlik ki, hogy forradalmi helyzet nagy valószínűséggel nem a modernizációs és iparosodási folyamat végén alakul ki, hanem akkor, amikor a fejlődés még javában tart, amikor az átalakulás miatt keletkező feszültségek válságossá fokozódnak. Tehát, ellentétben a marxizmus egyik sarkalatos tételével, a modernizációt a skandináv államok módjára békében átvészelő országok, illetve azok, melyek már egészen korán átéltek egy forradalmat, a Kapitalizmus kiteljesedésekor minden valószínűség szerint már nem fognak forradalmi szituációba kerülni. Továbbfejlődésük innen már általában a szocialista jellegű demokrácia irányába mutat. Ebből a szemszögből nézve a forradalom nem bizonyos osztályok felemelkedésének és mások hanyatlásának következményeképpen tör ki, hanem a társadalmi és politikai rendszer strukturális válságának eredményeképp, melynek során a társadalom dinamikus és hátrányos helyzetbe került elemei mind mozgásba jönnek. Ha ezt elfogadjuk, már nem szorul további magyarázatra az a körülmény, hogy az egyes forradalmi szituációkban, attól függően, hogy mikor éleződött ki a válság, más és más összetételű osztálykoalíciók játsszák a főszerepet: a XVII. századi Angliában az arisztokraták, a polgárok és a kézművesek; Franciaországban a polgárok, iparosok és parasztgazdák; Oroszországban pedig az értelmiségiek, valamint a munkásság és a parasztság.
A marxizmus nem tud magyarázatot adni arra a szabályszerűségre sem, hogy miként fordul a mértéktartóan induló forradalom szélsőséges diktatúrába, s hogyan következik erre a forradalom és a régi rend elemeit egyaránt egyesítő thermidori reakció. A régi rendszer struktruális válsága a hatalom összeomlásához és a szervezetek széteséséhez vezet; a folyamat során a legkülönbözőbb társadalmi elemek aktivizálódhatnak, melyek – miközben érdekeik artikulálására törekednek – egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy megvannak-e a társadalomban követeléseik teljesítésének anyagi feltételei. Emiatt aztán bizonyos értelemben minden nagy forradalom „idő előtti", mivel olyan szélsőségeseket emel hatalomra, akik a társadalom demonstratív rétegeinek leghaladóbb jelszavait követik. Éppen ezért nem meglepőnek és különlegesnek, hanem természetes történelmi jelenségnek kell tekintenünk azt, hogy a proletariátus a programja megvalósításához szükséges gazdasági alapok nélkül is hatalomra tudott kerülni.
Engels híres intő szavai jutnak eszünkbe a korukat megelőző forradalmárokról: A legrosszabb, ami egy szélsőséges párt vezetőjével megtörténhet, hogy egy olyan időszakban kényszerül átvenni az állami irányítást, amikor még nem érett meg a helyzet arra, hogy az általa képviselt osztály hatalomra kerüljön. … Arra kényszerül, hogy ne saját pártját és osztályát képviselje, hanem azt az osztályt, melynek uralmára elérkezett az idő. A fejlődés érdekében egy idegen osztály érdekeiért kell síkra szállnia, miközben a sajátjának szavakkal és ígéretekkel kell beérnie.
Be kell ismernünk, hogy Engels figyelemreméltó meglátása nemcsak egy kivételes és tragikus lehetőséget jelez a forradalmak történetében, hanem a forradalmi paradoxon általános szabályát fogalmazza meg.
Engels nem tér ki arra a körülményre, hogy mivel a forradalmi vezetőknek le kell mondaniuk a lakosság széles rétegeinek érdekképviseletéről, és hatalmon maradásuk végett a népi érzelmek helyett mindinkább adminisztratív eszközökhöz és taktikai kompromisszumokhoz kell folyamodniuk, ez előbb-utóbb ahhoz vezet, hogy a szélsőségesek kiválnak soraikból. Az utópikus és idealista eszméket tápláló forradalmárok ugyanis nem hajlandók ilyen áldozatokat hozni, és ultra-baloldali ellenzékként szakadnak le a központi magról. Egy ilyen ellenzéknek azonban már a puszta léte is tolerálhatatlan azok számára, akik a „szavakkal és ígéretekkel" való kormányzást választották, így aztán ezek a csoportok, a valóban ellenforradalmi elemekkel együtt, heves üldöztetésnek lesznek kitéve. (Pontosan ez történt 1921-ben a kommunista párton belüli demokratikus centralista és munkásellenzéki csoportokkal, valamint a kronstadti felkelőkkel.) Ezenközben az alattomos és erőszakos eszközökkel hatalomra törekvő vezetők azon veszik észre magukat, hogy a szélsőbal elpártolásával és a kimerült, csalódott tömegek konzervatív irányba tolódásával tulajdonképpen felszámolódott az a társadalmi bázis, melyre forradalmi programjuk megvalósításában támaszkodhattak volna. Ez teszi a thermidori fordulatot elkerülhetetlenné, akár maguk a szélsőséges vezetők viszik azt véghez, mint 1921-ben Oroszországban, akár egy palotaforradalom nyitja meg előttük a lehetőséget, mint ahogy 1794-ben Franciaországban történt.
A baloldali ellenzék nem egyszerűen csak rosszul értelmezte a thermidor fogalmát, amikor az 1920-as évek derekán támadásba lendült a pártvezetés ellen. Nem sok esélyük volt a „thermidori" események más irányba terelésére, legalábbis nem a munkásdemokrácia meghirdetésével. Az orosz forradalom után egyedül az számíthatott sikerre, aki ügyesen tudott bánni a hatalmi eszközökkel, és összhangba tudta hozni a hagyományos uralmi módszereket a modernizációs válságot átélő társadalom igényeivel.
Erre azonban egyetlen orosz marxista sem volt szellemileg felkészülve. Valójában minél őszintébb és tehetségesebb híve volt valaki a marxista elveknek és módszereknek, annál kevésbé volt képes megfelelni ezeknek a szükségleteknek. A szovjet vezetők közül mindössze egy állítólagos marxista – Joszif Sztálin – ismerte föl, hogy az elvek fölé kell emelkednie, s hogy a történelmi lehetőséget megragadva válaszolnia kell a kor kihívására.
*
Kik tartoztak a baloldali ellenzékhez, és a fellegekben járva miért kísértették a lehetetlent a forradalmi szellem őrzésével, amikor a kor sokkal gyakorlatiasabb lépéseket sürgetett? A válasz rendkívül összetett, hiszen itt a történelmi folyamatok, a személyiségek és az alapvető filozófiai értékek egyaránt szerepet játszottak. A kommunista pártban 1923-ban bekövetkezett törés eredetét tekintve egészen a bolsevizmus kezdetéig nyúlik vissza, pontosabban 1903-ig, amikor Lenin a konspirációs pártfegyelem körüli vitában szakította szociáldemokratákkal, s ezzel számos radikális, ám tekintélyellenes harcostársát a mensevikek táborában hagyta. Ezek az emberek, soraikban olyan forradalmi nagyságokkal, mint Lev Trockij, Anatolij Lunacsarszkij, Karl Radek, Alekszandra Kollontaj, Hrisztyian Rakovszkij, Adolf Joffe és Vlagyimir Antonov-Ovszejenko, 1915 és 1917 között azért csatlakoztak a bolsevikokhoz, mert háborúellenes érzelmeket tápláltak, s az Ideiglenes Kormánnyal szemben a proletárforradalommal rokonszenveztek. Valójában sohasem tudtak megbékélni Lenin elméletével, az úgynevezett demokratikus centralizmus eszméjével (értsd: demokrácia elvben, centralizmus valójában). Ehhez az ex-mensevik táborhoz egy másik, a bolsevik frakción belül elkülönülő, radikalizmusát tekintve rokonlélek baloldali irányzat is kapcsolódott. Ellentétük a bolsevik maggal még 1905-ben, az Állami Duma bojkottja kapcsán kirobbant vitában kezdődött, s a háborús években csak tovább folytatódott az imperializmus elmélete és a nemzeti önrendelkezés kérdése körül vívott tollharcokban. Ezek közül a „baloldali bolsevikok" (inkább forradalmi romantikusok) közül jött Nyikolaj Buharin, Grigorij Pjatakov, Feliksz Dzerzsinszkij, Valerián Oszinszkij-Obelenszkij és Vlagyimir Szmirnov.
