Feltételezhető volt, hogy a sztálini rendszerek bukása kedvező feltételeket teremt a nemzetközi baloldal megtisztulása és meg­újulása számára. Megszabadult azoktól az elméleti, politikai, eti­kai tehertételektől, amelyek hiteltelenítették és kompromittálták. A baloldaliak levonhatják a kapitalizmus meghaladására tett első történelmi kísérlet tanulságait, azt, hogy hogyan lehet szer­vesebben, történelmileg megalapozottabban egybekapcsolni a de­mokratikus és a szocialista törekvéseket, a világrendszerbeli és a nemze­ti adottságokat.

A jelenlegi szakaszban azonban nemcsak a kommunista pár­tok térveszteségének, felbomlásának vagyunk tanúi, hanem szá­mos országban a szocialista és a szociáldemokrata pártok hitel­vesztésének, a belső frakcióharcok nyomán bekövetkező labilitá­suknak, az új társadalmi mozgalmak stagnálásának, a hagyomá­nyos nemzeti-felszabadító mozgalmak súlyos politikai, erkölcsi leértékelődésének is. Szétestek az olyan, nem-kommunista egy­ségszervezetek is, mint az el nem kötelezett mozgalom, az Afri­kai Egységszervezet, az Arab Liga.

A baloldal pillanatnyilag nem testesít meg valóságos alterna­tívát. Híveinek jelentős része nem tud mivel azonosulni, elkese­redett, dezorientált. A kétségbeesés, a kiábrándultság, az apátia, olykor az undor uralkodik körükben. Értetlenül állnak egy sor kérdés előtt. Miért vezetett az októberi forradalom a kapitaliz­mus visszaállításához? Miért destabilizálódnak a demokratikus rendszerek? Miért feslik fel a társadalom kulturális és erkölcsi szövete? Vakok lettünk, vagy csak vakít az események szokatlan fényjátéka? Bénák lettünk, vagy csak bénítólag hat, hogy egy helyben topogva keressük a helyes irányvonalat? Az emberek érzéketlenné váltak-e egyéni sorsuk, az emberiség sorsa iránt?

A baloldal tehetetlensége, erőtlensége nemzetközi méreteket ölt. Az országok nagy részében egy szétvert, visszavonuló had­sereghez hasonlít.

Töprengéseimet e helyzet láttán az alábbiakban lényegében egy problémakörre koncentrálom: lehet-e elsődlegesen vagy ki­zárólagosan a létező szocializmus összeomlására visszavezetni a baloldal térveszteségét? A baloldal világméretű válsága, vissza­szorulása azt jelzi-e, hogy a forradalmak, átalakulások, a kapita­lizmus meghaladásának történelmi lehetőségei is kimerülőben vannak, vagy inkább azt, hogy a demokratikus forradalmaknak, átalakulásoknak, a baloldali mozgalmaknak új módon, új uta­kon kell kibontakozniuk, ha egyszer a globalizálódás következtében transznacionalizálódásra kényszerűinek a nemzetállamok, amelyek­nek keretében pedig eddig a politikai közösségek, a demokrati­kus intézmények, a civil társadalmak, a politikai küzdelmek és társadalmi erők közötti konszenzusok létrejöttek. ÚJ típusú kihí­vásokkal szembesülnek a demokratikus, baloldali erők, de ezek megválaszolására még nem készültek fel érdemlegesen. Vajon a demokratizálódás és elmaradottság kizárják-e egymást egy hierarchizált világrendszeren belül?

Mindjárt az elején különös paradoxonra bukkanunk: a balol­dal térvesztése, vérszegénysége, kudarcai aligha abból fakadnak, mintha a történelmi kapitalizmusban, globalizálódó világunk­ban enyhültek volna az ellentmondások, a feszültségek, az egyenlőtlenségek, az igazságtalanságok, az elidegenedés, a zűrzavarok, a konfliktusok. Hiszen fokozódnak a megrázkódta­tások, amelyeket a nagyhatalmak, a transznacionális vállalatok rivalizálása, a nemzeti és vallási ellenségeskedések váltanak ki. Egyidejűleg ível felfelé a tudományos, technikai, termelékenysé­gi teljesítmény és a marginalizálódotlak, kiszorítottak, kizártak száma. Sőt, halmozódnak az emberiség túlélését veszélyeztető jelenségek. A retrográd erők előrenyomulását sokféle tényező összefonódása készítette elő, és tette – remélhetőleg csak átme­netileg – feltartóztathatatlanná: a multinacionális-vállalat ok által indukált globalizálódás, az erőviszonyok átrendeződése, eltolódása a nemzetközi politikában, a társadalmi tagozódásban végbemenő változások, a fogyasztói társadalom nemzetközi térhódítása, az au­diovizuális információk és kultúra világméretű elterjedése (és né­hány társaság által való monopolizáltsága), s végül, de nem utol­sósorban, a baloldal bezárkózása a nemzeti határok közé, egy olyan korban, amikor a társadalmi élet szférái nemzetköziesednek.

Az erőviszonyok átrendeződése, eltolódása a nemzetközi politikában, a világrendszerben. A baloldal kérdőjelek között

Az atomfegyverek és a ballisztikus rakéták feltalálása következ­tében a jaltai világrendszerben valószínűtlenné vált egy új világ­háború, de elkerülhetetlenné lettek a hidegháború és az „enyhü­lési háborúk", a szaporodó helyi konfliktusok. A világ két nagy birodalomra oszlott. Expanzionista törekvései mérlegelésekor a két katonai szuperhatalom tekintettel volt a másik fél létfontos­ságú érdekeire, konfliktusos egyensúlyi helyzetet teremtettek.

Az Egyesült Államok és a nyugati világ nem a hidegháborút nyerte meg, ahogyan ezt Bush elnök állítja, hanem az „enyhülési háborút".¹ Természetesen mindkét szuperhatalom az enyhülés időszakában is arra törekedett, hogy biztosítsa katonai fölényét (a Szovjetunió annak érdekében, hogy visszavonulásra, enged­ményekre kényszerítse az amerikaiakat és szövetségeseiket, az amerikaiak pedig, hogy fenntarthassák hegemóniájukat szövet­ségeseik felett, és a fegyverkezési verseny fokozásával gazdasá­gilag tovább gyengítsék a szovjet tömböt, előmozdítsák és fel­gyorsítsák dezintegrációját).

Az „enyhülési háborúnak" számos nem-katonai vonatkozása is volt. Az iparilag fejlett tőkés országokban, az évtizedeken át tartó fellendülést arra használták fel, hogy megteremtsék a kon­szenzust az államhatalom, a vállalkozók és a munkavállalók kö­zött (jóléti állam). A szovjet tömbön belül az enyhülés előmozdí­totta a gazdasági és kulturális kapcsolatok kiszélesítését a nyu­gati világgal. A domináló katonai társadalom mellett igyekeztek kielégíteni a civil társadalom szükségleteit, és bizonyos fokig li­beralizálták a sztálini rendszert. Egy sor reformkísérlet született, különösen az SZKP XX. kongresszusa után. A reformtörekvések megnyilvánultak a kommunista mozgalomban is (euró kommu­nizmus, kádárizmus).

Számos belső és külső, történeti, társadalmi és lélektani té­nyező kölcsönhatása következtében azonban bebizonyosodott, hogy a létező szocializmust és gazdasági rendszert nem lehet be­lülről megreformálni. Az „enyhülési háború" a létező szocializ­mus, a Varsói Szerződés, a KGST felbomlásához vezetett.

Az Egyesült Államok és a legtöbb nyugati nagyhatalom a maga javára tudta fordítani Gorbacsov új nemzetközi politikai gondolkodását, visszavonulási stratégiáját, aki viszont felte­hetőleg arra számított, hogy befogadják a „G7" csoportjába, és a Szovjetunió egy új Szent Szövetségen belül megtarthatja nagyha­talmi státusát. A peresztrojka azonban – kezdeményezője szán­déka ellenére – nem egy új világrend előmozdítását, nem a Szov­jetunió presztízsének növekedését, nem a demokrácia elvein ala­puló rend megszilárdítását eredményezte, hanem a felbomlási folyamat felgyorsulását, a lappangó feszültségek és ellentétek felszínre törését.

A világ végül katonailag lényegében egypólusúvá vált. Az USA eddig a Világbankot és a Nemzetközi Valutaalapot hasz­nálta fel arra, hogy érdekeit rákényszerítse a világra. A legutóbbi időben az ENSZ-t is igyekszik felhasználni hegemonikus szere­pének megerősítésére. Azáltal, hogy az USA nyerte meg az eny­hülési háborút, retrográd erők vezérlik a demokratikus átalaku­lást, amely ettől kívülről is, belülről is ingataggá válik. A balol­dali erők a jelenlegi szakaszban lényegében egymástól elszigetel­ve küzdenek a fennmaradásért, új koncepció kidolgozásáért. A két világcsendőr által ellenőrzött világban ugyanis kiszélesedett az emancipációs mozgalmak mozgástere, manőverezési le­hetőségeik. Ám az egyik szuperhatalom kiesése ezt a mozgáste­ret újra beszűkítette.

Fordítsuk most figyelmünket azokra a dilemmákra, ame­lyekkel az Európai Közösség kerül szembe a keleti országok in­tegrációjával kapcsolatban – dilemmákra, amelyekre a balol­dalnak sincs egyértelmű válasza.

Vita folyik az Európai Közösségen belül arról, hogy a szovjet tömb összeomlása után az integráció elmélyítésének vagy kiszélesí­tésének a stratégiáját helyezzék-e előtérbe. Nem zárható ki, hogy az Európai Közösség Kelet-Európa bevonásának elhúzódásával, Európa kettéosztottságának fenntartásával versenyképességét szeretné fokozni Japánnal és az Egyesült Államokkal szemben. Az „elmélyítés" hívei az egymásrautaltságot hangsúlyozzák, at­tól a gondolattól vezérelve, hogy könnyebb lesz szűkebb keretek között elfogadtatni az állampolgárokkal a nemzeti államok transznacionalizálását. De vajon az „elmélyítési" stratégia növeli vagy fékezi az újraegyesített Németország hegemonisztikus helyzetét a Közösségen belül és Kelet-Európában? Előkészíti-e az elmélyítés stratégiája Németország és Japán közeledését? Va­jon időhúzás ez, amely lehetővé teszi az erőviszonyok átcsopor­tosítását, a mély tendenciák kikristályosodását (annál is inkább, hogy Nyugat-Európára áramlanak vissza a kelet-európai és ex-Szovjetunióbeli zavarok hullámai? Mi kívánatosabb, illetve mi veszélyesebb a Nyugat számára: egy felbomló, vagy egy stabili­zálódó FÁK?

A „kiszélesítés" stratégiáját is precízebben és konkrétabban kellene megfogalmazni. A vég nélküli ígéretek kompromittálják a széptevőt. A rosszul szeretettek sirámai (Vö. Apollinaire: La chanson du mal-aimé) a kiábrándult szerelmesek szemrehányá­saivá fajulnak Mi, kelet-európaiak, elvárnánk, hogy a Közösség hatalmasai ne folyamodjanak egy kolonialista típusú retoriká­hoz: „Ezek a balkáni, félázsiai országok nem elég fejlettek, éret­tek ahhoz, hogy befogadhassuk őket, és szembenézhessenek a piacgazdaság törvényeivel és következményeivel" (azelőtt azt hangoztatták, hogy a gyarmati népek nem eléggé érettek a füg­getlenségre).

Miként járul hozzá a Közösség a piacgazdaságba való átme­netet megkönnyítő szakasz előkészítéséhez? Új nemzetközi munkamegosztást kellene megteremteni. Jelenleg az integráló­dást a volt keleti tömb országai elsősorban azzal készítik elő, hogy a nyugati termékek beáramlását fokozzák piacaikon. Ez veszé­lyezteti termelőrendszerüket és a demokratikus rendszert. Az aktív la­kosság mind nagyobb része hátrányos helyzetbe kerül, a kis és középvállalatok zöme a spekulációs gazdaság felé vonzódik. El­kerülhető-e egy olyan típusú modernizáció, amely a kelet-euró­pai lakosság gépkocsiállományának megújításához hasonlít, amelyet a nyugatiak számára már használhatatlan, leértéke­lődött autók behozatala, beszerzése jellemez?

Nyugaton a baloldali erők eltérő álláspontokra helyezkednek az Európai Közösség integrációs stratégiája, az Európa Parla­ment jogosítványainak kiszélesítése, a végrehajtó hatalom transznacionalizálása vonatkozásában. Viták folynak arról, hogy gazdaságilag, politikailag, szociális szempontból milyen előnyökkel és hátrányokkal jár az egyik vagy a másik stratégia.

Kelet-Európában a baloldal nem zárkózhat el az integrálódás elől, de nincs egyértelmű és világos elemzése arról, hogy milyen előnyös, il­letve hátrányos következményei lesznek az integrációnak, és hogyan le­het a káros kihatásokat enyhíteni. Hogyan lehet versenyezni a fejlet­tebb nyugat-európai vállalatokkal, elkerülni a szabadpiac látha­tatlan, de kíméletlen kezét?

