Célok és eszközök

„Az ember, a szabadság, a piac”, ez volt a elme annak az elő­terjesztésnek, amelyet Sz. S. Satalin akadémikus, a reform „öt­száz napjáról” készített, és a legfontosabb szovjet lapokban megjelentetett. A cikk úgy mutatta be a privatizációt, mint az eddigi szenvedésekért kijáró jóvátétel-félét, amelyet a bürokra­tikus vezetés által kifosztott és eltékozolt kollektív vagyon újra­felosztásával juttatnak a társadalomnak. Az kell, hogy mindenki („az ember”) szabadon és jobban élhessen.

De lehetséges-e ez a „privatizáció” és a piac révén?

A Szovjetunióban néha azt mondják, hogy a privatizációnak köszönhetően minden egyes ember saját munkájának tulajdo­nosa (eredményeinek „ura”) lehetne. Ha ez így lenne, akkor voltaképpen társadalmi igazságszolgáltatásnak is lennie kelle­ne, szintén jó esélyekkel arra, hogy gazdaságilag hatékonynak bizonyul: az ellenőrzés és az egyéni felelősség követelménye szükségképp nem individualizmus. Először is vita tárgyává kell tenni a bürokrácia „kollektív” harácsolásának névtelenségét és az egyének törekvéseinek elfojtását, amit az álszocialista érté­kek, a „kollektív” értékek nevében végeztek (feltételezhetően a meglévő szociális védelmi intézkedések szemléltetik ezt a „szo­cializmust”). Ez a „hivatalos marxizmus” megfeledkezett a Kommunista Kiáltvány egyik mondatáról, amely szerint „minden egyes ember szabad fejlődése az összesség sza­bad fejlődésének feltétele”. (Marx és Engels Válogatott Művei, I. kötet, Kossuth Kiadó, 1975., 154. oldal.) Ami a társadalmi tulajdont illeti, Marx szerint azt „termelők szabad társulása” ál­tal kell igazgatni; az egyének szabadsága és felelőssége (de a nemzeti közösségeké is) társulásukban ténylegesen erkölcsi (politikai) és gazdasági szükségszerűség. Satalin cikke egyéb­ként ragaszkodik ahhoz, hogy a privatizációnak szabadon el­határozott cselekedetnek kell lennie, nem pedig erőszakos dekollektivizálásnak.

Az is kell, hogy választási lehetőségek, vagyis alternatívák legyenek. A liberális offenzívának egyik Jellemzője a választási lehetőségek megszüntetése, pontosabban leszűkítése a magántulajdon különböző változataira (egyéni és szövet­kezeti tulajdon, részvénytársaságok); közös szempontjuk az hogy a tulajdonos hatalmát ahhoz a pénzhez (a tőkéhez) kös­sék, amellyel rendelkezik. Ez kizárja tehát az arra való törek­vést, hogy „az államosítás leépítését” a tulajdon „társadal­masításával” valósítsák meg: ez utóbbi azt célozná, hogy az alkotmányos jogot – ingyen – és az igazgatás jogkörét a „társult termelőkre”, (még kialakítandó intézményes formák kö­zött) magára a „társadalomra” ruházzák át.

Az állampolgár és az egyén liberális felfogása ellentétes ez­zel az önigazgatási és szolidáris logikával.

Piac az önigazgatás érdekében…

Mindez szakítást jelent a korábbi tervekkel: a 60-as és a 70-es években (Jugoszláviában, de a Szolidaritás létrejöttekor Len­gyelországban is, továbbá – más formák között – Magyaror­szágon is) a keleti reformok még azt célozták, hogy a piacot összeegyeztessék a „kollektív tulajdonnal”. A peresztrojka kez­deti tervei még ragaszkodtak ahhoz, amit annakidején „piaci szocializmusnak” neveztek (az 1987-es vállalati törvény, ame­lyet 1990 júniusában érvénytelenítettek, egyébként önkormány­zati jogokat biztosított a dolgozók kollektíváinak).

Ezek a reformok sehol sem módosították az igazgatás köz­ponti koordinációs hatalmát a tulajdonosi jogok tekintetében, amelyek továbbra is „mindenkié és senkié” maradtak, mind­azonáltal inkább a bürokratáké, mint másoké. Ezeknek a refor­moknak nem volt sem (demokratikus) politikai tartalmuk, sem gazdasági összetartó erejük, így hát önigazgatási szempontból kudarcot vallottak. Kudarcot vallottak azonban a kereskedelmi szabályozás szempontjából is, mert álkonkurenciáról volt szó: a konkurencia csak a nyereség irányában funkcionált, a vesz­teség irányában nem. A jó piaci helyzetben lévő ágazatok és vállalatok fejlődtek, a többi azonban sohasem jelentett be cső­döt. A foglalkoztatás védelme, amelyet a rendszer szociálpoli­tikája tett lehetővé, arra késztette a hatóságokat, hogy fedezzék ezeket a veszteségeket („piaccal” vagy anélkül). A tékozlás fo­kozódott, a kereskedelem decentralizálása azt jelentette, hogy elégtelen volt a munkaalkalmat teremtő beruházás (vagyis mun­kanélküliséget jelentett); az infláció, valamint az ágazatok és a régiók közötti egyenlőtlenségek és egyensúlyhiányok megnöve­kedtek. A behozatal egy ideig késleltette a válságot, a 80-as évek elején azonban a külső adósság okozta megrázkódtatás alatt minden összeomlott.

… az önigazgatás ellen…

Egyszerű az a következtetés, amelyet a liberalizmus teoretiku­sai levonnak (ebben a tekintetben csatlakoznak azokhoz az elő­rejelzésekhez, amelyeket korábban a liberális iskola vezér­alakja, Hayek adott közre): a piac csak akkor lehet olyan sza­bályozó, amely orientálja a beruházásokat és bezárásra kényszeríti a nem rentábilis vállalatokat, ha általánossá válik. Ehhez az kell, hogy a munkaerő és a termelőeszközök mara­déktalanul áruk legyenek, hogy létezzen tőkepiac és munka­erőpiac (olyan munkavállalók alkalmazása és elbocsátása, akik alávetettek a kereskedelmi profit kritériumainak, tehát azoknak a társadalmi erőknek, amelyek képesek kierőszakolni ezt az alávetettséget); a piacnak kell lennie az egyetlen köteléknek a valóban „magánjellegű” (tehát felelősségteljes) döntések között; egyszóval az államnak „meg kell szabadulnia kötelezettségei­től”, a köztulajdonban lévő vállalatokat privatizálni kell, továbbá meg kell szüntetni a munkásönigazgatás jogait és a szubven­ciókat, mert ezek a hatékonysággal ellentétes védőhálókat fej­lesztenek ki. A program ennélfogva egyértelmű.

A liberális érvelés lényege az, hogy a pénzszerzés (a mun­ka és a tőke arányában) és a költségekkel arányos pénzkiadás motivációja nélkül általánossá válik a tékozlás és a nemtörő­dömség. Tágabb értelemben a nyereség hajtóerejének megfe­lelően és a piaci versenyhez alkalmazkodva igazgatott kapita­lista magántulajdon felszámolásával megszüntették azt a kény­szerítő erőt – érvelnek a liberálisok -, amely a magánvállalkozót arra ösztönzi, hogy a minimálisra csökkentse a költségeket (ne­vezetesen a béreket) és alkalmazkodjék a kereslethez, s ami arra kényszeríti a dolgozót, hogy alávesse magát a kapitalista követelményeknek, nehogy elbocsássak őt.

…és a feudalizmus ellen ?

A Keleten folyamatban lévő átalakulásokat néha a kapitalizmus előtti, szinte feudális viszonyok ellen irányuló polgári forrada­lomhoz hasonlítják. És az igaz is, hogy ezt a rendszert mind­inkább olyan helyi hűbérúrfélék uralták, akiknek a lekötelezett­ségek és személyes összeköttetések hálózatán alapuló hatalma a beruházásokat és a védőhálókat sokkal inkább meghatározza, mint a piac. Jugoszlávia („feudális”) tagozódása az évek során fokozódott, és Magyarországon ma azt mondják, hogy nem a „tervről a piacra” térnek át, hanem a „tervről a klikkrendszerre”… A liberális kereskedelmi programok egyszerre szeretnék hely­reállítani a magántulajdont és megtörni – a piac egyesítő sze­repe révén – mindezeket a tagozódásokat és a személyes összeköttetések hálózatát. A kapitalizmus kialakulásával való összehasonlítás tehát nem igazán helytálló, tovább kell mélyí­teni a hasonlatot.

A tőke voltaképpen oly módon erőszakolta ki hatalmát, hogy a személyes nem-kereskedelmi alárendeltség viszonyait és a rabszolgasággal vagy a jobbágysággal együtt járó védőhálókat egyidejűleg irtotta ki a feudális társadalomból. Ennek során a jobbágyokból vagy rabszolgákból, de a kisárutermelőkből is (ha azok nem tudtak ellenállni a manufaktúrák konkurenciájának) létrehozta a proletárosztályt, amely kénytelen munkaerejét el­adni, meghajolva a pénz és a kereskedelmi konkurencia ural­ma előtt. Ez volt a termelékenység kolosszális növekedésének a forrása. A liberális kapitalizmus legbuzgóbb hívei azt remélik, hogy hasonlóképpen meg lehet törni a bürokratikus világ „tá­mogatott” szolgáinak a mentalitását és magatartását is.

A tőkének alávetett bérmunka a rabszolgáéhoz képest in­tenzívebbé, tehát produktívabbá válik – írja Marx. A rabszolga a félelemtől hajtva dolgozik, nem az életéért, hiszen az nem az övé, mindazonáltal garantálva van a számára. A szabad mun­kást ellenben szükségletei hajtják. A személyével való szabad rendelkezés és a szabadság tudata (vagy inkább a képzete) folytán ez utóbbi sokkal jobb munkás, mint az előbbi. Ehhez járul a felelősség érzete (tudata), mert, mint minden viszontel­adó, a munkás felelős annak az árunak a minőségéért, amelyet szolgáltat és szolgáltatnia kell, vállalva, hogy kiszorítja őt a többi ugyanolyan fajta viszonteladó.

Marx hozzáteszi, hogy ez a proletarizálódás felszabadulás­ként vagy „előléptetésként” fogható fel a jobbágy vagy a rab­szolga számára, de lealacsonyításként a kézműves számára, aki saját munkájának és termelőeszközeinek a tulajdonosa volt.

Mindent egybevéve a termelékenység növekedésének alig­ha volt más forrása, mint ez a burzsoá forradalom.

De ma melyek azok a társadalmi erők, amelyeket „meg kell szabadítani” a feudális-bürokratikus viszonyoktól? És előlépte­tésről vagy társadalmi visszafejlődésről van szó?

A parasztokat kell „felszabadítani”? Parasztok jóformán már nem léteznek (a Szovjetunióban és Kelet-Európában a munka­képes lakosok 15-30 százalékát alkotják), és létmódjuk jelen­tősen átalakult. Csak Lengyelországban és Jugoszláviában van­nak többségben a kistulajdonosok. A liberális elvek őket azon­ban éppenséggel fenyegetik (hiszen kétféle mértékkel mér ez a liberalizmus: itt meg akarja szüntetni a szubvenciókat, de az Egyesült Államokban, Japánban és az Európai Közösségben széleskörűen fenn akarja tartani őket…). A lengyel parasztok zsémbes hangulata sokatmondó. Ami pedig a többi jelentősebb esetet illeti: a liberálisok várakozásaival ellentétben a kollektivi­zált „vidék” nem szavaz nagyarányúan a privatizálásra. Sőt, in­kább szavaz „kommunistaként”, mint a városok (leegyszerűsítés lenne ebben csupán az elnyomó apparátus erősebb ellenőr­zését vagy a bürokratikus rezsimhez való konzervatív ragasz­kodást látni). A régi parasztok eltűntek. Az erőszakos kollekti­vizálás bűnei még mindig nyomasztóan hatnak. De mégis, fő­ként arról van szó, hogy Csehszlovákiában, Magyarországon, a Szovjetunióban és másutt a mai dolgozó parasztok új nem­zedékei meg szeretnék őrizni a kolhozokban szerzett védőhálót (és háztáji gazdaságaikat, amelyek bizonyos fokú önellátást biz­tosítanak az élelmiszerek tekintetében). A (feudális) „előjogok térítés nélküli megszüntetése”, amit valamikor a fellázadt pa­rasztok követeltek, olyan (bürokráciaellenes) jelszó lehet, amelynek a dolgozó parasztok számára más a jelentése, mint a privatizációnak. Ha mindezt felismerve a parasztok a valóban szabad szövetkezeti társulás követeléseivel állnának elő, egy igazi, „alulról jövő” forradalom révén újra meghatározva a helyi és a regionális önkormányzatok hatalmát, akkor lehetőség nyíl­na a városok és a falvak dolgozóinak szövetségére, egy „posztkapitalista” dinamika jegyében…

Létrejött ugyanis azoknak a nagy tömege is, akiknek ma a magánszektor bérmunkásaivá való átalakulásáról van szó – a valóban létező proletariátus, amelyet kizsákmányol az ő nevé­ben rajta uralkodó bürokrácia, egy olyan tulajdont igazgatva, amely nem az övé. A Szovjetunióban egy olyan proletariátusról van szó, amely számára a gorbacsovi retorika egészen 1990-ig azt ismételgette, hogy „a maga urának” kell lennie (ez ismét egy „posztkapitalista” jog), és amely annyira tudatában van en­nek a jognak, hogy valamennyi áramlat élni akar vele valami­lyen formában (a konzervatívok arra törekszenek, hogy szövet­séget hozzanak létre az igazgatók és a dolgozók kollektívái kö­zött az önigazgatási követelések alapján; a liberálisok pedig azt javasolják, hogy a munkások legyenek részvényesek). Létezik az a proletariátus, amely ma a munkaképes lakosság többségét alkotja mindazokban az országokban, amelyeket érint ez a „for­radalom”. S ez azt jelenti, hogy ezeket a dolgozókat a változás perspektívájának megnyerni központi fontosságú tót. Az úgyne­vezett szocialista országokban a piac mindeddig sehol sem tu­dott jelentősen kiszélesedni a munkásönigazgatási jogok nö­velése nélkül. Az esetleges munkásrészvényességgel járó ke­reskedelmi privatizáció csak akkor találhat a dolgozók jelentős részének a támogatására, ha a dolgozóknak (okkal vagy ok nélkül) az az érzésük, hogy ebből nyerhetnek valamit. Ponto­san ennek a reményével kecsegtettek a német kapitalista erők és az ígéreteik. De mi a valóság? Keserű csalódás érte a la­kosságot Kelet-Németország területein (ahová nem özönlik a magántőke), és holtpontra jutott a lengyel strukturális átalakulás, amin feltétlenül el kell gondolkodni, nem kevésbé, mint a that­cherizmus kudarcain. A társadalmi robbanásokat a rekapitalizálódó Kelet-Európában általában nem olyan erő fogja kiegyen­súlyozni, mint például a gazdag NSZK államának gazdasági és pénzügyi hatalma (mert az államnak kell majd megmentenie a berendezést). Mérlegelni kell a javasolt „programot”: arról van szó, hogy az iparvállalatok nagy többségét, a vállalatok ezreit, amelyek a dolgozók millióit alkalmazzák, az ipari termelésnek mintegy 70 százalékát vagy még nagyobb részét kell „szabály­talanítani” a magánvásárlások reményében (nem 10-12 céget, amennyit Thatcher asszony privatizált néhány százezer dolgozó átcsoportosításával!) Az egész világra kiterjedő kapitalizmussal és rendkívüli mértékben összpontosult gazdasággal kell majd (a szubvenciók megszüntetése után) szembekerülniük: a világ­kereskedelem kétötöde az „Északhoz”, a fejlett kapitalizmushoz tartozó multinacionális cégek közötti tranzakciókból áll. Ezek a cégek éppen annyira akarnak szabad kereskedelmet a világ többi részével, mint amennyire a kacsa szabad kapcsolatokat akar a tyúkokkal… S Kelet-Európa és a Szovjetunió társadal­mainak bürokratikus „szárnyasjószága” nem veti latba súlyát, hogy ellenálljon nekik. Hasonló okokból szerte kell foszlania an­nak a reménynek is, hogy az új középrétegekből és az árnyék­gazdaságból származó igazi vállalkozóktól „organikus” növeke­dés várható. A vállalatok megvásárlásához rendelkezésre álló belső megtakarítást a privatizálandó javak 15-20 százalékára becsülik (s ez nem is jelenti még a vásárlás készségét).

Ilyen körülmények között a „burzsoá forradalom'', amely a kapitalista világba akarja visszavezetni ezeket a társadalmakat, csupán „bürokratikus”, önkényuralmi és kifelé forduló lehet, amelyen, amennyiben egyáltalán befektetésre kerül, a külföldi tőke uralkodik. Valamennyi társadalmi kategóriában biztosan lesznek nyertesek és vesztesek (főleg egyes fiatalok és a szak­képzettek fognak nyerni). De összességében véve nagyarányú munkanélküliség lesz, és megnövekednek a különbségek, anél­kül, hogy bármi is garantálná, hogy a lakosságnak többet és jobbat tudnak nyújtani. A kereskedelmi privatizálás hatására ezekben az országokban az ipar elsorvadása széleskörű lesz, egyenes arányban azzal, amilyen a foglalkoztatottság bizton­sága volt – nemcsak a bürokrácia eredménytelenségét kell visszafizetni. A mérleghez szorosan hozzátartoznak azok a szo­ciális-gazdasági előnyök is, amelyek törvényesítették a bürok­rácia hatalmát, és amelyeket a bürokrácia többé már nem képes szavatolni. Ha valaki azt mondja, hogy ez a hatalom csak a diktatúra alapján állt fenn, az figyelmen kívül hagyja mindazt, ami a kapitalista restauráció nyomán el fog veszni: a nem-ke­reskedelmi logika az anyagilag erősen támogatott kultúra, ok­tatás, lakás és közlekedés valamint a jogok területén (amelye­ket megcsúfoltak vagy eltorzítottak ugyan, de amelyek mégsem voltak pusztán deklarációk). Ide tartozik a garantált foglalkozta­tás joga, az oktatáshoz való jog, akkor is, amikor valaki munkás- vagy parasztszármazású, úgyszintén a munkának mint értékal­kotónak az elismerése (még ha formális is) stb. Nincs olyan nyugati „modell”, amely mindezt elfogadhatja és egyidejűleg „hatékony”, a kapitalista kritériumok szerint. Éppen ezért fog csatlakozni reményében az a nép, amely árukkal teli üzleteket és szabadságjogokat, teljes foglalkoztatottságot és társadalmi elismerést szeretne, s azt reméli, hogy ebben határozható meg a „piacgazdaság”.

A szükséges önigazgatás

Létezik (létezett) itt egy hatalmas emberi, kulturális és ipari po­tenciál. A kapitalista restauráció ezt el fogja taposni. Nincs más alternatíva, mint a harmadik út keresése: az egyéni és kollektív felelősség és szabadságjogok alapján kell meghatározni a tu­lajdon legjobb formáit a szükségleteknek megfelelően. Erősen úgy tűnik, hogy az önigazgatás az egyedüli „reális” kiút a vál­ságból, még akkor is, ha sehol nincs olyan modellje, amelyre építkezni lehet.

Modell nincs, de kísérleti és elméleti támpontok vannak. Az önigazgatást oly módon kell „feltalálni”, hogy le kell gombolyítani a megállapított motivációk fonalát – valamennyi motivációét, nem csupán azokét, amelyek a liberális válaszokban szerepelnek.

A hatékony és jogos strukturális átalakulás célja végső fo­kon megtalálni annak a módjait, hogyan lehetne elkerülni a ne­héz éveket, pótolni az elvesztett időt, csökkenteni a költségeket, és elérni, hogy a szükségletek ki legyenek elégítve. De mindez egyrészt a szükségletek nagyon nagy komplexumára vonatko­zik (vajon kielégíthetők-e ugyanazon a módon, a hatékonyság ugyanolyan kritériumai szerint és ugyanolyan tulajdonformák mellett a torta vagy a ruhák utáni vágy, a mentőállomások vagy a magán gépkocsik szükséglete, a szociális és kulturális infrast­ruktúrák vagy a burgonyatermelés szükségessége, a friss leve­gő és a szabadidő szükséglete, a szakképzettségé és a mun­kaalkalomé…?); másrészt pedig attól függ, hogy ki ítéli meg ezeket a szükségleteket és ezeket a költségeket: teljesen nyil­vánvaló, hogy a dolgozók vagy/és a fogyasztók (férfiak és nők) kollektívái ezekre az „egyszerű” kérdésekre (mi jelenti a hasz­nos időtöltést, az eltékozolt időt, más szóval, itt kell-e termelni vagy ott, milyen minőséggel, milyen munkaintenzitással, milyen igazgatási jogokkal, milyen védőhálókkal?) más válaszokat fognak adni, mint, mondjuk, egy kapitalista vállalkozó.

Vajon a dolgozókat „dolgokként” kell kezelni, akiknek épp­úgy van „költségük”, mint a gépeknek, és vajon ezeket a költ­ségeket vissza kell-e szorítani a munkanélküliség nyomásával és a kereskedelmi konkurencia „játékával” (a félelmetes nem­zetközi cégekkel) a nyereség érdekében? Ez a mechanizmusa, sőt a kritériuma a „hatékonyságnak”?

E néhány központi tót rejtőzik a „piacgazdaság” mögött. A demokráciának azt kellene jelentenie, hogy ezeket a kérdése­ket nyilvánvalóvá teszik.

A demokrácia mint termelési tényező

A liberális szemlélet egyik jellemzője azonban éppen az, hogy a gazdaságból ki akarják űzni a politikát (tehát a de­mokráciát). Az érvelés népszerű magva világos: az úgyneve­zett „szocialista” rezsimeket ért leggyakoribb bírálatok egyike pontosan az, hogy „átpolitizálták” a gazdaságot. Ily módon azonban több, nagyon különböző aspektust zavarnak össze: egyrészt van mindaz, ami a bürokratikus önkényességre és szakértelemhiányra, a gazdasági kalkuláció hiányára, valamint a presztízs és az előjogok hajszolásán alapuló politikai volun­tarizmusra, végül pedig az elnyomó gazdasági intézkedésekre utal; másrészt mindaz, ami az egyetlen párt monopóliumából következik a választási lehetőségek tekintetében; és végezetül ott van bizonyos számú gazdasági választási lehetőség tág ér­telemben vett „politikai” jellege.

Amennyire azonban radikálisan vissza kell utasítani az első két aspektust, ugyanúgy kifejezésre kell juttatni, vagyis meg kell erősíteni a harmadikat az álgazdasági döntések képmutatásával szemben. Az etikai és a társadalmi választási lehetőségek leg­magasabb szintjón kezelni a közösségek közötti kapcsolatokat (az egyesülés különböző formáit, a kisebbségek jogait, a nők jogait és így tovább); a környezetvédelmi választási lehetősé­geket, a regionális és a szociális fejlesztés prioritásait, a jöve­delemelosztás egyenlőségének a kritériumait és a társada­lombiztosítás formáit, a tulajdonosi jogokat, az oktatásra, a szol­gáltatásokra és a hadseregre fordított nemzeti erőforrások rész­arányát- nos, ezek mind olyan lehetőségek, amelyek alternatív, egymással összefüggő és különböző eszközöket mozgósító megoldások tárgyát alkothatják: a társadalom és a szó nemes, pozitív értelmében vett „politika” választási lehetőségei.

Az úgynevezett „piacgazdaság” országaiban bizonyos mér­tékben nap mint nap meghozzák ezeket a döntéseket. Reagan elnök idején az amerikai költségvetési deficit évente 100 milliárd dollárral növekedett, elfedve az „állami kötelezettségek leépíté­sét” a szociális kiadások tekintetében, de nem a fegyverkezési költségeket illetően… Más szóval, a katonai hatalom túl fontos volt ahhoz, hogy a piacra és egyedül a magánérdekekre bízzák, a szociális kiadások tekintetében azonban Reagan szemszögé­ből a dolog egészen másként állt. (Ezt példázza, hogy a 80-as években a gyermekhalandóság a szegénység növekedésének arányában nőtt, ami tehát azt jelenti, hogy a lakosság növekvő része számára lehetetlenség magánorvosokhoz fordulni.)

Ezek is mind olyan döntések, amelyeket nem volna szabad sem a politikusokra, sem a közgazdászokra bízni (még kevésbé a piac és az adminisztratív terv mögött rejtőző névtelen bírákra); ez nem jelenti azonban azt, hogy nem kell politikai pártokra, intézményekre és tudományos kutatókra, valamint a piac és a tervek kombinálására támaszkodni.

Nem azt kell az egypártrendszer szemére vetni, hogy ebből a szempontból politizálta a gazdaságot, hanem azt, hogy a „tár­sadalom” helyett hozott döntéseket. (A jugoszláv decentralizált önigazgatási rendszer esetében is azt kell az egyetlen párt sze­mére vetni, hogy megakadályozta olyan koherens alternatív vá­lasztási lehetőségek kialakulását, amelyek lehetővé teszik az önigazgatás számára, hogy jobban mérlegelje saját döntéseinek következményeit; azt kell a szemére vetni, hogy megőrizte az összes döntés monopóliumát, minthogy csak decentralizált igazgatási jogokat biztosított – fenntartva egy korlátozott ön­igazgatási horizontot az összetartó erő nélkül -; szemére kell vetni, hogy az egymást követő „elhajlások” elfojtásával tönkre­tette a szolidaritási kapcsolatokat, és mindenkit az eredmény­telenséghez vezető befelé fordulásra ösztönzött.)

A demokráciának nincs „modellje”. A demokráciát nagyrészt fel kell találni, a tapasztalatok számításba véte­lével át kell alakítani; és feltétlenül bonyolultabb dolog meg­valósítani, mint ahogy azt általában gondolják, ámde egy forradalom megvédelmezése szempontjából lényegesebb, mint a bolsevikok hitték. Intézkedéseik egy része elősegítette Sztálin győzelmét, és amint azt Rosa Luxemburg előre látta, ellentmondásba került egyenjogúsítási tervükkel. De ha meg­őrizzük ez utóbbi álláspont humanista és radikálisan Sztálin-el­lenes jelentőségét, akkor a demokrácia feltétlenül a gazdasági és a kulturális haladás legfontosabb tényezője lesz. A demok­ráciának be kell hatolnia a mindennapi élet valamennyi terüle­tére, és ha ez már megtörtént, tudatosan kell keresni az opti­mális eszközöket ahhoz, hogy a demokrácia hatékony legyen.

A demokrácia egyik-másik formájának vagy intézményének torz, negatív hatásait kritikai vizsgálat tárgyává lehet és kell ten­ni. Ez részben már megkezdődött. Közismertek a „politikai pi­acok” csapdái, a manipulált többségi szavazások, az álnépsza­vazások és az olyan választások, amelyeken demagóg módon mindent megígérnek. Némely döntést többségileg lehet és kell hozni (például arról, hogy mik a prioritások és milyen összegeket kell a közpénzből rájuk fordítani). Ami azonban a kisebbségi választási lehetőségeket illeti, nélkülözhetet­len, hogy azokat is ki lehessen fejezni, meg lehessen vé­deni és ki lehessen elégíteni a prioritásoktól eltérő módo­kon, feltéve, hogy nem ássák alá a prioritások megvalósu­lását. Az esetek egész sorában a közmegegyezés alapján kell tevékenykedni, mert a többségi szavazás elnyomó jel­legű (lásd a nemzetiségi kérdéseket), a közmegegyezés vi­szont csak az egyenlőtlenségek csökkenése esetében élet­képes. Nem lehetséges és szerencsére nem is szükséges, hogy mindenki döntsön mindenről, az ellenben szükséges, hogy az emberek befolyásolni tudják azt, ami őket érinti.

Az önigazgatási terv helytállóságát nem az a naiv hipotézis alapozza meg, hogy az ilyen demokrácia könnyű lesz, hanem az a meggyőződés, hogy az olyan döntésnek, amelyet azok hoztak és ellenőriztek, akiket az végső soron a legközvet­lenebbül érint, több esélye van arra, hogy hatékony és meg­felelő legyen, mint a kikényszerítőn döntésnek.

A privatizáció hívei is elismerik némiképpen, hogy a felelős­ség és az ellenőrzés kulcsszerepet játszik a gazdasági döntés hatékonyságában. De ezt a döntési és ellenőrzési képességet („a reá való alkalmasságot”) a tőke és a magánkézben lévő termelőeszközök tulajdonosaira korlátozzák. A demokráciát te­hát megint csak kidobják a gazdaságból, ami annyit tesz, hogy a demokrácia a mindennapi életet érintő kérdések óriási több­ségén kívül kerül. Azonkívül ez a felfogás jelentősen leszűkíti magának a tulajdonosi felelősségnek az alkalmazási területét, és ez a tulajdon ellene fordul mindazoknak, akiknek nincs be­lőle. Kizárja őket a döntésből és a gazdaságnak és annak a társadalomnak az ellenőrzéséből, amelyben élnek. (A népi rész­vényesség egyáltalán nem csökkentette ezt. Egyrészt bebizo­nyosodott: a részvények elaprózódása elősegíti, hogy az ellen­őrzést összpontosult és erős kisebbség gyakorolja; másrészt világos, hogy a népi részvényesség – és általában a rész­vényesség – motivációja a nyerés reménye, mint a lottó ese­tében, nem pedig az igazgatás gondja, és hogy semmi köze sincs a munka viselkedéséhez. Röviden, nem ruház fel sem­miféle felelősségvállalási jogkörrel.)

A magántulajdon híveinek a legfőbb érve természetesen a „reálisan létező szocializmus”; és az az állítás, amely sze­rint a „társadalmi tulajdon” csak bürokratikus és eredmény­telen lehet. Ám itt csak egy új intellektuális terrorizmusról, egy olyan új áltudományos ideológiáról van szó, mint ami­lyen a tegnapi „hivatalos marxizmus” is volt. Megvan a te­kintélye ahhoz, hogy annak a bikkfanyelvnek a fordítottját használja, amely tegnap uralkodott – kivéve egy pontot: a pártállamhoz hasonlóan úgy véli, hogy a bürokratikus igaz­gatás egyenlő a „szocializmussal”.

A „társadalomnak”, a kollektív tulajdonosnak azonban való­jában sehol sem volt lehetősége arra, hogy megszerezze az ellenőrzés és a döntés eszközeit, és ennek oka nem önmaga a „tervezés”, hanem a bürokratikus diktatúra: a szocializmus nem több, mint hatékony tervezés, ami szerencsére nem azt jelenti, hogy mindent előre kell látni és mindent el kell osztani, egészen a legapróbb szögig, megszüntetve a kezdeményezést és a piacot. A „központi” tervezésnek csak a nagy kérdésekben szabad döntenie, azokban, amelyeket meg lehet vitatni, és ami­kor alternatívákat lehet előterjeszteni (hogyan osszák szét a többletet, mik az elosztás kritériumai és melyek a prioritások?). A „központi” tervezésnek egymás között összehangolt vállalati, közösségi és regionális tervekkel kell társulnia. A hatékonyság érdekében szüksége van arra, hogy olyan szerződéses módo­zatokra támaszkodjék, amelyek lehetővé teszik az egyének és a termelési egységek felelősségvállalását, és szüksége van olyan kereskedelmi mechanizmusokra, amelyeknek köszönhe­tően ellenőrizhető a hasznos jellege annak, amit megterveztek; továbbá szüksége van a választási lehetőségek pluralitásának a megőrzésére, hogy azt hasznosíthassa. Minden szinten, ahol kidolgozzák és alkalmazzák, organikus szüksége van tehát fe­lelősségvállalásra, pluralizmusra és önigazgatási demokráciára. Vajon hol kísérleteztek olyan általános és demokratikus önigaz­gatással, amely ellenőrzi a piacot és a tervet vagy a terveket? Ahhoz, hogy létezzék, nem arra lett volna szükség, hogy a párt­állam saját hatalmának meghosszabbítására dolgozzon ki re­formokat, hanem egy másik, a politikai és szociális demokrácián alapuló egységes hatalmi rendszert kellett volna megcélozni.

Az önigazgatás saját tere-ideje és kritériumai nyomában

A „hatékonyság” szempontjából az egyik megoldásra váró, lé­nyeges kérdés az, hogy (földrajzilag) milyen szinten és optimá­lisan mennyi idő alatt kell egyik-másik igazgatási döntést meg­hozni.

Most még inkább, mint bármikor, hangsúlyozni kell, hogy helyi szinten és rövidtávon a hatékonyságot célzó intézkedés­nek megvannak a maga határai, sőt, könnyen lehet, hogy az ilyen döntés nem is helyénvaló. Ez fokozottan vonatkozik egyébként az egyén szintjére (ebből ered a marginális terme­lékenységtől függő bérezés liberális kritériumainak növekvő ab­szurditása). A megtakarításokat és az időnyerést, valamint a minőség növekedését a társadalmi munka valamennyi láncsze­me közötti kölcsönös függőségekben lehet keresni, a szellemi munka és az anyagi termelés integrációjában, minden egyes választás „külső hatásainak” gazdasági elemzésében, más szó­val az adott döntéssel járó kereskedelmi és nem-kereskedelmi haszon és költség összességének az értékelésében, mindazo­kon a szinteken – helyi, regionális és nemzetközi szinten -, ahol ez a döntés következményekkel jár.