A forradalom előtti és a forradalom utáni tíz évben a radikális marxista mozgalmat mind Oroszországban, mind az emigrációban mély és szűnni nem akaró ellentétek osztották meg. Az egyik oldalon ott álltak az ideológiai puristák, akik a balszárnyról indították újabb és újabb támadásaikat; a másik oldalon pedig Lenin mögött sorakoztak fel azok, akik a hatalom megszerzése és megtartása érdekében bárhová hajlandók voltak őt követni, s legfeljebb csak kissé elbizonytalanodtak, mint Zinovjev és Kamenyev 1917-ben, amikor a hazárdjáték túl kockázatossá vált.
Számos helyen olvashatjuk azt a feltevést, hogy a baloldali ellenzékiek és a sztálinisták közötti küzdelem társadalmi alapja az a szemléleti különbség volt, mely szembeállította a teoretikus értelmiségieket a pragmatista beállítottságú munkásmozgalmi emberekkel. Ez a megkülönböztetés azonban csak részben állja meg a helyét – az ellenzékiek közül sokan jöttek a munkásmozgalomból, nem egy kommunista értelmiségi pedig Sztálinhoz csatlakozott. Határozottabb választóvonal rajzolódik ki előttünk, ha figyelembe vesszük, hogy a forradalom előtti időket nyugati emigrációban töltő kommunisták később szinte kivétel nélkül ellenzéki tevékenységbe kezdtek; a mozgalmi tapasztalataikat kizárólag Oroszországban szerzők viszont utóbb csaknem mind a sztálini frakcióhoz csatlakoztak. (A legjellegzetesebb ebből a szempontból maga Sztálin, aki soha sem járt egyetemre, és sohasem töltött jelentősebb időt Oroszország határain kívül.) Következetes egyezést fedezhetünk fel azok között, akik már 1917 előtt is ellentétes véleményeiknek adtak hangot, akár a mensevikek, akár a baloldali bolsevikok táborából, és azok között, akik a már hatalmon lévő kommunista párton belül vonultak ellenzékbe Leninnel, majd később Sztálinnal szemben. Nyilvánvaló, hogy az emigrációs viszonyok vonzották az értelmiségieket, s a nem-értelmiségieknek is az intellektualitás látszatát kölcsönözték (vagy ami még fontosabb, az emigrációban élők felszabadultabban foglaltak állást az ideológiai vitákban, s semmi sem gátolta őket abban, hogy rögzítsék eltérő nézeteiket). A leendő kommunista vezetők az emigrációban csaknem kivétel nélkül magukba szívtak valamit a nyugati demokratikus szellemből, míg az oroszországi földalatti mozgalom tagjai természetszerűleg inkább hajlottak arra, hogy a gyakorlati szempontokat figyelembe véve, a pártegység megőrzése és a forradalmi munka továbbfolytatása érdekében alávessék magukat a szigorúbb pártfegyelemnek és a demokratikus centralizmus lenini elvének. Végül szembetűnő a két fél: az ellenzéki típus és a tűzön-vízen át leninista lelki alkatának különbözősége – mert míg az előbbi individualista, és az elméleti szőrszálhasogatás kedvelője, addig az utóbbi tekintélytisztelő, aki feltétel nélkül elismeri előbb Lenin, majd utóbb a pártot megtestesítő mindenkori tévedhetetlen apafigura hatalmát maga fölött. Lenin halála szorongató bizonytalanságot keltett a paternalista vezető hívei között – Lenin egyébként legalább tíz évvel idősebb volt nagynevű harcostársainál -, és ez a bizonytalanság jócskán hozzájárult ahhoz, hogy a „pártegység" szempontja az elkövetkezendő években minden mást legyőzött bennük.
Nem sokkal a forradalom után két irányzat különült el a meglehetősen színes palettájú baloldali ellenzéken belül. Az ellentétek először a breszt-litovszki béke körüli vitában körvonalazódtak, amikor azok a kommunisták, akik a forradalom hónapjaiban a leglelkesebben támogatták Lenint, most a pártvezető ellen fordultak; melléje álltak viszont a habozok, mint Zinovjev és Kamenyev, akik 1917-ben elbizonytalanodtak félelmükben, hogy nem képesek megtartani a hatalmat. A béke leghevesebb ellenzői, a forradalmi háború hívei Buharin mögött sorakoztak fel az úgynevezett „baloldali kommunista" csoportosulásban. Mások, akik nem értettek ugyan egyet Lenin irányvonalával, de nem kívánták végletekig feszíteni az ellentéteket, Trockij jelszavát – sem béke, sem háború – írták zászlajukra; ők voltak azok, akik tartózkodtak a szavazástól a központi bizottságban, és így lehetővé tették Leninnek, hogy megszerezze a szavazati többséget a békeegyezmény számára.
A breszt-litovszki kérdés csak az első volt a leninistákat megosztó viták hosszú sorában. Az egymással szembekerülő táborokat leghelyesebb, ha mérsékelt, illetőleg szélsőbaloldali ellenzéknek nevezzük. A szélsőbaloldal tagjai, akik ekkor baloldali kommunistáknak nevezték magukat, habozás nélkül szembeszálltak Leninnel, amikor lemondott az iparban a munkásirányításról, és visszaállította az üzemekben a hagyományos igazgatói vezetést. 1919-ben mint „katonai ellenzék" tiltakoztak az ellen, hogy Trockij visszatért a Vörös Hadseregben a hagyományos hadszervezet és katonai fegyelem elveihez. 1920-ban, a „demokratikus centralisták csoportja" néven szerveződve, felemelték szavukat a pártszervezet fokozódó központosítása és a helyi szovjetek jogainak megsértése ellen. 1920 őszén és telén, majd 1921-ben – ekkora demokratikus centralisták és a munkásellenzék képviselte őket – szóvá tették a gazdasági rendszer bürokratizálását, és felszólaltak amiatt, hogy a szakszervezetek kudarcot vallottak a munkásdemokrácia megteremtésében. A szélsőbaloldal itt újból egy olyan szerep vállalására – a népi érdekek következetes képviseletére – törekedett, melynek megfelelőjét minden nagy forradalomban megtaláljuk, s amely az Angol Forradalomban fellépő levellerek és diggerek valamint a Francia Forradalomban küzdő babeufisták és Hébert híveinek tevékenységével állítható párhuzamba. Mint szó volt róla, ezek éppen azok az emberek, akiknek a tisztessége elviselhetetlenné válik a forradalmi vezetők számára, amikor az utóbbiak a válság betetőzéseként a szélsőséges diktatúra útjára lépnek, és elérkezettnek látják az időt a „szavak és ígéretek" révén való kormányzásra.
