1. Ha a világgazdaságot alkotó gazdasági rendszerek transzna­cionalizálódásának szintjét kívánjuk mérlegre tenni, kezdeti, lé­nyegében intuitív vizsgálódásunkban érdemesnek látszik abból kiindulni, mekkora a külkereskedelem részesedése a különböző országok GDP-jében. E kritérium fényében megállapítható, hogy a transznacionalizálódás a második világháború végét kö­veté hosszú ciklus alatt felerősödött. Ezenfelül a növekedés­nek az 1970-es évek elejétől megfigyelt lelassulása nem jelen­tette egyszersmind a világkereskedelem intenzitásának csökke­nését, ellentétben az 1930-as évekkel, amikor a csökkenő ter­melést a csökkenő külső transzferek egyenlítették ki. Inkább a fordítottja az igaz: a külső transzferek terjeszkedési rátája az 1970-es és 80-as évek folyamán meghaladta a növekedést, a transznacionalizáció intenzívebbé vált.

Az export részesedése a fejlett kapitalista országok (OECD) GDP-jében az 1965-ös 12%-ról 1988-ra 20%-ra emelkedett. Ha számításba vesszük a nem exportálható szolgáltatásoknak a GDP-n belüli megnövekedett súlyát (több mint 60%), akkor né­mileg fel tudjuk mérni a külkereskedelem döntő hatását a mezőgazdasági és gyáripari termelés számos szektorának telje­sítményére. Ez teljesen új jelenség – bár a nemzetközi verseny­ben mint olyanban semmi új sincs -, és megmagyarázza, hogy miért fektetnek súlyt az illetékes tekintélyek a „nemzetközi versenyképesség" szükségességére, és miért hagyták el teljesen a „nemzeti önállóságnak" az 1930-as években ural­kodó régi irányelvét.

Azonban észre kell vennünk, hogy ez az intenzívebbé vált transznacionalizálódás elsődlegesen a fejlett kapitalista gazda­ságok egymásba olvadásának a jele, és csak másodlagosan az Észak-Dél transzfereké. A világkereskedelem elsődlegesen az Európán belüli, az EGK által bátorított transzferek intenzí­vebbé válása folytán bővült ki. Ma már lehetséges egy „euró­pai gazdasági régióról" nagyjából ugyanazon a módon beszélni – bár haboznék, hogy ezt integrált régióként írjam-e le -, aho­gyan a második világháború előtt a nagy európai nemzetgazda­ságokról (Németország, Nagy-Britannia és Franciaország). A vi­lágkereskedelem bővülése másrészt a kapitalista világgazdaság három pólusa: az Egyesűit Államok, Japán és az EGK közötti transz­ferek megélénkülését jelzi.

Ez a váltás a legfőbb oka a külkereskedelmi részesedés nö­vekedésének az Egyesűit Államok GDP-jében (1965 és 1988 között 6-ről 11%-ra), nemkülönben a külkereskedelmi részese­dés némileg szerényebb bővülésének Japánban (11-ről 13%-ra, ugyanebben az időszakban). Ha az EGK-t úgy kezeljük mint egyetlen „országot" – eltekintve az Európán belüli transzferektől -, láthatjuk, hogy mindhárom óriás gazdasági pólus „külső" transzferéi GDP-jük kb. 12%-át reprezentálják, és hogy e pólu­sok közötti áramlások a transzferek több mint 60%-át teszik ki (az OECD-n belüli transzferek részesedése gyáripari exportjuk 66%-áról 70%-ra emelkedett 1965-től 1985-ig, azonban 60% maradt, ha az EGK-n belüli transzfereket leszámítjuk). A GDP-nek ez a 12%-a végül is nem látszik olyan soknak; valójában azonban döntő jelentőségű, mivel a mezőgazdasági és ipari össztermék 31 %-át jelenti (tekintette! arra, hogy a GDP 61 %-át a szolgáltatások teszik ki).

A transzfereknek a fejlett pólusok és a perifériák között lebo­nyolódó része semmi esetre sem lényegtelen, bár jelenleg divat túl gyorsan leírni. A harmadik világ jelentős és bővülő piac a fej­lett pólusok számára. El kell ismerni viszont, hogy ennek a piac­nak a tágulása szélsőségesen egyenlőtlen. 1988-ban a világke­reskedelem értéke (a Szovjetunió, Észak-Korea, Kelet-Németor­szág, Csehszlovákia és Kuba kivételével) 22,627 milliárd dollárt tett ki. Az OECD-exportok (2,024 milliárd dollár) ennek 7%-át ad­ták; a harmadik világ országai 23%-át (603 milliárd), nevezete­sen Kína 40 milliárd, India 15 milliárd, más alacsony jövedelmű országok 45 milliárd, más közepes jövedelmű országok 341 mil­liárd, és a vagyonos alacsony népességű olajtermelő országok 154 milliárd dollárt.

Egy másik felosztás a következő eredményeket adja: 154 milliárd dollár jut az olajtermelő országokra, 174 milliárd Kelet-Ázsiára, 101 milliárd Latin-Amerikára, 85 milliárd az arab orszá­gokra, a Közép-Keletre, Dél- és Délkelet-Ázsiára, 29 milliárd a Szaharától délre fekvő afrikai országokra. A három pólus – az USA, Japán és az EGK – mindegyikének részesedése a har­madik világ országaiba irányuló exportban 20-30%-os nagyság­rendű volt (több mint 30% az Egyesült Államok és Japán, és 20% az EGK esetében, leszámítva most az EGK-n belüli transz­fereket).

Figyelemre méltó, hogy a harmadik világ külkereskedel­mének összvolumene gyorsabban nőtt, mint a hozzá tartozó országok GDP-je. Kína exportjai a GDP 3%-áról 14%-ra emel­kedtek 1965 és 1988 között, Indiáéi ugyanezen időszakban 4-ről 7%-ra, a közepes jövedelmű országokéi 18-ról 26%-ra. Az ala­csony jövedelmű országokban az export részesedése a GDP 25%-áról annak 19%-ára esett vissza e periódus folyamán. Új­ból találkozunk tehát a legtöbb harmadik világbeli ország, meg a „negyedik világ" országai (ideértve a legtöbb, a Szaharától dél­re fekvő afrikai államot) külkereskedelmének (és outputjának) vi­szonylagos stagnálásával. Ezeknek a statisztikáknak nincs olyan jelentősége, mint más országok esetében, mivel a GDP-re vonatkozó becslések gyakran rendkívül megbízhatatlanok (és nem különösebben alkalmasak az illető ország gazdasági hely­zetének elemzésére). A látszólagos változásokat az exportok­nak a GDP-hez való arányában (valamint a rákövetkező vissza­esést 25-ről 19%-ra) óvatosan kell kezelnünk. Ami világos, az az, hogy az illető országok teljesítményei gyengék, és az abszo­lút mennyiségek gyakorlatilag elhanyagolhatók.

Míg az úgynevezett negyedik világ csak igen csekély mérték­ben jelent piacot a centrumoknak, nem ez a helyzet a közepes jövedelmű országokkal, amelyek a fejlett pólusok közötti transz­fereknél gyorsabb ütemben bővülő, fontos piacot jelentenek. A periféria országainak vonatkozásában a transznacionalizálódás szintén intenzívebbé vált, bár ez nyilvánvalóan csak kis szeg­mentumokra vonatkozik.

A perifériák nem pusztán passzív szerepet játszanak a transznacionalizálódásban – piacaiknak az Északról jövő expan­zió előtti megnyitása révén. A Dél iparosodása ugyanis aktív szerepet juttat nekik azáltal, hogy a gyáripari cikkek világpiacá­nak egy semmiképpen sem elhanyagolható tényezőjévé teszi őket.

