Önt az úgynevezett szocializmusban üldözték. Nyilván mint „klerikális elemet" jobboldalinak nyilvánították. Ugyanakkor én már azt is hallottam egyházi embe­rektől, hogy az Önök mozgalma az egyházon belül radikális, végső soron „bal­oldali". Ezek a kategóriák azonban valószínűleg nem alkalmasak az Önök moz­galmának leírására. Ebben az esetben viszont úgy kell feltennem a kérdést: vol­taképpen mi is ez a mozgalom? Hogyan jellemezhető, melyek a legsajátosabb vonásai, értékei?

Egy dolgot a történetéből lehet a legjobban megismerni. Olyan családban születtem, amelyben meghatározó volt, hogy amikor 4-5 éves kisfiú voltam, édesapám ateista-agnosztikus, szabad­gondolkodó álláspontjából – úgy, ahogy a francia konvertiták nagykönyvében meg van írva – egyik pillanatról a másikra, action gratuite-ként, megtért. Jött haza Dorottya utcai hivatalából, a Községi Takarékból, 1924 májusában Mester utcai lakásunkba, átment a Bakáts téren, ahol a templomból kiszűrődött az orgo­naszó, bement és ott egyálltó helyében megtért. Ennek követ­keztében én kisfiú koromban egy frissen megtért édesapának a hatása alá kerültem, és azután, gondolom, minden nap, 4-5 éves kisfiú módjára hókusz-pókuszoltam, miséztem, és a másfél évvel idősebb nővéremnek ott kellett térdepelni, mint ministránsnak. Utána lett jezsuita családi gyóntatónk, akihez kivonultunk babakocsistól; ott aztán meggyónt az egész család. Majd 10 éves koromban bekerültem a Piarista Gimnáziumba, ott bele­szerelmesedtem a piarista életformába – és 36-ban, amikor le­érettségiztem, beléptem a rendbe. Csodálatos magyartanárom volt és én is magyar-német szakos piarista tanárként kezdtem felszentelésem után, a 42-43-as évben a működésemet. A 30-as években a Pázmány Egyetemen még csodálatosabb pro­fesszorok óráit hallgathattam és közben figyeltem Szabó Dezsőre, Németh Lászlóra, Kovács Imrére, Veres Péterre. Így aztán a nagy dúlás, a „felszabadulás", úgy ért, hogy 1945 tava­szán első dolgom az volt Debrecenben, ahova a rend helyezett, hogy ingyenes kollégiumot koldultam össze a falusi tehetség­mentésben, a tehetségvizsgák által kiszűrt – ahogy Debrecen­ben akkor a rendtársaim mondták – „csodaparasztoknak", mert hát világos volt számomra, hogy „a 3 millió koldus országa" tűrhetetlen, és fel kell emelni a magyar parasztságot, oda kell ül­tetni az élet asztalához, és éppen ezekre a szűz népi erőkre építve kell másmilyenné formálni a magyar jövendőt. Nos, ebből érthető, hogy ekkor bizonyos érintkezési pontok voltak a pa­rasztpárt radikális balszárnyával is, és az is, hogy Debrecenben 45 őszén is, 46 őszén is a városi diákbizottság elnökének – a kálvinista Debrecenben! – az én diákjaimat választotta meg de­mokratikusan a város ifjúsága, mert ennek a szellemi múltnak következményeképpen érződött valami átütő erő. Utána jött 47, a fordulat éve, és kiderült, hogy én vagyok a legreakciósabb erő Debrecen városában. Akkor aztán eljött hozzám a MEFESZ-bizottság – az akkori kommunista ifjúsági szervezet -, mondván, hogy hát nyilatkozzam, és tagadjam meg Mindszentyt mint a magyar nép ellenségét. Mondtam, hogy ami Mindszenty nézeteit illeti, azok nem mindenben az én nézeteim, s hajlandó vagyok akár ki is fejteni, hogy mit látok másként, csak azt kérem, hogy ők is fejtsék ki ugyanabban a sajtóorgánumban, hogy ők mit lát­nak másképpen, mint Rákosi Mátyás, és akkor részemről semmi akadálya a dolognak. Ennek aztán az lett a következménye – és most már 48 őszén vagyunk, s már egyetemi lelkész vagyok, reggel 7-től 8-ig tartottam hetenként az egyetemisták számára teológiai oktatást -, hogy bevonult vagy 200 népi kollégista a te­rembe, a katedrára penderültek, és elmondták, hogy én összeszűröm a levet a reakciós Mindszentyvel, és a nép egyete­mén az ilyennek semmiféle helye nem lehet – távozzak. Egy november végi-december eleji sötét hajnalban történt, és hát körülbelül innen számít az én hosszú évtizedekre nyúló teljes földalattiságom, vagy illegalitásom. Ebben a szorongatottságban, amikor a kommunisták által irányított társadalmi élet azt magyarázza, hogy senkinek sem lehet helye e társadalomban, aki nem fújja azt a nótát, amit Rákosi Mátyás közvetlenül Moszk­vából jövő áttétellel diktált nekünk, jutok tehát el az evangélium­hoz, közelebbről ahhoz, hogy szemben Rákosi Mátyásékkal és szemben egy 1700 esztendős keresztény múlttal, szemben e két mozgalom, a kereszténység és bolsevizmus közös vonásá­val, hogy tudniillik úgy kell az emberiség dolgait rendbe tenni, hogy megtaláljuk a bűnösöket és aztán elnáspángoljuk őket, azazhogy felszámoljuk – Jézus azt mondotta: szeressétek az el­lenségeteket! Ekkor kezdek rájönni, hogy ez Jézus részéről nem jámbor duma, hanem végiggondolta, hogy az emberiség ügyei rendbetételének ez az egyetlen lehetséges alapja. És mindaz, ami a magyar társadalomban Bulányi-jelenségként, vagy Bokor-­jelenségként ebben a félszázadban adódik, az abból ered, hogy barátaimmal együtt következetesen végiggondoljuk: ettől eltávo­lodva minden zsákutcába és tragédiáról tragédiába jut. Tehát a verekedés ördögi körét egyszer végre meg kell törni. Azt hiszem erről van szó.

Tehát önben a sztálinizmusnak a tapasztalata erősítette fel azt a gondolatot, hogy az egyházban is rossz tendencia az, ami működésének a türelmetlen olda­lát képezi, s ami köztudottan, mondjuk, az inkvizícióban nyilvánult meg? Szó­val ez a tapasztalat kellett hozzá, vagy ez önnek már korábbi gondolata volt?

Egy sokkal közelebbi, a XX. századi magyar társadalom adta magyar tapasztalat indított erre. Láttam, hogy az egyház legjava erőinek részéről történő reformkísérletek annak érdekében, hogy ne három millió koldus országa legyünk, megbuktak az ál­lami hierarchián, és még sokkal inkább az egyházi hierarchián. Az a furcsa érzésem támadt Rákosi Mátyás terror-Magyarorszá­gában, hogy még ezek is inkább akarnak valamit, mint mi, a ka­tolikus egyház! Mondom, a Rákosi terror-Magyarországában volt ez az érzésem, és egy önérzeti, s ezen keresztül identitás-prob­lémába kerültem. Hogy lehetek én egy – nemcsak a Rákosi Má­tyásnak a szemében, hanem az én megítélésemben is – „reak­ciós" intézménynek, a társadalmi problémákat valójában meg nem oldó intézménynek a képviselője, amikor bennem elevenen él, hogy csak a legkülönb eszme elkötelezettje lehetek, és ezért nem vállalhatom semmiféle megfontolásból, hogy egy másodhe­gedűs társaság tagja legyek. És ez az az időszak, amikor láza­san kutatok azután, hogyan is lehet az én Istenhívő, Istenben gondolkodó, Istenhez ragaszkodó és Jézus Krisztus nevét emle­gető alapállásomból a legkülönb éneket énekelni. S itt, az evan­géliumnak ebben a mondatában találom meg azt a lehetőséget, hogy továbbra is az maradhassak, aki voltam, de úgy, hogy a legkülönb éneket, az igazi reménységet nyújtani tudó éneket tu­dom énekelni. Szóval a XX. századi magyar társadalmi nyava­lyák határoztak meg engem!

És ebből tulajdonképpen mi volt az – említette, hogy a parasztpárti írók hatása, de személyesen mi az -, ami emberileg mozgósította? Mi volt az, amit ebben – tehát a parasztság felemelésében és egyáltalán a viszonyok megváltoztatásában – döntő teendőnek gondolt, és miért?

Azt hiszem, hogy ha igazán beleások abba, ahogy az egész megszületett, akkor el kell jutnom ahhoz a gondolathoz, amit a Szekfű Gyula által szerkesztett kötet fémjelez – 39-ben jelentette meg a Magyar Szemle kiadásában -: „Mi a magyar?" Nemzeti hivatástudatunk kérdését veti fel a 30-as évek Európájában. A legtisztább humanizmust képviseld személyek is, mint Babits Mihály vagy Prohászka Lajos, úgy érezték, hogy ennek a nép­nek, nemzetnek is el kell foglalni az őt megillető, szellemileg méltó helyet a népek családjában. Én mint gimnazista abban ne­velkedem, hogy vissza kell szerezni Nagy-Magyarországot, mert a trianoni sebünk kibírhatatlan. Mint egyetemista abban nevelke­dem, hogy nemcsak az a gondunk nekünk, hogy el van szakítva tőlünk a magyarság több mint egyharmada, hanem az is gon­dunk, hogy az el nem szakított kétharmad odaülhessen az élet asztalához. Tehát az egész abból indul ki, hogy én a magyar tár­sadalom problémáját akarom megoldani, ezen a mondjuk Babits neve által fémjelzett humanista alapon (mondhatnám ehhez Né­meth Lászlót is, akiben már összefonódik a humanista vonal és egy nem irredenta, nem soviniszta, de erőteljesebben nemzeti vonal). És a 40-es évek végére ez a babitsi és, mondjuk, Né­meth László-i és talán még Sinka nevével fémjelzett vonal bukik el politikailag a kommunisták terrorja alatt. Érzem hogy ezzel a terrorral nem tudom Sinkát és Németh Lászlót és Babitsot ütköz­tetni, előveszem hát Jézus Krisztust, aki már nem nemzeti ügy­höz szól hozzá, hanem ugyanolyan egyetemes emberi széles­séggel szól, mint amilyen emberi egyetemes szélességgel szól a Kommunista Kiáltvány. Így jön ki aztán az a végeredmény, hogy a Kommunista Kiáltvány minden újdonságával együtt szakálla­sán régi, és követi az egész nagy-konstantini kereszténységet, amennyiben a problémáknak a megoldását mindkettő abban lát­ja, hogy ezeket és ezeket kell bitófa és haláltáborok segítségé­vel felszámolni az emberiség érdekében. Jézus Krisztusnak van koncepciója akasztófák és haláltáborok nélkül is.

Az a része a gondolatnak, amit úgy fogalmaz, hogy „odaültetni az embereket az élet asztalához", vagy ennek legalábbis egy része, egyfajta szociális gondolat, egy szociálisan igazságosabb társadalom eszménye; és én úgy gondolom – eb­ben talán egyet is értünk -, hogy egy humanista gondolkodásban ennek feltétle­nül részt is kell kapnia. Ma az önök közösségében, a Bokor bázisközösségben ez a gondolat miképpen van jelen?

Az elmúlt évtizedek során bennünket a következő gondolatok határoztak meg. Nem lépünk be a pártba, és nem járunk presszóba titkosrendőrökkel beszélgetni, aminek következtében nem fogunk felülérvényesülni, és érvényesülni sem fogunk, csak alulérvényesülni. Amit nem éltünk át bajnak, mert Jézustól azt tanultuk, hogy a felülérvényesülők biztosan nem tudnak Isten Országát csinálni, és az érvényesülők sem. Bibliai kategóriákkal élve, sem a farizeusoktól, sem a szadduceusoktól nem remél­hető semmi sem. Az „amhaarectól", azaz a föld népétől, az alul-érvényesülőktől várható valami. Ez egy.

Kettő: a nagy szövegek mellett itt valójában nemzethalál van folyamatban. A születési átlag ugyanis az évi 24 ezrelékről lezu­hant évi 12 ezrelékre. Természetes ez ott, ahol a nóta az, hogy az apa és anya dolgozzék, mert nem lehet egy nőről három bőrt lenyúzni! A következő pedig az volt, hogy mi megmutatjuk, hogy egy fizetésből is lehet nem egykét és nem kettőkét nevelni. Elfo­gadtuk azt a tételt, hogy a magyar társadalom egészségi szintje mellett 2,7 gyerek szükséges a társadalom fennmaradásához. 2,7 gyereket szülni nem lehet, tehát 3 gyerek szülése és felne­velése, ez a tisztességes etikai norma. Életfogyasztás mellett, jövőfogyasztás mellett ki érezheti magát tisztességes ember­nek? De ez pusztán tisztességetikai norma, mi pedig nem tisztességetikai normával, hanem Jézus normájával dolgozunk, tehát ennél valamivel többet kell csinálni annak, aki Jézushoz tartozik, azaz négy gyerek alatt nem illik megállni. Ez olyan ter­mészetes dolog lett, és annyira beleszoktak ebbe az asszonyok, hogy négynél sem álltak meg. És ezt nem azért csinálják a mi asszonyaink, mert ez társadalmi kötelesség, és a nemzethaláltól meg akarunk menteni egy társadalmat. Ott lehet ez a tudat egy hátsó rekeszében, de hadd idézzem a most 37 esztendős Zsiké-nek a szavát, aki a 13. gyerekét várja, és azt mondta egyszer ezzel kapcsolatban, hogy „én vagyok a világ legönzőbb asszo­nya, mert nem bírom ki, hogy ne legyen nekem állandóan egy kisbabám". Élni jó, és csókolni jó, és ölelni jó, és új életet ma­gamhoz szorítani jó. Az említett alapállásból – ez a termé­szetesebb világ. Nincs kedvük abbahagyni. Egyszer járt nálam egy újságírónő, előkerült ez a kérdés, és azt mondta, hogy ez lehetetlen a mai körülmények között. A már megszűnt Dátum új­ságírója volt, amely lapban szombatról szombatra volt egy teljes oldalas cikk: „És Ön kire kíváncsi?" címmel. Tudniillik az interjú­alanytól kérdezték. Akkor éppen én voltam az interjúalany. Most már tudok válaszolni, mondtam néki – a beszélgetés elején tette fel a kérdést, s akkor még nem tudtam, hogy kire vagyok kíván­csi -, hát menjen el ahhoz a barátomhoz, akinél éppen most várják a tizenkettediket, és ott nézze meg a saját szemével, hogy fel lehet-e egy fizetésből 12 gyereket nevelni. Ez volt talán a második vonás.

A harmadik pedig az, hogy kerül amibe kerül, de mindenfaj­ta ölést, az embergyilkosság dolgában tett engedményeket ki kell irtani a földről. A fajgyilkosságot, amelyet az állat nem ismer. Jézus az ölést az emberi társadalom legsúlyosabb nyava­lyájának mondotta, és valóban ez a gyökér-probléma. Az, ami most Jugoszláviában történik, egy kétezer esztendős keresztény félrenevelésnek a következtében is lehetséges, mert a megke­resztelt görögkeleti vagy római katolikus vagy kálvinista úgy tud­ja, hogy az egészen rendes dolog, hogy ha hív a haza, akkor megyek embert gyilkolni. Mi ennek egy hatalmas nemet mon­dunk.

Más. A nagy társadalmi sírások közepette, hogy milyen sze­rencsétlen nemzet vagyunk, hogy nem a nyugat-német, vagy az Egyesült Államok-beli életszínvonalon élünk, hanem kénytelenek vagyunk a Kádár-Magyarországon, annak gazdasági nyomorá­ban élni, erre a válaszunk ez volt: „Ide figyeljetek, itt van egy egyenes, öt és félmilliárd ember hosszú ez az egyenes, itt a bal­szélén vannak a legszegényebbek, és itt vannak az USA-nak a multimilliomosai a másik végén; hát vegyétek tudomásul, hogy ez a nyomorúságos Kádár-Magyarország a jobb szélen van, az utolsó 500 millióban. Tőlünk balra van 5 milliárd szegényebb. És hogyha mi hiszünk Jézus Krisztusnak, aki azt mondotta, hogy a nagy elbírálás azon az alapon történik, hogy .éheztem, és en­nem adtatok", illetve .éheztem, és nem adtatok ennem", mi min­den kicsiségünk ós erőtlenségünk mellett, elvileg nem helyez­kedhetünk más álláspontra, mint hogy az ennek az 5 milliárdnak a bal szélén lévő 2 milliárd éhezőt meg kell etetni, és oda kell ültetni az élet asztalához. S ha ezt nem tesszük, akkor mondhat­juk ugyan a Miatyánkot, meg járhatunk templomba, meg áldoz­hatunk, de elmegyünk Jézus Krisztus mellett, aki azt tanította, hogy „ha nem eteted meg az éhezőket, az annyit jelent, hogy engem tagadtál meg". Alapszabály, hogy úgy kell gazdálkodni, mintha a fizetésem 90%-át hoztam volna csak haza. A 10 szá­zalékát pedig el kell juttatni az éhezőkhöz, vállalván azt is, hogy a Kádár-Magyarország ezt forintkiajánlásnak fogja minősíteni. Többet lehet, ennél kevesebbet nem illik adni.

Ez nagyon rokonszenves felfogás, de hát az nyilvánvaló, hogy az így gondolko­dó emberek egyelő re kisebbséget jelentenek a társadalomban. S akkor nyilván nem tudják ezt a mérhetetlen szegénységet, a világ szegénységét kompenzálni. Erre az ellenvetésre mit lehet válaszolni?

Azt, hogy az ellenvetőnek teljes mértékben igaza van, de nem abba pusztul bele az emberiség, hogy nem tudjuk megoldani a felmerülő problémákat, hanem hogy remény nélkülivé válunk, hogy nincsen igazodási pont. Vas Istvánnak van egy verse, a Katakombák című, amelyben megfogalmazza ezt: „Unt cirkusz, vas szabály". Ágnes, a vértanú, katakombájában arra gondol, hogy majd előbújnak a katakombából, és akkor égni fognak a máglyák. Tehát az a társaság, aki oroszlánokkal verekedett a ró­mai nép szórakoztatására, kijön a katakombákból, kezet fog a Nagy Konstantinnal, és meggyújtja a máglyát azok alatt, akik másképpen gondolkodnak. Reménytelenné vált az emberiség. A XX. században ezért tudott végigpusztítani a sztálini-hitleri őrült­ség az emberiségen, mert Isten hatékony szava az egyházon keresztül nem jutott el az egyház által felnevelt európai társada­lomhoz, mert hát „siralomvölgyről" beszéltek nagyhasú papok. Meg arról, hogy „Jézus is megmondta: szegények mindig lesz­nek veletek, s marad megoldásnak a mennyország". Hát e bűnös és nem jézusi szónoklatok következtében tudott megnőni a „keresztény" Európában az a gondolat, amelynek a lényege, hogy felakasztunk minden kapitalistát, elszedünk mindent, és akkor jön majd a mennyország. Gondolkodásunk számára telje­sen világos, hogy az, hogy ezer Bokor-tag elküldi a Harmadik Világba a maga Kádár-magyarországi jövedelmének 10%-át, ez még csepp sem a tengerben. De szavunkkal, és ezzel a csepp-sem-a-tengerben magatartásunkkal azt mondjuk „de kérem, van megoldás, igenis van megoldás!". A megoldást felkínálókat le le­het eretnekezni, be lehet őket csukni a börtönökbe – aszerint, hogy hát egyházi hierarchiákról van szó, vagy állami hierarchiák­ról – de mi azt mondjuk, hogy van megoldás. Tessék ezt meg­cáfolni. Ti, akiknek csak minősítés-cáfolataitok vannak, és érve­itek nincsenek. Ez az emberiség történeti tapasztalatai alapján a győzelem záloga. Azok győznek eszmeileg, akikkel szemben érv nincs, csak pofon és gumibot. Mi semmi mással nem ke­csegtetjük magunkat, csak azzal, hogy egy olyan egyházat kép­viselünk, amely újra igazodási pont lehet az emberiség számára, ugyanúgy, ahogy az első három században igazodási pont volt. Semmi több.

Ön tehát azt mondja, hogy a legtöbb, amit az ember tehet, az a példamutatás, és hogy ez feltétlenül eredményre is vezet.

Logosz és példa. Világos beszéd, és azzal harmóniában lévő tett.

Lett volna egy olyan kérdésem, hogy az Ön egész élete és az Ön által vezetett közösség melyeket tartja a legfőbb és legfontosabb erkölcsi elveknek? De hát ez idáig körülbelül ki is derült. Úgy módosítom tehát ezt a kérdést, hogy tulajdon­képpen mi kell ahhoz, hogy egy életről elmondható legyen, hogy az erkölcsös élet?