Ezenközben a Trockij körül csoportosuló mérsékelt baloldal, mely a polgárháború és a hadi kommunizmus legsúlyosabb időszakában híven támogatta a pártvezetést, ugyancsak a szakszervezetek kérdésében került szembe a leninistákkal. Ők azonban, a szakszervezetek „államosításának" követelésével, a radikális centralizmus felől közelítették meg a problémát, szemben a leninistákkal, akik a szakszervezeteknek mindössze a munkás érdekvédelem szerény szerepét szánták a kialakult államkapitalista viszonyok között. Trockij álláspontja a szakszervezeti kérdésben azt jelezte, hogy ő és tábora kész a szélsőbalos puristák által visszautasított pragmatikus (értsd: kényszer-) eszközökhöz nyúlni nagyratörő – Lenin óvatos hívei számára túlságosan is nagyratörő – forradalmi vágyai keresztülvitele érdekében, és ettől a magatartástól már csak egy lépésre volt – egy évtizeddel később Sztálin meg is tette ezt a lépést – a „forradalom felülről" jelszavának meghirdetése.
*
Zinovjev, hogy elszigetelje Trockijt a politikai bizottságon belül, létrehozta az úgynevezett „trojkát", a belőle, valamint alteregójából, Kamenyevből és a főtitkár Sztálinból álló informális vezetőséget; a trojka maga mögött tudhatta a politikai bizottság többi tagját: Alekszej Rikovot, Mihail Tomszkijt, továbbá Buharint mint póttagot. Trockij képtelen volt megtalálni a kedvező politikai alkalmat a trojka elleni fellépésre, jóllehet 1922-23 intrikákkal terhes téli hónapjaiban az ipari fejlődés, a külkereskedelem, a gabonaárak és a nemzeti kisebbségek kérdése körül folyó vitákban erre számos lehetősége adódott. Még akkor sem hallatta hangját, amikor Lenin „végrendeletében" és más dokumentumokban nyíltan szakított Sztálinnal, vagy amikor az 1923 áprilisában tartott XII. pártkongresszuson barátai nyíltan bírálták Sztálint a grúziai kommunistákkal szembeni magatartása miatt. Elképzelhető, hogy Trockij esetleg szövetséget kívánt kötni Sztálinnal Zinovjev ellen, és ezért nem egyesítette a Sztálin-ellenes erőket, amint azt Lenin várta volna tőle, holott a XII. kongresszus előestéjén éles összeütközésbe került Sztálinnal, amikor Lenin a pártvezetőséget bírálta.
Trockij végül kényszerhelyzetbe került, amikor a NEP mind gazdasági, mind politikai téren jelentkező mélyülő ellentmondásai alapvetően átrendezték a kommunista párton belüli potenciális ellenzék sorait. A demokratikus centralista csoportosulás egykori tagjai valamint a munkásellenzék némely képviselője csatlakozott az addigra már háttérbe szorult trockistákhoz, megteremtvén végre az egységet a szélső- és a mérsékelt baloldal között. Ez az új szövetség volt hivatva arra, hogy kihívást intézzen a pártszervezetben az ideiglenes vezetőség ellen. A harc, melyet Trockij Új irányvonal című cikke és az akörüli vita fémjelez, 1923 decembere és 1924 januárja között, közvetlenül Lenin halála előtt, az ellenzék teljes vereségével zárult. Ezzel a közjátékkal kezdődött a baloldaliak és a sztálinisták igazi hatalmi harca, és ami a politikai siker lehetőségeit illeti, valójában ezzel is végződött.
A vitát Trockij 1923 októberének elején robbantotta ki alközponti bizottsághoz intézett levelével, melyben bírálta a párt bürokratizálódását, és kijelentette, hogy „távolabb vagyunk a munkásdemokráciától, mint a hadikommunizmus legádázabb napjaiban". Trockij felütését hamarosan a „Negyvenhatok nyilatkozata" követte a szűklátókörű tévedések és a zsarnoki képmutatás ellen szóló hathatós intéseivel. Ezt az ellenzék történetében egyedülálló mélységű vitairatot trockisták – mint Preobrazsenszkij és Pjatakov – valamint demokratikus centralisták – többek között Oszinszkij és Tyimofej Sapronov – egyaránt aláírták, és alkotóit kétségtelenül Trockij akciója inspirálta, bár az is lehet, hogy közvetlenül az ő irányításával cselekedtek.
A vezetés nem késlekedett a visszavágással, a színfalak mögött kemény kézzel sújtott le a tiltakozókra, a X. Pártkongresszus elveit veszélyeztető szektarianizmusnak bélyegezve a bírálatot. Eközben a Trockij-ellenes szervezkedés más országok történelmi példáira hivatkozva azon félelmének adott hangot, hogy Trockij esetleg megkísérelheti egy puccs végrehajtására felhasználni a Vörös Hadseregben elfoglalt pozícióját. Hogy e lehetőségnek elejét vegyék, eltávolították Trockij támogatóit a katonai-politikai vezetésből (nem kímélve az októberi hőst, Antonov-Ovszejenkót sem), mely ezek után engedelmes gépezetként lépett föl a hadseregen belüli ellenzéki befolyás bármely megnyilvánulása ellen.
A nyilvánosság előtt a pártvezetés úgy tett, mintha támogatná az új irányvonalról szóló, a december 5-én elfogadott politikai bizottsági határozatban testet öltő nagyratörő reformelképzeléseket. A határozat alkalmat adott Trockijnak arra, hogy megpróbálja rávenni a vezetőséget saját reform ígéreteik végrehajtására, amit az „Új irányvonal" című december 8-án kelt nyílt levelében meg is tett. Jóllehet Trockij Lenin halálakor valamilyen diagnosztizálásán betegség miatt távozni kényszerült Moszkvából, Preobrazsenszkij arra törekedett, hogy a levél nyomán demokratizálási kampányt indítson a moszkvai pártszervezetben.
Ezek a próbálkozások végül arra késztették a pártvezetést, hogy nyilvános ellentámadást indítson az ellenzék letörésére. A sajtóban és a pártgyűléseken zajló leleplezések egészen a XIII. pártkonferencia egybehívásáig tartottak, azaz 1924 januárjáig. Ez volt az első olyan pártülés, ahol a sztálini apparátus szisztematikusan kizárta az ellenzéket: mindössze három ellenzéki küldöttségnek – köztük Preobrazsenszkij delegációjának – sikerült megválasztatnia magát. A konferencia kimondta az ítéletet – megfogalmazása számtalanszor visszatér még, valahányszor bevádolják a bírálni merészelőket -: az ellenzék nem egyéb, mint frakció, mely sérti a X. Kongresszus határozatit, s mint ilyen, szükségképpen a munkásosztállyal szembenálló érdekeket képvisel, hiszen – nyilatkozta ki a konferencia – a proletariátus nevében értelemszerűen egyedül a kommunista párt hivatott fellépni. Az ellenzék tevékenysége tehát „nemcsak a bolsevizmus revíziójára irányuló kísérlet, nemcsak a lenini eszmék nyílt cserbenhagyása, hanem egyben félreérthetetlen kispolgári elhajlás is."
*
A XIII. Pártkonferencia (és Lenin néhány napon belül bekövetkező halála) után az ellenzék még négy éven át folytatta csatározásait, ám politikai szempontból ezek a küzdelmek csak egy hosszan elnyújtott, jelentéktelen utóvédharcnak tekinthetők. Bár az ellenzékieknek aligha volt esélyük a forradalom után kialakuló, Sztálin által megtestesített diktatúra megfékezésére, e négy év történetének fejezeteit mégis az egymás elleni marakodások és a sorozatban elkövetett taktikai tévedések jelzik.