Amikor felmerül, hogy „rentábilis-e”, vagy sem továbbmű­ködtetni egy bizonyos bányát, vagy pedig más energiaforrást kell importálni, akkor igazságtalanság és a hatékonysággal el­lentétes lenne hagyni, hogy ennek a bányának a dolgozói egye­dül döntsék ezt el, vagy pedig azt a látszatot kelteni, hogy sza­badon dönthetnek, miközben alávetik őket a világpiac követel­ményeinek… Szabadságuk azzal a veszéllyel jár, hogy az önálló döntés következtében saját magukat bocsátják el, vagy pedig mindenáron fenntartják a bányát, hogy megvédjék munkalehe­tőségüket, de ezzel együtt talán az eredménytelen termelést is. Miben áll az ésszerű választás? Ez attól függ. Ahhoz azonban, hogy a választott példa esetében az érintett dolgozók vagy ál­lampolgárok szempontjából meg tudjuk ítélni ezt a kérdést, a szén helyi termelési költségének és az importált energia árának egybevetése a tekintetbe vett idő pillanatában szükséges, ám de sémiképpen sem elegendő momentum. A „tér és idő” ténye­zőjét szélesebb körű és gazdagabb kritériumok szerint kell szá­mításba venni: milyen kockázatokkal járnak a világpiaci árak változásai? Milyen kapacitásokért kell fizetni valutával? Melyek az importálás alternatív választási lehetőségei? A bánya bezá­rása milyen társadalmi költségekkel jár a dolgozók, családjaik és a térség számára? Milyen hatása van ennek a termelésnek a környezetre? Milyen a szóban forgó szón minősége és hasz­nossága? Javíthatók-e a termelési feltételek valamilyen eljárás­sal, és mennyi idő alatt? – és így tovább. Az érintett dolgozók véleménye és javaslatai lényegesek. De csapdába esnek, ha a bánya bezárása katasztrófát jelent a számukra. Az eredmé­nyességnek (annak a képességnek, hogy a döntések közül bár­melyiket meghozhassák, amelyet a legjobbnak (télnek), és a társadalmi igazságosságnak a szempontjából lényeges tehát, hogy e döntés (káros következménye) ne háruljon vissza az elsősorban érdekeitekre, és meglegyen a bizonyossága annak, hogy a megítélés a következmények tekintetében szolidáris. A szolidaritás nem lehet munkanélküliségi segély. A szolidaritás­nak annak bizonyosságából kell állnia, hogy van lehetőség más munkára, esetleg szakmai átképzésre, bérveszteség nélkül, a dolgozók és családjuk életkörülményeinek a romlása nélkül.

Ez kapitalista szempontból, a rövid távú nyereség szem­pontjából költséges. De hasznos a szükségletek önigazgatási kielégítésének a szempontjából. És valamennyi szükségletről szó van; arról, hogy optimális módon meg kell határozni: melyik a jó döntés az energiát illetően; meg kell védeni a munkához való jogot és a dolgozók valamint családjuk életkörülményeinek a javulásához való jogot; szó van a regionális fejlesztés és a környezetvédelem követelményeiről, és így tovább. Ez a felté­tele a munkásönigazgatásnak, vagyis annak, hogy valóságosan mozgósítsák a szakértelem, a képzelőerő és a munkakörülmé­nyek strukturális átalakulására vonatkozó javaslatok potenciál­ját. Ahhoz azonban, hogy mindezt meghatározhassák, az kell, hogy az önigazgatási döntéshozatalban részt vehessen az összes érintett személy és mindazok az intézmények, amelyek­re szükségük van ahhoz, hogy tudományos tanulmányok és alternatívák alapján választhassanak a lehetőségek között, részt vehessen továbbá a meghozott döntés által érintett valamennyi szövetség (pl. a környezetvédők) és mindazok a szintek, ahol a dolgozók vagy az állampolgárok szolidaritása segíthet meg­oldani a felvetődött kérdéseket (helyi és regionális tanácsok, ágazati és területi önigazgatás). Lehetővé kell válnia, hogy bármi­lyen egység szakértőkhöz és ellenszakértőkhöz folyamodhasson.

Az önigazgatásban részt vevő dolgozóknak egyébként nem érdekük, hogy eredménytelenül vesztegessék idejüket a mun­kahelyen; az áll érdekükben, hogy strukturálisan át tudják ala­kítani az elavulttá vári vagy szennyező ágazatokat; az az érde­kük, hogy fejlődjék a termelékenység, és ezáltal lehetővé váljék vagy az árak, vagy a munkaidő csökkentése, vagy pedig a mun­kakörülmények javítása.

A munkások szakértelmének mozgósítása ezeken a konkrét alapokon – amelyek a munkában szerzett tapasztalatokhoz és a mindennapi élethez kapcsolódnak – sokkal inkább lehetséges, mint az olyan igazgatás esetén, ahol elvont pénzügyi „címletek­ről” van szó, vagyis olyan valutáris eredményekről, amelyeknek az értéke áttekinthetetlen piaci mozgásoktól függ, és ráadásul elbocsátáshoz vezethetnek. A munkásszakértelem mozgósítása a tapasztalatok egybevetését jelenti, nem pedig versenyt, amelyben egyesek mások rovására nyernek.

Ahelyett, hogy a hatékonysággal ellentétesnek tekintenénk a foglalkoztatás biztonságát és a szolidaritást, inkább támpon­tokat kell belőlük merítenünk a felelősségvállaláshoz (ez olyas­mi, amit sem a „létező szocializmus” bürokráciája, sem a kapi­talista bürokrácia nem tud megtenni). Eközben azonban újra meg kell határozni a hatékonyság fogalmát és az ösztönzők körét, szertefoszlatva azt az elképzelést, hogy egyetlen kritéri­um van, és az mindig „árban” kifejezhető.

A kívánt hatékonysághoz, a megfelelő ösztönzők kialakítá­sához az mindenképpen szükséges, hogy a mutatók össze tud­ják kapcsolni az életkörülmények javulását (a társadalmi ós/vagy az egyéni bérek emelkedése vagy az árak csökkenése vagy új termékek révén) és a termelékenység növelésében elért összes sikert. A technológiai döntéseket alá kell rendelni a „társult termelők-fogyasztók” érdekeinek, hogy könnyebbé vál­janak a munkafolyamatok, és javuljanak a környezeti viszonyok és a termékek minősége.

Ezeknek az emancipáló céloknak az eléréséhez maga az emancipáció a legfontosabb eszköz: a felelősségteljesség, az állandó tanulás révén növelt szaktudás és a feladatok rotálá­sának a gyakorlata, a munkafolyamatok és körülmények ellen­őrzése, az olyan szabad társulások sokasága, amelyek lehetővé teszik az érdekeltek számára, hogy kifejezzék nézetüket. Ez nem szavatolja a konfliktusok megszűnését, de lényeges feltétel ahhoz, hogy megkezdődjék a csoportérdekek és a korlátozott horizontok túllépése.

De ha megvannak a választási lehetőségek, akkor „közpon­ti” prioritásoknak is lenniük kell, s ezek a következők: a szak­tudás szolgálatába állított eszközök az oktatás és a szakmai gyakorlat révén; önigazgatási jogok és azok intézményes kép­viselete helyi, területi és ágazati szinten, illetve az állami szer­vek valamennyi szintjén; a tulajdon társadalmasítása a terv­gazdasági döntéshozatal, a kereskedelmi és az államhatalmi döntéshozatal társadalmasításával.

A piac és a terv társadalmasítása

Mindenki tudja, hogy a szovjet rendszerben az árak nem „ke­reskedelmi” árak (vagyis nem tükrözik az átlagköltségeket va­lamint a kereslet és a kínálat játékát). Némely árakat erősen támogatnak mások rovására: a húsét és más létfontosságú fo­gyasztási cikkekét, a szolgáltatások egy részéjét, és a lakások is sokkal olcsóbbak, mint amennyi a rájuk fordított költség. Az ilyen nagyon alacsony árak mellett nagy a kereslet, amelyet a bürokratikus tervezés nem elégít ki. Más cikkek ellenben (ame­lyek néha nagyon fontosak a mindennapi életben), általában a tartós fogyasztási cikkek, nagyon drágák. Köztudott egyébként, hogy a valóságos kereskedelmi „költség” nemcsak az, amit fel­tüntetnek. Azonkívül, hogy a hiánycikkek felkutatása időpocsé­kolással jár, sok borravalót kell adni, ismeretségi kör és összejátszás szükséges ahhoz, hogy hozzá lehessen jutni ritkán kapható, jó minőségű cikkekhez, ami morális költséget is jelent.

De az ártámogatás megszüntetése szavatolja-e, hogy a ter­melés jobb lesz? Vajon a piac szükségszerűen ésszerűbbé te­szi az árakat és megfelelőbbé az elosztás módját? És biztos-e, hogy az ártámogatás gazdaságilag mindig ésszerűtlen? Vég ül, feltéve, hogy eljutnak a versenyképes kereskedelmi árakhoz milyen következményeket várhatnak ettől?

A jelen cikkben bonyolult és részben technikai vitákba nem bocsátkozhatunk. Az árproblémákra adandó válaszok nem füg­getlenek azoktól a keretektől, amelyek közé beilleszkednek: az, ami ésszerűen javasolható Franciaországban az önigazgatási szocializmus szemszögéből, talán egészen egyszerűen alkal­mazhatatlan egy olyan rendszerben, ahol a piacot már régen megszüntették, vagy ahol a bürokrácia már teljesen tönkretette. Néhány kapaszkodót és vezérfonalat azonban előterjeszthetünk.

Ha a prioritásokat a termelési célok tekintetében már meg­határozták (lakás biztosítása mindenki számára, prioritások a tömegközlekedési hálózat fejlesztésében és így tovább), akkor ezekre közpénzeket kell igénybe venni. Elosztásuk azonban tör­ténhet oly módon is, hogy „versenybe” lépnek azok a különböző vállalatok, amelyek ki tudják elégíteni ezeket a szükségleteket, és ehhez hiteleket kaphatnak. Az érintett vállalatok előterjeszt­hetik ajánlatukat, amelyeket a nyilvánosságra hozott követelmé­nyek pluralitása alapján ítélnek majd meg (regionális foglalkoz­tatás, költségek, takarékosság az energiával és az importtal, környezeti szempontok, a fogyasztói társulások véleménye).

Az mindenképpen szükséges, hogy az árakat ellenőrző hi­vatalok (különböző érdekek képviseletével) rendszeresen nyil­vánosságra hozhassák az ármozgások okait, bármi legyen is az, és összehasonlító jelzéseket adhassanak arról, ami más térségekben és országokban történik. Ellenszakvéleményt min­dig kérni lehet.

Ilyen keretek között a szubvenciókat esetenként kell meg­ítélni, és világossá kell tenni, hogy milyen előnyökkel és hátrá­nyokkal járnak az ilyen intézkedések a termelt javak tekinteté­ben. Időszakos vita körébe tartozik annak megállapítása, hogy egy áru előállításának vagy egy adott szolgáltatásnak melyik a legjobb finanszírozási formája: az egységes ár vagy pedig bi­zonyos jövedelemnövekedés; vitatható egy adott szolgáltatás (óvodák, közétkeztetés, üdülés) díjának a differenciálása az igénybe vevők jövedelme szerint, avagy ingyenes elosztás min­denki számára, de a kompenzálási mód eldöntésével (a vodka árának emelése, hogy csökkenthessék a könyvek árát, nem feltétlenül népszerű, de lehetnek más elképzelések is).

A közszolgáltatás rossz minőségének megállapított tényét rendszeres pluralista vizsgálat tárgyává kell tenni (az ügyben különböző érdekeket képviselő társulások ellenőrzésével lefoly­tatva), és a vizsgálat után alternatív javaslatokat kell előterjesz­teni: ruházzák fel felelősseggel az ápolónőket, az ápolókat és a betegeket, sűrítsék a lakónegyedek rendelőintézeteit némely-fajta orvosi ellátás érdekében, de biztosítsák az orvosi ellátás egyenlőségét az egészségügyben – mindehhez anyagi eszkö­zök szükségesek. A Szovjetunióban rettenetesen leromlott az állami betegellátás, az orvosok nincsenek „eléggé” megfizetve. Mi lenne azonban a méltányos fizetség és mik a kritériumai ennek? Annak függvényében fizessék meg őket, mint amennyi pénze a betegnek van? Valamennyi foglalkozás esetében együttes vitákra lenne szükség.

A „legjobb” árak kérdésében nincsenek univerzális, általá­nos megoldások (olyanok, amelyek a leghatékonyabbak). Né­mely probléma esetében a megfelelő válasz más problémák esetében teljesen helytelen lehet: a telefonvonalak vagy az elektromos hálózat túlterhelésének csökkentése érdekében bi­zonyos időszakokra differenciált tarifákat állapítanak meg, hogy ösztönözzék a fogyasztás beütemezését, vagyis csökkentését (ebben az esetben a díjak emelése kevésbé bürokratikus, mint­ha egy rendőrt küldenének mindegyik lakásba, azonkívül mind­ez a fogyasztók jövedelmének arányában is történhet). Ami azonban a telefon esetében méltányos és hatékony, az a metró esetében ellenhatást váltana ki (mit mondanának az emberek, ha a délutáni csúcsforgalom idején többe kerülne egy metrójegy?).

A világpiaci árakat is elemezni kell, és könnyen érthetővé tenni a velük kapcsolatos összes bizonytalanságot, valamint azokat a politikai és társadalmi körülményeket, amelyeket ál­cáznak. Torz dolog, hogy némely országok „viszonylagos elő­nye” kizárólag abból származik, hogy a munkaerőt túlzottan ki­zsákmányolják és nem részesítik szociális védőhálóban: ha a hatékonyság ilyen feltételektől függ, akkor a verseny egyébként is fokozatosan lerombolja a szociális védőhálókat. Ez ellen tehát védekezni kell.

A helyiről a nemzetközi szintre: milyenek a világpiaci viszonyok?

A védelem nem visszahúzódás vagy autarkia. Noha a szociális védőhálókra szükség van, ezeknek nem szabad oltalmazniuk a pazarlást, és nem szabad életszínvonal tekintetében a világ töb­bi részéhez viszonyítva mutatkozó (minőségileg mórt) eltérések növekedéséhez sem vezetniük. Létokuk ellenkezőleg az, hogy védekezzenek mindazzal szemben, ami másutt retrográd, vagy azzal szemben, ami az érintett országokban regresszióhoz ve­zethet. Arra van tehát szükség, hogy ezek a védőhálók együtt járjanak a termelékenység, a pazarláscsökkentés és a haté­konyság olyan új önigazgatási forrásainak a felszabadulását elő­mozdító eszközökkel, amelyek lehetővé teszik a megerősödést a nemzetközi versennyel szemben. A mindenki számára bizto­sított szabadságjogokra és jobb életre való törekvések terüle­tén végső soron ugyanis azt kell bebizonyítani, hogy a teljes foglalkoztatottsághoz, a szubvencionált kultúrához és az ingye­nes orvosi ellátáshoz való megszerzett jogok jobb minőséggel és fejlettebb demokráciával járnak együtt, mint másutt.

Ezek olyan lehetőségek, amelyeket oltalmazni kell a világ­piacon uralkodó kritériumoktól (mert ezek kapitalista szempont­ból „költséges” választási lehetőségek, de gyorsan a termelé­kenység növekedésének forrásává válhatnak egy alternatív rendszerben, ha van idő és tér a megnyilvánulásukhoz), tudni­illik a tapasztalatok azt bizonyítják mindazok számára, akik ké­szek a tanulmányozásukra, hogy a fejlődés magasabb szintjéről induló versenytársakkal szemben nincs gazdasági fellendülés bizonyos mértékű védőháló és az állam jelentős beavatkozása nélkül (Japán és Korea példája sem kivétel a szabály alól).

A védőháló nem jelent elzárkózást a kereskedelem elől, ha­nem azt jelenti, hogy ezt a kereskedelmet ellenőrzik és alávetik az érintett közösség saját választási lehetőségeinek. Másrészt képesnek kell lenni annak megítélésére, hogy a túlzott védelem mikor és milyen területeken gyakorol ellenhatást. S ez nem min­dig nyilvánvaló.

Még veszélyesebb, mint megnyílni a verseny és a világpiac előtt, az, ha ezt azzal az illúzióval teszik meg, hogy a nyitás nem vet fel problémákat, és ha (teljes egészében) megszüntetik a „makrogazdasági” ellenőrzést.

Ennek a „makrogazdasági” ellenőrzésnek a szintje és a mó­dozatai kétségtelenül megoldásra váró alapvető kérdés. Egyfe­lől felveti az érintett társadalmak belső demokratikus és önigaz­gatási átalakulásának a problémáját (hogy elkerüljék a konzer­vatív monopóliumokat), másrészt pedig annak szükségességét, hogy túl kell lépni a nemzeti államokon és a „makrogazdasági” igazgatási jogkörök egy részét nemzetek feletti, vagyis nemzet­közi síkon kell gyakorolni.

Egyre több problémát csak nemzetkőzi síkon lehet ered­ményesen és méltányosan megoldani (lásd a holtpontra jutott kérdéseket: a GATT [Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény] dossziéit a mezőgazdaság, a nyersanyagok és a szolgáltatások vonatkozásában; a kőolajjal kapcsolatban; úgy­szintén az adósság, a környezetvédelem, az éhínség, a nagy járványok és globálisan az egyenlőtlenségcsökkentés problémáit).

Ugyanakkor a nemzeti (vagy a több nemzetiségű) államok az ellenőrzés és a döntés lehetséges reléi, ezek azonban egyre kevésbé hatékonyak ahhoz, hogy ellen tudjanak állni a világpi­acon domináló kritériumok nyomásának, tekintettel a kereske­delem szükségességére és a termelés nemzetközivé válására.

Következésképp összpontosítani kell mindazokat a ténye­zőket, amelyek egybevágó érdeke, hogy világosan áttekinthető legyen a multinacionális társaságok, a Világbank, a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) és a GATT politikája. A KGST (ez a keleti „Közös Piac”) kimúlt. Valójában ahelyett, hogy a végnapját si­ettették (alárendelve a szabad konkurencia kritériumainak, amelyek egyébként másutt is alig működnek), demokratikus szerződéses közösséggé kellett volna átalakítani, azzal a céllal, hogy ellenálljon a nemzetközi valutáris egyensúlyhiánynak, az IMF diktátumainak és a kapitalizmusban reá váró marginalizá­lódásnak. Ilyen alapon kellett volna kapcsolatokat teremtenie mindazokkal az államokkal, amelyek hasonló célokat követnek.

A demokratikus tervezés a piacnál valóban nagyobb mér­tékben lehetővé tenné, hogy számításba vegyék a kereskedelmi egyenlőtlenségek megszüntetéséhez szükséges kritériumok sokféleségét. A demokratikus tervezés olyan eljárásokra tá­maszkodhat, amelyek tekintetbe veszik a nemzeti és a regio­nális valóságot.

A nemzetközi gazdasági kapcsolatok nehézségei nem az úgynevezett szocialista országok sajátja: az Európai Közösség­nek is nagyon nehéz lesz 12 országgal egységesített kereske­delmi és valutáris alapon funkcionálni. Az integrációt itt is vál­tozatlanul akadályozzák a fejlődési szintben mutatkozó különb­ségek, valamint a nemzeti és az állami realitások. A szabad kereskedelem meg fogja növelni az eltéréseket és a feszültsé­geket, s az egységes pénz nem jön létre holnap (máris nagyon sokba kerül, akár csak a német egységesítés szintjén is). Mint­hogy így áll a helyzet, a Delors-terv Európája elméletileg előirá­nyozza, hogy alkalmazni fognak egy érdekes segítségnyújtási kritériumot: ez a kritérium kimondja, hogy a döntéseket eleve a legalacsonyabb szinten hozzák, és csak ha segítségre van szükség – tehát abban az esetben, ha az adott szint alkalmatlan arra, hogy megoldjon egy konkrét problémát -, bízzák rá az ügyet a felsőbb fórumokra (ebben az esetben a nemzeti és a nemzetek fölötti jogkörök összeegyeztetéséről van szó). A szo­cialista demokrácia sokkal inkább lehetővé tenné egy ilyen kri­térium alkalmazását, mint a kereskedelmi liberalizmus (lévén, hogy a tőke szabad forgása nem tisztel semmiféle nemzeti szu­verenitást…). A szocialista demokráciában ugyanis általános elv, hogy mint önigazgatási rendszer, alulról tud építkezni.

Máskülönben…

A jugoszláv válság és az úgynevezett szocialista országok vál­sága nem bizonyíték arra, hogy a szocialista önigazgatás lehe­tetlenség, vagy eredménytelenségre van ítélve. Sehol nem pró­báltak ki mindeddig egy olyan rendszert, amely a piacot és a tervet pluralista önigazgatási demokráciának rendelné alá.

A kapitalizmus innovációs képességét a saját válságának a leküzdésére, illetve a nyereségre való törekvés ösztönzi, amely nem törődik az emberi problémákkal. A bürokrácia sem tiszteli nagyobb mértékben a dolgozókat, és a maga módján kizsák­mányolja őket, de kritériumok és kényszerű költségek nélkül uralkodik a nevükben: a leglényegesebb az, hogy megvédje saját előjogait. Ezek a nem kapitalista, de nem is szocialista társadalmi viszonyok gyakorlatilag azt jelentik, hogy megszűn­tek a termelékenység (munkanélküliség révén történő) növelésé­nek a kapitalista mechanizmusai, egyidejűleg pedig elfojtották a dolgozók (értelmiségiek, fizikai munkások, férfiak és nők) szakértelmét és felelősségvállalását, azokét, akik máskülönben maguk eszelhették volna ki – saját hasznukra – annak módját, hogy miként legyenek hatékonyak.

E válság megoldásához éppen ezért kellene mozgósítani az elfojtott népi energiákat és felhasználni a demokráciát, mint lényeges termelési tényezőt a jövő számára. De ez ellentmon­dásban van a megoszlásokkal, a differenciálódásokkal és a dol­gozók közötti érdekellentétekkel, és ma ezen tényezők együttes hatása kikényszerítheti a privatizációt és a piacot.

A dolgozók, akik vállalatokként vagy ágazatokként elszige­teltek egymástól, semmit nem tudnak megoldani – a maffia által uralt piaccal még kevésbé, mint azzal a tervvel, amelyet ugyan­ez a maffia uralt. Az inflacionista árháború arra készteti majd őket, hogy védekezzenek egymással szemben, aminek a kime­netele csak a mind nagyobb zűrzavar lehet.

Az önigazgatási megoldások csak akkor lehetnek hatóko­nyak, ha kiterjednek mindazokra a szintekre, amelyeken a dolgozók vagy az állampolgárok önmaguk tartják ezeket a meg­oldásokat hasznosaknak; oly módon, hogy szolidáris megoldá­sokat, keretszerződéseket dolgoznak ki az erőforrások igazga­tására és a tékozlás megszüntetése érdekében. A társadalmi-gazdasági viszonyokat, „fent” kell helyreállítani, de a gazdasági ellenőrzés eszközeit „fent” kell megszerezni: ott, ahol jogkörök vannak, ott, ahol a hatalom van.

(Ford.: Csontos Rozália)

A tanulmányt némileg rövidítve közöljük. (A szerk.)

Az európai baloldalról gondolkodni Olaszországban elsődlege­sen és mindenekelőtt annyi, mint az Olasz Kommunista Pártról gondolkodni, mivel ez a baloldal legnagyobb pártja. A legutóbbi általános választások idején (az Európa Parlament megválasz­tásakor) 1,4 millió tagja volt, és, megkapván a szavazatok 28%-át, a második legerősebb párt volt Olaszországban; 1984-ben pe­dig a legerősebb.

Egy bizonyos ideje az olasz kommunizmus egyfajta anomá­liát jelentett a nyugati politikai életben, ahol a kommunista pár­tok vagy évtizedek óta kis, parlamenten kívüli csoportok voltak, vagy – mint Franciaországban, Spanyolországban és Görögor­szágban – valamikor jelentős szerepet játszottak ugyan, de mostanra bázisuk a választók körülbelül 10 százalékára csök­kent. (Az egyetlen kivétel a Portugál Kommunista Párt, amely­nek, merev sztálinista ortodoxiája ellenére, még jelentős parla­menti képviselete és tömegkapcsolatai vannak.)

Az Olasz Kommunista Párt nem csak méretei, hanem jel­lege és politikai vonala miatt is kivételes helyzetben van. Mély­ségesen populista és nemzeti jellegű, és működését a Szovjet­uniótól való egyre növekvő függetlenség jellemezte. Körülbelül tíz évvel ezelőtt megszakította kapcsolatait a szovjet és a ke­let-európai kommunista pártokkal.

Mégis, az OKP-ről beszélve tulajdonképpen múlt időt kelle­ne használnom: minden valószínűség szerint mire ez az esszé megjelenik, az OKP megszűnt létezni. 1990 márciusában tartott rendkívüli kongresszusán az OKP többségi szavazással elha­tározta, hogy tárgyalásokat kezdeményez egy új politikai fórum létrehozása érdekében, amely azután megalakít egy új politikai szervezetet. Ez az új szervezet magába foglalja majd a baloldal más részeit is, olyan koncepcióra támaszkodva, amely koráb­ban a kommunista tradíciótól idegen volt. Ennek érdekében va­lamikor 1990 vége és 1991 tavasza között az OKP-t feloszlat­ják. Jóllehet a határozat többségi szavazás eredménye volt, a tagok egyharmada expliciten elvetette, és még sokkal többen implicit formában tették ugyanezt – azzal, hogy némán távol maradtak a párttól, hónapokon át. A javaslat a párt főtitkárától származott, és a pártapparátus, amelynek szerepe továbbra is jelentős még a hagyományos kommunista pártoknál sokkal de­mokratikusabb OKP-ben is, nagyrészt támogatta. Más szavak­kal ez a döntés lényegében megváltoztathatatlan.

Nem világos, hogy milyen lesz az új baloldali politikai erő, miután az OKP-t feloszlatják. De az világos, hogy ami ehhez a döntéshez elvezetett, az nem a más baloldali erőkkel való dia­lógus lehetőségének a kommunista tradíciót gazdagító kibonta­koztatására irányuló törekvés volt, vagy akár annak a lehető­ségnek a vonzóereje, hogy így a párt talán összegyűjtheti és megszervezheti mindazokat, akik az új társadalmi mozgalmak­ban (környezetvédelmi, feminista, békemozgalmak) szétszórtan tevékenykednek, és nehezen találnak maguknak helyet vala­melyik politikai pártban. Olaszországban ezeket az embereket a „látens baloldalnak” nevezzük, és bár valóban szét vannak szórva, az utóbbi években közelebb kerültek az OKP-hez, pár­huzamosan azzal, hogy a párt megnyílt az új témák, és új szük­ségletek irányában – különösen az 1989. március 18-i kong­resszuson -, és ezzel egy inkább, nem pedig kevésbé radikális ellenzék centrumává vált, amely képes volt hangot adni a nö­vekvő társadalmi antagonizmusoknak, amelyek formájukban és tartalmukban egyaránt mások, mint a korábbiak. De a most megindult változások egészen más benyomást keltenek, és azokat, akik alternatívát keresnek inkább fogják kiábrándítani, semmint egybegyűjteni. Röviden: a változások, bármi legyen is a bevallott céljuk, ténylegesen azért járnak a párt nevének meg­szüntetésével, hogy lehetővé tehessék e pártnak a létező poli­tikai keretekbe való integrálását. Ez nagymértékben kétes szer­vezeti törekvések megjelenéséhez vezethet, magában hordva a demokratikus struktúra meggyengülésének kockázatát is.

De ennek a cikknek a témája túlmegy az OKP jelenlegi tevékenységén (bár ezt kellett először tárgyalnunk, mivel ez a helyzet része az európai baloldal általános krízisének). Egy olyan párt megszűnése, mint a miénk, nem csak az olasz po­litika színpadát fogja alaposan megváltoztatni (ami nyilvánvaló), hanem az egész kontinensét is. Keleten az OKP megszűnése megfosztja az ottani, a létező szocializmus elnyomása alól fel­szabadult erőket egy vonatkoztatási ponttól, egy olyan balol­daltól, amelyet nem szennyeztek be a szocializmus nevében kormányzó erők tévedései. Az OKP létezése segíthette volna a túljutást azon az elképzelésen, hogy csak a kapitalizmus ma­radt a porondon. Ami a Nyugatot illeti, az utóbbi néhány évben a párt erőteljesen beavatkozott a szociáldemokrata blokkon be­lüli harcokba. Ezernyi nem-egyértelmű vonása ellenére a párt (különösen Berlinguernek köszönhetően) ténylegesen elősegí­tette egy lehetséges „harmadik út” keresését – értve ezen a létező problémák meghaladására tett kísérletet egy olyan kritikai reflexió által, amelynek el kellett volna vezetnie (és amely el is vezethetett volna) mindannak a megújításához, ami a Második és a Harmadik Internacionálé örökségéből a tömeges társa­dalmi mozgások által felvetett új problémák fényében is pozití­vumnak tekinthető. Ez a lehetséges szerep – amelyről a párt inkább csak beszélt, semmint ténylegesen megvalósíthatta vol­na – az OKP feloszlatásával kétségkívül el fog tűnni. A várható szerepváltás része a létrehozandó új baloldali erőre vonatkozó elképzelésnek, és a Második Internacionálé vonalához való kri­tikátlan hűséghez vezet.

Fontos megjegyeznünk, hogy ez a végeredmény nem szük­ségképpen jelenti – és én remélem, hogy nem is fogja jelenteni – egy tradíciónak és (egy másfajta társadalmi-politikai rend­szerbe való átmenetről szóló) elméletnek a halálát, még ha ezentúl másoknak jut is a feladat, hogy ezt a hagyományt to­vább vigyék. Az OKP-nek a többségi döntést ellenző aktivistái el vannak szánva arra, hogy nem szűnnek meg kommunistának maradni, nem fogják feladni történelmileg kialakult különböző­ségüket a szociáldemokráciától. Valamely most még meghatá­rozatlan módon ezek az aktivisták új terepen fognak dolgozni, együtt azokkal, akik – még ha a mi hagyományunktól idegenek is – meg akarnak maradni ellenzéki erőnek. [Azóta ezek a cso­portok, többek között éppen a cikk szerzőjének vezetésével, „Kommunista Újjáalapítás” néven létrehozták pártjukat, amely egyes 1991-es helyhatósági választásokon meglepetést keltő sikereket ért el. – a szerk.]

De azoknak, akik ezt az utat választják Olaszországban, tekintettel a magukat így nevező rendszerek drámai összeom­lására, meg kell indokolniuk, miért definiálják magukat továbbra is kommunistákként. Szükséges, hogy megértsük ennek a név­nek az értékét itt és most, figyelembe véve, hogy oly sokan vetették el, beleértve számos, korábban Keleten kormányzó pártot. Szükséges, hogy megmutassuk, hogy az OKP-nek, a Nyugat legjelentősebb kommunista pártjának a megszűnése nem egy máshol is érvényesülő tendenciának az eredménye – nevezetesen a kommunizmus és vele együtt minden olyan erő hanyatlásának, amely még reményt kínál a kapitalista rend megváltoztatását illetően -, hanem továbbra is része marad egy olyan világméretű átalakulási folyamatnak, amely – tévútjai és korlátai ellenére – az októberi forradalomtól és a gyarmatosítás megszűnésétől kapta a maga döntő indíttatását, elméletileg pe­dig a marxizmusban gyökeredzik. Továbbá ki kell mutatniuk egy ilyen erő és politikai kultúra újjáélesztésének az európai balol­dalon belüli konkrét lehetőségét, ami (Keleten és Nyugaton) ré­sze annak a harcnak, amely egy új ellenzéki politikai erő kifor­málásáért és harcbavetéséért folyik. Még ha az „olasz eset” kivételessége csökkent is, akkor is szükség lehet annak bizo­nyítására, hogy ez a párt nem egy erre az egyetlen országra korlátozódó jelentőségű történelmi képződmény volt, hanem olyan erő, amely képes befolyásolni a demokratikus szocializ­mus további történetének irányát is az európai kontinensen, minthogy éppen az ilyen típusú pártok azok, amelyek továbbra is otthont tudnak adni a társadalom átalakítására képes politikai erőknek.

