1. Ha a világgazdaságot alkotó gazdasági rendszerek transznacionalizálódásának szintjét kívánjuk mérlegre tenni, kezdeti, lényegében intuitív vizsgálódásunkban érdemesnek látszik abból kiindulni, mekkora a külkereskedelem részesedése a különböző országok GDP-jében. E kritérium fényében megállapítható, hogy a transznacionalizálódás a második világháború végét követé hosszú ciklus alatt felerősödött. Ezenfelül a növekedésnek az 1970-es évek elejétől megfigyelt lelassulása nem jelentette egyszersmind a világkereskedelem intenzitásának csökkenését, ellentétben az 1930-as évekkel, amikor a csökkenő termelést a csökkenő külső transzferek egyenlítették ki. Inkább a fordítottja az igaz: a külső transzferek terjeszkedési rátája az 1970-es és 80-as évek folyamán meghaladta a növekedést, a transznacionalizáció intenzívebbé vált.
Az export részesedése a fejlett kapitalista országok (OECD) GDP-jében az 1965-ös 12%-ról 1988-ra 20%-ra emelkedett. Ha számításba vesszük a nem exportálható szolgáltatásoknak a GDP-n belüli megnövekedett súlyát (több mint 60%), akkor némileg fel tudjuk mérni a külkereskedelem döntő hatását a mezőgazdasági és gyáripari termelés számos szektorának teljesítményére. Ez teljesen új jelenség – bár a nemzetközi versenyben mint olyanban semmi új sincs -, és megmagyarázza, hogy miért fektetnek súlyt az illetékes tekintélyek a „nemzetközi versenyképesség" szükségességére, és miért hagyták el teljesen a „nemzeti önállóságnak" az 1930-as években uralkodó régi irányelvét.
Azonban észre kell vennünk, hogy ez az intenzívebbé vált transznacionalizálódás elsődlegesen a fejlett kapitalista gazdaságok egymásba olvadásának a jele, és csak másodlagosan az Észak-Dél transzfereké. A világkereskedelem elsődlegesen az Európán belüli, az EGK által bátorított transzferek intenzívebbé válása folytán bővült ki. Ma már lehetséges egy „európai gazdasági régióról" nagyjából ugyanazon a módon beszélni – bár haboznék, hogy ezt integrált régióként írjam-e le -, ahogyan a második világháború előtt a nagy európai nemzetgazdaságokról (Németország, Nagy-Britannia és Franciaország). A világkereskedelem bővülése másrészt a kapitalista világgazdaság három pólusa: az Egyesűit Államok, Japán és az EGK közötti transzferek megélénkülését jelzi.
Ez a váltás a legfőbb oka a külkereskedelmi részesedés növekedésének az Egyesűit Államok GDP-jében (1965 és 1988 között 6-ről 11%-ra), nemkülönben a külkereskedelmi részesedés némileg szerényebb bővülésének Japánban (11-ről 13%-ra, ugyanebben az időszakban). Ha az EGK-t úgy kezeljük mint egyetlen „országot" – eltekintve az Európán belüli transzferektől -, láthatjuk, hogy mindhárom óriás gazdasági pólus „külső" transzferéi GDP-jük kb. 12%-át reprezentálják, és hogy e pólusok közötti áramlások a transzferek több mint 60%-át teszik ki (az OECD-n belüli transzferek részesedése gyáripari exportjuk 66%-áról 70%-ra emelkedett 1965-től 1985-ig, azonban 60% maradt, ha az EGK-n belüli transzfereket leszámítjuk). A GDP-nek ez a 12%-a végül is nem látszik olyan soknak; valójában azonban döntő jelentőségű, mivel a mezőgazdasági és ipari össztermék 31 %-át jelenti (tekintette! arra, hogy a GDP 61 %-át a szolgáltatások teszik ki).
A transzfereknek a fejlett pólusok és a perifériák között lebonyolódó része semmi esetre sem lényegtelen, bár jelenleg divat túl gyorsan leírni. A harmadik világ jelentős és bővülő piac a fejlett pólusok számára. El kell ismerni viszont, hogy ennek a piacnak a tágulása szélsőségesen egyenlőtlen. 1988-ban a világkereskedelem értéke (a Szovjetunió, Észak-Korea, Kelet-Németország, Csehszlovákia és Kuba kivételével) 22,627 milliárd dollárt tett ki. Az OECD-exportok (2,024 milliárd dollár) ennek 7%-át adták; a harmadik világ országai 23%-át (603 milliárd), nevezetesen Kína 40 milliárd, India 15 milliárd, más alacsony jövedelmű országok 45 milliárd, más közepes jövedelmű országok 341 milliárd, és a vagyonos alacsony népességű olajtermelő országok 154 milliárd dollárt.
Egy másik felosztás a következő eredményeket adja: 154 milliárd dollár jut az olajtermelő országokra, 174 milliárd Kelet-Ázsiára, 101 milliárd Latin-Amerikára, 85 milliárd az arab országokra, a Közép-Keletre, Dél- és Délkelet-Ázsiára, 29 milliárd a Szaharától délre fekvő afrikai országokra. A három pólus – az USA, Japán és az EGK – mindegyikének részesedése a harmadik világ országaiba irányuló exportban 20-30%-os nagyságrendű volt (több mint 30% az Egyesült Államok és Japán, és 20% az EGK esetében, leszámítva most az EGK-n belüli transzfereket).
Figyelemre méltó, hogy a harmadik világ külkereskedelmének összvolumene gyorsabban nőtt, mint a hozzá tartozó országok GDP-je. Kína exportjai a GDP 3%-áról 14%-ra emelkedtek 1965 és 1988 között, Indiáéi ugyanezen időszakban 4-ről 7%-ra, a közepes jövedelmű országokéi 18-ról 26%-ra. Az alacsony jövedelmű országokban az export részesedése a GDP 25%-áról annak 19%-ára esett vissza e periódus folyamán. Újból találkozunk tehát a legtöbb harmadik világbeli ország, meg a „negyedik világ" országai (ideértve a legtöbb, a Szaharától délre fekvő afrikai államot) külkereskedelmének (és outputjának) viszonylagos stagnálásával. Ezeknek a statisztikáknak nincs olyan jelentősége, mint más országok esetében, mivel a GDP-re vonatkozó becslések gyakran rendkívül megbízhatatlanok (és nem különösebben alkalmasak az illető ország gazdasági helyzetének elemzésére). A látszólagos változásokat az exportoknak a GDP-hez való arányában (valamint a rákövetkező visszaesést 25-ről 19%-ra) óvatosan kell kezelnünk. Ami világos, az az, hogy az illető országok teljesítményei gyengék, és az abszolút mennyiségek gyakorlatilag elhanyagolhatók.
Míg az úgynevezett negyedik világ csak igen csekély mértékben jelent piacot a centrumoknak, nem ez a helyzet a közepes jövedelmű országokkal, amelyek a fejlett pólusok közötti transzfereknél gyorsabb ütemben bővülő, fontos piacot jelentenek. A periféria országainak vonatkozásában a transznacionalizálódás szintén intenzívebbé vált, bár ez nyilvánvalóan csak kis szegmentumokra vonatkozik.
A perifériák nem pusztán passzív szerepet játszanak a transznacionalizálódásban – piacaiknak az Északról jövő expanzió előtti megnyitása révén. A Dél iparosodása ugyanis aktív szerepet juttat nekik azáltal, hogy a gyáripari cikkek világpiacának egy semmiképpen sem elhanyagolható tényezőjévé teszi őket.
