Vázlat

Miközben a világkapitalizmus gyors ütemben halad egy globális infor­mációs társadalom történelmi korszaka felé, a különböző országok más-más módon viszonyulnak ehhez az átmenethez (lásd B pont).¹

A sikeres kapitalista gazdaságok, Nyugat-Európában és Ázsiában egyaránt, alkalmazkodnak a folyamathoz, az értéktöbblet-termelés új funkcióinak kifejlesztése révén (lásd C, D). Az Egyesült Államok ragaszkodik egy anakronisztikus, ideológiai megfontolásokon alapuló piaci liberaliz­mushoz, amely fokozatosan lerombolja az országnak a világ iparában betöltött vezető szerepét, miközben az USA hadserege továbbra is az élen jár (lásd E). A közép- és közép-kelet-európai országok, a közel­múltlukra való politikai visszahatásként rohamos privatizációt foly­tatva vagy azt előkészítve, Jóllehet különböző mértékben, de az USA Ideológiai Irányvonalának kritikátlan követése felé sodródnak – és e folyamat során egy süllyedő hajóra kapaszkodnak fel (lásd E, F).

A kelet-európai és közép-kelet-európai országok számára valós az az alternatíva, hogy az USA irányvonalának kritikátlan követése helyett olyan, a francia és a japán tervezés modelljét követő, részlegesen pri­vatizált gazdasági rendszerre térjenek át, amely sokkal inkább megfe­lelne a globális információs gazdaság követelményeinek (lásd F, H).

Ezt az alternatívát viszonylag könnyű megvalósítani, mivel a kelet­közép- és kelet-európai országok most elutasított múltjuktól mégiscsak örököltek bizonyos előnyöket, melyek segítségükre lehetnek ennek az átmenetnek a végrehajtásában. Ez az alternatíva a jelenleg privatizá­ciós hajszával szembesülő szocialistáknak politikailag reális visszavo­nulási pozíciót kínál; egyszersmind sokkal megfelelőbb kiindulópont le­hetne egy, a globális információs társadalommal összeegyeztethető szocializmus felépítéséhez, mint egy ideológiai megfontolásokon alapu­ló, hanyatló, laissez-faire típusú piacgazdaság (lásd H, K).

A történelmileg progresszív, a globális információs gazdasághoz alkalmazkodó kapitalista rendszerek felé való előrelépés annál is fontosabb, mert könnyen lehetséges, hogy maguk e rendszerek a kapita­lizmus történelmi lehetőségeinek határát jelentik (lásd I).

A kialakuló kapitalista globális információs gazdaság termelőerői lényegüket tekintve ellentmondásban vannak a kapitalizmus központi termelési viszonyával, az értékkel, és le kell rázniuk annak béklyóit (lásd I, J). Így az útnak egy újjáépített szocializmushoz a közép-kelet- és kelet­-európai országok számára éppúgy, mint a világ többi része számára a globális információs gazdaságon keresztül kell vezetnie, azt is figye­lembe véve, hogy milyen politikailag reális taktikai szövetségek alakít­hatók ki a nem szocialista jellegű erőkkel (lásd K).

*

A) Bevezetés

A Közép-Kelet- és Kelet-Európában jelenleg folyó privatizációs hajsza közepette a szocialisták közvetlen feladatainak egyike, hogy meghatá­rozzanak egy olyan visszavonulási pozíciót, amelyből kiindulva később megindítható az előrehaladás egy teljesen rekonstruált szocialista tár­sadalom felé. Szembesülve a mai, az Egyesült Államok által inspirált, ideológiai megfontolásokon alapuló piaci liberalizmussal, kívánatos és megvalósítható feltartóztató hadműveletnek tűnik a rendezett visszavo­nulás egy francia vagy japán típusú tervezés felé.

Nem elsősorban azért van szükségünk egy ilyen visszavonulási támaszpontra, hogy kivárjuk, amíg a jelenlegi kapitalista diadalmámor beleütközik a mindennapok realitásaiba. Inkább azért van rá égetően szükségünk, mert még nem szembesültünk teljesen azokkal a problé­mákkal, amelyeket a kapitalizmus világtörténelmi helyzete vet fel egy valóban az egyén szuverenitásán alapuló szocializmus újragondolása szempontjából. Egy ilyen rekonstrukciónak, Lukács György koncepció­jának megfelelően, el kell vetnie a szabadságnak a társadalom részéről történő mindenfajta tagadását – származzék ez a tagadás akár egy titkosrendőrségi megfélemlítéssel működő sztálinista államtól, akár egy, a média manipulálásával dolgozó multinacionális cégtől.

A szocializmus újragondolásának stratégiai problémája abban rejlik, hogy egy mozgó célpontnak kell elébe lőnünk. Úgy tűnik, nem arra kell koncentrálnunk erőfeszítéseinket, hogy kiokoskodjuk, hogyan juttathatnánk el a kelet-európai és harmadik világhoz tartozó or­szágokat oda, ahol a modern ipari kapitalizmus van ma, hanem inkább arra, hogyan juttassuk el oda őket, ahol a kapitalizmus lesz holnap – nevezetesen a fejlett, globális információs társadalom történelmi szintjére.

B) A globális információs társadalom felé²

Az információ gazdasági jelentőségének felismerése visszanyúlik a ti­zenkilencedik századba. Marxnak világos, és az információnak és az energiának az ipari fejlődésben betöltött megfelelő szerepéről lényegót tekintve teljesen modern felfogása volt.³ Az információ gazdaságtanáról folyó jelenlegi állandó diszkusszió mindazonáltal Machlup (1962, 1980) és Arrow (1979) munkásságával veszi kezdetét.⁴

Ahogyan egy mind fejlettebb globális információs társadalom felé haladunk, egyre növekszik az információk termelésére és cse­réjére fordított emberi erőfeszítés aránya. Így ma az Egyesült Ál­lamokban már a munkakörök jóval több mint fele kapcsolódik az információhoz. A közvetlenül a termelésben foglalkoztatott mun­kások száma az automatizáció és a komputerizáció térhódításával még a hagyományos gyáriparban is folyamatosan csökken, és így az információval kapcsolatos technikai, tervezési, szolgáltatási és irányítási munkakörökben foglalkoztatott alkalmazottak aránya sza­kadatlanul nő.

Ezen információáramlás egészén belül a gazdasági és társadalmi változásokat elősegítő „új” információ szerepe központi jelentőségű, messze nagyobb, mint a vele foglalkozó alkalmazottak számaránya. A foglalkoztatási kategóriákon alapuló hozzávetőleges becslések egyike szerint az Egyesült Államokban az összes, információval foglalkozó dol­gozó közül körülbelül 18 százalék tevékenykedett az „új” információkhoz kapcsolódó munkahelyen: 4% a kutatás és fejlesztés, 10% az oktatás és képzés, és 4% az alkotó és tervező foglalkozások területén (Jonscher, 1983). Ugyanezek a foglalkozásokkal kapcsolatos történeti adatsorok azonban értelmezhetők úgy is, mint amelyek megmutatják, hogy ez az arány az USA-ban 1972-ben lehetett a legnagyobb, míg Japánban nyil­vánvalóan ma is folyamatosan növekszik (Morris-Suzuki, 1986).

A „folyó” (avagy „kurrens”) információkkal foglalkozó dolgozók al­kotják Jonscher becslései szerint az összes, információval foglalkozó munkaerő fennmaradó 82%-át: menedzsment és felügyelet (25%), pénzügyek és könyvelés (14%), marketing és eladás (14%), közvetítés és vásárlás (4%), irodai és titkári munka (25%).⁵

„Folyó” versus „új” információ. Ezek a kategóriák az információval kapcsolatos tevékenységek néhány olyan, a mai közgazdasági iroda­lomban megjelenő speciális osztályozásának az összehasonlításából alakultak ki, amelyeket az iparágak vagy foglalkozások szerint csopor­tosított statisztikai háttéradatokból vezettek le. Jóllehet ezek az osztá­lyozások jelentős részletekben különböznek egymástól, konceptuális alapjaik összevethetők. Közvetve vagy közvetlenül mindanyian egy olyan lényeges dichotómiát mutatnak ki az információval kapcsolatos tevékenységek területén, mint amilyenről a legvilágosabban Dunn mun­kájában (1970) van szó. Dunn ugyanis az általa megkülön­böztetett két­féle információnak az elemzés céljaira az „új” illetve „régi” információ elnevezést adta. Az alábbi idézet tömören összefoglalja e szerzőnek a kérdés kutatásában elért eredményeit:

„Edgar S. Dunn úgy vélte, hogy az emberiség rendezett tevékeny­ségei két átfogó kategóriába tartoznak. Egyrészt van a szervezés, amely a folyamatos tevékenységek irányítására irányul: azon tevékeny­ségekére, amelyek biztosítják az egyén, a család vagy a társadalmi szervezet életének rutinszerű fenntartását. Másrészt vannak olyan te­vékenységek, amelyek természetüknél fogva fejlesztő jellegűek. A te­vékenységeknek ez a második csoportja a problémák megoldására, az egyének vagy szervezetek viselkedésének megváltoztatására irányul, és az emberi társas viselkedést meghatározó célok és szabályozó me­chanizmusok megváltoztatásával való kísérletezéshez vezet. Dunn azt állítja, hogy a tevékenységek eme két csoportja kétféle, teljesen külön­böző típusú információt igényel. Az irányító tevékenység többnyire is­métlődő információkat igényel, amelyek általában mennyiségi termé­szetűek, és kevés, az értékekre és célokra vonatkozó minőségi jellegű információra van szüksége. A fejlesztési tevékenység viszont kevésbé érdekelt a rutinban, és erősebben érintik a tudással kapcsolatos vonat­kozások, továbbá arra is hajlamosabb, hogy információkat igényeljen a célokra és értékekre vonatkozóan. Dunn azt is hangsúlyozta, hogy az irányítás rutinszükségleteit szolgáló információs rendszerek megterve­zése sokkal egyszerűbb feladat, mint azoké, amelyek a fejlesztési te­vékenységek kreatív jellegű szükségleteit szolgálják. Társadalmunk szá­mára az alapvető megoldandó kérdés: milyen mértékben kívánjuk a gazdasági erőforrásokat a társadalmi kreativitást fokozó tudatosan meg­tervezett információs létesítményekre fordítani?”⁶

Érdekes megfigyelnünk, hogy Dunn megkülönböztetése – az infor­mációáramlás terminusaiban megfogalmazva – explicitté teszi a minő­ségi kibontakozásnak azt a koncepcióját, amely kifejtetlenül jelen van már Marx „bővített újratermelés” fogalmában; ez utóbbi ugyanis nem­csak a termelés mennyiségi növekedésére vonatkozik, hanem a növek­vő minőségi különbségekre is az összes főbb termelési ágazaton belül. Dunn információáramlás-fogalma ezenkívül képessé tesz bennünket ar­ra, hogy expliciten foglalkozzunk a társadalmi egyén valamint a társa­dalmi közösségek kultúrája újratermelésének kérdéseivel, hiszen mind­kettő magában foglalja a minőségileg új lehetőségek evolutív kibonta­kozását, így az információáramlás e Dunn-féle fogalmai megnyitják az utat a társadalmi újratermelési folyamat olyan aspektusainak vizsgála­tához, amelyeknek elemzését Marx is belefoglalta életműtervébe, de nem ólt elég soká ahhoz, hogy végre is hajtsa. (Dunn természetesen nincs tudatában az ő koncepciói és Marx elemzése közötti figyelemre­méltó megfeleléseknek.)

A kurrens és az új információ közötti megkülönböztetés alapvető fontosságú az információs társadalom logikájának megértéséhez, mivel egy ilyen típusú társadalomra nem pusztán az információáramlás in­tenzitásának foka jellemző, hanem még sokkal inkább a gazdasági és társadalmi változás felgyorsult üteme.