Az utolsó tíz év és különösen 1989 eseményei egyeseket végletesen pesszimista következtetésekhez vezethetnek el. Va­lójában az 1980-as években egy jó okkal korszakosnak ne­vezhető átstrukturálódási folyamat zajlott le, amely megin­gatta azokat a premisszákat, amelyekre az európai baloldal (beleértve szociáldemokrata részét is) stratégiáját alapozta. Az átalakulás érintette azokat a politikai alapokat – kulturálisa­kat és szervezetieket – amelyekre a baloldal ereje a háború utáni időszakban épült. A folyamat magában foglalta a pia­cok, a bank- és hitelrendszer és a termelésirányító hatalmi központok nemzetközi integrációjának felgyorsulását, a taylorista munkaszervezés kiszorulását, az ipar relatív súlyá­nak, és ebből következően a munkásosztály politikai sze­repének csökkenését, a peremcsoportok, a nem-kötött munka, az individualizmusnak kedvező értelmiségi foglal­kozások számának növekedését, az információs és képzési rendszerek egyre nagyobb szerepét, és a valóságos dön­téshozatali hatalom állandóan fokozódó átirányítását a de­mokratikus képviseleti intézmények kontroliján kívül eső hatalmi központokba (aminek következtében csökkent a po­litika és a kultúra hatásos manipulálása által már eddig is sarokba szorított ellenzék jelentősége).

Ezeken a nagy horderejű változásokon kívül, amelyekre a baloldal, mindent összevéve, nem volt képes megfelelően rea­gálni, most itt van még az úgynevezett szocialista országok vál­sága, amely nem – ahogy mi reméltük – az egyre javuló élet­feltételekkel és a hidegháborús feszültségek csökkenésével együtt járó, a demokratizálódás irányába mutató folyamatként zajlott le, hanem hirtelen összeomlás formájában. Ezt a piac mítoszaihoz való menekülés követte, s mindezidáig nem mutat­kozik semmilyen jele annak, hogy ez mérséklődnék.

Ami Kelet-Európában történt, felborította a hatalmi egyen­súlyt Európának mind keleti felén, mind a Nyugaton, ahol az uralkodó osztályok új erőt merítettek a megkérdőjelezetten ura­lom újonnan nyíló perspektívájából. Ez megnyitotta az utat a „népi demokráciák” gyarmati zónává való átalakításához és egy hatalmas társadalmi „dömpinghez”, amely elkerülhetetlenül meg fogja gyengíteni a munkásosztály szervezeteit Nyugaton. A kelet-európai munkaerő olcsó, és – a harmadik világból szár­mazó munkaerővel ellentétben – magasan képzett, továbbá ezekben az országokban jelenleg anélkül megy végbe egy gyors gazdasági dereguláció, hogy az ezt ellensúlyozó szak­szervezetek jelen lennének. A régi szakszervezeteknek ugyanis nincs hitelük a munkások között, míg az újak még meg sem születtek. Amire tehát kilátás van, az egy Brüsszel központú Nyugat-Európa, amelyet a baloldal által egyre kevésbé kor­látozott finánctőke ural, és amely az egész kontinensen he­gemóniát fog gyakorolni, mégpedig ahogyan az EGK kép­viselője, Jacques Delors szereti ismételgetni: „koncentrikus kö­rökben”, lényegében tehát csatlósok gyűrűjeként az EGK köré gyűjtve az összes európai országot.

Ami a gazdasági, politikai, kulturális és katonai szinteken történt és történik – a Varsói Szerződés de facto feloszlatásával, ami természetszerűleg megerősítette a NATO-nak mint egy új biztonsági rendszer kizárólagos központjának a szerepét -, ah­hoz a következtetéshez vezethet, hogy a kapitalizmus győzött, és hogy legalábbis hosszú ideig semmilyen alternatívának sincs esélye vele szemben. Nemcsak a kommunizmusnak kell elavult elméletnek tűnnie, hanem a reformista szocializmus minden va­riánsának is, figyelembe véve azoknak a tényezőknek a meggyengülését, amelyek lehetővé tették a „keynesi kompro­misszumot” és a világ legfejlettebb jóléti államainak kiépülését Európában.

Akkor hát mi értelme van ilyen körülmények között megint egy kommunista pártot javasolni Olaszországban, sőt, azt állí­tani, hogy ennek szerepe van az ország határain kívül is? Bi­zonyos, hogy Olaszországban a névnek határozott jelentése van: ennek az évszázadnak a folyamán az OKP konkrét példát mutatott az elnyomás alóli felszabadulásért folytatott harcból, szorosan összefonódott a szabadság védelmével és a politikai demokrácia kifejlődésével. És mert egy nagy szellemi örökség jelent valamit, a történelmi emlékezet pedig része a közösségi életnek, ez önmagában is elég lenne ahhoz, hogy igazolja a „kommunista” név megmentését. De az olasz múlthoz kötődő okokon kívül vannak más okok is ennek a névnek a fenntartá­sára. A modern társadalomban kialakul az igény azon dolgokra, amelyek nem mérhetők pénzzel, nem ítélhetők meg piaci krité­riumok szerint. Igény van a közvetlen emberi kapcsolatokra és a kommunikációra. Vannak igények az önmagunktól elidegenítő munka alóli felszabadulásra, létezik az a szükséglet, hogy a munkának visszaadjuk alkotó jellegét, és hogy autonóm, saját életstílusunk legyen. Ezek az igények nem elégíthetők ki pusz­tán az igazságosságnak és egyenlőségnek a társadalomban való növekedésével, mivel ezek az igények túlmennek azon az egyenlőségen, amely a szocialistaként meghatározott társada­lomban létezhetett.

Nyitva hagyni a kommunizmus lehetőségét annyit jelent, hogy felfedezzük ezeknek a szükségleteknek az értékét, és kí­sérletezünk a közösségi élet olyan formáival, amelyekben ezek kifejezhetők. Azt jelenti, hogy felborítunk bizonyos meggyöke­resedett értékeket – köztük elsőként is azt, amely oly szilárd, oly folyamatosan termelődik újjá, és olyannyira bele van kódolva a mai társadalom alapszerkezetébe: az erős és a gyenge kö­zötti megkülönböztetést. Azt jelenti, hogy életben tartjuk a hitet: a gyengékben olyan rendkívüli erőforrások lehetnek, amelyekkel az erősek nem rendelkeznek. Segít annak a megértésében, ho­gyan élhették túl például a nők nem egyszerűen csak gyengébb, hanem rendszeresen bántalmazott nemük történelmi tapasz­talatát. Segíthet abban, hogy kommunikáljunk azokkal az elhall­gattatott és kiuzsorázott világokkal, amelyek az „éhség konti­nensein” alakultak ki, ahol az emberiség oly nagy része él. Mint a társadalom átalakításának kiindulópontja, a kommunizmus a pusztán a termelésért folyó termelésnek, a felhalmozás – cél­jaira való tekintet nélküli – abszolút elsődlegességének kritikáját is jelenti, és ezáltal annak a társadalmi rendnek a kritikáját is, amely egyedül a dolgok és a szükségletek szaporítását célozza. A kommunizmus kritikája a politikának mint egy professzionális elit üzletének; és a demokráciának olyan folyamatként való fel­fogása, amely minden struktúrát áthat, úgy, hogy végül meg­haladja a kormányzók és a kormányzottak elkülönülését is.

A kommunizmus azt is jelenti – mi több, ez egyike alapvető jelentéseinek -, hogy mindez csak annak a társadalmi rend­szemek a fokozatos felszámolása útján lehetséges, amely a profitnak és a piacoknak ad elsőbbséget minden mással szem­ben, és csak azoknak a tudatos cselekvése és gyakorlata által érhető el, akiket most a rendszer feláldoz saját céljainak. Bizo­nyára igaz, hogy az eszmék és a programok, amelyeknek az emberi szabadságot gúzsba kötő társadalmi korlátok felszámo­lása a céljuk, nem vezethetnek a politika és az élet totalizáló felfogásához. A nők, a maguk feminista elméletével és gyakor­latával, az elsők voltak, akik elfogadták a politika parcialitását, és bizonyítékot szolgáltattak erre. így tehát hangsúlyoznunk kell, hogy a kommunista elképzeléstől a kelet-európai rend­szerek nemcsak hogy messzire eltávolodtak, hanem teljes ellentmondásba kerültek vele, és hogy ez az elképzelés In­kább hit kérdése, mint a társadalomra vonatkozó kész terv. Azt is fel kell ismernünk, hogy számos eleme annak, amit elemzé­seiben Marx megfogalmazott, vagy ami később az idők során a marxista áramlatokban kikristályosodott, nem állta ki az idők próbáját. Reménykedtünk, hogy a szigorú kritikai reflexió lénye­ges változásokhoz, javuláshoz vezet Keleten, és megnyit egy új szakaszt a baloldal történetében Nyugaton. Ez nem történt meg: a kontinuitás megtörése küszöbön áll. Mégis, ha egysze­rűen elfogadnánk, hogy a kommunizmust a sztálinista modell válsága miatt el kell vetni, ezzel mindenfajta, egy új társadalom víziójára vonatkozó keresést lezárnánk, ami képtelenség.

Amikor vízióról beszélünk, nem az a szándékunk, hogy utó­piákat kergessünk, félredobva a jelen küzdelmeibe való bekap­csolódást. Éppen ellenkezőleg, úgy tűnik számunkra, hogy egy ilyen vízió nélkül lehetetlen a jelenben tevékenykedni, értel­mezni az új ellentmondásokat és perspektívákat adni; megérteni és irányítani azokat a valóságos társadalmi mozgalmakat ame­lyek – bármennyire is zavarosan, de – naponta felhívják a fi­gyelmet az uralkodó struktúrák és értékek irracionális és el­nyomó jellegére.

Hasznos lehet itt egy – jóllehet részleges jelentőségű – pél­da. Olaszországban tavaly kialakult az egyetemistáknak egy új­szerű és rendkívüli tömegmozgalma, amely az összes felsőok­tatási intézmény hónapokig tartó megszállásához vezetett. A tiltakozás kiváltó oka egy, az egyetemi kutatás magánjellegű finanszírozását bátorító terv volt a kormány részéről, de azután a mozgalom túlment azon a vitán, hogy alárendelhetők-e az akadémiai kutatások a cégek – aligha semleges – érdekeinek, és felvetette a tudás felhasználásának, a kultúra kommer­cializálódá­sának és az értelmiségiek elidegenedésének kérdéseit. A tiltakozás végül egy nagyon fejlett, a kapitalista hatékonyság és álmodernitás mítoszaival radikálisan szembenálló álláspont­ban nyert kifejezést. Mégis, a mozgalomban megtestesülő rend­kívüli vitalitás és gazdag kultúra ellenére, amely az elemzést egy „ellen-tanév” gyakorlatába ültette át (ezt a hallgatók vezet­ték, az általuk elfoglalt osztálytermekben), tehát mindennek el­lenére az egyetemisták végül elszigetelt helyzetben találták ma­gukat: a baloldal, a maga rövidlátó „realizmusába” bezárkózva, nem értette meg, mit akarnak a diákok.

Valójában, ha közelebbről megvizsgáljuk mindazokat a moz­gásokat, melyek a társadalom mélyében zajlanak, azt látjuk, hogy a társadalom ellenzéki magatartásformákban és potenciálban sokkal gazdagabb, mint általában elismerik; az új ellentmondások kitermelik a kapitalizmus egy íratlan kritikáját, sőt, ténylegesen a kommunizmus szükségességének felisme­rését termelik ki, nem mint ideológiai konstrukciót, de mint a tapasztalat eredményét.

Abból indulhatunk ki, hogy elképzelünk egy olyan mozgal­mat, amelyet a bolygónknak okozott ökológiai károknak a ma­guk minden összetevőjében való felismerése vált ki, amely most mind a felbomló élcsapatokat, mind az ipari társadalom egészét aggasztja. Hogyan lenne képes egy ilyen mozgalom cselekedni anélkül, hogy először is elemezné a kapitalizmus dinamizmusát biztosító mechanizmusokat: a piacot, mint a fejlődés irányításá­nak egyetlen kritériumát; a vállalatot, mint egyedüli döntéshozó alanyt; a profitot, mint az egyetlen ösztönző motívumot és az eredmények egyetlen mércéjét? Hogyan lehetséges a környe­zet pusztulásának problémájával foglalkozni a hosszú távú folyamatok analízise, a társadalmi termelésnek mint egész­nek az értékelése nélkül, vagyis anélkül, hogy követelnénk a termelési folyamatokba való beavatkozáshoz, a kutatás, a beruházások és a fogyasztás tervezéséhez szükséges ha­talmat (röviden, egy olyan gazdasági hatalmat, amely telje­sen különbözik attól, ami a kapitalizmusban létezik)? To­vábbmenve, legalább a munka problémájáról el kell gondolkod­nunk: a mindegyre növekvő elégedetlenségről azok között is, akiknek van munkájuk, s azok soraiban is, akiknek nincs. Ho­gyan lehet nem észrevenni, hogy a munkát illetően, akár a mennyiség (a munkaerő csökkentésére irányuló tendencia) szempontjából tekintjük, akár a minőségéből – arra a polarizá­cióra utalok, amely az egyik oldalon bekövetkező túl­specializálódásból és a másik oldalon vészesen terjedő teljes képzetlen­ségből származik -, a baloldalnak a munkával kapcsolatos klasszikus érvelése még mindig helytálló, és a követelés, hogy a bérmunka és a szabad munka közötti különbséget el kell tö­rölni, még inkább indokolt. Az osztálykonfliktusok tehát még egy posztindusztriális jövőben is folyamatosan meg fognak jelenni. Összegezve: pontosan a kapitalizmus marxi kritikájának legra­dikálisabb aspektusa, a munka felszabadítása árujellege alól, újra relevánssá válik korunkban.

Továbblépve: hogyan lehet nem észrevenni azt, hogy a kapitalizmus alapvető tendenciája – amely ellen a munkás­mozgalmak születésük óta harcolnak -: a szegénység és egyenlőtlenség teremtésére irányuló tendencia egyáltalán nem gyengült meg? Ellenkezőleg, növekedett; nemcsak az Észak és a Dél közötti különbségek miatt, hanem a fejlett or­szágokon belül is, ahol a szegénység és egyenlőtlenség nem egy lassanként javuló elmaradott rendszer terméke, hanem na­gyon is mai eredménye annak a szelektív modernitásnak, amely marginalizációt teremt azzal, hogy megbontja a fejlődés és a jólét közötti lineáris kapcsolatot.

Végül, hogyan lehet nem észrevenni, hogy központivá vált a demokráciának – nem csak mint az egyének szabadságát garantáló rendszernek, hanem mint az általános akaratot és érdeket kifejezni képes politikai formának – a kérdése? Egyre több bizonyságunk van a demokrácia misztifikáló természetéről, és arról, hogy ez a demokrácia nem képes támadást intézni a hatalom mind kizárólagosabb jellegűvé váló valódi központjai ellen, ahonnan a hatalmat egyre inkább mindent – a társadalmi és egyéni élet egyre újabb területeit – átfogó módon gyakorol­ják. Ugyanakkor, amikor egyre nő az emberek közötti különbözőségnek – nem csak a férfiak és nők közötti, hanem az indi­vidualizálódás miatti különbözőségnek is – a jelentősége és ér­téke, megfigyelhető az emberekre nehezedő uniformitás terhének egy ezzel ellentétes növekedése is. A fogyasztói tár­sadalom az embereket zsarnoksága által mind tompultabbá és passzívabbá teszi, és ez a zsarnokság, minél inkább túljutunk az alapvető szükségletek kielégítésének szintjón (amelyek leg­alább valamiféle objektív kritériumot jelentenek), annál önkénye­sebben alakítja értékeinket.

Ezeknek a régi és új elnyomásokat ötvöző nyilvánvaló ellentmondásoknak az európai baloldalt nem a liberális-de­mokratikus Ideológia diadalmámora felé kellene irányítania – amely jelenleg teljesen elkábítja, és amelyet csak elmé­lyített a szovjet totalitarizmus leegyszerűsítő kritikája -, ha­nem az állam marxi és lenini kritikájában rejlő értékek új­rafelfedezésé felé.

Számos más példát adhatnék, beleértve a legjelentősebbet, a harmadik világ problémáját. Ez önmagában mutatja, hogy a jelenlegi rendszer nem számíthat arra, hogy kiterjesztheti magát az egész bolygóra, már csak ökológiai okok miatt sem. Amit mondani szeretnék mindezzel, az az, hogy a kapitalista társa­dalom akkor is meg fog rendülni a modern kapitalizmus műkö­désének csúcspontján bekövetkező anyagi és ideológiai konf­liktusok miatt – ráadásul még inkább mint a múltban – ha te­kintetbe vesszük a posztindusztriális társadalomba való átmenet jegyében történő jelenlegi átalakulásait. Ezért semmi okunk magunkévá tenni azt a tévhitet, hogy a kapitalizmus, pusz­tán azért mert új események váratlan Igazolást nyújtottak számára, új felemelkedési korszakot él át.

Bizonyára igaz, hogy számos jelenleg kialakuló ellent­mondást nem lehet sommásan a tőke és a munka közötti konfliktusra redukálni. Új társadalmi szubjektumok és szük­ségletek alakulnak ki, és autonómiájukat fel kell Ismernünk. Mégis, még ezek az új ellentmondások is mélyen gyökerez­nek a kapitalista termelési mód létező struktúráiban és ér­tékeiben, más szóval ezek az ellentmondások még radikáli­sabb terminusokban vetik fel a rendszer meghaladásának problémáját, miközben összességükben bázist – cselekvő alanyokat és mozgalmakat – is teremtenek ehhez.

Ahhoz, hogy a különböző antikapitalista erőkkel megtaláljuk a kapcsolatokat, az elmélet és a gyakorlat nagyszabású meg­újítása szükséges, mert ha a hagyományos tőke-munka konf­liktus nem leli meg a maga új harci nyelvezetét, a munkásosz­tály elszigetelt marad, az új mozgalmak pedig megrekednek az elégedetlenség puszta kifejezésének szintjón. Szerencsétlen módon ma az a helyzet, hogy az európai baloldal, még amikor látja is ezeknek az ellentmondásoknak és az új szükségleteknek a jelentőségét, nem találja meg a kívánatos kapcsolatot. Úgy­hogy ennek következtében az elmélet és a gyakorlat fokozódó elkülönülésének lehetünk tanúi: egyfelől vita folyik az értékekről és a nagy, korszakos ellentmondásokról (és ez a vita megtölti az összes pártok dokumentumait, ideértve a pragmatikusabb szociáldemokrata pártokat is); eközben a politikai tervek hova­tovább a mindennapi taktikai kérdésekre korlátozódnak, egyre inkább a rendszeren belüli működésre vonatkoznak, mind­inkább a „lehetőségek tudománya” inspirálja őket, és a pártok így hajlamossá válnak a kompromisszumra. Miután pedig a kompromisszumot elérték, az eredmény a baloldalon belüli bel­ső konszenzus felbomlása, mivel a tapasztalat rácáfol a vára­kozásokra, szkepszist és depolitizálódást vált ki – amíg végül az emberek nem tudják többé megkülönböztetni a baloldalt a jobboldaltól.

Ezek azok a megfontolások, amelyek arra késztetnek ben­nünket, hogy továbbra is kommunisták maradjunk. Itt van az alapja azok meggyőződésének, akik Olaszországban elvetik a kommunista párt megsemmisítését, és ragaszkodnak ahhoz, hogy előre kell lépnünk, és alapvetően át kell értékelnünk a pártot. Ebből a nézőpontból tekintve hosszabb távon még a Kelet mozgalmai is megkönnyíthetik vállalkozásunkat. Közvetlen kimenetelükön túl ezeknek a mozgalmaknak volt egy nagy po­zitív értékük: mozgósították a „létező szocializmus” rendszere által hosszú ideje elnyomott néptömegeket; egy olyan világnak, amely, úgy tűnik, azt hiszi, nem lehetségesek a társadalmi vál­tozások, megmutatták az erőszakmentes népi mozgalmak ha­talmas lehetőségeit. Ennek köszönhetően a középtávú jövőben nagy jelentőségű folyamatok alakulhatnak ki. Lehetővé tehetik számunkra, hogy újraszőjük az európai baloldal felbomlott szö­vetét, együttes gondolkodásba kezdjünk tapasztalatainkról, egyesítsük erőinket egy alternatív társadalomról szóló elképze­lés kidolgozásában és ezt támogató alternatív mozgalomban. A baloldal túlléphet a hidegháború által rákényszerített megosztó korlátokon.

Ez a folyamat nem mehet végbe automatikusan. Az ese­mények csak akkor vehetnek más irányt, ha a nyugati baloldal, amely ehhez a legmegfelelőbb helyzetben van, valóban tuda­tára ébred ennek a helyzetnek, és a régi megosztottságokkal1 való szakítás megteremti egy új egység alapjait.

Bizonyos, hogy súlyos különbségek fognak fennmaradni a baloldal különböző osztagai között, de ezek többé nem a bal­oldal régebbi politikai hitvallásainak keretein belül, hanem in­kább ezeket mintegy „keresztbeszelve” fogják hatásukat kifejte­ni. Fel kell ismernünk azokat, akik, miközben támogatják a kon­szenzuson alapuló fokozatos átalakulást, mégis nagy vál­tozásokat képzelnek el, és meg vannak győződve egy harcoló mozgalom, egy kulturális küzdelem, egy, az uralkodó tömbbel szemben álló egységes politikai erő szükségességéről. El kell határolnunk magunkat azoktól, akik magukat reformistáknak ne­vezve ezzel nem a múltbeli reformok nagy tapasztalataira utal­nak, hanem – nemzetközi és nemzeti szinten egyaránt – a fenn­álló helyzet (egymáshoz egyre hasonlóbb mérsékelt programok megvalósulásának irányába mutató) csekély jelentőségű meg­változtatásáról beszélnek.

Végül, a nyugat-európai baloldalról szólva, szem előtt kell tartanunk, hogy nem egy egységes valóságról beszélünk, még a szociáldemokráciával vagy az új zöld pártokkal kapcsolatban sem. Inkább azt mondhatnánk, hogy az új ellentmondások egy komplex valóságon belül alakulnak ki, amely magában foglalja a keleti eseményeket, és amelyet azok befolyásolnak. Az OKP-n belüli változások ezért részei egy alapvető konfrontációnak, amely nem egyedül Olaszországra terjed ki, hanem egy csak most kezdődő hosszú történelmi korszakot fog meghatározni.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmány 1990 nyarán készült. (A szerk.)

A katonai-ipari komplexum jelentősége

Az az erő, amely meg tudta, és meg akarta oldani a gordi­uszi csomót: hogyan kombinálható a lehető legnagyobb ex­panzió a hasznosítás minimális rátájával, a tőke számára a katonai-ipari komplexum alakjában jelent meg, miután az 1929-33-as gazdasági világválság utáni számos, a túlterme­lés problémájával kevésbé pazarló módon megbirkózni pró­báló kísérlet kudarcot vallott. Bár az első lépéseket abba az irányba, hogy a túltermelés problémáját a haditermelés segít­ségével oldja meg, a tőkés társadalom – mint azt Rosa Luxem­burg profetikus megjegyzéseiből láttuk – már az első világhá­ború előtt megtette, ennek a módszernek általános alkalmazá­sára csak a második világháború után került sor.

Ezt az irányvonalat követve a nyugati kapitalizmus vezető hatalmai voltaképpen nem tettek mást, csak átvettek egy oldalt Hitler 1933 utáni „gazdasági csodájának” forgatókönyvéből, és ezt alkalmazták liberális-demokratikus intézményrendszerük társadalmi-politikai realitásaihoz. Korábbi kísérleteik ugyanis a válságból való kikerülésre – olyan stratégiákkal, amelyek egy­felől a manipulatív „kínálatmenedzselés” (innen a Madison Avenue felemelkedése), másfelől a „New Deal”-típusú állami be­avatkozás kombinálásán alapultak – nyomorúságosan kudarcot vallottak a tömeges munkanélküliség és gazdasági depresszió problémájának megoldásában, egészen addig, amíg a háborús erőfeszítés tőkeexpanzióra irányuló követelményei radikálisan meg nem változtatták a gazdasági tevékenység egész feltétel­rendszerét.

Továbbmenve, az ezt tagadó keynesiánus és neokeynesiánus mítoszok ellenére, a terjeszkedés valódi anyagi alapja an­nak a katonai-ipari komplexumnak az új dinamizmusa volt, amely már létezett (még ha korántsem teljesen kialakult formá­ban is) a Bretton Woods-i egyezmény idején, és amelyet ez utóbbi csak bővíteni segített. A keynesianizmus különböző stra­tégiái így inkább a katonai-ipari komplexum akadálytalan ter­jeszkedésének kiegészítői voltak, mintsem valóban produktív és társadalmilag is működőképes viszonyokra önállóan is alkal­mazható eszközök. (Ha semmi másnak, akkor ennek figyelmez­tetnie kellene mindazokat, akik megpróbálnak – neokeynesiánus vonalak mentén – „alternatív gazdasági stratégiákat” kidol­gozni a jövőre nézve.) Végül is, ha meggondoljuk, a keynesi elmélet már teljesen ki volt dolgozva közvetlenül az 1929-33-as válságot követően, körvonalaiban pedig már jóval az előtt. Még­is – szerzőjének az establishmenthez fűződő egész kivételesen jó kapcsolatai ellenére – az államilag támogatott befektetésnek egy ilyen kellően erőforrás-pazarló, de ugyanakkor dinamikusan fejlődő és egyben ideológiailag tiszteletreméltó eszköz híján fal­ra hányt borsónak kellett volna maradnia.

Természetesen a katonai-ipari komplexumnak az egyes fej­lett tőkés országokban való kialakulását és megszilárdulását il­letően nem lehet szó egyformaságról. Nem csak azért nem, mert az egyenlőtlen fejlődés törvénye továbbra is éppúgy vo­natkozik rájuk, mint korábban, de azért sem, mert a győztesek a háború után közülük egyesekre egy ideig egészen speciális gazdaságon kívüli feltételeket kényszerítettek rá. Így például Ja­pánt és Németországot békeszerződéseik korlátozták a közvet­len újrafelfegyverkezésben, aminek elkerülhetetlen következmé­nye volt, hogy hadiiparuk csak viszonylag lassan és szelektíven épült ki újra.

Ebből a szempontból kétségkívül az amerikai katonai-ipari komplexum foglalta el, nyomasztó túlsúllyal, az uralkodó helyet a tőkés országok között, őt követték Nagy-Britannia, Franciaor­szág és Olaszország, saját gazdasági lehetőségeiknek megfe­lelően. Azonban nem lehetnek olyan illúzióink, hogy Japán és Németország háború utáni gazdasági fejlődésének semmi köze sem volt a katonai-ipari komplexum kialakulásához. Valójában több síkon: mind nemzetgazdasági, mind nemzetközi szinten részei voltak annak. Hogy csak a legjelentősebb szálakat em­lítsük, amelyek révén ezen országok fejlődése is a katonai-ipari komplexum háború utáni szerepétől függött:

Először is, az új katonai szövetségek létrehozásával csak­nem az összes, az eredeti békeszerződések által tartalmazott korlátozást gyorsan megszüntették, és ezáltal mind Japán, mind Németország képessé vált arra, hogy létrehozza és (végül is amennyire csak akarta) kiterjessze saját katonai-ipari komple­xumait, gyakorlatilag a haditermelés minden területén, az atom­fegyverek kivételével.

Másodszor, mivel a hadiipar – amerikai hegemónia alatt – alapvetően nemzetközi jellegű iparág, ezért Japán és Német­ország különböző formákban (közvetve és közvetlenül, az op­tikától az elektronikáig és a kémiától a fémgyártásig) részt vett a hadiipar háború utáni fejlesztésében, mégpedig annak egy nagyon korai szakaszától fogva. Ennek a hadiiparba való be­kapcsolódásnak központi jelentősége volt azoknak a teljes ipar­ágaknak a létrehozásában ós/vagy korszerűsítésében, amelye­ken a háború utáni japán és német gazdasági „csoda” alapult.

Harmadszor ott volt az összes nyugati tőkés ország és az Egyesült Államok közötti szoros kölcsönös kapcsolat. Ez a leg­jelentősebb tényező, amelyet számításba kell vennünk, ha fel akarjuk mérni a katonai-ipari komplexumnak a tőkés világgaz­daság folyamatos „egészséges” működésében betöltött valódi súlyát és jelentőségét. Mert a nyugati világ messze legnagyobb és legdinamikusabb gazdaságának – az Egyesült Államokénak – folyamatos növekedését az egész háború utáni időszakban a csillagászati arányú (ós az USA súlyos belső és külső adós­ságteher ellenére még mindig növekvő) védelmi kiadások tar­tották fenn. Általánosságban minden fejlett kapitalista társada­lom meglévő termelési szintjének fenntartására való képessége nagymértékben az Egyesült Államok terjeszkedő piacától függ, amely viszont végső soron teljesen elképzelhetetlen lenne azok­nak a hihetetlen mértékű védelmi költségeknek (és deficiteknek) a biztosítása nélkül, amelyekre az USA gazdaságának mint egésznek az expanzív dinamikája nagymértékben támaszkodik. Ezek a megfontolások, melyek segítenek megmagyarázni az USA adósságproblémájával kapcsolatos nyugati attitűdöt is, nem kevésbé igazak Japánra és Németországra, mint az összes többi fejlett kapitalista országra. Ezért még azoknak az országoknak az esetében is, ahol a katonai-ipari komplexum részesedése a nemzetgazdaságban viszonylag kicsiny (az USA-val és néhány más állammal összehasonlítva), az illető nemzetgazdaságok folyamatos produktív terjeszkedése a fenti­ek értelmében nem választható el a haditermelés globális je­lentőségétől, tekintettel e gazdaságoknak az amerikai gazda­ságtól és az utóbbin belül uralkodó helyzetben lévő katonai-ipari komplexumtól való megváltoztathatatlan függésére.

A katonai-ipari komplexum által a tőkés fejlődésben hozott nagyszabású újítás az, hogy gyakorlatilag hatékonyan meg­szünteti a fogyasztás és a rombolás közötti, a szó szoros értelmében életbevágó különbséget.¹ Ez az „újítás” radikális megoldást kínál egy, az önmagát tételező értékben mint olyan­ban (minden megjelenési formájában) benne rejlő – jóllehet csak a mai kapitalizmus viszonyai között akuttá váló – belső ellentmondásra.

Az az ellentmondás, amelyre itt utalunk, az önmagát kiter­jesztő gazdagság (a tőke) objektív korlátaiból fakad, amelyeket mindenáron túl kell lépnie, amennyiben az érték mint önállóan működő erő, természetes belső meghatározottságának megfe­lelően realizálni akarja önmagát. Ez az oka annak, hogy a csá­szárkori Rómában, ahogyan Marx megfigyelte, az elidegenült és önállósult érték, mint fogyasztásra irányuló gazdagság „vég­telen pazarlásként jelenik meg, amely logikus módon megkísérli a fogyasztást gyöngyökből készült saláták lenyelésével egy képzeletbeli határtalanságig fokozni”.²

A szóban forgó probléma kettős természetű. Egyrészt a tár­sadalom korlátozott erőforrásaira vonatkozik, és ezáltal arra a szükségletre, hogy ezeknek az elosztását nem pusztán lehet­séges, hanem ténylegesen egymással szemben álló alternatí­vák között valahogyan legitimálják. Másodszor pedig magának a fogyasztónak a természetével kapcsolatos, vagyis igényeinek mind természetes és társadalmi-gazdasági, mind pedig kultu­rális határaival.

A katonai-ipari komplexum sikeresen szegezi szembe a maga erejét e két alapvető korláttal. Mert ami az első kérdéskört illeti, míg az ókori Róma „nyilvánvaló pazarlását” szemlélve, amely „gyöngyökből készült saláták lenyelésének” formáját öl­tötte, mindenki számára elkerülhetetlenül adódik az a következ­tetés, hogy ez dekadens és hiábavaló pazarlás volt, addig az ilyen saláták milliárdjaival egyenértékű erőforrásokat éveken ke­resztül „ elnyelő” valóban határtalan pazarlásnak – amellyel egy-időben sokmillió embernek kell elviselnie az éhínséget elkerül­hetetlen „végzetként” – sikerül úgy legitimálnia magát a társa­dalom szemében, mint megkérdőjelezhetetlen hazafias köteles­séget.