Nem hazudni. Mindig azt mondani, amit gondolok, és sosem gondolni azt, hogy belemegyek a hatalom által kívánt hazudozásba, mert én olyan okos és ügyes gyerek vagyok, hogy majd átverem őt. „Lépjünk be a pártba, mert a párt majd olyan lesz, mint azok, akik abba beléptek." Elhatárolni magunkat a hazudozástól és az ön becsapástól. Ez az erkölcs. Nem gondolni azt, hogy az emberiség problémáit meg lehet oldani azzal, hogy rá­bírom, kényszerítem a társadalmat, hazudja azt, amit én megol­dásnak gondolok, vagy hazudok. Az emberiség eddigi történel­mét azzal a képpel vázolhatnám fel, hogy mindenki egy pisztolyt tart az előtte levő embernek a tarkójára: „Ha élni akarsz, fújd azt a nótát, amit én is fújok, mert az én tarkómon is ott van a pisz­toly, és nekem is megmondták, hogy melyik nótát kell fújnom". A római katolikus egyház 1870-ben, az első vatikáni zsinaton té­vedhetetlennek állította magát. A francia forradalom után a XIX. század első felében a Bourbonokat restauráló francia romantika az államhatalomról filozofálta ki, hogy az tévedhetetlen. Az az erkölcstelenség, ha nem engedem meg az embertársamnak, hogy kimondja, amit gondol. És minden etikai magatartásnak van egy lételméleti alapja. Hát az a legsúlyosabb lételméleti té­vedés, hogy van egy okos ember, és erre az egy okos emberre kell figyelnie mindenkinek. Ez azért súlyos lételméleti tévedés, mert Isten nem az egy okos emberbe írta bele a maga arcát, ha­nem az EMBERT teremtette a maga képére és hasonlatosságá­ra, és minden egyes ember születésénél fogva az Isten lelkét hordozza. Erkölcstelenség számomra az az alapállás, hogy „le van hányva, amit te gondolsz, mert én vagyok az Isten közve­títője, tehát azt kell gondolnod, amit én gondolok". Ennek az ab­szurditása számomra naponkénti tapasztalat. Mert a kisközös­ségekben mi nem engedjük meg az ilyen „okos ember" kialaku­lását. Az „okos ember", úgy alakul ki, hogy én mondok egy tételt, erre valaki mond valamit, erre én visszaveszem a szót, és a két okos elkezd egymás között vitatkozni, a többiek pedig csendben maradnak. A mi technikánk az, hogy ha én mondok valamit, ak­kor vagy erre megy a kör, vagy arra megy a kör, és amíg – ha mondjuk, nyolcan ülnek a körben – az én hét barátom el nem mondja a magáét, és nem teszi hozzá azt, hogy „pont", addig nem szólal meg a következő; és én, ha nyolcan vagyunk, csak kilencedikként szólhatok másodszorra. Az össze-vissza beszél­getésekből nem jön ki semmi, két ilyen kör után azonban az adott kérdésben, ami ennek a nyolc embernek a fejében van s ami abból kijöhet, az kijön. Sík Sándor, az egyik nagy nevelőm, az egyik versében azt mondotta, hogy ő sarumegoldó templomi tisztelettel lép be a második Á-ba, magyar nyelvtanórára. Ez a sarumegoldó templomi tisztelet a másik ember iránt, aki szintén Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, és aki, ha nem akar hazudni, el tudja nekem mondani, amit ő látott meg az Is­tenről, az emberről a kettő kapcsolatáról, valamint ember és em­ber kapcsolatáról. Gyökerében erkölcstelen az, ha kényszerítem a másik embert, hogy azt mondja ki, amit nem gondol – és azt hazudja, hogy azt gondolja, amit én rákényszerítek. Úgy kény­szerítem rá, hogy „megdöglesz, kikerülsz az állásodból, az elepi juhistállóban végzed, ha nem fújod az én nótámat". És nem tu­dom, vajon az egyházi hierarchiák vétenek-e ez ellen többet, vagy a világi hierarchiák? Minden hierarchia úgy alakul ki, hogy elhiszi, hogy abból van az üdvösség, ha valaki fújja azt, amit az okos mond. Ez az erkölcstelenség gyökere.

Ebben a rendszerezésben, ahogyan Ön most az erkölcsöst és az erkölcstelent kü­lönválasztotta, tulajdonképpen másodlagosnak tűnik az, hogy valaki vallásos-e, vagy sem. Tudniillik az, hogy őszinte legyen az ember, hogy humánus legyen az ember, hogy toleráns legyen az ember, nem feltétlenül kötődik a valláshoz. Erről mi a véleménye?

Számomra az erkölcsi választóvonal nem ott húzódik, hogy hiszel-e Istenben, vagy sem. Hanem: hazudsz vagy nem ha­zudsz? Tudsz csendben maradni, vagy nem tudsz csendben maradni, és csak beszélsz? Találkozol-e tehát ateistaként vagy agnosztikusként vagy vallásosként lelked istenével a csöndben? Elhatározod-e, hogy azt fogod mondani, amit gon­dolsz, vagy készségesen hazudod végig mindazt, amit kíván­nak tőled, annak ellenében, hogy több forint kerüljön a zse­bedbe? Ez az erkölcs-nem-erkölcs kérdésének a vízválasztó­ja, nem az, hogy vasárnaponként eljársz-e a templomba, vagy sem. Valójában az Istenben hívő embernek volnának jobb esélyei arra, hogy erkölcsös legyen, mert az Isten-hiten belül alakultak ki csendre-nevelő iskolák. De ez csak olyasmi, hogy valójában úgy illenék, hogy az Istenben hívő emberek adnák ezt az erkölcsi elitet. De a tapasztalat ezt nem tá­masztja alá. Mégpedig azért nem, mert a vallások nem arra nevelnek, hogy találkozzál az Istennel és halld meg az ő hangját, hanem hogy „ja, én tudom, hogy mit mond az Isten, te azért imádkozzál, hogy elmélyítsd magadban az Istennek azt a válaszát, amit én előre megmondok neked". És ezért aztán egyáltalán nem biztosíték, hogy templomba jársz és er­kölcsös ember léssz. Esetleg templomba jársz, és csak „kleri­kális ökör" leszel ennek következtében. A klerikális ökör és a nem vallásos elvtelen gazember között az a különbség, hogy a nem vallásos elvtelen gazember dehogy hiszi azt, hogy a Rákosi Mátyásnak igaza van, hanem azt tudja, hogy azt kell ha­zudnom, amit a Rákosi Mátyás mond, mert ennek fejében tehe­tek vajat meg tejfelt a kenyeremre. A klerikális ökör pedig elhiszi azt, hogy az ő vallási társulatának a mindenkori elöljárója lenyel­te az isteni bölcsességet. Tehát ő Istentől megkívánt engedel­mességi aktust gyakorol a mindenható Atyaúristennel szem­ben, amikor azt a nótát fújja, amivel neki a maga felekezeté­nek elöljárója elibe állt. Megnyomorított ember a vallásos em­ber, nem egyszer pedig a vallásos embernek kellene lennie annak, aki az Istennel találkozás technikáját elsajátítja; ebbe csak belezavar az, hogy az Istennek a hangját egy másik em­ber képviseli, és nem ő hallja belülről.

Ha megenged egy személyes megjegyzést: ami a számomra a leginkább távol­álló a vallásos magatartásból, az éppen az, hogy érzésem szerint az „alázat" esz­ménye szemben áll az ember méltóságának ideáljával.

A napokban megmutatott nekem valaki egy levélkét, amelyet egy vatikáni Monsignore írt egy velünk szimpatizáló személynek, aki azt írja, hogy persze a Vatikánban is tudják, hogy a magyar katolikus egyháznak ezt a Bulányi- vagy Bokor-problémáját meg kell oldani, de ahhoz, hogy lehetséges legyen, az szükséges, hogy a Bulányi atyában legyen készség és alázat. Nos, amit a vallások alázaton értenek, abból bennem nincsen semmi. Mit érte­nek alázaton? Azt, amit az előbb elmondottam. A „Bulányi atyában alázatnak kellene lennie", annyit tesz, hogy el kellene jutnia oda, hogy azt vallja, amit a mindenkori egyházi vezetők, akár a Rákosi Mátyás idején, akár a Kádár idején, akár a mostani poszt-kádári ala­pállásukban mondanak. Nahát ebből az alázatból bennem nincsen semmi. Jézus számára az alázatnak megfelelő akármi, illetve az Új­szövetségen belüli görög szó, az a „tapeinosz" volt, semmi köze sin­csen ahhoz a tartalomhoz, amit a vallások alázat néven emlegetnek. Valami egészen más. Mit jelent, ha Jézus Krisztus azt mondja, hogy „nézzetek reám, mert az én szívem az alázattól meghatározott"? Ez az alázat nála annyit jelent, hogy mondhat a Kajafás, a Nagy Ta­nács, az írástudók, a törvények magyarázója, a farizeus, a szadduceus akármit, én maradok a meghallott isteni hang mellett, még ak­kor is, ha olyan picivé tesztek engem, kicsivé, alacsonnyá, hogy a történelem szemétdombjára hajtotok engem a Golgotán. Aki hajlan­dó a maga meggyőződéséhez húségben elviselni azt, hogy a min­denkori hatalom ilyen picivé, ilyen alacsonnyá teszi, az az alázatos ember. Ha a meggyőződésemhez hűséggel maradok akkor is, ha leköpnek, ördöggel cimborálónak, eretneknek mondanak, ahogy a mindenkori prófétákat és így Jézust is a világi és vallási urak rendre minősítik, ez az alázatosság. Ezt a jézusi szent szót csavarják el éppen az ellenkező tartalomra Jézusnál az alázat – hűség a meggyőződéshez. Náluk pedig az alázat a mindenkori hatalmi pak­tumokat megcsináló világi vagy vallási uraknak nyújtott engedel­meskedés. Nahát ebből bennem valóban nincsen semmi sem.

***

A Bokor bázisközösségek tevékenységéről 1. még a dr. Merza Józseffel készült in­terjút az Eszmélet 7. számában. (A szerk.)

Az elmúlt hetekben-hónapokban nem egy olyan gyűlésen, vitán volt alkalmam részt venni, amely összefogást hirdetett meg a jobboldali diktatúra veszélyével szemben. Mindannyiszor szem­besülnünk kellett a kérdéssel: Vajon mi, baloldaliak, csak hiszté­rikusak vagyunk-e, vagy valóban van objektív társadalmi és gazdasági alapja a jobboldali diktatúra veszélyének? Számomra nem kétséges, hogy a válasz az utóbbi kérdésre igenlő.

Amikor a Kupa-program megjelent – másokkal együtt – véle­ményeztem az MSZP parlamenti frakciója számára. Egyebek kö­zött ezt írtam: „Ebben a dokumentumban sok szép és okos dolog van. Még az sem kizárt, hogy megvalósul. Mert a közgazdaság­ban is vannak csodák. Legalábbis minden józan érvnek, meg­gondolásnak, közgazdasági ismeretnek és prognózisnak ellent­mondó folyamatok is megvalósulhatnak. Persze ezekre azt kell mondanunk: kicsi a bekövetkezési valószínűségük. Tulajdon­képpen imádkoznunk kellene azért, hogy a programban foglal­tak megvalósuljanak. Mert ha ez a program is sarlatánságnak bi­zonyul, akkor Magyarország gazdasági és politikai életében ki­számíthatatlan – vagy nagyon is jól kiszámítható – folyamatok indulhatnak be, katasztrofális következményekkel."

A kormány kétségkívül igen látványos pénzügyi sikereket tud felmutatni. Bár szavakban tagadta, ténylegesen azonban sokk­terápiát hajtott végre: a bérből és fizetésből élők, sőt a vállalkozók jelentős részének a zsebéből kivette a pénzt; a költségvetés bevéte­leit megnövelte az ár- és adóprés megszorításával, míg a kiadásokat a nemzet számára létfontosságú tételeknél is (oktatás, tudomány, kul­túra, egészségügy) kíméletlenül lefaragta. Mindezzel drasztikusan csökkentette a keresletet, visszafogta a pénzkínálatot. A pénz­ügyi politika ezzel kétségtelenül elérte, hogy az infláció nem gyorsul fel (voltak, akik három számjegyű inflációt prognoszti­záltak erre az évre), sőt még talán az infláció ütemét is mérsékel­te. A sokkterápia nyomán minden jószág piaca pang, így a valu­tapiacé is, aminek következtében a valuták fekete árfolyama igen közel került a hivatalos árfolyamhoz. Ezzel fontos feltétele teljesült annak, hogy a forintot konvertibilissé lehessen tenni (ha önmagában ettől persze még nem is az). És végül, de nem utolsó sorban, kedvező tendenciák mutatkoznak az ország fizetési mérlegében és adósságállományának alakulásában, a belső fel­használás – termelő fogyasztás és lakossági fogyasztás – rovásá­ra. Az ország padlását kisöprik.

Az alapvető gazdasági reálfolyamatokban viszont a kormány semmiféle eredményt nem tud felmutatni. Sőt! A termelés zsu­gorodik, az infrastruktúra állapota romlik, a reálbérek és a reál­jövedelmek erőteljesen csökkennek, miközben a munkanélküli­ség növekedése gyorsul, és az ország egyes régióiban máris alig elviselhető méreteket ért el.

A pénzügyi kormányzatnak (és a polgári ellenzéknek isi) az a stratégiai elképzelése, hogy a pénzügyi eredményekre majd fel­figyelnek a külföldi tőkések és kormányok; eminens tanulóknak tekintve bennünket, beözönlik a tőke, megveszik termékeinket, felvesznek a Közös Piacba stb. stb. Vagyis hogy a pénzügyi poli­tikában elért sikerek átterjednek a reálszférára: megáll a romlás, a kedvezőtlen folyamatokat kedvező folyamatok váltják fel. Megindul a termelés növekedése, megáll a munkanélküliség emelkedése, nőni kezd a reálbér és a reáljövedelem. Mindez nem teljesen kizárt. Ám nem is nagyon valószínű.

Mert ha mindez nem következik be; ha kiderül, hogy a keze­lés csak tüneti volt, magát a bajt nem gyógyították, a pénzügyi sikerek megalapozatlanok, és kipukkadnak, mint a felfújt luft­ballon, akkor baj van. És persze nem elsősorban a kormánypár­tok és nem elsősorban a pénzügyminiszter baja! De még csak nem is a polgári ellenzéké! Mindez Magyarország lakossága túl­nyomó részének a baja. Azoké a százezreké, sőt millióké, akik az eddigi viszonylagos jólétből a szegénységbe süllyednek le.

Napirenden van a szociálpolitika, a társadalombiztosítás re­formja. Maga a reform már korábban is indokolt lett volna. A kérdés azonban az, hogy a restaurációs folyamatban végrehajtott reformot milyen ideológia fogja vezérelni. A célt úgy jelölik meg, hogy a társadalombiztosítási rendszernek összhangban kell len­nie a kialakuló piacgazdasággal. Vagy fogalmazzunk pontosab­ban: összhangban kell lennie a kialakuló tőkés gazdasággal. Ám ezzel még nem mondtunk semmit. A tőkés gazdaság szociálpoliti­kájának ugyanis két, egymással markánsan szembenálló filozófia felel­het meg. – Az alábbiakban felvonultatott két filozófiai változat egyébként nem kitalált gondolati modell, hanem a társadalom­biztosítási reform egyik illetékes bizottságában lezajlott vita lé­nyegének az ismertetése.

Az egyik lehetséges filozófia a XIX. századé. Eszerint abban a szférában is, amely ma a társadalombiztosítás körébe tartozik, a piac törvényei érvényesüljenek. Mindenki maga felelős sorsáért. Az állam ne szóljon bele abba, hogy polgárai miként használják fel a pénzüket. Aki félretesz pénzt betegség, munkanélküliség, öregség stb. esetére, biztosítást köt, az élvezzen védelmet. Aki ezt nem teszi, forduljon fel. A tőkés viszonyokhoz való alkal­mazkodás egyik változata a hangya és a tücsök meséjének a fel­melegítése.

A másik lehetséges filozófia, legalábbis a fejlettebb tőkés or­szágokban – a jóléti gazdaságé. A piaci gazdaság működésének feltétele, hogy szociális gazdaság egészítse ki, amelyben éppen nem a tőkés piac törvényei működnek. Ez is a tőkés viszonyok­hoz való alkalmazkodás alternatívája.

Mivel minden parlamenti párt programjában – a jelenlegi kormánypártokéban is! – ott szerepel a „szociális piacgazdaság", mint megvalósítandó cél (először egyébként a Szocialista Párt programjában bukkant fel), naiv módon azt lehetne gondolni, hogy – természetesen – a fenti alternatíva második fele a kor­mány szociálpolitikai reformprogramjának elvi alapja. Vagyis, hogy a restauráció terhei nagyjából egyenletesen osztódjanak meg a különféle osztályok és rétegek között; vagy netán a szoci­álpolitika némi védelmet nyújtson a szegényebbek számára.

A már említett vitán azonban kitűnt, hogy a pénzügyi kor­mányzatnak merőben más az álláspontja. A rendszerváltás terheit – úgymond – a középosztály alsó rétegére, általában a szegényebbekre kell áthárítani. Nálunk is a Mrs. Thatcher „kétharmad-egyhar­mad" politikáját kell alkalmazni. Ami annyit tesz, hogy a társa­dalom kétharmadának a jólétét az egyharmad rovására kell biz­tosítani. Csakhogy Magyarországon a „kétharmad-egyharmad" politika legfeljebb annyit jelenthet, hogy a társadalom egyhar­mada felemelkedhet a kétharmad lesüllyedése árán.

A hatvanas és a hetvenes években egy igen széles – nem a fel­szabadulás előtti értelemben vett – középosztály alakult ki. Bele­tartozott a bérből és fizetésből élők, a szövetkezeti tagok zöme, sőt a vállalkozók jelentős része is. Ha a terhek reájuk hárulnak, nagyon nagy részük a szegények közé süllyed; a felső középosz­tályba tartozók közül pedig igen sokan a középosztály alsó ré­gióiba. E réteg elégedetlenségének nagyon fontos társadalmi ha­tása lehet; éppen ezt az elégedetlenséget nyergelhetik meg de­magóg jobboldali erők Minél kevésbé sikeres gazdasági céljai­nak elérésében a kormány, minél jobban kiéleződnek a belső fe­szültségek, minél nagyobb a lakosság elégedetlensége, annál na­gyobb a veszély. Régi recept, hogy ilyen körülmények között szociális demagógiával a haladó erőkre uszítsák a tömegeket, és felszítsák a nacionalizmus tüzét.

Úgy vélem, hogy ez a veszély még nem a következő hónapok realitása. Egyelőre nem a polgári engedetlenségi mozgalom megnyilvánulása lesz, ha sokan nem fogják kifizetni a villany­számlát, nem vesznek villamosjegyet stb. Mindez csak arról fog tanúskodni, hogy sok családnak az alapvető rezsiköltségek fede­zésére sincs már pénze. De ez csak annyit jelent: talán még van időnk, hogy – a harmincas évek népfrontmozgalmához hasonló­an – a humánum erőit összefogjuk a jobboldali szennyáradattal szem­beni ellenállásra.

 Emberi lények hogyan képesek más emberek egész csoportjait legyilkolni? Hogyan keletkeznek az efféle öldökléshez vezető in­dítékok, és hogyan enyésznek el az öldöklés ellenében ható nor­mális gátlások? A genocídium – tehát egy faji, etnikai, vallási vagy politikai csoport kiirtása¹ – egy társadalmi folyamat végki­fejlete. Akárcsak a tömeggyilkosság, amelyet egy kevésbé pon­tosan körülhatárolható csoporttagjainak legyilkolásaként határo­zok meg, s amely általában kisebb számú embert sújt. Sok tör­ténelmi beszámoló létezik a népirtásról, és sok elemzés is olvas­ható a témáról politológusok és más társadalomtudósok jóvoltá­ból. Ehelyütt nem teszek kísérletet áttekintésükre, hanem inkább a népirtás pszichológiai okait és azokat a valamely társadalom­ban uralkodó kulturális-társadalmi ismérveket és életkörülmé­nyeket veszem szemügyre, mely utóbbiak együttesen idéznek elő olyan pszichológiai állapotokat, szükségleteket és motiváció­kat, amelyek a népirtás irányába mutató evolúciós folyamat kiin­dulópontját alkothatják.

Hogy érthetővé tegyem a népirtás és a tömeggyilkosság rendkívüli jelenségét, bemutatok egy fogalmi keretet (Staub, 1989/b), amely feltárja egyrészt a vonatkozó tényezők sok­rétűségét, másrészt azt a módot, ahogyan a különböző elemek elegyednek. A kulturális-társadalmi ismérvek egy bizonyos min­tája eleve valószínűsíti a népirtást. Ha súlyos, szűnni nem aka­ró életproblémák léteznek egy társadalomban, akkor ezek formálják a kialakuló szükségleteket és Indítékokat, és való­színűsítik, hogy ahol az életproblémák különösen súlyosak, ott a társadalom tagjai a problémák megoldására azt a mód­szert vagy utat választják, hogy a társadalom egyik alcso­portja ellen fordulnak. Az efféle reakciók, ha nem is szüntetnek meg egyetlen problémát sem, erős pszichológiai szükségleteket elégítenek ki. Miközben ártanak az áldozatoknak, egy pszi­chológiai értelemben vett evolúciós folyamat megy végbe az elkövetőkben (valamint a szemlélőkben), s ezzel egyi­dejűleg változások a társadalom normálban, mércéiben és intézményeiben. Az áldozatok ellen irányuló fokozódó erősza­kosság, amelynek folyamán a gátlások gyengülnek és új indíté­kok keletkeznek, népirtásba torkollhat. Az a magatartás, amit egyrészt a belső szemlélők, azaz a társadalom azon tagjai tanú­sítanak, akik sem mint elkövetők, sem mint áldozatok közvetle­nül nem részesei a történteknek, másrészt a külső szemlélők, a külső csoportok vagy más nemzetek magatartása ezt az evolú­ciós folyamatot egyaránt gátolhatja vagy előmozdíthatja.

A holocaust, amelynek jegyében a náci Németország mint­egy hatmillió zsidót gyilkolt le Európában, példázza a legtalálób­ban a népirtást. Az általunk kidolgozott fogalmi keret azonban ugyanúgy érvényes más példákra, így az örmények körében véghez vitt törökországi népirtásra és a kambodzsai „autogenocidiumra" is. És kisebb mértékben más tömeggyilkosságokra is érvényes. Gondoljunk csak például arra, hogy Argentínában a katonai uralom idején 9 és 30 ezer fő között mozgott az eltűnt vagy meggyilkolt emberek száma (Nunca Mas, 1986). Úgy tűnik, fogalmi keretünk vonatkoztatható minden olyan esetre, amely­ben egy kormány vagy egy domináns csoport erőszakot alkal­maz a társadalom egy alcsoportjával szemben (lásd Staub, 1989/b).