Harcuk során az ellenzékiek számos elméleti és ideológiai érvet felvonultattak, így dokumentálva a szovjet rendszer fejlődését és – legalábbis saját felfogásukban – az előtte álló alternatívákat A vitákban a gazdasági kérdéseknek szentelték a legtöbb figyelmet, de részletesen taglalták a külpolitikával és a Kominternnel kapcsolatos problémákat is. Vissza-visszatérő témájuk volt a pártdemokrácia követelése, melyre a vezetés mindannyiszor a szektarianizmus és a pártegység megbontásának vácijával válaszolt. A viták során újból és újból felvetették a szovjet rendszer marxista értelmezésének néhány alapvető kérdést, megtárgyalva a Thermidor és az államkapitalizmus témáit, valamint a „szocializmus egy országban" lehetőségét. A nyílt pártharcoknak ezekben az utolsó éveiben gyakorlatilag már minden problémát jeleztek, mely a szovjet rendszer értékelése kapcsán azóta felmerült.
A legfontosabb gazdaságpolitikai kérdéseket a NEP vetette föl először; nem volt tisztázott ugyanis, hová vezethet az új gazdaságpolitika, ha hosszú távra tervezik, illetve ha csak rövid távú, „taktikai" lépést látnak benne. Ha a vezetés továbbra is kitart a NEP mellett – állította az ellenzék -, akkor az adók, az árak és a jogi szabályozás terén újabb engedményeket kényszerül adni a parasztságnak és a tőkés kisvállalkozásoknak – az ipari munkásság rovására. Az ellenzék kitartóan érvelt az ilyen irányú változások ellen, mivel úgy vélte, hogy a magát munkásállamnak nevező rendszer igazi társadalmi alapja a proletariátus, melynek gazdasági érdekeit hatékonyan védelmeznie kell. Az ellenzék tagjai látták, hogy a rendszer mennyire ingatag társadalmi bázison áll, és efölötti aggodalmaikat mindenekelőtt marxista szempontból fogalmazták meg. Az állam osztályalapjának megszilárdítása érdekében ezért tették magukévá az állami tervezésű ipari fejlesztés ügyét.
A gondolat két szempontból is paradox. Először: mivel a marxisták szerint a politikai felépítményt a társadalmi-gazdasági alap határozza meg, logikai ellentmondás részükről azt feltételezni, hogy 1. munkásállamuk erős munkásosztály nélkül létezhet, 2. hogy az úgynevezett munkásállam politikai úton létrehozhatja saját társadalmi alapját. Ezen a ponton az egész marxista társadalomtudomány tarthatatlan analógiák kuszaságába vész. Másodszor: talán az előbbieknél is groteszkebb, hogy a fiatal szovjet állam legfőbb gazdasági próbatételével – mellyel azután is kitartóan igyekezett megbirkózni -, nevezetesen a nem-kapitalista iparosítás feladatának kérdésével sem Marx műveiben, sem a szovjet rendszer korai politikai nyilatkozataiban nem találkozunk. Egyedül az ellenzék által felvetett politikai és szociológiai érvek nyomán indult meg ennek a rendkívül jelentős problémának a megvitatása.
A párton belüli küzdelmek utolsó éveit gazdasági szempontból a nagy iparosítás-vita határozta meg. Az ellenzék – elsősorban Preobrazsenszkij képviseletében – egyértelműen az erőteljes, központi irányítású iparosítás mellett tette le voksát. Az álláspont támogatói szerint az iparosítást – a tőkés kisajátítás helyett – az adórendszeren keresztül megvalósuló erőltetett elvonásokból („eredeti szocialista felhalmozás") finanszíroznák. A pártvezetésnek Buharin volt az első számú szószólója, aki a szükségből erényt kovácsolt, amikor a NEP védelmében a politikai baloldalról a jobbszárnyhoz sodródott, megörökölvén Lenin helyét a politikai bizottságban. Buharin a fokozatos, kevésbé feszített, az állami vállalatokban végbemenő nyereségfelhalmozásra építő fejlődés pártján állt – ezt nevezte Trockij „piaci szocializmusnak" -, és azon a véleményen volt, hogy az ilyen jellegű felhalmozás egyrészt a fogyasztó közönséget szolgálja, másrészt, közvetetten, a nehézipart is ösztönzi a tőke átáramoltatásával. Buharin álláspontjának szembetűnő hasonlóságai a hagyományos kapitalista fejlődés elveivel alkalmat adtak az ellenzékieknek arra, hogy kirohanásokat intézzenek az „államkapitalizmus" ellen, amit ők a munkásosztály érdekeinek hosszú időkre szóló háttérbe szorítása miatt a thermidori fordulat részeként értékeltek.
Az az ellenzék által oly sokat feszegetett kérdés, hogy vajon a Sztálin és Buharin vezetése alatt álló kormány valóban megszűnik-e munkásállamnak lenni, készítette elő a talajt a frakciós küzdelmek legjelentősebb ideológiai vitája számára, „a szocializmus egy országban" problémája körül összecsapó szócsatára. Gyakran találkozunk azzal a véleménnyel, hogy ebben a vitában a világforradalmi offenzíva hívei kerültek szembe azokkal, akik az orosz határokon belül kívánták elsáncolni magukat, ez a feltevés azonban egyáltalán nem állja meg a helyét. Elméletben sem a vezetés, sem az ellenzék nem pártolt el a világforradalom eszméjétől, ám a gyakorlatban – azok után, hogy 1923 októberében végleg szertefoszlottak a kommunista forradalmi remények Németországban – mindenki arra törekedett, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel normalizálja a szovjet külkapcsolatokat, és politikai szövetségeseket meg kereskedelmi partnereket találjon. A viták akörül robbantak ki, hogy sokan nem értettek egyet az ennek érdekében tett állami lépésekkel; kételyek merültek fel például az Angol Munkáspárttal 1924 és 1926 között valamint a kínai Koumintanggal 1922 és 1927 között kötött szövetséggel kapcsolatban. Az ellenzék azonban egyre erőteljesebben hangsúlyozta, hogy az igazi megoldatlan kérdés itt az az elméleti dilemma, hogy mit kezdhet az elszigetelt proletárállam egy elmaradott társadalomban? Milyen következményekkel jár a világforradalom bizonytalan időkre való kitolódása az oroszországi proletárdiktatúra jövőjére és tisztaságára nézve?
Ebben a kritikus helyzetben kerültek a politikai szóharcok középpontjába Trockij permanens forradalomról szóló elméletének tételei. 1917-ben a bolsevik párt tagjainak nagy része nyíltan vagy hallgatólagosan elfogadta irányelvül a permanens forradalom gondolatát, melynek jóslata a polgári forradalom hátán győzelemre jutó proletárhatalomról a gyakorlatban is beigazolódott. Trockij elmélete azonban teljes bizonytalanságban hagyta a győztes bolsevikokat afelől, hogy mi történik addig, amíg el nem jön a kívülről segítséget hozó világforradalom. A breszt-litovszki békét az elméletileg legfelkészültebb bolsevikok éppen amiatt támadták, hogy a szovjet vezetés ezzel elszalasztottá a világforradalom kirobbantásának sorsfordító lehetőségét. Való igaz, hogy a békeszerződés – a teória rovására – a túlélést jelentette a szovjet államnak, és az egy országban épülő szocializmus tulajdonképpen 1918 óta az élet ténye volt a Szovjetunióban. A breszt-litovszki béke után a permanens forradalom híveinek azzal az elméleti problémával kellett szembenézniük, vajon az elszigetelt szovjet állam ténylegesen meg tudja-e őrizni proletár jellegét, vagy, megfizetve az árát annak, hogy egy túlnyomórészt paraszti és kispolgári társadalomban került hatalomra, fokozatosan átalakul valamilyen más rendszerré. A baloldali ellenzék engedett a kísértésnek, és azt hangoztatta, hogy Sztálinnak és Buharinnak a Thermidor lehetőségét is magában rejtő NEP-és parasztbarát politikája éppen ilyen torzulással fenyeget.