Ehhez hasonlóan, ami a második alapvető kérdést illeti, a katonai-ipari komplexum sikeresen szünteti meg a fogyasztás körforgásának a fogyasztói igények határai által meghatározott korlátait. Ebben a vonatkozásban elvágja a „fejlett” kapitalizmus igencsak összebonyolódott gordiuszi csomóját (azzal, hogy a termelés és a fogyasztás kereteit voltaképpen a valódi fogyasz­tásra való igények kikapcsolásával alakítja át). Más szavakkal, a tőke a társadalom anyagi és emberi erőforrásainak egy hatalmas és egyre növekvő részét a termelés egy élősködő és önmagát fogyasztó formájára fordítja, amely annyira ra­dikálisan elkülönül a valódi emberi szükségletektől és az azoknak megfelelő fogyasztástól, ml több, annyira szemben áll velük, hogy saját léte indokának és végső céljának te­kintheti még az emberiség teljes elpusztítását is.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a tőke fejlődése nem egyszerűen elakadt azoknál a megoldásoknál, amelyek struk­turálisan beépültek a katonai-ipari komplexum intézményes megjelenési formáiba és termelési gyakorlatába. Ellenkezőleg, itt egy végzetes konzisztenciát és meghatározott irányultságot kell felfedeznünk a kapitalista fejlődésben, abban az értelem­ben, hogy azok a determinációk és imperatívuszok, amelyek az imént leírt „megoldáshoz” vezetnek – még ha a mostanitól na­gyon különböző formában is, már a tőkés fejlődés egy nagyon korai szintjón megjelentek. Mert a kapitalizmus eleve a hasz­nálati érték és a csereérték közötti feloldhatatlan ellentmondásra épül, és feltételezi a használati érték szükségszerű és végső soron a lehető legrombolóbb jellegű alárendelését a csereér­téknek. Ez az ellentmondás kezdettől fogva megnyilvánul úgy is, mint a legitimáció egy megoldhatatlan problémája, amelyre a tőkés „tulajdonosi individualizmus” igazságtalan rendszerének apologétái csak a szofisztika és misztifikáció formájában tudnak megoldásokat kínálni, kezdve a pénz kizsákmányoló felhaszná­lásának és a „hallgatólagos jóváhagyásnak” John Locke,³ a li­beralizmus atyja által elvégzett levezetésétől és racionalizálá­sától, egészen az úgynevezett „határhaszon-elmélet” fiktív „fo­gyasztói szuverenitás” fogalmáig.

Hasonlóan nehezen viseli el a tőke – ós, amennyire lehet­séges, a kapitalizmus története során félre is söpri – a terme­lésnek azokat a korlátait, amelyek a fogyasztó igényeinek gya­korlati korlátozottságából következnek. Az erre tett kísérletek intenzitása a tőke termelési lehetőségeinek kibontakozásával párhuzamosan növekszik. Ahogyan Mandeville munkájából is világosan láthatjuk, a „protestáns munkaerkölcs” és annak a „fényűzéssel” szembeni elítélő álláspontja sohasem volt több mint az érem egyik oldala. Mire eljutunk a „tervezett elhaszná­lódás” korába, alig tűnik hihetőnek, hogy bárki, bármikor, akár a legcsekélyebb jelentőséget is tulajdonította volna az ilyen vi­selkedési előírásoknak.

Bizonyos, hogy a kapitalizmus szembekerülésének saját korlátaival ebben a vonatkozásban is ellentmondásos formát kell öltenie. Innen származik a más kapitalistáknál dolgozó munkások béremelésének helyeslése – hiszen ezek a munká­sok készséges vásárlói lesznek az eladásra kínált áruknak – párosulva a bérvisszafogás előnyeinek a „költséghatékonyság” és a „józan gazdálkodás” nevében való magasztalásával: ezek valójában az egyetemes értékeknek álcázott uralkodó részér­dekek szenteskedő racionalizálásai. Mivel pedig a csereérték bővítése ennek a társadalomnak az alapvető törekvése, ezért a misztifikáció minden formáját felhasználja annak az elhitetésére, hogy a csereérték egy folyton növekvő mennyisé­gének létrehozása – függetlenül attól, hogy ez milyen nyil­vánvalóan pazarló módon történik – teljesen megfelel a „gazdasági racionalitás” legfőbb alapelveinek, amennyiben hatékonyan kielégít valamilyen „valódi keresletet”.

Ennek megfelelően a valódi használat kérdését eltüntetik, és a fogyasztás egyetlen valódi kritériumává a kereskedelmi tranzakció puszta aktusa válik, jellegzetes módon összeol­vasztva ezáltal a használat és a csere fogalmait, így tehát, éppúgy, ahogyan a polgári ideológiában már korábban láttuk a „termelő” önérdeket szolgáló és teljesen misztifikáló azonosí­tását a kapitalistával (abból a célból, hogy a zavaró valódi ter­melőt, vagyis a munkást eltüntethessék a színről), itt most a vevőnek az úgynevezett „fogyasztóval” való tendenciózus azonosítását kapjuk.

Ennek az utóbbi misztifikációnak köszönhetően egy csapás­ra kényelmesen megoldódik két kényes probléma. Először is az a kérdés, hogy a „szerződéses” tranzakció szükséges be­vezető lépése után sor kerül-e valamilyen valódi, az emberi szükségleteknek megfelelő fogyasztásra, így fel sem merülhet, mivel az árui az új tulajdonosnak újra befektetendő pénz fejé­ben átadó aktus teljessé teszi a tőke bővített újratermelésének körforgását. Másodszor pedig az áruk most tetszés szerint fel­halmozhatók– az ennek racionális igazolásával járó minden nehézség nélkül -, mivel magának a megvételnek az aktusa képes „elfogyasztani” a javak egy elvben korlátlan mennyiségét (anélkül, hogy a valóságban bármit is elfogyasztana), tekintve, hogy nincs hozzákötve a valódi emberi lények szükségképpen korlátozott igényeihez.

Ebben az értelemben semmi esetre sem véletlen, hogy Locke annyira igyekszik a valódi használatról – amelyet szerinte a ter­mészetes korlátok csak kevéssé és pazarlóan határolnak körül (amint ezt a fogyasztási javak korlátlan romlékonysága és az emberi igények határai is bizonyítják) – arra a látszatfogyasz­tásra rátérni, amely „a pénz közmegegyezés általi használatá­ból” ered. Mert szerinte ez utóbbi adja az igazolását a vagyon „felhalmozásának” és „gyűjtésének”, úgyhogy „egy ember igaz­ságosan és a jog sérelme nélkül birtokolhat többet, mint amennyit ő maga fel tud használni, aranyat és ezüstöt fogadva el a többletért, amelyek sokáig lehetnek egy ember birtokában anélkül, hogy értékükből veszítenének (a fogyasztási javakkal ellentétben).”⁴ Sőt, a szekeret fogva a ló elé, Locke torzítva ábrázolja a társadalmi gazdagság felhalmozására és másoknak e gazdagság áldásaiból való kizárására irányuló mesterséges és igazságtalan gyakorlatot is, amennyiben szerinte ez teljesen összhangban van magával a természettel, mi több, közvetlenül belőle ered. Ugyanis így érvel: „Ha valaki talál valamit, ami szomszédjai körében a pénz használati módjával és értékével bír, látni fogjuk, hogy rögtön elkezdi növelni készleteit az illető dologból.”⁵

Ebben a tekintetben valóban komikus az, ahogyan a kapi­talizmus apológiája Locke korától napjainkig teljes kört járt be, és az uralkodó termelési mód igazolásának eredeti megalapo­zása teljesen az ellenkezőjébe fordult át. Mert Locke alapvető érvelése a pénzhasználat mellett (és a vagyon alapvetően igaz­ságtalan felhalmozásának legitimálására) az volt, hogy ezek az intézmények megszüntetik a pazarlást, ami nyilvánvalóan érde­kében áll a társadalom minden tagjának. Azonban arra az időre, amikor a Locke által oly lelkesen védelmezett felhalmozási rendszer fejlődése során eljut a maga legtisztább megjelenési formájához, a pazarlás többé már nem egy sajnálatos margi­nális aspektusa a rendszernek, hanem működésének integrált és tudatosan kifejlesztett alkotóeleme. Mi több, a pazarlás a rendszerben távolról sem korlátozódik a természet romlandó termékeire. Ellenkezőleg, burjánzik a termelés és fogyasztás összes területein, ezzel teljesen lerombolva azokat az igazolá­sokat (ós racionalizálásokat), amelyeket levezetéseiben Locke felvonultathatott a rendszer mellett. A rendelkezésre álló erőfor­rások megfelelő gazdasági hasznosításának állítólagos garan­tálójáról – a felhalmozható és önmagát sikeresen növelő va­gyonról, amelyről Locke azt mondotta, hogy a pénz „tartóssága” hozza működésbe – kiderült, hogy a „tartósságnak”mint olyan­nak legfőbb ellensége, és a nyilvánvaló pazarlás megvalósítója. Groteszk módon végül sikerül „a fogyasztást egy képzeletbeli határtalanságig fokoznia” azzal, hogy felfedezi még a legtartó­sabb anyagi tárgyak közvetlen romlandóságát is, a háború és a rombolás eszközeinek formájában dolgozván fel őket, ame­lyek az emberi erőforrásokat tekintve még akkor is végletekig pazarló és romboló eszközök, ha egyáltalán nem kerülnek fel­használásra.

A katonai-ipari komplexum nemcsak hogy tökéletesíti azo­kat a módokat, ahogyan a tőke napjainkban megbirkózhat ezek­kel a strukturális korlátokkal és ellentmondásokkal, de egyben egy „kvantumugrást” is jelent a tőke fejlődésében, amennyiben profitábilis tevékenységeinek tere és puszta mérete összeha­sonlíthatatlanul nagyobb, mint ami a tőkés fejlődós korábbi szintjein elképzelhető volt. Ez a „kvantumugrás” korábban el­képzelhetetlen levezető szelepeket teremt a tőkés gazdaság­ban, minőségileg a tőke javára módosítva az erőviszonyokat egy olyan időszak tartamára, amelynek hosszúsága közvetlenül ezeknek az újonnan teremtett levezetőszelepeknek a méretével lesz arányos.

Ha a korábbi időszakok misztifikációi és megtévesztései a vevőit fillérekkel becsapó kiskereskedő tevékenységéhez voltak hasonlóak (aki mindenképpen viszonylag könnyen leleplezhe­tő), akkor ezeknek a „fejlett kapitalizmusban” található megfe­lelői csak valamilyen nemzetközi méretekben folyó óriási csa­láshoz hasoníthatók, amely csillagászati összegekkel manipulál számítógépek segítségével, és még legfélrevezetőbb jellegű tranzakcióit is⁶ elleplezi egy ideológiailag jól megtámogatott in­tézményhálózat révén, amelyben a sikkasztó, a számvivő, a revizor, a törvényhozó és a bíró tevékenységei mint egyetlen személyben egyesülnek.

Ennek megfelelően, ha a rendelkezésre álló erőforrások egy jelentős részét nyíltan pazarló jellegű termelésre fordítják, a va­lóságos termeléssel egyenrangúvá nyilvánítva a rombolás esz­közeinek termelését, mindennek természetesen szigorúan a „tö­megesen igényelt munkahelyek teremtésének” önmagában kifogásol­hatatlan céljával kell végbemennie. Ugyanilyen kevéssé szükséges számításba venni azokat a nehézségeket, amelyek az emberi igények és a személyi jövedelmek korlátozottságának következményei. Mert a „fogyasztó” többé nem egyszerűen a korlátozott egyének elérhető összessége. Mi több, a háború utá­ni kapitalista társadalom uralkodó termelési struktúráiban bekö­vetkezett alapvető átalakulás következtében, amely párosult az ezeket a struktúrákat mind gazdasági célokból, mind a szüksé­ges ideológiai legitimáció biztosítása végett a kapitalista állam­hoz fűző viszony átrendeződésével, mostantól kezdve a mitiku­sán egybeolvasztott termelő/vásárló/fogyasztó nem más, mint maga „a Nemzet”.

Ez a katonai-ipari komplexum egy további alapvető újítása. Mert a fogyasztónak vásárlókénti korábbi meghamisító ábrá­zolása csak az emberi igények kérdését, és az ilyen igényeknek megfelelő, valódi haszonnal járó javak termelésére irányuló ha­gyományos követelést tolhatta félre, de nem volt alkalmas arra, hogy megoldást adjon az egyéni „fogyasztói szuverenitáshoz” kapcsolódó pénzbeli korlátok – mint magának a kapitalista pro­fitrealizálási folyamatnak elidegenült expanziós szükségletét akadályozó tényezők – problémájára. Csak „a Nemzet” tehet eleget annak a kettős követelménynek, hogy a toka bővített újratermelésének lehetővé tétele érdekében egyrészt kime­ríthetetlen erőforrásokat szolgáltat, másrészt pedig egy fene­ketlen zsákot is, amely elnyeli a létrejövő egész felesleget.

Ily módon tehát a modern tőkés gazdaságban a bővített újratermelésnek többé nem szükséges előfeltétele a körforgás­ban résztvevők körének tágulása és az emberi szükségleteknek megfelelő használati értékek növekedése. Ellenkezőleg, a fo­lyamatos átalakulásoknak és strukturális alkalmazkodásnak kö­szönhetően a bővített újratermelés szempontjából más dolgok egyenértékűek lévén,⁷ még a legfejlettebb tőkés országokban is lehetségessé vált megsemmisíteni – vagy legalábbis jelentős részben visszaszerezni – mindazt, amit a munka korábban a relatív értéktöbbletből magának megszerzett (s anélkül, hogy ezzel magának a profitrealizálásnak a folyamatát veszélyeztet­nék). Végül is nem szabad elfelejtenünk azt, hogy a jóléti ál­lammal szemben, álló katonai-ipari komplexum nem egyszerűen a mai kapitalizmus egy kiáltó ellentmondása. Ezzel párhuzamo­san a tőke bizonyos önmagukat újratermelő ellentmondásaira talált hatékony – bár semmi esetre sem tartós – megoldás is ez, az ellentmondások felfüggesztésének rutinná vált formájá­ban. Az úgynevezett „radikális jobboldal” – az uralkodó osztá­lyok érdekeinek eme őskonzervatív ideológiai legitimációja és politikai zászlóvivője – jelenlegi „elszántsága” és ebből követ­kező sikerei egyaránt jelzik a mögöttük rejlő meghatározó tár­sadalmi tényezők nyomását, valamint az uralkodó rend lehető­ségét arra, hogy olyan stratégiát kövessen, amely ténylegesen megfordítja „az újratermelési körforgás bővítésére” irányuló há­ború utáni trendet, anélkül, hogy (legalábbis egyelőre) komo­lyabban megzavarná a nyugati kapitalizmus társadalmi-gazda­sági metabolizmusának működését.

Mivel a tőke saját expanziós termelési célkitűzéseit ille­tően természeténél fogva teljességgel híján van egy emberi szempontból értelmes vonatkoztatási rendszernek, a fo­gyasztásra orientált termelésről a rombolás általi fogyasz­tásra való áttérés végbemehet anélkül, hogy magának a ter­melésnek a szintjén bármilyen különösebb nehézséget okozna. Ugyanakkor az ilyen változások szükséges ideológiai-politikai racionalizálásának és legitimálásának akadá­lyai könnyen eltávolíthatók a „közvélemény” manipulálása és az uralkodó magánérdekeknek valamint a kapitalista ál­lamnak a tömegkommunikációs eszközök felett gyakorolt együttes ellenőrzése révén.

Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy a felhalmozódott problémák romboló mechanizmusokkal való magoldásának módszere semmi esetre sem valami új, csak a kapitalizmus mai fejlődésével megjelenő tendencia. Ellenkezőleg, a tőkének tör­ténete során mindig pontosan ezen a módon sikerült kivergődnie a krízishelyzetekből: azaz úgy, hogy lerombolta a tőke túlzott mennyiségben termelt és többé nem működő egységeit, megfelelően növelve a tőke koncentrációját és centralizálódását, és ugyanakkor helyreállítva a társadalmi össztőke általános profitabilitását. A „fejlett” kapitalizmus és katonai-ipari komplexuma által hozott újítás az, hogy a korábbi gyakorlat – amely a válságok kivételes és sürgető követelmé­nyeinek felelt meg – most általánossá válik, és az egész – a legnagyobb természetességgel a rombolásra való termelés felé irányított – rendszer mindennapi életének normális modelljévé lesz (a csökkenő, elvileg a zéró szintet is megközelíteni képes hasznosítási ráta tendenciaként érvényesülő törvényének meg­felelően).

A kapitalista rendszernek ez az újonnan felfedezett normális működési állapota képessé teszi a rendszert arra, hogy felfüg­gessze (de természetesen nem arra, hagy megszüntesse) a kifejlődött tőke legalapvetőbb ellentmondását: a túltermelést. Mert most, a katonai-ipari komplexum ama képességének kö­szönhetően, hogy szükségleteit rá tudja kényszeríteni a társa­dalomra, a polgári politikai gazdaságtan ősrégi vágyálmát, a kereslet és kínálat állítólagos azonosságát manipulatív módon megvalósítják – egyelőre a rendszer keretein belül.

Marx igazságosan tett szemrehányást a közgazdászoknak, akik megpróbálták eldöntetni a termelés és a fogyasztás közötti ellentmondást, azt állítva, hogy „a kínálat és a kereslet… azo­nosak, és ezért szükségszerűen megfelelnek egymásnak. A kí­nálat ugyanis állítólag egy saját mennyiségeiben mért kereslet.”⁸ Azonban az, amiről a polgári közgazdászok csak álmodozhat­tak, most, a kapitalista állammal összhangban cselekvő kato­nai-ipari komplexum utasítására sikeresen megvalósul. Így az­után a keresletet és a kínálatot cinikus módon relativizálják, ez­zel lehetővé téve a tényleges kínálat fiktív kereslet általi legitimálását. Ennek eredményeként a szóban forgó kínálatot (mindegy, hogy milyen veszedelmes, pazarló, fölösleges, és romboló eszközökből áll) megkérdőjelezhetetlen jogi esz­közökkel rákényszerítik a társadalomra, és így az „a Nemzet szükségletévé” válik. Ezt valóban és hatékonyan „saját mennyisége méri”,⁹ és az állam több mint szolgálatkészen vé­delmezi, még a racionális költségszámítás legelemibb (bár ter­mészetesen korántsem megfelelő) kapitalista kritériumaival szemben is: inflációnak ellenálló évi katonai költségvetésekkel – az összes szociális szolgáltatások és a valódi emberi szük­ségletek rovására.

Mindezeknek az elhárításoknak és változásoknak köszön­hetően a tőke szert tett a gazdasági-társadalmi fejlődés objektív meghatározói kezelésének egy új módszerére (e meghatározók közé számítva magának a tőkének a termelés és a fogyasztás közötti megfelelés síkján jelentkező ellentmondásait is); s így egy egész történelmi korszak idejére minimalizálni tudta az utóbbinak még a krízisek kirobbanásához vezető legkomolyabb következményeit is. Ennek megfelelően, minthogy a rombolás mechanizmusainak mozgásba hozása és „tudományos” kiakná­zása a legkönnyebb megoldás a tőke számára – közvetlen el­lentétben az emberi szempontból jelentős használati érték bő­vítésével -, a tőke produktív fejlődésének elméletileg lehetséges pozitív tényezői közül egy sem érik be szükségszerűen e társa­dalmi formáció termelési korlátai között.

Ebben az értelemben „a tőke szigorú fegyelme, amely egy­mást követő nemzedékeken át működik” sohasem hozhat ma­gával olyan állapotot, amelyben a társadalmat úgy jellemezhet­nénk, hogy elsajátította „a munkához szükséges általános mo­rált”. Az sem valószínű, hogy a kapitalizmus létrehozza a fogyasztás mindent átfogó és egyre bővülő körforgását, vagy a szükségletek ennek megfelelő fejlődését, amelyen keresztül a „szükségesen felüli és azon túlmutató többletmunka” egy „ma­gukból az egyéni szükségletekből következő általános szükség­letté” válhatna.¹⁰ Az ilyen célok nemcsak hogy nem érhetők el a kapitalista termelési mód társadalmi horizontján belül, de még a legalapvetőbb előfeltételeik megvalósulása irányába mutató trend is jelentősen visszaszorul, amikor a tőke, problémáinak legkönnyebb megoldására törekedve, mind több embert kezd könyörtelenül kiiktatni a munkafolyamatból – még a „legfejlet­tebb” tőkés országokban is – ahelyett, hogy az emberiség egé­szét egy, az általános szorgalomra és valódi termelékenységre irányuló hatékony törekvésben egyesítené.

A tendenciák hasonló megfordulása vonatkozik a tudomány fejlődésére és a termelési gyakorlatnak az e fejlődésben rejlő lehetőségek felhasználásán alapuló átalakulására is, amelyről Marx úgy gondolta, hogy kedvezni fog a használati érték bőví­tésének és a progresszíven bővülő használati értékek és az emberi szükségletek kibontakozása közötti dialektikus kölcsön­hatásnak. A tőke új követelményeinek és meghatározottságai­nak következtében ugyanis a tudományt eltérítik pozitív célja­itól, és azzal a szereppel ruházzák fel, hogy a rombolás erőit és módszereit segítsen szaporítani, mind közvetlenül, a minde­nütt jelenlévő és katasztrofálisan pazarló katonai-ipari komple­xum számára dolgozva,¹¹ mind pedig közvetve, a „tervezett el­használódás” és más leleményes manipulatív technikák szolgá­latába állítva, amelyeknek az a céljuk, hogy a túltermelés far­kasait a fogyasztási javakat termelő iparágak kapuin kívül tartsák.

Ugyanígy, a tőke önrealizálásának elidegenedett szükség­letei és eltorzult termelési követelményei nemcsak hogy nem engedik meg a „gazdagodó egyéni létezés anyagi elemeinek” megteremtését, amely „éppoly sokoldalú termelői tevékenysé­gében, mint fogyasztását tekintve”, sem pedig az emberi szük­ségletek és képességek teljes kifejlődését (ami elsődlegesen társadalmi-kulturális kérdés), hanem, éppen ellenkezőleg, a romboló tőkeexpanzió mesterséges szükségletei tendencia-jellegűen versenyre kelnek az emberiség messze nagyobb részének legelemibb szükségletelvei, lerombolják és az an­tagonisztikus szembenállás gyakori eseteiben a legtelje­sebb könyörtelenséggel elfojtják őket. Ezért érthető, hogy az „állandóan növekvő bőség” megteremtése mind megfoghatatlanabb álommá válik – mind homályosabb fénnyé a mind hosszabbodó alagút végén -, mégpedig a társadalom absztrakt értelemben vett „termelő” erőinek döbbenetes arányokat öltő növekedése ellenére, amelyeknek az a sorsuk, hogy elvontak és terméketlenek maradjanak, sőt, kapitalista társadalmi beágyazottságuk és romboló tékozlásuk miatt a termelés ellen hassanak.

A „nagy viharoktól”a folyamatos válságig:

válságkezelés és a tőke romboló önreprodukciója

Annak, hogy a tőke sikeresen újradefiniálta stratégiáját a prob­lémák legkönnyebb elhárítására, a legjelentősebb és leg­messzebbmenőbb következményekkel járó aspektusa talán a válságok kezelésének – a nem túl távoli múlttal összehasonlítva – radikálisan új módjával kapcsolatos. Itt megint csak egy, a Grundrisséből származó idézet világítja meg a legjobban a kér­dést. A kapitalizmusban a termelés és a fogyasztás (vagyis a termelés és a csere közötti ellentmondást tárgyalva Marx így ír a polgári közgazdászoknak – nevezetesen Ricardónak és Sismondinak – a kérdéses problémával kapcsolatos egyoldalú fel­fogásáról: „Ricardo természetesen maga is gyanította, hogy egy áru csereértéke nem egy, a cserétől függetlenül létező érték, és hogy csak a cserében bizonyul értéknek; de azokat a kor­látokat, amelyekbe a termelés ezáltal ütközik, akcidentálisnak, olyan korlátoknak tekinti, amelyeken a termelés túllép. Ezért az ilyen korlátok túllépését úgy gondolja el, mint ami a tőke lénye­géhez tartozik, bár ennek a nézetnek a kifejtése során gyakran abszurdumokhoz jut; míg ezzel szemben Sismondi nemcsak a termelés korlátokba ütközését hangsúlyozza, hanem azt is, hogy ezeket a korlátokat maga a tőke teremti, és homályosan megérzi, hogy létezésüknek a tőke bukásához kell vezetnie. Éppen ezért kívülről kíván határokat szabni a termelésnek, a szokás, a jog stb. révén, amelyeket természetesen – mint pusz­tán külső és mesterséges korlátokat – a tőke szükségszerűen elsöpörne. A másik oldalon viszont Ricardo és egész iskolája sohasem értette meg a valóban modern válságokat, amelyek­ben a tőkének ez az ellentmondása hatalmas gazdasági viha­rokban vezetődik le, amelyek növekvő mértékben fenyegetik a tőkét mint a társadalomnak és magának a termelésnek az alap­ját.¹² – Bizonyos, hogy a Marx által itt leírt ellentmondás a tőkés társadalom leküzdhetetlen ellentmondása. A drámai vál­tozás azonban Marxnak a korábbi fejlődési szakaszokat illető jellemzésével szemben az, hogy a kapitalizmus válságainak az új viszonyok között – addig, amíg ez utóbbiak anyagi és ideo­lógiai-politikai előfeltételei objektíve újratermelhetek – egyálta­lán nem szükséges azt a formát ölteniük, amelynek révén a termelés és a csere közötti ellentmondás „hatalmas gazdasági viharokban vezetődik le”.

A tőkének ezt az újonnan felfedezett képességét a „viha­roknak” a jelen körülmények közötti elkerülésére gondolták té­vesen Marcuse és mások alapvető, strukturális javulásnak. Né­zetük szerint az uralkodó viszonyok radikálisan megváltozott természetét a munkásosztály „integrálódása” és a „szervezett kapitalizmusnak” a „válságok kapitalizmusa” ellentmondásai fö­lötti diadala jellemzi.¹³

Valójában azonban a „szervezett kapitalizmust” semmi eset-, re sem sújtják kevésbé válságok, mint az úgynevezett „krízisek kapitalizmusát”. Éppen ellenkezőleg. Ugyanis a „válságkezelés” módszereinek kidolgozására és tökéletesítésére valójában ép­pen egy mélyülő válságra adott közvetlen válasz részeként ke­rült sor.

Úgyszintén teljesen téves lenne azt állítani (ahogyan Marcuse nyomdokait követve Lucien Goldman teszi), hogy „elér­keztünk a nyugati társadalom fejlődésének egy sajátos fordula­tához, egy olyan fordulathoz, amelyet az önszabályozó gazda­sági mechanizmusok megjelenése jellemez”,¹⁴ mivel a kapita­lizmust ténylegesen mindig a maga történelmileg specifikus önszabályozó mechanizmusai uralták. Mi több, az ilyen mecha­nizmusok ellentmondást nem tűrő uralma teljességgel elválaszt­hatatlan a kapitalista gazdasági-társadalmi formációtól mint olyantól, sőt annak, a társadalmi kontroll egy specifikus for­májaként, egyik legfontosabb meghatározó jellemvonása.

A háború utáni fejlemények igazán új vonása ebben a kon­textusban pontosan megragadható a fogyasztás hagyományos szerkezetéről egy nagyon is más típusú fogyasztási szerkezetre való áttérésben, amelyen belül a katonai-ipari komplexum ér­dekei meghatározó szerepet töltenek be. Az új rendszert egy­részt mind a termelési kapacitások, mind a termékek intézmé­nyesített korlátozott kihasználása jellemzi; másrészt pedig a túltermelés eredményeinek inkább folyamatos, mint hirtelen pusztítása vagy lerombolása, mégpedig a kereslet-kínálat vi­szonynak magán a megfelelően átalakított termelési folyamaton belüli gyakorlati újrameghatározása révén. Pontosan ez a ter­melés és fogyasztás közötti viszonyban fellépő alapvető váltás az, ami a tőkét képessé teszi arra, hogy egyelőre elkerülje az olyan, a múltban gyakori nagyszabású összeomlásokat, mint amilyen pl. az 1929-es Wall Street-i krach volt. Ezen az úton azonban a tőke semmi esetre sem küzdi le válságait gyökere­sen, mindössze kiterjeszti őket (mind időben mind a krízisek­nek az átfogó társadalmi kereteken belüli strukturális elhelyez­kedése vonatkozásában).

Kétségtelen, hogy mindaddig, amíg az uralkodó érdekek és a kapitalista állam közötti jelenlegi viszony fennmarad és sikeresen kényszeríti rá a maga követelményeit a társa­dalomra, nem az egymástól távol eső időpontokban kitörő nagy „viharok” lesznek jellemzők, inkább mindenütt a fe­szültség egyre intenzívebb és egyre gyakoribb lecsapódá­sára számíthatunk. Így a krízisek korábbi „abnormalitása” – amely valamikor a zavartalan gazdasági növekedés és produktív fejlődés sokkal hosszabb időszakaival váltako­zott – a jelen viszonyok között kisebb napi dózisokban ada­golva a „szervezett kapitalizmus” normális állapotává vál­hat. Mi több, a tőke – történelmileg jól ismert – periodikus válságainak csúcspontjait elvben egyfajta lineáris jellegű, folyamatos mozgás válthatja fel.

Nagy tévedés lenne azonban, ha a rendkívüli fluktuációk vagy hirtelen kirobbanó viharok hiányát egy egészséges és fenntartható fejlődés bizonyságának tekintenénk, és nem a folyamatos pangás megjelenési formájának, amely a kumulatív, járványszerűen terjedő, többé-kevésbé perma­nens és krónikus krízis jellegzetességeit mutatja, egy folyton mélyülő strukturális válság végső perspektíváját vetítve elénk.

Végső elemzésben a kapitalizmus válsága objektív össze­tevőinek intézményesen garantált integrálása és kiterjesztése – amelynek bizonyos ideje tanúi vagyunk – nem csökkenti ezen összetevők hatásának súlyát és komolyságát, függetlenül attól, hogy az intézményesítés milyen hatékonyan tölti be elhárító és „kiegyenlítő” funkcióját.

A „válságkezelés” gépezetének tökéletesítése lényeges ré­sze annak, ahogyan a tőke sikeresen átalakítja a problémák legkönnyebb megoldására szolgáló stratégiáját (amely képessé teszi a tőkét arra, hogy konfrontálódjon belső korlátaival és a jelen történelmi körülmények között nagyobb hatékonysággal függessze fel belső ellentmondásainak következményeit). Ugyanígy nem lehet kétséges az sem, hogy a kapitalizmus újon­nan megszerzett előnyeinek és hatékony újításainak ellensúlyo­zása új stratégiák kialakítását követeli meg a szocialista erőktől. (Ezeket az erőket ugyanis jelenleg mélységesen zavarba ejti ellenfelük ama képessége, hogy kontrollja alatt tudja tartani azo­kat a tényezőket, amelyek a múltban kríziseinek okai és meg­nyilvánulási formái voltak.)

Mindazonáltal a tőke határai strukturálisan meghaladhatatlanok, ellentmondásai pedig végső soron robbanó erejűek ma­radnak (az árutermelő társadalomnak mind e határok ideigle­nes túllépése, mind az ellentmondások „kiterjesztése” és ha­tásaik felfüggesztése terén a háború utáni korszakban elért „re­kordja” ellenére is).

A tőke korlátai nem statisztikailag adott határok, hanem ál­landó dinamikus kihívást jelentenek a tőke és a munka számára egyaránt. Mi több, végső korlátai úgy mutatkoznak meg, mint a bővített újratermelés korlátai, és a tőke legbelsőbb termé­szetében rejlik, hogy szembeszáll ezekkel a korlátokkal, hogy szüntelenül előrenyomulva le akarja küzdeni őket, tekintet nélkül ennek következményeire.

Azonban, ahogyan Marx erőteljesen hangsúlyozta: „abból a tényből, hogy a kapitalizmus minden ilyen határt, mint korlátot tételez, és ezáltal eszmeileg túllép rajtuk, nem következik, hogy a valóságban is túllépi őket, és mivel minden ilyen korlát ellent­mond a tőke természetének, a tőke termelése ellentmondások­ban mozog, amelyeket szüntelenül túllép, de éppoly állandóan tételez is. Továbbá, az univerzalitás, amely felé a tőke ellenáll­hatatlanul törekszik, összeütközik a tőke saját természetében rejlő korlátokkal, ami fejlődése egy bizonyos szintjén lehetővé fogja tenni, hogy a tőkét úgy ismerjék fel, mint amely maga a legnagyobb gát ennek a tendenciának az útjában, és ez saját megszüntetése felé fogja hajtani”.¹⁵ Nem árt itt azonban néhány elővigyázatosságra intő megjegyzést tennünk. Nem annyira az utolsó mondat optimista várakozásaival kapcsolatban, amelyek a jelenlegi kontextusban nem érintenek bennünket közvetlenül. Mindenesetre Rosa Luxemburg ebben a tekintetben világossá tette a helyzetet, amikor ragaszkodott a „szocializmus vagy bar­barizmus” drámai alternatívájához. Mert a tőke a legjobb eset­ben addig fejlődhet, amíg szembeállít bennünket ezzel az alter­natívával, de nem léphet tovább az alternatívának megszünte­tésével való megoldása felé. Inkább ennek az ellenkezője a helyzet, amennyiben a tőkét a maga veszedelmes belső logi­kája tovább hajtja előre abban az irányban, hogy az alternatívát saját érdekei szerint oldja meg, a szocialista kiút perspektíváját ra­dikálisan megszüntetve a maga barbár anyagi determinációi által.