Az Észak bizonyosan kézben tartja a világpiac feletti el­lenőrzést a mezőgazdasági és gyáripari termékek vonatkozásá­ban, mivel rendelkezik gabonafölöslegekkel (szemben a Délen uralkodó élelmiszerhiánnyal), és az övé a kezdeményezés a ter­mékinnováció terén. Kétségtelen, hogy a harmadik világ gyár­ipari termékeinek exportja a három pólus országaiba (amely mintegy 200-210 milliárd dollár nagyságrendű volt 1985-ben) a világ gyáripari terméktranszfereinek (amelyeknek teljes volume­ne több mint 1.100 milliárd dollár volt ez időben) kevesebb mint

20%-át jelenti. Az arány tehát szerény marad, ha az EGK-n be­lüli transzferektől (akkoriban 22 százalékos nagyságrendűek) el­tekintünk. Az Egyesült Államoknak a harmadik világba irányuló exportja teljes iparcikk-exportjának (1985-ben 160 millió dollár) a 35%-át tette ki; Japán hasonló irányú exportjai 36%-ot (az ugyanez évi 170 milliárd dollár értékű összexportból); ami pedig az EGK-országok harmadik világba irányuló exportját illeti – kö­rülbelül 100 milliárd dollár 1985-ben – ez kevesebb mint 20%-a a tagországok összes exportjának, s akkor is csak 25%, ha az EGK-n belüli transzfereket nem vesszük számításba.

Ugyanebben az időben a világpiac tanúja volt néhány közép-jövedelmű harmadik világbeli ország iparcikk-exportja megjele­nésének.

Az aktív transznacionalizálódás a periféria országaiban is in­tenzívebbé vált, ha nyilvánvalóan egyre inkább csupán néhány országra koncentrálódott is. Első helyen jött a kelet-ázsiai „négy kis tigris" (több mint 70 milliárd dollár értékű iparcikk-exporttal 1985-ben, amelyből 28 milliárd Dél-Koreából származott). Ez­után következtek a latin-amerikai óriások (mindenekelőtt Brazília és Mexikó 16 milliárd körül). Utánuk sorakozik Délkelet-Ázsia (Thaiföld, Malaysia, Indonézia, a Fülöp-szigetek) 12 milliárddal. Kelet-Európa (főleg Jugoszlávia, Lengyelország és Magyaror­szág) mutatott némi expanziós képességet (1985-ben 22 milliárd dollár értékű iparcikk-export a három említett országból). Kínát a maga 13,4 milliárd dollár értékű ipari exportjával (1985) és Indiát (5,9 milliárd dollár) úgyszintén felvehetjük azoknak az országok­nak a listájára, ahol az exportkapacitás bővült. Összehasonlítás­képpen: az arab világ (3,6 milliárd dollár értékű ipari export) és a negyedik világ (2 milliárd alatt) nemcsak elhanyagolható té­nyezőt jelentett, hanem egyszersmind stagnált is.

2. Ha most ezekkel az adatokkal összekapcsolva megnézzük az EGK-n belüli, a pólusok (az Egyesült Államok, Japán és az EGK) közötti, és a pólusok valamint a harmadik világ félig iparo­sodott régiói közötti transzfereket, láthatjuk, hogyan illeszkedik a régiók kialakulása a növekvő transznacionalizálódás kereteibe. A régiók kikristályosodása mindhárom jelzett pólus körül végbe­megy, de az egyes pólusoknak megfelelő perifériák nagyon kü­lönböző gazdasági potenciállal rendelkeznek.

A nagy amerikai régió – amelyet az Egyesült Államok és külső „provinciája", Kanada dominál – Latin-Amerika és a Karibi-medence természetes partnere. Mexikó már úton van a „nagy észak-amerikai piacba" való teljes integrálódás felé. Közép- és Dél-Amerikát egy Alaszkától a Tűzföldig nyúló szabadkereske­delmi övezet felajánlásával bátorítják e példa követésére.

A Japán által uralt nagy kelet- és délkelet-ázsiai régió beke­belezi a félig-iparosított Délkelet-Ázsiát (Thaiföld, Malaysia, Indo­nézia, Fülöp-szigetek). Ennek a régiónak a határai még kialaku­latlanok. Semmi esetre sem világos, hogy Koreát bármivel értel­mesebb lenne a régióba „integráltnak" tekinteni, mint Kínát is ide számítani. Még India is, gyengeségei ellenére, megtartja autonó­miáját a japán pólussal szemben. De a „japán" régió nyugat felé terjeszkedhet (Burma, Sri Lanka irányában, sőt, akár oly messzire is, mint Pakisztán és a Perzsa Öböl).

Az EGK körül kialakult régiónak is megvannak a maga kere­tei: formálisan is megerősítette az EGK-ACP társulás, és rész­ben újra megerősítik a frank-övezet szűk korlátai. De az érintett afrikai perifériák lényegében a világ legszegényebb országai, amelyeknek gazdasági potenciálja a fennálló rendszeren belül egyáltalán nem ígéretes. Nem kétséges, hogy miért viszonylag kevésbé lényegesek az EGK és a Dél közötti transzferek, mint az Egyesült Államok illetve Japán és a Dél között végbemenők. Európa a saját belső integrációjára koncentrált, amely újabb len­dületet kaphat az egységes piac 1992-ben esedékes létrejötté­vel. Európa keleti határainak megnyitása úgyszintén új kilátáso­kat nyújthat az integrált Európa expanziója számára, és még in­kább lelassíthatja az Európa és a Dél közötti transzferek növe­kedését.

Éppen ezért korai még a transznacionalizálódáson belüli „regionalizálódásról" beszélni. A perifériák még nagymértékben ki vannak téve a piacaikért (kereskedelmi és pénzügyi lehetősége­kért) versengő pólusok versenyének. Az utóbbiak versenyképes­sége egyébként egyenlőtlen a különböző termékfajtákat tekint­ve. Japán és az Egyesült Államok élen járnak az új technológi­ákban, különösen az információs technológiában. Az Egyesült Államok, Kanada és Franciaország előnyben vannak a gabona­termelésben. Németország uralkodó szerepet tölt be a hagyo­mányos gépipari technikában (autók, szerszámok) és a vegy­iparban. Franciaország a fegyvergyártás, a vasút- és repülőgép­gyártás bizonyos területeinek élvonalában helyezkedik el. A pó­lusok közötti transzferek különböznek a perifériákkal folytatottaktól: az új technológiák terén élvezett viszonylagos előny döntő a pólusok közötti transzfer vonatkozásában, de sokkal kevésbé fontos a harmadik világ piacaiért folytatott versenyben.

Ám a fő akadálya annak, hogy a regionalizálódásról mint be­fejezett tényről szólhassunk, az a hatalmas bizonytalanság, amely a (volt) Szovjetunió, Kína, India és a harmadik világ politi­kájával kapcsolatos, nem is beszélve a magának Európának a jövőjével és az új Németország által meghozandó alapvető dön­tésekkel kapcsolatos bizonytalanságról.

Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban csak találgathatunk. Nekem úgy tűnik, hogy az egységes Németország expanziós te­re Kelet-Európában mély hatással lesz magának Németország­nak az EGK-n belüli integrálódására. Sejtésem szerint a Szovjetunió utódai, Kína és még India is ragaszkodni fognak az egyes pólusoktól való függetlenségük megmaradásának le­hetőségéhez, és ezen a módon jelentős terük marad a manőve­rezésre. Ezzel szemben az előrelátható jövőben valószínűtlen­nek látom, hogy a harmadik világ nagy régiói megszerveznék önmagukat és a körülöttük lévő országokat, legyen szó akár La­tin-Amerikáról, az arab világról, Afrikáról vagy Délkelet-Ázsiáról. Pedig egy ilyesfajta regionalizáció lehetne egy policentrikus világ alapja; erre lenne szükség egy alternatív fejlődési perspektíva megvalósításához, szemben a világméretű kapitalista terjeszke­dés igényeihez való zárt sorokban végrehajtott egyoldalú igazo­dással.¹

3. A külkereskedelem csak egyike annak a néhány egyformán jelentős fokmérőnek, amely a transznacionalizáció intenzitását jellemzi; ilyenek továbbá a technológiai transzferek (és függősé­gi viszonyok), hiteláramlások (és a külföldi adósság), hogy ne is említsük a gazdaság állítólag exogén tényezőit (kultúra és kom­munikáció, geostratégia és fegyverkezés, ökológia). Mindezek a tényezők tanúskodnak arról, hogyan is terjednek a világméretű gazdasági hatások az egyes gazdaságoknak és a centrumban elhelyezkedő társadalmaknak az összeolvadása valamint a peri­fériáknak a világrendszerbe való integrációja révén.

Manapság divatos ezekből a tényekből két dogmatikus kö­vetkeztetést levonni. Az egyik úgy hangzik, hogy a transznacio­nalizálódás elkerülhetetlen, és mint ilyent el kell fogadni. Az egyetlen lehetőség az igazodás. A második szerint az úgyneve­zett fejlődő országok számára lehetséges a transznacionalizáló­dás követelményeihez való aktív alkalmazkodás, és Korea vala­mint néhány más ország „sikere" ennek bizonyítéka. Eszerint minden a harmadik világ-beli országok gazdaságának belső té­nyezőin múlik.

A Világbank jelentései ennek a fajta beállításnak a modelljei. Ha az ember olvassa őket – ez éppen olyan unalmas elfoglalt­ság, mint a Pravda olvasása az 1960-as évek végén -, annak megvan az az előnye, hogy megjósolható, mit mond majd a Vi­lágbank bármely – régi vagy új – témáról. A Világbank sohasem lép túl a fentebb leírt két következtetésen – a maga a priori dog­máin. Az ideológia diadalmaskodott. A valódi kérdéseket mindig előre elködösítették, „adatok" hegyével helyettesítették őket (sta­tisztikai függelékekkel, egyébként a jelentések egyetlen használ­ható részével, még ha a statisztikák hallgatnak is egy sor kulcs­fontosságú kérdésről, és bizonyos esetekben – hogy a legkeve­sebbet mondjuk – megbízhatatlanok). Az adatok amúgy nem kü­lönösebben jelentősek, de feltételezik róluk, hogy „elmondják a mesét".

Az ökonometriai modelleket, amelyek sohasem jelentettek többet, mint a három pólus uralmának finomabb megnevezését, manipulálták, hogy azt mondják, amit a szerzők mondani akar­tak, hogy „tudományos" mezbe öltöztessék tisztán ideológiai ál­láspontjukat. Ez a megközelítésmód így tisztán és egyszerűen tautológia.

A transznacionalizációról szóló jelen megjegyzéseim ponto­san a kérdés ma divatos kezelése által elködösített problémákat veszik célba. Ezeket két címszó alatt vizsgálhatjuk: módok és ta­pasztalatok.

Lássuk tehát először is a transznacionalizálódás módjait. Egyszerűen fogalmazva a következő alternatívákról van szó: Összebékíthető-e a transznacionalizáció követelményeivel -és ha igen, melyekkel – a nemzeti önállóság fenntartása vagy kiépítése, vagy pedig olyan tökéletes ellentmondásban vannak egymással, hogy nincs más lehetőségünk, mint te­hetetlenül végignézni, ahogyan a nemzeti realitásokat telje­sen felszívják a világgazdasági hatások? Ez lényegében a strukturált nemzeti integráció szétesését jelenti, ahol ez történel­mileg kialakult örökségként létezik, illetve az ilyen integrációról való lemondást, ha ez nem része a nemzet örökségének. Ez a folyamat következésképpen valami olyasmiben végződne, mint egy világméretű gazdaság (vagy, Michael Beaud kifejezését használva, világméretű termelési rendszer), amely többé nem nevezhető nemzetközi rendszernek (mivel az utóbbi a nemzeti termelési rendszerek egymáshoz kapcsolódását feltételezi). A kérdés tehát az, vajon kívánatos vagy lehetséges-e összebékíte­ni a transznacionalizálódás követelményeit és a „nemzeti" gaz­daságépítés céljait? Én azt felelném erre, hogy kétféle válasz le­hetséges, egymástól eltérő vagy akár egymással ellentétes tár­sadalmi következményekkel.

A második címszó a transznacionalizálódáshoz való alkal­mazkodás tapasztalatainak kritikai értékelését kínálja, legyen szó a transznacionalizálódás látszólagos elutasításának ügyne­vezett „szocialista" tapasztalatairól vagy a mai harmadik világéi­ról. A ma divatos megközelítés itt egy leegyszerűsített megkü­lönböztetést tesz a „sikerek" (a GDP növekedésével és a ked­vező külkereskedelmi mérleggel mérve) és a „kudarcok" (ugyan­ebből a szempontból) között. Dél-Korea áll a skála egyik vég­pontján, az afrikai negyedik világ a másikon. Ez a megközelítés nem több, mint banális megismétlése annak, ami a Világbank je­lentéseinek függelékében szereplő statisztikákból első látásra ki­olvasható, és ami sohasem segíti elő az (esetleg kényszerűen) választott alkalmazkodási stratégia összehasonlítását azzal az eredménnyel, amelyet más, kipróbálatlan stratégiák érhettek vol­na el. Itt tehát lényegében a probléma kritikátlan megközelíté­séről van szó.

4. Az alapvető kérdés – nevezetesen a transznacionalizálódás és a nemzeti önállóság közötti ellentmondás – olyan álláspontok kialakulásához vezet, amelyek kiindulópontjukban térnek el egy­mástól. A történelmi léptékű előre tervezésben rejlő potenciál óri­ási mértékben különbözik attól, amit a hagyományos kezelést ja­vasolok (akiknek éppen ez a fantáziahiány az egyik figyelemre méltó tulajdonsága) elképzelnek. Az OECD-országok minden te­kintélye és a nagyjából e tekintélyek által kialakított, mögöttük ál­ló „közvélemény" láthatóan egyetért a nemzetközi gazdaságból világgazdasággá fejlődés alapelvével. Teljes a konszenzus a jobb- és a baloldal között abban, hogy a választások szempont­jából a mai Nyugat kontextusán belül mit jelentenek ezek a kife­jezések. Ám e mögött az osztatlan látszatkonszenzus mögött olyan „jelentésárnyalatok" rejlenek, amelyek alapvető je­lentőségűek a belátható jövőben bekövetkező politikai változá­sok szempontjából. Az Egyesült Államok és Japán nem pusztán a kialakulóban lévő világgazdaság „földrajzi területei". Ezek „nemzeti" gazdaságok, és azok maradnak a továbbiakban is, egy olyan állammal, amely biztosítja a nemzeti struktúrák folyto­nosságát, miközben maga élvezi a világgazdaság felépítéséből származó előnyök oroszlánrészét. A liberalizmus fanatikusai er­re azt mondják majd, hogy ez pusztán utóvédharc. Nos, könnyen lehet, hogy a következő néhány évszázad perspektívájá­ban végül utóvédharcként fogják számon tartani, azonban a kö­vetkező néhány évtized arculatának formálásában előrenyomu­lást jelent. Ezek a nemzeti döntések ugyanis döntőek marad­nak az olyan szinteken, mint a katonai és civil kutatásra és fejlesztésre és a megfelelő képzési rendszerekre fordított ki­adások; a de facto protekcionizmus a mezőgazdaságban (bár ezek egy bizonytalan kimenetelű kihívás súlya alatt adott tá­mogatások); az ásványi és olajforrások kezelése (az úgyneve­zett stratégiai felhalmozás politikája) és még a szó szoros ér­telmében vett gyáriparé is; a pénzügyi menedzselés stb.

