Immanuel Wallerstein hovatovább az Eszmélet „házi szerzőjévé" lesz [6., 7., 8. szám], aminek csak örülhetünk, mivel mindig ké­pes olyan termékeny szempontokat felvetni, olyan egyedi és ere­deti megközelítéseket felvillantani, amelyek továbbgondolásra érdemesek, sőt szem elől már nem is téveszthetek, ha érvényeset akarunk mondani korunk világtörténelmi léptékű folyamatairól.

Lenyűgöző és gondolatgazdag okfejtései mellé azonban olyan megállapítások is társulnak, amelyek ugyan elméleti rendszeré­nek személeti kereteiből – határozott és egyéni kapitalizmus-kri­tikájából – következnek, mindazonáltal erősen vitathatók. Újabb fejtegetéseinek oldalvizén például a haladás kérdésének évszázados dilemmájában foglal állást: az Eszmélet 7-es számában (66. o.) a „haladás ideológiáját" a XIX. (és a XVIII.) század bizonyosságaként minősíti elavultnak, s nevezi teljesség­gel hamisnak általában a kikerülhetetlen haladás gondolatát. Ez szorosan összefügg azzal a megállapításával, hogy „szétesett a XIX. századra jellemző, a politikába és a gazdaságba mint a tár­sadalmi fejlődés, és ezen keresztül az egyéni felszabadulás szín­tereibe vetett kettős hit". (Eszmélet, 8. 65. o.) Ha azonban valóban csak a múlt század haladás-fogalmának bírálatát adná, s állítása kizárólag a „kikerülhetetlen" haladás szimplifikált nézőpontjára vonatkozna, nem is lenne gond. A Mozgó Világ 1990/9-es számá­ban közölt rövid írása azonban a kritikát kiterjeszti a haladás-fo­galom egészére. Ám e lépéssel eredetinek tekinthető nézetei fel­oldódnak a korábbi és kortárs haladás és fejlődés-értelmezések szkep­tikus vonulatának hagyományos megközelítéseiben és érveiben, s ez a tény visszamenőleg is kiemeli Wallerstein kapitalizmus- és haladáselemzésének egyoldalúságait. A következőkben ezeket igyekszünk számba venni: ehhez részletesen idézzük Waller­stein cikkének legfontosabb állításait. (A további utalások nélkül zárójelben megadott számok a Mozgó Világ-beli szöveg hely re utalnak.) Kérem az olvasó türelmét és megértését: száraznak tűnő, de korántsem tét nélküli szövegértelmezések után kerülhet csak sor az (éppen Wallersteinnel szemben kialakított) pozitív kifejtésre. (A fáradás legelső jeleinél jusson eszünkbe: a haladás kérdésében kialakított állásfoglalás túlmutat egy elvont kategó­ria érvényességi körének kijelölésén: a történetszemlélet és a jövőkép-formálás legelzártabb tartományaihoz vezeti a gondol­kodást.)

1

A haladás/fejlődés fogalma par exellence viszonyfogalom. Nem abban az értelemben, hogy két vagy több; időben, egymást kö­vető rendszer vagy részrendszer meghatározott paramétereik összevetésével állítható „fejlődési" sorrendbe, hanem az össze­hasonlítás eredményének elkerülhetetlen viszonyító mozzanata révén, amely egy előzetesen megfogalmazott értékszempont alap­ján minősíti haladásnak, vagy nem haladásnak a vizsgált válto­zást.¹ Az emberiség történetére vonatkozó kérdés feltevésekor nyilvánvaló, hogy egy jól körülírt „emberi lényeg" vagy „ember­eszmény"-kép alkalmas e viszonyítási feladat ellátására. Amennyiben a tárgyalt történeti szakaszok a fenti minőség foko­zatos kiteljesedésének stációit írják le, minden további nélkül jo­gosult a haladás/fejlődés fogalmaival való meghatározás. Amennyiben nem, úgy csakis a változatlanság (stagnálás) vagy a visszalépés (hanyatlás) kategóriái alkalmazhatók a megközelí­téskor.