A népirtás előzményei

Környezeti tényezők

A nehéz életkörülmények egy társadalomban – súlyos, szűnni nem akaró életproblémák, amelyek a csoportot vagy a domináns alcsoportot sújtják – alkotják általában a kiindulópontot, azoknak a motivációknak a forrását, amelyek az egyik csoportot arra késztetik, hogy egy másik csoport ellen forduljon. Ezek közé az életproblémák közé tartoznak a gazdasági nehézségek, így a súlyos infláció, a gazdasági válság és az alapvető anyagi szük­ségletek kielégítésének nehézsége, valamint a bizonytalansá­got, fizikai sebezhetőséget és a csoportkötelékek gyengülését maga után vonó súlyos politikai konfliktus, erőszak és terroriz­mus. Hasonló hatásokkal jár az elharapódzott erőszakos bűnö­zés és a háború, illetve a háború következményei, különösen el­vesztett háború esetén. A nehéz életkörülmények következtében hanyatlik egy nemzet hatalma, tekintélye és jelentősége is, ami általában gazdasági és politikai gondokkal jár együtt. Mindezek a viszonyok, valamint a gyors és széles körű technológiai és tár­sadalmi változások szervezetlenséget és társadalmi káoszt idéz­hetnek elő.

A nehéz életkörülmények általában kialakítanak vagy erősí­tenek bizonyos pszichológiai szükségleteket a társadalom tagja­iban. E szükségletek pontos jellegét és intenzitását, de különö­sen azt a módot, ahogyan a társadalom csökkenteni kívánja in­tenzitásukat, nagyban befolyásolják a kulturális-társadalmi té­nyezők. Az első világháború elvesztése után a németek súlyos és megoldhatatlannak tűnő életproblémákkal küszködtek. A há­ború elvesztését és a versailles-i békeszerződés szigorát nagy megaláztatásként élték át. A Németország által fizetendő tete­mes jóvátételek nehézségeket szültek. A háború után forrada­lom tört ki, a császár lemondott, és egy köztársaság jött létre, megteremtvén egy olyan demokratikus rendszert, amilyent a né­metek eladdig soha nem ismertek. Nem sokkal a háború után szélsőséges infláció sújtotta a lakosságot. A háborús jóvátételek mértékével elégedetlen franciák elfoglalták a Ruhr-vidéket, a Németország számára oly fontos ipari körzetet. Az ezt követő szabotázs csökkentette az ipari termelést. Alighogy sikerült el­lenőrzés alá vonnia az inflációt, Németországot széles körű munkanélküliséghez vezető világválság sújtotta, A gátlásokat nem ismerő életvitelekés szexuális erkölcsök kialakulása a Wei-mari Köztársaság viszonyai közepette és a hagyományok felrú­gása alighanem a lappangó és később nyílt társadalmi káosz megnyilvánulása volt, s ugyanakkor elmélyítette a káosz tudatát az emberekben. Az 1920-as évek végére szélsőséges politikai pártok és mozgalmak keletkeztek, mind a jobb-, mind a balol­dalon. Elharapódzott a politikai erőszak- magánhadseregek vo­nultak az utcákon, verekedések támadtak a politikai gyűléseken. A kormány nem tudta, vagy nem akarta érvényesíteni tekinté­lyét. Túl azon, hogy Németország már régóta küszködött súlyos életproblémákkal és a stabilitás általános hiányával, semmi jel nem mutatott arra, hogy a dolgok ilyetén állása belátható időn belül megváltozhatna. A német népnek nem volt kiszámítható jövője. Ezek a körülmények jelentős pszichológiai hatást gyako­roltak.

A népirtást és a tömeggyilkosságokat a nehéz életkörülmé­nyek állandósulása előzte meg Törökországban, Kambodzsá­ban és Argentínában is. Ez utóbbi országban például szakadat­lanul romlott a gazdasági helyzet, nagy méreteket öltött az inflá­ció, és visszaesett az ipari termelés. A politikai élet kiegyensú­lyozatlan volt, a hadsereg újra meg újra magához ragadta a ha­talmat, és korlátozta a politikai szabadságot. Baloldali terrorista csoportok üzletembereket, katonatiszteket, politikusokat és más közéleti személyiségeket, sőt szakszervezeti vezetőket raboltak el, és mintegy 600 embert gyilkoltak meg. Jobboldali haláloszta­gok ezrével gyilkoltak le valóságos vagy vélt baloldali személye­ket, így járulván hozzá az erőszak kiszélesedéséhez (Nunca Mas, 1986; Staub, 1989/b).

Szükségletek, indítékok és kielégítésük módjai

A nehéz életkörülmények nagy mértékben fokozzák a fizikai biz­tonság igényét és az embereknek azt a szükségletét, hogy bízni tudjanak alapvető szükségleteik kielégíthetőségében, beleértve azt is, hogy van mit enniök és van hol lakniok. Ahol nehéz meg­oldani az élet gyakorlati problémáit, ott az ilyen életproblémák vonatkozásában keletkező pszichológiai szükségletek gyakran a magatartást leginkább befolyásoló tényezőkké válnak.

Az a tény, hogy valaki nem képes sem saját maga, sem családja gondját viselni, nem képes ellenőrizni életkörülmé­nyeit, nagymértékben veszélyezteti a pszichológiai ént, az énképet, az egyén értékeit, nézeteit és életmódját. Az embe­rek jelentős mértékben aszerint határozzák meg magukat, hogy milyen csoporthoz tartoznak. Ha csoportjukban káosz uralko­dik, vagy legalábbis a csoport rosszul működik, nem képes védelmet és biztonságérzetet nyújtani nekik, társadalmi én­képük is veszélybe kerül. Az emberekben nagyon erősen munkál az a szükséglet, hogy megvédjék személyes és tár­sadalmi énképüket, vagy kijavítsák a már kialakult negatív énképet. A hagyományok és a bevett életvitelek felbomlása, a társadalom szétzilálódása és a társadalom életében végbemenő változások mind-mind mélyreható kihívás elé állítják és veszé­lyeztetik az emberek feltevéseit a világról. Az élet bizonytalan­sággal és szorongással telik meg, ha nincsenek nézetek, amelyek segítenének a világ értelmezésében, és amelyek szabályoznák az egyén viszonyát a világgal (Epstein, 1980; Janoff-Bulman, 1985). Ahogy hagyományos világképük és való­ságfelfogásuk tarthatatlanná válik, az emberek újszerűen próbál­ják értelmezni a valóságot. Az erőforrások szűkössége és az ér­tük vívott versengés következtében, és mivel az életproblémák befelé fordulásra késztetik az embereket, az efféle szűnni nem akaró nehézségek éppen egy olyan időszakban bomlasztják a csoport tagjai közti kapcsolatokat is, amikor a legnagyobb szük­ség van a másoktól kapott támogatásra. Ez fokozza a más em­berekhez fűződő kapcsolat, egy csoport nyújtotta támogatás és védelem szükségletét.

A társadalmat alkotó egyének és alcsoportok tehetnek, és időnként tesznek is együttműködésen alapuló és alkotó szellemű kísérleteket az életproblémák megoldására. Csakhogy az efféle problémák olyan nehezen oldhatók meg, és olyan méretűek, kivált, ha társulnak bizonyos kulturális-társadalmi sajátosságokkal, hogy valószínűbb: a társadalom vagy egy domináns csoport a társadal­mon belül egy másik csoport, többnyire a társadalom egyik gyen­gébb alcsoportja ellen fordulva próbálja – legalábbis a csoport tagjai egy részének – pszichológiai szükségleteit kielégíteni.

Számos, egymással többé-kevésbé összefüggő módon lehet kielégíteni pszichológiai szükségleteket. Más emberek, így egy társadalmi alcsoport leértékelése segít az Én felmagasztosulásában és egy megrongálódott énkép helyreállításában. A bűnbakkeresés, azaz az életproblémák miatti felelősség másokra hárítása csökkenti az egyén felelősségét Azáltal, hogy azonosítha­tó egyénekben jelöli meg a problémák okát, a bűnbakkeresés ma­gyarázattal is szolgál, amelynek, noha hamis, nagy pszicholó­giai értéke van. A bűnbakkeresésben burkoltan benne foglaltatik az ígéret, hogy a bajok orvosolhatók vagy legalábbis mérsé­kelhetők, ha tevékenyen fellépünk a „bajok okozóival" szem­ben. Végezetül, a bűnbakkereső tevékenységek lehetővé teszik az emberek számára, hogy tömörüljenek, és egymáshoz tartozónak érezzék magukat. Egy ideológia elfogadása új világképet nyújt, egy jobb társadalom látomását, s ezáltal a jövő reményét. Az ideológia szolgálata fontosságtudattal ruházhatja fel az embe­reket. Ha csatlakoznak egy csoporthoz, az emberek feladhatnak egy nehezen viselhető ént vagy azonosságot, felölthetnek egy új társadalmi azonosságot, és kapcsolatba kerülhetnek másokkal. A csoport hatalmat és útmutatást is ad nekik.

A szükségletek kielégítésének ezek a különböző módjai gyakran találkoznak. Nehéz időkben azok a csoportok vonzó­ak, amelyeknek ideológiája tartalmazza egy jobb társadalom vagy akár egy jobb világ megteremtésének programját. Az effé­le ideológiák általában egy csoporttal azonosítják az ellenséget, akit meg kell semmisíteni, hogy az ideológia által azonosított célok megvalósulhassanak. Ilyenformán az emberek egy cso­portja leértékelődik, bűnbakká és ellenséggé válik. Időnként a valamely csoport elleni fordulás az, ami összetartja a kialakuló­ban lévő és az ideológiát szolgáló mozgalmat, míg más ese­tekben az ellenség azért válik fontossá, mert nehéznek bizo­nyul az ideológia megvalósítása.

Kulturális-társadalmi sajátosságok

A kulturális-társadalmi ismérvek meghatározott mintája esetén valószínűvé válnak a destruktív, erőszakos reakciók az életprob­lémákra. A történelem ilyen időszakaiban ezek az ismérvek bi­zonyos fokig sok társadalomban vannak jelen. Minél több ilyen ismérv létezik egy meghatározott társadalomban, és minél na­gyobb intenzitással, annál nagyobb a társadalom hajlama arra, hogy egyik alcsoportja ellen forduljon (vagy, az ismérvek meg­határozott variációit feltételezvén, külső csoportok, más nemze­tek ellen).

A társadalom egyik alcsoportjának kulturális leértékelése és/vagy az alcsoporttal szemben alkalmazott hátrányos megkü­lönböztetés lehetséges bűnbakként vagy ideológiai ellenségként szemeli ki ezt az alcsoportot. Az egyénekben és a csoportokban nagyon erősek a hajlamok a csoportokon belüli vagy kívüli diffe­renciálásra (Staub, 1989/b; Tajfel, 1982). Egyes társadalmakban az idők folyamán leértékelő sztereotípiák (Piaget és Weil, 1951) alakulnak ki, beleértve az olyan erősen negatív képeket, ame­lyeket az egyik nemzedék közvetít a másiknak, s amelyek könnyen aktivizálódnak. Még ha egy adott időben viszonylag korlátozott is a csoporttal szemben alkalmazott nyílt hátrányos megkülönböztetés, és az előítéletek kevésbé nyilvánulnak is meg, a kultúra mélystruktúrája – amely megnyilvánul például a kultúrtermékek leértékelő sztereotípiáiban és negatív képeiben, az irodalomban, a művészetben, a tömegtájékoztatási eszközök­ben, verbális kifejezésekben, sőt történelmileg is – kész potenci­állal szolgál, amelyet a leértékelt csoport ellen lehet fordítani. Más szóval egy kulturális programot nyújt.

Németországban például már jóval a zsidók irtása előtt leér­tékelték, hátrányosan megkülönböztették és bántalmazták a zsi­dókat. A középkorban a zsidókkal szembeni kíméletlen bánás­mód és erőszak különösen nagy méreteket öltött Németország­ban (Dimont, 1962). A keresztény teológiai antiszemitizmuson túl maguk az antiszemita lépések is kulturális leértékeléshez ve­zettek (Staub, 1989/b; lásd alább, a „Tanulás a cselekvés útján" című alfejezetben). Luther rendkívül antiszemita írásai (Hielberg, 1961), aki Hitleréhez hasonló stílusban jellemezte a zsidókat, Németországban különösen fokozta a leértékelés egyéb forrása­inak hitelét. A modern korban a rasszista gondolkodás, amely a zsidókat a nyugati civilizációt fenyegető veszélyként, az árjákat (és különösen a németeket) pedig a magasabb rendű kultúra hordozóiként (Girard, 1980) azonosította, tovább formálta a né­metek antiszemitizmusát. A XIX. század második felében mind­ezt tetézte a politikai antiszemitizmus megjelenése: egymás után alakultak pártok, amelyek politikai programjának közép­pontjában zsidóellenes törvények és zsidóellenes lépések álltak.

Jóllehet az első világháború végére a német zsidók már töb­bé-kevésbé asszimilálódtak, a német kultúra mélystruktúrájában létező antiszemitizmus lappangó, de könnyen aktivizálható po­tenciállal szolgált. A náci ideológia egyik legfontosabb vonása volt, hogy rendkívüli módon leértékelte a zsidókat. Amint a cso­portok leértékelésekor oly gyakori, a náci ideológia egyrészt na­gyon elítélően nyilatkozott a zsidókról, hitvány, önző lényeknek, nyűgnek bélyegezvén őket, másrészt azt hangsúlyozta, hogy a zsidók milyen nagy hatalommal rendelkeznek, s mekkora ve­széllyel fenyegetik a német nép tisztaságát és létezését. A náci ideológia szerint a zsidók kifosztották a németeket, gyermekeket gyilkoltak és rontottak meg, és semmi más nem járt a fejükben, mint Németország elpusztítása, (gy volt ez Törökországban is, ahol az örmények kulturális értelemben hosszú időn keresztül értékelődtek le, mielőtt népirtás áldozatául estek.

A leértékelés időnként egy újonnan kialakuló ideológia követ­kezménye, amely ellenségnek bélyegez egy csoportot. Ilyen esetekben az ideológia általában a társadalomban létező kü­lönbségekből és megosztottságokból táplálkozik. Jó példa erre Kambodzsa, ahol történelmi ellentétek voltak egyfelől az irányí­tók, az arisztokrácia, a tisztségviselők és a tanultak lakta város, másfelől a parasztok lakta vidék között. A vörös khmerek ideoló­giája ebből a megosztottságból merített, tényleges vagy lehetsé­ges ellenségnek minősítvén az összes városlakót és tanult em­bert (Etcheson, 1984; Staub, 1989/b).

Az eddig említett tényezők fokozhatják vagy csökkenthetik bizonyos reakciók vagy tendenciák valószínűségét. Ám nem minden valószínűség válik tényleges történéssé. Az Oroszor­szágban (legalábbis bizonyos részein) erős antiszemitizmus az 1917-es forradalom előtt például megteremtette a lehetőségét annak, hogy a zsidók váljanak a fő ellenséggé. Igen ám, de ugyanakkor mélyreható ellentétek voltak a társadalmon belül egyfelől az irányítók és a társadalom kiváltságos tagjai, másfelől a parasztok és a munkások között is. Oroszországban a forrada­lom vezetőit a marxista ideológia arra késztette, hogy az utóbbi ellentétekre összpontosítsák figyelmüket, s ne a zsidókra.

Az erős tekintélytisztelet és az a tény, hogy (évszázados beidegződések alapján) a hatóságoktól várják az útmuta­tást, megnehezíti az emberek számára, hogy a súlyos élet­problémák viszonyai közepette mint közösség saját lábukra álljanak (Fromm, 1965; Miller, 1983). Ugyanakkor csökkenti annak valószínűségét Is, hogy az emberek megkérdőjelez­zék azt, ahogyan a hatalmon lévők meghatározzák a valósá­got és értelmezik az eseményeket, vagy hogy (tartósan) el­lenálljanak az őket irányító hatóságoknak, még ha ez egy leértékelt csoport tagjainak bántalmazásával és legyilkolásával jár is együtt.

Jól tudjuk, hogy a németekben erős volt a tekintélytisztelet és az engedelmességre való hajlam még azokkal szemben is, akik csak korlátozott hatalommal rendelkeztek. Ezt sok Német­országban járt vendég tette szóvá a németek magatartása kap­csán, hol becsmérlőén, hol elismerően (lásd Craig, 1982; Girard, 1980). A gyermeknevelésről rendelkezésünkre álló információk alapján joggal hihetjük, hogy a német családok általában nagyon szilárd tekintélyelvi alapokon nyugodtak (Miller, 1983), s a korlá­tozó, büntető gyermeknevelési módszereket alkalmazták. Való­színű, hogy az efféle módszerek erős tiszteletet keltenek a hata­lom iránt, és elfojtják az elfogadhatatlan érzelmeket és impulzu­sokat. Mindezek hatására valószínűleg sok németben alakult ki vonzódás a hierarchikus struktúrákhoz és a hatalmi viszonyok­hoz, egyszóval mindahhoz, ami a „tekintélyelvű személyiség" ki­alakulásához vezethet (Adorno, Frenkel-Brunswik, Levinson és Sanford, 1950; Cherry és Byrne, 1977).

Erős tekintélytisztelet természetesen létezik más kulturális ismérvekkel rendelkező társadalmakban is, nemcsak azokban, amelyek népirtást vittek véghez, vagy tömegével irtottak embe­reket. Egyes esetekben azonban bizonyos prediszponáló ismér­vek abban az alcsoportban voltak erősek, amely később az el­követővé vált. Legyen szó akár a tekintélytiszteletről, akár a kul­turális énképről, így volt ez például az argentin hadsereg tagjai esetében, akik egyrészt kiterveltek, másrészt végrehajtottak tö­meges gyilkosságokat (lásd alább).

Egy monolitikus kultúrában és/vagy társadalmi szervezetben vannak bizonyos uralkodó kulturális értékek és célok, amelyek korlátozzák az ellentétes értékek és célok kifejezésének szabad­ságát. Az erős tekintélytisztelettel együtt ez egyrészt növeli a társadalmon belül létező nézetek azonosságának lehetőségét, másrészt csökkenti az áldozatcsoportokkal szemben tett korai lépésekre válaszoló ellenlépések valószínűségét. Való igaz, hogy ami a társadalmi életet illeti, a német kultúrán belül sokféle irányzat létezett, ám a hagyománnyal, a renddel és a tekintély­tisztelettel összefüggő értékek voltak uralkodók.

A németországi népirtás eredetét vizsgálva két szakaszt kü­lönböztethetünk meg. Az első szakaszban jutott hatalomra Hit­ler, egy olyan ember, aki rögeszmésen hajtogatta, hogy a zsidók okozzák Németország minden baját, s aki teremtett egy ideoló­giát, melynek középpontjában a zsidók elpusztítása állt. A máso­dik szakasz volt a totalitariánus náci uralom, amely tovább korlá­tozta az elfogadható nézetek körét, tág teret biztosított a nácik által hirdetett nézeteknek, és gátolta az ellentétes nézetek nyílt kifejezését. A rendszert az „ellenségekkel" szemben tanúsított kíméletlenség és kegyetlenség jellemezte. Kialakította a propa­ganda és a nevelés rendkívül hatékony rendszerét, amelyen ke­resztül a hatóságok terjesztették világnézetüket, beleértve a zsi­dók alapos leértékelését. És a rendszer létrehozta a náci uralom rendkívül hatékony eszközeit is, kivált ami az SS-t illeti, amely­nek tagjai később a népirtást elkövették.

Bizonyos kulturális énképek és értékek erősítik a népir­táshoz vezető, eleve meglévő hajlamot. Ezek egyike a kultu­rális felsőbbrendűségbe vetett hit, de közéjük tartozik az ön­védelemre szoruló, ingatag kulturális énkép is. Gyakori a kettő elegyedése, amikor a kulturális felsőbbrendűségbe ve­tett hit alapvető sebezhetőséggel társul. Ez egy bonyolult is­mérv, de azért értékelhető a kultúra „termékeinek" gondos tanul­mányozása segítségével. Ha az életkörülmények meghazud­tolják a felsőbbrendűségbe vetett hitet, és aktivizálják az alapvető sebezhetőséget, a védekezésnek és a kulturális én­kép javításának az igénye nagyon erőssé válik.

Németországban a felsőbbrendűség hitén alapuló kulturális énkép sokféleképpen megmutatkozott: a németek nagyon büsz­kék voltak a német kultúra vívmányaira és a német karakterre, a német értelmiségiek hirdették a németek felsőbbrendűségét és azt, hogy Németországnak joga van uralkodni más nemzetek fölött (Craig, 1982; Nathan és Norden, 1960). Ugyanakkor, ré­szint az első világháború okozta rettenetes pusztítások hatásá­ra, mély gyökereket eresztett a sebezhetőség és az ingatag ön­becsülés érzete is.

A német felsőbbrendűségbe vetett régi keletű hitet való­színűleg bizonyos fokig táplálta Németország győzelme a fran­cia-porosz háborúban, az 1871-es egyesülés, majd az a szerep, amelyet Németország később mint katonai hatalom valamint a nemzetközi kulturális és tudományos élet vezetője töltött be. Né­metország mégis úgy érezte, s ez volt a németek egyik csataki­áltása is az első világháborúban, hogy jogtalanul fosztották meg területei egy részétől. Az első világháborúban elszenvedett ve­reség és azok a súlyos problémák, amelyek ezután ütötték fel a fejüket, nagy csapást mértek a nemzet társadalmi énképére. A Hitler-féle élettér-elmélet arra hivatkozott, hogy Németországnak joga van bizonyos területekre, nemcsak azokra, amelyeket az első világháborúban vesztett el, de azokra is, amelyeket Keleten hódíthat meg, mihelyt Hitler kiépített egy erős Németországot (De Jong, 1978).