Sztálin ilyen viszonyok között dolgozta ki saját teóriáját, hogy megvédelmezze magát és a pártvezetőséget sarokba szorított frakciós ellenfeleinek zavarba ejtő támadásaitól. Elgondolása, melyet 1924 novemberében hozott szóba először, lényegében azt bizonygatta, hogy Oroszország egyedül is képes felépíteni a szocializmust, és ebben nem akadályozhatja meg sem elmaradottsága, sem az, hogy minden oldalról tőkés hatalmak zárják körül. Meglepően újszerű állításának alátámasztására Sztálin Leninnek egy 1915-ben papírra vetett mondatára hivatkozott, mely úgy szólt: „Lehetséges, hogy a szocializmus győzelme először csak néhány vagy talán egyetlen, magára maradt kapitalista országban fog megvalósulni." Sztálin szerint Lenin sorai is azt bizonyítják, hogy Trockijnak a permanens forradalomról szóló elmélete „alábecsüli a parasztságot", „nem hisz" Oroszország forradalmi erejében, s valójában nem más, mint mensevik eretnekség. Mindamellett, miként arra egy 1926-ban tartott nyílt pártfórumon Kamenyev is rámutatott, az idézet szövegösszefüggéseiből világosan kitűnik, hogy Lenin nem Oroszországot, hanem az egyik legfejlettebb tőkés államot tartotta szem előtt, mely már elég érett arra, hogy utat mutasson a szocializmus felé. Sztálin valójában kiragadta szövegkörnyezetükből a lenini sorokat, és saját céljainak megfelelően úgy értelmezte őket, hogy azok igazolják állításait, mely szerint Oroszország egyedül is felépítheti a szocializmust.
E látszólag skolasztikus vita jelentősége szinte felmérhetetlen, bár nem Oroszország valós társadalmi és politikai viszonyait tükrözi. Itt találkozunk először Sztálinnak azzal a későbbiekben is jól bevált módszerével, hogy a nagy elődök tantételeinek manipulálásával keres magának politikai igazolást, cinikusan semmibe véve az eredeti szövegek valódi jelentését. Megmutatkozik továbbá e vitában Sztálin kifejezetten „skolasztikus" hajlama, vagyis hogy inkább hagyatkozik a szavak, mint a tények tekintélyére. Lépéseinek hatékonysága érdekében azonban Sztálinnak szüksége volt arra, hogy betiltson minden független eszmecserét a marxizmus elveiről. Ám a bírálatok elhárítására tett intézkedéseivel magatartása egyre bírálhatóbbá vált, s így arra kényszerült, hogy mind keményebb és keményebb eszközökkel hallgattassa el az ellenzéki nézeteket.
Válaszul arra, hogy a szocializmus felépítéséhez szűkösek az erőforrások, kijelentették, hogy fel kell gyorsítani a munkát, még mielőtt a gyengeség társadalmi és politikai jelei megmutatkoznak.
Tény, hogy a baloldali ellenzék néhány tagja nyíltan szembenézett gazdasági érveinek ellentmondásaival. A „Preobrazsenszkij-dilemma" szerint például – Alexander Erlich közgazdász megfogalmazásában – Oroszországnak „választania kell a halálos betegség és a műtőasztalon elszenvedett biztos halál között". A választás lehetetlensége újból rámutatott arra az igazságra, hogy a szocializmus – ha hű akar maradni az 1917-ben megfogalmazott elvekhez – nem valósulhat meg egy olyan fejletlen államban, mint Oroszország, legalábbis nem külső támogatás nélkül. Maga Preobrazsenszkij csak visszautalhatott a permanens forradalom tételeire, „más szocialista országoktól várva jövőbeni anyagi támogatást".
Az ellenzék nyomására Sztálin és Buharin úgy módosította az általuk képviselt gazdasági irányvonalat, hogy szintézisbe kerüljön benne a piac és a tervezés. Ugyanaz a XV. Kongresszus, mely tanúja volt a baloldali ellenzék kizárásának a pártból, az ipari fejlesztés ötéves tervének elfogadása mellett szavazott. Sztálin és Buharin útjai azonban hamarosan kettéváltak, ugyanis az ellenkező végéről fogták meg a Preobrazsenszkij-dilemmát. Míg Buharin – elfogadva a terv adta kereteket – kitartott a fokozatos és erőszakmentes fejlesztés mellett, addig Sztálin a rohamszerű iparosításra adta le voksát. 1928-ban, meghökkentő „balra fordulj"-jal magáévá tette a baloldali ellenzék minden, az iparosításra, parasztpolitikára és külügyekre vonatkozó nézetét – miközben azért nem engedett sem a pártdemokráciával, sem a szocializmus egy országban ideológiájával kapcsolatos kérdésekben -, és nekilátott, hogy a felismerhetetlenségig sarkított formában átültesse az ily módon kisajátított elveket a gyakorlatba. Ez volt a lehetetlenné tett baloldal visszájára fordult politikai üzenete.
*
A politikai és ideológiai küzdelem a baloldali ellenzék valamint a Sztálin és Buharin képviselte pártvezetés között 1924-től 1927-ig egy sor intézkedésben teljesedett ki; az egyes stádiumokat más-más politikai szereplők és ideológiai érvek jellemezték. A trockisták 1924 januárjában elszenvedett döntő vereséget követően hosszú hónapokig senki sem tett komolyabb kísérletet arra, hogy szembeszálljon a pártegységet dicsőítő, az ellenzéki szektásságot csépelő apparátussal. A pártvezetésen belül a jelek szerint volt némi személyes és politikai ellentét a Sztálin-Buharin páros valamint Zinovjev és Kamenyev között. Úgy tűnt, hogy bizonyos kinevezések Zinovjev befolyásának gyöngítésére irányulnak. 1924 októberében azonban Trockij újra indította a vitát „Október tanulságai" című írásának közzétételével (azt állítva, hogy a német kommunisták 1923-ban elszenvedett kudarcát Zinovjev és Kamenyev 1917-ben tanúsított nyúlszívűsége idézte elő). Ez a váratlan döfés – bár átmenetileg – Sztálin és Buharin karjaiba lökte Zinovjevet és Kamenyevet, hogy innen aztán együttes erővel intézzék kirohanásaikat az átkos trockizmus, és a hasonlóképpen átkos – ettől fogva a legfőbb eretnekségnek számító – „permanens forradalom"-elmélet ellen. Az ügy azzal végződött, hogy Trockijt utolsó jelentős tisztségétől is megfosztották: 1925 januárjában menesztették a Hadügyi Népbiztosság éléről.
