1. Ha a világgazdaságot alkotó gazdasági rendszerek transzna­cionalizálódásának szintjét kívánjuk mérlegre tenni, kezdeti, lé­nyegében intuitív vizsgálódásunkban érdemesnek látszik abból kiindulni, mekkora a külkereskedelem részesedése a különböző országok GDP-jében. E kritérium fényében megállapítható, hogy a transznacionalizálódás a második világháború végét kö­veté hosszú ciklus alatt felerősödött. Ezenfelül a növekedés­nek az 1970-es évek elejétől megfigyelt lelassulása nem jelen­tette egyszersmind a világkereskedelem intenzitásának csökke­nését, ellentétben az 1930-as évekkel, amikor a csökkenő ter­melést a csökkenő külső transzferek egyenlítették ki. Inkább a fordítottja az igaz: a külső transzferek terjeszkedési rátája az 1970-es és 80-as évek folyamán meghaladta a növekedést, a transznacionalizáció intenzívebbé vált.

Az export részesedése a fejlett kapitalista országok (OECD) GDP-jében az 1965-ös 12%-ról 1988-ra 20%-ra emelkedett. Ha számításba vesszük a nem exportálható szolgáltatásoknak a GDP-n belüli megnövekedett súlyát (több mint 60%), akkor né­mileg fel tudjuk mérni a külkereskedelem döntő hatását a mezőgazdasági és gyáripari termelés számos szektorának telje­sítményére. Ez teljesen új jelenség – bár a nemzetközi verseny­ben mint olyanban semmi új sincs -, és megmagyarázza, hogy miért fektetnek súlyt az illetékes tekintélyek a „nemzetközi versenyképesség" szükségességére, és miért hagyták el teljesen a „nemzeti önállóságnak" az 1930-as években ural­kodó régi irányelvét.

Azonban észre kell vennünk, hogy ez az intenzívebbé vált transznacionalizálódás elsődlegesen a fejlett kapitalista gazda­ságok egymásba olvadásának a jele, és csak másodlagosan az Észak-Dél transzfereké. A világkereskedelem elsődlegesen az Európán belüli, az EGK által bátorított transzferek intenzí­vebbé válása folytán bővült ki. Ma már lehetséges egy „euró­pai gazdasági régióról" nagyjából ugyanazon a módon beszélni – bár haboznék, hogy ezt integrált régióként írjam-e le -, aho­gyan a második világháború előtt a nagy európai nemzetgazda­ságokról (Németország, Nagy-Britannia és Franciaország). A vi­lágkereskedelem bővülése másrészt a kapitalista világgazdaság három pólusa: az Egyesűit Államok, Japán és az EGK közötti transz­ferek megélénkülését jelzi.

Ez a váltás a legfőbb oka a külkereskedelmi részesedés nö­vekedésének az Egyesűit Államok GDP-jében (1965 és 1988 között 6-ről 11%-ra), nemkülönben a külkereskedelmi részese­dés némileg szerényebb bővülésének Japánban (11-ről 13%-ra, ugyanebben az időszakban). Ha az EGK-t úgy kezeljük mint egyetlen „országot" – eltekintve az Európán belüli transzferektől -, láthatjuk, hogy mindhárom óriás gazdasági pólus „külső" transzferéi GDP-jük kb. 12%-át reprezentálják, és hogy e pólu­sok közötti áramlások a transzferek több mint 60%-át teszik ki (az OECD-n belüli transzferek részesedése gyáripari exportjuk 66%-áról 70%-ra emelkedett 1965-től 1985-ig, azonban 60% maradt, ha az EGK-n belüli transzfereket leszámítjuk). A GDP-nek ez a 12%-a végül is nem látszik olyan soknak; valójában azonban döntő jelentőségű, mivel a mezőgazdasági és ipari össztermék 31 %-át jelenti (tekintette! arra, hogy a GDP 61 %-át a szolgáltatások teszik ki).

A transzfereknek a fejlett pólusok és a perifériák között lebo­nyolódó része semmi esetre sem lényegtelen, bár jelenleg divat túl gyorsan leírni. A harmadik világ jelentős és bővülő piac a fej­lett pólusok számára. El kell ismerni viszont, hogy ennek a piac­nak a tágulása szélsőségesen egyenlőtlen. 1988-ban a világke­reskedelem értéke (a Szovjetunió, Észak-Korea, Kelet-Németor­szág, Csehszlovákia és Kuba kivételével) 22,627 milliárd dollárt tett ki. Az OECD-exportok (2,024 milliárd dollár) ennek 7%-át ad­ták; a harmadik világ országai 23%-át (603 milliárd), nevezete­sen Kína 40 milliárd, India 15 milliárd, más alacsony jövedelmű országok 45 milliárd, más közepes jövedelmű országok 341 mil­liárd, és a vagyonos alacsony népességű olajtermelő országok 154 milliárd dollárt.

Egy másik felosztás a következő eredményeket adja: 154 milliárd dollár jut az olajtermelő országokra, 174 milliárd Kelet-Ázsiára, 101 milliárd Latin-Amerikára, 85 milliárd az arab orszá­gokra, a Közép-Keletre, Dél- és Délkelet-Ázsiára, 29 milliárd a Szaharától délre fekvő afrikai országokra. A három pólus – az USA, Japán és az EGK – mindegyikének részesedése a har­madik világ országaiba irányuló exportban 20-30%-os nagyság­rendű volt (több mint 30% az Egyesült Államok és Japán, és 20% az EGK esetében, leszámítva most az EGK-n belüli transz­fereket).

Figyelemre méltó, hogy a harmadik világ külkereskedel­mének összvolumene gyorsabban nőtt, mint a hozzá tartozó országok GDP-je. Kína exportjai a GDP 3%-áról 14%-ra emel­kedtek 1965 és 1988 között, Indiáéi ugyanezen időszakban 4-ről 7%-ra, a közepes jövedelmű országokéi 18-ról 26%-ra. Az ala­csony jövedelmű országokban az export részesedése a GDP 25%-áról annak 19%-ára esett vissza e periódus folyamán. Új­ból találkozunk tehát a legtöbb harmadik világbeli ország, meg a „negyedik világ" országai (ideértve a legtöbb, a Szaharától dél­re fekvő afrikai államot) külkereskedelmének (és outputjának) vi­szonylagos stagnálásával. Ezeknek a statisztikáknak nincs olyan jelentősége, mint más országok esetében, mivel a GDP-re vonatkozó becslések gyakran rendkívül megbízhatatlanok (és nem különösebben alkalmasak az illető ország gazdasági hely­zetének elemzésére). A látszólagos változásokat az exportok­nak a GDP-hez való arányában (valamint a rákövetkező vissza­esést 25-ről 19%-ra) óvatosan kell kezelnünk. Ami világos, az az, hogy az illető országok teljesítményei gyengék, és az abszo­lút mennyiségek gyakorlatilag elhanyagolhatók.

Míg az úgynevezett negyedik világ csak igen csekély mérték­ben jelent piacot a centrumoknak, nem ez a helyzet a közepes jövedelmű országokkal, amelyek a fejlett pólusok közötti transz­fereknél gyorsabb ütemben bővülő, fontos piacot jelentenek. A periféria országainak vonatkozásában a transznacionalizálódás szintén intenzívebbé vált, bár ez nyilvánvalóan csak kis szeg­mentumokra vonatkozik.

A perifériák nem pusztán passzív szerepet játszanak a transznacionalizálódásban – piacaiknak az Északról jövő expan­zió előtti megnyitása révén. A Dél iparosodása ugyanis aktív szerepet juttat nekik azáltal, hogy a gyáripari cikkek világpiacá­nak egy semmiképpen sem elhanyagolható tényezőjévé teszi őket.

Az Észak bizonyosan kézben tartja a világpiac feletti el­lenőrzést a mezőgazdasági és gyáripari termékek vonatkozásá­ban, mivel rendelkezik gabonafölöslegekkel (szemben a Délen uralkodó élelmiszerhiánnyal), és az övé a kezdeményezés a ter­mékinnováció terén. Kétségtelen, hogy a harmadik világ gyár­ipari termékeinek exportja a három pólus országaiba (amely mintegy 200-210 milliárd dollár nagyságrendű volt 1985-ben) a világ gyáripari terméktranszfereinek (amelyeknek teljes volume­ne több mint 1.100 milliárd dollár volt ez időben) kevesebb mint

20%-át jelenti. Az arány tehát szerény marad, ha az EGK-n be­lüli transzferektől (akkoriban 22 százalékos nagyságrendűek) el­tekintünk. Az Egyesült Államoknak a harmadik világba irányuló exportja teljes iparcikk-exportjának (1985-ben 160 millió dollár) a 35%-át tette ki; Japán hasonló irányú exportjai 36%-ot (az ugyanez évi 170 milliárd dollár értékű összexportból); ami pedig az EGK-országok harmadik világba irányuló exportját illeti – kö­rülbelül 100 milliárd dollár 1985-ben – ez kevesebb mint 20%-a a tagországok összes exportjának, s akkor is csak 25%, ha az EGK-n belüli transzfereket nem vesszük számításba.

Ugyanebben az időben a világpiac tanúja volt néhány közép-jövedelmű harmadik világbeli ország iparcikk-exportja megjele­nésének.

Az aktív transznacionalizálódás a periféria országaiban is in­tenzívebbé vált, ha nyilvánvalóan egyre inkább csupán néhány országra koncentrálódott is. Első helyen jött a kelet-ázsiai „négy kis tigris" (több mint 70 milliárd dollár értékű iparcikk-exporttal 1985-ben, amelyből 28 milliárd Dél-Koreából származott). Ez­után következtek a latin-amerikai óriások (mindenekelőtt Brazília és Mexikó 16 milliárd körül). Utánuk sorakozik Délkelet-Ázsia (Thaiföld, Malaysia, Indonézia, a Fülöp-szigetek) 12 milliárddal. Kelet-Európa (főleg Jugoszlávia, Lengyelország és Magyaror­szág) mutatott némi expanziós képességet (1985-ben 22 milliárd dollár értékű iparcikk-export a három említett országból). Kínát a maga 13,4 milliárd dollár értékű ipari exportjával (1985) és Indiát (5,9 milliárd dollár) úgyszintén felvehetjük azoknak az országok­nak a listájára, ahol az exportkapacitás bővült. Összehasonlítás­képpen: az arab világ (3,6 milliárd dollár értékű ipari export) és a negyedik világ (2 milliárd alatt) nemcsak elhanyagolható té­nyezőt jelentett, hanem egyszersmind stagnált is.

2. Ha most ezekkel az adatokkal összekapcsolva megnézzük az EGK-n belüli, a pólusok (az Egyesült Államok, Japán és az EGK) közötti, és a pólusok valamint a harmadik világ félig iparo­sodott régiói közötti transzfereket, láthatjuk, hogyan illeszkedik a régiók kialakulása a növekvő transznacionalizálódás kereteibe. A régiók kikristályosodása mindhárom jelzett pólus körül végbe­megy, de az egyes pólusoknak megfelelő perifériák nagyon kü­lönböző gazdasági potenciállal rendelkeznek.

A nagy amerikai régió – amelyet az Egyesült Államok és külső „provinciája", Kanada dominál – Latin-Amerika és a Karibi-medence természetes partnere. Mexikó már úton van a „nagy észak-amerikai piacba" való teljes integrálódás felé. Közép- és Dél-Amerikát egy Alaszkától a Tűzföldig nyúló szabadkereske­delmi övezet felajánlásával bátorítják e példa követésére.

A Japán által uralt nagy kelet- és délkelet-ázsiai régió beke­belezi a félig-iparosított Délkelet-Ázsiát (Thaiföld, Malaysia, Indo­nézia, Fülöp-szigetek). Ennek a régiónak a határai még kialaku­latlanok. Semmi esetre sem világos, hogy Koreát bármivel értel­mesebb lenne a régióba „integráltnak" tekinteni, mint Kínát is ide számítani. Még India is, gyengeségei ellenére, megtartja autonó­miáját a japán pólussal szemben. De a „japán" régió nyugat felé terjeszkedhet (Burma, Sri Lanka irányában, sőt, akár oly messzire is, mint Pakisztán és a Perzsa Öböl).

Az EGK körül kialakult régiónak is megvannak a maga kere­tei: formálisan is megerősítette az EGK-ACP társulás, és rész­ben újra megerősítik a frank-övezet szűk korlátai. De az érintett afrikai perifériák lényegében a világ legszegényebb országai, amelyeknek gazdasági potenciálja a fennálló rendszeren belül egyáltalán nem ígéretes. Nem kétséges, hogy miért viszonylag kevésbé lényegesek az EGK és a Dél közötti transzferek, mint az Egyesült Államok illetve Japán és a Dél között végbemenők. Európa a saját belső integrációjára koncentrált, amely újabb len­dületet kaphat az egységes piac 1992-ben esedékes létrejötté­vel. Európa keleti határainak megnyitása úgyszintén új kilátáso­kat nyújthat az integrált Európa expanziója számára, és még in­kább lelassíthatja az Európa és a Dél közötti transzferek növe­kedését.

Éppen ezért korai még a transznacionalizálódáson belüli „regionalizálódásról" beszélni. A perifériák még nagymértékben ki vannak téve a piacaikért (kereskedelmi és pénzügyi lehetősége­kért) versengő pólusok versenyének. Az utóbbiak versenyképes­sége egyébként egyenlőtlen a különböző termékfajtákat tekint­ve. Japán és az Egyesült Államok élen járnak az új technológi­ákban, különösen az információs technológiában. Az Egyesült Államok, Kanada és Franciaország előnyben vannak a gabona­termelésben. Németország uralkodó szerepet tölt be a hagyo­mányos gépipari technikában (autók, szerszámok) és a vegy­iparban. Franciaország a fegyvergyártás, a vasút- és repülőgép­gyártás bizonyos területeinek élvonalában helyezkedik el. A pó­lusok közötti transzferek különböznek a perifériákkal folytatottaktól: az új technológiák terén élvezett viszonylagos előny döntő a pólusok közötti transzfer vonatkozásában, de sokkal kevésbé fontos a harmadik világ piacaiért folytatott versenyben.

Ám a fő akadálya annak, hogy a regionalizálódásról mint be­fejezett tényről szólhassunk, az a hatalmas bizonytalanság, amely a (volt) Szovjetunió, Kína, India és a harmadik világ politi­kájával kapcsolatos, nem is beszélve a magának Európának a jövőjével és az új Németország által meghozandó alapvető dön­tésekkel kapcsolatos bizonytalanságról.

Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban csak találgathatunk. Nekem úgy tűnik, hogy az egységes Németország expanziós te­re Kelet-Európában mély hatással lesz magának Németország­nak az EGK-n belüli integrálódására. Sejtésem szerint a Szovjetunió utódai, Kína és még India is ragaszkodni fognak az egyes pólusoktól való függetlenségük megmaradásának le­hetőségéhez, és ezen a módon jelentős terük marad a manőve­rezésre. Ezzel szemben az előrelátható jövőben valószínűtlen­nek látom, hogy a harmadik világ nagy régiói megszerveznék önmagukat és a körülöttük lévő országokat, legyen szó akár La­tin-Amerikáról, az arab világról, Afrikáról vagy Délkelet-Ázsiáról. Pedig egy ilyesfajta regionalizáció lehetne egy policentrikus világ alapja; erre lenne szükség egy alternatív fejlődési perspektíva megvalósításához, szemben a világméretű kapitalista terjeszke­dés igényeihez való zárt sorokban végrehajtott egyoldalú igazo­dással.¹

3. A külkereskedelem csak egyike annak a néhány egyformán jelentős fokmérőnek, amely a transznacionalizáció intenzitását jellemzi; ilyenek továbbá a technológiai transzferek (és függősé­gi viszonyok), hiteláramlások (és a külföldi adósság), hogy ne is említsük a gazdaság állítólag exogén tényezőit (kultúra és kom­munikáció, geostratégia és fegyverkezés, ökológia). Mindezek a tényezők tanúskodnak arról, hogyan is terjednek a világméretű gazdasági hatások az egyes gazdaságoknak és a centrumban elhelyezkedő társadalmaknak az összeolvadása valamint a peri­fériáknak a világrendszerbe való integrációja révén.

Manapság divatos ezekből a tényekből két dogmatikus kö­vetkeztetést levonni. Az egyik úgy hangzik, hogy a transznacio­nalizálódás elkerülhetetlen, és mint ilyent el kell fogadni. Az egyetlen lehetőség az igazodás. A második szerint az úgyneve­zett fejlődő országok számára lehetséges a transznacionalizáló­dás követelményeihez való aktív alkalmazkodás, és Korea vala­mint néhány más ország „sikere" ennek bizonyítéka. Eszerint minden a harmadik világ-beli országok gazdaságának belső té­nyezőin múlik.

A Világbank jelentései ennek a fajta beállításnak a modelljei. Ha az ember olvassa őket – ez éppen olyan unalmas elfoglalt­ság, mint a Pravda olvasása az 1960-as évek végén -, annak megvan az az előnye, hogy megjósolható, mit mond majd a Vi­lágbank bármely – régi vagy új – témáról. A Világbank sohasem lép túl a fentebb leírt két következtetésen – a maga a priori dog­máin. Az ideológia diadalmaskodott. A valódi kérdéseket mindig előre elködösítették, „adatok" hegyével helyettesítették őket (sta­tisztikai függelékekkel, egyébként a jelentések egyetlen használ­ható részével, még ha a statisztikák hallgatnak is egy sor kulcs­fontosságú kérdésről, és bizonyos esetekben – hogy a legkeve­sebbet mondjuk – megbízhatatlanok). Az adatok amúgy nem kü­lönösebben jelentősek, de feltételezik róluk, hogy „elmondják a mesét".

Az ökonometriai modelleket, amelyek sohasem jelentettek többet, mint a három pólus uralmának finomabb megnevezését, manipulálták, hogy azt mondják, amit a szerzők mondani akar­tak, hogy „tudományos" mezbe öltöztessék tisztán ideológiai ál­láspontjukat. Ez a megközelítésmód így tisztán és egyszerűen tautológia.

A transznacionalizációról szóló jelen megjegyzéseim ponto­san a kérdés ma divatos kezelése által elködösített problémákat veszik célba. Ezeket két címszó alatt vizsgálhatjuk: módok és ta­pasztalatok.

Lássuk tehát először is a transznacionalizálódás módjait. Egyszerűen fogalmazva a következő alternatívákról van szó: Összebékíthető-e a transznacionalizáció követelményeivel -és ha igen, melyekkel – a nemzeti önállóság fenntartása vagy kiépítése, vagy pedig olyan tökéletes ellentmondásban vannak egymással, hogy nincs más lehetőségünk, mint te­hetetlenül végignézni, ahogyan a nemzeti realitásokat telje­sen felszívják a világgazdasági hatások? Ez lényegében a strukturált nemzeti integráció szétesését jelenti, ahol ez történel­mileg kialakult örökségként létezik, illetve az ilyen integrációról való lemondást, ha ez nem része a nemzet örökségének. Ez a folyamat következésképpen valami olyasmiben végződne, mint egy világméretű gazdaság (vagy, Michael Beaud kifejezését használva, világméretű termelési rendszer), amely többé nem nevezhető nemzetközi rendszernek (mivel az utóbbi a nemzeti termelési rendszerek egymáshoz kapcsolódását feltételezi). A kérdés tehát az, vajon kívánatos vagy lehetséges-e összebékíte­ni a transznacionalizálódás követelményeit és a „nemzeti" gaz­daságépítés céljait? Én azt felelném erre, hogy kétféle válasz le­hetséges, egymástól eltérő vagy akár egymással ellentétes tár­sadalmi következményekkel.

A második címszó a transznacionalizálódáshoz való alkal­mazkodás tapasztalatainak kritikai értékelését kínálja, legyen szó a transznacionalizálódás látszólagos elutasításának ügyne­vezett „szocialista" tapasztalatairól vagy a mai harmadik világéi­ról. A ma divatos megközelítés itt egy leegyszerűsített megkü­lönböztetést tesz a „sikerek" (a GDP növekedésével és a ked­vező külkereskedelmi mérleggel mérve) és a „kudarcok" (ugyan­ebből a szempontból) között. Dél-Korea áll a skála egyik vég­pontján, az afrikai negyedik világ a másikon. Ez a megközelítés nem több, mint banális megismétlése annak, ami a Világbank je­lentéseinek függelékében szereplő statisztikákból első látásra ki­olvasható, és ami sohasem segíti elő az (esetleg kényszerűen) választott alkalmazkodási stratégia összehasonlítását azzal az eredménnyel, amelyet más, kipróbálatlan stratégiák érhettek vol­na el. Itt tehát lényegében a probléma kritikátlan megközelíté­séről van szó.

4. Az alapvető kérdés – nevezetesen a transznacionalizálódás és a nemzeti önállóság közötti ellentmondás – olyan álláspontok kialakulásához vezet, amelyek kiindulópontjukban térnek el egy­mástól. A történelmi léptékű előre tervezésben rejlő potenciál óri­ási mértékben különbözik attól, amit a hagyományos kezelést ja­vasolok (akiknek éppen ez a fantáziahiány az egyik figyelemre méltó tulajdonsága) elképzelnek. Az OECD-országok minden te­kintélye és a nagyjából e tekintélyek által kialakított, mögöttük ál­ló „közvélemény" láthatóan egyetért a nemzetközi gazdaságból világgazdasággá fejlődés alapelvével. Teljes a konszenzus a jobb- és a baloldal között abban, hogy a választások szempont­jából a mai Nyugat kontextusán belül mit jelentenek ezek a kife­jezések. Ám e mögött az osztatlan látszatkonszenzus mögött olyan „jelentésárnyalatok" rejlenek, amelyek alapvető je­lentőségűek a belátható jövőben bekövetkező politikai változá­sok szempontjából. Az Egyesült Államok és Japán nem pusztán a kialakulóban lévő világgazdaság „földrajzi területei". Ezek „nemzeti" gazdaságok, és azok maradnak a továbbiakban is, egy olyan állammal, amely biztosítja a nemzeti struktúrák folyto­nosságát, miközben maga élvezi a világgazdaság felépítéséből származó előnyök oroszlánrészét. A liberalizmus fanatikusai er­re azt mondják majd, hogy ez pusztán utóvédharc. Nos, könnyen lehet, hogy a következő néhány évszázad perspektívájá­ban végül utóvédharcként fogják számon tartani, azonban a kö­vetkező néhány évtized arculatának formálásában előrenyomu­lást jelent. Ezek a nemzeti döntések ugyanis döntőek marad­nak az olyan szinteken, mint a katonai és civil kutatásra és fejlesztésre és a megfelelő képzési rendszerekre fordított ki­adások; a de facto protekcionizmus a mezőgazdaságban (bár ezek egy bizonytalan kimenetelű kihívás súlya alatt adott tá­mogatások); az ásványi és olajforrások kezelése (az úgyneve­zett stratégiai felhalmozás politikája) és még a szó szoros ér­telmében vett gyáriparé is; a pénzügyi menedzselés stb.

