Ez a rövid, népszerű formában készült publicisztikai írás azoknak szól, akik egy humanista és nem kapitalista nézőpontból kívánják megérteni a mai globális folyamatok irányait és tétjét a folyó háborúk tükrében.
A geopolitikai aspektus
A Hamasz háborúja nemcsak a Hamaszé. Amióta zajlik az ún. orosz-ukrán háború, a napnál világosabb, hogy egy új korszak köszöntött ránk: elkezdődött a többpólusú világrend kialakulásának, vajúdásának időszaka. Ez a „proxi” háborúk kora. Ami azt is jelenti, hogy a világrendszerben uralkodó kölcsönös gazdasági és politikai függés államok sokaságát sodorhatja fegyveres konfliktusba és háborúba. A világon legalább félszáz államban, illetve államok között zajlik fegyveres konfrontáció. Az új helyzetet adekvátan tükrözi Kína és India felemelkedése és az afrikai államok egész sorának törekvése az állami szuverenitás kiszélesítésére. Zajlik a világ soros gazdasági-piaci és területi újrafelosztása. Államok és multinacionális tőkés társaságok tucatjai vetélkednek: a tét a profitért folyó harc, amely sokféle formában jelenik meg: a fegyverkezésben, az erőszakban, a piacokért folyó háborúkban, a vallási konfliktusok felélesztésében stb. A felszínen igen különféle politikai és osztályerők ütköznek meg; ezek a világrendszer egyes régióiban, sőt egyes nemzetállamaiban is külön elemzés tárgyát képezik.
A fentieknek megfelelően, a politikai, gazdasági és katonai erőviszonyok világrendszeren belüli átalakulása nyomán Ukrajna elkerülhetetlen katonai vereségét, az USA, a NATO és az EU világhatalmi pozícióinak megrendülését egy globális összeütközés részének tekinthetjük. A kibontakozó világháború azért nem lépett (még?) az emberiséget elpusztító „atomfázisába”, mert „kisebb” proxi háborúkként zajlik. A világrendszer nyugati centruma korábbi uralkodó pozícióját, az USA hegemóniáját nem tudja tovább fenntartani. Hogy ez a változás a világrendszeren belüli erőegyensúly tekintetében jó-e vagy rossz, előre vagy egy új „középkor” irányába visz-e, természetesen bonyolult kérdés és megítélése sem magától értetődő, de az bizonyos: e választás az objektív valóság része.
A Hamasz – izraeli háború a fentebb vázlatosan megrajzolt konstellációba illeszkedik. Valójában Irán és számos más, az iszlámhoz köthető állam vagy szervezet proxi háborúja ez, egyfajta lázadás a nyugati központú, amerikai hegemóniára épülő világrend és a régióban Izrael Állam létével megbékülni szándékozó erők ellen. A nyugati hegemóniát a Közel-Keleten számukra Izrael testesíti meg. Irán mint Oroszország katonai szövetségese saját cselekvési körét szélesíti ki a háború által, hiszen nemcsak a közel-keleti régióban emeli meg tekintélyét a Hamasz előretolásával, hanem mint „középhatalom” a NATO-val, mindenekelőtt Törökországgal és Szaudi-Arábiával szemben is jelzi, hogy Irán „globális játékos”, amely a Hamasz, a Hezbollah és más siíta terrorista csoportok fegyveres akcióival képes az egész muszlim világ fellázítására. Ezen „akciók” meghirdetett célja Izrael állam elsöprése, végső soron lakosságának kiirtása, ahogyan ezt a Hamasz és az iráni vezetők egyértelműen megfogalmazták. Az antiimperialistának nevezett nyugat-európai tiltakozó mozgalmak, tüntetések alapjában az iszlamista ideológia vonzásában szerveződnek. Ez mindenekelőtt a kendőzetlenül antiszemita jelszavakban fejeződik ki.
Oroszország – noha növelni kívánja tekintélyét a muzulmán világban – nem érdekelt Izrael lerombolásában. Oroszország és Kína a diplomáciai tárgyalásokban látja a megoldást a véres izraeli visszacsapás nyomán, amelyet az USA „biztosít” a tengereken. A közel-keleti káoszban, a zavarosban sok állam, szervezet, politikai mozgalom halászik és keresi saját szerencséjét, a „progresszívektől” a Muzulmán Testvériségig, a „zavaros időket” globális méretekig növelve. Legkevésbé arról esik szó, amiről szinte minden állam és szervezet fennhangon beszél és amit zászlajára ír: „a szabad Palesztina” problémájáról.