Az események fényében nem meglepő, hogy Trockij úgy döntött: kivárja az alkalmas pillanatot, 1925 derekát, amikor is a Sztálin-Buharin és Zinovjev-Kamenyev páros ellentétei újjáéledtek, és immár áthidalhatatlanná váltak. Zinovjev és Kamenyev ugyanis felismerte, hogy Sztálin, aki a pártapparátus feletti hatalmának megszilárdítására törekedett, politikai manővereivel partszélre szorította őket, és számukra nem maradt más hátra, mint hogy az ellentámadáshoz a baloldali ellenzék fegyvertárából kölcsönözzenek érveket; felhozták hát az ismerős vádat, hogy Sztálin túlságosan előnyben részesíti a parasztságot a munkásság rovására; felvetették a pártdemokrácia ügyét, az államkapitalizmus és a szocializmus egy országban ideológiai kérdéseit. Nehéz a küzdelmeknek ezt az időszakát másnak tekintenünk, mint tisztán opportunista politikai manipulációk sorának. Zinovjevnek és Kamenyevnek eddig nem voltak kapcsolatai a baloldali ellenzékkel, és Sztálinnal szemben főként arra a hatalmukra tudtak támaszkodni, melyet a leningrádi pártszervezet fölött gyakoroltak (mellesleg ugyanolyan módszeresen bürokratikus eszközökkel, ahogyan Sztálin az ország többi részében). Fáradozásaik mindenesetre hiábavalónak bizonyultak, és a leningrádi ellenzék csúfos vereséget szenvedett a XIV. Pártkongresszuson – az utolsón, legalábbis az 1980-as évekig, ahol még nyíltan lehetett bírálatokat hangoztatni. A trockisták – jóllehet sokszor éppen az ő nézeteik kerültek össztűz alá – meg sem próbálkoztak kiállni a zinovjevisták mellett. Alkalmasint továbbra is azzal hitegették magukat, hogy egyszer még jól jöhetnek nekik Sztálin szolgálatai a Zinovjevvel vívott régi háborújukban.
Röviddel a XIV. Kongresszus után a legfőbb pártvezetés Leningrádba ment, és minden különösebb erőfeszítés nélkül kiebrudalta a zinovjevistákat addigi hűbérbirtokukból, a forradalmi városból. Zinovjevet annyira megviselte a jégzajlás, hogy radikális politikai fordulatra szánta el magát, nevezetesen a régi ellenségével, Trokcijjal kötendő szövetségre, elegánsan megfeledkezve arról, hogy 1923 és 1924 között oly segítőkészen működött közre a permanens forradalom szellemi atyjának lehetetlenné tételében. A politikai arcvonal e drámai átrendeződése sokéves személyi és ideológiai küzdelmek végére tett pontot, és az a körülmény, hogy Zinovjev egyáltalán fontolóra vette a szövetség lehetőségét, egyértelműen mutatja, milyen borúsnak látta a volt leningrádi pártvezér saját jövőjét a sztálini érában.
A trockisták rövid habozás után, 1926 tavaszán elfogadták Zinovjev ajánlkozását (amit ő is megkönnyített azzal, hogy elismerte: az egész Trockij-ellenes kampány csak politikai mesterkedés volt, és a baloldal joggal óvott a párt bürokratizálódásától). Trockij pedig viszonzásul szelídebbre gyúrta a permanens forradalom elméletét. „Kölcsönös amnesztia" – így nevezte Sztálin az egyezséget.
A későbbi fejlemények arról tanúskodnak, hogy ennek az amnesztiának nem sikerült teljes mértékben orvosolnia az új ellenzéki koalícióba betelepített személyi és ideológiai ellentéteket. Ám az ellentétektől eltekintve az egyesült ellenzéki blokk egyelőre félelmetes politikai szövetséget képviselt, összefogta – frakciótól függetlenül – Lenin régi, forradalmi harcostársait: jobboldali, baloldali és szélsőbaloldali kommunistákat egyaránt, sőt még özvegyét, Nagyezsda Krupszkaját is. A következő másfél évben a blokk heves és lankadatlan ideológiai küzdelmet vívott a pártvezetés ellen; ilyen éles frakciós vitákra sem ezt megelőzően, sem utóbb nem volt példa a kommunista párt történetében. Nem maradt érintetlenül az elmélet és a politika egyetlen területe sem: a pártszervezeti kérdések (a vezetőség által használt káderlaprendszer), az iparosítás, a parasztság, a külpolitika, a szocializmus egy országban, a szovjet állam ideológiai meghatározása – mind az ellenzék támadásainak kereszttüzébe került. 1927 végére a bírálók már-már azzal vádolták Sztálint, hogy elárulja a proletárdiktatúrát, és nem sok választotta el őket attól, hogy ténylegesen is létrehozzanak egy új pártot a munkásság és a nemzetközi szocializmus érdekeinek védelmére.
1926 tavaszán a gazdasági és a külpolitikai (kivált az Angol Munkáspárttal folytatott együttműködés kudarcát illető) kérdésekben vívott ideológiai szócsaták után az egyesült ellenzék konspirációs módszerek alkalmazásával vádolta a főbb pártembereket, és közzétette a „Tizenhármak nyilatkozatát", melyben 1923 óta először foglalta rendszerbe elveit. A „Tizenhármak nyilatkozata" elítélte az állam bürokratikus elfajulását, s ezt a torzulást a proletariátus és a szegényparasztság érdekeinek háttérbe szorításával hozta összefüggésbe. A központi bizottság 1926 júliusában tartott plénumán a vezetőség – megindítva első ellentámadását – egy sor szervezeti ellenlépést tett: Zinovjevet eltávolították a politikai bizottságból, Kamenyevet pedig elmozdították a Kereskedelmi Népbiztosság éléről. A vezetés ekkor láthatóan tartózkodott Trockij felelősségre vonásától, alighanem abban reménykedve, hogy így megoszthatja az újonnan alakult ellenzéki tömböt. Mindazonáltal az ősz folyamán az ellenzék tovább hangoztatta bírálatait a pártgyűléseken. Tevékenysége miatt a pártegység megbontásával vádolták, és további ellenzéki működésének feladására kényszerítették. Nem maradhatott el a megtorlás sem: Trockijt és Kamenyevet eltávolították a politikai bizottságból – mely fölött így teljes mértékben a vezetés vette át az ellenőrzést – Zinovjev helyét pedig Buharin vette át a Komintern elnöki székében.
A heves viták tovább folytatódtak, habár az ellenzék, az októberi egyezménynek megfelelően, megpróbálta bebizonyítani, hogy bírálata nem jelent frakciózást. A novemberben tartott XV. Pártkongresszuson aztán újból kiéleződtek az ellentétek.
*
Amikor a pártvezetés, bár megkésve, de tervbe vette a XV. Pártkongresszus egybehívását, az egyesült ellenzék megmaradt tagjai újból aktivizálták magukat; a kongresszusokat ugyanis hagyományosan a szabad viták időszaka előzte meg, és az ellenzék megpróbálta kihasználni az ebből adódó lehetőségeket. Új programot állítottak össze – a sors úgy hozta, hogy ez volt egyben az utolsó is -, és ebben a könyvhosszúságú vádbeszédben megint felsorakoztatták a vezetés hibáit, a munkásdemokrácia és a nemzetközi szocializmus ügyének elhanyagolását. [Kivonatát lásd az Eszmélet 8. számában. – A szerk.] Ezek után azonban illegalitásba kényszerültek, mivel e dokumentumot a politikai bizottság tilalma ellenére kinyomtatták, és amikor a rendőrség felfedezte a nyomdát, az érintetteket kizárták a pártból. Most, hogy semmiféle törvényes fórum sem állt az ellenzéki vezetők rendelkezésére, megpróbáltak alkalmi gyűléseket szervezni, melyek közül a forradalom tízedik évfordulójára szervezett novemberi alternatív demonstráció volt a legjelentősebb. Erőfeszítéseik azonban hiábavalók voltak, nem tudtak keresztültörni a pártban, a tömegkommunikációban és a rendőrségen mind szorosabbra vont bürokratikus ellenőrzés hálóján. Az októberi plénumon Sztálinnak sikerült elérnie Trockij és Zinovjev kizárását a központi bizottságból, jóllehet kénytelen volt elismerni a Lenin „végrendeletében" ellene felhozott kifogásokat. A november 7-i demonstrációra válaszul végül még a pártból is eltávolíttatta őket, s ezzel egyidejűleg utolsó elvtársaikat is kiebrudalta a központi bizottságból meg a központi ellenőrző bizottságból. A decemberben összeülő kongresszuson már egyetlen ellenzéki delegátustag sem vehetett részt.