A döntő kérdés itt arra az uralkodó módszerre vonatkozik, amellyel a mai kapitalizmus a maga strukturális imperatívuszait (és ennek megfelelő válságait) egy egyre inkább beavatkozó jellegű állam segítségével képes a társadalomra rákényszeríte­ni. Amint már láttuk, a „szervezett kapitalizmust” nem kevésbé, hanem mélyebben érintik a válságok, mint az úgynevezett „vál­ságkapitalizmust”. Mégis, úgy tűnik, magától értetődő termé­szetességgel képes megbirkózni korábban elképzelhetetlen mé­retű problémákkal és veszélyekkel. A korlátok, amelyekbe a tő­ke „saját természeténél fogva” beleütközik, mind a termelés, mind a fogyasztás síkján, úgy tűnik, nem érintik különösebben expanziós képességét. Hasonlóan, a tőke szemmellátható ku­darca abban, hogy a termelés síkján megvalósítsa azt az „uni­verzalitást” amely felé „ellenállhatatlanul törekszik”, nem ássa alá képességét arra, hogy a társadalom felett – még a termelés szempontjából fejlettebb régiókban is – univerzális kontrollt gyakoroljon.

Hogy megértsük a mai kapitalizmusnak ezeket a zavarba­ejtő jellemvonásait, meg kell különböztetnünk a termelés és az önújratermelés fogalmát. Ez a megkülönböztetés azért annyira fontos, mert a tőke a legkevésbé sem a termeléssel mint olyannal, hanem csak az önújratermeléssel törődik. Hason­lóképpen, a tőke „ellenállhatatlan törekvése” az univerzalitás felé csak globális expanzióra irányuló tendenciájára vonatkozik, amely önújratermelésének, de nem az emberi szempontból hasznos és értelmes termelésnek az érdekeit szolgálja.

Természetesen meghatározott történelmi körülmények kö­zött a tőke bővített önreprodukciója és a valódi termelés egy pozitív értelemben egybeeshetnek. Amikor egybeesnek, a ka­pitalista rendszer betöltheti „civilizáló szerepét” a társadalom ter­melőerőinek fejlesztésével, és – addig a pontig, amíg saját ér­dekei nemcsak hogy megengedik, de egyszersmind előírják számára ezt – ösztönözheti „a munkához szükséges általános morál” kialakulását. Azonban a valódi termelés és a tőke bőví­tett önújratermelésének szükséges feltételei nemcsak hogy nem esnek egybe szükségszerűen, hanem, éppen ellenkezőleg, még diametrálisan szemben is állhatnak egymással.

Éles ellentétben i tőkének Marx korában a termelésre dön­tően fejlesztőleg ható társadalmi megjelenési módjával, a mai kapitalizmus elérte azt a szintet, ahol a valódi termelés és a tőke önújratermelésének radikális szétválása már nem távoli elméleti lehetőség, hanem kegyetlen valóság, a legpusztítóbb következményekkel a jövőre nézve. Mert a kapitalista termelés korlátait ma maga a tőke küzdi le abban a formában, hogy saját önreprodukcióját – már most hatalmas, és egyre növek­vő mértékben – elkerülhetetlenül mint romboló önújratermelést biztosítja, antagonisztikus ellentétbe kerülve a valódi termeléssel.

Ebben az értelemben a tőke korlátai többé nem konceptualizálhatók úgy, mint pusztán a termelékenység és a társadalmi gazdagság növekedésének anyagi akadályai (tehát mint a fej­lődés fékezői), hanem csak az emberiség fennmaradásával szembeni közvetlen kihívásként. Más értelemben pedig lehet­séges, hogy a tőke korlátai egyáltalán nem fordulnak szembe a tőkével – mint a társadalom anyagcseréjének óriási hatalmú szabályozójával – akkor, amikor érdekei összeütközésbe kerül­nek a valódi termelés erőinek növelésére irányuló össztársadal­mi érdekkel (egy ilyen összeütközés első hatásai már hosszú ideje érezhetők); hanem a konfliktus csak akkor következik be, amikor a tőke többé semmilyen eszközzel nem képes biztosítani a maga romboló önreprodukciójának feltételeit, s ezzel előidézi az egész társadalmi anyagcsere összeomlását.

Ahogyan már korábban láttuk, a tőke teljesen híján van egy emberi szempontból értelmes mércének és orientáló vonatkoz­tatási rendszernek, miközben önkiterjesztésre irányuló belső hajtóereje a priori összeférhetetlen a szabályozás és a korlátok fogalmával, a pozitív önmeghaladásról nem is szólva. Ez az, ami miatt a tőke legkönnyebb útja problémái megoldására az, hogy addig a pontig folytatja destruktív bővített ön újratermelé­sének gyakorlatát, amíg már a világméretű rombolás rémét idé­zi fel, ahelyett, hogy elfogadná az emberi szükségleteket szol­gáló termelés érdekében megkövetelt korlátokat.

Valamikor a bőség megtermelésének és a szűkösség eltörlésének gondolatával való foglalkozás teljesen össze­egyeztethető volt a tőkés eljárásokkal és aspirációkkal. Ma az Ilyen célok a kapitalista „fejlődés” és „modernizáció” horizontjain belül csak a fennálló rendszer legcinikusabb apologétáinak ideológiai racionalizációiban jelennek meg. Ha semmi más, akkor ez a tény önmagában sok mindent mond arról, hogy valójában mit is jelent a tőkének az utolsó évtizedekben – a kapitalista államnak a tőkét közvetve és közvetlenül támogató közreműködésével, a megfelelő vál­tozásokkal szoros összefüggésben – végbement strukturá­lis átalakulása.

A régmúltban, Mandeville idejében, az állam szerepével kapcsolatos legfőbb igény az volt: hatalmát az országon belül úgy használja, hogy „a tulajdon biztonsága szavatolva legyen” és „a szegényeket szigorúan munkára fogják”,¹⁶ nemzetközi szinten pedig úgy, hogy segítse a tőke erőit a gyarmati terjesz­kedésre irányuló vállalkozásaiban, a „hatalmas, forrongó nem­zetek” növekvő gazdagságának érdekében.¹⁷

Ma a helyzet alapvetően más. Nem a „tulajdon biztosítása” és a „szegények szigorú munkára fogása” változott meg – ezek a célok a rendszer permanens feladatait jelentik mindaddig, amíg a kapitalista termelési mód és állama fennmaradnak. A valóságos különbség abban látható, hogy a kapitalista államnak most el kell fogadnia a közvetlen beavatkozó szerepét a társa­dalmi élet minden szintjén, aktívan támogatva és irányítva a társadalmi gazdagság monumentális arányú romboló fogyasz­tását és csökkentését. Mert az ilyen, a társadalmi anyagcsere-folyamatba való (immár nemcsak szükségintézkedésként, ha­nem folyamatosan bekövetkező) közvetlen beavatkozás nélkül a mai kapitalista rendszer rendkívüli pazarlása nem lenne fenn­tartható.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmány eredetileg a Journal of Contemporary Asia 18. kötetének 3. számában jelent meg, 1988-ban. Mi itt némileg rövidítve közöljük. (A szerk.)

Jegyzetek

1 L. erről J. Rees írását is az Eszmélet 9-10. számában. (A szerk.)

2 Vö. Marx, Grundrisse, MEM, 46/I, p. 173.

3 Anatole France ironikusan úgy határozta meg (és ostorozta) a liberá­lis-demokratikus társadalom kiüresedett szabadságát és egyenlőségét, mint a hidak alatti alvásnak a jog által mindenkire alkalmazott tilalmát, tekintet nélkül arra, hogy kiknek van erre szüksége. A dolog valódi iróniája természetesen az, hogy a tőkés társadalmi rend apologétái tel­jes komolysággal fektették le lényegében ugyanazt a kritériumot, ame­lyet France kigúnyolt, így Locke, hogy alátámassza üres fogalmát a „hallgatólagos megegyezésről”, igazolandó a tulajdonnélküliek teljes alávetését az uralkodó osztályok érdekeit szolgáló rendszernek, a „tu­lajdon” és a „birtoklás” fogalmait annyira kitágítja, hogy mindegy szá­mára, „vajon ez a föld örökletes birtoklása vagy egy csak egy hétre kibérelt szállásé vagy akár pusztán az országutakon való ingyenes uta­zásé, és valójában addig terjed, mint bárkinek a puszta léte az illető kormányzat felségterületén”. (Locke: Two Treatises of Civil Governments, II. könyv, 119. szakasz.)

A létező hatalmi viszonyok e nyilvánvaló racionalizálásának gyökereit Locke-nál abban a hasonlóan apologetikus jellegű körmönfont okosko­dásban találhatjuk meg, amellyel sikerül „levezetnie” az egyenlőtlen vagyonelosztás „igazságosságát”. Komolyan szüksége van összes ren­delkezésére álló szofisztikájának mozgósítására, mivel a szakadék egy­felől saját kiindulópontja – annak tudomásulvétele, hogy „kezdetben a munka adta a tulajdonhoz a jogot” (uo. I. könyv. 45. szakasz) -, más­felől legitimáló apológiájának tárgya között (amely feltételezi a munka teljes alávetését és kizsákmányolását) nem is lehetne nagyobb. De ahogyan a „hallgatólagos megegyezés” fikciója segítette abban, hogy kikerüljön a politikai legitimációval kapcsolatos nehézségekből, éppúgy a létező tulajdonviszonyok megmagyarázásával kapcsolatban a „pénz­használatra vonatkozó általános jóváhagyás” (uo.) és a pénz általános előnyeire vonatkozó „kölcsönös megegyezés” (uo. 47. szakasz) posztulátumai jönnek segítségére. Mert ebből a posztulátumból kényelme­sen levezethető, hogy „az emberek megegyezése nyilvánvalóan hoz­zájárult a föld egyenlőtlen és aránytalan birtoklásához” (uo. 50. szakasz).

4 Locke, id. mű. I. könyv, 50. szakasz.

5 Uo. 49. szakasz. A 48. szakaszban található leírása egy képzeletbeli szigetről, ahol is nincsenek természeti tárgyak, „amelyek a pénz helyét betölthetnék”, szintén azt a célt szolgálja, hogy „természetes” igazolást találjon az egyenlőtlenség emberi eredetű és intézményesen garantált uralkodó viszonyaira.

6 Ebben a tekintetben annak a története, ahogyan a technológiailag fe­lesleges luxust jelentő és folyamatosan veszteséges Concorde repülő­gépet a cinikusan manipuláló kormányok a Csatorna mindkét oldalán rákényszerítették saját „szuverén” választóikra – kezdetben azt ígérve, hogy az összes költség nem fogja meghaladni a 165 millió fontot, de valójában egy ennél tízszer nagyobb (és az államilag dotált működés miatt még mindig emelkedő) kiadást vállalva – önmagáért beszél. Nem is szólva a még hasznosabb, és „optimistán alábecsült” összege­ket igénylő hadiipari szerződésekről, amelyek a törvényesen biztosított titkosság eszközeivel rejthetők el a nyilvános vizsgálat elől, így a „nem­zeti érdek” nevében védelmezik a katonai-ipari komplexum szélhámos praktikáit.

7 Fontos itt hangsúlyoznunk a pontos történelmi, gazdasági és politikai minősítések szükségességét ebben a vonatkozásban. Mert a szóban forgó „más dolgok” valójában sohasem egyenértékűek. Ezért a munka korábban megszerzett előnyeinek megsemmisítésére tett kísérleteknek néhány jelentős akadályba kell ütközniük, mind a társadalmi-politikai küzdelem, mind maguknak a gazdasági meghatározottságoknak a bel­ső dinamikája terén. Ezeknek a kérdéseknek részletesebb értékelése azonban nem tartozik hozzá az itt tárgyalt kontextushoz, ahol a fő cé­lunk annak hangsúlyozása, hogy bizonyos, a huszadik századi kapita­lista fejlődés során végbement strukturális változások következtében lehetségessé vált – legalábbis elvben – hogy az uralkodó osztályok a jelenlegi időszakot illetően fontolóra vegyék az itt tárgyalt korábbi tren­deknek akár a legdrasztikusabb megfordítását is a tőke javára.

8 Vö. Marx, Grundrisse, MEM, 46/I, p. 300.

9 Annak, hogy a katonai-ipari komplexum a háború után képessé vált a „saját mértékével mérni magát”, és halálos kínálatát megfelelő keres­letté változtatni, egyik legsötétebb aspektusát jelenti a katonai diktatúrák gomba módra való szaporodása a Harmadik Világban a „nagy nyugati liberális demokráciák” gyámsága alatt, és gyakran közvetlen beavatko­zásával. Ez távolról sem meglepő vagy paradox, hanem éppenséggel egy szükségszerű összefüggést fed fel. Mert a fejlett tőke katonai-ipari komplexumának életbevágóan szüksége van azokra a katonai-gazda­sági levezető csatornákra, amelyeket – itt nem tárgyalható különböző okokból – hazai bázisának korlátai és az otthon szükséges legitimációs módszerek miatt nem egykönnyen biztosíthat magának a fejlett tőkés országokban.

Így, az „emberi jogok” és a „Szövetség a Haladásért” retorikája ellenére, itt egy sajátos, lényegében komplementer viszonnyal van dol­gunk, amennyiben a „fejlett katonai-ipari komplexum” bőséges kínálata otthon nem képes állandóan bővülő mennyiségben megteremteni a megkívánt „hatékony keresletet”. Ennek következtében azonban, amennyiben a kibontakozó társadalmi-gazdasági változások valószínű­leg aláássák a Harmadik Világ katonai diktatúráinak stabilitását, ezek­nek a fejleményeknek komoly hátrányos következményei lesznek a ka­tonai-ipari komplexum működésképességére a „fejlett” tőkés országokban is. (Ez a tanulmány írása óta bekövetkezett, azonban nem okozott komoly problémát a tőkének, hiszen az Öböl-háború és más gócok továbbra is jó felvevőpiacot biztosítottak a hadiipari komplexum produk­tumainak. – (A szerk.)

10 Vö. Marx, Grundrisse, MEM 46/1, p. 219. A szerző idézőjeles Marx-hivatkozásainak egy része a továbbiakban is az Alapvonalak itt kifejtett gondolataival kapcsolatos. (A szerk.)

11 Nagy-Britanniában az összes tudományos kutatás több mint 50%-át a katonai-ipari komplexum ellenőrzi, mialatt az USA-ban ugyanez az arány több mint 70%. A trend mindkét esetben növekszik.

12 Vö. Marx, Grundrisse, MEM 46/I, p. 299.

13 L. például Lucien Goldmann 1966-os – Marcuse befolyása alatt írt – előszavát a „The Human Sciences and the Philosophy” c. kötethez. London, Jonathan Cape, 1969.

14 Uo. p. 16. Abban az időben, amikor ezt az előszót írta, Goldmann annyira meg volt győződve a „szervezett kapitalizmus” rendszerének tartósságáról, hogy egyes leginkább problematikus vonásainak is pozitív jelentőséget tulajdonított. Ragaszkodott hozzá, hogy: „a szervezett ka­pitalizmusról (vagy, hogy ugyanarra egy másik terminust használjunk, a fogyasztói társadalomról, a tömegtermelés társadalmáról) adott kri­tikánknak nem az a célja, hogy visszavezessen a múltba, vagy meg­kérdőjelezze a modern társadalom pozitív eredményeit (az életszínvo­nal emelkedését, a szabályozó mechanizmusokat, amelyek lehetővé teszik a társadalom számára, hogy elkerülje a különösen kemény vál­ságokat stb.)”. (Uo. p. 19.)

Ezzel a típusú gondolkodással az a baj, hogy a „modern társada­lom”, a „fogyasztói társadalom” és a „tömegtermelés társadalma” ho­mályos kategóriái elterelik a szerző figyelmét a fejlett tőkés társadalmak legfontosabb vonásáról, nevezetesen a katonai-ipari komplexum rend­kívül erős pozíciójáról a társadalmi-gazdasági anyagcserében és az ezzel együtt járó katasztrofális erőforrás-pazarlásról, amely előrevetíti a legmélyebb strukturális válság perspektíváját. Így az, ami a valóságban homokra épült, egyoldalú módon úgy jelenhet meg, mint szilárd ered­mény, és a tőkés „szabályozó mechanizmusok” képességét a „komoly krízisek” elkerülésére (nem pusztán felfüggesztésére és elhalasztására) Goldmann mértéktelenül eltúlozza.

15 Vö. Marx, Grundrisse, 46/I, pp. 293-299.

16 Bernard Mandeville: „The Fable of the Bees or Private Vices, Public Benefits” Philip Hart bevezetésével megjelent a Penguin Books soro­zatában a Harmonsworthnál 1970-ben (első megjelenés 1705-ben) pp. 256 és 257. 17Uo. p. 135.

Az alábbiakban a modernitás egy elméletének alapvonalait sze­retném itt kifejteni, amely legutóbbi könyvem témája.¹

Tézisem az, hogy a marxizmust egy szélesebb elméleti keretbe, a modernitás általános elméletébe kell integrálni,² egy „metamarxizmusba” (szemben a „posztmarxizmussal”).

Ez az általános elmélet az eklekticizmust elkerülve kapcsol­ná össze a marxizmus és a politikai liberalizmus elemeit, meg­mutatva a kettő közötti rokonságot. Meg kívánja őrizni a mar­xizmus elemzési és kritikai lehetőségeit valamint programjának radikalizmusát, de a marxizmustól eltérően magába foglalna egy politikai filozófiát is.

Ennek az elméletnek lehetővé kellene tennie annak megér­tését, hogy mi módon alkotnak a kapitalista és az etatista tár­sadalmak egyetlen, egységes modern világot, és hogy jóllehet modernek, mégis miért nem mondhatóak az etatista társadal­mak „kapitalistának”. Másrészt ez az elmélet egyidejűleg lehe­tővé tenné azt is, hogy felvessük a leglényegibb normatív kér­dést, a szocializmus kérdését (ezt a modern világot egy egy­séges egésznek véve).

Marxból kiindulva

Marx megsejtette ezt a problémát. A tőke első fejezetében leírja a tőkés viszonyok legáltalánosabb keretét: a piaci viszonyok rendszerét. Először nagyon tökéletlen módon fejti ki ezt „áru és pénzelmélet” formájában, mint a csere elméletét. Egymást kö­vető írásaiban, a Grundrissétől A tőkéig az általában vett piaci rendszerek elméletének (mint a csere és a termelés a kapitalista gazdasági társadalom „legabsztraktabb” szintjét alkotó rend­szerei elméletének) egy megfelelőbb kifejtése felé halad. Ha Marx megvalósította volna ezt a feladatot, általános elméletébe bele­foglalta volna az általában vett verseny összes kategóriáit is.

De a piac általános „marxi” elméletét ki kell egészíteni a következőkkel. Nincs piaci viszonyrendszer, ha nincs olyan köz­ponti akarat és hatalom, amely biztosítja ennek a viszonyrend­szernek a működését, kezdve azzal, hogy gondoskodik róla, hogy mindenki visszafizesse az adósságát. Ám ez a központi hatalom akarhat egyúttal valami mást is e funkciók ellátásán kívül – például megszervezni a társadalmat, privilegizálni egye­seket, vagy tervezni a gazdasági életet. A marxi írásokból egy ezen az absztrakciós szinten megfogalmazott államelmélet nyil­vánvalóan hiányzik.

Milyen típusú központi hatalmat követel meg a piac? Ha feltételezzük, hogy egy piaci kapcsolat szerződéses viszonyt jelent az egyének között, és hogy ennek a viszonynak a logikája egyben az egész társadalom működési logikája, ebből az kö­vetkezik, hogy a központi akaratnak szintén szerződésen kell alapulnia. Erre a pontra még visszatérek. De, ha én szerződöm, B-vel, akkor szerződhetem C-vel, és E-vel is. Így az individuu­mok között és a központi hatalmat konstituáló (társadalmi) szer­ződések között van egy harmadik szerződés jellegű terminus is: a társulás. Bizonyos emberek szerződnek más emberekkel, általában azért, hogy közös erőre tegyenek szert, és különösen azért, hogy ellenőrizzók a központi hatalmat.

Ez az első lépés abba az irányba, hogy megalkossuk a modernitás egy általános, vagy „meta”-struktúrájának fogalmát.

A modernitás antinómiája

A modern világnak ez az általános strukturális formája antinómikus abban az értelemben, hogy a központi szerződés korlá­tozza az individuumok közötti szerződéseket, és megfordítva. Például a közakarat eldöntheti, hogy a föld mélyét stb. kollektív módon kell kiaknázni, vagy hogy a béreknek legyen egy mini­mális szintje stb. De dönthet a közakarat az ellentétes irányban is, vagy korlátok kényszeríthetők reá.

Ennek az antinómiának két radikális elméleti megoldása született. A liberalizmus formálisan elfogadta a politikai társa­dalmi szerződést, megőrizve a gazdaságot mint olyan szférát, ahol a „természetes” egyének közötti piaci viszony uralkodik; ez a piaci viszonyok „természeti viszonyok” rangjára emelése. A másik oldalon az etatizmus (a történelmileg létező kommu­nizmus) természetivé tette a tervezést, azaz egy szerződésen alapuló közös rendet, az ideális társadalom természeteként. A probléma a liberalizmussal az, hogy egy igazi liberális értelem­ben vett közakarat valami mást is akarhat, mint piaci viszonyo­kat. A probléma a kommunizmussal az, hogy a kollektív akarat akarhatja a piaci viszonyok kialakítását is.

Ez az antinómia nem csak egy specifikusan modern általá­nos társadalmi ellentmondást eredményez, hanem egyben a modern osztálytársadalmi rendszert is. Hogy ezt az összefüg­gést meg tudjuk ragadni, először látnunk kell, milyen értelemben egyszersmind uralmi viszony is a szerződésnek ez a modern viszonya.

Szerződéses/uralmi viszonyok

Két tézist kívánok összekapcsolni.

Az első: a modernitást azzal is definiálhatjuk, hogy a szer­ződéses viszonyra utalunk. A „modernitás” az emberiség tör­ténelmének egy olyan korszaka, amelyben bármilyen nem szerződéses jellegű, azaz bármilyen, nem a kölcsönös egyetértés végső alapelvére épülő viszony elveszti legitimi­tását. Más szavakkal, amelyben nem veszünk tudomást töb­bé semmiféle feltételezett természeti állapotkülönbségről az emberek között (és ez lassan alakul ki az európai középkor­ban, ahogyan a feudalizmus homlokzata mögött a piaci viszo­nyok teret hódítanak). Ennek a szerződéseken alapuló viszony­nak a fent említett hármas struktúrája van: egyének közötti, köz­ponti és társulásos jellegű szerződés.

Másodszor, ez a szerződéses viszony kombinálódik az uralommal. Az egyének közötti szerződéses viszony egyen­lőtlen. Szerződéses jellegű, amennyiben közvetlenül nem ve­szi igénybe az erőszakot, és amennyiben nem hivatkozik sem­miféle természettől adott különböző jogállásra a két személy között. De olyan egyének (vagy társulások) között kerül rá sor, akiknek a hatalma – különösen aszerint, hogy a természet mi­lyen részét sajátították el – különböző. Ez a körülmény nem szerződéses jellegű szituációkat szül: valaki nem választja a piacon betöltött helyének az elvesztését, hanem kiszorítják, de találnia kell egy másik „szerződéses” jellegű helyet a piacon. Továbbmenve, a szerződéses viselkedés magába foglalja a szerződés visszavonásának fenyegetését. Mindegyik fél azzal fenyegetőzik, hogy visszavonja a szerződést, ha a másik fél nem teljesíti az ő feltételeit. És az a partner, akinek nincs tulajdona, vagy minden tulajdonától megfosztották, úgy éli meg ezt az úgynevezett szerződéses viszonyt, mint a leg­tisztább erőszakot.

A társulásos viszony azokat kapcsolja össze, akik hajlanak rá, hogy szövetségre lépjenek saját érdekeik másokéival szem­beni érvényesítése céljából, különösen a központi hatalom el­lenőrzése révén. A központi hatalmi viszony (az államot létre­hozó szerződés) tehát egyszerre az a viszony, amelyben a leg­erősebb társulás képes lesz akaratát másokra rákényszeríteni, és egyben az, amelyben a népesség, mint egész, akaratát egy szerződéssel legitimált hatalomra bízhatja, amelyben a szerző­désre irányuló igény alapot és garanciát keres.

A modernitás tehát e három aspektusában egy szerző­déses-uralmi viszony. Ahogyan Marx megfogalmazza, olyan viszony, amelyben az uralom és a kizsákmányolás a sza­badságon és az egyenlőségen alapszik.

Hátravan, hogy megmutassuk, hogyan lesz ez a szerződé­ses-uralmi metastruktúra a modern osztálystruktúra alapelve.

A két modern osztály-alapelv

Térjünk át a metastruktúráról a struktúrára (ahogyan A tőkében Marx is a piaci viszonyok elemzésétől továbblép a specifikusan kapitalista viszonyok elemzéséhez [A tőke első könyve első fejezetétől a harmadikhoz]). Vagy – analogikusabb módon ki­fejezve – érkezzünk meg az úgynevezett „termelési módok” szintjére.

Itt már látható, hogy a modernitás az osztálytársadalom ket­tős alapelvét foglalja magába. A kapitalizmus a termelőeszkö­zök tulajdonosainak társulásához az egyének közötti szerződé­ses viszony továbbfejlődéseként kapcsolódik, amely lehetővé teszi számukra, hogy megvásárolják a munkaerőt, így a sza­badság bázisán létrehozva a kizsákmányolás és az uralom vi­szonyait. Az etatizmus a központi hatalom (mint politikai, gaz­dasági, ideológiai centrum) irányítóinak társulásához kapcsoló­dik, amellyel ezek az irányítók folyamatos kiváltságos, uralkodó helyzetet biztosíthatnak maguknak.

Az első típusú (liberális) társadalomban a központi szer­ződéses viszony hatáskörét elvileg a minimumra korlátoz­zák, mivel kitiltják a gazdasági szférából. A második típusú (etatista) társadalomban hivatalosan maximális szerephez juttatják, mivel az egyének közötti szerződés helyettesítő­jének tételezik fel. Ezek az osztálytársadalmi rendszer szélső típusai a modern világban. Közöttük számos közbülső réteget találunk.

A kapitalista társadalom természetesen maga is egy „állami” társadalom, még ha van is egy arra irányuló tendencia, hogy elleplezzék ezt a tényt. Az uralkodó osztály, érdekeinek meg­felelően, megszervezi a piac uralmát s ugyanakkor ennek az uralomnak a manipulálását. De ez sohasem válik teljessé, mert jelen van a modernitásnak egy dinamizmusa, az instabilitás, a dialektikus körforgás elve.

A modernitás dialektikája

Kísérletet teszek arra, hogy megszabaduljak attól a lineáris idő­szemlélettől, amelyet a haladás filozófiájától és annak a szo­cialista mozgalmon belüli újjáélesztésétől örököltünk. Különösen szeretném elkerülni az olyan fogalomsorok használatát, mint „feudalizmus­-kapitalizmus­-szocializmus” vagy „piac előtti­-piaci­-piac utáni társadalom”.

Rehabilitálni szeretném a ciklikus gondolkodást, mint a tör­ténelemben való cselekvéshez szükséges gondolkodás propedeutikáját. (Megemlíteném itt azt a tényt, hogy a „piac utáni” ugyanakkor alakul ki, amikor a piac: a korporációk, mint a piaci viszonyok „megszervezői” jó példák erre. De most itt meta-, illetve strukturális, nem pedig történelmi kérdésekkel kívánok foglalkozni.)

Induljunk ki a klasszikus kapitalista szituációból. A bérmun­kások nemcsak a bérekért harcolnak, hanem egyben a központi hatalom feletti ellenőrzésért is, hogy elérhessék először azt, hogy viszonyuk a kapitalistához kevésbé kereskedelmi jellegű, inkább egy társadalmi szerződés által közvetített legyen; majd fokozatosan azt is, hogy maga a termelés is egy központilag, megállapodások által közvetített folyamattá váljék. Eredmény­ként a tőke kisajátítását és egy feltehetően demokratikus etatizmus bevezetését várhatjuk.

A szerződéses jellegű központosítás a központi hatalom irá­nyítói által gyakorolt hatalomhoz vezet, akik uralkodó pozíció­jukban fokozatosan társulnak egymással, egy új uralkodó osz­tályt képezve. De ez a folyamat is megteremti saját sírásóit. Az ellentmondás addig a pontig fejlődik, ahol a bérből élők tömege fellázad, és követeli az egyéni kezdeményezéshez való jogát. És így tovább. Forradalmi fordulat. Az egyéni kezdeményezés megjelenik a külföldi tőke formájában. Gyorsan kialakul egy új kapitalista osztály. Új szakszervezetek sora, új baloldal jön létre, igényt tartva a központi hatalom feletti ellenőrzésre.

Amint láthatjuk, a modernitásnak ezt a dialektikus terét az általam a szerződés és az uralom terminusaiban leirt három­elemű metastrukturális mátrix és a benne kialakuló poláris struk­túrák (osztálystruktúrák) közötti viszony határozza meg.

Kapitalizmus

Egy metastrukturális megközelítés nem pótolhatja a strukturális megközelítést. Ehhez ragaszkodnom kell: én nem azt javaslom, hogy a kapitalizmus egy szerződésközpontú megközelítése vált­sa fel a kizsákmányolás fogalmát középpontba állító megköze­lítést. A modernitás elmélete nem töltheti be a kapitalizmus el­méletének helyét. Csak azt az általános keretet adhatja meg, amelyen belül az utóbbit megérthetjük és értékelhetjük.

Marx azt mondja, hogy a kapitalizmusban a munkaerő áru. Ez az állítás igaz egy nagyon fontos értelemben: a munkaerő értékének fogalma teszi lehetővé, hogy meghatározzuk a ki­zsákmányolás fogalmát (a munkaérték­-elmélettől az értéktöbb­let-elméletig vezető logikai összefüggés, jóllehet nem könnyű alkalmazni a tulajdonképpeni magva a kapitalizmus marxi el­méletének – lásd a könyvemben kifejtett újraértelmezését).

De egy másik értelemben a munkaerő mint áru fogalma csak metaforikus. Mert ez az úgynevezett „áru” nem teljesen a tőke eszköze. A munkaerő csak egy potenciális szolidaritás, egy potenciális „társulás” formájában létezik. És ez a tény kor­látozza a kapitalizmus hatalmát, nemcsak a béreket, de a mun­kaerő felhasználását, magának a termelésnek az irányítását illetően is. Korlátozza a termelőeszközök magántulajdonát. Ve­gyük észre, hogy ezt az összefüggést megemlítve csak tovább­fejlesztettem a marxi axiómát, amely szerint a bérmunkás „sza­badon”, egyénileg szerződik egy kapitalistával, de mindig az (informális vagy szervezett) társulások formájában, amelyek (expliciten vagy sem, de) arra törekszenek, hogy befolyást gya­koroljanak a központi hatalomra. Ez az oka annak, hogy a bér­munkási viszony dinamikus, forradalmi, globális társadalmi vi­szonyként jellemezhető.

Két konkrét ponton szeretném, ha nem értenének félre.

Először is, amikor a szerződés fogalmának elemzéséből in­dulok ki, akkor nem kívánom tagadni azt a tényt, hogy a kapi­talista társadalmak egyszersmind a lehető legnagyobb mértékű erőszak színhelyei is. Most nem tudom kifejteni ezt a kérdést, csak egyszerűen aláhúznám, hogy a különbség ezek között a társadalmak és a korábbiak között az, hogy e társadalmakban az erőszak és a hatalom egy szerződésre való hivatkozás alap­ján, egy expliciten állított demokratikus alapon jön létre. Ezen az alapon a hatalomnak (ós gyakran az erőszaknak) egy addig példátlan méretű koncentrációja válik lehetségessé. De ugyan­ennek az alapnak a természetében benne rejlik ennek az óriási hatalomnak a törékenysége is.

Másodszor: az általam alkalmazott megközelítés rokonság­ba hozható a „világkapitalizmus” iskolájának (l. Wallerstein) az álláspontjával. A nemzetállam területe az, ahol ez az uralmi-szerződéses viszony valamiképpen uralkodik. De a szerződés klasszikus elmélete már megmutatta a maga határait: az álla­mokról mint olyanokról egymáshoz való kölcsönös viszonyukat tekintve azt mondja, hogy megmaradnak a „természetes” álla­potban. Így a modernitás elmélete, a szerződés ezen fogalmá­nak vonatkozásában, elvezet azoknak a viszonyoknak a tanul­mányozásához, amelyek sokkal inkább uralmi, mint szerződé­ses jellegűek; különösen vonatkozik ez a centrum és a periféria közötti viszonyra. Ebben az értelemben mindez felveti egy vi­lágállam kérdését is. És nem pusztán úgy, mint normatív kér­désfeltevést. Mert a kapitalizmus csak úgy létezhet, mint egy gazdasági világ, „économie-monde” (Braudel), mint államok so­kaságának a rendszere és a világpiac kifejlődése, amely hosszú távon lerombolja ezt a pluralitást, éppen ezért megteremti az emberiség valamiképpen egyesített akaratának, a legitim erő­szak monopóliumának, egy bolygóméretű szerződésességnek a feltételeit.

Az etatizmus (a történelmi kommunizmus)

A kommunista államok kérdését hasonló metastrukturális termi­nusokban kell megközelítenünk. Három pontot fogok említeni.