Mindezen felül az Egyesült Államoknak van még egy ütőkártyá­ja, amely alternatíva hiányában rövid vagy középtávon érintetlen marad, nevezetesen a világpénz szerepét betöltő dollár.

Európa szerepe semmi esetre sem hasonlítható mindehhez, és az sem érv, hogy az EGK felépítése ilyenné teszi. Európa a saját múltjának teremtménye, a történelmileg kialakult nemzet­gazdaságok összekapcsolódásáé. Az EGK nem egy nemzetek fölötti állam, és a közös gazdaságpolitika még az 1992-ben lét­rejövő egységes piac mellett sem tesz eleget egy ilyen elképze­lés követelményeinek. Nincs közös európai gazdaságpolitika – kivéve a mezőgazdaságnak nyújtott támogatásokat, ugyanolyan, még meghatározatlan kimenetelű veszélyhelyzet közepette, mint az Egyesült Államokban. A közös pénzügyi politika elemeit (a „kígyót") gyengíti az antiinflációs és rövid távú pénzügyi politikák különbözősége, nem is szólva arról, hogy egy közős szociálpoli­tikának még a terve is hiányzik. Jelenleg és a belátható jövőben a Közös Piac: az, amit a neve mutat, és semmi több – egy piac. A piaci módon és keretekben végbemenő integráció csak még több ellentmondást vált ki, mint amennyit megold. Azzal a koc­kázattal jár, hogy Európát mint egészet meggyengíti, megerősít­ve egyes országokat és legyengítve másokat, egy olyan hibrid konstrukció viszonyai között, amelynek révén az „erősek" (külö­nösen Németország) nemzeti gazdasági struktúrái fennmarad­nak, míg a „gyengékéi" erodálódnak egy integrált európai egész alternatívája nélkül.

Ezt a nem túl kecsegtető perspektívát az EGK-n belüli válto­zó és ellentmondásos nemzeti stratégiák fennmaradása alapoz­za meg.

Nagy-Britannia például elfogadja a világméretű expanziót – és a nemzeti hatalom erózióját -, ám egy közös európai gazda­sági konstrukció előnyeit nem. Egyfelől nyitott egy határok nél­küli világra, ahogyan ezt a japán információs technológiának – mint a gyakorlatilag nem létező európai információs technológia­politika alternatívájának – az elfogadása mutatja. Ez az ország (ti. Anglia) is profitál saját örökségéből, amely abból származik, hogy mindig is hatalmas pénzügyi központ volt. Másfelől viszont mindig meghajolt az előtt a lehetőség előtt, hogy végül magába olvasztja őt az Egyesült Államok, amellyel közös nyelve és kul­túrája most megújult jelentőségre tett szert. Ha már erről esik szó, azt is látnunk kell, hogy az európai közös gazdaság konst­rukcióját – szemben az Egyesült Államokkal vagy Japánnal – megbénítja a nyelvi sokféleség. Nehéz elképzelni egy közös ku­tatási-fejlesztési és képzési rendszert: ugyan milyen nyelven működne?

A másik végletet megtestesítő Németország teljesen új hely­zetben van. Nyugat-Németország már korábban az EGK gazda­sági „óriása" volt (az Egyesült Államokéval és Japánéval össze­mérhető, és Nagy-Britanniáénak, Franciaországénak és Olasz­országénak több mint kétszeresét kitevő ipari exportjával). Ezzel egyidejűleg azonban valamiféle „politikai törpének" tekintették. Az EGK egyensúlya ezekre az egymást kiegyenlítő tényezőkre épült: Nagy-Britannia és Franciaország foglalta el a politikai ve­zetőülést, és a német gazdaság volt a motor. Az új körülmények között azonban egy egyesült Németország majdnem egyedül is elvezetheti a járművet. Ez azt jelenti, hogy Németország, anél­kül, hogy formálisan kifogásolná az EGK-t, könnyen lehetséges, hogy azt kívánja: az „európai integráció" ne menjen messzebb a „közöspiaci" struktúra által megkövetelt lépéseknél. Németor­szágnak, mint az erős gazdasági partnernek, megvan az a le­hetősége, hogy elfogadja a piaci játékszabályokat, ám megtart­sa erős nemzetgazdasági struktúráját, miközben partnereinek nemzeti gazdasági struktúrái erodálódnak. Sőt, még újból meg is erősítheti nemzeti gazdasági struktúráját azáltal, hogy egy alá­rendelt szerepre redukált Kelet-Európa felé terjeszkedik.

Az angol és a német döntéseken kívül, amelyek lehetséges­nek tűnnek (és, nézetem szerint, valószínűek is), nincs tere a közösségben alternatív politikáknak. Franciaország, Olaszor­szág és a többiek álmodozhatnak egy európai politikai alakulat létrehozásáról, hogy gazdasági gyengeségeiket a politikai elkö­telezettség által ellensúlyozzák. De Nagy-Britannia ellenzi ezt, Németországnak pedig nincs szüksége rá. Lehetnek-e így a jel­szavak többek jámbor reménynél?

Az európai terv jövője végső soron azon múlik, hogyan dönt Németország. Egy önállóan haladó Németország aspirálhat ar­ra, hogy egy új rendszer (Egyesült Államok, Japán és Németor­szág) harmadik pólusa lesz a gazdasági és a politikai szinten. Természetesen le kellene küzdenie bizonyos akadályokat. A né­met technológia nem éri el az Egyesült Államokét és Japánét, és exportteljesítménye inkább a második világháború utáni újjáépí­tés hagyományos iparágain alapszik, mintsem az új technológi­án. De Németország még nem szerezte vissza a neki megfelelő politikai szerepet. Nagy-Britannia és Franciaország az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa vétójoggal rendelkező öt tagja között van – bár ez a kiváltság már valószínűleg végnapjait éli (Gorbacsov elő is terjesztett egy ilyesfajta javaslatot, Németor­szágnak hasonló státust javasolva az ENSZ-ben). Persze miért ne gyakorolhatná Németország az „európai opciót", ahogyan kancellárja hirdeti? Másfelől azonban mit érnek az ilyenfajta állí­tások? Miért tenné? Segítene fenntartani partnereinek politikai privilégiumait anélkül, hogy bármit kapna viszonzásul azon kívül, amit így is elérhet?

Miközben ezekre a döntésekre várunk, be kell látnunk: Euró­pa – hogy az egészet ugyanúgy írjuk le, ahogyan eddig Német­országot kategorizáltuk – megmarad „kollektív politikai törpé­nek". Az amerikai nukleáris védőernyő alatt (amely értéktelen annak bekövetkezése óta, amit Alain Joxe mint „az elrettentés korának végét" jellemzett), s megosztva a tagállamok eltérő kül­politikájának finom árnyalatai között, Európa csak a szónoklatok szintjén volt képes az Egyesült Államok ellen szegülni. Nagyfokú gyengesége megakadályozza abban, hogy részt vegyen a főbb észak-déli kérdések (például a palesztinai kérdés) megoldásá­ban. Európának de facto (ahogyan az Öböl-válság mutatja) iga­zodnia kell a Washingtonban hozott döntések vonalához. Euró­pának, ahhoz, hogy harmadik pólussá váljon, és következés­képp meglegyen az esélye arra, hogy világméretekben a legfon­tosabb pólussá legyen, De Gaulle régi álmát kellene megcéloz­ni: egy „az Atlanti Óceántól az Urálig", vagy Vlagyivosztokig ter­jedő Európát; be kellene kebeleznie a volt Szovjetuniót (vagy Oroszországot). Gorbacsov ezt a víziót követte az „Európai Kö­zös Ház"² jelszavával. Ez egy rugalmas „konföderatív" jellegű terv, amely a résztvevőknek: az angoloknak, franciáknak, néme­teknek, oroszoknak és másoknak teret engedne arra, hogy vál­tozó objektív körülményeiknek megfelelően járjanak el. A transz­nacionalizálódás és a nemzeti önállóság összebékítésének ez a receptje nagyon közel áll az általam itt előterjesztett tézishez. Azt hiszem, egyszersmind közel áll azoknak az egyébként koz­mopolita beállítottságú megfigyelőknek az igazi álmaihoz is, akik nem akarnak oly messzire menni, hogy kitépjék nemzeti törté­nelmi gyökereiket.

Míg a transznacionális opció világos a központi hatalmak számára, és csak az általunk jelzett módozatok a vita tárgyai, nagyon eltérő a helyzet a harmadik világot és a keleti országo­kat illetően. Az utóbbiak számára a döntéseknek, amelyekkel szembenéznek, pusztító következményei lehetnek, míg ez nem áll ugyanígy a Nyugatra. Bármilyen utat választ is a Nyugat, az nem járhat drámai társadalmi hatásokkal. Egy meghatározott döntés – mint például egy társadalmi és politikai összhangte­remtés nélkül kialakított európai közös piac – „marginalizálhatja" Európa szegény perifériáját: például széles körű munkanélküli­séget hozhat magával a spanyol Asturiában, gazdasági vissza­esést Görögországban. De Európa mint politikai entitás kiáll hatja ezeket a kisebb csapásokat – játszótérré változtathatja a medi­terrán tengerpartokat az észak-európaiak számára, és felszív­hatja a területet elhagyó új bevándorló munkásokat.

Nem ugyanez a helyzet a Dél és a Kelet számára. Itt a transznacionalizáció, úgy, ahogyan mai támogatói elképze­lik (ti. a nemzeti önállóságnak tett mindenfajta engedmény nélkül), tartós, nagyfokú frusztrációval súlyosbított sze­génységet von maga után a nagy többség számára. A világ­nak a piac általi egyesítése elkerülhetetlen árként hozza magá­val az erőszakos robbanásokat, s ebben a vonatkozásban a vi­harzóna éppen a harmadik világ (ezt az azok iránti minden tiszteletem ellenére mondom, akik nem ismerik el annak egysé­ges voltát), és különösen a félperiferiális területek (az „újon­nan iparosodott országok" [NICs] stb.). A Kelet országainak ob­jektív körülményei nagyon hasonlóak a harmadik világéihoz.

Egy egész világ választja el a „teljes transznacionalizálódást" és a nemzeti önállóságot (amit én modern kontextusban lekapcsolódásnak hívok). Nincs esélye a kérdésben olyan konszen­zusnak, amilyen Nyugaton létezik. A társadalmi érdekek itt egy­mással homlokegyenest ellenkezőek, míg a Nyugaton a konflik­tus le van tompítva. Két egymással küzdő tábor van. Az uralko­dó osztályok elfogadják a transznacionalizálódást – amit én kompradorizálódásnak hívok, mivel passzív alkalmazkodást von maga után -, és ebből a szempontból nem számít, hogy a Világ­bank kritériumai szerint sikerül-e ez, vagy kudarcot vall. Ők egy­szerűen azért fogadják el, mert a világméretű kapitalista expan­zió jövedelmeiknek és hatalmuknak előnyére válik. De az átlag­emberek áldozatai ennek a világméretű expanziónak, és el­len fognak állni mindaddig, amíg valóban lényegi alternatívát je­lentő népi és nemzeti uralmi formákat nem hozhatnak létre.

Mindezekért megint a harmadik világ a viharzóna. Ez nem egy „alapvető történelmi ciklus" hatása, amelyben a harmadik vi­lágnak meg kell ismételnie a Nyugat által megtett lépéseket, és újból át kell élnie az etnikai, nemzeti és hatalmi összeütközések tapasztalatát… Az ilyen divatos neo-weberiánus tézisek nem ve­szik tudomásul a legfontosabbat: a társadalmi viharok a világ­méretű kapitalista terjeszkedés polarizáló hatásának elke­rülhetetlen következményei. Éppen úgy, ahogyan a viharnak mindig vannak megjósolhatatlan hatásai, a közvetlen jövőn túlra tekintő prognózist is nehéz adni. Az általam a következőkben vázolt distinkciók a közelmúlton alapulnak, és ki vannak téve an­nak, hogy a jövő viharai elsodorják őket.

Kína látszik mindeddig az egyetlen egyértelmű kivételnek a „komprádor" opció alól. A jövőben ezért képes lehet arra, hogy eljátssza a világgazdaságba való határozottabb integrálódás ne­héz szerepét, nevezetesen anélkül, hogy saját nemzeti, önerőre támaszkodó programjáról lemondana. Minden a belpolitikai vál­tozásokon múlik. Ebben az esetben, mivel itt nem volt szó lekapcsolódásról a szó általam használt értelmében, a belső tényező megint csak döntőnek bizonyul.

A kompradorizálódás néhány más példáját finom distinkciók­kal kell vizsgálnunk. Kuba és Vietnam „ellenállnak", de elszige­telten, részben saját döntésük alapján, részben pedig azért, mert az imperializmus, amely nem adta fel a reményt, hogy megtöri a „kis országok" nemzeti akaratát, rájuk kényszeríti ezt. Indiának nagyon speciális helye van a „kapitalista" világban, ta­lán méreteinek köszönhetően (ez különben jelentős tényező Kí­na esetében is). India jövője bizonytalan, mivel a Nehru-Indira Gandhi-féle nemzeti ideológia alól kihúzzák a talajt az indiai bur­zsoázia komprádor aspirációi, és mert az indiai állam épületét megingatják a helyi nacionalizmusok. Dél-Korea és Tajvan még figyelemreméltóbb kivétel, lévén mindkettő elvi alapon „antiszo­cialista" ország. Sikerük lényege nem az, hogy gyors növeke­dést értek el anélkül, hogy ennek fizetési mérlegük egyensúlya komolyan kárát látta volna – ez más országoknak is sikerült -, hanem az, hogy felépítettek egy erős állam körül egy olyan nem­zetgazdasági struktúrát, ahol a jövedelemmegoszlást nagyjából igazságos és ésszerű határok között tartják – ami más orszá­goknak nem sikerült. Sikerük éppenséggel abból származik te­hát, hogy pontosan az ellenkezőjét tették annak, amit a ma ural­kodó liberális dogmák előírnak. Hogyan lehetséges ez? A ma­gyarázat specifikus történelmi (vélhetően kulturális) és politikai tényezőkben rejlik (mint amilyen Észak-Korea és Kína konkurenciája).

Ténylegesen nincs több kivétel a kapitalista harmadik világ­ban; sem a „vagyonos" országokban (mint például az olajter­melők), sem a szegényekben, sem azokban, amelyeknek a Vi­lágbank gratulál „sikerükhöz" (a növekedés és a kereskedelmi mérlegek vonatkozásában, melyek a liberalizmus által számítás­ba vett egyetlen kritériumot jelentik), sem végül azok között a szerencsétlen áldozatok között, amelyek nem tudtak ellenállni a „kezelésnek" (a negyedik világ országai). Nincs semmi olyasmi, ami arra bátoríthatna, hogy sikerről beszéljünk, ha ezen egy megerősödött nemzetgazdasági szerkezetet kívánunk érteni. Néhány nagyon különböző háttérrel rendelkező ország ebben az irányban megtett, bizonyos első lépéseket, némelyikük átlagos, némelyikük nem létező „fejlettség" mellett. Valamennyien lefelé csúsznak. Még a Világbank által megjelölt „félig iparosodott" or­szágokban (Brazília, Mexikó, Törökország, Thaiföld) vagy az olyanokban, mint Elefántcsontpart és Kenya, sem történt semmi­féle előrelépés a nemzetgazdaság építésében. Ellenkezőleg, a jövedelemmegoszlás növekvő aránytalansága a kudarcot jelzi. Csökkenti a társadalmi integráció esélyeit, amely nél­kül a nemzeti gazdaság felépítése kilátástalan.

Természetesen minden egyes esetet külön kell kezelnünk. Itt-ott észre vehetőek a nemzeti gazdaságpolitika egyes nyomai; egyes újonnan iparosodott országokban van némi technológiai vagy pénzügyi kontroll; némely nacionalista háttérrel rendelkező országban az állam szerepet játszott az iparosításban vagy a földreformban. De ezek a szórványos kezdeményezések nem érték el azt a kritikus tömeget, amely alapvetően szükséges vol­na az uralkodó osztályok komprádor ambícióinak ellensúlyozá­sához. Ennek megfelelően a haladás törékeny marad, és fenye­geti a Világbank által „tanácsolt" leépítés.

Vajon Kelet-Európa és a (volt) Szovjetunió reménytelenül „harmadik világ" típusú átalakulásra, s ezért kompradorizálódásra van-e ítélve? Megadják-e magukat a korlátlan transznacionalizálódás követelményeinek, ami a harmadik világ sorsára ítélné őket? Vagy, ahogyan a liberális ideológia érvel, a kapitalizmus ki fogja őket menteni a „szocializmus" zsákutcájából, és gyors, a nyugat-európai országokéhoz hasonló fejlődést biztosít nekik?

Itteni fejtegetéseimnek nem az a célja, hogy az ezekben az országokban máról holnapra megbukott rendszereket vizsgálják: eredményeiket és hiányosságaikat; nehézségeiket és ellentmon­dásaikat; annak az okát, hogy reformjuk kudarcot vallott, vagy akár a kibontakozóban lévő nyílt vagy rejtett társadalmi és politi­kai konfliktusokat. A következő megjegyzések azonban egy olyan elemzésből származnak, amelyet ezekről a kérdésekről ír­tam.³

A dolgok jelen állása mellett Kelet-Európa országainak ne­héz lesz elkerülniük, hogy munkásosztályuknak, szerencsétlen­ségükre, integrálódnia kelljen a kapitalista rendbe. Az elmúlt negyven év alatt létrehozott integrált nemzetgazdasági struktúrákat máris lerombolják a külföldi (elsősorban a né­met, de ugyanúgy európai, japán és amerikai) tőke terjesz­kedésének elősegítése érdekében. Az új helyi burzsoázia két­ségtelenül megtalálja a maga szerepét e folyamatban, bár gaz­dasági előnyeit komprádori meghódolással kell ellentételeznie. Bizonyos esetekben a burzsoázia társadalmi támogatásra is ta­lál valamelyik osztály vagy új középréteg – gazdagabb parasz­tok vagy kisvállalkozók – soraiban, ahogyan ez a harmadik világ esetében történt. Az átlagemberek azonban ezekért az „alkal­mazkodásokért" életszínvonaluk drasztikus csökkenésével, széles körű munkanélküliséggel, a szociális szolgáltatások megnyirbálásával fognak fizetni, mégpedig nemcsak egy „rövid átmeneti időszakra", ahogyan új vezéreik elhitetnék velük, hanem egyszer s mindenkorra. Hogy hogyan fognak reagálni ezek az osztályok ezekre az elkerülhetetlen változások­ra, még túl korai lenne megjósolni. Ám potenciálisan baljós reak­ciók várhatók, amelyek alárendelt (a nyugati uralmat nem meg­kérdőjelező) nacionalizmusok hajtóerejévé válhatnak, olyan „po­pulista" diktatúrák bázisává, amilyeneket ezek az országok az 1920-as, 30-as és 40-es években éltek át.

A (volt) Szovjetunió bonyolultabb eset. A kibontakozó társa­dalmi konfliktusok jellege és annak az észlelése, hogy kockán forog az országnak mint katonai szuperhatalomnak a szerepe, nemkülönben a nemzeti kérdések kiéleződése olyan hatásokat vált ki, amelyek a legjobban informált tanulmányokat is gyorsan elavulttá teszik. Marad számunkra az a majdnem intuitív jellegű megfontolás, hogy a Szovjetunió – pontosabban most már az orosz központi rész, minthogy az Unió felbomlott -, ha meg tud újulni, eljuthat a demokratikus politikai reformnak, a jobb gazda­sági irányításnak és ugyanakkor a nemzeti gazdasági szerkezet folytonosságának és későbbi újra megerősödésének valamely kombinációjához. Ennek a transznacionalizálódás és a belső önállóság megteremtése követelményei közötti pozitív kompromisszumnak a társadalmi jellege közei állna ahhoz, amit úgy ír­tam le, mint „nemzeti-népi társadalmi frontot", amelyet megteremtett az 1917-es forradalom, de később, az úgynevezett „szo­cialista építés" ideológiájának zűrzavarában megsemmisült. Ez az optimista forgatókönyv nem áll meg ezen a ponton; egy ilyen rendszer elkerülhetetlenül egy fejlettebb kapitalista alakulat (egy új pólus) kikristályosodása vagy pedig egy progresszív társadal­mi tartalmat kibontakoztató fejlődés irányában lépne tovább.

5. A világgazdasági teljesítmények nem ítélhetők meg kizárólag a növekedés és a kereskedelmi mérleg kritériumai alapján. A nemzet egésze számára elfogadható jövedelemmegoszlás kiemelkedően fontos tényező, amely nélkül nincs nemzet és nincs társadalmi integráció. A nemzet nem létezhet a külső erőkkel szembeni autonómia nélkül (a technológia, a bankszfé­ra, az élelmiszerellátás, az ipar, a katonai felszerelés, a kultúra vonatkozásában). Az ilyen autonómia híján a nemzet többé nem játszik aktív szerepet a világtársadalom alakításában. Ha a gaz­daságot kiteszik egy irányíthatatlan fejlődés kockázatainak, ez olyan frusztrációkkal jár, amelyeknek inkább negatív, mintsem pozitív hatásai vannak. A világgazdasági teljesítményeket en­nek fényében kell értékelnünk: hozzájárult-e a növekedés a szóban forgó országban az ellentmondások elmérgesedésé­hez, az aránytalanságok kiéleződéséhez és a függőség el­mélyüléséhez, vagy inkább csökkentette ezeket?

A hagyományos közgazdaságtan által szolgáltatott adatok nem adnak választ ezekre a kérdésekre, minthogy már eleve el­ködösítik őket. A legutóbbi Világbank-jelentések statisztikai füg­gelékeiből kivonatolt táblázatok adatait csak nagyon korlátozott mértékben lehet használni. A táblázatok gyorsan áttekinthetők.

Ami a külső mázt illeti, amellyel a Világbank bevonja őket, ez üres, irreleváns (egyszerűen a Világbank saját dogmáinak a pri­ori legitimálása), és az adatok sanda felhasználásán alapszik. A Világbank – nyilván „morális" céllal – időről időre más kérdé­sekről, így például a „szegénységről" is kinyilatkoztatásokat tesz. Itt már maga a kifejezés is jellemző, mivel nem annyira a társa­dalomtudományokhoz, inkább egy jótékonysági gálaesten részt­vevő pénzember vagy államférfi disztingvált szóhasználatához illik. A szóban forgó szegénységet persze sohasem hozzák kapcsolatba a Világbank által előírt gazdasági fejlődés mecha­nizmusaival.