Konkrétabb terminusokban megfogalmazva, az új információ főbb kategóriái a következő területekhez kapcsolódnak: a) kutatás és fej­lesztés (K + F), ideértve az új komputer-software kifejlesztésére irányuló egyre jelentősebb erőfeszítéseket, amelyek a beruházások növekvő összetevőjét alkotják bizonyos kulcsiparágakban (pl. a távközlésben); b) oktatás: a társadalmi egyénnek egy fejlettebb kulturális szinten való újratermelése mind a nemzedékváltás, mind az egész életen át tartó folyamatos továbbképzés során; c) kreatív és tervezési tevékenységek; d) innovatív tervezés, valamint új projektek és eljárási koncepciók ki­fejlesztése; és e) kulturális változás és új társadalmi viszonyok (bele­értve új termelési viszonyokat is) létrejötte.

Új információ és technológiai változás. Az új információ gyors bővítése életbevágó a technológiai haladás és a nemzetközi versenyképesség szempontjából:

1. A tudományos kutatás által tartalmazott új információ (a technikai K + F mellett) képezi a csúcstechnológiai ipar fejlesztésének kiinduló­pontját, amely viszont a modern ipari növekedés döntő területe. Egy, az NSF által támogatott kutatás szerint – amely áttekintette az USA-ban kiadott szabadalmakban⁷ meghivatkozott tudományos cikkeket – az összes szabadalmazott találmány, amint ezt a tudományos irodalomra történő hivatkozások növekvő átlagszáma mutatja, egyre inkább az alapkutatásra támaszkodik.

2. Az új információ még újabbá válik: a tudományos felfedezés és annak technológiai alkalmazása közötti időintervallum az utolsó évtize­dek folyamán összezsugorodott. A fentebb idézett kutatás megállapí­totta, hogy a tudományos cikk és a szabadalom közötti átlagos időin­tervallum 8-ról 7 évre csökkent. Következésképpen az új tudományos és technikai ismeretek gyors terjedését és alapos feldolgozását/asszimilálását biztosító kommunikációs csatornák megteremtése kiemelke­dően fontos feladat.

3. Az új információ életbevágóan jelentős a minőségi előrelépést megtestesítő társadalmi és kulturális változások szempontjából. Ezen a téren a fejlett ipari társadalmak lényeges különbségeket mutatnak fel. Az Egyesült Államok például lemaradt az innovációnak a mindennapi termelésbe való beépítéséhez szükséges szervezeti változtatások te­rén. Egy mostanában készült tanulmány szerint: „Az amerikai nehéz­ségek a gyártási innováció előmozdítása terén nem gépeinkből és tech­nológiánkból, hanem a szervezetekből és az embereknek a termelés­ben való felhasználásából fakadnak, az automatizációs stratégiákból, és azokból a célokból, amelyeket a termelésben az innovációval el akarnak érni. A probléma nem robotjainkkal vagy helyi területi hálóza­tainkkal, hanem a bennük rejlő produktív lehetőségek kiaknázásának mikéntjéről vallott felfogásunkkal kapcsolatos.”⁸

Az új információ Dunn-féle felfogása különösen lényeges ezzel a problémával kapcsolatban, mivel kifejezetten arra az eszközfunkcióra összpontosít, amelyet az új információ a problémák megoldásában, az egyének vagy szervezetek viselkedésének megváltoztatásában, továb­bá az emberi társas viselkedést meghatározó célok és szabályozó té­nyezők megváltoztatásával való kísérletezés lehetővé tételében tölt be.

Dunn dichotómiája a más szerzők által javasolt hasonló kategóri­áktól nem annyira abban tér el, hogy meghatározásai alapján lehetővé válnak a különböző típusú információkkal kapcsolatos mennyiségi becs­lések, hanem az új és a folyó információ közötti minőségi különbség hangsúlyozása a figyelemre méltó benne. Éppen ez a minőségi különb­ség az, ami az új információt a gazdasági növekedés és a nemzetközi verseny stratégiai eszközévé teszi – és ugyanakkor feltárja az ebben a minőségi kibontakozásban mutatkozó nehézségeket, amelyek egy modern gazdaság Achilles-sarkát jelentik.

Új információ és oktatás. Az új információ áll azoknak az oktatási erő­feszítéseknek a centrumában, amelyek a jövőbeni termelékenységet meghatározzák. A növekvő nemzetközi gazdasági verseny feltételei kö­zött a magas életstandardok nem tarthatók fenn másképpen, mint a magas termelékenység bázisán. Egy információs gazdaságban azon­ban a tömegtermelés önmagában már nem garantálja a termelékeny­séget, ez inkább a változáshoz, mini életformához való alkalmazkodás­tól függ – még akkor is, ha a csúcstechnológiai tömegtermelési folya­matok természetesen megőrzik figyelemre méltó jelentőségüket az új információs technológiák hátterének biztosításában, például a félvezető chipek gyártásában.

A fejlett információs technológiák megkövetelik a termelési folyamat tudatos és állandó forradalmasítását: számos különböző résztermék előállítását, új termékek állandó bevezetését, a folyamat működésének javítását, amikor csak lehetséges. A termelés stabilizálására tett kísér­letek csökkentik a versenyképességet, ahelyett, hogy – mint a hagyo­mányos tömegtermelés korábbi időszakában – fokoznák azt. Általános­ságban fogalmazva: ,A gazdaság „tudásszektorának” vagy »negyedik szektorának« robbanásszerű növekedése magával hozta a munka és tanulás egy új, intenzív szintézisét. Ennek eredményeként a tanulást többé nem úgy tekintjük, mint a munkára való felkészülést, hanem mint a legtöbb munka szerves alkotórészét. Különösen a legtöbb operatív rendszerben – a repülőgéptől az erőművekig – folyó „beépített képzés” az, ami megszüntette a munkavégzés és a képzés közötti határvonalat.”⁹ Ez a helyzet azt hozta magával mindenekelőtt, hogy a nemzedék­váltások során, ahol hagyományosan az oktatás adja át a kulturális eredmények nagy részét a dolgozók új és új tömegeinek,¹⁰ az oktatás jelentősége nagyobb, mint valaha, mivel a termelékenység és ver­senyképesség alapvetően az előképzés és a munkateljesítmény egyre magasabb és magasabb szintjeitől függ. A nemzedékváltások során átadott tudás mennyiségének növekedése azonban nem tud töb­bé lépést tartani a globális információs gazdaságban zajló változások ütemével, és így a szakmai-technikai képzés élethossziglan tartó fel­adattá válik. Ennek két sorsdöntő következménye van az új informáci­óra mint az oktatás hordozójára nézve:

1. Az oktatási célokra szánt új információt egyre inkább interaktív módon kell átadni, ahogyan a hangsúly a tartalomról a folyamatra he­lyeződik át, azaz a specifikus tárgyi anyagról olyan készségek meg­szerzésére, amelyek lehetővé teszik a megszerzett tudás különféle mó­dokon történő asszimilálását. Ez rendkívüli fontossá teszi a hatékony kommunikációs csatornák megtalálását.
2. Az oktatási célokat szolgáló új információ szervezése és terje­dése az egész gazdaság területén hatással van a termelékenységre: „A posztindusztriális, tudásra alapozott gazdaságban a tanulás straté­giai fontosságú iparággá válik. Az oktatási ipar termelékenységének alacsony foka az USA gazdasága egészének versenyképességét és termelékenységét érintő korlátozó tényezővé vált.”¹¹

Az új információ és a telekommunikáció. A gyorsan működő telekom­munikációs hálózatok az információ korának nélkülözhetetlen infrastruk­túráját alkotják, döntő jelentőségűek a folyó, de különösen az új infor­máció olyan egyének és szervezetek közötti cseréjében, amelyek ilyen információt hoznak létre és/vagy használnak. A telekommunikációs há­lózatok tehát életbevágóan fontosak a gazdasági növekedés és a nem­zetközi versenyképesség szempontjából.

Az új információ kategóriáján belül mind a K+F, mind az oktatás hatékonysága egyre inkább a modern távközléstől függ, különösen az információcsomagokat nagy sebességgel továbbító hálózatoktól, ame­lyeknek fővonalai ma rendszeresen 45 megabit információt közvetítenek („T-2” szint). Ezeket a hálózatokat hatalmas adatkészletek hatékony továbbítására fejlesztették ki; olyan módon tervezték meg őket, hogy képesek legyenek hangot, adatokat és képeket továbbítani. Az infor­mációcsomagok továbbításának technológiája folyamatosan fejlődik, je­lenleg lépi át a másodperc/gigabit információtovábbítási sebesség szint­jét. A fejlődés élvonalában a kutatásra, fejlesztésre és oktatásra szánt közhasználatban lévő komputerhálózatok állnak.¹² A kereskedelmi há­lózatok területén a világméretű pénzügyi tranzakciókat szolgáló kom­puterhálózatok bonyolítják le a legnagyobb forgalmat.

Három fő trend figyelhető meg a közcélokat szolgáló K+F és az oktatási komputerhálózatok vonatkozásában:

1. Az Egyesült Államokban, Európában és Japánban számos – a kutatásban vezető szerepet játszó – egyetemen és más, ezen a téren magas szintű lehetőségekkel rendelkező intézményben folyó kutatási tevékenység egyre inkább támaszkodik a nagy sebességgel működő komputerhálózatok révén elérhető fejlett számítógépes szolgáltatások­ra. Ezek vagy lokális területi hálózatok (LAN) egyes egyetemi vagy kutatóintézeti kampuszokon, vagy nagyobb területeken működő háló­zatok (WAN), amelyek a korábbi csomópontok csoportjait kapcsolják össze, vagy egyenesen részei a kialakuló országos méretű és nemzet­közi távolsági összekapcsoló rendszereknek.

A kutatásra orientált hálózatfelhasználók komoly igényeket támasz­tanak a hálózat működésével szemben. Olyan funkcionális képessége­ket várnak el a hálózattól, mint például hatalmas adatkészletek továb­bítása, a szuperkomputerek sebességével elvégzett számítási szolgál­tatások, hozzáférési lehetőség a hatalmas adatbankokhoz stb. A használók egyszersmind azt kívánják, hogy a hálózat biztosítsa a lehető legszélesebb kapcsolatok lehetőségét az olyan szolgáltatási egységek­kel, amelyek ilyen funkciók elvégzését kínálják. És égetően szükségük van az áttekinthetőségre, azaz arra, hogy az ismerős operatív rendszer eljárásait ugyanolyan könnyedséggel használhassák a hálózat másik végén található funkcionális szolgáltatásokhoz való hozzájutásra, aho­gyan hozzászoktak ahhoz, hogy kényelmesen hozzáférhetnek az író­asztalukon fekvő lemezhez vagy nyomtatóhoz.

Ezek a használók kétségtelenül bekapcsolódnak valamiféle egy­mással való együttműködésbe a hálózaton keresztül, de ez ritkán megy túl az elektronikus továbbításon vagy legjobb esetben a közös cikkek vázlatainak kicserélésén, így ezen a szinten a hálózatok az új informá­ciónak mindenekelőtt inkább egyéni, mintsem kollektív termelését se­gítik elő, meg persze a már elérhető új információhoz való gyors hoz­zájutás lehetőségét.

2. Az oktatás mint az új információ termelésének és terjedésének egyik kulcsterülete, még alig kezdett el jelentősebb mértékben támasz­kodni a komputerhálózatokra, de az ebben rejlő hatalmas jövőbeli le­hetőségek máris nyilvánvalóak. Sokatmondó tény, hogy, úgy tűnik, az oktatással foglalkozó hálózatfelhasználók inkább élnek a hálózatok együttműködésre – elképzelések és források egymással való megosz­tására – való felhasználásának lehetőségével, mint a kutatással foglal­kozók. Az alábbi szemléltető esetekkel pusztán jelezni akarjuk a háló­zatokban az oktatás számára rejlő lehetőségeket.