Meghatározhatjuk őket úgy, mint kapitalista államokat, mint „a kapitalizmus egy másik formáját”, mivel nem a piaci racio­nalitáson (és az egyének közötti szerződéses-uralmi viszony kialakulásán) alapulnak, hanem a modem társadalomszervezés másik fő alapelvén, a központi tervezésen. Ennek eredménye­ként a termelékenység és a termelékenység-hiány a klasszikus kapitalizmustól igen különböző formáit, a „civilizáció” (iskolázta­tás, urbanizáció, egészségügy, egyéni életpályák stb.) egy na­gyon eltérő típusát figyelhetjük meg bennük. De ez a társadalom „modern” abban az értelemben, ahogyan én értem ezt a fogal­mat (lásd alább).

Az etatista társadalom a másik modern osztálytársadalmi alapelven nyugszik. Mert, ha teljesen megszüntetjük a piacot, akkor az, ami a modernitás antinómiájának alapelveként meg­marad, szükségszerűen a „totális”³ tervezés, amely piramis­szerű hierarchiaként szerveződik. Ez a szervezet, jóllehet elvi­leg nem elképzelhetetlen, hogy a társadalom valamiféle demok­ratikus kontrollt gyakoroljon fölötte, mindazonáltal hajlik rá, hogy . szakadást hozzon létre azok között, akik gyakorolják a hatalmat és akik nem, azok között, akik inkább vezetők és akik inkább ve­zetettek. Általában egyfajta társulás alakul ki a vezetők között. Az egyetlen Párt távolról sem történelmileg véletlen képződ­mény, hanem a totális tervezésnek funkcionálisan megfelelő tár­sulás. Ez biztosítja a szükséges ideológiai egységet, az egyéni előrejutást és az osztályközi konszenzus feletti kontrollt. Ez a társulás – egyetlen lóvén – hajlamos rá, hogy „átfedésbe” ke­rüljön az állam (elvileg) szerződéses jellegű rendszerével,⁴ le­rombolva így a jogállamot”, azaz a szerződésen alapuló államot.

De sohasem képes teljesen lerombolni. Mert ez az állam egy modern állam, amely a társadalmi szerződésre való hivat­kozáson alapul, azaz egy formailag demokratikus alkotmányon. Ez a hivatkozás egy erősen koncentrált hatalom kiépülésé­nek alapja, egy olyan hatalomé, amely kész arra, hogy erő­szakba (tömeges elnyomásba) forduljon át. Ugyanakkor azonban egyszersmind az ennek ellentmondó elv is ebben a társadalomban, amely strukturálisan magába foglalja a bérmunkát, mégpedig nem egyszerűen mint „munkaerőpi­acot” (mint az egyik piacot a többi között), hanem mint egy szabad egyének közötti viszonyulást, amely nélkül a köz­ponti hatalomra vonatkozó szerződés nem lenne elképzel­hető, és amely szükségszerűen az önigazgatásra „hívja fel” a munkásokat, mivel a közéletről és különösen a gazdasági tevékenységről a rendszer feltételezi, hogy mindenkinek az ügye. A szabad participáció eme szükségszerűen felmerülő elve nem formálisabb, mint a „polgári szabadság” elve a kapitalista vállalatoknál: ugyanaz a fajta dinamizáló hatása van azáltal, hogy felkelti a valódi szabadságra való törek­vést. Azok a társadalmak, amelyeknek Ilyen a belső struk­túrájuk, éppen ezért nem gondolhatok el mozdulatlanként; és amikor bizonyos anyagi és környezeti feltételek hatására megváltoznak, az okok nem kizárólag rajtuk kívül, más rendszerek felismerni vélt magasabbrendűségében találha­tók meg.

A modernitástól a szocializmusig

Hátravan még, hogy megmutassuk, ezen az elméleti alapon hogyan fejthető ki a szocializmus eszméje? A szocializmusé, tehát azé a valamié, aminek lennie kellene, az igazságosság világáé, a jobb világé, amelyet akarunk.

Egy Marx és a liberálisok számára közös pontból indultam ki, úgy határozva meg a modern viszonyokat, mint amelyek vég­ső soron szabadnak, szerződésesnek tételezik magukat. Meg­mutattam – Marxot követve -, hogyan fejlődnek a szerződéses viszonyok kapitalista viszonyokká, majd – túlmenve Marxon – azt is, hogyan fejlődnek etatizmussá. Az elméletnek ez a kiter­jesztése evidens, ha – ahogyan ón tettem az előbbiekben – a szerződés fogalmát a maga három dimenziójában (egyének kö­zötti, társulásos jellegű és központi-társadalmi) fejtjük ki, és ki­mutatjuk lényegi kapcsolatát az uralommal.

Ez a megközelítés lehetővé teszi, hogy ugyanezen a para­digmán, e paradigma egységén belül maradva, de az (állítólag „hegeliánus”) zűrzavart elkerülve fogjuk fel a társadalmi „van” és „legyen”, az analitikus és a normatív szféra, a magyarázat és a megértés kérdéseit.

Ebből a szempontból tekintve az (igazi) szocializmus programja szükségképpen egy, az uralomtól mentes szer­ződéses viszony, egy szabad és egyenlő emberi lények kö­zötti, valóban szabad és egyenlő viszony programja. Ez nem lehet egy másik általános társadalmi forma, egy másik vi­lág, ahogy Marx kifejezte: egy piac utáni világ felfedezésének programja. De ugyanakkor úgy sem határozható meg, mint egy igazságos demokratikus piaci társadalom, „piaci szocializmus”. Ha a modernitásnak az a sémája, amelyet javasoltam, helyes, akkor a szocialista forradalmat ebben a világban kell megva­lósítani, amelynek két általános dimenziója a piac és a tervezés, amelyek a poláris (egyének közötti és központi hatalmi jellegű) szerződéses és szervezési lehetőségekhez kapcsolódnak, ezek ugyanis egyszerre alapelvei az (osztály)uralomnak és az eman­cipációnak.

Mint a modern metastruktúrában antinomikusan összekap­csolódó és kereszteződő elveket, a tervezést és a piacot nem tekinthetjük (természetes vagy ideális) társadalmi törvények­nek, a gazdaság illetve a politika törvényeinek, azaz nem fog­hatjuk fel őket „közvetítésnek”, ahogyan Habermas teszi, hanem csak szabályoknak, amelyeket az emberi lények megválaszt­hatnak, kombinálhatnak és uralhatnak. De demokratikus keze­lésük kérdése nem redukálható technikai kombinálásuk problé­májára. A szocializmus eme szerződéses definíció szerint nem fogható fel egyszerűen úgy, mint piaci szocializmus, amelyet valamiképpen egy központi szabályozás tart egyensúlyban.

A szocializmus politikai filozófiája

A szocializmus politikai filozófiájának három fő feladatot kell megvalósítania.

Először is, meg kell határoznia az igazságosság „modern” elveit (szemben állva azzal az állásponttal, amely a posztmodern társadalom egy új általános formáját igyekszik meghatározni).

Az igazságosság alapelveinek elmélete eddig egy liberális ál­láspont kontextusában fejlődött (Rawls). De az igazságosság követelése nem a liberalizmus sajátja. Az igazságosság igénye – radikálisabb formában, mint valaha – a modern emberiség sajátja, amennyiben nem fogad el semmilyen természettől adott egyenlőtlenséget vagy tekintélyt. A rawlsi megközelítés hasznos lehet úgy is, mint elméleti ösztönzés és úgy is, mint kihívás. De a kérdést radikálisan újra kell értelmezni, mégpedig a modernitással és a modernitáson belüli osztálystruktúrával (illetve a modern társadalom centrum-periféria jellegű viszonyaival) foglalkozó elmélet gyökeresen új bázisán. Az igazságosság szocialista elmélete – egyéb átfogalmazások mellett – a fentebb adott elemzés fényében elvetné a politikában uralkodó első és a gazdaságban uralkodó második alapelv közötti különbségté­telt, és az emberek közötti különbségek problémáját nem az egyszerű elosztásnak, hanem a hatalomnak és a valódi eman­cipációnak (az elosztásnál alapvetőbb) terminusaiban fogalmaz­ná meg.

Az alapelvek elméletéhez szükségszerűen kapcsolódik a kommunikáció és az érvelés elmélete. Fontos cél meghatározni azt a pontot, ahol a kommunikáció egyszerűen az uralom álar­cává válik, és feltárni azt, hogy a modern szerződési elvből milyen feltételek között következik a forradalmi harc (a törvény­es renddel kapcsolatos feltételezett konszenzus megtörésének és egy valóban szerződéses jellegű konszenzus megteremtésének értelmében). Ezeket a kérdéseket itt nem fejthetem ki.

Egy második feladat a terv és a piac közötti területre, a társulás (azaz a sem nem piaci, sem nem piramisszerű-hier­archikus viszonyok) szférájára való reflektálás. Erről a terület­ről kiindulva, ahol a szabad és egyenlő emberek közötti együttműködésnek a legközvetlenebb lehetőségei vannak, lehetne humanizálni a másik két dimenziót, átalakítani őket igazi „civil” társadalommá. Nem fejthetem itt ki ezt a kérdést, de rámutatnék arra – mint a fentebbi elemzés következményére -, hogy a társulásnak ez a szférája, nem lehet (ahogyan Marx vélte, amikor a szocializmust „a munkások társulásaként” írta le) a modern világnak, a piacnak vagy a piac és a terv összekapcsolásának alternatívája, hanem csak egy harma­dik, dialektikus terminus (a piac és a terv, mint a társada­lom meghatározó alkotóelemei mellett). A társulás mint olyan – és ez a fogalom különböző neveket kaphat: önigazgatás, köz­vetlen demokrácia – önmagában nem alternatívája a kapitaliz­musnak.

Az elmélet harmadik feladata bolygónkkal mint egésszel kapcsolatos. A neoliberalizmus jelenlegi előrenyomulása alkal­mas azt az illúziót kelteni, hogy a szocializmus kollektív célki­tűzései idejüket múlták. Ezek az elvek itt és a jelen pillanatban ténylegesen megrázkódtatáson mennek át, nemcsak a szovjet kommunizmus összeomlása, de ama nemzeti keretek általá­nos (a piacok nemzetközivé válása következtében végbemenő) felbomlása miatt is, amelyek között megszülettek. Különösen ez a helyzet Nyugat-Európában. De az éppen ezekkel a prog­ramokkal adekvát és végérvényes dimenzió, az egyetlen világ­tér mindennap közelebb és közelebb kerül hozzánk, mint az emberiség egészének tere, a maga potenciális szerződéskötő (kollektív döntések végrehajtására irányuló) képességével, és a maga tragikus végzetével, azzal, hogy rákényszerül a végső döntések meghozatalára.

Mert amiről ezentúl döntenünk kell, és amit kezelnünk kell, az nemcsak az, amit Marx szem előtt tartott – a termelés és a termelési eszközök kérdése -, hanem egyáltalában az emberi­ség és a bolygó kapcsolata. Vörös és zöld együtt halad.

(Ford.: Szalai Miklós)

Jegyzetek

1 Théorie de la modernité, suivi de Marx et la marché. 1990. Paris, PUF, p. 320. Jelen előadás (amely a Torontói Egyetem Filozófia Tan­széke számára készült) túl rövid ahhoz, hogy megfelelő elemzéseket és bizonyításokat foglaljon magába; kevés ahhoz is, hogy bemutassa ezt a könyvet: mindössze bevezetésfélének tekinthető ahhoz.

2 A modernitás ideológiájának kritikáját l. az Eszmélet 9-10. számában, Márkus Péter írásában. (A szerk.)

3 Ezen nem egyszerűen központi vagy átfogó, hanem integrális terve­zést értek.

4 Átvegye annak saját funkcióit.

Ez a tanulmány amellett kíván érvelni, hogy a világrendszer fejlődése nem annyira 500, mint inkább 5.000 éve kezdődött.

A világrendszer fejlődésének kezdettől fogva a tőkefelhalmo­zás volt a motorja/hajtóereje. A világrendszert úgy definiáljuk, mint a gazdasági többlettermók politikai régiók közötti átcsopor­tosításának olyan rendszerszintű hálózatát, amely e régiók „he­lyi” kizsákmányolási és felhalmozási rendszereit a kölcsönösen mindegyiküket átható és kompetitív jellegű szuperfelhalmozás átfogó rendszeróvó kapcsolja össze. A világrendszer e kritériu­mok szerint mezopotámiai egyiptomi és Indus-völgyi kezdeteitől az „afroeurázsiai világig” fejlődött, és i. u. 1500 körűire beke­belezte a nyugati féltekét. Történelmi fejlődése során a régiók közötti kölcsönös anyagi-technikai ellátási kapcsolatok rendkí­vül jelentősek voltak a világrendszer kiterjedésének, illetve a hatalomgyakorlási és felhalmozási minták változásának szem­pontjából. Meg fogjuk vizsgálni annak a három, a Közel-Keleten áthúzódó kereskedelmi útnak különösen jelentős szerepét, amelyek a Meditteráneum körüli világot összekapcsolták Ázsiá­val. Egyszersmind kimutatjuk Közép-Ázsia központi szerepét a világrendszer fejlődésében.

A tanulmány az egész világrendszer fejlődésének jellegét meghatározó ciklusokat és trendeket vizsgálja. Ezek közé tar­toznak a világrendszernek az infrastrukturális beruházások és a technológiai innováció terén kimutatható ciklusai. Ezek a cik­lusok kapcsolódnak a kompetitív gazdaság és a katonai konf­liktusok rendszereihez. Azt állítjuk, hogy a centrum-periféria-hátország komplexum alkotja a világrendszer alapvető hierar­chikus rendezőelvét. Jelentős figyelmet szentelünk a „civilizált” és a „barbár” népek közötti rendszeres kapcsolatnak, amely sok mindent megmagyaráz a rendszer átfogó változásai tekinteté­ben. Bevezetjük a „felhalmozási módok” fogalmát azon ug­rásszerű változások értelmezésére, amelyek a történelem során a világrendszer egészén belül a felhalmozás módszerében kö­vetkeztek be. Alapvető gazdasági/politikai ellentmondás mutat­ható ki a világrendszer egész fejlődése során, amennyiben a gazdaság szerveződése a világrendszer egészének szintjén kiterjedtebb és integráltabb, mint a világrendszer politikai szerveződése, amely lokálisabb és regionálisabb jellegű. Mi a felhalmozás és a hegemónia ciklusainak a világrendszer egé­szére kiterjedő azon szabályszerűségeit fogjuk vizsgálni, ame­lyek a világrendszer egészének szintjén a felhalmozás centra­lizálásához vezetnek, és hozzájárulhatnak egyfajta szuper-he­gemónia kialakulásához.

Ily módon tehát a rendszer egészére vonatkozó szabály­szerűségek megfigyelése mellett érvelünk a pusztán összeha­sonlító elemzéssel szemben. A világrendszer történetében fo­lyamatos és kumulatív felhalmozási folyamatot figyelhetünk meg, amely több mint az egész részeinek puszta összeadódása. Ezért egy olyan, a világrendszer egészét átfogó történelmi materialista politikai gazdaságtanra van szükségünk, amelynek számításba kell vennie az egész világra kiterjedő felhalmozási minta gazdasági, politikai és kulturális aspektusait. Célunk a világrendszer történetének emberközpontú tanulmányozása, amely a rendszert átalakító társadalmi-politikai gyakorlat szá­mára az eddiginél megfelelőbb alapokat tud nyújtani.

I. A világrendszer eredete

1. Az eredet problémája

A világrendszer eredetének az időfolyamban való elhelyezése sok tekintetben attól függ, hogy a rendszernek milyen fogalmát alkalmazzuk. Ezt a problémát egy nagy folyórendszer eredeté­nek problémájával illusztrálhatjuk. Nézzük meg például a Mis­souri-Mississippi folyamrendszert. Bizonyos értelemben mind­egyik fő ágának megvan a maga eredete. Mégis, azt mondhat­juk, hogy a Mississippi folyónak van egy későbbi, ezekből származó eredete is, nevezetesen ott, ahol a két ág összeta­lálkozik: a Missouri állambeli St. Louis közelében. Konvencio­nálisan a folyót Mississippinek nevezik, és azt mondják rá, hogy Minnesotában ered. A nagyobb és hosszabb ágat, amely a Sziklás-hegységben, Montanában ered, mégis „a Missouriénak hívják. Természetesen mindezeknek megvannak a maguk ki­sebb mellékfolyói, és ezeknek is megvan a maguk eredete. A probléma mármost az, hogyan jelöljünk ki egy fix pontot, ahon­nét a folyam ered, amikor valójában, a folyamrendszer egészét tekintve, nem létezik egyetlen ilyen pont. A világrendszer ese­tében lehetséges lenne a folyam eredetét valahol messze fent, a neolit korban kijelölni. Azonban talán megfelelőbb, ha a sokkal lejjebb lévő eredetet tárgyaljuk, azt, ahol a folyam ágai egymás felé tartanak.

A folyamrendszer analógiájánál maradva, felismerhetjük a sumér, az egyiptomi és az Indus-völgyi ág egymástól független kialakulását, valamikor az időszámításunk előtti harmadik-ne­gyedik évezredben. A világrendszer e három ág későbbi talál­kozásával kezdődik. David Wilkinson¹ a „központi civilizáció” születését (Mezopotámia és Egyiptom civilizációjának politikai-konfliktusos jellegű, egyetlen átfogó államrendszerbe torkolló ta­lálkozása révén) i. e. 1500 körűire datálja. Wilkinson munkája nagyon értékes hozzájárulás a világrendszer történetének elem­zéséhez. Lényegében „Mezopotámia” és „Egyiptom” találkozása hozta létre a világrendszert. Azonban a rendszerszerű kapcso­latok fentebb megvilágított kritériuma szerint a két civilizáció összeolvadása i. e. 1500-nál jóval korábbra tehető. Az „össze­fonódó felhalmozás” gazdasági kritériumát alkalmazva azt lát­juk, hogy az „ágak” összefolyása magában foglalta az Indus völgyét, valamint Szíria és a Levante térségét. Így az „össze­folyás” valamikor az i. e. harmadik évezred első felében vagy közepe táján, i. e. 2400-2700 körül történt.

2. Az ökológiai bázis

A történelmi materializmus politikai gazdaságtana azzal a felis­meréssel kezdődik, hogy az emberi társadalom szervezetének a végső alapja az emberek megélhetésének, a „kenyérnek” a biztosítása. A megélhetés biztosításának végső alapja viszont ökológiai jellegű. Az újításoknak a mezőgazdaságban való be­vezetése számottevő fölösleg megtermelését tette lehetővé. Gordon Childe² tette híressé a „neolitikus forradalom” kifejezést, mégpedig azoknak a mély hatásoknak a leírására, amelyeket az emberi társadalom szervezetében a mezőgazdasági többlet­termék létrejötte okozott. Az erre következő „városok forradal­ma” és az ennek bázisán létrejött államok járultak hozzá a legdöntőbben világrendszerünk kialakulásához.

Ennek a társadalmi szervezetnek a kiindulástól kezdve volt egy – a környezethez való új típusú viszonyon alapuló – gaz­dasági imperatívusza. Egyiptom, Mezopotámia és az Indus gya­kori áradásnak kitett síkságai hasonlítanak egymáshoz abban, hogy bőséges vízkészletük és termékeny talajuk, ha a termelési tényezőket megfelelően megszervezik, hatalmas mezőgazdasá­gi többlettermók megtermelését teszi lehetővé. Ugyanakkor mindhárom területről hiányzik számos természeti erőforrás (az olyanok, mint a fa, a kő és bizonyos fémek). Ezért az az ökológiai alapokon nyugvó gazdasági kényszer állt e kultúrák előtt, hogy bizonyos természeti erőforrásokat a saját ökológiai térsé­gükön kívülről szerezzenek meg, saját termelési ciklusaik „ki­egészítése” céljából. A városi civilizáció és az állam létrejötte megkövetelte a komplex munkamegosztást, meghatározott po­litikai apparátus és a közvetlenül az állam irányítása alatt állónál sokkal szélesebb körű kereskedelem vagy gazdasági kapcso­latrendszer fenntartását. így a világrendszer ökológiai forrásai egyben a világrendszert létrehozó városi civilizációknak és ál­lamoknak belső lényegükhöz tartozó stabilitáshiányára is utal­nak. Ez az instabilitás egyszerre volt ökológiai-gazdasági és stratégiai jellegű, ráadásul a kétféle instabilitás kezdettől fogva összefonódott.

A gazdasági és stratégiai stabilitáshiány és bizonytalanság az összes szükséges természeti erőforrás folyamatos beszer­zését biztosító erőfeszítésekhez vezetett, még abban az eset­ben is, ha a beszerzéshez szükséges távolsági kereskedelmi utak az állam közvetlen politikai ellenőrzése alatt álló területen kívül helyezkedtek el. Ez csak a kereskedelem manipulálása, illetve az ellátást biztosító térségek fölötti közvetlen politikai ura­lom megszerzése révén volt lehetséges. Az első városi közpon­tok demográfiai stabilitása és/vagy demográfiai terjeszkedése ily módon a természeti erőforrások beszerzésének biztonságá­tól függött.

Ám egy olyan cselekvési terepen, ahol számos központ egy­idejűleg terjeszkedett, el kellett érniük egy ponthoz, ahol befo­lyási övezeteik érintik, majd átfedik egymást. Ahogyan az első városi civilizációk és államok gazdasági kapcsolatai kiterjedtek és elmélyültek, egyre inkább kiéleződött a stratégiai fontosságú anyagok lelőhelyei és a megszerzésükre szolgáló kereskedelmi utak feletti ellenőrzésért folyó versengés és konfliktus is. így például a bizonyos fémekkel való rendelkezés alapvető jelen­tőségű volt a korabeli riválisokkal szembeni technológiai és ka­tonai fölény eléréséhez. Ha egy kultúrának nem sikerült lépést tartania a legfejlettebb technológiával, ez akkor is – éppúgy, mint ma – stratégiai hátrányt jelentett.

A világrendszer eredetének végső magyarázata tehát a vá­rosbázisú államokra ható gazdasági imperatívuszokban rejlett. Egyre szélesebb és szélesebb körű gazdasági kapcsolatrend­szer épült ki. A komplex munkamegosztáson belül fokozódott a specializáció; miközben az egész kapcsolatrendszer területi­leg „kifelé” bővült; egyre több és több ökológiai térség olvadt bele egyetlen összefüggő gazdasági rendszerbe. Ezáltal a vi­lágrendszer, ahogyan terjeszkedett, sorra lerombolta és magá­ba olvasztotta az önálló kultúrákat.

Az időszámításunk előtti harmadik évezredre az afroeurázsiai kapcsolatrendszer, amelyen a világrendszer alapult, már megfelelően kiépült. A világrendszer egyes központjai között le­zajlott folyamatos pozícióváltások ezután már nem érthetők meg igazán azoknak az ökológiai és technológiai tényezőknek az elemzése nélkül, amelyek a cselekvés bizonyos irányvonalait „kikényszerítették”. A városi központok és államok felemelkedé­se és hanyatlása is azzal tehető érthetőbbé, ha a világrendszer kontextusában helyezzük el őket. Ez magában foglalja, hogy figyelmet fordítsunk a gazdasági kapcsolatokban betöltött sze­repükre, különös tekintette1 a kulcsfontosságú áruk forrásaira és kínálatára, valamint a természeti erőforrásokra. A világrend­szer politikai struktúrájának logikája olyan, hogy az őt alkotó államok biztonsága és többlet-felhalmozási képessége állandóan a lerombolás veszélyének van kitéve. Ez a helyzet hozta létre a folyamatos rivalizálás dinamikáját: állandó kísérletek történnek arra, hogy a politikai ellenőrzést kiterjesszék az átfogó gazda­sági kapcsolatrendszer ellátása szempontjából stratégiai jelen­tőségű térségekre.

3. Gazdasági kapcsolatok

Újabb történelmi bizonyítékok azt sugallják, hogy mind a keres­kedelmen és a migráción, mind a fosztogatáson és a hódításon keresztül létesülő gazdasági kapcsolatok sokkal elterjedtebbek voltak és sokkal szélesebb területet érintettek, egyszersmind sokkal távolabbra nyúlnak vissza a világtörténelemben, mint azt korábban feltételezték. Ugyanígy a gyártás, a szállítás, a keres­kedelmi és más szolgáltató tevékenységek is régebbiek és el­terjedtebbek, mint gyakran állítják. Ezeknek a gazdasági kap­csolatoknak a hosszú története és rendszeres jellege közel sem részesült annyi figyelemben a kutatók részéről, amennyire meg­érdemelték volna.³ Még inkább elhanyagolták e kereskedelmi kapcsolatok messzire ható jelentőségét a „társadalmak” társadal­mi, politikai és kulturális életében és a világrendszeren belüli kölcsönviszonyaikban. Még azok is, akik tanulmányozták a ke­reskedelmi kapcsolatokat, mint például Philip Curtin,⁴ akinek munkássága elsősorban a kultúrák közötti kereskedelmi érint­kezések feldolgozására irányult, gyakran elhanyagolják e ke­reskedelmi kapcsolatok világrendszer-méretű komplexumának következetes tanulmányozását.

Adatolható történelmi bizonyítékok jelzik, hogy a Közel-Ke­leten a gazdasági kapcsolatok nagyon nagy területre terjedtek ki már néhány évezreddel az első városállamok megjelenése előtt is. Az anatóliai települést, Catal Hüyüköt gyakran említik, mint a nagy távolságokra kiterjedő kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkező, hét-nyolcezer évvel ezelőtti település jellegzetes példáját. Egy másik gyakran felhozott példa Jerikó. A Mezopo­támia és Egyiptom közötti kereskedelmi vagy gazdasági kap­csolatok i. e. 3000 előtt nyilvánvalóan némileg időszaki jellegűek voltak, és ezért feltehetően nem is rendszeresek. Azonban mind Egyiptom, mind Mezopotámia már nagyon korán gazdasági kapcsolatot fejlesztett ki Szíriával és a Levantéval, amelyek összekötő folyosót alkottak a két fő civilizációs zóna között. Az egyesített Egyiptom feltehetően első fáraójának, Narmernek va­lószínűleg gazdasági kapcsolatai lehettek a Levantéval. Bizo­nyos, hogy i. e. 2700-ra Egyiptom hivatalos gazdasági és poli­tikai kapcsolatokat épített ki a levantei parton Büblosz városá­val. Büblosz valószínűleg a legkorábbi olyan kapuja a gazdasági kapcsolatoknak, amelyet az egyiptomi és a mezopotámiai tör­ténelmi források egyaránt megemlítenek.

Ugyanis mind Egyiptom, mind Mezopotámia számára a Szí­riával és a Levantéval való háború és kereskedelem magában foglalta azt a törekvést is, hogy hozzájussanak olyan stratégiai fontosságú és egyéb anyagokhoz, mint a fa, fémek, olaj és egyes luxusfogyasztási cikkek. Az akkád birodalmi terjeszkedés nyilvánvaló célja az volt, hogy megszerezze azokat az előnyö­ket, amelyeket a Földközi-tengertől a Perzsa-öbölig nyúló ha­talmas területsávon lévő összes stratégiailag jelentős útvonal­nak a maga kizárólagos ellenőrzése alá vonása nyújthatott. Bi­zonyítékok vannak rá, hogy Akkád, a Perzsa-öbölbeli kikötők révén, tengeri gazdasági kapcsolatokat tartott fenn a lakosai által „Meluhha” néven ismert Indus-völggyel, így Akkád megszi­lárdította kiváltságos helyzetét az átfogó gazdasági kapcsolat­rendszeren belül. Szíria és a Levante városállamai az Egyiptom és Mezopotámia közötti intenzív rivalizálás tárgyává váltak. Tör­ténelmi ingamozgás mutatkozott az e területek fölötti ellenőr­zésben: ez az ellenőrzés az első és a második egyiptomi dinasztiától átkerült Akkádhoz, azután a harmadik Ur-beli di­nasztiához. Az i. e. tizenkilencedik századra Egyiptom újból be­folyást gyakorolt a Levante nagy része mint saját vazallusálla­mai fölött. Nyilvánvaló, hogy egy jelentős történelmi korszakon át, egészen az asszír, majd a perzsa birodalom koráig, Szíria és a Levante mint anyagi-technikai összekötő zónák alapvető szerepet játszottak a világrendszeren belül. Ők kapcsolták össze a mezopotámiai, egyiptomi és Indus-völgyi zónákat egyetlen egységes világrendszerré.

4. A világrendszer kiterjedése

A felhalmozás az egyik ösztönzője és a végső oka a világrend­szer gazdasági, politikai és katonai terjeszkedésének és a ben­ne létrejövő kölcsönös kapcsolatoknak. Ezért a felhalmozás fo­lyamata és annak terjeszkedése jelentős mértékben szintén a világrendszer kereteinek bővülésével kapcsolódik össze. A ter­jeszkedés két alábbi analógiája segítségünkre lehet a folyamat megértésében. Keletkezésének folyamata során a világrendszer egyrészt egy gleccserhez hasonlóan terjeszkedett, részben al­kalmazkodva a már korábban létező topológiai viszonyokhoz, részben úgy, hogy átstrukturálta ezt a topológiát. Tintafolthoz is hasonlíthatnánk a világrendszert, amely saját korai egysége­sülésének területén túl ahhoz képest kifelé is terjeszkedett. En­nek a terjeszkedésnek valószínűleg a leglátványosabb egyedi példája az Újvilág és később Óceánia felfedezése. David Wil­kinson⁵ is úgy ábrázolja a Központi Civilizációt, mint más terü­letek és társadalmak felé terjeszkedő és azokat magába beke­belező rendszert. Bizonyos értelemben a folyamat valóban egy­szerűen a korábban különálló területek bekebelezését jelenti, mint mondtuk, hasonlóan egy tintafolt szétterjedéséhez.

Egyes régióknak a világrendszerbe való bekebelezése azonban olyan folyamatokat is magába foglalt, amelyek jobban hasonlítanak összeolvadáshoz, mint puszta asszimiláláshoz; va­lahogy úgy, ahogy két szétterjedő tintafolt egybeolvad. Például Indiának és különösen Kínának a világcivilizációba való beépü­lése is inkább össze-, mintsem beolvadásnak tűnik. Az Indus­völggyel való mezopotámiai kereskedelem nyilvánvalóan jól ki­épített gazdasági kapcsolat volt az akkád birodalom idején. Többszörösen bizonyított az Indiával való – jóllehet jelentős idő­szaki szünetekkel váltakozó – gazdasági kapcsolat, jóllehet ezek az átmeneti megszakítások nehézzé teszik, hogy egyér­telműen datálhassuk Indiának a világrendszerrel való összeol­vadását. A kínai városi központok és államok, úgy tűnik, az ősi Sang korszakban lényegében önállóan fejlődtek. Azonban a központi világrendszerhez, azaz nyugat fele vezető szárazföldi utak, különösen mint Közép- és Belső-Ázsia népeinek vándor­lási útvonalai, már az i. e. második évezred elején megnyíltak. A kínai civilizációs egységeknek a világrendszerrel való tényle­ges egybeolvadása csak azután következett be, hogy az állam kialakulása Kínában a késői Csou-korszak idején fejlettebb szin­tet ért el. A laza hegemóniák sora Csi Huan fejedelemmel kez­dődött (i. e. 685-643), és a kisebb hűbéri államok nagyobb területű államokká való egyesülésének folyamata ment végbe. Wolfram Eberhard szerint⁶ Csin állam végső győzelmét és az első központosított kínai birodalom létrehozását nagymértékben befolyásolták a Csin és Közép-Ázsia közötti szoros kereskedel­mi kapcsolatok. Ezek a gazdasági kapcsolatok lehetővé tették Csin számára, hogy számottevő, kereskedelemből származó profitot halmozzon fel. Csin állam Wei és Tao völgyei voltak „az egyetlen átjutási lehetőség keletről nyugatra. Minden köz­lekedésnek Közép-Ázsiából és Közép-Ázsiába ezt az utat kellett választania.”⁷

A tengerentúli és szárazföldi kereskedelmi utak állandósá­gának és a fő zónák közötti térségekben elhelyezkedő népek­nek az összekötés és az ellátás biztosítása révén kulcsszerepe volt az egybeolvadás folyamatában. A világrendszer kialakulása során a fejlett civilizációnak a törzsi népekkel való interakciója – különösen Belső- és Közép-Ázsiában, de Arábiában és Afri­kában is – döntő, de a történészek által rendszerint figyelmen kívül hagyott szerepet játszott, amelynek tárgyalására alább még visszatérünk.

II. Kereskedelmi utak és kapcsolatok a világrendszerben

1. Tengeri utak

Paul Johnstone nemrég megjelent The Sea-Craft of Prehistory [A hajózás mestersége a történelemelőtti időkben]⁸ című köny­vének kiadói hirdetése így szól: „A történelemelőtti idők hajózá­sának kérdései nem kaptak akkora figyelmet, amennyit megér­demeltek volna… Az újabb kutatások kimutatták, hogy az ember nagyobb távolságokra és sokkal korábban utazott, mint eddig lehetségesnek tartották. E tények némelyike úgy magyarázható, hogy az ember a legkorábbi időktől fogva értett a vízi úton való szállításhoz.” Általánosságban a tengeri utak a szárazföldi utak­nál olcsóbbak és kedveltebbek voltak. Néhány különösen jelen­tős tengeri utat az alábbiakban fogunk tárgyalni.