A rohamosan romló viszonyok Argentínában is kikezdték az argentin felsőbbrendűségbe vetett hitet, mely különösen erősen tartotta magát a hadseregen belül, továbbá a hadseregnek azt az eltúlzott felfogását, mely szerint ő a nemzet védelmezője. Tö­rökországban a Törökország által a korábbi évszázadokban megteremtett birodalom széthullása, az ország elmaradott ipara és kereskedelme, függősége külföldi nemzetektől, a későbbi te­rületveszteségek és az első világháborúban elszenvedett vere­ségek veszélyeztették azt a felsőbbrendűségi tudatot, amelyre az ország az idő tájt tett szert, amikor nagyhatalom volt. Török­ország elhúzódó hanyatlása nyomán éppenséggel egyfajta ki­sebbrendűségi tudat alakult ki.

Egy másik kulturális előfeltétel olyan ideológia jelenléte, amely reményt nyújt, jobb életet ígér, és általában kijelöl egy el­lenséget. Van, amikor egy ilyen ideológia már a kultúra része, s a nehéz időkben válik irányító erővé. Gyakran azonban a súlyos életproblémák hatására születik meg egy meghatározott ideoló­gia. A népnek nyújtott ideológiának illeszkednie kell a kultúrá­hoz, vagy úgy kell igazodnia, hogy elfogadhatóvá váljék a rele­váns csoport számára.

Végezetül, az agresszivitásnak mint a konfliktusok megoldási módjának hagyományai is hozzájárulnak a népirtás prediszponáltságához. Ha az agressziónak vannak hagyományai, a meg­újuló agresszió elfogadhatóbbnak, helyénvalóbbnak tűnik. Ilyen hagyomány létezett Németország militarista múltjában, és to­vább erősödött az első világháború alatt és után. A háború után félkatonai szervezetek csatároztak. A Freikorps mozgalom pél­dául, amely militarista csoportokból állt, a német ifjúsági mozgal­mat egészítette ki (Kren és Rappoport, 1980; Lifton, 1986). Mint már említettük, a politikai erőszak valósággal dühöngött a náci uralmat megelőző években. Sajátos feltétel volt Németország­ban a háborús veteránok nagy száma is. 1988-ban az Egyesült Államokban, miután ugyanannyi idő telt el a vietnami háború be­fejezése óta, mint Németországban az első világháború befeje­zése és Hitler hatalomra kerülése között, vietnami veteránok kö­rében nagyon gyakoriak voltak a poszttraumatikus stresszhatá­sok. A német katonák annakidején valami hasonlót éltek át, mint a vietnami veteránok: közvetlen harcok, súlyos veszteségek, a háború elvesztése, az általuk hozott áldozatok elismerésének hi­ánya, ha ugyan nem a kegyvesztetté válás. Ezeknek a tapaszta­latoknak a hatása – a világ jóságába vetett hit elvesztése, az ön­becsülés elvesztése, a legitim autoritás elutasítása és az autori­tás egyéb formáinak keresése (Card, 1983; Egendorf, Kadushin, Laufer, Rothbart és Sloan, 1981; Wilson, 1980) – fokozta a ne­héz életkörülmények hatását, és növelte a veteránok vonzódá­sát a náci mozgalom ideológiájához. A náci mozgalom, ha csat­lakoztak hozzá, új alternatív autoritást, a valóság újszerű értel­mezését, egy új látomást és azt a lehetőséget ígérte nekik, hogy nehezen viselhető énjükről lemondhatnak egy ügy javára.

A tömeges gyilkosság és a népirtás evolúciója

Tanulás cselekvés útján

Az életproblémáknak a társadalom egyik alcsoportja ellen fordu­lással való kezelése nem feltétlenül vezet népirtáshoz. Ez csak egy kiindulópont. Ha Hitler 1933-ban tett volna kísérletet a né­metországi zsidók kiirtására, nagyon valószínű, hogy elbukott volna: sem az elkövetők, sem a szemlélők nem álltak még ké­szen. Az emberek egy csoportjának bántalmazására és le­gyilkolására irányuló motivációnak ki kell fejlődnie, az öl­döklések ellenében ható gátlásoknak pedig meg kell szűnniök. Az áldozatok ellen irányuló viszonylag kevésbé ártalmas cselekedetek a kezdet kezdetén általában megváltoztatják az elkövetőket és az egész társadalmat, és lehetségessé, valószínűvé és elfogadhatóvá teszik az ártalmasabb csele­kedeteket. A népirtás vagy a tömeges gyilkosság ennek az evo­lúciónak a végpontja.

Számos gyermekekről szóló tanulmány mutatta ki, hogy a gyermekek saját cselekedeteik hatására tanulnak és változnak. Az olyan, mások javát szolgáló tevékenységekben való részvé­tel, mint játékok készítése szegény vagy kórházban kezelt gyer­mekek számára vagy kisebb gyermekek tanítása, a kontrollcso­portokat alkotó többi gyermekhez képest növeli az ilyen gyerme­kekben a segítő magatartás későbbi kialakulásának való­színűségét (Staub, 1975, 1979, 1986). Felnőttekre vonatkozó kutatási eredmények is igazolják, hogy a korábbi segítő cseleke­detek (Harris, 1972) – vagy mint a „láb az ajtóban" jelenségről szóló kutatási eredmények mutatják, még a segítésről szóló előzetes megállapodás is (De Jong, 1979; Freedman és Fraze.r, 1966) – növeli a későbbi segítés valószínűségét vagy nagyság­rendjét. A segítő cselekedetek a segítséget élvező pozitív ér­tékeléséhez és a vele való törődés fokozódásához vezethet­nek. Előidézhetik az énkép megváltozását is a segítőkben, mert utóbbiak látják, hogy tudnak és készek segíteni (Eisenberg és Cialdini, 1984; Grusec, Kuczynski, Rushton és Simutis, 1978; Staub, 1979).

Az emberek az erőszakot is a részvétel útján tanulják meg, s a részvétel során alakul kl bennük mindinkább az a képesség, hogy ártsanak másoknak. Amikor kísérletek során „tanárok" adagoltak különböző erősségű áramütéseket „tanulók­nak", ha az utóbbiak hibákat követtek el egy feladat megoldásá­ban, és az áramütések erősségének szintjét maguk határozták meg, egyre erősebb áramütéseket adagoltak (lásd például Buss, 1966; Goldstein, Davis és Hermán, 1975). Ezek és más kísérle­tek igazolják, hogy akik ártalmat okoznak másoknak, lekicsinylik, lenézik és leértékelik áldozataikat (lásd például Ber-kowitz, 1962; Goldstein és munkatársai, 1975; Sykes és Matza, 1957; lásd még Staub, 1978).

A valóságos világban is fokozódni látszik az erőszak intenzi­tása és az áldozatok száma (Staub 1988/b). A kínzások történel­me ezt igazolja. A középkori Európában például, ahol a kínzás az igazságszolgáltatási folyamat része volt, kezdetben csak az alacsonyabb társadalmi osztályokból származó, később tekinté­lyesebb társadalmi státuszú vádlottakkal, végül már a tanúkkal szemben is alkalmaztak kínzást vallomások kicsikarására, illetve bizonyítékok szerzésére (Peters, 1985; Staub, 1989/a).

Lépések a pusztítás kontinuuma mentén: az elkövetők

Miután a társadalom egy alcsoportja ellen fordulnak, az elkö­vetők motivációi tovább fejlődnek, belső gátlásaik pedig tovább gyengülnek, mielőtt készek lennének a népirtás véghezvitelére. Az elkövetők eleinte kevésbé intenzíven bántalmazzák az áldo­zatcsoport tagjait, kevesebb ártalmat okoznak nekik, eszközei­ket és áldozataikat jobban megválogatják, és kevésbé erősza­kos cselekedeteket hajtanak végre. Idővel azonban megváltoz­nak, ami erőszakosabb cselekedeteket tesz lehetségessé és kí­vánatossá. Minthogy sokan közülük egy „igazságos világ­ban" gondolkodnak (Lerner, 1980; és Simmons, 1966), s azt tartják, hogy a világ igazságos, és hogy akik szenvednek, karakterükkel vagy cselekedeteikkel ki is érdemelték a szen­vedést, az elkövetők valószínűleg még inkább leértékelik az általuk bántott embereket. Áldozataikat idővel kivonják az egyetemes erkölcsi normák köréből, s az erkölcsi értékeket már nem vonatkoztatják rájuk (Staub, 1978, 1987, 1989/b). Való­színűleg megváltozik az elkövetők énképe is. Idővel azt tartják magukról, hogy készek és képesek igazolható okokból bántani és megölni a leértékelt csoport tagjait, azért, hogy megvédjék saját csoportjukat, vagy hogy megvalósítsanak egy magasabb rendű célt, így a faj tisztaságát.

Van, amikor egy társadalom, mint egész, jókora utat megtett a pusztítás kontinuumán már azelőtt, hogy az a csoport, amelyik a népirtás elkövetőjévé válik, lépéseket kezdene tenni az áldo­zatcsoport ellen, vagy akár hatalomra kerülne. Törökországban az örményeket már a Szövetségi és Haladás Párt (az „ifjútörö­kök") 1908-ban történt hatalomra kerülése előtt sújtotta hátrá­nyos megkülönböztetés, erőszak és – 1884 és 1886 között – tö­meggyilkosság is (Greene, 1895; Hartunian, 1968; Staub, 1989/b). A népirtás 1915 és 1916 között ment végbe. Más ese­tekben, így Németországban vagy Kambodzsában, mire hata­lomra kerültek, az elkövetők már kialakítottak egy, az erőszakot igazoló és indokoló ideológiát. Pszichológiai felkészülésük – a differenciálás a belső és a külső csoport között, az áldozatcso­port leértékelése – már túljutott a leértékelésnek a kultúrában lé­tező szintjén. Ez felgyorsította haladásukat a pusztítás fokozatai mentén. Németországban a mélyreható antiszemitizmus a náci azonosság nélkülözhetetlenül fontos része volt, s a párttagok – különösen az SS-ek, akik közvetlen elkövetőkké váltak – ennek megfelelően különleges indoktrinációban részesültek (Kren és Rappoport, 1980).

Ahogy nő a másoknak való ártás nagyságrendje, az elkö­vetők előrehaladása a pusztítás pszichológiai kontinuuma men­tén gyakran készteti őket arra, hogy hevesen és fanatikusan el­kötelezzék magukat mozgalmuk és a mozgalom által hirdetett „nemes ügy" mellett. Fanatikus elkötelezettség alakulhat ki egy népcsoport – vagy, mint Németországban, több csoport, így a zsidók, cigányok és a szellemileg vagy fizikailag fogyatékos né­metek – legyilkolásának meghatározott célja mellett. A fanatiz­mus azt jelenti, hogy az elkövetők a végső céljuk alá rendelik egyéb céljaikat, mind az egyéni, mind a csoportcélokat. Törökor­szágban, Németországban és Kambodzsában fontos erőforrá­sokat használtak fel erre a célra, és a társadalom megvédésé­hez vagy fenntartásához szükséges emberek életét sem kímél­ték (lásd Staub, 1989/b).

Mindezzel összhangban van, hogy Németországban, mihelyt Hitler 1933-ban magához ragadta a hatalmat, egyre durvábbá vált a bánásmód a zsidókkal szemben. A zsidókat először a kor­mányhivatalokból, az egyetemi körökből és a hadseregből távo­lították el, majd más fontos tisztségekből is. Erős nyomás nehe­zedett rájuk, előbb azért, hogy adják el, később, hogy hagyják el üzleteiket és otthonaikat. Tilossá vált a házasságkötés és a sze­xuális kapcsolat az árja németek és a zsidók között, a zsidókat kényszerítették a sárga csillag viselésére, hogy azonosítani le­hessen különleges státusukat. A „kristályéjszaka" 1938-ban szervezett erőszakká alakította át a zsidók ellen irányuló szórvá­nyos erőszakot. A hatóságok különös gondot fordítottak rá, hogy nyilvánosan alázzák meg a zsidókat az utcákon, arra kényszerít­vén őket, hogy súrolják az utcákat, és tisztára nyalják az SS-ek csizmáját. A zsidók nem tehették be a lábukat nyilvános helyek­re, és egyre nagyobb számban kerültek koncentrációs táborok­ba. Kiirtásuk csak ezután vette kezdetét, 1941-ben.

Az erőszak egyéb típusai is hozzájárultak ahhoz a pszicholó­giai folyamathoz, amely az erőszakot és a gyilkolást elfogadha­tóvá, sőt normálissá tette. Az „euthanászia"-program rendelteté­se az volt, hogy az értelmi fogyatékos és a mozgássérült német gyermekek és felnőttek valamint a homoszexuálisok legyilkolása útján „megtisztítsa" a fajt (Dawidowicz, 1975; Lifton, 1986). Ez is hozzátartozott „a pusztítás gépezetének" (Hilberg, 1961) kialaku­lásához; megteremtette azokat a módszereket, és kiképezte azokat a személyeket, amelyeket, illetve akiket később alkal­mazni lehetett a zsidók pusztításában és a háborúban.

Az egyre erősebb pusztítási hajlam megmutatkozott a tö­meggyilkosság és a népirtás más eseteiben is. Más országok­ban a pusztítás kontinuuma mentén tett lépések nem voltak min­dig egyirányúak, miközben az elkövetők egyre rosszabbul bán­tak az áldozatokkal, de a folyamat a növekvő erőszak ciklusá­nak formáját öltötte az egymással szembenálló csoportok között. Ez volt megfigyelhető Argentínában, majd Kambodzsában is. Más esetekben viszont az áldozatok nem csupán a szembenálló csoportok egyikének tagjai voltak, de, a túlzott általánosítás és az ideológia következtében, egy sokkal nagyobb, kevésbé körül­határolt csoport tagjai is.

Engedelmesség és csatlakozás

Ahogy a pusztítási hajlam mindinkább kidomborodik, az egész társadalom megváltozik. A csoport kezdetben osztozik a nehéz életkörülmények tapasztalatában és hatásában, valamint a kul­turális-társadalmi hajlamokban és az utóbbiakból keletkező szükségletekben. Ezek együttesen alkotnak egyfajta közös társadalmi részrehajlást, hajlamot vagy előszeretetet bizo­nyos reagálási tendenciák iránt.

Stenley Milgram úttörő jelentőségű kutatásainak (1965, 1974) hatására sok író hangsúlyozza a hatalommal szembeni engedelmesség szerepét a másoknak való károkozás olyan szélsőséges formáiban, mint a népirtás. Az engedelmesség fon­tos: az engedelmességre való kulturális hajlamon túl az elkövető csoportok általában úgy alakulnak ki és képződnek, hogy enge­delmességük a hatóságokkal szemben fokozódjék. Ám azok az emberek, akik csatlakoznak ilyen csoportokhoz, így az SS-ek a náci Németországban, vagy azok, akik már olyan létező csopor­tok tagjai, mint amilyen a hadsereg volt Argentínában, nem egy­szerűen engedelmeskednek. Minthogy megvan bennük a közös társadalmi részrehajlás vezetőik iránt, beleértve a közös motivá­ciókat is, ők általában csatlakoznak.

Túl azokon a hajlamokon, amelyek a közös csoporttapaszta­latokból keletkeznek, az egyéni ismérvek fokozzák az elkövetők prediszponáltságát. Az SS-hez való csatlakozás okai között pél­dául ott volt a vonzódás az ideológiához, az erőszakban lelt él­vezet vagy legalábbis az erőszak elfogadása, az erőszakosság­ra való képesség, a felemelkedési vágy (Steiner, 1980), és a te­kintély és az útmutatás igénylése a nehéz időkben. Akik korán, az 1920-as években beléptek az SS-be, egy olyan vezetőt kö­vettek, akinek annakidején nem volt tényleges hatalma, és csu­pán csekély politikai bázissal rendelkezett. Ők azért léptek be az SS-be, hogy megvédjék vezetőjüket, és harcoljanak érte a poli­tikai gyűléseken, ami azt mutatta, hogy készek voltak részt venni erőszakos cselekményekben, ha ugyan nem lelték örömüket bennük. Mihelyt csatlakoznak, az elkövetők általában további képzésben részesülnek, hogy még engedelmesebbek legyenek, további ideológiai indoktrinációnak vetik alá őket, s ilyenformán, saját cselekedeteik hatására tovább haladnak előre a kontinuum mentén. Gyakran kiváltságos csoporttá válnak: az SS-eket pél­dául tisztelettel övezték és bálványozták, és sok kiváltságot él­veztek (Gibson és Haritos-Fatouros, 1986; Kren és Rappoport, 1980; Staub, 1989/b).

A szemlélők

A szemlélők nagyon fontos szerepet játszanak a népirtás evolúciójában. A társadalom egy alcsoportjának mind nagyobb méreteket öltő szenvedései láttán a szemlélők gyakran hallgat­nak és passzívak. Az emberek nemcsak saját tetteik hatására változnak meg, de tehetetlenségük és passzivitásuk hatásá­ra is, különösen jelentős események viszonyai közepette. Nehéz, ha ugyan nem lehetetlen, mások szenvedéseit végig­nézni, és cselekvés nélkül megőrizni a belső ellenzékiséget az elkövetőkkel szemben, vagy továbbra is együtt érezni az áldozatokkal. A szemlélők elhatároják magukat az áldoza­toktól, hogy csökkentsék saját, az együttérzésből származó szenvedésüket (Staub, 1978). Miután a világot igazságosnak tartják, az áldozatokról könnyen kialakulhat az a véleményük, hogy kiérdemelték sorsukat.

A németek jelentős része egyébként nem egyszerűen passzív szemlélő, hanem félig aktív résztvevő volt. Bojkottálták a zsidó boltokat, megszakították szoros és baráti kapcsolataikat a zsidókkal. Sokan ilyen vagy olyan formában hasznot húztak a zsidók sorsából, elfoglalták állásukat, megvásárolták üzleteiket, beköltöztek házaikba. A németek többsége ugyanakkor sokféle­képpen részt vett a rendszerben, beleértve a náci köszöntés használatát is. Mindez lehetőséget nyújtott a cselekvés útján tör­ténő tanulásra, arra, hogy a németeknek jelentős részében kiala­kuljon az elkötelezettség a rendszer mellett, s elfogadják a rend­szer által hirdetett nézeteket. A lakosság mint egész többsége fokozatosan kirekesztette a zsidókat az erkölcs birodalmából, s végül, ha nem is örült sorsuknak, de elfogadta azt (Staub, 1989/b). Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni azon, hogy a szemlélők egy része elkövető lett.

Ahogy az egész társadalom halad előre a pusztítás kontinu­uma mentén, egy reszocializációs folyamat megy végbe, s meg­változnak az egyéni és társadalmi normák és mércék. Az áldo­zatcsoport ellen irányuló erőszak elfogadhatóvá válik. Az intéz­mények átalakulnak és a pusztítást szolgálják. Mihelyt átalakul­nak, akárcsak más intézmények, általában önmaguk fenntartá­sára és hatalmuk meg befolyásuk növelésére törekednek.

Legyen szó akár a belső szemlélőkről, azaz egy ország la­kosságáról, akár a külső szemlélőkről, azaz más nemzetekről és külső csoportok tagjairól, a szemlélőknek nagyon sok le­hetőségük van az események menetének befolyásolására. Na­gyon sok kutatási eredmény, valamint a mindennapi élet tapasz­talatai is igazolják, hogy az egyének és a csoportok nagymérték­ben befolyásolhatnak másokat. Még az SS tagjait is lehetett be­folyásolni (Fein, 1979; Staub, 1989/b). Németországban a nácik brutálisan felléptek az ellenzékiség minden formájával szemben, hogy a félelem kiölje a másként gondolkodást. Mégis, amikor az euthanasziás program ismertté vált, sokan felemelték a szavu­kat ellene: a katolikus egyház tagjai, ügyvédek, az elpusztultak hozzátartozói és más csoportok. így, miután már vagy 70 ezer ember pusztult el, a hatóságok kénytelenek voltak leállítani ezt a programot (Lifton, 1986). Hitler és a nácik nagyon fontosnak tar­tották és élénken figyelték a lakosság reakcióit a korai zsidóelle­nes „intézkedésekre" Meglepődtek, örültek és felbátorodtak azon, hogy milyen kevés negatív reakciót tapasztaltak (Dawidowicz, 1975; Kren és Rappoport, 1980). A lakosság valójában gyakran a hivatalos rendeleteket megelőzve cselekedett, a vál­lalatok például menesztették a zsidó alkalmazottakat (Dawidowicz, 1975; Hilbert, 1961). Valószínű, hogy a lakosság heves re­agálása a zsidóellenes intézkedésekre, különösen a pusztítás kontinuumának korai szakaszában, meggátolta volna a pusztítás további evolúcióját. Ehelyütt hadd emlékeztessünk rá, hogy a két köztiszteletben álló intézmény, az egyetemi körök és az egy­ház a kezdet kezdetén – amikor még nem volt erős a megtorlás­tól való félelem – nem tiltakozott erőteljesen.

A társadalmi sajátosságok a Németország által megszállt vagy vele szövetséges európai országokban is befolyásolták a zsidók sorsát. A zsidó lakosság jóval nagyobb hányada pusztult el ott, ahol, mint Lengyelországban, mélyen gyökerezett az anti­szemitizmus, s ahol kirekesztő törvények voltak érvényben, és antiszemita politikai pártok léteztek. Ahol korábban nem volt olyan erős az antiszemitizmus, ott a helyi tisztségviselők kevés­bé működtek együtt a németekkel, az egyházi vezetők hangosabban hallatták a szavukat a zsidók deportálása ellen, a lakos­ság elítélte a zsidóellenes lépéseket, s anyagi és erkölcsi támo­gatásával sok zsidót segített abban, hogy elkerülje a deportálást, elrejtőzzön vagy ellenálljon (Fein, 1979). Dániában, Bulgáriá­ban, Olaszországban és Belgiumban a zsidó népesség jókora hányada maradt életben.

