Valójában az, ami az egykori Keleti Blokk területén történt, korántsem volt restauráció. Helyesebb volna „a kapitalizmus második eljövetelének”, vagy még inkább „a kapitalizmus második kiadásának” nevezni, Engels híres kifejezésének analógiájára („második jobbágyság”). Éppen úgy, ahogy a második jobbágyság, azaz a jobbágyrendszer „második kiadása” sem volt az első restaurációja, a hozzá való visszatérés, hanem radiká­lisan különbözött tőle, „a kapitalizmus második kiadása” sem az elsőhöz való visszatérés, nem annak restaurációja.

A továbbiakban ezt a megközelítést szeretném érvekkel alátámasztani.

Első lépésként tegyük fel magunknak a kérdést: mennyiben elfogadha­tó egyáltalán a „restauráció” terminus használata? Ha a politikatudomány területén maradunk, (s ahogyan jómagam annak idején rámutattam „A forradalmi folyamat szakaszai” (Taraszov 1995a, 58-67) és „A nemzeti forradalmi folyamat: belső törvényszerűségek és szakaszok” (Taraszov 1995b) című műveimben, a restauráció olyan politikai rezsim, amely a szokásos forradalmi ciklus utolsó szakaszát követi – vagyis a nyílt el­lenforradalom szakaszát, a brumaire-t, a bonapartizmust. A restauráció rendszere újragyártja a forradalom előtti díszleteket, de a forradalom alapvető gazdasági vívmányait megőrzi. (Amennyiben eltörli azokat, az ismét forradalomhoz vezet, mint az 1830-as forradalom Franciaország­ban, vagy a „dicsőséges forradalom” Angliában, amelyek a restaurációs rezsim szélsőségeinek korrekcióját célozták.) A körbeért forradalmi ciklus után, egy másik forgatókönyv szerint, a nyílt ellenforradalmi diktatúra (a bonapartista rezsim) átalakulhat az ellenforradalmi demokrácia rend­szerévé (ahogyan az Franciaországban a Thiers-MacMahon rezsimmel történt, amely – amikor az ismert definíció szerint a „köztársaságpártiak nélküli köztársaság” „polgári republikánusok köztársaságává” fejlődött-­átnőtt a „szokásos” Harmadik Köztársaságba.

Oroszország esetében csak akkor lesz indokolt restaurációról beszél­nünk, ha a monarchia helyreállításával szembesülünk (természetesen alkotmányos monarchiáról lenne szó, mely inkább tartalmatlan külsőség) a kapitalista termelési viszonyok mellett. A másik elengedhetetlen körül­mény a restitúció lenne – vagy, mint ennek egy változata, az elveszett vagyonokért járó legalább részleges kárpótlás. Amíg e két jelenség hiányzik, nem beszélhetünk restaurációról.

Igen, természetesen Oroszországban vannak olyan erők, amelyek a monarchia helyreállítására törekszenek, de ezek vagy marginális szere­pet játszanak a politikában, vagy legalábbis nyilvánvaló kisebbségben vannak még az uralkodó osztályon belül is. Igen, a politika befolyásos szereplőjének számító pravoszláv egyház 2007-ben csaknem keresz­tülvitte a törvényhozási folyamaton az egyházi vagyon visszaszolgálta­tásáról szóló törvényt – de végül is nem járt sikerrel. (S egyáltalán nem azon bukott meg a dolog, hogy a törvénytervezet azt a szélhámosság­nak beillő tételt tartalmazta, hogy az „istentelen forradalmárok” által elkobzott vagyont az egyháznak kell visszaszolgáltatni, miközben a cári Oroszországban az egyház állami intézmény volt, vagyona pedig az állam tulajdona, hanem azon, hogy az elnöki vezetés ráébredt: egy ilyen törvény elfogadása törvényszerűen maga után vonná a teljes restitúciót, különben a forradalom előtti vagyonok összes többi örököse törvénytelen diszkriminációt szenvedne el.)

Tehát, ha a putyini-medvegyevi „puha bonapartizmus” rendszere mellett (melyben a törvényhozás, mint hatalmi ág szerepe szimbolikus, a parlamenti ellenzék elhanyagolható, a „nagy médiumokat” kontroll alatt tartják, a parlamenten kívüli ellenzéket rövid pórázon, a munkajogi törvények elnyomóak, az állami bürokrácia pedig teljes egészében össze­nőtt az üzleti elittel) figyelemmel kísérhetnénk azt is, hogy a cári család örökösei őseik rehabilitációját és kanonizációját követően azok vagyonát is visszakapnák, ezután pedig szélesebb körű restitúció következne, valamiféle kompromisszumos megállapodással a régi (forradalom előtti) és új (posztszovjet) tulajdonosok között, teljességgel helytálló volna a „restauráció” kifejezés.

Ugyanakkor persze nagy a kísértés, hogy a forradalom előtti és a mai orosz kapitalizmus között hasonlóságokat keressünk. Ilyenek minden bizonnyal szép számmal kínálkoznak. A köznapi tudat pedig természete szerint nem dialektikus, s az ismétlődő jelenségeket és folyamatokat haj­lamos egy típusba sorolni, ami tudománytalan. De ha nem a hétköznapi ember, hanem a tudós szemével tekintünk e nevezetes hasonlóságokra, észrevesszük, hogy valójában különbségekről van szó.

Először is: nyilvánvalónak tűnik, hogy Oroszország a „szovjet kitérő” után ismét visszatért a kapitalista világrendszerbe, kapitalista elvi alapon.² Mi több, Oroszország a kapitalista világrendszerben jelenleg a periférián foglal helyet, de a félperifériás ország szerepére pályázik.

Ugyanakkor a cári időkben ez az igény megalapozottabb volt. A mai értelemben vett kapitalista világrendszer éppen akkoriban alakult ki, és semmiképpen nem volt globális. Hasonlóképpen formálódófélben voltak a „centrum-periféria” viszonyok. Oroszország számára az, hogy a kapitalista államok élcsapatából kimaradt, nem jelentette, hogy nem igényelhet egy szeletet a tortából, hogy nem lehet az övé az egyik szólam a nagyhatalmak koncertjén (nem beszélve arról, hogy a „nagyhatalom” meghatározásának kritériumai is mások voltak akkoriban). Az oroszor­szági imperializmus sajátosságai (egyrészt a Nyugattól való függősége, másrészt a Keleten kialakult, Oroszországtól függő államok megléte) sokkal inkább megfelelt a „félperiféria”, mint a „periféria” fogalmának. Ráadásul akkoriban még szó sem volt „egypólusú világról”, vagyis egy­séges imperialista világrendszerről, világimperializmusról az USA-val az élen. A világban a különböző – erősebb és gyengébb – imperializmusok versenye folyt, s az oroszországi csak egy volt közülük, nem a legerő­sebb, de nem is a leggyengébb.

Mára azonban az egységes kapitalista világrendszer már kialakult (mi­után a keleti blokk széthullott, és Kína is a pályára lépett, persze sajátos feltételek mellet; a lehetséges kivételek – ha ugyan valóban azok -, mint Észak-Korea és Kuba, nem számítanak), ezért teljesen indokolt globa­lizációról beszélni. Természetesen az „első oroszországi kapitalizmus” idején még semmiféle „globalizációról” nem lehetett szó. Amikor Orosz­ország az 1990-es években, vagyis az orosz gazdaság irányított csődje idején csatlakozott a kapitalista világrendszerhez, ezzel azt alapozta meg önmaga számára, hogy a harmadik világ tipikus „óriásállamává” váljon, mint amilyen India, Brazília, Indonézia vagy a Dél-Afrikai Köztársaság. A forradalomig maga a „harmadik világ” kifejezés sem létezett, éppen azért, mivel nem lett volna kire használni. Egy harmadik világbeli országnak – még akkor is, ha „óriásállamról” van szó – kevés az esélye arra, hogy felkapaszkodjon a kapitalista félperifériára, illetve, ami még fontosabb, hogy ott tartósan meg is tudjon maradni.

Mi több, Oroszország határozottan rosszabb feltételek mellett tért vissza a kapitalista világrendszerbe, mint ahogyan kilépett belőle (s ter­mészetesen összehasonlíthatatlanul rosszabbak mellett, mint amikor a „második világ” része volt): a megváltozott viszonyok által diktált mérték szerint sokkal gyengébb gazdasággal, kevesebb nyersanyagforrással, ki­sebb területtel és lakossággal, rosszabb geopolitikai helyzetben (amelyet nem tudott kompenzálni nukleáris fegyverek birtoklásával, hiszen semmi­lyen rakéta nem pótolhatja sem a balti és a fekete-tengeri kikötőket, sem az ukrajnai termőtalajt, sem a közép-ázsiai gyapotot stb.).

A helyzet általános jellemzői közül, melyek többsége, bár nem mind­egyike, a gazdaságot érinti, csak arra a tényre szeretnék rámutatni, hogy a kapitalista cári Oroszország fejlődő ország volt. Igaz, ezt a fejlődést visszafogta az uralkodó rezsim és az uralkodó osztályok, igaz, a kapita­lizmus az akkori Oroszországban félfeudális volt, s Lenin ismert mondása szerint az ország nem is annyira a túl sok, mint inkább a túl kevés kapita­lizmustól szenvedett. De a reformok előtti Oroszországhoz képest mégis megfigyelhető volt az állandó és egyértelmű fejlődés (még akkor is, ha ennek gyümölcseit csak a kisebbség élvezhette, s ha maga ez a fejlődés – mint minden polgári fejlődés – szörnyű társadalmi aránytalanságokhoz vezetett). A modernizációs elméletek bizonytalan terminológiájával élve azt mondhatjuk, hogy a cári Oroszország – bár túl lassan ahhoz, hogy a kor világában helytálljon, túl bátortalanul és nehézkesen, megállókkal és kitérőkkel – a modernizáció útján haladt. „A kapitalizmus második kiadása” Oroszországban Steven Cohen közismert meghatározása szerint (2001, 173)³ demodernizációval kezdődött. A Szovjetunóban jelen lévő fejlett technológiák jelentős része (a robottechnika, a számítástechnika, stb.) a modern kapitalista Oroszországban egyszerűen megsemmisült. Ez történt a tudományos bázis nagy részével is (Horev 2001, 11-12),⁴ más fejlett technológiai ágazatokat (például az űrkutatást) a minimumra redukálták. Még az ipar nem különösebben jelentős, progresszív és fejlett ágazatai is jelentős károkat szenvedtek. A kiemelt helyzetben lévő haditechnika és -ipar is „összezsugorodott”, arra kényszerült, hogy elsősorban exportra gyártson, s ma alapvetően a késő-szovjet időszak hagyatékát igyekszik ki­aknázni. Ismeretes, milyen katasztrofális helyzetbe kerültek a könnyűipari termékek gyártói, például a textilipar. Ezzel ellentétben, a cári Oroszor­szágban a reformokat követő 20 évben megduplázódott a vászon egy főre jutó felhasználása (Isztorija Rosszii 1998, 400). A nagyipari textilgyártás akkor az egyik legjelentősebb, legprogresszívabb, a legfejlettebb tech­nológiákat használó termelési ágazat volt. Általában véve, ha eltekintünk az uráli bányászattól, mely elavult felszereléssel dolgozott és elsősorban jobbágymunkán alapult (mivel itt a technológiai megújhodás húsz évet vett igénybe), a forradalom előtti Oroszországban a nagyipar a korabeli „high tech”-felhasználás valódi példája volt. A nagyipar termelékenysége pedig 1893 és 1900 között majdnem megkétszereződött (Szovjetszkaja Isztoricseszkaja Enciklopegyija 1965, 6. kötet, 995).

Másképpen fogalmazva, a forradalom előtti kapitalista Oroszország elmaradott, de fejlődésben lévő ország volt. A mai kapitalista Oroszor­szág pedig ezzel ellentétben visszaesésben lévő ország, ahol a fejlett technológiát és tudományos bázist igénylő ágazatok helyére az össze­szerelő üzemek világa lép, ahol a 30-40 évvel ezelőtt progresszívnek számító gazdasági szektorok „konzerválódnak”, ahol a XXI. század első éveitől beáramló olajdollár-tömegek ellenére a valódi technikai­technológiai fejlődést és átalakítást felváltották a hangzatos szólamok, a „nanotechnológiáról” és a „nemzeti projektek” költségvetéséről szóló párbeszédek.

A másodikként említhető általános körülmény: a cári Oroszország a feudalizmusból lépett át a kapitalizmusba, a mezőgazdasági társadalom­ból a mezőgazdasági-ipariba, az abszolutizmusból a polgári képviseleti demokráciába. A „második kiadás” viszont a szuperetatizmusból lépett a kapitalizmusba, a szovjet típusú politikai rendszerből a polgári (bur­zsoá) rendszerbe egy ipari társadalmon belül. S bár az ilyen átmenetek törvényszerűségeit még nem mutatták ki és nem tanulmányozták (s úgy tűnik, a burzsoá akadémiai tudományt ez nem is érdekli, s teljességgel megelégszik a „tranzitológia” nyilvánvalóan tudománytalan ideológiai-propagandisztikus koncepcióival), nem kétséges, hogy ez egészen más eset, mint a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet. Már csak azért is, mert a kapitalizmus olyan feladatait, mint az ipari forradalom, az indusztrializáció, a kulturális forradalom, az urbanizáció, a Szovjetunió már régen megoldotta. Ugyanakkor a kapitalizmus a maga klasszikus formáiban csak azért tudott megmaradni és fejlődni, mert a falvak lakos­ságából verbuválódó szabad és képzetlen munkaerő légiójára támaszko­dott, amely gazdasági kényszer hatására állt be a kapitalista termelésbe, számára végtelenül előnytelen feltételek mellett.

Egy dolog a cári Oroszország, ahol a városi lakosság aránya 13 száza­lék, és parasztok tömegei áramlanak a városokba, akik engedelmesek, igénytelenek, s marxista szóhasználattal élve készek a kétkezi munká­ra, s egészen más a mai urbanizált Oroszország, melynek lakossága hozzászokott a kényelem egy bizonyos szintjéhez, és szakmailag már specializált.

Természetesen elképzelhető, hogy országunk vezetőinek folyamatos sopánkodása, miszerint az országban túl sok a felsőfokú végzettségű szakember, míg a gazdaságnak kétkezi munkásokra volna szüksége, és a soron következő „közoktatási reform” ezen a tarthatatlan helyzeten talán valamelyest változtatna; de ez csak egy újabb bizonyíték arra, hogy a „kapitalizmus első kiadása” radikálisan különbözött a „másodiktól”: az első esetben a kapitalizmus progresszív, fejlődéspárti szerepben lépett fel, a másodikban regresszív, degradáló erőként.

Van még egy tényező, amely összefügg az előbbivel: a demográfiai helyzet. A háború előtti kapitalista Oroszországban a népesség száma folyamatosan növekedett. Ez egyrészt a hagyományos sokgyermekes családmodellel függött össze, másrész a lassan, de mégiscsak javuló egészségügyi és higiéniai feltételekkel, amely természetesen csökken­tette a halálozási arányt, elsősorban a gyermekek körében. Még falun is, ahol a halandóság jóval magasabb volt, mint a városban, a népesség száma a reformok utáni években, a XX. század elejére csak az európai országrészben 48,9 millióról 80 millióra növekedett (Isztorija Rosszii 1998, 435), az ország egész területén pedig (nem számítva Finnországot és Oroszországot) 1858 és 1913 között 63 millióról 140 millióra (Brook 1980). Ha tekintetbe vesszük az akkori alacsony átlagéletkort, mindez azt jelenti, hogy Oroszország fiatal lakossággal rendelkező ország volt. Az európai országrészre jellemző mezőgazdasági túlnépesedés tényét is figyelembe véve, mindez garantálta az erős munkáskezek beáramlását a kapitalista (s konkrétan az ipari) fejlődésbe. S valóban, az 1897-es adatok szerint még a fővárosokban is (Moszkvában és Pétervárott) 67 és 69 százalék volt a parasztok aránya (Rasin 1956, 324-327). Persze, ők már csak formálisan, származásuk szerint „parasztok”, valójában legin­kább munkások voltak (kivéve egy elenyésző részüket, akik cselédként, fuvarosként, kereskedőként stb. dolgoztak).

A mai Oroszországra azonban a népesség fogyása jellemző (amelyet a neoliberális szerzők, elkerülve a „kihalás” kifejezést, a jobban hangzó „depopuláció” szóval jelölnek), s ennek oka elsősorban a valószínűtle­nül emelkedő halálozás. Amikor Gajdart és Csubajszt a különlegesen magas halálozási arányról kérdezték, ők megpróbálták az alacsony születési arány felé terelni a beszélgetés menetét. De ez a taktika nem vált be: a társadalom nem hitt nekik, különösen hogy idővel a születések száma nőni kezdett, ám a depopulácó mégsem állt meg (Powell 2002, 344-348).⁵ A halálozási arány erőteljes növekedése pedig, ahogyan már ezt többször is kimutatták, egyenes következménye azoknak a társadal­mi-gazdasági viszonyoknak, melyeket „a kapitalizmus második kiadása” teremtett Oroszországban.

Ám a népességfogyással egyidejűleg a népesség rohamos öregedése is megfigyelhető a mai Oroszországban. Nyilvánvaló, hogy a nyugdíjas korú lakosság döntő többségére mint munkaerőre nem lehet számítani, s az sem várható tőlük, hogy új szakképesítéseket szerezzenek. Ezen­kívül objektív okok (így pl. egészségi állapotuk) miatt sem egyezhetnek ki, és nem is akarnak kiegyezni azokkal az „ideiglenes” nehézségekkel és nélkülözéssel, melyeket a fiatalok (a fiatal, képzetlen munkaerő) elviselnek. Mivel semmiféle kapitalizmus nemhogy nem fejlődhet, de nem is létezhet munkaerő híján, ez azt jelenti, hogy egy nagyon fontos tényező, a termelőerők tekintetében „a kapitalizmus második kiadása” Oroszországban alapvetően másképpen működik.

Most tekintsünk át néhány tisztán gazdasági körülményt.

Először is nézzük a tulajdonviszonyokat. A kapitalizmus definíciója szerint a termelőeszközök magántulajdonán alapul. „Első kiadásának” megjelenése idejére a magántulajdonon alapuló viszonyok Oroszor­szágban már hosszú ideje széles körben elterjedtek, ezek domináltak a gazdaságban. Oroszország gazdasága a kapitalizmus előtt a mező­gazdasági termelésen alapult, amely a nemesi földbirtok rendszerére (vagyis magántulajdoni viszonyokra) támaszkodott. A kapitalizmus fejlő­désével a falvakban a magántulajdoni viszonyok gyakorlatilag mindenre kiterjedtek (a sztolipini agrárreform már az utolsó lépést jelentette). Az iparban hasonlóképpen fejlett volt a magánszektor, nem is beszélve a kereskedelemről. Kétségtelenül létezett (bár nem mindenhol) az obscsina és az (egy bizonyos időszaktól kezdve hátrányba szoruló) állami ipar, de az adott árupiaci viszonyok közepette kénytelenek voltak ezek is a magántulajdoni termelés játékszabályai szerint működni. Az állam, mint ipari szereplő ugyanúgy viselkedett, és ugyanazokhoz a szabályokhoz tartotta magát, mint a többi tulajdonos. Az állami és az állami manufak­túrákba rendelt jobbágyokhoz való viszonyában az állam tulajdonosként lépett fel (bár persze leginkább földbirtokosként).

Egészen más volt a kiinduló helyzet a tulajdonviszonyok tekintetében „a kapitalizmus második kiadásánál”. A kapitalizmus ez esetben egy olyan országban vált uralkodóvá, ahol korábban a termelőeszközök gyakorlati­lag teljes egészében állami tulajdonban voltak, ahol jóformán hiányoztak a magántulajdoni viszonyok, és nem működtek a piaci keretek. Ez már önmagában olyan alapvető eltérés a kapitalista viszonyok bevezetésének kísérletében, melynek alapján kijelenthető, hogy „a kapitalizmus második kiadása” nem lehet az első „restaurációja”.

Másodszor, nem helyes a gyakori hivatkozás az államkapitalizmus akkori és mai jelentős (mi több, „különleges”) szerepére. A formális egyezés és bizonyos közös jelenségek (mint például az óriási korrupció) ellenére az államkapitalizmus két különböző modelljével állunk szemben. A cári Oroszországban az államkapitalizmus csak a reform előtti kincs­tári tulajdon örököse volt (melyet gyakran nehéz volt elkülöníteni a cári tulajdontól). Az oroszországi kapitalizmus további fejlődését elsősorban a cárizmus háborús stratégiai tervei határozták meg (ez indokolja a vas­útépítés, a hadiipar és az ezzel összefüggő fémipar kiemelt szerepét). Hiába a szektorra jellemző kolosszális sikkasztások, az államkapitalizmus a cári Oroszországban mégiscsak az államkasszát és az állami érdekeket szolgálta (már ahogyan ezt akkor értelmezték, ebben a sorrendben: a cári családot, a bürokratikus elitet, az uralkodó osztályt). Végül is a kapitalista cári Oroszország költségvetési bevételeinek jelentős tétele származott a kincstári tulajdonból (a másik hasonlóan nagy összeg a bormonopólium volt, melyhez hozzáadódtak más, kisebb „kormányzati regálék”).

Ezzel szemben a mai Oroszországban az államkapitalizmus neolibe­rális modellre épül. Ennek megfelelően az állami vállalatok részvénytár­saságok, melyek ugyanúgy adót fizetnek az államkincstárnak, mint bár­melyik más részvénytársaság. A proflton azonban a csúcsmenedzserek szűk köre osztozik ügyesen, akiknek többsége magas rangú állami hiva­talnok. Ők azonban nem mint hivatalnokok, hanem mint magánemberek részesülnek ebből a haszonból (vagyis nem a tisztség viselője, hanem a személy kapja a profltot). Ennek a sémának a különös cinizmusa abban rejlik, hogy nem foglalja magában a veszteségek fedezését a csúcsmenedzserek zsebéből; vagyis amikor a cég nem profitot, hanem veszteséget termel, e veszteségeket az államkincstár fedezi, tehát az adófizetők pénze megy rá!

Más szóval, a kapitalista cári Oroszországban az államkapitalizmus valóban államkapitalizmus volt, míg a mai Oroszországban ez nem más, mint szélhámosok üzleteit eltakaró paraván, mely mögött a bürokratikus elit formálisan törvényesen, valójában azonban bűnös módon (épp ezért csendben) gazdagodhat.

Harmadszor, helytelen az a hozzáállás is, mely a forradalom előtti és a modern kapitalista Oroszországot mint „nyersanyag-birodalmakat” hasonlítja egymáshoz. Valóban, mindkét Oroszország „nyersanyag-­birodalom”. De a mai „nyersanyag-birodalom” korántsem a forradalom előttinek „restaurációja”. Kezdjük azzal, hogy különböznek az exportra kerülő nyersanyagok. A forradalom előtti Oroszországban ez elsősorban gabona volt, ezenkívül fa, len, kender, bőr, prém stb. A mai Oroszország­ban kőolaj, földgáz, alumínium, fa. Vagyis a mai „nyersanyag-birodalom” a már iparosodott Szovjetunió örököse, hiszen, bár nyersanyagokat exportál (vagy elsődleges feldolgozottságú termékeket), ezek olyan anyagok, amelyek ipari kitermelést, feldolgozást, szállítást igényelnek, és eltérnek a preindusztriális időszak nyersanyagaitól.

A cári Oroszországot, amelynek nem sikerült felugrania a kapita­lizmus első kocsijára, eközben azért több olyan elmaradott, feudális, tőle részben vagy egészében függő ország határolta, amelyeknek úgy adhatta el ipari termékeit, hogy nem kellett a fejlettebb nyugati országok konkurenciájától tartania, cserébe felvásárolta nyersanyagaikat. Végered­ményben ez vezetett a „nyersanyag-birodalom” konfliktusához Japánnal Mandzsúriában és Koreában, s ez volt az egyik oka annak, hogy az első világháborúban Oroszország és az Oszmán Birodalom szembekerültek egymással. Ezért a forradalom előtti Oroszország fokozatosan növelte az ipari termékek exportját.

Lényegében a kapitalista cári Oroszország, a feudális cári Oroszország örököse, nem is lehetett más, mint „nyersanyag-birodalom”: ahhoz, hogy ettől a státusztól megszabaduljon, először el kellett volna érnie az ipari fej­lettség olyan fokát, hogy az ipari termelés kielégítse a belső piaci igényeket.

„A kapitalizmus második kiadása” azonban a szovjet szuperetatizmus örököse volt, amely az ipari termelés (legalábbis a haditechnika) tekinte­tében a kapitalista világ legnagyobb országával, az USA-val is fel tudta venni a versenyt. A posztsztálinista Szovjetunió nem volt „nyersanyag-­birodalom”, és Jegor Gajdar véleményével ellentétben nem „az olajra volt kihegyezve”. A peresztrojka hajnalán az energiahordozók és az elektro­mos energia aránya a szovjet exportban 52% volt (Sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 1991, 659), s meg kell jegyeznünk, hogy az elektromos energia nem nyersanyag.⁶

A fennmaradó szovjet exporttermékek kétharmada késztermék volt (igaz, anyagi értékét tekintve a legjelentősebb tételt ezek között a fegy­verek képviselték – ám a fegyver sem nyersanyag).

A mai kapitalista Oroszország visszatérése a „nyersanyag-birodalom” státuszához szorosan összefügg „a kapitalizmus második kiadásával”.

Ez a „kiadás” egy olyan gazdasági krízis formájában jelent meg, amely, ahogyan már említettük, az ipari termelés 50%-át a lehető legbarbárabb módom megsemmisítette, az üzemeket egyszerűen bezárták, felszere­lésüket lebontották és fémhulladékként külföldre értékesítették. Mellé­kesen, csak az 1994-es évben 6201 ipari vállalatot szüntettek meg és hordtak szét! (Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 2000, 277)

Igen, totális háború nélkül természetesen lehetetlen maradéktalanul visszatérni a preindusztriális korszakba. S a Szovjetunió azon vívmányai, melyek lehetővé tették a „nyersanyag-birodalom” állapotából való kilé­pést, valamelyest még ma is hatnak. Az orosz exportra szánt termékek jelentős része még mindig fegyver, elektromos energia (melyet főképpen a FÁK-országokba szállítunk), és elsődleges feldolgozású termék (fémek, nem pedig ércek). De világosan kirajzolódik egy folyamat, mely ellentétes „a kapitalizmus első kiadásában” megfigyelhetővel. A cári Oroszország, bár soha nem törekedett nyíltan a „nyersanyag-birodalom” átalakítására és a fejlett technológiák exportjának bevezetésére (hiszen akkor még ezek a terminusok sem léteztek), mégis, lassan, de folyamatosan ebben az irányban haladt. A mai Oroszország pedig, ellentétben a hivatalosan hangoztatott céllal (a nyersanyagexportot a fejlett technológiák export­jával váltani ki), az ellenkező irányba tart.

Ami a kapitalizmus két „kiadásában” ebben a vonatkozásban közös, az az ország értékeinek barbár kifosztása, és a népének szükségleteihez való cinikus hozzáállás. A cári Oroszország növelte a gabonaexportot, eközben nem vette figyelembe sem a lakossági szükségleteket (az is­mert mondás szerint „koplalunk, de eladjuk!”), sem a gabona világpiaci árának változásait (Pokrovszkij 1902, 105).⁷ Mindannyian megfigyelhet­jük, hogy most ugyanez történik az olajjal. De ez nem a „restauráció” jellegzetessége, hanem minden kapitalista szokásos piaci viselkedése: haszonszerzés itt és most.

Negyedszer, teljesen indokolatlan párhuzamot vonni az akkori és a mai privatizáció között. Mindenki tisztában van azzal, hogy „a kapitaliz­mus első kiadása” idején a privatizáció mértéke meglehetősen alacsony volt, és III. Sándor uralkodása idején gyakorlatilag meg is szűnt. Az is ismeretes, miért szűnt meg – először is a kincstári cégek privatizációja nem hozta meg a várt nyereséget, emellett a privatizált cégek jó része veszteségessé vált. Ráadásul a stratégiailag fontosak, mint a vasúti társaságok, komoly terheket róttak az állami hitelrendszerre, s mindez, mint tudjuk, azzal végződött, hogy a kincstár kénytelen volt visszavásá­rolni a tulajdonosok által csődbe vitt vasúti cégeket. Anekdotaszámba bent, milyen vadorzó módon zsákmányolták ki a magántulajdonosok a vasutakat.⁸ Gyakran ugyanez történt a magánkézbe került bankokkal is, melyeket szintén a kincstárnak kellett megmentenie (igen jellemző az Orosz Ipari-­Kereskedelmi Bank története). Ez ismét azt a jól ismert tételt támasztja alá, hogy a rentabilitás nem a tulajdoni formától, hanem a hozzáértő vezetéstől függ.

Egészen más képet mutat a posztszovjet Oroszországban végbement privatizáció. A privatizáció a neoliberalizmus szent tehene, és Pjotr Filippov egykor nagy port felvert nyilatkozatából tudjuk, hogy Csubajsz és a többi kormányzati privatizátor meg voltak győződve arról, hogy mindent privatizálni kell, kivéve talán – még ebben sem voltak biztosak – a parlamentet és a bíróságokat (Kuranti, 1992). Ezért a mai Oroszor­szágban a privatizáció hullámokban folyik, s elsősorban a legsikeresebb és legnyereségesebb cégeket privatizálják.⁹ A neoliberálisok újra és újra felhangzó sopánkodásának a „putyini államosításról” nem sok köze van a valósághoz, mivel ténylegesen vagy nyilvánvaló reprivatizációról van szó (ami azt jelenti: elvenni a bizniszt az „idegenektől” és odaadni a „mi­einknek”), vagy olyan pszeudo-állami részvénytársaságok alapításáról, melyekről már szó esett.

Az egyetlen hasonlóság, amely a kétféle privatizáció között megfigyel­hető, nem más, mint hogy mind a posztszovjet, mind a cári Oroszország­ban az állam sokkal kisebb nyereséget zsebelt be a privatizációból, mint amilyenre számított. Az iparvállalatok privatizációjából 1993 és 1999 között csupán a beütemezett nyereség 17,2% százaléka folyt be a költ­ségvetésbe! (Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 2000, 292) S tegyük hozzá, hogy ezek a cégek nevetséges áron, gyakran a szovjet periódusban felbecsült értékükön keltek el, „megfeledkezve” a száguldó inflációról. Emlékszem, hogy e grandiózus ügylet egyik résztvevője – aki egykor a VCSZPSZ (Szakmai Szakszervezetek Össz-­szovjet Központi Tanácsa) köreihez tartozott – egy magánbeszélgetésben elmondta, gyakran milyen „tudományos” módszerrel számították ki a vállalatok vételárát: a havi béralap háromszorosát kerekítették valamelyik irányba (s nem is mindig fölfelé).

Ötödször, abszurditás arra hivatkozni, hogy a cári és a mai kapitalista Oroszországot egyaránt a külföldi tőkétől való függőség jellemzi. Két­ségtelen, hogy a kapitalizmus perifériájának minden országa elkerülhe­tetlenül függésbe kerül a centrum tőkéjétől, nem lehet független. De az adott esetben felmerül egy lényegi különbség. A XIX. század végén, XX. század elején a globális neoliberális diktátumnak nem voltak olyan eszkö­zei, mint az IMF és a Világbank, melyek a hitelek folyósításáért cserébe az adott országokra kényszerítették volna politikai és gazdasági elveiket. A cári Oroszország lehet, hogy függött a német vagy a francia tőkétől, s ez értelemszerűen hatott a külföld irányában tanúsított viselkedésére, de mindez igen komolytalan dolog volt az IMF kényszerítő erejéhez képest.

Ezenkívül „a kapitalizmus első kiadásának” idején Oroszországban megfigyelhető az átállás a termékbehozatalról a tőkebehozatalra (mi több, a protekcionista politika, amelynek Visnyegradszkij pénzügyminisz­ter mintegy a szimbólumává vált, egyenesen arra ösztönözte a külföldi tőkét, hogy elsődlegesen az orosz tulajdonú vállalatokban szerezzen részesedést, melynek eredményeképpen az orosz iparvállalatokba fektetett tőke összege lassacskán, észrevétlenül meghaladta a külföldi tulajdonú cégek vagyonát (Taburno, 1903) ). Persze, M. N. Pokrovszkij nyomán megjegyezhetjük, hogy ez a protekcionizmus az orosz átlagfo­gyasztó zsebére ment, de mi mást várhatnánk az osztályhatalomtól egy osztálytársadalomban?

Ma viszont a termékbehozatal és a tőkebehozatal egyaránt megfigyel­hető. Ráadásul annak ellenére, hogy a kormányhivatalnokok bőszen emlegetik „a termelés védettségét” stb., a rezsim nem folyamodik valós protekcionista intézkedésekhez. Ezeket inkább az aktuális propaganda­kampányokkal próbálja helyettesíteni (harc a grúz bor és a borzsomi víz, a lengyel tőkehús és a „Bush-lábacská”-nak becézett amerikai fagyasztott csirkecomb ellen – nem úgy általában, hanem mindig konkrét cégekre kihegyezve, és mindig csak időlegesen!), mivel az ilyen intézkedések szemben állnak a neoliberalizmus dogmáival.

Az egyetlen szféra, amelyben a posztszovjet Oroszországban még sokáig megmaradt a protekcionizmus, a bankok világa volt: az újdonsült bankárok féltek, hogy a) a nyugati „óriások” úgy zabálják fel őket, hogy azoknak fel sem tűnik, b) nyilvánvalóvá válik az oroszországi bankbiznisz kriminális jellege (mindenesetre a nyugati bankok vezetői biztosan nem látják szívesen soraikban az alvilágban nagy tekintélyt szerzett figurákat).

Tehát, ha egyáltalán küzdöttek valami ellen „a kapitalizmus második kiadásában”, az a szabad tőkebehozatal volt. Ugyanakkor Oroszország­ból legálisan és illegálisan ki is vittek tőkét. S még azt sem tudja senki, mennyi került ki pontosan (az elemzések 800 milliárd és 1200 milliárd dollár között ingadoznak).¹⁰

Természetesen kijelenthetjük, hogy ha Visnyegradszkij „nem adta volna el Oroszországot a nyugati tőkének”, a cári Oroszország gazdasági rend­szere összeomlott volna. De „a kapitalizmus második kiadása” Oroszor­szágban már egy ilyen összeomlással kezdődött. Gondolom, egyetérte­nek velem abban, hogy így már egészen más a leányzó fekvése.

Végezetül, a forradalom előtti kapitalizmusban a külföldi tőke csaknem teljes egészében a gazdaság legfejlettebb, legprogresszívebb ágazataiba áramlott – a banki szférába, a fémfeldolgozásba, az olajkitermelésbe, a vegyiparba, az autógyártásba stb. Új technológiákhoz és új termelési lehetőségekhez juttatta Oroszországot, progresszív erőként lépett fel. Ma a külföldi tőke a nyersanyag-ágazatok, az élelmiszeripar, a kozmetikumok és higiéniai cikkek gyártása felé irányul, s ha be is telepíti a gyártási folyamatokat, legfeljebb az összeszerelő üzemek szintjén. Vagyis úgy viselkedik, mint az első világ képviselője a harmadik világban, amely ily módon konzerválja a kapitalista periféria országaiban a technológiai elmaradottságot, sőt, a rivális cégek likvidálásának érdekében egyene­sen lerombolja a fejlett gyártási technológiákat (sok esetben ez történt a repüléstechnika és az elektronika területén, vagy például a permi finommechanikai művekben).

Hatodszor, a kapitalizmus két „kiadásában” az egyik legfontosabb gazdasági ágazat, a mezőgazdaság helyzete nem csupán gyökeresen eltérő, hanem határozottan ellentétes tendenciákat mutat. A cári Orosz­országban a XX. század első évtizedének közepére (vagyis a sztolipini felülről szervezett gazdasági forradalom kísérlete előtt) a mezőgazda­ság helyzetét a kortársak alaposan kielemezték. Bármennyit is vitáztak egymással a bolsevikok (Lenin), a mensevikek (Maszlov), a kadetek (Kaufmann), az eszerek (Csernov) és a jobboldaliak, ezek a viták főkép­pen részletekről, értelmezésekről és prognózisokról folytak. (Lenin 1971; Maszlov 1905; 1908; Kaufmann 1908; Csernov 1906; Jermolov 1906) A kirajzolódó képet mindenki világosan láthatta. Bár a falvakban a jobbágy­felszabadítás óta komoly lépések történtek a kapitalizmus bevezetésére, az oroszországi mezőgazdaság még mindig különösen elmaradott, fejletlen és nyíltan félfeudális volt. Ezt mutatja az a fontos tény is, hogy a falusi gazdaságok döntő többsége semmit sem termelt a piacra, ami a kapitalizmus szempontjából abszurd. Nyemcsinov akadémikus mára már klasszikussá vált számításai szerint még a sztolipini reformok után, az 1909-1913-as években az eladásra szánt kenyér 21,6 százalékát a földesurak, 50 százalékát a kulákok termelték, s a többi paraszt – a falusi lakosság döntő többsége – csak a 28,4 százalékát (Nyemcsinov 1945, 34). Ez azt jelenti, hogy a forradalom előtti Oroszországban a parasztok többsége csak saját családja élelmiszerszükségletét termelte meg. Ez pedig nem más, mint naturális gazdálkodás, feudalizmus, de semmiképpen sem kapitalizmus. Ugyanezt, konkrét számokra lebont­va, megtalálhatjuk Leninnek „A szociáldemokrácia agrárprogramja az 1905-1907-es első orosz forradalom idején” című munkájában. Lenin kiszámolta (1973, 203), hogy Oroszország európai részében 10,5 millió szegényparaszti, 1 millió középbirtokosi, 1,5 millió kulák- és tőkésbirtok volt, és 30 ezer nagybirtok.