Az Észak bizonyosan kézben tartja a világpiac feletti ellenőrzést a mezőgazdasági és gyáripari termékek vonatkozásában, mivel rendelkezik gabonafölöslegekkel (szemben a Délen uralkodó élelmiszerhiánnyal), és az övé a kezdeményezés a termékinnováció terén. Kétségtelen, hogy a harmadik világ gyáripari termékeinek exportja a három pólus országaiba (amely mintegy 200-210 milliárd dollár nagyságrendű volt 1985-ben) a világ gyáripari terméktranszfereinek (amelyeknek teljes volumene több mint 1.100 milliárd dollár volt ez időben) kevesebb mint
20%-át jelenti. Az arány tehát szerény marad, ha az EGK-n belüli transzferektől (akkoriban 22 százalékos nagyságrendűek) eltekintünk. Az Egyesült Államoknak a harmadik világba irányuló exportja teljes iparcikk-exportjának (1985-ben 160 millió dollár) a 35%-át tette ki; Japán hasonló irányú exportjai 36%-ot (az ugyanez évi 170 milliárd dollár értékű összexportból); ami pedig az EGK-országok harmadik világba irányuló exportját illeti – körülbelül 100 milliárd dollár 1985-ben – ez kevesebb mint 20%-a a tagországok összes exportjának, s akkor is csak 25%, ha az EGK-n belüli transzfereket nem vesszük számításba.
Ugyanebben az időben a világpiac tanúja volt néhány közép-jövedelmű harmadik világbeli ország iparcikk-exportja megjelenésének.
Az aktív transznacionalizálódás a periféria országaiban is intenzívebbé vált, ha nyilvánvalóan egyre inkább csupán néhány országra koncentrálódott is. Első helyen jött a kelet-ázsiai „négy kis tigris" (több mint 70 milliárd dollár értékű iparcikk-exporttal 1985-ben, amelyből 28 milliárd Dél-Koreából származott). Ezután következtek a latin-amerikai óriások (mindenekelőtt Brazília és Mexikó 16 milliárd körül). Utánuk sorakozik Délkelet-Ázsia (Thaiföld, Malaysia, Indonézia, a Fülöp-szigetek) 12 milliárddal. Kelet-Európa (főleg Jugoszlávia, Lengyelország és Magyarország) mutatott némi expanziós képességet (1985-ben 22 milliárd dollár értékű iparcikk-export a három említett országból). Kínát a maga 13,4 milliárd dollár értékű ipari exportjával (1985) és Indiát (5,9 milliárd dollár) úgyszintén felvehetjük azoknak az országoknak a listájára, ahol az exportkapacitás bővült. Összehasonlításképpen: az arab világ (3,6 milliárd dollár értékű ipari export) és a negyedik világ (2 milliárd alatt) nemcsak elhanyagolható tényezőt jelentett, hanem egyszersmind stagnált is.
2. Ha most ezekkel az adatokkal összekapcsolva megnézzük az EGK-n belüli, a pólusok (az Egyesült Államok, Japán és az EGK) közötti, és a pólusok valamint a harmadik világ félig iparosodott régiói közötti transzfereket, láthatjuk, hogyan illeszkedik a régiók kialakulása a növekvő transznacionalizálódás kereteibe. A régiók kikristályosodása mindhárom jelzett pólus körül végbemegy, de az egyes pólusoknak megfelelő perifériák nagyon különböző gazdasági potenciállal rendelkeznek.
A nagy amerikai régió – amelyet az Egyesült Államok és külső „provinciája", Kanada dominál – Latin-Amerika és a Karibi-medence természetes partnere. Mexikó már úton van a „nagy észak-amerikai piacba" való teljes integrálódás felé. Közép- és Dél-Amerikát egy Alaszkától a Tűzföldig nyúló szabadkereskedelmi övezet felajánlásával bátorítják e példa követésére.
A Japán által uralt nagy kelet- és délkelet-ázsiai régió bekebelezi a félig-iparosított Délkelet-Ázsiát (Thaiföld, Malaysia, Indonézia, Fülöp-szigetek). Ennek a régiónak a határai még kialakulatlanok. Semmi esetre sem világos, hogy Koreát bármivel értelmesebb lenne a régióba „integráltnak" tekinteni, mint Kínát is ide számítani. Még India is, gyengeségei ellenére, megtartja autonómiáját a japán pólussal szemben. De a „japán" régió nyugat felé terjeszkedhet (Burma, Sri Lanka irányában, sőt, akár oly messzire is, mint Pakisztán és a Perzsa Öböl).
Az EGK körül kialakult régiónak is megvannak a maga keretei: formálisan is megerősítette az EGK-ACP társulás, és részben újra megerősítik a frank-övezet szűk korlátai. De az érintett afrikai perifériák lényegében a világ legszegényebb országai, amelyeknek gazdasági potenciálja a fennálló rendszeren belül egyáltalán nem ígéretes. Nem kétséges, hogy miért viszonylag kevésbé lényegesek az EGK és a Dél közötti transzferek, mint az Egyesült Államok illetve Japán és a Dél között végbemenők. Európa a saját belső integrációjára koncentrált, amely újabb lendületet kaphat az egységes piac 1992-ben esedékes létrejöttével. Európa keleti határainak megnyitása úgyszintén új kilátásokat nyújthat az integrált Európa expanziója számára, és még inkább lelassíthatja az Európa és a Dél közötti transzferek növekedését.
Éppen ezért korai még a transznacionalizálódáson belüli „regionalizálódásról" beszélni. A perifériák még nagymértékben ki vannak téve a piacaikért (kereskedelmi és pénzügyi lehetőségekért) versengő pólusok versenyének. Az utóbbiak versenyképessége egyébként egyenlőtlen a különböző termékfajtákat tekintve. Japán és az Egyesült Államok élen járnak az új technológiákban, különösen az információs technológiában. Az Egyesült Államok, Kanada és Franciaország előnyben vannak a gabonatermelésben. Németország uralkodó szerepet tölt be a hagyományos gépipari technikában (autók, szerszámok) és a vegyiparban. Franciaország a fegyvergyártás, a vasút- és repülőgépgyártás bizonyos területeinek élvonalában helyezkedik el. A pólusok közötti transzferek különböznek a perifériákkal folytatottaktól: az új technológiák terén élvezett viszonylagos előny döntő a pólusok közötti transzfer vonatkozásában, de sokkal kevésbé fontos a harmadik világ piacaiért folytatott versenyben.
Ám a fő akadálya annak, hogy a regionalizálódásról mint befejezett tényről szólhassunk, az a hatalmas bizonytalanság, amely a (volt) Szovjetunió, Kína, India és a harmadik világ politikájával kapcsolatos, nem is beszélve a magának Európának a jövőjével és az új Németország által meghozandó alapvető döntésekkel kapcsolatos bizonytalanságról.
Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban csak találgathatunk. Nekem úgy tűnik, hogy az egységes Németország expanziós tere Kelet-Európában mély hatással lesz magának Németországnak az EGK-n belüli integrálódására. Sejtésem szerint a Szovjetunió utódai, Kína és még India is ragaszkodni fognak az egyes pólusoktól való függetlenségük megmaradásának lehetőségéhez, és ezen a módon jelentős terük marad a manőverezésre. Ezzel szemben az előrelátható jövőben valószínűtlennek látom, hogy a harmadik világ nagy régiói megszerveznék önmagukat és a körülöttük lévő országokat, legyen szó akár Latin-Amerikáról, az arab világról, Afrikáról vagy Délkelet-Ázsiáról. Pedig egy ilyesfajta regionalizáció lehetne egy policentrikus világ alapja; erre lenne szükség egy alternatív fejlődési perspektíva megvalósításához, szemben a világméretű kapitalista terjeszkedés igényeihez való zárt sorokban végrehajtott egyoldalú igazodással.1
3. A külkereskedelem csak egyike annak a néhány egyformán jelentős fokmérőnek, amely a transznacionalizáció intenzitását jellemzi; ilyenek továbbá a technológiai transzferek (és függőségi viszonyok), hiteláramlások (és a külföldi adósság), hogy ne is említsük a gazdaság állítólag exogén tényezőit (kultúra és kommunikáció, geostratégia és fegyverkezés, ökológia). Mindezek a tényezők tanúskodnak arról, hogyan is terjednek a világméretű gazdasági hatások az egyes gazdaságoknak és a centrumban elhelyezkedő társadalmaknak az összeolvadása valamint a perifériáknak a világrendszerbe való integrációja révén.