A külső szemlélők – olyan egyének, csoportok és nemzetek, akiknek, illetve amelyeknek nem sok félnivalójuk van az elkö­vetőktől – ugyancsak gyakran maradnak passzívak. Ennek sok oka van. A holocaust esetében az okok közé tartozott a zsidók általános kulturális leértékelése, a zsidóellenes náci propaganda nemzetközi hatása és a szenvedők leértékelése. A külső szem­lélők magatartása, így más nemzetek vonakodása attól, hogy befogadjanak Németországból érkező zsidó bevándorlókat, erősítőleg hatott a nácik attitűdjére és magatartására. Göbbels (Taylor, 1983) és Hitler idővel arra a következtetésre jutott, hogy a világ többi része osztozik a nácik zsidógyűlöletében, csak nem mernek cselekedni a zsidók ellen.

Valószínűsíthető, hogy a belső vagy külső szemlélők erős el­lenreakciói ráirányítják az elkövetők figyelmét az emberséges­ség hagyományos értékeire, a gyilkolást tiltó erkölcsi normákra, az áldozatok bántalmazásával együtt járó jelentős gazdasági vagy egyéb jellegű költségekre, és tudatosíthatják az elkö­vetőkben a megtorlás és a büntetés eshetőségét. A fenti elem­zésből kitűnik, hogy ha a szemlélők idejekorán reagálnak, még mielőtt az elkövetők nagyon előrehaladtak volna a pusztítás kontinuuma mentén, és erősen elkötelezték volna magukat a program mellett (amikor saját evolúciójuk már valószínűtlenné tenné, hogy visszakozzanak), ez valószínűleg meggátolja a pusztítás további evolúcióját.

Vezetők és hívek

Jóllehet a vezetők szolgáltatják az ideológiát, a tekintélyt és az eszközöket, elemzésünkből kitűnik, hogy a tömeggyilkosság vagy népirtás genezisének megértéséhez szemügyre kell ven­nünk a hívek és a passzív szemlélők által játszott nagyon fontos szerepet is. Valószínű, hogy a legtöbb társadalomban és a leg­több periódusban vannak szélsőséges és romboló eszméket és eszményeket valló emberek, akik vezetővé akarnak válni. Egy társadalomról, kivált ha súlyos életproblémákkal küszkö­dik, sok mindent elárul, hogy teret nyújt-e olyan ve­zetőknek, akik potenciálisan vagy nyilvánvalóan romboló megoldási lehetőségeket nyújtanak. A szélsőséges rombo­lás attól alattomos jellegű, hogy fokozatosan alakul ki. Ahogy az emberek, nemcsak az elkövetők, de az elfogadó szem­lélők is, részeivé válnak egy romboló rendszernek, egyre ne­hezebben tudják elhatárolni magukat attól. A kritikus tudatos­ság, az események önálló, független értelmezése valószínűtlen­né válik.

Éppen ezért tesz szert nagy jelentőségre a kultúrák és a társadalmak bizonyos sajátosságaiban rejlő pusztító potenciál tudatosítása. Ugyanez érvényes a szemlélők lehetséges be­folyására és az ezzel együtt járó cselekvési kötelezettségükre.

Következtetések

Mindent egybevéve, a fenti elemzés azonosított számos, a nép­irtáshoz vezető tényezőt és a köztük érvényesülő kölcsönhatá­sokat. Az elemzés több szinttel foglalkozott: az egyének, az el­követők csoportjai és az egész társadalom lélektanával. Szem­ügyre vettük a társadatom mélyen gyökerező kultúráját, a cso­port objektív történelmét és azt, hogy tagjai miként érzékelik a csoportot, továbbá az adott időben létező objektív életkörülmé­nyeket. Az elemzés rámutatott a társadalom tagjaiban kialakuló szükségletekre – a pozitív énkép szükségletére, arra a szükség­letre, hogy a valóság értelmesnek tűnjék; a fenntartható világné­zet szükségletére, a másokhoz való tartozás szükségletére és a jobb jövő reményének vagy látomásának szükségletére.

A fentiek feltárták, hogy különösen fontos a csoport mint egész és a társadalom evolúciója: az egyes tagok reszocializálódnak, miközben erkölcsi szabályok örökösen csorbát szenved­nek, és új szabályok keletkeznek; mindezzel párhuzamosan vál­tozások mennek végbe a csoportnormákban és az intézmények­ben. A vezetők és a döntéshozók retorikája – az a mód, aho­gyan egyrészt az áldozatokat mint a csoportot fenyegető legna­gyobb veszélyforrást, másrészt a csoport által megvalósítani kí­vánt eszményeket bemutatják – elősegíti ezt az evolúciót. A romboló ideológiát és világnézetet erősítheti, ha akár a belső, akár a külső szemlélők nem reagálnak, vagy még csak nem is tiltakoznak erőteljesen

Elemzésünk azt a fajta társadalmi pszichológiát példázza, amely éberré tehet bennünket olyan folyamatokkal – elegyedé­sük meghatározott módjával és meghatározott elemek szerepé­vel – szemben, amelyek nemcsak népirtásra prediszponálják a társadalmat, de egyéb, kirekesztett csoportok ellen irányuló lé­pésekre is: tömeggyilkosság, háború, kínzás vagy a rossz bá­násmód olyan „enyhébb" válfajai, mint a hátrányos megkülön­böztetés (Staub, 1989/a, 1989/b).

Attól nem szűnik meg az elkövetőket terhelő felelősség, ha megértjük, hogy egyének és társadalmak miként jutnak el odáig, hogy népirtást kövessenek el. Az elkövetők választanak: az úton haladva kis és nagy döntéseket hoznak, miközben megsértenek hagyományos erkölcsi szabályokat, és szenvedéssel sújtják az áldozatokat. És bár a bennük végbemenő pszichológiai változá­sok egy részét nem tudatosítják magukban, sok döntésüknek és lépéseik jelentőségének igenis tudatában vannak. Elemzésünk nem csupán azt mutatta be, hogy mi készteti az elkövetőket a népirtás elkövetésére, hanem kidomborította az elkövetők és kü­lönösen a szemlélők rendkívül fontos szerepét, egy társadalom kulturális-társadalmi ismérveinek és mélystruktúrájának je­lentőségét abban, hogy az adott társadalom a népirtás termé­keny talajává váljék, különösen akkor, ha a társadalomban ob­jektíve létező nehéz életproblémák megoldhatatlannak tűnnek a belátható jövőben. A társadalompszichológus feladata immár az, hogy az elemzésen túllépve feltárja, miként alakíthatók ki az öntudatos, a mások iránti törődésről tanúskodó és ag­resszivitástól mentes reagálási módok az egyénekben és egész társadalmakban, mert kizárólag ez csökkentheti a tö­megpusztítás kialakulásának és evolúciójának a valószínű­ségét (Staub, 1989/b).

(Ford.: Szentmiklósi Tamás)

A tanulmány eredetileg Fein, H. (ed.): Genocide Watch c. (New Haven, Yale University Press) kötetében jelent meg.

Jegyzet

1 A résztvevők közötti mélyreható nézetkülönbségek és viták nyo­mán az ENSZ genocídiumról szóló konvenciója a politikai csoportok megsemmisítését végül is kizárta a genocídium meghatározásából (lásd Kuper, 1981). Ennek azonban politikai okai voltak. Egy politi­kai csoport megsemmisítése valójában ugyanazokban a pszcihológiai és kulturális okokban gyökerezik, mint egy etnikai, faji vagy val­lási csoport megsemmisítése.

Irodalom

Adorno, T. W. Frenkei-Brunswik, E., Levinson, D. J. and Sanford, R. N. (1950). The authoritarian personality. New York, Norton.

Berkowitz, L. (1962). Agression. A social psychological analysis. New York, McGraw-Hill.

Buss, A. H. (1966) The effect of harm on subsequent aggression. Jo­urnal of Experimental Research in Personality, 1, 249-255.

Card, J. J. (1983). Lives after Vietnam. The personal impact of military service. Lexington, MA: Lexington.

Cherry, F. and Tyrne, D. (1977). Authoritarianism. In: T. Blass (Ed.): Personality variables in social behavior. Hillsdale, NJ, Erlbaum.

Craig, G. A. (1982). The Germans. New York, New American Library.

Dawidowicz, L. S. (1975). The war against the Jews: 1933-1945. Hoft, Rinehard and Winston.

De Jong, W. (1978). The Weimar chronicle: Prelude to Hitler. New York: New American Library.

De Jong, W. (1979). An examination of self-perception mediation of the foot-in-the-door effect. Journal of Personality and Social Psychology, 34, 578-582.

Dimont, M. I. (1962). Jews, God and history. New York, Signet.

Egendorf, A., Kadushin, C, Laufer, R. S., Rothbart, G., and Sloan, L. (1981). Summary of findings. In: Legacies of Vietnam: Comparative ad­justment of Vietnam veterans and their peers (Vol. 1). Washington DC, Government Printing Office.

Eisenberg, N., and Cialdini, R. B. (1984). The role of consistency pressures in behavior: A developmental perspective. Academic Psycho­logy Bulletin, 6, 115-126.

Epstein, S. (1980). The self-concept: A review and the proposal of an integrated theory of personality. In: E. Staub (Ed.), Personality: Basic as­pects and current research. Englewood Cliffs, NJ: Prentice-Hall.

Etcheson, C. (1984). The rise and demise of democratic Kampuchea. Boulder, CO: Westview.

Fein, H. (1979). Accounting for genocide: National resources and Jew­ish victimization during the Holocaust. New York: Free Press.

Freedman, J. L., and Fraser, S. C. (1966). Compliance without pres­sure: The foot-in-the-door technique. Journal of Personality and Social Psychology, 4, 195-202.

Friedrich, V. (1989). From psychoanalysis to the „great treatment": Psychoanalysis under National Socialism. Political Psychology, 10, 3­27.

Fromm, E. (1965). Escape from freedom. New York, Avon.

Gibson, J. T. and Haritos-Fatouros, M. (1986), The education of a tor­turer. Psychology Today, 20, 50-58.

Girard, P. (1980). Historical foundations of anti-Semitism. In: J. Dims-dale (Ed.): Survivors, victims and perpetrators. Essays on the Nazi Ho­locaust. New York: Hemisphere.

Goldstein, J. H., Davis, R. W., and Herman, D. (1975). Escalation of agression: Experimental studies, Journal of Personality and Social Psychology, 31. 162-170.

Greene, F. D. (1895). The Armenian crisis in Turkey. The massacre of 1984, its antecedents and significance. New York: G. P, Putnam.

Grusec, J. E., Kuczynski, L. Rushton, J. P., and Simutis, Z. M. (1978). Modeling, direct instruction, and attributions: Effects on altruism. Deve­lopmental Psychology, 14, 51-57.

Harris, M. B. (1972). The effects of performing one altruistic act on the likelihood of performing another. Journal of Social Psychology, 88, 65­73.

Hartunian, A. (1968). Neither to laugh nor to weep. Boston, Beacon.

Hilberg, R. (1961). The destruction of the European Jews. New York, Harper and Row.

Janoff-Bulman, R. (1985). The aftermath of victimization: Rebuilding shattered assumptions, In C. R. Figley (Ed.): Trauma and its wake. New York, Brunner/Mazel.

Kren, G. M., and Rappoport, L. (1980). The Holocaust and the crisis of human behavior. New York: Holmes and Meier.

Kuper, L. (1981). Genocide: Its political use in the twentieth century. New Haven, CT: Yale University Press.

Lerner, M. (1980). The belief in a just world: A fundamental delusion. New York: Plenum.

Lerner, M. J. and Simmons, C. H. (1966). Observer's reaction to the „innocent victim": Compassion or rejection? Journal of Personalty and Social Psychology, 4, 203-210.

Milgram, S. (1965). Some conditions of obedience and disobedience to authority. Human Relations, 18, 57-76.

Milgram, S. (1974). Obedience to authority: An experimental view. New York, Harper and Row.

Miller, A. (1983). For your own good: Hidden cruelty in childrearing and the roots of violence. New York, Farrar, Straus and Giroux.

Nathan, O., and Norden, H. (Eds.). (1960). Einstein on peace. New York: Avenel.

Nunca Mas. (1986). The report of the Argentine National Commission on the Disappeared. New York, Farrar, Straus and Giroux.

Peters, E. (1985). Torture. New York: Basil Blackwell.

Piaget, J. and Weil, A. (1951). The development in children of the idea of the homeland and of relations with other countries. International Social Science Bulletin, 3, 570.

Staub, E. (1975). To rear a prosocial child: Reasoning, learning by do­ing, and learning by teaching others. In: D. Depalma and J. Folley (Ed.): Moral development: Current theory and research. Hillsdale, NJ: Erlbaum.

Staub, E. (1978). Positive social behavior and morality: Vol. 1. Social and personal influences. New York: Academic Press.

Staub, E. (1979). Positive social behavior and morality: Vol. 2. Soci­alization and development. New York: Academic Press.

Staub, E. (1986). A conception of the determinants and development of altruism and agression: Motives, the self, the environment. In C. Zahn-Waxler (Ed.): Altruism and agression: Social and biological origins. Cambridge, Cambridge University Press.

Staub, E. (1987). Moral exlusion and the evolution of extreme destructiveness. Presented as part of the symposium „The Moral Community: Implications for the Psychology of Justice" at the annual meetings of the American Psychological Association, New York.

Staub, E. (1989/a). The psychology of torture and torturers (Special issue). Journal of Social Issues

Staub, E. (1989/b). The roots of evil: The psychological and cultural origins of genocide. New York: Cambridge University Press.

Staub, E. (1989/c). Steps along the continuum of destruction: The evolution of bystanders-German psychoanalysts and lessons for today. Political Psychology, 10. 38-51.

Steiner, J. M. (1980). The SS yesterday and today: A socio-psychological view. In: J. Dimsdale (Ed.): Survivors, victims and perpetrators: Es­says on the Nazi Holocaust. New York: Hemisphere.

Sykes, G. M. and Matza, D. (1975). Techniques of neutralization: A theory of delinquency. American Sociological Review, 75. 664-670.

Tajfel, H. (1982). Social psychology of intergroup relations. Annual Re­view of Psychology, 33, 1 -39.

Taylor, F. (Ed.). (1983). Goebbels' diaries, 1933-1941. (F. Taylor, Trans.). New York: G. P. Putnam.

Wilson, P. J. (1980). Conflict, stress and growth: The effects of war on psychosocial development among Vietnam veterans. In: C. R. Figley and S. Le-ventman (Eds.): Strangers at home: Vietnam veterans since the war. New York, Praeger.

Mi az a „világszabadság"? Amikor a múlt században eszménnyé vált ez a fogalom, s világ- (vagy legalábbis Európa- és Ame­rika-) szerte emberek ezreit késztette életűk nemesnek ítélt felál­dozására, akkor tartalma jóval egyértelműbbnek tűnt, mint utó­lag látszik. Az ő szemükben jóval egyértelműbbnek tűntek a vi­szonyok annál is, mint amilyennek korábban, a Nagy Francia Forradalomban mutatkoztak. Egyik oldalon a zsarnokok „szent" szövetsége, a másik oldalon a szabadság hívei. Világszabadság! „S ezt el harsogják,/ Elharsogják kelettől nyugatig/ S a zsarnok­ság velők megütközik."

Ahhoz, hogy ez a kép kialakuljon, alapvetően két dolog volt szükséges. Mindkettőnek alapfeltétele a polgárság uralomra jutása a világ centrumában. 1. Csak a már győztes helyzetből lehetett olyan új lapot nyitni a történelemben, amely egyértelműen két oldalra osztotta a világot: a régi, rossz rend védelmezőire – min­denáron, akár erőszakkal is védelmezőire, a Tegnap képvi­selőire, a „zsarnokokra és csatlósaikra" – egyfelől; s másfelől „a régi világ jármait lerázó Új", azaz a „Szabadság" hőseire. 2. A másik feltétel a világ egyben-érzése, amit az hozott létre, hogy a csaknem az egész Földre kiterjedő, a polgárság által összefogott világgazdasági tér tudata összekapcsolódott a korszakok egymás­ra következésének élményéből kinövő világtörténelmi idő tudatá­val. Ettől fogva, ami történendő, az a világgal, mint egésszel tör­ténik: s ha a régi rendet az újtól a „szabadság" hiánya különböz­teti meg, akkor a szabadság eszményének az egész világon győzedelmeskednie kell.

Csakhogy: ezek a feltételek eleve ellentmondásban állnak egymással. A (gazdaság által) egységbe fogott térben egymás mellett él, s így egymással kerül szembe a Tegnap és Holnap vi­lága. Ami az egyik szempontból az egység feltétele – ti. az eltérő fejlődési fázisban lévő részek viszonya, mint a gazdaság működ­tetője (egyenlőtlen csere, a tőke hátországának biztosítása, a fel­halmozott anyagot, illetve munkaerő-utánpótlást szolgáltató bázis stb.) -, az a másik szempontból harc. A tőkés centrumok expan­ziója a rajtuk kívül álló területeket gazdaságilag aláveti, politika­ilag fölszabadítja. Vagy éppen fordítva: politikailag fölszabadít­ja, hogy gazdaságilag alávethesse. Ez a sajátosság egyrészt önál­ló alrendszerekké idegeníti egymástól pl. a gazdaságot és a politi­kát, másrészt ezáltal önálló erőkké hatalmazza fel őket. A politikai szabadságeszmény így elválik a gazdasági szabadságesz­ménytől, s azokban a társadalmakban, amelyek a gazdasági függőség helyzetében kerülnek a politikai szabadságeszmény hatása alá, a szabadságtörekvésben egyszerre jelenik meg a pol­gári-tőkés társadalom felszabadító eszményének húzóereje és a tőke ellen lázadó alávetettek felszabadulás igénye. A 48-as polgá­ri forradalmak ezért egyszersmind proletárnépek lázadásai is, az ekkor „piros zászlók" alatt harsogott világszabadság-eszmében együtt hangzanak a Polgári jogok Nyilatkozatának és a Kommunista Kiáltványnak ideáljai. A Guyonokban, Leiningenekben, Bemekben s a kor többi „internacionalistájában" Napó­leon polgárjogokat terjesztő ágensei és a XX. század romantikus baloldali hőstípusai ötvöződnek.

A kommunista mozgalom már ekkor a „proletariátus" nemzet­köziségét, „hazátlanságát" hirdeti. A „nemzetköziség" fogalmá­ban azonban összekeveredik a nemzeteket összekapcsoló és a nemzeteken túlnyúló mozzanat. A „proletariátusnak" van hazája, s bár a vándorló mesterlegénytől a legújabb idők vendégmunká­saiig a munkaerő valóban áramlik az országok között, a mun­kásság nagyobb része mégiscsak beágyazódik egy-egy ország társadalmába, s a „nemzetköziség" eszménye így semmivel sem hat rá erősebben, mint a nacionalizmus. Az Internacionálé a világszabadság-eszmény politikai konkretizációja, de nem úgy nemzetek feletti, mint maga a tőke, hanem nemzeti tagozatok szö­vetsége. Marx a tőke nemzetek feletti természetéből jut el egy, a tőkével szembeszállni képes, s a világszabadság-eszményt a munka felszabadítására is alkalmazó nemzetközi mozgalom szükségességéhez: ő világrendszerben gondolkozik, ahhoz méri az egyes helyi események jelentőségét. A munkásmozgalom gya­korlatában azonban nem érvényesül a világrendszer-szemlélet: néhány (nem különösebben eredményes) szolidaritási akciótól eltekint­ve, mikor is a figyelem ráirányul arra a tényre, hogy a tőkének a világ egyik részén kifejtett tevékenysége káros lehet a világ má­sik részén élő munkásság számára is, a munkásság általában nem érzékeli a világrendszer mint egész működését (s a jóléti ál­lamok belső munkáspolitikája ezeket az összefüggéseket tovább is halványítja).

A sztálinizmus látszólag világrendszer-szemléletű, hiszen a XIX. századiakhoz hasonlóan újra a Tegnap és Holnap, Rossz és Jó összecsapásában ábrázolja a világot, ám a világnak ez a for­mális – politikai – világrendszer-szemlélete teljességgel elfedi a valóságos – például gazdasági – világrendszer-összefüggéseket. A gazdasági és politikai alrendszerek különválása lehetőséget adott a XX. századi kommunista mozgalomnak, hogy pusztán a politikára tá­maszkodva megteremtsen egy kvázi-önálló (fél)világrendszert, egy vir­tuális csak-politikai világrendszeren belül az egyik erő képviseletét, mi­közben a gazdasági világrendszerben nem történt lényegi változás. En­nek viszont az is volt a következménye, hogy az egész világ­rendszert, tehát egy valóban társadalmi, komplex (éppúgy gazda­sági, mint politikai) alternatívát képviselő ellenerő nem jött létre a tőkével szemben.