Mindezen felül az Egyesült Államoknak van még egy ütőkártyá­ja, amely alternatíva hiányában rövid vagy középtávon érintetlen marad, nevezetesen a világpénz szerepét betöltő dollár.

Európa szerepe semmi esetre sem hasonlítható mindehhez, és az sem érv, hogy az EGK felépítése ilyenné teszi. Európa a saját múltjának teremtménye, a történelmileg kialakult nemzet­gazdaságok összekapcsolódásáé. Az EGK nem egy nemzetek fölötti állam, és a közös gazdaságpolitika még az 1992-ben lét­rejövő egységes piac mellett sem tesz eleget egy ilyen elképze­lés követelményeinek. Nincs közös európai gazdaságpolitika – kivéve a mezőgazdaságnak nyújtott támogatásokat, ugyanolyan, még meghatározatlan kimenetelű veszélyhelyzet közepette, mint az Egyesült Államokban. A közös pénzügyi politika elemeit (a „kígyót") gyengíti az antiinflációs és rövid távú pénzügyi politikák különbözősége, nem is szólva arról, hogy egy közős szociálpoli­tikának még a terve is hiányzik. Jelenleg és a belátható jövőben a Közös Piac: az, amit a neve mutat, és semmi több – egy piac. A piaci módon és keretekben végbemenő integráció csak még több ellentmondást vált ki, mint amennyit megold. Azzal a koc­kázattal jár, hogy Európát mint egészet meggyengíti, megerősít­ve egyes országokat és legyengítve másokat, egy olyan hibrid konstrukció viszonyai között, amelynek révén az „erősek" (külö­nösen Németország) nemzeti gazdasági struktúrái fennmarad­nak, míg a „gyengékéi" erodálódnak egy integrált európai egész alternatívája nélkül.

Ezt a nem túl kecsegtető perspektívát az EGK-n belüli válto­zó és ellentmondásos nemzeti stratégiák fennmaradása alapoz­za meg.

Nagy-Britannia például elfogadja a világméretű expanziót – és a nemzeti hatalom erózióját -, ám egy közös európai gazda­sági konstrukció előnyeit nem. Egyfelől nyitott egy határok nél­küli világra, ahogyan ezt a japán információs technológiának – mint a gyakorlatilag nem létező európai információs technológia­politika alternatívájának – az elfogadása mutatja. Ez az ország (ti. Anglia) is profitál saját örökségéből, amely abból származik, hogy mindig is hatalmas pénzügyi központ volt. Másfelől viszont mindig meghajolt az előtt a lehetőség előtt, hogy végül magába olvasztja őt az Egyesült Államok, amellyel közös nyelve és kul­túrája most megújult jelentőségre tett szert. Ha már erről esik szó, azt is látnunk kell, hogy az európai közös gazdaság konst­rukcióját – szemben az Egyesült Államokkal vagy Japánnal – megbénítja a nyelvi sokféleség. Nehéz elképzelni egy közös ku­tatási-fejlesztési és képzési rendszert: ugyan milyen nyelven működne?

A másik végletet megtestesítő Németország teljesen új hely­zetben van. Nyugat-Németország már korábban az EGK gazda­sági „óriása" volt (az Egyesült Államokéval és Japánéval össze­mérhető, és Nagy-Britanniáénak, Franciaországénak és Olasz­országénak több mint kétszeresét kitevő ipari exportjával). Ezzel egyidejűleg azonban valamiféle „politikai törpének" tekintették. Az EGK egyensúlya ezekre az egymást kiegyenlítő tényezőkre épült: Nagy-Britannia és Franciaország foglalta el a politikai ve­zetőülést, és a német gazdaság volt a motor. Az új körülmények között azonban egy egyesült Németország majdnem egyedül is elvezetheti a járművet. Ez azt jelenti, hogy Németország, anél­kül, hogy formálisan kifogásolná az EGK-t, könnyen lehetséges, hogy azt kívánja: az „európai integráció" ne menjen messzebb a „közöspiaci" struktúra által megkövetelt lépéseknél. Németor­szágnak, mint az erős gazdasági partnernek, megvan az a le­hetősége, hogy elfogadja a piaci játékszabályokat, ám megtart­sa erős nemzetgazdasági struktúráját, miközben partnereinek nemzeti gazdasági struktúrái erodálódnak. Sőt, még újból meg is erősítheti nemzeti gazdasági struktúráját azáltal, hogy egy alá­rendelt szerepre redukált Kelet-Európa felé terjeszkedik.

Az angol és a német döntéseken kívül, amelyek lehetséges­nek tűnnek (és, nézetem szerint, valószínűek is), nincs tere a közösségben alternatív politikáknak. Franciaország, Olaszor­szág és a többiek álmodozhatnak egy európai politikai alakulat létrehozásáról, hogy gazdasági gyengeségeiket a politikai elkö­telezettség által ellensúlyozzák. De Nagy-Britannia ellenzi ezt, Németországnak pedig nincs szüksége rá. Lehetnek-e így a jel­szavak többek jámbor reménynél?

Az európai terv jövője végső soron azon múlik, hogyan dönt Németország. Egy önállóan haladó Németország aspirálhat ar­ra, hogy egy új rendszer (Egyesült Államok, Japán és Németor­szág) harmadik pólusa lesz a gazdasági és a politikai szinten. Természetesen le kellene küzdenie bizonyos akadályokat. A né­met technológia nem éri el az Egyesült Államokét és Japánét, és exportteljesítménye inkább a második világháború utáni újjáépí­tés hagyományos iparágain alapszik, mintsem az új technológi­án. De Németország még nem szerezte vissza a neki megfelelő politikai szerepet. Nagy-Britannia és Franciaország az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa vétójoggal rendelkező öt tagja között van – bár ez a kiváltság már valószínűleg végnapjait éli (Gorbacsov elő is terjesztett egy ilyesfajta javaslatot, Németor­szágnak hasonló státust javasolva az ENSZ-ben). Persze miért ne gyakorolhatná Németország az „európai opciót", ahogyan kancellárja hirdeti? Másfelől azonban mit érnek az ilyenfajta állí­tások? Miért tenné? Segítene fenntartani partnereinek politikai privilégiumait anélkül, hogy bármit kapna viszonzásul azon kívül, amit így is elérhet?