2. A selyemutak

A selyemutak a világrendszernek egyfajta gerincoszlopát és bordázatát – vagy inkább talán vérkeringését – alkották az i. sz. 1500 előtti közel 2000 évben. Ezek az utak a szárazföldön Kí­nától Belső- és Közép-Ázsián keresztül a „Közel-Keletig” (Nyu­gat-Ázsiáig) nyúltak, innét a Mediterráneumon keresztül Afriká­ba és Európába vezettek. Ehhez a szárazföldi útkomplexumhoz azonban több tengeri „selyemút” is csatlakozott, amelyek a Mediterráneumon, a Fekete-tengeren, a Vörös-tengeren, a Perzsa­öblön keresztül és számos folyó mentén húzódtak. A túlnyomó­an szárazföldi selyemút-komplexumot kiegészítette az a hatal­mas tengeri selyemúthálózat is, amely az Indiai-óceán köré összpontosult, magába foglalva az Arab-tengert, a Bengáli-öblöt és a Dél-kínai-tengert. Ezeket a tengeri selyemutakat viszont a Maláj-félszigeten a Kra-földszoroson keresztüli szárazföldi szál­lítás kötötte össze, éppen úgy, ahogyan ezt meg a Molukka-szoroson keresztül folyó hajózás kapcsolta Szumátrához és így tovább.

A selyemutak természetesen Kína legfontosabb nyugatra exportált termékéről kapták a nevüket. Azonban az árucikkekkel és emberekkel való kereskedés messze túlterjedt magán a sely­men. A selymet nagyszámú más nyersanyaggal és luxusáruval egészítették ki, illetve fizették meg, pénzzel és szolgáltatások­kal, beleértve az utóbbiakat végrehajtó rabszolgákat és más személyeket is. így a selyemutak egyszersmind úgy működtek, mint a hatalmas és bonyolult nemzetközi munkamegosztásnak és a kultúra terjedésének kereskedelmi útjai, városi és admi­nisztratív központjai és katonai, politikai valamint kulturális haj­tóerői.

3. Közép-Ázsia

Ha ránézünk Eurázsia térképére, világossá válik, hogy Közép-Ázsia (a jelenlegi Afganisztán és Szovjet-Közép-Ázsia) elhe­lyezkedése megfelelő volt ahhoz, hogy a világrendszer legfon­tosabb csomópontjául szolgáljon. Közép-Ázsiában kereszteződ­tek annak a világrendszernek az útjai, amelynek Kína, India, Perzsia, Mezopotámia, a Levante és a Földközi-tenger meden­céje mind részesei voltak. Közép-Ázsia kulcsszerepet játszott például abban, hogy a Han-Kína, a Gupta-India, a párthus Per­zsia és a római birodalom egyaránt bekapcsolódott a világrend­szerbe.

Közép- és Belső-Ázsia ugyanakkor több is volt, mint más kultúrák találkozásának helye. Belső- és Közép-Ázsia létrehozta saját, kifelé, minden irányban végbemenő támadási és népván­dorlási mozgalmainak ciklusait is. Ezek a ciklusok átlagban két­száz évig tartottak, és nagyjából félévezredes időközökben lép­tek fel. Például inváziós hullámok indultak ki a térségből i. e. 1700-1500, 1200-1000, 500, időszámításunk kezdete, i. u. 400-600, és 1000-1200/1300 körül. Mindegyik belső hullám külső hullámokat váltott ki, kivéve az utolsót, a Dzsingisz Kán és Timur Lénkig következő utódai által vezetett hullámot, amely valamennyiükön túltett.

Akár megfeleltek az éghajlatváltozásoknak mindezek a hul­lámok, akár nem, feltehetően egyszerre voltak okai és követ­kezményei a népességnövekedés és csökkenés rátájában bekövetkezett változásoknak, melyeknek viszont esetleg az ég­hajlatváltozások voltak az okai. Ugyanakkor e hullámokat egy­szersmind a civilizált szomszéd térségekkel való ökológiai, szociálökonómiai és politikai kapcsolatok is okozták -, miközben hatással is voltak mindezekre, így Közép-Ázsia és népességé­nek ciklikus mozgása különleges figyelmet igényel a világrend­szer történetének vizsgálata során. Mennyire volt központi Kö­zép-Ázsia jelentősége a világrendszer története szempontjából? Milyen mértékben volt Közép-Ázsia, nem pedig elsődlegesen a többi civilizált térség, valamiféle hajtóereje az egész rendszer változásainak? Hogyan kapcsolódott ezen a területen a külön­böző városok és államok felemelkedése és hanyatlása (vö. pl. Szamarkand) a kereskedelemnek az egész rendszer szélessé­gében végbemenő fejlődéséhez?

Közép-Ázsia helye és szerepe éppen annyira jelentős, mint amennyire elhanyagolják. A világrendszer egész fejlődését mé­lyen érintették az egymást követő, az eurázsiai sztyepékről jövő és az agro-ipari területek pereme felé irányuló inváziós hullá­mok. Ez a „robbanás a rendszerben” döntő fontosságú jelenség, amely rendszeres tanulmányozás és magyarázat után kiált. Ezek a rendszeren belüli robbanások nem deus ex machinát jelentettek, hanem szervesen hozzátartoztak a világrendszer terjeszkedési pályájának fejlődési logikájához. Különösen a Bel­ső- és Közép-Ázsiából jövő inváziók és népvándorlások voltak mindig meghatározó feltételei a velük szomszédos civilizációk gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális élete átalakításának és faji-etnikai jellegük kiformálásának. Közép-Ázsiának a világ­rendszerben közvetítő zónaként betöltött rendkívül jelentős sze­repe sem kapott eddig a tudomány részéről olyan rendszeres elemzést, amelyet funkciói miatt megérdemelne. Más nomád és törzsi népek, például az Arab-félszigeten a Mohamed előtti idő­ben vagy Afrika nagy részén, szintén resztvettek a világrend­szer történetében és a világméretű felhalmozásban, olyan mó­dokon, amelyeket a nagyon kevés specialistán kívül senki sem ismer.

4. A három folyosó és az ellátási kapcsolatok

A politikai-gazdasági terjeszkedést főként három dolog vonzza. Az első: azoknak az emberi (munkaerő) és/vagy anyagi valamint technikai inputoknak a forrásai, amelyek beépíthetők a világfelhalmozás folyamatába. A második: a piacok, amelyeken el lehet helyezni egy terület többlettermékét, hogy több inputért cseréljék el, és megszerezzék a felhalmozott értéket. A harmadik és talán a legjelentősebb: a zónaközi kereskedelem kiemelt jelentőségű kapcsolatai avagy ellátási vonalai. A szoros ellenőrzés lehetősége a nyersanyagokkal, különösen fémekkel és más stratégiai alapanyagokkal való ellátást biztosító utak fölött kulcssze­repet játszik abban, hogy a nagyhatalmakat csábítják az ilyen területek. Ez alapot adhat a birodalmi hatalom kiter­jesztésére tett kísérleteknek is. A gazdasági, politikai és ka­tonai konfliktus és vagy a kulturális, „civilizációs”, vallási és ideológiai befolyás mind speciális előnyöket jelent. Kü­lönleges előnyöket abból a szempontból, hogy egy hatalom bekapcsolódhat más zónák felhalmozásába és kizsákmá­nyolási rendszerébe – a saját maga által végrehajtott fel­halmozás érdekében. Éppen ezért nem pusztán történelmi vé­letlen, hogy az a három összekötő térség, amelyről most szó lesz, ismételten a versengés, a kereskedelem, a terjeszkedés vallási és más kulturális formáinak a támaszpontja volt.

Bizonyos stratégiai fontosságú helyen elhelyezkedő ré­giók és folyosók különösen jelentős szerepet játszottak a világrendszer fejlődésében. Mágnesek voltak, amelyek ma­gukhoz vonzották a terjeszkedő hatalmak, egyszersmind a vándorlók és támadók figyelmét is. A gondolat főbb áram­latai szintén rajtuk haladtak át. Ez a nekik jutott figyelem az értéktöbbletnek a világrendszeren belüli átcsoportosításában betöltött szerepükön alapult (amely nélkül a világrendszer nem létezne). Bizonyos metropoliszok önmagukban és önmaguk mi­att válnak vonzási központtá, a kereskedelmi összekötő folyo­sók melletti elhelyezkedésüknek, a városon belüli piac növeke­désének és saját felhalmozott vagyonuknak köszönhetően. A nagy regionális világvárosi központok felemelkedése és bukása, valamint „utódlási” sorrendje azokat a régión kívüli változásokat tükrözi, amelyeknek részeseivé váltak. Például a városi centru­mok sora Egyiptomban Memfisztől Alexandriáig és Kairóig a világrendszer struktúrájában végbement alapvető mögöttes vál­tozásokat tükröz. Éppígy a mezopotámiai sorrend, a központ átkerülése Babilonból Szeleukiába és Bagdadba.

Három összekötő folyosó játszott különösen döntő és köz­ponti ellátási összekötő szerepet a világrendszer fejlődésében:

1. A Nílus-Vörös-tenger korridor (csatornákkal vagy szá­razföldi kapcsolatokkal köztük és a Földközi-tenger között és nyílt kijutási lehetőséggel az Indiai-óceánhoz és azon túlra).
2. A Szíria-Mezopotámia-Perzsa-öböl korridor (szárazföldi utakkal, melyek a Földközi-tenger partját Szírián keresztül, az Orontész, Eufrátesz és Tigris folyók mentén a Perzsa-öbölhöz kapcsolják, amely utóbbi viszont nyílt kijárást biztosít az Indiai-óceánhoz és azon túlra). Ez az összekötőút egyszersmind kap­csolatokat tesz lehetővé a Közép-Ázsiába vezető szárazföldi utakkal is.
3. Az égei-fekete-tengeri–közép-ázsiai összekötő folyosó (amely a Mediterráneumot a Dardanellákon és a Boszporuszon keresztül a Közép-Ázsiába és Közép-Ázsiából vezető selyem-utakhoz kapcsolja, ahonnan a hozzájuk kapcsolódó további utak a szárazföldön Indiáig és Kínáig vezetnek).

A két elsődleges tengeri összekötőút között legtöbbször a Perzsa-öbölre esett a választás. Topográfiai és éghajlati szem­pontok miatt egyaránt jobban kedvelték a Vörös-tengeri útnál. Ráadásul a Perzsa-öböl korridorjához Közép-Ázsiába vezető szárazföldi utak csatlakoztak; ezek váltak a világrendszer fő zó­nái közötti többlet-átvitel centrális csomópontjaivá.

E három összekötőút nem egyszerűen kereskedelmi út volt. Ismétlődően a gazdasági és politikai fejlődés integrált zónái, és új meg új birodalomépítő kísérletek kiindulópontjai voltak. Aho­gyan a világrendszer terjeszkedett és mélyült, egyes hatalmak kísérleteket tettek arra, hogy az összekötő folyosók közül vala­melyik kettőt – esetleg mind a hármat – egyetlen birodalmi struktúra uralma alá vonják. Egy ilyen hatalom így ellenőrizhette azokat az alapvető ellátási összekötő utakat, amelyek a világ­rendszer számára központi jelentőségűek voltak. Az asszír bi­rodalom például megkísérelte ellenőrzése alá vonni mind a szír-mezopotámiai, mind a Nílus-vörös-tengeri korridort, de ez csak rövid időre és szórványosan sikerült. A Perzsa Birodalom ha­sonlóképpen egy ideig mindkét összekötő folyosót uralma alatt tartotta, és ugyanakkor részleges ellenőrzést gyakorolt az égei-fekete-tengeri-közép-ázsiai korridor fölött is. (A Perzsa Biroda­lom ezáltal az első történelmi példája a mindhárom összekötő folyosó fölött gyakorolt hegemóniának.) Nagy Sándor nagy stra­tégiai terve egy világbirodalom vagy „világrendszer fölötti hege­mónia” létrehozására magában foglalta a mindhárom korridor, plusz az Indus-völgyi civilizációs komplexum és a Földközi-ten­ger nyugati medencéje fölötti ellenőrzés megszerzésére irányu­ló szándékot is. Utódai a makedón hódításokat majdnem pon­tosan a három korridorral egybeesőén osztották fel birodalmak­ra. Megengedték, hogy az Indus-völgy kicsússzon a Szeleukida befolyás alól, és átkerüljön a Maurja Birodalomhoz, a Földkö­zi-tenger nyugati medencéjét pedig Karthágó és Róma uralja. A hellenisztikus kor folyamán a visszatérő rivalizálás a Ptole-maiosz és a Szeleukida dinasztiák között jelzi a folytatódó har­cot az egyes korridorok között a világrendszer felhalmozási fo­lyamatában betöltött kiváltságos helyzetért. S még a római bi­rodalom sem egyesítette teljesen a három korridort, mivel a Mezopotámia fölötti uralom, előbb a párthusok, azután pedig a Szasszanida perzsák miatt, nem adatott meg Rómának. Az utóbbiak a terület feletti ellenőrzésüket arra használták fel, hogy számottevő hasznot húzzanak a Róma és India valamint Kína között folyó kereskedelemből.

Természetesen a három fő útvonal mindegyikének voltak egymással versengő és egymást kiegészítő variánsai, és hoz­zájuk csatlakozó saját mellékútjai. Például volt néhány selyemút Kelet és Nyugat között is, és különböző mellékutak Kelet- és Közép-Ázsiába, valamint Dél-Ázsiába és onnan visszavezető utak Voltak Nyugat- és Észak-Európát a Balti-tengeren keresz­tül, a Dnyeper, Don, Volga és más oroszországi és ukrajnai utak révén összekapcsoló útvonalak is. Voltak az Adriai-tenger vidékét a kontinentális Európához és a keleti Mediterráneumot a nyugati Mediterráneumhoz kapcsoló útvonalak. Hasonlókép­pen a topológiai és más faktorok kedveztek bizonyos útvonalak és pontok vonzásközpontként, illetve ellátási vonalként való mű­ködésének Ázsiában és Ázsia körül is. Sokkal több figyelmet érdemelnének, mint amennyit eddig kaptak a világtörténelem­ben. Ahogyan az afroeurázsiai kapcsolatok rendszere terjesz­kedett és elmélyült, ezeknek az utaknak és létfontosságú ellá­tási pontoknak a száma és szerepe növekedett. Ugyanakkor a világrendszer fejlődésének eredményeként relatív jelentőségük egy­máshoz képest megváltozott. Az olyan földrajzi területeknek, mint a Maiakká- és a Ceyloni-szoros, jelentős ellátási szerepük volt a világrendszer fejlődésének nagyon hosszú korszakán keresztül.

A három, szárazföldi és tengeri útvonalakat egyaránt ma­gába foglaló korridor volt a legjelentősebb kapcsolat Európa és Ázsia között két évezreden keresztül, amíg az óceáni utakra való áttérés a tizenötödik és tizenhatodik században végbe nem ment. Ez a történelmi váltás – a három korridor központi sze­repéről az óceánokon át vezető ellátási vonalak felhasználására való áttérés – valószínűleg az ellátási vonalakkal kapcsolatos legjelentősebb váltás volt a világtörténelemben és a világrend­szer fejlődésében. Azonban ahelyett, hogy megteremtette volna azt, ahogyan Wallerstein⁹ véli, a váltás a már létező világrend­szeren belül történt.

III. Infrastrukturális beruházás, technológia és ökológia

1. Infrastrukturális beruházás és felhalmozás

A felhalmozás infrastrukturális beruházást és technológiai fej­lesztést feltételez. Az infrastrukturális beruházás számos formát ölt a sokféle különböző gazdasági szektorban, az olyanokban, mint a mezőgazdaság, a szállítás, hírközlés, a katonai, ipari és gyártási infrastruktúra és a hivatali adminisztráció. Van beruhá­zás még az ideológiai (szimbolikus) infrastruktúrába is, mind az állami, mind a vallási kultuszokba. A felhalmozás állami for­mája esetén az állam arra törekszik, hogy társadalmi gaz­dagságot teremtsen, annak kiaknázása céljából. Azzal, hogy lerakja a termelés növelésének az alapjait és meg­könnyíti a felhalmozást, az állam növeli saját többlethez ju­tási lehetőségeit és ezzel a rivális államokkal szembeni ha­talmi lehetőségeit is. Ez viszont segíti abban, hogy megvé­delmezze „azt, amit megszereztünk”, és hogy még többhöz Jusson. A magántulajdonosi forma esetén a tulajdonnal ren­delkező elitek hasonlóképpen vagyont teremtenek, hogy hasznot húzzanak belőle, és beruháznak az Infrastruktúrá­ba, hogy elősegítsék a termelést, és ezáltal a felhalmozást. Az Ilyen beruházás végső Indoka minden esetben az, hogy megőrizzék, gyarapítsák és kiterjesszék magának a felhal­mozásnak a bázisát. Az infrastruktúra és a benne foglalt tech­nológia fejlesztése visszakapcsolódik az értéktöbblet létrehozá­sához és a felhalmozási folyamathoz. A többletnek ez a növe­kedése viszont kumulatív módon serkenti a további növekedést és az infrastruktúra és technológia fejlesztését. A fejlődés spi­rális mintát követ, amelyen keresztül maga a világrendszer nö­vekszik, és válik szilárdabban „megalapozottá” az infrastruktu­rális beruházás és felhalmozás révén.

2. Technológiai innováció

A technológiai haladás a termelés, a szervezés és a kereske­delem mind katonai, mind polgári célokat szolgáló technikáiban hosszú ideje jelentős és gyakran a történészek által megint csak elhanyagolt szerepet játszott a világrendszer történetében és a részei közötti változó kapcsolatokban. A technológiai előreha­ladás és fölény meghatározó volt a történelem során a fegy­verzet, a hajózás és más szállítóeszközök vonatkozásában épp­úgy, mint az építkezésben, a mezőgazdaságban, a fémmeg­munkálásban és más gyártási módszerek és berendezések terén. A haladás, az előrelépések és lemaradások hatásaikkal mindezeken a területeken jelentősen hozzájárultak, a világrend­szeren belüli regionális és egyéb egyenlőtlen viszonyokhoz, sőt egyenesen okai is lehettek ezeknek (másfelől viszont ezek kö­vetkezményei bizonyos hatásokkal voltak rájuk). Néhány példát erre William Mc. Neill vizsgál meg The Pursuit of Power [Haj­sza a hatalomért]¹⁰ c. könyvében.

Az infrastrukturális beruházás a technológiai változáshoz és a szervezési újításokhoz kapcsolódik. A technológiai változás persze az őskori, az ókori és még a középkori időkben is las­sabban ment végbe, mint a modern ipari társadalom korában. A technológiai innováció, az infrastrukturális beruházási ciklusok és a felhalmozás és hegemónia alább tárgyalandó ciklusai kö­zött kialakult viszonyok lényege azonban valószínűleg szerepet játszott az egész történelem során. Mikor és melyek voltak a legjelentősebb technológiai újítások a világrendszer törté­netében? Milyen innovációk eredményezték a felhalmozás és a hegemónia világrendszeren belüli átstrukturálódását, és me­lyek változtatták meg az alapvető ellátási kapcsolatokat? A technológia terjedése a világrendszerben újabb fontos területe a szisztematikus és rendszerszintű elemzésnek.

Az egy időben létező római/bizánci, párthus/perzsa/szasszanida, indiai maurja/gupta és kínai Han birodalmak korszaká­ban a felhalmozódó infrastrukturális beruházások e birodalmak mindegyikét egyetlen világrendszerbe integrálták. A rend­szerszintű integrációnak ez a magas szintje a megfelelően fej­lett ellátási kapcsolatok és a birodalmi terjeszkedés egyidejű bekövetkezte révén vált elérhetővé. Ennek a korszaknak a vé­gén a világrendszer egésze általános válságot élt át. A civilizá­ciók hátországát jelentő területekről, Belső- és Közép-Ázsiából érkező népek megtámadták Rómát, Perzsiát, Indiát és Kínát. E támadások hanyatlást okoztak (vagy azt követték) az infrastruk­turális beruházások terén, valamint a világrendszer ellátási kap­csolatainak a megelőző korszakhoz viszonyítva igen komoly (időleges) összeomlását eredményezték.

Hogyan kapcsolódott az infrastrukturális beruházás a terme­lékenységhez és a termelékenység növekedése a világrendsze­ren belüli felhalmozási folyamatokhoz? A technológiai innová­ciónak és a technológiai változásnak átható jelentősége volt a világrendszer fejlődésében. Gordon Childe¹¹ úttörő volt a tech­nológia ókori gazdaságra gyakorolt hatásainak materialista elemzése területén. A beszerzési lehetőségek (például a tengeri kereskedelemhez kapcsolódóak) a technológiai lehetőségektől függtek. Éppígy a katonai versengés dinamikája is. Mi több, a világrendszer terjeszkedése kezdettől fogva a technológiai le­hetőségektől függött. A „barbár” perifériáról a civilizált központok felé irányuló támadások a barbárok technológiai és katonai fö­lényén múltak. Az ilyen támadások mindaddig nem szűntek meg, amíg a „civilizáltak” technológiai fejlődése nem tette a ka­tonai fölény kivívását a barbárok számára gyakorlatilag lehetet­lenné. Egy új típusú katonai-technológiai fölény érvényesítésé­vel az orosz és mandzsu birodalmak az i. sz. tizenhetedik és tizennyolcadik században végleg véget vetettek a Belső-Ázsiá­ból fenyegető stratégiai veszélynek.

Az ipari forradalom megadta az európai hatalmaknak a ka­tonai lehetőséget arra, hogy lerombolják vagy maguk alá ren­deljék a világrendszer olyan, velük egy időben létező birodal­mait, mint a Mogul Birodalom Indiában, a Csing Birodalom Kínában és az Oszmán Birodalom a három fő „korridor” régió­jában.

3. Ökológia

A technológia mindig szorosan összefüggött a világrendszer ökológiai határaival és természetes erőforrás-bázisával. A föld­művelés technológiái például létrehoztak egy olyan korszakos trendet, hogy az emberek egyre több és több területet vonjanak mezőgazdasági művelés alá, megnövelve így a mezőgazdasági többlettermók forrásait. Egyes technológiai újítások drámai mó­don érintették az ökológiai határterületeket, különösen az ipari termeléssel összefüggők. Bevezetésük óta érvényesül az a trend, hogy e technológiák a világrendszer egyre nagyobb és nagyobb részén terjedjenek el – gyakran pusztító ökológiai kö­vetkezményekkel.

Voltak esetek, amikor a környezeti feltételek hoztak létre fontos, nagy változásokat a világrendszer fejlődésében. Például a talaj szikesedése és az öntözőművek eliszaposodása komo­lyan érintette bizonyos zónák relatív gazdasági hatalmát. Így Bagdadnak a mongolok általi, 1258-ban bekövetkezett kifosz­tása előtt, és még inkább utána, Mezopotámia relatív gazdasági hanyatlást élt át, ami részben az ilyen környezeti tényezőknek, részben pedig a világrendszeren belüli beszerzési kapcsolatok­ban bekövetkezett váltásoknak a következménye volt.

Bizonyos területeket rendkívül nehéz volt a világrendszerbe bekebelezni, elsődlegesen ökológiai és/vagy topográfiai okok miatt. Ezek a nehézségek jellemzik (még ma is) a Tibeti-felföld, az Amazonas-medence, Kanada és a Szovjetunió arktikus ré­szei ill. az Antarktisz helyzetét. A belső-ázsiai népek társadalmi ökológiája – ellentétben az egy helyben lakó, mezőgazdasági termelést folytató népekével – az egyik fő tényezője volt a vi­lágrendszer fejlődésének a világtörténelem legtöbb korszaká­ban. Az ipari civilizáció jelenlegi ökológiai krízise emlékeztet bennünket arra, hogy az ökológia és a természetes környezet végső soron határokat szab a világrendszer terjeszkedésének, továbbá a termelési és felhalmozási szint fenntartásának. Ha vannak a történelemben valamilyen ökológiai ciklusok, ritmikus mozgások vagy trendek, meg kell vizsgálnunk, milyenek is ezek, és hogyan érintették a világrendszer fejlődését.

IV. A többlet-átvitel és a felhalmozási viszonyok

1. Többlet-átvitel és kölcsönösen egymásba hatoló felhalmozás

Az, hogy egy A elit itt kisajátítja egy másutt működő B elit által elvont többletérték egy részét (akár annak itteni újraelosz­tásával, akár anélkül), annyit jelent, hogy A és B között „köl­csönösen egymásba hatoló felhalmozás” áll fenn. A többletérték ilyen átvitele vagy cseréje nem csupán a két elitet köti össze, hanem „társadalmaik” gazdasági, szociális, politikai és ideoló­giai szervezetét is. Vagyis: a többletérték átvitele, cseréje vagy „megosztása” az itteni A elitet nem csupán az ottani B elithez köti. A többlet-átvitel ugyanis kapcsolatot teremt a „társa­dalmak” megfelelő többletkezelő eljárásai, osztály- és réteg­elnyomó struktúrái, illetve állami és gazdasági intézményei között is. Így a többletérték átvitele vagy cseréje nem va­lamiféle társadalmilag „semleges” viszony, lévén nagyon is rendszerszerű. Azáltal, hogy a többletértéket egymás között megosztják, az itteni A elit, valamint az általa kizsákmányolt osztályok, rendszerszerűén kapcsolódnak a B-beli „terme­lési módhoz”, vagy még inkább: az ottani felhalmozási módhoz. Továbblépve: ha a B elit a maga többlethasznát – egyenlő vagy gyakrabban egyenlőtlen csere révén – egy ismét másutt működő C elit által felhalmozott többletértékre cseréli, akkor nemcsak B és C, hanem A és C is rendszerszerű kap­csolatba kerül egymással, a köztes B révén. Így tehát A, B és C valamennyien kapcsolatban állnak egymással a felhalmozás egyazon általános rendszerén belül.

Mindez annyit jelent, hogy a többletérték elvonása vagy felhalmozódása „megosztódik” illetve „kölcsönösen egy­másba hatoló” jellegű lesz az egyes, máskülönben elkülö­nülő politikai egységek között. Következésképpen ezek elitjei részt vesznek egymás kizsákmányoló rendszereiben, a termelő osztályok rovására. E részvétel történhet gazdasági csereviszo­nyok útján a piacon keresztül, illetve politikai viszonyok révén (pl. sarc), avagy ezek kombinációival. E viszonyok közül vala­mennyi jellemző például Kína és Belső-Ázsia népeinek ezer­éves kapcsolatára. Ez a kölcsönösen egymásba hatoló felhal­mozás tehát kétirányú oksági függőséget teremt a felhalmozási struktúrák és a politikai entitások között. Következésképpen a világrendszer valamennyi alkotóelemére lényeges befolyása van ennek a kölcsönös egymásba hatolásnak. A rendszerszerű kapcsolatok kimutatásának tehát minimális feltétele, hogy tény­szerűen meggyőződjünk az ilyen többlet-átcsoportosítás révén megvalósuló kölcsönös egymásba hatolásról. Ezzel összhang­ban arra is bizonyítékot kell keresnünk, hogy e kölcsönhatás legalább részben oka a megfelelő zónák gazdasági és/vagy politikai átstrukturálódásának. Például, ha egy másik zónával való többletérték csere következtében a világrendszer valamely államában vagy zónájában pénzügyi válság lép fel (mint a har­madik századi Rómáéban), az bizonyítéka a rendszerszerű in­tegráció magas szintjón fennálló kapcsolatnak. Ha az egyik zó­nában a felhalmozási és kizsákmányolási rendszer a többletér­ték egy másik zónába való átvitelének függvényében változik, az ugyancsak a rendszerszerű kapcsolatok meglétét bizonyítja. Hasonló bizonyítéknak tekinthető az olyan politikai szövetségek és/vagy konfliktusok megléte, amelyek a többletérték átvitelé­ben való részvétellel kapcsolatosak. E kritériumok értelmében, azokban az esetekben, amikor különböző „társadalmak”, biro­dalmak és civilizációk vagy más „népek” rendszeres többletérték cserét folytattak, akkor egyúttal egyazon világrendszerben vettek részt. Azaz az egyik (A) „társadalom” nem volt és nem lehetett volna olyan, amilyen, ha nem állt volna kapcsolatban a másik (B) „társadalommal”, és fordítva.

A nagy értékű luxuscikkek, és különösképpen a nemesfé­mek kereskedelme – kontra Wallerstein¹² – talán még fontosabb szerepet játszott a rendszerszerű viszonyok meghatáro­zásában, mint az alacsonyabb értékű alapvető fogyasztási cikkeké. Ennek az az oka, hogy a nagy értékű „luxuskereske­delem” mindenekelőtt elitek közötti cserét jelent. Ezek a cikkek, azon túl, hogy az elitfogyasztást, illetve – felhalmozást szolgálják, egyúttal tipikus értékmegőrzők is. Megtestesítik a termelés tár­sadalmi viszonyainak azokat az aspektusait, amelyek újrater­melik a munkamegosztást, az osztályszerkezetet és a felhal­mozási módot. A nemesfémek példája minden bizonnyal a leg­kézenfekvőbb, azonban egyéb luxuscikkek is játszottak hasonló szerepet.¹³ Így a nagy értékű luxuscikkek és az alapcikkek ke­reskedelme egyaránt a kölcsönösen egymásba hatoló felhalmo­zás meglétének jelzései.

2. Centrum-periféria-hátország (CPH)

Az egyes népek, régiók illetve osztályok közötti centrum-peri­féria-hátország (a továbbiakban CPH) komplexumok és hierar­chiák mindig fontos részét alkották a világrendszer struktúrájá­nak. Az azonban, hogy éppen ki áll a kör közepébe ebben a körtánc-rendszerben, gyakran változott, hozzájárulva ezzel a vi­lágrendszer történelmi fejlődésének dinamikájához. Milyen mér­tékben (és miért) jellemzik a világrendszert, illetve annak egyes részeit az ilyen centrum-periféria, illetve az ehhez hasonló strukturális egyenlőtlenségek? Wallerstein¹⁴ , Frank¹⁵ és mások felvetették ezt a kérdést és válaszaikban a világrendszer 1500 óta fennálló centrum-periféria struktúrájára összpontosítottak. Egyebek között Ekholm és Friedmann¹⁶ , illetve Chase-Dunn¹⁷ megkísérelték hasonló módon elemezni az 1500 előtti világ­rendszereket is. A centrum-periféria felosztás „szükségszerű­sége” valamint a köztes fólperifériák „funkciója” egyre közismer­tebb, nem utolsósorban e gondolatok széles körű kritikáinak kö­szönhetően. Chase-Dunn áttekintést ad a különféle elméletekről és vitákról¹⁸ . Wilkinson¹⁹ az egész világra kiterjedően vizsgálja a centrum-periféria struktúrákat 5000 év folyamatában. Row­lands, Larsen és Kristiansen²⁰ az antik világ centrum-periféria rendszerét elemzi, Christopher Chase-Dunn és Thomas Hall, másokkal egyetemben²¹ , a prekapitalista centrum-periféria vi­szonyokat vizsgálja.

Christopher Chase-Dunn és Wilkinson már bemutatta, hogy a centrum-periféria hierarchiák sokkal régebben jellemzik a vi­lágtörténelem rendszerszerű fejlődósét, mint az i. sz. 1500 óv. Valójában a centrum-periféria viszonyok az államok illetve az államok rendszereinek kialakulása pillanatától fogva hozzátar­toznak a fejlődéshez. Ugyanakkor átfogóbb centrum-periféria­hátország (CPH)-fogalomra van szükségünk, mint amilyet eddig a legtöbb kutató használt. A hátországba a centrum kizsákmá­nyoló osztályai nem hatolnak be közvetlenül, azonban az mégis rendszerszerű kapcsolatban áll a centrum-periféria zónával és annak felhalmozási folyamataival. Wallerstein szóhasználata, amely szerint a hátország a világrendszerhez képest külsődleges régiót jelent, nem kielégítő, mivel figyelmen kívül hagyja az olyan zónák rendszerszerű és strukturális jelentőségét, amelyek bár „kívül esnek” a centrum-periféria komplexumon, mégis kap­csolatban állnak vele. E CPH-viszonyokat mindeddig nem ele­mezték megfelelő módon.

A CPH komplexum nem pusztán földrajzi elhelyezkedésre vagy egyenlőtlen fejlődési szintekre vonatkozik, hanem az osz­tályok, népek és „társadalmak” mindazon viszonyaira is, ame­lyek a felhalmozás módját alkotják. A CPH az az alapvető szo­ciális komplexum, amelyre, mint alább látni fogjuk, tágabb rend­szerösszefüggésben a hegemónia épül. További kutatásra van szükség, hogy belássuk, milyen módon befolyásolja a hegemonikus struktúrában elfoglalt „földrajzi” helyzet a CPH komplexu­mon belüli osztályhelyzetet. Azt várnánk, hogy egy hegemonikus állam osztálystruktúráját jelentős módon befolyásolja az a többletérték, amelyet az illető állam felhalmoz a CPH komplexumbeli alárendeltjei révén. Például, a római plebejusosztály állami támogatása ilyen rendszerszerű hatásnak tekinthető. S megfordítva: az alárendelt helyzet a termelők fokozott kizsák­mányolását okozhatja a CPH komplexum révén.

