Beletörődés, „jobb nem tudni”, stréberség. Változatok a meghátrálásra IV. A „jó tudni” és a „jobb nem tudni” szabadsága

Gyakran előfordul, hogy tudható dolgokról, összefüggésekről ösztönösen, kényelemből vagy tudatosan nem akarunk tudni. Létezésüket nem vesszük figyelembe a döntéseinkben, azaz nemlétezőkként kezeljük őket. Ugyanakkor hatásaikban nagyon is léteznek és keresztezik szándékaink megvalósulását.

Gondtalanul rohanunk a szakadék felé, minekutána magunk elé helyeztünk valamit, amitől nem láthatjuk.(Blaise Pascal)

Nagy rossztétemény nem cselekedni helyesen. (J. J. Rousseau)

Nagy általánosságban megállapítható, hogy az emberek viselkedését a belső és a külső egyensúlyra való törekvés egyaránt befolyásolja: igyekszünk csillapítani a minket érintő feszültségeket. Akkor is, ha ez a törekvés egy szeszély vagy egy pillanatnyi kedvtelés érvényesítésében (akadályainak elhárításában, tehát egy hiány megszüntetésében) nyil­vánul meg. Akkor is, ha biztonságos létmód megteremtésére irányul. Akár rövid, akár hosszú távú egyensúly elérése a cél, a fő mozgatóerő: valamilyen feszültségtől, hiányérzettől való megszabadulás szándéka.

A külső és a belső feszültség általában szorosan összefügg egymással: a belső hiányérzetet többnyire külső hiány (egyensúlyhiány) átélése, megélése, a hozzá való viszonyulás idézi elő. Elégedetlenségünk (elége­detlenkedésünk) végső kiváltó oka, illetve hivatkozási alapja rendszerint valamilyen külső körülmény, külső helyzet. Vagy abban a formában, hogy ténylegesen meggátolja pszichikai egyensúlyunk létrejöttét, vagy abban a formában, hogy a körülményekre hárítjuk át a felelősséget: saját ügyetlenségünk helyett is azokat okoljuk, gyengeségünk stb. miatt is azokat hibáztatjuk.

Ahogy az élethelyzetekből fakadó, belőlük táplálkozó tapasztalatok, úgy a rájuk rakódó, illetve hozzájuk kapcsolódó eszmék is – egyéni befogadásuk és feldolgozásuk révén – a pszichikumban csapódnak le. A legnemesebbnek minősített eszmék követése is többnyire a belső, lelki egyensúly (az önmagunkkal való megbékélés) keresésében találja meg végső gyökerét: az egyes személyek – önző módon – éppen ezekhez, nem pedig más eszmékhez kötődésének a megalapozását. Ily módon a különböző eszmei célok egyénekre gyakorolt befolyása a

pszichikumban oksági összefüggésekre egyszerűsödik, vezetődik vissza. (A félreértéseket elkerülendő: ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a pszichikum önmagában gyökerezne, vagyis önmagában lelhetne saját végső alapjára. Ellenkezőleg. A külső, társadalmi környezetnek fontos szerepe van abban, hogy mikor milyen tartalmú pszichikai önzések termelődnek ki.)

Megfigyelhető, hogy az emberek külső és belső világa szervesen összekapcsolódhat (vö. Menekülés a szabadságba. Eszmélet, 96), de akár viszonylagosan el is különülhet egymástól. A belső egyensúly megteremtésének kísérlete egyaránt történhet a külső viszonyokra tá­maszkodva, illetve azok ellenében.

1. Három az egyben

Az egyének élete egyidejűleg különböző szinteken zajlik: mindenki -ténylegesen, azaz objektíve – legalább három helyen van egyszerre. Egyrészt önmagánál: az individualitás szintjén. Másrészt valamilyen integrációban (közösség, társadalmi rendszer stb.), amelynek a szokásai, működési szabályai – részben azonosuló, részben tiltakozó, lázadó irány­ban – óhatatlanul befolyásolják. Harmadrészt az emberiség történetében, melynek a Glóbusz a színtere, terepe. Ez a három hely, szint, dimenzió az esetek többségében valójában ennél lényegesen több.

Korábban (A cselekvés: állásfoglalás c. fejezet, Eszmélet, 95) szó esett már arról, hogy az egyénnek többé-kevésbé valamennyi cseleke­dete kisebb-nagyobb mértékben mindezeken a helyeken, létszinteken, dimenziókban hat, ezért mindezekkel kapcsolatban egyidejű állásfoglalás (hetet egy csapásra, egyet mondok, kettő [sőt több] lesz belőle). Egy­azon cselekedet a különböző szinteken egymástól eltérő állásfoglalást eredményezhet.

Az egyén cselekszik valamit. Éppenséggel mást is cselekedhetne, de ő most ezt teszi. Szigorúan véve ezzel kifejezésre juttatja, hogy jelenleg – az általa kiemelt, előnyben részesített vonatkozásban – ezt a tettet tartja a legidőszerűbbnek. (Továbbá azt is, hogy számára itt és most, ebben a kiemelt vonatkozásban, preferált szinten való cselekvés a legidőszerűbb!) Azt fejezi ki, hogy aktuálisan ehhez a tetthez van kedve, ez az éppen esedékes hobbija vagy ez a legnagyobb gondja – és pilla­natnyilag nincs ennél fontosabb problémája. Vagy ha mégis van, akkor arról – ösztönösen vagy tudatosan – megpróbál megfeledkezni, elterelni róla a figyelmét. Gyakorlatilag nyilvánítja ki – minden más lehetséges cselekedettel szemben – ennek a cselekedetnek az elsőbbségét.

Az egyén – szóban vagy írásban – közöl valamit. Mondhatna éppen mást is, de ő itt és most ezt a kijelentést teszi. Ezzel azt juttatja kifejezés­re, hogy itt és most ezt a közlést tartja a legfontosabbnak. Akarva-akarat­lanul annak ad hangot, hogy jelenleg nincs ennél fontosabb mondandója. Gyakorlatában demonstrálja – minden más lehetséges közléssel szem­ben – ennek a közlésnek az elsőbbségét, prioritását.

A cselekedet vagy közlés többnyire egy aktuálisan kitüntetett szint vonatkozásában keletkezik: az egyén valamilyen fontossági sorrendet, rangsort érvényesít a különböző helyek, az individuális, társadalmi, planetáris létszintek között. Az adott cselekedetet vagy közlést – függetlenül az egyéb hatásoktól (szándékolatlan mellékhatásoktól) – valahova irá­nyítja, szánja. A helyek rangsora egyénenként és helyzetenként változó. A többivel szemben az élvez előnyt, amit vagy kényszerhelyzet, vagy hangulat (szeszély, kellemesség, kedvtelés), vagy világkép (illetve a belőle fakadó, hozzá kapcsolódó lelkiismeret) preferál.

Amikor valamire irányulva, koncentrálva cselekszem (illetve kommu­nikálok), rendszerint ösztönösen eltekintek azoktól a helyszínektől és az ott érvényesülő mellékhatásoktól, amelyek kívül esnek a közvetlen szándékaimon. Mondhatni, nemlétezőként kezelem őket az aktuális viselkedésem szempontjából – jóllehet ez a nemlétező objektíve nagyon is létezik. Egy hangulatom aktuálisan nemlétezővé sorolhatja át (záró­jelbe teheti) a társadalmi meggyőződésemet; egy konkrét, aktuálisan sürgető szociális vagy környezetvédelmi teendő a világképem egészét (és ezzel összefüggésben a lelkiismeretet); ugyanígy a lelkiismeret pél­dául valamely kellemességet; a világkép egy játékos gesztust – és így tovább. Ez a lélektani beállítódás spontán módon felfüggeszti a többi szint figyelembevételét – miközben azok (és az ott érvényesülő hatások) objektíve nem függesztődnek fel.

A vázolt összefüggés az ellenkező oldalról, a következmények oldaláról is megközelíthető. Ugyanaz a viselkedés egyidejűleg több helyszínen, különböző irányokban nyilvánul meg, fejt ki hatást. Az egyén adott cse­lekedete vagy közlése (jóllehet általában egy konkrét, meghatározott létszintet vesz célba) önmagában nem feltétlenül árulkodik arról, hogy az illető hova szánta (melyik szintre vonatkoztatva részesítette előnyben). Megtörténtekor olyan erőtérbe kerül, amely azt – függetlenül az eredeti szubjektív szándéktól – különböző objektív tartalmakkal ruházza fel. Egyidejűleg többféle funkció, eltérő objektív jelentés hordozójává teszi. Ami az egyik szinten, dimenzióban konstruktívnak mutatkozik, az egy má­sikban ezzel ellentétes lehet, visszájára fordulhat: inadekvát, sőt ártalmas hatást gyakorolhat. Az is megesik, hogy éppen az eredeti szándék az, ami egyáltalán nem érvényesül. Az adott erőtér (összefüggésrendszer), amelybe bekerül, ténylegesen megsemmisíti: teljesen hatástalanná, objektíve, funkcionálisan nemlétezővé fokozza le.

Idézzük fel röviden a különböző létszinteken való egyidejű tartózkodás és e helyzet egyéni, szubjektív megélésének kapcsolatát. Nevezetesen azt, hogy ez a többdimenziójú létezés milyen viszonyban van az egyén ösztönös lelki egyensúlyra való törekvésével.

Egy korábbi példa szerint hősünk sokat használja az autóját. Ez az egyszerű cselekedet – ha igaz, hogy egyszerre több helyen is vagyunk gyakorlatában, hatásaiban többfunkciójú, többjelentésű.

Jó dolog az autó használata, mert kellemes a lábizmoknak. Megkí­méli őket az erőfeszítéstől, megóvja a fáradozástól.

Jó dolog az autó használata, mert kellemes a nemzetgazdaságnak. (Adóbevételt jelent, hasznot hoz a számára.)

Rossz dolog az autó használata, mert szennyezi a természeti kör­nyezetet. Hátrányos a Glóbusz természeti egyensúlyára. Ártalmas az emberiség jövőjére.

Az egyes egyén tudatosan vagy spontánul törekszik a lelki egyen­súlyra. A lelki egyensúlyra spontán módon törekvő egyén az autó hasz­nálatakor aszerint veszi figyelembe a lábának szerzett kellemességet, a nemzetgazdasági jótettet vagy a Glóbusznak (emberiségnek) okozott ártalmat, hogy pszichikumában melyik szempont váltja ki, erősíti a har­móniát. Teljesen érthető, ha valakinek a viselkedését elsősorban a belső egyensúly igénye befolyásolja.

Ugyanakkor a belső harmóniára való törekvés indokoltsága nem fedi el azt az összefüggést, hogy a különböző helyek, ahol egyidejűleg tar­tózkodom, konfliktusban lehetnek egymással és aktuális preferenciám valamely másik (sőt másikak) rovására történhet. (Ha ez nem tudatosul bennem, akkor spontán magabiztossággal hallgatok az ösztöneimre – fellengzősebben kifejezve: a pszichikumom útmutatására. Ha tudatosul, akkor egy kellemetlen melyik ujjamat harapjam? helyzetben találom magam.)

Kissé belegondolva az ember általános léthelyzetébe, tovább bonyo­lódik a kép. Ugyanaz az esemény, cselekvés minden létszinten, illetve vonatkozáson belül is eltérő megítélésben részesülhet rövidebb és hosszabb távon.

Jó dolog az autó használata, mert rövid távon kellemes a lábiz­moknak.

Rossz dolog az autó használata, mert hosszabb távon károsan befolyásolja a lábak egészségét. (Ennyiben a gépkocsi használata ártalmasan kellemes hatású.)

A lelki egyensúlyt kereső egyének némelyike a rövid távú jó dolgot, némelyike a hosszú távú rossz dolgot érzi, tapasztalja a maga számára fontosabbnak, meghatározónak. Ennek megfelelően az autó használatát vagy annak mellőzését kénytelen (lelki önvédelmi okokból) előnyben részesíteni.

Abból indultunk ki, hogy az autó használata kellemes a lábizmoknak. De vajon kellemes-e, egészséges-e a szervezetünk egészének? És fel­tehetően nemcsak önmagunk, hanem mások, környezetünk egészségére nézve is bizonyára káros. Amiből persze egyáltalán nem következik, hogy valakinek a lelki egyensúlya ne igényelhetné, követelhetné meg tőle az autózást.

Folytassuk a felbukkanó dilemmák, ellentmondások felidézését. Megfogalmazódott: Jó dolog az autó használata, mert kellemes a nemzetgazdaságnak. (Adóbevételt jelent, hasznot hoz a számára.) Ez kétségkívül igaz rövid távon: az adóbevétel megnöveli az állam moz­gásterét, lehetővé tesz olyan termelő beruházásokat, szociális, egész­ségügyi, kulturális kiadásokat (ne zárjuk ki elméletileg, hogy ilyesmire is fordítják!), amelyek nélküle elmaradnának. De vajon akkor is jó-e az autóhasználat a nemzetgazdaságnak, ha az ország hitelből szerzi be a gépkocsit, hitelből vásárolja a benzint? Ha a belső fedezet nélküli költekezés hosszabb távon eladósodáshoz és függőséghez vezet? (Illetve jó-e akár magának az autótulajdonos egyénnek, ha hosszú távú eladósodásba, függőségbe torkollik az, hogy gépkocsit tart?) Termé­szetesen az államháztartás e hosszabb távú kockázata nem fogja arra ösztönözni az illető egyént, hogy – lelki egyensúlyát feladva – lemondjon a gépkocsi használatáról.

Az egyén viselkedésében többnyire akkor kapnak szerepet a hosszú távú összefüggések, ha azok – befolyásolva az életét vagy a gondolko­dását – megsértik, felborítják a belső harmóniát. Ha az illető (tapasztalati vagy intellektuális-lelkiismereti okok miatt) nem engedheti meg magának, hogy ne számoljon velük.

Hasonlóképpen: az egyén életében azzal tesznek szert jelentőségre a puszta individualitáson túlmutató létszintek, többnyire azzal nyomul­nak be az egyén gondolat- és érzésvilágába, hogy belső feszültséget idéznek elő. Pozitív vagy negatív irányban megzavarják a meglevő lelki nyugalmát.

2. A jó tudni biztonsága

Ezen a ponton szükséges visszautalni az emberi létezés – korábban jelzett – kulcskérdéseire, meghatározó rétegeire, az ott tapasztalható fenyegetettségekre, kihívásokra.

Van olyan egyén, akit az éhezés, az éhen pusztulás fenyeget. Neki – értelemszerűen – a táplálékszerzés, a fizikai fennmaradás a fő problémája. Alapvetően ennek érdekében cselekszik. Erre a feladatra, szervezete biológiai egyensúlyának a biztosítására összpontosít. Nem logikátlan, ha az illető ebből az alapfeladatából nem lát ki, és a világ többi része érdektelen a számára. Csak akkor tud megbékélni önma­gával (illetve egyáltalán életben maradni), ha ezt a kitüntetett feladatát eredményesen megoldja.

Az emberek nagyobbik részének többé-kevésbé biztosítva van a táp­lálékszerzése, a fizikai fennmaradása. De szép számmal vannak köztük olyanok, akiknél ez nem párosul egyidejűleg pszichikai biztonságérzettel, lelki kiegyensúlyozottsággal, nyugalommal. Az ilyen egyént nyomasztják, sőt akár teljesen fogságban tartják a lelki gondjai, pszichés nyavalyái.

Bele van süllyedve, ezért beletemetkezik ebbe a belső állapotába. Szá­mára ez jelenti az alapproblémát, kénytelen erre koncentrálni. Mivel a legfőbb, tudatosan kitüntetett célja belső békéjének, lelki egyensúlyának a megteremtése (illetve visszanyerése), nem logikátlan, ha ezen a fel­adaton nem tekint túl. Ami rajta kívül esik, az pillanatnyilag érdektelen, aktuálisan nem létezik a számára. Csak úgy tudja önmagát elfogadni, ha ezt a feladatát megoldja.

Van olyan egyén, akinek lényegében biztosított a táplálékszerzé­se, és önmagával is harmóniába tudott kerülni. Ugyanakkor olyan a személyisége, hogy komolyan aggódik a környezetében, országában mutatkozó gondok miatt. A tapasztalható szegénység, tudatlanság, gaz­dasági-társadalmi antagonizmusok nem hagyják nyugodni. Felzaklatják a munkanélküliségből, társadalmi villongásokból, gyűlölködésből stb. származó feszültségek, fenyegetettségek. Miattuk csorbát szenved a lelki nyugalma. A tapasztalt társadalmi egyensúlyhiány, konfliktusforrások belső ügyeivé lesznek: azokat lelkiismereti kérdéssé teszi. Mind eszmei, mind pszichikai okok miatt kénytelen velük foglalkozni. Nála szervesen összefonódik az országos szintű probléma és a személyes lelki problé­ma. Csak akkor találhat megnyugvást, ha az őt nyomasztó társadalmi bajok megszűnnek. Illetve, szerényebb megközelítésben: ha az lehet az érzése, hogy helyes úton jár, vagyis mindent megtesz ezeknek a társadalmi gondoknak a megoldásáért.

Létezik olyan egyén, akinek a táplálékszerzése lényegében biztosí­tott, alapvetően elégedett önmagával és hazájának állapotával is többé-kevésbé ki van békülve. Azonban olyan a személyisége, hogy aggódik az emberiség jelenével, illetve jövőjével kapcsolatos bizonytalanságok, kockázatok miatt. Nyugtalanítják a világ gondjai, más népeknél, régiók­ban, az emberiség más részeiben tapasztalható szegénység, betegség, háborúskodás stb. Nyomasztják azok az antagonizmusok és fenyegetett­ségek (gyarmati sorsból, párialétből eredő fenyegetettség – vö. Eurafrika az eurafrikaiaké? Eszmélet, 82), melyek a fennálló társadalmi rendszer múltbeli és jelenlegi működésében gyökereznek. Emiatt a pszichikai egyensúlya is megbillen. Ezért kénytelen erre a konfliktusforrásra, az em­beriség történelmileg keletkezett globális egyensúlyhiányára odafigyelni, felszámolását a fő problémájává tenni. Esetében az emberiségszintű probléma és a személyes lelki probléma kapcsolódik össze szervesen. Lelki békéje ennek a globális problémának a megoldásától függ.

Van, akinek mind a táplálékszerzése, mind a lelki egyensúlya többé-kevésbé biztosított, de olyan a személyisége, hogy aggódni kénytelen az emberiség lakóhelyéül szolgáló bolygó állapotáért. Nyomasztóan hat rá, hogy megbomlott a planetáris egyensúly (az ember és a természet közötti összhang), és a jelenlegi tendenciák végzetes kiéleződéssel, teljes felborulással fenyegetnek. Ez pedig az egész emberiség elpusz­tulásának veszélyét vetíti előre. Aggodalma miatt a lelki egyensúlya is sérül. Számára a planetáris szintű probléma és a személyes lelki prob­léma elválaszthatatlanul egybeesik. Lelki nyugalmának megtalálása a planetáris egyensúly alakulásán múlik.

A társadalminak, a globálisnak és a planetárisnak nevezett egyensúly hiánya egyre magasabb, átfogóbb szinten veti fel, hozza felszínre az individuum fizikai-biológiai, illetve harmonikus lelki létezése fenyege­tettségének a problematikáját. Egyúttal a nagy létkérdéseket komolyan vevő egyén számára összekapcsolja, szintetizálja őket: a lelki nyugalmát veszélyezteti annak tudata, hogy az emberek számára nincs megoldva a tartós és általános (átfogó szintű) létbiztonság.

Léteznek tehát olyanok, akiknek nem a közvetlen élethelyzet, hanem tágabb, külsődlegesebb okok miatt háborog a lelke, nyugtalankodik a pszichikuma. Ilyen külső érdeklődés, elköteleződés származhat abból, hogy olyan eszmék hatnak az illetőre, amelyek értékrendjével ellentétes valóságot tapasztal maga körül. De az is kiválthatja a lélek háborgását, hogy szembenéz az ezeken a területeken tapasztalható – az innen jövő és fokozott intenzitásban várható – fenyegetésekkel, veszélyeztetett­ségekkel. Ez utóbbi esetben a társadalmi, a globális és a planetáris fenyegetettség, kihívás hangsúlyozása nem pusztán szellemi érdekesség (illetve lelkiismereti probléma), hanem alapvető létkérdésekre való rámu­tatás. Rövidebb-hosszabb távú életveszélyekre történő figyelemfelhívás.

(Zárójelben. Két eltérő formában alakulhat ki valamilyen eszmének a viselkedésünkre gyakorolt befolyása. 1. Az egyén véletlenszerűen, esetlegesen kapcsolódik valamelyik eszméhez. Döntően azért, mert környezetében éppen ezzel találkozott, ezzel ismerkedett meg. Ebben az esetben – korábbi kifejezést alkalmazva – hobbieszmével van dolgunk. 2. Az egyén valamelyik eszméhez való kötődése tapasztalati megalapozottságú: életfunkcióval van összefüggésben. Ezen belül két változat különböztethető meg egymástól.

Tapasztalható, hogy egyesekre valamilyen eszme azért hat, mert segít kialakítani vagy megőrizni a lelki egyensúlyt. Egy adott eszme szemüvegén át nézve átláthatóbbnak tűnik a világ, biztonságosabbnak a benne való mozgás. Ennél a típusnál az egyén azért kapcsolódik egy eszméhez (szegődik a szolgálatába), mert tőle várja, illetve kapja meg lelki egyensúlyának megteremtését, visszanyerését. Végső fokon azért igényli az adott eszme sikerét, megvalósulását, mert a lelki egyensúlyá­nak erre van szüksége. Az ilyen jellegű eszmei kötődésnek szubjektív (szakzsargonnal individuálontológiai) kiindulópont az alapja. Benne találja meg, tőle nyeri empirikus megalapozását.

A másik empirikus változat kiindulópontja a külső objektivitás. Előze­tes eszmei előfeltevésektől független, valamilyen konkrétan megtapasz­talt és ontológiailag alátámasztott planetáris, társadalmi, individuális stb. veszélyeztetettségérzésből, veszélyeztetettségtudatból ered.

A két tapasztalati megalapozású eszmének – jól láthatóan – más az alapja, ezért más a célja. A pszichikai hiányérzetből, veszélyeztetett-

ségből fakadó eszme elsődlegesen lelki, mondhatni terápiás feladatot lát el. A létbeli veszélyeztetettségben (illetve ennek képzetében) gyö­kerező eszmének viszont ezen túlmutató – bár járulékosan ezzel nem ellentétes – funkciója van.)

Az írás egy korábbi része részletesen vizsgálta a szabadságra kö­vetkezetesen törekvő egyén sajátosságait. Az ilyen egyén előbb-utóbb kénytelen szembenézni valamennyi létszint különböző egzisztenciális fenyegetettségeivel, cselekedeteinél számításba venni a planetáris, társadalmi stb. kihívásokat. Kénytelen – tisztán módszertani megfon­tolások miatt – arra az álláspontra helyezkedni, hogy a pillanatnyi lelki nyugalom elvesztése árán is jó tudni róluk, mert átfogó ismeretük erősíti a tisztánlátást. A tisztánlátás pedig javítja az előregondolkodás és a biz­tonságos cselekvés lehetőségét: növeli az esélyeket mind a rövid, mind a hosszú távú létbiztonság megteremtésére. Az ilyen ember a váratlan helyzeteknek, a véletleneknek kevésbé kiszolgáltatott. A saját sorsát is jobb eséllyel, nagyobb százalékban tudja befolyásolni, irányítani.

