Hazánkban az utóbbi időben egyre elterjedtebb szokássá vált minduntalan Európára hivatkozni, az európaiságot emlegetni. Európa fogalmát a tudományos és mindennapi életben, valamint a tömegkommunikációban a legkülönbözőbb értelemben hasz­nálják, olykor egymással ellentétes politikai, erkölcsi, vallási tar­talmak kifejezésére. Általánosságban a civilizáltság, a kulturált­ság, a tolerancia jelzőjeként vagy szimbólumaként jelenik meg. Szűkebb értelemben többnyire Nyugat-Európát jelenti: a liberális polgári demokrácia társadalmi és politikai rendszeréből fakadó értékeket. Ide tartozik a politikai pluralizmus és a piacelvű gaz­daság éppúgy, mint a nyugati fogyasztási és életmódminták fa­vorizálása.

Az európaiság mindenkor egyaránt jelentett sajátos gazda­sági és társadalmi viszonyokat, civilizációt és kultúrát, társadal­mi és emberi magatartást, szellemiséget. Alapjait a görög-római antikvitásban találhatjuk meg, illetve a középkori „keresztény Eu­rópában". A keresztény univerzalizmus eszméje a középkorban végig egy fiktív egységet volt hivatva demonstrálni, Európa a va­lóságban azonban történelme során sohasem volt egységes egész. A nyugati térség már a IX. században igyekezett kisajátí­tani Európa fogalmát, a nagy egyházszakadással (1054) pedig még inkább elvált egymástól a nyugati és keleti régió – Róma és Bizánc hatósugara szerint.

Tudjuk, hogy a vallási megosztottság mellett Nyugat-Európa „elkülönülése" társadalmi-politikai téren is megmutatkozott a fej­lett agrárkultúrában, az autonóm városfejlesztésben, a rendi ér­tékek szerint tagolt politikai szféra létrejöttében stb.¹ A volt Karo­ling-birodalom határától, az Elba-Lajta vonaltól keletre távolodva a fenti jellegzetességek egyre kevésbé érvényesültek. Ismert az is, hogy miközben a nyugati fejlődéssel való azonosulás soha sem állt fenn, a határozott „elkanyarodás" a Lajtától keletre fekvő területeken gazdaságilag a XVI. századtól vált hangsúlyossá és döntővé.²

Mindebben – az eltérő belső feltételeken túl – nagy szerepe volt Amerika felfedezésének és gyarmatosításának. A tengeri kereskedelem súlypontja a Földközi-tengerről az Atlanti-óceánra helyeződött át. Az Újvilágból hatalmas mennyiségű nemesfém­kincs áramlott Nyugat-Európába. Ez elősegítette az áru- és pénzviszonyok további nagy fellendülését, a tőkés bérleti rend­szer és a manufaktúraipar elterjedését, megkönnyítette az ere­deti tőkefelhalmozást. Végső soron jelentősen hozzájárult ah­hoz, hogy a feudális társadalmi és politikai rendszer keretei kö­zött kialakuljanak és megerősödjenek a tőkés termelés és társa­dalom előfeltételei.

Ezzel szemben a Lajtától keletre a gazdaság nem kapott ilyen impulzusokat, az eddigi gazdaságfejlődés íve megtört, csak robotoltató majorsági gazdálkodással, a „második jobbágyság" bevezetésével látszott esély a fejlett Nyugathoz való felzárkó­zásra. A feudalizmus e kései, második kiadása azonban inkább visszalépés volt, s évszázadokra állandósította Európa gazdasá­gi megosztottságát. A keleti rész mezőgazdasági termékeket, nyersanyagot szállított a Nyugatnak, illetve a Nyugat iparcikkei­nek felvevő piaca lett.

Az ipari Nyugat és az agrár Kelet közötti áruforgalom és munkamegosztás korántsem volt egyenrangú, de kölcsönös előnyökkel is járt. A fejlett Nyugatnak szüksége volt közép és kelet-európai perifériájára. Ha fáziskéséssel is, de ez utóbbi te­rületeken is kialakult az agrártechnikának és a városfejlesztés­nek egy relatív fejlettsége, amely nélkül a Nyugat sem lett volna az, ami volt. A régiók egymásrautaltságát már a kortársak is fel­ismerték. Montesquieu például 1724-ben a következőket írta Eu­rópa egységéről: „Európa nem más, mint egy hatalmas, több ki­sebb népből összeállított nemzet. Franciaországnak és Angliának szüksége van Lengyelország és Oroszország jólétére, miként az egyik tartomány rá van utalva másikra. Ha valamely állam a szomszédja leverésével akarja a hatalmát növelni, úgy rendsze­rint csak önmagát gyengíti."³ Nyugat és Kelet ily módon, minden ellentétességük ellenére, feltételezte, kiegészítette egymást.

Feltehető mármost a kérdés, vajon melyek voltak az európai identitásnak és szellemiségnek azok az értékei, amelyek az eu­rópai kultúrát a középkorban a legáltalánosabban áthatották? Nyilvánvaló, hogy megosztottsága ellenére a kereszténységből fakadó értékek e téren igen nagy jelentőségűek.⁴ Itt azonban nemcsak az egyház világi és lelki hatalmára, szellemi monopóli­umára, nem is csak az általános vallási érzületnek a mindennapi életet, erkölcsöt, kultúrát átható erejére kell gondolni. Úgy vélem, a kereszténységből fakadtak és az európai szellemiséghez tar­toztak azok az értékek is, amelyek a „hivatalos" kereszténység­gel szemben, az ellene folytatott eszmei és politikai harcban kovácsolódtak ki; a manicheusoktól kezdve a valdensek, albigensek, katharok, husziták, egészen a humanizmus és a reformáció törekvéséig – mind a keresztény eszmekörben mozogtak. A ka­tolicizmust (s gyakran rajta keresztül magát a társadalmi és poli­tikai rendszert) bírálták, támadták, reformálták, egyben gazdagí­tották is. Az eretnekségek sok esetben nem csak a valláskritikai, hanem az antifeudális progressziót, a korai polgári mentalitást is képviselték. Legnagyobb mértékben a protestanizmus, amely vallási megújulási mozgalomból lett a modernebb, világiasabb erkölcs és életfelfogás hirdetője. Új, személyesebb eszménye­ket, pragmatikusabb életelveket és munkakultúrát hirdetett a születő polgári társadalom igényei szerint. Eszméinek radikális politikai töltése folytán méltán válhatott a németalföldi, majd az angol polgári forradalom ideológiájává.⁵

A mai értelemben vett Európa kialakulásában meghatározó szerepet játszott a polgárosodás folyamata. A nyugat-európai polgárosodás főbb ismérvei a következők:

Bár a fenti ismérvek megvalósulása esetenként csak tenden­ciaként értendő, nem vitás, hogy ez a fajta dinamikus moder­nizáció a tőkés tömegtermelés és a polgári szabadságjogok összekapcsolásával megteremtette a mai nyugati polgári de­mokráciák alapjait. Ehhez azonban a régión belül is kivételesen kedvező körülmények kellettek, amelyek csak néhány ország számára voltak adottak. A polgárosodási folyamat legkorábban, egyben a legteljesebben, legkonzekvensebben a korabeli nyu­gat-európai nagyhatalmak (Hollandia, Anglia, Franciaország) esetében ment végbe. A fenti országokban a gazdasági és poli­tikai viszonyok szerves belső fejlődés útján jutottak el a kapitaliz­mus szintjére. Az egyéniség felszabadulása a prekapitalista kor­látok alól a gazdasági szabad versenyben és a politikai szabad­ságjogokban öltött testet. Nem véletlen, hogy az újkor nagy gon­dolkodói (például Kant, Hegel, Marx) a nyugat-európai fejlődést tekintették az emberi történelem szerves, következetes kialaku­lási útjának. A hegeli rendszerben például az Abszolút Szellem önmegvalósítási folyamata az európai „germán világban" éri el a kiteljesedését, ez a szabadság birodalma. A belső szerves fejlődést a külkereskedelem és a gyarmati rendszer világmé­retűvé tágítása nagymértékben ösztönözte, segítette. Például Anglia, a világpiac ura, gyarmatbirodalma segítségével messze Európa határain túlra is kiterjeszthette az európai gazdaság és civilizáció értékeit. így jöhetett létre – az európai értékek talaján, mintegy Európa „meghosszabbításaként" – Észak-Amerika.

Nyugat-Európa és Észak-Amerika fejlődése mindinkább ha­sonló pályán haladt. A XIX. században Angliával együtt az USA is világhatalommá vált, a világkapitalizmus vezető ereje lett. Az európai eredetű polgárosodás amerikai talajba való átültetése révén az USA is „európaizálódott", bár az antik és feudális törté­nelmi hagyományokat természetszerűleg nem lehetett adaptálni. Az angol-amerikai típusú polgárosodás nagy hatással volt a fej­lett országok tágabb környezetére is. A XX. századra hatóköré­be vonta Észak-Európát és Dél-Európa egy részét, de a keleti régió továbbra is megmaradt perifériának. A fejlett országok Ke­let-Európa (és a gyarmati világ) alulfejlettségének tartósításában voltak érdekeltek, a világpiaci alávetés, az egyenlőtlen munka­megosztás viszont akadályozta az utóbbiak kapitalizálódását. Kelet és Nyugat korábbi megosztottsága továbbra is az Elba-Lajta vonal mentén manifesztálódott.

Az Elbától keletre fekvő országoknak a Nyugattól való elma­radása tehát történelmi folyamatszerűséggel alakult ki, nem szubjektív szándékok függvénye volt. Az alulfejlettség a nem szerves, inherens fejlődés útján lezajló és megkésett polgároso­dás terméke volt. Kelet-Európa csak az 1848-as forradalmak után indulhatott meg a kapitalizálódás útján, a túlnyomóan ag­rár-jelleg és a viszonylagos elmaradottság fennmaradásával. A nagybirtok „porosz utas" kapitalizációja a társadalomban és a politikában is a konzervatív-feudális erők átmentésének kedve­zett, állandósította a munkaerő személyi függését, korlátozta a polgári szabadságjogok és a civil társadalom kialakulását. A tér­ségben az eredeti tőkefelhalmozás csak részlegesen ment vég­be, az iparfejlesztés – jórészt külföldi tőkével – csak egyes ipar­ágakra korlátozódott. A polgári és független nemzetté válást a XX. századig lehetetlenné tette a dinasztiák által urait soknem­zetiségű birodalmak elnyomó, beolvasztó tevékenysége.

Ezek után felmerül a kérdés: ha az Elba-Lajta vonal ennyire markánsan és tartósan kijelölte Európa Nyugatra és Keletre való megosztottságát, ha ennyire bipoláris Európát, szinte „két Euró­pát" teremtett, lehet-e valamiféle átmeneti, közbülső régióról, azaz Közép-Európáról beszélni? A probléma régóta élénk vita tárgya. Az mindenesetre nem vitás, hogy ez a „közép" nem egy pontosan behatárolható földrajzi térséget jelent, hanem minden­kor csak a két nagy régióhoz képest, azaz történeti viszonyla­gosságában értelmezhető. Az egyház, a vallás, a szellemiség alapján inkább a Nyugattal, a kései feudalizmus jobbágyrend­szere alapján pedig inkább a Kelettel rokonítható. Ugyanakkor mégsem jellemezhető csupán azzal a fogalom párral, hogy „rész­ben Kelet, részben Nyugat". A történeti értelemben vett Közép-Európa egyedi arculatú, viszonylag önálló alrégiókra bontható, amelyek sajátos kultúrával, szellemiséggel, életmóddal gazdagí­tották és gazdagítják az összeurópai mentalitást. A probléma ab­ban áll, hogy az egyes korokban milyen mértékben ismerjük el a mi régiónknak mind a nyugati, mind a keleti struktúráktól eltérő sajátosságait.⁷

A múlt századi polgárosodás időszakában „Közép-Kelet-Eu­rópát" szűkebb értelemben a Habsburg-monarchia képviselte. A birodalom népek, nemzetek, nemzetiségek sokaságát foglalta széles államkeretbe. Az egyes részek között igen nagy nyelvi, etnikai és fejlettségbeli különbségek voltak az iparilag legfejlet­tebb Csehországtól az ellentétes pólust jelentő Bosznia-Herce­govináig. Bármennyire is az etnikai-nemzeti ellentétek által szét­szabdalt, laza konglomerátumról volt szó, a Monarchiának sok vonatkozásban sikerült mintegy népek, nemzetek feletti kép­ződményként, gazdasági és politikai egységként funkcionálnia. Gazdaságilag egységes és kiterjedt belső piacot teremtett, bizto­sította a belső szabad munkaerőmozgást, az eltérő termelési módszerek, a munkakultúrák és technológiák szabad cseréjét.⁸ Politikailag az egységet az óriási történelmi tradíciókkal és ezen alapuló tekintéllyel rendelkező Habsburg-udvar centralizációja és a „birodalmi érdeket" mindvégig szem előtt tartó egyensúlypo­litikája volt hivatva demonstrálni. A Habsburg államkeret – ha nem felelt is meg az ideális közép-európai föderációt megálmo­dó, különböző utópiáknak – olyan reális államszövetség volt, amely népei előtt nem zárta el (bár korlátozta) a fejlődést a pol­gári nemzetté válás felé. Lehetővé tette, hogy az osztrák és cseh tartományokon keresztül a birodalom népei befogadhassák a nyugat-európai civilizáció szellemi, kulturális értékeit. Ezzel elősegítette, hogy a térség leghaladottabb nemzetei a XX. szá­zadra szétfeszítsék az ekkorra már elavult birodalmi kereteket, és a független, polgári nemzeti fejlődés útjára lépjenek. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a Monarchia politikai-katonai értelem­ben fontos tényezője volt az európai hatalmi egyensúlynak. Olyan integrációt hozott létre, amely hatékony ellensúlyt jelentett akár Anglia, Franciaország, akár Oroszország túlzott kontinentá­lis hatalmával szemben. A Monarchia felbomlása után megada­tott a lehetőség, hogy a térség népei, ha megkésve is, de – nyu­gati mintára, nemzeti és föderatív alapon – szuverén államokat, államszövetségeket hozzanak létre. Ez a lehetőség – nézetem szerint – csak részlegesen és ellentmondásos módon realizáló­dott. Ebben a következő fő okok játszottak közre:

Mivel a régió államai a történelem során gyakran voltak „üt­köző-államok", a XX. században is rendkívül lényeges lett volna egy egységes közép-kelet-európai integráció létrejötte. Ez egyaránt létérdeke lett volna a térség „tagállamainak" és az eu­rópai egyensúlyt őrizni hivatott nagyhatalmaknak. Ennek hiányá­ban a második világháború után az orosz politikai-katonai hata­lom könnyebben felboríthatta az európai status quo-t (amelyet azelőtt a hitleri Németország túlsúlya jellemzett), s érdekszférá­ját az Elbáig kiterjeszthette. Kelet-Európa, s vele együtt Közép-Európa nagy részének „szovjetizálása", szovjet övezetté válása ismét fölerősítette Európa kétpólusú megosztottságát, lefokozta a középső régió specifikumait. A szuperhatalommá váló Szovjet­unió túlzott európai befolyásának ellensúlyozására csak a másik világhatalom, az Egyesült Államok lehetett képes. Európa törté­netében először állt elő az a helyzet, hogy a kontinentális egyen­súlyt nem belső erők, hanem egy területileg nem-európai és egy nagyrészt nem-európai nagyhatalom tartotta fenn. Ez persze ke­vésbé meglepő, ha tudjuk: az USA mintegy „Euro-Amerikaként" évszázadok óta szoros kapcsolatban állt Nyugat-Európával, Oroszország pedig – „ázsiai" vonásai ellenére, legalább is Nagy Péter óta – mint kereskedelmi partner, diplomáciai és katonai ri­vális „bebocsátást nyert" Európába. Annál is inkább fontos kér­dés tehát, hogy mennyire volt „európai" a szovjet típusú szo­cializmus, illetve hogyan befolyásolta az egyes régiók további fejlődését.