Manapság divatos ezekből a tényekből két dogmatikus következtetést levonni. Az egyik úgy hangzik, hogy a transznacionalizálódás elkerülhetetlen, és mint ilyent el kell fogadni. Az egyetlen lehetőség az igazodás. A második szerint az úgynevezett fejlődő országok számára lehetséges a transznacionalizálódás követelményeihez való aktív alkalmazkodás, és Korea valamint néhány más ország „sikere" ennek bizonyítéka. Eszerint minden a harmadik világ-beli országok gazdaságának belső tényezőin múlik.
A Világbank jelentései ennek a fajta beállításnak a modelljei. Ha az ember olvassa őket – ez éppen olyan unalmas elfoglaltság, mint a Pravda olvasása az 1960-as évek végén -, annak megvan az az előnye, hogy megjósolható, mit mond majd a Világbank bármely – régi vagy új – témáról. A Világbank sohasem lép túl a fentebb leírt két következtetésen – a maga a priori dogmáin. Az ideológia diadalmaskodott. A valódi kérdéseket mindig előre elködösítették, „adatok" hegyével helyettesítették őket (statisztikai függelékekkel, egyébként a jelentések egyetlen használható részével, még ha a statisztikák hallgatnak is egy sor kulcsfontosságú kérdésről, és bizonyos esetekben – hogy a legkevesebbet mondjuk – megbízhatatlanok). Az adatok amúgy nem különösebben jelentősek, de feltételezik róluk, hogy „elmondják a mesét".
Az ökonometriai modelleket, amelyek sohasem jelentettek többet, mint a három pólus uralmának finomabb megnevezését, manipulálták, hogy azt mondják, amit a szerzők mondani akartak, hogy „tudományos" mezbe öltöztessék tisztán ideológiai álláspontjukat. Ez a megközelítésmód így tisztán és egyszerűen tautológia.
A transznacionalizációról szóló jelen megjegyzéseim pontosan a kérdés ma divatos kezelése által elködösített problémákat veszik célba. Ezeket két címszó alatt vizsgálhatjuk: módok és tapasztalatok.
Lássuk tehát először is a transznacionalizálódás módjait. Egyszerűen fogalmazva a következő alternatívákról van szó: Összebékíthető-e a transznacionalizáció követelményeivel -és ha igen, melyekkel – a nemzeti önállóság fenntartása vagy kiépítése, vagy pedig olyan tökéletes ellentmondásban vannak egymással, hogy nincs más lehetőségünk, mint tehetetlenül végignézni, ahogyan a nemzeti realitásokat teljesen felszívják a világgazdasági hatások? Ez lényegében a strukturált nemzeti integráció szétesését jelenti, ahol ez történelmileg kialakult örökségként létezik, illetve az ilyen integrációról való lemondást, ha ez nem része a nemzet örökségének. Ez a folyamat következésképpen valami olyasmiben végződne, mint egy világméretű gazdaság (vagy, Michael Beaud kifejezését használva, világméretű termelési rendszer), amely többé nem nevezhető nemzetközi rendszernek (mivel az utóbbi a nemzeti termelési rendszerek egymáshoz kapcsolódását feltételezi). A kérdés tehát az, vajon kívánatos vagy lehetséges-e összebékíteni a transznacionalizálódás követelményeit és a „nemzeti" gazdaságépítés céljait? Én azt felelném erre, hogy kétféle válasz lehetséges, egymástól eltérő vagy akár egymással ellentétes társadalmi következményekkel.
A második címszó a transznacionalizálódáshoz való alkalmazkodás tapasztalatainak kritikai értékelését kínálja, legyen szó a transznacionalizálódás látszólagos elutasításának ügynevezett „szocialista" tapasztalatairól vagy a mai harmadik világéiról. A ma divatos megközelítés itt egy leegyszerűsített megkülönböztetést tesz a „sikerek" (a GDP növekedésével és a kedvező külkereskedelmi mérleggel mérve) és a „kudarcok" (ugyanebből a szempontból) között. Dél-Korea áll a skála egyik végpontján, az afrikai negyedik világ a másikon. Ez a megközelítés nem több, mint banális megismétlése annak, ami a Világbank jelentéseinek függelékében szereplő statisztikákból első látásra kiolvasható, és ami sohasem segíti elő az (esetleg kényszerűen) választott alkalmazkodási stratégia összehasonlítását azzal az eredménnyel, amelyet más, kipróbálatlan stratégiák érhettek volna el. Itt tehát lényegében a probléma kritikátlan megközelítéséről van szó.
4. Az alapvető kérdés – nevezetesen a transznacionalizálódás és a nemzeti önállóság közötti ellentmondás – olyan álláspontok kialakulásához vezet, amelyek kiindulópontjukban térnek el egymástól. A történelmi léptékű előre tervezésben rejlő potenciál óriási mértékben különbözik attól, amit a hagyományos kezelést javasolok (akiknek éppen ez a fantáziahiány az egyik figyelemre méltó tulajdonsága) elképzelnek. Az OECD-országok minden tekintélye és a nagyjából e tekintélyek által kialakított, mögöttük álló „közvélemény" láthatóan egyetért a nemzetközi gazdaságból világgazdasággá fejlődés alapelvével. Teljes a konszenzus a jobb- és a baloldal között abban, hogy a választások szempontjából a mai Nyugat kontextusán belül mit jelentenek ezek a kifejezések. Ám e mögött az osztatlan látszatkonszenzus mögött olyan „jelentésárnyalatok" rejlenek, amelyek alapvető jelentőségűek a belátható jövőben bekövetkező politikai változások szempontjából. Az Egyesült Államok és Japán nem pusztán a kialakulóban lévő világgazdaság „földrajzi területei". Ezek „nemzeti" gazdaságok, és azok maradnak a továbbiakban is, egy olyan állammal, amely biztosítja a nemzeti struktúrák folytonosságát, miközben maga élvezi a világgazdaság felépítéséből származó előnyök oroszlánrészét. A liberalizmus fanatikusai erre azt mondják majd, hogy ez pusztán utóvédharc. Nos, könnyen lehet, hogy a következő néhány évszázad perspektívájában végül utóvédharcként fogják számon tartani, azonban a következő néhány évtized arculatának formálásában előrenyomulást jelent. Ezek a nemzeti döntések ugyanis döntőek maradnak az olyan szinteken, mint a katonai és civil kutatásra és fejlesztésre és a megfelelő képzési rendszerekre fordított kiadások; a de facto protekcionizmus a mezőgazdaságban (bár ezek egy bizonytalan kimenetelű kihívás súlya alatt adott támogatások); az ásványi és olajforrások kezelése (az úgynevezett stratégiai felhalmozás politikája) és még a szó szoros értelmében vett gyáriparé is; a pénzügyi menedzselés stb.
Mindezen felül az Egyesült Államoknak van még egy ütőkártyája, amely alternatíva hiányában rövid vagy középtávon érintetlen marad, nevezetesen a világpénz szerepét betöltő dollár.