3. Jobb nem tudni

Emlékezhetünk a kedves bérgyilkos történetére Godard Éli az életét című filmjéből. A fiatalember robbantási specialista. Ehhez az egyhez ért – de ehhez nagyon. Dinamit, gyutacs, kanóc, gyufa, futás, bumm. A fiatalem­ber számtalanszor végrehajtotta ezt a műveletsort. Ezúttal is minden menetrendszerűen zajlik: dinamit, gyutacs, kanóc, gyufa… Ám amikor a futásra kerülne a sor, hősünk – életében talán először – elgondolkodik. Milyen érdekes, hogy egyik lábunkat a másik elé téve haladunk előre! Így a haladás elmaradt, de a bumm, az nem. Mi ebből a tanulság? Talán a következő: Olykor a gondolkodás ártalmas az egészségre.

Ebben a témakörben mások is megszólalnak. Amiről nem tudok, amiatt nem bánkódom. Ezt a filozófustól szokatlan megállapítást Ludwig Feuerbach teszi a XIX. század közepén. Valóban: valaminek az ismerete megzavarhatja a lelki nyugalmunkat. Bizonyos esetekben jobb nem tudni az egészről. A tudati állapot erősebben hat a tényeknél, ezért – itt és most, valamilyen vonatkozásban – olykor fontosabb lehet náluk. A hiányos tudás, a nemtudás segíthet elkerülni egyes feszültségeket, konfliktusokat – legalábbis átmenetileg. (De ez az átmenetiség olykor akár egész életünkön átívelhet.) Ennyiben a nemtudás úgy is megjelenik, mint a rövid távú pszichikai önkímélés, önvédelem eszköze. A nemtudás hozzájárulhat a pillanatnyi lelki egyensúly eléréséhez.

A szabadságra következetesen törekvő egyén kénytelen tudatosan szembenézni a teljes helyzettel, a létezés problémájának egészével:

tisztába jönni a hosszú távú létfeltételekkel és azok veszélyeztetettsé­geivel (jó tudni). Ezért szemléletében és gyakorlatában – a nagyobb biztonság reményében – fölkapcsolódik az életben maradás horizontjára: a létprobléma magasabb, mert átfogóbb szintjeire.

A pillanatnyi szabadságra (a rövidebb távon pszichikai egyensúlyra) törekvő egyén – aktuális állapotának megkönnyítése érdekében – megte­heti, hogy tudatosan leegyszerűsíti a helyzetet: lekapcsolódik valamilyen problémáról. Azt is megteheti, hogy a létezés kérdéseiről nem vesz tudo­mást: következetesen eltekint, elvonatkoztat tőlük. Radikálisan megkerüli a kihívásokat. Úgy próbálja megnövelni a (szubjektív, illetve rövid távú) szabadságát, hogy elhárítja, eltávolítja az egész problémát. Mentesíti magát annak a gondjától. Azáltal szabadítja fel magát a terhe alól, hogy nemlétezőként kezeli. (Ilyen ügyet nem ismerek. Nekem ez nem gond. Nincs ilyen problémám. Ez nem az én problémám.) Nem zavarja, hogy valamilyen létkérdésre nincs válasza – hiszen számára maga a kérdés sem létezik. (Ezzel a kérdéssel nem foglalkozom. Nincs ilyen kérdé­sem.) Van, aki ösztönösen vagy tudatosan úgy ítéli meg, hogy bizonyos dolgokról (problémákról, nehézségekről, ellentmondásokról) jobb nem tudomást venni, jobb nem tudni. Így érezheti magát felszabadultnak, szabadnak. A jobb, nem tudni szabadsága: a létbeli fenyegetettségek tudati megkerülése. A jobb nem tudni szabadsága taktikai szabadság.

A tudniakarás – tudninemakarás alternatíva olyan dilemmát mutat, amely nem pusztán elméleti jelentőségű. A benne való választásnak – több szempontból – gyakorlati következményei is vannak. Egyrészt: bizonyos ismeret olykor veszélyeztetheti a lelki békét, sőt akár magát az életet (vö. a bérgyilkos esete). Ugyanakkor a másik oldalról nézve a jobb nem tudni álláspontja és gyakorlata eleve, módszertanilag vonat­koztat el a teljességtől. Vagy úgy, hogy nem törekszik a megszerezhető ismeretekre. (Az elérhető tudás elérésének nemakarása.) Vagy úgy, hogy eltekint a már megszerzett ismeretektől, gyakorlatilag zárójelbe teszi azok egy részét. (A meglévő tudás alkalmazásának nemakarása.) Az ilyenfajta nemtudás pedig ténylegesen, objektíve a nemtudás tárgyával kapcsolatos felelős cselekvés nemakarása.

4. A nemtudás kellemessége

Minden gesztus – objektíve, funkcionálisan – létválasz. Az emberi létezés nagy alapkérdéseihez való hozzászólás, velük kapcsolatos gyakorlati állásfoglalás. Vannak, akik tisztán akarják látni, hogy mit cselekesznek. Hogy valamely szóbeli vagy gyakorlati gesztussal óhatatlanul mi minden­hez (milyen különböző események megtörténtéhez) adják egyidejűleg a hozzájárulásukat. Érteni akarják azt a világot, amelyben élnek – és fele­lősen viszonyulni hozzá. Mások nem feltétlenül akarnak szembenézni,

tisztában lenni azzal, hogy mit cselekesznek. (Némelyek ösztönösen fordítják félre a fejüket, fogják be a fülüket, és vannak, akik tudatosan teszik ezt.) Mindkét viselkedésnek, viszonyulásnak megvan a maga belső logikája. Ellentétük lényegében a szabadságra való következetes törekvés és a pillanatnyi, rövidebb távú lelki egyensúlyra való törekvés alternatíváját mutatja.

Tudni lehet, hogy megbomlott az ember és a természet közötti egyen­súly. A modern civilizáció (termelés, fogyasztás, életmód) jelenlegi for­mája súlyosan károsítja a természeti környezetet. Számos olyan követ­kezménnyel, melléktermékkel jár, amely rontja az emberi élet feltételeit a Földön. Sőt, azt a tendenciát hordozza, hogy hosszabb távon felszámolja ezeket az életfeltételeket. Úgy is mondhatjuk, hogy az emberiség jelentős természeti (környezeti) adósságot halmozott fel, amelyet – ha igényt tart elviselhető földi létezésre – kénytelen fokozatosan visszatörleszteni. Az adósságszolgálat teljesítésének halogatása esetén a Glóbusz belátható időn belül elengedi az adósságot abban a formában, hogy teljesen meg­szakítja a kapcsolatot az emberrel. Ez más szavakkal a planetáris szintű természeti egyensúly végzetes megbomlását, az emberi élet feltételeinek megvonását, az emberiség elpusztulását jelenti.

Tudni lehet, hogy az emberiség erőinek gyarapodása a történelem során igen egyenlőtlenül ment végbe. Egyes népek, országok, régiók aránytalanul több természeti forrást használtak fel másoknál. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a többieknél nagyobb természeti adósságot csináltak. Korunkra jellemző, hogy zajlik a korábban lemaradt országok jelentős részének erőltetett ütemben történő iparosodása – ami együtt jár a környezetszennyezés gyors növekedésével. Mondhatni: olyan időszak­ban ugrik meg a környezetszennyezés, amikor már amúgy is létkérdés lenne a meglevő természeti adósság csökkentése.

Mindebből adódik egy kellemetlen összefüggés. Ha a Glóbusz javai­ból – mintegy globális polgárként, a globális nemzet tagjaként – min­denkinek jár (amit bizonyos nézőpontból nehéz elvitatni), akkor ennek folyományaként az erőforrások használatából (így a természeti környezet túlhasználatából, pusztításából) is mindenkinek arányosan jár. Mivel a korábban iparosodott országok a rájuk arányosan eső résznél már jóval többet használtak el a Glóbusz erőforrásaiból, jelenleg a környezetrom­bolásban visszamaradottakra eső hányad törlesztése is lényegében őket illeti. Ez aktuálisan azt jelenti, hogy a korábban iparosodott országok részéről indokolt átvállalni az emberiség természeti adósságának azt részét is, amely a lemaradt, még iparosító országokra esik.

Tudni lehet, hogy megbomlott az emberiség részei (régiói) közötti egyensúly. A korábban iparosodó országok nemcsak a természeti erőforrásokat, hanem más országok, régiók lakosságát (politikai illetve gazdasági gyarmatosítás, rabszolgamunka, gyerekmunka stb. révén) is kiaknázták a gazdasági felhalmozás (tőkeértékesülés) folyamatában. Ennek nyomán megszűnik az őslakosság korábbi önfenntartó képessé­ge és népesedésszabályozási gyakorlata, feloldódik a nyelvi és kultu­rális hagyománya stb. Következmény: monokultúra, párialét, tömeges éhhalál. Az emberiség globális egyensúlyának megbontása során ily módon a korábban iparosodó, gyarmatosító országoknak a természeti adósság mellett egy másik adóssága is keletkezett: azokkal szemben, akiknek a rovására mindez történt, egyfajta – mondhatni – történelmi adóssága. Úgy is tekinthető, hogy amikor az őslakosság kiaknázásával a gyarmatosítók hiteleket vettek föl a gyarmatosítottaktól, akkor gaz­dagság felhalmozása és tartozások (visszatörlesztési kötelezettségek) felhalmozása egyidejűleg történt. Míg a planetáris természeti egyensúly megbomlása az emberiség létét, addig az emberiség egyensúlyának felbillenése annak biztonságát veszélyezteti (megélhetési menekültek, globális bűnözés, nemzetközi terrorizmus keletkezése, terjedése, erő­södése stb.).

Tudni lehet, hogy a legtöbb országban megbomlott a társadalmi egyen­súly. A jelenleg domináns társadalmi rendszer alapvetően a gazdasági növekedésen nyugszik. Fennmaradásának feltétele a végtelen növe­kedés követelménye. Az újabb és újabb technikai forradalmasodások következtében növekszik a termelékenység: ugyanannyi munkaidő alatt egyre több termék állítható elő. De a növekvő árumennyiség előállításá­hoz kevesebb bérmunkás szükséges. Ezért – világméretekben – mind több tulajdonnélküli (termelési eszközzel vagy annak birtoklásával nem rendelkező) egyén nem jut munkalehetőséghez, így jövedelemhez. Nö­vekszik a munkanélküliek – más szóval a gazdaságilag és társadalmilag használhatatlan népesség – létszáma. Ezek az emberek fölöslegesnek bizonyulnak – termelőként. Ugyanakkor fogyasztóként egyre nagyobb igény mutatkozik rájuk, mivel a rohamosan növekvő árumennyiséget – a profitszerzés folyamatosságának fenntartása érdekében – el kell adni. Vásárlóként tömegméretekben van szükség a piacon olyan emberekre, akik – részben kiszorulva a termelésből – valójában nem rendelkeznek (eleve nem rendelkezhetnek) az árukínálat által igényelt fizetőképes­séggel. Az utóbbi évtizedekben a gazdaság számára szükséges piaci vásárlóerő legyártása – növekvő mértékben – jövedelemszerzés helyett mesterségesen, hitelnyújtások segítségével történik. Tudni lehet, hogy növekvő számú állampolgár kerül a megélhetés biztonságát nélkülöző párialét, illetve az ettől való veszélyeztetettség állapotába. A megélhetési tulajdonnal (birtoklással) nem rendelkezőket a párialét, a másik oldalon levőket a megélhetési bűnözés (és a hagyományos bűnözés) erősödése fenyegeti.

Tudni lehet, hogy korunkban veszélyeztetve van a személyiségnek mind az integritása, mind az autonómiája. A társadalmi érvényesülés

(sőt egyáltalán a társadalmi létezés) azt követeli meg, hogy a különböző szférákra (alrendszerekre) tagolt társadalomban az egyén hol ilyen, hol olyan legyen (a siker érdekében alrendszerenként máshogy viselkedjen) – és egyik társadalmi területen sem lehet önmaga. Hátrányossá válik, ezért elsorvad az a személyiséget összeszervező, összetartó belső struktúra, amely az egységes értékrend, világkép, viselkedés előfelté­tele. A gyógyuláshoz – egy nézet (Salvatore Puledda) szerint – odáig kellene visszahátrálni, ahol az emberiség elrontotta: a reneszánszkori személyiség teljességéhez. Az egységes személyiség elenyészésének tendenciájából szervesen adódik az egyediség feloldódása. Elszemélyte­lenedésbe, uniformizálódásba torkollik a személyiség szabványosítása: sajátos egyediségének, személyes jellegének feladása.

A másik jellegzetes fejlemény, amely az egységes személyiség elenyé­szésének tendenciájából adódik, az egyén önállótlanná válása. Korunk jellemzője a túlszervezettség, amelynek gyámkodó hatása a megszer­vezendő emberek számával együtt növekszik (Konrad Lorenz). A kívülről szervezett egyénből nemcsak a döntési képesség hal ki, hanem maga a személyes döntés igénye is. A tünetek ember voltunk hanyatlásával, elvesztésével fenyegetnek.

Tudni lehet, hogy az említett egyensúlyhiányok és fenyegetettségek nem véletlenszerűen kerülnek egymás mellé, csokruk nem esetlegesen áll össze. Végső elemzésben valamennyiük alapvetően egy tőről fakad (mondhatni egy kertből származik). Keletkezésüknek és folyamatos újratermelődésüknek döntő kiváltó oka: a fennálló társadalmi rendszer.

Tudni lehet a vázolt összefüggésekről (veszélyekről, fenyegetettsé­gekről) – de nem kötelező tudni. Sokkal kényelmesebb, kellemesebb ezeket a zavaró tényezőket nem figyelembe venni. Mit tegyek, ha nem kívánok foglalkozni az emberiség természeti adósságával, a planetáris kihívás kérdésével? Ha nem kívánok foglalkozni az ehhez is kapcsolódó történelmi adósságokkal? Mit tegyek, ha meg akarok szabadulni attól az aggodalomtól, hogy emberek tömegei maradnak létfenntartási, megélhe­tési lehetőségek nélkül? Hogy társadalmilag fölöslegesnek bizonyulnak? Hogy a gazdasági-társadalmi integráción kívül rekedve megélhetési bűnözésre kényszerülnek? Hogy elenyészik a személyiség egyedisége és autonómiája? Hogyan tudom elkerülni, hogy ezek a problémák kelle­metlenségeket okozva nekem minduntalan háborgassanak, megzavarják a lelki nyugalmamat? A megoldás egyszerű: nem veszek tudomást a létezésükről. Elvonom, elterelem róluk a figyelmemet, megvonom tőlük az érdeklődésemet. (Szóra sem érdemes!) Másra gondolok, másfelé tekintek. Ösztönösen vagy tudatosan mással foglalkozom, másról be­szélek. Nem vagyok hajlandó számolni velük.

5. A cselekvés mint figyelemfelhívás és mint figyelemelterelés

inkább, mintsem édes hazánk (Katona József: Bánk bán)

Jelen írás szemléletmódja két tapasztalati alappilléren nyugszik. 1. Azt tapasztaljuk, hogy az emberek általában szeretnek játszani, szí­vesen foglalkoznak valamivel öncélúan, pusztán önmagáért a játékért, annak örömeiért. Ha ezt általános magatartásként tapasztaljuk, akkor nincs olyan – az emberi természeten belül maradó – alapunk, ahonnan megkérdőjelezhetnénk ennek a hajlamnak a jogosultságát. El kell fo­gadni, hogy a tapasztalatok szerint az emberi viselkedéshez szervesen hozzátartoznak a kedvtelések, játékosságok, hobbik.

2. Azt tapasztaljuk, hogy az emberek általában törekszenek létfeltéte­leik – igen eltérő módokon történő – megteremtésére, befolyásolására. Szembesülni kénytelenek a létezés, az életben maradás – különböző szinteken jelentkező – kihívásaival, feladataival, problémáival: az alkal­mazott szóhasználat szerint a nagy létkérdésekkel. Az emberi szabadság feltétele a velük való minél teljesebb szembenézés. (Ez a szabadság annál biztonságosabban alapozható meg, minél átfogóbb létkérdéshez kapcsolódik.)

A spontán játékosságok és a létkérdések többnyire összeütközésbe, konfliktusba kerülnek egymással. Az írás arra a következtetésre jutott, hogy megbékélésükre akkor van esély, ha az egyéni kedvtelések (hobbik) kialakulásában segítségre van az illető tudatos szabadságtörekvése. Nevezetesen: ha az emberi szabadsággal kapcsolatos létkérdések ismeretében (illetve rájuk épülő gyakorlatban) tudnak kiformálódni a személyes örömök, kedvtelések, hobbik. A spontán kedvtelések és a létkérdések egyébként antagonisztikus kettőssége egyrészt a létalapú örömökben, másrészt az ugyan nem létalapú, de a kardinális létkérdé­sekkel mégsem ellentétbe kerülő örömökben oldódhat fel.

Minden gyakorlati és szóbeli tett állásfoglalás. Különböző vonatkozá­saiban különböző állásfoglalás. Objektív funkcióját tekintve: létválasz. Különböző vonatkozásaiban különböző létválasz. A tudatos létválasz mellékfunkciója: viszonyulási, strukturális viselkedési mintát mutat. Fi­gyelemfelhívás.

A szabadságra következetesen törekvő egyén kénytelen a jó tudni álláspontjára helyezkedni. Így előbb-utóbb eljuthat az emberi létezés átfogóbb szintjeinek a szemléletéhez. Eljuthat a nagy létkérdések át­látásához. Az emberiség veszélyeztetettségeinek a felismeréséhez, megértéséhez és személyes megéléséhez.

Innen, a nagy létkérdések (illetve az általuk hordozott fenyegetett­ségek) szemléleti magaslatáról, horizontjáról tekintve bármiféle másról beszélés mellébeszélésnek mutatkozik. (Létkérdések helyett olyasmivel

való foglalkozásnak, ami nem létkérdés.) Mint valami fontosabbnak az eltitkolása. Félreorientálás, figyelemelterelés. Minden másról beszé­lés (nem feltétlenül szándékát illetően, de objektív funkcióját tekintve) félrevezetésként jelenik meg, egyúttal – csaknem valamennyi esetben – ártalmas hatással járó tevékenységként. A nagy létkérdések felől szemlélve – szigorúan véve – minden másról beszélés a nemlét melletti állásfoglalás. (Ezt az összefüggést akkor is indokolt figyelembe venni, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a reális cselekvés számára többnyire eléggé elvont.)

Sőt – ezen az állásponton – nemcsak a spontán kedvtelések, hobbik, hanem a valamilyen konkrét szempontból hátrébb, alacsonyabban el­helyezkedő létszintek is gyanúba keverednek. A konkrét helyzetekben a különböző létkérdések sem egyenértékűek. Ha valakinek a puszta biológiai léte van veszélyben, akkor innen nézve az olyan – egyébként döntően fontos – létkérdés, mint az emberi mivolt megőrzésének kritériu­mát képező személyiségvédelem is mellébeszélés. Az egyén éhhalála általában leértékeli, súlytalanná teszi azt a szempontot, hogy autonóm személyiségként halt-e éhen az illető. Ha az emberiség egészének léte van veszélyben (planetáris fenyegetettség), akkor a modern civilizáció bizonyos eredményeihez (például kényelmi megszokásokhoz, jogi formákhoz) való feltétlen ragaszkodás is mellébeszélés. Az emberiség elsüllyedésével úgyis elsüllyed valamennyi civilizációs vívmány. Ha az emberiség egészének léte van veszélyben, akkor az ezzel szembekerülő különböző országos érdekekhez való ragaszkodás is mellébeszélés. Az emberiség megsemmisülését egyetlen ország sem éli túl. A korábbi Eötvös- és Brecht-idézet (Eszmélet, 97) illusztrálja ennek az inkább, mintsem édes hazánk típusú érvelésnek a logikáját.

A pillanatnyi pszichikai egyensúlyra törekvő egyén viszont – mi­vel ösztönösen vagy tudatosan igyekszik megkímélni magát a belső nyugalmára veszélyes témáktól – olykor kénytelen a jobb nem tudni álláspontjára helyezkedni. A fenyegetettségeket hordozó létkérdések helyett más dolgokkal foglalkozik. Vagyis a nagy létkérdések felől szemlélve – szándékosan vagy szándékolatlanul – mellébeszél. Ezzel a mellébeszéléssel próbálja megvédelmezni a lelki nyugalmát, belső egyensúlyát. Az önvédelem ilyen magatartásának elkerülhetetlen mel­lékterméke, hogy viselkedési mintát mutat. Nemcsak a saját figyelmét tereli el a planetáris stb. fenyegetettségről, hanem a környezetéét is. A környezetében lévők számára – akarva-akaratlanul – propagálja, hogy ne a fenti fenyegetettségekkel foglalkozzanak. Hogy ne foglalkozzanak velük. Foglalkozzanak mással.

Említés történt arról, hogy a felsorolt fenyegetettségek a fennálló tár­sadalmi rendszer szerves következményei. Ezért nem meglepő, hogy a rendszer önvédelmi technikái sem a jó tudni álláspontját követik. Azt segítik elő, hogy az emberek egyáltalán ne foglalkozzanak a rendszer

egészével. A rá jellemző – természettel, tulajdonnélküliekkel, egyediségre törekvő személyiségekkel szemben egyaránt érvényesített – strukturális erőszakkal.

A jobb nem tudni szabadsága taktikai szabadság. A rendszer önvé­delmi technikáit vezérlő jobb, ha nem tudják taktika áthatja a legkülön­bözőbb területeket. Különösen látványosan érvényesül a jobb ha nem tudják politikájában, pedagógiájában, médiájában. Ezek a területek – egyáltalában a társadalmi alrendszerek – úgy vannak megszervezve, olyan bürokratikus szabályok szerint működnek, hogy azokat az egyszerű állampolgár nem tudja átlátni. Nem tudja átlátni – de ne is tudja! Arra van az adott terület hivatalnoka, a szakbürokrata, aki azt átlátja helyette (miközben egy másik területen ő is egyszerű tudatlan állampolgárként szorul rá az eligazításra). A fennálló társadalmi rendszer működésében a pillanatnyi pszichikai egyensúlyra törekvő egyén tudatlanságszomja, tudatlanságvágya (vágya a nemtudásra) és a rendszer tudatlanságban tartási szükséglete összetalálkozik. Szolgálatot tesznek egymásnak.