Múlt századi elméleti forrásaira nézve a szocializmus euró­pai gondolat, hogy – akár kispolgári-utópista, akár proletár-mar­xi változatát tekintjük. Létét annak köszönheti, hogy a fejlett világ modernizációs paradigmája a társadalomban nemcsak viszony­lagos jólétet és demokráciát, hanem lényeges ellentmondásokat is eredményezett, amelyek megoldására a rendszer keretein be­lül nem rendelkezett kielégítő eszközökkel és stratégiákkal (pél­dául: a periodikus túltermelési válság, a munkásság alulfizetett­sége, kiszolgáltatottsága, az elidegenedés stb.). A szocializmus úgy jelentkezett, mint kiútkeresés ezekből az ellentmondások­ból. Marx és Engels nem kérdőjelezte meg a szerves nyugat-európai polgári fejlődés értékeit (nagyüzemi termelés, urbani­záció, iparosodás, világpiac, „civil társadalom"), inkább termé­szetes előfeltételnek tekintette egy magasabb, posztkapita­lista társadalom megteremtéséhez. Olyan garanciákat keres­tek – elsősorban a tulajdonviszonyok megváltoztatásában, ame­lyek a rendszer lényegéhez tartozó ellentmondások megoldását biztosítják, s ezzel nem tagadják, hanem kiteljesítik az európai fejlődés addigi vívmányait. Marx és Engels eszmeileg is az euró­pai kereszténységhez kapcsolódott, mégpedig annak „forradal­mi" irányzatához, a protestanizmushoz. A polgári forradalmak a megreformál*', a szocialista forradalmak pedig a „szekularizált" kereszténységben, azaz a marxizmusban nyerhettek ideológiai támaszt. „Németország forradalmi múltja ugyanis elméleti, a re­formáció. Ahogyan akkoriban a szerzetes [ti. Luther B. E.], most a filozófus az, akinek agyában a forradalom elkezdődik" – írta Marx 1844-ben.¹⁰ A katolikus Maritain számára sem kétséges, hogy Marx „a zsidó-keresztény hagyomány eretneke, a marxiz­mus… az utolsó keresztény eretnekség."¹¹ Marx persze nem „vi­lágboldogító eszmeként" értelmezte a kommunizmust, hanem olyan „valóságos mozgalomnak", amelynek feltételei a fejlett vi­lágban már fennálló feltételekből adódnak.

A marxi elmélethez képest az úgynevezett „létező szocializ­mus" alapvető problémája az volt, hogy nem a szerves nyugati fejlődés folytatásaként, hanem történelmi „kényszerhelyzetben" született. Nem a centrumban, hanem a periférián, nem a fejtett európai, hanem a marginális „eurázsiai" térségben.¹² Márpedig a kapitalizmusénál alacsonyabb anyagi és szellemi szinten, nemzeti keretekbe „zárkózva", a fejlett Nyugat kizárásával és el­lenére marxi értelemben vett szocializmus nem lehetséges. Már csak azért sem, mert a marxi szocializmus csak világrendszer­ként, „világtörténelmi létezésként" képzelhető el, ami lényegileg annyit jelent, hogy gazdasági értelemben uralomra jut a világpi­acon.

Évszázados tapasztalat, hogy a szocializmus sorsa a fejlett világhoz való felzárkózásától vagy a Nyugatnak a szocializmus­hoz való „csatlakozásától" függ. A gyakorlatban egyik alternatíva sem valósult meg. Ennek okát sokan abban látják, hogy a szov­jet modell történelmi gyökereit tekintve egy sajátos ázsiai terme­lési módból táplálkozott. Ez a felfogás még az orosz marxizmus „atyjától", Plehanovtól ered. Azonban követői, oly nevesek is mint Lenin vagy Trockij, nem osztották az oroszországi történel­mi fejlődés tisztán ázsiai eredetéről szóló tézist. Az 1905 után kibontakozó hosszú-hosszú történelmi vitában mindinkább Oroszország fejlődésének szükségszerűségeiről beszéltek.¹³ Mindenekelőtt az állam nagy szerepe, a despotizmus, a stagná­ló gazdaság és a bürokratizmus tartoztak a sajátszerűségek kö­zé. Túlzás tehát a rég letűnt ázsiai formáció közvetlen tovább­éléséről beszélni, de kétségtelen, hogy visszamaradtak bizo­nyos politikai magatartásformák, közigazgatási-hatalomgyakor­lási hagyományok és gondolkodási sémák, amelyek az „ázsiai" múltra emlékeztettek (például: a világ örök rendjének képzete, az egyén lefokozása a kollektivitáshoz képest). Ezek a jellegze­tességek Kelet és Közép-Európától sem voltak teljesen idege­nek, mivel a régió egy részének történetében a török uralom, sőt a belső fejlődés feudális csökevényei is hasonlóképpen hatottak.

Ily módon nem meglepő, hogy a Kelet-Európára kiterjesztett szovjet modell nem hozta egymáshoz közelebb a „két Európát". Ellenkezőleg: a polgári demokráciát elvető egypárti diktatúra és bürokratikus centralizmus expanzív törekvései elzárkózásra és védekezésre késztették a Nyugatot. A Nyugat és a Kelet közötti szakadék elmélyült, a „szovjetizált" régió, önmagát Moszkva-köz­pontú „világrendszerré" nyilvánítva, kezdetben még a korábbinál is kevesebb nyugati hatást fogadott be. Ilyen körülmények között egy lehetséges kelet-közép-európai integráció esélyei is tovább romlottak, bár a Nyugattól való eltávolodás, a politikai-katonai szembenállás mellett a közeledés, az egymásrautaltság jelei is megmutatkoztak.

A szovjet mintájú államszocializmustól sem lehet azonban teljes mértékben megtagadni az európaiságot. Hiszen a politikai abszolutizmus által vezérelt szocialista gazdaság célja éppen a fejlett Nyugathoz való felzárkózás volt; az, hogy egy tervgazdál­kodással megalapozott, erőltetett modernizáció útján kísérletei tegyen a Kelet évszázados lemaradásának felszámolására. E felzárkózási kísérlet, minden gyengeségével együtt, gazda­ságilag Nyugat-Európának sem volt hátrányos. (Nem számít­va a kelet-európai piac kiesését.) A keleti régió nem jelentke­zett vetélytársként a világpiacon, a relatív elmaradottság le­hetővé tette diszkriminatív szerződések megkötését, a hite­lekre való rászorultság és a „valutaéhség" pedig lehetősé­get nyújtott a szocialista országok gazdasági függésbe vo­nására. Ebben a viszonylatban továbbra is kifejeződött a cent­rum és a periféria hagyományos kapcsolata és ellentmondása.

A fenti áttekintésből kiderül, hogy Európa fogalma, értelme­zésem szerint, nem szűkíthető le Nyugat-Európára. Európa mindvégig csakis (viszonylagosan elkülönült) régióinak együtte­seként s régiók egymásra vonatkozásaként értelmezhető. A fej­lett Nyugat is csak a többi régióhoz képest, velük kölcsönhatás­ban az, ami. Az európaiságot az Európát alkotó régiók által tör­ténelmileg felhalmozott, kiküzdött, megőrzött értékek, s ezen ér­tékek cseréje, kölcsönös gazdagítása jelenti. (Még ha ezek az értékek az idők során a régiók szembenállásában, egymás elleni harcában jutottak is érvényre.) Az európaiság tehát az értékek sokszínűsége, az értékek változatos gazdagsága, kölcsönös tisztelete, gyarapítása.

A kelet-európai államszocializmus bukása után látszólag azonnal elhárult az akadály az elől, hogy a történelem során először megvalósuljon Európa egysége. Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy a kontinens megosztottsága hosszú történelmi korszakokon és sorsfordulókon keresztül alakult ki és szilárdult meg, akkor indokoltnak tűnik a feltételezés, miszerint a megosz­tottság felszámolása is egy történelmi korszakot fog igényelni. Kelet-Közép-Európában, így hazánkban is, a Nyugat-Európához való „csatlakozás" természetesnek és rövidtávon elérhetőnek látszik, nem szabad azonban megfeledkezni néhány alapvető el­vi és gyakorlati nehézségről. Először is: az európai közösségek­hez és szervezetekhez való csatlakozás még nem teszi az or­szágot nyugat-európaivá; egyáltalán: lehetséges-e, szükséges-e közép-európai történelmi és geopolitikai tradíciónkat „feledve" nyugat-európaivá válnunk? Ma a jelszó: „Visszatérés Európá­hoz!" Igen ám, de melyikhez? Akik a visszatérést emlegetik, gyakran úgy vélik, hogy ahhoz a „keresztény Európához" kell visszatérni, amelynek hazánk a szocializmus előtt szellemiségét tekintve része volt. A Nyugat dominánsnak tekintett polgári libe­rális értékrendje azonban már nem „nemzeti keresztény" módon értelmezi az európai kultúra alapjait. Elveti a nacionalizmust és a vallási (etnikai, nyelvi, világnézeti stb.) intoleranciát. E téren ha­zánknak és a szomszédos országoknak még sok történelmileg felhalmozódott problémát kell megoldania. Már csak azért is, mi­vel régiónk belső feszültségei, a kellő gazdasági és politikai együttműködés hiánya a Nyugathoz való óhajtott felzárkózást is nehezítik.

A demokratizálódás és a gazdasági stabilitás az a kettős kö­zös cél, amely egységbe vonhatja a régió egymásra utalt nem­zeteit. Nyitni kell tehát egymás felé, hogy együtt (s nem egymás ellenére) nyithassunk a Nyugat irányában.

Gazdasági téren Kelet- és Közép-Európa egyaránt „válság­övezetnek" tekinthető. Ez nem csak egymásrautaltságunkat fo­kozza, hanem a nyugati segítségre való rászorultságunkat is. A gazdasági válság (infláció, munkanélküliség, valutahiány stb.) leküzdéséhez még hathatós külföldi támogatás és működő tőke esetén is idő kell, s a recesszió a politikai stabilitást is veszé­lyeztetheti. Szembe kell nézni azzal, hogy hazánk (és régiónk) számára sem a parlamentáris demokrácia, sem a piacgazdaság nem lehet egycsapásra olyan csodaszer, amely megszünteti a fejlett Nyugathoz képest marginális, perifériális helyzetünket.

Jegyzetek

1 Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvető, 1983. p. 112.

2 Pach Zsigmond Pál: Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlődés a XV.-XVII. században. Kossuth, 1963.

3 Montesquieu: Európa egységéről. Phönix kiadás. 1943. p. 54.

4 Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme. In.: Válogatott ta­nulmányok III. Magvető, 1986. pp. 176-181.

5 Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondo­lat, 1982. pp. 142-143., 167-168., 176-181.

6 Vitányi Iván: Az „Európa-paradigma". Magvető, 1986. pp. 16-32.

7 Niederhauser Emil Kelet-Európát négy alrégióra bontja, koncepciójá­nak szintézisét lásd az Eszmélet 5. számában.

8 Katus László: A Monarchia közös piaca. Magyar Tudomány, 1989/10-11. sz. pp. 808-820.

9 Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In.: Válogatott tanulmányok II. Magvető, 1986. pp. 195-197.

10 Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés. MEM 1. köt. pp. 385-^86.

11 Maritain: Az erkölcs filozófiája. In.: Huszár Tibor szerk.: Modern pol­gári etika III. Bp. 1987. p. 123.

12 A centrum-periféria viszonyról, a világgazdaság mint világrendszer működéséről lásd az Eszmélet 8. és 11-12. számában I. Wallerstein és A. G. Frank írásait.

13 E vita történetéről részletesebben lásd Krausz Tamás: Pártviták és történettudomány. (Viták az „orosz történelmi fejlődés sajátosságairól", különös tekintettel a 20-as évekre.) Akadémiai Kiadó, 1991.

Az 1989-ös átalakulásnak, amely lezárja az 1914-es Nagy Háború és politikai csúcspontja, az 1917-es forradalom által megnyitott kurta hu­szadik századunkat, a diagnózisa még mindig bizonytalan. Függ attól, hogy az európai Északot, bolygónk fejlett, iparosított kisebbségét tartjuk-e szem előtt, Vancouvertől Vlagyivosztokig, annyi lakossal, amennyi Kíná­ban él, vagy a Délt, ahol nagyjából kétszer annyian élnek; ez a Dél, per­sze, már nem oly differenciálatlan, mint a múltban, de bármilyen fejlődé­si stádiumban legyen is, kétségkívül különféle robbanások előtt áll; vagy végül az ázsiai világot, kínai-japán kétpólusosságával és másutt egyenlőtlen fejlődési szintjével, amely világ tíz év óta ismét felfedezte kulturális elszigetelődésének képességét, miközben terjeszkedéséhez hatalmas erkölcsi tartalékaiból merít felmérhetetlen eszközöket, bár ezek csupán korlátozott teret hagynak a demokratikus fejlődés számára. Há­rom világ ez, mindegyik saját logikájával és kulturális tropizmusukkal (amit a gazdasági összefonódás távolról sem simít el, hanem ma inkább élezni látszik), három világ, amely súlyosan zuhan vissza önnönmagába, az emberiség túl korai egyesítésének heroikus és szörnyű prométheuszi kísérlete után, amit az éppen legyőzött kommunizmus erőszakkal, de vi­tathatatlan messianisztikus racionalitással próbált ráerőltetni; amit a rosszul kézben tartott politikai vallásosság már nem egyszer eltérített út­járól, akár egy folyamot az áradás.

A konfuciuszi Ázsiában 1912 és 1945 között, előbb Kínában majd Ja­pánban, két versengő forradalommal kellett szembenéznie a régi csá­szári rendnek: az egyik a falu egyenlősítő forradalma, amely az európai kommunizmustól kölcsönözte szóhasználatát és szertartásait, fejlődési stratégiáját azonban kevésbé; a másik a városok és a környező szigetek kapitalista forradalma, amely pragmatikus okokból az angol-amerikai katonai protektorátusra támaszkodott. Az első forradalom a hetvenes évek végén fejeződött be, a vörös khmerek véres epizódjával Kambo­dzsában, a szocialista ipar növekedésének megtorpanásával Vietnamtól Észak-Koreáig, és a régi maoista gárda eltávolításával Pekingben, Teng Hsziao-ping sikeres thermidorja által. A másik forradalom ezzel szem­ben csak most kezd kiteljesedni, a japán növekedés lendületével, Dél-Korea, Tajvan és a tengerentúli kínai országok kibontakozásával, egész Délkelet-Ázsiában. E két forradalom politikai logikája ellentétes és egy­szersmind egymást kiegészítő: a kínai kulturális forradalom féktelen anarchikus tévelygéseitől eltekintve – amelyeknek különösen gyászos végkifejlete a kambodzsai tragédia -, az ázsiai szocializmus egy köz­pontosított császári, birodalmi állammodellt próbált meg rekonstruálni mandarinéi is közszolgálattal, a „jó kormányzat” évezredek óta használa­tos modelljét: egy Csou En-laj, egy Ho Si Minh pontosan beleülik a hala­dó mandarinoknak ebbe a tradíciójába, ahol még a klasszikus regények hőseinek is helyük van, mint a bátor és őszinte vezér, aki kegyvesztett lesz az uralkodónál (Peng Tö-huaj vagy Dzsiap) és a rókalelkű áruló (Nguyen Chi Thanh, Li Peng). Ezzel szemben, amint Karén Van Wotferen írja mélyen szántó elemzésében Japánról, az állam nélküli társada­lom uralkodik, feudális rétegek – nemrég még kalózok és kereskedők, majd bankárok és exportőrök – versengésének talaján, alávetve gyenge és valódi vezetés nélküli politikai szervezeteknek, és katonai biztonságát sarccal vásárolva meg az Egyesüli Államoktól, a jövőben pedig majd egyesek, mint Thaiföld, valószínűleg magától Kínától. Politikai és katonai síkon a 38. szélességi körtől a Mekongig, míg 1949-tól 1979-ig egymás­sal szemben állt, ma e két modell tökéletesen együttműködik: Brezsnyev ügyetlen politikája Kína bekerítésére Pekinget, Tokiót és Washingtont katonai kvázi-szövetségbe hozta össze; túlnyomó részének finanszíro­zását a japánok lelkesen vállalták, míg a gazdasági hatalom növekvő aránytalansága a belső új birodalmi államot egyre inkább a periférikus szigetvilág „hi-tech” feudális országainak alárendelt alrendszerévé teszi. (Japánban Sin Kanemaru, Szingapúrban Li Kuan Ju a jóindulatú ke­resztszülője ennek a nagy szövetségnek, bölcsen fizetve a stabilitás adóját Észak-Koreának, a Li Peng-csoportnak Kínában, a burmai kato­náknak, hogy fenntartsák az egész együttes stabilitását, időnként azzal a hátsó gondolattal, hogy lassítsák új, konkurens ipari centrumok kiala­kulását Saigonban, Sanghajban, Kantonban, amelyek néhány éves le­maradással megismételnék a dél-koreai csodát.)

A világnak ebben a részében a demokrácia még nem igazán tétje a politikai küzdelmeknek: Japánban és a „négy kis sárkánynál” a kapitalis­ta „nem-állam” a munkahely biztonságával és a jövedelmek emelkedé­sévél biztosítja a növekvő elégedettséget, ami a véleménynyilvánítás szabadságát egyre inkább összeegyeztethetővé teszi magának az igen nyílt és meritokratikus oligarchiának az érdekeivé!. A hatóságok decent­ralizálásának és az alapvető szabadságjogok szélesedésének ez a kom­binációja egyelőre elegendő ahhoz, hogy a tényleges hatalmat hozzáfér­hetetlenné tegye mindenféle demokratikus ellenőrzés számára. A térség belsejében a válságban lévő birodalmi hatalmat továbbra is elfogadja az óriási paraszti többség, amely Kínában egy évtizede, Vietnamban nem­rég, Észak-Koreában pedig holnapra ismét felfedezi a termelés autonó­miáját. Ami a többit illeti, vagyis a mozgás szabadságát (ami pillanatok alatt megfojtaná a nagyvárosokat), a képviselők megválasztásának sza­badságát (ami darabokra törné a központi hatalmat), ezek továbbra sem valami népszerűek, noha a kommunista ideológia a forradalmárok nemzedékének eltűnésével kihalni látszik.