Miközben ezekre a döntésekre várunk, be kell látnunk: Euró­pa – hogy az egészet ugyanúgy írjuk le, ahogyan eddig Német­országot kategorizáltuk – megmarad „kollektív politikai törpé­nek". Az amerikai nukleáris védőernyő alatt (amely értéktelen annak bekövetkezése óta, amit Alain Joxe mint „az elrettentés korának végét" jellemzett), s megosztva a tagállamok eltérő kül­politikájának finom árnyalatai között, Európa csak a szónoklatok szintjén volt képes az Egyesült Államok ellen szegülni. Nagyfokú gyengesége megakadályozza abban, hogy részt vegyen a főbb észak-déli kérdések (például a palesztinai kérdés) megoldásá­ban. Európának de facto (ahogyan az Öböl-válság mutatja) iga­zodnia kell a Washingtonban hozott döntések vonalához. Euró­pának, ahhoz, hogy harmadik pólussá váljon, és következés­képp meglegyen az esélye arra, hogy világméretekben a legfon­tosabb pólussá legyen, De Gaulle régi álmát kellene megcéloz­ni: egy „az Atlanti Óceántól az Urálig", vagy Vlagyivosztokig ter­jedő Európát; be kellene kebeleznie a volt Szovjetuniót (vagy Oroszországot). Gorbacsov ezt a víziót követte az „Európai Kö­zös Ház"² jelszavával. Ez egy rugalmas „konföderatív" jellegű terv, amely a résztvevőknek: az angoloknak, franciáknak, néme­teknek, oroszoknak és másoknak teret engedne arra, hogy vál­tozó objektív körülményeiknek megfelelően járjanak el. A transz­nacionalizálódás és a nemzeti önállóság összebékítésének ez a receptje nagyon közel áll az általam itt előterjesztett tézishez. Azt hiszem, egyszersmind közel áll azoknak az egyébként koz­mopolita beállítottságú megfigyelőknek az igazi álmaihoz is, akik nem akarnak oly messzire menni, hogy kitépjék nemzeti törté­nelmi gyökereiket.

Míg a transznacionális opció világos a központi hatalmak számára, és csak az általunk jelzett módozatok a vita tárgyai, nagyon eltérő a helyzet a harmadik világot és a keleti országo­kat illetően. Az utóbbiak számára a döntéseknek, amelyekkel szembenéznek, pusztító következményei lehetnek, míg ez nem áll ugyanígy a Nyugatra. Bármilyen utat választ is a Nyugat, az nem járhat drámai társadalmi hatásokkal. Egy meghatározott döntés – mint például egy társadalmi és politikai összhangte­remtés nélkül kialakított európai közös piac – „marginalizálhatja" Európa szegény perifériáját: például széles körű munkanélküli­séget hozhat magával a spanyol Asturiában, gazdasági vissza­esést Görögországban. De Európa mint politikai entitás kiáll hatja ezeket a kisebb csapásokat – játszótérré változtathatja a medi­terrán tengerpartokat az észak-európaiak számára, és felszív­hatja a területet elhagyó új bevándorló munkásokat.

Nem ugyanez a helyzet a Dél és a Kelet számára. Itt a transznacionalizáció, úgy, ahogyan mai támogatói elképze­lik (ti. a nemzeti önállóságnak tett mindenfajta engedmény nélkül), tartós, nagyfokú frusztrációval súlyosbított sze­génységet von maga után a nagy többség számára. A világ­nak a piac általi egyesítése elkerülhetetlen árként hozza magá­val az erőszakos robbanásokat, s ebben a vonatkozásban a vi­harzóna éppen a harmadik világ (ezt az azok iránti minden tiszteletem ellenére mondom, akik nem ismerik el annak egysé­ges voltát), és különösen a félperiferiális területek (az „újon­nan iparosodott országok" [NICs] stb.). A Kelet országainak ob­jektív körülményei nagyon hasonlóak a harmadik világéihoz.

Egy egész világ választja el a „teljes transznacionalizálódást" és a nemzeti önállóságot (amit én modern kontextusban lekapcsolódásnak hívok). Nincs esélye a kérdésben olyan konszen­zusnak, amilyen Nyugaton létezik. A társadalmi érdekek itt egy­mással homlokegyenest ellenkezőek, míg a Nyugaton a konflik­tus le van tompítva. Két egymással küzdő tábor van. Az uralko­dó osztályok elfogadják a transznacionalizálódást – amit én kompradorizálódásnak hívok, mivel passzív alkalmazkodást von maga után -, és ebből a szempontból nem számít, hogy a Világ­bank kritériumai szerint sikerül-e ez, vagy kudarcot vall. Ők egy­szerűen azért fogadják el, mert a világméretű kapitalista expan­zió jövedelmeiknek és hatalmuknak előnyére válik. De az átlag­emberek áldozatai ennek a világméretű expanziónak, és el­len fognak állni mindaddig, amíg valóban lényegi alternatívát je­lentő népi és nemzeti uralmi formákat nem hozhatnak létre.

Mindezekért megint a harmadik világ a viharzóna. Ez nem egy „alapvető történelmi ciklus" hatása, amelyben a harmadik vi­lágnak meg kell ismételnie a Nyugat által megtett lépéseket, és újból át kell élnie az etnikai, nemzeti és hatalmi összeütközések tapasztalatát… Az ilyen divatos neo-weberiánus tézisek nem ve­szik tudomásul a legfontosabbat: a társadalmi viharok a világ­méretű kapitalista terjeszkedés polarizáló hatásának elke­rülhetetlen következményei. Éppen úgy, ahogyan a viharnak mindig vannak megjósolhatatlan hatásai, a közvetlen jövőn túlra tekintő prognózist is nehéz adni. Az általam a következőkben vázolt distinkciók a közelmúlton alapulnak, és ki vannak téve an­nak, hogy a jövő viharai elsodorják őket.

Kína látszik mindeddig az egyetlen egyértelmű kivételnek a „komprádor" opció alól. A jövőben ezért képes lehet arra, hogy eljátssza a világgazdaságba való határozottabb integrálódás ne­héz szerepét, nevezetesen anélkül, hogy saját nemzeti, önerőre támaszkodó programjáról lemondana. Minden a belpolitikai vál­tozásokon múlik. Ebben az esetben, mivel itt nem volt szó lekapcsolódásról a szó általam használt értelmében, a belső tényező megint csak döntőnek bizonyul.

A kompradorizálódás néhány más példáját finom distinkciók­kal kell vizsgálnunk. Kuba és Vietnam „ellenállnak", de elszige­telten, részben saját döntésük alapján, részben pedig azért, mert az imperializmus, amely nem adta fel a reményt, hogy megtöri a „kis országok" nemzeti akaratát, rájuk kényszeríti ezt. Indiának nagyon speciális helye van a „kapitalista" világban, ta­lán méreteinek köszönhetően (ez különben jelentős tényező Kí­na esetében is). India jövője bizonytalan, mivel a Nehru-Indira Gandhi-féle nemzeti ideológia alól kihúzzák a talajt az indiai bur­zsoázia komprádor aspirációi, és mert az indiai állam épületét megingatják a helyi nacionalizmusok. Dél-Korea és Tajvan még figyelemreméltóbb kivétel, lévén mindkettő elvi alapon „antiszo­cialista" ország. Sikerük lényege nem az, hogy gyors növeke­dést értek el anélkül, hogy ennek fizetési mérlegük egyensúlya komolyan kárát látta volna – ez más országoknak is sikerült -, hanem az, hogy felépítettek egy erős állam körül egy olyan nem­zetgazdasági struktúrát, ahol a jövedelemmegoszlást nagyjából igazságos és ésszerű határok között tartják – ami más orszá­goknak nem sikerült. Sikerük éppenséggel abból származik te­hát, hogy pontosan az ellenkezőjét tették annak, amit a ma ural­kodó liberális dogmák előírnak. Hogyan lehetséges ez? A ma­gyarázat specifikus történelmi (vélhetően kulturális) és politikai tényezőkben rejlik (mint amilyen Észak-Korea és Kína konkurenciája).