Egyetemi szinten a tanítási anyag kooperatív fejlesztése és teszte­lése gyorsan halad előre az olyan egyetemi központokban, mint amilyen a Dartmouth College, felhasználva az új multimediális és hiper-média jellegű, a helyi területi hálózatokon alapuló módszereket. Jó okunk van azt hinni, hogy az ilyen anyagok elérhetősége gyorsan fog nőni, és az oktatási technikák jelentős javulásához fog vezetni.

A középiskolai oktatás szintjén számos kísérleti mikrokomputer-hálózat létezése már jelzi ezeknek a hálózatoknak a lehetőségeit mind az általános, mind a speciális oktatási célokat szolgáló új információk termelésében és terjesztésében. A Kendallnet hálózat például, amely a nyilvános telefonvonalakat használja, összeköti egymással a süketek számára Washingtonban, Columbia járásban, Kaliforniában, Floridában és az ország más részein létesített iskolákat. A hálózat a Gallaudet Egyetem kutatásain alapuló új információknak (ideértve a tananyagok tanterveit és az oktatási szoftver-forrásanyagot is) az iskolák közötti elosztására szolgál.

Perlman áttekintése (Technology and Transformation of the Schools; 1987) rámutat arra a távolról sem nyilvánvaló viszonyra, amely egyrészt az oktatás átalakításának céljaira hozzáférhető új távközlési és kompu­tertechnológiák, másrészt pedig a magasan fejlett információs társada­lom alapvető oktatási szükségletei között fennáll. Hangsúlyozza, hogy az Egyesült Államok iskolarendszerében és az oktatás folyamatának egészében radikális szervezeti változásokra lesz szükség, különben az új komputer- és távközlési technológiák nem fogják meghozni a várt eredményeket. A szervezeti változás hajtóereje – a megerősített had­állásokból védekező oktatási bürokrácia ellenállásával szemben – va­lószínűleg a hagyományosan működő iskolarendszerek ugrásszerűen megnövekedett költségeinek ellenőrzésére irányuló társadalmi igény lesz.

Az új információ termelését és terjedését szolgáló hálózatok léte­zését tehát úgy foghatjuk fel, mint az oktatás és a csúcstechnológiai termelés közötti viszony megváltoztatásának infrastrukturális alapkö­vetelményét. Mint ilyenek, ezek a hálózatok a magasan fejlett informá­ciós társadalom felé való előrelépés egy szükséges, de persze nem elégséges feltételét jelentik.

3. Talán a legérdekesebb trend, amely összeköti egymással az új információ bővülésének és a komputerhálózatok fejlődésének tenden­ciáját, egy, a hálózatfelhasználókat összekapcsoló új közösségnek mint intellektuális, társadalmi és politikai entitásnak a kialakulása. A hálózat együttműködést hoz létre egyének egy széles skálája között (a Usenet például világszinten működik), akik semmilyen más módon sem kap­csolhatnák össze tevékenységüket. Ezek az együttműködések ugyan­úgy lehetnek kapcsolatosak technikai problémákkal, mint azokkal a tár­sadalmi szervezetre és értékekre vonatkozó minőségi kérdésekkel, amelyeknek a kulturális és társadalmi változásban betöltött szerepét Dunn hangsúlyozta.

Így a hálózatok – és különösen a világméretekben működő nem-­kereskedelmi jellegű hálózatok, mint amilyen a Usenet – egy olyan új típusú közösség létrejöttének katalizátoraiként működnek, amelynek nagy lehetőségei vannak a legfontosabb, nemcsak a gazdasági növe­kedés és a világgazdasági versenyképesség, de a társadalmi változás céljait is szolgáló új információk termelésében.

Az első, amit a szakértők általánosan felismertek, az ebben rejlő lehetőségek tisztán technikai oldala volt. Egy, még 1981-ben írott ta­nulmány szerint: „A hálózat legfigyelemreméltóbb teljesítménye és leg­többre becsült eredményeinek egyike egy »felhasználói közösség« ki­alakulása volt. Ennek a közösségnek a realitása – az adatok, az algo­ritmusok és az elképzelések kooperatív megosztása a tagok között, a szoftvertervezés, a számítógépes nyelvek megválasztása, a protokollok kérdéseinek közös megvitatása és megoldása – meggyőző bizonyítékát szolgáltatta annak, hogy a számítógépes eszközök egymással való összekapcsolása az ember és ember közötti kommunikáció javulását eredményezheti és eredményezte is.”¹³

A Usenet hálózat körül kialakult hálózatfelhasználó közösség egy napjainkban született elemzése (Durlak és mások, 1987) megerősíti, hogy a résztvevők közötti első jelentősebb interakciók pontosan a fen­tiekhez hasonló feladatorientált technikai kérdések körül forogtak; azon­ban: „Dunn kérdésfeltevése, hogy milyen mértékben akarjuk a gazda­sági erőforrásokat a társadalmi kreativitást növelő létesítményekre for­dítani, még ma is a legalapvetőbb kérdés. A Usenetet eredetileg egy feladatokra orientált hálózatnak szánták, de 1983 óta a társadalmi kre­ativitás iránti érdeklődés a hálózat felhasználói között sokkal gyorsab­ban növekszik, mint a feladatorientált. A rendszeren belüli jelenlegi fe­szültségek legnagyobb része a régebbi, feladatokra orientált felhasz­nálók, és az új, társadalmi vonatkozású információk tömegét termelő, társadalmi érdeklődésű felhasználók közötti ellentéttel van kapcsolatban.”

Az új információk továbbítására orientált adatszolgáltató szá­mítógépes hálózatok tehát többet is tesznek annál, hogy biztosítják a kutatás és oktatás infrastrukturális bázisának egy nélkülözhetet­len elemét. Egyszersmind katalizátorként működnek olyan hálózat-­felhasználó közösségek létrejövetelében, amelyeknek egyedülálló lehetőségeik vannak mind a technikai jellegű, mind a társadalmi szervezetre, értékekre és szabályozó mechanizmusokra vonatkozó új információ termelésére és terjesztésére. Ezáltal megteremtik az emberi együttműködés egy új dimenzióját és egy olyan kollektív tudatosság kialakulásának a lehetőségét, amely szelektíven, és (a tömegkommunikációtól eltérően) az aktív részvéteit biztosítva, egy-szermind eddig elképzelhetetlen méretekben működik, az egész vi­lágot átfogó módon, áthatolva a politikai és kulturális határokon.

Mindennek következményei egyenesen döbbenetesek, különösen, ha megfontoljuk, hogy a termelési módok történelmi fejlődésének egyik alapvető hajtóereje a kis embercsoportok elszigetelt létezésének foko­zatos felszámolódása, és egyre nagyobb méretű termelő közösségek funkcionális integrációja.

A globális információs társadalmat tehát, amely felé tartunk, az eb­ben a részben leírt különböző aspektusok határozzák meg. Mégis, a globális információs társadalom több mint ezeknek a különböző ténye­zőknek a puszta egymás mellett létezése; már ebben a fejlődési sza­kaszban világosan látható kialakulóban lévő egységük. Az új informá­ció gyors és szisztematikus termelése fokozatosan egy, a törté­nelmi haladást előmozdító termelőerő jellegét ölti.

A most következő alfejezetekben azt fogjuk megtárgyalni, hogy ho­gyan alkalmazkodik a termelési rendszer ehhez az új előrehajtó erőhöz a különböző országokban, valamint megvizsgáljuk azokat a korlátokat, amelyek behatárolják ennek az alkalmazkodásnak a lehetőségeit.

C) A termelési viszonyok alkalmazkodása az információ korához a sikeres kapitalista gazdaságok esetében

Az eredményes kapitalista termelés követelményei és jellemzői, aho­gyan belépünk a globális információs társadalom korszakába, alapvető változásokon mennek át:

1. A méretgazdaságosságra vonatkozó megfontolások elvesztették döntő szerepüket a termelési költségek meghatározásában. Jóllehet a méret szempontja a termelés számos területén továbbra is jelentős, előtérbe kerültek a gyártott termékek megválasztásával kapcsolatos megtakarítások, mivel a komputervezérelt gyártás lehetővé teszi, hogy a piac speciális területein fellépő igényeket ésszerű áron, széles határok között módosítható termékekkel elégítsék ki. A jól alkalmazkodó válla­latok ezeket a vállalat mozgásterével összefüggő megtakarítási lehető­ségeket a végsőkig kiaknázzák.

2. Ehhez hasonlóan a szállítási lehetőségek is elvesztik korábbi meghatározó szerepüket, a termelés előnyös helyének megválasztásá­ban, mivel a távközlési hálózatokhoz és lehetőségekhez való hozzáju­tás szempontjai egyre inkább versenyre kelnek velük. Számos terve­zési, szolgáltatási és menedzsment jellegű tevékenység területén, ahol a személyes kapcsolatok lényeges szerepet játszanak, a távközlés és a személyes kapcsolat egymás kiegészítőjévé válik.¹⁴ Az ezekhez a feltételekhez való adaptálódás megköveteli, hogy az alkalmazottak at­titűdje számottevően megváltozzék, hogy leküzdjék az elektronikus adatszolgáltató hálózatok használatával szembeni ellenállásukat. Figye­lemre méltó, hogy az Egyesült Államokban, ahol a nagy komputergyártó cégek rendelkeznek a legfejlettebb és legintenzívebben kihasznált – például az IBM esetében több mint 50 országot és mintegy 400 000 alkalmazottat összekapcsoló – belső adatszolgáltató kommunikációs hálózatokkal, a más területeken működő társaságok, még azok is, ame­lyeknek megvannak a maguk igencsak fejlett szintű technológiái, ész­revehetően elmaradtak a fejlett adatszolgáltató hálózatok felhasználása terén.¹⁵

3. A pénzügyi beruházások jelentősége megnőtt a közvetlenül ter­melési célokra irányuló beruházásokhoz képest.¹⁶ Ez részben annak következménye, hogy pillanatok alatt hozzá lehet jutni a szükséges ada­tokhoz a világ minden részéből, ami lehetővé teszi az egymástól távol eső piacok közötti pénz- és hitelügyleteket.

4. A nemzetközi versenyben nélkülözhetetlenné váltak a sikerhez a cégek vezetési kultúrájában mutatkozó jelentős változások, különösen a vezetési szintek közötti viszonyok átalakulása, és egy kevésbé direktív jellegű vezetési stílus.

5. Mindezek a változások végül is egy, az alapvető termelési vi­szonyokban bekövetkezett jelentős elmozdulást jeleznek. Az elmúlt év­tized azt mutatja, hogy a kapitalizmus alkalmazkodóban van az infor­máció korához, és ezáltal talán kiterjesztheti létezésének történelmi ha­tárait. A japán kapitalizmusban, de éppúgy, bár kevésbé nyilvánvaló módon, az európai és amerikai kapitalizmusban is, kezd láthatóvá válni – az abszolút és relatív értéktöbblet termelésére irányuló dinamika ko­rábbi szintjei után – az értéktöbblet termelésének egy történelmileg új formája. Az új forma a minőségileg magasabb értékű munkaerő kiképzésén alapszik: magas termelékenységgel dolgozó, az olyan ko­rábbi menedzseri tevékenységekben, mint az ütemtervek kidolgozása vagy a minőségellenőrzés, szívesen részt vevő, a termelési folyamat állandó forradalmasítására kész dolgozókon. Mint árut, ezt a munkaerőt lényegesen kevesebbért vásárolják meg, mint amennyivel – a közös munka egységeiben mérve – a termeléshez hozzájárul.