A nagybirtok, mint egyértelműen feudális jelenség fennállása garan­táltan ahhoz vezetett, hogy a parasztok birtoka Oroszország európai részében minimális volt (vagy, ha úgy tetszik, a parasztság volt túl nagy­számú a birtokolt földhöz képest). 1905-ben a 28 ezer leggazdagabb földbirtokos 62 millió gyeszjatyina földdel rendelkezett (amely a magán­tulajdonban lévő földterület háromnegyede), eközben a 619 ezer közép-és kisbirtokos 6,2 millió gyeszjatyinával. (Szovjetszkaja isztoricseszkaja enciklopegyija 1961, 176) Lenin azt is kiszámolta (1973, 64, 67), ahhoz, hogy egy parasztcsalád ne haljon éhen és ne is adósodjon el a következő aratásig, s még adót is tudjon fizetni, legalább – persze átlagosan – 15 gyeszjatyina földön kell gazdálkodnia. 1905-ben a paraszti gazdaságok 82,3 százaléka kisebb volt, mint 15 gyeszjatyina.

Ezek a számítások értelemszerűen az akkori, különösen alacsony termőképességen alapulnak: az európai országrészben egy gyeszjatyina földön 41,4 pud gabona termett (Lenin 1973, 79-80 alapján), de a ter­mőképesség, ha lassan is, növekedett. Az első világháború kezdetéig a gabonafajták átlagos termőképessége elérte a 45 pudot, a búzáé külön 55 pud volt egy gyeszjatyinán (amit ugyanakkor össze sem lehet hasonlí­tani az európai adatokkal: pl. Franciaországban 90 pud, Németországban 152 pud, ezen belül búzából 157 pud, az Osztrák-Magyar Monarchiában 89 pud, Belgiumban 168 pud termett). (Szovjetszkaja isztoricseszkaja enciklopegyija 1961, 178; Isztorija SZSZSZR 1968, 303)¹¹ Épp ez a meg­növekedett termőképesség tette lehetővé a bolsevikok számára, hogy 1921-ben ne 15 gyeszjatyinánál, hanem a feketeföldes területeken 8,5, a többin pedig 9,5 gyeszjatyinánál húzzák meg a középparaszti birtok alsó határát. (Hrjascseva 1921, 60)

Ahogyan azt L. V. Milov akadémikus A nagyorosz szántóvető című (2001), már megjelenésekor korszakosnak számító munkájában kétséget kizáróan bizonyította, értelmetlen lett volna a nyugati mezőgazdasági tapasztalatokat orosz talajra átültetni. Az orosz mezőgazdasági termelés ingadozó hozamú volt, az ország környezeti és időjárási viszonyai – Dél-Oroszországot és Dél-Szibériát kivéve – olyan különösen kedvezőtlenek voltak, hogy az orosz parasztnak lehetősége sem volt arra, hogy maga is jóllakjon, és a földesúr igényeit is kiszolgálja (illetve az államét, mint legfőbb földesúrét).

Az egyetlen kiút ebből a zsákutcából a nagyipari mezőgazdasági ter­melésre való átállás lehetett volna. Ez azonban lehetetlen a nagybirtok­rendszer s egyben a paraszti kistermelés felszámolása nélkül. Épp ez a körülmény ítélte kudarcra a sztolipini agrárreformot és korántsem az, amit az ideológiai megrendelésre dolgozó szovjet szerzők később felhoztak, vagyis hogy csak a parasztok 26 százaléka lépett ki az obscsinából, és még közülük is később sokan visszaléptek, valamint az áttelepítési kampány nem érte el célját, az agrár-túlnépesedés megszüntetését, vagy hogy az 1911-es éhínség azt bizonyította, hogy a mezőgazda­ság fejlődése egyenetlen, stb. Még ennél is szánalmasabb, amikor a sztolipini reformok mai apologétái arra hivatkoznak, hogy az átkozott szabadkőművesek miatt Pjotr Arkagyijevicsnek nem adatott meg az a húsz nyugodt év, amit a reformok kibontakoztatásához kért: először őt magát lőtték le, aztán kirobbantották az első világháborút, azután pedig a forradalmat. A sztolipini reform nem tudta megteremteni a kapitaliz­mus sikeres fejlődéséhez szükséges feltételeket, mivel ahelyett, hogy elköteleződött volna vagy a porosz, vagy az amerikai modell mellett, (Lenin szerint) egyszerre próbálta mindkettőt megvalósítani: fejleszteni próbálta a falvakban a paraszti (kulák-) kapitalizmust, egyszersmind megőrizte a feudalizmusból maradt nagybirtokrendszert. Érthető módon az utóbbi az uralkodó osztály nyomására alakult így (a kormányzósági nemesi testületek meghatalmazottainak első kongresszusa a nemesi nagybirtokrendszer elleni támadást „a szocialista rendszer felé vezető lépésnek” titulálta). (Hresztomatyija po isztorii Rosszii 2001, 364). Mind­eközben az az elhúzódó polgárháború, a parasztok földesuraik elleni harca, mely 1902-ben kezdődött az orosz falvakban, s csúcspontját az 1905-ös forradalomban érte el, amikor a földesúri kastélyok egyhatodát felégették, világossá tette, hogy a nagybirtokosoknak és a parasztoknak (illetve a falusi burzsoázia alsó, középső, sőt felső rétegének) az érdekei kibékíthetetlenül szemben állnak egymással. A parasztok nem is akartak mást, mint egymás között felosztani a nagybirtokosok földjeit. Ez nem a szegények harca volt a gazdagok ellen, itt osztályok álltak szemben egymással. Helyesen értelmezte ezt Teodor Sanyin (1997, 277-278), aki az 1905-ös évről úgy ír, mint a falusi obscsina harcáról a sok évszázados elnyomás ellen, melyben az obscsina élén nem a szegényparasztok, hanem a középparasztok álltak.

Ezt az elhúzódó polgárháborút a sztolipini reform kibővítette egy má­sikkal: hozzáadta a parasztság többségének, az obscsinának harcát a „világfalóval”, vagyis a kulákkal, aki „bekebelezte” az obscsinát (vagyis, miután az obscsina által nyújtott minden lehetséges előnyt kihasznált, kivásárlás nélkül kilépett az obscsinából, s magával vitte a legjobb föl­deket). 1917-re ez már különösen élesen kirajzolódott. (Sanyin 1997, 278-279) De hisz a társadalmi reformok nem azért születnek, hogy társadalmi forradalmat provokáljanak ki (ebben az esetben elhúzó­dó polgárháborút a kulákok ellen), hanem azért, hogy a forradalmat megakadályozzák! Sztolipin reformja sem volt ebben kivétel, s ezt a kortársak is világosan látták. De ez a reform már a kezdet kezdetén megbukott, mivel „húsz év békét” követelt a sikerhez – ehelyett polgár­háborút gerjesztett.

Igazat adhatunk tehát a Richard Pipes (1993: 19) által idézett Slicher van Bath-nak abban, hogy az orosz mezőgazdaság az általános fejlődési törvényszerűségekből kiindulva sem a sztolipini reform előtt, sem pedig utána nem tudott lehetőséget teremteni „a fejlett ipar, kereskedelem és közlekedés” létrejöttére. S mivel a sztolipini reform csak generalizálta a nemesség és a burzsoázia közötti konfliktust (amelyet az 1905-ös események tisztán láthatóvá tettek, rávilágítva az orosz burzsoázia gyengeségére és gyávaságára), ráadásul kiderült, hogy a falusi kis-és középtulajdonosok nem polgári, hanem kispolgári beállítottságúak (egyenlőségpárti szocialisták), ezzel a forradalom előtti Oroszországban a kapitalizmus elvesztette perspektíváját. Hogy pontosak legyünk, a bolsevikoknak illett volna szobrot állítani Sztolipinnek, mivel az 1917-es forradalom előfeltételeit a falvakban az ő reformja teremtette meg.

Ma egészen más kép tárul elénk. Először is azért, mert a kérdést még nem elemezték tudományosan. A statisztikák zavarosak, és nyíltan hami­sítják őket, főképp az állami hitelek elnyerésének (és zsebre vágásának) érdekében, no meg a földtulajdon tömeges illegális kisajátítása miatt.

A falvakban „a kapitalizmus második kiadása” abból a helyzetből indult, hogy a termelőeszközök, köztük a föld is, teljesen állami tulaj­donban voltak (melyet a kolhozokban „kollektív” tulajdonnak álcáztak). S bár a „magánszektor” és a „farmergazdálkodás” vezérszónokai (pl. Csernyicsenko), akik később a hozzáértés teljes hiányáról tettek tanú­bizonyságot, az egekig magasztalták a magángazdaságok létrejöttét, hamar kiderült, hogy az alapvető termékek döntő többsége – mint a kenyér, tej, hús, tojás, baromfi, és még inkább a hal – nem a magángaz­daságokból származik, hanem a nagyipari mezőgazdasági termelésből, amely a Szovjetunió végnapjaiból maradt ránk.

Ennek a rendszernek az alapjait az erőszakos kollektivizálás idején fektették le, s bár az akkor választott út teljességgel ellenforradalminak bizonyult (nem olyan volt, mint az amerikai vagy a porosz, hanem még reakciósabb – mint az angol, csak a landlord szerepét az állam játszotta el), a stratégia Oroszország természeti és klimatikus viszonyai között az egyetlen helyes megoldásra irányult, mely nem volt más, mint a nagyipari gazdálkodás.

„A kapitalizmus második kiadásában” ezt a rendszert lerombolták, formálisan azért, mert nem felelt meg a lakosság megnövekedett fo­gyasztási igényeinek. Mára a fogyasztás radikálisan csökkent, a ma létező mezőgazdaság azonban még ezt sem képes kielégíteni, mivel az agrártermelés jelentős része egyszerűen megszűnt. S míg a Szovjetunió mezőgazdaságilag önálló volt (emlékezzünk: a pangás idején nem volt gabonaimport, kivéve a takarmánygabonát, ami elkerülhetetlen volt olyan patologikus körülmények között, amikor a parasztok igen találékonyan kész pékáruval etették a jószágot!), a mai Oroszország képtelen ellátni magát élelmiszerrel, és importra szorul. A farmergazdaságok, akárcsak „a kapitalizmus első kiadásában”, megint csak Délen bizonyultak rentá­bilisnak, a többi térségben lassan haldokolnak.

S épp ilyen lassan, de biztosan erősödnek Oroszország mezőgaz­daságában az új latifundiumok, csak épp a tulajdonosaik most a pénz­ügyi-ipari csoportok, amelyek felvásárolják a szántóföldeket és más mezőgazdasági területeket (melyeket néha meg sem művelnek, csak „tartaléknak” szánják).

Mindazonáltal ezek az új típusú nagybirtokosok olyan helyzettel találják szembe magukat, amely még a XIX. század végéhez vagy a XX. század elejéhez képest is kedvezőtlen a kapitalizmus fejlődése szempontjából. A legtöbb térségben (elsősorban a nem feketeföldes területeken) ugyanaz a látvány fogadna minket: elhagyott, gazos szántóföldek, romos, kifosz­tott tanyák, mezőgazdasági gépek rozsdatemetője, kihaló falvak. Vagyis, míg „a kapitalizmus első kiadásának” feladata a mezőgazdaság meg­reformálása volt, a „másodiké” a mezőgazdaság újrateremtése. Régen agrár-túlnépesedés volt, túl sok volt a munkaerő, ma elnéptelenednek a falvak, komoly hiány van munkaerőből. Azelőtt Oroszország európai részére a sokat emlegetett földhiány volt jellemző, most pedig túl sok a föld. Azelőtt a termelőeszközök tulajdonosának tanulatlan, igénytelen, az alacsony jövedelembe belenyugvó, a nélkülözést is tűrő dolgozók álltak a rendelkezésére, most pedig a „pangáshoz” szokott „elzüllött” vidékiekkel kénytelen beérni, akik nem rohannak „fillérekért görnyedezni”.

Tehát „a kapitalizmus első kiadása” a fejlődő, de hihetetlenül lassan fejlődő vidékkel találta szembe magát. A mai orosz kapitalizmus azonban a részben stagnáló, részben pedig degradálódó és kihalófélben lévő vidékkel kénytelen szembenézni, amely nem képes élelmiszerrel ellátni az ország lakosságát.

Két szempontból mégis kedvezőbb ma a helyzet a kapitalizmus fejlő­déséhez a falvakban. Nem olyan hosszú a kapitalista nagyipari terme­léshez vezető út, hiszen a nagybani gazdálkodás már a szuperetatizmus idején kialakult. Persze, felmerül a kérdés, lesz-e elég dolgozó, képzett szakszemélyzet és infrastruktúra. Eddig még senki nem számolta ki, lesz-e elég belföldi vásárlóerő a mezőgazdaság ilyen totális átalakításá­nak finanszírozásához, s ha nem lesz, lehet-e külföldi piacot és külföldi befektetőket találni.

A mai kapitalizmus második előnye, hogy jelenleg nem folynak a vidé­ken társadalmi harcok. A kapitalista, vagy akár a földesúr ellen csak a tömegbázissal rendelkező, saját igazába vetett hitében biztos obscsina volt képes küzdeni. A szétzilált, individualista és csökkenő számú falusi lakosság érthető módon nem alkalmas tömeges ellenállásra. Annál gyakoribb manapság az individuális és passzív ellenállás (vagyis az alkoholizmusba menekülés). Még nem lehet tudni, melyik a rosszabb.

Most pedig tekintsünk át néhány társadalompolitikai és kulturális szempontot.

Először is, a forradalom előtti Oroszország nem egyszerűen osztálytár­sadalom volt, hanem rendi osztálytársadalom, s ez lényegében határozta meg a társadalmi életet (például nem vitatható, hogy az 1861-es reform után a – rendi – orosz állam kizárólag azzal foglalatoskodott, hogy meg­mentse a nemesi földtulajdont, s ott és akkor, amikor ez lehetetlennek bizonyult, különböző privilégiumok osztogatásával könnyített a nemesek helyzetén). A társadalom rendi felosztása kitartott egészen az 1917-es esztendőig, annak ellenére, hogy 1861 után ez egyre inkább ellentétbe került a kapitalizmus alapelveivel. (A nemzetközi tapasztalatokból le­szűrhető, hogy a rendi felosztás normális esetben a kapitalizmus előtti állapotot jellemzi, s a polgári forradalom általában megszünteti.)

Ugyanakkor a rendi felosztás természetesen erőteljesen korlátozta a társadalmi szabadság mértékét, csökkentette a társadalmi aktivitást, gátat vetett a fejlődésnek, és lezárta a függőleges társadalmi mobilitás sok csatornáját. Oroszországban az, hogy léteztek adófizető és nem adófizető rétegek (ami önmagában egyenlőtlen gazdasági helyzetet ered­ményezett), elkényelmesítette az első csoportba tartozókat, a másodikba tartozókat pedig frusztrálta. De a mindennapi élet tekintetében annak a puszta ténynek volt még nagyobb jelentősége, hogy léteztek kiváltságos és nem kiváltságos rétegek (s még félig-meddig kiváltságosak is, mint az első és második gildébe tartozó kereskedők – ez a félig privilegizált helyzet mindazonáltal törvényesen lehetővé tette számukra, hogy men­tességet szerezzenek a sorkötelesség, a természetbeni kötelezettségek és a fejadó alól). A kiváltságos és nem kiváltságos rétegek élete élesen különbözött. Amikor kihallgatták őket, a nem kiváltságosokat verhették és kínozhatták, míg egy kiváltságost soha (ezért rettentette el a közvé­leményt olyannyira a nemesi származású Dmitrij Karakozov kínvallatá­sáról terjengő szóbeszéd, s ezért titkolta annyira a kormányzat az ezzel kapcsolatos információkat). A nem kiváltságosokat alávethették testi fenyítésnek (s a parasztokat még akkor is deresre húzták, amikor hivata­losan már nem létezett testi fenyítés), a kiváltságos rétegek fiai – 1906-ig – előnyöket élveztek, ha állami szolgálatba léptek, s gyorsabban haladtak előre a ranglétrán, s a legnagyobb nem kiváltságos réteg, a parasztság (amelyhez a lakosság döntő többsége tartozott!) még az 1860-as évek reformjait követően sem jutott hozzá a polgári igazságszolgáltatáshoz.

Ráadásul a hatalom minden módon igyekezett megakadályozni, hogy az „alsóbb” rendekhez tartozók bebocsáttatást nyerjenek a nemesség soraiba (bár nyilvánvaló volt, hogy ilyen előrelépést csupán a rendszer iránt leginkább elkötelezettek, vagy a legtehetségesebbek tehetnek). Az az egy-másfél ezer ember, aki elért rangja vagy kitüntetése miatt nemesi címet kapott, egy száznegyven-százötvenmilliós országban csak csepp volt a tengerben. Annál is inkább, mivel nemességhez jutni egyre nehezebb volt. I. Miklós és II. Sándor felemelték a szerzett nemesség rangbéli követelményeit mind a polgári, mind a katonai szolgálatban, III. Sándor szigorította a kitüntetéssel szerezhető nemességről szóló ren­delkezéseket, II. Miklós pedig – még közvetlenül az 1905-ös forradalom előtt is – élesen ellenezte, hogy a nemesség sorait az „alsóbb” rétegekből származó nagybirtokosokkal töltsék fel, bár ennek az ellenállásnak az osztálypolitikai ostobasága teljesen nyilvánvaló volt. (Korelin 1979, 98, 100, 152)

Az osztályok kialakulása a forradalom előtti Oroszországban már be­fejeződött – a XX. században már nem jöttek létre új osztályok -, de a rendek és az osztályok keretei egész egyszerűen nem estek egybe, sőt, egyre jobban elkülönültek. A XIX. század végén a parasztsághoz sorolt munkás számított átlagosnak, aki nem vesztette el teljesen kapcsolatát a faluval (hiszen ott élhetett a családja, oda térhetett vissza, ha elveszítette a munkáját, s a korai kapitalizmusban az is elterjedt volt, hogy a gyári munkások visszajártak a faluba aratás idején). A XX. században már a született proletár számított tömegjelenségnek, s nem csak a Lengyel Királyságban és az Ural mentén, hanem mindenhol – de őt még szintén parasztként tartották nyilván.

A parasztság mint rend rohamos széthullása nem változtatott az ország lakosságának osztályösszetételén. A többség osztálya szerint paraszt, vagyis falusi kistulajdonos maradt, jelentős hányaduk pauperizálódott, és így proletár (egy részük lumpenproletár) lett, egy jelentéktelen kisebbség meggazdagodott, és a burzsoázia soraiba lépett (ők általában a falusi burzsoáziához csatlakoztak, de nem mindegyikük; volt, akinek még az is sikerült, hogy kereskedővé váljon).

Ezzel párhuzamosan a polgárság, sőt, a nemesség átalakulása is végbement. Ugyanakkor épp a rendi felosztás biztosított a nemeseknek különösen kedvező feltételeket ahhoz, hogy társadalmi státuszukat és perspektíváikat megőrizzék – tehát például tisztséget kapjanak az állam­apparátusban – még akkor is, ha elszegényedtek vagy tönkrementek.

Másképpen fogalmazva, mivel a rendi felosztást a jogrend sérthetet­lenné tette, a kapitalizmus a függőleges társadalmi mobilitás egyetlen lehetséges csatornáját nyitotta meg, s ez nem volt más, mint az egyéni meggazdagodás. (Az 1905-ös forradalom, ahogyan az egy polgári de­mokratikus forradalomtól el is várható, megnyitott egy másik csatornát is, de ez korántsem vált tömegjelenséggé: ez a politikai – társadalmi -karrier révén való felemelkedés, mivel az Állami Duma már nem rendi intézmény volt.)

A mai Oroszország e tekintetben egészen más képet mutat. Először is, a kapitalista osztálytársadalomba vezető átmenet kiindulópontja nem egy kapitalizmus előtti osztálytársadalom volt, hanem egy olyan, a szuperetatizmus idején megszilárdult társadalomszerkezet, melyben a társadalom formálisan osztálytársadalom maradt, de az osztálykü­lönbségeket a felépítmény szintjére szorították, mivel gazdaságilag az összes szovjet osztály képviselői azonos helyzetben voltak: mindenki az állam bérmunkásának számított. (Erről részletesebben: Taraszov 1996; Taraszov 1994.) Másodsorban, éppen annak köszönhetően, hogy e fel­építménybeli (nem gazdasági) osztályoktól kellett a „normális” gazdasági-­társadalmi osztályokig eljutni, ez az átalakulási folyamat Oroszországban különösen elhúzódott, s még ma, több mint tizenöt év elmúltával sem fejeződött be. Ott, ahol az osztályalakulás már végbement, az osztályok határai tartósak és viszonylag stabilak, s az átmenet az egyik osztály­ból a másikba nem tömeges és lavinaszerű, s még kevésbé jellemző a tömeges „ingázás”. A posztszovjet Oroszországban 1992 és 1994 között munkások és közszolgálati dolgozók tömegei váltak kisvállalko­zóvá (vagyis kispolgárrá), elsősorban ügynökké, vagy elszegényedett lumpen-proletárrá, 1998-ban pedig, épp ellenkezőleg, a kisvállalkozók tömegei mentek tönkre és váltak bérmunkássá a szolgáltatási szférá­ban. (Sokszor az említett ügynökök elvesztették a saját üzletüket, és elkezdtek a sikeresebb ügynököknek dolgozni.) A kétezres években a legtöbb ügynökhálózatot elsöpörték a nagy kereskedelmi hálózatok vagy lehetetlenné tette a helyi hatalom, s e cégek alkalmazottai kénytelenek voltak ismét tevékenységet váltani.

Tény, hogy az itt leírt jelenségnek semmi köze sincs ahhoz, amit Marx a munka jellegének megváltozásáról ír (hiszen nem függ a nagyipari ter­melés technológiai változásaitól), sem pedig ennek speciális változatáról, amelyről oly sokat írtak az 1960-as, 70-es években Nyugaton, amikor a technológiai fejlődés olyan mértéket öltött, hogy egy dolgozó kénytelen volt életében többször is átképezni magát, vagy minimum új képesítése­ket szerezni. A munkaerő fent leírt átcsoportosulása (és az osztályváltás) általában nem teszi szükségessé jelentős új ismeretek elsajátítását (mi több, a régi ismeretek is feleslegessé válnak), és nem jár a társadalmi státusz emelkedésével sem. Továbbá, nem érinti az uralkodó osztályokat és jellegében leginkább a bedolgozói foglalkoztatás vagy alkalmi munka elterjedéséhez áll közel.

A kilencvenes évek folyamán Oroszország lakosságának nem ke­vesebb, mint 60 százaléka többször is megváltoztatta foglalkozását, s formálisan társadalmi osztályt is váltott. Én például ismerek olyan embert, aki a tudomány területén dolgozott, hegesztő lett, ezután biztonsági őr, majd kereskedő, ezután vezető állásba került, de később ismét bizton­sági őr lett (ez 1994 és 2001 között történt). Ismerek egy építészt is, aki munkás lett, azután biztonsági őr, munkanélküli, és végül ügynök (1994 és 1998 között). S egy tanárnőt is, aki ügynök lett, később piaci kofa, színházi menedzser, később prostituált, ezután ékszerész, végül hajlék­talan munkanélküli (1994-1999).

Az osztályok kialakulása Oroszországban még nem zárult le, hiszen az osztályváltás tartós trendjei helyett ma azt figyelhetjük meg, hogy a munkahelyek betöltése kaotikusan, meglehetősen véletlenszerűen zajlik, s a munkaerőpiacot a kereslet és a kínálat aránytalansága jellemzi.

A stabil osztályszerkezet azt feltételezi, hogy az osztálystátusz szár­mazás útján öröklődik (vagy legalábbis elvben fennáll ilyen öröklődés lehetősége). Az ilyen öröklött státusszal rendelkezők még épphogy megjelentek Oroszországban, s kizárólag a társadalmi elit körében (nem tekintve az olyan gazdálkodási enklávékat, mint az iparművészek stb., ahol a foglalkozás és a munkahely nemzedékről nemzedékre száll), a la­kosság többsége azonban a periodikus deklasszálódás állapotában van.

A tegnapi kolhozok és szovhozok dolgozói ki tudja, mivé váltak mára: lehetnek falusi proletárok, félproletárok, farmerek, szakemberek, mun­kanélküliek, betanított vagy szakmunkások a városban, biztonsági őrök, eladók stb.

Ellentétben a forradalom előtti kapitalista Oroszországgal, ahol a feudalizmusból a polgári társadalomba való tipikus átmenet zajlott, a mai Oroszországban az osztályok kialakulása torz jelleget öltött, mivel különböző történelmi periódusokhoz tartozó osztályok és társadalmi csoportok jönnek létre egyidőben. Ez a folyamat speciális megközelítést igényel – tisztán tudományos alapon, részrehajlás és propagandacélok nélkül kell tanulmányozni. Hová sorolhatjuk például az úgynevezett „irodaplanktonok” rétegét: az „új típusú proletariátushoz”, ahogyan egyesek állítják, vagy „kollektív vezetőknek” tartsuk őket, ahogyan má­sok mondják, esetleg „ideiglenesen fennálló rétegnek, mely a virtuális gazdaságon élősködik”, egy harmadik vélemény alapján?

Eközben nemcsak hogy nem történnek lépések a mai orosz társada­lom osztályszerkezetének tisztázására, hanem éppen azon igyekeznek az akadémikus és az alkalmazott tudománynak az állam és a nagytőke irányában kiszolgáltatott képviselői, hogy a képet lehetőség szerint minél jobban elhomályosítsák. (Részben tudatosan, a társadalmi elvárásoknak megfelelve, részben akaratlanul, módszertani bizonytalanságuk eredmé­nyeképpen – a tudományosság kritériumai komoly támadásnak voltak kitéve a posztmodernizmus ideológiája részéről.) Ugyanakkor ezekben a folyamatokban is az osztályszerkezet kialakulatlansága nyilvánul meg.

Felidéznék egy példát: a Szociális és Nemzeti Kérdések Független Oroszországi Kutatóintézete (SZNKFOK) 1997-ben közvélemény-kuta­tást végzett, mely az orosz társadalom osztályszerkezetének vizsgálatára irányult (önmeghatározás alapján). A válaszadók csupán három választá­si lehetőséget kaptak: „felsőbb osztály”, „középosztály”, „alsóbb osztály”. Több osztály nincs is Oroszországban! A kutatók konstatálták, hogy az „alsóbb osztályhoz” alapvetően „az idősebb nemzedék képviselői”, a munkanélküliek, a nyugdíjasok (ők vajon miben különböznek az „idősebb nemzedék képviselőitől”?), a munkások és a falusiak sorolják magukat. A „felsőbbhöz” sorolják magukat „az ifjúság képviselői”, a vállalkozók, az egyetemisták (akik, mint látható, nem az „ifjúsághoz” tartoznak), és a humán értelmiség (nocsak!). A kérdőíves vizsgálat leírását a következő pontosítás követi: „Természetesen nem a társadalom klasszikus osztá­lyokra tagolódásáról van itt szó” (Gorskov 2000, 234-235). Valójában miért is nem?

Mellesleg, mi mást várhatnánk attól az orosz szociológiától, amely a társadalmi realitásnak a hatalom számára mindenkor kedvező képét megteremtő szovjet kutatásokon iskolázódott.

Ez nem cáfolja azt a tényt, hogy a mai Oroszország társadalomszer­kezetét még nem kutatták és elemezték eleget, bár nyilvánvaló, hogy élesen eltér a forradalom előtti kapitalista Oroszország társadalomszer­kezetétől.

Itt van például az a tény, hogy a munkavállalók nagyon nagy száma, senki sem tudja, pontosan mennyi, alkalmi munkából él. Az ő alkalmi foglalkoztatásuk eltér a forradalom előtti Oroszországban jellemző alkalmi munkavállalástól, mivel akkor a parasztok váltak alkalmi (szezonális) munkássá, akik ezáltal plusz jövedelemhez jutottak. Ma Oroszországban alkalmi munkavállalóként bárki dolgozhat, függetlenül a foglalkozásától, a mezőgazdasági dolgozóktól kezdve a művészi alkotómunkát végzőkig. Az előbbiek olyan helyzetben vannak, mint Kubában a forradalom előtt a szezonális mezőgazdasági munkások (vagyis sajátos társadalmi réteget képeznek, melynek tagjai tömegesen, összehangoltan és rendszeresen váltogatják a proletár és a lumpenproletár osztályhelyzetét), míg az utóbbiak helyzete az Henri Murger könyvében ábrázolt bohémekére emlékeztet. Ám ezek pusztán analógiák, s nem világítanak rá a jelenség lényegére.

A bérmunkások alkalmi munkában történő foglalkoztatása világten­dencia, egyúttal része a neoliberalizmus gazdasági stratégiájának, mely a szolidaritás és a kollektivizmus hagyományos mechanizmusainak le­rombolását célozza az elnyomott és kizsákmányolt osztályokban és réte­gekben, egy olyannyira atomizált társadalom megteremtését, amely már nem tud ellenállást kifejteni a neoliberális rablógazdálkodással szemben.

Ám az oroszországi alkalmi munka rendszerének specifikuma még nincs kimutatva, szociális jelentése nem megállapított, nem tisztázott.

A mai Oroszországban hihetetlenül elterjedt a rabszolgamunka, s nem csupán az építőiparban. Ráadásul, a köztudattól eltérően, nem csak a vendégmunkások válhatnak ilyen új rabszolgává. Ezen új jelen­ség elterjedésének mértéke pontosan nem ismert – nem utolsósorban azért, mert illegális, ebből kifolyólag a vizsgálódók saját életüket teszik kockára. A hivatalos adatok nyilvánvalóan nem tükrözik a valóságot, mivel azoktól az igazságügyi szervektől származnak, akik fedezik ezt az illegális üzletágat. Értelemszerűen a rabszolgamunka nagymértékű felhasználása is világjelenség, egy újabb eleme a neoliberalizmus gazdasági stratégiájának. (Bales 2006) De mindemellett tény, hogy az új rabszolgaság témáját Oroszországban még nem kutatták, s az új rabszolgák helye a társadalom szerkezetében még nem tisztázott. Kik is ők? Nincstelenségük, a termelőeszközökhöz való viszonyuk és a társadalmi munkaszervezésben elfoglalt helyük alapján proletárok. De hát a proletár munkáját megfizetik – a piac által szabályozott áron. S a proletár gazdasági kényszer hatása alatt dolgozik, az új rabszolgák többsége pedig gazdasági és nem gazdasági kényszer bonyolult kom­binációjának van alávetve. Az új rabszolgák kategóriájába mellesleg az utcán vagy bordélyban dolgozó prostituáltak jelentős – nem tudhatjuk, valójában mekkora – része is beletartozik.

Az, hogy a hivatalos társadalomtudomány nem teljesíti közvetlen kö­telességét, és nem tanulmányozza a társadalmi realitást, ahhoz vezet, hogy a baloldali ellenzék körében is irreális elképzelések születnek a mai orosz társadalom szerkezetéről. Többek között ismét elterjedtté vált a „proletariátus” mint terminus. A mi baloldalijaink egyszerűen gondolkod­nak: ha egyszer újra kapitalizmus van, van proletariátus is.

Azonban, ahogyan a szó elsődleges jelentése is mutatja, proletár az, akinek nincs semmilyen tulajdona, kivéve a gyermekeit. Éppen ezért kénytelen áruba bocsátani a munkaerejét, ha nem akar éhen halni. Va­jon hány olyan „proletár” van ma Oroszországban, akire az előbbi leírás ráillik? Korántsem véletlen, hogy a szovjet propaganda nem nevezte proletariátusnak a szovjet munkásosztályt. Nem is volt az. A mai orosz munkásosztály, amely közvetlenül a szovjet korszakból eredeztethető, en masse szintén nem tekinthető proletariátusnak. Talán barakkokban élnek, vagy sötét vackokban húzzák meg magukat? Talán nincs sem­milyen szakképzettségük? Egy bizonyos részüknek – még akkor is, ha ez kisebb, mint a peresztrojka idején elhíresült 27 százalék – felsőfokú végzettsége van, ami a piacgazdasági viszonyok között már önmagá­ban tőkének számít. Talán a mai orosz munkások jelentős hányadának nincs kiegészítő jövedelemforrása (mint például a csempészet vagy az ingatlankiadás)? Marcuse ismert kijelentését (1969, 16) parafrazálva, nem mondhatjuk-e el róluk: „Az olyan munkáscsaládot, amelynek nem­csak hogy van autója, de két autója van, s nemcsak hogy van lakása, de két lakása van, talán nevezhetjük proletárnak, de nemigen lesz belőle forradalmi proletariátus”?

Épp ez az utóbbi körülmény különösen fel kellene, hogy keltse az orosz baloldaliak figyelmét, hiszen az orosz történelem során már talál­kozhattunk hasonló jelenséggel. A híres izsevszki-votkinszki antibolse-vista felkelésre gondolok, melyet az izsevszki-votkinszki munkásezredek megalakulása követett (eredetileg a Népi Felkelősereg égisze alatt, akik később vörös zászlóval harcoltak Kolcsak hadseregében). Az iszevszki-votkinszki munkások többségének már az apja is képzett szakmunkás volt, iskolázottak voltak, jómódúak, akiknek – a nőtlen fiatalokat kivéve – saját háza és háztáji gazdasága volt, gyakran kiadó szobája is, mint kiegészítő jövedelemforrás, emellett apolitikusak voltak. Éppen elég műveltek voltak ahhoz, hogy helyesen határozzák meg saját közös érdekeiket, mint olyan emberek érdekeit, akik egyszerre bérmunkások és kispolgárok, vagyis támogatni a februári forradalmat, de elutasítani a bolsevikokat. A februári polgári forradalom (s még az alkotmányos monarchia is) számukra tökéletesen megfelelt, annál is inkább, mivel az nem csupán politikai egyenlőségüket garantálta, hanem az ő sajátos érdekeik képviseletét is a szovjeteken keresztül. Éppen ez volt az, ami az iszevszkiek és votkinszkiak ellenforradalmi szocialista (eszer-mensevik) pozícióját meghatározta.

S éppen ez az életforma az, ami tökéletesen emlékeztet a mai orosz munkások életmódjára.

Mindezek után, vajon tekinthető-e a mai orosz munkásosztály haladó osztálynak? Kiemelkedik-e iskolázottságával a szinte teljesen tanulatlan lakosság köréből? Ők dolgoznak-e a gazdaság technológiailag és tudo­mányosan legösszetettebb területein?

Végül pedig, rendelkezik-e ez az osztály (legalább spontán, nem verbalizált) osztályszellemiséggel? Hiszen éppenséggel ez a spontán osztályszellemiség volt az oka annak, hogy a szociáldemokrata eszmék ilyen sikeresen beépültek a munkások tudatába.

Hazánkban, ahogyan a FOM (Közvélemény Alapítvány) közvéle­mény-kutató intézet 2001-es felmérései mutatják, csak a válaszolók 6 százaléka – s nem feltétlenül a dolgozók – határozta meg magát osztálykategóriákkal (Gyeszjaty let... 2003, 45). S csak a megkérdezett bérmunkások 3 százaléka tett tanúságot osztálytudatról, azáltal, hogy önmagát és a munkaadót a „mi-ők” oppozícióban helyezte el (Gyeszjaty let... 2003, 51). Ráadásul a „bérmunkás” fogalma még semmiképpen nem azonos a „munkással”.

Ebből is látszik, hogy a forradalom előtti kapitalista Oroszország tár­sadalmi struktúráját jól ismerjük, a jelenlegiét azonban nem. De nem kétséges, hogy az eltérés igen nagy.

Másodszor, a forradalom előtti kapitalista Oroszország uralkodó osz­tályai lényegesen különböznek a mai Oroszország uralkodó osztályaitól.