Wallerstein nem használ explicit viszonyfogalmat, de érvelése körülírja azt. Számára az osztályellentétek „elmosódása" a haladás tétje és esélye: mindaddig, amíg ez nem következik be, nem is beszélhetünk haladásról. (34) A wallersteini osztályfogalom sajá­tosan épül fel: kételemű rendszer, amely csak burzsoát és prole­tárt ismer, attól függően, hogy az egyének a megtermelt érték­többletből és javakból miképpen részesülnek. A világrendszer­szintre vetítve ugyanilyen dichotóm szerkezetként fogja fel a fej­lett és „kizsákmányoló" centrum ill. az elmaradott és „alávetett" periféria viszonyát. Mindebből egyenesen jut el ahhoz a követ­keztetéshez, hogy a (világ)rendszer e két szignifikánsan elkülö­níthető csoportja közötti különbség változása a (világ)rendszer egészének minősítő szem-pontja. Wallerstein csak a kapitalizmu­son belül értelmezi a fenti kettősséget (amelyre a világtörténelem korábbi szakaszaiban minden további nélkül használható az uralkodó-alávetett fogalompár), s ebből következően a haladás gondolatáról is kijelenti, hogy kizárólag a „modern" (tőkés) kor terméke. (30) Végkövetkeztetése nem újszerű, de váratlan: „a jó­zan értékelés egyetlen módja az", ha „a szocialista-egalitarista tár­sadalomba való átmenetért folytatott harcot" emeljük ki viszo­nyítási pontként. (35) A kapitalizmus történetét és napjaink vi­lágméretű m unka megosztását vizsgálva a munkaerő növekvő részének helyzet-rosszabbodását konstatálja, új keletű, elsősor­ban „ideológiai" béklyókat (rasszizmus, szexizmus) lát az aláve­tettekre fonódni. így nem csoda, hogy az általa cáfolt haladás-fo­galomnak csak a jövőben ad – és ott is csak alternatív – kifejlődési lehetőséget. Azt az óriási szakadékot azonban, amely a mégis optimista wallersteini jövőkép (a „kapitalizmusból a szocializ­musba való átmenet korát éljük") valamint az éppen általa és kö­vetői² által megállapított növekvő méretű egyenlőtlenség (és „a proletariátus abszolút elnyomorodása") között tátong, már nem lehet a világrendszer-vizsgálat fogalmi keretein belül áthidalni. A „kilépést" egy korábbi tanulmányában Wallerstein Schumpetert idézve teszi meg, amikor az átmenetet a „dolgok és lelkek" olyan átalakulásának tekinti, amelynek eredményeképpen azok „egyre inkább befogadják a szocialista életformát".³ Amennyi­ben ez a befogadás sikeres, akkor beszélhetünk haladásról, mert így teremtődhet meg az előzőtől „erkölcsi téren gyökeresen külön­böző", fejlettebb állapot. (34) A haladást az „anyagiakban mérő marxistákkal (valójában vulgármarxistákkal Z. K. L.) szemben". (30) Így jut el jó néhány gondolat-előd után Wallerstein is az „er­kölcsi haladás" elkülönített szempontjához, s válik a nemzetközi baloldali gondolkodás egyik leghatározottabb hangú irányzatá­nak apostolává, amelynek hitvallását a legtömörebben Rajni Kothari béke Nobel-díjas tanulmánya (Túlélés egy átmeneti korban, 1985) fogalmazza meg a következőképpen: „korunkban alapvető társadalmi és emberi törekvés mutatkozik egy átfogó tí­pusú egyenlőség elérésére, azaz a nemzetközi rend hatalmi struktú­rájától elszakadva haladni a világ erőforrásainak hozzáférhetősége és elosztása felé, olyan társadalmi struktúrák és a különböző tár­sadalmak olyan erkölcsi megalapozása felé, amely együttesen a vi­lág politikai folyamatával szemben az elvárások és követelések teljesen új skáláját és típusát jelenti; a világ politikai, menedzseri és technokrata elitje a hegemóniával szemben megnyilvánuló ki­hívások és fenyegetések súlya alatt bizonytalanul érzi magát és összeomlóban van, a forradalmi erőkkel szemben a represszió, a terror és a kényszer archaikus módszereihez folyamodik, mégpe­dig (többek között) … a fejlődés nevében."⁴

A továbbiakban először Wallerstein kiindulópontjait ideiglene­sen elfogadva mutatunk rá haladás-fogalmának belső ellentmon­dásaira, majd egy következő részben e kiindulópontokat is vitat­va foglalunk állást az inspiráló esszé által feltett kérdésekben.

2

„Egészen egyszerűen hamis az az állítás, amelynek értelmében a kapi­talizmus mint történelmi rendszer fejlődést jelentett volna az előző tör­ténelmi rendszerekhez képest, amelyeket megdöntött vagy átalakított." (30)

„Engedtessék meg nekem az az állítás, hogy mai világunk (és ez a legenyhébb, amit mondhatunk) nyilvánvalóan nem szabadabb, nem biztosít nagyobb egyenlőséget, sem testvériséget, mint az ezer évvel ezelőtti világ." (31)

„Az egyetlen kérdés, amelyet felteszek magamnak, az, hogy megtud­juk, vajon a történelmi kapitalizmus ebben a tekintetben haladást, vagy éppen ellenkezőleg, hátralépést jelentett-e?" (31)

Előttünk állnak Wallerstein szikár egyszerűséggel megfogal­mazott állításai és kérdése.

Válaszai félre nem érthető módon a „hátralépés"(visszafejlődés) mellett foglalnak állást: rövid felsorolása a munkaerő társadalmi-politikai elnyomásának súlyosbodását igyekszik igazolni a kizsák­mányolás szédületes mértékű emelkedésének árnyékában, rom­ló táplálkozási feltételekkel, a munkára fordított idő növekedésé­vel, a munkakényszer szigorodásával. (32) S bár kiemeli, hogy „semmiképpen sem arra törekszik, hogy idilli képet fessen a tör­ténelmi kapitalizmust megelőző világokról", a hátralépés melletti voksával implicite amazok „haladottabb" állapotát tételezi, még ­ha ott „bizony csak igen-igen kis mértékben ismerték is a sza­badságot, egyenlőséget, testvériséget". (A kapitalizmus hátralé­pést jelentő világában eszerint még annál az igen-igen kis mér­téknél is kisebb mértékben ismerik.)