Európa szerepe semmi esetre sem hasonlítható mindehhez, és az sem érv, hogy az EGK felépítése ilyenné teszi. Európa a saját múltjának teremtménye, a történelmileg kialakult nemzetgazdaságok összekapcsolódásáé. Az EGK nem egy nemzetek fölötti állam, és a közös gazdaságpolitika még az 1992-ben létrejövő egységes piac mellett sem tesz eleget egy ilyen elképzelés követelményeinek. Nincs közös európai gazdaságpolitika – kivéve a mezőgazdaságnak nyújtott támogatásokat, ugyanolyan, még meghatározatlan kimenetelű veszélyhelyzet közepette, mint az Egyesült Államokban. A közös pénzügyi politika elemeit (a „kígyót") gyengíti az antiinflációs és rövid távú pénzügyi politikák különbözősége, nem is szólva arról, hogy egy közős szociálpolitikának még a terve is hiányzik. Jelenleg és a belátható jövőben a Közös Piac: az, amit a neve mutat, és semmi több – egy piac. A piaci módon és keretekben végbemenő integráció csak még több ellentmondást vált ki, mint amennyit megold. Azzal a kockázattal jár, hogy Európát mint egészet meggyengíti, megerősítve egyes országokat és legyengítve másokat, egy olyan hibrid konstrukció viszonyai között, amelynek révén az „erősek" (különösen Németország) nemzeti gazdasági struktúrái fennmaradnak, míg a „gyengékéi" erodálódnak egy integrált európai egész alternatívája nélkül.
Ezt a nem túl kecsegtető perspektívát az EGK-n belüli változó és ellentmondásos nemzeti stratégiák fennmaradása alapozza meg.
Nagy-Britannia például elfogadja a világméretű expanziót – és a nemzeti hatalom erózióját -, ám egy közös európai gazdasági konstrukció előnyeit nem. Egyfelől nyitott egy határok nélküli világra, ahogyan ezt a japán információs technológiának – mint a gyakorlatilag nem létező európai információs technológiapolitika alternatívájának – az elfogadása mutatja. Ez az ország (ti. Anglia) is profitál saját örökségéből, amely abból származik, hogy mindig is hatalmas pénzügyi központ volt. Másfelől viszont mindig meghajolt az előtt a lehetőség előtt, hogy végül magába olvasztja őt az Egyesült Államok, amellyel közös nyelve és kultúrája most megújult jelentőségre tett szert. Ha már erről esik szó, azt is látnunk kell, hogy az európai közös gazdaság konstrukcióját – szemben az Egyesült Államokkal vagy Japánnal – megbénítja a nyelvi sokféleség. Nehéz elképzelni egy közös kutatási-fejlesztési és képzési rendszert: ugyan milyen nyelven működne?
A másik végletet megtestesítő Németország teljesen új helyzetben van. Nyugat-Németország már korábban az EGK gazdasági „óriása" volt (az Egyesült Államokéval és Japánéval összemérhető, és Nagy-Britanniáénak, Franciaországénak és Olaszországénak több mint kétszeresét kitevő ipari exportjával). Ezzel egyidejűleg azonban valamiféle „politikai törpének" tekintették. Az EGK egyensúlya ezekre az egymást kiegyenlítő tényezőkre épült: Nagy-Britannia és Franciaország foglalta el a politikai vezetőülést, és a német gazdaság volt a motor. Az új körülmények között azonban egy egyesült Németország majdnem egyedül is elvezetheti a járművet. Ez azt jelenti, hogy Németország, anélkül, hogy formálisan kifogásolná az EGK-t, könnyen lehetséges, hogy azt kívánja: az „európai integráció" ne menjen messzebb a „közöspiaci" struktúra által megkövetelt lépéseknél. Németországnak, mint az erős gazdasági partnernek, megvan az a lehetősége, hogy elfogadja a piaci játékszabályokat, ám megtartsa erős nemzetgazdasági struktúráját, miközben partnereinek nemzeti gazdasági struktúrái erodálódnak. Sőt, még újból meg is erősítheti nemzeti gazdasági struktúráját azáltal, hogy egy alárendelt szerepre redukált Kelet-Európa felé terjeszkedik.
Az angol és a német döntéseken kívül, amelyek lehetségesnek tűnnek (és, nézetem szerint, valószínűek is), nincs tere a közösségben alternatív politikáknak. Franciaország, Olaszország és a többiek álmodozhatnak egy európai politikai alakulat létrehozásáról, hogy gazdasági gyengeségeiket a politikai elkötelezettség által ellensúlyozzák. De Nagy-Britannia ellenzi ezt, Németországnak pedig nincs szüksége rá. Lehetnek-e így a jelszavak többek jámbor reménynél?
Az európai terv jövője végső soron azon múlik, hogyan dönt Németország. Egy önállóan haladó Németország aspirálhat arra, hogy egy új rendszer (Egyesült Államok, Japán és Németország) harmadik pólusa lesz a gazdasági és a politikai szinten. Természetesen le kellene küzdenie bizonyos akadályokat. A német technológia nem éri el az Egyesült Államokét és Japánét, és exportteljesítménye inkább a második világháború utáni újjáépítés hagyományos iparágain alapszik, mintsem az új technológián. De Németország még nem szerezte vissza a neki megfelelő politikai szerepet. Nagy-Britannia és Franciaország az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa vétójoggal rendelkező öt tagja között van – bár ez a kiváltság már valószínűleg végnapjait éli (Gorbacsov elő is terjesztett egy ilyesfajta javaslatot, Németországnak hasonló státust javasolva az ENSZ-ben). Persze miért ne gyakorolhatná Németország az „európai opciót", ahogyan kancellárja hirdeti? Másfelől azonban mit érnek az ilyenfajta állítások? Miért tenné? Segítene fenntartani partnereinek politikai privilégiumait anélkül, hogy bármit kapna viszonzásul azon kívül, amit így is elérhet?
Miközben ezekre a döntésekre várunk, be kell látnunk: Európa – hogy az egészet ugyanúgy írjuk le, ahogyan eddig Németországot kategorizáltuk – megmarad „kollektív politikai törpének". Az amerikai nukleáris védőernyő alatt (amely értéktelen annak bekövetkezése óta, amit Alain Joxe mint „az elrettentés korának végét" jellemzett), s megosztva a tagállamok eltérő külpolitikájának finom árnyalatai között, Európa csak a szónoklatok szintjén volt képes az Egyesült Államok ellen szegülni. Nagyfokú gyengesége megakadályozza abban, hogy részt vegyen a főbb észak-déli kérdések (például a palesztinai kérdés) megoldásában. Európának de facto (ahogyan az Öböl-válság mutatja) igazodnia kell a Washingtonban hozott döntések vonalához. Európának, ahhoz, hogy harmadik pólussá váljon, és következésképp meglegyen az esélye arra, hogy világméretekben a legfontosabb pólussá legyen, De Gaulle régi álmát kellene megcélozni: egy „az Atlanti Óceántól az Urálig", vagy Vlagyivosztokig terjedő Európát; be kellene kebeleznie a volt Szovjetuniót (vagy Oroszországot). Gorbacsov ezt a víziót követte az „Európai Közös Ház"2 jelszavával. Ez egy rugalmas „konföderatív" jellegű terv, amely a résztvevőknek: az angoloknak, franciáknak, németeknek, oroszoknak és másoknak teret engedne arra, hogy változó objektív körülményeiknek megfelelően járjanak el. A transznacionalizálódás és a nemzeti önállóság összebékítésének ez a receptje nagyon közel áll az általam itt előterjesztett tézishez. Azt hiszem, egyszersmind közel áll azoknak az egyébként kozmopolita beállítottságú megfigyelőknek az igazi álmaihoz is, akik nem akarnak oly messzire menni, hogy kitépjék nemzeti történelmi gyökereiket.
Míg a transznacionális opció világos a központi hatalmak számára, és csak az általunk jelzett módozatok a vita tárgyai, nagyon eltérő a helyzet a harmadik világot és a keleti országokat illetően. Az utóbbiak számára a döntéseknek, amelyekkel szembenéznek, pusztító következményei lehetnek, míg ez nem áll ugyanígy a Nyugatra. Bármilyen utat választ is a Nyugat, az nem járhat drámai társadalmi hatásokkal. Egy meghatározott döntés – mint például egy társadalmi és politikai összhangteremtés nélkül kialakított európai közös piac – „marginalizálhatja" Európa szegény perifériáját: például széles körű munkanélküliséget hozhat magával a spanyol Asturiában, gazdasági visszaesést Görögországban. De Európa mint politikai entitás kiáll hatja ezeket a kisebb csapásokat – játszótérré változtathatja a mediterrán tengerpartokat az észak-európaiak számára, és felszívhatja a területet elhagyó új bevándorló munkásokat.