Az értéktöbblet termelése ezen új formájának kialakulása átalakítja a munka és a tőke közötti alapvető viszonyokat, látszólag együttműkö­déssel váltja fel az osztályok közötti konfliktust; a munkások jelentős szerephez jutnak a közvetlen munkafolyamat megszervezésében. Még­is, az együttműködés díszletei mögött a munka elidegenült marad, mivel a munkások cselekvési lehetőségei sohasem terjednek ki a termelés társadalmi céljainak meghatározására, és így a termelési viszonyokat továbbra is az értéktöbblet termelésének szempontja határozza meg. Az értéktöbblet termelésének ezen új formája előnyt ad a versenyben azoknak a kapitalistáknak, akik alkalmazzák, de az osztályok közötti küzdelem folytatódik, és a tudomány és technika teljes társadalmi po­tenciáljának kiaknázása meghiúsul.

D) A kormányzat gazdasági szerepének alkalmazkodása az információ korához a sikeres kapitalista gazdaságokban

A kormányzatnak az egyes kapitalista termelési rendszerek sikeressé­gének biztosításában betöltött szerepe szintén alapvető változásokon megy át. A magasan fejlett gazdaságok közül Japán¹⁷ és Franciaország¹⁸ szolgáltat kiemelkedő példát a kormányzati tervezés és irányítás raci­onális működésére a globális információ korában.

Az egységesülő világgazdaság összefüggéseiben az innovációval járó kockázatok viselése meghaladja még a legnagyobb transznacio­nális cégek lehetőségeit és erőforrásait is. Az ezekkel a kockázatokkal való megbirkózás érdekében a társadalom egészének erőforrásait kell az ilyen célok felé irányítani.

A magánszektor megvédése a túl nagy kockázattól – ez Japán világgazdasági sikerének kulcsa. A kormányzat a) alacsonyan tartotta  a kamatlábakat, és így biztosította az alacsony kamatterheket – ami arányosan kisebb kockázatot jelentett – az innovatív beruházásokra vállalkozó cégek számára; b) az ipari K+F erőfeszítéseket gondosan kiválasztott innovációs célokra összpontosította, különösen a Nemzeti Kereskedelmi és Ipari Minisztérium működése révén; c) lehetővé tette a magáncégek számára, hogy valóban hatalmas beruházási kötelezett­ségeket vállaljanak, azzal, hogy a cégek innovációs erőfeszítéseiből származó termékek számára biztosította a kormány által garantált kezdeti piaccá, és d) elkötelezte magát azokra az emberi és anyagi inf­rastruktúrával kapcsolatos beruházásokra, amelyekre a magánszektor támogatása érdekében szükség volt (legutóbb például egy 200 milliárd dollár költségű országos távközlési hálózat létesítése formájában).

A francia tervezés ehhez hasonlóan: a) az ipar fejlesztését szolgáló hatalmas tőkét igénylő beruházásokban való állami részvétellel csök­kentette a magánvállalkozás kiadásait és kockázatát; b) egyes ipará­gakat, régiókat és technológiákat kormányzatilag ösztönzött fejlesztési tevékenység felé terelt; c) maga is aktív szerepet vállalt a globális in­formáció korának megfelelő infrastruktúra felépítésében. Kiemelkedő példa erre a Minitel hálózat, amely messze előtte jár a hasonló, bárhol a világon működő információs létesítményeknek, mivel komputeres adatszolgáltatást biztosit körülbelül négymillió telefon-előfizetőnek. Ez a gazdaságpolitika nemcsak hogy létrehozott több mint háromezer, a rendszerhez kapcsolódó információszerzéssel és terjesztéssel foglalko­zó vállakózást, hanem egyszersmind biztosította az elektronikus adat­közlés ábécéjének megtanulását egy egész nemzedék számára, első ízben nyitva meg a lehetőséget a tömeges, az elektronikus eszközök segítségével történő társadalmi kommunikáció számára.

E) Az Egyesült Államok helyzete a globális információs gazdaságban

Az Egyesült Államok, miközben a globális információs gazdaságot jel­lemző számos technológia és szervezeti forma úttörője volt, komolyan elmaradt az információ korának megfelelő gazdaságra való áttérés vég­rehajtásában.¹⁹

Három lényeges tényező okozta ezt a lemaradást: 1. Az Egyesült Államoknak a világ iparában betöltött vezető szerepe a hagyományos tömegtermelés korszakában. Ez a vezető szerep ki­alakított és megerősített egy sor intézményes formát és kulturális atti­tűdöt, amelyeket annál nehezebb megváltoztatni, minthogy a múltban rendkívül sikeresnek bizonyultak. A múlt sikereitől ugyanis nehezebb elszakadni, mint a múlt kudarcaitól. Így az USA vállalataira a tömeg­termelés korából származó vezetési magatartásformák a jellemezők, a japán cégekkel összehasonlítva inadekvát jellegű alkalmazkodással a rugalmas gyártási rendszerekhez. ,Az elsődleges kérdés: hogyan hasz­nálják fel a technológiákat. Egy most megjelent tanulmány összeha­sonlítja az ugyanazon termékek gyártására szolgáló rugalmas gyártási rendszerek (FMS-k) felhasználását Japánban és az Egyesült Államok­ban. A japán FMS-létesítményekben felhasznált gépek átlagos száma hat, az amerikai rendszerekben hét. Azonban az Egyesült Államokban az egy FMS által elkészített munkadarabok száma 10 volt, Japánban átlag 93, tehát csaknem tízszer annyi. A darabonkénti évi ráfordítás ér­téke az USA-ban 1727, Japánban csak 258 volt. Az amerikaiak az új berendezéseket a gyártás egy régi stílusú koncepciójának eszközeiként használják fel. Arra is képtelennek bizonyultak, hogy a bennük rejlő lehetőségeket az új termékek bevezetése terén kiaknázzák. Az évente bevezetett új termékek száma Japánban huszonkétszer olyan magas volt, mint az Egyesült Államokban. Kevés kivétellel az USA-ban létesí­tett rugalmas gyártási rendszerek a gyakorlati felhasználás során meg­döbbentően rugalmatlannak bizonyultak, sok esetben rosszabbul mű­ködtek az általuk felváltott hagyományos technológiáknál is. Maga a technológia ebben nem hibás, a különbség a vezetési módszerekben van.”²⁰

2. A hagyományos, laissez-faire típusú piaci liberalizmus melletti ideológiai elkötelezettség. Ez az ideológia elveti a kormányzatnak a globális információs gazdaság által megkövetelt új típusú gazdasági szerepvállalását, és így aláássa az Egyesült Államoknak a világgazda­sági versenyben elfoglalt előnyös pozícióját. Az Egyesült Államok fo­lyamatosan elutasította a technológiai fejlődésnek és a technológiai in­novációnak a kormányzat általi előretervezését, nem vette tudomásul a nagyarányú technológiai beruházásokból származó termékek állami­lag garantált piacára irányuló igényt, és elhanyagolta a világgazdasági versenyképesség nélkülözhetetlen hátterét jelentő emberi és anyagi inf­rastruktúrába való beruházást. A kapitalizmus igazi központja többé nem a Wall Streeten, hanem Tokióban van: a tíz legnagyobb nemzet­közi hitelintézet közül nyolcnak Japánban van a központja, és a nem­zetközi és egyesült államokbeli piacokra való japán behatolás ahhoz vezetett, hogy a japánok egyik vezető amerikai iparágat a másik után kezdték uralni.²¹

A japán és amerikai gazdaság közötti versengésben a legutóbbi küzdőterepet a HDTV (nagy felbontóképességű televízió) technológiák jelentették, ahol a standardok kifejlesztésének a Szövetségi Tömeg­kommunikációs Bizottság által irányított folyamata egy „gyors, csaknem forradalmi” technológiai fejlődés katalizátora volt az Egyesült Államok­ban. Azonban, ennek az áttörésnek ellenére is, az iparág jövője két­séges, mivel az új technológiai standardok alacsony költségű ipari ter­melésre való felhasználásának eredményeit valószínűleg már Japán fogja learatni. „Japán stratégiája koherens, integrált, és hatalmas infor­mációs áramlatok elemzésén alapszik. Célja, hogy Japánt tegye az uralkodó gazdasági hatalommá a világ információs technológiákkal való ellátása terén. A találékony minisztériumok versengenek egymással az ipar új ösztönzőkkel és támogatásokkal való ellátásában és a kocká­zatok csökkentésében, nagyban elősegítve a japán magáncégek HRS (nagy felbontóképességű rendszerek) beruházásait és termékfejlesztő tevékenységét. Ezzel szemben az Egyesült Államok kormányának nincs saját gazdaságfejlesztési stratégiája. Kevés vagy semmilyen jelentősé­get sem tulajdonit a HRS-technológiának, és különösen erőteljesen uta­sította el, hogy határozott szerepet vállaljon az HDTV-technológiák ki­fejlesztésében. A gazdaságfejlesztésbe való beavatkozásai mindennek nevezhetők, csak konzisztensnek nem. Általában ezek a lépések inkább egyes vezetők szeszélyének az eredményei, mintsem bármilyen, az egyes technológiáknak legalább a nemzetbiztonsági jellegű költségeit és hasznát felmérő tudatos becsléséi.”²²

3. A technológiai erőforrásoknak a katonai szférára való koncent­rálása. A jelenlegi katonai konfliktus Irakkal demonstrálta mind az in­formáció korának megfelelő módon felszerelt katonai erő hatalmas fö­lényét egy hagyományos fegyverekkel harcoló hadsereg fölött, mind pedig az Egyesült Államok katonai vezetésének magas fokú technikai és szervezési hatékonyságát. Mindazonáltal azok a nagy remények, amelyeket évekkel ezelőtt a katonai csúcstechnológiai kapacitásnak a civil termelésbe való könnyű átirányíthatóságához fűztek, csaknem tel­jesen szertefoszlottak. A katonai-ipari komplexum a katonai beavatko­zásokra orientált költséghatékonysági kritériumokkal dolgozik, ahol a végrehajtott katonai vállalkozás eredményei nem fejezhetők ki közvet­lenül pénzben, míg a civil termelést a nyereségesség kritériuma hatá­rozza meg, ahol is a költségeket a realizált, nagyon is monetáris jellegű eredményekkel kell összevetni. A társadalom gazdasági erőforrásainak nagyarányú igénybevétele a katonai technológia céljaira, ami sok éve jellemzi az Egyesült Államokat, a legfontosabb erőforrásokat vonja el a nem katonai jellegű céloktól, és olyan, speciális célokat szolgáló ipari kapacitás megteremtéséhez vezet, amelynek kevés vagy semmi köze sincs a nagy piacokon elérhető gazdasági sikerhez.²³

Nemzetközi szinten az Egyesült Államok ideológiai vonalának kö­vetői egyre nagyobb bajban vannak. Németországban Helmut Kohlt, az Egyesült Államoknak ezt az elkötelezett ideológiai szövetségesét, úgy tűnik, az a veszély fenyegeti, hogy maga alá temeti az ország keleti felének gazdasági összeomlása, amelyet a piacromboló erőinek sza­badjára engedése idézett elő egy olyan gazdaságban, amely addig – a tervgazdaság révén – tűrhetően, ha nem is nagyon jól működött. A Német Központi Bank elnöke, Karl Ottó Pöhl teljes gazdasági csődként jellemezte a kelet-németországi helyzetet; Otto Lambsdorff, a szabad­demokratáknak, Kohl koalíciós kormányzó partnereinek elnöke kijelen­tette, hogy Keleten a munkanélküliek aránya – amelyet most 32 szá­zalékra becsülnek – hamarosan elérheti az 50-60 százalékos szintet; és március 18-án illetve 21-én hetvenezer, majd százezer résztvevővel tömeges demonstrációkra került sor Lipcsében, amelyekkel a kelet-né­metek a választásokkal való becsapásuk ellen tiltakoztak. Figyelembe véve másfelől a nyugat-németek körében kialakult ellenérzéseket, a keleti országrész gazdasági problémái kezelésének magas költségei miatt már úgy idézte fel ez a tömeges példányszámban megjelenő he­tilap, a Der Spiegel, a „Kelet és Nyugat közötti valódi összeütközés-rémét, mint amely többé nincs teljesen kizárva.²⁴

A lengyel gazdaság a Harvard Egyetem professzora, Jeffrey Sachs által javasolt drasztikus piaci sokkterápia közepette mély válsággal küzd, miközben megkísérli az ipar radikális privatizálását, egy olyan gazdaság laissez-faire elvek alapján folyó racionalizálásának részeként, amelyet egy hatalmas hagyományos mezőgazdasági szektor ural – olyan típusú mezőgazdaság, amelynek átalakítása Németországban és Franciaországban két nemzedéket és hatalmas erőforrásokat vett igénybe, s ez az erőfeszítés a mai napig sem tekinthető befejezettnek.