A kelet-európai „barbárok" ma nem akarnak hódítani, de re­mélik, hogy meghódítják őket. Vajon, ha nem garantálják politi­kai, területi biztonságukat, ellen tudnak-e állni annak a migráci­ós folyamatnak, amely az Uraitól kiindulva elöntheti a közép-kelet-európai térséget? Mi lesz, ha a közösség lezárja határait, és Közép-Európa nem tudja fékezni a nagy népvándorlásokat, in­váziókat, ahogyan ez a tatárokkal és törökökkel történt? Ez eset­ben mi újra egy megtizedelt, feldúlt, széttaposott régió leszünk.

Nem lenne ideje már gátat vetni a kíméletlen állatiassággal dühöngő emberi mohóságnak? Egy hierarchizált világban csak hierarchizált Európa képzelhető el? Paloták <:s kunyhók, kasté­lyok és hátsó udvarok…

Egy új, emberibb világrend felé vivő előrehaladás hiányában félő, hogy az emberiség történelme nem lesz más, mint az emberi­ség elcsökevényesedésének és hanyatlásának története. Nemzeti, európai és világviszonylatban is érdemes idézni Alexis Tocqueville megállapítását és jóslatát: „Korunk nemzetei a körülmények ala­kulása folytán nem lehetnek nem egyenlőek; de minden attól függ, hogy az egyenlőség mire vezet: a szolgasághoz vagy a sza­badsághoz, a felvilágosultsághoz vagy a barbársághoz, a pros­peráláshoz vagy a nyomorúsághoz… A kis nemzetek gyakran nyomorúságos helyzetben vannak, nem azért mert kicsik, ha­nem mert gyengék; a nagyok prosperálnak, nem azért, mert na­gyok, hanem azért, mert erősek. Az erő a nemzetek számára na­gyon gyakran elsőleges feltétele a jólétnek, sőt magának a lét­nek.''²

A baloldal szembesülése a világ globalizálódásával

A korábbi időszakokban a baloldali erők ki tud ták aknázni a vi­lágrendszerben jelentkező zavarokat, visszásságokat, igazságta­lanságokat, és nem egy esetben olyan szabályozásra kényszerí­tették a kormányzatokat, amelyek – legalábbis részlegesen – te­kintettel voltak az ellenzéki erők követeléseire. A kikényszerített konszenzusok erősítették a munkáspártok, a szakszervezetek, a demokratikus irányzatok tekintélyét, elősegítették befolyásuk ki­szélesítését.

A szovjet tömb elleni harc során a nyugati világ arra töreke­dett, hogy a demokratikus értékek, a szellemi szabadság, a gaz­dasági hatékonyság, a tudományos és a technológiai teljesít­mény, a társadalombiztosítási szolgáltatások megtestesítője le­gyen. A „szocialista világ", ellenségük, arra kényszerítette őket, hogy tekintettel legyenek saját baloldali közvéleményükre. (Ez nem zárta ki, hogy a nemzetközi politikában – különösen a har­madik világban – ne támogassák a katonai diktatúrákat, az anti­demokratikus erőkel, és ne építsék ki az uralmi-alárendelési vi­szonyok új hálózatát.)

A 70-es években a jobboldali, a konzervatív erők új ideoló­giai-politikai platformot kezdtek kimunkálni, a neoliberaliz­must, a konzervatív forradalmak elméletét, amely figyelembe vette a globalizálási folyamatokat, a bérből élők világának differenciá­lódását, a kétsebességű társadalmak konfliktusait, a harmadik világ új tagoltságát, a fogyasztói társadalom térhódítását, a szov­jet világban mutatkozó törésvonalakat, a nyugati nagyhatalmak együttműködését a világfolyamatok szabályozásában (hegemó­niájuk megőrzése érdekében).

A baloldal megújulási kísérletei eddig nem vezettek olyan al­ternatívák kidolgozására, amelyek összhangban lennének a vi­lágrendszerben végbemenő változásokkal, az emberek új igé­nyeivel és várakozásaival. A baloldal túl sokáig kötődött ha­gyományaihoz. Konzervatívvá vált. Míg a tőke nemzetköziesedett, globalizálódott, a baloldal mindinkább elnemzetiesedett. A nemzeti politikát nem világrendszerbeli megközelítése szem­szögéből elemezte.³ Pedig a nemzetközi baloldalnak – minden áramlatának – mélyebben és átfogóbban kellene figyelembe ven­nie a globalizáció jelenségét és annak kihatásait a társadalmi élet minden szférájára, annak érdekében, hogy elméletileg megala­pozottabb stratégiát dolgozzon ki, az egyes régiók sajátosságait figyelembe véve. Samir Amin új könyvében (L'empire du chaos – A káosz birodalma?)⁴ elemzi ezt a problémakört. Abból a tételből indul ki, hogy a kapitalizmus mindig nemzetközi rend­szert alkotott. Maga a tőke, amely a mai napig lényegében nem­zeti maradt, éppen korszakunkban kezdi ezt a minőségét elve­szíteni, és ehelyett a mundializáció révén uralkodó nemzetközi tőkévé válni, mégpedig elképzelhetetlen gyorsasággal – írja a szerző. E minőségi változásoknak számos következménye van. A felhalmozás szabályozása a centrum államaiban azoktól a po­litikai és társadalmi harcoktól függött, amelyek nemzeti szinten kialakultak, és meghatározták a hatalomra kerülő szövetségi blokk szerkezetét. Nemzetközi érvényű szabályozási mechaniz­mus még a hárompólusú konstellációban (USA, Japán, Európa) sem alakult ki. Korunk drámája éppen a társadalmi tudat azon hiányosságából ered, hogy nem vagyunk képesek a mai körül­mények között pozitív és haladó, koordinált és komplementer alternatívákat felvázolni és előremozdítani. Ez a tehetetlenség egyfelől azt eredményezi, hogy az államok csupán helyi hatalmi érdekeket közvetítenek, másfelől azt, hogy a társadalmi mozgal­mak tevékenysége csak spontán reakciókra, válaszadásokra kor­látozódik. Ezek a megnyilvánulások igen gyakran elkerülhetet­lenül csekély hatékonyságúak, bukással fenyegetettek Úgy me­nekülnek előre, hogy a régmúltba esnek vissza. (Vallási, etnikai bezárkózás.)

A globalizációval együtt jár a polarizáció a nemzetállamok között és a nemzetállamokon belül. Michel Chossudovsky pél­dául, az ottawai egyetem tanára, „Nehogy a szegénység világ­méretűvé váljék" című írásában sok adalékot szolgáltat arról, hogyan váltja ki a globalizáció a polarizációt:

„A nemzetközi pénz­ügyi szervezetek egyfajta párhuzamos kormányzatot alkotnak, amely nem tartozik számadással a civil társadalomnak. … Az uralomnak ez az új formája, amelyet »piaci kolonializmusnak« nevezhetünk, népeket és kormányokat rendel alá e piac személytelen erőinek és tudatos manipulációinak, ami ilyen mértékben történelmileg példátlan szituáció. … Lengyelország és Magyarország helyzete nem tér el alapvetően sok latin-amerikai országétól. A reálbérek leszorítása és a nemzetgazdaságok nyugati piaci nyitása követ­keztében bezárják a belső piac ellátására berendezett, »nem hatékony« vállalatokat. … Itt is hat a szegénység világméretű fejlődése, amely az exportra rendezkedik be, és alapja az olcsó munkaerő, termelési kapacitása pedig hatalmas, tekintettel a munkaerő óriási tömegére. A harmadik világban a reálbérek át­lagosan csak a harmincad részét érik el az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában és Japánban fizetett reálbéreknek. … Expor­tálni vagy meghalni – ez a jelszó. … Mindenki ugyanazokon az európai és észak-amerikai piacokon akar eladni. … Az export nö­velési politika növelése csökkenti a termékek árát, következés­képpen a jövedelmet is, amelyet az adósság törlesztésére szántak volna. Valójában egy túltelített világpiacon ez a stratégia csak néhány alacsony munkabérű országnak hozhat hasznot. … A Dél szegénysége szűkíti az import iránti keresletet. … Bűvös kör alakul ki: az ipar áthelyezése a harmadik világba a gazdaság és ezzel a munkanélküliség átrendeződését váltja ki a fejlett orszá­gokban. … (A ruházati ágazatban például a divatárus három vagy négy dollárért veszi meg a Vietnamban vagy Thaiföldön tervezett inget. Ezt az inget aztán 45 dollárért adja el Nyugaton.) … Miközben a Nyugat-Európában és az USA-ban fogyasztott termékek növekvő része származik a harmadik világból, a gaz­dag országok járadékgazdasága a világjövedelemnek mintegy 80 százalékára teszi rá a kezét. Itt van a forrása a Dél eladósodá­sának."⁵

Ricardo Petrella, az Európai Közösség Bizottságának FAST-programja (a tudomány és a technológia értékelésével és jövőku­tatással foglalkozó program) igazgatója több írásában elemzi a multinacionális vállalatok és a nemzeti kormányok új viszonyát és an­nak kihatásait a politikai és ideológiai életre. Azok, akik azt hirdetik, hogy a „láthatatlan kézre" kell bízni az egyének, vállalatok, vá­rosok, országok közötti gazdasági irányítást – írja Petrella -, be­folyásuk folytán igen nagy hatalmat tartanak kézben. Valójában számos „látható kéz" irányítja a világgazdaságot, de kizárólag saját, alapvetően ágazati és testületi jellegű érdekeinek megfe­lelően. Gondolni lehetne jól irányzott intézkedésekre, amelyek megakadályozzák nagy ipari világtrösztök létesítését. Az orszá­gos szinten létező legszigorúbb trösztellenes törvény sem akadá­lyozza meg a világméretű „birodalmak" kifejlődését, és nem na­gyon hatékony az ipari és pénzügyi koncentrációval szemben. Tíz-húsz év múlva csupán két nagy műholdgyártó világcsoport létezik majd, három-négy autógyár, hat-nyolc nagy távköz­lési hálózat stb. Vajon gondolnak-e erre, amikor a piac „szabad­ságát" követelik? így tehát valójában nem a „láthatatlan kéz" és a „látható kéz" között lehet választani, hanem kétféle típusú kéz között, amelyek mindegyike egyformán látható: az egyik olda­lon állnak a világméretű magán oligarchiák, amelyek a nemzeti államok apparátusainak támogatását élvezik, a másik oldalon a mindenki által ismert intézmények és játékszabályok. Ez utóbbi­ak lehetővé tehetnék az állami és magánszerveknek, hogy a vi­lág gazdaságát világos alapokra támaszkodva irányítsák, szá­mos egyeztetés után világosan meghatározva és felkutatva a kol­lektív közérdekeket és az emberiség fejlődésének nagy irányvo­nalait.⁶

Abban a jelentésben, amelyet Ricardo Petrella a Belfortban tartott nemzetközi kollokviumra készített („Európa, Köztársa­ság, Egyetemesség" 1991. szeptember 21-22), és amelynek el­nökségét Chevénement volt hadügyminiszter vállalta, a követ­kezőt olvashatjuk: „Új jelenség, hogy az államok és a vállalatok, többek között a globalizáció következtében, a szövetség és az együttműködés új szakaszába léptek… A vállalatoknak szüksé­gük van a »lokális« (a nemzeti) államokra, hogy szembesülhes­senek a mundializációval, és ők maguk is mundializálódhassa­nak. A lokális államoknak pedig szükségük van transznacionális vállalatokra, hogy biztosíthassák legitimitásuk folyamatosságát, lövőjüket (úgy is, mint politikai formáció, és úgy is, mint «lokális» társadalom)."

A hatvanas évek óta a nemzeti hídfőállásokból kiindulva fel­gyorsult a transznacionalizálódási folyamat. A multinacionális vállalatok már nincsenek alárendelve az államnemzet hatalmának, mindazonáltal megfelelő forrással kell rendelkezniük abból a célból is, hogy stabilizálják, erősítsék, szélesítsék pozícióikat, javítsák versenyképességüket az idegen multinacionális vállalatokkal szemben a termelés, a kereskedelem, a pénzügyek, az anyagi és szellemi infrastruktúra tekintetében. Azt lehet állítani, hogy az a nemzetállam, amelyik rendelkezik multinacionális vállala­tokkal, érdekelt is azok sikerében. Ez vonatkozik a hatalmon lévő politikai elitre, a szakszervezetekre, és bizonyos fokig és bizonyos érte­lemben a lakosság egészére.

A fejlett tőkés országokban a baloldal számára új dilemmát teremt ez az érdekegybeesés, ez a – nem konfliktusmentes – új szövetségi rendszer. Relatíve privilegizált helyzetbe kerül a bérből élők többsége, összehasonlítva az elmaradt európai és a nem-európai térség aktív lakosságával. (Bérek, társadalombizto­sítások, juttatások színvonala, képzési rendszer, nemzetközi po­litikai befolyás.)