Nem ugyanez a helyzet a Dél és a Kelet számára. Itt a transznacionalizáció, úgy, ahogyan mai támogatói elképzelik (ti. a nemzeti önállóságnak tett mindenfajta engedmény nélkül), tartós, nagyfokú frusztrációval súlyosbított szegénységet von maga után a nagy többség számára. A világnak a piac általi egyesítése elkerülhetetlen árként hozza magával az erőszakos robbanásokat, s ebben a vonatkozásban a viharzóna éppen a harmadik világ (ezt az azok iránti minden tiszteletem ellenére mondom, akik nem ismerik el annak egységes voltát), és különösen a félperiferiális területek (az „újonnan iparosodott országok" [NICs] stb.). A Kelet országainak objektív körülményei nagyon hasonlóak a harmadik világéihoz.
Egy egész világ választja el a „teljes transznacionalizálódást" és a nemzeti önállóságot (amit én modern kontextusban lekapcsolódásnak hívok). Nincs esélye a kérdésben olyan konszenzusnak, amilyen Nyugaton létezik. A társadalmi érdekek itt egymással homlokegyenest ellenkezőek, míg a Nyugaton a konfliktus le van tompítva. Két egymással küzdő tábor van. Az uralkodó osztályok elfogadják a transznacionalizálódást – amit én kompradorizálódásnak hívok, mivel passzív alkalmazkodást von maga után -, és ebből a szempontból nem számít, hogy a Világbank kritériumai szerint sikerül-e ez, vagy kudarcot vall. Ők egyszerűen azért fogadják el, mert a világméretű kapitalista expanzió jövedelmeiknek és hatalmuknak előnyére válik. De az átlagemberek áldozatai ennek a világméretű expanziónak, és ellen fognak állni mindaddig, amíg valóban lényegi alternatívát jelentő népi és nemzeti uralmi formákat nem hozhatnak létre.
Mindezekért megint a harmadik világ a viharzóna. Ez nem egy „alapvető történelmi ciklus" hatása, amelyben a harmadik világnak meg kell ismételnie a Nyugat által megtett lépéseket, és újból át kell élnie az etnikai, nemzeti és hatalmi összeütközések tapasztalatát… Az ilyen divatos neo-weberiánus tézisek nem veszik tudomásul a legfontosabbat: a társadalmi viharok a világméretű kapitalista terjeszkedés polarizáló hatásának elkerülhetetlen következményei. Éppen úgy, ahogyan a viharnak mindig vannak megjósolhatatlan hatásai, a közvetlen jövőn túlra tekintő prognózist is nehéz adni. Az általam a következőkben vázolt distinkciók a közelmúlton alapulnak, és ki vannak téve annak, hogy a jövő viharai elsodorják őket.
Kína látszik mindeddig az egyetlen egyértelmű kivételnek a „komprádor" opció alól. A jövőben ezért képes lehet arra, hogy eljátssza a világgazdaságba való határozottabb integrálódás nehéz szerepét, nevezetesen anélkül, hogy saját nemzeti, önerőre támaszkodó programjáról lemondana. Minden a belpolitikai változásokon múlik. Ebben az esetben, mivel itt nem volt szó lekapcsolódásról a szó általam használt értelmében, a belső tényező megint csak döntőnek bizonyul.
A kompradorizálódás néhány más példáját finom distinkciókkal kell vizsgálnunk. Kuba és Vietnam „ellenállnak", de elszigetelten, részben saját döntésük alapján, részben pedig azért, mert az imperializmus, amely nem adta fel a reményt, hogy megtöri a „kis országok" nemzeti akaratát, rájuk kényszeríti ezt. Indiának nagyon speciális helye van a „kapitalista" világban, talán méreteinek köszönhetően (ez különben jelentős tényező Kína esetében is). India jövője bizonytalan, mivel a Nehru-Indira Gandhi-féle nemzeti ideológia alól kihúzzák a talajt az indiai burzsoázia komprádor aspirációi, és mert az indiai állam épületét megingatják a helyi nacionalizmusok. Dél-Korea és Tajvan még figyelemreméltóbb kivétel, lévén mindkettő elvi alapon „antiszocialista" ország. Sikerük lényege nem az, hogy gyors növekedést értek el anélkül, hogy ennek fizetési mérlegük egyensúlya komolyan kárát látta volna – ez más országoknak is sikerült -, hanem az, hogy felépítettek egy erős állam körül egy olyan nemzetgazdasági struktúrát, ahol a jövedelemmegoszlást nagyjából igazságos és ésszerű határok között tartják – ami más országoknak nem sikerült. Sikerük éppenséggel abból származik tehát, hogy pontosan az ellenkezőjét tették annak, amit a ma uralkodó liberális dogmák előírnak. Hogyan lehetséges ez? A magyarázat specifikus történelmi (vélhetően kulturális) és politikai tényezőkben rejlik (mint amilyen Észak-Korea és Kína konkurenciája).
Ténylegesen nincs több kivétel a kapitalista harmadik világban; sem a „vagyonos" országokban (mint például az olajtermelők), sem a szegényekben, sem azokban, amelyeknek a Világbank gratulál „sikerükhöz" (a növekedés és a kereskedelmi mérlegek vonatkozásában, melyek a liberalizmus által számításba vett egyetlen kritériumot jelentik), sem végül azok között a szerencsétlen áldozatok között, amelyek nem tudtak ellenállni a „kezelésnek" (a negyedik világ országai). Nincs semmi olyasmi, ami arra bátoríthatna, hogy sikerről beszéljünk, ha ezen egy megerősödött nemzetgazdasági szerkezetet kívánunk érteni. Néhány nagyon különböző háttérrel rendelkező ország ebben az irányban megtett, bizonyos első lépéseket, némelyikük átlagos, némelyikük nem létező „fejlettség" mellett. Valamennyien lefelé csúsznak. Még a Világbank által megjelölt „félig iparosodott" országokban (Brazília, Mexikó, Törökország, Thaiföld) vagy az olyanokban, mint Elefántcsontpart és Kenya, sem történt semmiféle előrelépés a nemzetgazdaság építésében. Ellenkezőleg, a jövedelemmegoszlás növekvő aránytalansága a kudarcot jelzi. Csökkenti a társadalmi integráció esélyeit, amely nélkül a nemzeti gazdaság felépítése kilátástalan.
Természetesen minden egyes esetet külön kell kezelnünk. Itt-ott észre vehetőek a nemzeti gazdaságpolitika egyes nyomai; egyes újonnan iparosodott országokban van némi technológiai vagy pénzügyi kontroll; némely nacionalista háttérrel rendelkező országban az állam szerepet játszott az iparosításban vagy a földreformban. De ezek a szórványos kezdeményezések nem érték el azt a kritikus tömeget, amely alapvetően szükséges volna az uralkodó osztályok komprádor ambícióinak ellensúlyozásához. Ennek megfelelően a haladás törékeny marad, és fenyegeti a Világbank által „tanácsolt" leépítés.
Vajon Kelet-Európa és a (volt) Szovjetunió reménytelenül „harmadik világ" típusú átalakulásra, s ezért kompradorizálódásra van-e ítélve? Megadják-e magukat a korlátlan transznacionalizálódás követelményeinek, ami a harmadik világ sorsára ítélné őket? Vagy, ahogyan a liberális ideológia érvel, a kapitalizmus ki fogja őket menteni a „szocializmus" zsákutcájából, és gyors, a nyugat-európai országokéhoz hasonló fejlődést biztosít nekik?