A forradalom előtti Oroszország uralkodó osztálya a nemesség volt, vagyis alapjában véve a földesurak, a feudális osztály, s az is maradt még az 1860-as évek reformjai, sőt, az 1905-ös forradalom után is, amikor az orosz monarchia gyorsan kezdett el haladni egy tipikus polgári monarchia kialakulása felé.

Természetesen létezik egy régi, még a nemesi-polgári historiográ­fia által megalkotott elmélet az államhatalom (s következésképpen a bürokrácia) osztályok feletti jellegéről; ezt az elméletet még Plehanov is sokra tartotta. De ezt az elméletet elegendően cáfolják a cárizmus nyilvánvalóan osztálypolitikus (nemespárti) viselkedéséről birtokunkban lévő konkrét ismereteink, s az a tény, hogy a nemesség volt a termelő­eszközök legfőbb birtokosa, és kiváltságos helyzetben volt a bürokratikus apparátusban is. Ebből kifolyólag a bürokrácia felső és középső rétege nemesekből állt, s ahogyan ez ismeretes, ezek osztályösszetételét biztosította az is, hogy a Rangtábla bizonyos szintjei automatikusan nemességhez juttatták a hivatalnokokat. Ezenkívül a cári Oroszország tisztikarának nagy többségét is a nemesek tették ki, annak ellenére, hogy az alacsony rangúaknak – főleg háború idején – azért megvolt a lehető­ségük emelkedni a katonai ranglétrán. P. A. Zajoncskovszkij számításai szerint a hét fegyvernem közül egyetlen egyben nem voltak túlsúlyban a tisztek között a nemesek, s ez a reguláris gyalogság volt. De mivel azoknak a tiszteknek a 46 százaléka, akik nem voltak született nemesek, szerzett nemességgel rendelkező apa gyermeke volt, a nemesek szám szerinti túlsúlya az egész tisztikarban megingathatatlan maradt (Isztorija SZSZSZR 1973, 149). Peter Kenez adatai szerint az első világháború előtt a tisztek körében a született nemesek aránya kifejezetten emelke­dett. (California Slavic Studies 1973)

Az új uralkodó osztály szerepére természetesen egyedül a burzsoázia pályázott, amely vegyes rendűekből állott – de még a burzsoázia köré­ben is nagy százalékban voltak jelen a született nemesek. Ám az orosz burzsoázia, még a nagypolgárság is, amint azt 1905-ben is bizonyította, rendkívül gyáva volt, és többségében hajlamos arra, hogy alkalmaz­kodjon a nemesség érdekeihez (és uralmához). Az a kisebbség pedig, amely nyílt ellenállást tanúsított, pusztán csak azt próbálta elérni, hogy a nemesség másodrendű partnereként részt vehessen a kormányzás­ban (s ez az ellenzékiségnek éppen eléggé mérsékelt formája). Persze a burzsoázia, mint afféle kollektív pénzeszsák, képes volt befolyásolni, és befolyásolta is a bürokrácia egészét, vesztegetésekkel rá tudta venni érdekei érvényesítésére, de ez nem állt közvetlenül szemben az uralkodó osztály (vagyis a nemesség) érdekeivel, s nem is öltött olyan méreteket, hogy a bürokrácia a kereskedőtőke ügynökévé váljon, ahogyan ezt Pokrovszkij (1967, 570-579) állította.

A mai Oroszországban egészen más a helyzet. A mai uralkodó osztály – a bürokrata-burzsoázia – valószínűtlenül gyorsan alakult ki, ráadásul olyan körülmények között, amikor az uralkodó osztály szerepének el­éréséhez nem támaszkodhatott a termelőeszközök birtoklására, hiszen a termelőeszközök a Szovjetunióban állami tulajdonban voltak. A tulaj­donviszonyok helyett kizárólag hatalmat és erőt tudtak felmutatni. Ezért az új uralkodó osztály magját a szovjet pártállami-gazdasági bürokrácia (a nómenklatúra) képezte, amely a hatalmat ki tudta egészíteni a tulaj­donnal (vagyis a számára előnyös módon privatizálta az állami tulajdont, hiszen ő maga szabta meg a privatizáció szabályait, és ezek betartását is ő felügyelte). Ebben különbözik a bürokrata-burzsoázia a szokásos burzsoáziától, amely először hosszú időn – gyakran évszázadokon -keresztül csak felhalmozza a tulajdont, a kereskedőtőkével kezdve, s csak azután nyilvánítja ki igényeit a hatalomra. (Erről bővebben: Taraszov 2007; Taraszov 1994, 86-88)

A bürokrata-burzsoázia nem kizárólag posztszovjet jelenség. Ez jellem­ző a posztkoloniális országokra, melyekben az uralkodó osztály a helyi (gyarmati) bürokráciából nőt ki, akik a gyarmatosítók távozása után meg­kaparintották az állami tulajdont (néha a gyarmatosítók magántulajdonát képező vagyont is).¹² Különösen jól példázza a bürokrata-burzsoázia kialakulását és viselkedését a gyarmati országokban Indonézia esete, ahol még használatban is volt a „kabir” (azaz kapitalista bürokrata) kife­jezés. Magam már többször is írtam erről a témáról.

Az új uralkodó osztály különböző társadalmi csoportokból alakult ki. A legjelentősebb persze a nómenklatúra, de kezdetben a második legna­gyobb számú csoport (majdnem 40 százalék) a köztörvényes bűnözőké volt, elsősorban azoké, akik a fekete gazdaságban működtek (Taraszov 1994, 87). Ebből arra következtethetünk, hogy a peresztrojka idején csak ők készültek tudatosan a kapitalizmusra való átállásra, csak ők remél­ték, hogy az új rendszer új elitjévé válhatnak, s csak ők tettek gyakorlati lépéseket ennek érdekében. Amikor aztán ezek a csoportok egymásra találtak, és szerteágazó üzleti kapcsolatokat építettek ki, pontosan ugyan­azokat a sémákat hívták újra életre, amelyeket az alvilág és a bürokrácia egy része a NEP alatt már bejáratott (Larin 1927).

Ugyanakkor az egykori nómenklatúra történelmi távlatban rövid idő – tíz év – alatt kiszorította a köztörvényes bűnözőket (az úgynevezett banditákat) az uralkodó osztály perifériájára, gyakran oly módon, hogy elkobozta a vagyonukat, őket magukat pedig az ország elhagyására kényszerítette. A nómenklatúra e győzelme nemcsak a bűnözők jogi támadhatóságának köszönhető, hanem annak is, hogy a bürokraták társadalmi súlya sokkal nagyobb volt, annak, hogy ők minden más társadalmi csoportnál hamarabb kezdték magukat „önmagáért való osz­tálynak” tekinteni, és annak, hogy éppen a nómenklatúra rendelkezett a legnagyobb gazdálkodási gyakorlattal, ők tudták irányítani a tényleges gazdasági folyamatokat, függetlenül attól, hogy a szovjet időszakban formálisan milyen tisztséget láttak el.¹³

Más társadalmi csoportok, akik igyekeztek beférkőzni az új uralkodó osztály soraiba, szervezetlenségük és kis létszámuk miatt semmiféle konkurenciát nem jelentettek a bürokrácia számára, és vagy feloldódtak benne, vagy pedig az „új burzsoázia” létszámát gyarapították, amely bár anyagilag privilegizált réteget képvisel, de a bürokrata-burzsoáziától függ, s állandóan ki van téve az előbbi nyomásának; leginkább a folya­matosan kreált újabb adók, díjak és bírságok formájában kivetett állami sarc révén.¹⁴

Volt még egy olyan csoport, amely részt vett az új uralkodó osztály ki­alakulásában, s a kezdetekkor a figyelem középpontjában állt – ez pedig a tudományos dolgozók csoportja (elsősorban a közgazdászoké, de nem kizárólag). E csoport legismertebb képviselői Burbulisz, Berezovszkij, Gajdar, Csubajsz és Aven. A nómenklatúrát képviselő Csernomirgyinnek a „laborvezetők kormányáról” tett indulatos megjegyzése azt eredmé­nyezte, hogy a köztudat túlértékelte e csoport jelentőségét az új eliten belül. Ez annál is inkább így volt, mivel ez az elképzelés még hízelgett is az orosz „demokratikus értelmiség” hiúságának. Korai cikkeiben még Olga Kristanovszkaja, az új orosz elit legismertebb kutatója is engedett ennek az illúziónak.

Természetes, hogy így alakult. A tudomány köreihez tartozó emberek, akiknek sikerült beférkőznie a hatalmi és üzleti elitbe, a „kapitalizmus első kiadásának” idején is szemet szúrtak a kortársaknak. Erről Nyekraszov is említést tesz „Kortársak” című poémájában:

Plutokraták – honfitársak,
Zsidók, avagy németek –
Köreiben renegátok –
Néhány professzorgyerek.
Történetük nem újdonság:
Szorgosan dolgozgatott,
Művelte a tudományt, és
Szidott minden gazdagot.
Professzor volt, tudós, míg csak
Harminc évet meg nem ért,
S úgy látszott, a hivatását
Fel nem adná semmiért.
Elmúlt harminc éves –
S a távcsövek mögül
Kiugrott hát hősünk,
És most részvényeken ül.

Mellesleg, a már emlegetett I. A. Visnyegradszkij a mechanika professzora volt – egészen addig, míg nem lett tag számos részvénytársaság igazgatóságában, majd pénzügyminiszter.

Azonban a „kapitalizmus első kiadásában” hamar kiderült, hogy a „professzorok” inkább kivételt képeznek, mint szabályt. A mai Orosz­országban ugyancsak gyorsan megbizonyosodhattunk arról, hogy a „tudományos dolgozók” nem képeznek sajátos érdekekkel rendelkező különálló csoportot a bürokrata-burzsoázián belül, s egyáltalán, az új elitben játszott szerepüket alaposan túlértékelik. Nem véletlen, hogy Olga Kristanovszkaja új könyvében semmit sem ír erről a csoportról. Ugyanakkor a szerző ismét hangsúlyozza a nómenklatúra túlsúlyát az „új elit” összetételében, különös tekintettel arra a tényre, hogy az üzleti elit azon képviselőinek körében is, akiknek nincsen a nómenklatúrával összefüggő előélete, 39 százalék azok aránya, akik származásuk révén mégis az elithez kötődtek: 36,8 százalékuknak az apja, 18 százalékuknak pedig az anyja dolgozott a nómenklatúrában (Kristanovszkaja 2004, 342).

Ez éppenséggel többek között azt bizonyítja, hogy Oroszországban már kialakult az uralkodó osztály, és a sikeres függőleges társadalmi mobilitás csatornái, melyeket igénybe véve be lehet jutni ebbe az osz­tályba, a szemünk előtt zárulnak be, ha már be nem zárultak. Ezt állapítja meg L. B. Koszova is, a „Vertikális mobilitás – egyenlőtlen lehetőségek” című tanulmány szerzője (2003, 432-448): a „társadalmi lift” most már leginkább csak a társadalmi elitet szállítja.

Az a tény, hogy az új uralkodó osztály a bürokráciából származik, többek között magának a bürokráciának a megállíthatatlan növekedését vonja maga után Oroszországban: a hivatalnokok száma (ha össze­adjuk a bürokrácia felső és középső szintjén elhelyezkedők számát, amit valamiért nem szoktak megtenni, mintha az apparátus középső szintje nem is létezne) 2000-re elérte a 6 millió 203 ezret! (Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 2000, 116) Ezért aztán az új uralkodó osztály, amely szorosan kötődik a tényleges bürokráciához, mintegy elegyet képez vele, még veszélyesebb parazita lesz, mint a feudális osztály volt (amazok legalább profi fegyverforgatók voltak, vagyis annak illett lenniük).¹⁵

Nem vitás, hogy a forradalom előtti Oroszország ugyancsak a bürokrá­cia birodalmaként híresült el. Széles körben ismert, hogy I. Miklós miként fortyant fel a negyvenezer főírnok miatt, akik az országot valójában kor­mányozzák. De a bürokrácia akkori és mostani uralkodása két különböző dolog. A forradalom előtti Oroszországban az uralkodó osztály azon az elven konstruálódott, hogy a későbbi bürokraták először földesurak voltak (vagyis a termelőeszközök birtokosai), s csak azután váltak bürokratává. A mai Oroszországban ez fordítva van: először bürokrata valaki, azután válik a termelőeszközök tulajdonosává (kapitalistává). Ez két szükségsze­rű, ellentétes kiindulási pont mind az uralkodó osztály, mind a bürokrácia kialakulása szempontjából. Ezen felül minden egyes nemes személyesen öröklés útján jutott a vagyonához, a bürokrata-kapitalista viszont valaki mástól (általában az államtól) orozta el azt, ami ma az övé. Ez a két körül­mény merőben más gazdasági, politikai és társadalmi viselkedést indukál a forradalom előtti és a mai orosz uralkodó osztály számára. (Példa erre többek között a Stabilizációs Alap nyugati részvényekbe fektetése, vagy az, hogy A. Uszmanov éppen az izlandi bankban helyezte el a pénzét, vagy ahogyan R. Abramovics megvásárolta a Chelsea-t.)

Harmadszor, teljesen eltérő a két kapitalista Oroszországban a közok­tatás, a tudomány és a kultúra állapota és tendenciái.

A forradalom előtti Oroszországban a közoktatás – igaz, megbo­csáthatatlanul lassan – éppen elkezdett kiterjedni a társadalom egé­szére, újabb és újabb sikereket ért el. Mi több, a valódi előrelépést ezen a területen a kapitalizmus hozta el. A feudális Oroszországban analfabetizmus és civilizálatlanság uralkodott. A kultúra „oszlopai” túl­ságosan gyengék voltak, s vagy rendi, vagy éppen – mint az óhitűek esetében – rendiségellenes jellegük volt. A cári Oroszország tizenkét állami („imperátori”) egyeteme közül, amelyek a forradalom küszöbén fennálltak – beleértve a helsingforsit is, ahol svéd nyelven folyt az oktatás -, négy már a reform utáni időszakban nyitotta meg kapuit. Az 1905-ös forradalom után nyílt meg mind a három népi egyetem. A női főiskolák, a politechnikai és technológiai főiskolák ugyancsak a kapitalista Oroszországban jöttek létre. II. Sándor uralkodásának végén Oroszországban még 84 százalék volt az analfabéták aránya, de II. Miklós uralkodásának végére már csak a kilenc éven felüliek 73 százaléka nem tudott írni-olvasni. Nem valami látványos, de határozott fejlődés, hiszen emberek millióiról van szó.¹⁶

A közoktatás elterjedése és fejlődése Oroszországban közvetlenül nyilvánvalóan azzal függött össze, hogy a kapitalizmus (technikailag is) egyre bonyolultabbá és szerteágazóvá váló gazdasági gépezete folyamatosan egyre több írástudó és iskolázott munkaerőt igényelt. Per­sze, a kulturális forradalmat Oroszországban csak a bolsevikok tudták megvalósítani, s Oroszország elmaradottsága érthető módon egyenesen összefüggött a hatalmon lévők reakciós, konzervatív hozzáállásával, mégis, a fejlődés tendenciája vitathatatlan.

„A kapitalizmus második kiadása” nem pusztán egy olyan országot örökölt a szovjethatalomtól, amelyben mindenki írástudó, hanem egy olyan országot, ahol mindenkire kiterjed a középszintű oktatás, s ahol rengeteg oktatási intézmény van, köztük számos főiskola és egyetem, melyek jelentős része világszínvonalú oktatást biztosított.

Ez az új, kapitalista hatalom azonnal hozzálátott a közoktatás rendsze­rének tönkretételéhez, természetesen „reformoknak” titulálva a pusztítást. Ennek oka egyszerű: az új uralkodó osztály nem látta át, hogyan segíti elő a létező közoktatási rendszer a bürokrata-burzsoázia meggazdago­dását, más szempontjai pedig akkoriban nem voltak. Ám a „reformoknak” (több is volt, köztük olyanok is, amelyeket nem sikerült megvalósítani) volt stratégiai célja is: egy kétcsatornás közoktatási rendszert akartak létrehozni – drága és minőségi oktatást az elit, gyengét (de lehetőleg szintén drágát) a többiek számára. Ezeknek az intézkedéseknek a lé­nyege, hogy megerősítsék a társadalmi differenciálódást azáltal, hogy az „alsóbb rétegeket” – vagyis a lakosság döntő többségét – kizárják a minőségi oktatásból, tehát megfosszák azoktól az ismeretektől, melyek révén azok (mind szakmai, mind társadalmi téren, így a politikában is) versenyre kelhetnének az elittel (vagyis a bürokrata-burzsoáziával s az azt kiszolgáló értelmiségi érdekcsoportokkal). (Erről bővebben: Taraszov 1999, ill. http://www.hrono.ru/text/2002/tarasnegram.html)

A szovjet közoktatási rendszer persze nem volt ideális. Az 1980-as évekre már nyilvánvalóan nem felelt meg a Szovjetunió társadalmi és gazdasági fejlődése által támasztott követelményeknek, és radikális átalakításra szorult. Ezt még a gerontokratikus szovjet kormányzat is felfogta, ezért került bevezetésre az 1984-es „alijevi” reform. De a mai kapitalista Oroszországban a közoktatási rendszer nem pusztán a ren­deltetésének nem felel meg (bármilyen alacsony színvonalon), hanem az elnevezésének sem.¹⁷

Tehát, míg a forradalom előtti Oroszországban a közoktatás fejlődött (egy nagyon rossz kiindulópontból startolva az akkoriban progresszívnek számító külföldi minták irányában haladt), a mai Oroszországban visszafejlődik (egy viszonylag előnyös kezdeti helyzetből kezd a harmadik világ legrosszabb rendszereinek szintjére süllyedni).

Hasonló helyzetben van a tudomány is. Oroszország éppen a forra­dalom előtti kapitalista időszakban foglalta el méltó helyét a tudomány világában. Ez annak köszönhető, hogy ekkor lépett színre (elsősorban a természettudomány területén) a materialista és demokratikus beállított­ságú közrendűek már említett nemzedéke, amelynek politikailag radikális tagjai azokban az években a forradalmi mozgalom magját képezték. A kapitalista fejlődés objektív követelményei lehetővé tették az oroszországi tudomány, így az elméleti alapkutatások anyagi feltételeinek javítását is, bár nem túl nagy mértékben.

Természetesen igaz, hogy a Nyugathoz viszonyítva az oroszországi tudomány provinciális szinten maradt, de azért igen nagy és megbecsült provinciának számított. Éppen ebben az időszakban alakultak ki Orosz­országban az a jelenség, amit tudományos iskolának nevezünk, és a szovjet korszakban ezek végig fenn is maradtak. Ebben a korszakban folytatták tanulmányaikat és/vagy kezdték el tudományos pályájukat azok a későbbi szovjet tudósok, akik aztán elérték, hogy a tudomány az akadémiai és egyetemi világ rezervátumából a XX. század húszas-­harmincas, majd ötvenes-hatvanas éveinek tudományos komplexumává fejlődjön (az utóbbi időszakban értelemszerűen csak azok vehettek részt, akiket elkerült a sztálini terror thermidori kaszája).

Nem kérdés, hogy a forradalom előtti Oroszországban a tudomány nem a politikai rezsimnek köszönhetően, hanem annak ellenére fejlődött. A haladó tudósok zaklatása, „politikai megbízhatatlanság” miatti üldözte­tése akkoriban megszokott jelenség volt.

Ma azonban mindez másképp van. Az elvileg ellenzékinek számító orosz kommunista párt prominensét, Zs. I. Alfjorovot nem üldözte senki, akkor sem, amikor még nem volt Nobel-díjas. A tudósok a nyilvánvaló sületlenségtől kezdve a nyílt rendszerkritikáig bármit publikálhatnak (a folyóiratok kis példányszáma miatt ez a kritika amúgy is erőtlen). Ám a humántudományok művelőinek nagy részét könnyen megvásárolhatóvá tette az államnak, a nagytőkének, vagy éppen a külföldi ösztöndíjakat osztogató intézményeknek való kiszolgáltatottság. Az, hogy az Orosz Tudományos Akadémia akadémikusnak választotta A. N. Jakovlevet, akinek tudományos teljesítménye valóban a nullával egyenlő, és A. I. Szolzsenyicint, aki – filológus-akadémikus létére – nem tudja megkülön­böztetni az igét a melléknévtől,¹⁸ ékes bizonyítéka a patologikus helyzet­nek. A disszertáció tudományos kritériumai megszűntek, a hivatalnokok számára presztízs lett ledoktorálni, disszertációikat „négerekkel” íratják nyakra-főre.¹⁹ D. J. Ajackov disszertációjának botrányos ügye csaknem a vesztét okozta a nemzetközi hírű szaratovi történésznek, N. A. Troickijnak. A Vlagyimir Putyin plagizált disszertációja körül kialakult botrányt a VAK (a tudományos fokozatok odaítélését szabályozó minisztériumi szakbizottság – a ford.) és a hasonló fórumok egyszerűen igyekeztek nem észrevenni.

Az ország tudományos életének siralmas helyzetéről szó szerint sok ezer cikk született. Ezek jól vázolják és megfelelően elemzik a helyzetet – szerzőik általában maguk is tudósok, akiket még megtanítottak gon­dolkodni és elemezni. Először is, az elmúlt időszakban a tudományos iskolák többsége elhalt, mert a tudósok jó része külföldre távozott, a tudományos szféra nagyon elöregedett, „demográfiai szakadék” alakult ki – a szovjet tudományos iskolák utolsó képviselőinek már nem volt kinek továbbadniuk tudásukat és tapasztalataikat (mivel a fiatalok ma nem választanak tudományos pályát a szélsőségesen alacsony fizetések miatt, vagy ha igen, villámgyorsan emigrálnak). Másodszor, az állandó forráshiány miatt a leginkább perspektivikus irányzatok fejlődése meg­szűnt. Harmadszor, az alapkutatások nagy részét vagy befagyasztották, vagy megszüntették, vagy külföldre telepítették, hiszen a hivatalnokok és a tőke csak a gyorsan megtérülő befektetéseket tudják értékelni, és egyszerűen nem értik, mi hasznuk lehet az elméleti és alapkutatásokból. Negyedszer, a tudományt elkezdte aktívan kiszorítani az áltudomány, az afféle sarlatán vállalkozások, mint a „torziós mezők akadémiája”, „az érzékek feletti érzékelés akadémiája” stb., ami részben a tudományos, materialista megközelítésre zúduló (többek között egyházi) támadások­nak köszönhető. Ezek a támadások egyrészt a „kommunizmus elleni harc” jegyében folytak, másrészt a posztszovjet hivatalnokréteg agresszív műveletlenségére támaszkodtak, s a divatba jött posztmodernizmus is ebbe az irányba hatott. Az utóbbi hatását jól illusztrálja az a botrány, amely egy, a VAK folyóiratában megjelent cikk körül tört ki, melyet szerző­je az áltudományos szövegeket generáló SCIgen program segítségével alkotott (Troickij variant 2008)

Tehát a forradalom előtti kapitalista Oroszországban az egyházi és a politikai cenzúra igájában sínylődő, mégis fejlődő tudományunk volt, most azonban stagnáló és visszafejlődő van, s fennáll a lehetőség, hogy a „kapitalizmus első kiadásának” kulturális szintje alá fogunk süllyedni.

Ugyanez elmondható a kultúráról is. Itt nem is fontos belemennünk a részletekbe. Elég, ha az irodalomra tekintünk, s feltesszük a kérdést: hol van a mai Lev Tolsztoj? A mai Dosztojevszkij? Szaltikov-Scsedrin? Turgenyev? Csernisevszkij? Nyekraszov? A. N. Osztrovszkij? Leszkov? Tyutcsev? Kuprin? Csehov? Gleb Uszpenszkij? Korolenko? Garsin? Gorkij? Vereszajev? Stb., stb., stb.

Szándékosan nem soroltam fel az imént az „ezüstkor” alkotóit (mint ismeretes, legtöbbjük költő volt), mivel azok, akik látták műveik eredeti kiadását, tudják, hogy ezek a könyvek mikroszkopikusan kicsi példány­számban jelentek meg (200-500 példányban), s ahogyan az utolsó oldalakon és a borítókon elhelyezett reklámokból megtudhatjuk, öt-tíz évig a kiadók polcain vesztegeltek, mielőtt elkeltek volna. Pedig ezek az „ezüstkor” későbbi büszkeségeinek könyvei voltak – Andrej Belijé, Marina Cvetajeváé, Borisz Paszternáké, Oszip Mandelstamé… Csak a szimbolisták első nemzedéke – Brjuszov, Blok, Balmont és Szologub -kerülte el ezt a sanyarú sorsot. Vagyis a híres „ezüstkori” költészet nagy részére nem volt kereslet és igény még „művelt társasági körökben” sem. Erre a fajta költészetre csak a bolsevikok által végrehajtott kulturális forradalom tette fogékonnyá a társadalmat, mivel akkor szoktatták rá az embereket a komolyabb olvasmányokra, és szorították rá őket arra, hogy az irodalmat, többek között a költészetet komolyan vegyék (melynek jó táptalajt adott a forradalom és a polgárháború alatt felgyülemlett hatalmas emocionális feszültség).²⁰

A vastag irodalmi folyóiratok akkori helyzetét össze sem lehet hason­lítani a maival. Mint ismeretes, akkoriban az irodalmi folyóiratok voltak „az eszmék urai”. S szerepüket nemcsak a szépirodalom minőségének köszönhették. Az irodalmi folyóiratok befolyása akkortájt, mint tudjuk, az irodalom- és művészetkritika és publicisztika színvonalától és minőségé­től függött. Bármennyit is beszélünk arról, hogy a cári Oroszországban a cenzúra által meghatározott speciális feltételek olyan filozófiai, szoci­ológiai és politikai funkciókat róttak az irodalomkritikára és az irodalmi publicisztikára, melyeket normális esetben nem kellett volna ellátnia, tény, hogy a vastag irodalmi folyóiratok 1905 után sem veszítették el szerepü­ket, amikor a filozófiai, szociológiai és politikai irodalom nem kényszerült a cenzúra miatt irodalomkritikának vagy publicisztikának álcáznia magát. Emellett valljuk be őszintén: a mai irodalmi folyóiratok nem szépíró szerzői között nem találunk olyan személyiségeket, akik tehetségben, bátorságban, virtuozitásban és a közvéleményre tett hatásában felvennék a versenyt Belinszkijjel, Dobroljubovval, Csernisevszkijjel, Nyekraszovval, Herzennel, vagy legalább Mihajlovszkijjal, Sztrahovval, Varfolomejevvel, Zajcevvel vagy Ivanov-Razumnyikkal.

A vastag irodalmi folyóiratok a mai Oroszországban csak vegetálnak, belterjessé váltak, s leggyakrabban csak a szerzők, a szerzők barátai és ellenségei, rokonai és a szakmabeli bölcsészek kísérik őket figye­lemmel. Erőltetettek, végtelenül unalmasak és riasztó tehetségtelen-ségről árulkodnak. Tegyük hozzá, hogy a forradalom előtti kapitalista Oroszországban az irodalmi folyóiratokat üldözte és gyakran betiltotta a hatalom, miközben anyagilag csak magukra támaszkodtak, ma pedig semmilyen cenzúrának és zaklatásnak nincsenek kitéve, s jelentős részüket vagy az állam, vagy a nagytőke támogatja (mint például a Znamja folyóiratot). S nem is ejtettünk szót a szatirikus irodalmi folyó­iratok teljes hiányáról.

Ugyanígy áll a dolog a színházzal. Mindazon problémák ellenére, ame­lyekkel a forradalom előtti Oroszországban a színház küzdött, nyugodtan mondhatjuk, hogy akkoriban a színházművészet demokratizálódott, egyre kifinomultabbá vált, szociális érzékenysége és ennek függvényében társadalmi szerepe is növekedett. Ismeretes és kétségbevonhatatlan, milyen sokat adott az orosz és a nemzetközi színházművészetnek a 60-as évek „új színháza”, Osztrovszkij, Csehov, Szadovszkij, Sztrepetova, a Moszkvai Művész Színház, Jermolova, Komisszarzsevszkaja, Tairov, Meyerhold vagy Jevreinov. A mai Oroszországban a legtöbb színház olyan intézménnyé vált, amely az újgazdagok kulturális igényeit igyekszik kielégíteni, és a színházművészet olyan tempóban hanyatlik, hogy nem­sokára művészetről már nem is beszélhetünk. Tudjuk, hogy a színészek általában buták (az okos színész akadályozza a rendezői koncepció megvalósítását), de amióta nincsen „szovjet cenzúra”, az is kiderült, hogy a színházi rendezők is szinte kivétel nélkül mind ostobák. Mindenesetre az a makacs igyekezetük, hogy az élet teljes gazdagságát alantassággá, trágársággá és primitív szexualitássá redukálják, eléggé árulkodik mind az orosz színházi rendezők szellemi színvonaláról, mind azokéról, akiket ez a „művészet” el tud kápráztatni.²¹ Mindemellett az előadóművészet is hanyatlik: míg azelőtt a valóban zseniális Szoktunovszkij volt a sztár a színészek között, napjaink sztárja Bezrukov, aki minden egyes darabban (és persze filmben) ugyanazt játssza.

Ha pedig a zene felé fordulunk, akárcsak az irodalom esetében, itt is rákérdezhetünk: hol van a mai Csajkovszkij? Rimszkij-Korszakov? Muszorgszkij? Balakirev? Borogyin? Anton Rubinstein? Glazunov? Szkrjabin? Rahmanyinov? A zenészekről már ne is beszéljünk. Az orosz zeneművészeti előadói iskolák a XX. század elején jöttek létre, és az egész szovjet időszakban megőrizték működésüket. Szándékos tönk­retételük már az új, kapitalista időszakra esik. A legjobb előadók, akik még a szovjet iskolákban szerezték tudásukat, ezután külföldre távoztak.

A képzőművészet áttekintése még ennél is tréfásabb képet mutat. A forradalom előtti Oroszország megmutatta a világnak, hogyan lehet meghaladni a megalkuvó akadémizmust, és tehetségek egész garma­dáját vonultatta fel, a vándorkiállítóktól a „Mir iszkussztva” és a „Bubnovij valet” csoportig és a szuprematizmusig. A mai Oroszország „aktuális” képzőművészete szánalmas (bár hivalkodó), a társadalom szempontjából felesleges és érdektelen (s ezért nem is hat a társadalom életére).

Úgy tűnik, a kultúrának egyetlen olyan területe van, amely manapság hasonló helyzetben van, mint a forradalom előtti kapitalista Oroszország­ban, ez pedig a balett. „A kapitalizmus első kiadása” idején az orosz balett szinte végig válságos állapotban vegetált, az volt a dolga, hogy szóra­koztassa az udvart, és ágyasokat biztosítson a cári család tagjai és a „nagyvilági” társaság számára. A művészet azon fellobbanásai, amelyek a szimfonikus balett megszületéséhez, Gorszkij és Fokin tevékenységé­hez köthetők (mely utóbbihoz a Gyagilev nevével fémjelzett párizsi orosz évadok zajos sikere szolgáltatott alapot), ritka és szerencsés kivételnek számítottak.

Persze, hivatkozhatnánk arra, hogy a régi, forradalom előtti idők óta sok új művészeti ág is kifejlődött, ilyenek a filmművészet, a televíziózás vagy a rockzene, ám ez demagógia lenne. Az „orosz rock” a szemünk előtt vált a késő-szovjet időszak „lázadó zenéjéből” közönséges poppá, az pedig per definitionem nem művészet. (Az igazi rockzene csak a gettók ellenkulturális-szubkulturális világában maradt meg.) Az orosz televíziózás pedig az 1960-as, 1970-es évekre épphogy felemelkedett a művészet szintjére, de az ilyen irányú kísérletezésnek Szergej Lapin véget is vetett, a kapitalista Oroszországban pedig, ahol a televízió rögtön a tömegszórakoztatás és tömegbutítás eszközévé vált, végleg búcsút mondhattunk nekik.

A mozival már bonyolultabb a helyzet. Az a kezdetleges stádium, amelyben a filmművészet a forradalom előtti Oroszországban volt, nem is tette másra alkalmassá, mint hogy a tömegkultúrát szolgálja. Ezt Neja Zorkaja (1976) a maga idejében világosan kimutatta. De azóta hosszú idő telt el, és a mozi mind a Szovjetunióban, mind a többi filmes nagy­hatalomban valódi művészetté fejlődött, amely esztétikai nyelvének (nyelveinek) segítségével alkalmas bonyolult filozófiai, társadalmi és politikai, sőt, ismeretelméleti kérdések feldolgozására. A posztszovjet Oroszországban a filmművészet totálisan visszahanyatlott a tömegkul­túra szintjére, s ez a hanyatlás hamarosan különösen rossz irányt vett, mivel az orosz mozinak a tömegkultúra szokásos funkciója – a tömegek szórakoztatása, figyelmük elterelése a társadalmi-politikai problémákról – mellett még egy másik feladatot is szántak (akárcsak Sztálin idejében), ez pedig az agymosás, az uralkodó osztály és rendszer által üdvösnek ítélt ideológia terjesztése.²²

Az orosz kultúra ilyen totális hanyatlása szorosan összefügg az új orosz uralkodó osztály kulturális primitivizmusával. A nemesekkel el­lentétben, akik általában klasszikus műveltséget szereztek, s akikbe belenevelték a feudális mintákon nyugvó jó ízlést, az új elit még nem tanulta meg, hogyan illik az elitnek viselkednie, és hogyan nem, s fesz­telenül demonstrálja fejletlen ízlését vagy az ízlés teljes hiányát. Ezt a társadalmi elvárást mind nyíltan, mint burkoltan közvetítik a „kultúra mestereinek”, akik, mint afféle profi prostituáltak, jó érzékkel pontosan azt valósítják meg, amit várnak tőlük. A hatalom csúcsán állók sem ki­vételek. II. Miklós, aki Sz. Ljubos találó megjegyzése szerint maga volt a „koronás gyarlóság”,²³ nyilván kicsit sem konyított sem az operához, sem a baletthez. (A balett számára elsősorban az a terep volt, ahol „hivatalos” szeretője, Matilda Kseszinszkaja aratta sikereit. Azt, hogy Kseszinszkaja korának egyik legremekebb táncosnője volt, Miklós való­színűleg fel sem fogta. A lánnyal családja kívánságára folytatott viszonyt, akik azt remélték, a fiatal trónörökös így majd leszokik az onanizálásról /Ljubos 1924, 189/.) De, mint jól nevelt ember (s hogy az volt, azt minden életrajzírója megerősítette), II. Miklós tudta, hogy operába és balettre járni illendő dolog, zenés kávéházba viszont nem illendő. S mivel tud­ta, hogy nincs kifinomult esztétikai érzéke, ebben (általában, bár nem mindig) a szakértők tanácsaira hagyatkozott. Ezzel szemben a mai Oroszországban minden Luzskov-féle szakértőnek tartja magát, legyen szó festészetről, építészetről vagy akár színházról. Ennek köszönhetjük az olyan szégyenletes eseményeket, mint a május 9-i Győzelem Napján a Kremlben tartott hivatalos ünnepi koncertet, ahol – olyan díszlet előtt, amit mintha egy isten háta mögötti laktanya kiskatonái dobtak volna seb­tében össze – teljesen fahangú és botfülű „énekesek” adták elő a Nagy Honvédő Háború dalait „orosz chanson” stílusban, az Orosz Föderáció elnöke és családja, az egész kormány és az Orosz Pravoszláv Egyház pátriárkája pedig az első sorból nézték – és csodálták – ezt a produkciót!

Ma az uralkodó osztály képviselői, hiába vásárolnak grófi címet valamelyik „nemesi társaság” önjelölt vezetőitől, s hiába tudják, hogy helyzetükből kifolyólag nekik támogatniuk kell a művészetet, rá nem jönnének, hogy azokban a kérdésekben, amelyekhez nem értenek, nem ártana szakértőkkel konzultálni. Tipikus példaként álljon itt a Moszkvai Konzervatórium nagytermében 2005. október 6-án rendezett koncert, melyen Ivan Numerov alt lépett fel. A koncertet az „Egyesült Cukrászok” nevű holding szponzorálta, s ezek az „egyesült cukrászok” nem kevés pénzt költöttek még arra is, hogy a jeles Numerov koncertjét a Rosszijszkaja gazetában, a Trudban, a Vremja novosztyejben s további orgánumokban reklámozzák. És egyik cukrásznak sem jutott eszébe, hogy szakértőkhöz forduljon, akiktől megtudhatta volna, hogy bizony nem minden zeneiskola növendékei tudnának olyan sikeresen csúfot űzni az alt hangból, ahogyan ezt Numerov tette. Érthető módon minden normális ember szörnyülködve hagyta ott a koncertet (elsőként a konzervatórium növendékei távoztak). Ám a cukrászok elégedettnek látszottak. Csupa-csupa Jourdain úr.