Ne higgyük azonban, hogy ez a – Wallerstein által már vállal­ni nem mert, de végső soron képviselt – állítás önmaga súlya alatt omlik össze. Mivel a wallersteini viszonyítási pont – mint láttuk – az osztálykülönbségek változása, s mivel e különbségek szakadatlan növekedése jelenti a hátralépés tendenciáját, a prekapitalista osztályviszonyok „haladottabbnak" (mert kisebb ki­zsákmányolást jelentőnek) való tételezésével újra helyreáll a gondolati egyensúly. Érdekes különben, hogy az elméleti kerethez való következetes ragaszkodás igénye éppen saját, történeti vizsgálódá­sainak bizonyos eredményeit hagyatja figyelmen kívül Wallersteinnel: egy korábbi tanulmányának⁵ izgalmas fejtegetésében mondja ki, hogy Afrikának a világgazdasági rendszer perifériájába való be­emelése vezetett több áttétellel a rabszolgák értéknövekedésé­hez, s ezáltal a rabszolgaság megszüntetéséhez – vagyis egy olyan változáshoz, amelyet a modern világgazdasági rendszer kialakulása idézett elő, amely a bérmunkássá lett rabszolga egy­kori osztálykülönbségeit csökkentette, s így mutatis mutandis ha­ladásnak tekintendő a wallersteini kritériumok alapján. Nem kell hozzá nagy erőfeszítés, hogy a kapitalizmus történetének jó-néhány további eleméről hasonlóképpen kimutassuk ezt az összefüggést. Ezzel Wallerstein is tisztában van, s a gyülekező ellentmondás-felhőket egy alig észrevehető módszertani rakétá­val igyekszik szétoszlatni.

Mivel a mindenkori osztálykülönbség viszonyítási ereje ily módon legyengült, s az általános szerkezet homogén tömbjét konk­rét történeti ellenpéldák kezdték bontogatni, az osztálykülönb­ség-tényező mellé azonos súllyal emeli be a mindig újrater­melődő aluliévá osztályok egyes generációi közti eltérések vizsgálatá­ból leszűrt következtetéseket, vagyis a relatív viszonypont mellé az abszolút viszonypontot (és az abszolút elnyomorodás tételét) állítja. Ha azonban ily módon önálló életre kelt az alullévők osz­tálya, a továbbiakban nem lehet eltekinteni a felüllévők önálló vizsgálatától sem, ha meg akarjuk őrizni a tudományos pontos­ságot. Ezt pedig nem lehet elintézni azzal, hogy (33) mivel „a társadalom- és történettudományok eddig minden figyelmüket a 10-15 százaléknyi középosztályra fordították" (ami egyébként nem is fedi a valóságot Z. K. L), éppen itt az ideje a fennmaradó 85 százalékkal foglalkozni. Ráadásul ezzel a korábbi kételemű osztálystruktúrát kényszerűen négyeleművé kell növelni, hiszen a centrum és a periféria országai külön-külön is felmutatják a dichotóm szerkezetet. De a dolog Wallensteinnél még bonyolul­tabb, úgyhogy érdemes önállóan körüljárni ezt a problémát.

Sivatag és oázis

A wallersteini 15 kontra 85 százalék, mint állandó mennyiség­arány történetileg egyetlen kiegészítő megjegyzéssel tartható fenn: ha ez a szám kizárólag a világrendszer egészére vonatkozik, mert egyedül ily módon lehet eltekinteni egyes fejlett régiók vagy országok teljesen más arányokat (akár éppen fordított vi­szonyt) mutató adataitól.

Ezzel viszont egy sajátos világtörténelmi emberiség-kép re­konstruálható: ez a világrendszer elosztási viszonyainak kiszol­gáltatott óriási tömegű elnyomorodott népességet („sivatagot") tételez, amellyel szemben áll a többlettermék, elfogyasztásának kedvezményezett kisebbsége (az „oázis"). Wallerstein szerint a sivatag és az oázis változatlan belső aránnyal termelődik újra, mivel az oázis növekedésének (a felfelé irányuló mobilitásnak) a „velejárója a legkedvezőtlenebb helyzetben levő rétegek tömegé­nek a megnövekedése", amely vagy „új népességeknek a világ­gazdaságba való bevonásával", vagy a „demográfiai robbanás­sal" állítja folyamatosan helyre az egyenlőtlen szerkezetet (33). S bár Wallerstein a világrendszer-modellt és osztályfogalmát kizá­rólag a kapitalizmusra vonatkoztatva használja, s a prekapitalista struktúrával szándékosan nem foglalkozik, rendszere mégis a kifejtés logikájából fakadóan, óhatatlanul az időben visszafelé is építkezik. Amikor ugyanis a kapitalizmus kialakulását a földbir­tokos arisztokrácia által vezérelt „sebészeti beavatkozásként" mutatja be (34), s ezt úgy interpretálja, mint a közvetlen ter­melők feletti kizsákmányoló hatalom fenntartásának és kiterjeszté­sének eszközét, ezzel már a kapitalizmus előtt is önálló létet tulaj­donít az oázisnak, azzal a kiegészítéssel, hogy a kapitalizmusba való átmenet során érvényessége regionális, s majd csak a világ­rendszer kialakulásával és a periféria maradéktalan „befűzésé­vel" lesz globálissá.