Ténylegesen nincs több kivétel a kapitalista harmadik világ­ban; sem a „vagyonos" országokban (mint például az olajter­melők), sem a szegényekben, sem azokban, amelyeknek a Vi­lágbank gratulál „sikerükhöz" (a növekedés és a kereskedelmi mérlegek vonatkozásában, melyek a liberalizmus által számítás­ba vett egyetlen kritériumot jelentik), sem végül azok között a szerencsétlen áldozatok között, amelyek nem tudtak ellenállni a „kezelésnek" (a negyedik világ országai). Nincs semmi olyasmi, ami arra bátoríthatna, hogy sikerről beszéljünk, ha ezen egy megerősödött nemzetgazdasági szerkezetet kívánunk érteni. Néhány nagyon különböző háttérrel rendelkező ország ebben az irányban megtett, bizonyos első lépéseket, némelyikük átlagos, némelyikük nem létező „fejlettség" mellett. Valamennyien lefelé csúsznak. Még a Világbank által megjelölt „félig iparosodott" or­szágokban (Brazília, Mexikó, Törökország, Thaiföld) vagy az olyanokban, mint Elefántcsontpart és Kenya, sem történt semmi­féle előrelépés a nemzetgazdaság építésében. Ellenkezőleg, a jövedelemmegoszlás növekvő aránytalansága a kudarcot jelzi. Csökkenti a társadalmi integráció esélyeit, amely nél­kül a nemzeti gazdaság felépítése kilátástalan.

Természetesen minden egyes esetet külön kell kezelnünk. Itt-ott észre vehetőek a nemzeti gazdaságpolitika egyes nyomai; egyes újonnan iparosodott országokban van némi technológiai vagy pénzügyi kontroll; némely nacionalista háttérrel rendelkező országban az állam szerepet játszott az iparosításban vagy a földreformban. De ezek a szórványos kezdeményezések nem érték el azt a kritikus tömeget, amely alapvetően szükséges vol­na az uralkodó osztályok komprádor ambícióinak ellensúlyozá­sához. Ennek megfelelően a haladás törékeny marad, és fenye­geti a Világbank által „tanácsolt" leépítés.

Vajon Kelet-Európa és a (volt) Szovjetunió reménytelenül „harmadik világ" típusú átalakulásra, s ezért kompradorizálódásra van-e ítélve? Megadják-e magukat a korlátlan transznacionalizálódás követelményeinek, ami a harmadik világ sorsára ítélné őket? Vagy, ahogyan a liberális ideológia érvel, a kapitalizmus ki fogja őket menteni a „szocializmus" zsákutcájából, és gyors, a nyugat-európai országokéhoz hasonló fejlődést biztosít nekik?

Itteni fejtegetéseimnek nem az a célja, hogy az ezekben az országokban máról holnapra megbukott rendszereket vizsgálják: eredményeiket és hiányosságaikat; nehézségeiket és ellentmon­dásaikat; annak az okát, hogy reformjuk kudarcot vallott, vagy akár a kibontakozóban lévő nyílt vagy rejtett társadalmi és politi­kai konfliktusokat. A következő megjegyzések azonban egy olyan elemzésből származnak, amelyet ezekről a kérdésekről ír­tam.³

A dolgok jelen állása mellett Kelet-Európa országainak ne­héz lesz elkerülniük, hogy munkásosztályuknak, szerencsétlen­ségükre, integrálódnia kelljen a kapitalista rendbe. Az elmúlt negyven év alatt létrehozott integrált nemzetgazdasági struktúrákat máris lerombolják a külföldi (elsősorban a né­met, de ugyanúgy európai, japán és amerikai) tőke terjesz­kedésének elősegítése érdekében. Az új helyi burzsoázia két­ségtelenül megtalálja a maga szerepét e folyamatban, bár gaz­dasági előnyeit komprádori meghódolással kell ellentételeznie. Bizonyos esetekben a burzsoázia társadalmi támogatásra is ta­lál valamelyik osztály vagy új középréteg – gazdagabb parasz­tok vagy kisvállalkozók – soraiban, ahogyan ez a harmadik világ esetében történt. Az átlagemberek azonban ezekért az „alkal­mazkodásokért" életszínvonaluk drasztikus csökkenésével, széles körű munkanélküliséggel, a szociális szolgáltatások megnyirbálásával fognak fizetni, mégpedig nemcsak egy „rövid átmeneti időszakra", ahogyan új vezéreik elhitetnék velük, hanem egyszer s mindenkorra. Hogy hogyan fognak reagálni ezek az osztályok ezekre az elkerülhetetlen változások­ra, még túl korai lenne megjósolni. Ám potenciálisan baljós reak­ciók várhatók, amelyek alárendelt (a nyugati uralmat nem meg­kérdőjelező) nacionalizmusok hajtóerejévé válhatnak, olyan „po­pulista" diktatúrák bázisává, amilyeneket ezek az országok az 1920-as, 30-as és 40-es években éltek át.

A (volt) Szovjetunió bonyolultabb eset. A kibontakozó társa­dalmi konfliktusok jellege és annak az észlelése, hogy kockán forog az országnak mint katonai szuperhatalomnak a szerepe, nemkülönben a nemzeti kérdések kiéleződése olyan hatásokat vált ki, amelyek a legjobban informált tanulmányokat is gyorsan elavulttá teszik. Marad számunkra az a majdnem intuitív jellegű megfontolás, hogy a Szovjetunió – pontosabban most már az orosz központi rész, minthogy az Unió felbomlott -, ha meg tud újulni, eljuthat a demokratikus politikai reformnak, a jobb gazda­sági irányításnak és ugyanakkor a nemzeti gazdasági szerkezet folytonosságának és későbbi újra megerősödésének valamely kombinációjához. Ennek a transznacionalizálódás és a belső önállóság megteremtése követelményei közötti pozitív kompromisszumnak a társadalmi jellege közei állna ahhoz, amit úgy ír­tam le, mint „nemzeti-népi társadalmi frontot", amelyet megteremtett az 1917-es forradalom, de később, az úgynevezett „szo­cialista építés" ideológiájának zűrzavarában megsemmisült. Ez az optimista forgatókönyv nem áll meg ezen a ponton; egy ilyen rendszer elkerülhetetlenül egy fejlettebb kapitalista alakulat (egy új pólus) kikristályosodása vagy pedig egy progresszív társadal­mi tartalmat kibontakoztató fejlődés irányában lépne tovább.

5. A világgazdasági teljesítmények nem ítélhetők meg kizárólag a növekedés és a kereskedelmi mérleg kritériumai alapján. A nemzet egésze számára elfogadható jövedelemmegoszlás kiemelkedően fontos tényező, amely nélkül nincs nemzet és nincs társadalmi integráció. A nemzet nem létezhet a külső erőkkel szembeni autonómia nélkül (a technológia, a bankszfé­ra, az élelmiszerellátás, az ipar, a katonai felszerelés, a kultúra vonatkozásában). Az ilyen autonómia híján a nemzet többé nem játszik aktív szerepet a világtársadalom alakításában. Ha a gaz­daságot kiteszik egy irányíthatatlan fejlődés kockázatainak, ez olyan frusztrációkkal jár, amelyeknek inkább negatív, mintsem pozitív hatásai vannak. A világgazdasági teljesítményeket en­nek fényében kell értékelnünk: hozzájárult-e a növekedés a szóban forgó országban az ellentmondások elmérgesedésé­hez, az aránytalanságok kiéleződéséhez és a függőség el­mélyüléséhez, vagy inkább csökkentette ezeket?