Az ázsiai világ konfliktus-övezete az 1989-es események után, két határfelületre korlátozódik, az egyikük szociális, a másik földrajzi.

A szociális határfelület: a birodalom és a kapitalista perifériák érintke­zési pontjain és mindenekelőtt a nagy városok, Saigon, Kanton, Sang­haj, Peking, Szöul és Tajpej fiatal értelmiségi köreiben nagy a politikai nyugtalanság; a mandarinális szervezet válsága és a kapitalista modernség okozta sokk itt erős igényt ébreszt nemcsak a vállalkozás szabadsága iránt, hanem ezen felül az európai mintájú valódi demokratikus közélet iránt is. Vang Run Nan, az első informatikai magánvállalat alapítója Kínában, aki egymás után két első vonalbeli kommunista pártvezetőnek lett a veje, és a Tienanmen téri diákok guruja volt, különösen jól képviseli ezt az irányzatot. Továbbra is lehetséges, hogy akár a szociális mandarinátus, akár a perifériák kapitalistáinak egy kritikus tömege hosszabb-rövidebb időre egy pragmatikus szövetség felé billen e demokratikus irányzatokkal; ez történt a Fülöp-szigeteken Cory Aquinóval, ez van kialakulóban Thaiföldön, megtörténhet Dél-Koreában, Burmában és, last but not least, magában Kínában: a Peking-Sanghaj szövetségben lehorgonyzott neo-sztálinista bürokráciának többé-kevésbé békés felváltása egy ipari-progresszivista bürokrácia által, amelynek bázisa a Senjang-Tiencsin-Kanton körív lenne. De még egy ilyen történelmi jelentőségű fordulat sem hozna létre közvetlenül demokratikus változást, hanem inkább egy új, dinamikus központ megjelenését jelentené, Japán versenytársát az ázsiai térség belsejében.

A második, a földrajzi határfelület a konfuciánus fejlődési modell, amely északon és nyugaton elérte „természetes” határait (sőt Sinkhungnál néha túl is lépett rajtuk), s tovább terjed délre, Indonézia felé, nem minden civilizációs nehézség nélkül. A maláj világ, amelyet előbb indiai­vá, majd igen nagy többségében iszlámmá tettek, elkeseredetten ellen­áll a kínai terjeszkedésnek, amely az ötvenes években szocialista volt, majd 1980-tól kapitalista lett. Malajziának különösen nagy esélye van arra, hogy etnikai összeütközések színterévé váljék, rasszista jogrendsze­rével, amely az országban élő kínaiak 40%-át kizárja a hatalomból, a be­olvasztás híveivel, akiket Irán és Líbia pénzel, és szinte kizárólag kínai kézben lévő dinamikusan fejlődő iparával, míg a jávai közvélemény már a kínai üzletemberek önkényes megadóztatását kívánja. Japán és a pe­rifériális kis-Kínák gazdasági hatalma azonban itt is túlságosan erős már ahhoz, hogy a fejlődéssel szembeni lokalizált ellenálláson túl bármi is el­képzelhető lenne: ha a maláj-iszlám ideológia igen nyíltan felidézi is unokatestvérét, az arab-iszlám ideológiát, témáit és szóhasználatát il­letően (a cionizmust Kína helyettesíti), befolyása és dinamizmusa korlá­tozottabbnak tűnik. A maláj világ azelőtt Vietnam elszakadását támogat­ta Pekingtől, most pedig azt reméli, hogy Japán ereje ellensúlyozza majd a kínai dinamizmust. E játék sem fenyeget katasztrofális változá­sokkal.

Bolygónk déli része, vagyis az indiai világ, a klasszikus iszlám világ (arab, török és iráni), Fekete-Afrika és Latin-Amerika – Ázsiával ellentét­ben – valamilyen kavargó jelenséget idéz fel; és Antonio Gramsci kifeje­zése ötlik eszünkbe, aki így jellemezte Olaszország déli részét: mérhe­tetlen dezorganizáció. Ázsiával ellentétben a Délt csak felületesen érin­tette a kommunista elképzelés; kétségkívül lázba hozta az elnyugatosodott eliteket (és az etnikai kisebbségeket), a roppant vidéket azonban soha, ez alapjában konzervatív vagy anarchikus (ami, végül is, egyre megy). Az a néhány kommunisztikus központ, amely megszületett, városi utópiák, nasszeri típusú iparosítási modellek, Dél-Afrikában az ANC, helyi kommunista kísértetek Bengáliában és Keralában – mindezek sokkal inkább fennmaradtak, mint nyugati vagy ázsiai megfelelőik; annyira keveset vettek át a Nyugat marxista kultúrájából (még Havannát is ide értve). Egyébiránt, a Szovjetunió globális politikájának összeomlása bizonyos elemektől megfosztja a Délt; kétségkívül megfosztja az agresszió elemétől (Afganisztán), de minden jel szerint megfosztja az egyensúlyozás elemétől is, mégpedig két minőségben: bizonyos szovjet beavatkozások – nevezetesen az angolai – semmiképpen nem tekinthetők politikai katasztrófának; másrészt, az újabb támadások fenyegetése arra késztette az európaiakat és amerikaiakat, hogy valamit befektessenek olyan, igen szegény övezetek stabilitásába, amelyeknek egyetlen értéke földrajzi helyzetük volt a hidegháború keretében. A Moszkva és Washington közötti fegyverszünetet követő közömbösség ily módon szörnyű félresodródást okozott, mégpedig a Dél legszegényebb övezeteiben, Fekete-Afrikában és az indiai szubkontinensen. A szovjet „nagy hátország” elvesztése alig érintette Szaddam Huszein új, agresszív politikáját 1990 elejétől és rövid életű, de viharos megtérését a dzsihád-doktrínához. Radzsiv Gandhi tragikus halála, Benazir Bhutto kiiktatása a politikából felveti a haladó el-nem-kötelezettség politikájának megvalósíthatatlanságát egy olyan pillanatban, amikor a demográfiai bomba teljes erejével sújt le az indiai szubkontinensre.

Az igen gyenge államok – mint Libéria, Szomália, holnapra talán Ru­anda – szinte már el is tűntek a forgatagban anélkül, hogy ez valakinek is különösebb izgalmat okozott volna. Mozambik, Etiópia, Mauritánia, Banglades (100 millió lakossal) sincsenek túl messze az összeroppa­nástól. A szerkezeti egyensúlyvesztések listája (a népesség növekedése meghaladja a gazdasági növekedést, az ivóvíz problémája, a rohamos elsivatagosodás, a nagy városok robbanása, a katasztrofális járványok, mint az AIDS Fekete-Afrikában és a kolera Peruban) ma jól ismert és apokaliptikus jelleget ad a képnek.

Mindazonáltal hiba lenne, ha csupán a görbék negatív menetét re­gisztrálnánk és nem számolnánk az újabb eredményekkel. Es elsősor­ban azokkal, amelyek a hidegháború befejeződéséből következtek. Az amerikai-szovjet együttműködés nélkül elképzelhetetlen lett volna Frederik de Klerk vakmerő politikája Dél-Afrikában. Ez az együttműködés biztosította Angolában is a békét, kilátásba helyezve a szabad választá­sokat, és fokról fokra lehetővé tette a demokratikus viták egész hullámát Fekete-Afrikában (Maliban, Beninben, Togóban, az Elefántcsontparton) azzal a perspektívával, hogy Nigériában stabil kétpárti rendszer épül ki; mindezt abban a mértékben, ahogy a hidegháború befejeződése a Nyu­gat biztonságára nézve ártalmatlanná tette a demokratizálásnak ezt a „veszedelmes” kísérletét. A szovjet visszavonulás Afganisztánból enyhí­tette az indiai-pakisztáni viszonyt, és némi stabilizálódás irányában mó­dosította a regionális arcvonalakat.

A peresztrojka közvetve is elősegítette a demokrácia fejlődését Tö­rökországban, és a Szovjetunió muzulmán köztársaságai számára az ankarai kormányban nagy politikai hátteret és gazdasági stabilizáló erőt biztositól. Végül, napról-napra világosabbá válik, hogy a szabad válasz­tások Nicaraguában egyáltalában nem a sandinizmus elpusztítását szentesítették, hanem éppen lehetővé tettek egyfajta történelmi kompromisszumot, amely megteremti a demokráciát anélkül, hogy megalázná vagy semlegesítené a forradalmi erőket, amelyek így a jövőre nézve tényleges legitimitáshoz juthattak, a váltakozási politika révén.

E mérleghez hozzá kell fűzni azt a jelentős haladást, amelyet 1988 óta az adósság csökkentése terén elértek; nyilvánvaló, hogy az adósság nem lesz az a gazdasági bomba, aminek egyesek még az évtized fordulóján is hitték. Végül, az elmúlt öt évben bekövetkezett a chilei junta és a paraguayi diktatúra eltűnése, Noriega eltávolítása Panamában, politikai pluralizmus bevezetése Mexikóban, a demokrácia megszilárdítása Brazíliában, egy sikeres váltás Argentínában, egy választási meglepetés Peruban, a baloldal győzelme Haitin, a dél-afrikai kommunisták legalizálása, a demokrácia előjelei Algériában, Tunéziában, Jemenben és egyre határozottabban Egyiptomban. A nagy indiai demokrácia elviselte azokat a szörnyű megpróbáltatásokat, amelyeknek egyfolytában ki van téve, és modellje végül is lépésről-lépésre megnyerte valamennyi szomszédos államot, Pakisztánt, Nepált, Bangladest.

Indokolt tehát fenntartani a következő évszázad hajnalára az egyen­súly lehetőségének és a nyilvánvaló politikai haladásnak a képzetét, kü­lönösen, ha a Dél legdinamikusabb övezeteit tartjuk szem előtt: Ausztrál-Amerikát, Mexikót, a Maghrebet, Törökországot, Dél-Afrikát. E haladást mindazonáltal megterhelheti két látszólag ellentétes természetű jelen­ség, amelyek azonban középtávon erősítik egymást.

Az első jelenség: a gazdaságok, a társadalmak destrukturálódása ka­tasztrofális formákat ölthet: a kábítószerek termesztésének szerepe egyes latin-amerikai országokban, egy nemzedék elpusztulása az AIDS által Fekete-Afrikában, a városi szolgáltatások megbénulása a nagy fővárosokban Mexikótól Kalkuttáig, az elitvesztés a kivándorlás miatt Ar­gentínában, a Maghrebben, Iránban. Ez a tömeges destrukturálódás kapcsolatban áll az államok gyengeségével, amelyek gyakran túlságo­san kicsik (Fekete-Afrika, Közel-Kelet), vagy a korrupció és az elitek el­vándorlása aláásta őket.

Második jelenség: a hagyományos keretek szétrobbanása a rend és a szolidaritás eszeveszett kereséséhez vezet, ezeket gyakran a múlt misztifikált látomásában vélik megtalálni; e látomás szorosan kapcsoló­dik az európai politikai romantikához, amint az a francia forradalom más­napján, némileg analóg körülmények között, megjelent. A politikai iszlá­mizmus a legvirulensebb e konzervatív forradalmi mozgalmak között, de már létrejöttek nem-muzulmán megfelelői: az Akali Dal szikhjei, a Bhara­tija Dzsanata tiszta és kemény hinduistái, a szélsőséges vallásos pártok Izraelben. A latin-amerikai posztkommunista felszabadító mozgalmak messianisztikus elhajlói, akiket a felszabadítás teológiái inspirálnak, miközben megszállottan keresik a „hitelességet” és elátkozzák az ipari civilizációt, időnként mintha ugyanerre a lényegét tekintve antidemokrati­kus romantikus irányzatra emlékeztetnének. Az a nyilvánvaló akarat, hogy bármi áron új szerkezetet adjanak a társadalomnak egy új szerves totalitásban, amely egy „áldott” múlttal ismét összekapcsolódik, gyakran az értelmet kijátszva, a törzsi destrukturálódás fokozódásához vezet: az iráni iszlám forradalom a huszadik század legvéresebb muzulmánok kö­zötti háborúját váltja ki; az algériai iszlamizmus, ha győz, oda fog vezet­ni, hogy a Maghreb berber világa politikailag eljelentéktelenedik; a töké­letes hinduizmus szétrobbantja az indiai demokráciát. Mindehhez képest a politikai haladás a latin-amerikai társadalmakban (amelyeknek politikai törvénytára azonos a Nyugatéval) arra enged következtetni, hogy ez utóbbiak védve vannak a komoly fundamentalista mozgalmaktól, még ha a Fényes Ösvény továbbra is gyilkol Peruban, ha az argentínai peronisták és a brazíliai munkásmozgalmárok nem tértek is meg a gazdasági realizmushoz, és ha a salvadori és guatemalai gerillák tovább élnek is (némiképp lankadtabb vehemenciával).

Egyébiránt az integrista veszély az államok felbomlásával arányosan növekszik. A Dél fejlődésének biztosítéka is – ma inkább, mint valaha – elsősorban politikai, nem annyira gazdasági. Csak erős és történelmileg legitim államok képesek felvállalni a negatív tényezők megfordításának óriási munkáját. Ott, ahol ezek az államok még nem léteznek, a lehető legsürgősebben közös piacon alapuló konföderációknak kell a helyükbe lépni (ahogyan az argentinok és a brazilok csinálják). Afrikának nagyon nagy szüksége van Nigériára és Dél-Afrikára, Latin-Amerikának Brazíliá­ra és Mexikóra, Indiának meg kell maradnia annak a regionális nagyha­talomnak, ami ma, egy nagy Maghrebnek kell kiépülnie, Törökországnak meg kell erősödnie stb. Ha nem épülnek meg a stabilitásnak ezek a többközpontú oszlopai, a Dél a következő években sem lát majd „új vi­lágrendet”, egyáltalán semmiféle rendet.

Hátra van még a mi fejlett nyugati világunk, amely mértéktelenül megnőtt a berlini fal leomlásával, és amely egy csapásra ismét megtalál­ta az első európai terjeszkedés igazi dimenzióit, a XVI. század terjesz­kedését, keletre az Amur folyóig, nyugatra, az Atlanti Óceánon át, az amerikai és óceániai Új Világok felé.

Sok tekintetben egyre inkább ide kapcsolódik Latin-Amerika; az észak-amerikai közös piac Mexikó és a Karib-övezet vonatkozásában ugyanúgy hatol dél felé, amint az európai kapitalizmus terjeszkedik Kö­zép-Európa irányában. Ezenfelül az orosz térség, amelyet minden ko­rábbi forgatókönyv a Nyugat befolyásától hermetikusan lezártnak kép­zelt el, ismét magára talál most mint Európa keleti előőrse, átkereszteli nagyvárosait ós, megkapó nyugalommal, lelkes híve a demokratikus fejlődésnek, időnként mélyebben, mint közvetlen kelet-európai szomszé­djai, Lengyelország, Románia vagy Szlovákia. Tökéletesen érthető, hogy az európai kommunizmus összeomlása – nemcsak az államoké, hanem a pártoké is, mint Franciaországban vagy Olaszországban – demokrati­kus fellendülést váltott ki a politika régiójában: az általános választások elsöpörték a parancsuralmi bürokráciát, egészséges intellektuális ver­seny kezd kialakulni ott, ahol Aesopus nyelve és a cenzúra rácsai ural­kodtak. Olaszországban a kommunizmus identitásváltozása felkelti a re­ményt, hogy a választók negyedének körében végbemenő politikai olva­dás véget vet a rendszer leblokkolódásának. Németország, megszaba­dulva biztonsági rögeszméjétől mind jobb, mind bal felől, végre beléphet a demokratikus normalitás kereteibe. Ezen felül, a visszatérés a viszony­lagos stabilitáshoz – megerősödve a hatalom érzésével, amit az Öböl-háború nyújtott a számára – az Egyesült Államokat is arra készteti, hogy revideálja prioritásait, és csökkentse a katona-ipari komplexum súlyát az iparán belül. (Véleményem szerint az a tény, hogy több szociálde­mokrata típusú pártnak – angol munkáspárt, német szociáldemokraták, szövetségben a zöldekkel – nem sikerült kellőképpen figyelembe vennie saját nemzetének stratégiai és katonai érdekeit, sokkal nagyobb szere­pet játszott a baloldal meggyengítésében, mint a konzervatívok többé-kevésbé megfelelő gazdasági programjai.) A hidegháború befejeződésé­vel a Labour és a német szociáldemokrata párt elfeledtetheti az egyol­dalú leszerelés iránt érzett vonzalmát vagy azt, hogy nem kívánta a szovjet birodalom felszámolását.

Mindennek alapján a jövő perspektívája akár derűlátóan is megítél­hető. Az elmaradhatatlan kezdeti nehézségek után, Kelet-Európa, Oroszország és a Karib-medence természeti és emberi forrásainak megnyitása gyorsíthatja az amerikai és a nyugat-európai gyárosok szí­vének meglágyítását; s mindez bizonyára rendkívül kedvező alapot nyújt a demokrácia fejlődése, az emberi szabadság terjeszkedése számára.