A jobb nem tudni gyakorlatias, pragmatikus okosságának felszaba­dító hatása megóvja az egyént a nagy korproblémák, egyáltalában a létkérdések terhétől, nyomasztó hatásától. Időt és energiát takarít meg nem csupán a mindennapi örömök élvezetére, hanem komoly alkotó tevékenységek végzésére is. Burjánzik a jobb nem tudni művészete, a jobb nem tudni filozófiája. Sőt, egész tudományágak (bizonyos szaktu­dományok) a jobb nem tudni kategóriájába sorolódnak. Keletkezésük és létezésük végső ontikus alapja a nagy létkérdések szellemi távoltartása, módszertani kiiktatása, kiküszöbölése.

A következő rész a jobb nem tudni művészetének, tudományának, filozófiájának a kérdésével foglalkozik.

Beletörődés, „jobb nem tudni”, stréberség. Változatok a meghátrálásra III. A beletörődés szabadsága

Az írásnak e fejezete az átfogó szemléleti horizont kiépítésének és visszabontásának kérdését járja körül. Nevezetesen azt a helyzetet, amikor az intellektuálisan elért szint – különböző okok miatt – a gyakorlati magatartásban (és ennek következtében intellektuálisan is) ideiglenesen vagy tartósan vállalhatatlannak mutatkozik. A leírt pálya: fölkapaszkodás és visszaereszkedés, visszahátrálás.

III. A beletörődés szabadsága

Az írás előző részeiben szó volt arról, hogy az egyén élete egyidejűleg különböző szinteken zajlik: nem független azok folyamataitól. A visel­kedését befolyásoló külső hatások nemcsak közvetlen környezetéből, hanem társadalma, a történelmi múlt és a változó földi életfeltételek felől is érik. Ezek a hatások egyrészt előnyösek a számára: segítik az életben maradását. Másrészt azonban kockázatokat is hordoznak: az egyéneket különböző veszélyeztetettségeknek teszik ki. Kit az egyik, kit a másik fenyeget inkább, kit rövidebb, kit hosszabb távon – de abban az erőtérben, amelyben létezünk, senki sem érezheti magát teljes biz­tonságban. Olyan problémák ezek, amelyek – bár aktuálisan korántsem egyformán – lényegében mindenkit érintenek. Előbb-utóbb – közvetlenül vagy barátaink-szeretteink révén – valamilyen mértékben mindannyian beléjük ütközünk.

A korábbi fejtegetés arra a következtetésre jutott, hogy több komoly – a puszta létet érintő – fenyegetettséggel találkozunk, amelyeket a szabad­ságra következetesen törekvő (ezért nagyobb távlatokban gondolkodó) egyén nem tud megkerülni. Mivel ezek a fenyegetettségek alapvető lét­kérdéseket is érintenek, érdemi elméleti és gyakorlati megoldásokat (az eddigiekben alkalmazott kifejezéssel: létválaszokat) követelnek.

1. Veszélyben van a létfenntartásunk. Korunkban az egyén nem önel­látó: nem maga termeli meg a fogyasztási javait. A döntő többség nem rendelkezik a létfenntartásának eszközeivel, hanem el van választva tőlük. Jövedelemszerzése attól függ, hogy van-e éppen piaci kereslet a munkaerejére (a bérmunkájára). Ilyen keresletet a termelési eszközök és intézmények tulajdonosai, illetve irányítói támasztanak. Amikor gondok mutatkoznak az áruk értékesítésében (a termékek eladhatatlanok), illet­ve az intézmények finanszírozásában, a bérmunkások iránti kereslet is elapad. A tulajdon nélküli egyén nincs birtokában a saját létfeltételeinek (életben maradása eszközeinek) – így nem tulajdonosa a saját létének. A létfenntartása nincs biztonságban. Erre a létkérdésre a jelenlegi rend­szerben nincs létválasz.

2. Veszélyben van polgártársaink jelentős részének a létfenntartása. A jövedelemszerzés ingatagsága, a megélhetési tulajdon (illetve birtok­lás) hiánya társadalmi szinten kitermeli, felerősíti a megélhetési (és a nem pusztán megélhetési) bűnözés szelídebb és erőszakosabb jelen­ségeit, gyakorlatát, ezzel a jómódúak nyugalmát, vagyonát, biztonságát is veszélyeztetve. A szegények tömeges létbizonytalansága átcsap a biztonság általános hiányába. Erre a létkérdésre az adott társadalmi rendszerben nincs létválasz.

3. Veszélybe került a globális társadalom tagjai jelentős részének létfenntartása. A szegény országokban naponta több tízezren halnak éhen. Erre a feszültségre helyben nincs megoldás. Nem meglepő, hogy egyre többen zúdulnak rá menekültként azokra az országokra, régiókra, ahol megélhetést remélnek. Sokak szerint a nemzetközi terrorizmus felerősödése és új formái sem függetlenek ezen országok szegénye­inek kilátástalan helyzetétől. Nincs biztonságban a gazdag országok lakosságának nyugalma, vagyona, élete. Erre a létkérdésre az uralkodó világrendszerben nincs létválasz.

4. Veszélybe került az emberiség puszta fennmaradása. A természeti környezet bolygószintű pusztulása globális katasztrófával fenyeget. A világgazdaság működését mozgató növekedési kényszer nyersanya­gok visszapótlás nélküli túlhasználatával, mértéktelen erdőirtásokkal stb. jár együtt; elősegíti az éghajlat megváltozását, az időjárásbeli szélsősé­geket, az elsivatagosodást. A technikai civilizáció mostani formájának elkerülhetetlen mellékterméke a termőföld, az ivóvíz, a levegő szennye­zése. Mindez planetáris szinten veszélyezteti az emberi életfeltételeket és az emberiség közeli pusztulásával fenyeget. A gazdasági növekedés jelenlegi igénye és az életfeltételek hosszabb távú újratermelődése ki­békíthetetlen ellentétbe került egymással. Erre a létkérdésre a fennálló világrendszerben nincs megnyugtató létválasz.

A szabadságra következetesen törekvő egyén minduntalan beleütközik a fennálló rendszer által termelt és folyamatosan bővítetten újratermelt életveszélybe. Így arra kényszerül, hogy egyaránt szembenézzen mind a létfenntartás individuális, társadalmi és emberiség-szintű veszélyezte­tettségével, mind a létfeltételek planetáris szintű veszélyeztetettségével.

Ha ekkora bizonytalanságban, kiszolgáltatottságban vagyunk, magától értetődően vetődik fel a kérdés, hogy milyen gyakorlati választ, megoldást találhatunk az élethelyzetünk kihívásaira. Mit tehetnek az emberek azért, hogy eligazodjanak ebben a többszintű erőtérben? Miként tudják a létük védettségét megnövelni?

1. Táguló horizont (A töredéktől az egészig)

Egy szépirodalmi példa szembeállítja egymással a keresésnek (valamilyen megoldás megtalálásának) két változatát. Az egyikben a lámpást felakasztjuk a sötét szoba közepén a mennyezetre. A másikban a világító eszközzel végigjárjuk a szoba zugait. A jelzett alternatíva úgy is felfogható, mint a teljes rálátás és a részleges nézőpont (a le­határolt, korlátozott látótér) közötti választás különbsége: valamilyen összprobléma, illetve egyes részproblémáinak feltárására és megol­dására való koncentrálás.

Vajon helyes választ kaptunk-e az egészre az egyes részválaszok mechanikus összeadásával, összegezésével, vagy pedig csak akkor, ha az egyes részeket eleve valamilyen strukturált egész részeiként fogjuk fel? Ez utóbbi esetben nemcsak a részproblémákra kapott válaszok, hanem már a rájuk vonatkozó kérdések sem ugyanazok. Ebben az értelmezésben minden nem átfogó kérdés részkérdés (valamilyen rész kérdése). A részkérdések viszont nem önmagukban állnak (ezért nem állnak meg önmagukban!), hanem átfogó szemléletbe illeszkednek: csak annak keretei között válaszolhatók meg elméleti jelentőséggel. Minden részprobléma az adott összprobléma részeként, abból levezetve és le­bontva oldható meg. (Természetesen arra az esetre ez nem vonatkozik, amikor töredékes válasszal, alkalmi, részleges csillapítással is beérjük – vagy éppen ez a célunk.) Következetesen végiggondolva: valamilyen összproblémának a megoldása egyúttal valamennyi részproblémájának a tényleges megoldása is.

Az egyén élete különböző létszintekben gyökerezik: az individuális lét elválaszthatatlanul (mondhatni közvetlenül) beágyazódik mind a tár­sadalmi, mind a planetáris létbe. A létezésnek ezek a szintjei egyúttal a korábban emlegetett létkérdések kifelé bővülésének rétegeit, fokozatait mutatják. Egyidejűleg azt is jelzik, hogy az egyén szemléleti horizontja (ha nem tartja fogságban valamilyen nyomasztó elemi feladat) miként nyílhat szét, miként szélesedhet. Hogy az egyén milyen fázisokon, fo­kozatokon át kapaszkodhat fel az univerzális (konkrétabban: planetáris, globális, emberiségléptékű) látásmódig, annak problémaköréig: érdek­lődése, horizontjának látószöge meddig tágulhat. Másként fogalmazva: melyik az a – mennyiségi értelemben vett, tisztán módszertani – ma­gaslat, ahonnan legteljesebben tud az őt érintő dolgokra rálátni, képes a saját élethelyzetét legjobban át- és felfogni, azt megérteni. Amely leginkább megadja a messzire tekintés lehetőségét, legelőnyösebb a „távolra látás" igyekezete számára. (A félreértések elkerülése érdekében megjegyzendő, hogy a nagyobb rálátás, a szélesebb látókör a többet értésnek [a biztonságosabb eligazodásnak] csak a módszertani esélyét növeli. Ugyanakkor nyitva hagyja, hogy az adott illető mit kezd a kapott lehetőséggel: önmagában a magaslat teljességgel ártatlan az egyéni „éleslátás" meglétében vagy annak hiányában.)

A vázoltak alapján könnyen belátható, hogy valamely probléma teljes megoldására kizárólag ott van esély, ahol a legátfogóbban jelentkezik. Hozzá képest minden szűkebb terület korlátozott hatókörrel rendelkezik, ezért a legátfogóbbnak alárendelve, annak keretében értelmeződik.

Ha valaki kiterjesztette a látókörét a planetáris fenyegetettségre, illetve általában véve az emberiség szintjére, akkor egyéni problémáira adandó válaszait (konkrétan: a következetesnek tekinthető válaszait!) is ennek a szintnek a figyelembevételével, sőt fogságában kénytelen megadni. Mivel tud róla, nem képes figyelmen kívül hagyni ennek az átfogó szint­nek a létezését és működésének sajátosságait. Sőt, ennek a szintnek a szempontrendszere elsőbbséget élvez mindazokkal a területekkel szemben, ahova az itteni események következményei továbbhárulnak, „lecsurognak". Átfogó jellegéből következően megszűnik mindazoknak a területeknek a belső önállósága, amelyekre az itteni döntés hatásai szintén vonatkoznak, továbbgyűrűznek.

(Értelmező megjegyzés. Az átfogó, átfogóbb jellegnek két különböző jelentése van: mennyiségi és minőségi. Két nézőpont, vizsgálódás közül az a mennyiségileg átfogóbb, amelyik több létszintet vesz figyelembe. Minősé­gileg átfogóbbnak viszont az számít, amelyik kiterjed a tágabb, szélesebb horizontú létszintre. A nagyobb látószög alapul szolgál a biztonságosabb kimenetelű döntések számára. A kevésbé átfogó jelleg – mind mennyiségi, mind minőségi értelemben – mindig valaminek a hiányára utal.)

2. Átfogó horizont (Az egész és a részei)

Ő egy végleges és átfogó rendre törekedett, a lényeges és életbevágó dolgok rendjére. Ebben a szándékában a nem lényeges dolgok… csak útjában álltak. Nem tehetett mást, mint hogy szabadulni próbált e rendzavaró tárgyaktól." (Örkény István)

Akinek nagyon elkalandozik a gondolkodása (mert elragadják a gondola­tai), azt kockáztatja, hogy eltéved. Aki nagyon elkalandozik a létében, azt kockáztatja, hogy eltéved az életében. Ha elhanyagolja az életfeltételeivel való törődést, azt kockáztatja, hogy „idő előtt" elpusztul.

Ugyanakkor azt is tapasztaljuk, hogy az embernél – más élőlényektől eltérően – a léttel szemben viszonylagos autonómia is megjelenik: nem mindenkinél, illetve mindenkor „létkérdés" a létkérdés (az életben mara­dás). Az egyén – valamilyen megfontolásból – saját gyorsított elmúlását is választhatja. Egyesek bizonyos esetekben ösztönösen vagy tudatosan előnyben részesítik az „idő előtti" elpusztulást. Az individuum például el­sőbbséget adhat a kalandozás, a változatosság igényének a mindenáron való életben maradással szemben. „Nem érdemes tovább élni, ha nem kapom meg a nekem szükséges örömöket." – „Nem érdemes tovább élni, ha nem jutok hozzá a megkívánt javakhoz." – „Nem érdemes tovább élni, ha nem érem el a vágyott sikereket." Akkor sem feltétlenül érdemes valakinek tovább élni, ha megkérdőjeleződnek a létfeltételei és nem tudja kielégíteni az elemi szükségleteit.

Egy másik változatban a kiváltó ok az emberek lelki nyugalmának, bel­ső harmóniájának sérülése. A tapasztalatok szerint gyakran az életösztön ellen hat, ha az illetőnek meginog az önbecsülése vagy nincs biztosítva az emberi méltósága. Életellenes következménye is lehet annak, ha a létezés nyugalma súlyosabban csorbul. (A megmenekülés lehetőségével szemben mondja Platónnál az elítélt Szókratész: „jobb így meghalni, mint zaklatásban élni".) Az „idő előtti" elpusztulás egy további változata a hosszabb távú létezéssel szemben a rövid távú létezést választja. A felgyorsított élményszerzés igénye vagy valamilyen önpusztító maga­tartás gyakorlata nem tartozik a hosszú élet titkai közé.

A következő fejtegetések lényegében csak azokra érvényesek, akik – elméletben vagy gyakorlatban – a hosszú életre törekszenek. Vagyis azokra vonatkoznak, akik igyekeznek a létezésüket biztonságosan megalapozni: fennmaradásukról, létfeltételeikről hosszabb távon gon­doskodni.

Az emberi viselkedések (sőt, egyazon egyén megnyilvánulásai, törek­vései is) rendkívül sokfélék.

Amikor valaki éppen a „kedvtelésének él", minden egyebet – ösztönö­sen vagy tudatosan – ennek rendel alá, ehhez igazít: másodlagosként, járulékosként kezel. Érvényesülését igyekszik háttérbe szorítani, felfüg­geszteni.

Amikor valaki éppen a „személyiségének él" (személyiségének szolgá­lata a fő kedvtelése), minden egyebet ennek rendel alá, ehhez igazít. Ami nem személyiségének egyedi sajátosságából fakad, azt másodlagosként, járulékosként kezeli. Érvényesülését igyekszik háttérbe szorítani, felfüg­geszteni (vö. Menekülés a szabadságba. Eszmélet 96).

Amikor valaki éppen egy adott fenyegetést akar elhárítani vagy megelőz­ni, minden egyebet ennek rendel alá, ehhez igazít: másodlagosként, járulé­kosként kezel. Érvényesülését igyekszik háttérbe szorítani, felfüggeszteni.

Amikor valaki egy kitűzött cél elérése érdekében arra törekszik, hogy minden zavaró tényezőtől következetesen eltekintsen, ösztönösen vagy tudatosan lényegében a következőképpen jár el: a tapasztalati valóság egészére olyan „sablont" helyez, amely mindent letakar, ami a kitűzött célhoz való eljutás szempontjából közömbös – ezért az adott feladat megoldását zavaró tényező. Ami a megfelelő sablon felillesztése után „érzékelhető" marad, az segít megérteni, megragadhatóvá tenni a szük­séges célirányos mozgás átláthatóvá vált logikáját. Ami a sablonon kívül reked, az nem éri el az adott szempontú ingerküszöböt.

Az emberiség „sablonjának" használatakor mindaz fedésben marad, ami csak az ennél kevésbé átfogó szinteken fontos, érdekes. A struk­turális értelemben vett összkép (vö. intenzív totalitás) – módszertani megfontolásból, a „lényeglátás" érdekében – szükségképpen túllép a „tények" leltári teljességén, az extenzív totalitáson.

Más a helyzet, ha az egyén „sablonját" akarjuk elkészíteni. Ekkor azt tapasztaljuk – ha a vázolt beágyazottságok és fenyegetettségek szem­pontját elfogadjuk -, hogy amire kíváncsiak vagyunk, az nem válaszol­ható meg az egyén közvetlen szintjén maradva: nem takarítható meg a puszta individualitásénál tágabb szintek bekapcsolása a vizsgálódásba. Sőt: az egyénekkel kapcsolatos problematika teljes (vagyis felelősség­teljes) megragadása a legátfogóbb szinten, a Glóbusz és az emberiség szintjén kezdődik. Ezek szerint a fenyegetettség szempontjából az embe­riség horizontjának „sablonja" és az egyének következetesen alkalmazott horizontjának „sablonja" ugyanaz: végső fokon egybeesik. Természete­sen ebből nem következik, hogy a „hús-vér" egyén az életét alapvetően ne ennél alacsonyabb szinteken rendezné be. És az sem következik, hogy a konkrét élethelyzetében következetesen viselkedő egyén min­denkor erre a „végső fokon" álláspontra helyezkedhetne. (Lásd később.)

Az emberi élet alapvető létkérdése legátfogóbban tehát a planetáris szinten jelentkezik. Ha itt nem sikerül megnyugtató eredményt elérni (vagyis tényleges, tartós kiutat találni), akkor az összes többi szinten történő erőfeszítés – hosszabb távon – funkcióját veszti. Ebből követke­zően mindazon egyének, akik valós megoldásra törekednek, kénytelenek a létezés kérdését az emberiség lakóhelye, a bolygó problematikájának „magaslatáról" szemlélni. Az alapvető létkérdésre koncentrálva – szigorú következetesség esetén – nem engedhetik meg maguknak, hogy akár a „hobbik", akár a létezés alsóbb szintű fenyegetettségei irányába eltérül­jenek. Az ilyen egyén az átfogó alapfeladaton nem tekint túl, nem lát ki belőle, de ez az alapfeladat – egy meghatározott összefüggésben – az alacsonyabb szintű létkérdéseket is érinti: egyidejűleg az alacsonyabb szintű létkérdések is benne foglaltatnak. Mindaz, ami az alapfeladaton kívül esik, ebben a vonatkozásban érdektelenné válik, megszűnik, aktu­álisan „nem létezik" a számára.

(Megjegyzendő, hogy a „sablonos" módszer általánosabban is fel­fogható és használható. Ha feltételezzük, hogy kaotikusnak mutatkozó világunk mozgásaiban érdemes összefüggéseket, működési logikákat keresni, ez az eljárás alkalmasnak mutatkozik ilyen összefüggések, logikák feltárására, kiemelésére. Az esetleg létező belső logikai összefüggéseket – képletesen szólva – biztosabban tudjuk kitapintani, ha kérdéseinket, vizsgálódásainkat módszertani sablonokkal segítjük. Ez a „sablonos" eljárás a legkülönbözőbb logikák, összefüggések keresésére alkalmazható.

Tapasztalunk-e bármiféle azonos logikát a különböző egyének tet­teiben? Tapasztalunk-e bármiféle azonos logikát a különböző államok működésében? Tapasztalunk-e bármiféle azonos logikát a különböző társadalmi rendszerek működési struktúrájában, belső tagozódásában? Tapasztalunk-e bármiféle logikát az emberiség történetében? Stb. A hi­vatkozott módszertani sablonok használata az éppen feltett kérdésre való összpontosítást szolgálja. Egyfajta „lényeglátásban" segít: lehetővé teszi a kiválasztott szempontú lényeg észrevételét, kiemelését. A tapasztalati valóságra borított cél szerinti „sablon" mindazt elfedi, ami a vizsgálódás

során aktuálisan kiválasztott szempontból érdektelen, pusztán járulékos elem. Az így megmaradó „látványtól" viszont megkapjuk az igényelt vá­laszt. Kizárólag az éppen megfogalmazott kérdés szempontjából adekvát tényekre, konkrétumokra, folyamatokra enged rátekintést – szemlélhetővé, megragadhatóvá téve ezzel a keresett „lényeget". Illetve amikor semmit nem mutat, akkor azt jeleníti meg, hogy az adott kérdésben egyáltalán nem tapasztalható semmilyen érdemi összefüggés.)

3. A lekapcsolódás szabadsága

Az egyének történelmi és planetáris beágyazottságának következtében az individuális létezés az emberiség tagjaként, részeként zajlik. Aki tudatosít­ja magában ezt az összefüggést, annak a szemléleti horizontja – ameny-nyiben következetesen törekszik a szabadságra – az emberiségig tágul. Másként fogalmazva: felemelkedik, „felkapcsolódik" az átfogó horizontra, az emberiség szintjére, az őt érintő egészt átfogó összproblémára. Akár azért, mert – defenzív nézőpontból – szembenéz az onnan érkező fenye­getések kockázatával. Akár azért, mert – offenzív alapállásban – szemé­lyes ügyévé teszi, személyes ügyének tekinti az emberiség problémáit és hozzá kíván járulni azok megoldásához. Mindamellett abban sincs semmi meglepő, ha valakinek olykor a gyakorlati eredményesség (illetve annak esélye, reménye) fontosabbá válik, mint az elméletileg teljes – de aktuálisan bizonytalan kimenetelű – megoldásra való törekvés. Ha ösz­tönösen vagy tudatosan olyan feladatot választ, amelynél reálisnak tűnik az erőfeszítés hatásának, hatékonyságának viszonylag gyors visszaiga­zolódása. Ahol – az egyébként bármily részleges – siker elérhetőnek, megtapasztalhatónak tűnik. (Gondoljunk például a politikai csatározások lélektani furcsaságainak gazdag és szemléletes tárházára.)

Az egyes individuum számos – létét, illetve szabadságát veszélyeztető – kihívással találkozik. Vannak olyan létproblémák, amelyek megoldatlan­sága neki is alapvető fenyegetettséget jelent. A szabadságra következe­tesen törekvő egyén kénytelen számolni ezekkel. Ugyanakkor megesik, hogy szembesülve valamilyen adott létproblémával, azt számára átlát­hatatlannak találja, megoldhatatlannak ítéli. Ezért a szembenézés során dönthet úgy, hogy nem veszi magára annak terhét, hanem tudatosan eltekint tőle. Tehát dönthet úgy, hogy – realista kompromisszumot kötve a valósággal – szándékosan leválasztja (a filozófiai irodalomban elterjedt kifejezéssel: lekapcsolja) magát róla. Az ilyen lekapcsolódásnak defenzív (védekező), illetve offenzív változata is létezik. Az előbbiben az illető a probléma hárítását, a tőle való eltávolodást elsősorban kényelemből teszi. Nem kívánja magát vele terhelni. Az utóbbiban viszont az érdeklő­dését és a mozgásterét annak érdekében szűkíti le, hogy a maradékon belül megnövekedjen az eligazodása, magabiztossága, szabadsága. Gyakorlatias, pragmatikus megfontolásból ezt a tudatosan leszűkített szabadságot választja, vállalja. A lekapcsolódásnak ez a változata a létprobléma egésze orvoslásának hosszadalmas, bonyolult, bizonytalan kimenetelű feladatával szemben előnyben részesít valamely gyorsabb sikerrel kecsegtető (ezáltal az egyén szubjektív belső biztonságérzetét növelő) tevékenységet. Úgy is fogalmazhatunk: a fenyegetettségnek kitett átfogóbb létszintről átkapcsolódik valamilyen másik, aktuálisan kevésbé fenyegetettnek gondolt vagy őt jobban foglalkoztató létszintre. A nagyobb, hosszabb távú feladatvállalás érzése (olykor nyomasztó élménye) helyett a siker – vagy a problémamentesség – érzését választja.