Az „újbaloldal" megjelenése megint új minőséget hozott ebbe a viszonyba. A new leftesek újra felfedezték a világrendszert, mint egységet s (a hatvanas évek strukturalista világképével összefüggésben) részletesen kifejtették a marxi gondolatnak ezt és éppen ezt az aspektusát (lásd erről az Eszméletben is Wallerstein, Amin, Frank és mások írásait). Noha ezen elmélet a gyakorlatban elsősorban Mao „a Falu a Város ellen" politikai célkitűzésében (illetve a guevarizmusban vagy a negritude-mozgalomban: mai, általános formát nyert megfogalmazásával az Eszak-Dél antagonizmusban, vagyis elmaradott, zömükben pa­raszti, sőt, nomád társadalmak függetlenségi antikapitalizmusá­ban) öltött testet, eredete szerint értelmiségi, még az eredeti mar­xizmusnál is értelmiségibb irányzat ez. Annak az értelmiségnek ideológiája, amely az ötvenes-hatvanas évek nagy konjunktúrájában – amikor a (mindinkább nemzetek feletti jellegű) tőke önnön világgazda­sági hatalmát nagy, a világ egészére kiterjedő (s mindinkább nemzetek feletti jelleget öltő) politikai struktúrák kialakításával húzta alá – e struktúrák működtetőjeként maga is mindinkább nemzetek feletti hely­zetbe kezdett kerülni. Ezen értelmiségi ideológia színrelépése előtt a világszabadság-eszmény az Egyesült Államok hegemón szere­pének következtében már-már az „amerikai álommal" kezdett összemosódni; a világban jelenlévő prekapitalisla rendszerek, fa­siszta diktatúrák ellenében még a huszadik század második fe­lében is lehetséges volt az amerikai hegemónia terjesztését a „szabad világ" bővüléseként, a világszabadságért folytatott küz­delem részeként eladni.¹ Sőt, mivel a „ munkás hatalmat" megva­lósító államok szocializmusa (legalábbis egyes) szabadságjogok egyértelmű korlátozásával működött, a „világszabadság" esz­ményt ezen rendszerek lerombolása érdekében is lehetett moz­gósítani. (A helyzet paradox voltára, a szabadság-fogalom válto­zó helyi értékére utal, hogy amikor ezekben az országokban győzött a polgári „szabadság", a helyi társadalmak „világsza­badságért" harcoló polgárai a láncok lerázását olyan fogalmak detronizálásával tudták szimbolizálni, mint a „népköztársaság", a „felszabadulás", a „(népi) tanácsok" stb.) A new left teoretiku­sait azonban nem bénította a „létező szocializmusok" pszeudo-világszabadság képviseletének szabadságnélkülisége, s nem va­kította el az „amerikai álom" sem. Az ő világszabadság-fogalmuk mindkét féle szabadságkorlátozás ellen fordulhatott: ezért is tudtak a sztálinista szocializmus kialakulása után egyre bonyo­lultabbá váló viszonyok ellenére is újra egyszerű, polarizált kép­letben fogalmazni. A centrum-periféria ellentét középpontba he­lyezése azt is jelentette, hogy a „világszabadság" fogalma újra a marxi tartalomhoz közeledett. Az újbaloldal képviselői általában nem tagadták a polgári szabadságeszmények jogosultságát a totalitárius diktatúrákkal szemben,² ugyanakkor egyértelművé tették, hogy a világon a centrum tőkecsoportjai uralkodnak, s igen nagy térségek lakóinak szabadsághiánya erre, és éppen erre vezethető visza.³ A „világszabadság" mindinkább a tőke (vi­lág)hatalmának megtörését jelentheti. A nemzetek feletti értelmiség tehát szembehelyezkedett a nemzetek feletti tőkével, s miként amaz szá­zötven évvel korábban, most ő kezdte kijelölni a „világszabadság" esz­mény tartalmát. Ez az áramlat azonban eszméinek igazolását látta az ázsiai-afrikai-latin-amerikai fél- (vagy háromnegyed)paraszti országok szabadságharcában, általában elhanyagolta annak a tény­nek az észrevételét, hogy ezek a küzdelmek még a sztálinizmusba tor­kolló kommunista „internacionalizmusnál" is kevésbé képeznek nemze­tek feletti erőt. Az egyes kizsákmányolt országok (megint csak po­litikai) kiszakadása a tőkés világrendszerből (tehát egy-egy sza­badságharc vagy forradalom győzelme) ugyan a tőke érdekeire, a tőkére mint világrendszerre mért megrendítő ütésnek, a tőkés világrendszerrel szemben ellenérdekű erők, egy új, szabadabb világrendszer erői győzelmének tűnhet. Valódi kiszakadás azonban sohasem történik, s éppen azért nem, mert a helyi „győzelmeket" nem egy új világrendszernek tartalmat adni képes erők, hanem nagyon is he­lyi érdekű, partikuláris erők aratják, amelyek még a nemzet kereteit is csak ideiglenesen tudják kitölteni, még a nemzetnél is kevésbé átfogó érdekmezőt tudnak csak mozgósítani.

A tőkés világrendszer a „létező szocializmus" összeomlása után már alig-alig tudja kisajátítani a „világszabadság" eszmény képviseletét. Többek között ezért – egyéb mozgósító ideológiái ki­merülése folytán – is támadhat szükségük a tőkés világrend ön­fenntartó mechanizmusainak az ezredforduló felé közeledvén is­mét valamiféle újváltozatú fasizmus,⁴ valamiféle tekintélyuralmi rezsim kialakítására: az efféle rezsimeknek a polgári demokráci­ával való váltakozása rendszeren belül tartja az elkerülhetetlen változásokat, s a tekintélyuralmi időszak után a polgári demok­rácia újra hitelesen léphet fel a „világszabadság" képviselője­ként. Ám ma annyi még mindenképpen érvényes az újbaloldal téziseiből, hogy a világszabadság legfőbb korlátozója a centrum­országokból kinőtt nemzetek feletti tőke uralma, még ha jelenleg egyelőre nincs is jelen olyan, ugyancsak nemzetek fölötti erő, amely e tőkével szemben ki tudna vívni egy nem-tőkés „világ­szabadságot".⁵

De… mit is? Mert ha azt tudjuk is, mit tekinthetünk ma a világsza­badság korlátozójának, az kevésbé egyértelmű, hogy mint pozitív esz­mény, mi is lehet ez a „világszabadság". Ha abból indulunk ki, hogy a világ egyes országainak szabadságát ma elsősorban közvetve vagy közvetlenül a tőkeerős centrumok diktátumai korlátozzák, akkor a „világszabadságnak" nyilván az ez alóli felszabadulást kell jelentenie. De miképpen? A „falu" említett rohama a „vá­ros" ellen még akkor sem kecsegtetne sok jóval, ha a Dél valami­képpen „nemzetek fölötti" erővé szerveződnék. Ez megint csak „az ínséget tenné általánossá".⁶ (Egy ilyen perspektíva fényében festik ma egyesek egy új „sötét középkor", egy új „barbárság" fekete jövőképét, arra a szerintük elkerülhetetlen fejleményre utalva, miszerint a Dél kisemmizett tömegei vagy nyílt „roham­mal", vagy a centrumokba való megállíthatatlan beszivárgással – vagy a kettő kombinációjával – az ókori Róma sorsára juttatják az azéhoz hasonló dekadenciába süppedt Nyugati illetve Északi Civilizációt. Az új „barbár"⁷ világrend pedig – a „harmadik vi­lág" nagy területeinek mérhetetlen hátrányai folytán – nyilván csak évszázadokban mérhető fejlődés után juthatna el a jelenlegi szintet meghaladó virágzáshoz.) Az eddigi világtörténelmi ta­pasztalatok azt is kérdésessé teszik, hogy a régi – zsarnoki – vi­lágrend megdöntése valóban szabadsághoz (vagy legalább an­nak növekedéséhez), avagy éppen hogy új (s ezért nehezebben kezelhető) szabadságkorlátozásokhoz vezet-e? Meg aztán léte­zik-e egyáltalán „világszabadság", vagyis olyan szabadság, ami a világ minden népét-országát felszabadítja, vagy a nemzetekbe (illetve egyéb partikularitásokba) különültség következtében az emberiség léte eleve csak különböző szabadságfokú életterek vi­szonyrendszereként képzelhető el?

További kérdés, hogy a világot valóban az Észak-Dél ellentéttel, vagy sokkal inkább különböző „északi" hatalmak versenyével lehet-e igazából jellemezni?⁸ Utóbbi esetben ugyanis az Észak-Dél ellen­tétek is csupán a nagyhatalmak versenyének kifejeződésévé, terepévé válnak⁹ (mint ahogy vannak olyan – ugyancsak megfon­tolandó – interpretációk is, amelyek az egész szovjet kísérletet is úgy értelmezik, mint a tőkés hatalmak közötti verseny egy – mellékszálon végigvitt – kísérőjelenségét, minek értelmében a Szovjetunió végső veresége az amerikai hegemónia végzetes ha­nyatlásának kifejeződése lenne). Ha elfogadjuk ezt a „nagyhatal­mi verseny" -e1méletet, a „haladás" hívei számára újra meg fontolandóvá válik az a kérdés, amellyel a II. világháború előtt az egész nemzetközi baloldalnak és a Szovjetuniónak is szembe kellett néznie: a hanyatlóbb tőkés nagyhatalmat támogassa-e, vagy az agresszívebbe t?¹⁰ (Sztálin Szovjetuniója sorban mindkét variációval megpróbálkozott.) Mert ha a dolgok valóban így áll­nak-akkor az egész tőkés világrend elutasítása is (mint bármely döntés) végső soron csak a versengő tőkés hatalmak egyikének kedvez. (Ezzel kapcsolatban egy bizonyos: a háború bizonyosan tőkés érdek, és a tőkés világrend megszilárdítója, ezért az antika­pitalista politikának továbbra is és mindig következetesen hábo­rúellenesnek kell lennie.)

Véleményünk szerint az emberiség szabadságfokának növe­kedése mindennek ellenére nem ábránd. Természetesen ez nem valamiféle abszolútum felé való közeledést jelent: az egyes kor­szakok szabadság-eszményei és szabadság-reményei csupán an­nak a folyamatnak a kifejeződései, amelynek során az ember – valóban – távolodik a teljes természeti meghatározottságtól, tágít­ja korlátait. (Amikor az ilyetén fejlődésben való kétely válik „korszellemmé", akkor csupán arról van szó, hogy az adott tár­sadalmi forma lehetőség-tágító tartalékai apadtak el.) „Világ"-szabadságról sem illúzió beszélni abban az értelemben, hogy egy világrendszerré vált társadalmi forma korlátai csak világmé­retekben feszíthetők szét.¹¹ S az is a történelem könnyen belátha­tó ténye, hogy az emberiség története egyesülési (mind nagyobb egységek összefüggését megteremtő) folyamat is, az eddig létre­jött egységek természete pedig azt is jelzi, hogy az egységesülés mindig belső differenciálódással is jár, így ha a folyamat elérné is természetes végpontját az egész emberiség valamiféle formális egyesülésében;¹² ez az egyesülés akkor sem jelentene sem egyszínűsödést, sem a továbbfejlődés lehetetlenségét (hiszen a diffe­renciálódás új egyesülési tendenciák alapja lehet, és így tovább a végtelenségig); azt viszont igenis lehetővé teszi, hogy a szabad­ságfok növekedése jóval gyorsabban – ti. a világrendszer legkü­lönfélébb pontjain szinte egyidejű változást okozva – mehessen végbe.

Az Észak-Dél ellenlét közvetlen-nyers robbanása szerintünk sem vezethet megnyugtató eredményhez. A helyzet ugyanaz, mint bármikor az emberiség osztályharcainak történetében, az „osztályharcban" csupán kifejeződnek egy adott társadalmi for­ma belső ellentmondásai, s ebből fakadó korlátai: a megoldás so­sem ezen ellentmondások végsőkig feszítése, hanem olyan új vi­szonyok kialakítása, amelyekben ezek az ellentmondások már nem érvényesülnek. Más szóval: akár az Észak-Dél viszonyt te­kintjük a világrendszer meghatározó viszonyának, akár a tőkés centrumok versenyét (hajlunk arra, hogy mindkettőt annak kell tekinteni, és kölcsönös meghatározottságukban vizsgálni őket), mind kettőből az következik, hogy a hatékony antikapitalizmus a világ(kapitalizmus) struktúrájának (s különösen meghatáro­zó centrumainak) belső átalakítása. Amikor úgy látjuk, hogy a jelen minden konkrét társadalmi döntéshelyzete vagy a tőkés vi­szonyok vagy a „szellemi termelési mód" lehetőségeit erősíti (te­hát a világban e két termelési mód versenye folyik); ebből az is következik, hogy a „világszabadság" kivívásának (vagyis a sza­badságfok – „holnapután" nyilván már csak nagyon viszonyla­gosnak minősíthető – tágításának) ma (és még sokáig) a „szelle­mi termelési mód" térnyerése a lényege. A nemzetek feletti „szel­lemi termelés" térhódítása, behatolása ruházhatja fel a Dél országait is azzal az erővel, amellyel azután a tőke régi világrendje eredményesen lesz szétfeszíthető. „És addig? Addig nincs megnyugvás,/ addig folyvást küszködni kell" – ahogy Petőfi Sándor biztatta magát a múlt században, a „világszabadság" eszmény megszületése ide­jén. Abban a korban, amely egyben a tőke és a „szellemi terme­lési mód" útjainak elválását is jelentette. Ezt akkor persze nem lehetett látni. A (feudális) zsarnokság elleni forradalmi roha­mokban (ami a világtőke részéről már csak egy afféle romeltaka­rítás része volt), úgy tűnhetett, hogy a „világszabadság" is ilyen rohamokkal elintézhető kérdés. Az egyik „termelési mód" ura­lomra jutása a másikkal szemben azonban nem az efféle roha­mokban, hanem a mikroviszonyok változásaiban alapozódik meg.

Ez sem megy viszont magától. A „világszabadság" eszmé­nyének továbbra is lesznek (a két termelési mód versenyét felis­merő, s e versenyben a „szellemi termelés" súlyát erősítő) hívei, akkor is, ha romantikus csatatér híján csak képletesen jöhet el a győzelem, a küzdelmek történelmi visszaigazolásának napja is, midőn „a hősöket egy közös sírnak adják,/ Kik érted haltak, szent világszabadság!"

E „közös sírban" együtt nyerik majd el az utókor főhajtását azok, akik a XIX. század eszméinek révületében emberfaló forra­dalmak csataterein estek el; azok, akiket a világszabadság tegna­pi és mai korlátozói fegyveres erőszakkal vagy a hétköznapok lassú mérgeivel pusztítottak el: a tőkés világrendszer elfogyasz­tott áldozatai; s azok is, akik a humánusabb létviszonyok tuda­tos és szívós keresésével talán a legtöbbet, a legeredményesebbet teszik ezért a „világszabadságért".

Jegyzetek

1 Lásd erről bővebben e számunkban R. Burbach írását.

2 Bár az antikapitalizmus hevülete kétségtelenül többeket vitt be abba a zsákutcába is, hogy a tőke elleni harc mellett érvelve eltompuljanak a prekapitalista és egyéb diktatúrák egyértelműen negatív természetének érzékelésében.

3 Ez igen aktuális elmélet egy olyan korban, amikor például Magyar­ország gazdasági problémáit csak az államszocializmus természetére ve­zetik vissza, s nem szólnak arról, hogy az egész gazdasági csőd bemene­tel milyen mértékben következett abból, ahogy az itteni munka haszna a tőkés centrumokba vándorolt; amikor az eladósodáshoz vezető rossz gazdaságpolitikáról esik szó, de nem esik arról, hogy a tőke milyen uzso­rafeltételekkel hozta létre a jelen adósságválságot; amikor a magyar mezőgazdaság termelőszövetkezeti tönkretételéről értekeznek, de nem beszélnek arról, hogy a közös piaci erős mezőgazdasággal rendelkező országok érdeke miként kívánta meg a versenyképes magyar gazdaság szétzúzását stb.

4 A Szovjetunió összeomlása egyfajta „világliberalizmus"-eszmény térhódítása idején történt, amely semmiképpen sem a liberális ideálok abszolút győzelmét jelenti, hanem azt, hogy úgy tűnik, a liberalizmus új­fajta integráló erővé válik; rövid vagy maximum középtávon olyan vi­lágrend körvonalazódik, amelyben akár a fasizmus, akár a szocializmus, akár más irányzatok a liberális rendszer részeként, abba integráltan jelen­hetnek meg. Elképzelhető, hogy amennyiben a tőke nem talál magának más dinamizáló eszmét, győzelmi esélyekig menően feléleszti a fasizmus vagy a tekintélyuralmi rendszer valamilyen válfaját, ellentétben azonban a „klasszikus" fasizmussal, ezt a liberalizmus kebelén belül teszi: elkép­zelhető egy olyan társadalom, amelyben a fasizmus nem válik totálissá, nem iktatja ki a parlamentáris jogállamot, nem törekszik Endlösungokra, ellenfelei totális megsemmisítésére, nem provokál világháborút és egyál­talán, úgy jut politikai hatalomra, hogy közben a társadalom más szele­teiben megmaradnak a normális működések. (Kállai R. Gábor mutatta ki egy elemzésében, hogy az utóbbi évek háborúi – márpedig a hadsereg, tudjuk, mindig a békevilág laboratóriuma – sohasem voltak totális hábo­rúk: úgy vívták őket, hogy közben az anyaországban szinte teljesen za­vartalanul folyt tovább a hétköznapi élet, s mikor ez kezdett felborulni, akkor a háborúkat leállították. Hasonlóképpen képzelhető el a közeljövő hétköznapi világrendje is: egy „normális" liberális parlamentarizmus ke­retein belül, e kereteket szét nem feszítő szélsőjobboldaliság előretörésé­vel.) Mindez logikus – bár persze mint bármely szélső jobboldaliság, mindenképpen elkerülendő – fejlemény lenne, hiszen ahogy a harmincas évek fordista tömegtermelésének pszichológiai hatásai arra készítették fel az embereket, hogy maguk is egyfajta tömegtermelés nyersanyagaivá váljanak – a frontok és koncentrációs táborok számára; mára viszont oly mértékben individualizálódott a termelés és főleg a fogyasztás szerkeze­te, hogy az emberek elfogyasztásának (= elpusztításának) is jóval individualizáltabb formák felelnek meg.

5 Fontos figyelembeveendő tény, hogy a polgári parlamentarizmusban a (tényleges) hatalom többnyire egységesebb, mint ellenzéke. Ez termé­szetesen következik abból, hogy a hatalom a társadalom egészét igazgat­ja, amely szükségképpen heterogén, az igazgatás viszont éppilyen szük­ségképpen törekszik az entrópia növelésére. Diktatúra esetén az elnyo­más mindenkit érint, így az ellenerőket maga a diktatúra kovácsolja (időleges) egységbe. A parlamentáris demokrácia viszont azáltal, hogy az érdekkifejezésnek lehetőséget nyújt, érvényesülni engedi a sokfélesé­get, s ez szükségképpen a hatalom birtokosainak kedvez. Vagyis a de­mokrácia, azáltal hogy az uralom védelmének finomabb eszközeit alkal­mazza, egyúttal hatékonyabb is a status quo védelmében. Ez nagyon jó dolog, ha legalább relatíve igazságos világrendet véd, de nagyon ellent­mondásossá válik, mikor az egyenlőtlenségek fenntartásának eszköze­ként működik Ezért hangsúlyozzák mindig a baloldaliak annak szüksé­gességét, hogy a demokrácia terjedjen túl a politikán, s érvényesüljön a gazdaságban és a kultúrában is.

6 Ez különösen jól látszik a miénkhez hasonló félperifériáról nézvést, amely mindig elég köze! került a centrumhoz ahhoz, hogy reménye le­gyen a bekerülésre, de amelyet mindig vissza pofoztak; amely a nagy centrumhatalmaknak sohasem kellett igazán; de amely megkóstolta a hátat fordítást is, és ettől sem lett jóllakottabb.

7 A „barbár" itt csupán annak szinonimája – az Urbs szemszögéből fo­galmazva – amit a maói-guevarai elmélet „falunak" nevez. Hiszen két­ségtelen – s a nemzetközi baloldal újabb koncepciói éppen ezt hangsú­lyozzák (lásd pl. Samir Amin írásait e számunkban is) -, hogy a legvalódibb barbárságot – a szó „embertelenség" értelmében – ma a civilizált Nyugat (Észak) hatalomvédő erőszaka képviseli a világban. (A tömege­ket munkanélküliségbe, éhínségbe taszító tőkés világrend mindennapi barbarizmusától az Öböl-háború-féle „high-tech"-barbarizmusig.) A Co-nanok és Ram bók, G. 1. Joe-k és mindenféle szörnylények hiperagresszivitását övező kultusznak csak egyik összetevője az „elpuhult" polgár csodálata az életéből közvetlenül hiányzó „őserővel" szemben. A másik összetevő az ezekben a fantáziákban kifejeződő igazság: a – technológia­ilag bármily fejlett – világ működésében megnyilvánuló nyers barbariz­mus ténye.

8 Lásd például e számunkban is Bonzio vitáját Aminnal és Frankkal.

9 Ez az elmélet azért is vonzó, mert megfelel annak a dialektikus és véleményünk szerint rendkívül termékeny történelemszemléletnek, amely a világ struktúráit az e struktúrákat létrehozó és alakító működé­sekből, a működéseket a struktúrákból; az egyes országok belső viszo­nyait a nemzetközi viszonyokból, a nemzetközi viszonyokat viszont az uralkodó hatalmak belső viszonyaiból, azok kivetüléseként értelmezi.

10 Bár meglehet, hogy ma ez a kettő történetesen egybeesik.

11 No de persze: van-e egyáltalán világrendszer? A valódi viszonyokat elfedő, helyi politikákban gondolkozó szemlélettel szemben nagy fej­lődés annak kimutatása, hogy a világ Egy; viszonyai összefüggésrendbe állnak össze. De a tőkés világrendszer kialakítása másfelől örökké lezá­ratlan folyamat: ha egy partikuláris erő megpróbálja az Egészet uralma alá hajtani, ez eleve nem sikerülhet neki. Az, ami megkülönbözteti, amitől ő egy lesz a világ erői közül, ami alanyiságát meghatározza – az egyúttal korlátozza is lehetőségeit. Viszonyul a világ többi részéhez, tehát csak viszonyban áll vele, nem lehet vele azonossá. Ily módon a tőkés vi­lágrendszer is csak annyiban világrendszer, hogy mindig feltételez egy rajta kívül álló részt (Wallerstein hipotézise az, hogy mikor ez a rajta kí­vül álló elfogy, akkor a tőke története véget ér, s ez logikus is, csak éppen soha sem következhet be, hiszen a tőke, mint a világ bármely részegysé­ge, sohasem nőhet azonossá az Egésszel), tehát mindig önmaga + valami más. (A Gödel-törvény a társadalomban különösen érvényes, vagyis nincs olyan halmaz, amelynek ne lenne olyan része, ami ellentmond an­nak, aminek alapján a halmazt definiáltuk.) De miként a tőke nem képes a világrendszert teljesen hatalma alá vonni, úgy a tőkés világrendszer el­leni lázadás sem eredményezhet totális „világszabadságot" (a Gödel-tétel továbbra is érvényes). A tőkével szembenálló világszabadságért küz­deni csak annyit jelenthet, amit a tőke is tett a maga világszabadságáért: a tőke tudniillik megszervezett egy olyan világrendet, mely sohasem működik totálisan a tőke törvényei szerint, de amelyben a tőke törvényei a meghatározók, ezek jelölik ki a legfőbb viszonyok jellegét. Létrehozható léhát egy olyan világrend is, amelyben a szellemi termelési mód határozza meg az ural­kodó viszonyokat, jóllehet nyilván nem valamennyit.