Európában az államnemzetek nemzetközivé tétele olyan mo­dellt kínálhatna, amely lehetővé tenné a nemzeti különbségek mérséklését, a nemzeti kisebbségek problémáinak megoldását kínálhatná, és biztosíthatná a konfliktusok kezelését. Ebből a szempontból az újraegyesített Németországnak nagy a felelőssé­ge. Németország missziója kettős lehet: lehetősége van arra, hogy az európai baloldal támogatásával hegemón szerepet vállaljon egy új európai entitás megteremtésében, amely egy kevésbé embertelen világrend kialakítására irányuló törekvés fő mozgatóereje lenne, de fennáll az a lehetőség is, hogy önnön világhegemonisztikus terjeszkedését fogja szorgalmazni. Hogy Németország végül is melyik utat vá­lasztja, ez összefügg azzal a másik kérdéssel is: vajon Európa egyesülése a hegemóniáért folyó versenyt fogja-e erősíteni, vagy az egyesülés értékei realizálódnak?

Nehogy hátrálva lépjen be a nemzetkőzi baloldal a XXI. századba…

Az eddigi fejtegetések arra szolgáltak, hogy érzékeltessek né­hány olyan tényezőt, amely alátámasztja azt a feltételezéseméi, miszerint a hagyományos baloldal történelmi lehetőségei kimerülőben vannak. Ugyanakkor úgy látom, hogy a megújuló balol­dal hosszú távon visszanyerheti korszerűségi koefficiensét, vi­lágméretű lendületét.

A történelmi kapitalizmus a XVI. század óta egyrészt olyan eszméket, változásokat, mozgalmakat keltett életre, amelyek megkérdőjelezték, szétroncsolták vagy felszámolták a prekapitalista társadalmakat, másrészt olyanokat, amelyek szembeszáll­tak a kapitalizmus által kitermelt elembertelenítő ellentmondá­sokkal, az egyéni szabadság és a piaci szabadság korrelációjából adódó torzulásokkal a társadalmi élet minden szférájában, nem­zeti és nemzetközi vonatkozásokban egyaránt.

A kapitalizmus a demokrácia és a szocializmus táptalaja. Előmoz­dította a nemzetté válás folyama tát és a nemzeti dezintegrációt, a modernizációt és az elmaradottságot; egy olyan hierarchikus vi­lágrendszer kialakulását, amelynek szimbólumai a felhőkarco­lók és a bádogvárosok. A történelmi kapitalizmus sorsát alakító nagyhatalmaknak és oligarchiáknak sikerült eddig felbomlasztani, le­verni, bekebelezni, semlegesíteni a rendszeridegen (l. Wallerstein) moz­galmakat, forradalmakat, lázadásokat, mégpedig kiaknázva gazdasági, pénzügyi, hatalmi, katonai, ideológiai fölényüket és az ellenük szegülő mozgalmak belső gyengeségeit, torzsalkodásait, nem-adekvát stratégiá­jukat és szervezeti-működési jellegüket.

A XX. század végén a kapitalizmus világméretű győzelmet könyvelhet el. A demokrácia világa földrajzilag jelentősen ki­tágult, ugyanakkor mindenhatóvá vált a profit logikája, a nagyhatalmak Szent Szövetsége. Nem a kommunizmus kísérte­te járja be Európát és a világot, hanem a valóságosan létező kapi­talizmus csodái és rémei kísértenek. A globalizáció kiváltja a po­larizációt, az egyenlőtlen fejlődést (Samir Amin), egy új típusú dualizmust: „Lehetséges, hogy – a történelem egy újabb gazda­sági fortélya révén – a világrendszeren belüli társadalmi fejlődés jelenlegi szintjén napjainkban egy globális méretű kettős gazda­ság és társadalom van kialakulóban… Ez az új dualizmus azok között alakul ki, akik részt vesznek, illetve, akik többé nem tud­nak részt venni a világméretű munka megosztásban… A citromot azután dobják félre, hogy kifacsarták." (így A. G. Frank.⁷ )

A hagyományos és az új demokratikus rendszerek végső soron egy totalitárius világrendszeren belül vergődnek. Ennek fő mozgatói és irányítói az Egyesült Államok, Japán, Németország és azoknak transznacionális oligarchiái.

Századunk végére a nemzetközi baloldalt szétpattintotta ez a totalitárius világrendszer. A hagyományos baloldal lényegé­ben nemzeti keretek között folytatta harcát, fogalmazta meg célkitűzéseit, de képtelen volt befolyásolni azokat a mélyáramlatokat, amelyek kialakították a világrendszer fő vonásait. Nem volt képes korlátok közé szorítani a nemzetközi tőke uralmát. A hagyományos baloldal nemzetközi szolidaritása, együttműködése a vezető testületek tanácskozásaira és az ott megfogalmazódott javaslatokra, illetve határozatokra korlátozó­dott.

A baloldalnak keresnie kell azokat a módozatokat, amelyek révén valamilyen módon szabályozni tudja a mindenható transznacionális tőke mozgását, amely jelentős mértékben – ahogyan ezt már említettük – függetleníti magát a nemzeti tár­sadalmaktól és megszabja azok sorsát, felfelé ívelő vagy ha­nyatló pályáját. A baloldal nem folyamodhat a babitsi Jónás hi­ábavaló haragjához, szemrehányásaihoz. A világon a baloldal potenciális hívei és hívői, rokonszenvezői túlnyomó többséget alkotnak. Az állóháború és a frontális támadás között milyen le­hetőségek kínálkoznak az egyes országokban és régiókban? Hogyan lehet koordinálni a szenvedő népek ellenállását? Milyen közbülső szakaszokon keresztül lehet majd elérni a világrend­szer működésének szabályozását? Hogyan lehet összekapcsolni az eltérő indíttatású és jellegű tiltakozásokat, szembenállásokat, aspirációkat? Mennyire tudja majd a baloldal befolyásolni a nemzetállamok transznacionalizálási folyamatát és azok intéz­ményrendszerét?

A hagyományos baloldal által hozott áldozatok, a megvívott harcok, a meghirdetett eszmék és célok hosszú időn keresztül összhangban voltak a kor lehetőségeivel és követelményeivel. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy a haladó ideáloknak az a sorsuk, hogy anticipálják a jövőt, elősegítsék egy új korszak el­jövetelét, amelynek valóságos mozgása azután diszkreditálja és megcsúfolja őket.

Ahhoz, hogy a baloldal visszanyerje időszerűségi koefficien­sét, és célravezető alternatívát dolgozzon ki, hosszú időre lesz szükség, nem utolsó sorban azért is, mert – ahogyan említettem – nem kristályosodott ki még az új világrend.

Íme néhány követelmény, amellyel a megújuló baloldal fel­tétlenül szembesül.

Mint már szó volt róla, napjainkkal a nemzetállamok transznacionalizálásának korszakába kerültünk. Nélkülözhetetlenné vált a világrendszerbeli megközelítés. Ami távolinak tűnik tér­ben és időben, az a jelen szívlüktetését jelzi.

A globalizálódás nem iktatja ki a nemzetit, a lokálist. Az ön­szerveződést, az önvédelmet, az asszociatív életet kell hangsú­lyozni éppen abból a célból is, hogy az állampolgárok szerveseb­ben tanulják meg összekapcsolni a közvetlent és a távolit, a he­lyit és a világrendszerbelit.

A hagyományos baloldal a XX. század közepéig eltérő forrá­sokból táplálkozott, változatos eszméket hirdetett, egymáshoz közel álló, de mégis megkülönböztethető társadalmi rétegekre támaszkodott. Felháborodásukban gyakran közösen meneteltek, a célok és megoldások módozataiban gyakran szembekerültek egymással. A hagyományos baloldalon belül két fő áramlatot kü­lönböztethetünk meg, mindkettőn belül sokféle elágazással. Az egyik fő áramlat mindenekelőtt a francia forradalom hagyomá­nyaihoz kötődött. A demokratizálódás kiszélesítését, gazdagítását szorgalmazták, érzékenyek voltak minden iránt, ami csorbította az em­beri méltóságot, a szellemi és morális értékeket, a demokratikus jogok érvényesítését. Közelebb álltak a munka világához, mint a tőke vi­lágához. Ezen áramlatban találjuk a kistulajdonosokat, az értel­miséget, a szociális problémák iránt érzékeny hívőket. A hagyo­mányos baloldal másik áramlata ellenben elsősorban a munka vi­lágához kötődött, mindenekelőtt a tőke és a munka ellentétét hangsúlyozta. A szabadságot alárendelték az egyenlőségnek és a mun­kások közötti szolidaritásnak. A szakszervezeti mozgalmakon és a munkáspártokon keresztül törekedtek érvényesíteni politikai és gazdasági érdekeiket. A III. Internacionálé megalakulása után a szociáldemokrácián belül a reformista irányzat, a kommunista mozgalmon belül pedig a voluntarizmus erősödött. A lehetséges minimum elérésének elhalasztása és a történelmileg lehetetlen követelése között húzódott a határvonal.

A megújuló baloldalnak el kell hárítania az ouvrierizmust és azt a hiedelmet, hogy a nyomor önmagában forradalmasít. A fejlettebb országokban a következő évtizedekben egyér­telműen a szellemi bérből élők válnak a társadalmi élet fősze­replőivé. A gyenge láncszemekben az ipari tartaléksereg és a foglalkoztatottak, a szakképzett és a szakképzetlen munkaerő közötti elválasztó vonal bizonytalanabbá válik, és bonyolult át­meneti formákat fog felmutatni. A baloldal új szerveződési for­máinak feltétlenül igazodniuk kell ezekhez a változásokhoz.

Kongassuk meg a vészharangot!

A nemzetközi baloldal közvetlen főfeladata a jelenlegi szakaszban: feltartóztatni a neoliberális és a szélsőjobboldali erők közös offenzíváját

Világrendszerünkben fokozódnak az instabilitást kiváltó té­nyezők; a baloldal elerőtlenedése csak egy ezek közül. „A kon­zervatív és a jobboldali eszmék, értékek, mozgalmak újraéledése és megújulási kísérletei nem kis mértékben arra is visszavezet­hetők, hogy a kommunista madárijesztő eltűnésével a liberális kapitalizmus elvesztette legjobb alibijét. Ezentúl a szegénység övezetei az Európai Közösségben és Észak-Amerikában, a fejlődő országok társadalmi zavarai – mindez ama fennálló egyet­len gazdasági rendszernek lesz tulajdonítható, amely nem tud új erőre kapni. Meddig mernek még türelmet prédikálni a fellendülésre várva? … A politikusok kitérnek az érdemi válasz elől…. Porhin­tés, szédelgés ez, ha előbb nem tűzik ki a gazdasági és szociálpo­litika megváltoztatását, amely napról-napra új híveket sorakoztat fel Le Pen mögé…. A kommunizmus romjain kihajt a tekintélyural­mi rendszerek csábítása, amelyek rendet ígérve, de félretolva a demokráciát, kikényszerítik a piaci törvények szabad érvényesü­lését. A szélsőséges áramlatok a régi demokráciákban is teret nyernek. Milyen közei van hozzánk Kelet-Európa, és nemcsak földrajzilag…"⁸

Christian de Brie a Le Monde Diplomatique 1992. januári szá­mában ugyancsak terjedelmes és félelmetes cikket ír a szélsőjobb európai internacionáléjáról. Felhívja a figyelmet: „1989-ben összesen mintegy 7 millió európai választópolgár szavazott faj- és idegengyűlölő pártokra.⁹ Politikájuk vegyes elemeire jellemző a német republikánusok mérsékeltnek számító – és Le Pen szélsőséges nézeteit gyakran kritizáló – pártprogramja: a külföl­diek fokozatos eltávolítása, szociális jogaik megvonása, internáló és kényszermunkatáborok létesítése (a politikai ellenzék számá­ra is), a cenzúra bevezetése, a szakszervezetek állami irányítása. … A cél egy és ugyanaz: minden esetben a faji kérdés az a fe­szítővas, amellyel a demokratikus rendszert ki lehelne billenteni, s beledönteni abba az »új rend« nevű szakadékba, amelyből csaknem fél évszázaddal ezelőtt Európának mintegy 50 millió halott árán sikerült kikecmeregnie. A félelem pontosan annyira megalapozott a fenyegetett középosztályok részéről, mint amennyire valóságos a nyugati társadalom válsága. Mindaddig, amíg a demokrata állampolgárok sorsukat elvakult elitpolitiku­sokra bízzák, a szélsőséges kísértések erősödnek."

A baloldal nem túlozhatja el, de nem is kicsinyelheti le a ret­rográd erők nemzetközi offenzíváját. Feladata, hogy figyelmének és tevékenységének középpontjába állítsa a szélsőjobboldal felé sodródás veszélyének elhárítását. Kongassuk meg a vészharangot, nehogy nekünk szóljon a lélekharang. Ne feledkezzünk meg róla, hogy annak idején a nem-fasiszták bénultsága, helytelen helyzet­értékelése Hitler hatalomra jutását eredményezte. Napjainkban nincsenek Hitlerek, de szaporodnak a felfegyverzett próféták, azok a politikusok, akik azt hirdetik, hogy messianisztikus kül­detésük a rend visszaállítása a demokratikus zűrzavarok kikü­szöbölésére. Le Pen 1991. szeptember 1-jei üzenetében azt írja: „a gát mögött a dagály mind magasabbra csap, míg el nem sodorja a gát zsilipéit". (Idézzük ehhez Victor Hugo figyelmeztetését a „Borzasztó év" [l'Année Terrible] című verseskötetéből: „Azt hi­szitek, hogy én vagyok a dagály, pedig özönvíz vagyok.")