Ezt az optimizmust azonban csökkenti két olyan nagyon komoly aka­dály, amely jelenleg elállja ezt a tévesen egyenesnek tekintett utat.

1, A kölcsönhatások új terhei. Míg Sztálin Szovjetuniója magának és környezetének a terror uralmát hozta, ellenfeleinél minden ízében hala­dó jellegű hatást váltott ki: a teljes foglalkoztatottság keynesi ideálja, a beruházások rugalmas tervszerűsítésének fogalma, a szakszervezetek és a szociáldemokrata pártok hegemóniája alatt általánossá tett jóléti állam”. Marshall, Jean Monnet és mások kereskedelmi és tervgazdasági internacionalizmusa (amiket bizony fel kellett találni, hogy elkerüljék a kremli mintájú proletár internacionalizmus előretörését) – mindez megvál­toztatta a Nyugat arculatát, és egymást követő korrekciókkal bevezette a szocialista ideál némely fontos alkatelemét. A verseny ma egy Nyugat és Ázsia közötti polaritásban jelenik meg, ahol a japán modell, miközben a közvetlen érdekelteknek összehasonlíthatatlanul előnyösebb a szovjet­nél, jelentős regressziós tényezőket hoz magával a nyugatiak számára. Kénytelenek vagyunk lépésről lépésre olyan fejlődési modellt alkalmazni, amelyben az állam eltűnik a vertikális feudális nagytőkével szemben, ahol a szakszervezet kiszorul az üzemekből és minőségi körök foglalják el a helyét, ahol az intellektuális konformizmus és a szervezettel szem­beni odaadás kerül olyan transzcendens értékek helyére, mint a köztár­saság, a nemzet, az emberi jogok.

Az európai kontinensen leginkább a német föderalizmus felel meg a japán modellnek (gyenge föderális állammal és igen nagyhatalmú gaz­dasági szervezetekkel), míg a legtöbb potenciális károsodás a francia köztársaságot fenyegetheti. A japán kihívásnak kétségkívül megvannak maga pozitív mellékhatásai: a munkások és technikusok fokozott kép­zését, az ipari munka újraértékelését és méltóságát, a foglalkoztatás szigorúbb garanciáit el kellene tanulnunk nyugaton, és ez hasznunkra vál­na. De ne áltassuk magunkat e modell mindenekelőtt erős fejlődésbeli különbségeket gerjeszt, ezek együtt járnak vele, míg azelőtt még az amerikai és a szovjet modell együttese is konvergálva csökkentette az egyenlőtlenségeket. Ehhez az elsődleges kölcsönhatáshoz járul még a válságban lévő Dél népességtömegeinek elvándorlása Északra, éppen abban a pillanatban, amikor a nagy japán termelékenység okozta sokk a legerősebb lesz. Ezt a népességmozgást nem szabad egysíkúan kezel­ni: a nagymértékben csökkenő német népszaporulat – amint a keleti tartományok konjunkturális munkanélküliségét leküzdötték – a történelmi tradíciókat is követve megkívánja munkások behozatalát és az emberek újrakezdődő folyamatos áramlását a szláv országokból (a Ruhr-vidék lakosságának 35 százaléka lengyel származású). Franciaországot, amely jó egy évszázada folyamodott a bevándorláshoz, kemény csapásként éri a kulturális – mindenekelőtt a vallási – különbözőségek intenzitása és a folyamatok gyorsasága (míg a portugál, a libanoni és holnapra a kelet-európai bevándorlást továbbra is jól fogadja): ennek köszönheti Le Pen Front Nationaljával a kontinens legaktívabb fasiszta mozgalmát. Az Egyesült Államoknak sikerült integrálnia és kordában tartania a latin-amerikai beáramlást, és megfelelő stratégiát találtak a lefékezésére: kö­zös piacot csinálnak Mexikóval. A Maghreb és Törökország Európával való szoros szövetsége nélkül nehezebb lenne megfékezni az illegális bevándorlást, jóllehet a harmadik világ nagy néptömegei nem ott van­nak, hanem Fekete-Afrikában és Indiában.

Mindazonáltal, még viszonylag csekély létszámuk is megrendíti ma Franciaországban az iskolarendszert és a városi életet, és közvetett mó­don megnöveli társadalmainkban az egyenlőtlenségi hatásokat, neveze­tesen a szegény nemzetiségek kárára, akik közvetlenül érintve vannak (hasonlóképpen a fekete és szegény fehér amerikaiak kárára, akik a la­tin-amerikaiak versenyének vannak alávetve). A világ két másik részé­nek hatása ily módon még kézben tartott és megszelídített állapotban is inkább negatív szerepet játszik az euro-amerikai demokrácia jövőjében.

2. A másik akadályt a zárt nemzeti identitások megszületése jelenti, éppen egy olyan pillanatban, amikor a nemzeti magatartás elveszíti te­kintélyét. Világosan és félelem nélkül ki kell mondani: a nemzeti kérdés, a modern nemzetállamok felbukkanása a császári-pápai birodalmi konstrukciók romjain, az európai politika tengelyét képezte egészen 1917-ig. A jakobinus vagy, ha úgy tetszik, Garibaldi-féle nyitott és beil­leszkedő nemzetfelfogás mindenekelőtt szembenáll a Szent Szövetség urtramontán és konzervatív rendszerével, amely, Metternich nyomán, az európai soknemzetiségű birodalom eszméjének fenntartásán alapult, neo-feudális jellegű, egymást támogató részvételeken át: porosz-oszt­rák közös hegemónia a megtizedelt Németország fölött, ugyanezek és Oroszország közös osztozkodása a végtagjaitól megfosztott Lengyelor­szágon, osztrák-pápai közös befolyás a darabokra tört Olaszország fö­lött, egy katolikus és Bourbon Franciaország visszaállítása Madridban és Nápolyban a családi paktumok újraélesztésével.

A nagy 1848-as kiseprűzéssel ez az elképzelés megbukott, és a helyére lépett egyrészt a haladó nacionalizmusok (olasz, magyar, rajnai alapon nagy-német, francia, belga, katalán, lengyel, balkáni, sőt, orosz populista-demokrata és lincolni jenki), amelyeknek Victor Hugo, Garibal­di, a Pál-templomban tartott frankfurti német nemzetgyűlés a szimbólumai. Másrészt a katolikus és konzervatív nacionalizmusok és utódaik szembenállása, protestánsok Poroszországban és az Egyesült Államok déli részén, ortodoxok az orosz birodalomban, akik a Szent Szövetség irracionalista politikai romantikájában találták meg az igazi szervező elvet: a népakarattal és a demokráciával a vért, a talajt, a fajt és igen gyakran a társadalmak archaikus formáinak fenntartását állították szer be (horvátok, Palacký csehei, az orosz pánszlavisták, a porosz „kis-németek”, baszk karlisták, a rabszolgatartás hívei az Egyesült Államok déli részében…). Anélkül, hogy elfogadnánk Marx és Engels eltévelyedését, amikor is „reakciós népekről” beszélnek a csehekkel és horvátokkal kapcsolatban, akik a bécsi, budapesti és velencei forradalmak sírásói, meg kell állapítani, hogy a nemzeti érzés felébredése változó körül­ményeket támaszt, mind az időt, mind az európai térséget illetően. Egymástól csupán néhány száz kilométer távolságra megtaláljuk a liberális nacionalizmus klasszikus modelljét és a Baszkföldet, a faji kizárólagos­ság érzésével. Cseh földön, a nemzeti tényezőt egyre inkább a demokratikus középosztályok és a helyi szabadkőművesség hordozta, míg a szlovák nacionalizmus, a kis protestáns minoritást leszámítva, az ellen­reformáció vadul antiszemita és magyarellenes egyházának a szülötte. A román nemzeti tényezőt egy hellenizált nagybirtokos arisztokrácia je­lentette, amely nagyon ellenséges a demokráciával szemben; a bolgár nemzeti tényezőt demokratikus kispolgárok és tanítók hordozzák, még akkor is, ha hevesen oroszbarát szeretne lenni. Lengyelországban, a hitetlen liberális elitek megtizedelése az orosz elnyomás által szabaddá tette a terepet az egyház és társadalmi csahosai számára a XIX. század végétől fogva, az írországi liberalizmust pedig megtörte az általános Home Rule kudarca 1910 után, és győzött egy klerikális nacionalizmus, amely az erőszak bűvöletében él.

Egy adott nacionalizmust ily módon nem ítélhetünk meg anélkül, hogy megvizsgálnánk történelmi képződésének sajátosságait, mi­után csak ezek teszik lehetővé, hogy helyesen értékeljük egymástól néha igen elütő jellegüket. E jelleg magyarázata pedig abban van. hogy két ellentétes minta létezik – a jakobinizmus és a Szent Szövetség-, és mindkettő egyformán nemzeti érzés termelője. Mármost, e kez­dettől meglévő komplexitás nagymértékben elősegítette a fasiszta elto­lódást az európai lelkiismeretben 1920 és 1945 között. Próbáljuk meg most egy pillanatra a fasizmust Hitler nélkül elképzelni. Nem mintha Hitler nem tartozna hozzá, mintegy megkoronázásaként, hanem mert Hitler őrülete, történelmileg azonos fázisban egész Németország őrületével, végül is idő előtt – és az általános katasztrófában – kioltott egy politikai ciklust, amelyik programjának mérsékeltebb hangvétele miatt Hitler nélkül való­színűleg sokkal hosszabb ideig eltartott volna, vagyis a 70-es évek köze­péig, amikor Spanyolországban Franco uralmának és Németországban Heidegger és Karl Schmidt életének vége lett. Hitler túl korán egyesítette az európai fasiszta mozgalmat, és összezúzta az akadályon, amikor a mozgalom életereje – ellentétben a kommunista mozgalomnak a 80-as évekbeli állapotával – teljes volt. Ma, a nemzeti kérdések olvadása kele­ten, a történelmi revizionizmus hulláma, amelyet – különösképpen Né­metországban – táplál a kommunista felettes-én összeomlása az euró­pai kultúrában, teret ad a szélsőjobb részbeni megújulásának, de minde­nekelőtt egy szélesebb konzervatív szintézisnek, főleg az egész konti­nentális Európában. A hitleri brutalitás nélkül (de részben ezzel a bruta­litással is) kontinentális méretben újraszerveződtek volna a konzervatív és nacionalista erők, hogy mindenütt elpusztítsák a demokratikus öveze­teket, és már a csúcsán megtörjék a munkásmozgalmat: egy salazarista és gyarmati Portugália, a francoista Spanyolország, amely az egyház elsőbbségére és a kasztíliai birodalmi centralizmusra épül, a Mussolini-féle Olaszország, amelyet a Dél nagybirtokosainak és az Észak német­barát nagyiparosainak szövetségében kovácsoltak ki, a pétainista-korporációs Franciaország, a Maurras-nak oly drága „reális ország” revansa a törvényes köztársasági államon, anarchista és szeparatista Fland­ria a liberális Belgium ellen, Giuseppe Motta oligarchikus Svájca, kleriká­lis szlovák szeparatizmus, ugyancsak klerikális horvát szeparatizmus, olaszbarát Albánia, román Vasgárda, magyar, bolgár, görög katonai dik­tatúrák, finn, balti, ukrajnai és – ha Hitler nem tett volna tönkre mindent München után – lengyel nacionalizmus. Ennek az új szent-szövetségi rendszernek a szíve egy megnövekedett Németország lett volna, kato­nailag szuper-erős, ahol a porosz al-államot, amelyet 1920 óta eltulajdo­nított a köztársasági szociáldemokrácia, lebontják a déli és centrális kon­zervatív és katolikus tartományok javára, ahonnan a nácizmus vezető kádereinek zöme származott. Elegendő elolvasni Hitler gyakran késői konzervatív ellenfelei tantételeinek vagy kritikájának néhány töredékét, hogy megértsük, a Nagy Európai Koalícióra vonatkozó elképzelésük, bi­zony, megvalósítható lett volna az angolszászoknak és Sztálinnak tett néhány politikai engedménnyel. Észre kell tehát vennünk: a kommuniz­mus visszahúzódása ma nemcsak egy hatalmas demokratikus térséget szabadít fel, hanem egyben a 30-as évek régi fasiszta térségét is.

Az új Európa, amely a szemünk előtt megszületik, nyilvánvalóan e két (liberális és konzervatív) térség szuperpozíciójának az eredője. Va­jon helytálló-e az a megállapítás, hogy fennáll egy reális fasiszta fenye­getés? Bizonyára nem, még keleten sem, ahol újra megjelennek a régi emlékek és néha a régi vezetők gyermekei, mint Landsbergis Litvániá­ban és Čarnogurský Szlovákiában, ahol a demokrácia hegemóniája még egyáltalában nem a legerősebb. De a konzervatív nacionalizmusok koalíciójának és a régi rend iránti nosztalgiának lehetnek más torz hatá­sai is, mint például a jobboldali államok gyengítése és helyettesítésük a törzsi regionalizmusok és a hatalmas gazdasági korporációk összefonó­dásával, amelyet felülről egyrészt az erős európai technostruktúra, más­részt a neoklerikális lelki pótlék kontrollál. Mert résen kell lenni, XII. Pius pápasága a fasiszta dinamikával való teljes megbékélés jegyében kezdődött, XI. Pius bátor elítélő megnyilvánulásai után. És akkor is csu­pán Hitler vad katolikus-ellenessége és keresztény-ellenessége akadá­lyozta meg az Új Birodalom és az Új Pápa szövetségét. Az analógia per­sze nem állja meg a helyét; II. János Pál perszonalista és a munkáspa­pok védelmezője már 1950 óla, híve a II. vatikáni zsinatnak; aki már 20 évesen ellenállt a nácizmusnak, ellentéte Pacelli pápának. De a kommu­nizmus feletti győzelem ma egy konzervatív-demokrata program ideoló­giai vezérévé teszi, amely a megelőző történelmi mozgalomban összegyűjtött szerves erőforrósokból merít: Spanyolországban Aznar már ott áll Gonzalez mögött, és Prágában a konzervatív monetarista Vaclav Klausnak már több hatalma van, mint Havelnek.

Miután Poroszországot elpusztította a történelemnek az a csele, amit NDK-nak hívtak, az új Németországot Bajorország, a Svábf öld és a Rajnavidék kormányozza, ezek lettek a technológia fővárosai. Franciaor­szág, a gaulle-izmus és a kommunizmus árvája, Le Pennel megtalálja a köztársaság 20%-nyi deklarált ellenségét, Olaszország pedig issza egyenetlen fejlődésének levét, úgyhogy a virágzó Észak már azon töri a fejét, hogy elválik a maffia-gyötörte Déltől, amelynek gazdasági mutatói jelenleg rosszabbak Portugáliáéinál. Két év sem kellett ahhoz, hogy az általános választások keleten elseperjék a forradalom demokratikus kez­deményezőit, Mazowieckit, Geremeket (Lengyelországban), Brazankast (Litvániában), Ante Markovićot (Horvátországban), hogy helyükbe lépje­nek a többé-kevésbé konzervatív-nacionalista populisták: Lengyelor­szágban Wałęsa, Szlovákiában Mečiar, Litvániában Landsbergis, Hor­vátországban Tudjman. A civilizált kereszténydemokráciának és az erőszakos marginális populizmusoknak ez a koalíciója ma uralkodó az új Európában.

Ez a hegemónia azonban nem katasztrofális, és nem végérvényes. Nem katasztrofális, mert társadalmaink demokratikus és törvényes fejlődésének áramlásába tartozik bele, amelynek nem tudja megfordítani az irányát, még ha erősen negatív hullámok táplálják is. És nem végér­vényes, mert legyőzheti egy másik, hatalmasabb és a történelem folya­matába jobban beleillő koalíció, a demokratikus és köztársasági erőké, amely lényegében a baloldalhoz tartozik, de nemcsak a baloldalhoz, ha­nem a világi, liberális és köztársasági centrumhoz is.