A világméretű tőkés expanzió teljesítményeivel kapcsolatban a következőket kell megjegyeznem:

Először: A kapitalista világgazdaság komolyan és valóban válságban van, és az 1960-as évek vége óta ez a helyzet. A második világháború utáni hosszú növekedési ciklusnak egyszer és mindenkorra vége van. 1970 óta a GDP átlagos növekedési rátái a megelőző szakaszban elért szintjük kéthar­madára estek vissza, a mezőgazdasági és ipari termelés pedig a felére. A hagyományos közgazdaságtan továbbra is konjunk­turális terminusokban („recesszió", „megélénkülés" stb.) elemzi az évről évre végbemenő változásokat, miközben valójában egy hosszú, strukturális átalakulási ciklusról van szó, mégpedig egy „válságidőszakkal (Kondratyev B-ciklusával) a hátterében, ahol is a növekvő transznacionalizáció egyike a fő tényezőknek. Rá­adásul az úgynevezett szocialista rendszerek összeomlásának és a „világválság" financiális aspektusának (eladósodás, fluktuáló árfolyamok, infláció stb.) túlhangsúlyozása elho­mályosítja a strukturális válságnak azt a valódi alapját, amely a kibontakozó konjunkturális események hátterében áll.

Másodszor: Kelet-Európa gazdasági (és politikai) rendszere­inek összeomlása, a (volt) Szovjetunió és Kína bizonytalan jövője jelenti a végbemenő strukturális átalakulás második fő té­nyezőjét. Itt utalnom kell arra, amit másutt írtam a témáról.⁴

Harmadszor: Figyelembe véve az érintett rendkívül nagy né­pességet, az indiai és kínai fejlődés és haladás a világrendszer jövőjének lényegi összetevőjét jelenti. Ebben a kontextusban a bármilyen szempontból való összehasonlítás túlnyomóan Kína javára dől el.⁵

Negyedszer: A kapitalista harmadik világ gazdasági teljesít­ményei a növekedés és a kereskedelmi mérleg hagyományos kritériumai szerint országcsoportonként különböznek.

Ebből kiindulva megállapíthatjuk, hogy a teljesítmények egé­szében közepesek, ha ugyan nem gyászosak. A növekedési rá­ták mindenütt alacsonyak, kivéve Indiát és Kelet-Ázsiát. Vissza­esésük pusztító következményekkel jár a negyedik világ orszá­gaiban: a Szaharától délre lévő afrikai országok az egy főre jutó jövedelem vonatkozásában több évi átlagban abnormális csök­kenést mutatnak (évi 2 százalékos csökkenési rátát!). Ugyanez igaz a harmadik világ országaira egészében véve, még az úgy­nevezett középjövedelmű országokra is (az 1980-as éveket La­tin-Amerikában az egy főre jutó jövedelem visszaesése jelle­mezte) . A visszaesés ugyanilyen katasztrofális a súlyosan el­adósodott országokban is, mivel a rájuk kényszerített alkalmaz­kodást a termelési kapacitás csökkentése (és gyakran lerombolása) révén érték el. Még az ipari exportlehetőségekkel rendel­kező országok csoportjában is lelassult a növekedés (bár az egy őre jutó nemzeti jövedelem továbbra is emelkedett). Csak két kivétel van: India és Kelet-Ázsia (Korea, Tajvan, Hongkong és Szingapúr).

A másik hagyományos kritérium kevéssel mond többet, de kiegészíti a képet. A beruházási erőfeszítések megszenvedték a jövedelemcsökkenést. A statisztikák ezen a téren megbízhatatla­nok, azonban bizonyos valószínűséggel jelzik a stagnálást egy általában alacsony szinten, különösen a szegény és az alkal­mazkodási politika által a legkeményebben érintett (eladósodott) országokban. Ezzel szemben növekvő beruházási ráta állapítha­tó meg Indiában, és az ipari exporttal rendelkező országokban, különösen Kelet-Ázsiában. Figyelembe kell vennünk, hogy a modern ipar (és különösen az exportra termelő iparágak) által megkövetelt beruházások rendkívül költségesek. Ilyen körülmények között a beruházás-növekedési rátáknál tapasztalható stag­nálás gyakran de facto tőkekivonást jelent, olyan negatív nettó beruházással és amortizációkkal, amelyek többet tesznek ki a bruttó beruházások összegénél. Egy csekély mértékben javult ráta csak középszerű eredményeket jelez: bizonyos, hogy növekedett az ipari termelés és az export, de a növekedés szerény marad a termelés egészét tekintve, és költséges az export terén.  A Világbank semmit sem mond ezekről a problémákról, mivel ellentmondanak dogmáinak.

Az exportnövekedésben bekövetkezett eredményeket beruházási költségeikhez viszonyítva kell megítélni (mely költségek rendszerint összefüggenek a stagnáló általános jövedelemmel). Az exportok, még ha a legszegényebb országokban azonos szinten maradtak is, a GDP-n belüli arányukat tekintve majdnem mindenhol megnövekedtek. De milyen társadalmi áron? A külföl­di eladósodás árán, amelynek ez az egyik oka (miközben van­nak más, a harmadik világ országainak politikájától független okok is, mint például az Egyesült Államok kormánya által elhatá­rozott kamatlábemelés). Az adósságról szóló irodalom olyan bőséges, hogy itt nem érdemes ehhez a kérdéshez bármit is hozzáfűznünk.

A liberális közgazdaságtan hagyományos kritériumai szerint a gazdaságok teljesítményei a harmadik világban mindenütt szerények vagy katasztrofálisan rosszak. A nö­vekvő transznacionalizálódás azonban nem egészséges vá­lasz a krízisre, hanem éppenséggel a válság egyik össze­tevője. Hagyományos gazdasági nézőpontból valójában csak két kivétel van a fejlődés általános kudarca alól: India és Kelet-Ázsia.

India teljesítményei, még ha messze alatta maradnak is Kí­náéinak, jobbak, mint a kapitalista „harmadik világ" teljesítmé­nyei általában. India nem „szenvedte meg" a válságot, és megőrizte korábbi növekedési rátáját. Ez bizonyosan méreteinek és ebből kifolyólag a külső erőktől való viszonylag nagyobb mér­tékű de facto önállóságának, nagyobb mérvű önerőre támaszko­dásának következménye, más szóval pontosan a liberális dogma által javasolt stratégia ellenkezőjéből fakad. Hosszú távon azon­ban, később megvizsgálandó okokból, India is törékeny marad.

Kelet-Ázsia teljesítményei más jellegűek. Hongkongot és Szingapúrt, nyilvánvaló okokból, eleve figyelmen kívül hagyom. Pusztán csak megismétlem, amit korábban mondtam: Korea és Tajvan egy erős államra építette fejlődését, a markáns nemzeti és társadalmi integrációra. Ők jelentik a kapitalizmus egyedüli valóságos sikereit a harmadik világban.

Túl kell látnunk a hagyományos közgazdasági kritériumokon, és – annak kontextusában, amit én „reálisan létező kapitaliz­musnak" nevezek, szembeállítva a liberális közgazdaságtan ideologikus modelljével – hosszabb távú kilátásokat kell elemez­nünk, mintsem azok, amelyeket a lehetséges növekedés a kapi­talista világrendszer perifériáján lehetővé tesz, illetve kizár. Ebből a célból annak kell figyelmet szentelnünk, amit a hagyo­mányos gazdasági elemzés megkerül – jövedelemmegoszlás, foglalkoztatás, képzés, szociális szolgáltatások, az állam helyze­te, a fejlődés ellentmondásai (különösen a város és vidék vi­szonylatában) stb.

E kritériumok alapján a harmadik világ teljesítményei csakis teljesen negatív megítélést kaphatnak. Először is, a jövedelem­megoszlás mindenhol, még Indiában is, szembetűnően arányta­lan szegények és „gazdagok" között, egyszersmind a legerőtel­jesebb növekedés országaiban hajlamos még tovább romlani. Az egyetlen kivételt a Dél-Korea-Tajvan kettős képezi. Az aránytalanság mértéke közismerten változó, így Latin-Amerika részesül abban a kétes dicsőségben, hogy az összes közül a legvisszataszítóbb társadalmi modellt nyújtja. A „liberálisok" az­zal nyugtatják meg lelkiismeretüket, hogy emlékeztetnek rá: ugyanez volt a helyzet Európában a kapitalizmus születésekor. Elmulasztják ilyenkor megemlíteni, hogy a modellben az elosz­tás terén bekövetkezett későbbi javulás a munkások harcainak köszönhetően vált elérhetővé (olyan harcok révén, amelyeket a harmadik világban ugyanők elítélnek), és hogy ezek a harcok az imperialista terjeszkedés által meghatározott szituáció kontextu­sában zajlottak, amely elősegítette sikeres kimenetelüket. A fel­halmozás kérlelhetetlen törvényszerűsége, abban a formában, ahogyan Marx megfogalmazta, inkább a „reálisan létező kapita­lizmus" világméreteiben, mint elszigetelten vizsgált részeiben működik.⁶ Úgy tűnik, elfelejtik, hogy az itt megfigyelt növekvő aránytalanságok a rendszer perifériáján nem a prekapitalista múlt maradványai (ez a divatos neo-weberiánus tézis), hanem a tőke jelenlegi expanziójának szükségszerű termékei! Úgy tűnik, elfelejtik, hogy a világméretű felhalmozás olyan társadalmi struk­túrákat hoz létre a periférián, amelyek nem segítik elő, hogy a társadalmi küzdelmek azon a módon fejlődjenek, ahogyan a Nyugaton.

Más jelzések is megerősítik a periférián végbemenő kapita­lista terjeszkedéssel együtt járó növekvő aránytalanság törvé­nyének negatív hatásait: mindenekelőtt a munkanélküliség, amelynek valódi méreteit semmiképpen sem tükrözik a hivatalos statisztikák. A munkanélküliség hatalmas méreteket ölt a harma­dik világ fővárosaiban (a potenciálisan aktív népesség 30-50 százaléka is ésszerű becslésnek tűnik). A lázas urbanizáció jócskán előtte halad a fejlődés szintjének. A városi népesség La­tin-Amerikában és az arab világban legalább az össznépesség felét teszi ki, és egyre több és több országban közelíti meg ezt az arányt. A városokba áramlás jelzi a kapitalista expanzió által irányíthatatlan társadalmi ellentmondásokat, és különösen Afri­kában ezeket tovább súlyosbítja az, hogy az urbanizáció lerom­bolja a falusi társadalmakat.

Ilyen körülmények között a haladás a harmadik világ számá­ra a felhalmozás törvényszerűségével való szembeszegülést, nem pedig a hozzá való alkalmazkodást jelenti. Ez a konklúzió érvényes akkor is, ha a fejlődés nyíltan kapitalista társadalmi vi­szonyok keretei között megy végbe, vagy ha része a népi társa­dalmi frontok uralma alatt kialakuló viszonyoknak.

Ennek megfelelően az állítólag divatjamúlt „függőség" szembeszökő tény, és erősödését megerősíti a „technológiai szaka­dékról", a tömegkommunikáció által terjesztett modellek világ-méretű befolyásáról és a külföldi adósságról szőlő valamennyi tanulmány. Ez a függőség nem oka és nem is következménye a jövedelemmegoszlás aránytalanságának. A jövedelmek aránytalanságával együtt, amelyhez szorosan kapcsolódik, a függőség inherensen hozzá tartozik a kapitalizmus polarizáló világméretű expanziójához. Egyik oldalát jelenti annak az érmének, amelynek másik oldala a kapitalizmus expanziójából profitáló kiváltságos osztályok kompradorizálódása, amelyek inkább „transz-missziós szíjai", mintsem „áldozatai" a függőségnek.

Ezeknek a problémáknak a megoldása a külkapcsolatok fö­lötti kontrollt kívánja meg, és az állam aktív beavatkozását a ter­melés irányításába, a társadalmi elosztásba, a kutatásba és fej­lesztésbe, a foglalkoztatásba és képzésbe stb. Ha a Világbank és a nyugati tényezők úgy érvelnek, hogy a „szegénység csap­dája" megoldható a liberális dogmák megkérdőjelezése nélkül, a divatba jövő és aztán a divatból kimenő különféle receptekkel („alapszükségletek" stb.) való bűvészkedés révén, akkor kudar­cot fognak vallani. A Világbank utólag maga is mindig észreveszi ezt – anélkül, hogy bármilyen önkritikát gyakorolna a kudarc mi­att, amelyet maga bátorított -, de örökösen belebódul a maga jótékonyságtól csöpögő nyelvhasználatába. A közvetlenebbül politikai szinteken – mint a demokrácia kérdésében – az ellent­mondás a polarizáló világméretű felhalmozás és a demokratikus haladás objektív követelményei között ugyanilyen nyilvánvaló.⁷

Mindezekben a lényegi vonatkozásokban a kapitalista rend­szerben perifériális helyzetben lévő harmadik világ a változó he­lyi körülmények ellenére is egységes. Ismétlem, az egyes orszá­gok közötti különbségek hangsúlyozása nem sokat változtat a helyzeten. A harmadik világ (integrált perifériaként) és a negye­dik világ (lerombolt perifériaként) mindig is együtt létező részét képezte a kapitalizmus világméretű expanziójának.

[Africa Development] A tanulmányt lényegtelen rövidítésekkel közöljük. (A szerk.)

Jegyzetek

1 Lásd Samir. Amin: In favour of a polycentric world. IFDA Dossier, 69, 1989.

2 Lásd Samir Amin: La maison commune Europe. IFDA Dossier, 73, 1989.

3 Samir Amin: The future of socialism. Monthly Review, 1990. júl./aug.

4 Samir Amin, The Mure of socialism. Monthly Review, 1990. júl./aug.

5 Lásd Samir Amin: The Future of Maoism, Monthly Review Press, 1983.

6 Lásd Samir Amin: Income Distribution in the Capitalist System, Re­view, 8, 1, Summer 1984.

7 Lásd Samir Amin: La question démocratique dans le tiers monde contemporain. Africa Development, IX. 2, 1969.

Táblázatok

I.

A „fejlődés" válsága – összhangban a világrendszer általános válságával – újra megkérdőjelezte a nemzetközi munkamegosz­tásban való részvételre alapozott „kifelé nyitás" fejlődési stratégi­áját. Ennek keretében a „lekapcsolódás" szó is átment a köz­nyelvbe, és használata kiterjedt a mindennapokra. A fogalom el­terjedését, mint az esetek többségében, jelentésének tágulása kísérte. Általában a szó majdnem az „autarkia" szinonimájává vált, abszolút vagy relatív értelemben visszavonulást jelent a ke­reskedelemből, a pénzügyből és a külső technológia-cserékből.

Támogattam és még most is támogatom azt az álláspontot, miszerint az „alulfejlettség" (viszony-fogalom) a „fejlődés" másik oldala, vagyis e két fogalom a tőke expanziójának – természeténél fogva egyenlőtlen – két oldala. A világkapita­lista rendszer perifériájához tartozó országok fejlődését kö­vetkezésképpen egy szükségszerű „törés" választja el ettől a világkapitalista rendszertől – s ennek tudatosítása a „le­kapcsolódás", azaz annak visszautasítása, hogy a nemzeti fejlesztési stratégiát a „globalizáció" parancsainak vessék alá. Ám az a jelentés, amit mi tulajdonítunk a „lekapcsolódásnak", egyáltalán nem az autarkia szinonimája. Mi az értéktörvé­nyen alapuló gazdasági döntések racionalitási kritériumrendsze­rének olyan szervezetére gondoltunk, amelynek nemzeti bázisa és népi tartalma van, függetlenítve azt a tőkés termelés értéktör­vényének világméretekben működő gazdasági racionalitási kö­vetelményeitől.

Ennek a rövid jegyzetünknek az a célja, hogy 1. világossá tegye (és összehasonlító táblázattal demonstrálja) ennek a defi­níciónak a jelentését; 2. megmutassa, hogy az értéktörvény kü­lönböző formáin alapuló fejlődési stratégiák teljesen eltérő ered­ményekhez vezetnek; és 3. feltárjon néhány összefüggést az al­ternatívák választéka és a „külső kapcsolatok" (vagy az autarkia) következményei között.

Írásomhoz az inspiráció azokból az elképzelésekből szárma­zik, amelyeket „A maoizmus jövője" Monthly Review Press, 1983, pp. 7-37.) első részében fogalmaztam meg, ahol részlete­iben foglalkoztam ezzel a kérdéssel. E helyt az olvasó csak egy (az érvelés technikai lépcsőfokaitól megfosztott) egyszerűsített vázlatra számíthat.

II.

Ténylegesen két stratégiát kívánok itt összevetni. Az első a nemzeti fejlesztés olyan politikai alternatíváján alapul, amely a földeken és az üzemekben domináló magántulajdon eltörlése köré szerveződött, és a mezőgazdaságot veszi alapul, azaz nem számol az emberek tömegeinek valamiféle erőltetett kiszakításával a parasztság soraiból „az iparosítás felgyorsítása" érdeké­ben, továbbá a bérek legegyenlősítőbb elosztási lehetőségei mellett dönt (különösen a mezőgazdasági bevételek és a mun­kások bére közötti különbségeket illetően). A másik alternatíva a tőkefelhalmozás törvényszerűségein alapszik egy, a nemzetközi munkamegosztásba integrálódó osztálytársadalomban, ahol a gazdasági döntések profitabilitását a globális kapitalista értéktör­vénynek mint a hatékonyság legmagasabb ismérvének alapján mérlegelik.

A két eset összevetésekor feltételeztük, hogy a vizsgált tár­sadalom kezdetben (= nulladik év) ugyanabban a helyzetben van; azaz egy alulfejlett, még jórészt falusi jellegű országról van szó, elmaradott mezőgazdasággal és embrionális állapotban levő iparral (a lakosságnak 80%-a falun él).

III.

A következőkben felvázolom a két szerkezetet, megállapodá­sunk szerint mindkettőt kezdeti állapotában (nulladik év), akár 1. nemzeti alapon és népi tartalommal támaszkodnak az értéktör­vényre, akár 2. a világkapitalista értéktörvény szerint viselked­nek. Elfogadom, hogy szükséges minden terméknél megadni egy „árat" (akár beruházási javakról, akár fogyasztási javakról, akár falun, akár városban, továbbá akár kereskedelmi forgalma­zásra, akár saját fogyasztásra termelt javakról van szó); az érték mérésének alapjául pedig mindig a munkaidő mértékegységét választjuk.

1. Mit is jelent az értéktörvény „nemzeti alapon és népi tarta­lommal" való megválasztása? Ez annyit tesz, mint gondoskodni arról, hogy a társadalom nettó terméke – a hozzáadott érték avagy a felhasznált termékkel csökkentett teljes megtermelt jó­szágtömeg -, amennyiben azt, mondjuk, 100 (milliárd pénzegy­ség) nagyságúnak tekintjük, a munka mennyiségéhez való hoz­zájárulásuk arányában kerüljön elosztásra a mezőgazdasági és a városi lakosság között (azaz, ha ez a hányados megfelel a po­puláció megoszlásának, éppen 80 : 20 arányban). Ebből a po­litikai jellegű döntésből következik aztán az árak rendszere (a búzáé, a pamuttextilé, a műtrágya kilójáé stb.) és az annak meg­felelő (éves) munkabér.

2. Mit jelent „a világkapitalista értéktörvény" választása? Ez azt jelenti, hogy „referenciaárnak" – amelyen aztán a megfelelő fejlesztési stratégia alapul – az „uralkodó árak" rendszerét vá­lasztják, amely a fejlett országok által elért termelékenységi szintet tükrözi. Egy munkás termelékenységét egy ágazatban úgy mérik, hogy az ebben az ágazatban érvényesült hozzáadott értéket elosztják az érintett ágazatban foglalkoztatott munkások számával. így mérve, a fejlett országokhoz viszonyítva a harma­dik világ országainak termelékenysége alacsonyabb a mezőgaz­daságban, nemkülönben az iparban (és a szolgáltatásban) is. De egyenlőtlenül alacsonyabb, vagyis amikor a szóban forgó té­telt (a hozzáadott érték az iparban és a szolgáltatásban) eloszt­juk az ezekben az ágazatokban foglalkoztatott személyek szá­mával, a kapott értéket az OECD országainak egészére nézve 100-nak véve, az index a harmadik világ országainak tömbjében 33-nak adódik. Másrészről a mezőgazdaságban az arányszám 10 (a fejlett országoknál) az 1-hez a (harmadik világ országai­nál). Ezért, ha a fejlett kapitalizmus referencia-árrendszerét vesszük át, az egy főre jutó hozzáadott érték a harmadik világ országaiban a városi szektorban háromszor magasabb lesz, mint falun. Az „ipar és a mezőgazdaság" szavakat itt csak illuszt­ratív jelleggel használjuk. A termelékenység különbségei, ame­lyek nem kevésbé fontosak, elválasztják az „informálisnak" ne­vezett városi termelést is a modern ágazatokétól. Húsz szakágra való felosztás alapján a termelékenységi skálán az átlagos kü­lönbség 1 és 3 között van a fejlett országokban, viszont 1 és 25 között a harmadik világ országaiban.

A bemutatott táblázat összegzi a szerkezetek eltéréseit az érték­törvénnyel kapcsolatos alternatívának megfelelően, ugyanarra az országra vonatkoztatva, a nulladik évben. A fő különbség, amelyet hangsúlyozni szeretnék benne, független az osztály­szerkezettől és az abból származó hozzáadott érték elosztástól.

Természetesen, jelentősebb eltérésekre is rávilágíthat valaki a két modell között, ha beemeli az elemzésbe az osztályszerke­zet vizsgálatának szempontját. A „népi tartalom" az első modell­nél az elosztás lehető legegyenletesebb formáját feltételezi a parasztoknál, az 1,00 nemzeti átlaghoz közel, továbbá a leg­egyenletesebb elosztást feltételezi ugyanolyan átlaggal a városi bérmunkások összességében; az eltérések itt legfeljebb a mun­ka mennyisége és egyenértéke, illetve a szakképzettség alapján indokolhatók. Másfelől, ha valaki a kapitalista harmadik világ realitásait veszi számításba, akkor 1. kiderül, hogy a mezőgaz­dasági nettó termelés kétötödét a földtulajdonosok járadéka viszi el; 2. a városi bevétel három egyenlő hányadra oszlik: egyhar­madot képviselnek a szakképzetlen munkások bevételei és bé­rei, ők maguk egyébként a munkaerő háromnegyedét teszik ki; egyharmad esik a középrétegre (amely a munkaerő egynegye­de); egyharmad pedig a tulajdon és a tőke bevételéből adódik. Ilyen körülmények között – összevetve az 1,00 nemzeti átlaggal – a parasztok átlagos bevétele 0,60-at tesz ki, a városi munká­soké pedig 0,43-at, mígnem a középrétegnél az adat 1,75-re emelkedik. Ezek az utolsó arányszámok igen közel állnak a rea­litásokhoz, amint azt helyenként statisztikailag kimutatták.