A baloldalnak nem az a hivatása, hogy Noé-bárkákat építsen a menekülők számára, hanem, hogy minél több, mind nagyobb szakértelemmel rendelkező gátépítőket toborozzon, akik képe­sek lesznek megszilárdítani a gátat mélységében, magasságában és szélességében. Az apátia, a közömbösség azoknak nyújt segít­séget, akik egy kemény hatalmat akarnak megteremteni, hogy könnyedebben és hosszadalmasabban kordában tarthassák azo­kat, akik beletörődtek abba, hogy gyengék. Széles nemzetközi összefogásra lenne szükség a retrográd neoliberális áramlatok és a szélsőjobboldali erők szövetségének megakadályozására.

A demokratikus vívmányok megvédésén és gazdagításán keresztül lehet összekapcsolni – s különösen így van ez a kelet-európai országokban – egy perspektívát nyújtó politikai irány­vonalat és a bérből élő világnak, a lakosság széles rétegeinek ér­dekérvényesítését.

A baloldal megújulásának egyik döntő feltétele a demokrati­kus vívmányok védelmezése. A konzervatív erők számára a francia forradalom befejezett forradalom. A baloldal számára a forradalmi fejlődésnek, az individualizációnak és a szocializáló­dásnak nincsenek ha tárai.

1992. március.

Jegyzetek

1 „Enyhülési háborúról" lehet beszélni, mert az enyhülés ernyője alatt mindkét szuperhatalom katonai erőfölényre nem-katonai téren pedig társadalmi-politikai fölényének demonstrálására törekedett. Egymás ki­szorítására, legyőzésére. Az amerikai fél, a Nyugat nem segítette elő a reformkísérletek sikerét. Az enyhülésből adódó lehetőségek kiaknázásá­ra törekedtek, elsősorban a Szovjetunió és szövetségei közötti viszony la­zítására, az ellenzéki csoportok fokozottabb támogatására.

2 Alexis Tocqueville: La Démocratie en Amerique. Összes Művei 1. kötete, 164. rész.

3 Érdemes ebből a szempontból felfigyelni Hamvas Béla gondolatai­ra, amelyeket a Világválság c. művében olvashatunk: „A nagy kultú­rával feltétlenül, együtt jár az a kötelezettség, hogy az ember továbbépít­se. Kultúrában születni nem csak annyit jelent, hogy élvezni a kiváltsá­gokat, amiket az ősök alkotása teremtett, hanem annyit is, hogy előkészí­teni az utódok kultúráját. … E kettőséget kell élni. Aki nem éli, az nincs jelen a korban és minél kevésbé éti, annál nagyobb a „korszerűtlenségi koefficiense" (Ortega kifejezése). … A lemaradt részt vett a korban, de nem tudott lépést tartani vele. … A legfontosabb helyzet az időszerűség helyzete. … Az alapvető bizonytalansági érzet a megoldhatatlan problé­mastruktúrából következik, és annak az az emberi tudatban való jelent­kezése. …" Hamvas Béla: A világválság. Magvető, Budapest, 1983. p. 41.

4 Samir Amin: l'Empire du chaos. La nouvelle mondialisation capitaliste. L/Harmattan. Paris, 1991. 9. és 13. oldal alapján.

5 A Le Monde Diplomatique 1991. októberi számából.

6 Le Monde Diplomatique, 1992. február.

7 Andre Gunder Frank: Demokráciaárusítás az antidemokratikus pia­con. Eszmélet, 11-12. szám, pp. 242-243.

8 Claude Julien: Oda az alibi – támadnak a szélsőségesek. Le Monde Diplomatique, 1991. december.

9 Meglehet, 1992-ben a helyzet még rosszabb. (A szerk.)

1. Az Öböl-válság lényege

Az Öböl-válság nem egyéb, mint egy annak rendje és módja szerint megnyilvánuló Észak-Dél konfliktus. Az iraki rezsim ter­mészete, meg Szaddam Huszéin személyisége¹ minden bi­zonnyal érdekes elemek benne, ám másodlagosak. Valójában az egész Nyugat intervenciója – máig nem láttunk hasonló erejű fegyveres erőt – egy percig sem a nemzetközi jog betartására vagy az iraki demokrácia helyreállítására irányult. Egyszerűen a politikai status quo fenntartását és a közel-keleti olaj ellenőrzé­sét szolgálta. Elsősorban az iraki hadsereg szétveréséről volt szó, amit már Tel Aviv is hosszú idő óta áhított (attól a pillanattól fogva ugyanis ez utóbbi, a cionista állam teljes felsőbbrendűsé­ge okán, tetszés szerint tevékenykedhet a térségben). Cél volt továbbá állandósítani a Nyugat rablópolitikáját a mesterséges olajállamok segítségével. Valójában tehát ezek voltak a művelet kizárólagos céljai, a többi csak képmutatás.

Jó húsz éven keresztül a Nyugat támogatta Szaddam Huszeint, a hiábavaló és bűnös tízéves háború során is, mert akkor a Nyugatnak szüksége volt Szaddamra. Ez idő tájt senki sem fe­dezte fel, hogy nem valami túlságosan demokratikus alkat. Egyébként a demokrácia ürügye kicsit nevetségesen hangzik, ha Szaúd-Arábia védelmét tűzték ki célul az intervenció elé, hi­szen ez utóbbi sem éppen a demokrácia modellje. A kuvaiti re­zsim sem sokat ér ezen a téren. Hasonlóképpen: hirtelen előtér­be kerül a kurdok kiirtása. És mi van ugyanezen kurdok állandó gyilkolásával Törökországban és Iránban? És a tuaregek most is zajló irtásával? Magától értetődik, hogy nem nagyon hozzák szóba e gyilkos rezsimek gaztetteit, hiszen ezek a nyugati szö­vetségi rendszer részei. Függetlenség vagy a médiumok aláren­deltsége? Ami a „nemzetközi jogokat" illeti, beszéljünk csak ró­luk. Mit tett a Nyugat, hogy betartassa Izraellel a 242. határoza­tot, miszerint ki kell ürítenie azokat a területeket, amelyeket több mint húsz éve illegálisan tart megszállva? Mit tett a Nyugat, hogy elutasítsa a Golan törvénytelen annektálását? Nem nevet­séges-e hallani Törökország tiltakozását (amely Görögország szövetségese) Kuvait megszállásáért, miközben Törökország, a NATO tagjaként, megszállta Ciprust, és a Nyugat nem szólt egy szót sem?²

2. Az Észak-Dél konfliktus és a harmadik világ újra-kompradorizálása

Az Észak-Dél konfliktus valóban alapvető ellentét annak a világ­jelenségnek a keretében, amelyet én reálisan létező kapitaliz­musnak nevezek. A kapitalizmus mint „reálisan létező" világ­rendszer, kezdeteitől fogva – tehát öt évszázad óta – felelős a világméretű polarizációért, vagyis, modern megfogalmazással élve, felelős az Észak-Dél .elágazásért"! Manapság ez a polari­záció a periférián élő néposztályok számára (tehát az emberiség többsége számára) elviselhetetlen feltételeket teremt, mind gaz­dasági és szociális síkon (növekvő nyomor), mind politikai téren (nemzeti jogok eltiprása, a demokrácia hiánya stb.). Mindez tö­kéletesen beleillik a világméretű tőkefelhalmozáshoz szükséges logikába.

Gyakran mondják, hogy az utóbbi negyven évben az Észak-Dél konfliktust elrejtette a Kelet-Nyugat konfliktus, amelyet fontosabbnak ítélnek. Valójában a Kelet-Nyugat konfliktus szerin­tem hasonló természetű volt, mint amelyet az Észak a Dél sze­mére vet. Az orosz és a kínai forradalmak, szocialisták lévén, végül is nem voltak egyebek, mint a kapitalizmus perifériáján élő népek felemelkedési kísérletei, azon népekéi, amelyeknek társa­dalmi, gazdasági és politikai helyzete elviselhetetlenné vált a ka­pitalizmus miatt (Oroszországban 1917-ben, később Kínában, Kubában vagy Vietnamban). Ezek a forradalmak nagyon is bele­illenek a harmadik világ nemzeti felszabadító mozgalmainak családjába; annyiban térnek el ezektől, hogy a szocialista forra­dalmak a maguk idejében a legradikálisabbak voltak a kapitalis­ta rendszer perifériáján élő népek forradalmai és mozgalmai kö­zül, és ezért a kapitalista Nyugat ezeket ítélte a legveszélye­sebbnek. Persze a Szovjetunióban végbemenő evolúció a má­sodik világháború után, a Szovjetunió felemelkedése katonai szuperhatalommá (s ezen a téren egyenlővé válása az Egyesült Államokkal) módosított néhány nemzetközi viszonyt, ideértve némely Észak-Dél viszonyt is. Ez az evolúció összességében elősegítette a harmadik világ emancipálódását, akkor is, ha csak részleges volt, és a helyi burzsoázia a nemzeti felszabadítási kísérletek nagy részét felszámolta. Másfelől ugyanakkor ez az evolúció bizonyos fokig be is határolta a perifériák népeinek har­cát, meghatározva az elmúlt negyven év „fő ellentmondásait".

Mára megfordult volna minden? Rövid távra minden bizonnyal, mivel a Szovjetunió világosan kinyilvánította szándékát a Nyugathoz való visszacsatlakozásra. Persze könnyen lehet, hogy csak ideiglenes visszafordulásról van szó, hiszen a keleti országok társadalmaiban a kapitalizmus nem old meg semmiféle alapvető problémát. Némelyek már kezdik is érzékelni annak hatását, ahogy lassan a kapitalista világrendszer perifériájára kényszerülnek. Várható tehát, hogy Keleten újabb népi meg­mozdulások lesznek, hasonlóak ahhoz, amelyek a múltban és ma egyaránt megnyilvánulnak a harmadik világ társadalmaiban.

A reálisan létező kapitalizmus alapvető konfliktusai szem­pontjából, vagyis a világméretben uralkodó tőke és a periféri­án élő népek szempontjából a hetvenes és a nyolcvanas évek monoton időszaknak számítanak, amikor a népi erők világméretekben visszaszorultak. Ezt az időszakot, elsősor­ban a harmadik világban, a szétmorzsolódás jellemezte, miután a főleg az ötvenes és a hetvenes években jelentós nasszeri típu­sú nacionalista próbálkozások összeomlottak. Ezzel párhuzamo­san a nyolcvanas években az európai kommunista mozgalmak Nyugaton jórészt elkötelezték magukat az úgynevezett neolibe­rális politika mellett, amelyet a következetes jobboldal (Reagan, Thatcher stb.) folytat. Végül, de nem utolsósorban, megérhettük a kelet-európai kommunista rendszerek és a Szovjetunió össze­omlását. Ilyen körülmények között a nyolcvanas évek második felében részesei lehettünk a nemzetközi tőke hatalmas offenzívájának, amely a harmadik világ új kompradorizálását tűzte zászlajára, vagyis hogy újra alattvalójává alacsonyítsa, alávesse ezen politikai és gazdasági rendszereket a korlát­lan tőketerjeszkedés logikájának. A Valutaalap és a Világbank szanálási előirányzatai e terv szerves részét képezik. Az Öböl­ben folyó intervenció ugyanennek a megnyilvánulási formája, a legerőszakosabb, de nem az első. Megelőzte a kontrák által folytatott háború Nicaraguában; ott volt az intervenció Grenada ellen, hogy amerikai pénzen bábrezsimet hozzanak létre; no és a panamai intervenció, amelyet ugyan elég zavarossá tett az ot­tani elnök magatartása, de célja végül is az amerikai domínium fenntartása volt a térségben, lévén ez, és semmi más, az USA „stratégiája". Számos intervenció volt még, különösen Francia-Afrikában, hogy nem kifejezetten demokratikus államférfiak a helyükön maradhassanak. Regresszív időszakban vagyunk te­hát, abban az értelemben, hogy az utóbbi évek eseményeinek fényében, úgy tűnik, a harmadik világ országainak „újrakompradorizálása" elfogadtatott az ottani uralkodó osztályok által, és hatékonyan működik is.

3. Egy elavult rend vége

A helyzet tehát hirtelen robbant, bizonyosan sok vitatható körül­mény közepette, de a lényeg mégiscsak ez a váratlan változás.