Napjainkban Kelet-Közép-Európa viszonylag jól működő gazdasá­gai Magyarországon és Csehszlovákiában találhatók, ahol vannak még olyan tűrhetően működő tervezési struktúrák, amelyek a gazdasági te­endőkkel kapcsolatos kiterjedt országos vita közepette mindeddig meg­menekültek attól, hogy a piaci liberalizmus nevében szétrombolják őket.

F) Alternatív modell Közép-Kelet- és Kelet-Európa számára

A kelet-közép-európai és kelet-európai gazdaságokban a gazdasági rekonstrukció legjobb stratégiája a létező, még működő tervezési inf­rastruktúrák felhasználása egy olyan megfontolt átmenet megvalósítá­sára, amely – az Egyesült Államok által nyújtott modell helyett – egy, a francia és japán modell elemeit magába foglaló rendszerhez vezetne el.

E régió országai, elutasítva politikai múltjukat, hajlamosak arra, hogy az Egyesült Államok ideológiai irányítását kövessék; ezt az irány­vonalat erősítik a gazdasági segítségre és kölcsönökre vonatkozó ame­rikai ígéretek éppúgy, mint az Egyesült Államok erős katonai pozíciója. Mindazonáltal a piaci liberalizmus ideológiai okokból elfogadott irány­vonala önpusztító magára az Egyesült Államokra nézve is; ez az egyik fő oka annak, hogy az USA eddigi ipari és pénzügyi vezető szerepe a világgazdaságban fokozatosan átcsúszik Japán kezébe. Az Egyesült Államok ideológiai irányítását követni Kelet-Közép- és Kelet-Európában annyi, mint felkapaszkodni egy süllyedő hajóra.

Egy francia vagy japán típusú tervezési rendszerre való áttérés ugyan jelentős mértékű privatizálást foglal magában, de megőrzi a tár­sadalmi racionalitás érvényesülésének ígéretét egy sor olyan területen, amelyeknek döntő jelentősége van egy globális információs gazdasá­gon belüli versenyképesség szempontjából: magas szintű állami támo­gatás a K+F tevékenységnek; megfelelően finanszírozott, egyre uni­verzálisabb jellegű technikai és szakmai oktatás; olyan, új információkra orientált adathálózatok kifejlesztése, amelyek nem lehetnek sem ön­erőből működőek, sem önfinanszírozóak; szisztematikus ipari/technoló­giai előretervezés; és a decentralizált gazdasági egységek megóvása az elviselhetetlenül nagy innovációs kockázattól.

G) A kelet-közép-európai és kelet-európai országok múltjukból örökölt előnyei

A kelet-európai országoknak van egy fontos örökölt előnyük a francia és japán modellekhez hasonlóan működő, részletesen privatizált gaz­dasághoz való átmenet során – feltéve, hogy ezt a múltjukra való ér­zelmi reakció részeként nem vetik el maguktól. Ez az előny nem más, mint a szociális kiadások magas szintje, és az ennek megfelelő, új információk létrehozására szánt intézményes infrastruktúra.

Ennek fő elemei a következők:

1. A mindenki számára elérhető, gyakran kiváló szintű, állami szak­mai és felsőoktatás súlya, még ha ezen sokat rontott is annak a száraz ideológiai katekizmusnak az oktatása, amely a kritikai társadalomtu­domány művelését csaknem lehetetlenné tette, és időnként még a ter­mészettudományokban is a liszenkóizmushoz hasonló esztelenségekhez vezetett.

Az oktatás általános hozzáférhetőségének ezt a jelentós szerepét erősíteni kell, nem pedig feláldozni egy rövidlátó gazdasági racionali­zálás oltárán. A jövő információs társadalmának kulcsa a széles körű technikai és szakmai oktatásban részesülő munkaerő. Ma már a köz­vetlenül a termelésben foglalkoztatott dolgozókkal szembeni oktatási követelmények is olyan szintre emelkedtek, hogy a világpiaci verseny­képesség fenntartása ezen a területen is komoly kiadásokat követel a vállalatoktól.²⁵ Közeleg az a nem is túl távoli nap, amikor például egy autó előállításához szükséges társadalmi ráfordítás mintegy háromne­gyed részét a közvetve vagy közvetlenül felhasznált új információk, kü­lönösen az oktatási, fejlesztési és tervezési jellegűek fogják kitenni.

2. A nemzeti jövedelem nagy százalékának kutatási és fejlesztési célokra fordítása. Néhány kelet-európai ország még viszonylag elma­radott gazdaság mellett is többet tudott profitálni a K+F tevékenységek állami támogatásából, mint a hasonló fejlettségi szinten lévő, magán­vállalkozásra alapozott gazdasággal rendelkező harmadik világbeli or­szágok. Szükséges, hogy a kutatásnak és a fejlesztésnek ez a jelentős szerepe fennmaradjon, és amennyire lehetséges, még erősödjék.

3. Tervezési struktúrák, amelyek, ha saját feltételeik között csődöt mondtak is, kiváló kiindulópontot jelentenek egy francia/japán típusú tervezési szerkezetre való áttéréshez. Ezeket a tervezési mechanizmu­sokat meg kell szabadítani a bürokratikus hibáktól és az autoritárius hatalmi vonásoktól, és a francia illetve japán modellnek megfelelő ter­vezési, célkitűző és támogató jellegű feladatokra kell őket átállítani. Eb­ben a vonatkozásban szignifikánsnak tekinthető, hogy a japán MITI (Nemzetközi Kereskedelmi és Ipari Minisztérium) abból a háború alatti hadianyagellátási minisztériumból nőtt ki, amely a háború idején dikta­tórikus eszközökkel működött, meglehetősen kevés sikerrel, és éppen azután vált az ipari és technológiai fejlődés motorjává, hogy ezt a ha­talmat elvették tőle, és rákényszerült, hogy tárgyalások és meggyőzés segítségével kezdjen irányítani.²⁶

H) Egy Kelet-Közép- és Kelet-Európa számára lehetséges francia/japán típusú tervezési modell alapvető vonásai

Melyek lennének tehát az alapvető vonásai egy francia/japán típusú tervezési rendszernek, amely közvetlen alternatívát kínálna az esztelen piaci liberalizmussal szemben?

1. Magas társadalmi ráfordítás a K + F tevékenységek területén.

2. Magas társadalmi ráfordítás a mind univerzálisabbá váló techni­kai oktatás és a felsőoktatás területén.

3. Decentralizáció két dimenzióban: világosság a kívánt eredmé­nyek kijelölésében (egyértelműen meghatározott elképzelések) és az ilyen elképzelések kommunikálására szolgáló eszközök gazdaságossá­ga (a McLuhan-i értelemben vett „hideg” kommunikáció). A társadalmi célok kommunikálásának áttekinthetősége, plusz nagyfokú takarékos­ság a beruházást szolgáló központi eszközök terén – mindez nemcsak a tervezés hatékony decentralizálásának egyik kritériuma, hanem fontos politikai alapelv is.

4. Az országos szintű tervezéstől és technológiai előretervezéstől, illetve a kormányszervek és a decentralizált vállalatok közötti alkuban túlságosan erősnek mutatkozó központi tekintélytől való távolodás fo­lyamata során egy indikatív jellegű, részletes projektumokban megfo­galmazott tervezés fenntartása.

A megvalósítást megelőző tanulmányok szintjón elkészített projek­tumok széles skálája, megfelelően meghatározott paraméterekkel, el­helyezéssel és időzítéssel megfelelő eszköz arra, hogy egy terv céljait és irányát konkrétumokban megfogalmazva lehessen közzétenni. Ezzel körülhatárolt terepet kínálunk fel, ahol az egymással szemben álló tár­sadalmi igények megmérkőzhetnek, miáltal lehetővé válik, hogy meg­határozzuk azoknak a kezdeményezéseknek a körét, amelyeket elsőbb­ségnek kell illetnie egyfelől az iparágak, másfelől a régiók konkuren­ciájában.²⁷

5. Egy, a japán MITI-hez hasonló iparfejlesztő szerv létrehozása, amely a technológiai fejlődés számára indikatív célokat határoz meg, és előmozdítja, megvalósításukat.

6. A kulcsfontosságú fejlesztési tervek megvalósításának részleges állami finanszírozása (mint a francia gazdasági fejlesztés és a japán MITI gyakorlatában).

7. A decentralizált gazdasági egységek megóvása a túlságosan nagy innovációs kockázatoktól termékeik kezdeti piacának állami esz­közökkel való biztosítása révén, lehetőleg egy több ország közötti összehangolt regionális szintű együttműködés alapján.

I) Túl a globális információs társadalom kapitalista formáján

A kibontakozóban lévő globális információs gazdaság a kapitalizmus fejlődésének legújabb történelmi szakaszát jelenti. De az érték, a kapitalizmus alapvető termelési viszonya, nem felel meg szervezőelv­ként a jövő teljesen kifejlődött információs gazdasága számára.

Az információnak piacon vett és eladott áruként való kezelése társadalmilag nem hatékony, mivel az információ felhasználását azokra korlátozza, akik képesek megfizetni annak piaci árát, jólle­het a már létező információ használata a társadalomnak semmibe sem kerül. Az érték köré szerveződő termelési viszonyok között a társadalom megfosztja magát annak az esélyétől, hogy a már megtermelt információt teljesen kihasználja. Egy olyan korszak­ban, amikor az információk termelése és felhasználása az összes társadalmi ráfordításoknak egyre nagyobb részét képezi, ez folya­matosan súlyosbodó ellentmondást jelent.

A piac immanens bírálata egy információs társadalom szempontjá­ból. A standard közgazdaságtan terminusaiban megfogalmazva egy ilyen kritika azt állítja, hogy a neoklasszikus értelemben vett maximális társadalmi jólét eléréséhez a társadalmilag hasznos információt, például a számítógépes szoftver formájában tároltat, nem kellene a felhasznált egységek szerint számított árakon eladni, hanem közköltségen kellene finanszírozni, és ingyen elosztani. Két, egymástól független gondolat­menet támasztja alá ezt a tézist:

1. Dupuit érvelése a fix költségekkel kapcsolatban. Az első meg­fontolás a jóléti társadalom gazdaságtanának egy Dupuit által kidolgo­zott híres bizonyítása, amelyet minden végzett közgazdásznak ismernie kell. Dupuit egy felépítendő híd példájának segítségével fogalmazta meg érvelését, feltéve a kérdést: vajon ezt a hidat átkelésenként fizetett díjakból finanszírozzuk, vagy pedig adókból, ezzel lehetővé téve az em­bereknek, hogy ahányszor csak akarnak, ingyen átkeljenek rajta. A probléma indifferenciagörbék segítségével történő elemzése azt mutat­ta, hogy csak a változó jellegű költségeket kellene díjakból finanszírozni, a fix költségek piaci árazás (tehát példánkban az átkelésenként fize­tendő díj) általi megtéríttetése szükségszerűen nem hatékony. Ez ugyanis egy alacsonyabb indifferenciagörbén vezet egyensúlyi helyzet­hez, mint ha a rögzített költségeket az egy összegben kivetett adóból finanszíroznák, lehetővé téve korlátlan számú átkelést, olyan díjszabás mellett, mely csak a változó költségeket fedezné. Amennyiben a változó költségek összege gyakorlatilag nulla, mint a híd esetében, amelynek bőséges kapacitása van, egyáltalán semmilyen díjat sem kell kiszabni.