12 Mint az imént utaltunk rá, az ilyen egyesülés a dolgok termé­szeténél fogva nem lehet egységesülés.

Feltételezhető volt, hogy a sztálini rendszerek bukása kedvező feltételeket teremt a nemzetközi baloldal megtisztulása és meg­újulása számára. Megszabadult azoktól az elméleti, politikai, eti­kai tehertételektől, amelyek hiteltelenítették és kompromittálták. A baloldaliak levonhatják a kapitalizmus meghaladására tett első történelmi kísérlet tanulságait, azt, hogy hogyan lehet szer­vesebben, történelmileg megalapozottabban egybekapcsolni a de­mokratikus és a szocialista törekvéseket, a világrendszerbeli és a nemze­ti adottságokat.

A jelenlegi szakaszban azonban nemcsak a kommunista pár­tok térveszteségének, felbomlásának vagyunk tanúi, hanem szá­mos országban a szocialista és a szociáldemokrata pártok hitel­vesztésének, a belső frakcióharcok nyomán bekövetkező labilitá­suknak, az új társadalmi mozgalmak stagnálásának, a hagyomá­nyos nemzeti-felszabadító mozgalmak súlyos politikai, erkölcsi leértékelődésének is. Szétestek az olyan, nem-kommunista egy­ségszervezetek is, mint az el nem kötelezett mozgalom, az Afri­kai Egységszervezet, az Arab Liga.

A baloldal pillanatnyilag nem testesít meg valóságos alterna­tívát. Híveinek jelentős része nem tud mivel azonosulni, elkese­redett, dezorientált. A kétségbeesés, a kiábrándultság, az apátia, olykor az undor uralkodik körükben. Értetlenül állnak egy sor kérdés előtt. Miért vezetett az októberi forradalom a kapitaliz­mus visszaállításához? Miért destabilizálódnak a demokratikus rendszerek? Miért feslik fel a társadalom kulturális és erkölcsi szövete? Vakok lettünk, vagy csak vakít az események szokatlan fényjátéka? Bénák lettünk, vagy csak bénítólag hat, hogy egy helyben topogva keressük a helyes irányvonalat? Az emberek érzéketlenné váltak-e egyéni sorsuk, az emberiség sorsa iránt?

A baloldal tehetetlensége, erőtlensége nemzetközi méreteket ölt. Az országok nagy részében egy szétvert, visszavonuló had­sereghez hasonlít.

Töprengéseimet e helyzet láttán az alábbiakban lényegében egy problémakörre koncentrálom: lehet-e elsődlegesen vagy ki­zárólagosan a létező szocializmus összeomlására visszavezetni a baloldal térveszteségét? A baloldal világméretű válsága, vissza­szorulása azt jelzi-e, hogy a forradalmak, átalakulások, a kapita­lizmus meghaladásának történelmi lehetőségei is kimerülőben vannak, vagy inkább azt, hogy a demokratikus forradalmaknak, átalakulásoknak, a baloldali mozgalmaknak új módon, új uta­kon kell kibontakozniuk, ha egyszer a globalizálódás következtében transznacionalizálódásra kényszerűinek a nemzetállamok, amelyek­nek keretében pedig eddig a politikai közösségek, a demokrati­kus intézmények, a civil társadalmak, a politikai küzdelmek és társadalmi erők közötti konszenzusok létrejöttek. ÚJ típusú kihí­vásokkal szembesülnek a demokratikus, baloldali erők, de ezek megválaszolására még nem készültek fel érdemlegesen. Vajon a demokratizálódás és elmaradottság kizárják-e egymást egy hierarchizált világrendszeren belül?

Mindjárt az elején különös paradoxonra bukkanunk: a balol­dal térvesztése, vérszegénysége, kudarcai aligha abból fakadnak, mintha a történelmi kapitalizmusban, globalizálódó világunk­ban enyhültek volna az ellentmondások, a feszültségek, az egyenlőtlenségek, az igazságtalanságok, az elidegenedés, a zűrzavarok, a konfliktusok. Hiszen fokozódnak a megrázkódta­tások, amelyeket a nagyhatalmak, a transznacionális vállalatok rivalizálása, a nemzeti és vallási ellenségeskedések váltanak ki. Egyidejűleg ível felfelé a tudományos, technikai, termelékenysé­gi teljesítmény és a marginalizálódotlak, kiszorítottak, kizártak száma. Sőt, halmozódnak az emberiség túlélését veszélyeztető jelenségek. A retrográd erők előrenyomulását sokféle tényező összefonódása készítette elő, és tette – remélhetőleg csak átme­netileg – feltartóztathatatlanná: a multinacionális-vállalat ok által indukált globalizálódás, az erőviszonyok átrendeződése, eltolódása a nemzetközi politikában, a társadalmi tagozódásban végbemenő változások, a fogyasztói társadalom nemzetközi térhódítása, az au­diovizuális információk és kultúra világméretű elterjedése (és né­hány társaság által való monopolizáltsága), s végül, de nem utol­sósorban, a baloldal bezárkózása a nemzeti határok közé, egy olyan korban, amikor a társadalmi élet szférái nemzetköziesednek.

Az erőviszonyok átrendeződése, eltolódása a nemzetközi politikában, a világrendszerben. A baloldal kérdőjelek között

Az atomfegyverek és a ballisztikus rakéták feltalálása következ­tében a jaltai világrendszerben valószínűtlenné vált egy új világ­háború, de elkerülhetetlenné lettek a hidegháború és az „enyhü­lési háborúk", a szaporodó helyi konfliktusok. A világ két nagy birodalomra oszlott. Expanzionista törekvései mérlegelésekor a két katonai szuperhatalom tekintettel volt a másik fél létfontos­ságú érdekeire, konfliktusos egyensúlyi helyzetet teremtettek.

Az Egyesült Államok és a nyugati világ nem a hidegháborút nyerte meg, ahogyan ezt Bush elnök állítja, hanem az „enyhülési háborút".¹ Természetesen mindkét szuperhatalom az enyhülés időszakában is arra törekedett, hogy biztosítsa katonai fölényét (a Szovjetunió annak érdekében, hogy visszavonulásra, enged­ményekre kényszerítse az amerikaiakat és szövetségeseiket, az amerikaiak pedig, hogy fenntarthassák hegemóniájukat szövet­ségeseik felett, és a fegyverkezési verseny fokozásával gazdasá­gilag tovább gyengítsék a szovjet tömböt, előmozdítsák és fel­gyorsítsák dezintegrációját).

Az „enyhülési háborúnak" számos nem-katonai vonatkozása is volt. Az iparilag fejlett tőkés országokban, az évtizedeken át tartó fellendülést arra használták fel, hogy megteremtsék a kon­szenzust az államhatalom, a vállalkozók és a munkavállalók kö­zött (jóléti állam). A szovjet tömbön belül az enyhülés előmozdí­totta a gazdasági és kulturális kapcsolatok kiszélesítését a nyu­gati világgal. A domináló katonai társadalom mellett igyekeztek kielégíteni a civil társadalom szükségleteit, és bizonyos fokig li­beralizálták a sztálini rendszert. Egy sor reformkísérlet született, különösen az SZKP XX. kongresszusa után. A reformtörekvések megnyilvánultak a kommunista mozgalomban is (euró kommu­nizmus, kádárizmus).

Számos belső és külső, történeti, társadalmi és lélektani té­nyező kölcsönhatása következtében azonban bebizonyosodott, hogy a létező szocializmust és gazdasági rendszert nem lehet be­lülről megreformálni. Az „enyhülési háború" a létező szocializ­mus, a Varsói Szerződés, a KGST felbomlásához vezetett.

Az Egyesült Államok és a legtöbb nyugati nagyhatalom a maga javára tudta fordítani Gorbacsov új nemzetközi politikai gondolkodását, visszavonulási stratégiáját, aki viszont felte­hetőleg arra számított, hogy befogadják a „G7" csoportjába, és a Szovjetunió egy új Szent Szövetségen belül megtarthatja nagyha­talmi státusát. A peresztrojka azonban – kezdeményezője szán­déka ellenére – nem egy új világrend előmozdítását, nem a Szov­jetunió presztízsének növekedését, nem a demokrácia elvein ala­puló rend megszilárdítását eredményezte, hanem a felbomlási folyamat felgyorsulását, a lappangó feszültségek és ellentétek felszínre törését.

A világ végül katonailag lényegében egypólusúvá vált. Az USA eddig a Világbankot és a Nemzetközi Valutaalapot hasz­nálta fel arra, hogy érdekeit rákényszerítse a világra. A legutóbbi időben az ENSZ-t is igyekszik felhasználni hegemonikus szere­pének megerősítésére. Azáltal, hogy az USA nyerte meg az eny­hülési háborút, retrográd erők vezérlik a demokratikus átalaku­lást, amely ettől kívülről is, belülről is ingataggá válik. A balol­dali erők a jelenlegi szakaszban lényegében egymástól elszigetel­ve küzdenek a fennmaradásért, új koncepció kidolgozásáért. A két világcsendőr által ellenőrzött világban ugyanis kiszélesedett az emancipációs mozgalmak mozgástere, manőverezési le­hetőségeik. Ám az egyik szuperhatalom kiesése ezt a mozgáste­ret újra beszűkítette.

Fordítsuk most figyelmünket azokra a dilemmákra, ame­lyekkel az Európai Közösség kerül szembe a keleti országok in­tegrációjával kapcsolatban – dilemmákra, amelyekre a balol­dalnak sincs egyértelmű válasza.

Vita folyik az Európai Közösségen belül arról, hogy a szovjet tömb összeomlása után az integráció elmélyítésének vagy kiszélesí­tésének a stratégiáját helyezzék-e előtérbe. Nem zárható ki, hogy az Európai Közösség Kelet-Európa bevonásának elhúzódásával, Európa kettéosztottságának fenntartásával versenyképességét szeretné fokozni Japánnal és az Egyesült Államokkal szemben. Az „elmélyítés" hívei az egymásrautaltságot hangsúlyozzák, at­tól a gondolattól vezérelve, hogy könnyebb lesz szűkebb keretek között elfogadtatni az állampolgárokkal a nemzeti államok transznacionalizálását. De vajon az „elmélyítési" stratégia növeli vagy fékezi az újraegyesített Németország hegemonisztikus helyzetét a Közösségen belül és Kelet-Európában? Előkészíti-e az elmélyítés stratégiája Németország és Japán közeledését? Va­jon időhúzás ez, amely lehetővé teszi az erőviszonyok átcsopor­tosítását, a mély tendenciák kikristályosodását (annál is inkább, hogy Nyugat-Európára áramlanak vissza a kelet-európai és ex-Szovjetunióbeli zavarok hullámai? Mi kívánatosabb, illetve mi veszélyesebb a Nyugat számára: egy felbomló, vagy egy stabili­zálódó FÁK?

A „kiszélesítés" stratégiáját is precízebben és konkrétabban kellene megfogalmazni. A vég nélküli ígéretek kompromittálják a széptevőt. A rosszul szeretettek sirámai (Vö. Apollinaire: La chanson du mal-aimé) a kiábrándult szerelmesek szemrehányá­saivá fajulnak Mi, kelet-európaiak, elvárnánk, hogy a Közösség hatalmasai ne folyamodjanak egy kolonialista típusú retoriká­hoz: „Ezek a balkáni, félázsiai országok nem elég fejlettek, éret­tek ahhoz, hogy befogadhassuk őket, és szembenézhessenek a piacgazdaság törvényeivel és következményeivel" (azelőtt azt hangoztatták, hogy a gyarmati népek nem eléggé érettek a füg­getlenségre).

Miként járul hozzá a Közösség a piacgazdaságba való átme­netet megkönnyítő szakasz előkészítéséhez? Új nemzetközi munkamegosztást kellene megteremteni. Jelenleg az integráló­dást a volt keleti tömb országai elsősorban azzal készítik elő, hogy a nyugati termékek beáramlását fokozzák piacaikon. Ez veszé­lyezteti termelőrendszerüket és a demokratikus rendszert. Az aktív la­kosság mind nagyobb része hátrányos helyzetbe kerül, a kis és középvállalatok zöme a spekulációs gazdaság felé vonzódik. El­kerülhető-e egy olyan típusú modernizáció, amely a kelet-euró­pai lakosság gépkocsiállományának megújításához hasonlít, amelyet a nyugatiak számára már használhatatlan, leértéke­lődött autók behozatala, beszerzése jellemez?

Nyugaton a baloldali erők eltérő álláspontokra helyezkednek az Európai Közösség integrációs stratégiája, az Európa Parla­ment jogosítványainak kiszélesítése, a végrehajtó hatalom transznacionalizálása vonatkozásában. Viták folynak arról, hogy gazdaságilag, politikailag, szociális szempontból milyen előnyökkel és hátrányokkal jár az egyik vagy a másik stratégia.

Kelet-Európában a baloldal nem zárkózhat el az integrálódás elől, de nincs egyértelmű és világos elemzése arról, hogy milyen előnyös, il­letve hátrányos következményei lesznek az integrációnak, és hogyan le­het a káros kihatásokat enyhíteni. Hogyan lehet versenyezni a fejlet­tebb nyugat-európai vállalatokkal, elkerülni a szabadpiac látha­tatlan, de kíméletlen kezét?

A kelet-európai „barbárok" ma nem akarnak hódítani, de re­mélik, hogy meghódítják őket. Vajon, ha nem garantálják politi­kai, területi biztonságukat, ellen tudnak-e állni annak a migráci­ós folyamatnak, amely az Uraitól kiindulva elöntheti a közép-kelet-európai térséget? Mi lesz, ha a közösség lezárja határait, és Közép-Európa nem tudja fékezni a nagy népvándorlásokat, in­váziókat, ahogyan ez a tatárokkal és törökökkel történt? Ez eset­ben mi újra egy megtizedelt, feldúlt, széttaposott régió leszünk.

Nem lenne ideje már gátat vetni a kíméletlen állatiassággal dühöngő emberi mohóságnak? Egy hierarchizált világban csak hierarchizált Európa képzelhető el? Paloták <:s kunyhók, kasté­lyok és hátsó udvarok…

Egy új, emberibb világrend felé vivő előrehaladás hiányában félő, hogy az emberiség történelme nem lesz más, mint az emberi­ség elcsökevényesedésének és hanyatlásának története. Nemzeti, európai és világviszonylatban is érdemes idézni Alexis Tocqueville megállapítását és jóslatát: „Korunk nemzetei a körülmények ala­kulása folytán nem lehetnek nem egyenlőek; de minden attól függ, hogy az egyenlőség mire vezet: a szolgasághoz vagy a sza­badsághoz, a felvilágosultsághoz vagy a barbársághoz, a pros­peráláshoz vagy a nyomorúsághoz… A kis nemzetek gyakran nyomorúságos helyzetben vannak, nem azért mert kicsik, ha­nem mert gyengék; a nagyok prosperálnak, nem azért, mert na­gyok, hanem azért, mert erősek. Az erő a nemzetek számára na­gyon gyakran elsőleges feltétele a jólétnek, sőt magának a lét­nek.''²

A baloldal szembesülése a világ globalizálódásával

A korábbi időszakokban a baloldali erők ki tud ták aknázni a vi­lágrendszerben jelentkező zavarokat, visszásságokat, igazságta­lanságokat, és nem egy esetben olyan szabályozásra kényszerí­tették a kormányzatokat, amelyek – legalábbis részlegesen – te­kintettel voltak az ellenzéki erők követeléseire. A kikényszerített konszenzusok erősítették a munkáspártok, a szakszervezetek, a demokratikus irányzatok tekintélyét, elősegítették befolyásuk ki­szélesítését.

A szovjet tömb elleni harc során a nyugati világ arra töreke­dett, hogy a demokratikus értékek, a szellemi szabadság, a gaz­dasági hatékonyság, a tudományos és a technológiai teljesít­mény, a társadalombiztosítási szolgáltatások megtestesítője le­gyen. A „szocialista világ", ellenségük, arra kényszerítette őket, hogy tekintettel legyenek saját baloldali közvéleményükre. (Ez nem zárta ki, hogy a nemzetközi politikában – különösen a har­madik világban – ne támogassák a katonai diktatúrákat, az anti­demokratikus erőkel, és ne építsék ki az uralmi-alárendelési vi­szonyok új hálózatát.)

A 70-es években a jobboldali, a konzervatív erők új ideoló­giai-politikai platformot kezdtek kimunkálni, a neoliberaliz­must, a konzervatív forradalmak elméletét, amely figyelembe vette a globalizálási folyamatokat, a bérből élők világának differenciá­lódását, a kétsebességű társadalmak konfliktusait, a harmadik világ új tagoltságát, a fogyasztói társadalom térhódítását, a szov­jet világban mutatkozó törésvonalakat, a nyugati nagyhatalmak együttműködését a világfolyamatok szabályozásában (hegemó­niájuk megőrzése érdekében).

A baloldal megújulási kísérletei eddig nem vezettek olyan al­ternatívák kidolgozására, amelyek összhangban lennének a vi­lágrendszerben végbemenő változásokkal, az emberek új igé­nyeivel és várakozásaival. A baloldal túl sokáig kötődött ha­gyományaihoz. Konzervatívvá vált. Míg a tőke nemzetköziesedett, globalizálódott, a baloldal mindinkább elnemzetiesedett. A nemzeti politikát nem világrendszerbeli megközelítése szem­szögéből elemezte.³ Pedig a nemzetközi baloldalnak – minden áramlatának – mélyebben és átfogóbban kellene figyelembe ven­nie a globalizáció jelenségét és annak kihatásait a társadalmi élet minden szférájára, annak érdekében, hogy elméletileg megala­pozottabb stratégiát dolgozzon ki, az egyes régiók sajátosságait figyelembe véve. Samir Amin új könyvében (L'empire du chaos – A káosz birodalma?)⁴ elemzi ezt a problémakört. Abból a tételből indul ki, hogy a kapitalizmus mindig nemzetközi rend­szert alkotott. Maga a tőke, amely a mai napig lényegében nem­zeti maradt, éppen korszakunkban kezdi ezt a minőségét elve­szíteni, és ehelyett a mundializáció révén uralkodó nemzetközi tőkévé válni, mégpedig elképzelhetetlen gyorsasággal – írja a szerző. E minőségi változásoknak számos következménye van. A felhalmozás szabályozása a centrum államaiban azoktól a po­litikai és társadalmi harcoktól függött, amelyek nemzeti szinten kialakultak, és meghatározták a hatalomra kerülő szövetségi blokk szerkezetét. Nemzetközi érvényű szabályozási mechaniz­mus még a hárompólusú konstellációban (USA, Japán, Európa) sem alakult ki. Korunk drámája éppen a társadalmi tudat azon hiányosságából ered, hogy nem vagyunk képesek a mai körül­mények között pozitív és haladó, koordinált és komplementer alternatívákat felvázolni és előremozdítani. Ez a tehetetlenség egyfelől azt eredményezi, hogy az államok csupán helyi hatalmi érdekeket közvetítenek, másfelől azt, hogy a társadalmi mozgal­mak tevékenysége csak spontán reakciókra, válaszadásokra kor­látozódik. Ezek a megnyilvánulások igen gyakran elkerülhetet­lenül csekély hatékonyságúak, bukással fenyegetettek Úgy me­nekülnek előre, hogy a régmúltba esnek vissza. (Vallási, etnikai bezárkózás.)