Visszatérek kiindulópontomhoz: a probléma lényege nem Szad­dam Húszéin személyiségében vagy rendszere sajátosságában van. A lényeg az arab világban az olajból származó hatalom kér­désének újra felvetése. S ez a felvetés – az 1990. szeptember havi Le Monde Diplomatique cikkének szerzője szerint is – „az elavult arab rend összeomlásának" köszönhető. A szóban forgó rend nemcsak a franciák és angolok általi, 1919-ben történt fel­osztás terméke volt – mesterséges, mint minden gyarmati fel­osztás -, hanem a különböző bábrezsimek, olajállamok felépíté­sének stratégiai részét is képezi. E felosztás tette lehetővé az alábbi csoda kialakulását: majd minden olajban gazdag ország híján van a népességnek, míg minden népes ország olajban szegény, vagy majdnem az! Ezért hozott létre a Nyugat olyan konstrukciókat, amelyeknek nincs történelmi legitimitása. Le kell szögezni: egy arabnak nem mond semmit Kuvait, az Emirátus vagy Szaúd-Arábia függetlensége, mert ezek nem nemzetek, hanem gyarmati koncesszió-félék, amelyeket államoknak álcáz­nak. Ez az imperialista status quo nemcsak nagyon kedvező volt a Nyugat gazdasági érdekei számára (olaj), hanem sokat hasz­nált politikai érdekeinek is, ugyanis a hetvenes-nyolcvanas években, a radikális nacionalista arab mozgalmak pangása ide­jén, az olajállamoknak illegitim, bár reális hatalmat adott. Szaúd-Arábia, Kuvait, az Emirátusok, Katar stb. preferálása mellett a nyomorúságos országoknak kisebb pénzeket juttattak, ezáltal úgy tűnt, mintha az arab politikát egészében ők irányították vol­na. Nos, ennek szakadt vége. Mert bármi legyen is a harc kime­netele, az Öböl olaj országai most már tudják, hogy csak úgy maradhatnak fenn „függetlenek" gyanánt, ha a nyugati hadsere­gek közvetlenül és állandóan védelmezik őket.

Ez a helyzet viszont végül is azt jelenti, hogy az elavult rend előbb vagy utóbb mindenképpen összeomlik, hiszen bárhogyan is, a katonai megszállás nem tarthat örökké. Mindez azután – a dolgok logikája szerint – egy újabb elhúzódó antikolonialista há­borúba vezet. Ebben az értelemben az Öböl-háború kifejezetten Észak-Dél-válság, más válságok előhírnöke. Mert ez nem pusz­ta véletlen. Hasonló robbanások kitermelődőben vannak a har­madik világ más térségeiben is, más és más formákat öltve. Embrionális állapotban fellelhető volt azokban az éhségfelkelé­sekben is, amelyek a Valutaalap szanálási programja elleni tilta­kozásként robbantak ki. Ezek a hol itt, hol ott fellobbant felkelé­sek a világkapitalizmus által rájuk kényszerített elviselhetetlen rend ellen lassan a Délhez tartozó népek új harcának szaka­szává kristályosodnak ki.

4. Égtájak és politikai régiók

Felmerülhet a kérdés: végül is jogos-e 2Délről" és „Északról" be­szélni – egyes számban -, mint ahogy én teszem?

Ami az Északot illeti, igennel válaszolnék, legalább is egy bi­zonyos pontig. Az Egyesült Államok, Nyugat-Európa és Japán – az utóbbi időkben az egymás közötti konkurenciaharc közben bekövetkezett változások ellenére – egymáshoz közelálló társa­dalmak, és közös érdekeik vannak. Pontosan ezért nem vonja kétségbe sem Európa, sem Japán az Egyesült Államok elsősé­gét, ahogy ezt az Öböl-háborúban is láthattuk. Minden szándék ellenére az amerikaiak döntenek – az európaiak végrehajtanak. Ilyen értelemben a Nyugat teljesen egynemű Kelet-Európa és a Szovjetunió vonatkozásában is. Elég elolvasni ebben a témában a Trilaterális Bizottság legutolsó jelentését a peresztrojkáról,³ hogy megértsük: az esetleges enyhe ellentéteken túlmenően – mindez puszta retorika – a nyugati kormányok, legyenek azok választási szempontból jobb- vagy baloldaliak, egyértelműen kö­zös stratégiát alkalmaznak.

Ezzel szemben sem a Kelet, sem a Dél nem képez ilyen egységes régiót. De soha nem is voltak egységesek. A kapitaliz­mus fejlődésének éppen az a jellemzője, hogy egyenlőtlen, vagyis a központjában teljesen homogén, míg a perifériája a végtelen­ségig egyenetlen.

A hetvenes és nyolcvanas években felmerülő új megkülön­böztetések a harmadik világban – a perifériák féliparosítása, vagy mások „negyedik világiasítása" – nem jelentenek tehát új jelenségeket, csak a kapitalista világexpanzió jelenségének új formáit tapasztalhatjuk. És ha az ipari forradalomtól a máso­dik világháború utánig a centrum-periféria polarizáció nagy vonalakban megfelel az „iparilag fejlett", illetve „fejletlen" megkülönböztetésnek, a második világháború óta ez már nem igaz. A harmadik világ egyenetlen ipari fejlődése képezi a világ polarizációjának új formáját; a centrum uralma a pe­rifériák felett ma már teljesen új formákban jelentkezik, mint amilyen a pénzügyi rendszer, a technológiai és a kommuni­kációs szisztémák. Hasonlóképpen többes számban kell be­szélni a perifériákról is, vagyis nem szabad elkövetni azt a hibát, hogy mindegyiket közös nevezőre hozzuk, mintha azonos társa­dalmi struktúrájuk lenne. Róluk szólván csak abban az értelem­ben szabad általánosságban beszélni, hogy alapvető konfliktus húzódik meg az iparilag fejlett és fejletlen országok népei és a világkapitalizmus logikája között. Mindez igaz, hiszen a félig ipa­rosodott régiókban hevesebbek a harcok, mint a szegényebb te­rületeken.

5. „Viharzóna" a nyugati offenzíva és a „policentrizmus" között

A harmadik világ mindenesetre – miként a kínaiak mondják – a világrendszer .viharzónája" marad. A Nyugat (az USA, Kanada, Ausztrália, a kelet felé terjeszkedő Nyugat-Európa, Izrael, Ja­pán) e tény tudatában a második világháború után működésbe hozott egy sor eszközt – katonaiakat is beleértve -, amelyek biz­tosítják számára a szolidaritást a szervezeten belül, nemkülön­ben a közös stratégia végrehajtását: ilyenek az OECD és a Kö­zös Piac gazdasági téren, az Európa Tanács és a Trilateriális Bi­zottság politikai téren, a NATO katonai téren. Mindezt, úgymond, a „kommunizmus" ellensúlyozására (ez egy olyan elnevezés, amelyet a médiumok adtak a legitimáció érdekében, hogy az USA hegemóniáját ezzel is is biztosítsák; eközben az említett in­tézmények éppenséggel garantálták a nemzetközi status quo-t, amely kedvezett az imperialista uralomnak). Emellett a Kelet-Nyugat közötti konfliktus némi határt szabott a brutális nyugati intervenciónak, de csak meghatározott esetekben és bizonyos mértékig. A világ egyesítése a „piac által" nem a „békét" kény­szeríti ki, hanem, ellenkezőleg, intenzívebbé válnak az erősza­kos intervenciók a népek ellen, amelyek e „béke" áldozataivá válnak.

Tudatára ébredhet-e a harmadik világ a dolgok ilyen állásá­nak, és meg tudja-e szervezni saját kollektív válaszát?

Megismerhettünk már két olyan kísérletet, amelyek ebben az irányban hatnak, és amelyek létrejöttének feltételei egyáltalán nem különböznek – tizenöt év távlatában sem – a mai helyzettől. Az első az „el nem kötelezettek" bandungi értekezlete: e mozga­lom megfelelt az ázsiai és afrikai függetlenségi harcok imponáló növekedésének. A második az 1975-ben létrejött „új nemzetközi gazdasági rend" tervezete, amelyről egyebütt leírtam, hogy a bandungi front győzelmein felbuzduló nemzeti-burzsoá illúzión alapult.

Egy .Dél-front" létrehozásának nehézségei igen számot­tevőek. Ám a perifériákon levő országok helyzetének és „érde­keinek" különbözősége, ahogyan azt a vezető osztályok értel­mezik, nem kisebbíti a harmadik világbeli népek közös érdekei­nek objektív jellegét. A hatalmon levő rezsimek kompradorizálása növeli e nehézségeket, lehetetlenné teszi a „Dél-front" kiala­kítását, mivel ezeket a rezsimeket nem döntik meg nagy szám­ban. Ma, az Öböl-válság alkalmával, újra felvetődik a régi ameri­kai és európai javaslat egy „regionális katonai paktum" megala­kítására (CENTO volt a neve az ötvenes, hatvanas években lé­tező ilyen szervezetnek), amely összefogná a térség komprádor rezsimjeit, s felhívná a Nyugatot a status quo garantálására, meghosszabbítva ezáltal a NATO-t, s felruházva azt egy látszó­lagos legitimitással, hogy bárhol beavatkozhassak, ahol a népek felkelnek. Szeretnék emlékeztetni, hogy a CENTO-t annak ide­jén szovjetellenesként mutatták be, miközben az imperialista status quo védelmének dimenzióját alig-alig leplezték az anti­kommunista retorikával. Lám, ma megint, amikor pedig az (ex-) Szovjetunió megszűnt ellenségnek lenni, újra csak felmerül a CENTO terve.

Ugyanígy a „Szövetség a haladásért" is új életre kel a „de­mokratizálás" hazug álcáját öltve (ha nem a „kábítószer elleni harc" ürügyén) Latin Amerikában; a Közös Piac és az ACP (ki­egészítve a „védelmi paktumokkal") a szubszaharai Afrikában, a SEATO Délkelet-Ázsiában – mindezek a képződmények, a már meglevőkkel (a NATO-val) együtt, olyan, a Nyugat által vezetett hálózatot képeznek, amelynek láncszemei nyilvánvalóan nem kerülnek egymással konfliktusba.

5. No és az ENSZ?

Az utolsó kérdéskör arra vonatkozik, milyen szerepet tölthetne be az ENSZ a jövőben. A mai napig ugyanis soha sem működött úgy ez a nemzetközi szervezet, ahogyan az okmányaiban sze­repel. Hacsak nem arról van szó, ahogy gyakran mondják, hogy munkáját megbénította a Kelet-Nyugat konfliktus. Valójában az ENSZ-t az egész rendszeren uralkodó nyugati uralom bénította meg, attól a pillanattól kezdve, hogy a harmadik világnak adan­dó hely a szervezetben csak a retorikában volt fontos. Soha nem fordult még elő (máig legalábbis nem), hogy az Egyesült Nemzetek képes lett volna bármely ügyet előmozdítani, amely a harmadik világ népeinek érdekeit a nyugati akaratnak ellentmon­dóan szolgálta volna. A világos példa ezen a téren a híres 242. határozat sorsa, amely az 1967-es dátumot viseli!

És mivel lehetne visszaadni az ENSZ-nek pozitív szerepét? Az Öböl-válság fel sem vethet ilyen jellegű kérdést, miután csak az USA brutális kérdésfelvetéséről van szó, aki saját magát „nemzetközi" rendőrnek nevezte ki, saját kizárólagos hasznára, felhívva mindenki mást az ő támogatására. Ám ma egy sor okból kifolyólag – feltehetően a belső közvélemény miatt – egyes eu­rópai kormányok igyekeznek jobban előtérbe helyezni az ENSZ szerepét. De még pontosítani kellene azokat a szükséges felté­teleket, amelyek közepette az ENSZ méltósággal meg tudna fe­lelni feladatainak.

Nem szeretnék hosszasan időzni ezen az összetett témán. Csak nagy vonalakban vázoltam fel a gazdasági, politikai világ­rend újjáépítésének szükségességét, a „policentrizmus" szüksé­gességének felismerése alapján. Ezért a perspektíváért kell har­colni, az egyetlenért, amely képes elkerülni a „globalizáció" bar­bár útját.

[Marx Centouno, 4. 1991. február.]

(Fordította: Földes J. György)

Jegyzetek

1 Huszein az Irán elleni ostoba, bűnös háború után, amelyből nem győztesként került ki, minden bizonnyal valamiféle, a helyzetet meg­mentő „nemzeti aktust" látott kívánatosnak.

2 lrak okkal nem ismerte el sohasem Kuvait „függetlenségét", lévén az az angol diplomácia mesterséges alkotása (mint az Emirátusok, Bah­rein stb.}. Kuvait „egy állami rangra emelt olajtársaság". Úgy tűnik, a ku­vaiti emírt az amerikaiak tudatosan provokatív magatartásra ösztönöz­ték. Az emír iraki olajt szivattyúztatott át az altalajon keresztül; továbbá azzal fenyegetőzött, hogy elvágja Bászra tengeri útvonalát (elég egy tér­képre nézni, hogy lássuk, Iraknak nincsenek tengerre jutási lehetőségei) stb. Taiefből történő visszatérése után, az iraki invázió előestéjén, az emír szélsőséges Irak-ellenes beszédeket mondott. E mögött nyilvánva­lóan az amerikaiak és a szaúdiak álltak, talán azzal a céllal, hogy csap­dát állítsanak Huszeinnek. A csapda-tézist az látszik alátámasztani, hogy Húszéin két nappal Kuvait elözönlése előtt értesítette szándékairól az amerikai nagykövetnőt Bagdadban. Mivel semmilyen negatív reagá­lás nem érkezett az USA részéről, talán azt a következtetést vonta le, hogy zöld utat kapott, és így beesett a csapdába. Ki akarhatta ezt a csapdát? Minden bizonnyal az USA-ban (és Európában) jelenlevő cio­nista klán. Meggyőzték volna Busht – aki igazán kevéssé intelligens -, és követte volna őket anélkül, hogy előzőleg konzultált volna az amerikai establishmenttel? Esetleg az olajlobby szeretné garantálni az Öböl tér­ségének felügyeletét? Netán azok az USA-beliek, akik ezen ellenőrzés segítségével eszközhöz szeretnének jutni Európa és Japán sakkban tar­tásához? (Merthogy éppen Európa és Japán lesznek a biztos áldozatai ennek a korlátlan amerikai ellenőrzésnek.)