Dupuit problémája tökéletes példa minden általánosan használt in­formáció, például a számítógépes szoftver esetére. A szoftver kifejlesz­tésének a költsége egy meghatározott költség; ha egyszer ez az infor­máció létrejött, akkor ennek az információnak a további felhasználók számára való hozzáférhetővé tótele zéró összegű marginális költséggel jár. (A program tárolásának a költsége egy fix költség, amely független a használók számától, a másolás költsége, beleértve a floppylemezt és a komputer működési idejét, inkább a szállítási költségeknek felel meg, mint a marginális termelési költségnek; mindenesetre ezek az összegek egy új szoftver kifejlesztésének költségeihez mérve elhanya­golhatók.)

Valójában a szoftver esete jobban illusztrálja Dupuit alapelvét, mint a híd, mivel az átkelésre irányuló növekvő „kereslet” közlekedési du­gókat okozhat egy hídon, a létező információ felhasználásának viszont nincsenek kapacitási határai. Éppen ezért az információnak közvetlenül közköltségekből való finanszírozása és ingyenes elosztása hatéko­nyabb, mint piaci árak kiszabása az információ egységenkénti felhasz­nálásáért.

Ez az érvelés feltételezi, hogy a szóban forgó információ, akárcsak Dupuit hídja, széles körben felhasználható. Tehát a folyó információkra vonatkozik, amelyeknek közköltségen való finanszírozása a befogadók egy szűk körénél jóval több embernek lesz hasznára, valamint mind­azokra az új információkra is, amelyek természetüknél fogva a társa­dalom valamilyen vonatkozásban való előrehaladását segítik elő, és így fontos, széles körre kiterjedő hasznos hatásokat hordoznak. Az érvelés gyakorlati jelentősége nyilvánvalóvá válik, ha észrevesszük, hogy egyre többféle rögzített beruházási projektnél a szoftver kezd dominálni a hardver fölött, vagyis, pontosabban megfogalmazva, a kutatási, fejlesz­tési, oktatási és szoftverköltségek, tehát az új információ költségei je­lentik az összkiadás túlnyomó részét. Ez a helyzet például a nagyon nagy sebességgel, magas kapacitással működő távközlési infrastruktu­rális létesítmények létrehozása esetében, amelyektől döntően függ elő­relépésünk a kifejlett információs társadalom felé vezető út közvetlenül előttünk álló szakaszán.²⁸

2. A közhasznú javakra hivatkozó „külső gazdaságossági” érvelés. Ez a második megfontolás független az elsőtől, és azokkal az akár rögzített, akár változó költségekkel járó ráfordításokkal kapcsolatos, amelyek jelentős és széles körű társadalmi haszonnal járnak, és ame­lyeknek költségeit lehetetlen azzal kompenzálni, hogy az áldásaikban részesülőktől használati egységenként felszámított piaci árat követe­lünk. Jó példát szolgáltatnak erre a közegészségügyi kiadások: nem lehet az emberekkel díjat fizettetni, valahányszor nem kapnak meg egy betegséget. Másik példa erre a szállítási főútvonalak fenntartására for­dított kiadások esete, amelyeknek hasznos hatásait ugyan részben a magánvállalkozások használják ki, de amelyek ugyanakkor komoly tár­sadalmi haszonnal járnak, mivel hozzájárulnak az általános gazdasági fejlődéshez. A tankönyvekben általánosan idézett ilyen jellegű példák magukban foglalják a katonaságra, rendőrségre és más közszolgálta­tásokra fordított kiadásokat éppúgy, mint az összes szállítási és táv­közlési létesítmény költségeit.

Specifikusan az információ vonatkozásában ide tartoznak először is ugyanazok a kategóriák, amelyekre Dupuit fixköltségi érvelése is vo­natkozott; ezenkívül a nagy sebességű telekommunikációs adathálóza­tok, különösen az új információval foglalkozók érdemelnek különös fi­gyelmet.

Az ilyen közhasznú vagy részben közhasznú javak döntő jellemvo­nása az, hogy tisztán laissez-faire jellegű piaci viszonyok között az őket előállító cégeknek költségvetési aszimmetriát okozhatnak. Az ilyen cé­gek viselik e javak termelésének összes társadalmi költségét, de az eladásból származó bevételek formájában nem, vagy csak részben tud­ják kihasználni a belőlük származó társadalmi hasznot. Amennyiben e társadalmilag hasznos hatást mégis el kívánjuk érni, az ennek követ­keztében az ilyen javakból mutatkozó hiányt állami erőforrások igény­bevételével kell pótolni, különben a magáncégek ezeket egyáltalán nem, vagy csak egy, a társadalmi optimumnak messze alatta maradó mennyiségben fogják előállítani. Így például a szoftver esetében a cé­gek, amelyek a programokat kifejlesztik, viselik a költségeket, de egy állandóan bővülő és differenciálódó információfeldolgozó kapacitás tár­sadalmi hasznossága messze meghaladja a szoftverek vételárának ér­tékét, és meghaladná még akkor is, ha nem volnának ingyenes átmásolási lehetőségek, Utóbbiak egyébként gyorsítják a már létező infor­máció terjedését, de azon az áron, hogy csökkentik a motivációt a társadalmilag hasznos szoftver előállítására.

A szabadalmi törvényhozás egyfajta elismerését jelenti annak az inherens aszimmetriának, amely az új információ egyik, részben a köz­javak jellegzetességeivel rendelkező fajtájában megnyilvánul. Abból a célból, hogy bátorítsák a feltalálói tevékenységet, amelynek jelentős társadalmi haszna van, a korlátozott időszakra kiterjedő monopólium formájában utólagos támogatást adnak a feltalálónak. De ez az eszköz, amely valóban segíti a találmányok születését, nem képes a keletkező információt zéró áron eljuttatni az összes potenciális felhasználóhoz, ahogyan ez a társadalmi jóléti optimum szempontjából kívánatos lenne. A másolási jog védelmének az a célja, hogy hasonló módon működjék. Számos más közhasznú tevékenység esetében – honvédelem, rendőr­ség, oktatás, közegészségügy stb. – az állami támogatás vagy teljes mértékű állami finanszírozás vált az elfogadott gyakorlattá, itt viszont az a probléma, hogy a közhasznú javak termelésére vonatkozó dön­téshozatal nincs decentralizálva, mint a szabadalmaztatható találmá­nyok esetében, hanem centralizált, és bürokratikusán vagy politikai mó­don működik.

Így az információk áruként való kezelésének mindhárom útjával problémák vannak. Tisztán piaci alapon hozott döntések esetén túl ke­veset termelnek belőlük, a szabadalmi vagy másolási monopóliumok korlátozzák a társadalomban való terjedésüket, az állami támogatás pedig akadályozza a termelésükre irányuló decentralizált egyéni kez­deményezést. Hasonló megfontolások vonatkoznak arra az informáci­óra, amelyet Dupuit fixköltségekkel kapcsolatos érvelése szerint köz­költségekből kellene finanszírozni.

Ezekben a problémákban fel kell ismernünk az információ áruként való kezelésének lényegéhez tartozó belső ellentmondásokat. Ezek az ellentmondások elviselhetők mindaddig, amíg az információáru szerepe a gazdaságon belül korlátozott – mint a hagyományos tömegtermelés korszakában, és azt megelőzően. De ahogyan belépünk a globális in­formációs gazdaság korába, és a széles körben felhasználható infor­mációk kifejlesztése a társadalmi munkaráfordítás mind nagyobb részét teszi ki, ennek az ellentmondásnak a súlya elkerülhetetlenül növekedni fog, és feloldása szükségessé válik.

Marx beható kritikája az értékről – egy információs társadalomban. Amit ma tudunk a természettudományról és a technológiáról, az kitű­nően beleillik a marxi elmélet kereteibe. Különösen az új információs korszakos a termelés globalizálódása az, ami teljesen egybeesik azzal, amit Marx megjósolt a Grundrissének egy szakaszában, ahol is ő már saját korában észreveszi azt, ami napjaink kibontakozó információs kor­szakának alapvető jellemvonása: a valódi társadalmi gazdagság terme­lése eljut addig a pontig, ahol már egyáltalán nincs arányban a (köz­vetlenül, vagy a termelési eszközök esetében közvetve) belefektetett munkával, és elsődlegesen a tudománytól és technológiától válik füg­gővé. „A valóságos gazdagság megteremtése kevésbé függ a mun­kaidőtől és az alkalmazott munka mennyiségétől, mint azoknak a ha­tóerőknek a hatalmától, melyeket a munkaidő alatt mozgásba hoznak, és amely maga – ezeknek erőteljes hatékonysága – megint nem áll semmilyen arányban a közvetlen munkaidővel, amelybe termelésük ke­rül, hanem éppenséggel a tudomány általános állásától és a technoló­gia haladásától, vagyis e tudománynak a termelésre való alkalmazásá­tól függ.”²⁹ Ezzel a világtörténelmi változással az érték mint a munkaidő mértéke és a termelési viszonyok központjában álló tényező elégtelen­né és, ahogyan Marx látja, diszfunkcionálissá válik. Tanúi vagyunk egy nagy jelentőségű történelmi drámának: miközben a kapitalizmus vi­lágrendszerré válik és a piaci érték rohamosan meghódítja az egész harmadik világot (és talán még előtte a második világ nagy részét is), ugyanez a piaci érték mint a termelés központi relációja és szervezőeszköze eléri fejlődésének határait, és kimeríti saját lehetőségeit.

Ezt a képet még ki kell egészítenünk egy fontos szemponttal, amely­nek vonatkozásában olyan új információkkal rendelkezünk, amelyek Marx számára még nem voltak elérhetők. Az elmúlt évtized megmutatta, hogy a kapitalizmus az információ korához való alkalmazkodás folyamatán megy keresztül, és ezáltal talán kiterjesztheti történelmi létezésének határait, az értéktöbblet termelésének olyan új formáját vezetve be, amelyre „minőségi értéktöbbletként” (lásd a C részt) utaltunk. Az új forma előnyt jelent a versenyben azoknak a kapitalistáknak, akik alkal­mazzák, de az osztályharc folytatódik, és a tudomány és technológia társadalmi potenciáljának teljes kihasználása ezt megsínyli.

Így Marxnak teljesen igaza volt, amikor rámutatott a tudományban és technikában, a modern világ központi termelőerőiben megtestesülő emberi erőfeszítés és az érték, a kapitalizmus központi termelési viszo­nya közötti ellentmondásra.

A francia forradalom óta nem hozott létre a történelem ezzel összehasonlítható jelentőségű ellentmondást. A XIX. és XX. század for­radalmi mozgalmainak óriási erőfeszítéssel kellett az emberi poli­tikai akaratot érvényesíteniük az anyagi élet kényszerelvei szem­ben; ma tanúi vagyunk olyan anyagi erők kialakulásának, amelyek egyre Inkább szétfeszítik a kapitalista értékviszonyok béklyóit, ké­szen arra, hogy végleg lerázzák őket.

J) Új termelési viszonyok felé

Hogyan kellene erőfeszítéseinket arra felhasználnunk, hogy a történelmi fejlődést a megfelelőbb új termelési viszonyok irányába segítsük elő – olyan viszonyok felé, amelyek a termelési folyamatok és nem az áruk közvetlen összekapcsolásán alapulnak?

Egy dolog belátni, hogy az érték mint a termelés központi szabá­lyozó relációja a globális információs társadalom kialakulásának előre­haladásával kimeríti lehetőségeit, és egészen más anticipálni: mi veheti át a helyét? Marx, legáltalánosabban megfogalmazva, azt sugallja, hogy az egyének közötti áruk által közvetített kapcsolatok, amelyek a kapi­talizmust jellemzik, átadják helyüket az egyének termelő tevékenységei közötti közvetlen viszonynak. De hogyan?