Itteni fejtegetéseimnek nem az a célja, hogy az ezekben az országokban máról holnapra megbukott rendszereket vizsgálják: eredményeiket és hiányosságaikat; nehézségeiket és ellentmondásaikat; annak az okát, hogy reformjuk kudarcot vallott, vagy akár a kibontakozóban lévő nyílt vagy rejtett társadalmi és politikai konfliktusokat. A következő megjegyzések azonban egy olyan elemzésből származnak, amelyet ezekről a kérdésekről írtam.3
A dolgok jelen állása mellett Kelet-Európa országainak nehéz lesz elkerülniük, hogy munkásosztályuknak, szerencsétlenségükre, integrálódnia kelljen a kapitalista rendbe. Az elmúlt negyven év alatt létrehozott integrált nemzetgazdasági struktúrákat máris lerombolják a külföldi (elsősorban a német, de ugyanúgy európai, japán és amerikai) tőke terjeszkedésének elősegítése érdekében. Az új helyi burzsoázia kétségtelenül megtalálja a maga szerepét e folyamatban, bár gazdasági előnyeit komprádori meghódolással kell ellentételeznie. Bizonyos esetekben a burzsoázia társadalmi támogatásra is talál valamelyik osztály vagy új középréteg – gazdagabb parasztok vagy kisvállalkozók – soraiban, ahogyan ez a harmadik világ esetében történt. Az átlagemberek azonban ezekért az „alkalmazkodásokért" életszínvonaluk drasztikus csökkenésével, széles körű munkanélküliséggel, a szociális szolgáltatások megnyirbálásával fognak fizetni, mégpedig nemcsak egy „rövid átmeneti időszakra", ahogyan új vezéreik elhitetnék velük, hanem egyszer s mindenkorra. Hogy hogyan fognak reagálni ezek az osztályok ezekre az elkerülhetetlen változásokra, még túl korai lenne megjósolni. Ám potenciálisan baljós reakciók várhatók, amelyek alárendelt (a nyugati uralmat nem megkérdőjelező) nacionalizmusok hajtóerejévé válhatnak, olyan „populista" diktatúrák bázisává, amilyeneket ezek az országok az 1920-as, 30-as és 40-es években éltek át.
A (volt) Szovjetunió bonyolultabb eset. A kibontakozó társadalmi konfliktusok jellege és annak az észlelése, hogy kockán forog az országnak mint katonai szuperhatalomnak a szerepe, nemkülönben a nemzeti kérdések kiéleződése olyan hatásokat vált ki, amelyek a legjobban informált tanulmányokat is gyorsan elavulttá teszik. Marad számunkra az a majdnem intuitív jellegű megfontolás, hogy a Szovjetunió – pontosabban most már az orosz központi rész, minthogy az Unió felbomlott -, ha meg tud újulni, eljuthat a demokratikus politikai reformnak, a jobb gazdasági irányításnak és ugyanakkor a nemzeti gazdasági szerkezet folytonosságának és későbbi újra megerősödésének valamely kombinációjához. Ennek a transznacionalizálódás és a belső önállóság megteremtése követelményei közötti pozitív kompromisszumnak a társadalmi jellege közei állna ahhoz, amit úgy írtam le, mint „nemzeti-népi társadalmi frontot", amelyet megteremtett az 1917-es forradalom, de később, az úgynevezett „szocialista építés" ideológiájának zűrzavarában megsemmisült. Ez az optimista forgatókönyv nem áll meg ezen a ponton; egy ilyen rendszer elkerülhetetlenül egy fejlettebb kapitalista alakulat (egy új pólus) kikristályosodása vagy pedig egy progresszív társadalmi tartalmat kibontakoztató fejlődés irányában lépne tovább.
5. A világgazdasági teljesítmények nem ítélhetők meg kizárólag a növekedés és a kereskedelmi mérleg kritériumai alapján. A nemzet egésze számára elfogadható jövedelemmegoszlás kiemelkedően fontos tényező, amely nélkül nincs nemzet és nincs társadalmi integráció. A nemzet nem létezhet a külső erőkkel szembeni autonómia nélkül (a technológia, a bankszféra, az élelmiszerellátás, az ipar, a katonai felszerelés, a kultúra vonatkozásában). Az ilyen autonómia híján a nemzet többé nem játszik aktív szerepet a világtársadalom alakításában. Ha a gazdaságot kiteszik egy irányíthatatlan fejlődés kockázatainak, ez olyan frusztrációkkal jár, amelyeknek inkább negatív, mintsem pozitív hatásai vannak. A világgazdasági teljesítményeket ennek fényében kell értékelnünk: hozzájárult-e a növekedés a szóban forgó országban az ellentmondások elmérgesedéséhez, az aránytalanságok kiéleződéséhez és a függőség elmélyüléséhez, vagy inkább csökkentette ezeket?
A hagyományos közgazdaságtan által szolgáltatott adatok nem adnak választ ezekre a kérdésekre, minthogy már eleve elködösítik őket. A legutóbbi Világbank-jelentések statisztikai függelékeiből kivonatolt táblázatok adatait csak nagyon korlátozott mértékben lehet használni. A táblázatok gyorsan áttekinthetők.
Ami a külső mázt illeti, amellyel a Világbank bevonja őket, ez üres, irreleváns (egyszerűen a Világbank saját dogmáinak a priori legitimálása), és az adatok sanda felhasználásán alapszik. A Világbank – nyilván „morális" céllal – időről időre más kérdésekről, így például a „szegénységről" is kinyilatkoztatásokat tesz. Itt már maga a kifejezés is jellemző, mivel nem annyira a társadalomtudományokhoz, inkább egy jótékonysági gálaesten résztvevő pénzember vagy államférfi disztingvált szóhasználatához illik. A szóban forgó szegénységet persze sohasem hozzák kapcsolatba a Világbank által előírt gazdasági fejlődés mechanizmusaival.
A világméretű tőkés expanzió teljesítményeivel kapcsolatban a következőket kell megjegyeznem:
Először: A kapitalista világgazdaság komolyan és valóban válságban van, és az 1960-as évek vége óta ez a helyzet. A második világháború utáni hosszú növekedési ciklusnak egyszer és mindenkorra vége van. 1970 óta a GDP átlagos növekedési rátái a megelőző szakaszban elért szintjük kétharmadára estek vissza, a mezőgazdasági és ipari termelés pedig a felére. A hagyományos közgazdaságtan továbbra is konjunkturális terminusokban („recesszió", „megélénkülés" stb.) elemzi az évről évre végbemenő változásokat, miközben valójában egy hosszú, strukturális átalakulási ciklusról van szó, mégpedig egy „válságidőszakkal (Kondratyev B-ciklusával) a hátterében, ahol is a növekvő transznacionalizáció egyike a fő tényezőknek. Ráadásul az úgynevezett szocialista rendszerek összeomlásának és a „világválság" financiális aspektusának (eladósodás, fluktuáló árfolyamok, infláció stb.) túlhangsúlyozása elhomályosítja a strukturális válságnak azt a valódi alapját, amely a kibontakozó konjunkturális események hátterében áll.
Másodszor: Kelet-Európa gazdasági (és politikai) rendszereinek összeomlása, a (volt) Szovjetunió és Kína bizonytalan jövője jelenti a végbemenő strukturális átalakulás második fő tényezőjét. Itt utalnom kell arra, amit másutt írtam a témáról.4
Harmadszor: Figyelembe véve az érintett rendkívül nagy népességet, az indiai és kínai fejlődés és haladás a világrendszer jövőjének lényegi összetevőjét jelenti. Ebben a kontextusban a bármilyen szempontból való összehasonlítás túlnyomóan Kína javára dől el.5
Negyedszer: A kapitalista harmadik világ gazdasági teljesítményei a növekedés és a kereskedelmi mérleg hagyományos kritériumai szerint országcsoportonként különböznek.