3 Amin cikke 1990 novemberében íródott. (A szerk.)

Ernst F. Schumacher: A kicsi szép. Lapunk szerkesztője ebben a könyvismertetésben is arra törekszik, mint Hayek vagy Keynes kapcsán: bemutatni, hogy a szocializmussal szembeni érvelések kedvelt hivatkozási alapjául szolgáló szerző műveiben miként van jelen egy hol rejtett, hol kifejtettebb kapitalizmuskritika (is).

Schumacher híres könyve¹ hazai megjelentetésének késedelmességé­ben van valami orwelli vonás. Az 1984-ről sokáig csak azt hallottuk, hogy „kíméletlen bírálat a totalitárius pártállammal szemben". Aztán hoz­záférhetővé vált ez is, meg az Állatfarm is, és kiderült, hogy Orwell korá­nak nyugati társadalmára nézve sem hízelgőek ezek a művek. S amikor a spanyol polgárháborúról szóló riport is megjelent, egészen másnak lát­tuk már a szerzőt, mint amilyennek az első hírek hallatán elképzelhető volt.

Schumacherről már régóta tudtuk, hogy „ő volt az, aki a hetvenes években annyira dicsérte a kisvállalkozásokat". Talán egy kicsit ő is se­gített felismerni, hogy számunkra sem a Csepel Művek és az LKM az igazi. A könyvet olvasva azonban a kisvállalkozás melletti érvelés majd­hogynem marginálisnak mutatkozik. A magánvállalkozás apológiája he­lyett a tőkés társadalom és gazdaság mélyreható bírálatát vagyunk kénytelenek tanulmányozni, és Schumacher mint valami „intuitív szocia­lista" áll elénk.

Melyek Schumacher kapitalizmuskritikájának főbb elemei?

Szerinte a modernség még nem jelent fejlettséget. Nem igaz az a so­kak által megkérdőjelezhetetlennek tartott axióma, hogy korunk nyugati civilizációja a termelés kérdéseit megoldotta. Erre mindenekelőtt a hatal­mas pazarlás világít rá. Az emberek cselekvését a mohóság, az irigység és a fényűzés vezérli, éspedig távolról sem a legkívánatosabb irányba. Ennek oka, hogy a piaci mechanizmus mindent a pénz nyelvére fordít le, minden létező dolgot egyetlen szempontból vizsgál: mennyiért lehet megvenni. Egyetlen érinthetetlen érték van: a nyereség. „Mondd azt egy dologról, hogy erkölcstelen vagy csúf, hogy lélekölő vagy lealacsonyítja az embert, hogy veszélyezteti a világbékét vagy az eljövendő nemzedé­kek jólétét – nos, addig, amíg nem bizonyítottad be, hogy 'gazdaságta­lan', valójában nem kérdőjelezted meg a létezéshez, a növekedéshez és a gyarapodáshoz való jogát." (p. 41.)

Súlyosbító körülmény, hogy a rendszer működtetői nem megszün­tetni, hanem tagadni, elleplezni próbálják a nyereségközpontúsá­got, igyekeznek emberinek és szociálisnak mutatni a viszonyokat. Például a fogyasztói társadalom illúziója segítségével, ami viszont nyugodtan hasonlítható a kábítószer fogyasztáshoz. A piac az álta­lános fejetlenség eluralkodását is jelenti. A pénzközpontúság a maga egyszerű arcára formálja a gazdaság szereplőit. „Nem véletlen, hogy a sikeres üzletemberek gyakran megdöbbentően primitívek; olyan világ­ban élnek, amelyet ez a leegyszerűsítési folyamat primitívvé tesz." (p. 262.) A nagyvállalatok vezetői, tulajdonosai kezében pedig túlontúl is nagy hatalom összpontosul, emberek tömegei válnak kiszolgáltatottá nekik.

Még sokkal súlyosabb a helyzet a harmadik világ országaiban, ahol a kapitalista rendszer kettős társadalmat hoz létre, ultramodern szigetek­kel az elmaradottság tengereiben. E társadalmak gondjait nem oldja meg az idő. Éppen ellenkezőleg: a jelenlegi tendenciák folytatódása ka­tasztrófákhoz vezethet. A helyzetet súlyosbítja a nem szándékos neokolonializmus, vagyis hogy a gazdag országok a problémák kellő megérté­se nélkül próbálnak segíteni, és csak még nagyobb károkat és függősé­geket idéznek elő. „A szegény országokban viszont a tanult emberek, ez a rendkívül kiváltságos kisebbség, túlságosan is gyakran a gazdag tár­sadalmak divatját követik – ez a nem szándékos neokolonializmus egy másik formája -, és minden problémára érzékenyek, kivéve azokat, amelyek honfitársaik szegénységét érintik. Nekik erős irányításra és in­díttatásra van szükségük ahhoz, hogy saját társadalmaik sürgető problé­mái felé forduljanak." (p. 206.)

És végül: teljesen elhibázott alapokon, hibás feltételezéseken nyug­szik a modern társadalomtudomány. Mindenekelőtt a közgazdaság-tu­domány, amely a jelenlegi anyagias, természetellenes, és többnyire em­bertelen viszonyokat igyekszik igazolni. Képviselői általában el is felejtik megvizsgálni: „vajon a modern közgazdaságtan által felvázolt gazdasági fejlődés útja nagy valószínűséggel oda vezeti-e őket, ahova eljutni szán­dékoznak." (p. 62.) Nem jobbak a természettudományok sem, hiszen például az atomfizika az erőszak erősödése felé taszítja a társadalmat.

S ha észleli is a problémákat az értelmiség, többsége „előre mene­kül", gyógyszernek szánt megoldásaival olajat önt a tűzre. Ennek példá­ja a nálunk is általánossá vált köztulajdon-ellenesség. „A köztulajdon kategorikus elvetése a magántulajdon kategorikus igenlését jelenti. Ez pontosan olyan dogmatizmus, mint a legfanatikusabb kommu­nisták ellenkező irányú dogmatizmusa. Csakhogy, míg minden fana­tizmus értelmi fogyatékosságra utal, addig ha valaki teljesen bizonytalan célokat tűz maga elé, és fanatikusan ragaszkodik bizonyos eszközökhöz a cél elérése érdekében, ez már merő gyengeelméjűség." (p. 265.)

Schumacher a „rend és szabadság" páros kritériumát szem előtt tart­va vázolja fel programpontjait.

Mindenekelőtt itt van a közismertté vált kisléptékűség. Ez azonban nemcsak kisvállalkozásokat jelent, hanem az óriásvállalatok szervezeté­nek tagolását, decentralizását is. A lényeg az, hogy az ember valódi igé­nyeihez illeszkedő, általa áttekinthető egységek jöjjenek létre. Schuma­cher nem abszolutizálja a kis méreteket, a maga szerepében elismeri a nagy és a közepes létjogosultságát is. Ezért végső válasza a méret kér­désére nem lehet más, mint egy határozott „attól függ". „Milyen lépték a megfelelő? Az attól függ, mit kívánunk csinálni." (p. 67.)

A szövegek számos részlete enged arra következtetni: a lépték körüli érvelés mögött tulajdonképpen az húzódik meg, hogy Schumacher a méret problémájaként érzékeli a tőke ós a munka ellentétét. Hosszasan fejtegeti például, hogy az emberiesség és a munkalehetőségek biztosí­tása érdekében maximálni kell a munkahelyenkénti tőkebefektetés átla­gos összegét, vagyis hogy az egy alkalmazottra eső tőkemennyiség ne lehessen túl nagy. (Ez persze nem egzakt, és mellesleg egyfajta modern gépromboló jelszónak is beillik.) Az elkerülhetetlennek látszó nagy szer­vezeteknél a társadalmi tulajdon biztosíthatja az emberléptékűséget – tudhatjuk meg a szövegből. Ugyanerre utal a Soott Bader Commonwealth, egy, a tulajdonos által társadalmasított vállalat történetének pél­daértékű elbeszélése is. „A kicsi a szép" jelszava tehát végül is azt jelen­ti: „Éljen a munka!"

Az áttöréshez mindenekelőtt gyökeres szemléletváltozásra van szük­ség. A közgazdaságtudomány középpontjába a maradandóság kritériu­mát kell állítani. Az ökonómiának magába kell integrálnia a bölcsesség gondolatát, de ugyanakkor magának is a bölcsesség egyik ágává kell válnia (aminek egyébként eredetileg indult). A tudomány vegye az irányt a szervesség, a gyengédség, az erőszakmentesség, az elegancia és a szépség felé. Az oktatás teljes embereket neveljen, és építse újjá a me­tafizika rétegeit.

Hogyan segítsenek magukon a szegény országok? Számukra az önerőre való támaszkodás lehet az egyetlen cél. Az export-orientáció semmiképp nem megoldás (gondoljuk csak meg, a világtársadalom egé­sze sem export-orientáltan fejlődik). Legfőbb prioritás az, hogy minden­kinek legyen munkája. Nélkülözhetetlen a fejlesztési politika kidolgozá­sa, a regionális fejlődés irányainak megállapítása. Nem kell hajszolni az élenjáró technikát, és meghonosítása amúgy is igen körülményes az el­maradott viszonyok között. Fokozatosságra van szükség, „köztes techni­kára". Oktatás, szervezés, fegyelem.

A szegény országoknak szóló ajánlások kísértetiesen hasonlítanak az új baloldali marxista Samir Amin „lekapcsolódás"-koncepciójához. Nem is beszélve az alábbi szövegrészletről. „A gazdasági fejlődés vala­mi sokkal szélesebb és mélyebb dolog, mint a közgazdaságtan, nem is szólva az ökonometriáról. Gyökerei kívül esnek a gazdasági szférán. Az oktatásba, a szervezésbe, a fegyelembe, ezen túl pedig a politikai füg­getlenségbe és az önerőre támaszkodás nemzeti öntudatába nyúlnak vissza. Nem 'állíthatják elő' ügyes oltási művelettel külföldi műszaki szakemberek vagy a bennszülött elit, amely különben is elvesztette kap­csolatát a közönséges emberekkel. A gazdasági fejlesztés csak akkor sikerülhet, ha széles, népi 'újjáépítési mozgalom' hordozza, ahol is a fő hangsúly az egyes emberek lendületének, lelkesedésének, értelmének és munkaerejének teljes felhasználásán van. A siker nem érhető el va­lamiféle, a tudósok, a műszaki emberek vagy a gazdasági tervezők által előidézett mágiával. Csak az egész népesség oktatását, szervezését és fegyelemre nevelését magában foglaló növekedési folyamat eredménye lehet. Bármi, ami ennél kevesebb, szükségképpen kudarccal végződik." (p. 209.)

Vessük össze a fenti üzenetet az alábbi részlettel. „Melyek azok a fő erők, amelyek… biztosították számunkra ezt a történelmi győzelmet? Ez az erő, mindenekelőtt, a munkások és kolhozparasztok milliós tömegei­nek aktivitása és önfeláldozása, lelkesedése és kezdeményezése, azo­ké a munkásoké és kolhozparasztoké, akik, a mérnökökkel és techniku­sokkal egyetemben, hatalmas energiát fejtettek ki a szocialista verseny és az élmunkás-mozgalom kifejlesztése érdekében. Kétség nem férhet hozzá, hogy e nélkül célunkat nem tudtuk volna elérni, egy lépéssel sem tudtunk volna előrehaladni.'' E szövegrészlet Sztálintól való, 1933. január 7-ei, Az első ötéves terv eredményei című előadói beszédéből. Csak nem sztálinista Schumacher?

Schumacher nem sztálinista, és nem is marxista. Természetesen, aki a kapitalizmust bírálja, az sok hasonlóságot mutat Marxszal. Így van ez például Schumacher totalitiás igényével, a nyelvről és a gondolkodásról tett filozofikus megjegyzéseivel, az elidegenedés problémájának hosszas boncolgatásával, a piaci érték és a dolgok „valódi természetének" szembeállításával, a mennyiség uralmának bírálatával. Schumacher hal­lott már valamit harangozni a marxi értékelméletről, ezt bizonyítja az alábbi részlet: „…elidegenedünk a valóságtól, és hajlunk rá, hogy érték­telennek tartsunk mindent, amit nem mi magunk hoztunk létre. Még a nagy Marx doktor is áldozatul esett ennek a végzetes tévedésnek az úgynevezett 'munka-értékelmélet' megfogalmazásakor." (p. 13.)

