Az elmúlt hetekben-hónapokban nem egy olyan gyűlésen, vitán volt alkalmam részt venni, amely összefogást hirdetett meg a jobboldali diktatúra veszélyével szemben. Mindannyiszor szem­besülnünk kellett a kérdéssel: Vajon mi, baloldaliak, csak hiszté­rikusak vagyunk-e, vagy valóban van objektív társadalmi és gazdasági alapja a jobboldali diktatúra veszélyének? Számomra nem kétséges, hogy a válasz az utóbbi kérdésre igenlő.

Amikor a Kupa-program megjelent – másokkal együtt – véle­ményeztem az MSZP parlamenti frakciója számára. Egyebek kö­zött ezt írtam: „Ebben a dokumentumban sok szép és okos dolog van. Még az sem kizárt, hogy megvalósul. Mert a közgazdaság­ban is vannak csodák. Legalábbis minden józan érvnek, meg­gondolásnak, közgazdasági ismeretnek és prognózisnak ellent­mondó folyamatok is megvalósulhatnak. Persze ezekre azt kell mondanunk: kicsi a bekövetkezési valószínűségük. Tulajdon­képpen imádkoznunk kellene azért, hogy a programban foglal­tak megvalósuljanak. Mert ha ez a program is sarlatánságnak bi­zonyul, akkor Magyarország gazdasági és politikai életében ki­számíthatatlan – vagy nagyon is jól kiszámítható – folyamatok indulhatnak be, katasztrofális következményekkel."

A kormány kétségkívül igen látványos pénzügyi sikereket tud felmutatni. Bár szavakban tagadta, ténylegesen azonban sokk­terápiát hajtott végre: a bérből és fizetésből élők, sőt a vállalkozók jelentős részének a zsebéből kivette a pénzt; a költségvetés bevéte­leit megnövelte az ár- és adóprés megszorításával, míg a kiadásokat a nemzet számára létfontosságú tételeknél is (oktatás, tudomány, kul­túra, egészségügy) kíméletlenül lefaragta. Mindezzel drasztikusan csökkentette a keresletet, visszafogta a pénzkínálatot. A pénz­ügyi politika ezzel kétségtelenül elérte, hogy az infláció nem gyorsul fel (voltak, akik három számjegyű inflációt prognoszti­záltak erre az évre), sőt még talán az infláció ütemét is mérsékel­te. A sokkterápia nyomán minden jószág piaca pang, így a valu­tapiacé is, aminek következtében a valuták fekete árfolyama igen közel került a hivatalos árfolyamhoz. Ezzel fontos feltétele teljesült annak, hogy a forintot konvertibilissé lehessen tenni (ha önmagában ettől persze még nem is az). És végül, de nem utolsó sorban, kedvező tendenciák mutatkoznak az ország fizetési mérlegében és adósságállományának alakulásában, a belső fel­használás – termelő fogyasztás és lakossági fogyasztás – rovásá­ra. Az ország padlását kisöprik.

Az alapvető gazdasági reálfolyamatokban viszont a kormány semmiféle eredményt nem tud felmutatni. Sőt! A termelés zsu­gorodik, az infrastruktúra állapota romlik, a reálbérek és a reál­jövedelmek erőteljesen csökkennek, miközben a munkanélküli­ség növekedése gyorsul, és az ország egyes régióiban máris alig elviselhető méreteket ért el.

A pénzügyi kormányzatnak (és a polgári ellenzéknek isi) az a stratégiai elképzelése, hogy a pénzügyi eredményekre majd fel­figyelnek a külföldi tőkések és kormányok; eminens tanulóknak tekintve bennünket, beözönlik a tőke, megveszik termékeinket, felvesznek a Közös Piacba stb. stb. Vagyis hogy a pénzügyi poli­tikában elért sikerek átterjednek a reálszférára: megáll a romlás, a kedvezőtlen folyamatokat kedvező folyamatok váltják fel. Megindul a termelés növekedése, megáll a munkanélküliség emelkedése, nőni kezd a reálbér és a reáljövedelem. Mindez nem teljesen kizárt. Ám nem is nagyon valószínű.

Mert ha mindez nem következik be; ha kiderül, hogy a keze­lés csak tüneti volt, magát a bajt nem gyógyították, a pénzügyi sikerek megalapozatlanok, és kipukkadnak, mint a felfújt luft­ballon, akkor baj van. És persze nem elsősorban a kormánypár­tok és nem elsősorban a pénzügyminiszter baja! De még csak nem is a polgári ellenzéké! Mindez Magyarország lakossága túl­nyomó részének a baja. Azoké a százezreké, sőt millióké, akik az eddigi viszonylagos jólétből a szegénységbe süllyednek le.

Napirenden van a szociálpolitika, a társadalombiztosítás re­formja. Maga a reform már korábban is indokolt lett volna. A kérdés azonban az, hogy a restaurációs folyamatban végrehajtott reformot milyen ideológia fogja vezérelni. A célt úgy jelölik meg, hogy a társadalombiztosítási rendszernek összhangban kell len­nie a kialakuló piacgazdasággal. Vagy fogalmazzunk pontosab­ban: összhangban kell lennie a kialakuló tőkés gazdasággal. Ám ezzel még nem mondtunk semmit. A tőkés gazdaság szociálpoliti­kájának ugyanis két, egymással markánsan szembenálló filozófia felel­het meg. – Az alábbiakban felvonultatott két filozófiai változat egyébként nem kitalált gondolati modell, hanem a társadalom­biztosítási reform egyik illetékes bizottságában lezajlott vita lé­nyegének az ismertetése.

Az egyik lehetséges filozófia a XIX. századé. Eszerint abban a szférában is, amely ma a társadalombiztosítás körébe tartozik, a piac törvényei érvényesüljenek. Mindenki maga felelős sorsáért. Az állam ne szóljon bele abba, hogy polgárai miként használják fel a pénzüket. Aki félretesz pénzt betegség, munkanélküliség, öregség stb. esetére, biztosítást köt, az élvezzen védelmet. Aki ezt nem teszi, forduljon fel. A tőkés viszonyokhoz való alkal­mazkodás egyik változata a hangya és a tücsök meséjének a fel­melegítése.

A másik lehetséges filozófia, legalábbis a fejlettebb tőkés or­szágokban – a jóléti gazdaságé. A piaci gazdaság működésének feltétele, hogy szociális gazdaság egészítse ki, amelyben éppen nem a tőkés piac törvényei működnek. Ez is a tőkés viszonyok­hoz való alkalmazkodás alternatívája.

Mivel minden parlamenti párt programjában – a jelenlegi kormánypártokéban is! – ott szerepel a „szociális piacgazdaság", mint megvalósítandó cél (először egyébként a Szocialista Párt programjában bukkant fel), naiv módon azt lehetne gondolni, hogy – természetesen – a fenti alternatíva második fele a kor­mány szociálpolitikai reformprogramjának elvi alapja. Vagyis, hogy a restauráció terhei nagyjából egyenletesen osztódjanak meg a különféle osztályok és rétegek között; vagy netán a szoci­álpolitika némi védelmet nyújtson a szegényebbek számára.

A már említett vitán azonban kitűnt, hogy a pénzügyi kor­mányzatnak merőben más az álláspontja. A rendszerváltás terheit – úgymond – a középosztály alsó rétegére, általában a szegényebbekre kell áthárítani. Nálunk is a Mrs. Thatcher „kétharmad-egyhar­mad" politikáját kell alkalmazni. Ami annyit tesz, hogy a társa­dalom kétharmadának a jólétét az egyharmad rovására kell biz­tosítani. Csakhogy Magyarországon a „kétharmad-egyharmad" politika legfeljebb annyit jelenthet, hogy a társadalom egyhar­mada felemelkedhet a kétharmad lesüllyedése árán.

A hatvanas és a hetvenes években egy igen széles – nem a fel­szabadulás előtti értelemben vett – középosztály alakult ki. Bele­tartozott a bérből és fizetésből élők, a szövetkezeti tagok zöme, sőt a vállalkozók jelentős része is. Ha a terhek reájuk hárulnak, nagyon nagy részük a szegények közé süllyed; a felső középosz­tályba tartozók közül pedig igen sokan a középosztály alsó ré­gióiba. E réteg elégedetlenségének nagyon fontos társadalmi ha­tása lehet; éppen ezt az elégedetlenséget nyergelhetik meg de­magóg jobboldali erők Minél kevésbé sikeres gazdasági céljai­nak elérésében a kormány, minél jobban kiéleződnek a belső fe­szültségek, minél nagyobb a lakosság elégedetlensége, annál na­gyobb a veszély. Régi recept, hogy ilyen körülmények között szociális demagógiával a haladó erőkre uszítsák a tömegeket, és felszítsák a nacionalizmus tüzét.

Úgy vélem, hogy ez a veszély még nem a következő hónapok realitása. Egyelőre nem a polgári engedetlenségi mozgalom megnyilvánulása lesz, ha sokan nem fogják kifizetni a villany­számlát, nem vesznek villamosjegyet stb. Mindez csak arról fog tanúskodni, hogy sok családnak az alapvető rezsiköltségek fede­zésére sincs már pénze. De ez csak annyit jelent: talán még van időnk, hogy – a harmincas évek népfrontmozgalmához hasonló­an – a humánum erőit összefogjuk a jobboldali szennyáradattal szem­beni ellenállásra.

Első kérdésem vendégeinkhez: mire gondolnak, ha ezt a két szót: marxizmus és erkölcs együtt hallják? Persze tudatában vagyok, hogy Magyarországon ma ez a szópárosítás sokak számára körülbelül olyan szürreálisnak tűnik, mint „az esernyő és a varrógép találkozása a műtőasztalon"; hiszen az is nyilvánvaló, hogy amit korábban a marxizmus és az erkölcs összekapcsolása gyanánt bemu­tattak – például az etikatankönyvekben meg szocialista erkölcs címén – azt nem lehet igazán komolyan venni.

Konrád: Én azt sem tudom, hogy van-e igazában marxizmus, vagy volt-e; mert vannak ugyan különféle jobb vagy rosszabb gondolkodók, akik magukat marxistának nevezték, de attól még nincs marxizmus. Marx maga – amennyire én tudom – erkölcsös ember volt személyes életében, ahogy a dolgokat gondolta, annak megfelelően élt, és áldoza­tosan élt. Teóriája azonban az erkölcsre vonatkozóan túlságosan deter­minisztikus, az erkölcsöt felépítmény-jelenségként fogta fel, noha bizo­nyos relatív önállóságot tulajdonított neki – ugyan csak a személyes er­kölcsnek -, de egészében véve ezt a teóriát ón már kérdésesnek tar­tom. Amennyiben ez a felfogás beleilleszkedett a XIX. század általános hajlandóságába, nevezetesen abba, hogy szellemi jelenségeket determináltaknak fogjanak fel, és ne ismerjék el azok autonómiáját. Még kér­désesebb ez a gondolatmenet, amennyiben nagy erkölcsi blokkokat ál­lapít meg, nevezetesen hogy ilyen vagy olyan társadalmi csoportnak, osztálynak ilyen vagy olyan erkölcse van, amely egyszersmind norma­ként is működik, embereket ilyen vagy olyan viselkedésre kötelez. Empi­rikusan bizonnyal leírható egyik vagy másik történelmileg létezett társa­dalmi osztály vagy csoport erkölcsi magatartása. De hát ezen belül is annyi változat van, ahány ember, tehát ha valaki azt mondaná, az „arisz­tokrácia erkölcse", ezzel valami igen fölös általánosságot mondana, mert igen sok fajta arisztokrata volt. És ezt így lehet folytatni, valamennyi na­gyobb sokaságra vonatkoztatva. De az, hogy egy ilyen leíró és relatív igazsággal rendelkező ábrázolás erkölcsi normává változtassák, az már egy merőben kétséges intellektuális operáció. Tehát a relatívból abszolútat csinálni, ez mindig a nagy hibák egyike, és éppen ezt tette az a magát marxistának vagy pontosabban marxista-leninistának nevező ideológia, amely egyébként végül is nagyon kérdésesen kapcsolódott Marxhoz. Volt egy unokatestvérem, aki marxistának gondolta magát, Zá­dor István volt a neve; elég korán lett párttag, elég korán zárták ki, és elég korán lett öngyilkos, miután 56 után kiment Oxfordba O leírt egy mu­latságos történetet arról, hogy a Marx Károly Közgazdasági Egyetemre, ahova járt, Marx bejön és kóvályog a folyosón, bemegy a különböző tan­termekbe, és hallja, hogy miket mondanak, és fogja a fejét, majd beleko­tyog és mondja, hogy ez sem így van, az sem így van, végül letartóztat­ják és elviszik. Na most abban a marxizmus-leninizmusban, amely vé­gül is Sztálin konstrukciója volt, s amelyet ilyen módon voltaképpen sztá­linizmusnak is nevezhetnénk, az minősült erkölcsösnek, ami az adott ál­lamnak, illetve állami vezetésnek jó. És ezt nevezték „proletár erkölcs­nek", vagy „népi erkölcsnek" vagy .szocialista erkölcsnek", jóllehet ez egyszerűen az alárendelődés erkölcse volt És nem hiszem, hogy ez in­tellektuálisan izgalmas téma Ez ugyanis végül is a szolgálat, a pártelit szolgálatának az erkölcse volt Egy autoritárius és vazallus erkölcs.