Ez a kultúrpolitika (a neoliberális gazdaságpolitikával egyetemben) ahhoz vezetett, hogy ma a lakosság nagy többségének részvétele a kulturális életben éppen ellenkező irányban változik, mint a forradalom előtt. A forradalom előtt magánszemélyek, illegális (hivatalosan inkább féllegális) diákszervezetek, 1905 után pedig már szakszervezetek és társadalmi szervezetek is könyvtárakat és olvasótermeket, népszín­házakat, dalárdákat stb. hoztak létre. A nagyvárosokban „népházakat” építettek (persze, azzal a céllal, hogy a munkások „hőzöngés” helyett mással legyenek elfoglalva, de mégis!). Mindez annyira kinőtte magát, hogy a legnagyobb üzemekben színházakat létesítettek, ahol a mun­kások, a kortársak megfigyelései szerint meglepően magas művészi színvonalon, drámákat, sőt, operákat adtak elő, melyekben a Bolsoj, a Malij és a Művész Színház színészei vendégszerepeltek – ilyen volt például a Nyikolszkij gyár színháza Orehovban (Orehovo-Zuevszkaja pravda 2002).

Ma, ahogyan ezt a RAGSZ (Oroszországi Közszolgálati Akadémia) Szociológiai Központja által 2004 decemberében 25 régióban végzett „A mai Oroszország szellemi kultúrája – a jelenlegi állapot és a tendenciák” című speciális kutatási projekt következtetéseiben leírták (Szvobodnaja miszl 2005, 130-145), Oroszországban azt figyelhetjük meg, hogy a szovjet időszakban hagyományosnak tekintett (kollektív) kulturális tevé­kenység eltűnik, azt a szabadidőnek az atomizált társadalmakra jellemző passzív, individuális, otthoni szabadidős tevékenysége váltja fel: televízió és videónézés, alvás, magányos italozás és az egyszerű semmittevés, „a szabadidő elütése”.

Ugyanakkor az olvasási kultúra szerkezete is változik: a komolyabb olvasmányokat kiszorítja a ponyva, a primitív, szenzációhajhász, botrány-és szórakoztató irodalom, szélsőséges esetben pedig az olvasás csak a keresztrejtvényekre és a tévéműsorra korlátozódik. Érdekes, hogy mind a lakosság, mind a szakértők jelentős része úgy véli, hogy a kulturális élet elszegényedése szorosan összefügg egyrészt a lakosság életszín­vonalának csökkenésével, másrészt azzal, hogy a hatalom rákényszeríti a lakosságot bizonyos kulturális termékek fogyasztására és bizonyos kulturális minták követésére.

Jól látható, hogy a lakosság nem elhanyagolható része alternatíva híján állt át az olcsó termékek és „alacsony műfajok” „élvezetére”. Nem csak azért, mert nincs másra pénze, de legalább ennyire a „felülről” (részben reklámok útján) jövő propaganda hatására. A kutatás többek között megállapította, hogy a fitnesz-centerek és bowling-termek töb­bé-kevésbé rendszeres látogatása a megkérdezettek között az első helyen állt, messze megelőzve ezzel a színházat, a koncerteket, a kiál­lítótermeket és még a diszkót is (körülbelül olyan gyakori, mint a mozi látogatás). Ugyanakkor az olvasás a hetedik helyre szorult a szabadidős tevékenységek, kikapcsolódási lehetőségek között. A szerzők így vonták le a következtetést: „A szellemi és tömegkommunikációs szférában az új feltételekhez való alkalmazkodás általában negatív irányba mutat. Ez megnyilvánul a kulturális minták minőségcsökkenésében, az írott és elektronikus sajtóban megjelenő elemző műfajt képviselő cikkek, írások és műsorok színvonalának csökkenésében, a tömegkommunikációs eszközök többségének deintellektualizációjában, bulvárosodásában, az emberek kulturális sokszínűség iránti igényeinek csökkenésében, kulturális látóterük általános beszűkülésében. A szellemi javak piacának nézettségi adatok, népszerűségi ráták, brandek kategóriáiban gondol­kodó szereplői a saját maguk által gerjesztett kereslet kielégítésére törekednek, amelyben nincs helye sem a magasabb követelményeknek, sem az önálló, aktív és igényes személyiségnek, a piac ma afféle kvázi-civilizációs folyamatként működik. Nem a művészet, a kulturális alkotás igénye működteti, hanem a már megszokott, bevált, és mellesleg jól jövedelmező termékek eladása.” (Szvobodnaja miszl 2005, 139-140)

Negyedszer, a ma divatos összehasonlítások ellenére lényegi különb­ségek vannak a forradalom előtti és a jelenlegi orosz imperializmus kö­zött. A forradalom előtti kapitalista Oroszország elsővonalbeli imperialista nagyhatalom volt. Imperialista befolyása az uralmi blokkokon át kiterjedt egész Európára, amely akkoriban az imperialista harcok legfőbb színtere volt, közvetlen érdekeltségi szférája pedig magába foglalta Közép- és Ke­let-Európát, és a mediterrán térséget. Az európai határokon túl az orosz imperializmus aktív volt az egész Közel-, Közép- és Távol-Keleten, s még Burmában is igyekezett megvetni a lábát. A mai Oroszország uralkodó osztálya az egykori Oroszország határain túl nem pályázik befolyási övezetekre, vagyis szigorúan véve kisebb területben gondolkozik, mint az egykori Orosz Birodalom. A sok jelképes gesztus, repülőgépek és hajók szállítása Venezuelának egy-két „baráti látogatással” összekötve, való­ban csak szimbolikus lépés és reklámfogás – ahogyan Osztap Bender mondaná, az orosz hatalom képviselői „a tekintélyes külső érdekében felfújt pofával” fontoskodnak. Ily módon Oroszország mint imperialista hatalom Ausztrália, India, a maoista Kína, a rasszista Dél-Afrikai Köz­társaság vagy a katonai diktatúrák korát élő Brazília szintjére „süllyedt”, vagyis átkerült a „másodvonalbeli” imperialista hatalmak táborába. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy Moszkva és Washington között, a köl­csönös harcias retorika ellenére, ebben a kérdésben létezik valamilyen hallgatólagos megállapodás (bár lehet, hogy ezt mindkét érintett fél a maga módján értelmezi).

A példák számát még lehetne szaporítani, de ezt már nem tartom szükségesnek. Ahogyan azt Lenin mondotta volna hasonló esetben, qui prouve trop, ne prouve rien. Most már levonhatunk néhány következtetést.

1. A mai orosz kapitalizmusnak semmi köze sincsen a XIX. század végi, XX. század eleji orosz kapitalizmushoz, nem lehet az utóbbihoz való visszatérésként (annak „restaurációjaként”) értelmezni. A mai kapitaliz­mus a szovjet rendszer (a szuperetatizmus) fejlődésének (vagy, ha úgy tetszik, visszafejlődésének) eredményeképpen jött létre. Ezért aztán a forradalom előtti kapitalizmusra vonatkozó ismereteink csak közvetetten nyújthatnak e témában segítséget, és semmiképpen sem pótolhatják a mai orosz kapitalizmus tanulmányozását, elemzését és elméleti fel­dolgozását. Mi több, számos esetben inkább negatív hatással vannak munkánkra, félrevezetően hatnak, mivel hamis analógiákat kínálnak. Annál inkább segítségünkre lehet a „harmadik világhoz”, a kapitalizmus perifériájához tartozó országok tanulmányozása, tapasztalatainak érté­kelése, akárcsak a globalizációs folyamat általános vizsgálata.

2. Egyáltalán nem állják meg a helyüket azok az ideológiai konjunktú­rához kötődő, jelenleg divatos értékelések, melyekkel az orosz értelmiség jelentős része azonosul, amelyek szerint a mai Oroszország visszatérni készül forradalom előtti állapotához (vagyis elvben a patriarchális pravo­szláv imperialista monarchiához). Ez elsősorban azért lehetetlen, mert a mai oroszországi kapitalizmus a szuperetatizmusban gyökerezik (amely már megoldotta a kapitalizmus minden alapvető feladatát – az iparosí­tást, az urbanizációt és a kulturális forradalmat), vagyis Oroszországban már véglegesen rögzült az ipari termelési mód, és kialakult az ipari társadalmakra jellemző társadalomszerkezet. Ez az objektív körülmény. Másodsorban, ebben az uralkodó osztály döntő többsége sem érdekelt, mivel egy ilyen fordulat anyagi státuszukat (a tulajdonhoz való jogukat) elkerülhetetlenül kérdésessé tenné. A mai Oroszország többi társadalmi osztálya és rétege még kevésbé érdekelt egy ilyen visszatérésben. Ez a szubjektív körülmény.

3. Még ennél is alaptalanabbak a hagyományos baloldali ellenzék azon reményei, hogy a „kapitalizmus második kiadása” elkerülhetetlenül olyan társadalmi-politikai változásokat idéz elő az országban, amelyek végül egy új „1917. októberhez” vezetnek, melynek eredményeképpen a

társadalomnak hirtelen nagy szüksége lesz erre a bizonyos ellenzékre, amely a spontán politikai folyamatok hullámát meglovagolva ekkor a csúcsra törhet. Még akkor sem, ha hagyományos baloldali ellenzékünk mai vezérei számára oly kecsegtetőnek tűnik a lehetőség, hogy egy harckocsi lövegtornyában találja magát a Finn pályaudvar előtt, vagy a Kseszinszkaja-palota erkélyén, azután pedig a Szmolnijban és/vagy a Kremlben. A lényegi különbség a mai kapitalista és a forradalom előtti Oroszország között (mint objektív körülmény), valamint a való élettől száz évre lemaradó hagyományos baloldali ellenzék teljes korszerűtlensége (mint szubjektív körülmény) gondoskodnak arról, hogy ez a feltételezés ne legyen más, mint színtiszta illúzió.

4. A mai orosz kapitalizmus, mint olyan egyedi jelenség, melynek nincs analógiája a történelemben, kitartó és szigorú tudományos tanul­mányozás után kiált. Ezt a tanulmányozást nem helyettesíthetjük sem (szocialista, liberális vagy konzervatív) kész sémák bemagolásával és felmondásával, sem valamilyen külföldi történelmi és gazdasági-társa­dalmi példa elemzéséből levont tanulság Oroszországra vetítésével, még kevésbé a múlt politikai jelszavainak értelmetlen ismételgetésével (függetlenül attól, honnan származnak ezek a jelszavak – ma a sztolipini „Nekünk nagy Oroszország kell!”, a feketeszázas „Üsd a zsidót!” és a bolsevik „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” egyformán inadekvát).

A „kapitalizmus második kiadása” Oroszországban éppen annyira sajátos, mint amennyire érdekes és tanulmányozásra váró társadalmi­gazdasági jelenség, amely nem pusztán lelkiismeretes, abszolút komoly és abszolút tudományos hozzáállást igényel, hanem, úgy sejtem, több­nyire egészen más kutatókat is, nem azokat, akikkel ma rendelkezünk.

Fordította: Iván Ildikó

2008. május 16 – 2008. december 4. Megjelent a Levaja Polityika [Baloldali politika] c. folyóirat 7-8. számában. A cikk a „Két kapitalizmus Oroszországban” című nemzetközi konferencián elhangzott előadás alapján készült, Moszkva, 2008. május 17-18.

Jegyzetek

¹ Érdekes, hogy Kagarlickij Periferijnaja imperija… című könyvében (2003, 489, 519-521) újfent megerősítette az oroszországi „restaurációs időszakról” vallott tézisét.

² Azt, hogy Oroszország – számára előnytelen módon – már a sztálinizmus idején bevonódott ebbe a rendszerbe, Kagarlickij tények alapján bizonyítja (2003, 429­450, 459-471). Ebben az esetben Kagarlickij Wallerstein nézeteihez csatlakozik (többször is az ő követőjének nevezve magát), aki, bár különböző korszakaiban a Szovjetuniót hol a kapitalista világrendszer részének, hol pedig „kivételnek” tekintette, de soha nem tartotta önálló világrendszernek, s ez igen sokatmondó.

³ Cohen nem indulatból használja a „valódi demodernizáció” kifejezést, hanem be is bizonyítja azt, hogy a „kapitalizmus második kiadásának” eredményei egyenesen ellentmondanak a „modernizációs elmélet” által ígérteknek: a GDP csökkent (50, de az is lehet, hogy 83 százalékkal), a tőkebefektetés aránya 80 százalékkal, az egy főre jutó hús és tejtermék 75 százalékkal kevesebb, a termelés, az infrastruktúra, a közellátás hanyatlik, tönkremegy, a lakosság a szegénységi küszöb környékén, vagy az alatt tengődik, a felsőfokú végzettsé­gűek nagy része képesítést nem igénylő munkából tarja fenn magát stb. (Cohen 2001, 172-173) Cohen ugyanott a „katasztrófa” kifejezést is használja, amely igen találóan jellemzi a jelenlegi helyzetet, főleg, ha tekintetbe vesszük a német kutató, V. Falin által közölt adatokat, miszerint a „kapitalizmus második kiadása” által okozott gazdasági károk már 1998-ra két és félszer felülmúlták a második világháborúban elszenvedetteket. (NG 1998)

⁴ B. Sz. Horev ismert adatai szerint 2001-re a tudományos és tudományos ku­tatói szervezetek egyharmadát teljesen megszüntették, a tudomány területén foglalkoztatottak száma a felére csökkent, 150 tudományos folyóirat szűnt meg, és az orosz tudósok 15 százaléka emigrált.

⁵ Mindez azzal végződött, hogy már a nyugati tudomány ruszistái sem hisznek nekik, akik pedig általában kritika nélkül ismételgetik az orosz neoliberálisok minden sületlenségét. Lásd például Powell (2002).

⁶ Valójában a helyzet ennél érdekesebb volt. A szovjet elektromos energia fő fogyasztói a KGST országai voltak, akik a világpiaci áraknál jóval olcsóbban jutottak ehhez hozzá. Ha világpiaci áron vásárolták volna, a nyersanyag és a késztermény aránya a szovjet exporton belül egészen másképp festett volna (ám az elektromos energia esetében ez technikai korlátoktól, konkrétan a háló­zatok kiépítettségétől függött). Mindazonáltal 1980 és 1985 között a Szovjetunió 19,9-ről 29,3 milliárd kW/órára növelte az elektromos áram exportját, amely másfélszeres emelkedést jelent!

⁷ 1880 és 1894 között Oroszország gabonaexportja több mint háromszorosára nőtt – 201 millió pudról 639,5 millió pudra, eközben a gabona ára látványosan csökkent (1880: 231,8 millió rubel, 1894: 381,4 millió rubel).

⁸ Ma hasonló módon viselkednek az olajágazat privatizálói: a privatizált lelőhelyek elkerülhetetlenül kiapadnak, az új lelőhelyek utáni kutatási hajlandóság azonban a magántulajdonban lévő cégeknél évről évre csökken.

⁹ Épp ezért a privatizáció legnagyobb része rövid idő alatt, fantasztikus tempóban lezajlott, hogy a konkurensek számát minimalizálják, s a vagyon oda kerüljön, ahová kell; 1995 végére a fő állami alapok 91 százaléka már magánkézbe került (Rosszijszkij Sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 2001, 305).

¹⁰ Ez semmiképpen nem volt sem véletlenszerű, még kevésbé irracionális folya­mat. Ellenkezőleg, a tőke kivitelét egyenesen az állam pénzügyi-gazdasági politikája provokálta. (Lásd például: Polityicseszkij zsurnal 2004, 36-38.)

¹¹ Ugyanez derül ki a tengerentúli országokkal való összehasonlításból, akik ebben az időben a gabonapiacon Oroszország fő riválisai voltak: a termőképesség az USA-ban kétszer, Argentínában két és félszer, Kanadában háromszor ilyen magas volt. (Ljasenko 1950, 280)

¹² Egyébként a bürokrata-burzsoázia egyes helyeken – ott, ahol volt erős riválisa: a földesúri osztály – kénytelen volt megőrizni az állami érdekeltség jelentős részét a gazdasági szektorban, amellyel, mint kollektív tulajdonnal de facto – de nem de jure – ő maga rendelkezett. (Lásd: Bardham 1984, 102.)

¹³ A peresztrojka időszakában érdekes adatok jelentek meg a városi és kerületi pártbizottságok első- és másodtitkárainak (a párt, illetve az ideológia irányí­tóinak) backgroundjáról Belorussziában. Kiderült, hogy az első titkárok 95,6 százaléka, és a másodtitkárok 75,2 százaléka, mielőtt tisztségét elfoglalta volna, gazdasági vezető volt. (Szovjetszkaja kultúra, 1989) Feltételezem, hogy a helyzet az ország más régióiban hasonló lehetett.

¹⁴ Ezt jól megvilágítja Radajev könyve (1998) első fejezetében.

¹⁵ A bürokrácia létszámának ilyen exponenciális növekedése a bürokrata-burzso­ázia uralma alatt szintén analóg a posztkoloniális országokban megfigyelhető jelenséggel. A maga idején Cserkov a következő adatokat közölte: Zairében 1966 és 1980 között 24,8 ezerről 400 ezerre (vagyis tizenhatszorosára) növe­kedett a hivatalnokok száma, Tanzániában 1963 és 1980 között 34 ezerről 160 ezerre (majdnem ötszörösére), Kamerunban 1960 és 1979 között 7 ezerről 79 ezerre (tizenegyszeresére), Nigériában 1960 és 1980 között 90 ezerről 520 ezerre (majdnem hatszorosára). (Narodi Azii i Afriki 1984, 52)

¹⁶ Ma – antibolsevista túlbuzgóságból – divatnak számít a forradalom előtti Orosz­országot minden tekintetben idealizálni, többek között túlértékelni kulturális fejlettségét és műveltségét. Például azt állítani, hogy az 1917-es forradalom előtt az írástudók aránya 45 százalék volt. Ez a mítosz olyan megbízhatatlan forrástól származik, mint Nyikolaj Rjazanovszkij (Riasanovsky 1963, 486). Rjazanovszkij úgy kapta meg ezt az számot, hogy egészen egyszerűen írástudónak számí­tott minden olyan gyereket, akik az 1908-ban elfogadott kötelező négyéves elemi iskoláról szóló törvény hatálya alá estek, „megfeledkezve” arról, hogy e törvénynek a tervek szerint 1909-től 1922-ig (!) kellett volna a gyakorlatban megvalósulnia, és az oktatásban részt vevő gyerekek száma 1917-ig 4,5 millió­ról csupán 6,5 millióra emelkedett (25 millió gyerekből ennyien jártak iskolába). Ismerjük II. Miklós rendeletét is, amelyben azt közli, a nép oktatásának ügyében „egyáltalán nem ajánlatos a túlzott sietség”. (Ljubos 1924, 201) Magam is írtam már arról néhányszor, milyen volt a helyzet a valóságban. (Alternatyivi 2001, 158-159; vagy http://www.scepsis.ru/library/id_96.html)

¹⁷ A http://www.scepsis.ru/tags/id_53.html oldalon hatásos összeállítást olvasha­tunk az oroszországi „közoktatási reformról” és annak következményeiről.

¹⁸ A. V. Florja még Szolzsenyicin életében igen bátran leamortizálta utóbbi filológiai munkásságát cikkeiben: (Florja 2001a; Florja 2001b).

¹⁹ A helyzet találó leírását olvashatjuk E. V. Balackij cikkeiben (2005a; 2005b).

²⁰ Érdemes beleolvasni a kortársak feljegyzéseibe, akik megörökítették a költészet iránti különösen megnövekedett érdeklődést a forradalom utáni első évtizedben: a felfokozott érzelmi feszültségben, teltház előtt zajló felolvasásokat, a néha konkrét tömeghisztériába torkolló hangulatot, s ez nem csak az olyan „nyilvános” költők szerepléseire vonatkozott, mint Majakovszkij, Jeszenyin vagy a „proletár költők”, hanem a „szalonköltőkre” is, mint Cvetajeva, vagy a Schmidt hadnagyot felolvasó Paszternak.

²¹ Érdekes, hogy a színikritikusok többsége normálisnak tekinti a kialakult helyze­tet. Csak egy abszolút kisebbség harcol az orosz színház méltóságáért. Lásd például Marina Tyimaseva és Ilja Szmirnov írásait a „Szkepszisz c. folyóiratban.

²² Ezt a témát egy munkámban (Taraszov: Anti-matrica…) bővebben elemeztem.

²³ „Miklós mindenekelőtt kispolgár volt, kicsinyes és aprólékos, kisszerű lélek. Maga volt a megtestesült kispolgári romlottság […] Magánlakrészének beren­dezése egy gazdag bankár lakására emlékeztetett, aki nem különösen művelt, és híján van a művészi ízlésnek [.] II. Miklós szobáiban drága kispolgári bú­torok voltak, jelentéktelen vagy rossz képek a falon, vulgáris ikonok, ízléstelen nyomatok.” (Ljubos 1924, 188-189, 247)

Irodalomjegyzék

Alternatyivi 2001. № 1.

Balackij, E. V. 2005a: Formirovanyije gyisszertacionnoj lovuski. Szvobodnaja miszl XXI, 2005. 11.

Balackij, E. V. 2005b: Gyisszertacionna lovuska. Szvobodnaja miszl XXI, 2005. 2.

Bales, K. 2006: Odnorazovie ljugyi. Novoje Rabsztvo v globalnoj ekonomike. Moszkva

Bardham, P. 1984: The Political Economy of Development in India. Oxford

Beljajev, L. Sz. 2007: Poszledsztvija resztavracii kapitalizma v Rosszii. Irkutszk

Brook, Sz. I. 1980: Dinamika i etnicseszkij szosztav naszelenyija Rosszii v epohu imperializma. In: Isztorija SZSZSZR. 1980. 3.

California Slavic Studies. (1973) Vol. 7.

Cliff, T. 1991: Goszudarsztvennij kapitalizm v Rosszii. B. m

Cohen, S. F. 2001: Proval kresztovogo pohoda. SZSA i tragegyija poszt-kommuniszticseszkoj Rosszii. Moszkva

Csernov, V. M. 1906: Marxizm i agrarnij voprosz. Szentpétervár

Dickout, V. 2004: Resztavracija kapitalizma v SZSZSZR. Moszkva

Dolenko, A. N. 1996: Klasszovaja borba i SZSZSZR v 1970-80 godiiresztavracija kapitalizma. Moszkva

Florja, A. V. 2001a: Nyeobhogyimoli russzkomu jaziku „raszsirenyije” po A. I. Szolzsenyicinu. In: II. Izmajlovszkie Cstyenyija. Matyeriali Vszerosszijszkoj naucsnoj konferencii 25-26 oktjabrja 2001. Orenburg

Florja, A. V. 2001b: Vlagyimir Dal i szovremennaja filologija. Matyeriali Vszerosszijszkoj naucsnoj konferencii 22-23 nojabrja 2001. Nyizsnyij Novgorod

Gorskov, M. K. 2000: Rosszijszkoje obscsesztvo v uszlovijah transzformacii. Moszkva

Gyeszjaty let szociologicseszkih nabljugyenyij. 2003. Moszkva

Horev, B. Sz. 2001: Progressz SZSZSZR i regressz burzsuaznoj Rosszii. Moszkva

Hresztomatyija po isztorii Rosszii. 2001. Moszkva

Hrjascseva, A. I. 1921: Gruppi i klasszi vkresztyjansztve. Moszkva

Isztorija Rosszii. Sz nacsala XVIII do konca XIX veka. 1998. Moszkva

Isztorija SZSZSZR. 1973. 1.

Isztorija SZSZSZR. Sz drevnyejsih vremjon do nasih dnyej. 1968. 6. kötet. Moszkva

Jermolov, A. Sz. 1906: Nas zemelnij voprosz. Szentpétervár

Kagarlickij, B. J. 2000: Resztavracija v Rosszii. Moszkva

Kagarlickij, B. J. 2003: Periferijnaja imperija. Rosszija i miroszisztema. Moszkva

Kaufmann, A. A. 1908: Agrarnij Voprosz v Rosszii. 1-2. kötet. Moszkva

Kirszanov, V. N. 1993: „Resztavracija” kapitalizma v Rosszii. Isztoki i pricsini. Moszkva

Korelin, A. P. 1979: Dvorjansztvo v poreformennoj Rosszii. Moszva

Koszova, L. B. 2003: Vertyikalnaja mobilnoszty: nyeravensztvo vozmizsnosztyej. In: Szpravedlivie i nyeszpravedlivie szocialnije nyeravensztva v szovremennoj Rosszii, 432-448.

Kristanovszkaja, O. 2004: Anatomija rosszijszkoj eliti. Moszkva

Kuranti, 1992. 10. 1.

Larin, J. 1927: Csasztnij kapital v SZSZSZR. Moszkva

Lenin, V. I. 1961: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 1. kötet. Moszkva

Lenin, V. I. 1971: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 3. kötet. Moszkva

Lenin, V. I. 1973a: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 16. kötet. Moszkva

Lenin, V. I. 1973b: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 17. kötet. Moszkva

Ljascsenko, L. L. 1950: Isztorija narodnogo hozjajsztva SZSZSZR. 2. kötet. Moszkva

Ljubos, S. 1924: Poszlednyije Romanovi. Leningrád – Moszkva

Marcuse, H. 1969: An Essay on Liberation. Boston

Martinov, J. M. – Csinguzov, O. M. 2005: Otyecsesztvennaja isztorija. Moszkva

Maszlov, P. P. 1905: Agrarnij voprosz v Rosszii. 1. kötet. Szentpétervár

Maszlov, P. P. 1908: Agrarnij voprosz v Rosszii. 2. kötet. Szentpétervár

Milov, L. V. 2001: Velikorusszkij pahar i oszobennosztyi rosszijszkogo isztoricseszkogo processza. Moszkva

Narodi Azii i Afriki. 1984. № 2.

Narodnoje hozjajsztvo SZSZSZR v 1990 g. Sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik. 1991. Moszkva

NG – figure i lica, 1998. № 16.

Nyemcsinov, V. Sz. 1945: Szelszkohozjajsztvennaja sztatyisztyika c osznovami tyeorii. Moszkva

Orehovo-Zujevszkaja pravda, 2002. 08. 27.

Pipes, R. 1993: Rosszija pri sztarom rezsime. Moszkva

Pokrovszkij, M. N. 1967: Izbrannije proizvegyenyija. V csetüreh knyigah. 3. könyv. Moszkva

Pokrovszkij, V. I. 1902: Szbornyikszvegyenyijpo isztoriiisztatyisztyike vnyesnyej torgovli Rosszii. T. 1. Szentpétervár

Polityicseszkij zsurnal, 2004. № 34.

Powell, D. E. 2002: Death as a Way of Life. Russia's Demographic Decline. Cur­rent History, Oct. 2002. Vol. 101. № 657. 344-348.

Radajev, V. V. 1998: Formirovanyije novih rosszijszkih rinkov: transzakcionnije izgyerzski, formi kontrolja i gyelovaja etika. 1. rész. Moszkva

Rasin, A. G. 1956: Naszelenyije Rosszii za 100 let (1811-1911). Moszkva

Riasanovsky, N. 1963: A History of Russia. N.Y.

Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik. Sztatyisztyicseszkij Szbornyik. 2000. Moszkva

Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik. Sztatyisztyicseszkij Szbornyik. 2001. Moszkva

Sanyin, T. 1997: Revoljucija kakmomentisztyini. 1905-1907, 1917-1922. Moszkva Szovjetszkaja Isztoricseszkaja Enciklopegyija. 1965. 1. kötet. Szovjetszkaja Isztoricseszkaja Enciklopegyija. 1965. 6. kötet. Szovjetszkaja kultúra, 1989. 10. 17.

Szpravedlivije i nyeszpravedlivije szocialnije nyeravensztva v szovremennoj Rosszii. 2003. Moszkva

Sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik. 1991

Szvobodnaja miszl XXI, 2005. № 10.

Taburno, I. P. 1903: Prilozsenyije k eszkiznomu obzoru finanszovo-ekonomicsesz-kogo szosztojanyija Rosszii za poszlednyije 20 let. Grafiki i sztatyisztyicseszkije tablici. Tabl. 6. Szentpétervár

Taraszov, A. N. 1994: Provokacija. – Postcriptum iz 1994-go.

Taraszov, A. N. 1995a: Rosszija XXI. 1995. № 11. 58-67.

Taraszov, A. N. 1995b: http://www.scepsis.ru/library/id_101.html

Taraszov, A. N. 1996: Szuperetetizm i szocializm. Szvobodnaja miszl, 1996. 12.

Taraszov, A. N. 1999: Mologyozs kak objekt klasszovogo experimenta. 1. cikk. Klasszovij podhod k obrazovanyiju: znanyija – tolko bogatim. Szvobodnaja miszl XXI, 1999. 10.

Taraszov, A. N. 1999-2000: Mologyozs kak objekt klasszovogo experimenta. 2. cikk. Obnovlenyije gumanyitarnogo obrazovanyija. Szvobodnaja miszl XXI, 1999. 11. és 2000. 2. (http://www.hrono.ru/text/2002/tarasnegram.html)

Taraszov, A. N. 2007: Bjurokratyija kak szocialnij parazit. Szvobodnaja miszl XXI, 2007. 2.

Taraszov, A. N.: Anti-matrica ili borba babla sz oszlom. http://www.scepsis.ru/library/id_1895.html.

Troickij variant, 2008. 13. Troick (http://www.grani.ru/Society/Science/rn.142082.html)

Truskov, V. V. 2003: Resztavracija kapitalizma v Rosszii. Moszkva

Zorkaja, N. M. 1976: Na rubezse sztoletyij. Uisztokovmasszovogo iszkussztva v Rosszii 1900-1910 godov. Moszkva

http://www.hrono.ru/text/2002/tarasnegram.html

http://www.polit.ru/science/2008/09/30/erunda.html

http://www.scepsis.ru/authors/id_209.html;

http://www.scepsis.ru/authors/id_6.html

http://www.scepsis.ru/library/id_96.html

http://www.scepsis.ru/tags/id_53.html

Ám ha a világgazdaság stagnál, és észrevehetően nő a tényleges munkanélküliség, akkor ezek hatására a nagy, közös torta is zsugorodni kezd. Ekkor az válik a fő kérdéssé, hogy ki viselje e zsugorodás terheit – az egyes országokon belül, illetve az országok között. Az osztályharc fokozódik, és előbb-utóbb utcai, nyílt konfliktusokban robban ki. Ez törté­nik a világrendszerben az 1970-es évektől, és még drámaibb mértékben 2007 óta. Ez idáig a legfelső 1% tovább tudta növelni a részesedését. Ez persze szükségszerűen azt is jelenti, hogy a fennmaradó 99% része­sedése tovább csökkent.

Az elosztás körüli viták a globális büdzsé két tétele körül kavarognak: az adók (mennyit és kik fizessenek), illetve a népesség tömegeit védő háló (az oktatásra, egészségügyre, az életfogytig tartó jövedelmek garanciáira fordított költségek) körül. Nincs olyan ország, ahol ne foly­nának efféle küzdelmek. Ám a világgazdaságban elfoglalt helyük, belső demográfiai mutatóik, politikai történetük miatt a harc egyes országokban hevesebb, mint másutt.

A heves osztályharc mindenki számára azt a kérdést veti fel, hogy miként lehet rá politikai megoldást találni. A hatalmon lévő csoportok erőszakkal is elnyomhatják a népi elégedetlenséget, és sokszor ezt teszik. Vagy, ha az elégedetlenség már túl nagy falatot jelentene az el­nyomó mechanizmusok számára, megpróbálhatják kooptálni, befogni a tiltakozókat, színleg hozzájuk csatlakozva korlátozni a valódi változások lehetőségét. Vagy megtehetik akár mindkettőt, először az elnyomással próbálkozva, majd – amennyiben az sikertelennek bizonyult – a beol­vasztással próbálkozva.

A tiltakozók maguk is egy dilemmával szembesülnek. A tiltakozók min­dig egy relatíve kicsi, de elszánt csoportként kezdik. Egy jóval szélesebb (és politikusan természetesen sokkal kevésbé bátor) csoportot kell meg­győzniük a csatlakozásról, ha valóban hatást akarnak gyakorolni a hatal­mon lévő csoportokra. Ez nem könnyű, de nem is lehetetlen. Ez történt 2011-ben az egyiptomi Tahrir-téren. Ez történt az Occupy-mozgalommal az USA-ban és Kanadában. Ez történt Görögországban a legutóbbi vá­lasztások idején. Ez történt Chilében, a hosszú ideje tartó diáksztrájkok esetében. És pillanatnyilag úgy tűnik, hogy ez történik – meglehetősen szembeötlően – Québecben is.

De mi legyen, ha egyszer ez megtörtént? Egyes tiltakozók a kezdeti szűkebb követeléseket átfogóbb, alapvető követelésekké akarják kitá­gítani, hogy így újraszervezzék a társadalmi rendet. Mások – és ezek a mások mindig ott vannak – készek tárgyalóasztalhoz ülni a hatalmon lévőkkel, hogy valamiféle kompromisszumra jussanak.

Ha a hatalmon lévő csoportok az elnyomáshoz fordulnak, gyakran csak felszítják a tiltakozás lángjait. De az elnyomás ugyanakkor sokszor működik is. Ha mégsem, és a hatalmon lévők kompromisszumra és kooptálásra kényszerülnek, akkor sokszor sikerül diszkreditálniuk a til­takozókat. Úgy tűnik, ez történt Egyiptomban is. A legutóbbi választások második fordulójában két olyan jelölt csapott össze, akik egyike sem támogatta a Tahrir-tér forradalmát – egyikük a leváltott Hoszni Mubarak elnök utolsó miniszterelnöke, míg a másik a Muzulmán Testvériség egyik vezetője, akinek legfőbb célja a sária bevezetése az egyiptomi igazságszolgáltatásban, és nem a Tahrir-tériek követeléseinek teljesí­tése. Ez igen nehéz dilemmát jelent a választók azon mintegy 50%-a számára, akik nem erre a két jelöltre adták szavazatukat az első forduló során. Ez a szomorú helyzet abból adódott, hogy a Tahrir-téri forrada­lom támogatóinak szavazatai két, némileg eltérő hátterű jelölt között oszlottak meg.

Mit jelent akkor most számunkra mindez? Úgy tűnik, hogy a tiltakozás geográfiájában igen gyorsak és egyben folyamatosak is az elmozdulá­sok. Egyik helyen hirtelen kirobbannak a lázongások, elnyomják vagy befogják őket, vagy éppen kifulladnak. És amint ez megtörténik, már valahol máshol üti fel fejét az elégedetlenség, ahol azután szintén leverik, beolvasztják vagy elhal – hogy egy harmadik helyen újra megjelenjen, mintha világméretekben egyszerűen nem lehetne elfojtani.

Zűrzavaros helyzetben élünk. A kilengések mindenütt nagyok és hirte­lenek. Ez vonatkozik a társadalmi tiltakozásokra is. Ezt látjuk úgy, mint a tiltakozások geográfiájának folyamatos változását. Tegnap a kairói Tahrir-tér, ma lábasokkal csörömpölő, be nem jelentett tüntetők tömegei

Montrealban, holnap pedig másutt (valószínűleg valami meglepő helyen) kirobbanó tiltakozás.

(Fordította: Konok Péter)

Eredeti megjelenés: The World Class Struggle: The Geography of Protest , Commentary No 243. 2012. június 1. Copyright: Immanuel Wallerstein, distributed by Agence Global

Az 1989-et követő két évtizedben a kelet-közép európai országok (KKE)¹ piacgazdasággá és liberális demokráciává alakultak át, valamint tagjai lettek a Nyugat két nagy védőernyőjének, a NATO-nak és az Európai Uniónak. Radikális volt mind a gazdasági, mind pedig a politikai átala­kulás, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a szocializmusból a ka­pitalizmusba történő átalakulás precedens nélküli a világtörténelemben. A kapitalizmus (endogén) kialakulásáról és fejlődéséről Európában igen tekintélyes mennyiségű történeti munka született (lásd például Hilton 1978; Thompson 1968; Landes 1966; Holton 1985), és a függőségi elmélet (dependencia-­elmélet) bukását, valamint az „imperializmus” marginalizálódását és a „globalizáció” felemelkedését megelőzően a politikai közgazdászok is nagy figyelmet fordítottak az „alulfejlett” területek kívülről vezérelt integrációjára, valamint az egykori gyarmati területek beolvadására a globális gazdasági rendszerekbe.² De kapita­lizmust építeni olyan fejlett régiókban, amelyek megszilárdult társadalmi-­gazdasági struktúrákkal rendelkeztek, elvetették a magántulajdont és magát a piaci logikát, és politikai berendezkedésük évtizedekig állított alternatívát a kapitalista Nyugat elé – nos, ez nem volt más, mint ugrás az ismeretlenbe. Az alábbi elemzésben megkísérlem nyomon követni ennek a poszt­szocialista kapitalizmusnak az eredetét és rámutatni megkülönböztető sajátosságaira. Megközelítésem empirikus, de felfogá­sában nem empirista. Elméletileg az alábbi, aligha vitatható axiómákból indulok ki: ami kialakult a poszt­szocialista Kelet-Európában, az a kapita­lizmus egy formája; ez a kapitalizmus történetileg egyedi formája, mert akárhogyan is hívjuk az 1945 és 1989 közötti időszakot (szocializmus, államszocializmus, államkapitalizmus, eltorzult munkásállam), ebből a társadalmi-gazdasági formációból (amelynek jellemzői a központosított gazdaságirányítás valamint a gazdaság 90 százalékos állami tulajdona, amely magába foglalja a termelőeszközök, az elosztás és a csere állami tulajdonát) nem történt még hasonló átmenet a kapitalizmusba; és ezért elméletileg hasznos rámutatni speciális vonásaira.