Mindezek nyomán a világtörténelem meghatározó tendenciá­ja Wallersteinnél az oázis és a sivatag közötti különbség növekedé­se; minek következtében az ebből a szempontból az átmenetet fémjelző forradalmak (s elsősorban a polgári forradalom) elvesz­tik megkülönböztetett helyüket és progresszív minősítésüket, hi­szen nem mások, mint az oázis metamorfózisai, változatlan sivatag­gal. Mi több, a forradalmak retrográdak, mert mindig a kizsákmá­nyolás mértékének és technikájának kiterjesztését hozták (34) De akkor mi késztetné a különbséget fenntartani – sőt, Waller­stein szerint növelni – igyekvő oázist (jelen esetben a világrend­szer centrumának polgárságát) egy egalitáriusabb világrend­szerbe való átmenet elfogadására? (35)

A dolog úgy fest, hogy vagy az egalitarizmus lassú megvalósí­tásának tendenciáját bontja ki a kapitalizmus története – és akkor Wallerstein tételei érvénytelenek; vagy valóban a különbségek nö­vekedéseként kell értékelni az elmúlt ötszáz évet (32) – de akkor a fejlettebb viszonyokba való átmenet nem a világburzsoázia alterna­tíva-választásának eredménye lehet (35), hanem kizárólag a dichotóm oszt oly szerkezet totális megszüntetésének következménye.

Wallerstein gondolati építményének belső logikája szerint te­hát az osztálytársadalmak története a kizsákmányolási fok szakadatlan növelésének története, s mint ilyen, erkölcsileg folyamatosan hát­rálva jut el abba az állapotba, amikor a különbségek növekedé­sével arányosan duzzadó sivatag a magát mindinkább szűkítve újratermelő oázis végső felszámolásával éli meg az osztálykü­lönbségek megszűnését. Ebben az esetben viszont azzal a para­dox helyzettel találjuk szemben magunkat, hogy a kizsákmányolás mértékének növekedését progresszívnek kell tekintenünk, mert végső soron éppen ez vezet el az osztálykülönbségek megszüntetéséhez. Ez viszont kizárja a kizsákmányolás bizonyos mértékű csökkentését, mint haladónak tekintett ellenőrzött átalakulást (34), mert az, mint olyan, ily módon hosszú távon az osztálykülönbségek meg­szűnése ellen hat – vagyis az egalitárius (világ)rendszer-ellenes mozgalmak időleges eredményei retrográd epizódokká szürkül­nek. Amennyiben ettől elborzadva az egalitarizmus sikereit mégis haladásként akarjuk értékelni, akkor viszont Wallerstein-nek az egész abszolút elnyomorodásra és a kapitalizmus „visszafejlődő" mivoltára vonatkozó konstrukciója omlik össze.

Quod erat demonstrandum – Wallerstein kiinduló állításait elfo­gadva zsákutcába jutottunk: rendszerének inkonzisztenciája nyil­vánvalóan valamelyik tételének tarthatatlan voltából fakad.

3

Mielőtt erre részletesen rámutatnánk, felhívjuk a figyelmet Wal­lerstein ki fej lésének arra a csalafinta mozzanatára, amelyben a haladás-pártiak, általa formába öntött (és így tudatosan elsekélyesített) állításait cáfolja nagy erővel és elbizonytalanító erejűnek szánt kérdésekkel. (30-31)

Mire kellett Wallersteinnek ez a felvezetés? Nyilvánvalóan ar­ra, hogy a mesterséges kérdőjelek erdeje eltakarja az általa vá­lasztott haladás-viszonypont (az osztálykülönbség-növekedés, il­letve az abszolút elnyomorodás) tarthatatlan voltát.

Az egalitarizmus eszménye nem alkalmas különböző történeti ál­lapotok összevető minősítésére. Három okból nem az. Egyrészt bár­mely korszakban vesszük nagyító alá az emberiséget vagy az egyes embert, az adott viszonyok közt megragadható létminőség legfontosabb komponenseit nem az ellenlábas osztályhoz való vi­szony fokozati eltéréseiben, hanem a mindennapi élet újratermelésének alapkörülményeiben és feltételeiben találjuk meg. Másfelől az egalitárius gondolat csak mozgalommá szervezett formáiban tör a való­ság- és történelemalakítás színpadára, s miközben évezredes „vörös fonalként" húzódik végig az emberiség történelmén, a két „főszerep" (pl. felkelés) közti hosszabb szünetekben csak a nézőtéren foglal helyet. Ilyenkor könnyebb pszichés kisülésként megragadni, mint az egyetemes viszonyítási pont szerepét tulaj­donítani neki. És harmadszor: még ha meghatározott körben ér­vényesnek fogadjuk is el az abszolút elnyomorodás tételét, a konkrét történeti vizsgálatok számtalan példát szolgáltatnak a si­vatag magasabb kizsákmányolási fok melletti magasabb életminőségé­nek meglétére. Ez a másutt tapasztalható alacsonyabb kizsákmá­nyolási szinttel leírható (és így Wallerstein számára fejlettebb) viszonyok sivár körülmények közé kényszerített proletárjainak állapotával összevetve lehetetlenné teszi az osztálykülönbség mérést mint viszonypont-kialakítást.