Hát, hogy az „erkölcs" szó mennyire illik csoportok, politikai áramla­tok, pártok, államok magatartásformáira, ez vitatható dolog. Lehet azt mondani, hogy mindenkinek megvan a maga erkölcse, és minden bi­zonnyal még a bankrablóknak is, például egy bankrabló nem szívesen öl, mivel ez nem tartozik hozzá az image-ához. És hát a börtönök vilá­gának is megvan a maga erkölcse; minden szubkultúrának megvan a maga erkölcse. De hogy ezek mennyire kényszerítők egy egész társada­lomra nézve, ez a legnagyobb mértékben kétséges. Végezetül pedig: azt hiszem, jobb visszatérni a szubjektumok, tehát az ember személyes auto­nómiájának a megközelítéséhez. Amely valamilyen tudományosnak vélt megokolással nem rendeli alá döntéseit, egy készen álló, kívülről kapott és kényszerítőnek, kötelezőnek nyilvánított viselkedési utasításnak.

Kósa: Ami az izmusokat illeti, én is hasonlóképpen gyanakvó vagyok mindenféle izmussal szemben, mint Konrád György. A dolgok képtelen­ségét talán úgy tudnám érzékeltetni, milyen lehetetlenül hangzana, mondjuk, hogy shakespeare-izmus, vagy dosztojevszkijizmus, vagy jó­zsefattilaizmus vagy radnótizmus. Ami viszont Marxot és az erkölcsöt il­leti, azt gondolom, az erkölcs – történelmi képződmény, az egész embe­riség műve, az egész emberi történelem, az egész emberi létezés a szülője annak a különös, megfoghatatlan, de mégis létező dolognak, amit erkölcsnek nevezünk. És ennek az erkölcsnek a létrejöttében csak­ugyan mindenki szabadon részt vehetett, olyanok is, akiket ismerünk, és olyanok, akiket nem ismerünk. Szokás a Bibliától, de hát biztosan még régebbről is, emlegetni mindazokat az embereket, embertársainkat, akik valamit hozzátettek ahhoz a különös és rejtelmes titokhoz vagy ontoló­giai lehetőséghez, mértékhez, amit erkölcsnek lehet nevezni. Ilyen szempontból, amit én az erkölcsről gondolok, az nem kötődik egyetlen névhez, de az általam ismert széles névsorban feltétlenül nagyon fontos helye van egy Marx nevű múlt századi gondolkodónak, akitől ón szemé­lyesen, úgy gondolom, az erkölcs fogalmáról is tanulhattam valamit. Az Ökonómiai-filozófiai kéziratokban van egy kifejezetten erkölcsi je­lentőségű mondat. Így hangzik: a legnagyobb emberi gazdagság a másik ember Iránt érzett szükséglet Ez számomra szép és lírai gon­dolat. Az fejeződik ki benne, hogy ez a gazdagságigény, ez a gazdag­ság nem irányul a másik ember elsajátítására, birtoklására, megalázásá­ra, szóval semmiféle alantas szándék nem társul hozzá, hiszen a „szük­séglet" szónak van egyfajta lírai nyitottsága. Tehát ha azt kérdezed, ki­nek mi jut eszébe – nekem ez jut eszembe, és pontosan emlékszem rá, hogy a „szükséglet" szó volt az, amin sokszor elgondolkoztam, vajon mi­ért éppen ezt írja, miért épp a szükségletet, miért nem köti össze ezt valamiféle gyakorlatinak nevezett céllal. Például a társadalmi cselekvés­sel, a társadalom átalakításával, az emberek felszabadításával? Pedig bármit mondhatott volna, a XIX. század divatja szerint, ami sokkal hang­zatosabb lett volna De mivel éppen ilyen szerényen fogalmazott, és csak szükségletnek nevezte, ón úgy gondoltam, hogy éppen ez az érzé­keny és nehezen körülhatárolható fogalom, a szükséglet, ez jelezheti az ón személyes kötődésemet. Ha ezt az egy mondatot egy magyar pa­rasztembertől hallom, akkor is megragad bennem. Később került a ke­zembe József Attila egyik prózája, amelyikben ő álmodozott egy olyan társadalomról, ahol majd minden egyes ember szükségletévé válik min­den másik ember. És úgy gondoltam, hogy József Attilának ez a foga­lomhasználata Marxtól eredhet, mivel a szavak, a „szükséglet" szó és ennek a kitágítása egyértelműen azt mutatta. És akkor még inkább meg­erősödött bennem, hogy ezen az úton talán érdemes elindulni és érde­mes kötődéseket keresni.

Nem bocsátkoznék itt bele abba, hogy a marxi életmű teljessége mi­ként viszonyul ehhez a gondolathoz. De azt hiszem, nem is ez a kérdés most, hanem az, hogy elfogulatlanul valljuk meg, hogyan gondolkodunk erről. Divatoktól függetlenül. És azért én azt hiszem, lehet rendszervál­tás és ilyen-olyan divat, de hát a történelem nem érzékeny ilyenfajta apróságokra Nagyobb mértékekről van szó. És főként nincs, nem lehet szó kizárólagosságról. Amikor, mondjuk, Kant erkölcsi fogalmaival is­merkedett meg az ember, ott is egy nagyarányú gondolkodó fogalomal­kotási törekvéseit lehetett érzékelni, éppen az erkölcsi szférában. De ugyanígy Arisztotelésznél, főként a Nikomakhoszi etikában vagy Spino­zánál. És ezzel csak azt akarom jelezni, összefoglalásképpen, hogy rendszerváltás ide, divat oda, az embernek végül is van egy élete, van­nak emlékei, és bár meggyőző érvelésekkel szemben én mindig nyitott vagyok, a mai gondolkodásommal, tudásommal nem hiszem, hogy bár­milyen kormányzat vagy bármilyen rendszer alakuljon is ki Magyarorszá­gon vagy akár a világban, hagynám magam lebeszélni erről a hajdani, ifjúkori kötődésemről, az ehhez a mondathoz való kötődésemről.

Tőkei: Én is úgy gondolom, mindig is úgy gondoltam, hogy amit mar­xizmusnak nevezünk, az mindenekelőtt magának Marxnak az életműve. És mégis, tagadhatatlan tény, hogy létezett és ma is létezik egy Marxra hivatkozó gondolkodási irányzat, amelynek komoly hagyománya van. Amiként például a művészetekben is, a nagy mestereknek követőik tá­madnak, akik megpróbálják a mester stílusát, gondolatait, elképzeléseit artikulálni, jobban kifejteni, folytatni és népszerűsíteni. Így aztán kialakul egy iskola. Ebben az értelemben pedig mégiscsak van mondjuk dosztojevszkiánizmus is, és van tolsztojánizmus is.

Konrád: Csak senki ne mondja, hogy úgy kell írnom, mint Doszto­jevszkij…

Tőkei: Természetesen. Ez egyébként nemcsak komikus, hanem le­hetetlen is volna. Hogy fő problémánkhoz közvetlenül is mondjak vala­mit, hadd jegyezzem meg, hogy véleményem szerint a kérdés nyitja fo­galmi szempontból az, hogy a közbeszéd és a közgondolkodás nem tesz különbséget moralitás és erkölcsiség, morál és erkölcs között. Már­pedig a kettő közt legalább Hegel óta, bár ha belegondolok, kedvem len­ne azt mondani, hogy legalább a görög tragédiák óta illene különbséget tenni. A két fogalom közt ugyanis meglehetősen nagy a különbség. He­gelnél, mint ismeretes vagy annak kellene lennie, a moralitás közvetítő mozzanat a jog és az erkölcs között. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk tehát, hogy a jog az állam, a hatalom ügye, a morál az állam, a jog vagy éppen a mindenkori társadalom, a külvilág elvárásainak való megfelelést jelenti, ámde az erkölcs kizárólag az egyénre tartozik, az erkölcsi döntés az egyének dolga. A jog, a morál és az erkölcs természetesen szorosan összetartozó fogalmak. Egységük azonban súlyos ellentmondásokat rejt magában, s a három fogalomnak megfelelő magatartás és cselekvés sokszor kerül egymással súlyos összeütközésbe.

Engedjétek meg, hogy a fogalmi megkülönböztetést a legismertebb irodalmi példával szemléltessem. Iskolai tananyag az Antigoné. Már­most nagyon hálás és nagyon könnyű dolog ezt a tragédiát úgy magya­rázni, hogy ugyebár Kreón egy szörnyeteg, a mindenkori államhatalom szörnye, a makulátlan hős pedig Antigoné, aki az államszörnnyel szem­be mer szállni, és a „szokásnak" – mert a görög éthosz, akárcsak a ró­mai mos vagy a német Sittlichkeit eredetileg ezt jelenti – eleget téve meghozza a maga erkölcsi döntését. Ebben a magyarázatban szerintem elsikkad Iszméné drámai szerepe, márpedig tudjuk, hogy a remekmívű drámában fölösleges szereplő nincsen. Hadd szólaltassam meg a neve­ket, amelyek beszélő nevek, s ennek a tragédiaköltészetben különös je­lentősége van. A Kreón név egyszerűen és világosan „királyt" jelent, vi­selője tehát nyíltan és kötelessége szerint az államhatalmat és a hivata­los jogot képviseli, megkövetelve természetesen az ennek megfelelő morált. A moralitás megszemélyesítője Iszméné, az Azonos Akaratú, mai szóval, mondjuk, talán Konformista. Amiként Kreón nem egyszerűen szörnyeteg, azonképpen Iszméné sem egy jelentéktelen, gyáva senki, hanem képviselője annak a morálnak, amely nélkül az antik világban a városállamok jogrendszere nem állhatott volna fenn. Mármost Antigoné, az Ellenszülött, mai szóval talán Nonkomformista, kétségtelenül az er­kölcsiség képviselője. Döntése azonban csak reá tartozik, mert az er­kölcs nem lehet mások számára kötelező parancs, az erkölcs csak ön­magam belső parancsa lehet, amelyet morállá alacsonyítok le, ha a pél­damutatásnál többet akarok tenni vele mások számára.

Azt hiszem, a marxi életműben található egy sor etikai jelentőségű megállapítás, amelyekből össze lehet állítani egy, úgymond, marxista etikát is, én azonban úgy gondolom, Marx igazi etikája nem elszórt meg­jegyzéseiben van, hanem egész történetfelfogásában, történetelméletének egészében. Az ő elméletének lényege ugyanis nem más, mint hogy az emberiség története alapjában véve az egyén, az egyéniség felsza­badítása, emancipációja létezésének nem általa választott, hanem „természet adta", körülmények hozta feltételei alól. Persze ide kell számítani azokat a feltételeket is, amelyeket az emberek eredetileg maguk válasz­tottak, de elidegenültek tőlük, egyéniségük fejlődésének béklyóivá vál­tak, így a marxi történetelmélet valóban az elidegenülés problémája kö­rül forog, s ugyanezért felfogható akár egy etikai rendszer alapvetésé­nek is.

A morál és az erkölcs megkülönböztetése egyébként nagyon világo­san szemléltethető a típusában antikvitás, tehát Európa előtti világ, mondjuk például a kínai világ gondolkodásával. A kínai filozófia lényegé­ben afféle politológia, kormányzástan, valamint etika-féleség, szigorúb­ban véve azonban morálfilozófia. Vagy más példa. Ábrahám áldozata az ó még nem-európai világában erkölcsös cselekedetnek számít, amelyet jó alattvalóként végre is hajtana, ha az Isten meg nem könyörülne rajta, s el nem engedné. De Agamemnón áldozata már bűn, amely tragikus következmények egész sorozatával jár. S ezzel kezdődik Európa, amelynek életében és gondolkodásában megjelenik a mi fogalmaink szerinti erkölcsiség.

Nem szeretném fölöslegesen szaporítani a szót, de egy megjegyzés még kikívánkozik belőlem. Azt hiszem, óriási baklövés volt a marxi gon­dolatvilág erkölcsét, ráadásul primitív értelmezésben, mindenki számára kötelezővé tenni s ezáltal morállá alacsonyítani. Nekem már az is gya­nús dolog, ha valaki hivatásszerűen foglalkozik etikával mint a történet-elmélettől elkülöníthető diszciplínával. Az a gyanúm támad ugyanis, hogy az illető nem az erkölcsiséggel, hanem a moralitással foglalkozik, azaz mások számára kreál magaviseleti szabályokat.