A kelet-európai poszt­szocialista kapitalista demokráciának négy tűzpró­bát kellett kiállnia, vagy úgy is mondhatjuk, hogy négy komoly ellenerő hatott e demokráciák sikere ellen. Az első tényező a szocialista örökség, amely rányomta bélyegét a társadalmi, kulturális és gazdasági szférákra. A második hasonlóképpen a szocialista múlt része volt, de nagyrészt az örökség ellen dolgozott: ezek azok az új politikai elitek, amelyek a késő-szocialista időszakban sokat tettek azért, hogy lebontsák a régi rendszert, és felépítsék az új, poszt­szocialista politikai struktúrákat. A harmadik tényező a nagy nemzetközi politikai szereplők stratégiai irányvonala, kisebb mértékben a NATO-é, különösen pedig az Európai Unióé (EU); míg a negyedik szintén nemzetközileg operált, de tisztán gazdasági síkon: a többnyire, de nem kizárólagosan Nyugat-Európában székelő multinacionális vállalatok (MNV). Ez a négy erő együttesen, bár különböző módon alakította a posztszocialista gazdaságot (első rész) és társadalmat (második rész), amelyet tanulmányomban tárgyalok.

Első rész: Piacgazdaságok (posztszocialista jellemzőkkel)³

A szocializmus gazdasági örökségének három jellemzője határozta meg, hogyan zajlott le a privatizáció sokat vitatott folyamata, ami nélkül pedig nincs kapitalista gazdaság. Az első mindjárt az, hogy nem volt olyan piac, ami egyetemes értékmérőül szolgálhatott volna; a negyvenéves kísérlet egy olyan gazdaság létrehozására, amely a társadalmilag szükséges munka és idő bonyolult kalkulációján alapul, elkerülhetetlenné és megold­hatatlanná tette a vállalatok felül-vagy alulértékeléséről folytatott vitákat. A második gondot az jelentette, hogy a hazai megtakarítások igen alacso­nyak voltak a vásárlásokhoz, végül a harmadikat az, hogy a szocialista gazdaság „ha áraiban nem is, de minőségében versenyképtelen volt a nemzetközi piacokon” (Martin 1999, 86). A szocialista gazdaságokat a ru­galmatlan, egyedi igényekhez alkalmazkodni nem tudó, tömegtermelésre alapozott, állami tulajdonú nagyvállalatok túlsúlya jellemezte, amelyek nemzetközi szemmel nézve nem is voltak olyan nagyok, és semmikép­pen nem voltak multinacionálisak. Miután negyven évig működtek olyan gazdasági környezetben, ahol az árak nem tükrözték a lehetőség-költsé­geket (Boltho 1971, 65), nem alakult ki totális faktor-produktivitás (Swain 1988, 202-204), a vezetők pedig inkább arra kaptak ösztönzést, hogy a régi technológiát vigyék tovább, ahelyett, hogy akár kockázatot vállalva is újítsanak és kísérletezzenek, ezek a vállalatok bizony meglehetősen kétes értéket képviseltek a XX. század utolsó évtizedének nemzetközi piacán. (Lásd például Hughes – Hare 1991, 80.)

A fenti három tényező együtt eleve meglehetősen bizonytalan és zavaros hátteret adott a privatizációnak. Mandelstam (1993, 6) úgy jellemezte ezt a helyzetet, hogy „érték nélküli javakat adnak el tőke nélküli vásárlóknak”. De volt egy negyedik meghatározó tényező is a szocializmus gazdasági örökségében: az iparra fektetett, aránytalanul nagy hangsúly. Gyengék voltak vagy pedig teljes egészében hiányoztak azok a szektorok, amelyek a posztindusztriális nyugati gazdaságok húzó ágazatait alkották. Ezért tehát a posztszocialista hiánygazdasá­gok (gondolok itt elsősorban a szolgáltató és a kereskedelmi szektorok gyengeségére) különösen alkalmas vadászterületnek ígérkeztek a fejlett kapitalista országok számára, kínáljanak egyébként akármilyen rossz befektetési lehetőséget a leépítésre váró szocialista nagyvállalatok, különösen a nehéziparban és a bányászatban, aminek a fejlesztésére a szocializmus egykor annyit áldozott. Meg kell említenünk az erőlte­tett iparosítás másik sajátosságát: az alulurbanizáltságot, amelynek eredményeképpen kialakult egy Nyugat-Európában szokatlanul nagy, döntően falusi proletariátus (Konrád – Szelényi 1974; Kideckel 1993, 63-64; Swain 1994, 30-32).

Az 1990-es évek elején heves viták folytak a politikusok és tudósok között arról, hogy melyik a privatizáció legjobb mechanizmusa, valamint mi a jobb, a „sokkterápia” relatív előnyei, amelyeket sokan hangsúlyoz­tak, vagy inkább a „fokozatosság”. A radikális reformerek az előbbit pártolták, a menedzserek és államhivatalnokok inkább az utóbbit. De az elmúlt két évtized perspektívájából azt mondhatjuk, hogy a szocialista örökség meghatározóbbnak bizonyult, mint a korai poszt­szocialista hatalmi elitek politikája.⁴ Gyorsan felhagytak a „sokkterápiával”, miután a „sokk” következményei társadalmilag elfogadhatatlannak bizonyultak az egyes országokban.⁵ Ráadásul az egyes privatizációs technikák nem befolyásolták komolyan a hosszú távú kimenetelt. A hazai megta­karítások hiánya és az eladásra kínált vállalatok alacsony nemzetközi vonzereje együttesen azt eredményezték, hogy a legtöbb cég olcsón kelt el (akárhogyan számoljuk is az értékét), és általában az alkalma­zottak valamint a menedzserek tulajdonába került (mert csak nekik volt érdekük, hogy a vállalat fennmaradjon).⁶ A nemzetközi befektetők kicsemegézték a legértékesebb „koronaékszereket”, amelyeknek volt nemzetközi reputációjuk, mint például a Skodát, a Tungsramot, vagy pedig azokat a cégeket, amelyek a piac monopóliumát kínálták a sze­rencséseknek, mint a dohány- és élelmiszeripar (Radice 1995, 296); később pedig továbbléptek a biztos hozamot ígérő közművek, valamint a bank- és pénzügyi szektorok felé, amelyek gyakorlatilag „szűz terüle­tet” jelentettek a KKE-országokban.

A privatizációt követte a szocialista gyáripar gyors leépítése, a dezindusztrializáció és a tömeges munkanélküliség. Egy kelet-ázsiai típusú megoldást, amely megőrizhette volna a KGST egységes piacát, és megvédhette volna – legalábbis ideiglenesen – az egykori tagországok iparát,⁷ gyakorlatilag kizárt a KKE-országok állandó politikai torzsalko­dása és rivalizálása. Mindezen tényezők szerencsétlen együttese súlyos gazdasági recesszióhoz vezetett az egész régióban, amely csaknem egy évtizedig tartott még a fejlettebb területeken is, és jóval tovább mint egy évtizedig a történetileg kevésbé fejlett KKE-államokban.

Mindazonáltal, ahogyan az 1. táblázatból kiolvashatjuk, a magán­szektor jelentősen nőtt az első posztszocialista évtizedben; különösen az új vállalkozások számában tapasztalunk gyors növekedést. Estrin leszögezi (1994b, 13): „A vállalkozások döntő többségét és az új munka­lehetőségeket – az utóbbit tekintve talán Csehszlovákia és Magyarország kivételével – az újonnan alakult cégek adták, elsősorban a szolgáltató­ipari szektor kisvállalkozásaiban, az építőiparban, a közlekedésben és a kiskereskedelemben.” Az ENSZ szintén megállapította, hogy az 1990-es évek közepén igen nagy lendülettel folyt a magáncégek alapítása (UN/ ECE 1995, 72). Johnson és Loveman (1995, 8-9, 134-135) az újonnan kialakuló magánszektornak tulajdonítja Lengyelország kezdeti gazdasági sikereit, Kostova pedig (2000, 199) Bulgáriában dokumentálja az „alulról” kezdeményezett magáncégek elszaporodását. Megjegyezzük, hogy Estrin kezdeti fenntartásait Magyarországgal kapcsolatban nem igazolták a későbbi számok. Laki (2008, 124-125) adatai szerint 1989 és 1993 között az egyéni vállalkozások száma megduplázódott, míg a korlátolt felelősségű társaságoké megnégyszereződött. Az utóbbi 2005-re ismét háromszorosára nőtt, miközben az előbbi inkább stagnált.

Az EU volt a harmadik döntő tényező a poszt­szocialista kapitalizmus formációjának kialakításában. A politikai szférában játszotta a legnagyobb szerepet, de a szűken értelmezett gazdasági életre is volt befolyása. Érdemes itt idézni az EU-szkeptikusok véleményét, akik szerint az EU-csatlakozási tárgyalások olyan fórumot biztosítottak, ahol a tagországok kormányai garantálták saját nemzeti gazdasági védenceik érdekeit (Baun 2000, 213). A társulási egyezségek, amelyeket úgy reklámoztak, mint az EU segélycsomagját a régió számára, valójában a nyugati vállalatokat juttatták előnyökhöz: míg a tarifamódosítások az új tagországoknak ked­veztek, addig a régi tagországok tarifán kívüli terhei érvényben maradtak. Ennek hatására 1989 és 1994 között megháromszorozódott az EU-export a régióba (Gowan 1995, 25-28; Pollert 1999, 86; Martin 1999, 134). A vállalatok többsége (legyen akár állami tulajdonú, akár privatizált) úgy reagált a KGST-piac összeomlására és a kereskedelem liberalizálására, hogy megpróbált új piacokat keresni a már létező termékeik számára. Az új termékek kifejlesztését kezdetben az is meggátolta, hogy nem volt elegendő tőkeerejük. A liberalizált piacokon azonban hasztalan próbál­tak meg olyan termékeket eladni, amelyek nemzetközileg nem voltak versenyképesek. Mivel az ajánlott neoliberális recept az volt, hogy az államnak ki kell vonulnia a gazdaságból, nem volt mód a bajba jutott vállalatok megmentésére, amelyek menthetetlenül belecsúsztak az adósságcsapdába és a fizetésképtelenségbe. És valóban, a vállalatközi eladósodás 1991-ben a GDP 50 százalékát tette ki (Martin 1999, 84-95). Az EU bátorításával a „nyugati cégek akkor rohamozták meg a KKE-piacokat, amikor a helyi vállalatok a legkevésbé sem voltak képesek a hatékony védekezésre” (Martin 1999, 134).

Az irodalomban felvetik, hogy a nyugat-európai MNV-k megjelenése a régióban egybeesett egy olyan időszakkal, amikor az észak-amerikai vállalatok a termelést kihelyezték az olcsó munkabérű és rugalmasabb munkaerőpiaccal rendelkező latin-amerikai országokba, a japánok pedig Kelet-Ázsiába (Berend 2009, 117; Kurz – Wittke 1998, 63-64). A munkabérek az átalakulás kezdetén valóban mindössze az EU-s bérek 7 százalékára rúgtak, és 2001-re is csak 15 százalékra nőttek,⁸ és az is igaz, hogy a szocialista gazdaságokban figyelemreméltóan lazák a munkavédelmi, a biztonsági és a környezetvédelmi előírások. De a nyugat-európai vállalatokat legalább ennyire vonzották a piacok. Dyker (2004, 358) arra a következtetésre jut, hogy „a külföldi befektetőket jobban érdekelték a piacok, mint a termelési tényezők”, és Martin is úgy látja (1999, 142), hogy a régió elsősorban mint piac keltette fel a nyugati vállalatok figyelmét. (Lásd még Pollert 1999, 112-116; Radice 1995, 294.) Az elmúlt két évtizedben Kína lett nemcsak Japán, hanem „az egész világ olcsó műhelye”, de a KKE gyengén fejlett fogyasztói ipara, fejletlen infrastruktúrája és hiányzó pénzügyi szektora kitűnő piaci lehetőséget kínált a nyugat-európai vagy egyéb székhelyű MNV-k számára, különösen az élelmiszeriparban, a kiskereskedelemben, a médiában, a telekommunikációban és a bankszektorban (Berend 2009, 118-120).⁹

Az 1990-es évek közepén a Világbank megállapítása szerint „csak szerény mennyiségű tőke áramlott” a régióba (Martin 1999, 138). De ahogy nőttek az EU-tagság esélyei, úgy nőtt az esély arra, hogy meg­szűnnek a tulajdonjog és az átláthatóság még fennálló bizonytalanságai, és egységes lesz az adószabályozás. Ezek a hiányosságok, valamint a késlekedés, hogy végrehajtsák a Svejnar (2002, 5) által „második típusúnak” nevezett reformokat („olyan törvénykezés, szabályozás és intézményrendszer kialakítása, amely biztosítja egy sikeres piacorientált gazdaság környezeti feltételeit”), sokáig távol tartották a befektetőket a régiótól. Az EU-tagság és a hozzá kapcsolt feltételek hatására az „alacsony elkötelezettségű stratégiákból” (egyszerű marketing) olyan „magas elkötelezettségű stratégiák” lettek, mint a közös vállalkozások és saját tulajdonú leányvállalatok (Martin 1999, 132-152). Az ezredfor­dulóra Lengyelországban és Csehországban külföldi vállalatok foglalkoztatták a népesség legalább 27 százalékát, emellett ők adták a befektetés 53 százalékát, az eladások 42 százalékát és az ipari export 59 százalékát. Legalább ezen arányok fele érvényes Magyarországra (Berend 2009, 115). 2008-ra a hat KKE-országban a teljes banki szektor külföldi részesedése 76,5 (Lengyelország) és 99,2 (Szlovákia) százalék között váltakozott. (EBRD Strukturális Változások…)

Noha a külföldi befektetések némelyike a kelet-európai cégek számá­ra is lehetőséget adott a „kiegészítő specializálódásra” és a technikai fejlődésre (Berend 2009, 124; Kurz – Wittke 1998, 65), utóbbiak szerint (1998, 77-78) a fejlődés fő hajtóereje a nyugat-európai vállalatokhoz való strukturális alkalmazkodás; egy, a közép-európai autóiparról készült tanulmány pedig megállapítja, hogy a régió „egyre inkább függ a külső erőktől” (Sadler 2003, 116). Dyker (2004, 12) megkérdőjelezi az ilyen befektetések hasznát a régió számára, megjegyezve, hogy „a legfej­lettebb átmeneti gazdaságok is küszködnek azzal, hogyan hozzanak létre saját tulajdonú ellátó szektort”. Mind a függőséget, mind pedig a felajánlott lehetőségeket jól tükrözi az IBM magyarországi befektetési profiljának átalakulása. 1994-ben az IBM alapított egy 4000 fős merevle­mez-gyártó vállalatot Nyugat-Magyarországon, amit 2002-ben bezárt, és a számítógépes szolgáltatásokat vette célba. 2008-ban 800 szolgáltatói állást kínált fel a régi telephelyen, és csaknem kétszer annyit a cég új, budapesti irodáiban.¹⁰

A közgazdasági mainstream irodalom szerint a kis-és középvállalkozá­sok (KKV) központi jelentőségűek az átmenet sikere szempontjából, mert elősegítik a foglalkoztatást, és erősítik a gazdaságban az újítást és a ru­galmasságot. A KKE-országokban elsősorban olyan szektorokban találjuk meg őket, ahol a szocialista gazdaság gyenge volt. Fejlődésüket azonban a kutatók, Dallago és McIntyre, és az EBRD sem találja kielégítőnek. Egyes országokban a szektor kicsi maradt; máshol, mint Lengyelország­ban és Magyarországon, kiterjedtebb volt, de piaci résekben működött, és nem volt versenyképes. A KKV-k a személyes szolgáltatásokban és az építőiparban koncentrálódtak, ahol gyorsan megtérültek a befekteté­sek, az indulás pedig nem igényelt nagy tőkét (Dallago – McIntyre 2003, 206, 210). Dallago és McIntyre így jellemzi a KKV-ket: „koncentráció a kereskedelemben (különösen a kiskereskedelemben), idegenkedés a befektetéstől és a növekedéstől, a befektetések gyors megtérülésének hajszolása, munkaigényes és hagyományos technológiák alkalmazása, és nemritkán a fekete gazdaságban folytatott tevékenység vagy kapcso­lat a fekete gazdasággal” (2003, 214). (Lásd még Glinkina 2003, 62.) Richard Scase (2003) megkülönbözteti a vállalkozói és a tulajdonosi „szellemet”; nézete szerint az utóbbi jellemző a poszt­szocialista KKV-kre: nyereséghajhászás hosszú távú felhalmozás nélkül, a javak személyes fogyasztásra vagy kereskedelemre való felhasználása. Ráadásul a vál­lalkozások maguk is nagyon kicsik. Az átmeneti gazdaságok KKV-inek 90-96 százaléka volt „mikrovállalkozás” (0-9 fő alkalmazott), és az egy­személyes vállalkozások aránya (20 százalék) is kétszerese az OECD átlagnak, bár alacsonyabb, mint Latin-Amerikában és Ázsiában (Glinkina 2003, 59). Ezek a KKV-k a gazdaság relatíve kis szektorát teszik ki. Dyker megállapítja (2004, 309), hogy a 100 főig terjedő vállalkozások a régió legtöbb országában csak a foglalkoztatottak 10 százalékát alkalmazzák (ez 20 százalék Lengyelországban és Magyarországon), míg az EU-ban ez az arány 50 százalék.

Talán a mezőgazdasági szektor az, ahol a leginkább megmutatkozik a poszt­szocialista kapitalizmus poszt­szocialista jellege; ámbár éppen a mezőgazdaság volt az a szektor, amelyre az EU alapvető és szerencsét­len módon torzító hatást gyakorolt. A szocialista mezőgazdaság kettős szerkezete (nagy kiterjedésű termelőszövetkezeti földek és a háztáji kis földek) a poszt­szocialista magántulajdonosi korszakban is fennmaradt, ahogyan ezt számos tanulmány igazolja. (Lásd például Swain 1999; Sarris et al. 1999; Pouliquen 2001; Ciaian – Swinnen 2006, 813; Gorton et al. 2009.) A nem-földjavak olyan gazdaságokba koncentrálódtak, amelyeket az egyes országokban eltérő arányokban birtokoltak egyé­nek, cégek vagy szövetkezetek; ezek többsége nyugat-európai szinten működött. A földtulajdon azonban apró (nemegyszer névleges) kis par­cellákra oszlott, számtalan kis törpebirtokossal, akik 1992-ben de facto és de jure tulajdonjogot kaptak. A falvakban élők közül többen műveltek földet kizárólag önellátásra. A városi munkanélküliek és a régió alulurba-nizáltsága folytán létrejött nagy bevándorló munkásréteg hasonlóképpen rákényszerült arra, hogy az önellátó gazdálkodással próbáljon szeren­csét; sok új „földbirtokost” Lengyelországban és Romániában pedig egyenesen rákényszerítettek a körülmények, mert nem voltak jogosultak munkanélküli segélyre, amennyiben volt földtulajdonuk (Swain – Vincze 2001, 176; Borowicz 1996, 20). De a legtöbb földet azok a kis létszá­mú nagygazdaságok bérlik, amelyek az élelmiszer legnagyobb részét megtermelik (Swain 2004, 212-219), és úgy tűnt, hogy a termelők nem panaszkodnak az ilyen földpiaci „szabálytalanságokra”, amiket általában a magas tranzakciós költségeknek (közös tulajdon, a szakértelem és a jogok aszimmetrikus megoszlása a tulajdonosok és a bérlők között) és a tökéletlen versenynek tulajdonítanak (Ciaian – Swinnen 2006, 799-802). (Lásd még Lerman 2001, 100; 2004, 181.) Vannak, akik úgy gondolják, hogy akkor lendül majd fel a földpiac, ha a nem-rezidens külföldiek is vásárolhatnak földet (néhány év múlva megszűnnek majd a korlátozások). (A kérdés biztonsági oldaláról lásd Tesser 2004.) De ez nem magyarázza meg, hogy miért nem alakultak ki hazai földpiacok az elmúlt húsz évben; és a földvásárlás korlátozása nem tartotta távol a külföldi befektetőket a kelet-európai mezőgazdaságtól, legalábbis Magyarországon semmiképpen sem, ahol magasabb tőkeintenzitással voltak jelen, mint hazai szomszédjaik. (Lásd Biró adatait 2010, 29, 37.) A gazdálkodás ezen szokatlan struktúrája kiemeli az EU Közös Agrárpoli­tikájának (KAP) torzító hatásait. A KAP kritikusai szerint az aranyszabály az, hogy a segélyek 80 százaléka a gazdák 20 százalékához vándorol (Grant 1977, 77). Egy friss magyar kutatás szerint a segélyek 70 szá­zaléka gazdagította a gazdák mindössze 7 százalékát (Biró 2010, 77), a romániai adatok pedig ennél is erősebb aránytalanságokat tükröznek, a gazdaságok 0,5 százaléka jogosult a segélyek 21 százalékára (Gorton et al. 2009, 1313). A farmsubsidy.org szervezet jelentése szerint 2008-ban a segélyezettek felső tíz százaléka kapta a segélyek 75 százalékát a Csehországban. Ez az arány 87 százalék volt Szlovákiában, miközben csak 42 százalék Lengyelországban (hasonlóan Dániához és középúton Franciaország és Németország között). (http://farmsubsidy.org, letöltve: 2010. június.) Ugyanakkor nem alkalmaztak olyan vidék­fejlesztő stratégiákat, amelyek a falusi szegénységet részesítették volna előnyben (Gorton et al. 2009, 1310; Swain 2004, 211).

Második rész: Kapitalista társadalom (posztszocialista jellemzőkkel)

Az EU és az MNV-k közvetlen hatása kevésbé feltűnő, ha szemügyre vesszük a poszt­szocialista kapitalizmus által létrehozott társadalmi struktúrákat, amelyek kialakulásában fontos szerepet játszott a szoci­alizmus társadalmi és kulturális öröksége. Ebben a részben először is számba veszem a kapitalista gazdaság motorjának – a tőkének és a munkának – társadalmi jellemzőit, majd pedig rátérek a jövedelem, az etnikum és a társadalmi nem által strukturált társadalmi egyenlőtlenségek tárgyalására.

Ami a tőkét és a munkát illeti, a szocialista örökség két olyan eleme bizonyult nagyon meghatározónak, ami tulajdonképpen nem más, mint a piaci nyomás hiányának két oldala. Az érem egyik oldala az a sajátosság volt, hogy a szocializmus a burzsoázia helyett kialakított egy „szolgáló osztályt” (Goldthorpe 1980, 40), vagyis egy magasan képzett szakembe­rekből álló, ugyanakkor vállalkozók nélküli középosztályt. Ezt a szolgáló osztályt összetartotta egy közös, meglehetősen konvencionális polgári kultúra, emellett tagjai szoros személyes kapcsolatokat alakítottak ki, részben az általános társadalmi hálózatokon keresztül, részben pedig a párttagság révén. (A párt által kialakított hálózatokról lásd: Róna-Tas – Böröcz 2000, 218.) Miközben nem volt gazdasági tőkéjük, elegendő emberi és társadalmi tőkével rendelkeztek. Az érem másik oldala az a közeg volt, ahol (a termelés és a fogyasztás minden szintjén) egymásba fonódott az „első” és a „második gazdaság”: igaz, ez jókora improvizációt és leleményességet igényelt, de nagyon kevés személyi kockázatot. A szocializmus óriási, kevéssé hatékony, iparra és tömegtermelésre ala­pozott vállalatainál sem a vezetést, sem pedig a munkásokat nem ösztö­nözte innovációra formális munkaköri leírásuk. Ehelyett a vezetést inkább arra biztatták, hogy „védje a saját hátországát”, a munkásokat pedig arra, hogy teljesítsék a terveket. Azok voltak a sikeres vezetők, akik informális csatornákon keresztül meg tudták oldani az anyagellátást, és általában ki tudták küszöbölni a vállalat ellátásának krónikus hiányait, miközben a munkásokat szintén nagy kihívások elé állította az anyag-és eszközhi­ány, ami állandó innovációt igényelt az egyes munkafázisoknál, amivel a nyugat-európai „gépesített” munkaerőnek nem kellett megbirkóznia. A munkahelyen kívül az emberek inkább visszahúzódtak a háztartásba, és a fogyasztásra koncentráltak, ami nem is volt olyan könnyű feladat a Nyugaton jól ismert óriási és jól ellátott áruházak hiányában; ezért nevezték egyes NDK-kutatók az országot „réstársadalomnak” (Gaus 1986). Az ellátás megoldása, ezt nem kell hangsúlyoznunk, sok impro­vizációt, innovációt és kapcsolati tőkét igényelt. (Magyar példát mutat be Kenedi 1981.) De a szocialista állami állások biztonságosak voltak még Magyarországon is, ahol pedig kialakult egy jelentős második gazdaság; a munkások abban a biztos tudatban próbálhatták ki leleményességüket és szakértelmüket a második gazdaságban, hogy állami állásukat kudarc esetén sem veszíthetik el.¹¹

Ma már általánosan elfogadott az az állítás, hogy a későszocializmus régi politikai elitje gazdasági tőkévé konvertálta át politikai tőkéjét, és ők alkotják a poszt­szocialista kapitalizmus új gazdasági elitrétegét, és ez általában igaz is. Az állításból azonban hiányzik a pontosítás, ahogyan erre Eyal et al. (1998) rámutatnak, legalábbis a Csehország, Magyarország és Lengyelország esetében.¹² Érvelésük és bizonyításuk világos. A „nómenklatúra” (vagyis a politikai elit) valójában lefelé volt mobil; az igazi nyertesek a második vonalbeliek, vagyis a technokrácia, a szocialista „szolgáló osztály” kevésbé politikus rétegének tagjai. Közü­lük sokan természetesen párttagok is voltak, és hasznot húztak abból a társadalmi tőkéből, amelyet a párttagság jelentett, de nem voltak tagjai a politikai apparátusnak (1998, 117, 120). Hasonló eredményekre jutott Slomczynski és Mach (1996, 175-177): nem a csúcsvezetők, hanem a középvezetők váltak vállalkozóvá, és a párttagság önmagában nem jelentett különösebb előnyöket. Róna-Tas és Böröcz bulgáriai kutatásai (2000, 223) megerősítették Eyal et al. következtetéseit, vagyis azt, hogy az új poszt­szocialista gazdasági elit a szocializmusban is gazdasági ve­zető volt, és közülük aránytalanul sokan voltak párttagok, de a párttagság önmagában nem garantálta az elitben való megmaradást.

Eyal et al. végső megállapítása, hogy a poszt­szocialista Közép-Euró­pában „kapitalisták nélküli kapitalizmus” alakul ki, mivel az új gazdasági elitek nem birtokolják az általuk igazgatott javakat. A kutatók 1993-ban összegyűjtött adatai igazolják ezt az állítást, de az 1996 tavaszán és őszén, csak Magyarországon gyűjtött adatok már módosítják a képet. Két fontos trend látszik kirajzolódni. Először, az 1993-ban vizsgált cégekről gyűjtött új adatok azt mutatják, hogy a közösségi tulajdon jelentősen csökken a külföldi tulajdon javára. Másodszor, egy másik adatfelvétel egy kisebb vállalati mintán azt igazolja, hogy 1993 és 96 között végbe­ment egy „óriási bankrablás”, megnőtt a magántulajdonú középvállalatok száma, és kialakult egy viszonylag számottevő új tulajdonos osztály. Eyal et al. nem kívánták elfogadni (1998, 116, 153-156), hogy ezek a fejlemények aláásták a posztkommunista menedzserizmus elméletét, de az adatok akkor is azt mutatják, hogy miközben 1989 és 1993 között még igaz volt a „vegyes” tulajdonlás tézise, addig az első poszt­szocialista évtized közepére egyre meghatározóbbá vált a külföldi és hazai magán­tulajdonlás, ami az 1. táblázatból is kiderül. Ezzel párhuzamosan az is megfigyelhető, hogy az egykori állami és szövetkezeti mezőgazdasági szektorban is megpróbálják a vezetők megszerezni a föld tulajdonjogát, vagy legalábbis hosszú távú bérleti jogot (Kovács 1998). A lengyelországi adatok azt mutatják, hogy tíz év leforgása alatt a „szövetkezeti társulá­sok” és a „dolgozói tulajdon” (ami Lengyelországban jóval számottevőbb volt, mint bárhol másutt) a vezetők vagy kívülálló tulajdonosok vagy pedig mindkettő kezébe került (Tittenbrun 2005),¹³ noha Hanley véleménye szerint (1999, 175) 1993-ban a munkástanácsok sikeresen meggátolták, hogy a tulajdonjog átkerüljön a kommunista elit tagjaihoz.

Eyal et al. adatait és következtetéseit az új gazdasági elit hátteréről megerősítette egy Magyarországon egy évtizeddel később publikált ku­tatás, noha kevésbé nagy és kevésbé reprezentatív mintán (Laki – Szalai 2006); és ez időre már világossá vált, hogy az elit egyben tulajdonosa is a vállalkozásoknak. A Laki és Szalai által megkérdezett tulajdonos-igaz­gatók közül mindegyik a „szolgáló osztályból” jött, és eltöltött valamennyi időt a szocialista gazdaság állami vagy szövetkezeti szektorában, sőt a legtöbben munkanapjuk több mint a felét ott töltötték (2006, 325). Azt is megállapították, hogy a párttagság megléte vagy hiánya különböző karrier-utakra ösztönözte a vezetőket. „Az egykori párttagok elsősorban munkahelyük privatizációja során jutottak tulajdonhoz”, miközben a „nem­párttagok többsége nem vett részt a privatizációban, hanem új cégeket alapított” (2006, 325).¹⁴ Azok, akik részt vettek a privatizációban, nagyobb valószínűséggel dolgoztak a szocialista szektorban egészen 1989-ig, míg az új vállalkozókra inkább volt jellemző, hogy már korábban otthagyták ezt a szektort (2006, 326). Hasonló következtetésekre jut Johnson és Loveman az új lengyel vállalkozókról. 85 százalékuk dolgozott korábban az állami szektorban. Viszonylag kevesen távoztak innen 1980 előtt; jóval többen az 1980-as években, illetve később. Sokan közülük, kiábrándulva a szocializmusból, csatlakoztak a Szolidaritáshoz (1995, 108-109, 112). Stoica tanulmánya Romániáról mind „káder”, mind pedig „alulról jött” vezetői-tulajdonosi karriereket is bemutat.¹⁵

Szelényi és munkatársai már az államszocializmus összeomlása előtt vizsgálták (1988) a nagyszülői státusz hatását a polgárosodásra. A poszt­szocialista korszakban Róna-Tas és Böröcz állapították meg (2000, 221), hogy Bulgáriában, a Csehországban, Magyarországon és Lengyelországban nagyobb valószínűséggel került be a rendszerváltás utáni gazdasági elitbe az, akinek a nagyszülei 1948-ban maguk is cég­tulajdonosok voltak. Johnson és Loveman kutatásai alapján átlagosan a gazdasági elit 23,6 százaléka mondta azt, hogy a családjának vállal­kozása volt 1948 előtt, ez az arány 45 százalék volt azok között, akik 1980 előtt voltak vállalkozók, 15 százalék azok között, akik 1988-89-ben alapították meg üzletüket és 22 százalék azok között, akik az 1990-es években vállalkoztak (1995, 111). Laki és Szalai is vizsgálták a nagy­szülői hátteret. Ők azt írják (2006, 334-342), hogy a poszt­szocialista vállalkozók nagy előnyét az iskolázottság jelentette (különösen, ha az ambiciózus szülők jó gimnáziumot választottak gyermeküknek) és a szocialista korszakban elsajátított szaktudás. A gyerekek jó pályaindítása számos megfontolásból történhetett, de úgy tűnik, hogy a szocializmus előtti családi státusz szerepet játszott a motivációban. Négy életút-típust különböztettek meg a szerzők¹⁶ : „felfelé mobil”, „státuszkonvergens”, „stá­tusz-helyreállító” és a „self-made” típus (az utóbbiak nagyrészt férfiak). A „státuszkonvergens” típus szülei a szocializmus idején elvesztették polgári státuszukat és visszahúzódtak a közélettől (Szelényi ezt hívta „parkoló­pályának”) (1988, 61-76), de gyermekeikbe plántálták a polgári kultúrát, a nyelvismeretet, a tudás tiszteletét és a párt iránti gyűlöletet; e csoport egyike sem volt párttag. Úgy tűnik tehát, hogy a polgári kulturális tőke olyan tényező, amely az egyedekbe (vagy legalábbis egyesekbe) beleplántál egy olyan pszichológiai ösztönző erőt, amelynek segítségével maximalizálhatják a szocializmusban elsajátított tudástőkét és a „szolgáló osztály” társadalmi és emberi erőforrásait, hogy sikeres poszt­szocialista kapitalistákká váljanak.¹⁷

Ha mármost a tőkéről a munkára fordítjuk tekintetünket, akkor a követ­kezőket láthatjuk. Lengyelországban, Magyarországon és Bulgáriában az 1989-es forradalom programjának szerves része volt az önálló szak­szervezetek megalakulása. Lengyelországban külön politikai programja volt a Szolidaritásnak (Ost 2001, 81), és Bulgáriában sok szempontból hasonló szerepet játszott a Podkrepa (Gradev 2001, 126). Még azokban az országokban is, ahol a szakszervezetek nem voltak önálló politikai szereplők, gyorsan elfogadták a nemzetközi munkajognak megfelelő törvényeket, amelyek garantálták a szervezkedési és sztrájkjogot, vala­mint a kollektív szerződéshez való jogot (Pollert 1999, 136-139), és az egykori pártirányítás alatt álló szakszervezetek hamar demokratizálódtak. Romániában azonban szokatlan módon a poszt­szocialista pártokhoz kötődő szakszervezetek kialakulását lehetett megfigyelni (Kideckel 2001, 105). A korai poszt­szocialista években a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) kezdeményezésére kialakult a munkaügyi kapcsolatok tripartizmusa (Pollert 1999, 141; Myant et al. 2000, 723; Martin 1999, 109-113). De az 1990-es évek közepére már világossá vált – legalábbis Magyarországon, Lengyelországban és Csehszlovákiában (később pedig a Csehországban) -, hogy a szakszervezetek gyenge, egyenlőtlen tárgyalófelek (Pollert 1999, 144), és a tripartizmus csak a társadalmi konzultáció eszközeként szolgál (Myant et al. 2000, 736),¹⁸ amiről Ost azt írja (2000, 504), hogy „illuzórikus korporativizmus […] neokorporatív struktúrákat hoztak létre, amelyek megfelelnek a neoliberális céloknak és kimeneteleknek”.

Helyi szinten a munkaügyi kapcsolatokat fragmentáltság, szervezetlen­ség, az ipari szintű egyeztetések hiánya jellemezte, amit a munkavállalói szervezetek erőtlenségével, valamint az MNV-k tárgyalókészségének hi­ányával és érdektelenségével magyarázhatunk. A szakszervezetek súlya csökkent az állami szektorban, a magánszektorban pedig a munkaadók gyakran megnehezítették a szervezkedést (Pollert 1999, 146-147). Az átalakulás első öt évében csak két sztrájkot hirdetett a szakszervezet egy-egy MNV ellen, de egyik sem volt sikeres (1999, 124-128). A szak­szervezetek általában együttműködtek a vállalatok átstrukturálásában, és a leépítések ellen sem tiltakoztak, noha általában igaz, hogy a lengyel és szlovák szakszervezetek sikeresebben védték meg a dolgozói jogokat, mint magyar és cseh társaik. Az előbbiek a rendszeres kommunikációra és az éves kollektív szerződésekre koncentráltak, nem pedig a munka­szervezés mindennapi ügyes-bajos dolgaira és a nagyobb rugalmas­ságra, mint az utóbbiak (1999, 149-152), aminek köszönhetően a cseh munkások például szívesebben fordultak gondjaikkal a menedzserekhez, mint a szakszervezetekhez (Martin 1999, 116). Miközben Lengyelor­szágban a munkástanácsoknak vétójoguk volt a privatizációban, ez Magyarországon gyakorlatilag megszűnt, amikor „korporativizálták” az állami vállalatokat, a szakszervezetek irányítása alatt álló csehszlovák megfelelőiket pedig 1990 áprilisában feloszlatták (Frydman et al. 1993, 109, 141, 203-206; Pollert 1999, 135). Ráadásul a nagyobb rugalmasság nevében egyre több lett az egyéni munkaszerződés, elterjedtek a mun­kaközvetítő irodák, és megjelentek a „töredék szerződések”, amelyekről Hardy számol be (2009, 123-124, 179) a lengyel szupermarketekben dolgozó női munkaerőnél. A szakszervezeti befolyás visszaszorulása – „a kutya, amelyik nem ugat” (Martin 1999, 105) – elválaszthatatlan a munka­nélküliség drasztikus növekedésétől, amely a posztszocialista recesszió és az utána következő időszak velejárója. (A ráták persze eltérőek az egyes országokban, ahogyan azt a 2. táblázat mutatja.)