A hagyományos közgazdaságtan által szolgáltatott adatok nem adnak választ ezekre a kérdésekre, minthogy már eleve el­ködösítik őket. A legutóbbi Világbank-jelentések statisztikai füg­gelékeiből kivonatolt táblázatok adatait csak nagyon korlátozott mértékben lehet használni. A táblázatok gyorsan áttekinthetők.

Ami a külső mázt illeti, amellyel a Világbank bevonja őket, ez üres, irreleváns (egyszerűen a Világbank saját dogmáinak a pri­ori legitimálása), és az adatok sanda felhasználásán alapszik. A Világbank – nyilván „morális" céllal – időről időre más kérdé­sekről, így például a „szegénységről" is kinyilatkoztatásokat tesz. Itt már maga a kifejezés is jellemző, mivel nem annyira a társa­dalomtudományokhoz, inkább egy jótékonysági gálaesten részt­vevő pénzember vagy államférfi disztingvált szóhasználatához illik. A szóban forgó szegénységet persze sohasem hozzák kapcsolatba a Világbank által előírt gazdasági fejlődés mecha­nizmusaival.

A világméretű tőkés expanzió teljesítményeivel kapcsolatban a következőket kell megjegyeznem:

Először: A kapitalista világgazdaság komolyan és valóban válságban van, és az 1960-as évek vége óta ez a helyzet. A második világháború utáni hosszú növekedési ciklusnak egyszer és mindenkorra vége van. 1970 óta a GDP átlagos növekedési rátái a megelőző szakaszban elért szintjük kéthar­madára estek vissza, a mezőgazdasági és ipari termelés pedig a felére. A hagyományos közgazdaságtan továbbra is konjunk­turális terminusokban („recesszió", „megélénkülés" stb.) elemzi az évről évre végbemenő változásokat, miközben valójában egy hosszú, strukturális átalakulási ciklusról van szó, mégpedig egy „válságidőszakkal (Kondratyev B-ciklusával) a hátterében, ahol is a növekvő transznacionalizáció egyike a fő tényezőknek. Rá­adásul az úgynevezett szocialista rendszerek összeomlásának és a „világválság" financiális aspektusának (eladósodás, fluktuáló árfolyamok, infláció stb.) túlhangsúlyozása elho­mályosítja a strukturális válságnak azt a valódi alapját, amely a kibontakozó konjunkturális események hátterében áll.

Másodszor: Kelet-Európa gazdasági (és politikai) rendszere­inek összeomlása, a (volt) Szovjetunió és Kína bizonytalan jövője jelenti a végbemenő strukturális átalakulás második fő té­nyezőjét. Itt utalnom kell arra, amit másutt írtam a témáról.⁴

Harmadszor: Figyelembe véve az érintett rendkívül nagy né­pességet, az indiai és kínai fejlődés és haladás a világrendszer jövőjének lényegi összetevőjét jelenti. Ebben a kontextusban a bármilyen szempontból való összehasonlítás túlnyomóan Kína javára dől el.⁵

Negyedszer: A kapitalista harmadik világ gazdasági teljesít­ményei a növekedés és a kereskedelmi mérleg hagyományos kritériumai szerint országcsoportonként különböznek.

Ebből kiindulva megállapíthatjuk, hogy a teljesítmények egé­szében közepesek, ha ugyan nem gyászosak. A növekedési rá­ták mindenütt alacsonyak, kivéve Indiát és Kelet-Ázsiát. Vissza­esésük pusztító következményekkel jár a negyedik világ orszá­gaiban: a Szaharától délre lévő afrikai országok az egy főre jutó jövedelem vonatkozásában több évi átlagban abnormális csök­kenést mutatnak (évi 2 százalékos csökkenési rátát!). Ugyanez igaz a harmadik világ országaira egészében véve, még az úgy­nevezett középjövedelmű országokra is (az 1980-as éveket La­tin-Amerikában az egy főre jutó jövedelem visszaesése jelle­mezte) . A visszaesés ugyanilyen katasztrofális a súlyosan el­adósodott országokban is, mivel a rájuk kényszerített alkalmaz­kodást a termelési kapacitás csökkentése (és gyakran lerombolása) révén érték el. Még az ipari exportlehetőségekkel rendel­kező országok csoportjában is lelassult a növekedés (bár az egy őre jutó nemzeti jövedelem továbbra is emelkedett). Csak két kivétel van: India és Kelet-Ázsia (Korea, Tajvan, Hongkong és Szingapúr).

A másik hagyományos kritérium kevéssel mond többet, de kiegészíti a képet. A beruházási erőfeszítések megszenvedték a jövedelemcsökkenést. A statisztikák ezen a téren megbízhatatla­nok, azonban bizonyos valószínűséggel jelzik a stagnálást egy általában alacsony szinten, különösen a szegény és az alkal­mazkodási politika által a legkeményebben érintett (eladósodott) országokban. Ezzel szemben növekvő beruházási ráta állapítha­tó meg Indiában, és az ipari exporttal rendelkező országokban, különösen Kelet-Ázsiában. Figyelembe kell vennünk, hogy a modern ipar (és különösen az exportra termelő iparágak) által megkövetelt beruházások rendkívül költségesek. Ilyen körülmények között a beruházás-növekedési rátáknál tapasztalható stag­nálás gyakran de facto tőkekivonást jelent, olyan negatív nettó beruházással és amortizációkkal, amelyek többet tesznek ki a bruttó beruházások összegénél. Egy csekély mértékben javult ráta csak középszerű eredményeket jelez: bizonyos, hogy növekedett az ipari termelés és az export, de a növekedés szerény marad a termelés egészét tekintve, és költséges az export terén.  A Világbank semmit sem mond ezekről a problémákról, mivel ellentmondanak dogmáinak.

Az exportnövekedésben bekövetkezett eredményeket beruházási költségeikhez viszonyítva kell megítélni (mely költségek rendszerint összefüggenek a stagnáló általános jövedelemmel). Az exportok, még ha a legszegényebb országokban azonos szinten maradtak is, a GDP-n belüli arányukat tekintve majdnem mindenhol megnövekedtek. De milyen társadalmi áron? A külföl­di eladósodás árán, amelynek ez az egyik oka (miközben van­nak más, a harmadik világ országainak politikájától független okok is, mint például az Egyesült Államok kormánya által elhatá­rozott kamatlábemelés). Az adósságról szóló irodalom olyan bőséges, hogy itt nem érdemes ehhez a kérdéshez bármit is hozzáfűznünk.

A liberális közgazdaságtan hagyományos kritériumai szerint a gazdaságok teljesítményei a harmadik világban mindenütt szerények vagy katasztrofálisan rosszak. A nö­vekvő transznacionalizálódás azonban nem egészséges vá­lasz a krízisre, hanem éppenséggel a válság egyik össze­tevője. Hagyományos gazdasági nézőpontból valójában csak két kivétel van a fejlődés általános kudarca alól: India és Kelet-Ázsia.

India teljesítményei, még ha messze alatta maradnak is Kí­náéinak, jobbak, mint a kapitalista „harmadik világ" teljesítmé­nyei általában. India nem „szenvedte meg" a válságot, és megőrizte korábbi növekedési rátáját. Ez bizonyosan méreteinek és ebből kifolyólag a külső erőktől való viszonylag nagyobb mér­tékű de facto önállóságának, nagyobb mérvű önerőre támaszko­dásának következménye, más szóval pontosan a liberális dogma által javasolt stratégia ellenkezőjéből fakad. Hosszú távon azon­ban, később megvizsgálandó okokból, India is törékeny marad.