A politikai és osztályszempont
A baloldal számára a náci Németország legyőzése óta az antiimperializmus közös kiindulópontját az antifasiszta ellenállás, a háborúk elkerülése, az ún. békepolitika képezte; sohasem működött együtt terrorista szervezetekkel még ha azok vörös zászló alatt követték is el akcióikat polgári lakosság ellen.
A Szovjetunió meggyengülése, majd lerombolása a baloldalt lényegében maga alá temette és a globális nyugati hegemónia ismert formáját erősítette meg és ösztönözte. Az egyes társadalmakban és az egyes államok között példátlan egyenlőtlenségek jöttek létre. Az USA és a NATO uralma alatt egyesített világban a helyi társadalmak sokfelé, így a mi régiónkban is „elveszítették” a szocialista gondolkodás és cselekvés módjait, struktúráit, és helyükben szinte mindenütt az etnonacionalista ellenállás formái léptek, amelyek a globális tőkével versenyben álló helyi burzsoáziák és tőkés társaságaik érdekeit fejezik ki. Ám az is kétségtelen, hogy az átalakulás veszteseinek többsége mindenekelőtt a világrendszer félperifériáján és perifériáján szállt szembe a „globalizmus” kíméletlen és elnyomó rendszerével, amely a demokrácia, a függetlenség és az emberi jogok jelszavaival igazolta magát. Másfelől viszont a geopolitikai érdekeknek megfelelően a nyugati rezsimek maguk is hozzájárultak, sőt sokfelé finanszírozták is az etnonacionalista tekintélyuralmi rezsimek és diktatúrák kialakulását, felemelkedését. E rezsimek a „nemzeti érdek”, a „nemzeti függetlenség” és vallásetikai jelszavak igézetében szervezték meg a helyi társadalmak többségét, és vették át a szétesett, jórészt „liberalizálódott” baloldaltól a hagyományos szociális követelések képviseletét. Ezek a folyamatok eltérően bontakoztak ki Kelet-Európában, a muszlim világban és Latin-Amerika számos országában is, ahol a hagyományos baloldal még a leginkább megőrizte pozícióit.
Hogy illusztráljuk, milyen szerepet játszott a Nyugat mind a tekintélyuralmi, mind az etnonacionalista fejlemények „feltámadásában” a „félperiférián,” néhány jellemző momentumra hívom fel a figyelmet. Az egyik az, hogy a Szovjetunió lerombolása után a Nyugat, mindenekelőtt az USA támogatta meg Oroszországban a tekintélyelvű rendszer kialakulását, az elnöki, azaz a végrehajtó hatalom puccsát a legitim parlamenti-törvényhozói hatalommal szemben 1993 októberében. Ennek alapvető oka és célja a szovjet állami tulajdon magánosítása, privatizálása volt, amelyet részben akadályozott a legitim parlament. Ennek ellenére az oroszországi hatalmi elitek „európai orientációját”, „csatlakozását az Európa Házhoz” maga a Nyugat, mindenekelőtt az Egyesült Államok minden ígérete ellenére kinevette és természetesen meggátolta. Sőt, a globális tőke „éhségének” megfelelően a 90-es évek közepétől határozottan megkezdte Oroszország „bekerítésének” új hidegháborús politikáját, amely mindenekelőtt a NATO rendkívül gyors kiterjesztésében öltött formát. Ukrajnából pedig egyfajta „anti-Oroszországot” csináltak az ukrajnai fasizmus, Bandera és társai szellemiségének és katonai reprezentánsainak feltámasztásával. Az ukrajnai, ruszofób pronáci rezsim támogatását természetesen a demokrácia és a függetlenség kiterjesztésének, az „európai értékek” ideológiájával adták el a világközvélemény számára. Ez alkalommal csak megemlíteni tudom, hogy Jugoszláviát törvénytelenül, a nemzetközi jog félredobásával bombázta szét a Nyugat, és ennek következtében sok kis nacionalista államocska bukkant fel, amelyek azután jámbor malacokként sorakoztak fel az európai (EU, NATO) vályúnál.