Idáig tehát egyetértés látszik abban, hogy Marxot leválasztottuk a követőkről, és magának Marxnak az erkölcsi gondolatairól volt szó. Ezzel kapcsolatban Ko­sa Ferencnek egy régebbi beszélgetésben elhangzott egy olyan mondata, misze­rint a Szulikó című grúz népdal nem tehet arról, hogy egy Sztálin nevű diktátor­nak kedvenc dala volt: attól még szép ének lehet. A kérdésben azért és olyan értelemben beszéltem mégis marxizmusról, amennyiben itt egy paradigmatikus jelenségről van szó. Azt hiszem, Marx szemében is az, amit ő kommunizmus­nak nevezett, úgy jelent meg, mint egy új paradigma. És új erkölcsi paradigma is, mint ahogy új paradigma volt az említett görögségnek az erkölcsisége mint váltás, vagy ahogy a kereszténység vagy ahogy a protestantizmus új erkölcsi pa­radigmát képviselt. Ezek – függetlenül attól, hogy egyes követőik valóban er­kölcsösek vagy csak moralizálok voltak – megpróbáltak egy új erkölcsi paradig­mát képviselni, és ez az említett mozgalmak keretében többnyire sikerült is. Kérdésem most az, hogy a marxizmus esetében valóban látszik-e egy ilyen új paradigma, attól függetlenül, hogy jelenleg sokan úgy ítélik meg, hogy itt nem egy új paradigmával, hanem zsákutcával van dolgunk.

Tőkei: Én azt hiszem, hogy Marxra óriási hatással volt a párizsi mun­kások szervezkedése. Szavai szerint az emberség igényét, az öncélú közösségiség nemességét látta a munkások- arcán. Nemes ideát látott az arcukon… És hát az a rengeteg utópisztikus kísérlet, például Ameri­kában, kis kommunista csoportok, amelyek megpróbáltak egy par excellence európai utópiát (lásd Platón, Campanella, Morus) megvalósítani – kis közösségben, elszigetelten, egy idegen világban másfajta társadal­mat építeni, emberibb viszonyokat teremtetni. Mindezek az útkeresések, ha nem is egyenesen Marxhoz kötődnek – hiszen jóval korábbiak -, két­ségtelenül etikus indíttatásúak voltak, és ezeknek az utópisztikus kísér­leteknek a varázsa, vonzása elég sokáig eltartott, azt kell mondanom, élt az egész XX. században. Ezért lett a század talán legvonzóbb kísérlete a marxista kommunizmus is, s ezért volt, hogy az antifasiszta küzdel­mekben a szocialista és kommunista emberek helyenként egészen ki­emelkedő szerepet játszottak. Hogy olyan későn lepleződött le az, hogy az új erkölcsi paradigma mögött szörnyűségek zajlottak, vagy az, hogy ami erkölcsiségnek született, azt moralizáló fanatizmussá torzítva építet­ték be az emberekbe; ezek mind olyan jelenségek, amelyek arra mutat­nak, hogy egészen éretlen kísérletről volt szó, emberileg éretlen kísér­letről; ám ami az alapja volt, az a mostani fordulattal, tehát az államszo­cializmus utópiájának összeomlásával sem érhet véget. Szóval úgy gon­dolom, hogy ez a szemérmesen piacgazdaságnak nevezett társadalom, a kapitalizmus, a „szabad verseny" világa, nem az emberi társadalom legmagasabb formája. Az emberek továbbra is nehezen fogadják el azo­kat az oldalait, amelyekre a marxi gondolkodás kritikája irányul. Ezért nem hinném, hogy ez a paradigma, amely a modern korhoz tartozik, az úgynevezett posztmodernhez jutván elveszítené a jelentőségét.

Kósa: Maradjunk a szükséglet említett marxi fogalmánál, és fordítsuk meg ezt a gondolatot, fordítsuk ki, önmaga ellentétévé. Ha azt mondjuk, hogy a legnagyobb emberi gazdagság a másik ember iránt érzett szük­séglet, ennek a fordítottja, hogy a legnagyobb emberi szegénység a má­sik ember iránt érzett szükséglet hiánya. Szerintem ez az igazi ellentéte, és nem másutt kell keresni. A hiány hatványai az emberi ellehetetlenü­léshez vezetnek. Ezért a szükséglet ilyen szempontból sokkal többet je­lent. Nyitott minden irányban, a teljes gazdagodás, a teljes emberi gaz­dagodás irányában nyitott, szabad és nem irányul elsajátításra. Semmi­lyen értelemben.

A másik, amit Tőkei Ferenc mondott Antigonéval kapcsolatban. Ha az erkölcs fogalmát valóban az antigonéi szuverenitással, a szabad vá­lasztás, a szabad cselekvés, a szabad felismerés emberi jogával, sőt, emberi kötelességével azonosítjuk, akkor gondolkodunk helyesen az er­kölcsről. Én azt hiszem, hogy nincs a marxi életműben egyetlen olyan utalás sem, amelyik ellentétes volna az Antigoné által képviselt és meg­fogalmazott szuverenitással, emberi vállalással és kiteljesedéssel. Tehát azok a későbbi torzulások és rákényszerítések, ráaggatások, amelyek az emberi szuverenitást Marx által állítólag megkérdőjelezettnek vélnék, az én ismereteim szerint alaptalanok. De maradjunk még egy pillanatra Antigonénál. Számomra érdekes, egy kicsit meglepő is, hogy Tőkei Fe­renc az erkölcsöt és a moralitást látja kettéválni egyfelől Antigoné maga­tartásában, másfelől Kreónéban, illetve Iszménéében… én még erre so­sem gondoltam, hogy ez a kettő így állna egymással szemben. Abban biztos vagyok, hogy Antigoné erkölcsi. De én a másik oldalt még mora­litásnak sem igen nevezném. Leginkább a joghoz, a korabeli és általá­ban a minden korok jogrendjéhez kötném. Vagyis ahhoz az ismert kés­lekedéshez, amellyel az állam, az államiság a maga jogrendjével mindig nagy arányban lemarad az erkölcsös, a szuverén emberek erkölcsi mér­tékétől, csak utánuk próbál kullogni. Szintben is, de időben is. Ez egyéb­ként a mai napig is világosnak látszik például a mi parlamentünkben. Azt mondja a kormány: igazságot kell tenni, visszamenőleg számon kell kér­ni a történelmet… Kitől? Akik még élnek!… És ha a főbűnösök már meg­haltak?! Hát igen… ez kínos… És a legkínosabb: ki fog ítélkezni? Ez a kormány?! Alkalmas erre? Például erkölcsileg? Mivel bizonyította ezt?… Az kevés, hogy gyárt erre valamiféle jogtechnikai alapot. Ennek az er­kölcshöz semmi köze. Ez a kormányzati szándék világosan mutatja, hogy összezagyválódik az etikum a jogrenddel. Mármost volna még egy megjegyzésem. Antigoné nemcsak szuverén, hanem még azt is tudja, hogy ezért az életével fizet. Itt válik igazán izgalmassá az európaiság és a szuverenitás kérdése. Iszmóné figyelmezteti erre őt, és azt mondja, hogy Kreón kihirdette a törvényt, és mivel Antigoné is itt él, ez rá is vo­natkozik, s tudnia kell, hogy megszegéséért halál jár. Antigoné ezt meg­érti. És azt mondja, hogy hiába, mégis vannak magasabb rendű paran­csolatok, mint a korabeli állam ilyen-olyan törvényei. És ekkor Antigoné kiszól a közönséghez. Azt mondja: ti, akik ott ültök, ugyanazt gondoljá­tok mint én, csak ti nem meritek elmondani. És ebben ő biztos is lehe­tett, mert valóban azt gondolták, mert ez a világrend létezett. A másik pedig, hogy amikor Kreón mindazt megtette, amit megtett, összeomlott és zokogott. Emberként, apaként és így tovább. A XX. századi Kreónok nem szoktak összeomlani, nem szoktak zokogni, eszük ágában sincs. És ha valaki most akarna Antigoné igaza szerint cselekedni, sajnos hiá­ba szólna ki, hogy ti ugyanezt gondoljátok, mert nem ugyanezt gondol­ják. Valami szétesett.

Észrevétlenül áttértünk második témánkra. Mert amint a marxizmusból elsősor­ban politika lett, szerintem akkor és ettől vált kétségessé mint új erkölcsi para­digma. S a következő kérdés éppen az lenne, hogy összeegyeztethetők-e egyál­talán a politikának és az erkölcsnek a mozgástörvényei?

Konrád: Én egy csöppet reagálnék még arra, amit fölfogtam szavai­tokból. Noha azt kell mondanom, hogy kissé hosszadalmas monológo­kat mondunk, amelyek azért nehezen tudnak kapcsolódni egymáshoz. Én nem gondolom, hogy a polgári társadalomnak az a voltaképpen ro­mantikus meghaladást kísérlete, amely Marx nevéhez fűződik (és ami kapcsolódik ahhoz az igényhez, hogy a filozófusok, akik eddig csupán magyarázták a világot, változtassák is meg azt), szerencsés és felsza­badító gondolat lett volna. A polgári társadalom meghaladásának kísér­lete polgári társadalom előtti viszonyokat rekonstruál, elé akar kerülni, és mögé esik… Két kategória került itt szóba: a verseny és az elidege­nedés. Én a verseny kiküszöbölését vagy meghaladását lehetetlennek és erkölcstelennek tartom. Minden társadalmi együttműködésben benne van a verseny eleme, akár mint játék, akár mint sport, akár mint gazda­sági tevékenység. Ha a két kisfiamnak megtiltanám, hogy versenyezze­nek a kakaó megivásában reggelenként, vagy ha az egyik felrója a má­siknak, hogy ez nem játszik, nem birkózik, vagy nem vív vele, azt teljesen normálisnak gondolom, és lehetetlennek tartom, hogy ők ne versengje­nek egymással. És azt is nagy hibának tartom, ha azokat a közvetítése­ket, amelyek révén például a regényből könyv lesz, és könyvként kiadói, majd kereskedelmi termék, ezt valamiféle lényegi meghaladással oly módon tüntessék el, hogy az a könyv ne egy szabadon forgalomba hoz­ható termék legyen, amely végül is persze pénzzé változik a kiadó és az író kezében, hanem valami más mérce alá foglalódjon, ami valami „lé­nyegi" szubsztantív erkölcs lehetne. Én megnyugtatóbbnak tartom, hogyha én a bankszámlámtól függök, és nem egy tisztviselőtől, aki azt gondolhatná vagy azt mondhatná, hogy „az elidegenedés ellen lépj fel", amikor „közvetítettség nélkül" akarja az én munkámat befolyásolni. Meg­nyugtatóbbnak tartom, ha egy tisztviselő csak azzal befolyásolhatja az ón munkámat, hogy megveszi vagy nem veszi meg. És ha a versenyt, vagy azt a közvetítést, amelynek révén az emberi teljesítményekből pénz lesz, ami visszahat a teljesítményekre, és ilyen módon a legáltalá­nosabb nyelvvé, ti. a legáltalánosabb áru-egyenértékké válik, ami a pi­acnak, sőt a világpiacnak és ilyen módon az emberiség integrációjának a feltétele, ha ezeket ki akarnánk kapcsolni, akkor szükségképpen prekapitalista, kezdetleges formációkhoz jutunk vissza. Egy romantikus kö­vetelménynek forradalmi úton való megvalósulása csak represszióhoz vezethet. Ezért logikus volt Marx gondolatmenetében a proletárdiktatúra követelménye. Aminek viszont már – lásd az ő vitáját Bakunyinékkal és a különböző anarchista tendenciákkal – egy erőteljes etatizmusa másik következménye, és akkor már közel vagyunk a kommunizmushoz. Te­hát amennyiben Marx gondolkodása vezérfonal a cselekvéshez, annyi­ban Marx gondolkodása az erőszak beláthatatlan sorozatához vezethet, minthogy ezt a gondolatot sokan testté akarják változtatni.