Kelet-Ázsia teljesítményei más jellegűek. Hongkongot és Szingapúrt, nyilvánvaló okokból, eleve figyelmen kívül hagyom. Pusztán csak megismétlem, amit korábban mondtam: Korea és Tajvan egy erős államra építette fejlődését, a markáns nemzeti és társadalmi integrációra. Ők jelentik a kapitalizmus egyedüli valóságos sikereit a harmadik világban.

Túl kell látnunk a hagyományos közgazdasági kritériumokon, és – annak kontextusában, amit én „reálisan létező kapitaliz­musnak" nevezek, szembeállítva a liberális közgazdaságtan ideologikus modelljével – hosszabb távú kilátásokat kell elemez­nünk, mintsem azok, amelyeket a lehetséges növekedés a kapi­talista világrendszer perifériáján lehetővé tesz, illetve kizár. Ebből a célból annak kell figyelmet szentelnünk, amit a hagyo­mányos gazdasági elemzés megkerül – jövedelemmegoszlás, foglalkoztatás, képzés, szociális szolgáltatások, az állam helyze­te, a fejlődés ellentmondásai (különösen a város és vidék vi­szonylatában) stb.

E kritériumok alapján a harmadik világ teljesítményei csakis teljesen negatív megítélést kaphatnak. Először is, a jövedelem­megoszlás mindenhol, még Indiában is, szembetűnően arányta­lan szegények és „gazdagok" között, egyszersmind a legerőtel­jesebb növekedés országaiban hajlamos még tovább romlani. Az egyetlen kivételt a Dél-Korea-Tajvan kettős képezi. Az aránytalanság mértéke közismerten változó, így Latin-Amerika részesül abban a kétes dicsőségben, hogy az összes közül a legvisszataszítóbb társadalmi modellt nyújtja. A „liberálisok" az­zal nyugtatják meg lelkiismeretüket, hogy emlékeztetnek rá: ugyanez volt a helyzet Európában a kapitalizmus születésekor. Elmulasztják ilyenkor megemlíteni, hogy a modellben az elosz­tás terén bekövetkezett későbbi javulás a munkások harcainak köszönhetően vált elérhetővé (olyan harcok révén, amelyeket a harmadik világban ugyanők elítélnek), és hogy ezek a harcok az imperialista terjeszkedés által meghatározott szituáció kontextu­sában zajlottak, amely elősegítette sikeres kimenetelüket. A fel­halmozás kérlelhetetlen törvényszerűsége, abban a formában, ahogyan Marx megfogalmazta, inkább a „reálisan létező kapita­lizmus" világméreteiben, mint elszigetelten vizsgált részeiben működik.⁶ Úgy tűnik, elfelejtik, hogy az itt megfigyelt növekvő aránytalanságok a rendszer perifériáján nem a prekapitalista múlt maradványai (ez a divatos neo-weberiánus tézis), hanem a tőke jelenlegi expanziójának szükségszerű termékei! Úgy tűnik, elfelejtik, hogy a világméretű felhalmozás olyan társadalmi struk­túrákat hoz létre a periférián, amelyek nem segítik elő, hogy a társadalmi küzdelmek azon a módon fejlődjenek, ahogyan a Nyugaton.

Más jelzések is megerősítik a periférián végbemenő kapita­lista terjeszkedéssel együtt járó növekvő aránytalanság törvé­nyének negatív hatásait: mindenekelőtt a munkanélküliség, amelynek valódi méreteit semmiképpen sem tükrözik a hivatalos statisztikák. A munkanélküliség hatalmas méreteket ölt a harma­dik világ fővárosaiban (a potenciálisan aktív népesség 30-50 százaléka is ésszerű becslésnek tűnik). A lázas urbanizáció jócskán előtte halad a fejlődés szintjének. A városi népesség La­tin-Amerikában és az arab világban legalább az össznépesség felét teszi ki, és egyre több és több országban közelíti meg ezt az arányt. A városokba áramlás jelzi a kapitalista expanzió által irányíthatatlan társadalmi ellentmondásokat, és különösen Afri­kában ezeket tovább súlyosbítja az, hogy az urbanizáció lerom­bolja a falusi társadalmakat.

Ilyen körülmények között a haladás a harmadik világ számá­ra a felhalmozás törvényszerűségével való szembeszegülést, nem pedig a hozzá való alkalmazkodást jelenti. Ez a konklúzió érvényes akkor is, ha a fejlődés nyíltan kapitalista társadalmi vi­szonyok keretei között megy végbe, vagy ha része a népi társa­dalmi frontok uralma alatt kialakuló viszonyoknak.

Ennek megfelelően az állítólag divatjamúlt „függőség" szembeszökő tény, és erősödését megerősíti a „technológiai szaka­dékról", a tömegkommunikáció által terjesztett modellek világ-méretű befolyásáról és a külföldi adósságról szőlő valamennyi tanulmány. Ez a függőség nem oka és nem is következménye a jövedelemmegoszlás aránytalanságának. A jövedelmek aránytalanságával együtt, amelyhez szorosan kapcsolódik, a függőség inherensen hozzá tartozik a kapitalizmus polarizáló világméretű expanziójához. Egyik oldalát jelenti annak az érmének, amelynek másik oldala a kapitalizmus expanziójából profitáló kiváltságos osztályok kompradorizálódása, amelyek inkább „transz-missziós szíjai", mintsem „áldozatai" a függőségnek.

Ezeknek a problémáknak a megoldása a külkapcsolatok fö­lötti kontrollt kívánja meg, és az állam aktív beavatkozását a ter­melés irányításába, a társadalmi elosztásba, a kutatásba és fej­lesztésbe, a foglalkoztatásba és képzésbe stb. Ha a Világbank és a nyugati tényezők úgy érvelnek, hogy a „szegénység csap­dája" megoldható a liberális dogmák megkérdőjelezése nélkül, a divatba jövő és aztán a divatból kimenő különféle receptekkel („alapszükségletek" stb.) való bűvészkedés révén, akkor kudar­cot fognak vallani. A Világbank utólag maga is mindig észreveszi ezt – anélkül, hogy bármilyen önkritikát gyakorolna a kudarc mi­att, amelyet maga bátorított -, de örökösen belebódul a maga jótékonyságtól csöpögő nyelvhasználatába. A közvetlenebbül politikai szinteken – mint a demokrácia kérdésében – az ellent­mondás a polarizáló világméretű felhalmozás és a demokratikus haladás objektív követelményei között ugyanilyen nyilvánvaló.⁷

Mindezekben a lényegi vonatkozásokban a kapitalista rend­szerben perifériális helyzetben lévő harmadik világ a változó he­lyi körülmények ellenére is egységes. Ismétlem, az egyes orszá­gok közötti különbségek hangsúlyozása nem sokat változtat a helyzeten. A harmadik világ (integrált perifériaként) és a negye­dik világ (lerombolt perifériaként) mindig is együtt létező részét képezte a kapitalizmus világméretű expanziójának.

[Africa Development] A tanulmányt lényegtelen rövidítésekkel közöljük. (A szerk.)

Jegyzetek

1 Lásd Samir. Amin: In favour of a polycentric world. IFDA Dossier, 69, 1989.

2 Lásd Samir Amin: La maison commune Europe. IFDA Dossier, 73, 1989.

3 Samir Amin: The future of socialism. Monthly Review, 1990. júl./aug.

4 Samir Amin, The Mure of socialism. Monthly Review, 1990. júl./aug.

5 Lásd Samir Amin: The Future of Maoism, Monthly Review Press, 1983.

6 Lásd Samir Amin: Income Distribution in the Capitalist System, Re­view, 8, 1, Summer 1984.

7 Lásd Samir Amin: La question démocratique dans le tiers monde contemporain. Africa Development, IX. 2, 1969.

Táblázatok