Miközben a XV. Pártkongresszus az egész baloldali ellenzék elítélésére és kizárására készülődött, a tömb megalkuvások árán létrehozott egysége is megbomlott, újból szembeállítva egymással a trockista és a zinovjevista szárnyat. A zinovjevisták, Kamenyevvel az élükön, nyilvánosan megtagadták azt az elvet, mely szerint a monolitikus egységnek egyedül egy másik párt lehet az alternatívája – kiszolgáltatván ezzel magukat a vezetés kényének-kedvének; a trockisták ezzel szemben továbbra sem adták be a derekukat. A vezetés egyelőre mindkét csoportot ugyanúgy büntette: a pártból való kizárással, jóllehet a trockistákra még szigorúbb intézkedések is vártak, képviselőiket deportálták, és kényszer-tartózkodási helyet jelöltek ki számukra Szibériában illetve Közép-Ázsiában. E lépések nyomán a politikai különállás minden törvényes lehetősége megszűnt Szovjet-Oroszországban.
*
Az utolsó kísérletet arra, hogy Sztálint visszatartsák a szovjet politika bonapartista eltorzításától, a hivatalosan hirdetett pártegység homlokzata mögött vitték véghez. Sztálin megvált azoktól az ideológiai elvtársaitól, akik támogatták őt a NEP kérdésében; az úgynevezett „jobboldali ellenzék" pedig ezzel megkezdte a maga hiábavaló harcát a központi vezetőség ellen. Sztálinnak e baloldali fordulatára és a jobboldallal való viszályára a szétzúzott és felbomlasztott baloldali ellenzék képtelen volt egységes választ adni. Trockij néhány követője – Pjatakov és Kresztyinszkij vezetésével – Sztálin parasztellenes intézkedéseiben és iparosítási politikájában a baloldal érveinek igazolását látta, és sorozatosan kapitulált, hogy aztán különböző hivatalos minőségekben visszatérjen a párt és az állam kebelébe. Radek és Preobrazsenszkij 1929-ben szánta el magát erre a lépésre, éppen akkor, amikor a Sztálin személyi uralmát továbbra is elítélő Trockijt egy példátlan intézkedéssel kiutasították a Szovjetunióból. Más trockisták a száműzetésben is kitartottak; közéjük tartozott például Rakovszkij, aki egészen figyelemreméltó erőfeszítéseket tett arra, hogy a bürokráciát új uralkodó osztályként tételezve, a sztálini rendszer neo-marxista értelmezését adja. Eközben a jobboldali ellenzék Buharin személyében közvetlen kapcsolatba lépett a még mindig Moszkvában tartózkodó zinovjevistákkal, ám ennek az együttérzésen kívül aligha lehetett egyéb oka, ha figyelembe vesszük, hogy semmiféle konkrét akció nem követte a megbeszéléseket, és a jobboldal is csak további zaklatásoknak tette ki magát, amikor néhány hónappal később a két fél közeledése napvilágra került.
Ami a gazdaságpolitikát illeti, a sztálinizmussal szemben a jobboldal jóval realistább alternatívát képviselt, mint a bal. A jobbszárny hívei ragaszkodtak a NEP-hez, és kitartottak amellett, hogy a szocializmust, az iparosítást és a kulturális modernizációt csak fokozatosan lehet megvalósítani. Felfogásuk következtében nem volt szükségük arra, hogy a világforradalom illúziójában keressenek maguknak szellemi támasztékot. Másrészről, a pártdemokrácia és a bürokratizálás politikai kérdéseiben a jobboldal vezetői végzetes hibát követtek el, amikor a baloldallal szemben a sztálini apparátust támogatták (míg aztán másokkal együtt magukat is megfosztották a bírálat lehetőségétől). Buharin a kommunista rendszer egységét féltő baloldal-ellenes kirohanásaival semmiben sem különbözött a többiektől, és – amint Kamenyevnek bizalmasan megvallotta – későn jött rá, hogy „a köztem és Sztálin között feszülő ellentétek sokkalta súlyosabbak, mint kettőnk régi nézeteltérései." Egy évvel később Buharint és társait fokozatosan eltávolították vezető politikai pozícióikból, és ezzel útjára indult a sztálini „forradalom". Ami a bal- és jobboldali ellenzékkel ezután történt, az már a későbbiekben megszokott menetben folyt: feljelentések, kizárások, letartóztatások, perek, kivégzések és – feledés.
*
Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a jobb-, a bal- és a szélsőbaloldal, vagyis az egész kommunista ellenzék összeomlása tisztán politikai okokkal magyarázható: az egység hiánya, határozatlanság, taktikai hibák, a célok tisztázatlansága. Különösen zavarba ejtő és demoralizáló a támadások és a visszavonulások, a pártfegyelem előtti kapitulációk és a vezetés elleni újult támadások folytonos váltakozása. Ezek a tévelygések azonban mind egyazon alapvető, hibás feltevésből fakadtak; nevezetesen hogy mindannyian hittek a proletárdiktatúrát egyedül gyakorló egységes párt lenini mítoszában. Egyetlen ellenzéki sem volt hajlandó arra, hogy kövesse saját ellenzéki helyzetének logikáját, és megkérdőjelezze a pártmonopóliumot, jóllehet maga is mind szélesebb teret követelt a párton belüli frakciós küzdelmek számára. Létrehozni egy független szervezetet, vagy kiállni a többpárti demokrácia mellett mensevik eretnekség lett volna, amitől – holott a leggyakrabban éppen ez a vád érte őket – mindannyian visszarettentek. Pedig az ellenzéknek, kivált a trockista baloldalnak, valójában az volt a legfőbb erénye, hogy e vonatkozásban nagyon is közel állt a mensevikekhez, és a végén már csak nyert volna azzal, hogy nyíltan is magáévá teszi ezt az álláspontot. A többpártrendszer meghirdetése lényegében összhangban lett volna a baloldali ellenzéknek egészen a forradalom előtti időktől követett fő irányvonalával. Mint később kiderült, az egypártrendszer elfogadása legalább olyan végzetesnek bizonyult az ellenzék számára, mint az a pártbürokrácia, amellyel, nagyon is jogosan, szembeszállt.
Még inkább húsba vágó az a kérdés, vajon a különböző ellenzéki mozgalmak programjai megvalósulhattak volna-e egyáltalán a politikai körülmények valamely szerencsés egybeesése folytán? A baloldal, amikor arról ábrándozott, hogy féken kellene tartani a paraszti tulajdonosi gazdaságot, és erőltetni az iparosítást – mindezt a munkásdemokrácia forradalmi szellemében – egymással teljesen összeegyeztethetetlen dolgot követelt, miként azt a „Preobrazsenszkij-dilemma" egyértelműen meg is fogalmazta. A forradalmak történetéből kiviláglik, milyen nehéz kitartani a kezdeti, önfeláldozó elkötelezettség mellett. A munkásdemokrácia eszméje végképp vágyálomnak bizonyult Oroszországban, kivált azok után, hogy a polgárháború átmilitarizált minden politikai intézményt. Az a proletariátus, melynek nevében a diktatúrát gyakorolták, voltaképpen egy teljesen új osztály volt, tagjait a parasztságból toborozták, minthogy 1917 forradalmi munkássága vagy elesett, vagy felszívta a bürokrácia, vagy szétszóródott a hadi kommunizmus által előidézett gazdasági összeomlásban. Bármennyire vehemensen tiltakozott is az ellenzék, az 1920-as évek ipari munkásságát a pártapparátus szorosan a markában tartotta, az 1924-es „lenini behívó" pedig, mely a pártot többszáz új munkástaggal hígította fel, végképp megfosztotta az ellenzéket attól a lehetőségtől, hogy a tömegek jelentős részét a maga oldalára állítsa.