Korrektebbnek tartom, ha a filozófusok megmagyarázni igyekeznek a világot, úgy ahogyan ók tudják. Beérik azzal, hogy ez a magyarázat részleges és egyoldalú és személyes aspektusa a világnak. És ha javas­lataik nem takaróznak, olyasféle általánosságokkal, mint egy osztály, az állam vagy akár egy világrend érdeke; vagy mint az egész emberiség történelmének és a történelem szükségszerűségének és rációjának a követelményei. Mert ezek mind törvénytelen, illegitim túláltalánosítások, amelyek az erkölcsi szempontból legkétségesebb cselekedeteket igazol­hatják. Én Marx gondolkodásában termékenyítőnek tartom a társadalmi helyzetek konfliktusos leírását, de kiegészítendőnek tartom azzal a Bibó­tól eredő börtön-aforizmával, amely szerint ő azt mondogatta marxista kollégáinak a cellában, hogy a történelem legalább annyira osztály­kompromisszumok, mint osztályharcok története. De innen, ebből a konfliktusos leírásból semmiképpen nem tudok elképzelni erkölcsi leve­zetéseket. Ami pedig az általában vett politika és az erkölcs viszonyát illeti, én szeretek hivatkozni arra, hogy Machiavelli ugye, kiváló politika-tudós volt. Nagy klasszikusa a politika tudományának. Leírta, hogy ho­gyan működik a maga korában a városállamnak vagy akár egy szerve­zett nemzetállamnak a politikája – és annak nem sok köze volt az er­kölcshöz. Ő maga kiválóan erkölcsös ember volt, igazi intellektuel, aki azt írta, amit látott, gondolt, igazi republikánus volt. Még meg is verték, gon­dolatait üldözendő. Majd egy-két évszázad múlva, három múlva, jött Nagy Frigyes. Aki megírta Anti-Machiavelli című, jóval unalmasabb köny­vét. Ő volt a „herceg", a „fejedelem", aki hát bizony egy elég kétséges erkölcsű ember volt, legalábbis áldozatainak nézőpontjából. Kemény zsarnok volt, noha felvilágosult uralkodó is volt a maga módján. És ő Machiavellit nevezte erkölcstelennek, pedig talán egy másik nézőpont­ból ó cselekedett erkölcstelenül. S noha látok erkölcsi lépéseket, erköl­csös választási lehetőségeket a politikában, de jogosnak érzem azt az ellen-aforizmát is, hogy az erkölcsös politika olyan, mint, mondjuk, a nö­vényevő oroszlán. Vagy a monogám Don Juan. És meg is mondom, mi­ért gondolom ezt. Mert más a célja, más az érdeke. Az az érdeke, hogy a hatalmat megszerezze, azt igazolja, kitágítsa, fejlessze. És ez rendben is van mindaddig, amíg nem áll módjában kiiktatni más, hasonló törekvé­seket, tehát amíg ezek a törekvések bizonyos játékszabályok között ver­sengenek egymással. Amíg a hatalomért folytatott verseny valamelyest a sportszerűség keretei között zajlik. De ha a Játékosok egyike önma­gát a „történelmi szükségszerűség" vagy bármilyen magasabb transzpolitikus erkölcs megtestesítőjének, a többieket pedig ép­penséggel ezzel szembenállóan nemcsak ellenfélnek, hanem ellen­ségnek és ezen keresztül az emberiség ellenségének nyilvánítja, akkor ott egy illetéktelen átcsúszás történik egyik fogalmi körből a másikba. Ezért jobbnak tartom, ha a politikai berendezkedésnek a poli­tikai törekvések korlátozása, kordába szorítása és szabályszerű verse­nyeztetése a célja, mintha valamelyik politikai törekvés az erkölcsi ab­szolútum rangjára emelkedik, és ezáltal a többiek kiiktatása és megsem­misítése elfogadottá válik.

Úgy értsem tehát, hogy a politika meg az erkölcs egymástól lényegében teljesen idegen dolgok, de ha egy jogállam keretei normálisan működnek, akkor az meg tudja akadályozni, hogy a politika radikálisan erkölcstelenné váljék?

Konrád: Ezt azért így nem mondanám. Azt mondanám, hogy az egyes politikák adott helyzetben lehetséges alternatívák között dönthet­nek, tételezzük fel hogy erkölcsösen vagy kevésbé erkölcsös módon. És ha erkölcsösnek tekintjük azt, hogy lehetőleg minél kevesebb embernek származzon baja, minél kevesebb érintettet pusztítson el az a cselekvés, ami a politikában megtestesül, akkor azt a politikát, amely kevésbé pusztító, egyben erkölcsösebbnek tekinthetjük. Tehát ha egy politikai döntés tárgya, hogy adjunk-e munkanélküli segélyt a munkanélküliek­nek, vagy sem, akkor erkölcsösebb munkanélküli segélyt adni. De én úgy gondolom, hogy ezek mind részlegesen erkölcsös vagy erkölcstelen cselekedetek, mert ugyanakkor talán a munkanélküli-segély jelentős megemelése hátrányosan érint másokat, akik dolgoznak, és akiktől el­vonják ezt a segélyt. Tehát minden politikai döntés valakinek jó, valaki­nek rossz. Egyiknek használ, másiknak árt. Valakit jutalmaz, másokat pedig büntet. És nem fölismerni, hogy ilyen viszonylagossága van a po­litikai cselekedetek erkölcsi tartalmának, az veszedelmes bűnökhöz ve­zethet.

Kósa: Marx azt mondta, azt írta, hogy egy majdani igazságosabb és tulajdonilag nem kettészakadt, nem elkülönült társadalmat a ter­melőerők egy bizonyos fejlettségi szintjén lehet megvalósítani. Az fogja majd kikényszeríteni. Ezért az én olvasatomban nem a kiteljesedő pol­gári társadalmak helyett gondolta ezt a majdani, másféle társadalmat, hanem gondolkodása logikája szerint a polgári társadalom a kapitalista berendezkedéssel együtt végigjárja a maga útját, majd elérkezik a ter­melőerők egy olyan fejlettségi szintjére, amelyik már lehetővé tesz vala­milyen továbblépést. Ilyen szempontból nézve, teljesen világos, hogy a szovjet kísérlet oda vezetett, ahova, mert hiszen semmiféle utat nem járt végig. Valaminek elé vágott, valami helyett született meg, úgy is mond­hatnám, hogy megerőszakolta a történelmet, megpróbált rákényszeríteni a marxi folyamatosság logikájára egy erőszakos, másféle logikai rendet. Erről, tudom, hogy Marxnak is nagyon sarkos és kemény véleménye volt. Egészen pontosan az állami tulajdonlást, tehát azt, amit Sztálinok megcsináltak, azt az egész szovjet kísérletet, hogy a termelőerők és egyáltalán a tulajdonviszonyok több mint 90%-a állami tulajdonba került, ezt Marx alávalóságnak nevezi, és azt írja róla egészen pontosan és szó szerint, hogy ez a tulajdoni forma nemhogy meghaladná a magántu­lajdon viszonylatrendszerét, tehát a tőkés viszonylatrendet, hanem még csak el sem éri azt Vagyis, ha nem éri el, akkor az én paraszti gondolkodásom szerint ez az állami tulajdonláson alapuló sztálinista, poszt-sztálinista, akármilyen képződmény nem Marxot cáfolja, hanem azt bizonyítja, hogy nem lehet átugrani évtizedeket, sőt évszázadokat egy bizonyos fejlődési folyamatban, és így számomra nem cáfolja Mar­xot mindaz, amit Sztálin vagy a sztálinizmus produkált. Tehát én nem tekintem a szocializmus valamely kísérletének az elmúlt 70 vagy 80 vagy akárhány esztendőt Hanem egy olyan különös és tragikus és ka­tasztrofális történelmi kísérletnek tekintem, amelyik lehet, hogy remény­kedett abban, hogy átugrik majd mindenféle fokozatokat, de végered­ményben, ha a tulajdoni és a hatalmi viszonyokat tekintem, akkor szinte egy feudalizmus előtti állapotba süllyesztette vissza a társadalmat. Nem félek a szótól, én egy rabszolgakori tulajdoni szerkezetre gondolok. Marx tehát nekem e tekintetben azt is jelenti, hogy „államszocializmus" az – fából vaskarika. Államszocializmus nem létezik. Lehet, hogy létez­het ilyenféle rendszer, de azt semmiképpen sem lehet szocializmusnak nevezni.

Konrád: Miért nem?

Kósa: Azért nem, mert nem valósul meg benne a társadalmi tulajdoni alapzat.

Konrád: A kisajátítókat kisajátították…

Kósa: De még kevesebbek sajátították ki, ez a furcsasága. Még ki­sebb réteg. Tehát ha volt egy társadalom, amelynek mondjuk a 70 vagy 60 százaléka nincstelen volt, a 40 százaléka tulajdonos volt, ez bizony egy nehéz arány a 60 százalék számára. Ebből a helyzetből azonban az előrelépés nem az, hogy akkor most már ne legyen tulajdonos az a 40 százalék sem, hanem legyen az az 1 százalék, a személytelen állam, és az minden tekintetben uralkodjék a kisemmizett 99 százalék fölött.

Konrád: Hát ami az államé, az mindenkié…

Kósa: Hát igen, ez volt a sztálini csúsztatás… de én azt gondolom, hogy az állani, az állami tulajdonlás élesen ellentétes a társadalmi tulajdonlással. Tehát ha volt 40 százalék tulajdonos és 60 százalék nincstelen Oroszországban, és lett belőle 1 százalék tulajdonos és 99 százalék nincstelen, megfosztva mindentől, tulajdonától és jogaitól, ak­kor éppen hogy nem az történt, hogy a magántulajdont társadalmasítot­ták vagy kiszélesítették, és erre épült a hatalom és önrendelkezés, ha­nem valójában egy rettenetesen koncentrált arctalan hatalmi, államha­talmi, katonai, politikai nem tudom mi jött létre, nem tudom a nevét meg­mondani, mert kapitalizmusnak sem nevezhető, hiszen az sem volt. A marxi logika az én szememben az a becsületes logika, amely szerint, ha egyszer volt a görög demokrácia és az a szabad polgárok demokráciája volt, de a rabszolgák ebből ki voltak rekesztve, akkor ennél tökéletesebb társadalomnak is lennie kell. Marx egy olyan társadalomról álmodott, ahol senki nincs a közhatalomból kirekesztve, tehát egy teljes önren­delkező társadalomra göndört, tulajdoni korlátok nélkül. Legalábbis le­gyen szabad mindenki számára valamilyen formában tulajdont, illetve politikai tulajdont, politikai szabadságot megszerezni. Mivel azonban az elmúlt 70 évben valamiért, egy logikai félreértés folytán, elkezdték szo­cializmusnak nevezni azt, amit Sztálin, Hitler, meg nem tudom én kik csi­náltak, ezt az egész őrületet, ez így terjedt el, és így használjuk, hogy hát igen, hogy szocializmus, meg létező, meg állam,- meg nem tudom még milyen szocializmus. Én már most ott tartok a józan paraszti eszemmel, hogy nem mondom rá. Mert Sztálin valóban megszüntette a klasszikus, kapitalista, tehát a történelmi magántulajdont. De helyette nem társadalmi tulajdont hozott létre, hanem egy kisajátított, még annál is inkább kisajátított és elidegenedett tulajdonformát. Ezért tehát a szillo­gizmus sántít. „Már nincs magántulajdon, tehát megteremtettük a szo­cializmus alapjait."Ezt sulykolták belénk, ezzel hülyítettek minket. Csak­hogy ez logikai képtelenség. Mert ha azt mondom, hogy nem ón vagyok az angol trónörökös, ebből nem következik az, hogy én vagyok a dalai láma. Nem a szocializmus alapjait teremtették meg, hanem egy, az em­beriség történetében soha nem látott hatalmi koncentráció tulajdoni alapjait. Ezt az egyszerűség kedvéért elnevezték szocializmusnak. Nyil­ván ilyén nyersen fogalmazva ez egy kicsit furcsán hangzik, biztos, hogy szebben hangzik az, hogy ha utópiáról, sikertelen kísérletről beszélünk. Az én olvasatomban a marxi gondolatban lényeges törekvés a tulajdoni elkülönülésnek, a nincstelenek és a valamivel rendelkezők közötti sza­kadéknak, a társadalmi értelemben vett elidegenülésnek a felszámolá­sára, hogy valamiféle közösségi, az egész társadalmat integráló, szaba­dabb társadalmi együttlét, szabadabb közösségi együttlét jöjjön létre, és ebből a szempontból nézve a sztálinizmus nem a marxizmusból nőtt ki, hanem annak ellenére, merénylet volt Marx ellen. De nem csak Marx ellen, hanem az egész emberi történelem logikája ellen. Ez az én meggyőződésem.

És az utolsó dolog, amit el akarok mondani, hogy egyes fejlett társa­dalmakban a termelőerők már megközelítik azt az érettséget, amikor fel­merül egy másféle tulajdonlás formája, nem diktatúra-, meg ráolvasás, meg utópia-alapon, hanem reális alapon. Van két ilyen társadalom. Az egyik a svéd, a másik a japán. Tavaly japán, nota bene liberális politiku­sokkal beszélgetve azt kérdeztem, hogy mi az ő legfontosabb belső gondjuk, melyek azok a legfontosabb kérdések, amelyekkel foglalkoz­nak. Azt mondták, csakis a tulajdon kérdése. Természetesen. Hogy ki tudnak-e találni a jövő évezredre értelmes és hatékony tulajdonformát. És elmondták nekem, hogy a legtermelékenyebb japán vállalatoknál már szó nincsen a klasszikus kapitalizmus egy tőkés – sok bérmunkás vagy néhány tőkés – sok bérmunkás viszonylatáról. Ezek helyett másféle tu­lajdonszerkezetek jönnek létre. Egy vállalaton belül is. A dolgozói rész­vényekkel, és így tovább. Amelyik nem úgy szabad, hogy ha a dolgozó megspórol valamennyi pénzt, akkor megveheti. Hanem hogy ha dolgo­zik 5 évet egy vállalatnál, akkor az ötödik év végén kap egy részvényt. Ezért eleve nem idegen tulajdonba megy dolgozni, hanem a sajátjába megy. Ha 10 évet dolgozik, akkor nem plusz egy részvényt kap, hanem még kettőt. És ha 15 évet, akkor még hármat. És így tovább. És az élete végére tulajdonos lehet. És nem csak ezek a közösséginek nevezhető tulajdonosi formák törnek utat Japánban, hanem még más ilyen jellegű kísérletek is. Mindez számomra azt mutatja, hogy akármilyen furcsa, de létezhet egy, a klasszikus tőkés felállásnál magasabb rendű és termelé­kenyebb, és az ember számára talán elviselhetőbb tulajdoni formáció. És szó sincs arról, hogy a sikeresen kormányzó japán liberális párt a homlokára tűzné Marxot. Ilyen szempontból semmiféle ideológiája sin­csen. De mégis errefelé keresgélnek. És ezen az úton látják annak esé­lyét, hogy létrehozhatnak egy emberrel arányosabb tulajdonformát. Nem az jut eszükbe, hogy államosítsanak. Eszük ágában sincs.