A lekapcsolódás szabadsága gyakorlatiasan, pragmatikusan felfogott taktikai szabadság.

Az emberek arra kényszerülnek, hogy rendszeresen táplálják a tes­tüket (a biológiai rendszerüket). Ezt – elemi megközelítésben – kalóriák bevitelével teszik. Az emberek arra is rákényszerülnek, hogy a pszichikai rendszerüket táplálják. Kinek ez, kinek az jelent lelki táplálékot. Van, aki változatos kalandokkal eteti magát. Van, aki divatos fogyasztási javak­kal – mert ez kell a lelkének. De az is előfordul, hogy valakinek olyan a pszichikai rendszere, hogy csak konkrét eredményességgel, mérhető sikerekkel lehet jóllakatni. Mindenáron sikereket kell elérnie, ha el akarja kerülni pszichikumának az éheztetését.

Az átfogó feladatról szűkebb feladatra átkapcsolódó egyén – pusztán matematikailag nézve – egyenértékű cserét hajt végre: egy feladat he­lyébe egy másikat választ. Nem mechanikusan tekintve bonyolultabb a képlet: az átfogó egésszel való szembenézést behelyettesíti annak valamelyik részével vagy töredékével.

Az írás előző részében szó volt olyan korproblémákról, amelyekbe minduntalan beleütközünk.

• Korprobléma, hogy növekszik az egyének önállótlansága, autonó­miahiánya. Korprobléma a személyiség egyedisége elleni kihívás. Az egyes egyén megteheti, hogy a személyiségének egyedisége elleni kihívást nem tekinti a maga számára különösebben fontosnak. Végeredményben úgy dönt, hogy nem vesz tudomást erről a prob­lémáról és lekapcsolódik róla.

• Korprobléma, hogy egyre több ember nem talál bérmunkát, és más legális úton sem jut hozzá a megélhetéséhez szükséges jövedelem­hez. Korprobléma a tulajdon nélküli páriák tömeges létezése, illetve az ebből fakadó többirányú fenyegetettség. Az egyes egyén meg­teheti, hogy szembenézve és szembesülve a társadalmi egyensúly elleni kihívással (a párialéttel), azt nem az ő illetékességébe tarto­zónak ítéli. Végeredményben úgy dönt, hogy nem engedheti meg magának az ezzel a kihívással való foglalkozást és lekapcsolódik róla. (A szociális kérdés átfogóbb és lekapcsolódó megközelítésének kérdéséhez: Ki törődik Koldus Józsival? Eszmélet 94)

• Korprobléma az ember és a természet (a Glóbusz) kapcsolatában bekövetkező változás: a közöttük levő egyensúly megbomlása.

Az egyes egyén megteheti, hogy – úgymond reálisan mérlegelve az ebből következő feladatot és átlátva annak nehézségét – az egész problémát elhárítja magától. A globális fenyegetettséget nem tekinti az ő problémájának. Végeredményben úgy dönt, hogy igyekszik nem tudomást venni arról a kihívásról, amit ez a korprobléma jelent és lekapcsolódik róla. (Ide kívánkozik egy pontosító és kiegészítő megjegyzés. Lekapcsolódni, vagyis valamely szint közvetlen szempontjait elhagyni, azoktól elvonatkoz­tatni egy alacsonyabb minőségről [kevésbé átfogó létszintről] is lehet. Ezt – az elmozdulás irányát tekintve – inkább fölkapcsolódásnak, magasabb minőségbe való átlépésnek kellene nevezni. [Például az „individuális" létszintről a „társadalmi" létszintre.] Amikor a felemelkedés nem átfogó, hanem részleges marad, mégis pontosabb a szimpla átkapcsolódás meg­jelölés. Ugyanis ebben az esetben – a problémamegoldás szempontjából – nem teljes, nem érdemi a minőségi változás. Annyi történik, hogy az egyik hiányt, részlegességet felváltja egy másik. – Ennek a pontosító és kiegészítő megjegyzésnek a későbbiekben még lesz jelentősége.)

Megesik, hogy az egyén számára a lekapcsolódás taktikája bevá­lik, és eljárása sikeres. Az illető megvalósítja azt, amit akart. De az is megesik, hogy ez a módszer kudarchoz vezet, mert a mesterségesen kirekesztett létszint (vagy több létszint) mégiscsak beleszól, visszabeszél és keresztezi, meghiúsítja az elképzelését. Nem a lekapcsolódó egyén kezében van a siker kulcsa – akár kudarc, akár siker, végső fokon csupán megtörténik vele. A siker feltételét képező többi létszint kívül maradt a számításon.

Amikor az egyén – kötetlenebb mozgáslehetősége érdekében – tudato­san lekapcsolódik valamilyen problémáról, akkor a választása kétirányú: egyidejűleg választja a nagyobb kötetlenséget és a nagyobb fenyege­tettséget. A nagyobb kötetlenséget abban, amiben éppen tevékenykedni akar. Az előrelátható vagy kiszámíthatatlan fenyegetést pedig onnan, ahonnan lekapcsolódott. Önkéntesen korlátozott szabadságát, de egyút­tal az előrelátható (illetve a kiszámíthatatlan) fenyegetettségét is vállalja.

Ha a mozgásterünk leszűkítésével növeljük meg a szubjektív sza­badságérzésünket, egyúttal ki is szolgáltatjuk magunkat a kirekesztett terület felől jövő fenyegetettségeknek. Azzal, hogy lekapcsolódunk a probléma egészéről (teljességéről), egyidejűleg választjuk a szubjektív szabadságérzést és az objektív fenyegetettséget.

A lekapcsolódó egyén – amikor tudatosan vonatkoztat el bizonyos feltételektől, mint a megvalósulás (az eredményesség) valamilyen elengedhetetlen eszközétől – kockázatot vállal. Nyitva hagyja a cél megvalósulásának és megvalósulatlanságának az alternatíváját. Kitűzi a szubjektív célját, de számításba veszi a viselkedésével kiváltott eset­leg negatív eredményt, mint – az adott közegben – kivitelezett objektív célt is. Tudatában van a kettős célkitűzésnek, és vállalja a szubjektív cél lehetséges bukását. Akarja a szabadságot, ugyanakkor érzékeli a fenyegetettséget. Tudatosan nem vállalja a fenyegetettség elkerülésének árát, hanem – a negatív forgatókönyv bekövetkeztének esetére – inkább lemond szubjektív célja megvalósulásáról. („Azon az áron nem kell.") Másképp fogalmazva: a lekapcsolódással azt is vállalja, hogy adott esetben cselekedetének (szándékaitól független) objektív célját követi – letéve a szubjektív cél megvalósulásáról. (Szubjektív és objektív cél viszonyáról ld. az előző részt : Eszmélet 96)

Ha az egyén kudarcot vall, megteheti, hogy a szubjektív hiányosságát (módszerének részlegességét) szubjektív eszközökkel ellensúlyozza. Vagyis a kudarca miatt nem izgatja magát. Azt is mondhatjuk, hogy felad­ja eredeti célját, a gyakorlatát pedig – az adott kérdésben – alacsonyabb szintre helyezi („savanyú a szőlő"). Más a helyzet, ha nem tudja túltenni magát a kudarcon, és az objektív kudarc szubjektíve is kudarcérzéssel párosul. A tudatosított kudarc ráirányíthatja a figyelmét egy fontos össze­függésre: mindannyiszor külső fenyegetettségnek, a kudarc esélyének tesszük ki magunkat, amikor eltekintünk némely olyan feltételtől vagy eszköztől, amelyek megléte nélkül a célunk megvalósulása bizonytalan. Nem veszünk számításba olyan összefüggéseket, amelyek figyelembe­vétele elengedhetetlen a sikerhez.

4. Szűkülő horizont (A beletörődés)

Gyakran tapasztaljuk, hogy valamely kihívásra az emberek nem a legát­fogóbb szinten keresnek választ. Mellőzik az adott problémával való kö­vetkezetes (azaz átfogó) szembenézést. Ez történhet azért, mert az illető egyáltalán nem észleli vagy nem kívánja birtokolni a fenyegetettség fel­ismert horizontját. Ösztönösen vagy tudatosan nem vesz róla tudomást: figyelmen kívül hagyja azt, ami tudható. De az is megtörténhet, hogy az egyén azért kapcsolódik le róla, mivel beletörődik a helyzetébe (illetve a helyzetéről alkotott képzetébe). Vagy abba törődik bele, hogy nem képes megfelelni a saját – önmagával szemben táplált – elvárásainak, vagy abba, hogy úgysem képes befolyásolni a nagyobb folyamatokat.

„Olyat teszek, hogy magam is megbánom" – halljuk gyakorta. Felmerül a kérdés: akkor miért nem olyat tesz, amit nem kell megbánnia? Miért nem a saját szintjén, meggyőződése szerint cselekszik? „Olyat mondok, amivel magam sem értek egyet" – hangzik el időnként. Akkor miért nem olyat mond, amivel egyetért? Miért nem a saját szintjén nyilatkozik?

A saját szinttől való eltávolodásnak különböző okai lehetnek. Bekö­vetkezhet objektív kényszerűségből, de történhet egyéni belátásból, szubjektív elhatározásból, egy helyzetbe való tudatos beletörődésből is.

Nem logikátlan, ha a mindennapi megélhetési gondokkal küzdő egyén lemond arról, hogy a planetáris fenyegetettség orvoslásának problémá­ival foglalkozzon. Az élni akaró és közvetlenül legfeljebb rövid távon, máról holnapra élni tudó ember érthetően nem foglalkozik az ilyen,

számára életidegen „elméleti" kérdésekkel. Az sem teljesen logikátlan, ha a mindennapi megélhetési gondokba beszorított egyént nem különö­sebben érdeklik a társadalmi egyensúly megteremtésének nagy teóriái. Ő többnyire beletörődik egy leszűkített horizonton való létezésbe és gondolkodásba.

Más esettel állunk szemben, amikor egy meglevő állapot tudatosulása idéz elő léptékváltást és kiváltja a szubjektív horizont szűkítését. „Minden jól van" – mondja a Camus által megidézett agg és vak Oidipusz. Meg­változtatni nem tudván elfogadja a helyzetét és beletörődik a sorsába. Camus kommentárja: „…a nyomasztó igazságok megsemmisülnek, ha felismerjük őket. Oidipusz eleinte nem tudatosan megy a sorsa elé. Akkor kezdődik a tragédiája, amikor már tud. Ám ugyanabban a pillanatban, vakon és kétségbeesetten, azt is fölismeri, hogy az egyetlen kötelék, amely a világhoz kapcsolja, egy [őt vezető] leány hűvös keze. Hatalmas szó hangzik föl ekkor: »Ennyi megpróbáltatás ellenére, hajlott korom és lelkem nagysága úgy ítéltet velem, hogy minden jól van.«" (A Camus által abszurd győzelemnek nevezett eredmény a rezignált tisztánlátás gyümölcse. Az abszurd ember azzal, hogy tudatosan elfogadja a sorsát, legyőzi azt.)

A megfontolt, tudatos beletörődésnek az előzőtől eltérő típusát pél­dázza Roger Martin du Gard-nál Jean Barois végrendelete. „Amit ma írok, negyvenéves koromban, szellemi és testi erőm teljében, annak nyilvánvalóan nagyobb súllyal kell latba esnie, mint amit írhatok vagy gondolhatok életem végén, amikor a kor vagy a betegség testileg és erkölcsileg megnyomorított. Nem ismerek megrázóbbat, mint az olyan aggastyán magatartását, akinek egész élete egy eszme szolgálatában állott, és aki végső elgyengülésében meggyalázza azt, ami életének értelme volt, és siralmasan megtagadja a múltját.

Amikor arra gondolok, hogy életem egész erőfeszítése ehhez hasonló áruláshoz vezethet, és amikor eszembe jut, hogy e gyászos győzelmet hogyan aknázhatják ki azok, akiknek hazugságai és erőszakosságai ellen oly szenvedélyesen harcoltam, előre tiltakozom annak az embernek a vad energiájával, aki vagyok, az élő ember nevében, annak az emberi roncsnak – akivé válhatok – az alaptalan cáfolata, sőt talán öntudatlan imája ellen.

Megérdemlem, hogy úgy haljak meg, ahogy éltem: hogy ne adjam be a derekamat …"

Nagy bizonyossággal számíthatunk arra, hogy életünk nem azonos minőségen zajlik mindvégig: előbb-utóbb szembekerül egymással az életfolyamat folytonossága és a „saját szint" folytonossága. Kénytelenek vagyunk vagy életünk folyamatának időrendi egységével, vagy szemé­lyes minőségünkkel azonosulni szubjektíve. (A személyiség „saját szintje" előbb hal el, mint a biológiai egyén.) Amikor kialakul a kettő ellentéte, konfliktusa, csak abban lehet dönteni, hogy közülük az illető melyiket vál­lalja, melyiket tekinti inkább a magáénak. Bármelyikhez való ragaszkodás

szakadást idéz elő a másikban. A Camus által hivatkozott lelki nagyság lehetővé teszi az életfolyamat egészének elfogadását, a sorssal való megbékélést. Martin du Gard-nál ezzel ellentétes a választás: regény­hőse a másik mércét részesíti előnyben és nem akar megbékélni. Éli a sorsát, gyakorlatilag beletörődik, de – Oidipusszal ellentétben – lélekben lázad ellene. A személyiség „saját szintjéhez" való ragaszkodás az élet­folyamat végig azonos minőségének megkérdőjelezése (egy ponton az „élő ember" halálának beismerése, holttá nyilvánítása) árán lehetséges.

Barois, aki Zola harcostársaként a Dreyfuss-per ügyére „tette föl az életét", józanul előre látja, hogy élete végéig – amikor testileg és lelkileg már megkopott – nem lesz képes a saját szintjén („élő emberként") tevé­kenykedni. Ezért szükségesnek tartja egyszer s mindenkorra leszögezni, hogy – az esetleges későbbi megnyilvánulásaitól függetlenül – kicsoda ő valójában. Úgy ítéli meg, hogy ennyit tehet (de ennyit megtehet!) a későbbi hanyatlásából fakadó eszmei kiszolgáltatottság, az „élő ember" utólagos meghamisítása ellen.

A legutolsó idézet arra is felhívja a figyelmet, hogy bizonyos helyze­tekben az egyén kénytelen belenyugodni: a továbbiakban már nem tud megfelelni az önmagával szemben támasztott elvárásainak. Kénytelen elfogadni, hogy valamilyen gyakorlatában kevesebb, mint önmaga. Kénytelen beletörődni abba, hogy a számára fontos, általa preferált horizonthoz képest csak szűkebb horizonton (alacsonyabb szinten) ké­pes létezni, cselekedni. Ha ebbe bele tud törődni, akkor hozzáigazodik cselekvésének új határaihoz. Illetve esetleg az eszményeit is ezekhez igazítja. Az előbbi esetben csupán objektív kényszerűségből tesz taktikai engedményeket. Ezt úgymond „elvei fenntartásával" cselekszi – vagyis lélekben nem adja fel. Az utóbbiban a világszemléletét, az eszményeit is az alacsonyabb szinten található, szerényebb igényű, könnyebben járható (de számára járható!) úthoz idomítja.

A beletörődés egy további változatában nem valamilyen külső cselek­vési horizontról, hanem a belső teljességről (pontosabban a terjedelmi, extenzív teljességről) való lemondás következik be. Ilyenkor a sokoldalú igényekkel rendelkező (illetve önmagáról ilyen képpel, eszménnyel ren­delkező) egyén tudatosan teszi magát egyoldalúvá: valamelyik oldal cél­tudatos kiemelése miatt redukálja a saját sokféleségét. Az önként vállalt, választott egyoldalúság valamilyen aktuálisan kitüntetett szempontra való összpontosítás (intenzív fölkapcsolódás) érdekében történik.

Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a saját sokféleség, személyes több­oldalúság érvényesítésének aktuális felfüggesztése nem feltétlenül a személyiség ellenében, annak rovására történik. Vagyis konkrétan szem­lélve nem feltétlenül csonkítás (öncsonkítás). Ellenkezőleg. Adódhatnak olyan helyzetek, amikor a személyiség belső sajátossága, strukturális lényege (mint intenzív teljessége) éppen a sokféleség iránti igényének (extenzív teljességének) ideiglenes vagy tartós háttérbe szorulásával és szorításában tud kifejeződni, megnyilvánulni.

Petőfi korábban idézett ars poeticájára Eötvös József versben reagál.

Én is szeretném nyájasabb dalokban
Üdvözleni a szép természetet,
Ábrándaimnak fényes csillagokban
S bimbók között keresni képeket.
Én is szeretnék kedvesem szeméről
Enyelgve és búsongva dallani,
S nyájas arcáról, jéghideg szívéről
Érzékenyen sok szépet mondani.
Én is szeretném lángoló szavakkal
Dícsérni ősz Tokajnak tűzborát,
Szabály szerint kimért zengő sorokban
Megénekelni a magyar hazát.
De engem felver nyájas képzetimből
Komoly valónak súlyos érckara,
Fajom keserve hangzik énekimből
Dalom nehéz koromnak jajszava.
Mit ezrek némán tűrve érezének,
Eltölti égő kínnal lelkemet;
Mért bámulod, ha nem vidám az ének
S öröm helyett csak bút ébreszthetett?
Míg gyáva kor borul hazám fölébe,
Én szebb emlékivel nem gúnyolom;
Míg égő könny ragyog ezrek szemébe',
Szelíd örömről nem mesél dalom.
Miként az aeol-hárfa viharokban
Feljajdul a magas tetők felett:
Úgy zeng a dalnok bús dalt bús napokban;
Ki várna tőle nyájas éneket?
Ha éji vész borítja látkörünket,
Villámként sóhajt a tévedő;
Ha régi bánat kínozá szívünket,
Nem könnyeket kér-e a szenvedő?
S ilyen legyen dalom: egy villám fénye,
Egy könny, kimondva ezrek kínjait;
Kit nem hevít korának érzeménye,
Szakítsa ketté lantja húrjait.

Ugyanilyen szigorú határozottságot, a bármi másról beszélés (vagyis bármiféle „másról beszélés") aktuálisan félrevezető hobbijának felfüg­gesztését, a lazasággal, könnyed játékossággal óhatatlanul együtt járó figyelemelterelő mellébeszélés lelkiismereti tilalmát mutatja Bertolt Brecht – költőietlen – költeménye.

Kizárólag az osztályharcos városainkban Fokozódó zűrzavar miatt
Némelyek közülünk ezekben az években eltökélték
Hogy nem beszélnek többet kikötővárosokról, háztetők haváról, nőkről,
Pincebeli érett almák illatáról, a hús érzületeiről,
Mindarról, amitől az ember kerek lesz és emberi,
Hanem ezentúl csak a zűrzavarról beszélnek
Tehát egyoldalúvá válnak, szikkadttá, belebonyolódnak
A politika ügyleteibe és a dialektikus gazdaságtan
Száraz „méltatlan" szókészletébe
Hogy a (tudjuk, nem csupán hideg) hóesések
A kizsákmányolás, az elragadtatott hús és az osztálybíróság
E szörnyű tömény együttlétezése ne bírjon bennünket e
Sokrétű világ jóváhagyására s kedvünket ne leljük
Az ilyen véres élet ellentmondásaiban
Hiszen megértitek.

Jobban belegondolva, az utóbb idézett szerzők valójában a jelzett „sab­lonos" eljárást alkalmazzák: a kizárólagos fontosságúnak ítélt dimenzió kiemelése érdekében minden egyebet zárójeleznek, elfednek, letakarnak. Intellektuális, morális és érzelmi megfontolásból szükségesnek tartják valamennyi más összefüggés elhallgatását (sőt talán elhallgattatását).

Amikor ráhelyezik a kiválasztott szempontból lényegeset láttató „sablonjukat" a tapasztalati valóságra, a látvány koncentráltan egydi­menziójúvá válik. Ezzel a többrétegű, színes, soktényezős „kerek és emberi" viselkedés átalakul, egydimenzióssá szűkül. A kiélezett helyzet következtében – magától értetődő módon – felfüggesztődik a sokféle­ség, a játékosság. Könnyű belátni, hogy az ilyen viselkedés az átfogó sablon alkalmazásakor is egyoldalú, egydimenziós. Ám ott egy olyan dimenzióban mozog, amely a többi dimenziót nem kirekeszti, hanem szintén tartalmazza: egy egységes, átfogó struktúra mentén felöleli, ma­gába integrálja. Egyáltalán nem utasítva el a sokdimenziós ember, nem szüntetve meg az egységes személyiség – szabadságát nem korlátozó, azzal összhangban levő – különféle játékosságait.

*

Ez a fejezet elsősorban az átfogó horizont kiépítésének és visszabon­tásának a kérdését próbálta körüljárni. Nevezetesen azt a helyzetet, amikor az intellektuálisan elért szint – különböző okok miatt – a gyakorlati magatartásban (és ennek következtében intellektuálisan is) ideiglenesen vagy tartósan vállalhatatlannak mutatkozik. A leírt pálya: fölkapaszkodás és visszaereszkedés, visszahátrálás.

A következő rész a fölkapaszkodás előli meghátrálás eseteivel foglalkozik. A „jobb nem tudni" lélektani állapotát és következményeit kívánja felidézni. Vagyis azt a helyzetet vizsgálja, amelyben az egyén nem tudatosan mond le a teljesebb horizontról, lép vissza tőle (és – jobb híján – beletörődik a leszűkítésébe), hanem eleve adottságnak tekint valamilyen szűk horizontot.

Beletörődés, „jobb nem tudni”, stréberség. Változatok a meghátrálásra

Érthető, ha valaki azt teszi, ami neki örömet okoz. Örömeink, kedvteléseink azonban rövidebb-hosszabb távon a létünket is veszélyeztethetik. Az elemzés ezt a konfliktust próbálja több síkon körüljárni.

Köztudomású, hogy az individuum szubjektív biro­dalma – hasonlóan az egyes nemzetekhez – gyakran kerülhet igencsak zavaros állapotba. Elszabadulnak bennünk a démonok és csúfos kavarodást rendeznek, azaz fogalmazzunk tudományosabban: a lényegi rendből kiszakadt – vagy abba be nem illeszthető – részleges rend ragadja magához az uralmat. A végső analízisben azonban szükségképpen érvényesülnie kell a lényegi rendnek, vagy, mint mondani szokás, diadalmaskodik az »egy« […]" (W. K. Heisenberg)

Az emberek viszonya a világukhoz koronként nagyon eltérő lehet. Gondoljunk bele például, hogy az az Oidipusz, aki Szophoklésznél méltósággal viseli el a rá mért kegyetlen sorsot, Senecánál ugyanabban a történetben már csak folyamatos rettegésre képes. Nem merész kö­vetkeztetés, hogy a különböző történelmi helyzetekben más-más tipikus beállítódás jellemző az egyénekre.