IV.

Ebből a két kiindulásból extrapolálva írom le az alábbiakban a két – a nemzeti és népi értékek elvére, illetve a világkapitalizmus értékeire alapozott – fejlődési stratégia tíz év elteltével várható eredményeit és tartalmát.

Hogy az összehasonlítás érvényes legyen, a két modell szá­mára közös hipotézisként feltételezem a következőket: 1. a né­pesség évenkénti globális növekedése 2%; 2. a mezőgazdasági termelékenység emelkedése (a mezőgazdasági munkások szá­mával elosztva a nettó terméket) évente 2%; 3. az ipari-szolgál­tatási termelékenység javulása (nettó termék osztva a városi munkások számával) évente 3%; 4) ezek növekedése a terme­lékenységben mindkét modellnél ugyanazt a beruházási erőfe­szítést követeli meg, továbbá hasonló felhasználási növekedést feltételez (ezen belül, következésképpen, mindenekelőtt a tech­nológia hasonló típusát).

1. A nemzeti-népi stratégiánál a különböző termékek relatív árait időről időre módosítják a termelékenység egyenlőtlen növe­kedésére és a termékfelhasználásnak az ebben játszott szere­pére reagálva. De figyelmet fordítanak arra, hogy a parasztok és a munkások bevételei – vagy általánosabban, ahogyan láttuk, a különböző szektorok, vállalkozói csoportok vagy egyenlőtlen ter­melékenységű vállalkozások munkásainak bevételei – az adott csoporton belül egyenlők maradjanak. Általános növekedési szintjüket a szükséges befektetésekkel csökkentett globális nö­vekedésnek megfelelő szintre hozzák. A többletet központilag az állam halmozza fel, és az ágazatok növekedési szükségletei szerint osztja el újra. A munkaerőt szintén a magasabb ipari nö­vekedés által megkívánt abszolút és relatív városi növekedés szerint osztják el.

A mi modellünkben (a részletezett indokokat megtalálhatják a fent említett publikációban) a falusi lakosság aránya 80%-ról 70%-ra csökkent. Számításba véve a befektetés szükségletét és a termékfelhasználás növekedését, a modell a következőket eredményezte: 1. a mezőgazdasági termelés 2,6%-os évenkénti növekedését; 2. a városi termelés évente 10,2%-os növekedé­sét (8,6%-ot a fogyasztási javaknál és 11,0%-ot a beruházási ja­vaknál); 3. a nemzeti jövedelem évente 4,9%-os növekedését; 4. mind a falusi, mind a városi lakosságnál a fogyasztás 4%-os nö­vekedését (2% fejenként), és hasonló eltolódását ennek a fo­gyasztásnak a szerkezetében annak falusi és városi eloszlását tekintve a különböző alkotóelemek szerint (élelmiszerek, más szükségleti cikkek stb).

2. A világkapitalizmus értéktörvényén alapuló stratégia fel­építését illusztráló modellünknél feltételezem a GDP ugyanolyan sebességgel történő növekedését (évente 4,9%). Hasonlókép­pen feltételezem, hogy ez az eredmény ugyanolyan mértékű be­fektetést igényel, és a közbenső fogyasztás ugyanilyen mértékű növekedését. Ebben már benne foglaltatik egy pozitív hipotézis is, hiszen ezt a stratégiát a középosztályok fogyasztása javára történő torzítás jellemzi, következtetésképpen itt nyilván na­gyobb tőkeértékesülésű termelésről van szó.

Két ismérv különbözteti meg ezt a stratégiát az előzőtől. Egyrészről a munkaerőt mint árut kezelik, az állam a teljes foglalkoztatást nem garantálja, és a faluról kiinduló elván­dorlást szabadjára engedi. Másrészről kifelé nyitott a gazda­ság, magántőkét hív be, és külső államadósságokba kevere­dik, remélve, hogy ezáltal enyhülhetnek a megtakarításra fordított nemzeti erőfeszítések terhei. De a modell azt is mu­tatja, hogy ez a remény illuzórikus, mivel a profit és a kamat visszaáramlása – a felhalmozott külső tőkével arányosan – nagyobb mértékben növekszik, mint a GDP. Ez az export ki­tartó erőltetését hozza magával, amely – válaszul az úgyneve­zett komparatív előnyök preferálására – magas rátával állandó­sul. Mindazonáltal ismételten jóhiszeműen felteszem, hogy 1. a belépő új tőkeáramlás a kifelé áramlást ellensúlyozza, és ezáltal elkerülhetik a külső egyensúly esetleges válságát; és 2. a külső csere feltételei stabilak maradnak, kizárva ezáltal az egyenlőtlen csere bármely teóriáját és az értékátvitel hangsúlyozását, bele­értve a magában az árszerkezetben rejlő értéktranszfer le­hetőségét. A történeti realitás persze sokkal kevésbé kedvező: 1. a külső egyensúly ilyen válságai valójában rendre megjelen­nek, és leállítják a növekedési folyamatot a periférián (a jelenlegi adósságválság csak a legutóbbi példa), és 2. ezek a válságok és az általuk igényelt alkalmazkodási stratégiák, a nemzetközi munkamegosztásban kedvezőtlen feltételek mellett végbemenő növekvő részvétel által, ténylegesen létrehozzák az egyenlőtlen csere alapjait.

Ez a modell az előzőéitől nagyon is eltérő eredményekre ve­zet: 1. a munkások bevételének gyarapodása – eltekintve attól, ami a népesség növekedéséből adódik – gyakorlatilag ellehetet­lenül; 2. másrészről a középosztályok bevételi növekedése eléri az évi 6,6%-ot. Itt is egy jóhiszemű feltételezésre támaszkodunk, amikor úgy véljük, hogy a spontán magán-megtakarítás – ame­lyet kivontak ebből a bevételek elosztása tekintetében növekvő egyenlőtlenségből – nagymértékben finanszírozza a befektetési erőfeszítéseket, és ellensúlyozza az idegen profit visszaáramlá­sát. A történelem azonban e tekintetben is azt igazolja, hogy az egyenlőtlenség inkább élősdi fogyasztásra bátorít, mintsem ta­karékosságra, és hogy a kollektív takarékosság legmagasabb fokát a kevésbé egyenlőtlen társadalmakban érik el.

A modell tehát pontosan azt a növekvő egyenlőtlenséggel jellemzett fejlődési típust szemlélteti, amely tényekkel bizonyítot­tan az egész harmadik világban érvényesül. Ez az egyenlőtlen­ség viszont, amely benne rejlik a választott útban, nem egyéb mint a tőkefelhalmozás világméretekben működő törvényének visszatükröződése. A fejlődést itt főleg két erő hajtja: 1. külső igény, amely az exportot lehetővé teszi, lévén ez utóbbi a terme­léshez szükséges eszközök importjának és a kölcsönzött tőke visszafizetésének feltétele; 2. a középosztály fogyasztási igé­nye, amely a növekedésből táplálkozik.

V.

A két modell, mint minden modell, illusztratív jellegű. Önmaguk­ban nem szemléltetik, miért éppen egyikükre vagy másikukra esik a választás, vagy hogy mely társadalmi és ideológiai meg­határozók következményei. Alkalmazásukat nem sugalmazzák eleve.

1. Az első modell a nemzeti és népi értékekre alapozott ön-központú fejlődést szemlélteti. Ez nem jelenti minden külső kap­csolat elutasítását, de a külső viszonyokat itt alávetik a belső fejlődés amazoktól független logikájának. Ez a választás tényle­gesen azt eredményezi, hogy sokkal kevésbé döntő jelentőséget tulajdonítanak a látszólagos „komparatív előnyöknek", és ily mó­don, ceteris paribus, csökkenteni próbálják a kereskedelmi csere volumenét. Az az igyekezet, hogy a különböző, különösen az ipari és mezőgazdasági termékek egyensúlyát biztosítsák, csök­kenti a hiány kockázatát (például az élelmiszerek esetében). Ez az, amiért a „lekapcsolódást" oly gyakran az autarkiával azono­sítják. Azonban a természeti erőforrások elégtelensége – külö­nösen az érceké a kis és közepes méretű országokban -, a technológiai lemaradás és a bonyolultabb tőkejavak termelésé­nek nehézsége kikényszeríti az importot, és következésképpen az exportot is, amellyel fizetnek érte. Azonban ez a stratégia mindezt „szükséges rossznak" tekinti, és arra törekszik, hogy csökkentse ennek következményeit és súlyát.

A második modell, ellenkezőleg, azt a kapcsolatot teszi jól láthatóvá, amely az osztályszerkezet és a kifelé orientált fejlesz­tés preferálása kőzött fennáll. A középosztályok húznak hasznot ebből a választásból, miközben fejlődésük külső sebezhetőségét hajlandók óhatatlan korlátként elfogadni.

2. Az első út, fogják mondani egyesek, a szocializmusé; a második a kapitalizmusé. Nekünk árnyaltabban kell látnunk a kérdést. Az első út a nemzeti és népi értékekre alapozott fejlődésé, amely a szocializmushoz vezethet De az út itt is nyit­va marad az ebbe az irányba mutató fejlődés, illetve egy új osz­tályhatalom kikristályosodása felé. Nem kétséges, egy utóbbi tí­pusú torzulás ténylegesen fokozódó egyenlőtlenséget eredmé­nyez a jövedelem elosztásában, még ha nem jelent is visszaté­rést a termelőeszközök magántulajdonához. Másfelől azonban az „egyenlőség" sem elegendő feltétel a szocialista fejlődéshez. A tényleges munkáshatalom kérdése a termelés területein és a politikai társadalomban ugyanis messze túllép a „bevételek el­osztásán". Ámde még ha egy új uralkodó osztály kialakulásával és megszilárdulásával kapcsolatos megrekedés következnék is be – mint azt lehetségesnek mondtuk -, a torzulások a fejlődés­ben várhatóan sokkal kisebbek maradnak, mint a kapitalista mo­dellnél, legalábbis amíg a döntések kritériumai megmaradnak nemzetinek (nemzeti értéktörvény), és nem hajlandók ezeket a „nemzetközi értékekre" alapozni. Ugyanis – hadd hívjam fel még egyszer a figyelmet – a torzulás elsődleges alapja, fő dimenziója itt éppen abból a távolságból ered, amely elválasztja a nemzeti értékek rendszerét a „nemzetközi értékektől", még ha ez utóbbi­ak csak a középosztályra jellemző preferált életformán keresztül érvényesülnek is a kapitalista világban.

3. A technológia kérdését ezen változatok keretében kell megvizsgálni. A lekapcsolódásból nem következik bármely kül­földi technológia elutasítása – valamely kulturális nacionalizmus nevében – pusztán azért, mert ez a technológia idegen. De bi­zonyosan következik belőle, hogy tudatosítsuk: a technológia nem semleges sem a termelés társadalmi viszonyait, sem az élet- és fogyasztási mintákat tekintve. Az az igyekezet, hogy az egész országot, az egész népet hozzászoktassák a változások folyamatához, (esetleg importált) modern technológiáknak és a hagyományos technológiák felújításának és tökéletesítésének elegyítését követeli meg. Másrészről az „extrovertált" út válasz­tása egész biztosan a teljes elidegenedést fogja megerősíteni a fejlett kapitalizmus technológiájában.

4. Végül, a lekapcsolódás egyáltalán nem a világ tudomá­nyos és ideológiai áramlataiban való részvétel visszautasításá­nak szinonimája. A múltnak hódoló kulturális nacionalizmus a válság egy tünete, nem pedig válasz arra. A társadalmak tehe­tetlenségét mutatja ez, egy zsákutcában, amelyből nem találják még a kiútjukat. Egy olyan kiutat, amely összekapcsolná a törté­nelmi folytonosságot a hatékony megújulással.

(Ford.: Jánoska Péter)

Review, 1987. 3. pp. 435-444.

A marxizmus (vagy legalábbis egy bizonyos marxizmus) hirdette és hitte magáról, hogy „a szocialista forradalmakban” és „a szocializmus fölépí­tése során” megvalósult – s ezt a priori nem vethetjük el. Az elmélet és az „átmenet” bármely eltorzulását tapasztaltuk és még tapasztaljuk is a „létező szocializmus” társadalmaiban, ezek mégiscsak a marxizmusra támaszkodtak, amikor magukat hivatalosan „osztály nélküli” vagy leg­alábbis „osztályharc nélküli” társadalmaknak tekintik. A marxizmus egyes elemei, mindenekelőtt ezen a normatív módon, megmásíthatatlanul beépültek a fennálló intézményekbe. De hogy ezeknek a társadal­maknak a második világháborút követően is van története, hogy politika­ilag nem statikusak, ennek elsősorban az az oka, hogy e térségben időnként a legklasszikusabb értelemben vett osztályharcokra került sor (munkásfelkelésekre), sőt forradalmi osztályharcokra (Lengyelországban és Kínában), ahol is ezek összekapcsolódtak a monopolisztikus állam­párt elleni demokratikus harcokkal. A marxizmus itt úgy jelenik meg – és ez egy újabb paradoxon – mint a társadalmi ellentéteknek egy olyan tematizálása, amely tulajdon „megvalósulását” mindig megelőzni látszik.

A marxizmus egészen sajátságosan kapcsolódik mai történelmünk szociális ellentéteihez és társadalmi formáihoz; egyrészt még mindig kettéosztani látszik a világot, másrészt azonban az osztályharcok, ame­lyeknek „törvényszerűségeit” posztulálja, amelyeket a történelem ma­gyarázó elvévé tesz, sohasem ott törnek ki, ahol szerinte ki kellene tör­niük…

Ehhez a döntő fontosságú kérdéshez még vissza kell térnünk. Rövi­den szólva: világos, hogy a marxizmus identitása teljesen az osztályok­ról és osztályharcokról adott definíciójától, ennek érvényességétől és ter­jedelmétől függ. E nélkül az elemzés nélkül nincs többé marxizmus, sem a társadalmi viszonyok egy specifikus, elméleti áttöréseként, sem pedig egy politikai-történeti „stratégia” kifejeződéseként. És megfordítva, mind­addig legalábbis a marxizmus néhány elemét nem lehet ad acta tenni, amíg az osztályharc olyan magyarázó elv marad, amely értelmezhetővé teszi a társadalmi változásokat – ha nem is ez bizonyul a történelmi mozgalmak egyetlen „alapvető meghatározójának” vagy motorjának -, mert mindenképpen kifejezésre juttat egy kibékíthetetlen, univerzális el­lent etet, amelyre minden politikának reagálnia kell. Ez az elv tehát érvé­nyes, függetlenül azoktól a korrekcióktól, amelyekkel ki kell egészíte­nünk az osztályharcok és tendenciaszerű törvényszerűségeik leírásakor.

Ma azonban éppen ez az elv várt vitatottá, és ezen tört meg a mar­xizmus tényeken alapuló evidenciája. Az általa kidolgozott fogalmak kö­zül egyesek, amelyek koherens tömböt képeztek, a végletekig banálissá váltak: például a forradalom, és mindenekelőtt a válság. Az osztályharc ezzel szemben – legalábbis a „kapitalista” országokban – egyszerűen le­került a napirendről. Talán azért, mert azok, akik hivatkoztak rá, mind jobban elszakadtak a társadalmi élet komplexitásától, talán mert – s ez az előbbivel együtt jár – az emberek többségének gyakorlatában és a politikailag fontosabb intézményekben az osztályok elvesztették látható identitásukat. Ez az identitás egyre inkább mítosszá válik; egy elmélet-teremtette mítosszá, amelyet szervezetek (elsősorban a mun­káspártok) ideológiája vetített a történelemre, és amelyet heterogén tár­sadalmi csoportok ideológiája csaknem teljesen „kisajátított”, mégpedig olyan – mára már többnyire eltűnt – feltételek között, ahol e mítosz le­hetővé tette számukra, hogy jogok és kötelességek hordozóinak tekint­sék magukat. De ha ezeknek az osztályoknak már csak mitikus identitá­sa van, nem kellene-e akkor az osztályharcnak is elveszítenie minden realitását?

Erre a következtetésre többféleképpen juthatunk. A fönti kérdésre adandó legradikálisabb igenlő válasz az utóbbi kétszáz év történelmé­nek olyan átértékelése, amely szerint a társadalom két (vagy három) osztályra polarizálódása mindig is pusztán mítosz volt; ez esetben csak az imaginárius politikai konstrukciók történeti és pszichológiai vonatko­zása marad meg.

El lehet azonban azt is ismerni, hogy az osztályellentétek sémája leg­alábbis megközelítőleg megfelelt az „ipari társadalmak” XIX. század végi realitásának, bizonyos változások miatt azonban ma már nem, vagy egyre kevésbé. Gondoljunk csak egyrészt a bérmunka általá­nossá válására, a munka intellektualizálódására, a szolgáltató szektor fejlődésére, amely folyamatok a „proletariátus” eltűnéséhez vezettek; másrészt a vezetői és tulajdonosi funkciók csaknem teljes szétválására, a gazdaság fölötti társadalmi (azaz állami) kontroll kiszélesedésére, ami a „burzsoázia” felbomlásához vezet. Ha a „középosztályok”, a „kispol­gárság”, a „bürokrácia”, az „új, bérből élő rétegek” – a marxizmus eme elméleti és politikai „botránykövei” – egyszer csak a társadalom többsé­gét alkotják, és mellékszereplővé fokozzák le a munkás meg a kapitalis­ta vállalkozó típusát, az osztályok és az osztályharc politikai mítosszá, a marxizmus pedig mitológiává válik, még ha ezáltal a kizsákmányolt mun­ka és a pénztőke nem tűnik is el.

Mégis, akadhat valaki, aki megkérdezi, vajon nem végzetes hiba-e az osztályok eltűnését egy olyan pillanatban meghirdetni (a hetvenes és nyolcvanas években) és egy olyan kontextusban (a világgazdasági vál­ság közepette, amelyet a közgazdászok a harmincas évek válságához hasonlítanak), amikor számos olyan társadalmi jelenség tapasztalható, amelyet a marxizmus a kizsákmányolással és az osztályharccal kapcsol össze: jelentős elszegényedés, munkanélküliség, a kapitalista termelés régi ipari fellegvárainak megszüntetése – vagyis akkor, amikor a tőke megsemmisítése egybeesik a vadul burjánzó pénz-, és valutaspekuláció­val. Eközben az állam olyan politikát folytat, amely a nem marxista meg­figyelő szemében is szükségképpen „osztálypolitikaként” jelenik meg, amelynek hangosan propagált célja immár nem a közjó (mint össztársa­dalmi érdek), hanem az egészséges vállalkozás, a gazdasági harc, az „emberi töke” rentabilitása, az emberek mobilitása stb. Nem vegytiszta osztályharc ez?

Hiányzik azonban (joggal mutattak rá többen is,) a szociális, a politi­kai és az elméleti szempontok összekapcsolása. E nélkül a látható osz­tályellentétek ködbe vesznek. A neoliberális és neokonzervatív politikai áramlatok, bár tendenciájukban kormányozhatatlansághoz és a nemzet­közi kapcsolatok instabilitásához vezetnek, és saját populizmusuk (és moralizálásuk) ellentmondásaiba gabalyodnak, mégis eredményesek voltak, ha negatíve is: sikerült fölbomlasztaniuk a munkásmozgalmat, és bizonytalanná tenniük intézményi formáinak, a szervezett osztályharc­nak a legitimitását. Hogy ez tudatos és kitartó fáradozást igényei, annak is lehetne a jele, hogy a mítosz ellenállást fejt ki. De ezeket a sikereket akkor érték el, amikor a munkásmozgalom a legtöbb kapitalista ország­ban évtizedes szervezeteket, tapasztalatokat és elméleti vitákat tudott már maga mögött. A legszívósabb és legkitartóbb munkásfelkelések kö­zül több (az angol bányászoké, a francia vasmunkásoké és vasutasoké) ágazati („rendi”) és ténylegesen defenzív harcként jelenik meg, becsület­beli ügyben esett pengevágásként, amelynek a kollektív jövő számára nincs jelentősége. A társadalmi konfliktusok ezzel egyidejűleg más for­mákat öltenek, amelyek közül némely – intézményi instabilitása ellenére vagy éppen emiatt – nyilvánvalóan sokkal jelentősebb. A konfliktusok formái a generációk közöttiektől a környezet technológiai fenyegeté­séből eredőkön át az „etnikai” (vagy „vallási”) konfliktusokig, a háborúk és a nemzetközi terrorizmus szüntelen dúlásáig terjednek.

Az „osztályharc eltűnésének” nem az a legradikálisabb módja, ha egyszerűen megszűnnek a szociális-gazdasági harcok és a bennük ki­fejeződő érdekek, hanem ha veszítve központi politikai jelentőségükből, föloldódnak a sokoldalú konfliktusok szövevényében, amelyben a kon­fliktusok jelenléte nem jár együtt hierarchizálódással, a társadalom éle­sen két táborra szakadásával, egy „végső instanciával”, amely meghatá­rozza a viszonyokat és további fejlődésüket, és amely konfliktusokban nincs a változásoknak semmilyen más forrása, mint a technológiai kény­szereké, az állam ideológiai passzióié és érdekeié. Egyszóval, ez inkább egy á la Hobbes mint á la Marx szituáció volna, ami visszatükröződik a politikai filozófia új irányzataiban.

Ha ezen a helyzeten eltöprengünk, nézetem szerint nem a marxiz­mus teoretikus posztulátumainak érvényességére vonatkozó „ítéletet kell fölfüggesztenünk”, hanem az idősíkokat kell egymástól világosan elhatá­rolnunk: a fogalmak és történeti formák elemzésének valamint a progra­mok és jelszavak meghirdetésének idősíkjait. Mert jó okunk van föltenni, hogy „egybemosásuk” mindenkor befolyásolta a marxizmus alkalmazá­sát, posztulátumainak „univerzalitását” és „objektivitását”, azáltal, hogy kezdettől a gyakorlati igazságok státuszát adományozta nekik. Ha fölad­juk ezt az „egybemosást”, ez nem jelenti azt, hogy a „tiszta” elméletbe menekülünk, hanem hogy ezzel egy szükséges – ha nem is elégséges – föltételnek teszünk eleget annak érdekében, hogy elgondolhassuk el­mélet és gyakorlat egybekapcsolódását, amely nem a spekulatív empi­rizmusnak, hanem a stratégiai gondolkodásnak köszönhető.