A kelet-európai és közép-európai tapasztalatból – amely inkább diszkreditálta, mintsem igazolta a szocializmust, és amelyet semmi esetre sem fogadhatunk el iránymutatónak, de amelyet mindazonáltal el sem vethetünk teljesen – azt a következtetést kell levonnunk, hogy egy centralizált bürokratikus állam a szocialista eszme halálát je­lenti. Egy újragondolt szocializmus alapja nem lehet más, mint a szu­verén társadalmi egyének anyagi termelési tevékenységeinek totalitása.

Egy globális információs társadalomban ezeknek a termelési tevé­kenységeknek döntően a zömében minőségileg új információ termelése és hasznosítása körül kell forogniuk. E tevékenységeknek egyfelől ál­talában decentralizáltaknak kell lenniük, hogy teret adhassanak az e­gyéni kezdeményezésnek. Használható mintát kínál itt a tudomány tör­ténete, amelynek előrehaladása (márpedig ez mindig par excellence új információt jelent) szakadatlanul az egyének hozzájárulásaitól függött. Mégis, másfelől, a tudományos vállalkozások egészének sikere mindig legalább ugyanennyire függött az egyéni eredmények számos külön­böző módon történő társadalmi integrációjától is, mint például tudósok hálózatának együttműködése, technológiai-instrumentális támogatás a mesterségek és az ipar részéről, a kritikai vizsgálódás (egy bizonyos pontig való) legitimációja, a tudományos tevékenységgel foglalkozó egyének anyagi támogatása. Nem meglepő módon a kiindulópont a társadalomban termelő egyén marad – még akkor is (vagy különösen akkor?), amikor információt termel.

Egy fontos kérdés, amely a kapitalista termelési viszonyok megha­ladásának perspektívája szempontjából perdöntő lehet: hogyan decent­ralizáljuk az információ termelését piac nélkül? Ebből a perspektívából szemlélve, annak, hogy az információt, mint például a számítógépes szoftvert, továbbra is áruként kezeljük, az egyik lényeges oka az, hogy Igy látjuk biztosítva a termelésére irányuló erőfeszítés önfinanszírozó jellegét. Ha ugyanis ezt a tevékenységet közköltségen finanszírozzuk, felmerül a kérdés: ki döntse el, hogy ki kaphat fejlesztési támogatást új szoftverek előállítására? Itt újra felüti rút fejét a központosított bürok­ratikus döntéshozatal réme. Más szavakkal: amennyiben egyelőre kép­telenek vagyunk meggyőző megoldást- kínálni arra a problémára, ho­gyan termeljük az információkat társadalmi szempontokra érzékeny új termelési viszonyok között, annyiban beleragadunk a mind kevésbé és kevésbé megfelelő kapitalista termelési viszonyokba.

Két modellt vethetünk fel kiindulópontként (de ennél nem többnek szánva) ennek a problémának az átgondolásához:

1. A történelmi folyamatként felfogott tudományos tevékenység mint lehetséges konceptuális modell. A tudomány decentralizált, amennyiben mindig is életeivé volt az egyéni kezdeményezés, és (a kutatási támo­gatással kapcsolatos politikai csatározások ellenére) még ma is az, de ez a decentralizáció mégsem az áruforma igénybevételével működött.

A tudományos tevékenység paradigmáját követve például a szoftver egy információs társadalomban előállítható lenne „szoftveregyete­mek”³⁰ hálózatának működése révén. Mint a kutatásban vezető szere­pet játszó amerikai egyetemek, egy „szoftveregyetem” is decentralizált formában egyesítené azokat az embereket, akik adott programozási feladatokra vállalkoznak, és akiknek az erőfeszítései új információk lét­rehozására irányulnak, melyeket azután elkezdenek oly széles körben terjeszteni, amennyire csak lehetséges, ahogyan ezt jelenleg is teszik a tudósok, részben a közjó, részben saját reputációjuk és társadalmi állásuk előmozdítása érdekében.

2. A decentralizált szövetkezetek gazdasága mint paradigma. Szá­mos lehetséges technikai formája van decentralizált kooperatív jellegű termelőegységek nem-piaci formában való koordinálásának programo­zás, tervezés és más hasonló módszerek igénybevételével. Ezek mind­egyike feltételezi azonban az anyagi megélhetésért folytatott keserves küzdelem kiküszöbölését, azaz egy olyan információs társadalmat, amely elég magas anyagi szinten ól ahhoz, hogy legtöbb tagja számára nemcsak a megélhetés gondjai, de a magasabb szintű fogyasztási elő­nyökhöz való hozzájutás kérdései is másodlagossá váljanak azon alap­vető törekvésük mellett, hogy valóban kielégítő, társadalmilag megbe­csült élettevékenységet találjanak maguknak. Az egyéniség képességei kiemelkedő szinten és kedvező társadalmi környezetben való kibonta­koztatásának görög eszménye éppoly érvényes célkitűzés marad a jövő szocialista információs társadalma számára, amennyire megvalósítha­tatlan az emberek nagy többsége számára a mi mai társadalmunkban.

A fenti két elképzelést abban a reményben vázoltam, hogy ezzel alkotó vita megindításához járulok hozzá. Ami a lehetséges jövőbeli termelési viszonyokkal kapcsolatosan leginkább aggodalomra ad okot, az nem az, hogy egyelőre nem tudjuk megmondani, milyenek lehetnének, hanem az, hogy a szocializmus jövőjével kapcsolatos gondolkodást a politikai és taktikai kérdések szintjére korlátozzuk – pontosan ez volt az, amitől Lukács György a leghatározottabban óvott³¹ -, ahelyett, hogy feladatunknak tekintenénk részleteiben és világtörténelmi kontextusában feltárni azt a konkrét anyagi alapot, amelyen egy újragondolt szocializmus, a neki megfelelő termelési viszonyokkal, felépülhet.

K) Konklúzió: elfogadható visszavonulási pozíció és kiindulópont a jövőre nézve

Ha visszavonulási pozíciónkat úgy határozzuk meg, mint egy részlege­sen privatizált francia/japán típusú rendszerre való átmenet álláspontját, azok, akik közülünk a szocializmus elkötelezettjei, közös politikai frontot alkothatnak mindazokkal, akik egy, a francia és japán tervezés elemeit tartalmazó, értelmes mértékben privatizált gazdaságot – nem pedig egy amerikai típusú, ideológiai indokokkal alátámasztott laissez-faire libera­lizmust – tekintenek kívánatos célnak.

Közép-Kelet-Európa és a világ számos más része számára Párizs még mindig rendelkezik a világ kulturális és szellemi központjának va­rázserejével; ez reményt ad arra, hogy a francia modell politikailag hi­telesnek bizonyul..

Hogy Japán a gazdasági fronton legyőzi az Egyesült Államokat, az egyre nyilvánvalóbb, az amerikai hadsereg mostani váratlan technikai és szervezeti sikerének ellenére is. Egyszersmind szögezzük le, hogy az amerikai hadsereg a leghatározottabban nem laissez-faire alapelvek szerint működik, hanem egyike a világ legnagyobb értékű tervezésnek alávetett aggregátumainak.

Így, figyelembe véve Franciaország és Japán presztízsét, számí­tásba véve azokat a kritikus nehézségeket, amelyekkel az ideológiai megfontolásokon alapuló laissez-faire gazdaságpolitika szembesül az Egyesült Államokban, Lengyelországban és legutóbb Németországban is, tekintetbe véve végül az Egyesült Államok gazdasága egyetlen ter­vezett és az információ korának fogalmai szerint magasan fejlett szek­torának, nevezetesen a hadigazdasági szektornak sikerességét, a fran­cia és japán tervezés vonásaival rendelkező gazdasági rendszerre való átmenet vonzóerejének objektíve nagyon jelentősnek kell lennie Közép-Kelet- és Kelet-Európában.

Pontosabban inkább az lehetne, ha Európának ez a része nem csömörlött volna meg mindenfajta tervezéstől, és ha nem úgy tekintene az Egyesült Államokra, mint a Szovjetunióval való ideológiai konfrontá­ció győztesére. Az USA-nak eme győztesként való felfogását persze újból megerősítették az iraki események. Ebből a távolságból nehéz látni, hogy az Egyesült Államoknak az információ korával összhangban lévő katonai technológiája nem egykönnyen vihető át a civil termelés területére, s innen az sem könnyen látható be, milyen gyorsan vezet majd el az Egyesült Államok laissez-faire politikája a totális gazdasági vereséghez a Japán tudatosan megtervezett pénzügyi és ipari fejlődé­sével való konfrontációban.³²

Ahhoz, hogy ezekre a konklúziókra jussunk, nem szükséges szo­cialista nézőpontból szemlélni a világot. E konklúziók nem kis részét osztják a világgazdasági helyzet legkülönbözőbb USA-beli megfigyelői, akik közül egyesek a vezető amerikai egyetemeken működő „business school”-okhoz tartoznak, s így a legmerészebb fantáziával sem tekint­hetők baloldaliaknak, de akiket komolyan foglalkoztat az Egyesült Álla­mok helyzete a világgazdaságban. A világhelyzet egyre több jól infor­mált, elmélyült és megfontoltan objektív megfigyelője – aki maga egyéb­ként nem osztja a szocialista felfogást – a kelet-közép- és kelet-európai régió gazdasági problémáira minden valószínűség szerint a francia, il­letve japán típusú, irányított, a kormányzat által erőteljesen támogatott és koordinált, de nem bürokratikusán megtervezett ipari és technológiai fejlődés kategóriáiban fogja keresni a megoldást. Az ilyen politikai erők számára maga ez a gazdasági modell lesz a végcél. Ezzel szemben mindazok számára, akik a szocializmus – eszmei és gyakorlati – re­konstrukciójára törekednek, ugyanez megfelelő visszavonulási támasz­pont, s egyben egy jövőbeni újrakezdés lehetséges kiindulópontja lesz.

E felfogásbeli eltérés ellenére megvan a remény egy olyan sikeres po­litikai szövetségre ezek között az erők között, amely a közvetlen priva­tizálást és a kormányzat újjászervezését célzó döntésekre, valamint minden valószínűség szerint a középtávú jövőre nézve is áthidalja ezt a különbséget.

Ezen túlmenően mindaddig nem számíthatunk arra, hogy újra fel­építhetünk egy szocialista társadalmat, amíg nem jutunk el az ehhez szükséges intellektuális újrakezdéshez – ennek a vállalkozásnak során pedig szembesülnünk kell a globális információs társadalom korának megfelelő, teljesen új termelési viszonyok kérdésével, meg kell vitat­nunk, és legalább ideiglenes megoldást kell találnunk rá.

(Ford.: Szalai Miklós)

Jegyzetek

1 A zárójelben szereplő nagybetűk a szöveg alfejezeteire utalnak.

2 Ebben a részben nagymértékben felhasználjuk a McAdams, Vietorisz és mások munkájából vett anyagot (1988c).

3 A tőke I. köt. New York, Vintage Books, Random House, (1977), 13. fejezet: Gépi berendezés és nagyipar (pp. 494-449.) (MEM 23. 346 skk.)

4 Úgyszintén jelentősen hozzájárultak a kérdés kutatásához: Dunn (1970) Engelbrecht (1985, 1986a. 1987b); Jonscher (1981, 1983, 1984), Karunaratne (1984. 1986); Komacuizaki és Tanimicu (1983) Morris-Suzuki (1984, 1986); az OECD (1981); Porat (1977); és Rubin és Huber (1986).

5 Jonscher (1983) p. 19. 2. ábra; az 1978-as átlag és következtetés az 1990-es valószínű adatokra. A jelen cikkben Jonscher összes adatait kerekítettük.