A globalizációval együtt jár a polarizáció a nemzetállamok között és a nemzetállamokon belül. Michel Chossudovsky pél­dául, az ottawai egyetem tanára, „Nehogy a szegénység világ­méretűvé váljék" című írásában sok adalékot szolgáltat arról, hogyan váltja ki a globalizáció a polarizációt:

„A nemzetközi pénz­ügyi szervezetek egyfajta párhuzamos kormányzatot alkotnak, amely nem tartozik számadással a civil társadalomnak. … Az uralomnak ez az új formája, amelyet »piaci kolonializmusnak« nevezhetünk, népeket és kormányokat rendel alá e piac személytelen erőinek és tudatos manipulációinak, ami ilyen mértékben történelmileg példátlan szituáció. … Lengyelország és Magyarország helyzete nem tér el alapvetően sok latin-amerikai országétól. A reálbérek leszorítása és a nemzetgazdaságok nyugati piaci nyitása követ­keztében bezárják a belső piac ellátására berendezett, »nem hatékony« vállalatokat. … Itt is hat a szegénység világméretű fejlődése, amely az exportra rendezkedik be, és alapja az olcsó munkaerő, termelési kapacitása pedig hatalmas, tekintettel a munkaerő óriási tömegére. A harmadik világban a reálbérek át­lagosan csak a harmincad részét érik el az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában és Japánban fizetett reálbéreknek. … Expor­tálni vagy meghalni – ez a jelszó. … Mindenki ugyanazokon az európai és észak-amerikai piacokon akar eladni. … Az export nö­velési politika növelése csökkenti a termékek árát, következés­képpen a jövedelmet is, amelyet az adósság törlesztésére szántak volna. Valójában egy túltelített világpiacon ez a stratégia csak néhány alacsony munkabérű országnak hozhat hasznot. … A Dél szegénysége szűkíti az import iránti keresletet. … Bűvös kör alakul ki: az ipar áthelyezése a harmadik világba a gazdaság és ezzel a munkanélküliség átrendeződését váltja ki a fejlett orszá­gokban. … (A ruházati ágazatban például a divatárus három vagy négy dollárért veszi meg a Vietnamban vagy Thaiföldön tervezett inget. Ezt az inget aztán 45 dollárért adja el Nyugaton.) … Miközben a Nyugat-Európában és az USA-ban fogyasztott termékek növekvő része származik a harmadik világból, a gaz­dag országok járadékgazdasága a világjövedelemnek mintegy 80 százalékára teszi rá a kezét. Itt van a forrása a Dél eladósodá­sának."⁵

Ricardo Petrella, az Európai Közösség Bizottságának FAST-programja (a tudomány és a technológia értékelésével és jövőku­tatással foglalkozó program) igazgatója több írásában elemzi a multinacionális vállalatok és a nemzeti kormányok új viszonyát és an­nak kihatásait a politikai és ideológiai életre. Azok, akik azt hirdetik, hogy a „láthatatlan kézre" kell bízni az egyének, vállalatok, vá­rosok, országok közötti gazdasági irányítást – írja Petrella -, be­folyásuk folytán igen nagy hatalmat tartanak kézben. Valójában számos „látható kéz" irányítja a világgazdaságot, de kizárólag saját, alapvetően ágazati és testületi jellegű érdekeinek megfe­lelően. Gondolni lehetne jól irányzott intézkedésekre, amelyek megakadályozzák nagy ipari világtrösztök létesítését. Az orszá­gos szinten létező legszigorúbb trösztellenes törvény sem akadá­lyozza meg a világméretű „birodalmak" kifejlődését, és nem na­gyon hatékony az ipari és pénzügyi koncentrációval szemben. Tíz-húsz év múlva csupán két nagy műholdgyártó világcsoport létezik majd, három-négy autógyár, hat-nyolc nagy távköz­lési hálózat stb. Vajon gondolnak-e erre, amikor a piac „szabad­ságát" követelik? így tehát valójában nem a „láthatatlan kéz" és a „látható kéz" között lehet választani, hanem kétféle típusú kéz között, amelyek mindegyike egyformán látható: az egyik olda­lon állnak a világméretű magán oligarchiák, amelyek a nemzeti államok apparátusainak támogatását élvezik, a másik oldalon a mindenki által ismert intézmények és játékszabályok. Ez utóbbi­ak lehetővé tehetnék az állami és magánszerveknek, hogy a vi­lág gazdaságát világos alapokra támaszkodva irányítsák, szá­mos egyeztetés után világosan meghatározva és felkutatva a kol­lektív közérdekeket és az emberiség fejlődésének nagy irányvo­nalait.⁶

Abban a jelentésben, amelyet Ricardo Petrella a Belfortban tartott nemzetközi kollokviumra készített („Európa, Köztársa­ság, Egyetemesség" 1991. szeptember 21-22), és amelynek el­nökségét Chevénement volt hadügyminiszter vállalta, a követ­kezőt olvashatjuk: „Új jelenség, hogy az államok és a vállalatok, többek között a globalizáció következtében, a szövetség és az együttműködés új szakaszába léptek… A vállalatoknak szüksé­gük van a »lokális« (a nemzeti) államokra, hogy szembesülhes­senek a mundializációval, és ők maguk is mundializálódhassa­nak. A lokális államoknak pedig szükségük van transznacionális vállalatokra, hogy biztosíthassák legitimitásuk folyamatosságát, lövőjüket (úgy is, mint politikai formáció, és úgy is, mint «lokális» társadalom)."

A hatvanas évek óta a nemzeti hídfőállásokból kiindulva fel­gyorsult a transznacionalizálódási folyamat. A multinacionális vállalatok már nincsenek alárendelve az államnemzet hatalmának, mindazonáltal megfelelő forrással kell rendelkezniük abból a célból is, hogy stabilizálják, erősítsék, szélesítsék pozícióikat, javítsák versenyképességüket az idegen multinacionális vállalatokkal szemben a termelés, a kereskedelem, a pénzügyek, az anyagi és szellemi infrastruktúra tekintetében. Azt lehet állítani, hogy az a nemzetállam, amelyik rendelkezik multinacionális vállala­tokkal, érdekelt is azok sikerében. Ez vonatkozik a hatalmon lévő politikai elitre, a szakszervezetekre, és bizonyos fokig és bizonyos érte­lemben a lakosság egészére.

A fejlett tőkés országokban a baloldal számára új dilemmát teremt ez az érdekegybeesés, ez a – nem konfliktusmentes – új szövetségi rendszer. Relatíve privilegizált helyzetbe kerül a bérből élők többsége, összehasonlítva az elmaradt európai és a nem-európai térség aktív lakosságával. (Bérek, társadalombizto­sítások, juttatások színvonala, képzési rendszer, nemzetközi po­litikai befolyás.)

Európában az államnemzetek nemzetközivé tétele olyan mo­dellt kínálhatna, amely lehetővé tenné a nemzeti különbségek mérséklését, a nemzeti kisebbségek problémáinak megoldását kínálhatná, és biztosíthatná a konfliktusok kezelését. Ebből a szempontból az újraegyesített Németországnak nagy a felelőssé­ge. Németország missziója kettős lehet: lehetősége van arra, hogy az európai baloldal támogatásával hegemón szerepet vállaljon egy új európai entitás megteremtésében, amely egy kevésbé embertelen világrend kialakítására irányuló törekvés fő mozgatóereje lenne, de fennáll az a lehetőség is, hogy önnön világhegemonisztikus terjeszkedését fogja szorgalmazni. Hogy Németország végül is melyik utat vá­lasztja, ez összefügg azzal a másik kérdéssel is: vajon Európa egyesülése a hegemóniáért folyó versenyt fogja-e erősíteni, vagy az egyesülés értékei realizálódnak?

Nehogy hátrálva lépjen be a nemzetkőzi baloldal a XXI. századba…

Az eddigi fejtegetések arra szolgáltak, hogy érzékeltessek né­hány olyan tényezőt, amely alátámasztja azt a feltételezéseméi, miszerint a hagyományos baloldal történelmi lehetőségei kimerülőben vannak. Ugyanakkor úgy látom, hogy a megújuló balol­dal hosszú távon visszanyerheti korszerűségi koefficiensét, vi­lágméretű lendületét.

A történelmi kapitalizmus a XVI. század óta egyrészt olyan eszméket, változásokat, mozgalmakat keltett életre, amelyek megkérdőjelezték, szétroncsolták vagy felszámolták a prekapitalista társadalmakat, másrészt olyanokat, amelyek szembeszáll­tak a kapitalizmus által kitermelt elembertelenítő ellentmondá­sokkal, az egyéni szabadság és a piaci szabadság korrelációjából adódó torzulásokkal a társadalmi élet minden szférájában, nem­zeti és nemzetközi vonatkozásokban egyaránt.

A kapitalizmus a demokrácia és a szocializmus táptalaja. Előmoz­dította a nemzetté válás folyama tát és a nemzeti dezintegrációt, a modernizációt és az elmaradottságot; egy olyan hierarchikus vi­lágrendszer kialakulását, amelynek szimbólumai a felhőkarco­lók és a bádogvárosok. A történelmi kapitalizmus sorsát alakító nagyhatalmaknak és oligarchiáknak sikerült eddig felbomlasztani, le­verni, bekebelezni, semlegesíteni a rendszeridegen (l. Wallerstein) moz­galmakat, forradalmakat, lázadásokat, mégpedig kiaknázva gazdasági, pénzügyi, hatalmi, katonai, ideológiai fölényüket és az ellenük szegülő mozgalmak belső gyengeségeit, torzsalkodásait, nem-adekvát stratégiá­jukat és szervezeti-működési jellegüket.

A XX. század végén a kapitalizmus világméretű győzelmet könyvelhet el. A demokrácia világa földrajzilag jelentősen ki­tágult, ugyanakkor mindenhatóvá vált a profit logikája, a nagyhatalmak Szent Szövetsége. Nem a kommunizmus kísérte­te járja be Európát és a világot, hanem a valóságosan létező kapi­talizmus csodái és rémei kísértenek. A globalizáció kiváltja a po­larizációt, az egyenlőtlen fejlődést (Samir Amin), egy új típusú dualizmust: „Lehetséges, hogy – a történelem egy újabb gazda­sági fortélya révén – a világrendszeren belüli társadalmi fejlődés jelenlegi szintjén napjainkban egy globális méretű kettős gazda­ság és társadalom van kialakulóban… Ez az új dualizmus azok között alakul ki, akik részt vesznek, illetve, akik többé nem tud­nak részt venni a világméretű munka megosztásban… A citromot azután dobják félre, hogy kifacsarták." (így A. G. Frank.⁷ )

A hagyományos és az új demokratikus rendszerek végső soron egy totalitárius világrendszeren belül vergődnek. Ennek fő mozgatói és irányítói az Egyesült Államok, Japán, Németország és azoknak transznacionális oligarchiái.

Századunk végére a nemzetközi baloldalt szétpattintotta ez a totalitárius világrendszer. A hagyományos baloldal lényegé­ben nemzeti keretek között folytatta harcát, fogalmazta meg célkitűzéseit, de képtelen volt befolyásolni azokat a mélyáramlatokat, amelyek kialakították a világrendszer fő vonásait. Nem volt képes korlátok közé szorítani a nemzetközi tőke uralmát. A hagyományos baloldal nemzetközi szolidaritása, együttműködése a vezető testületek tanácskozásaira és az ott megfogalmazódott javaslatokra, illetve határozatokra korlátozó­dott.

A baloldalnak keresnie kell azokat a módozatokat, amelyek révén valamilyen módon szabályozni tudja a mindenható transznacionális tőke mozgását, amely jelentős mértékben – ahogyan ezt már említettük – függetleníti magát a nemzeti tár­sadalmaktól és megszabja azok sorsát, felfelé ívelő vagy ha­nyatló pályáját. A baloldal nem folyamodhat a babitsi Jónás hi­ábavaló haragjához, szemrehányásaihoz. A világon a baloldal potenciális hívei és hívői, rokonszenvezői túlnyomó többséget alkotnak. Az állóháború és a frontális támadás között milyen le­hetőségek kínálkoznak az egyes országokban és régiókban? Hogyan lehet koordinálni a szenvedő népek ellenállását? Milyen közbülső szakaszokon keresztül lehet majd elérni a világrend­szer működésének szabályozását? Hogyan lehet összekapcsolni az eltérő indíttatású és jellegű tiltakozásokat, szembenállásokat, aspirációkat? Mennyire tudja majd a baloldal befolyásolni a nemzetállamok transznacionalizálási folyamatát és azok intéz­ményrendszerét?

A hagyományos baloldal által hozott áldozatok, a megvívott harcok, a meghirdetett eszmék és célok hosszú időn keresztül összhangban voltak a kor lehetőségeivel és követelményeivel. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy a haladó ideáloknak az a sorsuk, hogy anticipálják a jövőt, elősegítsék egy új korszak el­jövetelét, amelynek valóságos mozgása azután diszkreditálja és megcsúfolja őket.

Ahhoz, hogy a baloldal visszanyerje időszerűségi koefficien­sét, és célravezető alternatívát dolgozzon ki, hosszú időre lesz szükség, nem utolsó sorban azért is, mert – ahogyan említettem – nem kristályosodott ki még az új világrend.

Íme néhány követelmény, amellyel a megújuló baloldal fel­tétlenül szembesül.

Mint már szó volt róla, napjainkkal a nemzetállamok transznacionalizálásának korszakába kerültünk. Nélkülözhetetlenné vált a világrendszerbeli megközelítés. Ami távolinak tűnik tér­ben és időben, az a jelen szívlüktetését jelzi.

A globalizálódás nem iktatja ki a nemzetit, a lokálist. Az ön­szerveződést, az önvédelmet, az asszociatív életet kell hangsú­lyozni éppen abból a célból is, hogy az állampolgárok szerveseb­ben tanulják meg összekapcsolni a közvetlent és a távolit, a he­lyit és a világrendszerbelit.

A hagyományos baloldal a XX. század közepéig eltérő forrá­sokból táplálkozott, változatos eszméket hirdetett, egymáshoz közel álló, de mégis megkülönböztethető társadalmi rétegekre támaszkodott. Felháborodásukban gyakran közösen meneteltek, a célok és megoldások módozataiban gyakran szembekerültek egymással. A hagyományos baloldalon belül két fő áramlatot kü­lönböztethetünk meg, mindkettőn belül sokféle elágazással. Az egyik fő áramlat mindenekelőtt a francia forradalom hagyomá­nyaihoz kötődött. A demokratizálódás kiszélesítését, gazdagítását szorgalmazták, érzékenyek voltak minden iránt, ami csorbította az em­beri méltóságot, a szellemi és morális értékeket, a demokratikus jogok érvényesítését. Közelebb álltak a munka világához, mint a tőke vi­lágához. Ezen áramlatban találjuk a kistulajdonosokat, az értel­miséget, a szociális problémák iránt érzékeny hívőket. A hagyo­mányos baloldal másik áramlata ellenben elsősorban a munka vi­lágához kötődött, mindenekelőtt a tőke és a munka ellentétét hangsúlyozta. A szabadságot alárendelték az egyenlőségnek és a mun­kások közötti szolidaritásnak. A szakszervezeti mozgalmakon és a munkáspártokon keresztül törekedtek érvényesíteni politikai és gazdasági érdekeiket. A III. Internacionálé megalakulása után a szociáldemokrácián belül a reformista irányzat, a kommunista mozgalmon belül pedig a voluntarizmus erősödött. A lehetséges minimum elérésének elhalasztása és a történelmileg lehetetlen követelése között húzódott a határvonal.

A megújuló baloldalnak el kell hárítania az ouvrierizmust és azt a hiedelmet, hogy a nyomor önmagában forradalmasít. A fejlettebb országokban a következő évtizedekben egyér­telműen a szellemi bérből élők válnak a társadalmi élet fősze­replőivé. A gyenge láncszemekben az ipari tartaléksereg és a foglalkoztatottak, a szakképzett és a szakképzetlen munkaerő közötti elválasztó vonal bizonytalanabbá válik, és bonyolult át­meneti formákat fog felmutatni. A baloldal új szerveződési for­máinak feltétlenül igazodniuk kell ezekhez a változásokhoz.

Kongassuk meg a vészharangot!

A nemzetközi baloldal közvetlen főfeladata a jelenlegi szakaszban: feltartóztatni a neoliberális és a szélsőjobboldali erők közös offenzíváját

Világrendszerünkben fokozódnak az instabilitást kiváltó té­nyezők; a baloldal elerőtlenedése csak egy ezek közül. „A kon­zervatív és a jobboldali eszmék, értékek, mozgalmak újraéledése és megújulási kísérletei nem kis mértékben arra is visszavezet­hetők, hogy a kommunista madárijesztő eltűnésével a liberális kapitalizmus elvesztette legjobb alibijét. Ezentúl a szegénység övezetei az Európai Közösségben és Észak-Amerikában, a fejlődő országok társadalmi zavarai – mindez ama fennálló egyet­len gazdasági rendszernek lesz tulajdonítható, amely nem tud új erőre kapni. Meddig mernek még türelmet prédikálni a fellendülésre várva? … A politikusok kitérnek az érdemi válasz elől…. Porhin­tés, szédelgés ez, ha előbb nem tűzik ki a gazdasági és szociálpo­litika megváltoztatását, amely napról-napra új híveket sorakoztat fel Le Pen mögé…. A kommunizmus romjain kihajt a tekintélyural­mi rendszerek csábítása, amelyek rendet ígérve, de félretolva a demokráciát, kikényszerítik a piaci törvények szabad érvényesü­lését. A szélsőséges áramlatok a régi demokráciákban is teret nyernek. Milyen közei van hozzánk Kelet-Európa, és nemcsak földrajzilag…"⁸

Christian de Brie a Le Monde Diplomatique 1992. januári szá­mában ugyancsak terjedelmes és félelmetes cikket ír a szélsőjobb európai internacionáléjáról. Felhívja a figyelmet: „1989-ben összesen mintegy 7 millió európai választópolgár szavazott faj- és idegengyűlölő pártokra.⁹ Politikájuk vegyes elemeire jellemző a német republikánusok mérsékeltnek számító – és Le Pen szélsőséges nézeteit gyakran kritizáló – pártprogramja: a külföl­diek fokozatos eltávolítása, szociális jogaik megvonása, internáló és kényszermunkatáborok létesítése (a politikai ellenzék számá­ra is), a cenzúra bevezetése, a szakszervezetek állami irányítása. … A cél egy és ugyanaz: minden esetben a faji kérdés az a fe­szítővas, amellyel a demokratikus rendszert ki lehelne billenteni, s beledönteni abba az »új rend« nevű szakadékba, amelyből csaknem fél évszázaddal ezelőtt Európának mintegy 50 millió halott árán sikerült kikecmeregnie. A félelem pontosan annyira megalapozott a fenyegetett középosztályok részéről, mint amennyire valóságos a nyugati társadalom válsága. Mindaddig, amíg a demokrata állampolgárok sorsukat elvakult elitpolitiku­sokra bízzák, a szélsőséges kísértések erősödnek."

A baloldal nem túlozhatja el, de nem is kicsinyelheti le a ret­rográd erők nemzetközi offenzíváját. Feladata, hogy figyelmének és tevékenységének középpontjába állítsa a szélsőjobboldal felé sodródás veszélyének elhárítását. Kongassuk meg a vészharangot, nehogy nekünk szóljon a lélekharang. Ne feledkezzünk meg róla, hogy annak idején a nem-fasiszták bénultsága, helytelen helyzet­értékelése Hitler hatalomra jutását eredményezte. Napjainkban nincsenek Hitlerek, de szaporodnak a felfegyverzett próféták, azok a politikusok, akik azt hirdetik, hogy messianisztikus kül­detésük a rend visszaállítása a demokratikus zűrzavarok kikü­szöbölésére. Le Pen 1991. szeptember 1-jei üzenetében azt írja: „a gát mögött a dagály mind magasabbra csap, míg el nem sodorja a gát zsilipéit". (Idézzük ehhez Victor Hugo figyelmeztetését a „Borzasztó év" [l'Année Terrible] című verseskötetéből: „Azt hi­szitek, hogy én vagyok a dagály, pedig özönvíz vagyok.")

A baloldalnak nem az a hivatása, hogy Noé-bárkákat építsen a menekülők számára, hanem, hogy minél több, mind nagyobb szakértelemmel rendelkező gátépítőket toborozzon, akik képe­sek lesznek megszilárdítani a gátat mélységében, magasságában és szélességében. Az apátia, a közömbösség azoknak nyújt segít­séget, akik egy kemény hatalmat akarnak megteremteni, hogy könnyedebben és hosszadalmasabban kordában tarthassák azo­kat, akik beletörődtek abba, hogy gyengék. Széles nemzetközi összefogásra lenne szükség a retrográd neoliberális áramlatok és a szélsőjobboldali erők szövetségének megakadályozására.

A demokratikus vívmányok megvédésén és gazdagításán keresztül lehet összekapcsolni – s különösen így van ez a kelet-európai országokban – egy perspektívát nyújtó politikai irány­vonalat és a bérből élő világnak, a lakosság széles rétegeinek ér­dekérvényesítését.

A baloldal megújulásának egyik döntő feltétele a demokrati­kus vívmányok védelmezése. A konzervatív erők számára a francia forradalom befejezett forradalom. A baloldal számára a forradalmi fejlődésnek, az individualizációnak és a szocializáló­dásnak nincsenek ha tárai.

1992. március.

Jegyzetek

1 „Enyhülési háborúról" lehet beszélni, mert az enyhülés ernyője alatt mindkét szuperhatalom katonai erőfölényre nem-katonai téren pedig társadalmi-politikai fölényének demonstrálására törekedett. Egymás ki­szorítására, legyőzésére. Az amerikai fél, a Nyugat nem segítette elő a reformkísérletek sikerét. Az enyhülésből adódó lehetőségek kiaknázásá­ra törekedtek, elsősorban a Szovjetunió és szövetségei közötti viszony la­zítására, az ellenzéki csoportok fokozottabb támogatására.

2 Alexis Tocqueville: La Démocratie en Amerique. Összes Művei 1. kötete, 164. rész.

3 Érdemes ebből a szempontból felfigyelni Hamvas Béla gondolatai­ra, amelyeket a Világválság c. művében olvashatunk: „A nagy kultú­rával feltétlenül, együtt jár az a kötelezettség, hogy az ember továbbépít­se. Kultúrában születni nem csak annyit jelent, hogy élvezni a kiváltsá­gokat, amiket az ősök alkotása teremtett, hanem annyit is, hogy előkészí­teni az utódok kultúráját. … E kettőséget kell élni. Aki nem éli, az nincs jelen a korban és minél kevésbé éti, annál nagyobb a „korszerűtlenségi koefficiense" (Ortega kifejezése). … A lemaradt részt vett a korban, de nem tudott lépést tartani vele. … A legfontosabb helyzet az időszerűség helyzete. … Az alapvető bizonytalansági érzet a megoldhatatlan problé­mastruktúrából következik, és annak az az emberi tudatban való jelent­kezése. …" Hamvas Béla: A világválság. Magvető, Budapest, 1983. p. 41.

4 Samir Amin: l'Empire du chaos. La nouvelle mondialisation capitaliste. L/Harmattan. Paris, 1991. 9. és 13. oldal alapján.

5 A Le Monde Diplomatique 1991. októberi számából.

6 Le Monde Diplomatique, 1992. február.

7 Andre Gunder Frank: Demokráciaárusítás az antidemokratikus pia­con. Eszmélet, 11-12. szám, pp. 242-243.

8 Claude Julien: Oda az alibi – támadnak a szélsőségesek. Le Monde Diplomatique, 1991. december.

9 Meglehet, 1992-ben a helyzet még rosszabb. (A szerk.)