Vannak korok, amelyek azt sugallják, hogy a világban rend van, és ez a rend megismerhető. Arra adnak ösztönzést, hogy keressük, fedezzük fel magunkban és magunk körül az eligazodást segítő szabályszerűsé­geket. Az ilyen időszakok kulturális alkotásaiban többnyire valamiféle magabiztossággal, a megszerezhető, elérhető bizonyosság képzetével találkozunk.

A XIX. század elején Hegel számára magától értetődő, hogy a világ működésének logikai vázát akarja bemutatni. Mintegy a kaotikus felszín mélyebb értelmének a megfejtéseként. Kora gyermekeként feltételezi, hogy amit az univerzum egészét átható, mozgató, egységes lényegként (a bolygóktól a művészeti, vallási és filozófiai termékekig) feltárt, azt – a végső rendet kiemelő – zárt logikai formában kell tálalnia.

Később Marxnak is nyilvánvaló, hogy a fennálló gazdasági rendszer feltérképezésekor a hegeli eljárást alkalmazza. Nem a kutatómunka, a tényfeltárás lépéseibe avatja be az olvasót (mintegy az együtt haladás, a közös felfedezés útját kínálva), hanem az általánosabb elméleti össze­függésekből vezeti le, világítja meg a konkrét jelenségeket. Módszertani meggyőződése – a kor tudományközpontú atmoszférájának megfelelően -, hogy így tudjuk eredményesebben megértetni-megérteni a körülöttünk tapasztalható gazdasági és társadalmi jelenségeket, folyamatokat. A követett minta: rendszerszemlélet és rendszerábrázolás.

Többen felhívták a figyelmet arra, hogy Darwin a piaci versengést, a piacot mozgató gazdasági élethalálharc napi gyakorlatát szemlélve jutott el az egész élővilágra jellemző létért való küzdelem gondolatáig és a törzsfejlődés szabályosságának megjelenítéséig. Elemzők kimutatták, hogy Einstein számára a fizikai világ mélyebb szabályszerűségeinek felfedezéséhez komoly ösztönzést adott a világot átható isteni rendbe vetett hit.

Az elérhető bizonyosságnak erről a szemléleti-módszertani bázisáról méltatja a társadalom egészének struktúráját megragadni képes nagy­epikát, és minősíti le a csak szubjektív hangulatokat illetve részössze­függéseket ábrázolni képes kisebb léptékű művészeti formákat Lukács György. A teljesség igényéről való lemondást nemcsak esztétikai, hanem etikai kérdésnek is tekinti. Annak feltételezése és életérzése, hogy a társadalmi mozgásokban átlátható rend érvényesül, rendezett világkép megalkotására, a valóság egész szerkezetének megformálására, be­mutatására ösztönöz.

A rendkeresést illusztráló példák felsorolása még hosszan folytatható.

Vannak azonban másféle korok is: olyanok, melyeket a kortársak többsége áttekinthetetlennek, kaotikusnak érzékel. Amelyekben nem lehet biztonságosan eligazodni. Ilyenkor az volna gyanús, hiteltelen, ha valaki – a mindennapi tapasztalatok által cáfolt – rendezett világkép sugalmazásával kísérletezne. Ha közvetlenül vissza nem igazolódó egyértelműségeket sulykolna: széleskörű elméleti tisztánlátást próbálna rázúdítani a világban eltévedő, bizonytalan, magukat talajtalannak érző egyénekre. A legutolsó évszázad szépirodalma, filozófiája attól adekvát, hogy visszatükröződik benne ez a káosz.

Az előbbi világkép hajlamos a mindent átfogó racionalitás hipotézisét, a tudományos általánosítás szempontjait abszolutizálni, és a – nem csupán racionalitással jellemezhető – individualitáson kritikusan átlépni. Mintegy a nagy egész diadalát ülni, kultuszát hirdetni. A magas elméletben szokás nem észrevenni a „kisszerű" egyedi létezést, nem tudomást venni róla.

Az utóbbi világképben viszont „minden egész eltörött" – ami a törmelék, a töredék, a részlegesség diadalához, kultuszához vezet. Teljességgel érthető, ha az egyént elsősorban a saját problémái foglalkoztatják, közvetlenül azokat akarja kezelni, megoldani. Így azonban az egyéni létezés nyomasztó gondjai olyan tágabb összefüggéseket is elfednek, amelyekből – jelentős mértékben – ezek a gondok fakadnak.

Jelen vázlat arra próbál rákérdezni, hogy nem kapcsolható-e össze a két ellentétes beállítódás? Lehetséges-e egyidejűleg figyelembe venni a megengedőbb gyakorlati (humánus) megértés és az átfogó elméleti igényesség szempontját? Nem egyesíthető-e a szétesettség, széttöredezettség életérzése és a totalitás átlátására való törekvés? Pusztán saját magát magyarázó szilánk, morzsa, ami annak mutat­kozik, vagy esetleg tágabb, összetett egységek alkotóeleme? Tovább lehet-e kapaszkodni az önmagában vett töredéktől a nagyobb egészek részeként felismert, megértett töredékig? Másként fogalmazva: nem ragadható-e meg átfogóbb totalitások részeként, részmozzanataként – azaz szerves elemeként – az, ami a közvetlen tapasztalatokban (vagyis a mostanság tipikus felfogásokban) csupán véletlenszerű törmeléknek jelenik meg?

Amikor minden egyéni hiba, gyengeség iránt megértőek vagyunk, mindent megbocsátunk, akkor ezzel lenézzük az illetőt és ártunk neki – fogalmazott annak idején egy ismert pedagógus. Vagy a másik irányból: valamilyen rokonszenves vonásának kiemelése következtében magát az illetőt fogadjuk el, kedveljük meg – találjuk rokonszenvesnek. (Pl. „kizsi­gereli ugyan a neki alárendelteket, de alamizsnával segíti a koldusokat".) A teljes egyén megítélését a részleges minősítésével cseréljük fel, váltjuk ki – a bizonytalan, elbizonytalanító korok jellegzetes tüneteként, lélektani menedékeként. Az ilyen pszichológiai realizmus – mutat rá többek között Slavoj Žižek – elkülöníti az egyén belső személyiségét és szubjektív viselkedését annak komplexitásától, külső hatásaitól: tetteinek objektív funkciójától, jelentésétől. Vegyük azonban észre: valaki viselkedésének megértő szándékú szemlélése (kritikusan megértő értelmezése) nem feltétlenül jelent egyúttal elfogadást, igazolást. Ugyanakkor bármiféle gyakorlati továbblépéshez – közvetítő, közelítő közegként – egy bizonyos fokú megértés is elengedhetetlen. Az – akár gyarló – egyéni szempontok részleges indokoltságának az elismerése és integrálása nélkülözhetetlen előfeltétel az individuális „töredék" és az átfogóbb „egész" gyakorlati összekapcsolásához.

I. Létkérdések – létválaszok

1. „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek"

– Nagyon szeretheti a sört, ha ennyit pakol az autójába.

– Ne dőljön be a látványnak! Nem a sört, hanem a gyárosokat és a kereskedőket szeretem. Az ő üzleti nyereségüket akarom gyarapítani. Minden eszközzel támogatni kívánom a tőkéseket abban, hogy a gaz­dasági hatalmuk növekedjen. Mi mást tehetnék ennek érdekében, mint hogy árukat vásárolok?!

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek." Éljenek a gazdagok, és pusztuljanak a szegények! Éljenek az erősek, és pusztuljanak a gyen­gék! Éljenek a tulajdonosok, és pusztuljanak a nincstelenek! Éljenek a tőkések, és pusztuljanak a bérmunkások!

Ha nem akarnám gyarapítani a tőkések profitját, akkor nem vásárolnám az áruikat.

– Ne dőljön be a látványnak! Nem a sört, hanem az államot szeretem. Az államot a jövedelme teszi erőssé. Növelni akarom az állam hatalmát. Mi mást tehetnék ennek érdekében, mint hogy vásárlásokkal gyarapítom az adóbevételét?!

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek." Erősödjön az állam, hogy féken tudja tartani a szegényeket! Éljen és virágozzék államunk, hogy garantálni tudja a tőkés gazdasági rendszer és a profit biztonságát.

Ha nem akarnám növelni az állam hatalmát, akkor nem gyarapítanám vásárlásaimmal az adóbevételét. Ha nem akarnám növelni az állam hatalmát, akkor nem tartanám fenn adófizetéssel a gazdasági erejét. Ha nem akarnám növelni az állam hatalmát, akkor nem adnám a választá­sokon való részvétellel a hozzájárulásomat a politikai uralmához.

– Ne dőljön be a látványnak! Nem autókázni szeretek. Azért közlekedem autóval, hogy emelkedjen a benzinfogyasztás, és ezzel a kőolaj kiter­melése. Növelni akarom a nagy gazdasági birodalmak uralmát a világ nyersanyagforrásai felett. Segíteni szeretném, hogy a vezető hatalmak erősítsék a befolyásukat a kőolajtermelő országokban. Mi mást tehetnék ennek érdekében, mint hogy vásárlásaimmal újabb kőolajforrások meg­szerzésére ösztönzöm őket?!

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek." Azért használom szorgalma­san az autómat, hogy a legerősebb államok – fegyverekkel és katonaság­gal – további kőolajban gazdag országokra is kiterjesszék a hatalmukat. Mivel tudom elősegíteni nyersanyagokkal rendelkező országok gazdasá­gi vagy katonai leigázását? A vásárlásaimmal, az autóm használatával. Így támogatom, hogy a civilizált nemzetek újra meg újra megmutassák a vadakkal szembeni fölényüket.

Ha nem akarnám igazolni a vezető gazdasági hatalmak gyarmatosító hajlamát és bátorítani ezt a hajlandóságát, akkor minimálisra csökken­teném a kőolajszármazékok fogyasztását.

– Ne dőljön be a látványnak! Nem autót vezetni szeretek, hanem a klí­maváltozást akarom gyorsítani. Mi mást tehetnék a környezetre káros anyagok kibocsátásáért, mint hogy sokat használom a gépkocsimat?!

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek." Azért autózok, hogy rombol­jam a természeti környezetet. Azért autózok, hogy erősödjön az üveg­házhatás. Azért autózok, hogy romoljanak (csökkenjenek) a Földön az életfeltételek. Azért autózok, hogy pusztuljon az emberiség.

Ha nem akarnám rombolni a természeti környezetet, akkor teljesen felhagynék a gépkocsi használatával.

2. Kedvteléseink játékossága

Tapasztaljuk, hogy az embereknek mennyire különbözőek a kedvtelései.

Vannak, akik a gyors sikerek vonzásában élnek. Kézenfekvő, hogy kihasználják a kedvező egyéni helyzetüket, és előnyöket kovácsolnak belőle a maguk számára.

– Aki gazdagnak született és jelentős vagyonnal rendelkezik, az nagy valószínűséggel élvezni akarja, hogy a megkívánt javakat különösebb erőfeszítés nélkül meg tudja vásárolni. A készen kapott vagyon erős ösztönzés arra, hogy rászokjon a nagybani fogyasztás ízeire. Hogy érdeklődésében és tevékenységében a vásárlói-fogyasztói mentalitás váljon uralkodóvá.

– Akit megnyerő külsővel ajándékozott meg a természet, az minden bizonnyal élni is fog ezzel. A könnyen elérhető sikerek felé terelgeti a testi adottsága, és érvényesíti ezt a „versenyelőnyét" a többiekkel szemben.

– Aki valamilyen kiemelkedő képességgel született, annak kézenfekvő lesz, hogy megpróbálja azt kamatoztatni a maga javára. Rendkívüli erő­feszítések nélkül is eléri, hogy rá irányuljon a figyelem, az érdeklődés.

Egyesek tehát szorgalmasan gyűjtögetik a fogyasztási, hódítási, ismertségi stb. sikereiket. Áldoznak a kedvtelésüknek. Mondhatni: azt játsszák, hogy sikert sikerre halmoznak. Ez az egyéni hobbijuk. Azért cselekszenek így, mert örömüket lelik a könnyen elérhető sikerekben.

Vannak, akik színes, változatos, sokféle élményben gazdag életet akarnak élni. Mozgalmas, izgalmas mindennapokra vágynak. Sokat tesznek azért, hogy ne maradjanak le semmilyen élvezetről. Játékosan portyáznak a különböző kalandok világában. Felkutatják és kiaknázzák a kínálkozó örömforrásokat, befogadják az útjukba kerülő kellemes élményeket. Mondhatni: azt játsszák, hogy habzsolják, halmozzák az élvezeteket. Számukra az a siker, ha minél több élménnyel tudják kitölteni az életidejüket. Ez az egyéni hobbijuk, a fő kedvtelésük. Nekik ez jelenti a legnagyobb örömöt.

Míg egyesek pillanatnyi, itt és most, addig mások nem csupán átme­neti, hanem tartós sikerre vágynak. Nem az éppen adódó lehetőségek, illetve többé-kevésbé készen talált adottságok puszta kihasználására, hanem célirányos tevékenységre alapozzák a sikereiket.

– Van, aki elsősorban hírnévre, népszerűség megszerzésére törek­szik. Mindenáron fel akarja hívni magára a figyelmet. Ügyesen taktikázó játékosként próbál kitűnni a többiek közül. Aláveti magát annak, amit a kiemelkedés személytelen automatizmusa, gépezete a sikerhez meg­követel.

– Van, aki elsősorban hódításra, valamilyen hatalom megszerzésére tö­rekszik. Egyes egyének feletti személyes uralmat vagy intézményesített, pozícióból fakadó társadalmi uralmat akar. Az intézményes hatalom le­hetőséget, jogosultságot ad arra, hogy társadalmi kérdésekben döntsön, mások magatartását átformálja. Hogy a politikai hatalom részeseként, gyakorlójaként eredményesen tudja befolyásolni társadalmi folyamatok alakulását, irányítani emberek sorsát, viselkedését.

– Van, akit elsősorban a gazdasági hatalom vonz, ennek megszer­zésére törekszik. Arra vágyik, hogy minél több pénzt szerezzen, hogy mérték nélkül növelje a vagyonát. Ennek rendeli alá egyéb lehetőségeit, ennek érdekében kamatoztatja ismeretségeit, kapcsolatait. Alapvetően a szerzés motorja mozgatja. Pénze, vagyona segítségével pedig képessé válik az emberek befolyásolására: nemcsak tárgyak, áruk, szolgáltatások, hanem emberek fölött is hatalmat (fennhatóságot) szerez. A gazdasági siker gátlástalan ügyeskedést, rugalmas alkalmazkodást követel. Ezért – a siker érdekében – aláveti magát annak, amit a gazdasági versengés személytelen mechanizmusa előír.

A hírnév, a hatalom, a meggazdagodás híveit a nyerni akarás mozgatja. A kedvtelésüknek áldoznak, amikor így cselekszenek. Ez a fő hobbijuk. A jövedelemszerzésen túl azért ragaszkodnak a kedvtelésükhöz, mert örömüket lelik a tartós sikerben (a közvetlen eredményben, illetve a nyerés folyamatában). A versengés, rivalizálás gépezete rafinált viselke­désformák elsajátítására és alkalmazására kényszeríti őket. A sikerekért való erőfeszítésben, a többieken való felülkerekedés folyamatában a taktikázó ügyeskedés is örömforrás. Számukra az izgalmas gazdasági, politikai stb. játékok jelentik a legfőbb élvezetet.

Vannak tehát olyanok, akik a pillanatnyi vagy tartós sikerek vonzásában élnek. Ha elképzeléseik beválnak, akkor bővelkedni fognak az örömök­ben. Másokat a mozgalmas, kalandokkal teli időtöltés, a gazdag, sokirá­nyú élményszerzés vágya vezérel. Ily módon színes, változatos lesz az életük. (Ennek megfelelően maguk is sokarcúvá válnak. Sorsuk, életútjuk részekre oszló, elemeire tagolódó – más nézőpontból széttöredezett, feldarabolt – képet mutat.) De olyanok is léteznek, akik folytonosságra, állandóságra vágynak, és ezt külső útmutatásban vélik megtalálni. Ennek egyik változata, amikor egy tekintély irányítása alá próbálnak helyezked­ni. Megnyugvást jelent a számukra, hogy felnézhetnek valamilyen sze­mélyre, csoportra vagy intézményre. Érte lelkesednek, hozzá igazodnak. Öröm ebben a vezérben, vezetőben hinni, őt csodálni, neki szolgálni. Akik így éreznek és így cselekszenek, azoknak a biztos helyre tartozás, a lelki támaszt adó irányított időtöltés jelenti a legnagyobb örömöt. Ez az egyéni hobbijuk, a fő kedvtelésük. Persze nemritkán előfordul, hogy megrendül a tekintélybe vetett feltétlen bizalom. Ilyenkor arra kényszerülnek, hogy új vonzerőt találjanak, és neki vessék alá magukat.

A külső útmutatás másik változatában az elköteleződés valamilyen készen kapott eszme (hit, elv, eszmény) mellett történik. Vannak, akik lényegében egyetlen ügyért kívánnak buzgólkodni. Többnyire nem ímmel-ámmal, „ahogy esik, úgy puffan" alapon, hanem komolyan, nem csekély megszállottsággal. Ilyen a lelkialkatuk.

A kiválasztott, kitüntetett ügy, eszme lehet egyes egyéneknek, egy kisebb közösségnek, egy országnak, egy régiónak, az egész emberi­ségnek a szolgálata, védelme – vagy bármilyen más ideológia. Közös sajátosságuk, hogy hosszabb távú eltökéltséget feltételeznek. Híveik tartósan ráhangolódnak valamilyen elv, eszme képviseletére, illetve megvalósítására. Igyekeznek elsőbbséget adni neki, és minden egyebet másodlagos, járulékos kérdésként kezelni.

Emlékszünk a Makra hősnőjére, aki úgy döntött, hogy lényegbevágó társadalmi változásokat kíván elősegíteni: neki a „nyomorultak ügyéért" kell élni. Ezért nem akar férjhez menni, és nem akar gyereket. „A gyerek­nek tej kell meg gyümölcs meg cipő meg télikabát". Vagy – vagy. Vagy a gyerekvállalás (és a gyerek kiszolgálása), vagy a társadalmi változá­soknak (a nyomorultak ügyének) a szolgálata. Ha a gyereknek tejet stb. kell szerezni, akkor ez a kötelezettség óhatatlanul keresztezi, hátráltatja a társadalmi elhivatottságból adódó feladatait. (Az éppen esedékes pénz stb. előteremtése nem az „ügy" megvalósítása.) Ha viszont a nyomorultak ügyét részesíti előnyben és a gyerekéről való gondoskodást függeszti fel, akkor azt kockáztatja, hogy az éhezni és fázni fog miatta. Aki valami mellett komolyan („megszállottan") elkötelezi magát, az nehezen tud másra figyelni. Nehezen tud – lelki megrázkódtatások nélkül – mással is intenzíven (vagyis felelősen) foglalkozni.

Ismert annak a politikusnak a kijelentése, aki felismeri: Ha engedné, hogy hasson rá az Appassionata, nem lenne képes teljesen a forradalom­ra összpontosítani. Ezért megpróbálja a lefegyverző, elgyengítő hangu­latokat, érzelmi hatásokat kiiktatni az életéből. A magánörömök élvezete nem a „forradalomcsinálás" tette. Így azután nem következetlenség, hogy egy hegyi panoráma látványakor is a mensevikek járnak a fejében. (Szá­mára az érdemi magánörömöt is a forradalomcsinálás jelenti.)

Gyakran előfordul, hogy valaki azt gondolja, hogy életre szólóan elkö­teleződött valamilyen nemes eszme, ügy mellett. Azt gondolja magáról, hogy halálosan komolyan elhivatott. Azután idővel kiderül, hogy mégsem. Jól példázza ezt Gorkijnál Lószúnyog esete, akit az ügy csak a lebuká­sáig tartott fogva. Vagy gondolhatunk az emlékezetes ideológiai-politikai átigazolásokra szocialistából fasisztába, liberálisból nemzetibe stb. Az „átigazolás" puszta ténye azonban nem cáfolata, inkább megerősítése annak, hogy az illető alapjaiban eszmefüggő. Csupán az egyik formát cseréli egy másikra.

Némelyek tehát elköteleződnek valamilyen eszme mellett. Nekik ez a fő kedvtelésük. Mondhatni: azt játsszák, hogy „felteszik az életüket" va­lamilyen ügyre. Az egyes egyénnek mintegy hobbijává válik az az elv, hit, eszme, amelyet – az összes többivel szemben – kitüntet. Örömét leli az eszmében: abban, hogy útmutatást, irányt ad az életének, állandóságot, folytonosságot kölcsönöz az erőfeszítéseinek. Lelki megnyugvást kap tőle.

  • Miért éppen a környezetvédelemért, a természet megóvásáért lelke­sedsz?
  • – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
  • Miért éppen a világbékéért lelkesedsz?
  • – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
  • Miért éppen az osztálybékéért, a politikai állam hatalmáért lelke­sedsz?
  • – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
  • Miért éppen valamelyik politikai párt győzelméért lelkesedsz?
  • – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
  • Miért éppen valamelyik sportcsapat győzelméért lelkesedsz?
  • – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
  • Miért éppen a gyarmatosítók megbüntetéséért lelkesedsz?
  • – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
  • Miért éppen a kizsákmányolók uralmának megdöntéséért lelkesedsz?
  • – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
  • Miért éppen a környezet rombolásáért, a természet pusztításáért lelkesedsz?
  • – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
  • Miért éppen az „idegenek" elleni gyűlöletért lelkesedsz?
  • – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.

Ki erre, ki arra „teszi fel az életét". Ki ebben, ki abban kötelezi el magát. A különböző eszméket – változatos megfontolásokból – eltérő értékűek­nek szoktuk tekinteni: némelyeket magasabb rendűnek, magasztosabb­nak, nemesebbnek, tiszteletreméltóbbnak stb. minősítünk. Azonban messzemenően nincs egyetértés a megítélésükben: az egyik ember (illetve csoport) ezt, a másik azt tartja értékesebbnek. Például az egyik világképben az egyes egyén, a másikban valamely adott ország, az állam, a nemzet, egy továbbiban az emberiség, vagy lakóhelye, a Föld kap elsőbbséget.

Az egyes eszmék szubjektív megítélésében tehát szóródással találko­zunk. Miképpen maguk az eszmei elköteleződések is szubjektívek abban az értelemben, hogy egyéni döntésekből, preferenciákból erednek. Mint örömforrások (konkrét egyéni kedvtelésekként), formailag egyenrangúak­nak mutatkoznak. Illetve, ha nem hierarchizáljuk, rangsoroljuk az egyes eszméket (az „ügyeket") valamilyen külső szempont szerint, akkor ezek az elköteleződések az adott individuumok vonatkozásában objektíve (az egyénre gyakorolt hatásuk tekintetében) is egyenértékűeknek bizo­nyulhatnak. Kinél-kinél lényegében ugyanazt a funkciót látják el: az illető lelki irányultságot, morális kielégülést nyerhet tőle. (Ami nem feltétlenül egyenértékű a különböző eszmékben, eszmei elköteleződésekben, az a külső hatásuk, a világban betöltött objektív funkciójuk/funkcióik.)