Mindamellett meg kell érteni a kleriko-konzervativizmus jelenlegi előnyét lehetséges ellenfeleivel szemben: kevésbé megosztott és job­ban van szervezve. A régi európai baloldal még ott találja az útján a pusztuló kommunizmus által hátrahagyott omladékokat: a kitűnő Gregor Gysi és barátai az életüket áldozzák arra, hogy a sietősen visszavonuló zsaruk és besúgók hagyatékát igazgassák; a dicsőséges olasz kommu­nista párt átalakult egy förtelmes nagygyűléssé, amely felszámolja az el­képedt balosokat; a környezetvédő mozgalmak a maguk állatbarát anti­humanizmusával, miközben figyelmüket teljesen leköti a főld és a táj, a baloldal erőit megbénítva ellenfeleiknek tesznek szolgálatot; a verbális antikapitalizmus eltávolítja a baloldalt a hatalomtól, anélkül, hogy a legki­sebb mértékben is korlátozná az új gazdasági hűbérrendszerek túlkapá­sait, s főleg, a mai anti-etatizmus mindenütt paralizálja a demokratikus államok és az általános választójog védelmét. Ennél is rosszabb, hogy míg azelőtt a baloldal maga volt a nemzetköziség tárgyalóhelye, most ellenfeleinél sokkal de sokkal kevésbé szervezett, a gondola­tok, nemzetről-nemzetre, sokkal távolabb állnak egymástól. A demokrá­cia nem elégedhet meg az arisztokratikus „kozmopolitizmus” jelszóval, amely túlságosan nagyra is sikeredett a számára. A demokrácia nem korlátozódhat arra, hogy csupán megvédje a francia, német, olasz, spanyol állam-nemzeteket (amint azt Jean-Pierre Chevenement tette Jacques Delors-ral, Willy Brandt Oskar Lafontaine-nel, Giorgo Napolitano Achille Occhettoval, Felipe Gonzales pedig a spanyol kommunisták­kal szemben).

Az európai demokráciának képesnek kell lennie arra, hogy összefog­ja – amint 1848-ban és 1889-ben is, a Második Internacionáléban, tette – azokat az erőket, amelyek kezdetben ugyan heterogének, de amelye­ket ugyanaz az egyenjogúsító és republikánus eszme mozgat, miközben tiszteletben tartják egymás nemzeti sajátságait és saját nyelvezetét. Egy rajnai és lotharingiai kereszténydemokrata geográfiával, amelyet a pári­zsi, madridi és római centralizmus várt fel, e demokrácia szembeszegez­heti a nagy szabad városok, Hamburg, Berlin, Prága és Bologna diffe­renciált hálózatát, a Lyon-Barcelona-Milánó ipari háromszöget, és a ré­gi portugál, holland, francia, cseh, magyar, sőt, porosz jogállamok kitar­tását az állam mellett. De ez már egy olyan politikai akaratot, egy olyan politikai kultúrát tételez fel, amelyet még meg kell teremteni.

1. Az Öböl-válság lényege

Az Öböl-válság nem egyéb, mint egy annak rendje és módja szerint megnyilvánuló Észak-Dél konfliktus. Az iraki rezsim ter­mészete, meg Szaddam Huszéin személyisége¹ minden bi­zonnyal érdekes elemek benne, ám másodlagosak. Valójában az egész Nyugat intervenciója – máig nem láttunk hasonló erejű fegyveres erőt – egy percig sem a nemzetközi jog betartására vagy az iraki demokrácia helyreállítására irányult. Egyszerűen a politikai status quo fenntartását és a közel-keleti olaj ellenőrzé­sét szolgálta. Elsősorban az iraki hadsereg szétveréséről volt szó, amit már Tel Aviv is hosszú idő óta áhított (attól a pillanattól fogva ugyanis ez utóbbi, a cionista állam teljes felsőbbrendűsé­ge okán, tetszés szerint tevékenykedhet a térségben). Cél volt továbbá állandósítani a Nyugat rablópolitikáját a mesterséges olajállamok segítségével. Valójában tehát ezek voltak a művelet kizárólagos céljai, a többi csak képmutatás.

Jó húsz éven keresztül a Nyugat támogatta Szaddam Huszeint, a hiábavaló és bűnös tízéves háború során is, mert akkor a Nyugatnak szüksége volt Szaddamra. Ez idő tájt senki sem fe­dezte fel, hogy nem valami túlságosan demokratikus alkat. Egyébként a demokrácia ürügye kicsit nevetségesen hangzik, ha Szaúd-Arábia védelmét tűzték ki célul az intervenció elé, hi­szen ez utóbbi sem éppen a demokrácia modellje. A kuvaiti re­zsim sem sokat ér ezen a téren. Hasonlóképpen: hirtelen előtér­be kerül a kurdok kiirtása. És mi van ugyanezen kurdok állandó gyilkolásával Törökországban és Iránban? És a tuaregek most is zajló irtásával? Magától értetődik, hogy nem nagyon hozzák szóba e gyilkos rezsimek gaztetteit, hiszen ezek a nyugati szö­vetségi rendszer részei. Függetlenség vagy a médiumok aláren­deltsége? Ami a „nemzetközi jogokat" illeti, beszéljünk csak ró­luk. Mit tett a Nyugat, hogy betartassa Izraellel a 242. határoza­tot, miszerint ki kell ürítenie azokat a területeket, amelyeket több mint húsz éve illegálisan tart megszállva? Mit tett a Nyugat, hogy elutasítsa a Golan törvénytelen annektálását? Nem nevet­séges-e hallani Törökország tiltakozását (amely Görögország szövetségese) Kuvait megszállásáért, miközben Törökország, a NATO tagjaként, megszállta Ciprust, és a Nyugat nem szólt egy szót sem?²

2. Az Észak-Dél konfliktus és a harmadik világ újra-kompradorizálása

Az Észak-Dél konfliktus valóban alapvető ellentét annak a világ­jelenségnek a keretében, amelyet én reálisan létező kapitaliz­musnak nevezek. A kapitalizmus mint „reálisan létező" világ­rendszer, kezdeteitől fogva – tehát öt évszázad óta – felelős a világméretű polarizációért, vagyis, modern megfogalmazással élve, felelős az Észak-Dél .elágazásért"! Manapság ez a polari­záció a periférián élő néposztályok számára (tehát az emberiség többsége számára) elviselhetetlen feltételeket teremt, mind gaz­dasági és szociális síkon (növekvő nyomor), mind politikai téren (nemzeti jogok eltiprása, a demokrácia hiánya stb.). Mindez tö­kéletesen beleillik a világméretű tőkefelhalmozáshoz szükséges logikába.

Gyakran mondják, hogy az utóbbi negyven évben az Észak-Dél konfliktust elrejtette a Kelet-Nyugat konfliktus, amelyet fontosabbnak ítélnek. Valójában a Kelet-Nyugat konfliktus szerin­tem hasonló természetű volt, mint amelyet az Észak a Dél sze­mére vet. Az orosz és a kínai forradalmak, szocialisták lévén, végül is nem voltak egyebek, mint a kapitalizmus perifériáján élő népek felemelkedési kísérletei, azon népekéi, amelyeknek társa­dalmi, gazdasági és politikai helyzete elviselhetetlenné vált a ka­pitalizmus miatt (Oroszországban 1917-ben, később Kínában, Kubában vagy Vietnamban). Ezek a forradalmak nagyon is bele­illenek a harmadik világ nemzeti felszabadító mozgalmainak családjába; annyiban térnek el ezektől, hogy a szocialista forra­dalmak a maguk idejében a legradikálisabbak voltak a kapitalis­ta rendszer perifériáján élő népek forradalmai és mozgalmai kö­zül, és ezért a kapitalista Nyugat ezeket ítélte a legveszélye­sebbnek. Persze a Szovjetunióban végbemenő evolúció a má­sodik világháború után, a Szovjetunió felemelkedése katonai szuperhatalommá (s ezen a téren egyenlővé válása az Egyesült Államokkal) módosított néhány nemzetközi viszonyt, ideértve némely Észak-Dél viszonyt is. Ez az evolúció összességében elősegítette a harmadik világ emancipálódását, akkor is, ha csak részleges volt, és a helyi burzsoázia a nemzeti felszabadítási kísérletek nagy részét felszámolta. Másfelől ugyanakkor ez az evolúció bizonyos fokig be is határolta a perifériák népeinek har­cát, meghatározva az elmúlt negyven év „fő ellentmondásait".

Mára megfordult volna minden? Rövid távra minden bizonnyal, mivel a Szovjetunió világosan kinyilvánította szándékát a Nyugathoz való visszacsatlakozásra. Persze könnyen lehet, hogy csak ideiglenes visszafordulásról van szó, hiszen a keleti országok társadalmaiban a kapitalizmus nem old meg semmiféle alapvető problémát. Némelyek már kezdik is érzékelni annak hatását, ahogy lassan a kapitalista világrendszer perifériájára kényszerülnek. Várható tehát, hogy Keleten újabb népi meg­mozdulások lesznek, hasonlóak ahhoz, amelyek a múltban és ma egyaránt megnyilvánulnak a harmadik világ társadalmaiban.

A reálisan létező kapitalizmus alapvető konfliktusai szem­pontjából, vagyis a világméretben uralkodó tőke és a periféri­án élő népek szempontjából a hetvenes és a nyolcvanas évek monoton időszaknak számítanak, amikor a népi erők világméretekben visszaszorultak. Ezt az időszakot, elsősor­ban a harmadik világban, a szétmorzsolódás jellemezte, miután a főleg az ötvenes és a hetvenes években jelentós nasszeri típu­sú nacionalista próbálkozások összeomlottak. Ezzel párhuzamo­san a nyolcvanas években az európai kommunista mozgalmak Nyugaton jórészt elkötelezték magukat az úgynevezett neolibe­rális politika mellett, amelyet a következetes jobboldal (Reagan, Thatcher stb.) folytat. Végül, de nem utolsósorban, megérhettük a kelet-európai kommunista rendszerek és a Szovjetunió össze­omlását. Ilyen körülmények között a nyolcvanas évek második felében részesei lehettünk a nemzetközi tőke hatalmas offenzívájának, amely a harmadik világ új kompradorizálását tűzte zászlajára, vagyis hogy újra alattvalójává alacsonyítsa, alávesse ezen politikai és gazdasági rendszereket a korlát­lan tőketerjeszkedés logikájának. A Valutaalap és a Világbank szanálási előirányzatai e terv szerves részét képezik. Az Öböl­ben folyó intervenció ugyanennek a megnyilvánulási formája, a legerőszakosabb, de nem az első. Megelőzte a kontrák által folytatott háború Nicaraguában; ott volt az intervenció Grenada ellen, hogy amerikai pénzen bábrezsimet hozzanak létre; no és a panamai intervenció, amelyet ugyan elég zavarossá tett az ot­tani elnök magatartása, de célja végül is az amerikai domínium fenntartása volt a térségben, lévén ez, és semmi más, az USA „stratégiája". Számos intervenció volt még, különösen Francia-Afrikában, hogy nem kifejezetten demokratikus államférfiak a helyükön maradhassanak. Regresszív időszakban vagyunk te­hát, abban az értelemben, hogy az utóbbi évek eseményeinek fényében, úgy tűnik, a harmadik világ országainak „újrakompradorizálása" elfogadtatott az ottani uralkodó osztályok által, és hatékonyan működik is.

3. Egy elavult rend vége

A helyzet tehát hirtelen robbant, bizonyosan sok vitatható körül­mény közepette, de a lényeg mégiscsak ez a váratlan változás.

Visszatérek kiindulópontomhoz: a probléma lényege nem Szad­dam Húszéin személyiségében vagy rendszere sajátosságában van. A lényeg az arab világban az olajból származó hatalom kér­désének újra felvetése. S ez a felvetés – az 1990. szeptember havi Le Monde Diplomatique cikkének szerzője szerint is – „az elavult arab rend összeomlásának" köszönhető. A szóban forgó rend nemcsak a franciák és angolok általi, 1919-ben történt fel­osztás terméke volt – mesterséges, mint minden gyarmati fel­osztás -, hanem a különböző bábrezsimek, olajállamok felépíté­sének stratégiai részét is képezi. E felosztás tette lehetővé az alábbi csoda kialakulását: majd minden olajban gazdag ország híján van a népességnek, míg minden népes ország olajban szegény, vagy majdnem az! Ezért hozott létre a Nyugat olyan konstrukciókat, amelyeknek nincs történelmi legitimitása. Le kell szögezni: egy arabnak nem mond semmit Kuvait, az Emirátus vagy Szaúd-Arábia függetlensége, mert ezek nem nemzetek, hanem gyarmati koncesszió-félék, amelyeket államoknak álcáz­nak. Ez az imperialista status quo nemcsak nagyon kedvező volt a Nyugat gazdasági érdekei számára (olaj), hanem sokat hasz­nált politikai érdekeinek is, ugyanis a hetvenes-nyolcvanas években, a radikális nacionalista arab mozgalmak pangása ide­jén, az olajállamoknak illegitim, bár reális hatalmat adott. Szaúd-Arábia, Kuvait, az Emirátusok, Katar stb. preferálása mellett a nyomorúságos országoknak kisebb pénzeket juttattak, ezáltal úgy tűnt, mintha az arab politikát egészében ők irányították vol­na. Nos, ennek szakadt vége. Mert bármi legyen is a harc kime­netele, az Öböl olaj országai most már tudják, hogy csak úgy maradhatnak fenn „függetlenek" gyanánt, ha a nyugati hadsere­gek közvetlenül és állandóan védelmezik őket.

Ez a helyzet viszont végül is azt jelenti, hogy az elavult rend előbb vagy utóbb mindenképpen összeomlik, hiszen bárhogyan is, a katonai megszállás nem tarthat örökké. Mindez azután – a dolgok logikája szerint – egy újabb elhúzódó antikolonialista há­borúba vezet. Ebben az értelemben az Öböl-háború kifejezetten Észak-Dél-válság, más válságok előhírnöke. Mert ez nem pusz­ta véletlen. Hasonló robbanások kitermelődőben vannak a har­madik világ más térségeiben is, más és más formákat öltve. Embrionális állapotban fellelhető volt azokban az éhségfelkelé­sekben is, amelyek a Valutaalap szanálási programja elleni tilta­kozásként robbantak ki. Ezek a hol itt, hol ott fellobbant felkelé­sek a világkapitalizmus által rájuk kényszerített elviselhetetlen rend ellen lassan a Délhez tartozó népek új harcának szaka­szává kristályosodnak ki.

4. Égtájak és politikai régiók

Felmerülhet a kérdés: végül is jogos-e 2Délről" és „Északról" be­szélni – egyes számban -, mint ahogy én teszem?

Ami az Északot illeti, igennel válaszolnék, legalább is egy bi­zonyos pontig. Az Egyesült Államok, Nyugat-Európa és Japán – az utóbbi időkben az egymás közötti konkurenciaharc közben bekövetkezett változások ellenére – egymáshoz közelálló társa­dalmak, és közös érdekeik vannak. Pontosan ezért nem vonja kétségbe sem Európa, sem Japán az Egyesült Államok elsősé­gét, ahogy ezt az Öböl-háborúban is láthattuk. Minden szándék ellenére az amerikaiak döntenek – az európaiak végrehajtanak. Ilyen értelemben a Nyugat teljesen egynemű Kelet-Európa és a Szovjetunió vonatkozásában is. Elég elolvasni ebben a témában a Trilaterális Bizottság legutolsó jelentését a peresztrojkáról,³ hogy megértsük: az esetleges enyhe ellentéteken túlmenően – mindez puszta retorika – a nyugati kormányok, legyenek azok választási szempontból jobb- vagy baloldaliak, egyértelműen kö­zös stratégiát alkalmaznak.

Ezzel szemben sem a Kelet, sem a Dél nem képez ilyen egységes régiót. De soha nem is voltak egységesek. A kapitaliz­mus fejlődésének éppen az a jellemzője, hogy egyenlőtlen, vagyis a központjában teljesen homogén, míg a perifériája a végtelen­ségig egyenetlen.

A hetvenes és nyolcvanas években felmerülő új megkülön­böztetések a harmadik világban – a perifériák féliparosítása, vagy mások „negyedik világiasítása" – nem jelentenek tehát új jelenségeket, csak a kapitalista világexpanzió jelenségének új formáit tapasztalhatjuk. És ha az ipari forradalomtól a máso­dik világháború utánig a centrum-periféria polarizáció nagy vonalakban megfelel az „iparilag fejlett", illetve „fejletlen" megkülönböztetésnek, a második világháború óta ez már nem igaz. A harmadik világ egyenetlen ipari fejlődése képezi a világ polarizációjának új formáját; a centrum uralma a pe­rifériák felett ma már teljesen új formákban jelentkezik, mint amilyen a pénzügyi rendszer, a technológiai és a kommuni­kációs szisztémák. Hasonlóképpen többes számban kell be­szélni a perifériákról is, vagyis nem szabad elkövetni azt a hibát, hogy mindegyiket közös nevezőre hozzuk, mintha azonos társa­dalmi struktúrájuk lenne. Róluk szólván csak abban az értelem­ben szabad általánosságban beszélni, hogy alapvető konfliktus húzódik meg az iparilag fejlett és fejletlen országok népei és a világkapitalizmus logikája között. Mindez igaz, hiszen a félig ipa­rosodott régiókban hevesebbek a harcok, mint a szegényebb te­rületeken.