Tőkei: Kezdettől fogva állami alapzaton vannak. Az ellenőrzés olyan mértékben van az állam kezében…

Kósa: Inkább az ő kezükben van az állam.

Konrád: Svédország valóban továbbra is kapitalista társadalom. A ja­vaknak 14 százaléka van állami kézben, 86 magánkézben. Más kérdés, hogy igen erősen progresszív adózás lévén, a jövedelmeknek, de legin­kább az alkalmazotti jövedelmeknek, tehát a bérből és fizetésből élők jövedelmének olyan nagy hányadát vonják be az állami költségvetésbe, és az állami költségvetésnek olyan nagy hányadát forgatják vissza nép­jóléti, szociálpolitikai, kultúrpolitikai célokra, hogy az elosztásban egy bi­zonyos fokú relatív egalitarizmust teremtenek. Ennek ellenére vannak milliárdos nagy vagyonok, és vannak tulajdon nélküli emberek. Tehát a szociáldemokrata modell, az egy humanizált kapitalizmus, de én szocializmusnak nem nevezném. És nem gondolom, hogy jogos azt mondani, hogy az államosítás következtében előálló társadalom vagy gazdaság nem szocialista Hiszen ez volt a javasolt megoldás, a kisajá­títók kisajátítása, a tőkés tulajdon össztársadalmi tulajdonba helyezése. Na most mi az „össztársadalom"? Ez nagy kérdés. Ugye a 19. század­ban ez többé-kevésbé néhány európai nemzeti állam társadalma, azok a társadalmi egészek, amelyek egy nemzetállamon belül vannak. Mert felfoghatnád a társadalom egészét úgy is, mint az emberiség egészét. De hát az emberiségnek nincsen, hogy is mondjam, instanciája nincsen cselekvő intézménye; az egyetlen olyan intézmény, amely a polgári tu­lajdonnál és tulajdonosoknál átfogóbb intézmény volt, a XX. század első felében, a nemzeti állam volt. Tehát a polgári tulajdon, a piacgazdaság és a verseny meghaladása nem lehetett más, mint államtársadalom. Ha nacionálszocialista, náci vagy fasiszta, akkor a gyárost államosította, és Hitler is azt mondta, hogy ón nem a gyárat fogom államosítani, hanem a gyárost. Alárendeli és betagozza az államirányításba vagy a politikailag irányított hadigazdaságba Vagy egy ennél radikálisabb lépést tesz, mert a gyárat államosítja és ilyen módon állami tulajdonná változtatja a társa­dalom egészét infrastruktúrával, személyekkel, kulturális javakkal, min­denestül együtt. Úgyhogy az egy kedves gondolat, hogy van valami, ami ezen túli, de semmiképpen nem állítható hogy a tizenkilencedik században látható volt, hogy mi lesz esetleg a huszonegyedikben. Amit még ma sem látunk. Ma annyit látunk, hogy azokban az országokban, amelyeket a legfejlettebbeknek neveznek, nincs jele annak, hogy a piac, a pénzgazdálkodás, a ver­seny fölé emelkedne valamilyen univerzális, kollektív tulajdonos.

Tőkei: Feltétlenül meg kell szólalnom még egyszer, lehet, hogy utol­jára. Én a leghatározottabban azzal értek egyet, hogy azt, ami történt, minden ficamával, bűnével, gyalázatosságával és alantasságával együtt államszocializmusnak kell nevezni, és nem államkapitalizmusnak.

Kósa: Még annak sem nevezném, még államkapitalizmusnak sem, mert nem volt kapitalizmus.

Tőkei: Ez egy szocialista kísérlet volt, állami formában. Még nem nagy az ember, de képzeli, hát állami. Az elkövetkezendő események sajnos ezt még inkább meg fogják mutatni, mert a jövő az állam és na­cionalizmus közti olyan összefonódást ígér…

Konrád: Igen, az lehet, hogy most fog jönni az államkapitalizmus.

Tőkei: Bizony, lehet… nagyon is lehet.

Konrád: Most építjük az államkapitalizmust.

Tőkei: Azt pedig etikai kérdésnek tartom, hogy ennek a kudarc­nak a felelősségét ne hárítsuk át kizárólag a kapitalizmusra, vagy a prekapitalizmusra, vagy Ázsiára, vagy bármire. Ezt mi rontottuk el, még­pedig azzal, hogy túlságosan is sokáig hittük: az államszocializmus csak átmeneti formáció lehet. Ez valamennyire mégiscsak bűnrészessé tesz bennünket, akik naivan azt gondoltuk, hogy ez a korszak, ez az állami korszak hamar meghaladható, és integráció lesz, előbbre lépés a szocia­lizmus felé. Integráció helyett teljes dezintegráció következett be. Bizony elő volt készítve ez a mai és a közeljövőben várható helyzet. Ez a mi felelősségünk is. Vállalnunk kell… és újra kell kezdeni az ezekről a kér­désekről való gondolkodást.

Kósa: Hadd pontosítsák valamit. Én nem állítom, hogy Svédország­ban vagy Japánban szocializmus van. Csupán azt mondtam, hogy eb­ben a két társadalomban – biztos, hogy másutt is, de én, mondjuk, ezt a kettőt figyeltem kicsit közelebbről, különösen a japánt – mutatkoznak bi­zonyos tulajdoni szerkezetváltások. És ami a te svédországi adataidat illeti, az igaz az állami tulajdonra, de a nagyobbik hányadot te magántu­lajdonnak tekinted, holott Svédországban a legnagyobb tulajdonhányad, azt hiszem 43 százalék, nem állami és nem magántulajdon, hanem a szó szoros értelmében társadalmi tulajdon. Hogyan áll ez elő? Például az egész társadalombiztosítási rendszer, tehát a befizetett társadalom­biztosítási hányadok nem állami tulajdonba kerülnek, hanem egy olyan bankrendszerbe, amely azoké, akik abba befizetnek. Tehát nem magán­bankba, és nem állami bankba. Ezért nem politikai döntés kérdése, hogy valaki mennyi nyugdíjat kap, hanem egy részvénytársasági vagy valami­lyen másféle formában működő mechanizmusból következik. Minden­esetre a svéd szociáldemokraták ezt a hányadot társadalmi tulajdonnak tekintik. Ez talán még nem szocialista tulajdon, de mégis más már, mint a klasszikus magántulajdon vagy egy olyan-amilyen állami tulajdon. És azt sem állítom, hogy Japánban szocializmus volna. Csak bizonyos, a közösségi, társadalmi tulajdonlás irányába mutatkozó szándékokat, mozgásokat próbáltam ezzel jelezni. És továbbra is kitartok amellett: ha csak egy közbülső, taktikai lépés lett volna a magántulajdon álla­mosítása abból a célból, hogy ez majd azután társadalmasodik, va­gyishogy lesz egy következő lépés, akkor ez a szándék érthető volna, ám ez a lépés elmaradt. A mi nemzedékünk élte meg azt az igényt, hogy ha pedig az állam eltulajdonította, pontosabban kisajátította a társadalmat, akkor a társadalomnak az a dolga, hogy sajátítsa ki az államot! 68-ban, Prága idején, erről álmodoztunk, pontosan emlékszem.

Tőkei: 56-ban is.

Kósa: És 56-ban is erre gondoltunk, igaz. És ha az állami-kormány­zati túrtengésre gondolunk, bizony ez a szándék ma is éppoly időszerű. És ne úgy, hogy mindenkinek a nevére legyen írva öt részvény, nem erről van szó, de akkor viszont a demokráciával, a tényleges társadalmi akarattal és önrendelkezéssel kellett volna az állami mindenhatóságot legalább politikailag társadalmi tulajdonba venni. Ez nem történt meg. Ezért számomra mégiscsak hamis az a kifejezés, hogy államszocializ­mus, én azt tartanám pontosnak, és helyesnek, hogy „az államosított társadalmak rendszere", de a „társadalom", az nem azonos a szocializ­mussal. Az a társadalommal azonos, amit államosítottak, kisajátítottak. Rendben van, hogy ezt valahogy el kell nevezni. Hiszen leéltük az éle­tünket, és még élve is maradtunk. Mert ha ez annyira elviselhetetlen lett volna, akkor nem illett volna túlélnünk. Próbáltuk. Igen, elhittük, az élet ilyen, és voltak ennél rosszabb korszakok is a történelemben. És én nem azért mondom mindezt, mintha bármiféle felelősségből ki akarnék evezni. De nincs is nekem semmiféle bűntudatom, az ördög vigye el, nincs. És semmiféle nosztalgiám sincs. A jövő szempontjából nézem, hogy ki kellene tisztítanunk, mondjuk, egy zseniális ember sejtéseit, tu­dását, elemzéseit, és valóban nem volna szabad összetéveszteni egy egyáltalán nem zseniális és egyáltalán nem tisztességes és egyáltalán nem erkölcsös önkényuralmi rendszer generalisszimuszával vagy akár­kivel. Ezt nem szabad, nem tehet róla. Igen, nem tehet róla a Szulikó nevű kedves grúz népdal, hogy Sztálin is énekelte. Mint ahogy Jézus Krisztus nem tehetett arról, hogy az inkvizítorok rá hivatkozva mit csinál­tak. O annyira szelíd volt, hogy amikor vitték föl, akkor se mondta, hogy hát fiúk ne… még meg sem kérdezte, hogy miért visztek most engem ide a Koponyák hegyére. Meg sem kérdezte, tehát őbelőle, ami utána jött, nem következik. Félreértés ne essék, nem holmi Marx-hívőként akarok én itt megjelenni, de azt mondom, ha ólt egy ember, akinek értékes gon­dolatai voltak, mondjuk egy társadalomszerkezet leírásáról, akkor azt fel­tétlenül, mint az emberi kultúra kihagyhatatlan részét kezeljük – persze nem szentként, nincs bennem semmiféle áhítat, hiszen bárkire lehet mondani, hogy ez vagy az hülyeséget mondott. Természetesen biztos voltak óriási tévedései is – de a jövő szempontjából mégis úgy gondol­nám, hogy ennek az igen szelíd, szakállas embernek többek között az erkölcsi szuverenitása..

Tőkei: Szegény Marx!

Kósa: Igen, én olyannak látom…

Konrád: Hadd dicsérjem én is, de nem azért mert olyan szelíd volt. Hanem mert egy hatalmas dúvad volt. Egy nagy barokk szerző. Aki fé­lelmetes iróniával tudta ronggyá tépni azokat a gondolatokat, amelyek­kel nem értett egyet. Egy nagy, dühös ember volt. Ugyanakkor a pom­pás iróniája mögött valóban zseniális meglátások vannak, óriási szó­kincs, nagy és váratlan szóösszetételekkel előálló, valóban nagy stílus az övé, az egyik legjobb szerző a XIX. század filozófusai, társadalomtu­dományos gondolkodói között. Szelídnek, azt hiszem, nem volt szelíd. Sem mint forradalmár, sem mint magánember, sem mint politikustárs. Elég kellemetlen alak is volt, még Engelsszel is elég fölényesen bánt, ez a zsenikhez hozzátartozik. Én is egyetértek abban, hogy nem jó vissza­menőlegesen szerzőket a vádlottak padjára ültetni azért, mert aztán mindenféle gonoszság következett azoknak az embereknek a cseleke­deteiből, akik a szerzőkre hivatkoztak. Ez azonban ne mentsen fel telje­sen bennünket az alól a gondolkodás alól, hogy lássuk, minden cseleke­detnek megvan a maga igazolása és mögöttes szellemi háttere. Végül is nincs olyan cselekedet, ami ne lenne szerzőkhöz és irodalomhoz köt­hető. Úgy hogy a XX. század nagy rémségei jámbor dolgozószobákban, jóhiszeműen működő szerzők könyveivel valamilyen módon, szegről-végre mégiscsak össze vannak kötve. És ez bennünket mindenképpen arra a gondolkodásra indíthat, tűnődjünk el azon is, hogy abból, amit most csinálunk, milyen nagy gazemberségnek lehet majd az elkö­vetkező jövőben Igazolását megtalálni.