Ahogyan a piaci erők uralkodóvá váltak a poszt­szocialista gazdasá­gokban, és megszűnt az általános foglalkoztatottság, a lehetőségek is „keményedtek”: foglalkoztatottság, vállalkozás, időszakos munka vagy pedig segélyből élés, illetve inkább túlélés.¹⁹ De a vállalkozások túlnyo­mórészt egyszemélyes vagy még inkább kényszervállalkozások voltak, a vállalkozók pedig a szocializmus egymást kölcsönösen támogató, első és második gazdaságának közegében szocializálódtak, akik számára Scase „tulajdonosi” szelleme jelentette a normát. A poszt­szocialista túlélési stratégiák központi része maradt a formális és informális szektorokból származó különféle jövedelmek „vegyítése” (beleértve a feketemunkát, a társadalmi szektort és a háztartás egyéb, kiegészítő jövedelmeit) (Wallace – Latcheva 2006). Wallace és Haerpfer az „új demokráciák barométerével” mérte a formális és informális gazdaság szerepét a családi jövedelmekben az 1990-es években. Noha a formális gazdaság fontosabb volt Közép-Európában, mint a Balkánon, ahol a háztartások 90 százalékának az informális szektorból származott az elsődleges vagy másodlagos jövedelme, még Közép-Európában is a háztartások egyhar­mada élt elsősorban az informális szektorból (háztáji, társadalmi juttatás, alkalmi vagy feketemunkából származó készpénzjövedelem) (Wallace – Haerpfer 2002, 35-38). Romániában az informális szektor az 1995-ös GDP 33,6 százalékáról a 2000-es GDP 38,3 százalékára nőtt (Ciupagea 2002, 191), míg Magyarországon az 1993-as GDP 33,1 százalékán „te­tőzött” ez az érték, ami 1989-ben a GDP 25,2 százalékán állt, 1998-ban pedig a GDP 20,8 százalékára csökkent (Tóth – Sik 2002, 221).²⁰

A piaci erők bevezetése a piacgazdaságba nem meglepő módon a piaci viszonyoknak megfelelő társadalmi egyenlőtlenségeket generált. A szocializmusban jóval kisebbek voltak a társadalmi egyenlőtlenségek, nem utolsósorban azért, mert a munkajövedelem volt a vagyon elsőd­leges forrása, amely fölött az állam szigorú ellenőrzést gyakorolt (Ferge 1979, 168-170; Lane 1971, 72-79; Lovenduski – Woodall 1987, 164). Ezt az örökséget az első két poszt­szocialista évtized alaposan felszámolta.

Ahogyan a 3. táblázat mutatja, a Gini együtthatóval mért egyenlőtlensé­gek az államszocializmus bukása és legalábbis 2002 között mindenhol nőttek.²¹ Sőt, az ezredfordulós Eurostat adatok azt mutatják, hogy a jövedelem-egyenlőtlenségek továbbra is nőttek, és 2005-re elérték az EU-25 átlagát, Lengyelországban pedig meg is haladták ezt az értéket (Hardy 2009, 132).

A társadalmi egyenlőtlenségek növekedésével párhuzamosan nőtt a szegénység is. A 3. táblázatból kiderül, hogy az 1990-es adatok tükrében az abszolút szegénység sehol nem volt elhanyagolható, kivéve a Csehországot, a relatív szegénység pedig mindenhol jelentősnek volt mondható. Még 2002-ben is a kelet-európai lakosság a háztartási jöve­delmek jóval nagyobb részét költötte élelmiszerre, mint a régi tagállamok lakossága (ez a szegénység hagyományos megközelítő mércéje). A Csehországban regisztrált 23,2 százalékról a Romániában mért 51,9 százalékig szóródnak az adatok, miközben az EU-15 átlaga 20­30 százalék (Heynes 2005, 179). Az is igaz azonban, hogy a lakhatás költségei jóval kisebbek keleten (a Romániában mért 13 százaléktól a Magyarországról jelentett 20 százalékig, miközben az EU-15 átlaga 20­30 százalék) (Heynes 2005, 179). Hardy Eurostat adatokat idéz annak becslésére, hogy a lakosság hány százalékát fenyegette szegénység 2000 és 2006 között. Miközben az EU átlag tartósan 16 százalék, Közép-és Kelet-Európában ez mindenfelé nőtt (legalábbis azokban az országokban, ahonnan vannak adatok). Noha az egykori Csehszlová­kia két új köztársaságában ez az érték még mindig az EU-átlag alatt van, Magyarország 2006-ban elérte az EU-átlagot, Lengyelország és Románia pedig meg is haladta azt (Hardy 2009, 131). Hogy szomorúan szemléletesebbé tegye a statisztikát, Hardy ír a lengyel „nurekekről”, akik kukázásból tartják fenn magukat (2009, 129-300), Smith et al. (2008) pedig Pozsonyban és Krakkóban is dokumentálják, hogy azok között is sok a szegény, akiknek van munkájuk.

Annak is igen nagy a dokumentációja, hogy a poszt­szocialista kapi­talizmus vesztesei között igen nagy számban találunk nőket (Einhorn 1993). Noha a „létező” szocializmus korán elvesztette a kapcsolatot a szocializmus „nőkérdésének” emancipációs törekvéseivel, szüksége volt a női munkaerőre, és megnyitotta előttük a munkaerőpiacot, úgy is, hogy nagylelkűen átvállalta a gyermekgondozás-és felügyelet számos terhét.²² A poszt­szocialista recesszió időszakában, amikor a „tőke-kapcsolat” do­minálta a politikai diskurzust, az elszegényedett helyi közösségek sorra zárták be ezeket az intézményeket, vagy szűkítették a férőhelyeket,²³ a vállalatok pedig leépítették a „felesleges” (mert többnyire a periférián dolgozó) női munkaerőt. Következésképpen a nők tömegesen szorultak ki a munkaerőpiacról, és tértek vissza a háziasszony és édesanya ha­gyományos szerepéhez. Ez a folyamat különösen látható volt Lengyel­országban, ahol a katolikus egyház visszanyerte domináns szerepét, és erőteljes ideológiai nyomást gyakorolt a nőkre, hogy előmozdítsa a háztartási szerepekhez való visszatérést. (Lásd például Hardy 2009, 163, 170-173; Fodor 1997, 471, 479-480; Glass 2008, 778 és Heinen – Portet 2009.) Domanski megállapította (2002), hogy a lengyel nők közül aránytalanul sokan süllyedtek le az „underclassba” annak következtében, hogy kiszorultak a munkaerőpiacról, miközben a lengyel állam körülbelül fele annyit költött a családi juttatásokra, mint szomszédjai (Fodor 2005, 18-19). Glass (2008, 776) régió-szerte megfigyelte, hogy az anyaság igen sok esetben megnehezíti a nők számára állásuk megtartását.

A nők munkanélküliségi rátája általában magasabb, mint a férfiaké (Fodor 2005, 7; Pollert 2003, 338-339; Pollert 2005, 215-216; Hardy 2009, 121), noha ez nem igaz Magyarországra (és Szlovéniára), amit a magyar GYES és GYED nagylelkűségével szokás magyarázni (mivel így a nők nagy százaléka évekig nem jelenik meg a munkaerőpiacon). A női foglalkoztatottság visszaesése jóval nagyobb volt, mint a férfiaké, különösen Magyarországon (Asztalos Morell 1999, 203-205; Pollert 2003, 338-339; Pollert 2005, 215-216; Fodor 2005, 6). Pollert azt is megjegyzi (2003, 336), hogy az ENSZ Társadalmi Nem (Gender) Fejlő­dési Indexe következetesen csökkent az itt számba vett közép-európai országokban 1990/1992 és 1999 között, noha a romániai adatok a szocialista „gender-­egyenlőség” masszívabb meglétéről árulkodnak a Balkánon (Pollert 2005, 215). Több mint egy évtized posztszocializmus után a nők 2001-ben átlagosan a férfi munkabérek 80 százalékát kapták, amely különbség meghaladta a tagsághoz előírt EU-normát, ráadásul a nők aránytalanul nagy számban dolgoztak az alulfizetett közszférában (Pollert 2005, 222-227).

Az 1990-es évek adatai alapján azonban Fodor azt is megállapítja (1997, 472, 496), hogy mindezen negatív jellemzők mellett a nők egy bizonyos csoportja profitálni tudott a pénzügyi szektor és a szolgáltatások átstrukturálásából és felülértékeléséből az átmenet idején. A szocialista vállalatok közös jellemzője volt, hogy a pénzügyi szektort alulfizették, és ezért elnőiesedett (Swain 1992, 158; Fodor 2005, 10; Martin 1999, 90). A szolgáltató szektor általában alacsony presztízsűnek számított, szem­ben a tömegtermelésre alapozott ipari termelőmunkával (Asztalos Morell 1999, 205). Miután „megfordult a világ”, a szolgáltató és pénzügyi szektor képviselte a jövőt,²⁴ és aránytalanul sok nő rendelkezett idevágó szakmai képzettséggel.²⁵ Ám azt is meg kell jegyeznünk, hogy rövid volt az az időszak, amikor a nők élni tudtak ezzel a relatív előnnyel. Fodor megál­lapítja (2005, 10), hogy 2001-re „a nők kevésbé dominálták a szolgáltató szektort, mint korábban”, noha azok a nők, akik munkába tudtak állni, egyre inkább ebben a szektorban koncentrálódtak. Fodor szerint „egyre több férfi keresett jövedelmező állást a bank- és pénzügyi szakmákban, és az 1990-es évek közepétől megfigyelhető az is, hogy szétnyílik a jövedelmi olló a férfiak és nők között”.²⁶ Levonja a következtetést: „nem csak arról van szó, hogy elsősorban nők veszítik el az állásukat; azok, akik maradni tudnak, a szektor alulfizetett gettójába kerülnek” (2005, 11). Következtetését Glass is megerősíti (2008, 775).

A roma lakosság számára az átmenet még ilyen szektor-specifikus, át­meneti előnyöket sem biztosított. A szocializmus idején a roma lakosság jelentős része továbbra is szegénységben élt, sújtotta őket a lakóhelyi, foglalkoztatási és oktatási szegregáció, és igen kevés lehetőségük volt arra, hogy kifejezzék kulturális identitásukat. (Lásd például Stewart 1990; 1997, 97-111; Guy 1998; Bárány 2002, 112-153; McCagg 1991; Ladányi – Szelényi 2006, 77, 85-87; Crowe 1994, 20-28, 54-64, 91-102, 135-43.) Ugyanakkor azonban a szocializmus hiánygazdaságában, ahol a munkaerőben is hiány mutatkozott, el tudtak helyezkedni az „első gaz­daságban”, miközben hagyományos iparuk és szakértelmük a „második gazdaságban” is kínált számukra lehetőséget (Stewart 1997, 123-124, 264). Az „első gazdaság” biztonsága eltűnt, amikor az iparban sorra szűntek meg a szakképzettséget nem igénylő munkák, vagy nagyon lecsökkent az erre való kereslet; az informális szektor mint a jövedelem egyetlen forrása pedig csak igen ínséges megélhetést biztosított. Az így megjelenő tömeges elszegényedést, sőt gyakori elnyomorodást sok ku­tató dokumentálta (Bárány 2002, 157-201; Stewart 2002, 136; Ladányi -Szelényi 2006), és nem szabad elfeledkeznünk a szomorú folyamat terü­leti dimenziójáról sem, ugyanis igen sokan kényszerültek vissza a váro­sokból a hátrányos helyzetű kistelepülésekre, ahol a lakók többszörösen deprivált helyzetűek (hiszen ezek a települések sem foglalkoztatást, sem megfelelő színvonalú oktatást nem tudtak nyújtani a leszakadó roma és nem roma szegényeknek). Miközben az 1990-es években a viszonylag kicsi lengyel és cseh roma népesség 75-80 százaléka volt városlakó, az egyik legnagyobb roma populációval rendelkező Bulgáriában csak 52 százalék városlakó, Magyarországon és Szlovákiában pedig (ahol szintén jelentős számban élnek romák) ez az arány mindössze 40 százalék (Bárány 2002, 160, 63). A roma szegénység elsősorban a falun élőket érinti. Ladányi és Szelényi azt is megállapítják (2006, 19), hogy miközben Magyarországon a romák gazdasági helyzetének javulása összefügg az asszimilációval, Romániában és Bulgáriában (részint a kirekesztésük okán) a módosabb romák sem hagyják el a szegregáltan élő közösséget, legyenek azok akár az elhagyott szász falvak Erdély­ben, akár a bolgár gettók. A szocializmus meggátolta a romaellenes előítéletek politikai kiaknázását; a posztszocialista időszakban azonban teret nyert a nemritkán erőszakosan is megnyilvánuló, nyílt romael-lenesség (lásd az Európai Roma Jogi Központ honlapját: http://wwwerrc.org/index.php, letöltve: 2010. június.), amit mainstream politikusok is kihasználnak.

Következtetések

Tanulmányomban négy olyan tényező kölcsönhatásával foglalkoztam, amelyek az elmúlt húsz évben sajátos rendszert alakítottak ki Kelet­-Közép-Európában: ezt neveztem poszt­szocialista kapitalizmusnak és liberális demokráciának. A szocialista örökség rányomta bélyegét a gazdasági, társadalmi és kulturális szférákra. Maga mögött hagyott egy gyenge gazdaságot, amely nem tudott megfelelni a szerkezetátalakítás és a kapitalista verseny kihívásainak, valamint igen alulfejlett volt a szol­gáltató és pénzügyi szektora, ami nagy lehetőséget jelentett a nyugati országok számára. Ez nagyon behatárolta a munkás érdekvédelem le­hetőségeit, annak ellenére, hogy egyes országokban az átmenet elején jelentős politikai erőt képviseltek a szakszervezetek. A szocializmusban ráadásul létrejött egy olyan mezőgazdasági szektor, ahonnan hiányoztak a közepes nagyságú gazdaságok, amelyeken az EU mezőgazdasági politikája alapult.

A szocializmus társadalmi öröksége olvasatomban azt jelentette, hogy a szocialista szolgáló osztály „termelte ki” az új kapitalistákat (akik közül soknak volt régi polgári háttere). Ez a szolgáló osztály nehezen alkalmazkodott a piacgazdasághoz, a munkásoknak és a szocialista fogyasztóknak pedig nagy gyakorlatuk volt az improvizációban, de hozzászoktak az állami szektorban élvezett állásbiztonsághoz. Követke­zésképpen létrejött egy gyenge KKV szektor, és továbbra is fennmaradt egy igen jelentős informális szektor, amelytől sokak megélhetése függ ma is. A piaci átalakulást kísérő növekvő társadalmi egyenlőtlenségek és tömeges elszegényedés közepette is volt egy rövid időszak, amikor a nők kihasználhatták a pénzügyi és szolgáltató szektorban korábban élvezett előnyös helyzetüket, egészen addig, amíg az anyaság nem vált gátjává a foglalkoztatásnak és az állás megtartásának, valamint a férfiakkal való kiélezettebb versenynek. A romák esetében nem számolhatunk be még ilyen rövid, kedvező időszakról sem: az alulurbanizáltság, az első és második gazdaság szimbiózisának vége felgyorsította a vidéki romák elnyomorodását.

Az EU-tagság vagy annak ígérete korai és fontos befolyást gyakorolt a tanulmányomban vizsgált országokra, mert megnyitotta piacaikat a nyugati vállalatok előtt, később pedig annak jogrendjét tette mintává a piacgazdaságra átálló államok törvényei, szabályozásai és intézményei számára. Ez a minta állandósággal, biztonsággal és átláthatósággal kecsegtetett, ami vonzotta az MNV-ket, különösen az olyan konzervatív ágazatokban, mint a bankszektor. Miközben az MNV-k nagyon korán felismerték és kihasználták a régióban rejlő piaci lehetőségeket, és azonnal „lecsaptak” a legértékesebb gyáripari vállalatokra, csak jóval később kísérleteztek „magas elkötelezettségű” stratégiákkal, amikor az EU-tagság látható közelsége biztonságossá tette a befektetést. Az 1989-et követő két évtizedben az MNV-k beépítették a kelet-közép-európai országok gyáriparát a saját szélesebb európai operációs rendszerükbe, és uralják azokat az ágazatokat – mint a bank- és pénzügyi szektor vagy a telekommunikáció -, amelyek alig léteztek vagy igen alulfejlettek voltak a szocializmus idején.

Fordította: Bartha Eszter

Eredeti megjelenés: Europe Studies, Vol. 63, No. 9, November 2011, 1671-1695.)

Jegyzetek

¹ Tanulmányomban elsősorban azzal a hat országgal foglalkozom, amelyek nem voltak sem szovjet, sem pedig jugoszláv tagköztársaságok, és beléptek az EU-ba. Ezek: Lengyelország, a Csehország, Szlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária.

² Lásd például Amin (1977), Frank (1972), Alavi (1972), valamint az afrikai kapi­talizmusról a Review of African Political Economy különszámát: 4, 8 (1977).

³ A gazdasági átmenet első tizenkét évének kritikai értékelését lásd: Dyker (2004, 291-321). A régió gazdaság-és társadalomtörténetét Berend (2009) 1973-tól tekinti át.

⁴ Dyker szerint (2004, 349) nincs egyértelmű megfelelés a makrogazdasági sokk­terápia valamint az átmenetnek a GDP és a termelékenység növekedésében mért általános sikere között.

⁵ A leglényegesebb kérdésben azonban nem történt változás: a keleti gazdasá­gok továbbra is nyitottak maradtak a nyugati vállalatok előtt, és nem lehetett védeni a hazai cégeket (Gowan, 1995). Gowan szerint (1996, 130) pontosan ez volt a „sokkterápia” lényege. A sokkterápiával való szakítás lengyelországi tapasztalatairól lásd Myant (1993, 85).

⁶ Earle és Estrin (1996, 29) adnak adatokat az egyes vállalatoknál dolgozók összlétszámáról (beleértve a menedzsereket). A privatizációs technikák ösz-szehasonlításáról lásd Frydman et al. (1993).

⁷ Amsden et al. meggyőzően érvel, de egyetlen mainstream nemzetközi szervezet sem támogatott egy ilyen típusú megoldást.

⁸ Ha az átváltási paritást figyelembe vesszük, akkor Lengyelországban, a Csehországban, Szlovákiában, Magyarországon és Szlovéniában az EU átlag negyedével számolhatunk, Romániában és Bulgáriában azonban csak a tizedével. Ha a vásárlóerő-paritással számolunk, akkor a kelet-európai bérek az EU-átlag 30-35 százalékára rúgnak (Berend 2009, 121-122).

⁹ Hasonló képet fest Berend egy korábbi művében (1999, 112-116) és Martin (1999, 143). Az 1990-es évek közepére a nyugat-európai MNV-k adták a külföldi befektetések háromnegyedét Magyarországon és Bulgáriában, és kétharmadát a Csehországban, Szlovákiában és Lengyelországban (Pollert 1999, 115).

¹⁰ Lásd még Pollert (1999, 116-121) és Hardy (2009, 87-90). Az IBM-hez lásd (2009, 129), valamint a következő honlapokat: http://www-05.ibm.com/employment/hu/idc/history.html , http://www-05.ibm.com/employment/hu/ibmissc/history.html , http://www.hartford-hwp.com/archives/63/143.html , (Letöltés: 2010. június.)

¹¹ Hasonlóképpen működött a „második gazdaság” is a késő-szocializmusban, hiszen biztos volt a piac, mert kihasználta az első gazdaság „réseit” és hiányait. Az elsődleges szakértelmet az jelentette, ha valaki ügyes volt a beszerzésben; a marketing sokkal kevesebbet számított. Köszönöm Bruno Dallagónak ezt az észrevételt.

¹² A kutatásban benne volt Oroszország, Bulgária és Szlovákia, a könyvből azon­ban kimaradt az elemzésük.

¹³ Nem ismerek hasonló munkát Romániáról, ahol még jelentősebb volt a dolgozói tulajdon. Lásd: Earle – Estrin (1996, 29).

¹⁴ Ez egybevág Böröcz és Róna-Tas korábbi kutatásaival (1995, 772-774), akik szerint Magyarországon jellemzőbb volt a szocializmusban elkezdett karrier posztszocialista vállalkozóként való folytatása, mint máshol.

¹⁵ Mivel Stoica (2004) káder-definíciója meglehetősen tág, következtetései nem mondanak ellent Eyal et al megállapításainak.

¹⁶ A negyedik egy lábjegyzetben szerepel.

¹⁷ Világos, hogy kevesebb „státuskonvergens” vállalkozóra számíthatunk olyan országokban, ahol a burzsoázia kevésbé volt fejlett a szocializmus előtt.

¹⁸ A szerzők sokkal differenciáltabb elemzést adnak a cseh és szlovák tripartizmusról, mint amire itt most lehetőség nyílik.

¹⁹ Lásd Bodnár cikkét (1998) a budapesti Moszkva tér informális munkaerőpiacá­ról, amit Sik is idéz (2002, 12). Sik elemzése elméletibb.

²⁰ Bridger és Pine (1998) kvalitatívabb elemzést adnak az informális gazdasági tevékenységről, illetve lásd még: Neef – Stánculescu (2002).

²¹ Korábbi adatokért lásd: Milanovic (1999, 340-341) és Bunce (1999, 765). Az UN/ECE (2004, 167) 2001-ig adja meg a Gini együtthatóval mért jövedelmi adatokat.

²² Jó összefoglalást ad Pollert (2003, 332-335), Fodor (2005, 2-5) és Hardy (2009, 166). Az ellátás rosszabb volt Lengyelországban.

²³ Fodor (2005, 15-16) kevésbé kedvezőtlen képet fest, részben azért, mert a csökkenő születési rátákkal csökkent az igény a gyermekfelügyeleti intézmé­nyek iránt.

²⁴ Martin (1999, 89) leírja a menedzsment átstrukturálását, hogy erre reflektáljon.

²⁵ Lásd még Pollert (2005, 220). Hasonló eredményeket közöl Heynes (2005, 180). Asztalos Morell (1999, 205-209) hasonló adatokat közöl a vidéki nőkről Magyarországon, amelyek azt mutatják, hogy azok a nők, akik a téeszek szétverése után elvesztették állásukat, magasabb fizetéseket kaptak, mint a férfiak, és a posztszocialista időszakban megnőtt a női menedzserek száma. Lengyel és Barta (2000, 168) is úgy találták, hogy jelentősen megnőtt a nők létszáma a banki elitben, pontosabban aránytalanul sokan vannak köztük vezetők ebben a szektorban – 25 százalék, miközben az „átlag” női elit csak 15 százalék volt.

²⁶ A szektorban alkalmazott nők aránya 10 százalékot esett az 1990-es évek közepétől 2001-ig a Csehországban és Lengyelországban, bár csak 2 százalékot Magyarországon. A férfiak fizetéséhez viszonyítva bérezésük is csökkent mind a három országban, bár nagyon eltérő mértékben: 14 szá­zalékponttal a Csehországban, 8-cal Magyarországon, és csak 1-gyel Lengyelországban (Fodor 2005, 11).

Irodalomjegyzék

Alavi, H. 1972: The State in Post-Colonial Societies: Pakistan and Bangladesh. New Left Review, 74, July-August

Amin, S. 1977: Accumulation and Unequal Development. Brighton, Harvester

Amsden, A. H. – Kochanowicz, J. – Taylor, L. 1994: The Market Meets its Match: Restructuring the Economies of Eastern Europe. Cambridge Mass – London, Harvard University Press

Appel, H. 2001: Corruption and the Collapse of the Czech Transition Miracle. East European Politics and Societies, 15, 3, September

Asztalos Morell, I. 1999: Rural Women and the Gender Division of Labour in the Post-communist Transition. In: Starosta, P. – Kovách I. – Gorlach, K. (eds.) 1999

Bárány Z. 2002: The East European Gypsies: Regime Change, Marginality, and Ethnopolitics. Cambridge, Cambridge University Press

Baun, M. J. 2000: A Wider Europe: the Process and Politics of European Enlargement. Lantham Maryland – Oxford, Rowman & Littlefield

Berend T. I. 2009: From the Soviet Bloc to the European Union: The Economic and Social Transformation of Central and Eastern Europe since 1973. Cambridge, Cambridge University Press

Biró Sz. 2010: A hazai birtokpolitika a közvetlen támogatási rendszer keretei között. Budapest, Agrárgazdasági Kutató Intézet

Blokker, P. – Dallago, B. 2008: Youth Entrepreneurship and Local Development in Central and Eastern Europe.

Aldershot, Ashgate Bodnár J. 1998: Assembling the Square: Social Transformation in Public Space and the Broken Mirage of the Second Economy in Postsocialist Budapest. Slavic Review, 57, 3, Autumn

Boltho, A. 1971: Foreign Trade Criteria in Socialist Economies. Cambridge, Camb­ridge University Press

Böröcz J. – Róna-Tas Á. 1995: Small Leap Forward: Emergence of New Economic Elites. Theory and Society, 24, 5, October

Borowicz, R. 1996: Rural Unemployment: Specific Traits. Eastern European Countryside, 2.

Bridger, S. – Pine, F. 1998: Surviving Post-Socialism: Local Strategies and Regional Responses in Eastern Europe and the Former Soviet Union. London – New York, Routledge

Brown, A. – Licari, J. A. – Neuberger, E. 1974: Urban and Social Economics in Market and Planned Economies. Vol. 1. New York, Praeger

Bunce, V. 1999: The Political Economy of Postsocialism. Slavic Review, 58, 4, Winter

Chang, H-J. – Noland, P. (eds.) 1995: The Transformation of Communist Economies: Against the Mainstream. Basingstoke, Macmillan

Ciaian P. – Swinnen, J. F. M. 2006: Land Market Imperfections and Agricultural Policy Impacts in the New EU Member States: a Partial Equilibrium Analysis. American Journal of Agricultural Economics, 88, 4, November

Ciupagea, C. 2002: Economic Fluctuations of Informal Activities in Romania. In: Neef, R. – Stánculescu, M. (eds.) 2002

Crowe, D. M. 1994: A History of the Gypsies of Eastern Europe. New York, St. Martin's Griffin

Crowley, S. – Ost, D. (eds.) 2001: Workers after Workers' States. Lanham Mary­land – Oxford, Rowman & Littlefield

Dallago, B. – McIntyre, R. J. 2003: Conclusions: the Role of Public Policy in SME Development. In: McIntyre, R. J. – Dallago, B. (eds.) 2003

Domansky, H. 2002: Is the East European „Underclass” Feminized? Communist and Post-Communist Studies, 35, 4, December

Dyker, D. A. 2004: Catching Up and Falling Behind: Post-Communist Transformation in Historical Perspective. London, Imperial College Press

EBRD Strukturális Változások Mutatója: http://www.ebrd.com/pages/research/analysis/forecasts.shtml, (Letöltés: 2010. június.)

Earle, J. S. – Estrin, S. 1996: Employee Ownership in Transition. In: Frydman, R. – Gray, C. W. – Rapaczynski, A. (eds.) 1996

Einhorn, B. 1993: Cinderella Goes to Market: Citizenship, Gender and Women's Movements in East Central Europe. London – New York, Verso

Estrin, S. (ed.) 1994a: Privatization in Central and Eastern Europe. London – New York, Longman

Estrin, S. 1994b: Economic Transition and Privatization: the Issues. In: Estrin, S. (ed.) 1994a

Eyal, G. – Szelényi I. – Townsley, E. 1998: Making Capitalism without Capitalists: Class Formation and Elite Struggles in Post-Communist Central Europe. Lon­don, Verso

Featherstone, K. – Radaelli, C. (eds.) 2003: The Politics of Europeanisation. Oxford, Oxford University Press

Ferge Zs. 1979: A Society in the Making: Hungarian Social and Societal Policy 1945-75. Harmondsworth, Penguin

Fodor É. 1997: Gender in Transition: Unemployment in Hungary, Poland, and Slovakia. East European Politics and Societies, 11, 3, September

Fodor É. 2005: Women at Work: The Status of Women in the Labour Markets of the Czech Republic, Hungary and Poland. Geneva, United Nations Research Institute for Social Development, Occasional Paper 3

Foley, B. J. (ed.) 1998: European Economies since the Second World War. Basingstoke, Macmillan

Frank, A. G. 1972: Lumpenbourgeoisie: Lumpendevelopment. New York – London, Monthly Review Press

Frydman, R. – Rapaczynski, A. – Earle, J. S. 1993: The Privatization Process in Central Europe. Budapest, Central European University Press

Frydman, R. – Gray, C. W. – Rapaczynski, A. (eds.) 1996: Corporate Governance in Central Europe and Russia. Vol. 2: Insiders and the State. Budapest, Central European University Press

Gaus, G. 1986: Wo Deutschland liegt: Eine Ortsbestimmung. Munich, Deutscher Taschenbuch-Verlag

Glass, C. M. 2008: Gender and Work during Transition: Job Loss in Bulgaria, Hungary, Poland, and Russia. East European Politics and Societies, 22, 4, November

Glinkina, S. 2003: Small Business, Survival Strategies and the Shadow Economy. In: McIntyre, R. J. – Dallago, B. (eds.) 2003

Goldthorpe, J. H. 1980: Social Mobility and Class Structure in Modern Britain. Oxford, Clarendon Press

Gorton, M. – Hubbard, C. – Hubbard, L. 2009: The Folly of European Union Policy Transfer: Why the Common Agricultural Policy (CAP) Does Not Fit Central and Eastern Europe. Regional Studies, 43, 10, January

Gowan, P. 1995: Analysing Shock Therapy. New Left Review, 213, September/October

Gowan, P. 1996: Eastern Europe, Western Power and Neo-Liberalism. New Left Review, 216, March/April

Gradev, G. 2001: Bulgarian Trade Unions in Transition: the Taming of the Hedge­hog. In: Crowley, S. – Ost, D. 2001

Grant, W. 1997: The Common Agricultural Policy. Basingstoke, Macmillan

Guy, W. 1998: Ways of Looking at Roma: the Case of Czechoslovakia. In: Tong, D. (ed.) 1998

Hanley, E. 1999: Cadre capitalism in Hungary and Poland: Property accumulation among Communist-era Elites. East European Politics and Societies, 14, 1, December

Hann, C. M. (ed.) 1990: Market Economy and Civil Society in Hungary. London, Frank Cass

Hann, C. M. (ed.) 2002: Postsocialism: Ideals, Ideologies and Practices in Eurasia. London – New York, Routledge

Hardy, J. 2009: Poland's New Capitalism. London, Pluto Press

Heinen, J. – Portet, S. 2009: Religion, Politics and Gender Equality in Poland. Geneva, UN Research Institute for Social Development

Heynes, B. 2005: Emerging Inequalities in Central and Eastern Europe. Annual Review of Sociology, 31, August

Heywood, A. 2002: Politics: Second Edition. Basingstoke, Palgrave Macmillan

Higley, J. – Lengyel Gy. (eds.) 2000: Elites after State Socialism: Theories and Analysis. Lanham Maryland – Oxford, Rowman & Littlefield

Hilton, R. (ed.) 1978: The Transition from Feudalism to Capitalism. London, Verso

Holton, R. J. 1985: The Transition from Feudalism to Capitalism. Basingstoke, Macmillan Education

Hughes, G. – Hare, P. 1991: Competitiveness and Industrial Restructuring in Czechoslovakia, Hungary and Poland. European Economy, Special Edition 2.

Inglot, T. 2008: Welfare States in East Central Europe, 1919-2004. Cambridge, Cambridge University Press

Islam, S. – Mandelbaum, M. (eds.) 1993: Making Markets: Economic Trans­formation in Eastern Europe and the Post-Soviet States. New York, Council on Foreign Relations

Johnson, S. – Loveman, G. 1995: Starting Over in Eastern Europe: Entrepreneur-ship and Economic Renewal. Boston Mass, Harvard Business School Press

Keating, M. – Hughes, J. (eds.) 2003: The Regional Challenge in Central and Eastern Europe: Territorial Restructuring and European Integration. Brussels -Berlin – Frankfurt/M – Vienna, Peter Lang

Kenedi J. 1981: Do it Yourself: Hungary's Hidden Economy. London, Pluto Press

Kideckel, D. A. 1993: The Solitude of Collectivism: Romanian Villagers to the Revolution and Beyond. Ithaca – London, Cornell University Press

Kideckel, D. A. 2001: Winning the Battles, Losing the War: Contradictions of Romanian Labor in the Postcommunist Transformation. In: Crowley, S. – Ost, D. (eds.) 2001

Konrád Gy. – Szelényi I. 1974: Social Conflicts of Under-Urbanisation. In: Brown, A. – Licari, J. A. – Neuberger, E. 1974

Kostova, D. 2000: Bulgaria: Economic Elite Change During the 1990s. In: Higley, J. – Lengyel Gy. (eds.) 2000

Kovács K. 1998: Elfújja a szél? Esettanulmány a „Homokvár” Mgtsz átalakulásáról. Replika, 33/34, December

Kunicki, M. 2005: The Red and the Brown, Bolestaw Piasecki, the Polish

Communists and the anti-Zionist Campaign in Poland, 1967-1968. Eastern European Politics and Societies, 19, 2.

May Kurz, C. – Wittke, V 1998: Using Industrial Capacities as a Way of Integrating the Central and East European Economies. In: Zysman, J. – Schwartz, A. (eds.): Enlarging Europe: the Industrial Foundations of a New Political Reality. Berkeley, University of California, International and Area Studies

Ladányi J. – Szelényi I. 2006: Patterns of Exclusion: Constructing Gypsy Ethnicity and the Making of an Underclass in Transitional Societies of Europe. Boulder – New York, Columbia University Press

Laki M. – Szalai J. 2006: The Puzzle of Success: Hungarian Entrepreneurs at the Turn of the Millennium. Europe-Asia Studies, 58, 3, May

Laki M. 2008: The Strata of Young Entrepreneurs in Post-socialist Hungary: Chance or Illusion. In: Blokker, P. – Dallago, B. 2008

Landes, D. S. 1966: The Rise of Capitalism. New York, Macmillan

Lane, D. 1971: The End of Inequality? Harmondsworth, Penguin

Lengyel Gy. – Barta A. 2000: Hungary: Bankers and Managers after State Socialism. In: Higley, J. – Lengyel Gy. (eds.) 2000

Lerman, Z. 2001: Agriculture in transition economies: from common heritage to divergence. Agricultural Economics, 26, 2, November

Lerman, Z. – Csáki Cs. – Feder, G. 2004: Agriculture in Transition: Land Policies and Evolving Farm Structures in Post-Soviet Countries. Lanham Maryland – Oxford, Lexington Books

Light, D. – Phinnemore, D. (eds.) 2001: Post-Communist Romania: Coming to Terms with Transition. Basingstoke, Palgrave

Lovenduski, J. – Woodall, J. 1987: Politics and Society in Eastern Europe. Basingstoke, Macmillan Education

Mandelbaum, M. 1993: Introduction. In: Islam, S. – Mandelbaum, M. (eds.) 1993

Martin, R 1999: Transforming management in Central and Eastern Europe. Oxford, Oxford University Press

McCagg, W. O. 1991: Gypsy policy in socialist Hungary and Czechoslovakia, 1945-1989. Nationalities Papers 19, 3, Winter

McIntyre, R. J. – Dallago, B. (eds.) 2003: Small and Medium Enterprises in Transitional Economies. Basingstoke, Palgrave Macmillan

Milanovic, B. 1999: Explaining the Increase in Inequality during Transition. Economics of Transition, 7, 2, July

Miller, W. L. – Grodeland, A. B. – Koshechkina, T. Y. 2001: A Culture of Corrup­tion?: Coping with Government in Post-Communist Europe. Budapest, Central European University Press

Myant, M. 1993: Transforming Socialist Economies: The Cases of Poland and Czechoslovakia. Aldershot, Edward Elgar

Myant, M. – Slocock, B. – Smith, S. 2000: Tripartism in the Czech and Slovak Republics. Europe-Asia Studies, 52, 4, June

Myant, M. 2005: Klaus, Havel and the Debate over Civil Society in the Czech Republic. Journal of Communist Studies and Transition Politics, 21, 2, June

Neef, R, – Stănculescu, M. (eds.) 2002: The Social Impact of Informal Economies in Eastern Europe. Aldershot, Ashgate

Ost, D. 2000: Illusory Corporatism in Eastern Europe: Neoliberal Tripartism and Postcommunist Class Identities. Politics and Society, 28, 4, December

Ost, D. 2001: The Weakness of Symbolic Strength: Labor and Union Identity in Poland, 1989-2000. In: Crowley, S. – Ost, D. (eds.) 2001

Pollert, A. 1999: Transformation at Work in the New Market Economies of Central and Eastern Europe. London, Sage

Pollert, A. 2003: Women, Work and Equal Opportunities in Post-Communist Transition. Work, Employment and Society, 17, 2, June

Pollert, A. 2005: Gender, Transformation and Employment in Central Eastern Europe. European Journal of Industrial Relations, 11, 2, July

Pouliquen, A. 2001: Competitiveness and Farm Incomes in the CEEC Agri-Food Sectors. Brussels, European Commission

Poznanski, K. Z. 2001: Building capitalism with communist tools: Eastern Europe's defective transition. East European Politics and Societies, 15, 2, March

Radice, H. 1995: The Role of Foreign Direct Investment in the Transformation of Eastern Europe. In: Chang, H-J. – Noland, P. (eds.) 1995 Review of African Political Economy, 1977. (különszám) 4, 8.