5. „Viharzóna" a nyugati offenzíva és a „policentrizmus" között

A harmadik világ mindenesetre – miként a kínaiak mondják – a világrendszer .viharzónája" marad. A Nyugat (az USA, Kanada, Ausztrália, a kelet felé terjeszkedő Nyugat-Európa, Izrael, Ja­pán) e tény tudatában a második világháború után működésbe hozott egy sor eszközt – katonaiakat is beleértve -, amelyek biz­tosítják számára a szolidaritást a szervezeten belül, nemkülön­ben a közös stratégia végrehajtását: ilyenek az OECD és a Kö­zös Piac gazdasági téren, az Európa Tanács és a Trilateriális Bi­zottság politikai téren, a NATO katonai téren. Mindezt, úgymond, a „kommunizmus" ellensúlyozására (ez egy olyan elnevezés, amelyet a médiumok adtak a legitimáció érdekében, hogy az USA hegemóniáját ezzel is is biztosítsák; eközben az említett in­tézmények éppenséggel garantálták a nemzetközi status quo-t, amely kedvezett az imperialista uralomnak). Emellett a Kelet-Nyugat közötti konfliktus némi határt szabott a brutális nyugati intervenciónak, de csak meghatározott esetekben és bizonyos mértékig. A világ egyesítése a „piac által" nem a „békét" kény­szeríti ki, hanem, ellenkezőleg, intenzívebbé válnak az erősza­kos intervenciók a népek ellen, amelyek e „béke" áldozataivá válnak.

Tudatára ébredhet-e a harmadik világ a dolgok ilyen állásá­nak, és meg tudja-e szervezni saját kollektív válaszát?

Megismerhettünk már két olyan kísérletet, amelyek ebben az irányban hatnak, és amelyek létrejöttének feltételei egyáltalán nem különböznek – tizenöt év távlatában sem – a mai helyzettől. Az első az „el nem kötelezettek" bandungi értekezlete: e mozga­lom megfelelt az ázsiai és afrikai függetlenségi harcok imponáló növekedésének. A második az 1975-ben létrejött „új nemzetközi gazdasági rend" tervezete, amelyről egyebütt leírtam, hogy a bandungi front győzelmein felbuzduló nemzeti-burzsoá illúzión alapult.

Egy .Dél-front" létrehozásának nehézségei igen számot­tevőek. Ám a perifériákon levő országok helyzetének és „érde­keinek" különbözősége, ahogyan azt a vezető osztályok értel­mezik, nem kisebbíti a harmadik világbeli népek közös érdekei­nek objektív jellegét. A hatalmon levő rezsimek kompradorizálása növeli e nehézségeket, lehetetlenné teszi a „Dél-front" kiala­kítását, mivel ezeket a rezsimeket nem döntik meg nagy szám­ban. Ma, az Öböl-válság alkalmával, újra felvetődik a régi ameri­kai és európai javaslat egy „regionális katonai paktum" megala­kítására (CENTO volt a neve az ötvenes, hatvanas években lé­tező ilyen szervezetnek), amely összefogná a térség komprádor rezsimjeit, s felhívná a Nyugatot a status quo garantálására, meghosszabbítva ezáltal a NATO-t, s felruházva azt egy látszó­lagos legitimitással, hogy bárhol beavatkozhassak, ahol a népek felkelnek. Szeretnék emlékeztetni, hogy a CENTO-t annak ide­jén szovjetellenesként mutatták be, miközben az imperialista status quo védelmének dimenzióját alig-alig leplezték az anti­kommunista retorikával. Lám, ma megint, amikor pedig az (ex-) Szovjetunió megszűnt ellenségnek lenni, újra csak felmerül a CENTO terve.

Ugyanígy a „Szövetség a haladásért" is új életre kel a „de­mokratizálás" hazug álcáját öltve (ha nem a „kábítószer elleni harc" ürügyén) Latin Amerikában; a Közös Piac és az ACP (ki­egészítve a „védelmi paktumokkal") a szubszaharai Afrikában, a SEATO Délkelet-Ázsiában – mindezek a képződmények, a már meglevőkkel (a NATO-val) együtt, olyan, a Nyugat által vezetett hálózatot képeznek, amelynek láncszemei nyilvánvalóan nem kerülnek egymással konfliktusba.

5. No és az ENSZ?

Az utolsó kérdéskör arra vonatkozik, milyen szerepet tölthetne be az ENSZ a jövőben. A mai napig ugyanis soha sem működött úgy ez a nemzetközi szervezet, ahogyan az okmányaiban sze­repel. Hacsak nem arról van szó, ahogy gyakran mondják, hogy munkáját megbénította a Kelet-Nyugat konfliktus. Valójában az ENSZ-t az egész rendszeren uralkodó nyugati uralom bénította meg, attól a pillanattól kezdve, hogy a harmadik világnak adan­dó hely a szervezetben csak a retorikában volt fontos. Soha nem fordult még elő (máig legalábbis nem), hogy az Egyesült Nemzetek képes lett volna bármely ügyet előmozdítani, amely a harmadik világ népeinek érdekeit a nyugati akaratnak ellentmon­dóan szolgálta volna. A világos példa ezen a téren a híres 242. határozat sorsa, amely az 1967-es dátumot viseli!

És mivel lehetne visszaadni az ENSZ-nek pozitív szerepét? Az Öböl-válság fel sem vethet ilyen jellegű kérdést, miután csak az USA brutális kérdésfelvetéséről van szó, aki saját magát „nemzetközi" rendőrnek nevezte ki, saját kizárólagos hasznára, felhívva mindenki mást az ő támogatására. Ám ma egy sor okból kifolyólag – feltehetően a belső közvélemény miatt – egyes eu­rópai kormányok igyekeznek jobban előtérbe helyezni az ENSZ szerepét. De még pontosítani kellene azokat a szükséges felté­teleket, amelyek közepette az ENSZ méltósággal meg tudna fe­lelni feladatainak.

Nem szeretnék hosszasan időzni ezen az összetett témán. Csak nagy vonalakban vázoltam fel a gazdasági, politikai világ­rend újjáépítésének szükségességét, a „policentrizmus" szüksé­gességének felismerése alapján. Ezért a perspektíváért kell har­colni, az egyetlenért, amely képes elkerülni a „globalizáció" bar­bár útját.

[Marx Centouno, 4. 1991. február.]

(Fordította: Földes J. György)

Jegyzetek

1 Huszein az Irán elleni ostoba, bűnös háború után, amelyből nem győztesként került ki, minden bizonnyal valamiféle, a helyzetet meg­mentő „nemzeti aktust" látott kívánatosnak.

2 lrak okkal nem ismerte el sohasem Kuvait „függetlenségét", lévén az az angol diplomácia mesterséges alkotása (mint az Emirátusok, Bah­rein stb.}. Kuvait „egy állami rangra emelt olajtársaság". Úgy tűnik, a ku­vaiti emírt az amerikaiak tudatosan provokatív magatartásra ösztönöz­ték. Az emír iraki olajt szivattyúztatott át az altalajon keresztül; továbbá azzal fenyegetőzött, hogy elvágja Bászra tengeri útvonalát (elég egy tér­képre nézni, hogy lássuk, Iraknak nincsenek tengerre jutási lehetőségei) stb. Taiefből történő visszatérése után, az iraki invázió előestéjén, az emír szélsőséges Irak-ellenes beszédeket mondott. E mögött nyilvánva­lóan az amerikaiak és a szaúdiak álltak, talán azzal a céllal, hogy csap­dát állítsanak Huszeinnek. A csapda-tézist az látszik alátámasztani, hogy Húszéin két nappal Kuvait elözönlése előtt értesítette szándékairól az amerikai nagykövetnőt Bagdadban. Mivel semmilyen negatív reagá­lás nem érkezett az USA részéről, talán azt a következtetést vonta le, hogy zöld utat kapott, és így beesett a csapdába. Ki akarhatta ezt a csapdát? Minden bizonnyal az USA-ban (és Európában) jelenlevő cio­nista klán. Meggyőzték volna Busht – aki igazán kevéssé intelligens -, és követte volna őket anélkül, hogy előzőleg konzultált volna az amerikai establishmenttel? Esetleg az olajlobby szeretné garantálni az Öböl tér­ségének felügyeletét? Netán azok az USA-beliek, akik ezen ellenőrzés segítségével eszközhöz szeretnének jutni Európa és Japán sakkban tar­tásához? (Merthogy éppen Európa és Japán lesznek a biztos áldozatai ennek a korlátlan amerikai ellenőrzésnek.)

3 Amin cikke 1990 novemberében íródott. (A szerk.)

Tartalomjegyzék

1. Társadalomelméleti folyóiratok konferenciája, Budapest 1991 – Beszámoló
2. Gus Fagan : Magyarország: a kádárizmus összeomlása
3. Andrea Komlosy, Hannes Hofbauer : Az átalakuló Kelet-Európa
4. Luciana Castellina : Olasz kommunistának maradni – Reflexiók a “szocializmus halálára”
5. Vietorisz Tamás : A globális információs gazdaság, a privatizáció és a szocializmus jövője
6. Jacques Bidet : A modernitás metastrukturális elmélete
7. Barry K. Gills, Andre Gunder Frank : A felhalmozás felhalmozódása – Tézisek és kutatási terv az 5000 éves világrendszer történetéhez
8. Andre Gunder Frank : Demokrácia árusítás az antidemokratikus piacon
9. David Laibman : A szocialista gazdaság működési elméletéhez
10. Mészáros István : A hasznosítás csökkenő rátája és a kapitalista állam
11. Catherine Samary : A szükséges önigazgatás
12. Bartosz Julian : Egészen lent, elválaszthatatlan értékekért – Tézisek az 1991. április 11—12-én tartandó budapesti konferenciára
13. Bibliográfia a rendszerváltásról
14. Az 1991. április 11-12-én tartott konferencián részt vett folyóiratok

A világ látszólag a politika körül forog. A politikusok háborúba viszik népeiket, a politikusok forradalmak élére állnak – életek milliói függenek egy-egy politikai döntéstől. S békeidőben is: egy-egy kormány sorsa, egy-egy párt felülkerekedése vagy szétesése, egy-egy politikus országlása és halála, népszerűsé­gének növekedése és elmúlta – úgy tűnik, a világ fordulását a politika határozza meg. A jelenlegi magyar társadalomban do­mináló erők is úgy igyekeznek beállítani a helyzetet, mintha a politika változásai azonosak lennének a társadalom változásai­val, vagy legalábbis pontosan azokat fejeznék ki.

Pedig a politika – bármekkora jelentőséget tulajdonítunk is neki időnként – csupán akcidentális része a társadalmi lét­nek (miként a vulgármarxisták és a gyakorló kapitalisták által fetisizált gazdaság is csak az). S ha az efféle részben – mint mondani szokták -, miként cseppben a folyó vagy a tenger, az egész tükröződik is, a cséppel sem szomjunkat oltani, sem raj­ta hajózni nem tudunk. A politika vagy a gazdaság meghatáro­zó része a társadalomegésznek, de ha a társadalmat pusztán ezek törvényei által véljük mozgathatónak vagy akárcsak értel­mezhetőnek, törekvéseink eleve kudarcra ítéltetnek.

A politika mint fétis

Más-másképpen, de mindegyik XX. századi társadalom feti­sizálja a politikát. A szocialistának és a fejlődőnek nevezett társadalmak a hatalommegragadás és -megtartás értelmében, a polgári társadalmak a pártküzdelmek formájában. Mindenütt úgy tűnik, az egyes ember és az emberiség élete, jelene és jö­vője elsősorban attól függ, hogy saját hazánkban és a világban milyen politika kerekedik felül. S mint a tévhitek általában, rész­legesen persze ez is igaz, nagyon is igaz, hiszen egy-egy poli­tikai döntés a szó szoros értelmében is elpusztíthatja az egyes embert vagy akár az egész emberiséget is. Mégis a politika – bárhogy is törekszik olykor az élet minden mozzanata fe­letti ellenőrzésre – rendre szűkebbnek bizonyul a társada­lomnál, annak mozgásalt nem tudja mind politikaivá csa­tornázni, s így a társadalmi mozgások előbb-utóbb rommá porlasztanak minden politikai építményt.

A politika mint többszintes építmény

A politikának különböző szintjei vannak. Politika az is, hogy személyek harcolnak egymással a hatalomért (a gyakorlatban mindig erről is szó van); az is, amikor érdekcsoportok, lobbyk ütköznek (a pártrendszerű politika idealizálói úgy állítják be, mintha semmi más, csak ez, a csoportérdek-artikuláció volna a politika); de a politika szintjón írható le az is, amikor valójában eltérő kultúrák, értékrendszerek összeütközése zajlik nemzetek között és nemzeteken belül; s politika az is, amit „a világpolitika sakkjátszmájának” neveznek (s amikor néhány, gazdasága vagy/és hadserege által naggyá tett hatalom hivatásos politiku­si elitje sakkozik emberek millióinak életével a világ erőviszo­nyainak átformálására).¹ Ezek a szintek összekeverednek, a politikai gyakorlatban teljesen áthatják egymást, s mivel a politi­ka² nagymértékben befolyásolja a társadalmak életének alaku­lását („eredményes” működése akár háborúba vagy gazdasági összeomlásba is torkollhat) a személyi vetélkedések vagy az erősebb lobbyk részérdekei valóságos – társadalmi – súlyuk­hoz mérten aránytalan szerephez juthatnak a történelem alaku­lásában.

A politika korlátai

A politika mindazonáltal nem uralhatja (csak befolyásolhatja) a társadalom életét: az él, működik, „megy” a maga útján; megy abba az irányba, amelybe megszámlálhatatlanul sok vektorá­nak (összetevőinek és körülményeinek) eredője mutat, s ame­lyek közül maga a politika csak egy lehet. Hiszen pl. az amerikai polgárháború mint politikai küzdelem alapvetően átfor­málta ugyan az Egyesült Államok társadalmát, de azok a társa­dalmi erővonalak (pl. az Észak és Dél gazdasági struktúráját, társadalomszerkezetét és ezekből is fakadó politikai stílusát jel­lemző különbségek), amelyek már jóval e háború előtt kialakul­tak, máig érzékelhetőek. Az utolsó Romanovok, Lenin, Sztálin vagy Gorbacsov politikája eléggé különböző, s nem tagadható, hogy mindegyik rajta hagyta a bélyegét Oroszországon; az orosz társadalomnak mégis vannak olyan vonásai, amelyek behatárolják a politikai fordulatok lehetőségeit is. A társadalom a politikával szemben egyébként korántsem mindig mozgása lassúbb hömpölygésével bizonyítja szélesebb voltát. XVIII. La­jos politikai kormányzatát a francia társadalom már akkor anak­ronisztikusnak nyilvánította, amikor a politikai forradalom még nem söpörte el, s a bolsevik pártok sem attól vesztették el tö­megbázisukat, hogy hívő nemzedékei kiöregedtek, s az újak – politikailag – elfordultak tőlük, hanem attól (jóval korábban), hogy az ún. államszocializmus társadalmaiban olyan mozgások jöttek létre, amelyek nem termelték újra ezt a hitet: a társada­lom fejlődése objektíve nem mutatott ebbe az irányba, leg­alábbis nem e társadalmak közvetlen jövőjeként.

Ámde ha tudjuk is, hogy a politika egy csupán a társada­lom alrendszerei közül, a politikai aktivitás következményeinek bűvöletében mégis könnyen válunk homo politicusszá (miként másfajta aktivitásaink bűvöletében egyoldalú – s ezáltal korlá­tozott – homo oeconomicusszá, homo faberré, homo criminalisszá stb. is), hiszen a társadalom alrendszere így a politika is, részszempontokat képviselvén hajlamosak az egyes embert is egyoldalúsítani, egy-egy képességére egyszerűsíteni, a társa­dalmi lét egy-egy szeletéhez – s szinte csak ahhoz – hozzá­rendelni. S mivel tévhit az, hogy a politika létünk legfőbb meghatározója, e hozzárendelődés is eleve csak szűkítheti, korlátozhatja az egyes emberek és a túlságosan politika-centri­kus társadalmak lehetőségeit.