Kósa: Én Marx szelídséget nem jellembeli adottságnak tekintettem, hanem egy igazságkereső ember szelídségének. És mivel a sztálinizmus hivatkozott rá, Sztálinhoz képest most is azt mondom, hogy a világ egyik legszelídebb embere volt. Sztálin hivatkozott rá, és ha valakinek nem tet­szett az, hogy ő hogyan hivatkozik, akkor azt a néhány tíz millió embert egyszerűen eltette láb alól. Marx, tudomásom szerint, nem tett el senkit láb alól, és én ezért őt ilyen értelemben szelíd gondolkodónak tartom.

De befejezésül hadd mondjak még néhány mondatot arról, hogy össze lehet-e egyeztetni a politikát és az erkölcsöt… Politikusként nem bűn például lelépni a politikai színpadról. És emberi értelemben sem bűn, ha valaki egy ideig politizál, aztán nem politizál. Erkölcsi értelemben, ha az ember feladja a maga erkölcsi mértékét, az vétek, az bűn, az jóvátehe­tetlen. De az, hogy valaki ilyen pártban van vagy olyan pártban, vagy pár­ton kívül politizál, vagy nem politizál, ez nem tartozik az erkölcsi szférába. Megpróbálja még. Mert benne van a mi nemzedékünkben az a gondolat is, hogy könnyű úgy szárnyaló értelmiséginek lenni, hogy az ember nem próbálja a rögeszméit átvezetni a valóságba, szembesíteni a politikai cse­lekvéssel, mert az nem egészen tisztességes dolog. Még egy művésznél sem. Valahogy ez kevés. Petőfi elmegy Segesvárra, József Attila belebo­csátkozik a munkásmozgalomba, Nagy Laci végigcsinálja a NÉKOSZ-t és így tovább. Mert kell sorsfedezet is ahhoz, hogy az ember műveket hoz­zon létre. Hogy megpróbálja megérteni, hol is él, és hol vannak cselekvé­si határai. De nagyon nehéz. Ne vegyétek szerénytelenségnek, ha a ma­gam példáját mondom. Én felálltam a legutóbbi hozzászólásomkor – ez egy fél éve volt, tavasszal -, és azt mondtam, hogy én elismerem és tu­domásul veszem ezt a pártosdit, ezt a pártelvű parlamentet. Lehet vitat­kozni pártérdekek szerint. De vannak fontos kérdések a nemzet életében és a történelemben, amelyben élünk, és ezeknél a fontos kérdéseknél abba kell hagynunk ezt a bezártságot, tehát a pártosdinak ezt a lehatárolt gondolkodási formáját, mert hiszen az leszűkít, és nem felszabadítja az embert, hanem lefokozza. A legfontosabb kérdésekben fel kell emelked­nünk egy nemzetelvű, esetleg emberelvű parlamentig, tehát a történelmi, stratégiai kérdésekben, a béke kérdésében vagy a rendszerváltás kérdé­sében, vagy az igazság kérdésében… sok olyan dolog van, amely csak­ugyan nagy kérdés, s amelyet nem lehet pártosdival megközelíteni. És mikor én ezt csöndesen elmondtam, bizony az egész parlament dübör­gött, nem azt mondom, hogy mindenki, de nagyon sokan dübörögtek, főként a kormányzati oldalról. Én pedig elnémultam… nem tudok dübö­rögni.., így nem lehet, dübörögve nem lehet felemelkedni az ember-elvűséghez, mert akkor az már nem emberelvű, hanem dübörgéselvű. És én ezt nem is kiabálhattam… csendesen elmondtam, s ahogy elkezdtek dübörögni, éreztem, hogy a torkomban lüktet a szívem, én nem tudok ezen a nyelven beszélni… be vagyok oltva ellene. Nem tudok, nem is aka­rok valakit túldübörögni, hiába úgynevezett politikai ellenfelem. Ellenfe­lem? Ez butaság. Ő – ember, és nem tudom őt nem-embernek tekinteni, még akkor sem, ha ő engem nem tekint igazán embernek. Itt van egy éles határ. Erkölcsi határnak is nevezhetném. Es attól kezdve számtalan­szor éreztem, hogy meg kéne szólalni, és nem szólalok meg, ülök ott és kimenekülök a folyosóra, nézem a földet; egy ideje elnémultam, mintha elfelejtettem volna mondatokat fogalmazni, pedig nem felejtettem el, pon­tosan ugyanolyan éles és sarkos véleményem van a különféle kérdé­sekről, de nem érzem azt a közeget, ahol ezt elmondhatom. És ez nagy baj… nem az a nagy baj, hogy én itt vesztegetem az időmet, értem nem volna kár, csupán az ország sorsáért aggódom. Mi lesz itt, ha a legfonto­sabb kérdésekben nem adatik meg, hogy elfogulatlanul és tisztán próbál­junk válaszokat keresni. Nem kell egyetértenünk. Mi például KI ültünk né­gyen. Senki sem kívánta a másiktól, hogy az értsen vele egyet. Ellenben mégiscsak lehetőség volt arra, hogy emberi módon elmondjuk az ilyen­-amolyan rögeszméinket, tévedéseinket, vagy akármit. Mert miért ne mondhatnánk el? És nem dübörögtünk. Mert dübörgéssel helyettesíteni az igazságot és az emberi gondolatot – ez is egyféle politika. És azt már tudjuk, hogy ez hová vezet. Ezért ha az a kérdés, hogy össze lehet-e egyeztetni az erkölcsöt a politikával, akkor erre az a válasz, hogy töreked­ni kell rá, mert lehetséges. Politika és erkölcs között a kapcsolódási pon­tok csak viszonylagosak lehetnek. De mégis, egy adott történelmi hely­zetben, adott történelmi feltételek között létezhet egy velejéig erkölcste­len politika is, és az erkölcsi értékeket viszonylagosan tiszteletben tartó és integráló politika is. És feltétlenül létezik, minden ember számára lé­tezhet a lehetőség, hogy harcoljon a maga tisztességéért, tehát az erköl­csi értékek érvényesüléséért. Amikor valaki egy adott pillanatban, ha­talmi megfontolásból léphetne ugyan egy irányba, de erkölcsi szem­pontból ez a lépés tilos, és dönt, és azt mondja, hogy nem a hatalom logikája szerint, hanem az emberi, az erkölcsi logika szerint lép, ak­kor mégis az erkölcs szerint politizál.

1. Használd ki okosan fejlettségi előnyeidet: extra­profit Fejlessz, és tartsd meg az ebből fakadó monopolelőnyöket, amíg csak lehet. A nálad így mind magasabb termelékenységi szintre jutó termelés minden pillanatban leértékeli a gyöngék országaidban folyó munka értékét, így anélkül, hogy bármi­lyen tőkeáramlást igénybe vennél, a gyöngébb or­szágok munk&aacu

A közép-amerikai környezetet számos veszély fenyegeti, ám ezek közül is a legközvetlenebb az a bulldózerekkel és lombtalanítókkal folytatott háború, amely egyaránt támadja a természetet és az emberi életet. Az alábbiakban Pip Hinman tudósít a régió fejleményeiről, s egyúttal bemu­tat néhány, a válság ellenére is reményteli helyi kezdeményezést.

*

Közép-Amerika ökológiai sokfélesége világviszonylatban is egyedülálló. A morpho-lepke kékes csillogásától a panamai esőerdőkben a legendás guetzalig, amelynek ritka árnyéka beleég Guetamala hegyvidékének kö­débe, a régió természeti jelenségei több generációnyi természetkedvelőt kápráztattak el. Hosszú időn keresztül e zsúfolt földnyelv hídként és át­meneti zónaként szolgált a trópusi és a mérsékelt égövi életformák szá­mára Észak- és Dél-Amerika között. A világon csak itt megtalálható több mint ezer növényfajta orvostudományi és mezőgazdasági kincseket rejt.

Évek óta szenved e térség az erdőirtások, a talajerózió, a rovarirtók és az ipar szennyezése okozta ökológiai pusztítástól. Most azonban Kö­zép-Amerika környezete egy még közvetlenebb veszéllyel kénytelen szembenézni. A Panamától Guetamaláig fegyvereket halmozó hadsere­gek órák alatt megsemmisíthetik azt a természeti szépséget, amelynek több ezer év kellett, hogy létrejöjjön. A bombák, bulldózerek és lombtalanítók, amelyek oly központi szerepet játszottak Vietnamban, most újra színre lépnek a világnak ebben a részében.

Háború és nyomor

A legszörnyűbb pusztítás El Salvadorban ment végbe, ahol az eredeti trópusi erdőknek több mint 95 százaléka tűnt el, s az országnak ma már kevesebb mint 7 százaléka erdős. A Farabundo Marti Nemzeti Felszabadítási Front (FMNL) elleni harcában az Egyesült Államok által támoga­tott salvadori hadsereg az USA vietnami felperzselt föld taktikájához ha­sonló eljárásokat alkalmazott Csupán egyetlen tartományon belül 12 200 hektárnyi területet pusztított el a bombázás okozta tűz, és lombtalanítók­kal permetezték azon hegyvidéki területek erdőit, ahol az FMNL-harcosok menedékre leltek.

Ugyancsak a felperzselt föld taktikáját alkalmazza a guetamalai had­sereg a főként indián közösség okozta zavargások ellen, s a tizenöt éves polgárháború Nicaraguában súlyos gazdasági válságot eredmé­nyezett, amely ellehetetleníti a környezetpusztítás elleni védekezést.

A kétségbeejtő nyomor ugyancsak jelentős tényezője a térségben végbemenő környezetpusztításnak. A földnélküli parasztok (campesinos) erdőket vágnak ki, hogy így csináljanak helyet a mezőgazdaság­nak, ám az erdők lombozatában tartalmazott tápanyagok elvesztése in­stabillá teszi a talajt, úgyhogy számos ilyen farmot csakhamar kénytele­nek feladni. Másutt a campesinók olyan meredek lejtőkön kísérlik meg a növénytermesztést, hogy munkájuk közben gyakorta karókhoz kell kö­tözniük magukat, nehogy lecsússzanak. Az eredmény, természetesen, nagybani talajerózió. Becslések szerint El Salvadorban ez az országnak körülbelül 77 százalékát érinti, míg Costa Ricában az ország 41 száza­lékáról állítható, hogy kisebb vagy súlyosabb mértékben szenved a talaj­eróziótól.

Ugyanakkor a pusztítás mindaddig nem maradhat abba, amíg a mezőgazdaságilag használható földek túlnyomó része a vagyonos elit tulajdonában marad. Guetamalában a művelhető földterület 80 százalé­ka a lakosság 2,1 százalékának tulajdonában van, El Salvadorban a „14 família" néven ismert elit 60 százalékot birtokol, Hondurasban pedig a lakosság 44 százalékának egyáltalán nincs földtulajdona.

Kártevőirtók és szarvasmarha

A szarvasmarha-termelés (az észak-amerikai piacra) riasztó méretű er­dőpusztulást okoz. A jelenlegi trendek alapján a következő éves pusztu­lási adatokkal számolhatunk: 900 négyzetkilométer Guetamalában, 800 Hondurasban, 600 Costa Ricában, 500 Panamában. Míg Costa Ricában a lakosság többsége éhezik, hatalmas földterületeket különítenek el, hogy olyan virágokat termesszenek rajtuk, amelyeket naponta szállíta­nak repülőgéppel New York nagy éttermeibe.

A vízszennyezés okozta gyomorfertőzés és bél-rendellenességek al­kotják a legjelentősebb halálokot Belize, Guetamala, Honduras és Nica­ragua alultáplált lakossága körében. A víz által hordozott fertőzések Hondurasban a halálozás 12 százalékáért felelősek

Az 50-es években megindult fellendülés a gyapottermelésben a rop­pant mérgező organofoszfátok, illetve olyan perzisztens organoklorinok nagybani használatához vezetett, amilyen például a DDT. A 60-as évek­re Közép-Amerika vált az Amerikából importált kártevőirtók egy főre jutó legmagasabb fogyasztású felhasználójává, s egy 1976-ban elvégzett felmérés azt mutatta ki, hogy Honduras és Guetamala vezetik a világ­ranglistát a kártevőirtók okozta mérgezések területén. A Közép-Ameriká­ban alkalmazott kártevőirtók kb. 75 százalékát az USA-ban már betiltot­ták

A nicaraguai kísérlet

A 80-as években a nicaraguai sandinista kormány komoly erőfeszítése­ket tett annak érdekében, hogy radikálisan csökkentse a kártevőirtók al­kalmazását, és lelassítsa az erdőirtás mértékét. A széles körre kiterjedő föld-újraelosztási program jelentősen csökkentette mind az erdőirtást, mind a talajerózió mértékét, a kormány pedig támogatást nyújtott a kör­nyezetvédő szervezetek konzervációs kezdeményezéseihez és olyan, helyi közösségeken alapuló programokhoz, amelyek a földművelés öko­lógiailag is megfelelő módszereinek bevezetését célozták.