Schumacher tehát azt sem ismerte fel, hogy ugyanazt bírálja a kapi­talizmus értékrendszerében, amit Marx bírált – száz évvel korábban, és jóval precízebb tudományos kifejtésben.

Érdekes ellentmondás, hogy Schumacher számára Marx ökonomis­ta, ugyanakkor viszont a szocializmus azért érdekes számára, mert „nem gazdasági értéket képvisel", (p. 261.) Míg tehát Marx szocializmu­sa alapvetően egy, a tőkésnél magasabb rendű termelő mód (tehát masszívan gazdasági kategória), addig Schumacheré – idealista követ­kezetességgel – alapvetően kulturális eredetű, még ha programja megint csak a marxit idézi is. „Nem a gazdaság forog kockán, hanem a kul­túra, nem az életszínvonal, hanem az életminőség. A gazdaságról és az életszínvonalról ugyanúgy gondoskodhat a kapitalista rendszer is, ha egy kis tervezés és újraelosztó adóztatás mérsékli a hatásait. Ám a kul­túrát ós általánosságban az élet minőségét ez a rendszer ma csak leala­csonyíthatja.

A szocialistáknak azon kellene igyekezniük, hogy az államosított iparágakat ne egyszerűen csak a tőkések lepipálására használják – ebben a kísérletükben vagy sikerrel járnak, vagy sem -, hanem hogy kifejlesszék az iparirányítás demokratikusabb és emberhez méltóbb rendszerét, a gépek emberibb alkalmazásának lehetőségét, valamint az emberi leleményesség és erőfeszítés gyümölcseinek értel­mesebb felhasználási módját. Ha ezt meg tudják tenni, akkor a jövő a kezükben van." (p. 268.)

Bár a Schumacher által érintett problémák javáról (ökológia, harma­dik világ, munkaszervezet stb.) az írások születése és a magyar kiadás között eltelt időszakban sokkal alaposabb, érettebb munkákat is olvas­hattunk már, e könyv tanulmányozása mégis szükséges állomás egy olyan időszakban, amikor majdnem hogy a nulláról kell kezdeni a kritikai társadalomtudomány újjáépítését. Még akkor is nagy szükség van rá, ha a szöveg túlnyomó része Marx előtti szemléletet tükröz. Erre utal a fel-felbukkanó technikaellenesség és romantika, a keresztény alapokra, a hét bűnre, a hitre való hivatkozás, a buddhista közgazdaságtan dicsére­te, a „nobblesse oblige" elvének átültetése az emberiségre, vagy Malthus megidézése az erőforrások tárgyában („az anyagi fogyasztás vég­telen növekedése egy véges világban képtelenség"; p. 125.). E szenten­cia meglehetősen sovány konklúzió a hegyeket mozgató elemző fejeze­tek után.

Intuitív, idealista szocializmusával Schumacher az Igazak Szövetsé­gének késői leszármazottja. Egy helyütt szó szerint le is írja könyvében: „minden ember testvér" (p. 66.). Innen pedig már csak egy lépés a tudo­mány. Egy kopernikuszi fordulat…

Jegyzet

1 Schumacher műve Small is beautiful címen 1980-ban jelent meg Londonban. A magyar fordítás: Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1991.

Az amerikaiak katonai fellépése az Öbölben, úgy tűnik, minde­nekelőtt a veszélyessé váló hazai gazdasági recesszióra történő reagálás. Recesszióra már jó néhány alkalommal születtek ha­sonló válaszok. Ami konkrétan a mostani reakciót illeti, azt há­rom aspektusból lehet megközelíteni: 1. a konfliktus láthatóan pusztán gazdasági ütközésen alapul, és mellőz mindenfajta hi­degháborús retorikát; 2. a mozgósítás egyértelműen Dél ellen irányul, mellőzi a Kelet-Nyugat jelleget; 3. mindmáig először for­dul elő, hogy a válság egyesíti egész Északot, Nyugatot és Ke­letet a Dél (egy része) ellen.

Miért ennyire erőteljes az amerikai reakció a kuvaiti iraki in­vázió ellen? Az Egyesült Államok jóval tovább ment annál, mint amit a többség kezdetben a célnak megfelelőnek látott, és mint amit sokan kívánatosnak tartanak. Miért most robbant ki ez a re­akció, és például nem akkor, amikor Irak megtámadta Iránt, vagy amikor Izrael elözönlötte Libanont, nem szólva az arab területek elhúzódó izraeli megszállásáról?

Gazdasági recessziók és katonai intervenciók az USA politikájában

Természetesen a magyarázat részben ott kereshető, hogy az amerikai érdekek különböznek vazallusaik, illetve ellenségeik vonatkozásában. Mindenesetre egy ilyen mértékű külföldi ameri­kai reakció közvetlenül összefüggésbe hozható az USA saját gazdasági szükségleteivel és belső politikai konfliktusaival. A je­lenlegi recesszió, valamint a kongresszusnak a Bush-Cheney katonai költségvetés csökkentésére irányuló állandó fenyegeté­se mindazonáltal csak részben lehet magyarázat. Bár nem hiá­nyoznak a történelmi precedensek. Elmondhatjuk, hogy a külön­böző hatalmon lévő adminisztrációk, republikánusok és demok­raták számára a második világháború óta már öt recesszió szol­gáltatott alkalmat a háborús gépezet beindítására.

1950-ben Truman vaskos válasza a koreai háborúban teste­sült meg, a háború utáni leszerelés és az 1949-es első gazdasá­gi recesszió után, amikor sokan attól tartottak, megismétlődhet a harmincas évek depressziója. Az 1957-58-as recessziót az Eisenhower vezette libanoni intervenció követte 1958-ban. Az 1 S67-es recesszió aggasztó volt Németország és Japán számá­ra, az USA azonban alig vett észre belőle valamit, hála a háború Johnson alatti óriási méretű eszkalációjának Vietnamban. Mind­ezt Johnson ráadásul úgy vitte véghez – még alelnökként és de­mokrata jelöltként – hogy eközben az 1964-es elnökválasztási kampányt éppen azzal küzdötte végig és nyerte meg, hogy Goldwaterrel szemben a vietnami háború befejezésére tett ígé­retet. A vietkongok Tet-offenzíváját 1968-ban és az 1969 és 1979 közötti recessziót azután egy újabb amerikai recesszió-eszkaláció követte.

Az 1979-es recesszió, valamint a demokrata Jimmy Carter politikája megnyitotta a második hidegháború éveit. A „dupla vágányos" politika, amely egyfelől a cirkáló rakéták Európába tele­pítését szorgalmazta, másfelől az erő pozíciójából tárgyalt a Szovjetunióval, azután pedig a NATO-költségvetés évenként 3%-os emelése – mindez megelőzte az 1979-es szovjet meg­szállást Afganisztánban.

Az 1981-1982-es recessziót a reagani katonai keynesizmus határozta meg, és a tömény fegyverkezési hajsza – hogy ne szóljunk a kontrák bevetéséről Nicaraguában, és a talán túl­méretezett grenadai reakcióról. Kivétel volt (amely erősíti a sza­bályt?) az 1953-1954-es recesszió, amely a koreai háborút kö­vette, és az 1973–1975-ös erős recesszió. Ez utóbbi közvetlen azután következett, hogy elindult az enyhülés Nixon és Brezsnyev között, a maoi Kína nyitása után, miközben azonban a viet­nami háború még zajlott. Margaret Thatcher 1982-ben, amikor a gazdasági recesszió és a politikai megsemmisülés egyaránt fe­nyegette kormányát, ugyanolyan túlméretezett módon reagált, és megkapta – politikai élete során másodszor – az egyetértést a Falklands/Malvin-háborúhoz. (Az egész Nyugat támogatta, Amerika közreműködéssel, Nyugat-Európa pedig az Argentína elleni embargóval.)

A recesszió fenyegetései, valamint a katonai kiadások meg­nyirbálása Bush elnököt is aránytalan és tömény reakcióra kész­tette. Még nagyobb recessziós veszélyek, népszerűségének ha­nyatlása az adó/deficit kérdésben a korábbiaknál is eltúlzottabb válaszra indította Irak ellen. Az amerikai sajtó bizonyos cikkei azt sugalmazták a demokratáknak, hogy tegyék tartalékba a Kong­resszusban a Pentagon-költségvetés csökkenését szorgalmazó javaslataikat, a csökkenés ugyanis olyan mérvű lenne, amely „megosztaná a békét". Természetesen az USA harmadik világ­beli intervenciójának anyagi bázisa és logisztikája további támo­gatást kap.

Az Öböl-válság esetében azonban az előző krízisekhez ké­pest három lényeges különbség mutatkozik.

1. Bush reakciójának nemcsak gazdasági okai vannak.

Az energikus amerikai reagálás oka az Öbölben világosan gaz­dasági és politikai. Az ok egyértelműen az olaj, mindenfajta hi­degháborús ideológiai elmérgesedés nélkül. Az olaj-konfliktust és a kemény amerikai választ azonban a kis államok „védelme" valamint a nemzetközi „jog" köntösébe öltöztették.

Hasonló jogsértések mindazonáltal soha nem vezettek em­bargóhoz Izraellel szemben, és ilyesfajta érvek nem merültek fel, amikor egy évvel korábban ugyanaz a Bush elnök megszáll­ta Panamát. Kiderült ugyanis, hogy az amerikai invázió oka nem annyira Noriega elfogása volt (amelyet egy csapásra meg lehe­tett volna oldani az izraeli kommandósok módszerével), hanem főleg az a szándék, hogy megdöntsék a kormányt, és megaka­dályozzák, hogy egy új Csatorna Bizottság panamai többség­gel tárgyalhasson e darab, hagyományosan amerikai földről – Japánnal. Lehet, hogy e művelet „sikere" (természetesen nem Noriega elfogása vagy a kábítószer beáramlásának akadályozá­sa) bátorította fel Bush elnököt erre az új kalandra is.

Az olaj reális ára tovább csökkent, annál is inkább, mivel csökkent annak a dollárnak az árfolyama is, amellyel az olajat fizetik. Iraknak volt néhány jogos követelése, mind Kuvaittal, mind a többi arab állammal és olajtermelővel szemben. Szad­dam Húszéin azzal, hogy e követeléseket invázióval akarta ér­vényesíteni, sértett más, az olajhoz fűződő érdekeket, fenyeget­te az Egyesült Államok vazallusait, nemkülönben az USA „oszd meg és uralkodj" politikáját.

A Time hetilap (1990. augusztus 20.) megjegyezte, hogy az „az értéket termelő források aránytalan elosztása, az eltávolodás a szegények és gazdagok között, regionális válságokat eredmé­nyez, és e harcok súlyos kihatással lesznek az egész világ élet­színvonalára." Idézet Bush egyik tanácsadójától: „A kihívás nem volt bonyolult. Egy hülye is megértheti. Nekünk szükségünk van az olajra. Nagyon kellemes a szabadság védelmére való felké­szülésről beszélni, de Kuvait és Szaúd-Arábia nem kimondottan demokráciák, és ha exporttermékeik élén történetesen a na­rancs állna, Washingtonban augusztusban mindenki szabadság­ra ment volna. Itt nem sok vacillálni való van."

Ám még a jelenlegi olajár vagy az olajtermelők szerződés­kötő hajlama sem igényelt volna ennyivel keményebb beavatko­zást, ahhoz képest, ami az első vagy a második olajsokk idején történt. A Nyugat, élén az amerikaiakkal, ezekbe könnyen bele­ment, hiszen a korábbi hasonló kihívások némileg jótékony ha­tással voltak a fejlődésére. A mostanit még könnyebben megúszhatta volna. S mégis azt kell látnunk, hogy még a legsúlyo­sabb gazdasági recessziók – mint az 1973-as vagy az 1979-es – sem váltottak ki ily mérvű intervenciót. Persze tudvalevő, hogy akkor a Szovjetunió nagy akadályt jelentett egy nagyszabású amerikai beavatkozás számára a Közel-Keleten. De hát Húszéin is elszámolta magát, nem gondolt egy ilyen vad és kiterjedt re­akcióra egy nem oly nagy jelentőségű kihívással szemben (mint amilyen, mondjuk, Brezsnyevé volt az afgán megszállás idején). Az amerikai válaszlépés túlméretezett volt a provokációhoz ké­pest, és valójában egészen más külső és belső elvárásoknak felelt meg.

2. A „vörös" veszélytől eljutottunk az „arab" veszélyig.

Ez a mozgósítás teljes mértékben a Dél (egy része) ellen irá­nyul, és látszólag sincs Kelet-Nyugat ellentétet idéző ideologi­kus fedése. Az Egyesült Államok népszerű reakciója – némi fizi­kai agresszió és ártalmatlan emberek fenyegetése – az arab madárijesztő ellen irányul. Nem véletlen, hogy az elterjedt elkép­zelés szerint arab és terrorista ugyanazt jelenti. (Szaddam a nyugatiak fogva tartásával, akiket „vendégeinek" tart, rájátszik er­re az elképzelésre, sőt elősegíti, hogy ez a „vendég" megjelölés sajnálatosan egybecsengjen a túsz kifejezéssel is. De miről van szó? Néhány ezernyi, luxus-szállodában tartott nyugati állandó­an a lapok első oldalán szerepeit mint sanyargatott túsz, miköz­ben senki sem törődött azzal a harmadik világból kikerült több százezer szegény dolgozóval, aki Kuvaitból és Irakból menekült.)