A politika funkciói

Mire is való a politika? A legkézenfekvőbb, hogy alapvető funk­ciója az érdekek képviselete. A politikai erők természetesen megjelenítik egyes társadalmi csoportok érdekeit, de a politika mégsem csupán érdekképviselet. A társadalom érzelmi reak­cióinak kifejezője? Ez is, de lényegét nem írtuk le ezzel. Az a társadalmi alrendszer, amely a többi alrendszer egyensúlyának létrehozója? Ez deklarált célja lenne, de a társadalmi egyen­súlyt sosem a politika hozza létre; ha a társadalomban létrejön ilyen egyensúly, akkor rendszerint adódik olyan politikai erő is, amely ezt megjelenítő „egyensúlypolitikára” képes.³ Az egyen­súly azonban, mint mondtuk, létrejön, nem „csinálják”. A politi­ka egyik lényegi vonása viszont éppen az, hogy állandóan „csinálni” igyekszik az integráció folyamatát, állandóan a társadalomegész szerepében kíván fellépni, mint annak alanyi képviselete.⁴

A politika mint maszk

A politikának, amikor a „kormánypolitikát”, a hatalmon lévők po­litikáját jelenti, elsődleges jellemzője a rendszerapológia. Ez természetes, hiszen a társadalom integráltsága az adott rend­szer fennállásában érdekeltek számára a rendszer minél za­vartalanabb működésének függvénye. Ennek az apologetikus törekvésnek alapvető hamisítások a következményei. Mivel a rendszert magát stabilnak, széthúzó mozgások által nem fenyegetettnek Igyekeznek feltüntetni, kénytelenek ezek helyett a valóban statikus, visszahúzó elemeket láttatni mozgónak: így jön létre az a képzet is, miszerint a politiká­ban bekövetkező változások alapvető változásokat jelente­nek a társadalomban, jóllehet valójában a radikális (társadalmi változásoknak feltüntetett) politikai változások esetleg éppen a társadalom lényegi mozdulatlanságát biz­tosítják. Egyes politikai döntések persze alapvető változásokat hoznak a társadalomszerkezetben (e tény tette oly erőssé a politikai forradalmakba vetett hitet a most magunk mögött ha­gyott száz évben), a politika azonban nem képes többre, mint amit a társadalomszerkezet egésze lehetővé tesz számára. Ezt határolta be természetesen a magukat politikailag „szocialistá­nak” nyilvánító társadalmak lehetőségeit is a számukra adott feudalisztikus-bürokratikus és kezdetlegesen kapitalista feltéte­lek között; másfelől viszont, mivel az e társadalmakban hozott politikai intézkedések azért jelentős társadalmi változásokat is okoztak, a Kelet-Európában 40 – illetve 70 – év alatt létrejött változások hasonlóképpen kemény korlátokat jelentenek a je­lenlegi restaurációs politikai erők számára. (Ez még a politikai stílus mozgásterére is hatással van: A. Pribelsky osztrák kultúr­antropológus a külső szemlélő tárgyilagosságával figyelte meg például már nem sokkal az 1990-es magyarországi választá­sok után, hogy a győztes MDF image-át megszabó „nyugodt erő” sem más, mint a kádárizmus évtizedeken át sikeresnek bi­zonyult politikai stílusának közvetlen továbbvitele.)

A politika mindig változtatja a társadalmat, de mert maga a változtató politika is összetett – nem beszélve a változtatandó társadalomról -, hatásai korántsem vezethetők le az adott poli­tikai erő deklarált céljaiból. Meghökkenünk az ateizmus, az in­ternacionalizmus és a közösségelvűség évtizedei után előhömpölygő vallásosságon, nacionalizmuson és gazdaság­-centrikus individualizmuson, s azzal magyarázzuk, hogy mind­ezek eddig is jelen voltak, csak a „szőnyeg alá söpörve”. Ha azonban csupán erről lenne szó, e hatások mégiscsak valame­lyest gyengültek, nem pedig erősödtek volna. Valójában az a helyzet, hogy maguk a „szocialista” rendszerek, e rendszerek politikai hatalmai is táplálták a vallásosságot, a nacionalizmust, a gazdasági individualizmust; s nemcsak hiányuk által, nem­csak ellenzéki ideológiákként, hanem a rendszer immanens vo­násaiként is: a „szocialista” ideológiát vallásos szerkezetben próbálták terjeszteni, a „szocialista” államok létrejöttük „világfor­radalmi” illúzióját gyorsan zárójelbe téve nacionalista egysé­gekként szerveződtek meg, s a gazdasági individualizmust sem csupán e rendszerek gazdasági irracionalizmusa erősítet­te – mintegy közvetett hatásként -, nem, a kezdeti önfeláldo­zás-propagandát hivatalosan is az egyéni gyarapodás központi értékké emelése és a közösségi struktúrák szétzúzása követte. A jelenlegi állapot tehát nemcsak visszahatás az államszocia­lizmus évtizedeire, hanem annak egyenes következménye, építménye is, mint ahogy magát a – felemás – polgárosodást is ezek a rendszerek alapozták meg a kelet-európai régióban. Ám ez nem azt jelenti – mint sokan értelmezik -, hogy az állam­szocializmus csupán a kapitalizálódás egy torz útja; ezek a po­litikai rendszerek természetesen nem kapitalizmust akartak létrehozni; azonban a társadalom valóságos integrációját (s ezen keresztül a politikát is) ebben az esetben is a társada­lomegészben adott feltételek határozzák meg.

Ez a meghatározottság persze ugyanakkor sohasem mű­ködik fatális eleve-elrendeltségként, a politikának mindig mód­jában áll több lehetőség között választania, s így a feltételek nem mentik föl. (Választhatja például azt is, hogy felismeri: az általa képviselt politikai-ideológiai célok az adott történelmi pil­lanatban nem tudnak a társadalmi mozgások eredőjeként ér­vényesülni, így hatalmi képviseletük nem aktuális, s a hatalomátvétel vagy -megtartás mint politikai cél az adott pilla­natban önpusztítást eredményező tévedés.⁵ )

A politika mint hamis tudat

Ennek ellenére a politikai elvek képviselői igen gyakran meg­próbálnak erőszakot tenni a társadalmon. És nemcsak a politi­ka által kitűzött irányok és a társadalom adottságainak ütközéséről van szó, mint eddigi példáinkban; sok esetben nem az a lényeg, hogy a társadalom nem mozdul a politika szándékai szerint, s ezáltal deformálja azok kifutását, hanem az, hogy a társadalom nagyon is mozog, de nem abban az irányban, amelyben a politika e mozgásokat kifejezni, képvisel­ni véli. Véleményünk szerint ez történik ma Magyarországon is, ahol a politikában olyan célok fogalmazódtak meg, amelyek a társadalom egyes rétegeinek ideológiai várakozásaihoz kap­csolódnak, de nem azokból a társadalmi feltételekből indul­nak ki, amelyek az 1990-es évek Magyarországát jellemzik.

Az ilyen széttartó tendenciák – társadalmi és politikai moz­gások viszonyában – különösen két jellegzetes helyzetben szoktak előfordulni: Az egyik, amikor egy ország politikai rend­szere valamely külső erőkényszer alatt alakul: a politika ilyen­kor azért szakad el a társadalomtól, mert ahelyett, hogy annak különösségét juttatná érvényre a külső erővel szemben (önma­gát a társadalomból építve fel), a külső erők diktátumainak esz­közévé válik saját társadalmával szemben. Ez akkor is érvényesül, ha közben-közben a nemzeti politika igyekszik túl­járni a föléje nehezedő külső erők eszén. A másik tipikus eset, amikor a társadalomban kifejletlen a politikai tudatosság, s ezért olyan ideologikus gyökerű politikai erőket segít hatalomra, amelyeknek ideológiáját – tévesen – érvényesnek érzi saját vi­szonyaira. (Itt is alkalmas példa a 17-ben egy militarizált pa­raszt-birodalom elégedetlenségi hullámán uralomra jutott bolsevik párt vagy a kelet-európai társadalmak demokratizációs és modernizációs szükségleteinek hullámán uralomra jutó nemzeti-konzervatív ideológiáké.)

A politika rendszerapologetikus szerepének csak egyik össze­tevője az, hogy a politikai mozgásokkal a társadalmi változáso­kat vagy azok hiányát próbálja elfedni. A „politikai” szemlélet azzal is jár, hogy az adott rendszerhez való viszonyulások szinte mindegyikét „átpolitizálja”, így a rendszernek a rend­szer tagadásában kifejeződő ellentmondásai nem a rend­szer lényegeként jelennek meg (amik valójában), hanem egy tagadó – politikai – részérdekként, partikulárisként, s ez a rendszer megváltoztatásának esélyeit nagymértékben csökkenti.⁶

Ha azután mégis bekövetkezik egy forradalom, olykor még ez is lehet konzerváló hatású: mivel önmagában nem változtat­ja meg a társadalmat, radikális politikai jelenségeivel elfedheti, elleplezheti a valóságos viszonyokat, ha másban nincs lényegi változás. Sőt, még amikor valódi társadalmi átalakulás kifejező­je a politikai forradalom (mint pl. a nagy francia forradalomban), a politikai síkra terelés akkor is szubjektivizál, partikularizál (a francia forradalomban is így kompromittálta némiképp a politi­kai cselekménysor magukat a társadalmi mozgásokat is).

A politika haszna

Persze, mint említettük, a politikának megvan a maga aktív, alanyi szerepe a társadalom mozgásai között, és ez igen pozi­tív szerep is lehet. A politika döntésein keresztül, új intézmé­nyek, új jogrend, új viszonyulásmódok kialakításával nagyon is beleszólhat a többi társadalmi szféra alakulásába; terelheti a társadalom egészét valamilyen irányba; s legfőképpen mozgó­sítja a társadalmi lét minden változás szempontjából legfonto­sabb elemét: maguknak az embereknek az aktivitását. A politika nemcsak elleplez, de tudatosítja is a társadalom viszo­nyait; nemcsak hatalmi súllyal fékezi a haladást, de el is távolít­ja a haladás hatalmi akadályait; nemcsak manipulál, nemcsak egyensúlynak hazudja a társadalom egyensúlytalansági állapo­tait, de technikát is ad a társadalom erőinek ahhoz, hogy a va­lóságos viszonyoknak megfelelő egyensúlyok politikai kereteit megteremtsék.⁷

Mindazonáltal az eddigiekből is következően az eredmé­nyes politikai magatartásnak keskeny útja nyílik. Ha – az „exigenciák tudományához” illően – a társadalmi mozgások éppen adott eredőjére, a jelenre függeszti figyelmét, nemigen kerülheti el azt, hogy konzervatív erővé váljon. Ha meg a jövővel jegyzi el magát, óhatatlanul voluntarizmusba torzul, hiszen „egymagá­ban” sohasem képes a társadalom valamennyi hatótényezőjét (azok összjátékát, kapcsolódásaik, ütközéseik, egymásba való átmeneteik együttes hatását) helyettesíteni, a valóságos jövőt helyettük egyedül felépíteni.

A politika mint a tükör homálya

A politika következésképpen igen ritkán, s rendszerint akkor is csak rövid ideig kerül abba a helyzetbe, hogy a társadalom va­lóságos erőviszonyainak, a valóságos mozgások eredőjének kifejeződése legyen.⁸ Politikai erők, politikák és politikusok igen gyorsan felélik hitelüket, „elszakadnak” a társadalomtól. De a politika természetének dialektikájához tartozik az is, hogy ez is látszat csupán. Huzamosabb hatalmon maradásra csak olyan politika képes, amely valamilyen értelemben kon­szenzusra jut a „néppel”: lehet, hogy utálják, de valamit elfo­gadnak belőle; valamely vonása a közgondolkodás tükrözője.

Az államszocializmus története is azt mutatja, hogy noha leg-emberellenesebb korszaka Európában a Sztálin által irányított időszak volt, nem ezt söpörte el az általános elutasítás: a rend­szer akkor omlott össze, amikor a hatalmon lévő politika már minimális tömegtámogatást sem tudott szerezni eszméinek, céljainak.⁹ (Sztálin koráról ez nem mondható el: abban az idő­ben nem csupán azért sikerült a hirdetett ideológiának híveket szereznie, mert az emberek naivabbak, egy újabb csalódásra felkészületlenebbek voltak, hanem nagymértékben azért, mert a politikai hatalom adott formája alkalmas volt a társadalmi erők közti eredő – a paraszti országban zajló eredeti felhalmo­zás és erőltetett ütemű iparosítás, a katonai-bürokratikus biro­dalomirányítás és a hozzá kapcsolódó nagynépi nacionalizmus, a mélyen gyökerező cárkultusz és egalitariánus kollektivizmus eredőjének – megjelenítésére.¹⁰ )

A politika tehát egyszerre tükrözi is a valóságos viszo­nyokat, meg el is torzítja őket: tükrözi, amennyiben min­dennapi gyakorlatát azokra építi; s torzítja, amennyiben egyetlen iránynak tünteti fel (ti. egyetlen irányba igyekszik terelni) a vektorok sokaságát.

A politika mint alrendszer, avagy miért ilyen a politika?

A politika persze nemcsak a legújabb korban vált a társadalom életében meghatározó erővé. Jóllehet a szabad polgárok összességét aktivizáló, a modern korban is használatos értelmé­ben – mint a szó etimológiája is utal erre – a politika a görög poliszban születik, semmi okunk rá, hogy kizárjuk fogalmából a poliszok kialakulása előtt már létezett azon formáit, amelyek­nek megfelelőit a ma politikájában is megtaláljuk. Ilyen értelem­ben a politika a hatalom születésével, illetve a társadalom belső differenciálódásának megjelenésével egyidős.

A kezdetektől fogva kettős funkcióról van szó.

Egyfelől minden közösségnek, minden társadalomegy­ségnek működnie kell kifelé, pragmatikus gyakorlattal ér­vényesíteni kell a közös érdekeket. (Például az adott társadalomegység hatalmát: a háborúkban megnyilvánult ér­dekütköztetések kezelésére a háborúk után/között is szükség van; mihelyt erre pl. két törzs viszonyában sor kerül, ez már politika.) A hatalom „kifelé”, mások felé megkísérelt érvényesí­tése azután mindig is a politika egyik meghatározó oldala.

Másfelől a társadalom belső differenciálódása, eltérő hely­zetű csoportok elkülönülése azt hozta magával, hogy megkér­dőjelezhetővé vált a társadalomegység élén állók, az irányítók legitimitásának abszolút volta. (Amely magától értetődően csak addig abszolút, amíg a közösségnek abszolút – közvetlen – el­lenőrzése van fölötte.)¹¹ Ez ahhoz vezet, hogy megindul a harc a társadalomegységen belüli hatalomért (hiszen ha a hatalom nem abszolút, akkor megszerezhető) – s ez a poli­tika másik döntő összetevője.

Mindebből azonban eleve következik az is, hogy a politika mindenképpen partikularizál. A hatalom mindenképpen a rész uralma, egy rósz uralma a többi felett, akár belső, közös­ségen belüli, akár külső, más közösségek feletti hatalomról van szó.

A politika tehát mindig tartalmazza a pragmatizmus mozzanatát, és mindig partikuláris, e vonásai a legkülön­bözőbb társadalmakban érvényesülnek, s okozói a fentebb már említett kettősségnek: társadalomtükröző és egyszer­smind -torzító természetének. A polgári társadalomban azon­ban jelentős módosulás következik be: bár korábban is vannak a politikát többé-kevésbé hivatásszerűen űző férfiak (és nők), a polgári társadalomban minden – s így a politika is – eszközzé válik, s mint ilyen professzionalizálódik, mind körülírtabb szak­szerűséggel fejlődik ki.¹²

A politika a polgári társadalomban

A politika modernkori (polgári) kifejlődésének is kettős követ­kezménye van. Egyfelől közelít a társadalomhoz, mindinkább az emberért valóvá válik: ez következik eszközzé tételéből is. (Mint ahogy a polgári társadalom ekképpen mindent elindít egy­fajta humanizáció felé.) Másfelől, mivel professzionalizálódik, ez körülírtságának növekedését is jelenti: önálló szubsztancia­ként, önálló társadalmi alrendszerként rögződik. Ez fokozza partikularitását, a politika mindinkább távolodik a társadalomtól, mindinkább mechanizmussá, s ezáltal mind embertelenebbé is válik. (Ez is mindennel így van a polgári társadalomban.)

A polgári társadalmat minden tekintetben az a kettősség jellemzi, ami a piacgazdaságot: a kínálat az emberek igényei­ben megmutatkozó kereslethez igazodik; de ezt a keresletet a piaci konkurencia miatt mindenképpen befolyásolni kell. A poli­tika is a kereslethez igazodó: ezt fejezi ki széles körű érdek­képviseleti rendszere; ugyanakkor széles tömegek számára azt sugallják, hogy a politika képviselete csak alapos szaktudással lehetséges, amelyhez e tömegeknek nem kell érteniük.

A polgári politika természete igen látványosan mutatkozik meg a mi régiónk mostani átalakulása során is. Egyrészt látvá­nyosan robbant be ide a politikai pluralizmus: az érdekképvise­leti szerveződés. (Valójában csak explicitté váltak azok a viszonyok, amelyek eddig nem voltak azok: korábban is voltak érdekcsoport-ütközések, de ezek többnyire a színfalak mögött maradtak, ritkán bukkanhattak felszínre.) Másrészt a politikától való elfordulás, annak az „osztozkodó hivatásosokra” bízása nemcsak a különböző csalódások csömörének a következmé­nye, de sokszoros visszajelzésével táplálja ezt az elfordulást maga a politikai vezetés is, melynek mintha érdeke lenne a tö­meges passzivitás. (A polgári társadalmak politikai viszonyai már jó néhány évtizede mutatják, hogy ez így is van.)