*

Végkövetkeztetésként – Rosa Luxemburggal – azt vonhatnánk le, hogy a proletariátus identitása csak magában a forradalmi aktusban áll fönn. De ezek a pontosítások pusztán az identitás elvét igazolják, amely az azonosságban lehetőség szerint már adva van: a munkásosztály objek­tív egysége, amelyet a kapitalizmus fejlődése hoz létre, és szubjektív egysége, amely helyzetének radikális negativitásából fakad, azaz abból, hogy egzisztenciája és érdekei összeegyeztethetetlenek azzal a fejlődéssel, amelynek ő az eredménye. Vagy a munkásosztály objektív individualitása (amelynek minden olyan ember részese, aki a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helye alapján ehhez az osztályhoz tarto­zik) és egy társadalmi átalakulás autonóm terve közötti diszkrepancia, amelyet csak ezen egyének közvetlen érdekeinek védelme és a kizsák­mányolás véget érése (azaz az osztály nélküli társadalom, a szocializ­mus vagy kommunizmus) tesz elgondolhatóvá és végrehajthatóvá.

Az a mód, ahogy a marxizmus az osztályharcok történelmileg meg­határozott jellegét bemutatja, és az a mód, ahogyan ezen osztályok (mindenekelőtt a proletariátus) szubjektív és objektív identitását elképze­li, kölcsönösen feltételezik egymást. Ugyanez vonatkozik a történelmi változások irányára és az osztályok – amelyek a történelem színpadán saját drámájuk szerzőiként jelennek meg – folyamatos egzisztenciájára és identitására vonatkozó elképzelésére.

Ennek a körforgásnak a premisszái, mint már említettem, magánál Marxnál adottak – a forradalmi szubjektivitás eszméjében, mint a radiká­lis negativitás egyszerű megismerésében, amit a kizsákmányolási hely­zet implikál; és abban az elképzelésben, hogy ez a helyzet, fokozatosan és különböző szakaszokban, egy egységes proletarizálódási folyamatot hív életre, amelynek elemei kivétel nélkül egyazon logikának felelnek meg. Így nem csodálkozhatunk, ha a kibékíthetetlen ellentét strukturális fogalmát szakadatlanul az osztálykapcsolatok leegyszerűsítésének törté­nelmi fikciójára vetítik, amelynek végén az emberiség kalandjának lét­kérdései (kizsákmányolás vagy felszabadulás) világméretekben tisztán jelennek meg.

E kör megszakításához – és az elméleti kifejtés valamint ama chilia­sztikus ideológiai elemek szétválasztásához, amelyek a marxizmus el­lentmondásos egységében összeolvadtak – elegendő, ha ábrázoljuk a proletarizálódás különböző szempontjai között megállapítható empirikus diszkrepanciát, amely nem esetleges, hanem a „történelmi kapitalizmus”

(Wallerstein) konkrét feltételeiben adott. A burzsoázia Engels és Kautsky illúziójával szemben természetesen nem gondolható el „fölösleges osz­tályként”; társadalmi funkciója ugyanis nem korlátozódik arra, hogy a tőke gazdasági funkcióinak „hordozója” legyen. Más szóval: „burzsoá­zia” és „kapitalista osztály” nem fölcserélhető kifejezések, a meghatáro­zó frakció tekintetében sem. Végül – és nem ez a legcsekélyebb aka­dály – a forradalmi (vagy ellenforradalmi) ideológia történetileg nem egy egyértelmű és egyetemes öntudat számára van, hanem a külső körül­mények, kulturális formák és specifikus intézmények aktív terméke.

Mindezek a korrekciók és torzítások a történelmi tapasztalatok és a történészek munkái révén váltak láthatóvá, és ezek vezettek az eredeti marxista elmélet szabályszerű lebontásához. De azt jelenti-e ez, hogy ezzel a marxizmus elemző elveit is el kellene vetnünk? Okkal kérdezhet­jük, hogy nem éppenséggel ezáltal nyílik-e meg ezen elmélet alapos át­dolgozásának lehetősége; az ideológiai előfeltevések radikális kritikája nyomán, hiszen ezek az előfeltevések vezettek ahhoz az elképzeléshez, hogy a kapitalizmus fejlődése kiváltja „az osztályellentétek leegy­szerűsödését” (és „magában” hordja az osztály nélküli társadalom szük­ségességét). Ehelyett a fogalmak most egy előre adott cél nélküli transz­formációs folyamatot jelölnének, más szóval a társadalmi osztályok foly­tonosan változó identitásának felelnének meg. Ilyen feltételek mellett egy marxista mégis azonosulhatna az osztályok megszűnésének elmé­letével, s elhatárolhatná magát attól az eredeti felfogástól, amely az osz­tályokat olyan cselekvő szerzőknek tekinti, amelyek mitikus identitással és folytonossággal rendelkeznek. Egyszóval fölállíthatná az „osztályok nélküli osztályharc” történeti s egyben strukturális hipotézisét.

Marxot Marxszal meghaladva

Térjünk vissza még egyszer az osztályharc „gazdasági” és „politikai” in­terpretációjának marxista váltakozására. A történelmi komplexitást mind­kettő leegyszerűsíti. Kialakulásuk jól ismert, így egyikükből részben re­konstruálhatjuk a másik valóságát.

A kommunista hagyomány (Lenintől, Gramscin, Maón át Althusserig) azt az álláspontot képviselte, hogy az „ortodox” marxizmus, gazdasági evolucionizmusa okán, félreismerte az állam szerepét a kizsákmányolás föltételeinek újratermelésében, amely a munkásosztály szervezeteinek integrációja révén az államapparátus rendszeréhez kapcsolódik (vagy, Gramsci kifejezésével élve, alárendelt a polgári hegemóniának). Más­részt ez a tradíció – imperializmus-elemzésében – összekapcsolta ezt a kizsákmányoltak megosztottságával, ami a nemzetközi munkameg­osztás eredménye. Ez a kritika azonban, a voluntarista „hatalom­megragadás” és a „politika primátusának” voluntarista gyakorlata révén, olyan államapparátusokhoz vezetett, amelyek kevésbé de­mokratikusak, mint azon országokéi, amelyekben a szociáldemok­rata munkásmozgalom fejlődött. Egy vezető párt monopóliuma, amely maga lépett az osztály helyébe, kapcsolódott itt össze a termelékenység fetisizmusával és a nacionalizmussal.

Ezeket a jelenségeket (ellentétben a „totalitarizmus” elméletekkel) nem valamilyen eleve adott logikából vezetem le, mégis úgy szeretnék néhány tanulságos elemet kiemelni, hogy a marxista elmélet problémái­val szembesítem őket, Megpróbálom megmutatni, hogyan teheti ez a szembesítés lehetővé számunkra, hogy „Marxot meghaladjuk”, mégpe­dig saját fogalmai segítségével (hogy Negri e szép kifejezését hasz­náljam).

A gazdasági és politikai kifejtés többértelműsége Marxnál nem rejtheti el előlünk azt a szakítást, amelyet Marx végrehajt. E többértelműség, bi­zonyos értelemben, csak az érte fizetett ár. A fölfedezés révén, hogy ti. a munkaviszonyok szférája nem .privát” szféra, hanem közvetlenül konstitutív a modern társadalom számára, Marx nemcsak véglegesen szakított a politikai tér – mint a jog, a „közigazgatás”, a „közvélemény” szféráinak liberális fölfogásával, hanem anticipálta az állam szociális át­alakulását is, amely visszafordíthatatlannak bizonyult. Egyúttal arra is rá­mutatott, hogy politikai eszközökkel – akár autoriter eszközökkel, akár szerződések révén – lehetetlen megszüntetni a termelés ellentmondásait vagy az érdekek stabil egyensúlyát, elérni a „hatalom” társadalmi erők közötti „megosztását” a kapitalizmusban. Így nem hagy mást az állam­mal szemben támasztott várakozásokból, mint hogy az végső soron „szabad és egyenlő” egyének közössége legyen, ami elsősorban a nem­zeti államra érvényes. Itt említendő meg, hogy a tizenkilencedik és a hu­szadik század valamennyi „szociális állama” (a „szocialista”állam is) nem pusztán nemzeti, de nacionalista is. Ebben az értelemben helyezi Marx e rejtélyes eszmét történeti bázisra, mert az, ami összeköti egymással a tár­sadalmi csoportokat és egyéneket, az nem valamilyen közjó vagy azt szol­gáló jogrend, hanem egy állandóan továbbfejlődő konfliktus. Innen van az, hogy az osztályharc és az osztályok mint „gazdasági” fogalmak éppenség­gel és mindenekelőtt mindig eminensen politikai fogalmak, ami azonban potenciálisan a politika hivatalos fölfogásának teljes megváltozását jelenti. Ezt a szakítást azonban mind az „ortodox” ökonomizmus és evolucioniz­mus, mind pedig a forradalmi etatizmus elfedi, és csaknem teljesen igno­rálja; így az osztályharc fogalma végül szervezeti technikák és állami dikta­túrák sztereotip hivatkozási alapjává válik. Ez annak a viszonynak közeleb­bi vizsgálatára késztet, ami az osztályidentitások, szervezeti formák és az állam között szervezetileg fönnáll.

Ehhez állítom fel először is az első tézist: azt, ami a tizenkilencedik és a huszadik században relatíve autonóm „proletár identitásként” jelent meg, úgy kell felfognunk, mint egy „objektív ideológiai effektust”. Egy ideológiai effektus nem mítosz, legalábbis nem redukálható arra. Éppily kevéssé lehet egy társadalmi erő politikai jelenlétét egy mítoszra redu­kálni, amely erő magát „munkásosztályként” definiálja, és ekként is jele­nik meg – bármilyen ingadozásokat mutasson is fogalmi megragadható­ságát, egységét és széttagolódását illetően. Éneikül a jelenlét nélkül ért­hetetlen a szociális kérdés tartós, meghatározó jelentősége és szerepe az állam átalakulásaiban. Ezzel szemben – a történészek munkái nyo­mán – tudomásul kell vennünk azt a tényt, hogy ez az ideológiai effektus nem spontán, automatikus és változatlan, hanem a munkások tevékeny­ségi és szervezeti formái közötti permanens dialektikából származik, amelyekben nemcsak az „élet- és munkafeltételek” és a „gazdaság kon­junkturális változásai” játszanak közre, hanem azok a forrnák is, amelye­ket a nemzeti politika az állam kereti között vesz föl (például az általános választójog, a nemzeti egység, a háború, az állam és az egyház kérdé­se stb.). Vagyis egy folyamatosan túldeterminált dialektikáról van szó, amelynek eredményeként egy relatíve individualizált osztály pusztán azon kapcsolatok révén konstituálódik, amelyek őt – intézmények szöve­dékébe ágyazva – a többi osztályhoz fűzik.

A nézőpont e megfordítása arra a megállapításra utal vissza, hogy – a dolgok felszínén történetileg megfigyelhető jelenségeknek megfelelően – a „munkásosztály” nincs eleve adva egy többé-kevésbé homogén szociális helyzet bázisán, hanem csak ott jön létre, ahol munkás-mozgalom van, és ezen túlmenően munkásmozgalom csak ott van, ahol munkásszervezetek (pártok, szakszervezetek, munkatőzsdék és szövetkezetek) vannak.

És éppen ezen a ponton válik a dolog nehézzé és érdekessé. Ne kö­vessük el azt a hibát, hogy a redukcionizmus révén – amely egyszerűen csak megfordítja azt a viszonyt, amelyen az osztály „szubjektumként” értelmezése alapul – a munkásmozgalmat azonosítjuk a munkásszerve­zetekkel, és az osztály egységét (ha csak megközelítőleg is) a munkás­mozgalommal. E három momentum között mindig szükségképpen van­nak átfedések, amelyekből ellentmondások fejlődtek ki, és amelyek az osztályharc valóságos politikai és társadalomtörténetét alkotják. A mun­kásszervezetek (megkülönböztetetten: az osztálypártok) így nem­csak sohasem „képviselték” a munkásság egészét, hanem ezzel rendszeresen és szükségképpen kerültek ellentétbe; egyfelől, mert fellépésük az „összmunkásság” egyes olyan csoportjainak ideali­zálására támaszkodott, amelyeknek központi szerepük az ipari for­radalomnak csak egy meghatározott szakaszában volt, másfelől ez az ellentét az állammal kötött kompromisszum következménye. Így mindig adódtak időszakok, amelyekben a munkásmozgalomnak a fenn­álló tevékenységi és szervezeti formákkal szemben kellett újjáalakulnia. A széttagolódás, az ideológiai konfliktusok (reformizmus vagy forradalmi szakítás) és a „spontaneitás” vagy „fegyelem” mindig visszatérő dilem­mája nem tekinthető véletlen kisiklásnak, ezek e viszony tulajdonképpe­ni lényegét fejezik ki.

Éppígy nem fejezte és nem merítette ki a munkásmozgalom sem az osztály gyakorlatának egészét (azt, amit a munkások társadalmi érintke­zési formáinak nevezhetnénk), mindazt, ami az élet- és a munkafeltéte­lekhez kötődik, ahogyan azok a gyárban, a családban, a lakóterületen, a szakmai szolidaritásban kibontakoznak. Ennek oka nem az öntudat el­maradottsága, hanem az érdekek, az életkifejtési formák összeegyeztet­hetetlen különbsége, amely a proletarizált egyéneket jellemzi, s amelyet nem közömbösít a kizsákmányolás rájuk egyaránt nehezedő súlya (nem is szólva arról, hogy a kizsákmányolásnak is különböző formái vannak).

Másrészt éppen az osztály különböző tevékenységi formái azok – szak­mai szokások, kollektív ellenállási stratégiák, kulturális szimbolikák -, amiknek szervezőereje a mozgalomba és a szervezetekbe ment át.

De menjünk még tovább. Nemcsak állandó diszkrepancia van a tevé­kenységi formák, a mozgalmak és a szervezetek között, ami relatív tör­téneti folyamatosságában az „osztályt” alkotja, de még csak e momentu­mok egyike sem lép föl tisztán. Egyetlen osztályszervezet (elsősorban egyetlen tömegpárt) sem volt soha „tisztán munkásszervezet”, még ha kidolgozott is egy kezdetleges ideológiát. Éppen ellenkezőleg, egy ilyen szervezet mindig egyes „avantgárdé” munkás- és értelmiségi cso­portok összejöveteleiből, többnyire konfliktusokkal terhes összeolvadá­sából ered, s ezek az értelmiségi csoportok vagy kívülről csapódtak eh­hez, vagy pedig magából a szervezetből emelkedtek ki mint „organikus értelmiség”. Éppígy nem fogalmazott meg egyetlen jelentós társadalmi mozgalom sem (még ha kimondottan proletár jellege volt is) tisztán anti­kapitalista célokat és követeléseket, hanem mindig csak antikapitalista és demokratikus vagy nemzeti, pacifista, kulturális célok tágabb értelem­ben vett kombinációját. És éppen így volt az alapvető szolidaritás – mi­liőtől és történelmi korszakoktól függően – mindig szakmákhoz és gene­rációkhoz kötve, az osztály tevékenységi formáinak, az ellenállásnak és a szociális utópiának jegyében; meghatározták a nemek, a nemzeti ho­vatartozás, a szomszédsági viszony városon és falun, a katonai bajtársi közösség. (Az 1914 utáni európai munkásmozgalom formái nem volná­nak érthetők a „régi harcosok” tapasztalatai nélkül.)

A történelem ebben az értelemben mutatja tehát meg nekünk, hogy a szociális kapcsolatok nem zárt osztályok között fejlődnek, hanem át­hatolnak ezeken az osztályokon – így a munkásosztályon is – illetőleg, hogy az osztályharc zajlik magukban az osztályokban is. De abban az értelemben is, hogy az állam (intézményei, közvetítő funkciói, ideáljai és megnyilvánulási formái révén) az osztályok képződésében mindig is részt vesz.

Ez érvényes először is a „burzsoáziára”, ami különös nehézséget okozott a marxizmusnak. Ez utóbbi ugyanis az államapparátust a „pol­gári társadalomtól” idegen organizmusnak vagy „gépnek” – majd az ural­kodó osztály szolgálatába állított eszköznek vagy egyszerűen parazitá­nak – tekinti; ez a koncepció (egy, a liberális ideológiától kölcsönzött, de a közjó eszméjétől megfosztott felfogás) lehetetlenné teszi az állam konstitutív szerepének meglátását.

Az én nézetem szerint minden „burzsoázia” lényegét tekintve ál­lami burzsoázia. Ez azt jelenti, hogy a polgári osztály nem magával hozza az állami hatalmat, miután magát gazdaságilag uralkodó osztály­ként már konstruálta, hanem éppen ellenkezőleg, csak abban a mérték­ben válik gazdaságilag (társadalmilag és kulturálisan) uralkodóvá, aho­gyan az államapparátust kialakítja, fölhasználja és ellenőrzi. Éppen ezért alakul át és terjed ki, vagy kapcsolódik össze olyan más társadalmi cso­portokkal, amelyek az állam működését biztosítják – így a katonasággal, az értelmiséggel -, hogy erre képes legyen. Ez a Gramsci alkotta hege­mónia-fölfogás egy lehetséges értelmezése, konzekvensen végiggon­dolva. így tehát, a szó szűkebb értelmében, nincs „kapitalista osztály”, csupán különböző kapitalisták (gyárosok, kereskedők, pénztőkések, já­radékosok stb.) vannak, akik csak abban az esetben képeznek osztályt, ha olyan más társadalmi csoportokkal egyesülnek, amelyek kívül állnak „az alapvető társadalmi viszonyon”: értelmiségiekkel, hivatalnokokkal, káderekkel, földbirtokosokkal stb. A modern történelem jórészt ennek az „egyesülésnek” a változásait tükrözi vissza. Ami nem jelenti azt, hogy a burzsoázia a tőke vagy a kapitalista vállalkozó nélkül konstituálódna, ha­nem azt jelenti, hogy maga a kapitalisták egysége, érdekeik kiegyen­lítődése, „szociális” funkcióik gyakorlása – mindaz tehát, ami nélkül a ki­zsákmányolható munkaerő nem lenne megszerezhető és fönntartható – lehetetlen lenne az állam folytonos közvetítő tevékenysége nélkül (aho­gyan ez abban az esetben is meghiúsulna, ha a kapitalisták nem lenné­nek képesek – és nem mindig azok – az állam „hordozóivá” válni, és a nem-kapitalista burzsoáziával az állam igazgatásában és fölhasználásá­ban osztozni).

Határesetként azt látjuk, hogy egy történelmi burzsoázia saját (eset­legesen erőszakos) átalakulásaiért időnként új államformák létrehozásá­val fizet. Így például csak a „keynesiánus” állam segítségével lehetett a pénztőke profitja és a vállalkozói funkció közötti ellentmondásokat kibé­kíteni. És éppen ez az állam teremtette meg azokat a „strukturális tormá­kat” (Aglietta), amelyek lehetővé tették a munkaerő újratermelése fölötti polgári uralmat, eljutva a tizenkilencedik század paternalizmusától a hu­szadik század szociálpolitikájáig. így jobban megmagyarázható, hogy a polgári osztályon belüli óriási jövedelmi, életstílusbeli és presztízskülönb­ségek, vagy a gazdasági es technikai irányítás elválása a tulajdontól (amit „technostruktúrának” neveznek), vagy pedig a privát és az állami tulajdon közötti fluktuáció – noha az uralkodó osztályon belüli ellentétek­hez vezethetnek – ha a politikai szféra ténylegesen él szabályozó funk­ciójával, mégsem veszélyeztetik az osztály egzisztenciáját.

De ami a burzsoáziára érvényes, érvényes a kizsákmányolt osztályra is, ha nem is úgy, ahogyan azt a marxista ortodoxia tételezi föl. Ez az osztály is az „államban” van, ha szívesebben mondanánk is, hogy az ál­lam van „benne”. Mindenesetre kiindulhatunk a tényből, hogy bár a pro­letarizálódás Marx elemezte három jellemzője jelen van minden kapita­lista formációban, mégsem képesek a modern korszak kezdete („az ere­deti felhalmozás”) óta állami közvetítés nélkül összekapcsolódni egy­mással. És nemcsak abban az értelemben, hogy ehhez a társadalmi rendet külsőleg biztosító rendőrállam vagy az „elnyomó apparátus” köz­reműködésére volt szükségük, hanem abban az értelemben is, hogy igényeltek egy belső közvetítést is. Ez a közvetítés a proletarizálódás va­lamennyi összetevője számára valóban szükséges (a bérnormák és a munkajog megállapításához, a munkaerő behozatalához és kiviteléhez, tehát a munkásosztály mobilizálásához és területi elosztásához), és szükséges mindenekelőtt ahhoz, hogy ezek, mindenkori fejlődésük meg­határozott pontján, egymással összekapcsolódhassanak (a munkaerőpi­ac, a munkanélküliség, a szociális biztonság, az egészség- és iskolaügy, a szakképzés szabályozásában); éneikül nem volna állandóan újrater­melt és a piac rendelkezésére álló „munkaerő-áru”. Az állam nélkül a munkaerő nem lenne áru. Másfelől viszont a munkaerőnek egy áru stá­tuszára redukálhatatlansága — függetlenül attól, hogy ez lázadásban, válságban vagy mind a kettőben fejeződik-e ki – arra kényszeríti ezt az államot, hogy folytonosan átalakuljon.

A kezdettől fogva meglévő állami beavatkozások a szociális állam fejlődésével csupán szervezettebb és bürokratikusabb formát öltöttek, tervekbe integrálódtak, amik révén legalábbis megkísérlik a lakosság, a pénz és az áruk áramlását nemzeti keretekben összehangolni és szabá­lyozni. A szociális állam és a szociális kapcsolatok rendszere ugyanak­kor az osztályharc olyan terepévé válik, ahol a „válság” gazdasági és po­litikai hatásai közvetlenül csapódnak le. Annál inkább ez az eset, ha a termelési viszonyok növekvő államosodása (Henri Lefebvre odáig megy, hogy „állami termelési módról” beszél) együtt jár a bérviszonyok ugyan­ilyen irányú változásaival; a bérmunka formálisan átterjed a társadalmi funkciók túlnyomó többségére, a pályaválasztási tanácsadás mind köz­vetlenebbül az oktatástól függ (ami azt jelenti, hogy az iskola mint intéz­mény nemcsak hogy reprodukálja, hanem maga is termeli az osztály­egyenlőtlenségeket); a közvetlen bér (amelyet személyre szólóan a „munka” és a „kvalifikáció” alapján állapítottak meg) tendenciájában köz­vetett bérré változik (amelyet kollektíve, az „igények” és a „státusz” alap­ján határoznak meg), végül a nem-termelői feladatok felparcellázása és mechanizálása (a szolgáltatások, kereskedelem, tudományos kutatás, felnőttképzés, tömegkommunikáció területén), ami lehetővé teszi, hogy ezek egy olyan folyamatba rendeződjenek, amelyben az állam és a ma­gántőke invesztálta értékek egy generalizált gazdaság keretei között ér­tékesülnek. Mindezek a változások a liberalizmus halálát jelzik – vagy, job­ban mondva, második halálát és politikai mítosszá válását -, mivel a nö­vekvő állami és a növekvő áru-jelleg már nem választhatók el egymástól.