A rosszul megválasztott viszonypont egyenes folyománya a világtörténeti folyamat egészére érvényes látószögnek, amit egy 1981-es interjúban maga Wallerstein „békaperspektívának" ne­vező,⁶ s amelyet a világot a „Nagy Ember" optikájával szem­lélők leszűkített és hamisnak érzett megközelítésével szemben tart autentikusnak. A világot a periféria szempontjából vizsgálni – természetes igénye a „sivatag" életviszonyait megtapasztaló gondolkodó fők számára. De a békaperspektíva kiterjesztése a világtörténelemre ugyanúgy torzít, mint a „Nagy Ember" kizáró­lagos nézőpontja vagy az oázis arisztokratikus fölényű kristály­tükre. Csakis a mindkét pólust egyaránt magába foglaló vizsgálati po­zíció alkalmas tárgyszerű leírásra, és csakis ily módon lehet ér­tékszempontokat is beemelni a képbe. így tud ugyanis elválni egymástól a fennálló osztálykülönbségek apológiája és az egyenlőtlenségek értelmének és funkciójának érzelemmentes elemzé­se. Ahogy ugyanis az értékszempont már a leírásba is beáramlik, úgy idomul a valóság a mindenkori prekoncepcióhoz. így lesz a hasonlóképpen haladás-ellenes Toynbee „teremtő kisebbsége" (az oázis) nem csupán a civilizáció élesztő-alkotó csoportja, ha­nem egyúttal a tömegek (a sivatag) által „spontán módon tisztelt és szeretett ereje" is; és így lesz a sivatag ideológusainak kezé­ben a kapitalizmus mint rendszer a haladás antitézise. Mindkét kiindulópont a maga mítoszai köré rendezi a valóságot, és an­nak történeti sokszínűségét látványos, de leegyszerűsítéseiben hamis sémákkal váltja fel.

Az abszolút elnyomorodás wallersteini teóriájához így járul például a sajátosan értelmezett rasszimusnak és szexizmusnak a bi­zonyító érvek közé való emelése. Így lesznek ezek „soha nem lá­tott elnyomó és megalázó ideológiai béklyók" (32-33). A rassziz­mus itt a rendszeren belüli munkaerő-elkülönítés újfajta ideoló­giája, amely az elnyomott csoportok újratermelését az alacso­nyabb bért az alacsonyabb kvalifikációval indokoló szemforgató manőverrel vezérli. Ez az ítélet azonban éppen a „rasszizmus" kárvallottjainak attitűdjével nem számol: ti. hogy számukra – még ha kiszolgáltatottként is – kívánatos a rendszerbe való betagoló­dás. A vendégmunkás a jobb élet reményében törekszik a még­oly alantas (és valóban alacsonyabban kvalifikált) munkák el­végzésére, s a tradicionális agrártársadalmak alsó néprétegének mobilitása is a rendszerbe való tudatos beáramlás irányába mu­tat. A két állapot közötti minőségkülönbség olyan alapkörül­mény, amit a kedvezményezettek arcpirítóan történetietlen ön­tömjénezése is legfeljebb csak színez.

Másrészt éppen a sivatagból az oázisba való mozgás a legna­gyobb robajjal végbemenő eseménye a XX. század végének – új és soha nem látott méretű népvándorlások indulnak meg, a rela­tív életminőség-javulás elementáris igényétől hajtva, a centrum felé. (Erről – megegyező értelemben – 1. még Wallerstein állás­pontját az Eszmélet 7. sz. 68-69. oldalán.) A centrum pedig vagy igyekszik feltartóztatni ezt az elsöprő erejű hullámot a ha tárai­nál – de akkor a tőkeműködés természetének ellentmondva és a kölcsönös, de aszimmetrikus viszonyból adódó előnyöket el­vesztve izolálódik; vagy pedig a kiváltságokat fenntartó asszimiláció ösvényeire igyekszik terelni az áradatot – ám ezzel perspek­tivikusan saját gazdasági-etnikai „feloldódását" segíti elő. (Ebből a szempontból rendkívül tanulságos bonckés alá venni az USA elmúlt negyven évének népmozgalmi mutatóit vagy Jean-Marie Le Pen mozgalmának „rasszista" ideológiáját.) Ily módon a rasszizmus „béklyóvalósága" inkább a soha nem látott esélyek vi­lága. (Ugyanez áll egyébként Wallerstein másik példájára, a szexizmusra is.⁷ )

Mi hát a valódi helyzet a béklyókkal és az elnyomorodással? Itt van például Cornelius Castoriadis, a nemzetközi baloldali gondolkodás egy másik reprezentánsa: ő pontosan Wallenstein­nel ellentétesen érzékeli az átalakuló kapitalizmus mozgásirá­nyait.⁸ A reálbérek emelkedését, a munkaidő hosszának csökke­nését, a tömegfogyasztás növekedését és a belső piacok bővülé­sét konstatálja, szemben Wallerstein rosszabbul táplált, többet dolgozó, alacsonyabb összjövedelmű proletárjaival.