Róna-Tas Á. – Böröcz J. 2000: Bulgaria, the Czech Republic, Hungary, and Poland: Presocialist and Socialist Legacies among Business Elites. In: Higley, J. – Lengyel Gy. (eds.) 2000

Sadler, D. 2003: Production Systems and Uneven Development in East Central Europe: The Limits to Regional Economic Management. In: Keating, M. – Hughes, J. (eds.) 2003

Sajó A. 1998: Corruption, Clientalism, and the Future of the Constitutional State in Eastern Europe. East European Constitutional Review, 7, 2, Spring

Sarris, A. H. – Doucha, T. – Mathijs, E. 1999: Agricultural Restructuring in Central and Eastern Europe: Implications for Competitiveness and Rural Development. European Review of Agricultural Economics, 26, 3, September

Scase, R. 2003: Entrepreneurship and Proprietorship in Transition: Policy Implications for the SME Sector. In: McIntyre, R. J. – Dallago, B. (eds.) 2003

Sik E. 1992: From the Second to the Informal Economy. Journal of Public Policy, 12, 2, April

Sik E. 2002: Informal Labour Market-Place on the Moscow Square. In: Neef, R, – Stănculescu, M. (eds.) 2002

Sloat, A. 2005: The Rebirth of Civil Society: The Growth of Women's NGOs in Central and Eastern Europe. European Journal of Women's Studies, 12, 4, November

Slomczynski, K. M. – Shabad, G. 1996: Systemic Transformation and the Salience of Class Structure in East Central Europe. East European Politics and Societies, 11, 1, December

Smith, A. – Stenning, A. – Rochovská, A. – Swiatek, D. 2008: The Emergence of a Working Poor: Labour Markets, Neoliberalisation and Diverse Economies in Post-Socialist Cities. Antipode, 40, 2, March

Stark, D. 1996: Recombitant Property in East European Capitalism. American Journal of Sociology, 101, 4, January

Starosta, P. – Kovách I. – Gorlach, K. (eds.) 1999: Rural Societies under Communism and Beyond: Hungarian and Polish Pespectives. Łódz, Łódz University Press

Stewart, M. 1990: Gypsies, Work and Civil Society. In: Hann, C. M. (ed.) 1990

Stewart, M. 1997: The Time of the Gypsies. Boulder, Westview Press

Stewart, M. 2002: Deprivation, the Roma and „the Underclass”. In: Hann, C. M. (ed.) 2002

Stoica, C. A. 2004: From Good Communists to Even Better Capitalists? Entrepreneurial Pathways in Post-Socialist Romania. East European Politics and Societies, 18, 2, May

Svejnar, J. 2002: Transition economies: performance and challenges. Journal of Economic Perspectives, 16, 1, Winter

Swain, N. 1992: Hungary: the Rise and Fall of Feasible Socialism. London, Verso

Swain, N. 1994: Collective Farms as Sources of Stability and Decay in Centrally Planned Economies of East Central Europe. Working Paper 30, University of Liverpool, Centre for Central and Eastern European Studies Rural Transition Series, 30-32.

Swain, N. 1998: The Visegrad Countries of Eastern Europe. In: Foley, B. J. (ed.) 1998

Swain, N. 1999: Agricultural restitution and co-operative transformation in the Czech Republic, Hungary and Slovakia. Europe-Asia Studies, 51, 7, November

Swain, N. – Vincze M. 2001: Agricultural Restructuring in Transylvania in the Post-Communist Period. In: Light, D. – Phinnemore, D. (eds.) 2001

Swain, N. 2004: Saddling a Cow: the Acceding Countries and the Common Agricultural Policy. In: Tabata S. – Iwashita A. (eds.) 2004

Swain, G. – Swain, N. 2009: Eastern Europe Since 1945. Fourth Edition, Basingstoke, Palgrave Macmillan

Sykes, R. – Palier, B. – Prior, P. M. (eds.) 2001: Globalization and European Welfare States: Challenges and Chang. Basingstoke, Palgrave

Szelényi I. 1988: Socialist Entrepreneurs: Embourgeoisement in Rural Hungary. Cambridge, Polity Press

Tabata S. – Iwashita A. (eds.) 2004: Slavic Eurasia's Integration into the World Economy and Community. Hokkaido, Slavic Research Center Hokkaido Uni­versity

Tesser, L. M. 2004: East-Central Europe's new security concern: foreign land ownership. Communist and Post-Communist Studies 37, 2, June

Thompson, E. P. 1968: The Making of the English Working Class. Harmondsworth, Penguin

Tittenbrun, J. 2005: Divide and Rule: Privatisation in Poland and the Working Class Economic Ownership. Paper presented at 37^th World Congress of the Interna­tional Institute of Sociology Stockholm, Sweden, July 2005, http://www.scasss.uu.se/IIS2005/total_webb/tot_html/sessions-s4.htm , (Letöltés: 2010. június)

Tong, D. (ed.) 1998: Gypsies: an Interdisciplinary Reader. New York – London, Garland Publishing Inc.

Tóth J. I. – Sik E. 2002: Hidden Economy in Hungary 1992-1999. In: Neef, R. – Stănculescu, M. (eds.) 2002

UN/ECE (1995): Economic Survey of Europe in 1994-1995. Geneva, United Nations

UN/ECE (2004): Economic Survey of Europe 2004, No. 1 Geneva, United Nations

Wallace, C. – Haerpfer, C. 2002: Patterns of Participation in the Informal Economy in East-Central Europe, 1991-1998. In: Neef, R. – Stănculescu, M. (eds.) 2002

Wallace, C. – Latcheva, R. 2006: Economic Transformation Outside the Law: Corruption, Trust in Public Institutions and the Informal Economy in Transition Countries of Central and Eastern Europe. Europe-Asia Studies, 58, 1, January

Az előző részben (Eszmélet 95, 2012. ősz) megmutatkozott, hogy más úton járnak az egyéni kedvtelések és máson az egzisztenciális létkérdések: a szóba került örömforrások nem az életben maradás eszközei. Megkerülik az egyén biológiai, társadalmi, planetáris létezésének alapjait, így a bennük rejlő fenyegetettségeket, kockázatokat is.

Jelen fejezet arra próbál rákérdezni, hogy nem kapcsolódhat-e össze a két ellentétes beállítódás. Lehetséges-e egyidejűleg figyelembe venni a nagy létproblémák megoldására és az individuális örömökre való tö­rekvés igényét, szempontját? Kialakulhat-e összhang a különböző szintű létbeli fenyegetettségek kérdése és az egyéni örömvágy között?

***

„Látom a jót, és teszem a rosszat" – figyelt föl annak idején Baruch Spinoza az emberi viselkedés egyik ellentmondására. Hiába munkál bennünk a józan értelem, gyakorta nem az útmutatásának megfelelő módon cselekszünk. A magyarázatot abban véli megtalálni, hogy az egyén nem képes uralkodni az érzelmein, indulatain, szenvedélyein. Ráadásul ez az ésszerűtlen viselkedés a szabadságunktól is megfoszt minket – tudjuk meg az Etika „Az emberi szolgaságról, vagyis az indula­tok erejéről" című részéből.

Ezek szerint az egyén jót és rosszat egyaránt cselekvő lény. Tetteit hol ésszerűség, hol ésszerűtlenség irányítja. Bár Spinozánál a végső cél az egyén homogénné, tisztán észlénnyé alakítása lenne, azonban míg ez ténylegesen megvalósul, az éppen élő egyénekkel kapcsolatban folyamatosan fennáll a kérdés: Csak puszta szeszély, kiszámíthatat­lanság húzódhat meg érzelem és értelem, szenvedély és racionalitás perlekedésében? Vagy létezhet benne valamilyen rejtett, mögöttes logika, szerves összefüggés is? Minden esetben irracionálisak és szolgaságba döntenek az indulatok és a szenvedélyek? Vagy esetleg előfordulhat valamilyen felismerhető szabályszerűség, valamilyen feltárható rend „jó" és „rossz", ésszerű és ésszerűtlen eme kettősségében? Lehet-e olykor következetesség abban, hogy időnként „rosszat" teszünk?

1. Nem minden szeszély, ami annak látszik

Mondják, hogy az emberek szeszélyesek. Mondják, hogy az emberek következetlenek.

Valóban, az ember gyakran szeszélyes, gyakran következetlen. De számos esetben, amikor egyik cselekedetét első pillantásra puszta szeszélynek vagy következetlenségnek gondolnánk, mélyebb elemzés során megmutatkozik, hogy az illetőt valamilyen racionális megfontolás mozgatja, illetve határozottan felismerhető következetesség vezérli.

A növények működése az önreprodukcióra programozott zárt rendszer: életüket az önfenntartás és a szaporodás mozgatóereje irányítja.

Az állatok viselkedését szintén a létfenntartás és a fajfenntartás ösz­töne határozza meg.

A gépek működése is egylényegű: működésüket az vezérli, amire tervezték, illetve alkalmazzák őket.

Az emberi egyén – a növényektől, az állatoktól, a gépektől eltérően – nem szigorúan zárt, homogén, hanem (mint korábban már volt róla szó) életfolyamata különböző szintjeinek a metszéspontjában, illetve metszéspontjaként létezik. Létezésének valamennyi síkján, dimenzió­jában egyidejűleg éli az életét. Cselekedetei, törekvései hol erre, hol arra a szintre irányulnak, fókuszálnak. De kisebb-nagyobb mértékben a többi szintre is kihatnak. Ugyanakkor ezeken a – természeti, történelmi, társadalmi – létszinteken eltérő mérce érvényesül egyazon konkrét cse­lekedetre: működésükben, gyakorlatukban ténylegesen más-más mérték alkalmazódik rá. Ugyanazt a tettet az egyén létezésének különböző síkjai a saját objektív mércéiken egymástól eltérő módon, szempontok szerint „ítélik meg". (Bővebben kifejtve: „Értékeszme és valóság" /1979/ http://minerva.elte.hu/tuto/ )

A puszta szeszélynek, következetlenségnek, ésszerűtlenségnek tűnő cselekedetről gyakorta kimutatható, hogy az illető valamelyik létszintjén (létszintjein) nagyon is racionálisnak és következetesnek bizonyul. Mit jelent mindez? Nem kevesebbet, mint hogy bármit tesz az egyén, visel­kedése egyszerre minősülhet – más-más dimenzióban – ésszerűnek és ésszerűtlennek, következetesnek és következetlennek. Valamint – ezzel szoros összefüggésben -, hogy indokolt többféle racionalitással szá­molnunk: plurális racionalitás/ésszerűség fogalomban gondolkodnunk.

Hogy érthetőbb legyen az ésszerűség pluralitására, a racionalitások többféleségére vonatkozó következtetés, gondoljunk bele: magán a tudomány területén is mennyire különböző elvárásokkal találkozunk. Másként (sőt, egymástól is eltérő módon) ítélik meg az egyén viselke­dését, tetteit az elvont általános normákat alkalmazó társadalomtudo­mányok (jogtudomány, politikatudomány stb.) – figyelmen kívül hagyva, felülírva az egyének, csoportok egyneműsítést zavaró sajátosságait, különösségeit. (Az egyediségtől elvonatkoztató szakmaiság.) És más­ként a konkrét individuumra koncentráló orvoslás, pszichológia stb., amelyeknek elsődlegesen az egyediségekkel van dolga. Ez utóbbiak feladata az adott egyén testi és lelki egészségét megteremteni, gon­dozni, az egyensúlyi állapotát, működését biztosítani. (Az általánosabb szinteket elfedő szakmaiság.) A társadalomtudományok az egyén számára külső, az individuális tudományok a belső kritériumokat, vonatkoztatási pontokat alkalmazzák: ítéleteikben, minősítéseikben külső, illetve belső rendszerek szempontjait érvényesítik. Ennek a tudományon belüli profilmegoszlásnak figyelemre méltó következmé­nye például: megesik, hogy valamely viselkedés, amely az általános érvényre igényt tartó tudományosság mércéjén irracionálisnak mi­nősül, a lélektan számára gyógyító (vagyis tudományos, racionális) eszközként jön számításba. Az egyén belső rendszerével foglalkozó pszichológus – szakmai-szakszerűségi megfontolásból, tárgy- és feladatválasztásából adódóan – nem teheti meg, hogy ne a páciens egyedi sajátosságaira koncentráljon. (A köztes, közvetítő helyzetben levő pedagógus szerepéről és mozgásteréről vö. „A liberalizmus: fa­sizmus. Lukács György koncepciójáról ". Eszmélet 85 /2010. tavasz/) Külső és belső eme kettősségével szorosan összefügg az emberek személyiségének ki- és továbbalakulása.

Régi megállapítás, hogy az egyén nem valamilyen zárt, lehatárolt en­titás, amely statikus lényeget hordoz magában, hanem sokkal inkább az eleven viszonyaival jellemezhető lény. Egyedi személyisége is külső viszonyaiba merítkezik, azokból építkezik, táplálkozik. Továbbá, mivel a viszonyai változnak, az egyén maga is folyamat: tapasztalatai, élményei hatására élete során állandóan formálódik. Bizonyos értelemben egy­fajta lenyomata a külső körülményeknek, amelyek között az élete zajlik. Másfelől azonban nem puszta lenyomata, hanem alakítója is azoknak. Egyidejűleg termék és aktív szubjektum.

„A marsallbotot mindenki a tarsolyában hordja" – hangzik a kissé elna­gyolt idézet. Mégsem lesz mindenkiből marsall. Nemcsak azért, mert nincs szükség olyan sok marsallra. Nemcsak azért, mert nincs min­denkinek kellő képessége a marsallságra. Hanem azért sem, mert – a tapasztalatok szerint – nem mindenkinek van belső hajlama erre. Vagyis mégsem hordja mindenki a tarsolyában a marsallbotot.

Úgy tűnik, hogy az emberek személyisége rendelkezik olyan – a puszta képességeken túlmutató – egyedi sajátosságokkal, amelyek azt ugyan nem határozzák meg eleve, hogy mivé lesz az illető, de azt igen, hogy mivé nem lehet. A külső viszonyok nem tudnak az adott egyénbe bármit „beleírni" – nem lehet őt bármivé alakítani. (Személyiségének specifi­kumai, mint végső bázis, támogatóan, illetve korlátozóan orientálják a konkrét személyiség kibontakozásának irányát és továbbfejlődését.) A külső viszonyok olyan egyedi belső magra rakódnak, nyomódnak rá, amely bizonyos – egyénenként eltérő – befolyásoknak ellenáll, másokat viszont szervesen adaptál, integrál. Úgy is mondhatjuk, hogy a meglevő saját magba formál, épít bele. Ez a saját mag fogadja be (illetve más esetben nem fogadja be) a kívülről jövő hatásokat az állandóan formá­lódó személyiségbe.

Azt tapasztaljuk, hogy a kialakult személyiségnek két összetevője van: egyedi sajátosságai és másokkal közös vonásai. Konkrétabban: a személyiség egyedi bázisa, mint specifikus mag, és mint kiteljesíthető potencialitás, illetve a – tágan értelmezett – szocializáció formáló hatá­sa. Az egyént a szocializáció a hasonlóvá válás, az egyformaság irá­nyába tereli. Személyiségének megkülönböztető specifikumát viszont az eredeti bázis továbbélése, folyamatosan alakuló fennmaradása mutatja. A személyiségben az állandóság, a folytonosság mozzanata: az egyediség. Ebből bomlik ki (bontakozhat ki) a személyiség sokfé­lesége.

Az egyidejűleg „kapuként" és szűrőként működő, és állandóan to­vábbépülő eredeti magot nevezik az individuum személyes oldalának – klasszikusnak tekinthető kifejezéssel: az esetleges, véletlen egyéntől megkülönböztetett személyes egyénnek.

2. „Játszani is engedd"

Petőfi verse – egyebek mellett – azt illusztrálja, hogy az egyén visel­kedése hol ilyen, hol olyan. Egyszer a gondolatait, máskor az érzelmeit helyezi előtérbe. Egyszer kellemes hangulatokat, máskor táplálékot fo­gyaszt. Választhatja a mindenkori jelent, de akár előnyben részesítheti a jövőjét. Tekinthet önmagára mint puszta egyénre, de úgy is, mint nemzete tagjára. Aggódhat-bánkódhat országa szegényeiért (a népért) éppúgy, mint az ország egészéért. Kezelheti magát az országához tartozóként, vagy akár az emberiség részeként. Stb.

Viselkedésünknek ilyen sokfélesége lehet kapkodás, iránytalanság tünete. Árulkodhat arról, hogy az illető belsőleg bizonytalan, talajtalan, ami egy esetleges, véletlenszerű sodródásban jut kifejeződésre. De az is lehet, hogy – épp ellenkezőleg – az eltérő, sőt ellentétes konkrét megnyilvánulásoknak közös gyökere van, és a sokszínű, változatos viselkedés valamiféle belső következetesség jele. (Petőfi mondandója a versben határozott iránnyal, építkezéssel rendelkezik.) Nemcsak a külső vonzások és taszítások lehetnek viselkedésünk mozgatórugói, hanem az a személyiség is, amely reagál (illetve negatívan reagál: nem reagál) a külső hatásokra. Aki egységes, kiegyensúlyozott személyiséggel ren­delkezik, annak a cselekedetei döntően ennek az irányítása alatt állnak. (Ilyenkor elmondható, hogy rend van az egyénben: a személyiség belső rendje nyilatkozik meg a viselkedésében.) Ebben az esetben a felszínen következetlennek, esetleg kaotikusnak tűnő magatartásról kiderülhet, hogy ugyanarról a tőről, az illető egységes struktúrájú személyiségéből fakad. Innen nézve az egyes egyén azért sokféle, többrétegű, az életét tudatosan különböző síkokon élő lény, mert jót akar magának. Logikusan, racionálisan viselkedik, amikor személyiségének többoldalú igényeit, hajlamait nem tagadja meg eleve.

3. A személyiség védelme

Nem logikátlan, ha az egyén fontosnak tartja a személyiségét. Nem logikátlan, ha az egyén védelmezi a személyiségét. Személyisége az az entitás, amely objektíve a legközelebb áll hozzá. Személyiségvéde­lemnek azt nevezem, amikor az egyén, cselekvése során, ragaszkodik a – változó, továbbformálódó – személyiségéhez, magatartásának személyes jellegéhez.

A személyiségvédelemnek megkülönböztethető offenzív és defenzív, valamint aktív és passzív változata. Elhatárolható továbbá egymástól – az eredményesség szempontjából – az objektív és a szubjektív sze­mélyiségvédelem.

– Offenzív személyiségvédelemnél az egyén igyekszik a személyi­ségével összhangban cselekedni, illetve vele összhangban levő élmé­nyekhez jutni. (Azzal próbálja védeni a személyiségét, hogy kielégíti annak – vélt vagy valós – szükségleteit.) Aktív esetben megszervezi az ilyen élményeket önmaga számára. Passzív esetben arra szorítkozik a tevékenysége, hogy az útjába kerülő lehetőségek között – a saját belső mércéje alapján – szelektál.

– Defenzív személyiségvédelemnél az egyén igyekszik távol tartani a személyiségétől idegen hatásokat, eseményeket. (Azzal védi a szemé­lyiségét, hogy megpróbálja megóvni az ellenségesnek gondolt, roncsoló befolyásoktól.) Aktív esetben tudatosan mérlegel, és ennek alapján kikerüli (illetve elhárítja) a nem kívánt történéseket. A teljes defenzivitás választásakor viszont „kivonul" annak érdekében, hogy minden negatív érintkezést (mint veszélyforrást, kockázatot) kiszűrjön, kiiktasson. Visszavonulásával „nagy tételben", strukturálisan tekinti magát védettnek.

Nem logikátlan, hogy a konkrét személyiségvédelem aktuálisan mindig az éppen adott, empirikusan jelenlevő (akár az egyedi bázist háttérbe szorító, felfüggesztő) személyiség védelmét jelenti. Vagyis akármilyen is egy adott személyiség itt és most megnyilvánuló konkrétsága (illetve belső összetétele), az egyén gyakorlatában a mindenkori belső állapot, illetve az erről kialakított képzet (ahol az adekvát képzet és a tévképzet egyenértékű) jelenik meg megvédendőként. Ez a gyakorlati kiindulópont­ja, a tényleges vonatkoztatási alapja.

A rövid távú és a hosszú távú személyiségvédelem általában nem tel­jesen azonos. Az egyének – ösztönösen vagy tudatosan – előnyben részesítik valamelyiket. Továbbá, az egyén szándékolt cselekedete és annak következménye sem feltétlenül esik egybe. Ennek alapján indokolt különbséget tenni szubjektív személyiségvédelem és objektív személyi­ségvédelem, vagyis a személyiségvédelem igyekezete, eltökéltsége és tényleges eredménye között. Elemzéssel kimutatható, hogy valamely egyén adott cselekedete hozzájárul-e vagy sem az illető személyiségé­nek védelmezéséhez, és ha igen, akkor objektíve a rövid vagy a hosszú távú személyiségvédelmet segíti-e elő.

Objektív személyiségvédelemnek nevezem, ha sikeresen megvalósul a védettség: a személyiség belső biztonsága ténylegesen létrejön. Kiala­kul és tartósan működik a személyiség egyensúlyi állapota. Szubjektív személyiségvédelemnek nevezem, ha egy ilyen eredmény elérésére megvan a tudatos törekvés – de az eredmény puszta szándék marad. Akár azért, mert az illető nem találja meg, illetve nem alkalmazza a célravezető eszközöket. Akár azért, mert amit az illető a személyisége védettségének gondol, arról kiderül (illetve elemzés révén kiderülhet!), hogy csupán átmeneti, ingatag biztonságot ad.

4. A személyiség játékossága és elköteleződése

Egyeseknek az élvezetek vagy a sikerek halmozása, másoknak va­lamilyen tekintély szolgálata a fő kedvtelése. De az is megesik, hogy valakinek az okozza a legnagyobb örömöt, hogy a saját személyiségé­vel törődik, és azt gondozza. „Hobbijává" teszi a személyiségére való koncentrálást, odafigyelést. A személyiséggel való törődésnek egyaránt fontos eleme lehet annak kibontakoztatása, továbbépítése, egységessé formálása, illetve játékos igényeinek kielégítése. (Személyes hajlam fejeződhet ki mind az alkotó, önfejlesztő, mind a játékos tevékenység­ben.) A személyiségre orientált beállítódás nem távolít el a mindennapi örömöktől, de a viszony megfordul: a kedvtelések vonzásában levő, azoknak kiszolgáltatott viselkedést felváltják a személyiségből fakadó, hozzá igazodó, ezért vele ellentétbe nem kerülő kedvtelések.

Nem nehéz észrevenni, hogy az egyéni kedvteléseknek a saját szemé­lyiséggel való összekapcsolódása (a személyiség belső egységében való gyökerezése) a korábban említettektől eltérő minőséget eredményez. Aki az örömkeresést (a pillanatokhoz, illetve a külső esetlegességek­hez, véletlenekhez kötődő örömforrásokkal szemben) a személyiségére alapozza, az a pusztán mennyiségi örömök helyett – lehetőség szerint – hosszabb távú, maradandó, tartós és minőségi (személyes tartalmú, minőségű) örömökre lel.

Élvezet is van abban, hogy létezik egy középpontjuk – mondja Makaren­ko a parancsnokról. Az egységes struktúrával rendelkező személyiség nem kívül, hanem önmagán belül találja meg és hordozza a középpontját. Azt tapasztalja, hogy az örömei is erre a belső „középpontra" alapozód­nak, ebben gyökereznek. A belső „középponttal" való rendelkezés tehát kihathat az örömök, kedvtelések területére. Új horizontot nyit. Megadja a kedvtelések személyessé válásának a lehetőségét, az adott személyiség­hez szervesen, belsőleg kapcsolódó örömök kialakulását. A személyes örömök, személyes kedvtelések, személyes játékosságok érvényesülé­sének lehetőségét. Hobbivá teszi a személyiségközpontú viselkedést.

Ugyanakkor több is ez, mint puszta hobbi. Az írás első részében szó volt az egyének különböző kedvteléseiről, és ennek keretében a különböző elköteleződéseiről. Szó volt az állandóságra, folytonosságra vágyó egyének tekintélyek (személy, intézmény, eszme) iránti elkötele­ződéseiről. Miért ne fordulhatna elő, hogy aki az életében állandóságra, folytonosságra törekszik, nem önmagán kívül, hanem – befelé tekintve – személyiségének belső útmutatásában keresi azt. Hogy valaki önmagát választja, és a saját személyisége (személyiségének egységes jellege) iránt köteleződik el? (Klasszikussá vált megfogalmazásban: „a szemé­lyiség szenvedélye" /S0ren Kierkegaard/ mozgatja.) Hogy – amennyiben határozott struktúrájú személyiséggel rendelkezik – a döntéseit, csele­kedeteit ezen szűri át, ehhez igazítja?

Az ilyen ember – ösztönösen vagy tudatosan – arra is törekszik, hogy el tudja fogadni önmagát. Arra is elköteleződik, hogy önmagával „jóban", belső békében legyen: megteremtse és megőrizze a lelki egyensúlyát. Hogy pszicho-fiziológiai rendszerét hosszabb távon táplálja, működtesse. Végső fokon személyiségének tartós egyensúlya, belső harmóniája iránt elkötelezett. Ily módon a személyes (a személyiséggel összhangban levő) hobbi létszintű, az egyedi létezésben gyökerező megalapozást nyer.

5. Közbevetés: szubjektív cél – objektív cél

„Mondj igazat, betörik a fejed". Mi van akkor, ha az igazmondás és a fejbetörés egymástól elválaszthatatlan, és mégis megmondom az igazat? Ha a lelkiismeretem nem engedi, hogy elhallgassam? Ha azon az áron is kimondom, hogy tudom, ezért betörik a fejem? Csak törjék, ha nélküle nem megy az igazság kimondása!

Jelen fejezet arra keresi a választ, hogy összekapcsolódhatnak-e az egyéni örömök és a nagy létproblémák. A vizsgálódásnak ezen a pontján szükséges szóba hozni egy paradoxnak tűnő összefüggést.

Birtokában vagyunk a döntés, az alternatívák közötti választás képes­ségének.

Lehetőségünk van arra, hogy olyan célokat tűzzünk ki, amelyek reáli­sak, ténylegesen elérhetők.

Birtokában vagyunk a képességnek, hogy megválasszuk a kitűzött célhoz szükséges eszközöket.

Birtokában vagyunk a képességnek, hogy célravezető módon alkal­mazzuk ezeket az eszközöket.

Mindez – szigorúan véve – azt is jelenti, hogy a tetteink által előidézett esemény nem pusztán megtörténik velünk, hanem úgy jelenik meg, mint gyakorlati célunk. Akkor is, ha nem fogalmazzuk meg a célunkként, vagy akár ellentétes a szándékolt céljainkkal. Függetlenül attól, hogy mit gondolunk róla, ténylegesen úgy cselekszünk, mintha célunk lenne a bekövetkező fejlemény. Ez az összefüggés akkor is fennáll, ha gyakran nem akarjuk elismerni és vállalni tetteink bizonyos következményeit.

Ki akarta az 1990-es rendszerváltásnak nevezett rendszer-átalakítást (az összes szakmailag előrelátható – ezért többek által prognosztizált – következményével)? Mindenki, aki gyakorlatával – szavazatával – hoz­zájárult a legitimálásához. Aki nem ment el választani, az nem akarta, csupán passzívan elszenvedte.

Ki akarta, hogy NATO-radar épüljön Magyarországon? Mindenki, aki – akár igen, akár nem szavazattal – részt vett a belépési népszavazáson. Az akkori közhangulat ismeretében a radarépítés elkerülésének legjobb esélye a népszavazástól való távolmaradás volt.

Ki akarja Magyarország fizetésképtelenségét? Mindenki, aki az állami eladósodást vállaló pártokra szavaz. Aki nem akarja, hanem csupán elvi­seli az ország eladósodását, az kivonja magát a politikai választásokból.

Ki akarja, hogy törleszthetetlen hiteltartozása legyen? Mindenki, aki (szakmailag előrelátható, többek által prognosztizált) bizonytalan mun­kaerő-piaci helyzetben vállalja az eladósodást. Aki nem akarja a saját mértéktelen eladósodását kockáztatni, az biztos fedezet nélkül nem vesz fel hitelt.

A hasonló példák hosszan sorolhatók.

A célirányos (szakzsargonnal teleologikus) viselkedés két változatát különböztetik meg a filozófiában: a célkitűző (célkövető) és a célnélküli célszerűséget. Az előbbi az emberek, az utóbbi döntően a növények és az állatok viselkedésére jellemző.

Talán paradoxnak tűnik, de a célnélküli célszerűséggel jellemzett vi­selkedés – némi áttétellel – az emberek világában is előfordul. Ennek az „elidegenült" teleológiának a visszajelzései fontos pedagógiai szerepet játszanak. Az emberi magatartások pontosabb megítélése érdekében indokolt figyelembe venni és komolyan számolni vele.

Egy ismert vicc. Két szőke nő a pályaudvaron.

– Vasutas úr! Elvisz engem ez a vonat Szegedre? – kérdezi az egyik.

– Nem, hölgyem – hangzik a válasz. Mire a másik:

– És engem?

Kissé alakítsuk át a történetet.

– Elvisz engem ez a vonat Szegedre?

– Nem tudom, nézze meg a táblát!

A kapott tanácsra több válasz is lehetséges. Az egyik: „Köszönöm, megnézem." A másik: „Nem tudok olvasni."

Lehet, hogy analfabéta szereplőnket nem győzi le a felmerült nehéz­ség, és addig-addig kérdezősködik, míg végül felszáll az egyik vonatra. Ám lehet, hogy félreértette-félrevezették, és a vonatja nem megy Sze­gedre (nem Szegedre megy). Az ismerethiány (az olvasni tudás hiánya) kiszolgáltatottá tette: korlátozta a szabadságát.

Lehet, hogy analfabéta szereplőnket az olvasni tudás (az önálló eliga­zodási képesség) hiánya visszariasztja, és lemond az utazásról. („Akkor inkább nem utazom.") Lehet, hogy így jár jobban, mert lemarad egy vonatbalesetről. De az ismerethiány (az olvasni tudás hiánya) ebben az esetben is kiszolgáltatottá tette: korlátozta a szabadságát.

Az is lehet, hogy analfabéta szereplőnket helyesen tájékoztatják, jó vonatra száll, és balesetmentesen megérkezik Szegedre. Megvan a bol­dog vég – történetünk merő sikertörténet. És mégis: szereplőnket csak a véletlen juttatta célba – nem ő saját magát. Az önálló eligazodás hiánya – a siker ellenére is – kiszolgáltatottá tette: korlátozta a szabadságát.

Nézzük a másik esetet. Történetünk hőse Szegedre akart utazni, de – ol­vasni nem tudván – félreértette-félrevezették, és a vonat nem Szegedre, hanem, mondjuk, Debrecenbe érkezett. Cselekvésének szubjektív célja és objektív következménye között nem csekély a távolság.

Miben volt szabad, és miben nem az illető? Szabadon, külső befolyá­solástól mentesen határozta el, hogy mit szeretne csinálni. Szabadon, külső befolyásolástól mentesen tűzte ki a célját: döntött arról, hogy el akar utazni, és hogy hova. Cselekvésének és úti céljának megválasztása a szabad akarat megnyilvánulása. Másrészt viszont nem az úti céljához érkezett meg, ezért ennyiben nem beszélhetünk a szabadságáról.

Az eseményekre utólag visszatekintve azt látjuk, hogy minden egyér­telműen determinált – az alábbi értelemben. Ami megtörtént, csak azért következett be, mert elégséges oka volt a bekövetkeztének. Tudhatta volna az utazó – kellő ismeretek megszerzésével (pl. a betűk megtanu­lásával) -, hogy Debrecenbe fog megérkezni? Ha igen, akkor utazásának objektív (nem tudatos, általa nem kitűzött, de cselekedetét valóságosan mozgató, meghatározó) célja volt ide, és nem máshova érkezni. Min­denáron utazni, és nem otthon maradni akart, ezáltal olyan folyamatot indított el, amely szükségképpen (egyértelmű determináltsággal) juttatta a vonat célállomására.

„Én nem ezt akartam" – tiltakozhat a tévelygő.

„De bizony, ezt akartad! Te akartad ezt!" – replikázik a valóság. „Mi mást akartál volna? Te éppen ezt akartad. Pontosan úgy cselekedtél, mint aki Debrecenbe akar eljutni."

Tudatlansága, tájékozatlansága miatt az utasnak nem álltak rendelkezésé­re a szükséges eszközök, hogy szubjektív célkitűzését az objektíve meg­valósult cél rangjára emelje. (Mint szokás mondani: sokat tett azért, hogy ne teljesüljön a vágya.) Az objektíve működő (a gyakorlatban érvényesülő) cél mindig erősebb a puszta szándéknál, a szubjektív célképzetnél.

Persze, általában nem tervezhető meg és nem kalkulálható előre min­den következmény. Ezért a szubjektív célkitűzés és a cselekvés – komp­lexen vett – végeredménye ritkán esik teljesen egybe. De a szabadságra következetesen törekvő egyén tudatosan cselekszik, ezért az esetlege­sen bekövetkező fejleményekkel is számol. A számára legnegatívabb következmények eshetőségét, lehetőségét is figyelembe veszi, és ezek ismeretében és kockázatával (vállalásával) dönt, választ.

A célra irányuló emberi cselekvés létrejött eredményét – a dolgok logiká­jából szükségképpen következő – objektív célnak nevezem. Valamilyen szándékolt vagy nem szándékolt objektív cél megvalósulását másfajta cselekvéssel meg lehet akadályozni.

(Ezzel ellentétes értelmezési módszert képvisel az egyik gimnáziumi tananyag: „A Mindenható Isten teremtette a világot. […] A Mindentudó Isten a világot jónak teremtette. […] A világban található rossz nem a Mindenható Istentől származik." Csalódott „rendszerváltók", fizetéskép­telenné vált adósok stb. is hajlamosak ilyen típusú értelmezésre. Például: A hitelfelvételben levő jót – a pénzhez jutást – én akartam, de a benne rejlő rossz – kamatos visszafizetésének vállalt kötelezettsége – nem tő­lem származik. Gyakorta arra is erős hajlamuk van, hogy megnevezzék/ kinevezzék a negatívumok felelőseit.)

„Úriember biztosra nem fogad" – tartja a régi mondás. A szabadságra következetesen törekvő egyén viszont éppen ezen dolgozik: megpróbál csak biztosra „fogadni". Amikor pedig erre nem képes, az alábbi módon kerülheti el tevékenységének szándékolatlan, nem vállalt következmé­nyeit.

Az emberek viselkedésében szubjektív és objektív cél egymástól elvá­laszthatatlan (reflexiós meghatározások): csak együtt, egymásra vonat­koztatva értelmezhetők. Ahol nincs szubjektív célkitűzés, ott bárminemű (így az eltévedt, elvétett) cél megvalósulása is elmarad. Aki mindenáron elejét akarja venni, hogy nem kívánt hatást idézzen elő, az megteheti, hogy teljesen lemond a bizonytalan kimenetelű céljáról. Mivel semmikép­pen nem akar kockáztatni, az ilyen esetekben inkább nem cselekszik. („Akkor inkább nem utazom!")