Ez a leírás, amit még pontosíthatnánk, egy nyilvánvaló hiányosság­ban szenved, „kifelejtettünk” belőle ugyanis egy semmi esetre sem mel­lékes körülményt, aminek figyelembe vétele nélkül meghiúsulna minden olyan elemzés és kísérlet, amely politikai konzekvenciákat akarna levon­ni belőle. Nevezetesen az iménti gondolatmenetet hallgatólagosan (aho­gyan ezt a társadalmi formákról szórva, majdnem mindig, Marx is teszi) a nemzeti keretekre korlátoztam, az osztályharc terepét és az osztályok képződését nemzeti keretekben tárgyaltam. Más szóval eltekintettem attól, hogy a kapitalista társadalmi viszonyok egyszerre nemzeti keretek között (a nemzeti államokban) és világméretekben bontakoznak ki.

Hogyan lehetne mármost pótolni ezt a hiányosságot? Nem volna elég, ha egyszerűen „nemzetközi” termelési és kommunikációs viszo­nyokról beszélnénk. Egy olyan fogalomra van szükségünk, amely jobban kifejezi a gazdasági-politikai folyamatok eredendően nemzetek fölötti jellegét, amelytől az osztályharc képződményei függenek. Erre a célra veszem kölcsön Braudeltól és Wallersteintől a világgazdaság fogalmát – anélkül azonban, hogy ezzel azt akarnám mondani, hogy a nemzeti for­mációkat egyoldalúan a világgazdaság struktúrái határozzák meg, vagy fordítva. Az előbbi leíráshoz, a leglényegesebbre szorítkozva, csupán két kiegészítést fűzök, ezek azonban lehetővé teszik, hogy megnevezzem azokat az ellentmondásokat, amelyek részt vesznek az osztályellentétek konstruálódásában, és amelyeket a klasszikus marxizmus nem vett fi­gyelembe (még az imperializmus tárgyalásakor sem). Ha a kapitalizmust mint „világgazdaságot” vizsgáljuk, fölvetődik a kérdés, hogy létezik-e olyasvalami is, amit világ-burzsoáziának nevezhetnénk. És ezzel eljutottunk az első ellentmondáshoz, s nemcsak azért, mert a burzsoáziát világméretekben mindig olyan konfliktusok osztják meg, amelyek többé-kevésbé a nemzeti határokkal esnek egybe – hiszen a nemzeti burzsoázián belül is állnak fönn végső soron érdekkonfliktusok -, hanem egy sokkal fontosabb szempontból is.

Az a térség, amelyben a modern kapitalizmus kezdetei óta érték halmozódik föl, mindig világméretű térség. Braudel mutatott rá, hogy a pénzprofit gazdasága a pénz és az áruk nemzetek vagy még inkább különböző civilizációk és termelési módok közötti forgalmát tételez föl, mégpedig nem csupán „előtörténete” és az „eredeti felhalmozás” időszakában (ahogyan azt Marx leírta), hanem összfejlődése egészében. E forgalom sajátos társadalmi csoportoknak köszönhetően megnö­vekszik, és kiváltja a termelőközpontok specializálódását, amelyek mindig számtalan „terméknek” és „igénynek” felelnek meg. Wallerstein rész­letes történelmi elemzésben fejtette ki, hogyan egyesítette ez a forgalom lassanként az összes termelési ágat, történjék ez a centrum bérviszonyaiban vagy a periféria tőkeviszonyaiban (de nem a bérviszonyaiban Ez a folyamat a pénzgazdaságoknak a nem pénzgazdaságok fölötti, . centrumnak a periféria fölötti hatalomra kerülését hozza magával. És ezek között a keretek között vártak a nemzeti államok stabil individualitásokká, amelyek közül a legrégebbiek az újabb politikai-gazdasági köz­pontok kialakulását akadályozzák. Ebben az értelemben valóban azt mondhatjuk, hogy az imperializmus a kapitalizmus kortársa, még akkor is, ha a termelés egésze csak az ipari forradalmat követően irányul a világpiacra.

Mármost megfigyelhető egy fordulat a kapitalisták társadalmi funkció­ját illetően. Kezdetben egy „nemzetek fölötti” csoportot képeztek (a pénztőkések, illetőleg az uralkodó és az elnyomott nemzetek közötti közvetítők továbbra is ide sorolandók). Megállapíthatjuk, hogy azok, akik világméretekben érvényesültek, azonosak azokkal, akiknek sikerült más „polgári” csoportokat tartósan maguk köré gyűjteni, az államhatalmat el­lenőrizni, és a nacionalizmust életre kelteni (ha nem éppenséggel fordít­va igaz, mármint hogy az állam segítette dó a kapitalista burzsoázia ki­alakulását, hogy helyt tudjon állni a nemzetközi politikai harcok küzdőte­rén). A burzsoázia társadalmon belüli funkciói és részvétele a külső kon­kurenciában kiegészítették egymást. Ideiglenes végkövetkeztetésként ebből egy – már kezdetben meglévő – ellentmondás kiéleződése adó­dik. A nagyvállalkozók multinacionálissá válnak, az iparosítás alapvető jegyei bukkannak fel szétszórtan az egész világon, a munkaerő vándor­lása intenzívebbé válik, más szóval már nemcsak a pénztőke áramlása nemzetközi, de a termelőtőke áramlása is azzá válik. Ennek megfe­lelően közvetlenül világméretekben zajlik mind a finánctőke forgása, mind pedig a pénztőke újratermelése (ez a tendencia érvényesül – a komputerizáció, a tőzsde és a legfontosabb bankok összekapcsolódása révén – a közeljövőben, ahogyan az „előre látható” távolabbi jövőben is).

Mégsem jöhet létre azonban sem egy világállam, sem pedig egy nemzetközi fizetőeszköz. A tőke nemzetközivé válása nem vezet egy egységes, szociális és politikai „hegemóniához”; legföljebb egyes nemzeti burzsoáziák azon hagyományos próbálkozásaihoz, hogy maguknak nemzetközi uralmat biztosítsanak, azáltal, hogy kapitalis­tákat, gazdaságpolitikát és kommunikációs rendszereket saját stratégiá­juknak rendelnek alá, azáltal, hogy az állam gazdasági és katonai funk­cióit mindinkább összekapcsolják (amit a „szuperhatalmak” kialakulása­ként tárgyal a szakirodalom, és amit magam a szuperimperializmus ki­alakulásaként írtam le). Ezek a stratégiák azonban megtartják tisztán nemzeti jellegüket, még akkor is, ha olyan ellentmondásos próbálkozá­sokat foglalnak magukban, amelyek a nemzeti állam egyes jellegzetes­ségeit csak nagyobb léptékben rekonstruálnák (az egyetlen gyakorlati példa: Európa). De ezek nem tekinthetők azonosnak a mai korszakra jellemző, még csak kezdetleges politikai formák kialakulásával, amelyek magukat csaknem teljesen kivonják a nemzeti állam monopóliuma alól.

A burzsoázia társadalmi (vagy „hegemoniális”) funkciói jelenlegi formáikban nemzeti vagy kvázi-nemzeti intézményekhez kötődnek. A régi paternalista struktúrák modern ekvivalensei (például az állami vagy privát nemzetközi humanitárius szervezetek tevékenysége) csak csekély mértékben látják el a társadalmi konfliktusszabályozás feladatát, amelyet a jóléti állam magára vállalt. Ugyanez érvényes a lakosság és a pénz áramlásának tervezésére, amely a „szupranacionális” intézmények növekvő száma ellenére nem szervezhető és valósítható meg világmé­retekben, így az a látszat keletkezik, mintha a tőke nemzetközivé válása, legalábbis tendenciájában, nem egy magasabb szervezettségi szinthez vezetne, hanem a burzsoázia relatív fölbomlásához. Az iparilag elmara­dott és az „új ipari országok” kapitalista osztályai már nem tudnak egy protekcionista és kolonialista belső piac vagy állam védelmében „szociá­lis”, „hegemoniális” burzsoáziává szerveződni. A „régi ipari országok” ka­pitalista osztályai pedig (a leghatalmasabbakéi sem) nem tudják a társa­dalmi konfliktusokat világméretekben megoldani. Ami a „szocialista” or­szágok állami burzsoáziáját illeti, ezeket gazdaságaiknak a világpiachoz kötődő növekvő integrálódása és a szuperimperializmus dinamikája arra kényszerítette, hogy „modernizálódjanak”, azaz igazi kapitalista orszá­gokká alakuljanak át; egységük és hegemóniájuk azonban éppen ezáltal vált veszélyeztetetté (legyen ez a hegemónia represszív vagy ideológia­ilag megalapozott, gyakorlatilag mégis e kettő kombinációja, a legitimi­tásnak ama foka szerint, amelyet a forradalmi esemény ruházott rájuk).

És most egy második kiigazításnak kell következnie. A tőke nemzet­közivé válása kezdettől fogva együtt él az uralmi és kizsákmányolási stratégiák feloldhatatlan sokszínűségével. A hegemónia formái közvetle­nül ettől függnek. Sartre-ral szólva: minden burzsoázia a kizsákmá­nyolási stratégiák terméke, legalább abban a mértékben, vagy még in­kább, mint amennyire ezek a stratégiák a burzsoázia „termékei”. Mert minden kizsákmányolási stratégia egy gazdaságpolitika kifejeződése, amely technikák, finanszírozási lehetőségek, többletmunkára kénysze­rítő eszközök egy meghatározott kombinációjához kötődik, és egy szoci­álpolitikához, amely a lakosság intézményi igazgatására és ellenőrzésé­re irányul. A kapitalizmus fejlődése azonban nem szünteti meg a kizsák­mányolási formák sokféleségét, hanem éppen ellenkezőleg, serkenti azokat, azáltal, hogy folytonosan „új típusú” technológiai felépítményeket és vállalkozásokat teremt. Ahogy másutt már kifejtettem, a kapitalista termelés ismérve nem az egyszerű kizsákmányolás, hanem a többletki­zsákmányolás tartós tendenciája, amely nélkül nem lehet sikerrel szem­beszállni a profitráta csökkenésének tendenciájával, illetve egy adott ter­melési alakzat „csökkenő jövedelmezőségével”, azaz a kizsákmányolás költségeinek növekedésével. De a többletkizsákmányolás nem kapcsol­ható össze mindenütt azonos módon magával a kizsákmányolás racio­nális szervezetével; például ha ez azt követeli meg, hogy munkások tö­megei egy igen alacsony életszínvonalon és szakképzettségi szinten maradjanak, vagy hogy ne legyen semmiféle szociális törvényhozás, sem demokratikus jogok, amelyek pedig másutt szerves feltételeivé let­tek a munkaerő újratermelésének és alkalmazásának (ha ugyan nem éppen az állampolgári jogok egyszerű megtagadása a gyakorlat, mint az apartheid esetében).

Ezért a világgazdaság „centruma” és „perifériája” megkülönböztetés a kizsákmányolási stratégiák földrajzi és politikai, „kulturális” felosztásá­nak is megfelel. A „fejlődés” politikai illúzióival szemben, amelyek abból indultak ki, hogy az egyenlőtlenség és az elmaradottság je­gyeinek megszűnése pusztán idő kérdése, a tőke értékesülése a vi­lággazdaságban azt implikálja, hogy gyakorlatilag az összes törté­neti kizsákmányolási formát egyidejűleg alkalmazzák, az archaikus­tól (a megfizetetlen gyermekmunkától a marokkói vagy a török szőnyeggyárakban) a „legmodernebbekig” (a számítógépes adatfeldolgozó rend­szerek alapján dolgozó csúcsiparágak „egységesített” munkamódjáig), a legerőszakosabbtól (a napszámtól a brazil ültetvényeken) a legcivilizál­tabbig (a tarifa-szerződésig, a tőkerészesedésig, az állami szindikaliz­musig stb.). Ezeknek a (kulturális, politikai, technikai szempontból) több­ségükben összeegyeztethetetlen formáknak elkülönülten kell maradniuk, vagy legfeljebb oly mértékben kapcsolódhatnak egybe, terjedhetnek el, hogy ne vezessenek „duális társadalmak” kialakulásához, amelyekben nem kortárs szociális tömbök robbanásveszélyesen szemben állnak egy­mással. Ha a fogalomnak wallersteini jelentését kissé módosítjuk, azt mondhatjuk, hogy a „félperiféria” éppen a nem-kortárs kizsákmányo­lási formák ugyanazon állami térségben lezajló konjunkturális talál­kozásának felel meg. Egy ilyen konstelláció hosszú ideig (évszázado­kig) fönnállhat, mégis bizonytalan marad (talán ezért a félperiféria az a terület, ahol kiváltképpen történik az, amit „politikának” nevezünk).

Nem vezet-e azonban a munkaerő vándorlása, a tőketranszfer, a munkanélküliség exportjának a politikája ahhoz, hogy ez a helyzet las­sanként általánossá váljék – a „régi” nemzeti államokban is, amelyek nemzeti szociális államokká vártak? A duális társadalmak proletariátu­sa is „duális”, ami azt jelenti, hogy nincs a klasszikus értelemben vett proletariátusuk. Függetlenül attól, hogy csatlakozunk-e olyan szerzők véleményéhez (mint például Claude Meillasoux), akik szerint a dél-afri­kai apartheid az általános helyzet paradigmája, be kell vallanunk, hogy a kizsákmányolási stratégiák és formák, legalábbis tendenciájukban, egy­beesnek a munkaerő újratermelésének globálisan két módozatra hasa­dásával. Az egyik ezek közül integrálva van a kapitalista termelési mód­ba, s a tömegfogyasztáson, az általános iskolakötelezettségen, a közve­tett bér különböző formáin és a munkanélküli segélyen alapul, még ha ez utóbbi hiányos és bizonytalan is (de mindezek a jegyek bár intézmé­nyi, mégis megváltoztatható erőviszonyoktól függnek). A másik teljesen vagy részben átengedi ezt a reprodukciót (mindenekelőtt az „életkorok” szerintit) a kapitalizmus előtti termelési módoknak (vagy jobban mondva azoknak, amelyeket ugyan a kapitalizmus határoz meg és old el eredeti struktúrájuktól, de mégsem a szabad bérmunkán alapulnak), és közvet­len kapcsolatban áll az „abszolút túlnépesedéssel”, a destruktív kizsák­mányolással és a faji diszkriminációval.

E két újratermelési mód manapság ugyanazon nemzeti formációk je­lentós részében együtt van jelen. A választóvonal nem egyszer s min­denkorra meghatározott. Egyfelől terjed az „új szegénység”, másfelől az „egyenjogúságot” követelik. Az egyik fajta proletariátust tendenciájá­ban a másik kizsákmányolása termeli újra (ami persze nem zárja ki, hogy mégis ez a proletariátus válik dominánssá). A gazdasági válság (a kérdés tulajdonképpen az, milyen értelemben van szó válságról, és hogy ez kinek a számára jelent válságot) nem mintegy a munkásosztály újraképződéséhez vezet, hanem a proletarizálódás különböző össze­tevőinek még radikálisabb szétválásához a földrajzi, etnikai, generációs, nemek szerinti különbségek mentén. Jóllehet a világgazdaság az osz­tályharc valódi terepe, még sincs (csak „eszmeileg”) világproletari­átus, és még kevésbé van világburzsoázia.

Próbáljuk meg mármost összekötni az egyes szálakat, és vonjunk le egy időleges végkövetkeztetést. Az általam fölvázolt kép komplexebb annál, mint amit a marxisták régóta képviselnek, és mindenáron védel­meznek. Amennyiben a leegyszerűsítés programja áthatja a marxista történetfelfogást (teleológiai), kijelenthetjük, hogy egy ilyen kép nem-marxista, hogy általa a marxizmus tulajdonképpen megszűnt. Eközben azt is látnunk kell, hogy ez a program a dolgoknak csak egy aspektusát fejezi ki, még ha ez Marxnál (aki soha nem mondott le róla) mindenütt jelen volt is. Azoknak, akik emlékeznek még a „történeti” és a „strukturá­lis” marxizmus közötti vitákra a hatvanas és hetvenes években, azt mon­danám, hogy a valódi alternatíva nem a struktúra és a történelem között van, hanem a teleológia (legyen az szubjektív vagy objektív) és a struk­turális történelem között. Ezért, és a történelem jobb megértése kedvé­ért próbáltam meg az eredeti marxizmus néhány strukturális fogalmát annak implikációival és konzekvenciáival együtt ábrázolni.

Ebben a képben egy lényeges ponton korrigáltam a marxizmust. Egyáltalában nincs (tendenciaszerűen sem) határozott választóvo­nal a társadalmi osztályok között, ellentétüket már nem lehet a „két tábor” katonai vagy vallási metaforájában ábrázolni (éppígy nincs már meg a „polgárháború” vagy „konszenzus” alternatívája sem). Az osztályharc csak kivételes esetekben ölti a polgárháború alakját – eszmei vagy fizikai értelemben -, és ezt is csak abban az esetben, ha az osztályharc vallási vagy etnikai konfliktusokkal terhes, vagy országok közötti háborúval kapcsolódik össze. De olyan más alakokat is ölt, ame­lyek sokasága a priori nem határolható el egymástól, és amelyek nem kevésbé lényegesek, mint ó maga — azon jó oknál fogva, hogy az osz­tályharcnak nincs „esszenciája” (többek között ezért nem tartom kielé­gítőnek Gramsci megkülönböztetését a mozgó- és állóháború között, ez még mindig az előbbi metaforához kapcsolódik). Szabaduljunk meg egy­szer s mindenkorra attól az elképzeléstől, hogy az osztályok objektu­mok, és szubjektumokként társadalmi szuperindividualitások. Más szó­val, lássuk be, hogy nincsenek kasztok. Az osztályok, legalábbis rész­ben, strukturálisan és történetileg összefonódnak, de legalább érintkez­nek egymással. Ahogyan szükségképpen van polgárosodott proletár, ugyanúgy kell lennie proletarizálódott polgárnak is. Ez az érintkezés ugyanis mindig materiális megosztottsággal jár együtt. Tehát a relatíve homogén „osztályidentitások” nem eleve elrendeltek, hanem mindenkor a külső körülményekből fakadnak.

Az osztályok megjelenési formája konjunkturális adottságokra vezet­hető vissza, ami természetesen nem jelenti azt, hogy érvénytelennek nyilvánítjuk az antagonizmust. Ha elválunk is a „két tábor” metaforától (amely egyébként szorosan kötődik ahhoz a fölfogáshoz, hogy az állam és a civil társadalom egymástól elkülönült szférát képeznek, amiért is a Marx gondolkodásában megmaradó liberalizmus hibáztatható, jóllehet forradalom-fölfogása összekapcsolja egymással a gazdaságot és a poli­tikát), ez az elválás nem jelentheti azt, hogy átvesszük egy szociális kontinuum, egy egyszerű „rétegzettség” vagy agy „általános mobilitás” képét. Az, hogy a proletarizálódást részben független, részben ellent­mondásos folyamatok határozzák meg, nem jelenti azt, hogy meg­szűnik. A modern társadalmak tagjai kevésbé egyenlőek, mint valaha, mind a munka nehézségét, az autonómiát és függetlenséget, az élet biz­tonságát és a halál méltóságát, mind pedig a fogyasztást és a képzést (tehát a tudást) illetően. A társadalom tagjainak ezek a különböző „szo­ciális” dimenziói egy minden eddiginél teljesebb kollektív egyenlőtlen­séghez kapcsolódnak a hatalomgyakorlás és a döntési szabadság terü­letén, függetlenül attól, hogy a közigazgatás, a gazdasági szervezet, a nemzetközi kapcsolatok vagy a háború és béke kérdésérői van-e szó. Mindezek az egyenlőtlenségek az értékforma kiterjedésének olyan köz­vetett formái, amelyek a fölhalmozás végtelen folyamatához kapcsolód­nak, éppen úgy, ahogyan a politikai elidegenedés újratermeléséhez is, ahhoz a módhoz, ahogyan az osztályharc formái – a szociális konfliktu­sok szabályozásának keretében, az állam révén – a tömegek hatalom­nélküliségébe fordíthatók.

Ezt a helyzetet kettős kötésnek nevezhetnénk, amelyben az egyéni és a kollektív praxist az árutermelés (beleértve az „immateriális” árukat is) és az állami szocializáció ejti foglyul: a kizsákmányolással szembeni ellenállás lehetővé teszi ennek kiszélesítését, a biztonság és az autonó­mia követelése pedig elősegíti a kollektív bizonytalanságot és az ural­mat, legalábbis „válságos” időszakokban. Nem szabad megfeledkez­nünk róla, hogy ez a körforgás nem „helyben jár”, ellenkezőleg, elmoz­dul az előre nem látható mozgások befolyására, amelyek nem redukál­hatok az általános gazdasági logikára, és amelyek aláaknázzák azt a nemzeti és nemzetközi rendet, melyet maga ez a körforgás teremt. Ez következésképp nem esik a determinizmus hatókörébe, nem zár ki ugyanis sem tömegharcokat, sem pedig forradalmakat, bármilyen politi­kai formát öltsenek is.

Az „osztályok eltűnése”, szubsztancia- és identitásvesztésük, alapjá­ban véve egyszerre realitás és illúzió. Realitás, mert az antagonizmus tényleges univerzalitása eloszlatja egy univerzális osztály mítoszát, azál­tal hogy széttöri azokat a helyi intézményi formákat, amelyekben egy­részt a munkásmozgalom, másrészt a polgári állam majd egy évszázad alatt relatív egységekké olvasztotta össze a nemzeti burzsoáziát és a nemzeti proletariátust. És mégis illúzió is, mert az osztályok szubsztan­ciális identitása mindig is pusztán társadalmi praxisuk visszahatásának eredménye volt, és mert ebből a szempontból semmi sem változott; ha elveszítjük ezeket az „osztályokat”, tulajdonképpen semmit nem veszí­tünk. A jelenlegi „válság” az osztályharc adott megjelenítési formá­inak és praxisának válsága; ekként jelentékeny történelmi hatást gyakorolhat. Mindez azonban nem jelenti magának az antagonizmus­nak az eltűnését, illetőleg az osztályharc antagonisztikus formáinak megszűntét.

De ez a válság kedvező az elmélet számára, mert megteremti annak a lehetőségét, hogy a kizsákmányolásmentes társadalomba történő át­menetet vagy a kapitalizmussal történő szakítást végre elválaszthassuk a kapitalista termelési mód határainak kérdésétől. Ha egyáltalában van­nak ilyen határok – ami legalábbis kétséges, mert mint láttuk, a munká­sok és proletarizálódásuk társadalmi integrációjának formái, a technoló­giai újítások és a többletmunka intenzifikálása közötti dialektika szaka­datlan -, akkor sincs közvetlenül közük ehhez a szakításhoz, amely csak akkor következhet be, ha az osztályviszonyok maguk – vagyis a gazda­sági-állami komplexum instabillá válása – kedvező politikai alkalmat te­remtenek e változásokhoz. így újra föl kell tennünk a kérdést: kinek a számára van „válság”, és miben áll a „válság”?