Pro és kontra – az elméleti rendszerektől a leírásig kell vissza­lépnünk.

Egy kis demográfia, némi statisztika

A már-már áttekinthetetlen számdzsungelből néhány különösen jellemző adatot emelünk ki.⁹

A demográfiai robbanás harmadik világbeli elképesztő ará­nyainak árnyékában talán kevésbé közismert, hogy a kapitaliz­mus első négyszáz évében a centrum népességnövekedése jóval dinami­kusabb volt a perifériáénál, és csak a XX. század első felében for­dult meg ez az arány – igaz, akkor szédületes mértékben. S mi­közben a második világháború után a fejlett országok szaporo­dási üteme lelassult, a fejlődőknél a halandóság jelentős csökke­nése eredményezett változatlan termékenység mellett ugrás­szerű növekedést. A halandóság az elmúlt 200 évben a világ tel­jesen eltérő fejlettségű pontjain nagyjából azonos, 70%-os csök­kenést mutat. (Többek között ezeknek az adatoknak a fényében bizonyul tarthatatlannak Wallensteinnek az életben maradás na­gyobb esélyeit kétségbe vonó gyanúja.)

Mármost ha abszolút mértékben vizsgáljuk a fejletlen régiók életkor-mutatóit, kiderül, hogy csupán az elmúlt harminc évben (1950 és 1980 között) Afrikában 11, Ázsiában 18 (!) évvel nőtt az átlag-élettartam.

Az életkor-növekedés szikár mutatói cáfolják az abszolút el­nyomorodás tételét, hiszen furcsa lenne „a nehezedő életkörül­ményeket és a fokozódó elnyomást" az élet minőségét ked­vezően befolyásoló tényezőként tárgyalni.

Ezen a ponton válik bizonytalanná Wallerstein osztályfogal­ma is, és mutatós kérdőjelek lesznek írhatók az osztálykülönbsé­gek szakadatlan növekedésének állítása mellé. Ha ugyanis az 1650-től kb. 1927-ig terjedő közel 300 évet vizsgálva a centrum egyedülálló demográfiai lendületét konstatáljuk, akkor csakis egy belső sivatag-oázis viszony felállításával kerülhetjük el az önellentmondást, mondván: a magas arányok a proletarizált tö­megeknek, és nem a kibővített oázisnak köszönhetők. De még ha egy adott történeti keresztmetszetben mindez érvényes is, mostanra a nagyvárosi pauper rétegek kivételével a centrum majdnem teljes népessége felmutatja az „abszolút haladás" képle­tét. Ezt Wallerstein nem is vitatja. Számára a centrum proletárjá­ból a periféria burzsoája lesz: az oázisba való bejutásának az ára ugyanis a sivatagon való élősködése. Kérdés ezek után, hogy a periféria „őshonos" burzsoája a kétpólusú világrendszerre alkal­mazott wallersteini osztályfelosztás melyik oldalára kerül? Nem lehet kérdéses, hogy legfőbb mutatói az oázisba sorolják. Ho­gyan áll azonban a helyzet a perifériának azokkal az országai­val, ahol a helyi-nemzetállami szinten meglévő osztálykülönb­ségek és egyenlőtlenségek viszonyai közepette az alullévők élet­minősége a társadalmi alakulat egészével együtt kétségkívül fejlődik? A perifériát ebből a szempontból feltétlenül két részre kell osztani: egyes országcsoportok – körülbelül a periféria né­pességének egyharmada – állítják elő a periféria együttes társa­dalmi termékének kétharmadát. A „harmadik világ", a világ­rendszer sivataga tehát szintén differenciálódik, akárcsak függőle­gesen az egyes társadalmak! Wallerstein számára nem kétséges, hogy az alullévők nagy száma miatt az átlag semlegesíti a fenti népességcsoportok pozitív (haladás-szerű) mutatóit, és így a rendszer egészére a visszafejlődés jellemző. Itt válik egészen bi­zonytalanná az abszolút elnyomorodásról vallott nézete: érvé­nyessége bizonyos régiók bizonyos csoportjaira terjedhet ki, s ha mégoly szerény mértékben is, de a legfejletlenebb országok is fel tudjak mutatni a növekedés jól körülírható elemeit. Mi több, ha jövedelemközpontú a vizsgálat, akkor a népességszaporulat üte­mével versenyt futni képes egy főre jutó GDP-növekedés generá­cióról generációra jelzi a fejlődést. S bár a centrum egy főre eső GDP-növekedése nagyjából a perifériához hasonló ütemű volt 1955 és 1980 között, a XIX. század elején meglévő 2:1-es arány 1975-re 15:1-re nőtt. Mindez a periféria „relatív elnyomorodását" iga­zolja a periféria-népesség jelentós hányadának abszolút életminőség-emelkedése mellett.