6. A személyiség szabadsága és fenyegetettsége

Senki sem örül annak, ha céljai elérésében korlátozzák. Az egyének általában törekszenek az általuk elképzelt szabadságra. Ki ösztönösen, ki tudatosan. Ugyanakkor az egyes individuum megteheti, hogy nem törekszik szabadságra. Megteheti, hogy törekszik rá, de nem következe­tesen. Továbbá azt is megteheti, hogy következetesen törekszik a saját rövidebb vagy hosszabb távú szabadságára.

Az alábbi fejtegetés csak a szabadságra következetesen törekvő egyén viselkedésére vonatkozik. (Vagyis nem tárgya az olyan magatar­tás, amely a szabadságra nem törekszik tudatosan és következetesen!) Ebből adódóan szándékosan nem foglalkozik az egyénnek sem a sze­szélyes, sem a pusztán ösztönös cselekvéseivel. Ezeket kirekeszti a vizsgálódásból.

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri, hogy a ténylegesen elérhető egyéni szabadság nem mentes bizonyos korlátozásoktól. A célkitűző és célmegvalósító tevékenység valójában a vágyott szabadság megközelítését, elérését segítő kompromisszu­mok sorozata. Ha valóban célhoz akarok érni, akkor olyan célokat kell kitűznöm, amelyek reálisak, ténylegesen elérhetők. Ha valóban célhoz akarok érni, akkor olyan hatékony eszközöket kell találnom, amelyek oda elvezetnek.

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri, hogy szabadsága a tőle függetlenül ható erők megismerésén és gya­korlati birtokbavételén nyugszik. Így tud befolyást, rendelkezést szerezni bizonyos, számára fontosnak tekintett tárgyak, események felett.

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri: a tárgyismeret és az ismereteken alapuló mérlegelés elősegíti, hogy ne tűzzön ki megvalósíthatatlan célokat. Továbbá: előbb-utóbb belátja, hogy célmegvalósító tevékenységének sikeressége nem csak azt feltételezi, hogy a kitűzött cél reális, elvben elérhető, hanem azt is, hogy megva­lósítása során folyamatosan alkalmazkodik az objektív adottságokhoz (a külső környezethez, a tevékenység közegéhez), és következetesen alkalmazza az éppen szükséges (mert célravezető) eszközöket.

Az eredményesség másik összetevője, kelléke maga a szubjektum. A célmegvalósító tevékenység sikerességének nem csak a külső környezet­ben, hanem individuális oldalon is vannak előfeltételei. Az eredményesség azt is feltételezi, hogy az illető egyén önmagához, saját adottságaihoz és képességeihez is alkalmazkodva határozza meg a célokat, valamint hogy fegyelmezetten alkalmazza a saját erőit a célmegvalósító folyamatban. Önfegyelmet, önuralmat gyakorolva korlátozza, keretek közé szorítja szeszélyét, ezáltal ellenőrzése, uralma alatt tartja saját természetét, ön­magát. Igyekszik elkerülni, hogy szabadságának érvényre jutását saját természetének spontán érvényesülése gátolja, akadályozza meg.

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri, hogy vannak olyan céljai, amelyek elérésére önerőből képtelen, ezért ezek megvalósulását másokkal való – különféle – együttműködésekre kell alapoznia.

– Ha a cél kitűzésénél nem a többiek együttműködési készségéből indul ki, akkor bizonytalanná teszi a célja elérését. (A célkitűzés meg­alapozatlansága.)

– A cél megvalósulását fenyegeti, ha a cél kitűzésénél nem számol az adott feltételekkel és eszközökkel; nem veszi őket figyelembe, nem kalkulál velük. (A szükséges eszközök hiánya.)

– Hiába az együttműködési készség és a szükséges eszközök megléte, a kitűzött cél elérése attól is függ, hogy tudja-e az éppen érintett egyének között az együttműködést „itt és most" működtetni. A cél megvalósulá­sát fenyegeti a konkrét együttműködés meghiúsulása, sikertelensége. (A kivitelezés „hogyan"-jának elhibázása, elvétése.)

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri, hogy vannak olyan céljai, amelyek elérése országának társadalmi gya­korlatától, aktuális működésétől, gazdasági, jogi, politikai stb. szabá­lyaitól is függ. A cselekvés hatékonysága érdekében kénytelen ezekkel is számolni. A kitűzött célok megvalósítása azon is múlik, hogy – saját pusztán szubjektív szabadság-elképzelését korlátozva – kellőképpen figyelembe veszi-e (akár „barátként", akár „ellenségként" használva, elfogadva vagy elutasítva, kijátszva) ezeket a külső tényezőket, felté­teleket, erőket.

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri, hogy vannak olyan céljai, amelyek elérését az emberiség viselkedése is befolyásolhatja – pozitívan vagy negatívan. (Háború, migráció, a ter­mészeti környezet szennyezése, világgazdasági folyamatok, a transz­nacionális gazdasági, politikai, katonai szervezetek viselkedése stb.) Az egyén céljainak megvalósítása attól is függ, hogy kellőképpen számol-e az emberiségléptékű folyamatokkal.

Korunkban az egyén léte, illetve személyes léte számos kisebb-nagyobb fenyegetésnek, kihívásnak van kitéve. A kihívások a személyiség egye­diségének a szintjén, az egyéni egzisztencia szintjén és az emberiség szintjén egyaránt jelentkeznek.

– Kortünet, hogy növekszik az egyének önállótlansága, autonómiahiánya. Azt tapasztaljuk, hogy az egyéneknek sok kérdésben elenyészik a sze­mélyes választási hajlandósága és készsége. Megszokják, hogy számos élethelyzetükre készen talált megoldásokat kapnak. Olyan – hatékonyan érvényesülő – szocializációban részesülnek, amelynek következtében fontos alapkérdésekben azonos tendenciát mutat az ízlésük, az értékrend­jük. Az őket mindenhonnan érő propaganda, reklám stb. nyomán nagyon hasonlítanak egymásra a fogyasztási igényeik, az időtöltéseik – egyálta­lában az életmódjuk, életformájuk. Iskolai és társadalmi nevelődésükben az elszemélytelenedés, egyformává válás („uniformizálódás") tendenciája dominál: feledésbe merül, feloldódik a személyes egyediség. Korprobléma a személyiség egyedisége (eredetisége, személyes jellege) elleni kihívás.

A szabadságra következetesen törekvő egyén beleütközik a személyi­ségnek ebbe a fenyegetettségébe. Kénytelen szembenézni a kihívással és komolyan számolni vele. Másként fogalmazva: a személyiség auto­nómiájának védelmét személyes ügyévé tenni.

– Kortünet, hogy egyre több tulajdonnélküli nem talál bérmunkát, és más legális úton sem jut hozzá a megélhetéséhez szükséges jövede­lemhez. Az ENSZ adatai szerint minden hatodik ember nem lakik jól, és naponta több tízezren halnak éhen. A termelési eszközökhöz való szabad hozzáférést (ami nyitást jelenthetne a csoportos, közösségi önfenntartás irányába) viszont nem engedi (jogilag és karhatalmilag meggátolja) az uralkodó világrend (a fennálló társadalmi rendszer). Következmény: a létfenntartási eszközökhöz való hozzáférés bizonytalansága. A kirekesztő tulajdonnak ebben a rendszerében sokakat fenyeget annak veszélye, hogy – rövidebb-hosszabb távon – munkanélkülivé (jövedelemnélkü­livé) válik. Többé-kevésbé mindenkit fenyeget annak veszélye, hogy „megélhetési bűnözés" áldozatává válik. Korunk kihívása – megélhetési tulajdon (birtoklás) hiányában – a tulajdonnélküli páriák léte, és számának rohamos növekedése.

A szabadságra következetesen törekvő egyén beleütközik a fennálló rendszer által termelt életveszélybe: a párialét különböző fenyegetéseibe. Rákényszerül arra, hogy szembenézzen a kihívással, és számoljon vele. Nyomós oka van rá, hogy komolyan vegye, személyes ügyeként kezelje a párialét felszámolásának kérdését.

– Korprobléma az ember és a természet (a Glóbusz) kapcsolatában bekövetkező változás: a közöttük levő egyensúly megbomlása. A Föld ég­hajlata olyan életfeltétel, amely elengedhetetlen az ember (az emberiség) fennmaradásához, újratermelődéséhez. Ugyanakkor a természeti környe­zet jelenlegi rombolása, tönkretétele azt a tendenciát mutatja, amely a földi életfeltételek megsemmisülésével fenyeget. Korunk kihívása, hogy a technikai civilizáció magában hordozza az emberiség kipusztítását.

A szabadságra következetesen törekvő egyén beleütközik a földi létfel­tételek ingatagságának fenyegetésébe. Kénytelen szembenézni az em­beriséget veszélyeztető kihívással. Ezért – mondhatni – személyes, belső ügyévé teszi a planetáris környezeti egyensúly visszaállításának feladatát.

A személyes ügy és a létezés problémája szervesen összekapcsolódhat mind az egyéni autonómia (személyes jelleg), mind a párialét, mind a planetáris kihívás kérdésében. A személyiség egységes struktúrájára való alapozás lehetővé teszi, hogy oldódjon az egyéni ügyek és a nagy létproblémák elváló kettőssége, elkülönültsége. Természetesen ez nem jelenti, hogy kizárólagos fontosságúvá válnának a létezés kérdései az egyén számára. Ugyanígy bármely egyediségéből vagy játékosságából következő kérdést – amennyiben szervesen illeszkedik – saját személyes ügyévé tehet.

(Megjegyzendő, hogy a szabadságra következetesen törekvő egyénnek módjában áll rövidebb vagy hosszabb távú életstratégiákat választani. Az itt vázolt hosszabb táv a különböző rövidebb távok előnyben részesítése esetén, a konkrét egyéni döntéshez igazodva módosul.)

7. Létválaszok – személyes eszmék

Az írás első része arra a következtetésre jutott, hogy tetteink egyúttal állásfoglalások is – akár akarjuk, akár nem – az emberi létezés alapkér­déseivel kapcsolatban. Létkérdésekre adott – jó és rossz – létválaszok.

„Maradj, pillanat!" – kiáltott fel az agg, megvakult Faust, amikor felfigyelt a tengerparton dolgozó ácsok szorgos munkájának a hangjaira. Faust a boldogságot (a magánboldogságát) az emberiség gyarapodásában, a természetet birtokba vevő, átalakító erejének megtapasztalásában találta meg. Az egyéni boldogság keresésének goethei megoldása azt sugallja, hogy a létezés feladataival való foglalkozás is lehet örömforrás.

Szintén az írás első részében került szóba, hogy vannak olyan egyének, akik az állandóságra, életük folytonosságára vágyva valamilyen eszmé­ben próbálnak megkapaszkodni, belső stabilitásra lelni. Ezt kívánja a lelki biztonságuk, nyugalmuk. Ezt diktálja a lelkiismeretük. Az is szóba került, hogy az ilyen eszmei fogódzók nem feltétlenül állnak szerves kapcso­latban az egyén léthelyzetével, hanem többé-kevésbé véletlenszerűen, esetlegesen társulnak az illetőhöz. Az illető számára nem objektív létkér­dés a kapcsolódás. Az adott léthelyzetre, objektív „létkérdésekre" adott hobbiválaszok viszonylag könnyen feladhatónak, elsorvadónak, más eszmével felcserélhetőnek bizonyulhatnak. Alapvetően más történik, amikor a konkrét léthelyzetek tudatosítása „termeli ki" egyének eszmei elköteleződését.

Egy ismert megfogalmazás szerint az egyén kettősen létezik: „mind szub­jektíve, mint ő maga, mind objektíve", létezésének külső feltételeiben. A külső feltételek egyrészt természeti (planetáris), másrészt társadalmi szintűek. Így nem meglepő, ha valaki komolyan veszi, személyes ügyé­vé teszi az emberi létezés szűkebb vagy tágabb (illetve rövidebb vagy hosszabb távú) feltételeivel való foglalkozást.

Az sem meglepő, ha elköteleződik olyan eszmék iránt, amelyek kife­jezik az általa választott személyes ügyet. Ezzel viszont döntő változás történik az egyes egyén és az általa képviselt eszme viszonyában: szer­ves, belső kapcsolat jön létre közöttük. A képviselt eszme – az egyénhez esetlegesen társulótól eltérően – személyes (személyes kötődésű, ma­gából a személyiségből fakadó) eszmévé válik. Elméleti, illetve gyakorlati képviselete belső cselekedet, magának a személyiségnek a tevékeny­sége. („Itt állok, másként nem tehetek" – sugallja egy belső késztetés. Háborogna az illető lelke, nyugtalankodna a lelkiismerete, ha nem így tenne.) A képviselt eszme bizonyulhat helyesnek vagy helytelennek. De egy döntő tényezőben különbözik a hobbieszméktől: belsőleg vállalt, mert magában az egységes személyiségben gyökerezik.

Megfigyelhető, hogy a személyes eszmék vagy individuális vagy tár­sadalmi vagy planetáris szinten alapozódnak meg – ha ezek a szintek ellentétbe kerülnek egymással.

– A szabadságra következetesen törekvő egyén kénytelen saját ügyeként is felismerni az elszemélytelenítő, uniformizáló tendenciák térhódítását. Léthelyzetéből, valamint nézőpontjából adódóan aktivitással ad választ a kihívásra: elköteleződik a személyiségvédelem ügye, a személyes au­tonómia fontosságát megfogalmazó eszmék mellett. Személyes örömre is lelhet a szabad személyiség ügyének és eszméjének képviseletében.

– A szabadságra következetesen törekvő egyén kénytelen saját ügyé­nek is tekinteni a párialét egyéni, társadalmi, illetve világméretű problémá­ját. Van, aki jelenbeli szociális vagy politikai aktivitással próbál reagálni, van, aki egy jobb társadalmi jövőre irányuló (pozitív vagy jelenkritikai) tevékenységgel. Mindkét esetben személyes szabadságkövetése miatt – mondhatni belsőleg – arra kényszerül, hogy elkötelezze magát a párialét felszámolásának, a társadalmi egyensúly létrehozásának eszméje iránt. Személyes örömet is találhat az ügyben és az azt kifejező eszmében.

– A szabadságra következetesen törekvő egyén kénytelen saját ügye­ként is felismerni a természeti környezet védelmét. Van, aki közvetlen környezetvédő tevékenységgel ad választ a kihívásra. Van, aki a plane­táris szintű környezetmentésért való (pozitív vagy kritikai) küzdelemmel. Akár így, akár úgy, belsőleg kényszerült arra, hogy elköteleződjön a környezetvédelem feladata és a planetáris egyensúly megteremtésének eszméje mellett. Egyidejűleg személyes örömforrás is lehet számára az ügy és az eszme képviselete.

Az említett esetekben az egyénre ható eszme nem válik külön az egyéntől, illetve az egyén nem válik külön az eszmétől. A szabadságra következetesen törekvő egyén számára ezek az eszmék nem mint kül­sődleges, esetlegesen rokonszenves eszmék választódnak ki, hanem a gyakorlati személyiségvédelem elemeként, eszközeként. Ily módon az eszmei cél az individuum személyes létezésében gyökerező okozati meg­alapozást kap. Személyiségéből fakadó kauzális mozgatóerő. Mint sze­mélyessé vált eszme, az illető egyén lételeme, cselekvési formája. Nem pusztán véletlenszerű eszmei, hanem szerves, létbeli elköteleződés. (Az egyediben gyökerező, általa működtetett, róla leválaszthatatlan általános.)

Az eddigi fejtegetés során követett módszer: a szemléleti horizont foko­zatos tágítása (az emberiség, a Glóbusz szintjéig), illetve a horizontok összekapcsolása azokkal az emberekkel, akik azokat hordozzák, képvi­selik. A horizont bővülése egyidejűleg annak a körnek a szűkülésével járt együtt, akikre a gondolatmenet adott fázisa még vonatkozik.

A fejtegetés arra kényszerült, hogy először – tisztán formailag – le­mondjon azokról, akiknek hiányoznak a létezésükhöz szükséges feltéte­lek (külső vagy belső okok miatt „lemondtak" róluk). Azután „elengedte" azokat, akik nem tudatosítják magukban (mert elengedték) az életüket meghatározó létkérdéseket. Később azokat is kivonta a hatásköréből (hatósugarából), akiknek a személyisége nem rendelkezik egységes struktúrával. Végül pedig azoktól is „megszabadult", akik nem töreksze­nek következetesen a saját szabadságukra. (Szemléletes szándékú – bár némiképp suta – analógiával: a célra irányított űrhajóról fokozatosan le kell választani a már csak tehertételt jelentő hordozórakétákat.)

A következő részben a kiszélesített szemléleti horizont gyakorlati vissza­szűküléséről lesz szó. Nevezetesen arról, hogy némelyek – miközben tisztában vannak a következetes szabadság bizonyos kritériumaival – kü­lönböző okok miatt tudatosan lemondanak ezek eléréséről. Beletörődnek abba, hogy ez a szabadság – a számukra adott körülmények között, illetve feltételek mellett – megvalósíthatatlan.

Pesszimista egyrészt Marx életműve legfőbb állításainak relevanciájá­val és helytállóságával kapcsolatban. A szerző úgy látja, Marx reményei egy antikapitalista tudatosság és „ellentársadalom” kialakulásával, majd ennek forradalmi átalakulásba történő átcsapásával kapcsolatban nem­csak nem váltak valósággá, de feltehetően nem is fognak soha azzá vál­ni, mivel ennek minimális előfeltételei sem léteznek. Hiszen nem alakult ki tömeges antikapitalista tudatosság vagy ellenkultúra, s az uralkodó ideológia primátusa sosem kérdőjeleződött meg igazán a kapitalizmus központjaiban. Minden válságjelenség és elégedetlenség ellenére az időnként fellángoló tiltakozások a rendszeren belüli érdekkonfliktusok, amik nem mutatnak egy posztkapitalista társadalom irányába. Ezen túl­menően a szerző szintén pesszimista az ezredforduló óta tapasztalható viszonylagos marxista elméletalkotási „reneszánsszal” kapcsolatban is. Ellentétben sokak reményeivel, Kiss szerint a marxi életmű már soha nem fog egy egységes, domináns világmagyarázattá összeállni napja­ink kapitalizmusáról, és a tőkés rendszert meghaladni kívánó radikális politikának sem adhatja bázisát.

Mindezek ellenére a szerző Marxot mégis fontosnak és sok tekintetben kiindulópontnak tartja. Az életmű legfontosabb elemének az „ideológiael­méletet” tekinti, amely időnként el-eltűnő, de mindig újra és újra felbuk­kanó szálként vonul végig a német filozófus által hátrahagyott, legtöbb ponton egyébként befejezetlen életművön. Kiss Viktor szerint az ortodox marxista és neomarxista irányzatok mindig azt kérdezték, hogy mi az, ami Marxban aktuális és érvényes ma is, s ennek a pragmatikus (az aktuális politikai célok által vezérelt) beállítottságnak megfelelően emeltek ki különböző elemeket Marx életművéből, de mindig azzal a céllal, hogy 1) totális elméletet nyújtsanak a kortárs kapitalizmus valóságáról, vagy akár a történelmi fejlődésről általában; 2) forradalmi programot alkossanak ezekből az elemekből. Kiss szerint azonban ez a két cél ma már nem tartható. A kapitalizmus annyira megváltozott, hogy a marxi életművel napjaink társadalmi valósága már nem írható le, másrészt pedig Marx reményei a forradalmi átalakulásról egyszerűen tévesek voltak.

A második állítás tényszerűen kétségkívül igaz a mai napig, és az is elég egyértelműnek látszik, hogy a társadalmi tudat egyértelmű antikapitalista fordulatára nem utal lényegében semmi. Az első állítás bizonyításával, érzésem szerint, a szerző többet is foglalkozhatott volna, ahelyett, hogy kiindulási pontként használja, ahonnan saját rekonstruk­ciója elindul. (Erre még visszatérek.) Az ortodox marxista/neomarxista „feldolgozások” eredményeképpen ma a Marx-interpretációk sokasága állt elő, amelyek lényegében – a szerző szerint – mind használhatatlanok, elavultak, az „igazhívők” voluntarista vágyait, illúzióit éltetik csak tovább. Ezzel szemben Kiss szerint először is illúziók nélkül be kell ismerni, hogy analitikus és politikai szempontból mi nem működik Marx elméleteiben, mi az, amiben a világ végérvényesen megváltozott. Az életművet le kell zárni, amennyiben az általa leírt világ is lezárult. Másodszor, az illúziókra épülő instrumentalista megközelítés helyett rekonstruálni kell Marx valódi fejlődési pályáját tényleges történeti kontextusában, azonosítani azokat a problémákat, amelyekbe Marx újra és újra beleütközött, és ennek alapján keresni a leginkább időtálló elemeit a marxi corpusnak, egy előre definiált radikális antikapitalista politikai program igényeitől akár függetlenül.

Kiss szerint Marx életművének „rejtett” központi motívuma az ideológia kérdése, az „ideológiaelmélet”, és ennek a fogalomnak a relációjában értelmezi (újra) az életmű fő elemeit, annak látszólag egészen más hangsúlyú műveit is, mint A tőke.

Miután az első fejezetben – magyar nyelven valószínűleg egye­dülálló – áttekintést ad a második világháború utáni fő neomarxista, „posztmarxista” és „posztmodern marxista” irányzatokról, definiálja re­konstrukciójának fő céljait és szerkezetét, amelyet azután a következő három fejezetben fejt ki.

Kiss szerint három fő fázis különíthető el a marxi életműben az ideoló­giaelmélet szempontjából, melyek közül mindegyiknek egy-egy fejezetet szentel. Az első az 1841 és 1845 közötti korai művek szakasza, amikor is az ideológia kérdése több hullámban is előkerül, és az elemzések kontextusa az ifjúhegeliánus mozgalom belső (politikai) vitái. A második fő „csomópont” A német ideológia által reprezentált időszak, amelyben az ideológia kérdésének elemzése egyfajta értelmiségi szerepkeresés része, a kontextus a radikális német emigráció vitái és Marx megismerkedése a kommunista eszmékkel és szervezetekkel. Végül a harmadik periódus az 1851 utáni időszak, amelyben az ideológia kérdésével kapcsolatban Marx korábbi reményeire és illúzióira reagál. A szerző minden fejezetben ismer­teti a „bevett” értelmezéseket és ezek tendenciózus voltát, majd megkísérli rekonstruálni a marxi gondolatmenet tényleges kortörténeti kontextusát.

A korai Marxnál (2. fejezet) az ideológia kérdése két értelemben jelenik meg. Egyrészt szűkebb értelemben Marx ideológiának a „rivális” filozófu­sok azon absztrakcióit, doktrínáit nevezi, amelyek elzárják őket a valósá­gos társadalmi folyamatoktól. Másrészt a Viták a falopási törvényről és a Zsidókérdésről c. cikkeiben egy nem-szisztematikus elméletet körvonalaz a „tudatszerkezetekről”, amely leírja, hogyan alakítja a társadalomban elfoglalt relatív pozíció az egyes társadalmi csoportok világészlelését és világnézetét (pl. a szegény rétegek feudális, premodern „tudatszerkezete” a rőzse gyűjtésével kapcsolatban, szemben a már kapitalizálódó rétegek magántulajdon-felfogásával). Ebben a korszakban születik meg 1844-ben a Gazdasági-filozófiai kéziratok, amelynek elidegenedés-elmélete szintén egy, a társadalomban élő egyének tudatformálódására vonatkozó teória.

A második nagy korszak az ideológiaelmélet szempontjából az 1845 és 1851 közötti időszak, amelynek legfontosabb ide vonatkozó műve A né­met ideológia. A Marxot mozgató elméleti háttér ekkor a radikális német emigránsok közti vita, és a filozófus találkozása a kommunista eszmékkel és az azokat sajátjukként képviselő munkásmozgalmi szervezetekkel. Kiss szerint Marx elsődleges célpontja itt a radikális értelmiség (kezdve a felvilágosodás francia radikálisaitól Feuerbachon át kora szocialistáiig) elhibázott megközelítése a politikai koncepció szerepével kapcsolatban. Marx természetesen nem tartja elhibázottnak a vágyat és törekvést arra, hogy a radikális értelmiséget a jövő alakítása inspirálja, de az értelmiség gondolatainak szervesen kell bekapcsolódnia, „belenőnie” a már zajló társadalmi változások folyamataiba.

A negyedik, beszédes című („Hová lettek a proletárok?…”) fejezetben végül Marx 1851 utáni írásait (és a Kommunista Kiáltványt) elemzi Kiss Viktor az ideológiaelmélet szempontjából. A szerző szerint a német filozófus ebben az időszakban született írásait a korábbi, nagyrészt be nem teljesült (hiszen az 1848-as forradalmi hullám elült), reményekre való folyamatos reflexió irányítja és strukturálja. Az elemzett művek itt elsősorban a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikába és A tőke. Kiss Viktor újabb kutatások és Marx levelezése alapján amellett érvel, hogy a Kommunista Kiáltványt nem Marx saját gondolatainak kifejtéseként kell tekinteni, hanem egy Marx által elvállalt feladatként, hogy összefoglalja az idealizált értelemben vett (nem egyszerűen az éppen empirikusan létező) kommunista mozgalom pillanatnyi programját. A Kiáltványban ugyanakkor megfogalmazódik az „ideológia osztályelmélete” is, amely az uralkodó osztályoknak megfelelő társadalomberendezkedés univerzális, ahistorikus igazsággá való „átalakulását” magyarázza meg, illetve azt, hogy ez a mechanizmus hogyan alkalmas arra, hogy a rendszerellenes nézetek elleni erkölcsi hisztéria bármikor könnyedén beindítható legyen. A „bonapartizmus” jelenségével való számvetés a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikájában arra is kényszerítette Marxot hogy felülbírálja korábbi naiv „antipolitikai” elképzeléseit, és szembenézzen azzal, hogy a mani-pulatív polgári politika, a modern demokratikus tömegpolitika akár tartó­san is felülírhatja az objektív osztályérdekekből „logikusan” levezethető társadalmi dinamikát. A lumpenproletariátusról szóló elemzés itt, illetve az árufetisizmus elemzése A tőkében antropológiai vagy pszichológiai elméletként is felfogható arról, mit tesz a kapitalista társadalom a benne élők személyiségével. A szerző – logikus módon – szintén ellentmond

A tőke (és a Grundrisse) „bevett” értelmezésének is. Szerinte annak tárgya a „látszat ellenére” nem a kapitalizmus objektív folyamatai, hanem inkább a bennük élő egyének szubjektivitása. A társadalmat irányító „automa­tikus szubjektum”, a pénz, ugyanis nem csak egy „objektív” gazdasági mechanizmus, hanem mindent átható ideológia és világészlelési keret is egyben. A kérdés ekkor pedig nem elsősorban a gazdasági trendek, hanem az, hogy megtörhető-e a mindent behálózó pénzideológia. A tőke tehát ebben az értelmezésben nemcsak a gazdasági formák elmélete, hanem a bennük élő egyének tudatformáinak is analízisét adja.

Nem kérdés, hogy Kiss Viktor könyve egy nem szokványos Marx-ér­telmezést mutat be, ami magyar nyelven talán teljesen előfutár nélküli, de nemzetközi viszonylatban is alighanem eredetinek mondható, bár a hivatkozásokból látható, hogy egy már létező érvelési fonalat visz tovább és rendszerez.

A könyv ugyanakkor önmagában inkább egy zászlóbontásnak, egy program meghirdetésének hat, mintsem a meghirdetett „program” kifej­tésének. Összességében meggyőzően érvel a szerző amellett, hogy az általa javasolt „ideológiaelméleti” értelmezési keret összeegyeztethető Marx személyes szellemi pályájával, és az is kézenfekvőnek tűnik, hogy ez az interpretáció kevésbé „sérült” a „marxológia” és a szovjet tapasztalat viszontagságai során. Ugyanakkor az, hogy pontosan ez az ideológiael­mélet milyen konkrét állításokat jelent a mai társadalomra vonatkozóan, illetve hogyan lehet „alkalmazni” akár esettanulmányi szinten, már kevésbé derül ki a könyvből, amit persze a szerző nyilván pótolhat a későbbiekben.

Felmerül az olvasóban – különösen talán akkor, ha nem hivatásszin­ten űzi a Marx-kutatást – egy további kérdés, amit csak érintőlegesen tárgyal a kötet, és ami triviálisan így hangzik: miért épp az „ideológia”? Miért ez az a fogalom, amit megpróbál a szerző megmenteni a filozófus által hátrahagyott írástömegből? Feltétlenül fontosabb és érvényesebb ez a fogalom az életműből, mint pl. az osztályelmélet (ami egy empi­rikus szociológiai elméletként lehetne kimenthető), vagy mondjuk egy „szcientista” (ahogy Kiss Viktor mondja) gazdasági elmélet, amit A tőkéből lehet rekonstruálni, és akár egy matematikai közgazdaságtani elméletként továbbéltetni?

A szerző szerint a marxizmusok és neomarxizmusok egyik fő hibája volt, hogy önkényesen szelektáltak a marxi életműből, miközben totális elméletet és még ráadásul politikai programot is próbáltak kovácsolni a kiragadott fragmentumokból. Ezek a hibák azonban talán szétválasztha-tók. Amellett is érvelhetnénk, hogy a probléma nem az instrumentalista hozzáállás volt, hanem épp az, hogy a mai napig megmaradt egyfajta vallásos, vagy személyi kultuszra emlékeztető viszonyulás a „nagy szakállas” iránt. Azaz: a marxisták tipikusan egyszerre próbálják meg­menteni Marx elemzéseit és politikai reményeit. Ezek azonban nyilván szétválaszthatók, főleg ha a terjedelmileg mégiscsak legjelentősebb „szcientista” gazdasági elemzésekre gondolunk.

A gond talán részben épp az (volt), hogy a marxisták nem jártak el elég tiszteletlenül: nem merték kizárólag analitikus szempontok alapján kira­gadni az érvényesnek tűnő elméleti struktúrákat az életműből, majd elég bátrak lenni ahhoz, hogy levonják a belőlük származó következtetéseket, „kegyetlenül” ignorálva akár a mester személyes intencióit. Ez érdekes módon az „érett” Marx gazdasági írásainál akár vissza is vezethet igen hasonló politikai következtetésekhez, mint ahonnan egy „hívő” marxista kiindulna. Kiss Viktor többször említi írásában, hogy a marxista közgazda­ságtan nem más, mint összeomláselmélet (és nyilván ezért is elvetendő). Ez azonban sem magáról A tőkéről, sem a mai marxista közgazdaságtani irodalomról nem mondható el. Ha analitikus, nem pedig „vágyvezérelt” módon tekintjük a marxi modellt a kapitalista termelési módról, akkor a modell predikciója nem az összeomlás, hanem „csak” a periodikusan jelentkező súlyos instabilitás, valamint az egyre növekvő strukturális munkanélküliség és kontrollálhatatlan erőforrás-felélés. Amely jelenségek mintha egyébként pontosan megfelelnének annak a valóságnak, amelyet ma magunk körül látunk. Ez az egybeesés a marxi kapitalizmusanalízis predikciói és a valóság között annyira szembetűnő, hogy minimum ér­demesnek tartanám az életmű e részének „megmenthetőségét” szintén megvizsgálni, már csak azért is mert mégiscsak a gazdasági (és ezzel összefüggő ökológiai) problémák tűnnek a legsúlyosabbnak egy olyan helyzetben, ahol a munkanélküliség lényegében többségi jelenséggé kezd válni a munkaerőpiacra belépő csoportok körében. Azt is hozzáten­ném, hogy szemben az eszmetörténeti jellegű levezetésekkel, ahol az előrelépés mindenesetre nem túl látványos az utóbbi 150 évben, a marxi elméletnek ez a része valószínűleg egészen egzakt formába is önthető és empirikusan ellenőrizhető is (lenne; de vannak szerzők, akik ezt meg is kísérlik, pl. Anwar Shaikh vagy Duncan Foley). Minimális előfeltétel lenne azonban az intellektuális tisztesség, azaz hogy konklúzióinkat (pl.: „a rendszer össze fog dőlni”) nem az elmélet vizsgálata előtt vonjuk le.

Ezzel összefüggően talán jobban meg lehetne vizsgálni a szerző ki­indulópontként használt állítását is, miszerint (leegyszerűsítve) „minden megváltozott”, ezért eredeti formájában a marxi elmélet a kapitalizmus működéséről, illetve annak lehetséges meghaladásáról már nem tartható. Mint már említettem, sem A tőkében olvasható analízisből, sem a kortárs marxista gazdaságelméletből nem következik a rendszer „összeomlásá­nak” állítása, tehát az erre való hivatkozás nem tűnik elégséges alapnak az elmélet elhajítására.

Nyilván rengeteg minden megváltozott, és – mint Kiss helyesen írja – a forradalmi tudatosság, az uralkodó prokapitalista ideológia rendíthetetlen­ségének szempontjából valóban úgy tűnik, Marx reményei és predikciói nem váltak be. Ugyanakkor kevésbé világos, hogy a kapitalizmus totális versenytársadalma által folyamatosan kitermelt anomáliák és válságje­lenségek is végérvényesen „megváltoztak” volna. Én inkább amellett ér­velnék, hogy nem annyira megváltoztak vagy eltűntek, hanem a korábban csak néhány hot­spotban megfigyelhető jelenségek (periodikus válságok, strukturális munkanélküliség, környezetrombolás) ma az egész bolygó szintjén érvényesülnek, és egyre félelmetesebbnek és kontrollál­hatatla­nabbnak tűnnek. Azaz: a kommunizmus mintha valóban eltűnt volna, de eközben érdekes módon a kapitalizmus mintha egyre inkább közelítene ahhoz a vegytiszta formához, amit Marx a Grundrissében és A tőkében felvázolt. Nyilván nem az „abszolút elnyomorodás” vagy egyéb, valóban korspecifikus tézisek értelmében. (Megjegyzem, hogy ez mintha megint csak Marx személyes „vágyaiból” és a konkrét társadalmi környezetből következő megfigyelés lett volna, mintsem az elméletből következett. A tőkék közti verseny által kikényszerített állandó produktivitás-növekedés helytálló megfigyeléséből nem következik az állandó életszínvonal-csökkenés, sőt, ez teljesen konzisztens azzal, hogy a bérmun­kások fogyasztási színvonala időnként, vagy akár hosszú időn át nőni fog.) Inkább abban az értelemben, hogy A tőké-t egy olyan társadalom modelljeként is olvashatjuk, amit teljesen a tőkelogika irányít, ami igen távol állt az akkori társadalmi újratermelés valóságától, főleg globális szinten, hiszen az nagyrészt nem-kapitalista szférákban folyt még (önellátó agrártermelés, családi gazdálkodás, há­zimunka stb.) – ugyanakkor mintha egyre inkább valósággá válna ma. Ahogy a globális társadalmi élet szinte minden területét elnyeli a tőkés termelés logikája, mindent áthat a termelési ciklusok ritmusa és az ez­zel járó megállíthatatlan, de egyben hullámzó és pusztító dinamizmus, úgy válik egyre inkább korszerűvé ez az absztrakt modell. Egyszerűen fogalmazva: lehet, hogy kommunista mozgalom nincs, de baj van, még­hozzá egyre nagyobb, és mintha a lényeget tekintve épp úgy fakadna a profittermelés és az univerzális verseny logikájából, ahogy azt először Marx teoretizálta. Ebben az értelemben tehát vitatnám azt a kiinduló állítását a szerzőnek, hogy az ideológiaelmélet az egyetlen (vagy legin­kább) menthető aspektusa az életműnek, és az sem egyértelmű, hogy ez lenne-e ma a legégetőbb kérdés. Főleg globális szinten, de még az európai periféria eseményeit szemlélve sem triviális, hogy a legfőbb kérdés ma a stabil kapitalista viszonyok közötti társadalmi tudatformák kifinomult elemzése.

Összességében elmondható, hogy Kiss Viktor könyve egy új, meglepő és eredeti megközelítést ajánl fel Marx életművével kapcsolatban. Épp a megközelítés szinte teljesen új jellege miatt a könyv inkább ennek a megközelítésnek a meghirdetését jelenti, mint teljes kifejtését, illetve az „ideológiaelmélet” alkalmazását valamilyen konkrét társadalmi szituáci­óra. Az olvasónak lehetnek kétségei afelől, hogy feltétlenül ez-e a marxi életmű egyetlen ma is érvényes eleme, illetve, hogy ez a kérdés-e a legfontosabb a mai globális kapitalizmus kontextusában. Ennek eldön­tésével azonban érdemes talán megvárni a szerző további írásait, hogy lássuk, mire is képes az itt körvonalozott elméleti keret.