Ahogy azonban megerősödött a harc az USA támogatta kontrák el­len, e környezetvédelmi kezdeményezések forrásai kiapadtak, s a sandi­nisták mára különben is kihullottak a hatalomból.

A Managua-tó vize, amelyet súlyosan szennyez a Managuából szár­mazó tisztítatlan szennyvíz illetve az USA-beli Penwalt cég által bele­eresztett nagymennyiségű higany, lassan beleszivárog a város ivóvíz el­látási rendszerébe. Túl ezen, amerikai cégek azt tervezik, hogy az or­szág atlanti partjai mellett mérgező pernyét és nukleáris hulladékot bo­csátanak a tengerbe.

Ki a felelős?

A közép-amerikai környezetpusztításért a felelősség jelentős része azon kormányokat terheli, amelyek lehetővé teszik, hogy a destruktív tenden­ciák korlátlanul növekedhessenek. El Salvadorban és különösen Guate­malában az USA-kormány közvetlen segítséget nyújt a hadseregnek az ökocidium végrehajtásában. Valamennyi közép-amerikai országra igaz, hogy a gazdag földtulajdonosok folytatják a régió természeti erőforrása­inak kizsákmányolását, ügyet sem vetve a jövőre.

Másfelől azonban, a közép-amerikai gazdasági fejlődés mintáját jó­részt az észak-amerikai piac szükségletei határozták meg (európai és japán kereskedők illetve befektetők jelenléte mellett). A nemzetközi ban­kok, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap kétségbeejtő következmé­nyekkel járó fejlesztéseket finanszíroztak Az Egyesült Államok bőkezű támogatást nyújtott az olyan rezsimeknek, amelyek csaknem kizárólago­san a vagyonos eliteket képviselik. Példa erre az USA napi 1,5-2 millió dolláros katonai támogatása a salvadori hadseregnek.

Világos, hogy szinte mit sem lehet tenni a válság ellen, míg meg nem oldódnak a katonai konfliktusok, s véget nem ér a térségben a külső be­avatkozás. Ugyanakkor a pozitív helyi kezdeményezések nemzetközi tá­mogatást igényelnek, különösképpen Nicaraguában, ahol a kormányvál­tozás számos biztató programot és tervet sodort veszélybe.

(Ford.: Várkonyi Gábor)

Green Left Weekly, 63-64.

Azok az alapvető változások, amelyek jelenleg Közép- és Kelet-Euró­pában végbemennek, keleti és nyugati formájukban egyaránt a legna­gyobb kihívást jelentik társadalmaink számára ebben az évszázadban. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a kapitalizmus megnyert egy fontos csa­tát – ám felmerül a kérdés: vajon valóban megnyerte-e a háborút is, ahogyan intellektuális szószólói közül oly sokan állítják? Mostanáig a Nyugat társadalmai meglehetősen hosszú ideig a korábbi „szocialista világgal" való, rendszerek közötti versengés keretein belül fejlődtek. Ennek az antagonisztikus világrendszernek most vége, s ez számos új kérdést vet fel, amelyeket sürgősen meg kell vitatnunk: milyen követ­kezményekkel jár, hogy ez a versengés véget ért? Vajon megkísérli-e a „nyugati rendszer", hogy azt a hegemonikus és hatalmi logikát, ame­lyet a harmadik világgal való viszonyában mindig is követett, kiter­jessze Kelet-Európára is, arra törekedve, hogy a régiót – miután az el­veszítette versenyképességét – „második világként" egy új alárendelt helyzetbe kényszerítse? Azaz a meggyengült Közép- és Kelet-Európá­val való kapcsolatai kezelésének „erőpolitikai" útjaként a zárt határok­nak, a társadalmi és politikai kirekesztésnek, a soviniszta kampányok­nak és a nyugati társadalmakon belüli demokratikus szabadságjogok csökkentésének stratégiáját fogja-e követni? Másfelől, még ha erre megvolna is a spontán tendencia és a politikai akarat, egyáltalán képe­sek lesznek-e ezek az országok arra, hogy így tegyenek? Lehet-e meg­felelően tömöríteni a nyugati társadalmakat egy ilyen neokolonialista elképzelés körül? Nem fog-e a feladat nagysága valamiféle kooperatív gondolkodást kikényszeríteni legalább néhány vezető nyugati politikus esetében? Nem lesznek-e jelentős ellenzékek és ellenmozgalmak egy ilyen felelőtlen politikai stratégiával szemben a nyugati társadalmak­ban?

Másfelől mit jelent ez a nagy kihívás egy összeurópai léptékű, po­litikailag járható alternatív politikai program kidolgozása szempontjá­ból? Félre fogja-e tolni Közép- és Kelet-Európa újjáépítésének feladata azokat a sürgető feladatokat, melyek benne rejlenek az emberiség előtt álló globális kihívásokban? Nem fogják-e a „posztsztálinista" stratégiákkal kapcsolatos közelgő konfrontációk meggyengíteni vagy akár meg szüntetni az ökológiai és a társadalmi emancipációs követelések ha­sát az európai társadalmakra?

1

Az úgynevezett „létező szocializmus" vége Közép- és Kelet-Európá­in, azzal, hogy megnyitotta az utat a demokráciára és egyéni szabad­ágra Irányuló követelések előtt, egyszersmind – ahogyan a jelenlegi események Jugoszláviában, Grúziában és másutt megmutatták – kiengedte az etnikai és nacionalista-soviniszta agresszió gonosz szellemeit abból a palackból, amelyet eddig mintegy lepecsételve tartott a korábbi állami represszió. Ez ismét egészen drámai módon mutatta meg, hogy mind a demokrácia, mind az egyéni, szabadság erőtlen érték, önmagukban elégtelenek egy új társadalmi és kulturális közösség felépítéséhez, posztsztálinizmus alkonyán a közép- és kelet-európai népek nem csak túlhaladták a hatalom és elnyomás egy politikai és társadalmi rendszerét, hanem ugyanennek a folyamatnak során el is vesztettek valami alapvető dolgot: bármifajta reményt arra, hogy az emberiség kreatív képességei kiterjeszthetők azokra a társadalmi struktúrákra is, melyek életmódját formálják. A „reálisan létező szocializmus" bukása a nyugati társadalmakban is mély visszhangra talált: a kapitalizmuson alapuló „modern polgári társadalommal" szembeni alternatívának rész­ben a puszta eszméje is diszkreditálódott, de ha nem, akkor is sokkal nehezebb elgondolni. Azoknak az erőknek, amelyek meg vannak győződve a társadalmi emancipációért folytatott hagyományos harc folytatásának szükségességéről, nemcsak a mélyen átalakult valósággal kell szembenézniük, miután a „rendszerek közötti versengés" megszűnt politikai és gazdasági világrendszer hatékony tényezőjének lenni, egyszersmind át kell gondolniuk a társadalomkritika alapfogalmaira, elméleteire és cselekvésmódjára vonatkozó saját hagyományaikat is, az alapvető emberi értékekhez való közelítésmódjukat, a társadalmi moz­galmaknak és az intézményes politikának az igazi jelentőségét és lehetséges hatását.

Összegyűjtve a szükséges erőt, akaratot és intelligenciát e feladat felvállalásához – ha valóban az a szándékunk, hogy ismét megalkossuk társadalmi emancipáció egy új perspektíváját, és felvázoljuk az emberiség tartós globális problémái megoldásának követelményeit – radi­kálisan új módon keli szembenéznünk a történelmi valósággal, legelemibb kiindulópontjuktól kezdve át kell építenünk politikai stratégiáin­kat, éppúgy, mint elméleti megközelítéseinket.

2

Igen könnyen lehetséges, hogy azok a politikai alapelvek, amelyek legtöbb posztsztálinista társadalomban előtérbe kerültek – a demokrácia, az egyéni emberi jogok, a nemzeti önrendelkezés követelése és piaci mechanizmusok zavartalan működése – semmi mással sem helyettesíthetők. Mégis, minthogy túlhangsúlyozódik bennük a puszta t járásmód mozzanata, önmagukban nem elégségesek arra, hogy felvázoljuk belőlük egy olyan, a korábbiaktól lényegében eltérő társadalommodelljét, amely képes emberi szempontból kielégítő választ találni fő világproblémákra, melyekkel az emberiség egyre sürgetőbben m szembe. Márpedig itt a feladat nem kevesebb, mint egy ökológiai szer pontból elfogadható újratermelési mód megalkotása; az emberiség megbékélése saját jövendő nemzedékeivel és a nem-emberi fajokkal; egy igazságos és konszenzuson alapuló nemzetközi gazdasági, politika és kulturális rend kialakítása, mely mentes a háború, a függőség és az elszegényedés veszélyeitől; a nemek és nemzedékek közötti viszony egyenlőségelvű átalakítása, mint az aluiról jövő népességszabályozás konszenzuson alapuló formájának előfeltétele; a kölcsönös elfogadás kulturális miliőjének kifejlesztése, ahol a különbözőséghez való jogot bőrszínre, etnikai és kulturális háttérre vagy szexuális beállítottság, való tekintet nélkül minden ember alapvető jogának tekintik, és ahol az arra való igény, hogy egy térben-időben meghatározott specifikus emberi közösséggel azonosuljunk, megszűnik a mások kirekesztésére es diszkriminálására való motivációnak lenni.

Annak ellenére, hogy mind Nyugaton, mind Keleten jelenleg a de­mokráciának a tekintélyuralmi gyakorlat felé való visszafejlődésére mutatkozik tendencia, aligha tekinthető bebizonyítottnak az a feltétele­zés, hogy a jövőben ne lenne semmiféle olyan mozgalom egy alternatív társadalom megteremtése érdekében, amely lényegében ugyanazokat az új kérdésfeltevéseket és módszereket mutatja majd fel, mint ame­lyek az 1980-as évek társadalmi mozgalmaiban e feladatok növekvő tudatosodását jelezték; az ökológiai mozgalomra gondolunk, a feminis­ta mozgalomra, a békemozgalomra, a polgárjogi mozgalomra, a nem­zetközi szolidaritási mozgalomra, a faji és nemzeti-soviniszta kirekesz­tés elleni aktív szolidaritási mozgalomra. A gazdasági alternatívákat, az ökológiai követeléseket és a társadalmi emancipáció igényét alulról szerveződő friss szövetségek még kialakítandó formájában kell kombi­nálnunk, amelyben megteremtődhet az önaktivizálás és az ellenjavasla­tok újfajta egyensúlya.

3

Nem lehet többé egyetlen centrális probléma, egyetlen szabadalmazott kapcsolókar", amelynek a megrántása valamiképpen átállítja az összes többit is. Az alapvető és másodlagos ellentmondások közötti különb­ségtétel ideje lejárt. Mégis, az alternatív társadalomba való átmenet több és más lesz, mint egyszerűen az uralkodó „fejlődési modell" peri­odikus változásainak egyike, mivel strukturális változásokat fog magá­val hozni a társadalom összes főbb dimenziójában, átfogó hatását te­kintve pedig átmenetet jelent egy másik újratermelési módhoz.

Á jelenlegi, globális dereguláció irányába mutató tendenciák sem­milyen értelemben sem jelentik részét a jelenlegi civilizációs válság bármiféle előrelátható megoldásának. Éppen ellenkezőleg, maga a köz­ponti probléma nyilvánul meg bennük. A jelennek azt a fenyegető ve­szélyét, hogy visszaesünk a neoliberális destabilizáció, a tekintélyelvű „törvény és rend" politika, a nemzeti-soviniszta „etnocentrizmus" vagy az eltűnésre ítélt technokratikus hatalmi struktúrák (mint a kato­nai-ipari komplexum) visszaállítására tett kísérlet korszakába, semmi­lyen más, kevésbé igényes politikai megközelítéssel nem válaszolhat­juk meg hatékonyan, mint itt és most megvalósítható átfogó politikai alternatívák kidolgozásával.

4

A szükséges többdimenziós átmenet egy alternatív társadalomba többé nem lehet egyetlen, „a történelem szubjektumaként" működő centrális cselekvő tényező műve. Nem lehet továbbá az ilyen történelmi szubjek­tumok valamilyen szervezett szövetségének műve sem. Az átmenet szükségképpen a kialakulóban lévő strukturális változások és a kü­lönböző politikai ágensek mint „történelmen belüli cselekvők" ver­sengő, ha nem éppen egymással ellentétes stratégiáinak együttes eredménye lesz. Ez nem zárja ki, inkább magában foglalja a lehetséges szövetségek és középtávú közös politikai programok tudatos kialakítá­sát, bár ezek korlátozott lehetőségeinek fokozott tudatosítása mellett. Sem egyetlen tematika vagy érdek, sem egyetlen típusú (önszer­veződés nem lehet elégséges alapja önmagában egy alternatív fejlődés­nek, egy más társadalom felé vezető átmenetnek. A társadalmi élet alapszintjén működő társadalmi mozgalmaknak, strukturálisan gyenge helyzetben lévő csoportok érdekvédelmi szervezeteinek (szakszerveze­tek, fogyasztói szövetségek), kulturális kezdeményezéseknek és politikai szervezeteknek egyesíteniük kell erőfeszítéseiket, hogy elérjenek vala­mit, aminek következményei eléggé messzire hatnak, hogy együtt dol­gozzanak az emberiség problémáinak és küszöbönálló feladatainak megoldásán.