A számok tanulsága kettős: a merev kételemű osztály- és rendszerszemlélet nem alkalmazható a fejlettség különböző szem­pontjai szerint különböző módon sorba rakható régiók és országok amúgy is eleve többrétegű népességének egységes leírására. Ha viszont mégis mindent átfogó szempont alá akarjuk rendezni a vi­lág lakosságát, akkor a határvonal(ak) pontos megállapítása, az elkülönítés technikai-módszertani mozzanatai kulcsfontosságú­vá nőnek.

A Wallerstein által felvetett alapkérdések mindazonáltal meg-kerülhetetlenek, s a jövőt fürkésző tekintet bizonyosságokat elsősorban a múltban keres.

Másodszor is: oázis és sivatag

„A történelem angyala… arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi ese­mények láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, és mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat, és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak."¹⁰

Walter Benjamin Új Angyalának tragikus haladás értelmezése vagy fél évszázaddal megelőzte Wallersteinét, és különös mó­don mégis mindketten az optimizmus irányába mozgósítanak: Wallerstein az egalitárius mozgalmak szívós aprómunkájától és a kapitalizmus önellentmondásainak kifejlődésétől várja az /(er­kölcsileg „magasabb rendű" és osztálykülönbségektől kevésbé szétszabdalt állapot megteremtését, Benjamin Marx-parafrázisa szerint pedig a felszabadítás művét az „utolsó szolgaságba ve­tett osztály" viszi véghez „a legyőzöttek összes korábbi nemze­dékeinek nevében".

A felszabadítás művének beteljesítése és az egalitárius moz­galmak világméretű győzelme új erkölcsi minőség kialakulását jelenti a különféleképpen fogalmazó próféta tudósoknál. Arra azonban – éppen egalitárius vonzalmaik miatt – alig fordítanak figyelmet, hogy az általuk a jövőbe helyezett embereszmény jelenko­ri letéteményesei a mindenkori oázis tipikus polgárai: hogy meglévő korlátaik és az elkerülhetetlen elidegenedettségi állapotok elle­nére leginkább ők valósítják meg a teljesebb emberi életről szőtt örök álmokat. A nem közvetlen egzisztenciális kényszerből vég­zett munka, a kultúra különböző ágainak befogadása és művelé­se, testi és pszichikai egészség, hiány-nem-torzította emberi kap­csolatok, harmonikus és teremtő magán- és közélet – esély és le­hetőség minderre, külső kényszerektől mind kevésbé korlátozot­tan. Ezek azok a vonások – mondja Julián Huxley -, amelyek az emberi fajon belül történt haladást a jövő nagy haladásának csírája­ként mutatják be.¹¹

A világtörténelem három esetben hozott létre olyan zöldellő oázist, amelyek kulturális „oxigénjét" mind a mai napig lélegez­zük. Az antik Görögország néhány polisza – körötte az Oikumené sivatagával – a modern embereszmény megteremtője lett. Polgá­rai egyszerre voltak tudósok, művészek és atléták, értékek értői, teremtői és őrzői. A reneszánsz Itália – körötte a Mediterráneum és a kereskedelmi útvonalakkal elért régiók sivatagával – Bem véletlenül nyúlt mintákért az ókori oáziselődhöz; polihisztorai katona-tudósai, művész-politikusai és kalandorai az emberben rejlő képességek soha nem tapasztalt méretű kibontakoztatásá­nak zászlóvivői és egyben alanyai lettek- És végül itt vannak a tőkés centrum kedvező anyagi és társadalmi körülmények között élő, akadályt, távolságot és országhatárokat nem feltétlenül is­merő, testüknek, elméjüknek pallérozására idővel és lehetősé­gekkel bíró polgárai – köröttük a fejlődő országok sivatagával.

A nagy kérdés az, vajon az oázis nagyságának kétségtelen növeke­dési tendenciája milyen viszonyban van a mindenkori sivataggal? Eze­ket a számításokat – jól definiált és pontosan körülírt kategóriák­kal – még el kellene végezni. Az azonban egyértelműen mond­ható, hogy az oázis létszámában gyarapodó, területében növekedő ré­sze az emberiségnek. Éppen ezért plauzibilis lehet egy olyan jövőkép is, amely a majdani „haladottabb" állapothoz az oázis bővített újratermelésével látja közeledni a világot. A wallersteini haladás-kritika folyamatos hátrálás-képzetének és a sivatagban feloldódó oázis modelljének lefelé nivelláló felfogásával szemben ez az állapot az oázissá váló sivatag felfelé nivelláló képletével szemléli a történelmi folyamatot. Szinte hihetetlen, de a 180 fo­kos különbség ellenére mégis mindkét nézetrendszer a konkrét egalitárius mozgalmak újraértékelését jelenti. Wallersteinnek sa­ját paradox haladásfogalmának csapdájában a pozitív értéktarta­lommal felruházott egalitárius mozgalmaknak implicite retrográd szerepet kellene tulajdonítania. A „táguló oázis" képe viszont át­tétel nélkül minősíti retrográdnak az egalitárius mozgalmakat, mert lényegükben hordozzák az oázis megszüntetésének, az ak­kumulált javak „szétterítésének" lefelé nivelláló fenyegetését – és győzelem esetén valóságát.