Miért ne dönthetne valaki úgy, hogy megkapaszkodik valamilyen eszmé­ben? Ha úgy gondolja, hogy neki ez jó? Ha ebben talál örömöt?!

Miért ne dönthetne valaki úgy, hogy legfőbb céljának a versengésben elért sikereket tekinti? Hogy folyamatos és intenzív erőfeszítéseket tesz azért, hogy a gazdaság, a politika, a hírnév (ismertség), a tudomány, a sportok stb. területén másokat megelőzzön, legyőzzön? Hogy a vetélke­désbe kapaszkodik bele? Ha ebben talál örömöt?!

Miért ne dönthetne valaki úgy, hogy legfőbb céljának a komolyabb erőfeszítéseket nem igénylő könnyű sikereket tekinti? Hogy az ilyen sikerekbe kapaszkodik bele? Ha ebben talál örömöt?!

Miért ne dönthetne valaki úgy, hogy színes, izgalmas, élményekben gazdag életet akar élni? Ha a változatosságokban tud megkapaszkodni? Ha ebben talál örömöt?!

Miért ne fordulhatna elő, hogy valaki úgy dönt, hogy „gazember lesz"? Ha egyszer neki ez a hobbija? Ha élete folyamán olyan eseményekben volt része, melyek hatására ebben talál örömöt?!

A tapasztalatok szerint ki ebben, ki abban leli kedvét, ami azt mutatja, hogy ezek az örömforrások „itt és most" szubjektíve egyenértékűek. Illetve, ha nem minősítjük az egyéneket valamilyen külső szempont sze­rint eleve magasabb- vagy alacsonyabb rendűeknek, akkor a különböző jellegű örömforrások nemcsak szubjektíve, hanem az adott egyének vonatkozásában objektíve is egyenértékűek lehetnek: elősegítik az illető határozott, magabiztos viselkedésének kialakulását.

3. Létkérdések

Vannak, akik önkéntes elhatározásból, személyes eszmei elkötelező­désből igyekeznek egyetlen ügyet szolgálni. Ez a fő kedvtelésük. Azért teszik, mert ilyen a lelkialkatuk. De vannak, akiknek az élethelyzete olyan, hogy lényegében csak egyetlen üggyel tudnak törődni.

Nem logikátlan, hogy egy éhező az élelemszerzésre összpontosít, és amíg nem sikerült az éhét csillapítani, addig semmi más nem érdekli.

Nem logikátlan, ha egy hajléktalant aktuálisan csak a jelen foglalkoztat: kizárólagos célja, hogy túlélje a téli éjszakát, és ne fagyjon meg. Itt és most semmi egyéb nem létezik a számára. Sem a holnap, sem a hol­napután. Sem a nemzet, sem az emberiség.

Nem logikátlan, hogy ha a gyereknek „tej kell", és nincs miből megvásá­rolni, akkor az életben maradás szükséges kellékeit a legtörvénykövetőbb szülő is bármilyen módon hajlandó megszerezni. (Minden elvi jogtisz­telete ellenére, valószínűleg nem riad vissza attól, hogy „megélhetési bűnözőként" viselkedjen.)

A példák azt mutatják, hogy nem csupán belső elhatározásból jönnek létre „egy ügyű" magatartások. Ilyenek külső kényszerek hatására is keletkeznek. A szélsőségesen kiszolgáltatott helyzetben levő emberek „látótere", élethorizontja objektíve is lehatárolódik, összezsugorodik, beszűkül.

Az eltérő „egy ügyek" formailag egyenértékűek: mindegyik az adott egyén preferenciáit mutatja. Tartalmi szempontból azonban korántsem azonos, hogy az illető szubjektív kedvtelésből (hobbiból) kötelezi el magát valami mellett, vagy pedig objektív létkérdés egy meghatározott viselkedése: az élete (illetve mások – szerettei stb. – élete, életben maradása) függ tőle.

4. Létünk fenyegetettsége

Az élőlények általános adottsága, hogy létfenntartási tevékenységre kényszerülnek. Elsődleges feladatuk a mindenkori táplálék megszerzése. Erre a feladatra vannak utalva, ítélve. Kulcskérdés, hogy mi biztosítja, és mi veszélyezteti az életben maradásukat. A többi élőlényhez hasonlóan, az emberek számára is a lét kérdése, a puszta létezés biztosítása, a közvetlen életben maradás jelenti objektíve a legelemibb teendőt. Hozzá képest sokadrangúnak számít minden egyéb probléma. A létezés bizto­sítása nélkül, ennek hiányában semmi gondunk nem marad. Valamennyi másodlagos, járulékos tennivaló – az illetővel együtt – elenyészik.

Alapjaiban veszélyezteti az egyének létét, ha nem tudnak – közvetlenül vagy közvetve – gondoskodni a megélhetésükről. Létében fenyegeti az egyént, ha nem elérhetők számára az önfenntartáshoz, szervezete újra­termeléséhez, a biológiai fennmaradáshoz szükséges javak.

Az egyes egyénekre azonban nemcsak az alapszükségleti javak köz­vetlen hiánya jelent fenyegetést, hanem az is, ha ezek megszerzésének feltételei nem állnak rendelkezésre folyamatosan a társadalmi környeze­tükben. Hiába van valakinek jó állása, tisztes jövedelme, ha ezt veszélybe sodorhatja, hogy az éppen fennálló társadalmi rendszer nem garantálja a jövedelemszerzésnek (pontosabban: a megélhetési javak megszerzésé­nek) a lehetőségét. Nincs biztonságban, ha az éppen fennálló társadalmi berendezkedésben megélhetésének a feltételeit elveszítheti.

Továbbá: az egyéni lét akkor sincs biztonságban, ha akár a szűkebb, akár a tágabb társadalmi környezetben a létfenntartási cikkek megszerzésé­nek lehetősége nincs általános érvénnyel biztosítva. Az egyes egyén létét veszélyezteti, ha nem kap esélyt mindenki a folyamatos megélhetésre. Ha a fennálló társadalmi rendszer nem teszi lehetővé valamennyi állam­polgára számára a megélhetéssel arányos tulajdont, jövedelmet vagy fogyasztási javakat. Tapasztaljuk, hogy létükben fenyegetett egyének, csoportok gyakran próbálnak meg mások javai és élete megtámadásával túlélni. (Lehetséges hivatkozási alapjuk, hogy ők is a társadalomhoz tar­toznak: a nemzeti, állampolgári, regionális vagy globális közösség tagjai.) Mind a létfeltételek bizonytalansága (hiánya, illetve elveszíthetősége), mind a külső, mások részéről történő veszélyeztetettség miatt az egyéni fennmaradás alapkérdése társadalmi összefüggéseket vesz fel. Egyéni létproblémánk általános társadalmi dimenziót kap.

Az utóbbi időben a létünkben való fenyegetettségnek egy további formája is felerősödik. Rövidebb-hosszabb távon az is veszélyezteti egyének létét, ha az emberiség más csoportjai, a Glóbusz bármely, akár távolabbi területein élők számára helyben hiányoznak az életfeltételek. Előfordulhat (illetve mind gyakrabban ténylegesen előfordul), hogy ezek az emberek is részesedni kívánnak más országok javaiból, erőforrásaiból. Különö­sen az európai országokban tudatosul az erősödő migráció problémája. Mindaddig valamelyik centrum-ország (vagy mondjuk, az Európai Unió) polgáraként is fenyegetve érezheti magát az egyes egyén, ameddig a periféria-országok („fejlődő világ", „Dél", volt gyarmatok) teljes lakossá­gának nincs biztosítva a megélhetése. Lehetséges hivatkozási alapjuk, hogy a történelem során az ő kikényszerített többletmunkájuk (amerikai négerrabszolgaság, gyarmati népek, gazdasági gyarmatosítás stb.) is be­épült a jóléti országok gazdagságába. (Vö. „Eurafrika az eurafrikaiaké?" Eszmélet 82 /2009. nyár/) Ily módon egyéni fennmaradásunk biztosí­tásának alapkérdése történelmi (emberiségtörténeti, világtörténelmi) dimenziót kap.

Terjed a felismerés, hogy az ipari civilizáció jelenlegi formája károsan hat a természeti környezetre. Az erőltetett gazdasági növekedés olyan mellékhatásokkal jár, amelyek megbontják a Glóbusz egyensúlyi állapo­tát. A természeti környezet globális méretű tönkretétele az emberiség elpusztulásának veszélyével jár: azzal, hogy belátható időn belül az emberi élet számára alkalmatlanná válik a Föld. (Vö. „Környezetvé­dő-e a gyerekgyilkos?" Eszmélet 88 /2010. tél/) Létükben fenyegeti az egyéneket, ha tovább folytatódik a természeti környezet rombolása. Ennek a kockázatnak a figyelembevételével egyéni fennmaradásunk biztosításának alapkérdése emberiségléptékű, globális környezeti dimenziót kap.

Jól láthatóan az egyéni túlélés nemcsak az illető közvetlen maga­tartásán (aktivitásán, találékonyságán stb.) múlik. Az individuum több összefüggés, dimenzió metszéspontjában éli az életét, amelyek vektorai egyaránt hatnak rá, befolyásolják a lehetőségeit és esélyeit. A létére veszélyes külső fenyegetések az adott társadalmi rendszer, a történelmi múlt következményei, illetve a változó földi életfeltételek felől is érkez­hetnek.

A fentiekben megmutatkozott, hogy a létkérdéseknek különböző szintjei vannak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ugyanaz az alapvető létkérdés individuális, társadalmi (történelmi) és emberiségléptékű (planetáris) szinten egyaránt jelentkezik. Az említett fenyegetettségek az objektív létkérdések horizontjának bővülését mutatják. A felismert fenyegetettség horizontja a jelzett összefüggésekben (társadalmi, történelmi, természeti) egyre szélesedik, tovább tágul.

5. Hobbiválasz – létválasz

Megszokott tevékenységünk, hogy ezt-azt kérdezünk egymástól, és a feltett kérdésekre így-úgy válaszolunk. Hogy van? – hangzik fel mind­untalan. Ezt a tudakozódást nem feltétlenül kell komolyan venni. Amivel ilyenkor szembetaláljuk magunkat, többnyire csak formailag kérdés, de tartalmilag nem az. Ha valaki tényleg komolyan venné és érdemben meg akarná válaszolni, akkor aligha állhatná meg, hogy ne kérdések­kel feleljen. Milyen vonatkozásban? Mihez képest? Stb. Ugyanakkor vannak olyan kérdések, amelyek – ha itt és most éppen formailag nem hangzanak el, akkor is – folyamatosan föl vannak téve. Mit tegyek, hogy biztosítsam a mindennapi élelmemet? Mi a teendőm a hosszabb távú fennmaradásom érdekében? Van-e valami tennivalóm állampolgári létem biztonságáért, a társadalmi környezetem nyugalmáért? Mivel járulhatok hozzá a földi életfeltételek megőrzéséhez? Stb. Ezek a kérdések nem szubjektív kíváncsiságunkból, hanem puszta létünkből fakadnak. A közvetlen egyéni élethelyzetből, egy adott országhoz, illetve az emberi­séghez tartozás léthelyzetéből adódnak. Megválaszolásuknak – ponto­sabban helyes, működőképes megválaszolásuknak – komoly tétje van. A „Hogy van?" esetleges, mondhatni hobbi-szintű kérdés. Ha egyáltalán figyelembe vesszük és válaszolunk rá, a pontos feleletünk is – kivéte­les helyzetektől (például orvosi vizsgálattól) eltekintve – hobbiválasz. Az utóbbi kérdések viszont gyakorlati kihívások: magából a létezésből erednek, attól elválaszthatatlanok. A létezés, életben maradás feltétele­ire vonatkoznak: megkerülhetetlen, objektív (szakzsargonnal ontikus) létkérdések.

Minden szóbeli, írásbeli és gyakorlati cselekedetünk vonatkozásban áll a létezésünkkel – ennyiben nem puszta cselekvés, nem önmagában megálló elszigetelt tett, hanem egyúttal egyéni válaszunk is a különböző létkérdésekre. A létkérdésekre adott létválaszunk. Cselekedeteink úgy is kezelendők, mint – akár akarjuk, akár nem, akár tudatosítjuk, akár nem – a létezés kérdéseire adott feleleteink. Mint a létproblémákhoz való hozzászólásaink – ami eltérő formákban történhet.

1. Hozzászólás, amennyiben tudatosan számolunk az adott területe­ken megjelenő kihívásokkal és a belőlük fakadó dilemmákkal. („Tudom és teszem": ismerem a kérdéseket, és tudom, hogy rájuk válaszolok.)

2. Akkor is hozzászólás, ha valamilyen okból kitérünk, tudatosan térünk ki a problémák elől. Érzékeljük őket, azonban (aktuális vagy elvi megfon­tolásból) nem kívánunk velük foglalkozni. Az ilyen cselekvő passzivitás nem közvetlenül válaszol a kihívásokra, hanem indirekt módon. („Tudom, de nem teszem." Pontosabban: amikor szándékosan másról „beszélek", mást teszek, akkor az adott kérdésben közvetetten foglalok állást, illetve közvetetten cselekszem valamit. Beletörődöm abba, hogy itt és most, valamilyen okból, nem a tudásom legmagasabb fokán – esetleg nem a legjobb meggyőződésem szerint – kapcsolódom a témához.)

3. Akkor is hozzászólás, ha azért nem foglalkozunk a fenti kihívásokkal, mert nem akarunk róluk tudomást venni vagy mert egyáltalán nem vesszük őket észre. Nem tudatosítjuk magunkban a nem érzékelt, meg nem fogalmazódott létkérdéseket. Egyszerűen elmegyünk mellettük. De ez a spontán passzivitás is egyfajta reagálás az említett kérdésekre: indirekt válasz a problémákra. („Nem tudom, de teszem." Közvetetten akkor is adok feleletet, ha a „jobb az egészről nem tudni", „jobb nem figyelembe venni" álláspontjára helyezkedem.) Amikor valamely létkérdésre „jobb nem tudni" módon felelünk, akkor a kedvtelések, a hobbik szintjén történő választ adunk. Reagálásunk, amely az érdemi létválasz megkerülése, el­maradása: a létkérdésre adott hobbiválasz. De hatásaiban, funkciójában ez a hobbiválasz is létválasz.

A gondolatmenet még tovább folytatható, feszíthető. Látni kell, hogy minden szóbeli, írásbeli és gyakorlati cselekedetünk ténylegesen vala­milyen téma, terület kiemelése, preferálása az összes többi rovására. Ugyanakkor témaválasztásunk nem csupán az adott témáról szól, hanem – túlmutatva önmagán – rólunk, témaválasztókról is: megnyil­vánul benne, hogy itt és most ezt a kérdést tartjuk a legfontosabbnak, a legaktuálisabbnak. Hogy nincs ennél nagyobb problémánk, illetve hogy – ideiglenesen vagy tartósan – túl tudjuk tenni magunkat a na­gyobb problémákon. Ennyiben már maga a témaválasztás, valamely kérdéskör előnyben részesítése is válasz: egyfajta reagálás, gyakorlati, objektív felelet a létezés alapproblémáira. A kedvteléseinkből fakadó hobbi-témák – kevés eset kivételével – indirekt válaszok az alapvető létkérdésekre.

Az indirekt válaszokkal ösztönösen vagy tudatosan beletörődünk abba, hogy létezésünknek ezekbe a kérdéseibe nincs beleszólásunk. Lemondunk arról, hogy ezekben a vonatkozásokban a saját sorsunkat befolyásoljuk, magunk alakítsuk.

6. A cselekvés: állásfoglalás

Szó esett már arról, hogy az egyének élete egyidejűleg különböző szinteken zajlik. Egyidejűleg több összefüggés, dimenzió is jelen van az ember életében: az egyének objektív horizontja globális méretekig tágul. Ennek megfelelően a létüket veszélyeztető fenyegetettségek is külön­böző szintekről (biológiai, társadalmi, természeti) érhetik őket. Ezek a fenyegetések egymással kombinálódva, együttesen fejtik ki a hatásukat.

Az individuális, társadalmi és természeti dimenzió egymással ösz-szefonódva létezik. Ezért a létszintek komplexitása ellenkező irányban is érvényesül. Függetlenül attól, hogy éppen melyik szintre irányul az egyén valamely cselekedete, annak gyakorlati következménye a többin is megjelenik. Tevékenysége – eltérő súllyal – hatással van mindezen szintek folyamataira. Kisebb-nagyobb mértékben minden tett komplex hatású, kisugárzású. Akár mint valaminek aktív megcselekvése, akár – hiányaként – mint passzív nem-cselekvése formájában. Azt tapasz­taljuk, hogy megnyilvánulásainknak többnyire a közvetlen szubjektív szándékon túlmutató következményei, általánosabb objektív jelentései is vannak.

Az egyének tette kihatással van a társadalmi környezetükre. Cse­lekedetük társadalmi funkciókkal, jelentésekkel bír. Amikor az egyén valamilyen árut (pl. sört) vásárol, akkor a gyárosokat és a kereskedőket is támogatja. Szolgálatot tesz nekik: gyarapítja az üzleti nyereségüket, ezáltal növeli a gazdasági hatalmukat. Elősegíti, hogy a gazdagok még gazdagabbak legyenek.

Amikor az egyén valamilyen árut vásárol, akkor emeli az állam jöve­delmét. Adófizetéssel hizlalva a tőkésállamot, annak hatalmát is erősíti, pártolja. Ezzel elősegíti a tőkés termelés és a profitszerzés biztonságát. Amikor az egyén valamilyen árut vásárol, akkor aktívan támogatja a jelen­legi világrendet. Az áruvásárlás egyik társadalmi jelentése: hozzájárulás a kapitalizmus legitimálásához és népszerűsítéséhez, illetve – ami ennek csak a másik oldala – a tőkés rendszerrel szembeszegülők, azt gyen­gíteni próbálók elleni fellépés anyagi és ideológiai „finanszírozásához".

Az egyének tette kihatással van a történelmi folyamatokra. Amikor az egyén gépkocsival közlekedik, akkor – amellett, hogy például kíméli a cipőtalpát – ösztönzést ad gazdasági és politikai gyarmatosításra. Köz­vetlenül bármily csekély mértékben, de ténylegesen hozzájárul fegyveres konfliktusok kialakításához. A gépkocsi használatának egyik történelmi üzenete: fenyegetés kőolajban gazdag országok számára.

Az egyének tette kihatással van a természeti környezetre. Amikor az egyén gépkocsival közlekedik, akkor hozzájárul az üvegházhatás erő­södéséhez, a klímaváltozáshoz. Segíti a globális természeti környezet rombolását, a földi életfeltételek romlását, az emberiség önpusztításának folyamatát. A gépkocsi használatának planetáris jelentése: fenyegetés a földi életfeltételekre (ezáltal az emberiség fennmaradására).

Számos esetben a semlegesnek gondolt cselekvésünk korántsem teljesen semleges. Szükségképpen olyan erőtérbe kerül, amely – függet­lenül az eredeti, szubjektív szándéktól – különböző objektív tartalmakkal ruházza fel azt.

Egyáltalán nem logikátlan, ha valaki a kedvteléseinek él. A kedvteléseink­ből fakadó tettek azonban a nagy létkérdésekre nem kínálnak megoldást. Akit elsősorban a kedvtelései irányítanak, azt kockáztatja, hogy létében kiszolgáltatottá válik. A kedvtelések logikája és a létkérdések logikája más úton halad, külön utat jár. Kinek ez, kinek az a fő kedvtelése. Ki ebben, ki abban leli örömét. Miért is irigyelnénk bárkitől az örömöt?! Milyen alapon akarnánk azt elrontani?! De aki figyelmen kívül hagyja a létezésére le­selkedő külső fenyegetettségeket, az saját maga ronthatja el az örömét.

A fentiekben megmutatkozott, hogy a különböző egyének számára nagyon eltérő örömforrások játszhatnak egyenértékű szerepet. Az is kiderült, hogy a különböző örömforrások (mint egyéni kedvtelések) az alapvető létkérdésekre adott gyakorlati válaszokként korántsem bizo­nyulnak egyenértékűeknek. A folytatásban szó lesz arról, hogy az egyéni kedvtelések az individuum életében sem feltétlenül egyenértékűek: más­más szerepet töltenek be.

Beletörődés, „jobb nem tudni”, stréberség. Változatok a meghátrálásra II. „Menekülés a szabadságba”

Az írás első része kimutatta, hogy kedvteléseink általában nem eszközei az életben maradásnak. Ebben a részben kiderül, hogy a szabadságra következetesen törekvő egyénnél szervesen összekapcsolódhatnak a létezés nagy kérdései és az örömforrások.

„Nem a képességeid, hanem a döntéseid mutatják az értéked"
„Végy magadon erőt, de ne tégy magadon erőszakot!" (könyvjelzőfeliratok)

Az előző részben (Eszmélet 95, 2012. ősz) megmutatkozott, hogy más úton járnak az egyéni kedvtelések és máson az egzisztenciális létkérdések: a szóba került örömforrások nem az életben maradás eszközei. Megkerülik az egyén biológiai, társadalmi, planetáris létezésének alapjait, így a bennük rejlő fenyegetettségeket, kockázatokat is.

Jelen fejezet arra próbál rákérdezni, hogy nem kapcsolódhat-e össze a két ellentétes beállítódás. Lehetséges-e egyidejűleg figyelembe venni a nagy létproblémák megoldására és az individuális örömökre való tö­rekvés igényét, szempontját? Kialakulhat-e összhang a különböző szintű létbeli fenyegetettségek kérdése és az egyéni örömvágy között?

***

„Látom a jót, és teszem a rosszat" – figyelt föl annak idején Baruch Spinoza az emberi viselkedés egyik ellentmondására. Hiába munkál bennünk a józan értelem, gyakorta nem az útmutatásának megfelelő módon cselekszünk. A magyarázatot abban véli megtalálni, hogy az egyén nem képes uralkodni az érzelmein, indulatain, szenvedélyein. Ráadásul ez az ésszerűtlen viselkedés a szabadságunktól is megfoszt minket – tudjuk meg az Etika „Az emberi szolgaságról, vagyis az indula­tok erejéről" című részéből.

Ezek szerint az egyén jót és rosszat egyaránt cselekvő lény. Tetteit hol ésszerűség, hol ésszerűtlenség irányítja. Bár Spinozánál a végső cél az egyén homogénné, tisztán észlénnyé alakítása lenne, azonban míg ez ténylegesen megvalósul, az éppen élő egyénekkel kapcsolatban folyamatosan fennáll a kérdés: Csak puszta szeszély, kiszámíthatat­lanság húzódhat meg érzelem és értelem, szenvedély és racionalitás perlekedésében? Vagy létezhet benne valamilyen rejtett, mögöttes logika, szerves összefüggés is? Minden esetben irracionálisak és szolgaságba döntenek az indulatok és a szenvedélyek? Vagy esetleg előfordulhat valamilyen felismerhető szabályszerűség, valamilyen feltárható rend „jó" és „rossz", ésszerű és ésszerűtlen eme kettősségében? Lehet-e olykor következetesség abban, hogy időnként „rosszat" teszünk?