5

Bármilyen lehetséges átmenet egy ilyen alternatív társadalomba, az emberi társadalmak történelmi életfolyamatainak különböző dimenzió­iban végbemenő, nem egyidejű, egyenlőtlen és egyenetlen fejlemények konfigurációjának eredménye lesz. Minden nemzeti vagy etnikai kö­zösségnek elvben magának kell meghatároznia azt a specifikus „mó­dot" és „ütemet", amellyel a maga részéről hozzá kíván járulni az átfo­gó folyamathoz.

Ez nem zárja ki a nemzetközi együttműködést és szolidaritást mind a kormányzati, mind az autonóm alapszinteken, ellenkezőleg, különös­képpen lehetségessé és szükségessé teszi mint annak előfeltételét, hogy a központi döntések meghozatalához szükséges hatalmat – és az ésszerű meghozásukért való felelősséget – a döntések által valósá­gosan érintett emberek kezébe adjuk, valamint hogy a területi „nemzetállamok" hatalmának jelentős része a területeiket átfedő regionális társadalmi és kulturális közösségekhez kerüljön.

Új internacionalizmust kell kialakítanunk, amely különbözni fog az „univerzalizmus" hagyományos eurocentrikus és patronáló jellegű for­máitól, anélkül, hogy feladná azt az alapvető gondolatot, miszerint az egyetemes emberi értékek szükségszerű részét képezik egy olyan elfo­gadható világrendnek, amelynek valamennyi emberi kultúra közötti, egyenlő feltételek alapján folyó párbeszéd eredményeként kell kialakulnia.

Mivel nincs „egyetlen legjobb út" egy alternatív újratermelési módhoz, a „különbözőséghez való jognak" érvényesülnie kell a kultúrák között éppúgy, mint az emberek között, egy olyan valós feltételrendszerben, amelyre az emberi jogok megőrzése, a gazdasági racionalitás egy kontrollálható formája jellemző, amelyben – egy békés és egyenlőségelvű világrend keretein belül – széles körben működő de­mokratikus eljárások érvényesülnek, és megszűnik a nemek valamint a nemzedékek közötti viszony diszkriminatív struktúráinak újrater­melődése.

6

A társadalmi mozgalmak lesznek az öko-szocialista társadalmi változá­sok mögött álló hajtóerők. Formáik és céljaik különbözősége meg fog­ja zavarni azokat, akik a valóságot a régi emlékek és dogmák szemüve­gén keresztül nézik.

Néha azt állítják, hogy mindezeknek a mozgalmaknak közelíteniük kell egymáshoz. Ez egy leegyszerűsítő mítosz, amely valójában nem hozhat igazi változást. A konkrét alternatívák a népesség többségét többféle módon egyesíthetik: nem a „legkisebb közös nevező" alapján, hanem azzal, hogy minden egyes társadalmi mozgalom egyedi aspektusait az erő és tartalmi gazdagság forrásának tekintik. Véleményünk szerint az öko-szocialista átalakulás csak a cselekvő erők széles skálá­jának segítségével következhet be, amelyek mindegyikének megvannak a maga saját céljai és tapasztalatai.

A politikai hatalmasságoknak nehéz tiszteletben tartaniuk a társa­dalmi mozgalmak autonómiáját. Új típusú viszonynak kell közöttük kifejlődnie. Még a zöld pártoknak is elővigyázatosaknak keli lenniük, hogy ne próbálják meg „felhasználni" a mozgalmat. Az öko-szocialista átalakulást nem hozhatja meg az állam. Milyen szervezeti formát kellene öltenie akkor ennek az alternatív politikának? Ez az, amit most meg kívánunk tárgyalni.

Szervezeti formák önmagukban nem oldják meg a problémákat. De egyik tétjét jelentik annak a harcnak, amely egyfelől az uralkodó erők és struktúrák (melyek megpróbálják a saját szervezeti formáikat rá­kényszeríteni a társadalomra), másfelől pedig a magában a társada­lom szívében működő olyan áramlatok között folyik, amelyek megpró­bálnak bennünket felszabadítani e korlátok alól.

Évszázadokon át az uralkodó erők ráerőltették a társadalomra azt a gondolatot, hogy a politikai tudatosság kisszámú ember kiváltsága: az „arisztokráciáé", „elité" vagy „élcsapaté". A régi görögök és ró­maiak kora óta a pártokat úgy gondolták el, mint férfias szervezeteket, amelyeknek célja az, hogy az osztályharcot a hatalomért folytatott harccá változtassák.

A jelenkorban Európa két fő típusát ismerte meg a pártoknak: az uralkodó oldalon ott vannak a köztiszteletben álló nemesség vagy előkelőségek pártjai, amelyek az establishmenthez kapcsolódnak; az uralom alatt állók oldalán pedig a tömegpártok, amelyek más társadal­mi területeken éppúgy elkötelezik magukat, mint a tisztán politikai küzdelemben.

Furcsa elvakultság kell ahhoz, hogy valaki a mai világban azt higgye, hogy a politikai tudatosság egy kisebbség számára van fenntartva. A társadalom bonyolultabbá válik, és a politizáló osztály dezintegrálódik. A hagyományos pártoknak nincsenek megoldásaik. Annak ellené­re, hogy egyes frakcióik megpróbálják átvenni vagy megreformálni őket, képtelennek bizonyulnak az alapvető problémák megoldására. Egyre inkább maguk a társadalmak azok – mind Keleten, mind Nyu­gaton -, amelyek a nehézségek, ellentmondások és visszalépések elle­nére megbirkóznak e problémákkal. A nyugati demokráciákban a pár­tok választási és hatalom-menedzselési gépezetekké változnak. Meg­szerveznek jelentős számú állampolgárt, és integrálják őket a politikai rendszerbe. A köztük lévő különbségeken túl valamennyien bizonyos mértékig el vannak telve saját jelentőségük tudatával. Valamennyien, még a legkisebb csoportocskák is, azt állítják, hogy az embereket képviselik, és megoldják helyettük a problémákat. A pártrendszer feltétele­zi a szuverenitás gyakorlásának jogát. A tömegpártok befolyásának a visszatérése, amelyek az ellentmondások egy meghatározott hierarchiájának megfelelően szervezték meg a társadalom egy egész rétegét, nem kívánatos, és valószínűleg nem is lehetséges. Bár nem nehézségek nél­kül, de a társadalom a saját kezébe veszi az átalakulást, sokféle módon, és a politika által megkövetelt kereteken kívül.

Nem kárhoztathatjuk azonban a pártokat a maguk egészében. A po­litikai pártok szerepet játszottak a népesség informálásában, öntudatra ébresztésében és megszervezésében. Ezenfelül az elmélet és gyakorlat jelenlegi szintjén úgy tűnik, hogy a képviseleti demokrácia intézmé­nyei nem tudnak működni az egymással versengő pártok segítsége nél­kül. De nem rejtjük véka alá azt a vágyunkat, hogy megváltoztassuk országaink és Európa intézményeit. Reméljük, hogy a centralizáció és az állami szabályozás inkább kivételek lesznek, mint a dolgok szabá­lyos rendje. Egyértelműen a pártok logikáján kívül helyezkedünk el. Al­ternatív erőként csak úgy van jövőnk, ha meghaladjuk a pártrendszert.

Itt és most szeretnénk hozzálátni egy másfajta politika kipróbálásá­hoz, amely nem próbálja meg majmolni a hagyományos politikát: ki­alakítani egy nem autoriter politikai stílust, ahol az emberek maguk közvetlen felelősséget vállalnak a politika alakításáért és irányításáért. Ez a gyökeres eredetiség az, amit be kellene vinnünk a politika színte­rére és a politikai intézményekbe.

A munkásosztály történelme a megfelelő időben életre hívta a szakszervezeteket; ma az együttműködés új útjai vannak születőben a társadalmi mozgalmakon belül. Mint öko-szocialisták azt akarjuk, hogy az alternatív, független és zöld mozgalmak ereje növekedjen, hogy válaszolni tudjanak az új kezdeményezésekre és teremtsék meg a politikai szervezetek eddig még ismeretlen új formáit. Ezért reméljük, hogy a zöld mozgalom dinamikáját nem fojtja meg a pártpolitika. A párt formájában való szerveződés csak időleges kompromisszumként engedhető meg, abból a célból, hogy megtartsuk függetlenségünket és képesek legyünk részt venni a politikai intézményekben. A nőknek egyenlő képviseletet kell kapniuk. Az eltérő nézeteket ki kell fejezni, és létüket el kell fogadni a mozgalmon belül. A felelősséget meg kell osztani, a felelős posztoknak rotálódniuk kell a tagok között, és el­lenőrzés alatt kell őket tartani. Egyetlen irányvonalnak, csoportnak vagy személynek sem szabad lehetőséget kapnia arra, hogy akaratát a többiekre kényszerítse; eközben azonban az individualitásnak sem sza­bad középszerűségbe, sztereotípiákba fulladnia.

Mi egy másfajta alternatíva mellett vagyunk, és el vagyunk szánva, hogy nem alakítunk pártot vagy mi ni pártokat vagy frakciókat a zöld pártokon belül. Még ha ez azt jelenti is, hogy „ökonaivnak" fognak minket bélyegezni, mi nem a magunk hatalmáért küzdünk. Mi nem akarjuk, hogy úgy lássanak bennünket, mint vezéreket vagy mint gon­dolkodók egy elitjét. Mi csak egy szem vagyunk a láncban. A mi cé­lunk az, hogy eszméink közül legalább néhány termékeny talajjá vál­jon, amelyből egy új társadalom fog kinőni. Szeretnénk képesnek lenni arra, hogy részt vegyünk az olyan akciókban, amelyek konkrét alterna­tívákhoz vezetnek. Nem akarunk monolit egységet alkotni. Éppen mi­vel egyetértünk, nem vagyunk mind egyformák.

Nincs alapvető nézeteltérésünk a zöldekkel, a munkásmozgalom­mal vagy az új társadalmi mozgalmakkal. Mindenkit hívunk, hogy vizsgálja meg a mi elemzéseinket és javaslatainkat. Ha nők és férfiak ezrei akarnak egy valódi alternatívát, és elég sokáig követik a mi gon­dolatmenetünket ahhoz, hogy többé ne legyen rá szükségük, akkor mi győztünk. Azzal, hogy új területeket foglalt el a politikában, az ökoló­gia az etatista osztályozástól függetlennek bizonyult. De különböző áramlatok vannak a soraiban. Kimutattuk az előbbiekben, hogy mi egy olyan áramlathoz tartozunk, amely baloldaliként osztályozható, mivel az értékek, amelyeket magunkénak vallunk, ezek: fel akarjuk szaba­dítani az emberiséget minden kizsákmányolás és elnyomás alól a Felvilágosodás, a munkásmozgalom harcai, az afrikai, ázsiai, latin-amerikai és óceániai felszabadító mozgalmak és a nők felszabadítást mozgalma tradíciójának szellemében.

Úgy érezzük, hogy az ezeken az oldalakon meghatározott stratégia megfelel a társadalom nagy többsége érdekeinek. El vagyunk szánva arra, hogy nem hagyunk figyelmen kívül semmit és senkit, hogy min­den tényezőt megnyerhessünk az öko-szocializmus számára. Tudjuk, hogy a harc hosszú lesz. Mindaddig, amíg nézeteinknek nem nyerjük meg a politikai többséget, különböző helyzetekben szövetségekre lesz szükség. Még ha többségben vagyunk is, a szituációk még mindig kü­lönbözőek lesznek. Szövetségek származhatnak a hatalmi viszonyok­ból, de segíthetnek abban is, hogy megváltoztassuk őket, és lehetővé tehetik számunkra, hogy elérjünk egyes pontosan meghatározott, a tár­sadalom legnagyobb részének és a társadalomnak általában is javát szolgáló célokat, éppúgy, mint hogy fenntartsuk, vagy akár továbbfej­lesszük a szabadságért folyó mozgalmunkat. A lényeg: kizárni annak a lehetőségét, hogy hatalmi (párt-) jellegű szervezetek átvegyék ennek a mozgalomnak a helyét.

(Ford.: Szalai Miklós)

E tézisek az Európa Parlament baloldali zöld képviselőcsoportja által 1991. no­vember 20-21-én rendezett elméleti konferencia számára készültek. (Megszöve­gezte: Frieder-Otto Wolff.)