Mindemellett az egalitárius mozgalmak egy további kettőssé­get is felmutatnak. Haladásellenes mivoltukat valóban fokozni lát­szik a sikeres harcaik eredményeképpen létrehozott hatalmi struktúrák elidegenítő, szükségletet megszabó, diktatórikus és új egyenlőtlenségeket termelő gyakorlata, de a politikai porond egyik szereplőjeként vívott küzdelmeiknek progresszív, a haladás felé mutató iránya is van. Nevezetesen az, hogy az „ellenzéki" pozícióból sikeresen kényszeríthetik a mindenkori hatalmat olyan lépések megtételére, amelyek eredménye kedvező a haladás szempontjából – például az oázis növekedését segíti elő. (E kettősség egyébként egybevág Wallerstein erről szóló állításá­val.) (35)

Ezzel együtt azonban az egalitárius mozgalmak világtörténeti szerepe legalábbis újraértékelendő: a rabszolga-, paraszt- és pro­letár mozgalmak sora jelentős vonulata, de nem feltétlenül egye­düli magashegysége a históriának. Szimpátiánk ugyan a min­denkori elnyomottaké, kiszolgáltatottaké; de ha szemeink előtt a haladás dimenziói rajzolódnak ki, már jóval nehezebb a határo­zott állásfoglalás. Barikádok ritkán emelkednek. És különben is: mit csináljunk két barikád között?

Jegyzetek

1 A két különböző gondolati művelet érzékeltetésére álljon itt egy hét­köznapi példa. Tíz vizsgált háztartás az általuk egységnyi idő alatt „ter­melt" háztartási hulladék mennyisége szempontjából sorba állítható. A rangsor azonban önmagában értékmentes. Környezetvédelmi értékszempont beemelésével a kevés hulladékot előállító háztartás kapja a legjobb minősítést; fogyasztásközpontú szemlélettel a legnagyobb fogyasztásra utaló legnagyobb hulladékmennyiség kerül az élre; azonos fogyasztási szinten a technológia-függő értékelés megint csak a kisebb hulladékmennyiséget preferálja, mint a magas hatásfokát végtermék-kibocsátásának alacsony szintjével bizonyító feldolgozási rendszer eredményét.

2 Az iskola (valójában jó néhány iskola) legfontosabb képviselőit és irányzatait a Fejlődés-tanulmányok 9. kötete gazdag válogatásokkal és árnyalt elemzésekkel mutatta be.

3 Immanuel Wallerstein: A feudalizmusból a kapitalizmusba. Átme­net vagy átmenetek? Világtörténet, 27. (1977) pp. 27-28.

4 Megjelent: Válság. (Fejlődés-tanulmányok, 9.) Budapest, 1987. p. 124. Természetesen Kothari is éppen „a haladás mítoszával" igyekszik leszá­molni, bár eltérő kiindulópontról: a gépek ember feletti uralmának, a függés és kiszolgáltatottság növekedésének kérdéseitől lépkedve a „mo­dernista világszemlélet" csődjének bejelentéséig. (Erről lásd még Miszlivetz Ferenc Besavanyodott modernizáció című bevezető tanulmányát uo. p. 10.)

5 Immanuel Wallerstein: A világkapitalizmus felemelkedése és jövőbeni összeomlása. Az összehasonlító vizsgálat szempontjai. Világtör­ténet, 27. (1977) p. 14.

6 Miszlivetz Ferenc: Interjú Immanuel Wallersteinnel. Elmaradottság és modernizáció. MTA Szociológiai Intézet, 1981.

7 Wallerstein csak töredékesen fejti ki szexizmus-koncepcióját, de an­nak központi állítása (a nők száműzetése az improduktív munkaterüle­tekre) legalábbis kérdéses. Árnyalt és pontos kifejtést azonban minden­képpen igényel.

8 Lásd legújabban: A marxizmus-leninizmus összeomlása. Le Monde, 1990. április 24-25. Magyarul megjelent: Valóság, 1990/9. pp. 122-127.

9 Talán a leginkább hozzáférhető számsorok a Tények Könyvének egyes kiadásaiban találhatók A hivatkozott adatok az 1980-as kiadás dr. KIinger András által összeállított fejezetéből valók (pp. 157-172).

10 Walter Benjamin: Angelus Novus. Magyar Helikon, 1980. p. 966.

11 Julian Huxley: Haladás. In: Élet és halál. (Világkönyvtár, é. n., p. 182.)