A marxizmus ellentmondásos viszonya a politikához avagy elvetélt kísérlet az alrendszerjelleg felszámolására

Marx a társadalomegész megváltoztatását tekintette mozgalma céljának. A változtató mozzanatot – pl. a Feuerbach-tézisekben – erőteljesen kiemelte. Ha életműve egészét tekintjük azonban – éppen mert társadalomegészben gondolkodott -, a politikai (forradalmi) mozzanat nála csak az Egész változásával össz­hangban értelmezhető, egy olyan, a társadalom minden jelen­tős szférájára kiterjedő rendszerváltás során, amely azután a részrendszereket – s így a politikát is – felszámolja, helyeseb­ben feloldja az alanyivá váló társadalomegészben. Mind­azonáltal – minthogy szemléletének lényegeként a tőkés rendszer egészének tagadása vált közismertté – Marx úgy vált „izmusának” névadójává, mint a rendszer egésze ellen indított koncentrált támadás szimbóluma. A koncentrált támadás vi­szont egyetlen centrum elleni támadás, s a szemlélet itt már átcsúszik a politikai partikularitás terepére. Az osztályharc mindinkább a tőkés hatalmi centrumok elleni politikai harcot kezdett jelenteni; az osztályharcos politikai mozgalom – kora­beli ellenfelét másolva – maga is centralizálódott, Marx pedig – s ez már csak az ő szemlélete ellenében volt lehetséges – e centralizált világkép szimbólumává, a világrend középpontjában álló mindentudó Atyává stilizálódott.

A szocialista mozgalom további története során megpró­bálták áthidalni azt az ellentmondást, amit az okoz, hogy a cél az Egész megváltoztatása, s ezt mindinkább egy részre, egy alrendszerre – s mindinkább csak erre (ti. a politikára) – építve kísérelték meg elérni.¹³ Feltételezték – régebbi írásainkban ez nálunk is felbukkan -, hogy az ellentmondást az oldja fel, hogy szocializmusként éppen egy politikai társadalom jön létre, ame­lyet minden elemében áthat a politika, s a politika partikularitá­sa, a társadalomegésztől való elkülönültsége ezáltal szűnik meg. Az átpolitizálást – tudjuk – az államszocializmus modelljé­ben a gyakorlatban is megpróbálták keresztülvinni, de mivel ki­derült, hogy a politikai alrendszer sehogy sem képes lefedni az egész társadalmat – „törvényének szövedéke mindig felfeslett valahol”-, így az államszocializmus hatalmi politikája váltott, és a társadalom depolitizálásával mintegy nyilvánosan is beismer­te, hogy feladja korábbi rendszerváltó elképzeléseit. (A hatal­mat ekkor még nem adták fel, pedig ez lett volna a konzekvencia.)

Egyetlen alrendszerének meghódításával nem lehet egy rendszert megváltoztatni, de ez másfelől azt is jelenti, hogy az alrendszer ki sem vonható a rendszer hatása alól, vagyis nem lehetséges pl. külön „kommunista” politika – a pol­gári világtársadalom fennállásáig csak polgári politikák lehetsé­gesek. (Szándékaiktól függetlenül a kommunista pártok is csak polgári politikát tudnak folytatni – feltételezve természetesen, hogy a polgári politika a nemzetek és tőkék érdekviszonyaiban megjelenő tőkés világrendszer viszonyainak artikulációja is, és nem szűkül le a demokrácia technikáira.) A tipikus tőkés-pol­gári politika persze jelentősen különbözik a rendszer radikális ellenzékének szerepét betöltő kommunista politikától abban is, hogy míg a kommunista felfogás a rendszer egészéhez igyek­szik viszonyulni, tagadván azt, a polgári politika a rend­szeregészet igyekszik eltüntetni az alrendszerek mögött. (Nem kell itt feltétlenül tudatos manipulatív törekvésre gyanakodnunk: a polgári gondolkodás eleve igyekszik mindent relativizálni; nincs egyetlen törvénye, egyetlen orákuluma, a rendszere lé­nyegét megragadó egyetlen bölcsessége, hiszen a rendszer alapját adó viszonyok is sok tőke versenyén nyugszanak.)

Hogyan lehet meghaladni a politika mai korlátait?

A társadalomegész helyébe semmiképpen sem léphet a politi­ka. De a humanizációs tendenciák és a fokozódó ellélektelenedés kettősségéből elmozdulhat a társadalom a humanizáció felé; a politika, a politikai cselekvésmód közelítése a társadalmi folyamatokhoz nem feltétlenül illúzió. Amikor egy szellemi ter­melési mód kialakulásáról beszélünk, a politika vonatkozásá­ban azokra a folyamatokra gondolunk, amelyek a szellemi munka szerepének rohamos növekedésével a tőkés társada­lom minden területén végbemennek. E folyamatok közös voná­sa, hogy mindazt, amit korábban a tőke eszközzé változtatott – a tőkés társadalom keretei között még esz­közként működve, de – alanyiasítja. (Maga a szellemi munka is ilyen: a tőkés társadalomban eszközzé vált, de a befektetett alkotó energiák révén alanyi szerepét sosem veszti el, sőt, megteremti a holt eszközök „alanyiságát” is; elég, ha csak a múlt századi gépek és a komputertechnika különbségére gon­dolunk.) A szellemi munka szerepnövekedése nemcsak alanyiasít, de aktivizál is, méghozzá az emberek mind nagyobb tömegeit. (Sokat szidjuk az informatikai forradalom azon követ­kezményét, hogy ez a technika az embereket képernyő elé szegezi, passzivitásra kárhoztatja. A használatmód persze az adott társadalom viszonyaiból is következik, amelynek a rend­szer konzerválása végett érdeke az emberek passzivizálása; a lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy a múlt századi gyár­üzem munkásainak lehetőségeihez képest az e technika által lehetővé tett potenciális aktivitásfok összemérhetetlenül meg­növekedett.)

A politikában ugyanezek a folyamatok játszódhatnak le. A tudatos aktivitás szélesedik (hiszen a szellemi munkavégző po­litikai aktivitása kimutathatóan nagyobb); s ami a politikának a társadalom felé közeledése szempontjából még fontosabb, nő az egyéni részvétel alanyisága, az egyén számára fontos dolgok politikai artikulációjának lehetősége.

Mindebből azonban egészen újfajta politikai magatartások következnek. Nemcsak a tagadás formájában, ahogy pl. a fun­damentalista Zöldek alternatívát hirdettek meg a parlamenti de­mokráciával szemben, hanem abban is, hogy a pártpolitika mindinkább átadja a helyét az egyének konkrét célokat szolgáló összefogásán¹⁴ alapuló politizálási módoknak: ad hoc mozgalmaknak, állampolgári kezdeményezéseknek.

Ha a centralisztikus államszocialista kísérletet az „egyetlen törvény” dogmatizmusával, a polgári társadalmat a „nincs álta­lánosan érvényes törvény” liberalizmusával jellemezhetjük, az alakuló szellemi termelési mód politikai szemléletét (mint ahogy általános szemléletét is) a „több egyenrangú általános érvényű törvény” egyidejű elfogadásával írhatjuk le. Hogy ez mit jelent?

Ez a szemlélet társadalomegészben gondolkodik, de azt nem próbálja egyetlen rohammal meghódítani, tudja, hogy arra sen­ki sem jogosult: minthogy a rendszeregész – különböző met­szeteiben szemlélve – mindig több, egyidejű rendszer, ezért leírni is csak több, egyidejű igazsággal lehet. Ha pedig több az igazság, akkor egyik sem tarthat igényt kizárólagos ha­talomra az Egész felett, de mindegyik igényt tarthat arra, hogy az Egészben érvényesíthesse magát. Ez a szemlélet nem tud hatalomért (azaz kizárólagosságért) küzdő pártok­ban gondolkodni, csak egy-egy ügy érvényesítéséért való összefogásban (s az ember élete során így igen sok különbö­ző ügyet vállalhat fel, hol ezzel, hol azzal alkotva szövetséget: az embereknek egy ilyen politika-felfogásban nincsen egyszer és mindenkorra szabott helyük). S minthogy a társadalomban az érdekek eleve így oszlanak el, ha egy ilyen „politikai” felfo­gás – a társadalom hagyományos politizációja helyett a politika társadalmasítása – uralkodóvá válik, ez valóban a „politika” és a társadalom összeolvadását, a „politika” va­lóságos megszűnését jelentheti.

Jelenünk azonban ettől még igen távol áll. A „politika” fénykorát éli, mindent meghatározni látszik. És – megint – mindinkább elszakad attól a társadalomtól, amelynek érdekvi­szonyait kifejezni ígéri.

Jegyzetek

1 S persze ebben a világpolitikai sakkjátszmában egészen kis országok is részt vehetnek, sőt, a világpolitikai lépték – hiszen ez szemlélet kér­dése – bármilyen helyi politikában érvényesíthető.

2 A „politikán” a továbbiakban mindezt együtt értjük. Mint ahogy együt­tesükben tekinthetjük „politikának” pl. a kormányzati-jogi politikát, a po­litikai érdekképviseletet és a közvélemény nyomását, amelyek igen eltérő módon „politikaiak”, de egy társadalom politikai élete ezekből, ezek egymásra hatásából összetevődő (al)rendszer.

3 Talcott Parsons sokat idézett modelljében a társadalom 4 alrendsze­rét szembesíti egymással: gazdaság – politika – kultúra – társadalmi közösség; ezekhez egy-egy funkció társul: alkalmazkodás – célelérés – a szerkezetminták fenntartása – integráció. Véleményünk szerint e modell fő gyengéje, hogy nem egynemű kategóriákat hoz közös neve­zőre. Jürgen Habermas, aki hivatkozik is Parsons rendszerére, érzi ezt a problémát, mégis fenntartja ezt a (a polgári társadalom funkcionális széttagoltságát jól kifejező) kategória-rendszert, csak a társadalmi kö­zösség – illetve a kultúra – átfogóbb jellegét hangsúlyozza. A valósá­gos integrációt azonban nemcsak hogy nem a politika, de nem is a szintén a társadalomegész alrendszereként felfogható „társadalmi kö­zösség” mint alany hozza létre, hanem az a folyamatok eredőjeként létrejön.

4 A parsonsi-habermasi felfogásban mindegyik társadalmi alrendszer elsődleges funkciója végül is a racionalizáció. A polgári társadal­makban ez valóban meghatározó érték, s ennek érvényesítésével a gazdaság vagy a politika is integratív szerepet játszik. Ha azonban fel­tételezünk egy, a polgárinál fejlettebb társadalmat, amelyben a humanizáció értéke tölti be a rendszerszervező erő szerepét, akkor egyértelművé válik a gazdasági, illetve a politikai alrendszerek kiemelt helyzetének történelmi relativitása, a polgári társadalmakhoz kötöttsé­ge is.

5 Ilyen felismerés híján a politika a saját mozgásterét szűkíti le: pl. a nyolcvanas évek Lengyelországában, ahol a katonai diktatúrával csak annyit tudtak elérni, hogy elvágták a társadalom politikai kifejeződését, lefojtották a társadalmat, s ezáltal egy megoldatlan helyzetet konzer­váltak, amely azután szükségképpen visszavetült rájuk: ha a politika, amikor a társadalom mozgásban van, csak elfojtani tud, maga bizo­nyítja megoldásképtelenségét, alkalmatlanságát. (Mint az olyan félté­keny férj, aki asszonya gyanús eltávolodására csak úgy tud reagálni, hogy rázárja az ajtót.) És ekkor már kényszerpályára kerül. S itt politi­kán nemcsak a kormánypolitikát értve. A politikai szférában hozott bár­mely lényeges döntés a társadalom egész politikai alrendszerének mozgásában gyűrűzik tovább, s ha a politika valamely fontos aktorának tevékenysége elmozog a társadalomegész valóságos állapotától, akkor az egész politikai alrendszer elmozog tőle, és csak nagy nehéz­ségek árán kerül vele újra – persze mindig csak viszonylagos – össz­hangba.

6 A szocialista mozgalmak politikai jellege elválaszthatatlan attól, hogy e mozgalmak a kapitalista társadalomban jöttek létre, amely maga is túl­ságos súlyt ad a politikának.

7 Nagyon jelentós összefüggés a társadalomban a politika és a gazda­ság közötti viszony. Egy drasztikus gazdaságpolitika éppoly jelentősen meghatározhatja az ország gazdasági fejlődését, mint ahogy ez a gaz­dasági fejlődés a politika állandó hánykolódásai között is végbemehet (jól ismerjük a II. világháború utáni olasz példát, állandó kormányválsá­gaival – és a gazdaság szinte folyamatos erősödésével). A magyar gazdasági reform viszont állítólag egy politikai fordulaton akadt el 73-ban (valójában a társadalmi feltételek végiggondolatlanságán, amit ké­sőbb sem pótoltak: bár felismerték, hogy a társadalmi rendszer okozza a problémát, de ezt a kérdést elintézték azzal, hogy a piacgazda­sághoz kapitalista társadalmi rendszer kell, s ettől kezdve egyre erő­teljesebben követelték a társadalmi változáshoz vezető politikai fordulatot, azzal a jelszóval, hogy piacgazdaságot csak piacbarát politi­kai környezetben lehet kialakítani). A társadalom és a politika fogalma­inak összecsúsztatása a rendszerváltás után „gyümölcsözik”, mikor a társadalmi feltételeken, melyekkel változatlanul nem számolnak, sorra elkopnak a politikai erők. Mindenesetre mindaz a fordulat, ami a gaz­daságban végbement: a hadikommunizmus, a mechanizmusreform, a visszarendeződés és a mai privatizáció – politikai fordulatok voltak a gazdaság politika-szempontú befolyásolására. A politikának éppen az a drámai vétsége ezekben az esetekben, hogy a gazdaságot az ilyen vagy olyan politikához igyekszik idomítani, s nem a társadalomhoz.

8 Ezért is kerül oly gyakran összeütközésbe a politikai alrendszer belső logikája az erkölcsével. Utóbbi ugyanis a társadalom mikromozgásainak összehangolója, kiegyensúlyozója – a társadalom logikája szerint. A politika, a politikai hangsúlyokat érvényesítő alkalmazkodás azért kí­ván oly gyakran erkölcstelenséget képviselőitől, mert szférája a tár­sadalomegésztől különválik, s hogy az attól idegenné lett rész­szempontjait a társadalomegészben érvényesíthesse, erőszakot kell tennie a társadalmat egyébként egyensúlyban tartó magatartási nor­mákon.

9 A bukás közvetlen oka éppen az volt, hogy megpróbálták a rendszert demokratizálni, közelíteni eredeti elveihez, magasabb szintre emelni. Ez nem azért vezetett kudarchoz, mert „emberarcú szocializmus” nem lehetséges, hanem azért, mert amikor a reformkísérlet bekövetkezett, a társadalomegész nem ebbe az irányba mozgott, az emberek több­ségének reflexeit egyáltalán nem ez a célkitűzés mozgatta (ha­nem például a magasabb életszínvonal vagy a nagyobb individuális szabadságfok igénye).

10 A politika szerepének megnövekedése, az ember „homo politicusi” oldalának előtérbe kerülése egyébként gyakorta torkollik a cézárizmus vagy a despotia valamely formájába. A teljhatalmú politikai vezető ilyenkor éppen a homo politicus szimbólumaként emelkedik fel, olyan emberként, aki mintegy magába sűríti a kor politikai emberének képes­ségeit; átveszi a többiektől a politikai cselekvés felelősségét.

11 A későbbi „abszolút” hatalmakat már vallásokkal, jogelvekkel kell le­gitimálni, abszolút voltukat bizonyítani, hiszen magától semmiféle egyenlőtlenség nem fogadtatik el „természet adta” különbség gyanánt.

12 Ez összefügg azzal is, hogy tömegek válnak a politika aktív résztve­vőivé; a (az aktivitás az antikvitásban is megvolt, de ott, bármily sokan politizáltak is, ezt egyénekként tették, a modern pártpolitikai rendszert éppen a tömegek mint tömegek szerepe különbözteti meg). A politika is ugyanúgy tömegfogyasztás tárgya lesz, mint bármely árucikk, s ezért ugyanolyan iparszerűen kell megtermelni is.

13 A politikára épített rendszerváltási kísérlet, az ezt végrehajtó politikai, majd állami centrum szimbólumaként Lenin emelkedett Marx mellé. Megkülönböztetett funkciójuk mindvégig meg is maradt: a hagyomá­nyos kommunista világképben Marx mindenképpen a centralisztikusan felfogott – építendő – világrend, Lenin pedig az állami-politikai irányítás szimbóluma és nemtője.

14 Vegyünk egy történelmileg talán távolabbi példát. A fasizmus megállí­tására népfrontokat szoktak szervezni: egyébként különnemű pártok összefogását a közös ellenség ellen. Természetesen e népfrontok akti­vitása sokkal többet ér, mint a passzív bezárkózás, e népfrontok mégis illúziók forrásai. A pártok azért pártok, mert különböző irányokban ha­ladnak. Ha együttműködnek, ez mindig azt jelenti, hogy az erősebb ki­terjeszti befolyását a gyengébbre. S esetleg éppen nem az az erősebb, akinek nagyobb a történelmi igazsága. Mivel minden párt meg van győződve arról, hogy az ő történelmi igaza az erősebb, így mindenki félti azt a többiektől, akiknek céljait a saját célok hű követése esetén még időlegesen sem lehet elfogadni, s ez aztán sok esetben a népfront megvalósulásának akadályává válik. Ebből is az következik, hogy ilyen esetekben – s ez minden közös ügy modellje – nem mint pártoknak kell összefogni, hanem az aktuálisan új politikai minő­ség (a választott példa esetében ez az „antifasiszta”) alapján az egyes embereknek.