A múlt forradalmai valójában mindig egyszerre függtek a társadalmi egyenlőtlenségektől, a polgári jogok követelésétől és a nemzeti állam történelmi sorskérdéseitől. Az az ellentmondás váltotta ki őket, amely a nemzeti állam „közösséget” alkotni akaró törekvése, és az ebből a kö­zösségből való kirekesztés különböző formáinak realitása között feszült. A marxista kritika egyik legmélyebb, legáttörőbb vonatkozása az, hogy az emberi társadalmakat nem olyasvalamikként ragadja meg, mint amik a közjón, hanem mint amik az antagonizmus szabályozásán alapulnak. Mint már mondtam, Marx antropológiája az ember „lényegét” a munká­ból, a fundamentális praxist pedig a társadalmi viszonyokból vezette le, s ez határozza meg egyedül az antagonizmust. Éneikül a redukció nél­kül nem lehetett volna radikálisan kétségbe vonni a liberális ideológiát, amely a szabadságot a magántulajdonnal azonosítja. Vajon el tudunk-e szakadni ma ettől a fölfogástól anélkül, hogy azt képzelnénk, a munka és a munkamegosztás eltűnik, miközben ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk: új és új tevékenységi formákat kerítenek hatalmukba, olya­nokat is, amilyeneket hagyományosan nem a „termeléshez”, hanem a „fogyasztáshoz” sorolunk. Kétségtelen, hogy a munkamegosztás érint­kezik a társadalom más megosztottságaival – anélkül, hogy velük egy­beesne -, s ezek hatásai egymástól pusztán az absztrakció szférájában választhatók el. Az „etnikai” konfliktusok (pontosabban a rasszizmus ha­tásai) épp annyira univerzálisak, mint a néhány civilizációban meglévő azon antagonizmus, amely a nemek különbségén alapul (ahol is ez a megosztás a szervezet egészének alapeleme, egy szociális csoport alapszabályzatának egészéé – beleértve a munkásosztályt is, ha elfo­gadjuk F. Duroux elemzését). Az osztályharcot egy meghatározó struktúraként lehet és kell elgondolnunk, amely átfogja valamennyi társadalmi praxisformát, anélkül azonban, hogy ez volna az egyet­len struktúra. Jobban mondva éppen csak annyiban fogja át az össze­sét, amennyiben szükségképpen más struktúrák univerzalitásával talál­kozik. Az univerzalitás nem azonos az egyszeriséggel, ahogyan a túldetermináltság sem azonos az indetermináltsággal.

Talán most kezdünk eltávolodni attól, amit marxizmusnak neveznek. Azzal, hogy mégis megfogalmazzuk az antagonizmus univerzalitásának tótelét, rámutatunk egyidejűleg arra is, hogy a marxista problémafölve­tés minden eddiginél kevésbé ignorálható. Ezt, nézetem szerint, semmi sem mutatja jobban, mint az a mód, ahogyan ma az osztályok és a na­cionalizmus problémái újraképződnek. Bebizonyosodott, hogy a nacio­nalizmusnak mind liberális-demokratikus, mind pedig populisztikus-autoriter válfaja éppúgy összeegyeztethető a gazdasági individualiz­mussal, mint az állami tervezéssel, vagy e kettő különböző kombináció­ival. Ez a kulcsa a partikuláris életmódok és ideológiák egyetlen domi­náns ideológiává olvadásának, amely képes volt fönnmaradni, elfogad­tatni magát a „domináns” csoportokkal is, és politikailag neutralizálni a gazdasági „törvények” destruktív hatásait. A burzsoázia nélküle sem a gazdaságot, sem pedig az államot nem tudta volna megszilárdítani. Á rendszerelemzés terminológiájává! úgy fogalmazhatnánk, hogy a mo­dern történelemben a „komplexitás redukciójának legfontosabb té­nyezője” a nemzeti és nacionalista állam lett Innen ered a nacionaliz­musnak az a tendenciája, hogy „totális” világnézetnek adja ki magát (és saját, akár hazug jelenlétét, mindenhol, ahol ilyen világnézetek válnak hivatalos doktrínává). De, mint már rámutattam, kevéssé valószínű, hogy az itt-ott mutatkozó szupranacionális nacionalizmusok épp ilyen to­tális jelleget öltsenek (függetlenül attól, mire hivatkoznak: „Európára”, a „Nyugatra”, a „szocialista közösségre”, a „harmadik világra” stb.). Meg kell jegyeznünk másrészt, hogy az osztályok és az osztályharc szocialis­ta ideológiája, amely a nacionalizmussal szembeni konfrontációban fejlődött ki, egy történelmi utolérési effektus folytán mégis ehhez idomult. Így ez is a „komplexitás redukciójának tényezőjévé” vált; a társadalmi praxis sokrétű formáinak összefoglalásában (amely az „osztályállam” föl­fogásává forrott egybe) az állam kritériumát egyszerűen az osztály {sőt, az osztályszármazás) kritériumával helyettesítették. Ebben áll a jelenlegi helyzet bizonytalansága: hogy a nacionalizmus válsága ne vezessen ex­cesszív nacionalizmushoz és ennek bővített újratermeléséhez, az osz­tályharcnak el kell foglalnia az őt megillető helyet a társadalmiság leírá­sában, de egy irreduktibilis más(ik)ként; az osztályok ideológiájának és harcának tehát, bárhogy nevezzék is őket, vissza kell szerezniük auto­nómiájukat, azáltal, hogy minden „utolérési effektustól” megszabadul­nak. „Merre tart a marxizmus?” Semerre. Elégedjünk meg annyival, hogy e paradoxont minden implikációjával együtt ábrázoljuk.

(Ford.: Seress L. Attila)

A tanulmány eredetileg a New School for Social Research által New Yorkban szervezett Hannah Arendt Memorial Symposion in Political Philosophy című konferencián hangzott el (1987. április 15-16.), majd megjelent E. Balibar és I. Wallerstein: Race, Nation, Class – les identités ambiguës című kötetében, a La Découverte kiadásában, 1988-ban. Mi itt a gondolatmenet két hosszabb, össze­függő részletét közöljük. (A szerk.)

Immanuel Wallerstein hovatovább az Eszmélet „házi szerzőjévé" lesz [6., 7., 8. szám], aminek csak örülhetünk, mivel mindig ké­pes olyan termékeny szempontokat felvetni, olyan egyedi és ere­deti megközelítéseket felvillantani, amelyek továbbgondolásra érdemesek, sőt szem elől már nem is téveszthetek, ha érvényeset akarunk mondani korunk világtörténelmi léptékű folyamatairól.

Lenyűgöző és gondolatgazdag okfejtései mellé azonban olyan megállapítások is társulnak, amelyek ugyan elméleti rendszeré­nek személeti kereteiből – határozott és egyéni kapitalizmus-kri­tikájából – következnek, mindazonáltal erősen vitathatók. Újabb fejtegetéseinek oldalvizén például a haladás kérdésének évszázados dilemmájában foglal állást: az Eszmélet 7-es számában (66. o.) a „haladás ideológiáját" a XIX. (és a XVIII.) század bizonyosságaként minősíti elavultnak, s nevezi teljesség­gel hamisnak általában a kikerülhetetlen haladás gondolatát. Ez szorosan összefügg azzal a megállapításával, hogy „szétesett a XIX. századra jellemző, a politikába és a gazdaságba mint a tár­sadalmi fejlődés, és ezen keresztül az egyéni felszabadulás szín­tereibe vetett kettős hit". (Eszmélet, 8. 65. o.) Ha azonban valóban csak a múlt század haladás-fogalmának bírálatát adná, s állítása kizárólag a „kikerülhetetlen" haladás szimplifikált nézőpontjára vonatkozna, nem is lenne gond. A Mozgó Világ 1990/9-es számá­ban közölt rövid írása azonban a kritikát kiterjeszti a haladás-fo­galom egészére. Ám e lépéssel eredetinek tekinthető nézetei fel­oldódnak a korábbi és kortárs haladás és fejlődés-értelmezések szkep­tikus vonulatának hagyományos megközelítéseiben és érveiben, s ez a tény visszamenőleg is kiemeli Wallerstein kapitalizmus- és haladáselemzésének egyoldalúságait. A következőkben ezeket igyekszünk számba venni: ehhez részletesen idézzük Waller­stein cikkének legfontosabb állításait. (A további utalások nélkül zárójelben megadott számok a Mozgó Világ-beli szöveg hely re utalnak.) Kérem az olvasó türelmét és megértését: száraznak tűnő, de korántsem tét nélküli szövegértelmezések után kerülhet csak sor az (éppen Wallersteinnel szemben kialakított) pozitív kifejtésre. (A fáradás legelső jeleinél jusson eszünkbe: a haladás kérdésében kialakított állásfoglalás túlmutat egy elvont kategó­ria érvényességi körének kijelölésén: a történetszemlélet és a jövőkép-formálás legelzártabb tartományaihoz vezeti a gondol­kodást.)

1

A haladás/fejlődés fogalma par exellence viszonyfogalom. Nem abban az értelemben, hogy két vagy több; időben, egymást kö­vető rendszer vagy részrendszer meghatározott paramétereik összevetésével állítható „fejlődési" sorrendbe, hanem az össze­hasonlítás eredményének elkerülhetetlen viszonyító mozzanata révén, amely egy előzetesen megfogalmazott értékszempont alap­ján minősíti haladásnak, vagy nem haladásnak a vizsgált válto­zást.¹ Az emberiség történetére vonatkozó kérdés feltevésekor nyilvánvaló, hogy egy jól körülírt „emberi lényeg" vagy „ember­eszmény"-kép alkalmas e viszonyítási feladat ellátására. Amennyiben a tárgyalt történeti szakaszok a fenti minőség foko­zatos kiteljesedésének stációit írják le, minden további nélkül jo­gosult a haladás/fejlődés fogalmaival való meghatározás. Amennyiben nem, úgy csakis a változatlanság (stagnálás) vagy a visszalépés (hanyatlás) kategóriái alkalmazhatók a megközelí­téskor.

Wallerstein nem használ explicit viszonyfogalmat, de érvelése körülírja azt. Számára az osztályellentétek „elmosódása" a haladás tétje és esélye: mindaddig, amíg ez nem következik be, nem is beszélhetünk haladásról. (34) A wallersteini osztályfogalom sajá­tosan épül fel: kételemű rendszer, amely csak burzsoát és prole­tárt ismer, attól függően, hogy az egyének a megtermelt érték­többletből és javakból miképpen részesülnek. A világrendszer­szintre vetítve ugyanilyen dichotóm szerkezetként fogja fel a fej­lett és „kizsákmányoló" centrum ill. az elmaradott és „alávetett" periféria viszonyát. Mindebből egyenesen jut el ahhoz a követ­keztetéshez, hogy a (világ)rendszer e két szignifikánsan elkülö­níthető csoportja közötti különbség változása a (világ)rendszer egészének minősítő szem-pontja. Wallerstein csak a kapitalizmu­son belül értelmezi a fenti kettősséget (amelyre a világtörténelem korábbi szakaszaiban minden további nélkül használható az uralkodó-alávetett fogalompár), s ebből következően a haladás gondolatáról is kijelenti, hogy kizárólag a „modern" (tőkés) kor terméke. (30) Végkövetkeztetése nem újszerű, de váratlan: „a jó­zan értékelés egyetlen módja az", ha „a szocialista-egalitarista tár­sadalomba való átmenetért folytatott harcot" emeljük ki viszo­nyítási pontként. (35) A kapitalizmus történetét és napjaink vi­lágméretű m unka megosztását vizsgálva a munkaerő növekvő részének helyzet-rosszabbodását konstatálja, új keletű, elsősor­ban „ideológiai" béklyókat (rasszizmus, szexizmus) lát az aláve­tettekre fonódni. így nem csoda, hogy az általa cáfolt haladás-fo­galomnak csak a jövőben ad – és ott is csak alternatív – kifejlődési lehetőséget. Azt az óriási szakadékot azonban, amely a mégis optimista wallersteini jövőkép (a „kapitalizmusból a szocializ­musba való átmenet korát éljük") valamint az éppen általa és kö­vetői² által megállapított növekvő méretű egyenlőtlenség (és „a proletariátus abszolút elnyomorodása") között tátong, már nem lehet a világrendszer-vizsgálat fogalmi keretein belül áthidalni. A „kilépést" egy korábbi tanulmányában Wallerstein Schumpetert idézve teszi meg, amikor az átmenetet a „dolgok és lelkek" olyan átalakulásának tekinti, amelynek eredményeképpen azok „egyre inkább befogadják a szocialista életformát".³ Amennyi­ben ez a befogadás sikeres, akkor beszélhetünk haladásról, mert így teremtődhet meg az előzőtől „erkölcsi téren gyökeresen külön­böző", fejlettebb állapot. (34) A haladást az „anyagiakban mérő marxistákkal (valójában vulgármarxistákkal Z. K. L.) szemben". (30) Így jut el jó néhány gondolat-előd után Wallerstein is az „er­kölcsi haladás" elkülönített szempontjához, s válik a nemzetközi baloldali gondolkodás egyik leghatározottabb hangú irányzatá­nak apostolává, amelynek hitvallását a legtömörebben Rajni Kothari béke Nobel-díjas tanulmánya (Túlélés egy átmeneti korban, 1985) fogalmazza meg a következőképpen: „korunkban alapvető társadalmi és emberi törekvés mutatkozik egy átfogó tí­pusú egyenlőség elérésére, azaz a nemzetközi rend hatalmi struktú­rájától elszakadva haladni a világ erőforrásainak hozzáférhetősége és elosztása felé, olyan társadalmi struktúrák és a különböző tár­sadalmak olyan erkölcsi megalapozása felé, amely együttesen a vi­lág politikai folyamatával szemben az elvárások és követelések teljesen új skáláját és típusát jelenti; a világ politikai, menedzseri és technokrata elitje a hegemóniával szemben megnyilvánuló ki­hívások és fenyegetések súlya alatt bizonytalanul érzi magát és összeomlóban van, a forradalmi erőkkel szemben a represszió, a terror és a kényszer archaikus módszereihez folyamodik, mégpe­dig (többek között) … a fejlődés nevében."⁴

A továbbiakban először Wallerstein kiindulópontjait ideiglene­sen elfogadva mutatunk rá haladás-fogalmának belső ellentmon­dásaira, majd egy következő részben e kiindulópontokat is vitat­va foglalunk állást az inspiráló esszé által feltett kérdésekben.

2

„Egészen egyszerűen hamis az az állítás, amelynek értelmében a kapi­talizmus mint történelmi rendszer fejlődést jelentett volna az előző tör­ténelmi rendszerekhez képest, amelyeket megdöntött vagy átalakított." (30)

„Engedtessék meg nekem az az állítás, hogy mai világunk (és ez a legenyhébb, amit mondhatunk) nyilvánvalóan nem szabadabb, nem biztosít nagyobb egyenlőséget, sem testvériséget, mint az ezer évvel ezelőtti világ." (31)

„Az egyetlen kérdés, amelyet felteszek magamnak, az, hogy megtud­juk, vajon a történelmi kapitalizmus ebben a tekintetben haladást, vagy éppen ellenkezőleg, hátralépést jelentett-e?" (31)

Előttünk állnak Wallerstein szikár egyszerűséggel megfogal­mazott állításai és kérdése.

Válaszai félre nem érthető módon a „hátralépés"(visszafejlődés) mellett foglalnak állást: rövid felsorolása a munkaerő társadalmi-politikai elnyomásának súlyosbodását igyekszik igazolni a kizsák­mányolás szédületes mértékű emelkedésének árnyékában, rom­ló táplálkozási feltételekkel, a munkára fordított idő növekedésé­vel, a munkakényszer szigorodásával. (32) S bár kiemeli, hogy „semmiképpen sem arra törekszik, hogy idilli képet fessen a tör­ténelmi kapitalizmust megelőző világokról", a hátralépés melletti voksával implicite amazok „haladottabb" állapotát tételezi, még ­ha ott „bizony csak igen-igen kis mértékben ismerték is a sza­badságot, egyenlőséget, testvériséget". (A kapitalizmus hátralé­pést jelentő világában eszerint még annál az igen-igen kis mér­téknél is kisebb mértékben ismerik.)

Ne higgyük azonban, hogy ez a – Wallerstein által már vállal­ni nem mert, de végső soron képviselt – állítás önmaga súlya alatt omlik össze. Mivel a wallersteini viszonyítási pont – mint láttuk – az osztálykülönbségek változása, s mivel e különbségek szakadatlan növekedése jelenti a hátralépés tendenciáját, a prekapitalista osztályviszonyok „haladottabbnak" (mert kisebb ki­zsákmányolást jelentőnek) való tételezésével újra helyreáll a gondolati egyensúly. Érdekes különben, hogy az elméleti kerethez való következetes ragaszkodás igénye éppen saját, történeti vizsgálódá­sainak bizonyos eredményeit hagyatja figyelmen kívül Wallersteinnel: egy korábbi tanulmányának⁵ izgalmas fejtegetésében mondja ki, hogy Afrikának a világgazdasági rendszer perifériájába való be­emelése vezetett több áttétellel a rabszolgák értéknövekedésé­hez, s ezáltal a rabszolgaság megszüntetéséhez – vagyis egy olyan változáshoz, amelyet a modern világgazdasági rendszer kialakulása idézett elő, amely a bérmunkássá lett rabszolga egy­kori osztálykülönbségeit csökkentette, s így mutatis mutandis ha­ladásnak tekintendő a wallersteini kritériumok alapján. Nem kell hozzá nagy erőfeszítés, hogy a kapitalizmus történetének jó-néhány további eleméről hasonlóképpen kimutassuk ezt az összefüggést. Ezzel Wallerstein is tisztában van, s a gyülekező ellentmondás-felhőket egy alig észrevehető módszertani rakétá­val igyekszik szétoszlatni.

Mivel a mindenkori osztálykülönbség viszonyítási ereje ily módon legyengült, s az általános szerkezet homogén tömbjét konk­rét történeti ellenpéldák kezdték bontogatni, az osztálykülönb­ség-tényező mellé azonos súllyal emeli be a mindig újrater­melődő aluliévá osztályok egyes generációi közti eltérések vizsgálatá­ból leszűrt következtetéseket, vagyis a relatív viszonypont mellé az abszolút viszonypontot (és az abszolút elnyomorodás tételét) állítja. Ha azonban ily módon önálló életre kelt az alullévők osz­tálya, a továbbiakban nem lehet eltekinteni a felüllévők önálló vizsgálatától sem, ha meg akarjuk őrizni a tudományos pontos­ságot. Ezt pedig nem lehet elintézni azzal, hogy (33) mivel „a társadalom- és történettudományok eddig minden figyelmüket a 10-15 százaléknyi középosztályra fordították" (ami egyébként nem is fedi a valóságot Z. K. L), éppen itt az ideje a fennmaradó 85 százalékkal foglalkozni. Ráadásul ezzel a korábbi kételemű osztálystruktúrát kényszerűen négyeleművé kell növelni, hiszen a centrum és a periféria országai külön-külön is felmutatják a dichotóm szerkezetet. De a dolog Wallensteinnél még bonyolul­tabb, úgyhogy érdemes önállóan körüljárni ezt a problémát.

Sivatag és oázis

A wallersteini 15 kontra 85 százalék, mint állandó mennyiség­arány történetileg egyetlen kiegészítő megjegyzéssel tartható fenn: ha ez a szám kizárólag a világrendszer egészére vonatkozik, mert egyedül ily módon lehet eltekinteni egyes fejlett régiók vagy országok teljesen más arányokat (akár éppen fordított vi­szonyt) mutató adataitól.

Ezzel viszont egy sajátos világtörténelmi emberiség-kép re­konstruálható: ez a világrendszer elosztási viszonyainak kiszol­gáltatott óriási tömegű elnyomorodott népességet („sivatagot") tételez, amellyel szemben áll a többlettermék, elfogyasztásának kedvezményezett kisebbsége (az „oázis"). Wallerstein szerint a sivatag és az oázis változatlan belső aránnyal termelődik újra, mivel az oázis növekedésének (a felfelé irányuló mobilitásnak) a „velejárója a legkedvezőtlenebb helyzetben levő rétegek tömegé­nek a megnövekedése", amely vagy „új népességeknek a világ­gazdaságba való bevonásával", vagy a „demográfiai robbanás­sal" állítja folyamatosan helyre az egyenlőtlen szerkezetet (33). S bár Wallerstein a világrendszer-modellt és osztályfogalmát kizá­rólag a kapitalizmusra vonatkoztatva használja, s a prekapitalista struktúrával szándékosan nem foglalkozik, rendszere mégis a kifejtés logikájából fakadóan, óhatatlanul az időben visszafelé is építkezik. Amikor ugyanis a kapitalizmus kialakulását a földbir­tokos arisztokrácia által vezérelt „sebészeti beavatkozásként" mutatja be (34), s ezt úgy interpretálja, mint a közvetlen ter­melők feletti kizsákmányoló hatalom fenntartásának és kiterjeszté­sének eszközét, ezzel már a kapitalizmus előtt is önálló létet tulaj­donít az oázisnak, azzal a kiegészítéssel, hogy a kapitalizmusba való átmenet során érvényessége regionális, s majd csak a világ­rendszer kialakulásával és a periféria maradéktalan „befűzésé­vel" lesz globálissá.

Mindezek nyomán a világtörténelem meghatározó tendenciá­ja Wallersteinnél az oázis és a sivatag közötti különbség növekedé­se; minek következtében az ebből a szempontból az átmenetet fémjelző forradalmak (s elsősorban a polgári forradalom) elvesz­tik megkülönböztetett helyüket és progresszív minősítésüket, hi­szen nem mások, mint az oázis metamorfózisai, változatlan sivatag­gal. Mi több, a forradalmak retrográdak, mert mindig a kizsákmá­nyolás mértékének és technikájának kiterjesztését hozták (34) De akkor mi késztetné a különbséget fenntartani – sőt, Waller­stein szerint növelni – igyekvő oázist (jelen esetben a világrend­szer centrumának polgárságát) egy egalitáriusabb világrend­szerbe való átmenet elfogadására? (35)

A dolog úgy fest, hogy vagy az egalitarizmus lassú megvalósí­tásának tendenciáját bontja ki a kapitalizmus története – és akkor Wallerstein tételei érvénytelenek; vagy valóban a különbségek nö­vekedéseként kell értékelni az elmúlt ötszáz évet (32) – de akkor a fejlettebb viszonyokba való átmenet nem a világburzsoázia alterna­tíva-választásának eredménye lehet (35), hanem kizárólag a dichotóm oszt oly szerkezet totális megszüntetésének következménye.