6 Durlac és mások (1987).

7 William J. Broad „Science and Technology: The Gap is Shrinking Fast” New York Times, 1988. április 5. pp. CI, 6.

8 Cohen és Zysman 1988. p. 1111.

9 Perlman (1987) p. 23.

10 A szakmai képzés hosszú távú fejlődését bőségesen tárgyalja Jánossy (1963).

11 Perlman (1987) p. ES-1.

12 Az oktatási és kutatási komputerhálózatokkal összekapcsolódó tevékenységek széles körét nemrégiben dokumentálták McAdams. Vietorisz és mások (1987, 1988a. 1988b, 1988c). Az új technológiák és szervezeti formák gyorsan növekvő hatását az egyetem előtti oktatásra Perlman tekintette át (1987). Végezetül a hálózatfelhasználó közösségek kialakulását – különös tekintettel a Usenet hálózatra – Durlak és mások elemezték (1987).

13 DenicoH, 1981, p. 374.

14 Ez a következtetés világosan kiderül agy, a moziipar vertikális dezintegrálódásának térbeli következményeivel foglakozó elemzésből, lásd: Christopherson és Slorper (1986), pp. 316-318.

15 McAdams, Vietorisz és mások (1986b), IV. köt.

16 Porus Olpadwala folyamatban lévő kutatásai a Cornell Egyetemen (szóbeli közlés).

17 A japán tervezésről és gazdaságpolitikáról lásd: Johnson (1982), Mohan (1984), Pempel (197B), Pretowitz (1988).

18 A francia tervezésről és gazdaságpolitikáról lásd Hayward (1986), Czerny és Schain (1985), Zysman (1978), Cohen (1986), a Minitel rendszerről lásd: Marchan (1987), Bazin és Doré (1986) és a Listel címtárat.

19 Lásd: Cohen és Zysman (1988), az Egyesült Államok Kongresszusának Technológiafelmérő Hivatala; az Egyesült Államok elnöke által kijelölt bizottság az ipari versenyképességről (1985), Reich (1983).

20 Cohen és Zysman (1988), p. 1113. Idézet Jaikumartól (1986). (pp. 10. és 69.)

21 Prestowitz (1988), Reich (1983).

22 McAdams (1991), vázlat.

23 J. Gould (1966).

24 A Pöhl-idézet és a bizonyító anyag forrása: Der Spiegel 1991. március 25., 18-20. Az április közepén érvényes munkanélküliség-előrejelzést lásd ugyanott. A Lambsdorff-hivatkozás forrása: Deutschland Nachrichten, 1991. március 22.

25 Ezt részletesen bemutatja egy, a Harward Business Reviewban megjelent, „Hogyan vált a Motorola 7 millió dolláros képzési költségvetése évi 120 millió dolláros oktatási beruházássá” című cikk. Lásd: Wiggenhorn (1990. július-augusztus) pp. 71-83.

26 Johnson (1982).

27 Vietorisz (1983).

28 McAdams és Vietorisz (1988c).

29 Marx, Grundrisse, Baltimore, Penguin Books, 1973. pp. 704-705. (MEM 467II. p. 168.)

30 Ezt az elképzelést Alan K. McAdams javasolta (Cornell Egyetem).

31 Lukács, Demokratisierung heute und morgen (1985).

32 Az USA gazdasági erejének teljes körű értékeléséről vő. Krugman (1990).

Hivatkozott irodalom

Arrow, K., The Economics of Information. In The Computer Age: A Twenty-Year View, edited by M. Dertouzoa and J. Moses, MIT Press, 1st ed., 1979; 3rd ed., 1980.

Bazin, Dorothea, and Doré, Dominique, L 'informatex: Guide du Minitel dans l'entreprise, Paris, Hommes et Techniques, 1986.

Broad, William J., „Science and Technology: The Gap is Shrinking Fast”. New York Times, April 5. 1988. pp. C1.6.

Businnes Week, “The Hollow Corporation: The Decline of Manufacturing Threatens the Entire U.S. Economy”, March 3,1986.

Caissey, G. A., “Skills for the Information Age”, Education Digest (condensed from Educational Horizons), Feb. 90. p. 51.

Cerny, P. G.,and Schain, M. A., eds., Socialism, the State, and Public Policy in France, New York, Methuen, 1985.

Christopherson, S., and Storper, M., “The city as studio, the world as back lot: The impact of vertical disintegration on the location of the motion picture industry”, Environment and Planning D: Society and Space, 1986, Vol. 4, 305-320.

Cohen, S. S., Modem Capitalist Planning: The French Model, London, Weidenfeld and Nicolson, 1969.

Cohen, S. and Zysman, J., “Manufacturing Innovation and American Industrial Competitiveness”, Science, 4 March 1988, pp. 1110-1115.

Denicoff, M., “Sophisticated Software: The Road to Science and Utopia”, in The Computer Age: A Twenty Year View”, edited by M. Dertozuos and J. Moses, MIT Press, 1st ed.,1979:3rd., 1980. pp. 367-391.

Dunn. Edgar S., The Information Utility and the Idea of the Public Data Bank, in The Information Utility and 'Social' Choice, AFIPS Press, 1970. pp. 103-122.

Durlak, Jerome, O'Brian, Rory, and Yigit, Ozan, .USENET: an Examination of the Social and Political Process of a Cooperative Computer Communications Network under the Stress of Rapid Growth”, Usenet, “news.misc” article 1104 (1987), dokumentumtár.

Engelbrecht, Hans-Jurgen, „An Exposition of the Information Sector Approach with Special Refe­rence to Australia, Prometheus, 3,1985, 370-386.

Engelbrecht, Hans-Jurgen, “From Newly Industrialising to Newly normalising Country: The Primary Information Sector of the Republic of Korea 1975-1980”. Information Economics and Policy, 2, 1986.169-194. North-Holland.

Engelbrecht, Hans-Jurgen, .The Japanese Information Economy: Its Quantification and Analysis In a Macroeconomic Framework, with Comparisons to the U.S.”. Information Economics and Policy, 2. 1986, 277-306. North-Holland.

Gould, Jay, The Technical Elite, New York, A. M. Kelly, 1986.

Hayward.J.E.S., The Stale and the Market Economy: Industrial Patriotism and Economic Planning in France, New York, New York University Press, 1986.

Jaikumar, „Postindustrial manufacturing”, Harvard Business Review, 64. (1986).

Johnson, Chalmers, MITI and the Japanese Miracle: The Growth of Industrial Policy, 1925-1975, Stanford, CA, Stanford University Press, 1982.

Jánossy Ferenc, A gazdasági fejlődés trendvonala ás a helyreállítási periódusok, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1963.

Joncher, Charles, „The Economic Role of Telecommunications”, in Telecommunications and Productivity. M. Moss, ed., Addison-Wesley Publishing Company, Boston, Mass., 1981. Joncher, Charles, „Information Resources and Economic Productivity”, Information Economics and Policy, 1.1983. North-Holland.

Joncher, Charles, “Productive and Growth of the Information Economy”, Communication and Information Economics, M. Jussawalla and H. Ebenfield, ed., North-Holland. Karunaratne, N., “Planning for the Australian Information Economy”, Information Economics and Policy, A. 1984, 345-367, North-Holland.

Karunaratne, N., „ Analytics of Information and Empirics of the Information Economy”, The Informa­tion Society, Vol. 4., Number 4,1986.

Komatsuzaki, S., Tanimitsu, T., “Japan's Information Industry: A structural Analysis”, Economic Eve, March 1983.

Krugman, Paul, The Age of Diminished Expectations: U.S. Economic Policy in the 1990s, Cambridge, M. I. T. Press, 1990.

Lindsay, Q. W., „Organizing Research in an Information Society”, Society, Sep-Oct. 1990.p. 63.

Listel. Repertoire des services Teletel Paris, triennial edition.

Lukács, Georg, Demokratisierung heute und morgen, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1985.

Machlup, Fritz, The Production and Distribution of Knowledge in the United States, Princeton University Press, 1962.

Machlup, Fritz, Knowledge: its Creation, Distribution, and Economic Significance, Princeton Uni­versity Press, 1980.

Marchand, Marie, Lesparadis informationels du Minitelau services de communication du futur, Paris, Massond, 1987.

McAdams, A. K., HDTV in the Information Age: The Role of Government in the U.S. and Japan, Conference paper, Third International Conference on Japanese Information in Science, Techno­logy, and Commerce, Institut de reformation Scientifique et Technique, Nancy, 14-18 May, 1991 (sajtó alatt).

McAdams, A. K., Vietorisz. Thomas, et al” NYSERNET–Final Report: Market and Economic Impact Study, New York State Educational and Research Network, October, 1987. McAdams, A. K., Vietorisz Thomas, et al. NYSERNET – Second Report: Lessons from Four Networks, New York State Educational and Research Network, 1988a.

McAdams, A. K., Vietorisz, Thomas et al., NYSERNET – Report III. Vol. I: The supercomputing Community; Vol. II: The Biomedical Community; Vol. lll:Education:K-12; Vol. IV. Industrial Clienls. New York State Educational and Research Network, 1988b.

McAdams, A. K., Vietorisz, Thomas, et al, .Educational Benefits and Public Support of a National Education and Research Network”, Educom Bulletin, Vol. 23. No. 2/3. Summer/Fall 1988c, 63-71.

Marx, Karl. Grundrisse, Baltimore, Penguin Books, 1973. (MEM. 46.)

Mohan, Krishna, Japanese Steel and Iowa Beef: An Inquiry into Competitiveness, Conference on International Competitiveness, Fairfield University, June 8,1984.

Morris-Suzuki, Tessa, “Robots and Capitalism”, New Left Review, 147,1984.

Morris-Suzuki, Tessa, „The Challenge of Computers”, New Left Review, 160, 1986.

Moss, M., ed., Telecommunications and Productivity, Addison-Wesley, Boston, Mass, 1981.

OECD, Information Activities, Electronics and Telecommunications Technologies, Vol. I: Impact on Employment, Growth and Trade, Paris, 1981.

Pempel, T. J., .Japanese Foreign Economic Policy: The Domestic Bases for International Behavior”, 2 Ch. 5 in Katzenslein, P. J., ed., Between Power and Plenty: Foreign Economic Policies of Advanced Industrial States, Madison, Wisconsin, University of Wisconsin Press, 1978.

Porat, M. U., The Information Economy: Definition and Measurement. OT Special Publication 2 77-12(1); U.S. Department of Commerce, Office of Telecommunications, May 1977.

Prestowitz, Clyde, Trading Places: How we Allowed Japan to Take the Lead, New York, Basic Books, 1988.

Reich, Robert, The Next American Frontier, New York, Penguin, 1984.

Rubin, M., Huber, M. The Knowledge Industry in the United States 1960-1980 Princeton University Press, 19B6.

Salvaggio, J. L., The Information Society: Economic, Social, and Structural Issues, rev. Lara Overtrup, Journal of Communication. Spring 1990. p. 173.

Shumate P. W. jr., and Winstein, S. B., .On the Cutting Edge of Tomorrow's Technology”, USA Today, Sep. 89, p. 30.

Spiegel, .Von Kohl hintergangen, March 25,1991,18-20.

U. S. Congress, Office of Technology Assessment, U.S. Industrial Competitiveness: A Comparison of Steel, Electronics, and Automobiles.

U.S. President's Commission on Industrial Competitiveness, Global Competition: The New Reality, January, 1985.

Vietorisz, Thomas, Planning Methodology, Athens, Center (or Economic Planning and Research (KEPE), April. 1983.

Wiggenhorn, William, “Motorola U: When Training Becomes an Education”, Harvard Business Review, July-August 1990. 71-83.

Zyeman, John, “The French State in the International Economy”, Ch. 8. In Katzenstein. P. J., ed., Between Power and Plenty: Foreign Economic Policies of Advanced Industrial States, Madison, Wisconsin, University of Wisconsin Press, 197B.