Az igazság az, hogy a baloldali ellenzék kereszteshadjárata az ipari munkásság demokráciájára épülő szocializmusért az orosz viszonyok között teljesen reménytelen vállalkozás volt. És ezzel visszakanyarodunk ahhoz a lényeges dilemmához, hogy a forradalom eszményei nem álltak összhangban az orosz valósággal. A hagyományos értelemben vett szocializmus – a bőséggel rendelkezésre álló javak igazságos elosztása – elképzelhetetlen volt a gazdaság továbbfejlesztése nélkül, a gazdasági fejlesztés viszont ezek között az elmaradott körülmények között csak egy uralkodó osztály – bürokraták, sőt akár kapitalisták – irányításával mehetett végbe, egy olyan uralkodó osztályéval, mely a cél érdekében nyomást tud gyakorolni a tömegekre, és összpontosítani tudja az ország energiáit a termelés fokozására. A jobboldali ellenzék – ezt a javára írhatjuk – elég realista volt ahhoz, hogy ne erőltesse túlzottan sem a szocialista építést, sem a termelés növekedését; ők tudták, hogy ezeknek a céloknak a logikája – így együtt – elkerülhetetlenül a totalitárius bürokráciához vezet. Másrészről éppen Sztálin volt az, aki zseniálisan fölismerte, hogy – ha nem is a „szavak és az ígéretek" szintjén, de – el kell vetni az igazságos elosztás régi eszméjét, s ha ez megtörtént, a szocializmus megmaradó eszköztára: a központi állami tervezés és ellenőrzés már kiválóan alkalmas a termelés problémáinak megoldására, így hát Sztálin kinyilatkoztatta új, csalhatatlan tanítását az „árutermelő szocializmusról", mely, bár a marxizmusra hivatkozott, a szocializmus minden addig hirdetett elvével ellentétben állt. Az árutermelő szocializmus eszméje magában foglalta mindazt, amiről Sztálin úgy gondolta, hogy Oroszország nemzeti erejének növeléséhez és saját személyes hatalmának megszilárdításához szükséges.
Mi történt volna akkor, ha valamilyen szerencsés fordulat folytán a Trockij vezette baloldali ellenzék ragadja magához a hatalmat a pártapparátus fölött, és menesztik Sztálint? Lett volna-e valamilyen különbség? Ki tudták volna-e kerülni a trockisták a forradalom kényszereit, tudtak volna-e más irányt adni az elmaradott viszonyok között, külső segítség nélkül épülő szocializmus lesújtó logikájának (hiszen még őszerintük is a körülmények tehetők felelőssé azért, hogy Sztálin feladni kényszerült a forradalom eszményeit)? Vagy a személyiség történelemformáló ereje olyan gyökeresen alakította volna át a képet – a marxizmus szerint aligha -, hogy a forradalom megmenekült volna az előreláthatatlan körülmények csapdájából? A gazdasági és politikai élet alapszerkezetét tekintve nehéz elképzelni, hogy az ellenzék ki tudta volna védeni a bürokratizációt és az árutermelő szocializmust (ilyen irányú lépésekre csak a fokozatosságot hirdető, NEP-párti Buharin és a jobboldali ellenzék szánta volna el magát, ám az ő álláspontjuk mindig is elfogadhatatlan volt a baloldal számára). Trockij vezetése nem a gazdaság és a politika terén hozott volna változást – bármennyire hangsúlyozták is ennek jelentőségét – és nem is a tartalmas munkásdemokrácia kiépítésében; Trockij és hívei a kulturális és ideológiai kérdéseket intézték volna másképp, s irányításukkal alighanem a külpolitika is eltérően alakult volna. Trockijról elképzelhetetlen az a nyárspolgári idegengyűlölet és a kulturális életbe való önhitt belekontárkodás, ami Sztálin sajátja volt. Ha a trockisták kerülnek hatalomra, Oroszország talán következetesebb és hatékonyabb szerepet vihetett volna az antifasiszta küzdelemben, és a Kommunista Internacionálé sem kényszerült volna olyan bárgyú Moszkva-hűségre, amilyenre Sztálin uralma alatt. Végül: bár valószínűleg Trockij is keményen leszámolt volna a rendszer valódi ellenségeivel, az szinte elképzelhetetlen, hogy Sztálinhoz hasonló kegyetlenséggel zúzta volna szét a kommunista frakciókat, a sajátját is beleértve.
Bármilyen alternatívát képviselt is az ellenzék, léte, sőt emléke is egyre elviselhetetlenebbé vált a szovjet szocializmus céljait átfogalmazó sztálinista vezetés számára. Nem engedhették meg többé a bírálatot, semmilyen formában sem, mert az meglékelte volna a Sztálin által képviselt új bürokrácia önigazoló ideológiáját, és örökös zaklatásnak tette volna ki a pragmatista politika képviselőit. Ezért aztán a sztálinista vezetés az egyesült ellenzékkel vívott harcának utolsó hónapjaiban nekilátott átgyúrni az egész párttörténetet, az ellenforradalom sátáni ügynökének szerepét osztva az ellenzék szóvivőire. Kiutasítása után Trockij vált a gyűlölet és kárhoztatás külső célpontjává, melynek segítségével minden rendszerellenes bírálatot le lehetett járatni. (Hasonló célokat szolgált, jóval később, Alekszandr Szolzsenyicin kiutasítása is a Szovjetunióból.) Az 1930-as években olyan szélsőségessé vált az ellenzékkel kapcsolatos tények eltorzítása – gondoljunk csak az 1936-os, 1937-es és 1938-as kirakatperek képtelen vádjaira -, hogy elmondhatjuk: a szovjet rezsimnek e téren szabályos össznépi neurózist sikerült kialakítania. A sztálinizált kommunista párt – neurotikus vezérszemélyiségéhez hasonlóan – rögeszmés vágyképeket alakított ki saját múltjával kapcsolatban, a jelen ellentmondásainak szépítgetésére; és erőszakos ingerültséggel reagált a történelmi igazság rehabilitálását célzó minden kísértetre, akár párton belüliek, akár párton kívüliek kezdeményezték. A szovjet rendszernek ez a sajátos, mélyen gyökerező jellegzetessége közvetlenül az ellenzékkel folytatott küzdelmek történetével hozható összefüggésbe, és a Sztálin utáni időkre is rányomta bélyegét, amennyiben – egészen a gorbacsovi reformokig – az ellenzékről egyszerűen nem lehetett tárgyilagos vitát nyitni. Hruscsov, bár 1956-ban indított desztalinizációs és rehabilitációs kampányával visszahelyezett történelmi jogaiba néhány sztálinistát és a tisztogatások során eltűnt katonai vezetőt, ám megtorpant, amikor az ellenzék szerepének és Sztálinnal szembeni bírálatainak átértékelésére került volna sor (jóllehet maga is elismerte, hogy az 1936 és 1938 között hozott halálos ítéletek túlmentek a megengedhetőség határain). Hruscsov mindent jóváhagyott, amit Sztálin 1934-ig tett; szentesítette az ellenzék elnyomását, a sztálini forradalom alapelveit, az ideológiai manipuláció egész mechanizmusát, s Sztálin politikája lényegében a brezsnyevi érában is érinthetetlen maradt.
(Ford.: Náday Judit)