Wallerstein gondolati építményének belső logikája szerint te­hát az osztálytársadalmak története a kizsákmányolási fok szakadatlan növelésének története, s mint ilyen, erkölcsileg folyamatosan hát­rálva jut el abba az állapotba, amikor a különbségek növekedé­sével arányosan duzzadó sivatag a magát mindinkább szűkítve újratermelő oázis végső felszámolásával éli meg az osztálykü­lönbségek megszűnését. Ebben az esetben viszont azzal a para­dox helyzettel találjuk szemben magunkat, hogy a kizsákmányolás mértékének növekedését progresszívnek kell tekintenünk, mert végső soron éppen ez vezet el az osztálykülönbségek megszüntetéséhez. Ez viszont kizárja a kizsákmányolás bizonyos mértékű csökkentését, mint haladónak tekintett ellenőrzött átalakulást (34), mert az, mint olyan, ily módon hosszú távon az osztálykülönbségek meg­szűnése ellen hat – vagyis az egalitárius (világ)rendszer-ellenes mozgalmak időleges eredményei retrográd epizódokká szürkül­nek. Amennyiben ettől elborzadva az egalitarizmus sikereit mégis haladásként akarjuk értékelni, akkor viszont Wallerstein-nek az egész abszolút elnyomorodásra és a kapitalizmus „visszafejlődő" mivoltára vonatkozó konstrukciója omlik össze.

Quod erat demonstrandum – Wallerstein kiinduló állításait elfo­gadva zsákutcába jutottunk: rendszerének inkonzisztenciája nyil­vánvalóan valamelyik tételének tarthatatlan voltából fakad.

3

Mielőtt erre részletesen rámutatnánk, felhívjuk a figyelmet Wal­lerstein ki fej lésének arra a csalafinta mozzanatára, amelyben a haladás-pártiak, általa formába öntött (és így tudatosan elsekélyesített) állításait cáfolja nagy erővel és elbizonytalanító erejűnek szánt kérdésekkel. (30-31)

Mire kellett Wallersteinnek ez a felvezetés? Nyilvánvalóan ar­ra, hogy a mesterséges kérdőjelek erdeje eltakarja az általa vá­lasztott haladás-viszonypont (az osztálykülönbség-növekedés, il­letve az abszolút elnyomorodás) tarthatatlan voltát.

Az egalitarizmus eszménye nem alkalmas különböző történeti ál­lapotok összevető minősítésére. Három okból nem az. Egyrészt bár­mely korszakban vesszük nagyító alá az emberiséget vagy az egyes embert, az adott viszonyok közt megragadható létminőség legfontosabb komponenseit nem az ellenlábas osztályhoz való vi­szony fokozati eltéréseiben, hanem a mindennapi élet újratermelésének alapkörülményeiben és feltételeiben találjuk meg. Másfelől az egalitárius gondolat csak mozgalommá szervezett formáiban tör a való­ság- és történelemalakítás színpadára, s miközben évezredes „vörös fonalként" húzódik végig az emberiség történelmén, a két „főszerep" (pl. felkelés) közti hosszabb szünetekben csak a nézőtéren foglal helyet. Ilyenkor könnyebb pszichés kisülésként megragadni, mint az egyetemes viszonyítási pont szerepét tulaj­donítani neki. És harmadszor: még ha meghatározott körben ér­vényesnek fogadjuk is el az abszolút elnyomorodás tételét, a konkrét történeti vizsgálatok számtalan példát szolgáltatnak a si­vatag magasabb kizsákmányolási fok melletti magasabb életminőségé­nek meglétére. Ez a másutt tapasztalható alacsonyabb kizsákmá­nyolási szinttel leírható (és így Wallerstein számára fejlettebb) viszonyok sivár körülmények közé kényszerített proletárjainak állapotával összevetve lehetetlenné teszi az osztálykülönbség mérést mint viszonypont-kialakítást.

A rosszul megválasztott viszonypont egyenes folyománya a világtörténeti folyamat egészére érvényes látószögnek, amit egy 1981-es interjúban maga Wallerstein „békaperspektívának" ne­vező,⁶ s amelyet a világot a „Nagy Ember" optikájával szem­lélők leszűkített és hamisnak érzett megközelítésével szemben tart autentikusnak. A világot a periféria szempontjából vizsgálni – természetes igénye a „sivatag" életviszonyait megtapasztaló gondolkodó fők számára. De a békaperspektíva kiterjesztése a világtörténelemre ugyanúgy torzít, mint a „Nagy Ember" kizáró­lagos nézőpontja vagy az oázis arisztokratikus fölényű kristály­tükre. Csakis a mindkét pólust egyaránt magába foglaló vizsgálati po­zíció alkalmas tárgyszerű leírásra, és csakis ily módon lehet ér­tékszempontokat is beemelni a képbe. így tud ugyanis elválni egymástól a fennálló osztálykülönbségek apológiája és az egyenlőtlenségek értelmének és funkciójának érzelemmentes elemzé­se. Ahogy ugyanis az értékszempont már a leírásba is beáramlik, úgy idomul a valóság a mindenkori prekoncepcióhoz. így lesz a hasonlóképpen haladás-ellenes Toynbee „teremtő kisebbsége" (az oázis) nem csupán a civilizáció élesztő-alkotó csoportja, ha­nem egyúttal a tömegek (a sivatag) által „spontán módon tisztelt és szeretett ereje" is; és így lesz a sivatag ideológusainak kezé­ben a kapitalizmus mint rendszer a haladás antitézise. Mindkét kiindulópont a maga mítoszai köré rendezi a valóságot, és an­nak történeti sokszínűségét látványos, de leegyszerűsítéseiben hamis sémákkal váltja fel.

Az abszolút elnyomorodás wallersteini teóriájához így járul például a sajátosan értelmezett rasszimusnak és szexizmusnak a bi­zonyító érvek közé való emelése. Így lesznek ezek „soha nem lá­tott elnyomó és megalázó ideológiai béklyók" (32-33). A rassziz­mus itt a rendszeren belüli munkaerő-elkülönítés újfajta ideoló­giája, amely az elnyomott csoportok újratermelését az alacso­nyabb bért az alacsonyabb kvalifikációval indokoló szemforgató manőverrel vezérli. Ez az ítélet azonban éppen a „rasszizmus" kárvallottjainak attitűdjével nem számol: ti. hogy számukra – még ha kiszolgáltatottként is – kívánatos a rendszerbe való betagoló­dás. A vendégmunkás a jobb élet reményében törekszik a még­oly alantas (és valóban alacsonyabban kvalifikált) munkák el­végzésére, s a tradicionális agrártársadalmak alsó néprétegének mobilitása is a rendszerbe való tudatos beáramlás irányába mu­tat. A két állapot közötti minőségkülönbség olyan alapkörül­mény, amit a kedvezményezettek arcpirítóan történetietlen ön­tömjénezése is legfeljebb csak színez.

Másrészt éppen a sivatagból az oázisba való mozgás a legna­gyobb robajjal végbemenő eseménye a XX. század végének – új és soha nem látott méretű népvándorlások indulnak meg, a rela­tív életminőség-javulás elementáris igényétől hajtva, a centrum felé. (Erről – megegyező értelemben – 1. még Wallerstein állás­pontját az Eszmélet 7. sz. 68-69. oldalán.) A centrum pedig vagy igyekszik feltartóztatni ezt az elsöprő erejű hullámot a ha tárai­nál – de akkor a tőkeműködés természetének ellentmondva és a kölcsönös, de aszimmetrikus viszonyból adódó előnyöket el­vesztve izolálódik; vagy pedig a kiváltságokat fenntartó asszimiláció ösvényeire igyekszik terelni az áradatot – ám ezzel perspek­tivikusan saját gazdasági-etnikai „feloldódását" segíti elő. (Ebből a szempontból rendkívül tanulságos bonckés alá venni az USA elmúlt negyven évének népmozgalmi mutatóit vagy Jean-Marie Le Pen mozgalmának „rasszista" ideológiáját.) Ily módon a rasszizmus „béklyóvalósága" inkább a soha nem látott esélyek vi­lága. (Ugyanez áll egyébként Wallerstein másik példájára, a szexizmusra is.⁷ )

Mi hát a valódi helyzet a béklyókkal és az elnyomorodással? Itt van például Cornelius Castoriadis, a nemzetközi baloldali gondolkodás egy másik reprezentánsa: ő pontosan Wallenstein­nel ellentétesen érzékeli az átalakuló kapitalizmus mozgásirá­nyait.⁸ A reálbérek emelkedését, a munkaidő hosszának csökke­nését, a tömegfogyasztás növekedését és a belső piacok bővülé­sét konstatálja, szemben Wallerstein rosszabbul táplált, többet dolgozó, alacsonyabb összjövedelmű proletárjaival.

Pro és kontra – az elméleti rendszerektől a leírásig kell vissza­lépnünk.

Egy kis demográfia, némi statisztika

A már-már áttekinthetetlen számdzsungelből néhány különösen jellemző adatot emelünk ki.⁹

A demográfiai robbanás harmadik világbeli elképesztő ará­nyainak árnyékában talán kevésbé közismert, hogy a kapitaliz­mus első négyszáz évében a centrum népességnövekedése jóval dinami­kusabb volt a perifériáénál, és csak a XX. század első felében for­dult meg ez az arány – igaz, akkor szédületes mértékben. S mi­közben a második világháború után a fejlett országok szaporo­dási üteme lelassult, a fejlődőknél a halandóság jelentős csökke­nése eredményezett változatlan termékenység mellett ugrás­szerű növekedést. A halandóság az elmúlt 200 évben a világ tel­jesen eltérő fejlettségű pontjain nagyjából azonos, 70%-os csök­kenést mutat. (Többek között ezeknek az adatoknak a fényében bizonyul tarthatatlannak Wallensteinnek az életben maradás na­gyobb esélyeit kétségbe vonó gyanúja.)

Mármost ha abszolút mértékben vizsgáljuk a fejletlen régiók életkor-mutatóit, kiderül, hogy csupán az elmúlt harminc évben (1950 és 1980 között) Afrikában 11, Ázsiában 18 (!) évvel nőtt az átlag-élettartam.

Az életkor-növekedés szikár mutatói cáfolják az abszolút el­nyomorodás tételét, hiszen furcsa lenne „a nehezedő életkörül­ményeket és a fokozódó elnyomást" az élet minőségét ked­vezően befolyásoló tényezőként tárgyalni.

Ezen a ponton válik bizonytalanná Wallerstein osztályfogal­ma is, és mutatós kérdőjelek lesznek írhatók az osztálykülönbsé­gek szakadatlan növekedésének állítása mellé. Ha ugyanis az 1650-től kb. 1927-ig terjedő közel 300 évet vizsgálva a centrum egyedülálló demográfiai lendületét konstatáljuk, akkor csakis egy belső sivatag-oázis viszony felállításával kerülhetjük el az önellentmondást, mondván: a magas arányok a proletarizált tö­megeknek, és nem a kibővített oázisnak köszönhetők. De még ha egy adott történeti keresztmetszetben mindez érvényes is, mostanra a nagyvárosi pauper rétegek kivételével a centrum majdnem teljes népessége felmutatja az „abszolút haladás" képle­tét. Ezt Wallerstein nem is vitatja. Számára a centrum proletárjá­ból a periféria burzsoája lesz: az oázisba való bejutásának az ára ugyanis a sivatagon való élősködése. Kérdés ezek után, hogy a periféria „őshonos" burzsoája a kétpólusú világrendszerre alkal­mazott wallersteini osztályfelosztás melyik oldalára kerül? Nem lehet kérdéses, hogy legfőbb mutatói az oázisba sorolják. Ho­gyan áll azonban a helyzet a perifériának azokkal az országai­val, ahol a helyi-nemzetállami szinten meglévő osztálykülönb­ségek és egyenlőtlenségek viszonyai közepette az alullévők élet­minősége a társadalmi alakulat egészével együtt kétségkívül fejlődik? A perifériát ebből a szempontból feltétlenül két részre kell osztani: egyes országcsoportok – körülbelül a periféria né­pességének egyharmada – állítják elő a periféria együttes társa­dalmi termékének kétharmadát. A „harmadik világ", a világ­rendszer sivataga tehát szintén differenciálódik, akárcsak függőle­gesen az egyes társadalmak! Wallerstein számára nem kétséges, hogy az alullévők nagy száma miatt az átlag semlegesíti a fenti népességcsoportok pozitív (haladás-szerű) mutatóit, és így a rendszer egészére a visszafejlődés jellemző. Itt válik egészen bi­zonytalanná az abszolút elnyomorodásról vallott nézete: érvé­nyessége bizonyos régiók bizonyos csoportjaira terjedhet ki, s ha mégoly szerény mértékben is, de a legfejletlenebb országok is fel tudjak mutatni a növekedés jól körülírható elemeit. Mi több, ha jövedelemközpontú a vizsgálat, akkor a népességszaporulat üte­mével versenyt futni képes egy főre jutó GDP-növekedés generá­cióról generációra jelzi a fejlődést. S bár a centrum egy főre eső GDP-növekedése nagyjából a perifériához hasonló ütemű volt 1955 és 1980 között, a XIX. század elején meglévő 2:1-es arány 1975-re 15:1-re nőtt. Mindez a periféria „relatív elnyomorodását" iga­zolja a periféria-népesség jelentós hányadának abszolút életminőség-emelkedése mellett.

A számok tanulsága kettős: a merev kételemű osztály- és rendszerszemlélet nem alkalmazható a fejlettség különböző szem­pontjai szerint különböző módon sorba rakható régiók és országok amúgy is eleve többrétegű népességének egységes leírására. Ha viszont mégis mindent átfogó szempont alá akarjuk rendezni a vi­lág lakosságát, akkor a határvonal(ak) pontos megállapítása, az elkülönítés technikai-módszertani mozzanatai kulcsfontosságú­vá nőnek.

A Wallerstein által felvetett alapkérdések mindazonáltal meg-kerülhetetlenek, s a jövőt fürkésző tekintet bizonyosságokat elsősorban a múltban keres.

Másodszor is: oázis és sivatag

„A történelem angyala… arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi ese­mények láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, és mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat, és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak."¹⁰

Walter Benjamin Új Angyalának tragikus haladás értelmezése vagy fél évszázaddal megelőzte Wallersteinét, és különös mó­don mégis mindketten az optimizmus irányába mozgósítanak: Wallerstein az egalitárius mozgalmak szívós aprómunkájától és a kapitalizmus önellentmondásainak kifejlődésétől várja az /(er­kölcsileg „magasabb rendű" és osztálykülönbségektől kevésbé szétszabdalt állapot megteremtését, Benjamin Marx-parafrázisa szerint pedig a felszabadítás művét az „utolsó szolgaságba ve­tett osztály" viszi véghez „a legyőzöttek összes korábbi nemze­dékeinek nevében".

A felszabadítás művének beteljesítése és az egalitárius moz­galmak világméretű győzelme új erkölcsi minőség kialakulását jelenti a különféleképpen fogalmazó próféta tudósoknál. Arra azonban – éppen egalitárius vonzalmaik miatt – alig fordítanak figyelmet, hogy az általuk a jövőbe helyezett embereszmény jelenko­ri letéteményesei a mindenkori oázis tipikus polgárai: hogy meglévő korlátaik és az elkerülhetetlen elidegenedettségi állapotok elle­nére leginkább ők valósítják meg a teljesebb emberi életről szőtt örök álmokat. A nem közvetlen egzisztenciális kényszerből vég­zett munka, a kultúra különböző ágainak befogadása és művelé­se, testi és pszichikai egészség, hiány-nem-torzította emberi kap­csolatok, harmonikus és teremtő magán- és közélet – esély és le­hetőség minderre, külső kényszerektől mind kevésbé korlátozot­tan. Ezek azok a vonások – mondja Julián Huxley -, amelyek az emberi fajon belül történt haladást a jövő nagy haladásának csírája­ként mutatják be.¹¹

A világtörténelem három esetben hozott létre olyan zöldellő oázist, amelyek kulturális „oxigénjét" mind a mai napig lélegez­zük. Az antik Görögország néhány polisza – körötte az Oikumené sivatagával – a modern embereszmény megteremtője lett. Polgá­rai egyszerre voltak tudósok, művészek és atléták, értékek értői, teremtői és őrzői. A reneszánsz Itália – körötte a Mediterráneum és a kereskedelmi útvonalakkal elért régiók sivatagával – Bem véletlenül nyúlt mintákért az ókori oáziselődhöz; polihisztorai katona-tudósai, művész-politikusai és kalandorai az emberben rejlő képességek soha nem tapasztalt méretű kibontakoztatásá­nak zászlóvivői és egyben alanyai lettek- És végül itt vannak a tőkés centrum kedvező anyagi és társadalmi körülmények között élő, akadályt, távolságot és országhatárokat nem feltétlenül is­merő, testüknek, elméjüknek pallérozására idővel és lehetősé­gekkel bíró polgárai – köröttük a fejlődő országok sivatagával.

A nagy kérdés az, vajon az oázis nagyságának kétségtelen növeke­dési tendenciája milyen viszonyban van a mindenkori sivataggal? Eze­ket a számításokat – jól definiált és pontosan körülírt kategóriák­kal – még el kellene végezni. Az azonban egyértelműen mond­ható, hogy az oázis létszámában gyarapodó, területében növekedő ré­sze az emberiségnek. Éppen ezért plauzibilis lehet egy olyan jövőkép is, amely a majdani „haladottabb" állapothoz az oázis bővített újratermelésével látja közeledni a világot. A wallersteini haladás-kritika folyamatos hátrálás-képzetének és a sivatagban feloldódó oázis modelljének lefelé nivelláló felfogásával szemben ez az állapot az oázissá váló sivatag felfelé nivelláló képletével szemléli a történelmi folyamatot. Szinte hihetetlen, de a 180 fo­kos különbség ellenére mégis mindkét nézetrendszer a konkrét egalitárius mozgalmak újraértékelését jelenti. Wallersteinnek sa­ját paradox haladásfogalmának csapdájában a pozitív értéktarta­lommal felruházott egalitárius mozgalmaknak implicite retrográd szerepet kellene tulajdonítania. A „táguló oázis" képe viszont át­tétel nélkül minősíti retrográdnak az egalitárius mozgalmakat, mert lényegükben hordozzák az oázis megszüntetésének, az ak­kumulált javak „szétterítésének" lefelé nivelláló fenyegetését – és győzelem esetén valóságát.

Mindemellett az egalitárius mozgalmak egy további kettőssé­get is felmutatnak. Haladásellenes mivoltukat valóban fokozni lát­szik a sikeres harcaik eredményeképpen létrehozott hatalmi struktúrák elidegenítő, szükségletet megszabó, diktatórikus és új egyenlőtlenségeket termelő gyakorlata, de a politikai porond egyik szereplőjeként vívott küzdelmeiknek progresszív, a haladás felé mutató iránya is van. Nevezetesen az, hogy az „ellenzéki" pozícióból sikeresen kényszeríthetik a mindenkori hatalmat olyan lépések megtételére, amelyek eredménye kedvező a haladás szempontjából – például az oázis növekedését segíti elő. (E kettősség egyébként egybevág Wallerstein erről szóló állításá­val.) (35)

Ezzel együtt azonban az egalitárius mozgalmak világtörténeti szerepe legalábbis újraértékelendő: a rabszolga-, paraszt- és pro­letár mozgalmak sora jelentős vonulata, de nem feltétlenül egye­düli magashegysége a históriának. Szimpátiánk ugyan a min­denkori elnyomottaké, kiszolgáltatottaké; de ha szemeink előtt a haladás dimenziói rajzolódnak ki, már jóval nehezebb a határo­zott állásfoglalás. Barikádok ritkán emelkednek. És különben is: mit csináljunk két barikád között?

Jegyzetek

1 A két különböző gondolati művelet érzékeltetésére álljon itt egy hét­köznapi példa. Tíz vizsgált háztartás az általuk egységnyi idő alatt „ter­melt" háztartási hulladék mennyisége szempontjából sorba állítható. A rangsor azonban önmagában értékmentes. Környezetvédelmi értékszempont beemelésével a kevés hulladékot előállító háztartás kapja a legjobb minősítést; fogyasztásközpontú szemlélettel a legnagyobb fogyasztásra utaló legnagyobb hulladékmennyiség kerül az élre; azonos fogyasztási szinten a technológia-függő értékelés megint csak a kisebb hulladékmennyiséget preferálja, mint a magas hatásfokát végtermék-kibocsátásának alacsony szintjével bizonyító feldolgozási rendszer eredményét.

2 Az iskola (valójában jó néhány iskola) legfontosabb képviselőit és irányzatait a Fejlődés-tanulmányok 9. kötete gazdag válogatásokkal és árnyalt elemzésekkel mutatta be.

3 Immanuel Wallerstein: A feudalizmusból a kapitalizmusba. Átme­net vagy átmenetek? Világtörténet, 27. (1977) pp. 27-28.

4 Megjelent: Válság. (Fejlődés-tanulmányok, 9.) Budapest, 1987. p. 124. Természetesen Kothari is éppen „a haladás mítoszával" igyekszik leszá­molni, bár eltérő kiindulópontról: a gépek ember feletti uralmának, a függés és kiszolgáltatottság növekedésének kérdéseitől lépkedve a „mo­dernista világszemlélet" csődjének bejelentéséig. (Erről lásd még Miszlivetz Ferenc Besavanyodott modernizáció című bevezető tanulmányát uo. p. 10.)

5 Immanuel Wallerstein: A világkapitalizmus felemelkedése és jövőbeni összeomlása. Az összehasonlító vizsgálat szempontjai. Világtör­ténet, 27. (1977) p. 14.

6 Miszlivetz Ferenc: Interjú Immanuel Wallersteinnel. Elmaradottság és modernizáció. MTA Szociológiai Intézet, 1981.

7 Wallerstein csak töredékesen fejti ki szexizmus-koncepcióját, de an­nak központi állítása (a nők száműzetése az improduktív munkaterüle­tekre) legalábbis kérdéses. Árnyalt és pontos kifejtést azonban minden­képpen igényel.

8 Lásd legújabban: A marxizmus-leninizmus összeomlása. Le Monde, 1990. április 24-25. Magyarul megjelent: Valóság, 1990/9. pp. 122-127.

9 Talán a leginkább hozzáférhető számsorok a Tények Könyvének egyes kiadásaiban találhatók A hivatkozott adatok az 1980-as kiadás dr. KIinger András által összeállított fejezetéből valók (pp. 157-172).

10 Walter Benjamin: Angelus Novus. Magyar Helikon, 1980. p. 966.

11 Julian Huxley: Haladás. In: Élet és halál. (Világkönyvtár, é. n., p. 182.)