A hidegháború, a Szovjetunió és a Varsói Szerződés meg­szűnésével, amelyek hihető ellenségek voltak, most legitimálni kel! egy újabb célpontot. Valójában a Kelet és Nyugat látványos konfliktusainak nagy része mindig jótékonyan elfedte a mélyben húzódó Észak/Nyugat-Dél konfliktust. Most azonban nincs más választás; az Észak-Dél viszálynak napfényre kell kerülnie. A kábítószer-forgalom és az egyéni terrorizmus hasznos, de korlá­tozott célpontot jelent. Jobb célponttá válnak a jelenségek vi­szont akkor, ha sikerűi kapcsolatot bizonyítani egy őket támoga­tó állammal, ahogy ezt tették kétes érvénnyel Líbiával. Panamá­ban, hasonlóképpen, a látszólagos ellenség a „narko-terrorizmus" volt: a két célt egybeolvasztották, és Noriega figurájában személyesítették meg, ezáltal helyettesítve a már nem létező vö­rös-szovjet madárijesztőről szóló korábbi ideológiát.

Még hasznosabb azonban mindenkit egy igazi háborúra mozgósítani a harmadik világ egyik állama ellen, valamint a fel­tételezett fenyegetéssel szemben, amit képvisel. Pedig rövid idővel ez előttig ugyanez az állam jelentős támogatást kapott az amerikaiaktól és a nyugatiaktól szomszédja, Irán ellen, akit azelőtt tartottak — s festettek le – a legnagyobb fenyegetésnek. Akkor nem számított, hogy Szaddam, a kegyetlen, gázt vetett be Irán és a saját népének egy része ellen. Csak az új helyzetben vált e borzalmas tény egy ellene használható propaganda fegy­verévé.

3. Az Észak egységesen lépett fel a Déllel szemben.

Az Öböl harmadik, legfontosabb, de máig legalábbis legnagyobb változása az, hogy a háború egységbe kovácsolta a szövetsé­ges Északot a Dél ellen. Az Irak elleni kiállás, Nyugattól Keletig magában foglalta a Egyesült Államokat, Nyugat- és Kelet-Euró­pát, a Szovjetuniót, Kínát és Japánt csakúgy, mint más USA-vazallus államokat és kormányokat, amelyeknek fegyvereit tetszés szerint hol ez ellen, hol az ellen lehet fordítani, mint például Egyiptom és Pakisztán esetében. Ez az új elkötelezettség alap­vető különbséget jelent, egy új fordulatot, amely a „nemzetközi" kapcsolatok jövőjére nézve baljós fenyegetést jelez.

A sajtó csak néhány apró kockáját mutatta be ennek a bo­nyolult elkötelezettség-mozaiknak, igyekezett nagy ívben elke­rülni a kép teljes bemutatását, amely az egész világberendezke­dést felforgatja. Maga a Time emeli ki a meglepő szándékegysé­get. „Ritkán látni – írja a lap -, hogy egy áldozat kellemetlensé­gei ennyire közvetlenül kapcsolódjanak a nyugati gazdaságok egészségéhez." Az angol miniszterelnök asszony, Thatcher, ugyancsak így kommentált: „Nem tudok visszaemlékezni hason­ló pillanatra, amikor a világ ennyire szoros egységben lett vol­na". „Világon" a hölgy az Északot érti, hiszen csakis ez az, ami számít. Mindenesetre, ahogy a Times-ban Bush egyik közvetlen munkatársa mondja, aki látta főnökét munka közben: „ő nagyon jól tudta, ahhoz, hogy a Szaddam elleni kiállás hatásos legyen, úgy kellett beállítani, mint valami olyasmit, ami más mint egy egyszerű viszály a gazdag Nyugat és a szegény arabok között".

Ma a hidegháborúhoz képest a nagy különbséget a Kelet és a Nyugat teljes felsorakozása adja az Észak frontján – és nem­csak diplomáciai síkon. Természetesen az olaj és az arany árá­nak emelkedése manna az oroszoknak is ebben a súlyos gon­dokkal terhelt időszakban (miközben mindez éppen az ellen­kezőjét jelenti az olaj-importőr Kelet-Európa és a harmadik világ számára). Most katonai téren is megtörtént az igazodás. Mint az International Herald Tribuné (1990. augusztus 27.) megállapítja: „az együttműködés próbája az a tény, hogy egy szovjet hadihajó riasztotta az egyik angol felderítő repülőt, jelezve neki egy hajót, amely nem tartotta be az embargót". Ugyanazon a napon, ugyanabban az újságban a Reagan-Paul Nitze éra idején a fegyverek ellenőrzésével foglalkozó személy közölte: „Mihail Gorbacsov meglehetősen gyakran kifejtette az akkori államtit­kárnak, George Schultznak és csoportjának, hogy közös ameri­kai-szovjet érdek nem bátorítani a Közel-Keleten és Dél-Ázsiá­ban a muzulmán erők növelését, mert ez potenciálisan felhívás lehet a szakadár magatartásra a Szovjetunióban növekvő szám­ban élő muzulmán kisebbség számára." Azóta a Szovjetunió ta­núja lehetett számos muzulmán felkelésnek, és Kínában is volt ilyen 1990-ben, Nyugat-Sinkiangban.

Egy eszkaláció, amely visszaüthet az USA-ra

Be kell látni: Bush elnök jelentős diplomáciai sikert könyvelhet el azzal, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában a mai napig egy­hangú támogatottsággal bír, további megerősítést kapva az ügy­höz. Bush előnyhöz jutott azáltal, hogy nyugati, európai és japán partnereinek bizonyíthatja katonai erejét és geopolitikai fontos­ságát. Bár szövetségesei gazdaságilag most jobban állnak, mint az Egyesült Államok, katonai téren még gyengék. Ez hosszú ideig így marad, de a sors iróniájaként a háború vagy a közel-ke­leti állomásoztatás tovább gyengíti az amerikai gazdaságot kon­kurenseihez viszonyítva. Ugyanakkor, gazdasági és politikai okok miatt Gorbacsovnak mindent el kellett követnie, hogy nem­zetközi téren megőrizze magát. Így a Szovjetunió is támogatta az amerikaiakat a Biztonsági Tanácsban. Természetesen a har­madik világ érdekeit fel lehet áldozni. Azoknak az amerikai inter­vencióknak a tanúságai szerint, amelyeket ENSZ-zászló alatt vittek véghez Koreában az ötvenes, vagy például Kongóban a hatvanas években, az ENSZ-legitimációval megtámogatott kö­zel-keleti amerikai akciók ma hatalmas fenyegetést jelentenek a harmadik világ számára.

Mindenesetre az Egyesült Államok pozíciójának megfelelő elkötelezettség még az amerikai hatalmon belül is, az eszkaláció és az elnyúló állomásoztatás elavulásához vezet. Az idő inkább Huszeinnek dolgozik, mint Bushnak. Más nyugati és regionális érdekek – nem szóivá az arab és iszlám tömegek érdekeiről ­többet veszíthetnek, mintsem nyerhetnek egy közel-keleti ameri­kai megszálláson, és idővel még csökönyösebbé válhatnak egy újabb eszkaláció idején. Moszkva is, amely elnézte az ENSZ fe­dezetét a koreai, kongói és most az Öbölbeli USA-akciónál, megváltoztathatja a véleményét. Néhány külügyminiszteri szó­vivő még a Szovjetunió fennállása idején felhívta a figyelmet ar­ra, hogy azok az amerikai csapatok, amelyek a Közel-Keletre ér­keztek, ott is maradhatnak – ahogy most is ott vannak Koreában – és akkor túl közel kerülnek az orosz területhez.

Reménykedni csak abban lehet, hogy kigondolnak egy ésszerű kompromisszumot, amelyet mindenki elfogad. Máskülön­ben a konfliktus elmérgesedik, és ha Izrael beavatkozna, határo­zottan megváltozna az arab elkötelezettség. Mubarak egyiptomi elnök és talán más USA-szövetséges arab vezetők is olyan helyzetbe kerülhetnek, hogy nem lesznek képesek megfékezni az iszlám fundamentalisták amúgy is fenyegető mozgolódásait. Gorbacsov félelme valóra válhat. Szaddam Húszéin még jobban mozgósíthatná az arab népeket egy szent háborúra, az arab egység és a világ muzulmán közössége védelmében, oltalmaz­ván az Iszlámot és a szent helyeket Mekkában. Vallási és népi háború robbanhat ki muzulmánok és keresztények között, öt századdal azután, hogy az előbbiek elűzték az utóbbiakat Spa­nyolországból. Az Észak-Dél határok megjelöltettek. Még vilá­gosabban, mint azelőtt.

(Ford: Földes J. György)

Marx Centouno, 4. sz., 1991 február.

Jelentős siker a Marx-Engels összkiadás folytatásáért tett erőfeszítések nyomán.

Miután a közelmúltban szerződés jött létre az amszterdami Nemzetközi Marx-Engels Alapítvány (IMES) és a Német Tudományos Akadémiák Konferenciája között, a Marx-Engels összkiadás (MEGA) folytatása belátható időre biztosítottnak látszik, A Német Tudományos Akadémiák Konferenciája létesít Németország területén egy MEGA szerkesztőséget, amelynek mindenekelőtt a már előrehaladott szerkesztettségi álla­potban lévő MEGA kötetek befejezése lesz a feladata. E munkában hét kiadói műhely közreműködését hagyták jóvá.

Nincs még egy összkiadás, melynek sorsa iránt oly széles körű ér­deklődés nyilvánult volna meg, mint a MEGA esetében történt az utób­bi két év során. Egyesült Államokbeli, német, francia, japán, dán és más nemzetiségű prominens filozófusok, társadalomtudósok és történé­szek fejezték ki abbéli aggodalmukat, hogy a két gondolkodó írásainak teljes körű, történeti-kritikai kiadására irányuló fontos terv esetleg po­litikai motívumok alapján elakadhat. Nem is olyan régen ezerötszázhu­szonegy japán tudós felhívásban fordult ez ügyben német, orosz és hol­land intézményekhez, melyektől törekvésük támogatását remélték. „Csakis a tudomány látja kárát!" – jelentette ki David Rjazanov 1929-ben, amikor az általa az 1917-es októberi forradalom után kezdemé­nyezett „első" MEGA kiadása megrekedt. Hitler hatalomra jutása és a sztálini terror következtében – mely utóbbinak maga Rjazanov is áldo­zatául esett – a próbálkozás torzó maradt. Az úgynevezett „új" MEGÁ-t, amelyet a hetvenes évek elején a moszkvai és a berlini Marxizmus-Le­ninizmus Intézet kezdett kiadni, az NDK-beli „fordulat" után hasonló fenyegette. Ilyen körülmények között lépett sorompóba a kéziratos Marx-Engels hagyaték legnagyobb részét birtokló amszterdami Nem­zetközi Társadalomtudományi Intézet (OSG), valamint a trieri Karl Marx Ház, amelyek – bár bizonyos fenntartásokkal – korábban is tá­mogatták a MEGA projektumot. 1990-ben Amszterdamban létrejött a Nemzetközi Marx-Engels Alapítvány, amely ez időponttól magára vál­lalta a MEGA kiadásának irányítását. A tervek szerint a kiadás munká­latai a továbbiakban minden politikai szándék mellőzésével folynak, méghozzá nemzetközi keretekben, bár a teendők nagyobb része nyil­vánvalóan továbbra is Németországban végzendő el. A német Tudomá­nyos Tanács már 1991 januárjában számba vette a MEGA esetleges fel­vételét az akadémiai programba, nemrég pedig alapjában ugyanilyen szellemben nyilatkozott egy, a Német Tudományos Akadémiák Konfe­renciája által létesített és Dieter Henrich müncheni filozófus elnökleté­vel működő nemzetközi szakbizottság is. Az akadémiai műhelyen túl, Trierben és Aix-en-Provence-ban egy német-francia MEGA munkacsoport is létesült. Az IMBS pénzügyi támogatásának köszönhetően előreláthatólag a moszkvai MEGA műhely is folytathatja munkáját. Szó van egy munkacsoport létrehozásáról az IISG keretében is.

A Nemzetközi Marx-Engels Alapítvány a kiadás munkálatainak se­gítésére létrehozott egy Nemzetközi Tudományos Tanácsot is. Magyar­országról lapunk elnökét, Tőkei Ferenc akadémikust kérték fel a tevé­kenységében való részvételre.

Az IMES titkárságának címe: Cruquiusweg 31, NL-1019 AT Ams­terdam. Telefon: (00-31-) 020-6685866, fax: (…-) 020-6654181.