1. Nem minden szeszély, ami annak látszik

Mondják, hogy az emberek szeszélyesek. Mondják, hogy az emberek következetlenek.

Valóban, az ember gyakran szeszélyes, gyakran következetlen. De számos esetben, amikor egyik cselekedetét első pillantásra puszta szeszélynek vagy következetlenségnek gondolnánk, mélyebb elemzés során megmutatkozik, hogy az illetőt valamilyen racionális megfontolás mozgatja, illetve határozottan felismerhető következetesség vezérli.

A növények működése az önreprodukcióra programozott zárt rendszer: életüket az önfenntartás és a szaporodás mozgatóereje irányítja.

Az állatok viselkedését szintén a létfenntartás és a fajfenntartás ösz­töne határozza meg.

A gépek működése is egylényegű: működésüket az vezérli, amire tervezték, illetve alkalmazzák őket.

Az emberi egyén – a növényektől, az állatoktól, a gépektől eltérően – nem szigorúan zárt, homogén, hanem (mint korábban már volt róla szó) életfolyamata különböző szintjeinek a metszéspontjában, illetve metszéspontjaként létezik. Létezésének valamennyi síkján, dimenzió­jában egyidejűleg éli az életét. Cselekedetei, törekvései hol erre, hol arra a szintre irányulnak, fókuszálnak. De kisebb-nagyobb mértékben a többi szintre is kihatnak. Ugyanakkor ezeken a – természeti, történelmi, társadalmi – létszinteken eltérő mérce érvényesül egyazon konkrét cse­lekedetre: működésükben, gyakorlatukban ténylegesen más-más mérték alkalmazódik rá. Ugyanazt a tettet az egyén létezésének különböző síkjai a saját objektív mércéiken egymástól eltérő módon, szempontok szerint „ítélik meg". (Bővebben kifejtve: „Értékeszme és valóság" /1979/ http://minerva.elte.hu/tuto/ )

A puszta szeszélynek, következetlenségnek, ésszerűtlenségnek tűnő cselekedetről gyakorta kimutatható, hogy az illető valamelyik létszintjén (létszintjein) nagyon is racionálisnak és következetesnek bizonyul. Mit jelent mindez? Nem kevesebbet, mint hogy bármit tesz az egyén, visel­kedése egyszerre minősülhet – más-más dimenzióban – ésszerűnek és ésszerűtlennek, következetesnek és következetlennek. Valamint – ezzel szoros összefüggésben -, hogy indokolt többféle racionalitással szá­molnunk: plurális racionalitás/ésszerűség fogalomban gondolkodnunk.

Hogy érthetőbb legyen az ésszerűség pluralitására, a racionalitások többféleségére vonatkozó következtetés, gondoljunk bele: magán a tudomány területén is mennyire különböző elvárásokkal találkozunk. Másként (sőt, egymástól is eltérő módon) ítélik meg az egyén viselke­dését, tetteit az elvont általános normákat alkalmazó társadalomtudo­mányok (jogtudomány, politikatudomány stb.) – figyelmen kívül hagyva, felülírva az egyének, csoportok egyneműsítést zavaró sajátosságait, különösségeit. (Az egyediségtől elvonatkoztató szakmaiság.) És más­ként a konkrét individuumra koncentráló orvoslás, pszichológia stb., amelyeknek elsődlegesen az egyediségekkel van dolga. Ez utóbbiak feladata az adott egyén testi és lelki egészségét megteremteni, gon­dozni, az egyensúlyi állapotát, működését biztosítani. (Az általánosabb szinteket elfedő szakmaiság.) A társadalomtudományok az egyén számára külső, az individuális tudományok a belső kritériumokat, vonatkoztatási pontokat alkalmazzák: ítéleteikben, minősítéseikben külső, illetve belső rendszerek szempontjait érvényesítik. Ennek a tudományon belüli profilmegoszlásnak figyelemre méltó következmé­nye például: megesik, hogy valamely viselkedés, amely az általános érvényre igényt tartó tudományosság mércéjén irracionálisnak mi­nősül, a lélektan számára gyógyító (vagyis tudományos, racionális) eszközként jön számításba. Az egyén belső rendszerével foglalkozó pszichológus – szakmai-szakszerűségi megfontolásból, tárgy- és feladatválasztásából adódóan – nem teheti meg, hogy ne a páciens egyedi sajátosságaira koncentráljon. (A köztes, közvetítő helyzetben levő pedagógus szerepéről és mozgásteréről vö. „A liberalizmus: fa­sizmus. Lukács György koncepciójáról ". Eszmélet 85 /2010. tavasz/) Külső és belső eme kettősségével szorosan összefügg az emberek személyiségének ki- és továbbalakulása.

Régi megállapítás, hogy az egyén nem valamilyen zárt, lehatárolt en­titás, amely statikus lényeget hordoz magában, hanem sokkal inkább az eleven viszonyaival jellemezhető lény. Egyedi személyisége is külső viszonyaiba merítkezik, azokból építkezik, táplálkozik. Továbbá, mivel a viszonyai változnak, az egyén maga is folyamat: tapasztalatai, élményei hatására élete során állandóan formálódik. Bizonyos értelemben egy­fajta lenyomata a külső körülményeknek, amelyek között az élete zajlik. Másfelől azonban nem puszta lenyomata, hanem alakítója is azoknak. Egyidejűleg termék és aktív szubjektum.

„A marsallbotot mindenki a tarsolyában hordja" – hangzik a kissé elna­gyolt idézet. Mégsem lesz mindenkiből marsall. Nemcsak azért, mert nincs szükség olyan sok marsallra. Nemcsak azért, mert nincs min­denkinek kellő képessége a marsallságra. Hanem azért sem, mert – a tapasztalatok szerint – nem mindenkinek van belső hajlama erre. Vagyis mégsem hordja mindenki a tarsolyában a marsallbotot.

Úgy tűnik, hogy az emberek személyisége rendelkezik olyan – a puszta képességeken túlmutató – egyedi sajátosságokkal, amelyek azt ugyan nem határozzák meg eleve, hogy mivé lesz az illető, de azt igen, hogy mivé nem lehet. A külső viszonyok nem tudnak az adott egyénbe bármit „beleírni" – nem lehet őt bármivé alakítani. (Személyiségének specifi­kumai, mint végső bázis, támogatóan, illetve korlátozóan orientálják a konkrét személyiség kibontakozásának irányát és továbbfejlődését.) A külső viszonyok olyan egyedi belső magra rakódnak, nyomódnak rá, amely bizonyos – egyénenként eltérő – befolyásoknak ellenáll, másokat viszont szervesen adaptál, integrál. Úgy is mondhatjuk, hogy a meglevő saját magba formál, épít bele. Ez a saját mag fogadja be (illetve más esetben nem fogadja be) a kívülről jövő hatásokat az állandóan formá­lódó személyiségbe.

Azt tapasztaljuk, hogy a kialakult személyiségnek két összetevője van: egyedi sajátosságai és másokkal közös vonásai. Konkrétabban: a személyiség egyedi bázisa, mint specifikus mag, és mint kiteljesíthető potencialitás, illetve a – tágan értelmezett – szocializáció formáló hatá­sa. Az egyént a szocializáció a hasonlóvá válás, az egyformaság irá­nyába tereli. Személyiségének megkülönböztető specifikumát viszont az eredeti bázis továbbélése, folyamatosan alakuló fennmaradása mutatja. A személyiségben az állandóság, a folytonosság mozzanata: az egyediség. Ebből bomlik ki (bontakozhat ki) a személyiség sokfé­lesége.

Az egyidejűleg „kapuként" és szűrőként működő, és állandóan to­vábbépülő eredeti magot nevezik az individuum személyes oldalának – klasszikusnak tekinthető kifejezéssel: az esetleges, véletlen egyéntől megkülönböztetett személyes egyénnek.

2. „Játszani is engedd"

Elmerengek gondolkodva gyakran,
S nem tudom, hogy mi gondolatom van,
Átröpülök hosszában hazámon,
Át a földön, az egész világon.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Holdsugári ábrándos lelkemnek.
 
A helyett, hogy ábrándoknak élek,
Tán jobb volna élnem a jövőnek,
S gondoskodom… eh, mért gondoskodnám?
Jó az isten, majd gondot visel rám.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Pillangói könnyelmű lelkemnek. 
Ha szép lyánnyal van találkozásom,
Gondomat még mélyebb sírba ásom,
S mélyen nézek a szép lyány szemébe,
Mint a csillag csendes tó vizébe.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Vadrózsái szerelmes lelkemnek.
 
Szeret a lyány? iszom örömömben,
Nem szeret? kell inni keservemben.
S hol pohár és a pohárban bor van,
Tarka jókedv születik meg ottan.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Szivárványi mámoros lelkemnek.
Oh de míg a pohár van kezemben,
Nemzeteknek keze van bilincsben,
S amilyen víg a pohár csengése,
Olyan bús a rabbilincs csörgése.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Fellegei mámoros lelkemnek.
 
De mit tűr a szolgaságnak népe?
Mért nem kél föl, hogy láncát letépje?
Arra vár, hogy isten kegyelméből
Azt a rozsda rágja le kezéről?
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Villámlási haragos lelkemnek!

Petőfi verse – egyebek mellett – azt illusztrálja, hogy az egyén visel­kedése hol ilyen, hol olyan. Egyszer a gondolatait, máskor az érzelmeit helyezi előtérbe. Egyszer kellemes hangulatokat, máskor táplálékot fo­gyaszt. Választhatja a mindenkori jelent, de akár előnyben részesítheti a jövőjét. Tekinthet önmagára mint puszta egyénre, de úgy is, mint nemzete tagjára. Aggódhat-bánkódhat országa szegényeiért (a népért) éppúgy, mint az ország egészéért. Kezelheti magát az országához tartozóként, vagy akár az emberiség részeként. Stb.

Viselkedésünknek ilyen sokfélesége lehet kapkodás, iránytalanság tünete. Árulkodhat arról, hogy az illető belsőleg bizonytalan, talajtalan, ami egy esetleges, véletlenszerű sodródásban jut kifejeződésre. De az is lehet, hogy – épp ellenkezőleg – az eltérő, sőt ellentétes konkrét megnyilvánulásoknak közös gyökere van, és a sokszínű, változatos viselkedés valamiféle belső következetesség jele. (Petőfi mondandója a versben határozott iránnyal, építkezéssel rendelkezik.) Nemcsak a külső vonzások és taszítások lehetnek viselkedésünk mozgatórugói, hanem az a személyiség is, amely reagál (illetve negatívan reagál: nem reagál) a külső hatásokra. Aki egységes, kiegyensúlyozott személyiséggel ren­delkezik, annak a cselekedetei döntően ennek az irányítása alatt állnak. (Ilyenkor elmondható, hogy rend van az egyénben: a személyiség belső rendje nyilatkozik meg a viselkedésében.) Ebben az esetben a felszínen következetlennek, esetleg kaotikusnak tűnő magatartásról kiderülhet, hogy ugyanarról a tőről, az illető egységes struktúrájú személyiségéből fakad. Innen nézve az egyes egyén azért sokféle, többrétegű, az életét tudatosan különböző síkokon élő lény, mert jót akar magának. Logikusan, racionálisan viselkedik, amikor személyiségének többoldalú igényeit, hajlamait nem tagadja meg eleve.

3. A személyiség védelme

Nem logikátlan, ha az egyén fontosnak tartja a személyiségét. Nem logikátlan, ha az egyén védelmezi a személyiségét. Személyisége az az entitás, amely objektíve a legközelebb áll hozzá. Személyiségvéde­lemnek azt nevezem, amikor az egyén, cselekvése során, ragaszkodik a – változó, továbbformálódó – személyiségéhez, magatartásának személyes jellegéhez.

A személyiségvédelemnek megkülönböztethető offenzív és defenzív, valamint aktív és passzív változata. Elhatárolható továbbá egymástól – az eredményesség szempontjából – az objektív és a szubjektív sze­mélyiségvédelem.

– Offenzív személyiségvédelemnél az egyén igyekszik a személyi­ségével összhangban cselekedni, illetve vele összhangban levő élmé­nyekhez jutni. (Azzal próbálja védeni a személyiségét, hogy kielégíti annak – vélt vagy valós – szükségleteit.) Aktív esetben megszervezi az ilyen élményeket önmaga számára. Passzív esetben arra szorítkozik a tevékenysége, hogy az útjába kerülő lehetőségek között – a saját belső mércéje alapján – szelektál.

– Defenzív személyiségvédelemnél az egyén igyekszik távol tartani a személyiségétől idegen hatásokat, eseményeket. (Azzal védi a szemé­lyiségét, hogy megpróbálja megóvni az ellenségesnek gondolt, roncsoló befolyásoktól.) Aktív esetben tudatosan mérlegel, és ennek alapján kikerüli (illetve elhárítja) a nem kívánt történéseket. A teljes defenzivitás választásakor viszont „kivonul" annak érdekében, hogy minden negatív érintkezést (mint veszélyforrást, kockázatot) kiszűrjön, kiiktasson. Visszavonulásával „nagy tételben", strukturálisan tekinti magát védettnek.

Nem logikátlan, hogy a konkrét személyiségvédelem aktuálisan mindig az éppen adott, empirikusan jelenlevő (akár az egyedi bázist háttérbe szorító, felfüggesztő) személyiség védelmét jelenti. Vagyis akármilyen is egy adott személyiség itt és most megnyilvánuló konkrétsága (illetve belső összetétele), az egyén gyakorlatában a mindenkori belső állapot, illetve az erről kialakított képzet (ahol az adekvát képzet és a tévképzet egyenértékű) jelenik meg megvédendőként. Ez a gyakorlati kiindulópont­ja, a tényleges vonatkoztatási alapja.

A rövid távú és a hosszú távú személyiségvédelem általában nem tel­jesen azonos. Az egyének – ösztönösen vagy tudatosan – előnyben részesítik valamelyiket. Továbbá, az egyén szándékolt cselekedete és annak következménye sem feltétlenül esik egybe. Ennek alapján indokolt különbséget tenni szubjektív személyiségvédelem és objektív személyi­ségvédelem, vagyis a személyiségvédelem igyekezete, eltökéltsége és tényleges eredménye között. Elemzéssel kimutatható, hogy valamely egyén adott cselekedete hozzájárul-e vagy sem az illető személyiségé­nek védelmezéséhez, és ha igen, akkor objektíve a rövid vagy a hosszú távú személyiségvédelmet segíti-e elő.

Objektív személyiségvédelemnek nevezem, ha sikeresen megvalósul a védettség: a személyiség belső biztonsága ténylegesen létrejön. Kiala­kul és tartósan működik a személyiség egyensúlyi állapota. Szubjektív személyiségvédelemnek nevezem, ha egy ilyen eredmény elérésére megvan a tudatos törekvés – de az eredmény puszta szándék marad. Akár azért, mert az illető nem találja meg, illetve nem alkalmazza a célravezető eszközöket. Akár azért, mert amit az illető a személyisége védettségének gondol, arról kiderül (illetve elemzés révén kiderülhet!), hogy csupán átmeneti, ingatag biztonságot ad.

4. A személyiség játékossága és elköteleződése

Egyeseknek az élvezetek vagy a sikerek halmozása, másoknak va­lamilyen tekintély szolgálata a fő kedvtelése. De az is megesik, hogy valakinek az okozza a legnagyobb örömöt, hogy a saját személyiségé­vel törődik, és azt gondozza. „Hobbijává" teszi a személyiségére való koncentrálást, odafigyelést. A személyiséggel való törődésnek egyaránt fontos eleme lehet annak kibontakoztatása, továbbépítése, egységessé formálása, illetve játékos igényeinek kielégítése. (Személyes hajlam fejeződhet ki mind az alkotó, önfejlesztő, mind a játékos tevékenység­ben.) A személyiségre orientált beállítódás nem távolít el a mindennapi örömöktől, de a viszony megfordul: a kedvtelések vonzásában levő, azoknak kiszolgáltatott viselkedést felváltják a személyiségből fakadó, hozzá igazodó, ezért vele ellentétbe nem kerülő kedvtelések.

Nem nehéz észrevenni, hogy az egyéni kedvteléseknek a saját szemé­lyiséggel való összekapcsolódása (a személyiség belső egységében való gyökerezése) a korábban említettektől eltérő minőséget eredményez. Aki az örömkeresést (a pillanatokhoz, illetve a külső esetlegességek­hez, véletlenekhez kötődő örömforrásokkal szemben) a személyiségére alapozza, az a pusztán mennyiségi örömök helyett – lehetőség szerint – hosszabb távú, maradandó, tartós és minőségi (személyes tartalmú, minőségű) örömökre lel.

Élvezet is van abban, hogy létezik egy középpontjuk – mondja Makaren­ko a parancsnokról. Az egységes struktúrával rendelkező személyiség nem kívül, hanem önmagán belül találja meg és hordozza a középpontját. Azt tapasztalja, hogy az örömei is erre a belső „középpontra" alapozód­nak, ebben gyökereznek. A belső „középponttal" való rendelkezés tehát kihathat az örömök, kedvtelések területére. Új horizontot nyit. Megadja a kedvtelések személyessé válásának a lehetőségét, az adott személyiség­hez szervesen, belsőleg kapcsolódó örömök kialakulását. A személyes örömök, személyes kedvtelések, személyes játékosságok érvényesülé­sének lehetőségét. Hobbivá teszi a személyiségközpontú viselkedést.

Ugyanakkor több is ez, mint puszta hobbi. Az írás első részében szó volt az egyének különböző kedvteléseiről, és ennek keretében a különböző elköteleződéseiről. Szó volt az állandóságra, folytonosságra vágyó egyének tekintélyek (személy, intézmény, eszme) iránti elkötele­ződéseiről. Miért ne fordulhatna elő, hogy aki az életében állandóságra, folytonosságra törekszik, nem önmagán kívül, hanem – befelé tekintve – személyiségének belső útmutatásában keresi azt. Hogy valaki önmagát választja, és a saját személyisége (személyiségének egységes jellege) iránt köteleződik el? (Klasszikussá vált megfogalmazásban: „a szemé­lyiség szenvedélye" /S0ren Kierkegaard/ mozgatja.) Hogy – amennyiben határozott struktúrájú személyiséggel rendelkezik – a döntéseit, csele­kedeteit ezen szűri át, ehhez igazítja?

Az ilyen ember – ösztönösen vagy tudatosan – arra is törekszik, hogy el tudja fogadni önmagát. Arra is elköteleződik, hogy önmagával „jóban", belső békében legyen: megteremtse és megőrizze a lelki egyensúlyát. Hogy pszicho-fiziológiai rendszerét hosszabb távon táplálja, működtesse. Végső fokon személyiségének tartós egyensúlya, belső harmóniája iránt elkötelezett. Ily módon a személyes (a személyiséggel összhangban levő) hobbi létszintű, az egyedi létezésben gyökerező megalapozást nyer.

5. Közbevetés: szubjektív cél – objektív cél

„Mondj igazat, betörik a fejed". Mi van akkor, ha az igazmondás és a fejbetörés egymástól elválaszthatatlan, és mégis megmondom az igazat? Ha a lelkiismeretem nem engedi, hogy elhallgassam? Ha azon az áron is kimondom, hogy tudom, ezért betörik a fejem? Csak törjék, ha nélküle nem megy az igazság kimondása!

Jelen fejezet arra keresi a választ, hogy összekapcsolódhatnak-e az egyéni örömök és a nagy létproblémák. A vizsgálódásnak ezen a pontján szükséges szóba hozni egy paradoxnak tűnő összefüggést.

Birtokában vagyunk a döntés, az alternatívák közötti választás képes­ségének.

Lehetőségünk van arra, hogy olyan célokat tűzzünk ki, amelyek reáli­sak, ténylegesen elérhetők.

Birtokában vagyunk a képességnek, hogy megválasszuk a kitűzött célhoz szükséges eszközöket.

Birtokában vagyunk a képességnek, hogy célravezető módon alkal­mazzuk ezeket az eszközöket.

Mindez – szigorúan véve – azt is jelenti, hogy a tetteink által előidézett esemény nem pusztán megtörténik velünk, hanem úgy jelenik meg, mint gyakorlati célunk. Akkor is, ha nem fogalmazzuk meg a célunkként, vagy akár ellentétes a szándékolt céljainkkal. Függetlenül attól, hogy mit gondolunk róla, ténylegesen úgy cselekszünk, mintha célunk lenne a bekövetkező fejlemény. Ez az összefüggés akkor is fennáll, ha gyakran nem akarjuk elismerni és vállalni tetteink bizonyos következményeit.

Ki akarta az 1990-es rendszerváltásnak nevezett rendszer-átalakítást (az összes szakmailag előrelátható – ezért többek által prognosztizált – következményével)? Mindenki, aki gyakorlatával – szavazatával – hoz­zájárult a legitimálásához. Aki nem ment el választani, az nem akarta, csupán passzívan elszenvedte.

Ki akarta, hogy NATO-radar épüljön Magyarországon? Mindenki, aki – akár igen, akár nem szavazattal – részt vett a belépési népszavazáson. Az akkori közhangulat ismeretében a radarépítés elkerülésének legjobb esélye a népszavazástól való távolmaradás volt.

Ki akarja Magyarország fizetésképtelenségét? Mindenki, aki az állami eladósodást vállaló pártokra szavaz. Aki nem akarja, hanem csupán elvi­seli az ország eladósodását, az kivonja magát a politikai választásokból.

Ki akarja, hogy törleszthetetlen hiteltartozása legyen? Mindenki, aki (szakmailag előrelátható, többek által prognosztizált) bizonytalan mun­kaerő-piaci helyzetben vállalja az eladósodást. Aki nem akarja a saját mértéktelen eladósodását kockáztatni, az biztos fedezet nélkül nem vesz fel hitelt.

A hasonló példák hosszan sorolhatók.

A célirányos (szakzsargonnal teleologikus) viselkedés két változatát különböztetik meg a filozófiában: a célkitűző (célkövető) és a célnélküli célszerűséget. Az előbbi az emberek, az utóbbi döntően a növények és az állatok viselkedésére jellemző.

Talán paradoxnak tűnik, de a célnélküli célszerűséggel jellemzett vi­selkedés – némi áttétellel – az emberek világában is előfordul. Ennek az „elidegenült" teleológiának a visszajelzései fontos pedagógiai szerepet játszanak. Az emberi magatartások pontosabb megítélése érdekében indokolt figyelembe venni és komolyan számolni vele.

Egy ismert vicc. Két szőke nő a pályaudvaron.

– Vasutas úr! Elvisz engem ez a vonat Szegedre? – kérdezi az egyik.

– Nem, hölgyem – hangzik a válasz. Mire a másik:

– És engem?