Ebből kiindulva megállapíthatjuk, hogy a teljesítmények egészében közepesek, ha ugyan nem gyászosak. A növekedési ráták mindenütt alacsonyak, kivéve Indiát és Kelet-Ázsiát. Visszaesésük pusztító következményekkel jár a negyedik világ országaiban: a Szaharától délre lévő afrikai országok az egy főre jutó jövedelem vonatkozásában több évi átlagban abnormális csökkenést mutatnak (évi 2 százalékos csökkenési rátát!). Ugyanez igaz a harmadik világ országaira egészében véve, még az úgynevezett középjövedelmű országokra is (az 1980-as éveket Latin-Amerikában az egy főre jutó jövedelem visszaesése jellemezte) . A visszaesés ugyanilyen katasztrofális a súlyosan eladósodott országokban is, mivel a rájuk kényszerített alkalmazkodást a termelési kapacitás csökkentése (és gyakran lerombolása) révén érték el. Még az ipari exportlehetőségekkel rendelkező országok csoportjában is lelassult a növekedés (bár az egy őre jutó nemzeti jövedelem továbbra is emelkedett). Csak két kivétel van: India és Kelet-Ázsia (Korea, Tajvan, Hongkong és Szingapúr).
A másik hagyományos kritérium kevéssel mond többet, de kiegészíti a képet. A beruházási erőfeszítések megszenvedték a jövedelemcsökkenést. A statisztikák ezen a téren megbízhatatlanok, azonban bizonyos valószínűséggel jelzik a stagnálást egy általában alacsony szinten, különösen a szegény és az alkalmazkodási politika által a legkeményebben érintett (eladósodott) országokban. Ezzel szemben növekvő beruházási ráta állapítható meg Indiában, és az ipari exporttal rendelkező országokban, különösen Kelet-Ázsiában. Figyelembe kell vennünk, hogy a modern ipar (és különösen az exportra termelő iparágak) által megkövetelt beruházások rendkívül költségesek. Ilyen körülmények között a beruházás-növekedési rátáknál tapasztalható stagnálás gyakran de facto tőkekivonást jelent, olyan negatív nettó beruházással és amortizációkkal, amelyek többet tesznek ki a bruttó beruházások összegénél. Egy csekély mértékben javult ráta csak középszerű eredményeket jelez: bizonyos, hogy növekedett az ipari termelés és az export, de a növekedés szerény marad a termelés egészét tekintve, és költséges az export terén. A Világbank semmit sem mond ezekről a problémákról, mivel ellentmondanak dogmáinak.
Az exportnövekedésben bekövetkezett eredményeket beruházási költségeikhez viszonyítva kell megítélni (mely költségek rendszerint összefüggenek a stagnáló általános jövedelemmel). Az exportok, még ha a legszegényebb országokban azonos szinten maradtak is, a GDP-n belüli arányukat tekintve majdnem mindenhol megnövekedtek. De milyen társadalmi áron? A külföldi eladósodás árán, amelynek ez az egyik oka (miközben vannak más, a harmadik világ országainak politikájától független okok is, mint például az Egyesült Államok kormánya által elhatározott kamatlábemelés). Az adósságról szóló irodalom olyan bőséges, hogy itt nem érdemes ehhez a kérdéshez bármit is hozzáfűznünk.
A liberális közgazdaságtan hagyományos kritériumai szerint a gazdaságok teljesítményei a harmadik világban mindenütt szerények vagy katasztrofálisan rosszak. A növekvő transznacionalizálódás azonban nem egészséges válasz a krízisre, hanem éppenséggel a válság egyik összetevője. Hagyományos gazdasági nézőpontból valójában csak két kivétel van a fejlődés általános kudarca alól: India és Kelet-Ázsia.
India teljesítményei, még ha messze alatta maradnak is Kínáéinak, jobbak, mint a kapitalista „harmadik világ" teljesítményei általában. India nem „szenvedte meg" a válságot, és megőrizte korábbi növekedési rátáját. Ez bizonyosan méreteinek és ebből kifolyólag a külső erőktől való viszonylag nagyobb mértékű de facto önállóságának, nagyobb mérvű önerőre támaszkodásának következménye, más szóval pontosan a liberális dogma által javasolt stratégia ellenkezőjéből fakad. Hosszú távon azonban, később megvizsgálandó okokból, India is törékeny marad.
Kelet-Ázsia teljesítményei más jellegűek. Hongkongot és Szingapúrt, nyilvánvaló okokból, eleve figyelmen kívül hagyom. Pusztán csak megismétlem, amit korábban mondtam: Korea és Tajvan egy erős államra építette fejlődését, a markáns nemzeti és társadalmi integrációra. Ők jelentik a kapitalizmus egyedüli valóságos sikereit a harmadik világban.
Túl kell látnunk a hagyományos közgazdasági kritériumokon, és – annak kontextusában, amit én „reálisan létező kapitalizmusnak" nevezek, szembeállítva a liberális közgazdaságtan ideologikus modelljével – hosszabb távú kilátásokat kell elemeznünk, mintsem azok, amelyeket a lehetséges növekedés a kapitalista világrendszer perifériáján lehetővé tesz, illetve kizár. Ebből a célból annak kell figyelmet szentelnünk, amit a hagyományos gazdasági elemzés megkerül – jövedelemmegoszlás, foglalkoztatás, képzés, szociális szolgáltatások, az állam helyzete, a fejlődés ellentmondásai (különösen a város és vidék viszonylatában) stb.
E kritériumok alapján a harmadik világ teljesítményei csakis teljesen negatív megítélést kaphatnak. Először is, a jövedelemmegoszlás mindenhol, még Indiában is, szembetűnően aránytalan szegények és „gazdagok" között, egyszersmind a legerőteljesebb növekedés országaiban hajlamos még tovább romlani. Az egyetlen kivételt a Dél-Korea-Tajvan kettős képezi. Az aránytalanság mértéke közismerten változó, így Latin-Amerika részesül abban a kétes dicsőségben, hogy az összes közül a legvisszataszítóbb társadalmi modellt nyújtja. A „liberálisok" azzal nyugtatják meg lelkiismeretüket, hogy emlékeztetnek rá: ugyanez volt a helyzet Európában a kapitalizmus születésekor. Elmulasztják ilyenkor megemlíteni, hogy a modellben az elosztás terén bekövetkezett későbbi javulás a munkások harcainak köszönhetően vált elérhetővé (olyan harcok révén, amelyeket a harmadik világban ugyanők elítélnek), és hogy ezek a harcok az imperialista terjeszkedés által meghatározott szituáció kontextusában zajlottak, amely elősegítette sikeres kimenetelüket. A felhalmozás kérlelhetetlen törvényszerűsége, abban a formában, ahogyan Marx megfogalmazta, inkább a „reálisan létező kapitalizmus" világméreteiben, mint elszigetelten vizsgált részeiben működik.6 Úgy tűnik, elfelejtik, hogy az itt megfigyelt növekvő aránytalanságok a rendszer perifériáján nem a prekapitalista múlt maradványai (ez a divatos neo-weberiánus tézis), hanem a tőke jelenlegi expanziójának szükségszerű termékei! Úgy tűnik, elfelejtik, hogy a világméretű felhalmozás olyan társadalmi struktúrákat hoz létre a periférián, amelyek nem segítik elő, hogy a társadalmi küzdelmek azon a módon fejlődjenek, ahogyan a Nyugaton.
Más jelzések is megerősítik a periférián végbemenő kapitalista terjeszkedéssel együtt járó növekvő aránytalanság törvényének negatív hatásait: mindenekelőtt a munkanélküliség, amelynek valódi méreteit semmiképpen sem tükrözik a hivatalos statisztikák. A munkanélküliség hatalmas méreteket ölt a harmadik világ fővárosaiban (a potenciálisan aktív népesség 30-50 százaléka is ésszerű becslésnek tűnik). A lázas urbanizáció jócskán előtte halad a fejlődés szintjének. A városi népesség Latin-Amerikában és az arab világban legalább az össznépesség felét teszi ki, és egyre több és több országban közelíti meg ezt az arányt. A városokba áramlás jelzi a kapitalista expanzió által irányíthatatlan társadalmi ellentmondásokat, és különösen Afrikában ezeket tovább súlyosbítja az, hogy az urbanizáció lerombolja a falusi társadalmakat.