Ehhez hasonlóan nyitott utat a jelzett etnonacionalista és egyfajta „középkorias iszlamista” fejlődés előtt az az eseménysor, amikor a NATO ázsiai, főként arab világi rezsimeket (Afganisztán, Irak, Líbia, Szíria) bombázott szét. Másfelől viszont – mindenekelőtt Afrikában – jelen van a világrendszer megoldatlan problémák tömegeivel küzdő régióinak „jegelése” a régi gyarmattartó országok érdekében.
Mindezen folyamatok részeként szinte mindenütt „elhaltak” vagy meggyengültek a rendszerkritikai mozgalmak. Példaképpen említem, hogy mindez már ott kísértett a „globalista Nyugattal” és a „kommunista Kelettel” szembenálló iráni iszlám forradalom nyomán létrejött papi diktatúrában. Ennek egyik első teljesítménye az volt, hogy kiirtotta a kommunista Tudeh pártot és minden rendszerkritikai szocialista mozgalmat. Évtizedekkel később, az „arab tavasz” után pedig szinte mindenütt – egy meghatározott értelemben – visszatért a fejlődés a „modern” korszak előtti állapotba.
Mindez nem hagyta érintetlenül a közel-keleti térséget sem, ahol a nagyhatalmak és az arab „olajállamok” nem segítették elő a palesztin probléma semmiféle megoldását. Az izraeli kormányok és a palesztin hatóságok évtizedes kötélhúzása az ENSZ „két állam”–koncepciója körül azért sem lehetett sikeres, mert a palesztin állam létrehozását az arab államok nem voltak hajlandók megfinanszírozni. Izrael pedig arra a körülményre hivatkozott, hogy az arab államok és mindenekelőtt a palesztin hatóságok nem ismerik el Izrael Állam létét. Ez viszont az izraeli politikai csoportosulások szélsőjobboldali formációnak megerősödéséhez vezetett: ezek nem voltak hajlandók a zsidó telepesek területfoglalásának korlátozására Ciszjordániában. Míg Ukrajna mint „nyugati projekt” Oroszország háborúba vonásának lett eszköze, a Hamasz vagy az iráni papi rezsim képét öltő, szélsőséges iszlám fundamentalizmus – amelyet nem ritkán „iszlamo-fasizmusnak” is neveznek – globálissá tenné az ellenállás iszlamista formáit, aminek részben már tanúi is vagyunk. A Hamasz Izraelnek és lakosságának elpusztítását a gyakorlati politika síkjára emelte a palesztin nép szabadságmozgalmára hivatkozva, a mögé bújva. A terrorszervezet az öngyilkos halálkultusz, a korlátozatlan diktatórikus „iszlamizmus” eszközrendrendszerével „saját” lakosságát is feláldozná Izrael és lakossága elpusztításának oltárán, s mint az október 7-i események megmutatták, a legborzalmasabb, normális emberi fantáziával elképzelhetetlen gyilkolási módszerekkel.
A politikai „megoldás”
Mint minden sokszereplős és sok évtizedes politikai konfliktus, amelynek számos geopolitikai, szociális és kulturális aspektusa van, bármilyen megoldás is csak a „sok szereplő” együttes erőfeszítéseként lehetséges. Jelen esetben számtalan érdek ütközik meg: egymást kizáró hatalmi és osztályérdekek összecsapása zajlik.
A konfliktus a baloldal számára is kezdetektől fogva megosztó viták tárgya volt és maradt. A baloldal globális értelemben, vagyis elsősorban a szociáldemokraták és a kommunisták 1948-tól folyamatosan elismerték Izrael Állam létét egy 1947-es- ENSZ határozat alapján, noha mindig aláhúzták, hogy a „két állam-koncepcióhoz” ragaszkodnak. Kivételt képezett a különböző trockista és más radikálisnak mondható antikapitalista szervezetek egy része, amely Izraelben csupán egy „sztálinista projektet” látott és lát ma is. E szervezetek is, akárcsak a palesztin hatóságok és az arab, illetve muszlim államok egy része csak az „egy állam” koncepcióhoz ragaszkodik, miképpen az izraeli szélsőségesen jobboldali erők és csoportosulások is, csak ők egyetlen zsidó államot akarnak.