Kissé alakítsuk át a történetet.

– Elvisz engem ez a vonat Szegedre?

– Nem tudom, nézze meg a táblát!

A kapott tanácsra több válasz is lehetséges. Az egyik: „Köszönöm, megnézem." A másik: „Nem tudok olvasni."

Lehet, hogy analfabéta szereplőnket nem győzi le a felmerült nehéz­ség, és addig-addig kérdezősködik, míg végül felszáll az egyik vonatra. Ám lehet, hogy félreértette-félrevezették, és a vonatja nem megy Sze­gedre (nem Szegedre megy). Az ismerethiány (az olvasni tudás hiánya) kiszolgáltatottá tette: korlátozta a szabadságát.

Lehet, hogy analfabéta szereplőnket az olvasni tudás (az önálló eliga­zodási képesség) hiánya visszariasztja, és lemond az utazásról. („Akkor inkább nem utazom.") Lehet, hogy így jár jobban, mert lemarad egy vonatbalesetről. De az ismerethiány (az olvasni tudás hiánya) ebben az esetben is kiszolgáltatottá tette: korlátozta a szabadságát.

Az is lehet, hogy analfabéta szereplőnket helyesen tájékoztatják, jó vonatra száll, és balesetmentesen megérkezik Szegedre. Megvan a bol­dog vég – történetünk merő sikertörténet. És mégis: szereplőnket csak a véletlen juttatta célba – nem ő saját magát. Az önálló eligazodás hiánya – a siker ellenére is – kiszolgáltatottá tette: korlátozta a szabadságát.

Nézzük a másik esetet. Történetünk hőse Szegedre akart utazni, de – ol­vasni nem tudván – félreértette-félrevezették, és a vonat nem Szegedre, hanem, mondjuk, Debrecenbe érkezett. Cselekvésének szubjektív célja és objektív következménye között nem csekély a távolság.

Miben volt szabad, és miben nem az illető? Szabadon, külső befolyá­solástól mentesen határozta el, hogy mit szeretne csinálni. Szabadon, külső befolyásolástól mentesen tűzte ki a célját: döntött arról, hogy el akar utazni, és hogy hova. Cselekvésének és úti céljának megválasztása a szabad akarat megnyilvánulása. Másrészt viszont nem az úti céljához érkezett meg, ezért ennyiben nem beszélhetünk a szabadságáról.

Az eseményekre utólag visszatekintve azt látjuk, hogy minden egyér­telműen determinált – az alábbi értelemben. Ami megtörtént, csak azért következett be, mert elégséges oka volt a bekövetkeztének. Tudhatta volna az utazó – kellő ismeretek megszerzésével (pl. a betűk megtanu­lásával) -, hogy Debrecenbe fog megérkezni? Ha igen, akkor utazásának objektív (nem tudatos, általa nem kitűzött, de cselekedetét valóságosan mozgató, meghatározó) célja volt ide, és nem máshova érkezni. Min­denáron utazni, és nem otthon maradni akart, ezáltal olyan folyamatot indított el, amely szükségképpen (egyértelmű determináltsággal) juttatta a vonat célállomására.

„Én nem ezt akartam" – tiltakozhat a tévelygő.

„De bizony, ezt akartad! Te akartad ezt!" – replikázik a valóság. „Mi mást akartál volna? Te éppen ezt akartad. Pontosan úgy cselekedtél, mint aki Debrecenbe akar eljutni."

Tudatlansága, tájékozatlansága miatt az utasnak nem álltak rendelkezésé­re a szükséges eszközök, hogy szubjektív célkitűzését az objektíve meg­valósult cél rangjára emelje. (Mint szokás mondani: sokat tett azért, hogy ne teljesüljön a vágya.) Az objektíve működő (a gyakorlatban érvényesülő) cél mindig erősebb a puszta szándéknál, a szubjektív célképzetnél.

Persze, általában nem tervezhető meg és nem kalkulálható előre min­den következmény. Ezért a szubjektív célkitűzés és a cselekvés – komp­lexen vett – végeredménye ritkán esik teljesen egybe. De a szabadságra következetesen törekvő egyén tudatosan cselekszik, ezért az esetlege­sen bekövetkező fejleményekkel is számol. A számára legnegatívabb következmények eshetőségét, lehetőségét is figyelembe veszi, és ezek ismeretében és kockázatával (vállalásával) dönt, választ.

A célra irányuló emberi cselekvés létrejött eredményét – a dolgok logiká­jából szükségképpen következő – objektív célnak nevezem. Valamilyen szándékolt vagy nem szándékolt objektív cél megvalósulását másfajta cselekvéssel meg lehet akadályozni.

(Ezzel ellentétes értelmezési módszert képvisel az egyik gimnáziumi tananyag: „A Mindenható Isten teremtette a világot. […] A Mindentudó Isten a világot jónak teremtette. […] A világban található rossz nem a Mindenható Istentől származik." Csalódott „rendszerváltók", fizetéskép­telenné vált adósok stb. is hajlamosak ilyen típusú értelmezésre. Például: A hitelfelvételben levő jót – a pénzhez jutást – én akartam, de a benne rejlő rossz – kamatos visszafizetésének vállalt kötelezettsége – nem tő­lem származik. Gyakorta arra is erős hajlamuk van, hogy megnevezzék/ kinevezzék a negatívumok felelőseit.)

„Úriember biztosra nem fogad" – tartja a régi mondás. A szabadságra következetesen törekvő egyén viszont éppen ezen dolgozik: megpróbál csak biztosra „fogadni". Amikor pedig erre nem képes, az alábbi módon kerülheti el tevékenységének szándékolatlan, nem vállalt következmé­nyeit.

Az emberek viselkedésében szubjektív és objektív cél egymástól elvá­laszthatatlan (reflexiós meghatározások): csak együtt, egymásra vonat­koztatva értelmezhetők. Ahol nincs szubjektív célkitűzés, ott bárminemű (így az eltévedt, elvétett) cél megvalósulása is elmarad. Aki mindenáron elejét akarja venni, hogy nem kívánt hatást idézzen elő, az megteheti, hogy teljesen lemond a bizonytalan kimenetelű céljáról. Mivel semmikép­pen nem akar kockáztatni, az ilyen esetekben inkább nem cselekszik. („Akkor inkább nem utazom!")

6. A személyiség szabadsága és fenyegetettsége

Senki sem örül annak, ha céljai elérésében korlátozzák. Az egyének általában törekszenek az általuk elképzelt szabadságra. Ki ösztönösen, ki tudatosan. Ugyanakkor az egyes individuum megteheti, hogy nem törekszik szabadságra. Megteheti, hogy törekszik rá, de nem következe­tesen. Továbbá azt is megteheti, hogy következetesen törekszik a saját rövidebb vagy hosszabb távú szabadságára.

Az alábbi fejtegetés csak a szabadságra következetesen törekvő egyén viselkedésére vonatkozik. (Vagyis nem tárgya az olyan magatar­tás, amely a szabadságra nem törekszik tudatosan és következetesen!) Ebből adódóan szándékosan nem foglalkozik az egyénnek sem a sze­szélyes, sem a pusztán ösztönös cselekvéseivel. Ezeket kirekeszti a vizsgálódásból.

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri, hogy a ténylegesen elérhető egyéni szabadság nem mentes bizonyos korlátozásoktól. A célkitűző és célmegvalósító tevékenység valójában a vágyott szabadság megközelítését, elérését segítő kompromisszu­mok sorozata. Ha valóban célhoz akarok érni, akkor olyan célokat kell kitűznöm, amelyek reálisak, ténylegesen elérhetők. Ha valóban célhoz akarok érni, akkor olyan hatékony eszközöket kell találnom, amelyek oda elvezetnek.

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri, hogy szabadsága a tőle függetlenül ható erők megismerésén és gya­korlati birtokbavételén nyugszik. Így tud befolyást, rendelkezést szerezni bizonyos, számára fontosnak tekintett tárgyak, események felett.

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri: a tárgyismeret és az ismereteken alapuló mérlegelés elősegíti, hogy ne tűzzön ki megvalósíthatatlan célokat. Továbbá: előbb-utóbb belátja, hogy célmegvalósító tevékenységének sikeressége nem csak azt feltételezi, hogy a kitűzött cél reális, elvben elérhető, hanem azt is, hogy megva­lósítása során folyamatosan alkalmazkodik az objektív adottságokhoz (a külső környezethez, a tevékenység közegéhez), és következetesen alkalmazza az éppen szükséges (mert célravezető) eszközöket.

Az eredményesség másik összetevője, kelléke maga a szubjektum. A célmegvalósító tevékenység sikerességének nem csak a külső környezet­ben, hanem individuális oldalon is vannak előfeltételei. Az eredményesség azt is feltételezi, hogy az illető egyén önmagához, saját adottságaihoz és képességeihez is alkalmazkodva határozza meg a célokat, valamint hogy fegyelmezetten alkalmazza a saját erőit a célmegvalósító folyamatban. Önfegyelmet, önuralmat gyakorolva korlátozza, keretek közé szorítja szeszélyét, ezáltal ellenőrzése, uralma alatt tartja saját természetét, ön­magát. Igyekszik elkerülni, hogy szabadságának érvényre jutását saját természetének spontán érvényesülése gátolja, akadályozza meg.

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri, hogy vannak olyan céljai, amelyek elérésére önerőből képtelen, ezért ezek megvalósulását másokkal való – különféle – együttműködésekre kell alapoznia.

– Ha a cél kitűzésénél nem a többiek együttműködési készségéből indul ki, akkor bizonytalanná teszi a célja elérését. (A célkitűzés meg­alapozatlansága.)

– A cél megvalósulását fenyegeti, ha a cél kitűzésénél nem számol az adott feltételekkel és eszközökkel; nem veszi őket figyelembe, nem kalkulál velük. (A szükséges eszközök hiánya.)

– Hiába az együttműködési készség és a szükséges eszközök megléte, a kitűzött cél elérése attól is függ, hogy tudja-e az éppen érintett egyének között az együttműködést „itt és most" működtetni. A cél megvalósulá­sát fenyegeti a konkrét együttműködés meghiúsulása, sikertelensége. (A kivitelezés „hogyan"-jának elhibázása, elvétése.)

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri, hogy vannak olyan céljai, amelyek elérése országának társadalmi gya­korlatától, aktuális működésétől, gazdasági, jogi, politikai stb. szabá­lyaitól is függ. A cselekvés hatékonysága érdekében kénytelen ezekkel is számolni. A kitűzött célok megvalósítása azon is múlik, hogy – saját pusztán szubjektív szabadság-elképzelését korlátozva – kellőképpen figyelembe veszi-e (akár „barátként", akár „ellenségként" használva, elfogadva vagy elutasítva, kijátszva) ezeket a külső tényezőket, felté­teleket, erőket.

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri, hogy vannak olyan céljai, amelyek elérését az emberiség viselkedése is befolyásolhatja – pozitívan vagy negatívan. (Háború, migráció, a ter­mészeti környezet szennyezése, világgazdasági folyamatok, a transz­nacionális gazdasági, politikai, katonai szervezetek viselkedése stb.) Az egyén céljainak megvalósítása attól is függ, hogy kellőképpen számol-e az emberiségléptékű folyamatokkal.

Korunkban az egyén léte, illetve személyes léte számos kisebb-nagyobb fenyegetésnek, kihívásnak van kitéve. A kihívások a személyiség egye­diségének a szintjén, az egyéni egzisztencia szintjén és az emberiség szintjén egyaránt jelentkeznek.

– Kortünet, hogy növekszik az egyének önállótlansága, autonómiahiánya. Azt tapasztaljuk, hogy az egyéneknek sok kérdésben elenyészik a sze­mélyes választási hajlandósága és készsége. Megszokják, hogy számos élethelyzetükre készen talált megoldásokat kapnak. Olyan – hatékonyan érvényesülő – szocializációban részesülnek, amelynek következtében fontos alapkérdésekben azonos tendenciát mutat az ízlésük, az értékrend­jük. Az őket mindenhonnan érő propaganda, reklám stb. nyomán nagyon hasonlítanak egymásra a fogyasztási igényeik, az időtöltéseik – egyálta­lában az életmódjuk, életformájuk. Iskolai és társadalmi nevelődésükben az elszemélytelenedés, egyformává válás („uniformizálódás") tendenciája dominál: feledésbe merül, feloldódik a személyes egyediség. Korprobléma a személyiség egyedisége (eredetisége, személyes jellege) elleni kihívás.

A szabadságra következetesen törekvő egyén beleütközik a személyi­ségnek ebbe a fenyegetettségébe. Kénytelen szembenézni a kihívással és komolyan számolni vele. Másként fogalmazva: a személyiség auto­nómiájának védelmét személyes ügyévé tenni.

– Kortünet, hogy egyre több tulajdonnélküli nem talál bérmunkát, és más legális úton sem jut hozzá a megélhetéséhez szükséges jövede­lemhez. Az ENSZ adatai szerint minden hatodik ember nem lakik jól, és naponta több tízezren halnak éhen. A termelési eszközökhöz való szabad hozzáférést (ami nyitást jelenthetne a csoportos, közösségi önfenntartás irányába) viszont nem engedi (jogilag és karhatalmilag meggátolja) az uralkodó világrend (a fennálló társadalmi rendszer). Következmény: a létfenntartási eszközökhöz való hozzáférés bizonytalansága. A kirekesztő tulajdonnak ebben a rendszerében sokakat fenyeget annak veszélye, hogy – rövidebb-hosszabb távon – munkanélkülivé (jövedelemnélkü­livé) válik. Többé-kevésbé mindenkit fenyeget annak veszélye, hogy „megélhetési bűnözés" áldozatává válik. Korunk kihívása – megélhetési tulajdon (birtoklás) hiányában – a tulajdonnélküli páriák léte, és számának rohamos növekedése.

A szabadságra következetesen törekvő egyén beleütközik a fennálló rendszer által termelt életveszélybe: a párialét különböző fenyegetéseibe. Rákényszerül arra, hogy szembenézzen a kihívással, és számoljon vele. Nyomós oka van rá, hogy komolyan vegye, személyes ügyeként kezelje a párialét felszámolásának kérdését.

– Korprobléma az ember és a természet (a Glóbusz) kapcsolatában bekövetkező változás: a közöttük levő egyensúly megbomlása. A Föld ég­hajlata olyan életfeltétel, amely elengedhetetlen az ember (az emberiség) fennmaradásához, újratermelődéséhez. Ugyanakkor a természeti környe­zet jelenlegi rombolása, tönkretétele azt a tendenciát mutatja, amely a földi életfeltételek megsemmisülésével fenyeget. Korunk kihívása, hogy a technikai civilizáció magában hordozza az emberiség kipusztítását.

A szabadságra következetesen törekvő egyén beleütközik a földi létfel­tételek ingatagságának fenyegetésébe. Kénytelen szembenézni az em­beriséget veszélyeztető kihívással. Ezért – mondhatni – személyes, belső ügyévé teszi a planetáris környezeti egyensúly visszaállításának feladatát.

A személyes ügy és a létezés problémája szervesen összekapcsolódhat mind az egyéni autonómia (személyes jelleg), mind a párialét, mind a planetáris kihívás kérdésében. A személyiség egységes struktúrájára való alapozás lehetővé teszi, hogy oldódjon az egyéni ügyek és a nagy létproblémák elváló kettőssége, elkülönültsége. Természetesen ez nem jelenti, hogy kizárólagos fontosságúvá válnának a létezés kérdései az egyén számára. Ugyanígy bármely egyediségéből vagy játékosságából következő kérdést – amennyiben szervesen illeszkedik – saját személyes ügyévé tehet.

(Megjegyzendő, hogy a szabadságra következetesen törekvő egyénnek módjában áll rövidebb vagy hosszabb távú életstratégiákat választani. Az itt vázolt hosszabb táv a különböző rövidebb távok előnyben részesítése esetén, a konkrét egyéni döntéshez igazodva módosul.)

7. Létválaszok – személyes eszmék

Az írás első része arra a következtetésre jutott, hogy tetteink egyúttal állásfoglalások is – akár akarjuk, akár nem – az emberi létezés alapkér­déseivel kapcsolatban. Létkérdésekre adott – jó és rossz – létválaszok.

„Maradj, pillanat!" – kiáltott fel az agg, megvakult Faust, amikor felfigyelt a tengerparton dolgozó ácsok szorgos munkájának a hangjaira. Faust a boldogságot (a magánboldogságát) az emberiség gyarapodásában, a természetet birtokba vevő, átalakító erejének megtapasztalásában találta meg. Az egyéni boldogság keresésének goethei megoldása azt sugallja, hogy a létezés feladataival való foglalkozás is lehet örömforrás.

Szintén az írás első részében került szóba, hogy vannak olyan egyének, akik az állandóságra, életük folytonosságára vágyva valamilyen eszmé­ben próbálnak megkapaszkodni, belső stabilitásra lelni. Ezt kívánja a lelki biztonságuk, nyugalmuk. Ezt diktálja a lelkiismeretük. Az is szóba került, hogy az ilyen eszmei fogódzók nem feltétlenül állnak szerves kapcso­latban az egyén léthelyzetével, hanem többé-kevésbé véletlenszerűen, esetlegesen társulnak az illetőhöz. Az illető számára nem objektív létkér­dés a kapcsolódás. Az adott léthelyzetre, objektív „létkérdésekre" adott hobbiválaszok viszonylag könnyen feladhatónak, elsorvadónak, más eszmével felcserélhetőnek bizonyulhatnak. Alapvetően más történik, amikor a konkrét léthelyzetek tudatosítása „termeli ki" egyének eszmei elköteleződését.

Egy ismert megfogalmazás szerint az egyén kettősen létezik: „mind szub­jektíve, mint ő maga, mind objektíve", létezésének külső feltételeiben. A külső feltételek egyrészt természeti (planetáris), másrészt társadalmi szintűek. Így nem meglepő, ha valaki komolyan veszi, személyes ügyé­vé teszi az emberi létezés szűkebb vagy tágabb (illetve rövidebb vagy hosszabb távú) feltételeivel való foglalkozást.

Az sem meglepő, ha elköteleződik olyan eszmék iránt, amelyek kife­jezik az általa választott személyes ügyet. Ezzel viszont döntő változás történik az egyes egyén és az általa képviselt eszme viszonyában: szer­ves, belső kapcsolat jön létre közöttük. A képviselt eszme – az egyénhez esetlegesen társulótól eltérően – személyes (személyes kötődésű, ma­gából a személyiségből fakadó) eszmévé válik. Elméleti, illetve gyakorlati képviselete belső cselekedet, magának a személyiségnek a tevékeny­sége. („Itt állok, másként nem tehetek" – sugallja egy belső késztetés. Háborogna az illető lelke, nyugtalankodna a lelkiismerete, ha nem így tenne.) A képviselt eszme bizonyulhat helyesnek vagy helytelennek. De egy döntő tényezőben különbözik a hobbieszméktől: belsőleg vállalt, mert magában az egységes személyiségben gyökerezik.

Megfigyelhető, hogy a személyes eszmék vagy individuális vagy tár­sadalmi vagy planetáris szinten alapozódnak meg – ha ezek a szintek ellentétbe kerülnek egymással.

– A szabadságra következetesen törekvő egyén kénytelen saját ügyeként is felismerni az elszemélytelenítő, uniformizáló tendenciák térhódítását. Léthelyzetéből, valamint nézőpontjából adódóan aktivitással ad választ a kihívásra: elköteleződik a személyiségvédelem ügye, a személyes au­tonómia fontosságát megfogalmazó eszmék mellett. Személyes örömre is lelhet a szabad személyiség ügyének és eszméjének képviseletében.

– A szabadságra következetesen törekvő egyén kénytelen saját ügyé­nek is tekinteni a párialét egyéni, társadalmi, illetve világméretű problémá­ját. Van, aki jelenbeli szociális vagy politikai aktivitással próbál reagálni, van, aki egy jobb társadalmi jövőre irányuló (pozitív vagy jelenkritikai) tevékenységgel. Mindkét esetben személyes szabadságkövetése miatt – mondhatni belsőleg – arra kényszerül, hogy elkötelezze magát a párialét felszámolásának, a társadalmi egyensúly létrehozásának eszméje iránt. Személyes örömet is találhat az ügyben és az azt kifejező eszmében.

– A szabadságra következetesen törekvő egyén kénytelen saját ügye­ként is felismerni a természeti környezet védelmét. Van, aki közvetlen környezetvédő tevékenységgel ad választ a kihívásra. Van, aki a plane­táris szintű környezetmentésért való (pozitív vagy kritikai) küzdelemmel. Akár így, akár úgy, belsőleg kényszerült arra, hogy elköteleződjön a környezetvédelem feladata és a planetáris egyensúly megteremtésének eszméje mellett. Egyidejűleg személyes örömforrás is lehet számára az ügy és az eszme képviselete.

Az említett esetekben az egyénre ható eszme nem válik külön az egyéntől, illetve az egyén nem válik külön az eszmétől. A szabadságra következetesen törekvő egyén számára ezek az eszmék nem mint kül­sődleges, esetlegesen rokonszenves eszmék választódnak ki, hanem a gyakorlati személyiségvédelem elemeként, eszközeként. Ily módon az eszmei cél az individuum személyes létezésében gyökerező okozati meg­alapozást kap. Személyiségéből fakadó kauzális mozgatóerő. Mint sze­mélyessé vált eszme, az illető egyén lételeme, cselekvési formája. Nem pusztán véletlenszerű eszmei, hanem szerves, létbeli elköteleződés. (Az egyediben gyökerező, általa működtetett, róla leválaszthatatlan általános.)

Az eddigi fejtegetés során követett módszer: a szemléleti horizont foko­zatos tágítása (az emberiség, a Glóbusz szintjéig), illetve a horizontok összekapcsolása azokkal az emberekkel, akik azokat hordozzák, képvi­selik. A horizont bővülése egyidejűleg annak a körnek a szűkülésével járt együtt, akikre a gondolatmenet adott fázisa még vonatkozik.

A fejtegetés arra kényszerült, hogy először – tisztán formailag – le­mondjon azokról, akiknek hiányoznak a létezésükhöz szükséges feltéte­lek (külső vagy belső okok miatt „lemondtak" róluk). Azután „elengedte" azokat, akik nem tudatosítják magukban (mert elengedték) az életüket meghatározó létkérdéseket. Később azokat is kivonta a hatásköréből (hatósugarából), akiknek a személyisége nem rendelkezik egységes struktúrával. Végül pedig azoktól is „megszabadult", akik nem töreksze­nek következetesen a saját szabadságukra. (Szemléletes szándékú – bár némiképp suta – analógiával: a célra irányított űrhajóról fokozatosan le kell választani a már csak tehertételt jelentő hordozórakétákat.)

A következő részben a kiszélesített szemléleti horizont gyakorlati vissza­szűküléséről lesz szó. Nevezetesen arról, hogy némelyek – miközben tisztában vannak a következetes szabadság bizonyos kritériumaival – kü­lönböző okok miatt tudatosan lemondanak ezek eléréséről. Beletörődnek abba, hogy ez a szabadság – a számukra adott körülmények között, illetve feltételek mellett – megvalósíthatatlan.