Ilyen körülmények között a haladás a harmadik világ számára a felhalmozás törvényszerűségével való szembeszegülést, nem pedig a hozzá való alkalmazkodást jelenti. Ez a konklúzió érvényes akkor is, ha a fejlődés nyíltan kapitalista társadalmi viszonyok keretei között megy végbe, vagy ha része a népi társadalmi frontok uralma alatt kialakuló viszonyoknak.
Ennek megfelelően az állítólag divatjamúlt „függőség" szembeszökő tény, és erősödését megerősíti a „technológiai szakadékról", a tömegkommunikáció által terjesztett modellek világ-méretű befolyásáról és a külföldi adósságról szőlő valamennyi tanulmány. Ez a függőség nem oka és nem is következménye a jövedelemmegoszlás aránytalanságának. A jövedelmek aránytalanságával együtt, amelyhez szorosan kapcsolódik, a függőség inherensen hozzá tartozik a kapitalizmus polarizáló világméretű expanziójához. Egyik oldalát jelenti annak az érmének, amelynek másik oldala a kapitalizmus expanziójából profitáló kiváltságos osztályok kompradorizálódása, amelyek inkább „transz-missziós szíjai", mintsem „áldozatai" a függőségnek.
Ezeknek a problémáknak a megoldása a külkapcsolatok fölötti kontrollt kívánja meg, és az állam aktív beavatkozását a termelés irányításába, a társadalmi elosztásba, a kutatásba és fejlesztésbe, a foglalkoztatásba és képzésbe stb. Ha a Világbank és a nyugati tényezők úgy érvelnek, hogy a „szegénység csapdája" megoldható a liberális dogmák megkérdőjelezése nélkül, a divatba jövő és aztán a divatból kimenő különféle receptekkel („alapszükségletek" stb.) való bűvészkedés révén, akkor kudarcot fognak vallani. A Világbank utólag maga is mindig észreveszi ezt – anélkül, hogy bármilyen önkritikát gyakorolna a kudarc miatt, amelyet maga bátorított -, de örökösen belebódul a maga jótékonyságtól csöpögő nyelvhasználatába. A közvetlenebbül politikai szinteken – mint a demokrácia kérdésében – az ellentmondás a polarizáló világméretű felhalmozás és a demokratikus haladás objektív követelményei között ugyanilyen nyilvánvaló.7
Mindezekben a lényegi vonatkozásokban a kapitalista rendszerben perifériális helyzetben lévő harmadik világ a változó helyi körülmények ellenére is egységes. Ismétlem, az egyes országok közötti különbségek hangsúlyozása nem sokat változtat a helyzeten. A harmadik világ (integrált perifériaként) és a negyedik világ (lerombolt perifériaként) mindig is együtt létező részét képezte a kapitalizmus világméretű expanziójának.
[Africa Development] A tanulmányt lényegtelen rövidítésekkel közöljük. (A szerk.)
Jegyzetek
1 Lásd Samir. Amin: In favour of a polycentric world. IFDA Dossier, 69, 1989.
2 Lásd Samir Amin: La maison commune Europe. IFDA Dossier, 73, 1989.
3 Samir Amin: The future of socialism. Monthly Review, 1990. júl./aug.
4 Samir Amin, The Mure of socialism. Monthly Review, 1990. júl./aug.
5 Lásd Samir Amin: The Future of Maoism, Monthly Review Press, 1983.
6 Lásd Samir Amin: Income Distribution in the Capitalist System, Review, 8, 1, Summer 1984.
7 Lásd Samir Amin: La question démocratique dans le tiers monde contemporain. Africa Development, IX. 2, 1969.
Táblázatok
1. táblázat Növekedési ráták a különböző régiókban ($) |
|||||||||||||||
|
Egy főre jutó GNP |
Bruttó ipari termelés (GIP) növekedése |
Adm. Cons. /GIP |
Bruttó beruházás/GIP |
Export/GIP |
Városi népesség |
|||||||||
Év: |
1985 |
65/80 |
80/85 |
80/88 |
65 |
85 |
88 |
65 |
85 |
88 |
65 |
85 |
88 |
85 |
88 |
Kína |
310 |
6,4 |
9,8 |
10,3 |
15 |
14 |
7 |
25 |
38 |
38 |
3 |
11 |
14 |
22 |
50 |
India |
270 |
3,8 |
5,2 |
5,2 |
10 |
12 |
12 |
18 |
25 |
24 |
4 |
6 |
7 |
25 |
27 |
szegény országok |
200 |
3,2 |
2,8 |
2,0 |
11 |
12 |
12 |
15 |
15 |
18 |
25 |
14 |
– |
20 |
25 |
középjövedelmű országok |
1.290 |
6,5 |
1,7 |
2,6 |
12 |
12 |
12 |
21 |
21 |
23 |
18 |
26 |
– |
48 |
41 |
ebből ipari exportőrök |
520 |
6,7 |
5,5 |
– |
13 |
12 |
– |
23 |
28 |
– |
– |
21 |
– |
29 |
– |
súlyosan eladósodottak |
1.410 |
6,4 |
0,1 |
1,5 |
10 |
10 |
|
22 |
18 |
– |
– |
17 |
– |
57 |
– |
Brazília |
1.640 |
8,8 |
1,3 |
2,9 |
11 |
9 |
12 |
25 |
16 |
23 |
8 |
14 |
10 |
73 |
75 |
Kelet-Ázsia |
540 |
7,2 |
– |
8,5 |
– |
– |
10 |
– |
– |
31 |
– |
– |
23 |
– |
– |
a Szaharától délre fekvő Afrika |
400 |
5,3 |
-0,7 |
0,8 |
11 |
12 |
15 |
16 |
13 |
15 |
24 |
21 |
23 |
25 |
28 |
gazdag olajtermelők |
9.800 |
7,5 |
-2,2 |
-1,3 |
15 |
31 |
22 |
19 |
29 |
25 |
61 |
47 |
63 |
73 |
83 |
OECD |
11.810 |
3,7 |
2,3 |
2,9 |
19 |
17 |
17 |
23 |
21 |
22 |
12 |
18 |
20 |
75 |
77 |
Szegény országok: Az afrikai és a karibi országok többsége, néhány ázsiai ország. Középjövedelmű országok az arab, latin-amerikai, kelet-és délkelet-ázsiai országok, néhány afrikai ország. Ipari exportőrök: vegyes csoport, mely dél- és délkelet-ázsiai, valamint latin-amerikai országokból áll. Súlyosan eladósodott országok: vegyes csoport, amelyben a dél-amerikai, és az olajtermelő országok vannak többségben. Kelet-Ázsia: Korea, Tajvan, Hongkong és Szingapúr. A Szaharától délre fekvő Afrika: Dél-Afrika kivételével értendő. Gazdag olajtermelő országok: Szaúd-Arábia, Kuvait, Egyesült Arab Emírségek, Líbia. (A Világbank 1987-es és 1990-es jelentéseinek táblázatai alapján.) |
2. táblázat Nemzetközi kereskedelem, 1988 |
|
Export |
milliárd dollár
|
OECD |
2,024 |
Kína |
48 |
India |
15 |
Más szegény országok |
45 |
Középjövedelmű országok |
341 |
Gazdag olajországok |
154 |
Összesen: |
2.627 |
Más bontásban: |
|
A Szaharától délre fekvő Afrika |
29 |
Kelet-Ázsia |
174 |
Dél-Ázsia |
22 |
Latin-Amerika |
101 |
Európa, Közel-Kelet, Észak-Afrika |
103 |
Japán |
264 |
USA |
315 |
(Súlyosan eladósodott országok) |
(128) |
(Világbank, 1990-es jelentés, 14. Táblázat.) |