Ám ugyanakkor a rendszerkritikai baloldal a Szovjetunió összeomlása után is mindvégig ragaszkodott a palesztinok államalkotási jogához, elítélte a Ciszjordániában területeket foglaló izraeli terjeszkedést és az 1967-es határokat védelmezte. Ugyanakkor ez a harc a palesztin nép jogaiért – mint fentebb jeleztük – mindig beleáramlott a nagyhatalmak geopolitikai machinációiba és a palesztin-izraeli hatalmi elitek terméketlen küzdelmébe. Nem véletlen, hogy a „Free Palestine’ jelszó mögött még az ún. liberális „progresszívek” és a queerek is felsorakoztak a maguk naiv módján, sőt a tüntető tömegekkel kiabálják a „From the river to the sea, Palestine will be free” jelszót, amely Izrael megsemmisítésének jelszava, még ha a kiabálók egy része nem is érti, amit mond.
Az antikapitalista baloldalon a sok évtized folyamán a globális politika alapkérdésévé emelkedett a „palesztin ügy”. Noha a palesztin ügyből mára kilúgozódott minden szocialista tartalom, a nemzeti szuverenitás általános demokratikus követelménye továbbra is alapkérdés. Ugyanakkor a változás mögött egy fontos körülmény mindvégig ott „munkál”: a palesztin nép nemzeti szuverenitásának helyreállítása mint alapvető harci kérdés megmaradt, de annak „ellenőrzése” a globális baloldaltól már régen átkerült az iszlám fundamentalizmus befolyása alá. Ezt az „irányítást” a Hamasztól és Irántól, az iszlám fundamentalizmustól „visszavenni” csak ezek radikális bírálatával lehet. Nincsen más út. A többi út a semmibe vezet.
Izrael Állam megsemmisítése mint az iszlám fundamentalizmus alapkövetelése ugyanis a jelenlegi háborúban elvben a zsidók globális méretű kiirtását tételezi fel, ami persze illuzórikus követelés, de hívó szó lehet azok számára, akik az antiszemitizmussal kokettálnak abban a harcban, amit a Nyugat „istentelen” hatalma ellen folytatnak. Ne feledjük el, hogy az iszlám országokban az egyik legnépszerűbb sajtókiadvány ma is Hitler Mein Kampf-ja. A Hamasz dokumentumai ezt a gyilkos célkitűzést a maguk nyers őszinteségével expressis verbis meg is fogalmazták, „alkotmányukban” is szerepel és szimbolikusan–gyakorlatilag október 7-én programjának e részébe a Hamasz terrorszervezetként bele is kezdett. Azok a radikális baloldaliak, akik taktikai okokból ezt a tényt elhallgatják, nem határolódnak el az iszlám fundamentalizmus tényeitől, tulajdonképpen kiszolgáltatják az antikapitalista ügyet az iszlamista szélsőjobboldallal való együttműködésnek: a szocializmus helyére ismét az antiszemitizmus kerül(t), az antikapitalista rendszerkritika helyét a rasszizmus, az antiszemitizmus foglalja el. London és New York, Párizs és Berlin adott az új globális antiszemita hullámról bizonyos jól körülírható benyomásokat. Az iszlám fundamentalizmussal való együttműködés igazolásának leggyakoribb érve, hogy az –mindenekelőtt a Hamaszt támogató Irán – a Nyugattal való geostratégiai összeütközés terén objektíve a baloldal szövetségese. Ha ezt elmondja magáról az oroszországi hatalmi elit néhány csoportja, az még érthető abban a logikában, amelyet fentebb kifejtettem.
De a rendszerkritikai baloldal részéről ez teljességgel hamis érvelés, hiszen az antikapitalista baloldal mint autonóm szervezetek globális halmaza története során sohasem fogott még össze a szélsőjobboldal semmilyen formájával. Ha ez bekövetkezne, mint fentebb hangsúlyoztuk, az a globális baloldal halálos ítéletének aláírását jelentené.
Az antikapitalista baloldal e kérdésben rövid távon a „két állam-koncepciót”, az erőszakról való lemondást, a béke és a diplomácia meghatározó szerepét képviselheti, ha nem kíván sem a nagyhatalmi manipulációk, sem az izraeli nacionalizmus, sem az iszlám fundamentalizmus szekértolójává válni. Persze a perspektívákat illetően a valóságos megoldás a térségben csak is az a szocialista föderáció lehet, amely az ott élő népek gazdasági, szociális és politikai autonómiájának és általában társadalmi emancipációjának alapjára helyezkedik.