A „hátország” olyan természeti erőforrásokat, többek között emberi munkaerőt tartalmaz, amit a centrum-periféria felhasz­nál. Ugyanakkor, a hátország és a periféria közötti különbség abban áll, hogy az előbbi népei nincsenek teljes mértékben és intézményesen alárendelve a centrumnak a többletérték-elvo­nás tekintetében. Azaz: bizonyos fokú társadalmi autonómiát tartanak fenn. Mihelyt egy hátországbeli nép politikai módon rendelődik alá a centrum gyakorolta elvonásnak, elkezdődik a „periferizáció” folyamata. Mindazonáltal, annak ellenére, hogy bizonyos fokú szociális autonómiával rendelkezik a cent­rummal szemben, a hátország mégis rendszerszerű kapcsolat­ban áll a centrummal. Az ilyen rendszerszerű kapcsolatok egyik jele a centrum-hátország konfliktusok gyakorisága. Továbbá a hátország funkcionális szerepet játszhat az ellátási kapcsola­tokban is. Ebben az értelemben a hátország megkönnyítheti a többletérték-átvitelt a világrendszer különböző zónái között.

Amikor a helyzet- és rendszerváltozásokat vizsgáljuk, a hátor­szágok ilyen szerepe legalább annyi tudományos figyelmet ér­demel, mint a félperifériáké.

A centrum-(vagy mag)-periféria-hátország fogalom célja nem az, hogy helyettesítse, hanem hogy kiterjessze Wallerstein²² mag-félperiféria-periféria formuláját. Ezzel együtt, a fél­periféria mindig is gyönge és megtévesztő láncszeme volt az érvelésnek. A hátország „kiterjesztés” pedig, meglehet, csak még zavarosabbá teszi a képet, és felveti az egész fogalom-komplexum újrafogalmazásának szükségességét. Nemrégiben például egy konferencián (ahol, többek között, jelen volt Wallerstein, Arrighi és Frank), Samir Amin fölvetette, hogy gyakor­latilag a félperiféria vált valódi perifériává, mivel a centrum azt zsákmányolja ki, a periféria pedig olyannyira margina­lizálódott, hogy kiesett a rendszerből, mivel már nem ren­delkezik semmivel (és senkivel), amit a centrum saját föl­halmozása számára kihasználhatna. A fentiek értelmében azonban a hátország történelmileg mindig is hozzájárult a köz­ponti felhalmozáshoz a CPH komplexumban.

Így a CPH komplexumok valamennyi korban integráns ré­szét képezik a világrendszer struktúrájának. Nemcsak összeha­sonlító módon szükséges tanulmányozni őket, hanem a világ­rendszerbeli kombinációik és kölcsönhatásaik szempontjából is. Ahhoz, hogy megértsük a felhalmozási folyamatok szerepét, fontos megvizsgálni, miként terjedtek ki a centrum-periféria zó­nák a hátországokra. A hátországbeli terjeszkedés és asszimi­láció racionalizációs mechanizmusai általában az ilyen terjesz­kedés „profitabilitásához” kapcsolódnak, amennyiben új többlet­értéket tesznek lefölözhetővé. Segítenek továbbá feloldani a centrum-periféria komplexum belső ellentmondásait, amelyek a kizsákmányolás és a demográfiai nyomás hatására jönnek létre. Az, hogy a felhalmozás kiterjed a hátországra is, befolyásolja a centrum-periféria komplexumban végbemenő osztálykonflik­tusokat. A demográfiai trendek fontos tényezőt képeznek: a hát­ország új erőforrásokat nyújt a centrum-periféria zóna növekvő népességének ellátására. A hátország centrum által való periferizációjának fizikai-földrajzi határait az ellátási lehetőségek illetve a ráfordítás/haszon számítások szabják meg. Egy terüle­tet akkor foglalnak el, ha az képes fedezni saját megszállását, illetve ha stratégiailag szükség van rá egy másik, profitábilis terület megvédéséhez. Megfordítva: az ilyen területeket elhagy­ják, amikor megszállásuk túl költségesnek bizonyul. Az ilyen rendszerszerű határok megerősítésének kettős funkciója van: kívül tartani a barbárokat és belül tartani a termelőket. Vagyis az ilyen erődítményrendszerek elhárítják a kizsákmányolási zóna rendjének katonai jellegű megzavarását, egyben megakadá­lyozzák, hogy a függő-alárendelt termelők a „szabad” zónába szökjenek.

3. „Barbár”nomád és megállapodott „civilizált” viszonyok

Fontos megvizsgálni, hogyan jönnek létre a rendszerszerű kap­csolatok a centrum és a hátország között. Milyen kölcsönha­tásban áll az idők során a hátország a centrum-periféria komp­lexummal, s e kölcsönhatás révén milyen módon befolyásolja e komplexum struktúrájának változásait, illetve az hogyan hat őrá? Különösen fontos momentuma e kérdésnek az úgyneve­zett törzsi „barbárok” és az úgynevezett „civilizált” „társadalmak” közötti történelmi viszonyok természete.

Arnold Toynbee²³ , Tom Hall²⁴ , Eric Wolf²⁵ , William Mc­Neill²⁶ és Owen Lattimore²⁷ munkássága a centrum-periféria-hátország hierarchiák létrejöttének, elmélyülésének és rend­szerszerű változásának számos aspektusára rávilágít. Különö­sen érdekes Toynbee „rendszerimplózió” fogalma. Robert Gilpin²⁸ Toynbeet követve megmutatja, hogyan veszik körül és kebelezik be a régebbi centrumot a periféria új államai, amelyek berobbannak a központba. Ez törtónt például Kínában az állam­háborúk korában, amikor létrejött a Csin Birodalom. Hasonló a helyzet a Makedón Birodalom létrejöttével a klasszikus görög kor végén. S az ilyen hátország-robbanások korábbi példáinál is, a „törzsi” gutik, az amoriták, a kassziták és az akkádok szo­ros kapcsolatban álltak az ókori Mezopotámia politikai ciklusa­ival. E népek mindegyike hátországbeli szerepéből átlépett a centrum uralkodó osztályának szerepébe. S a centrum ilyen megszállásai a hátország által mindig rendszerszerű okokra ve­zethetők vissza, azaz korántsem véletlenszerűek, Eberhard²⁹ és Gernet³⁰ azt elemzi, hogyan hatoltak be ismételten a közép-ázsiai nomádok Kínába, hogy kisajátítsák annak termelési szer­kezetét és gazdasági többletértékét. Frederick Teggart³¹ tanul­mánya a római és kínai történelem korrelációiról az ázsiai—afrikai-európai gazdasági lánc egészén végighúzódó rendszerszerű oksági viszonyokat elemzi, amelyeknek révén az egyik zónában végbemenő hátország-centrum konfliktusok befolyásolták más zó­nák viszonyrendszereit. A konfliktusok sorozatának logikája meg­felel a lánc ellátási elemeinek, a felhalmozásbeli részvételért folyó küzdelmeknek és a centrum-periféria komplexum hátor­szágra gyakorolt terjeszkedési nyomása révén létrejövő társa­dalmi feszültségeknek.

V. A felhalmozás politikai gazdaságtani módjai

1. A felhalmozás módjai

Ha egyáltalán „módok” vizsgálatára adjuk a fejünket, jobb, ha felhalmozási módokkal foglalkozunk a „termelési mód” helyett. A világrendszerben a termelés csupán eszköz a célhoz. A cél pedig a fogyasztás és a felhalmozás. Hasznos lehet megvizs­gálni a „köztulajdonú” (állami) és „magántulajdonú”; „redisztributív” és „piaci” felhalmozási módok különbségeit, illetve köl­csönhatásait és kombinációit vagy „artikulációit”. Kétséges, hogy e módok közül bármelyik is létezett volna egymagában és tiszta formában. Mindazonáltal, nemcsak azt kell vizsgál­nunk, hogyan térnek el egymástól illetve hogyan kombinálódnak egymással a felhalmozási módok „lokálisan”, hanem azt is, mi­ként függnek össze a világrendszeren mint egészen belül. Így a világrendszer történetírásának egyszerre kell megkülönböztet­nie és kombinálnia az egyes felhalmozási módokat, mind hori­zontálisan (azaz térben), mind pedig vertikálisan (azaz időben). A módok ilyen „artikulációja” lehetővé teszi annak elemzését, hogy miképpen befolyásolják a világrendszer egyik zónájának felhalmozási módja(i)t az illető zóna és az egyéb zónákban fennálló felhalmozási mód(ok) közötti rendszerszerű kapcsola­tok. Lehet-e a világrendszer egészét egyetlen felhalmozási móddal jellemezni? S ha nem, miért nem?

Az, hogy az elemzés a termelés helyett a felhalmozásra összpontosít, nem teszi feleslegessé, hogy az osztályszerkeze­tet vizsgáljuk. Sőt: azzal, hogy a felhalmozási viszonyokra össz­pontosítunk, pontosabbá válik az osztályviszonyok elemzése. Pl. Geoffrey de Ste Croix³² szerint az egyes társadalmi formá­ciók kulcsát abban találhatjuk meg, ahogyan a „tulajdonos osz­tályok” elvonják a többletértéket a dolgozó osztályoktól, s mun­ka nélküli létet biztosítanak a maguk számára. A termelési mó­dot annak alapján határozza meg, hogy miként szerzik a tulajdonosi osztályok a többletérték legnagyobb részét. E meg­közelítés alternatívát ad arra, hogy megpróbáljuk meghatározni: a termelési viszonyok milyen formája dominál a társadalmi for­máció egészében. Ste Croix többféle módot vázol fel a több­letérték elvonására: bérek, kényszermunka (számos formában), bérleti díjak illetve az állam tevékenysége (adók, közmunkák vagy „imperializmus” révén). Érdekes módon, Ste Croix a Ké­ső-római Birodalom hanyatlását a többletérték túlzott elvonásá­val, a vagyon túlkoncentrációjával és a hivatalnoki, illetve kato­nai szervezet túlburjánzásával magyarázza. Ez utóbbi hasonlít Paul Kennedy³³ érveléséhez a katonai gazdasági túlterjeszke­déssel kapcsolatban, amit a Nagyhatalmak felemelkedése és bukása c. művében fejt ki. Ez az elemzés kapcsolatot tételez az akkumulációs ciklusok és a hegemónia ciklusai között, amire később még visszatérünk.

Ugyanilyen vagy talán még nagyobb súlyt kell helyeznünk az elemzésben az olyan horizontális, elitek közötti konfliktusok­ra, amelyek a rendelkezésre álló társadalmi többletérték elosz­tásáért törnek ki. E küzdelem középpontjában az áll, hogy kinek a kezében vannak a végső aduk a felhalmozási mód politikai meghatározásában. Ha azt állítjuk, hogy a világrendszer kü­lönböző zónáinak elitjei osztoznak egymás kizsákmányoló rendszereiben és többletérték-elvonásában a kölcsönösen egymásba hatoló felhalmozás folyamata révén, ez még nem jelenti azt, hogy tagadnunk kellene a felhalmozási módbeli különbségek fennállásának lehetőségét e zónák között. A társadalmi értéktöbblet cseréje vagy átvitele befolyásolja az osztályszerkezetet, és őt magát is befolyásolja az osztályszer­kezet. A kölcsönösen egymásba hatoló felhalmozás egyaránt – bár különböző módon – hat a termelő és az elvonó-felhalmozó rétegekre is.

2. A felhalmozási módok változásai

Meglehet, a történelmi materializmus eddigi legnagyobb gyen­géje, hogy nem sikerült elméletébe illesztenie a felhalmozási módok változásainak világrendszerbeli kontextusát. A világtör­ténelem fejlődésének hagyományos marxista értelmezései nagymértékben támaszkodtak arra a sémára, amelyben a mó­dok közötti átmenetek egy előre meghatározott, unilineáris fej­lődési sorban mennek végbe. E leegyszerűsített keretelméletet a legtöbb történelmi materialista már régen elhagyta vagy revi­deálta. Helyette mi a felhalmozási módok változásainak tanul­mányozását javasoljuk. Ezek azonban nem csupán a világrend­szer egyes „különálló” részeiben mentek végbe, ellenkezőleg: egyaránt meghatározó szereppel bírtak a „részek” és különösen az egész világrendszer változásaiban. Ennek megfelelően, a kutatás feladata nem az, hogy kizárólag vagy akárcsak első­sorban a módok változásainak belső meghatározóit keresse, hanem, sokkal inkább, hogy a világrendszer egyes zónái és a rendszer egészének dinamikája közötti kölcsönhatásokat ele­mezze. Ez éppúgy vonatkozik a felhalmozási módok politikai, mint gazdasági aspektusaira.

Az is hiba lenne, ha túlságosan merev analitikus megkülön­böztetést tennénk a világrendszeren belül az „agrár” és az „ipari” felhalmozási módok között. Már a világrendszer legko­rábbi fázisaiban is részét képezték a gazdasági láncnak olyan termelési és felhalmozási források, amelyek nem mezőgazda­sági jellegűek voltak. Az ipar és kereskedelem szerepe a mo­dern világrendszer „iparosodásának” kezdete előtti idők világá­ban sokkal több kutatást igényel az eddig elvégzetteknél. A felhal­mozáshoz társuló politikai és társadalmi viszonyok nagyon jelentős változásokon mentek keresztül a világtörténelem során, jóllehet nem a felhalmozási módok valamilyen előre meghatá­rozott vagy unilineáris sorozata szerint. Az ilyen átmenetek pon­tos természete és időzítése mindmáig nyitott kérdés az empiri­kus kutatás számára.

3. Köztulajdonosi/magántulajdonosi felhalmozás

Elméletben a magántulajdonosi és köztulajdonosi felhalmozás­nak négy lehetséges permutációja van:

1. Domináns magántulajdonosi felhalmozás (az állam „elő­segíti” a magántulajdonosi felhalmozást).
2. Domináns állami felhalmozás (a magántulajdonosi felhal­mozás az állami felhalmozást „segíti elő”).
3. Tisztán magántulajdonosi felhalmozás.
4. Tisztán állami felhalmozás.

Az 1. típus, a domináns magántulajdonosi felhalmozás, a merkantil államoknak, illetve a modern demokráciáknak felel­tethető meg. A 2. típus, ahol az állami tulajdonú felhalmozás dominál, jellemző néhány bürokratikus államra és birodalomra valamint egyes modern autoritariánus rezsimekre. A 4. típus, a tisztán állami felhalmozásé, olyan államokkal példázható, mint az ókori Spárta, az Inka Birodalom, illetve egyes modern (ál­lam-) „szocialista” államok. A harmadik típussal, vagyis a tisztán magántulajdonosi felhalmozással kapcsolatban viszont felvető­dik a kérdés: lehetséges-e egyáltalán magántulajdonosi felhal­mozás teljességgel az állam nélkül, illetve anélkül, hogy az ál­lam valahol jelen ne lenne a gazdasági láncban? A világrend­szer gazdasági láncának akadhatnak ugyan olyan zugai, ahol a tisztán magántulajdonosi felhalmozás végbemehet, ám erre nehéz példát találni.

Az állami tulajdonosi felhalmozást az jellemzi, hogy a több­letérték elvonása jóval szélesebb körben történik és hatalma­sabb potenciálon alapul, mint amilyet bármely magánfelhalmozó képes lenne megszervezni. Az állami tulajdonosi felhalmozás nagyobb mértékben centralizált, mint a magántulajdonosi. Ép­pen ezért a felhalmozás e két módja, illetve a nekik megfelelő elitek állandó konfliktusban állnak egymással a többletértékben való részesedésük mértéke okán. Mind a magántulajdonos fel­halmozó osztályok, mind az állami elit mint „államosztály” arra törekszik, hogy az osztályfrakciókból koalíciót hozzon létre. Az osztályfrakciók ilyen „hegemonikus blokkja” lehetővé teszi számukra, hogy – az államapparátus felhasználásával – együtt­működve hozzák létre a felhalmozás domináns módját. Egy tár­sadalmi formán belül a magántulajdonos felhalmozók és az ál­lamosztály dominanciája közötti váltakozás alkotja az alább tár­gyalandó felhalmozási ciklusok kulcsdimenzióját.

Gazdasági/politikai ellentmondások

A világrendszer fejlődésében ellentmondás áll fenn a relatíve határtalan gazdasági láncolat, illetve e láncolat relatíve zárt po­litikai keretszervezete között. A világrendszer főbb államainak és központjainak egész gazdasága nem áll ugyan ezek kizáró­lagos politikai ellenőrzése alatt. Ma általánosan elismerik, hogy ez a feszültség hatással van a modern tőkefelhalmozás szer­kezetére. Ugyanakkor ez a jelenség korántsem új. Gazdaság és állam ezen ellentmondása nem csupán a mi korunk úgyne­vezett „kölcsönös függőségére” jellemző, hanem valójában min­dig is szerepelt a világrendszer fejlődésének tényezői között.

Annak ellenére, hogy a világrendszerben kezdettől fog­va olyan ellátási kapcsolatok alakultak ki, amelyek egyetlen, átfogó gazdasági rendszert alkotnak, a világrendszer poli­tikai szerveződése nem mutat ennek megfelelő egységet. Miért? A modern világrendszerrel kapcsolatban Immanuel Wallerstein³⁴ azzal érvel, hogy a kapitalista termelési mód struktu­rálisan meggátolja egy egységes „világbirodalom” létrejöttét. Vagyis, nézete szerint a modern világrendszer gazdaságpolitikai ellentmondásának feloldása egy egységes, mindent átfogó po­litikai entitás létrehozásával azért lehetetlen, mert a termelési mód kapitalista jellegű. Úgy tűnik azonban, hogy a felhalmozási módok más típusai esetében sem volt lehetséges egy olyan egységes politikai struktúrát megteremteni, amely az egész vi­lágra kiterjedt. Az ilyen kísérletek rendre megbuktak, a sikert talán a mongolok XIII. századi erőfeszítései közelítették meg leg­inkább. Komolyan fel kell vetnünk azt a kérdést, miért nem si­került soha egyetlen politikai entitást kovácsolni a világrendszer egészéből. A válasz lehet strukturális jellegű, de lehet, hogy csupán ellátás- és szervezésbeli korlátokról van szó. Bármi le­gyen is azonban a megoldás a világrendszer politikai szerke­zetével kapcsolatban, egyáltalán nem szükségszerű, hogy el­lentmondjon a rendszer lényegi gazdasági egységéről szóló té­telnek, sőt, lehet, hogy éppen megerősíti azt.

VI. Hegemónia és szuperhegemónia

1. Hegemónia

A hegemónia a többletérték felhalmozásának erőszak által köz­vetített hierarchikus rendszere a politikai entitások, illetve az azokat alkotó osztályok között. A felhalmozási centrumok, illetve az államok között létrejön egy hierarchia, amely a többletérték­ben való privilegizált részesedést, illetve az ehhez szükséges politikai-gazdasági hatalmat a hegemonikus centrumnak/állam­nak, illetve a centrum/állam uralkodó/tulajdonos osztályainak juttatja. Sematikusan tehát egy ilyen hegemonikus szerkezet CPH komplexumok hierarchiájából áll, amelyben a felhal­mozás és politikai hatalom elsődleges hegemonikus cent­ruma maga alá rendeli a másodlagos centrumokat, illetve ezek termelési és felhalmozási zónáit.

A hegemonikus hatalmak felemelkedését és bukását, illetve a hegemónia ciklusait és a háborúkat ma növekvő figyelemmel tanulmányozzák, így például Modelski³⁵ , Thompson³⁶ , Wallerstein³⁷ , Wight³⁸ , Goldstein³⁹ és mások, akiknek munkájából még bestsellerek is válhatnak.⁴⁰ E tanulmányok legnagyobb ré­sze az 1500 utáni világrendszer vizsgálatára korlátozódik. Mi azonban amellett érvelünk, hogy a világrendszer ez előtt alakult ki, s centruma kezdetben Európán kívül helyezkedett el, így a hegemóniák felemelkedésével, hanyatlásával, ciklusaival és el­tolódásaival stb. kapcsolatosan ugyanazok, sőt további kérdések vonatkoznak – mégpedig talán még érdekesebb módon – arra a nagyobb és régebbi világrendszerre is, amely azelőtt létezett, hogy Európa szuperhegemonikus gazdasági és politikai hata­lomra tett volna szert benne. Mikor és hol voltak hegemonikus centrumok az 1500 előtti világrendszerben és milyen értelem­ben vagy módon gyakorolták hegemóniájukat? David Wilkin­son⁴¹ olyan részletes tanulmányt készített a világ államairól és hegemóniáiról, amely kiindulópontként szolgálhatna a válaszhoz.

A következőkben felteszünk néhány további fontos kérdést. Ahogy az egyik hegemonikus centrum hanyatlásnak indult, he­lyére lépett-e egy másik, és ha igen, melyik és miért? Voltak-e olyan időszakok, amelyekben több hegemonikus centrum léte­zett egymás mellett? Csupán egymás mellett „koegzisztáltak”, vagy kapcsolat volt közöttük, és ha igen, milyen mértékű? Az utóbbi esetben, vajon kiegészítették-e egymást, vagy gazdasá­gi, katonai esetleg más típusú versenyt folytattak egymással, míg az egyik (vagy egy új?) centrum megszerezte a többiek fölötti hegemóniát? Ahelyett, hogy csupán összehasonlító vizs­gálatokat végeznénk a világrendszer egyes zónáinak kortárs hegemonikus szerkezetei között, vagy külön-külön vizsgálnánk az egyes zónák dinamikáját, a világrendszert alkotó valamennyi politikai szervezet között fennálló rendszerszerű kapcsolatokat kell áttekintenünk. Természetesen ebbe különösen beletartoz­nak az egyidejű hegemonikus struktúrák.

A hegemónia különféle történelmi formákban ölthet testet, a magasan centralizált, integrált bürokratikus birodalmaktól az egészen laza szerkezetű kereskedelmi vagy tengeri hegemóni­ákig. Az utóbbiakban a többletérték nagy részét nem közvetlen politikai erővel szerzik meg, hanem árucsere – értsd: egyenlőt­len csere – révén. Hogyan és miért jelennek meg a hegemónia egyes formái éppen az adott helyeken és időkben? Hogyan tükrözik az őket választó szereplők érdekeit illetve a világrend­szer akkor éppen jellemző feltételeit?

Minthogy a történelemben nem szerepel egyetlen egységes „világrendszer-hegemónia” sem, külön meg kell vizsgálnunk a világrendszer minden fő zónájában a hegemóniák felemelkedé­sét és hanyatlását, hogy átfogó képet alkothassunk a hegemo­nikus ciklusokról, ritmusokról és trendekről az egyes régiókban, illetve ezek lehetséges összefüggéseiről. Például, az egyközpontú hegemóniák és a többtényezős államrendszerek közötti oszcillációról már tudjuk, hogy kulcsfontosságú része a világ­történelmi fejlődésnek.⁴² A világrendszer egyes részeiben a he­gemóniáknak ezt a változását és egymásra következését sem szabad csupán összehasonlító alapon elemeznünk, hanem a világrendszer perspektívájából is vizsgálni kell őket. Csak ilyen módon érthetjük meg teljesebben a világrendszer gazdaság­politika ellentmondásának dinamikáját.

Mindez azt sugallja, hogy a hegemonikus törekvések el­sődleges célja és gazdasági mozgatórugója az, hogy a fel­halmozás átfogó rendszerét úgy strukturálják át, hogy a he­gemóniát gyakorló állam privilégiumokhoz jusson a tő­ke/többletérték-felhalmozásban. Egyszerűen fogalmazva, a hegemónia a gazdagság eszköze, nem csupán a „hatalomé” vagy „rendé”. Azaz, a „hatalom” a világrendszerben mindig egy­idejűleg gazdasági és politikai természetű. Michael Mannt a feje tetejére állítva azt valljuk, hogy a hatalom célja mindenek­előtt a felhalmozási folyamatok feletti ellenőrzés, illetve a domi­náns felhalmozási mód meghatározása. A felhalmozási folya­matok alapvetőbbek a világrendszer történetében, mint Mann önmagában vett társadalmihatalom-formái. A világrendszer gazdasági és politikai folyamatai olyannyira szorosan összetartoznak, hogy voltaképpen egyetlen, nem pedig két különálló folyamatot alkotnak. A felhalmozásban elért siker kulcsszerepet játszik a hegemóniáért folyó küzdelemben. S ez nemcsak a modern államokra áll, hanem így van még az óko­riak esetében is. Az például, hogy a háborús államok korában Kínában Csin állama győzött, nagymértékben az adórendszer­ben bevezetett újításain, infrastrukturális befektetésein, hivatalnokrendszerén és a világrendszerrel való kereskedelmi kapcso­latain múlt. Mindezek nagyon is valóságos előnyöket jelentettek Csin számára a felhalmozásban, és katonai fölényt hagyományosabb, „feudális” szomszédjaival szemben.

2. A felhalmozás és a hegemónia ciklusai

Az állandó „szimbiotikus konfliktus” a magántulajdonosi és az állami felhalmozó osztályok között a felhalmozás ciklu­sainak is jelzője. Az egyközpontú hegemóniák és a többté­nyezős államrendszerek közötti oszcilláció pedig a világ­rendszerbeli hegemónia ciklusalt tükrözi. A felhalmozási és a hegemoniális ciklusok valószínűleg oksági viszonyban állnak egymással. Ez a kölcsönhatás, úgy látszik, a világrendszer történe­tében nagyon is régtől fogva fennáll a rendszer különböző részein.

E ciklusok és kölcsönhatásaik a világrendszer leghosszabb kumulatív folyamatainak középponti jelenségei. A ciklusokat részlegesen elemzi Gills⁴³ a kelet-ázsiai történelem szinkronizációjával, konjunktúráival és centrum-eltolódásaival kapcsolat­ban. Röviden, úgy tűnik, hogy a termelés iparosodását meg­előzően az a fázis, amelyben a magántulajdonos felhalmozó osztályok válnak dominánssá, szorosan összefügg a hege­móniák hanyatlásával és politikai széttöredezésével. Vagyis a felhalmozás decentralizációja kihat a politikai szervezet decentralizációjára. E folyamatokat nevezhetjük „entrópikus­nak”. A felhalmozás azon fázisai pedig, amelyekben a bü­rokratikus államelit dominál, összefüggést mutatnak a he­gemóniák konszolidációjával. Egyszóval a felhalmozás cent­ralizációja kihat a politikai szervezet centralizációjára és fordítva. Ugyanakkor, a felemelkedő, illetve hanyatló hegemó­niák egyúttal életre hívnak olyan ellenálló (vagy időlegesen tá­mogató) szövetségeket is, amelyek célja a létező és fenyegető hegemonikus hatalmak megsemmisítése. A szövetségek változ­tatásai mindig egyfajta „erőegyensúlyt” látszanak elősegíteni. Mindez, meglehet, nyilvánvalónak tűnik, azonban a hegemónia ciklikus dinamikája (amely a politikai konfliktusokban és a szövetségváltozásokban is kifejeződik) mind ez ideig nem kapta meg azt a figyelmet, amit megérdemelne.

A hátország berobbanása a centrumba, úgy látszik, leg­inkább a rendszer entrópikus fázisaiban történik. A hátor­szág (ós esetleg a periféria is) kihasználja a centrum gyenge­ségét vagy entrópiáját, és átstrukturálja a felhalmozást. Ez vég­bemehet akár a centrumbeli politikai hatalom megragadása, akár a centrumtól való teljes „elszakadás” révén.

Túl sok figyelmet fordítottak a hosszú háborús, illetve veze­tési ciklusok önmagukban vett politikai és stratégiai vonatkozá­saira, s ez egyúttal az ezek mögött meghúzódó felhalmozási dinamika figyelmen kívül hagyásához vezetett. Az általános há­ború – érvel Modelski⁴⁴ – valóban létrehozza a győztesek új csoportját, akik hozzáfognak egy új rend felépítéséhez. Nem szabad azonban figyelmünket csupán e ciklusok gazdasági és politikai aspektusai felé fordítani. Az új győztesek kivétel nél­kül ahhoz is hozzáfognak, hogy átstrukturálják a világ fel­halmozási szerkezetét. Az ilyen általános konfliktusoknak a végső célja éppen ez, nem pedig a puszta politikai újra­rendeződés vagy a „rend” magában. A hegemonikus helyze­tet megelőző intenzív fegyverkezési verseny serkentheti ugyan a termelést, ám a gazdasági nyereség nagy részét felemészti maga a verseny és a háború. Jellemző módon, egy új hege­mónia létrejöttét mindig az infrastrukturális beruházások és gaz­dasági terjeszkedés periódusa követi, ami a felhalmozás „he­gemonikus virágzási fázisát” alkotja. A hegemónia egységesü­lése rendszerint csökkenti vagy egészében elmozdítja az útból a gazdasági lánc nagyobb mértékű integrációjával szemben ha­tó korábbi politikai gátakat. Ez azután óriási hatással van a fel­halmozási folyamatra.

Az államrendszerek dinamikájával, illetve a felhalmozás és a hegemónia ciklusaival kapcsolatos számtalan kérdésre úgy kaphatunk csak választ, hogy egy szélesebb és a világtörténe­lemben jóval korábbról eredeztethető világrendszer fejlődését vizsgáljuk. Különösen fontosak azok a kérdések, amelyek a világrendszer egészére kiterjedő felhalmozási folyamatokkal, il­letve a felhalmozási folyamatok centrumainak eltolódásaival kapcsolatosak. Hogyan befolyásolják az ilyen eltolódások a hegemonikus ciklusokat? Melyek a világrendszer átfogó terjesz­kedésének, átalakulásának és hanyatlásának valóságos mintái és „törvényei”?

3. Szuperhegemónia

A gazdasági többletérték kezelése és a tőkefelhalmozás törté­nelmi folyamata olyannyira interregionális és „társadalomközi”, hogy arra kell következtetnünk, hogy az évezredek során egyet­len, világméretű felhalmozásról van szó a világrendszerben. Az ebben az egyetlen folyamatban elfoglalt privilegizált helyze­tet, amelyben a világrendszer valamely zónája, illetve annak uralkodó-tulajdonos osztálya képes hatékonyabban felhalmozni a többletértéket, illetve más zónák kárára centralizálni a felhal­mozást, nevezhetjük „szuperhegemóniának”. Ennek megfelelő­en, a szuperhegemónia egyúttal meghatározott osztályhelyzetet is jelent a világrendszer átfogó felhalmozási folyamatain be­lül. A kutatás egyik programpontja, hogy megvizsgáljuk a szu­perhegemónia lehetőségének okait, zónák közötti helyzetváltoz­tatásait, valamint azt, hogy milyen mértékben alakul át a szu­per-hegemónia további gazdasági és politikai hatalommá a világrendszerben. Míg a hegemónia CPH komplexumokból épül fel, a szuperhegemónia a lehetséges legtágabb területen, a vi­lágrendszer egészét átfogóan jön létre, s alkotóelemei egytől egyig hegemonikus struktúrák.

A szuperhegemónia egyetlen, átfogó és rendszerszerű egésszé kovácsolja az összes őt alkotó hegemóniát. Termé­szetesen, az egyes különálló hegemóniák közötti intézményes integráció nem olyan mértékű, mint az egyes hegemóniákon belüli integrációs fok. Mindazonáltal, amennyiben kölcsönösen egymásba hatoló felhalmozás áll fenn, az egyidejű ós/vagy érintkező hegemóniák nem tekinthetők autonómnak. A világ­rendszer egész osztályszerkezetében, felhalmozási módtól füg­getlenül, a szuperhegemonikus osztályhelyzet a legkedvezőbb: a világméretű felhalmozási folyamatban ez a végső „centrumok centruma”.

Milyen mértékben alapult ezen átfogó szuperhegemónia egyéb tényezőkön is, mint a politikai hatalom gyakorlásán, illet­ve kulturális közvetítésen? S különösen: milyen mértékben és milyen mechanizmusok révén foglalt magába egy ilyen átfogó szuperhegemónia centralizált (szuperhegemonikus) tőkefelhal­mozást? A felhalmozást a többi hegemonikus a/centrumban ke­letkezett és/vagy azokon átvitt gazdasági többletérték elszívá­sán keresztül táplálták-e? A válasz általánosságban mindkét kérdésre igenlő, s ha utánanézünk, bőven találunk történelmi tényeket, amelyek megerősítik ezt. Így például, William McNeill (egy Frankkal folytatott beszélgetésben) felveti, hogy Kína ma­ga is tőkét halmozott fel azáltal, hogy tőkét és többletértéket vont magához nyugatról az 1500 előtti évszázadokban. Szuper­hegemonikus volt-e tehát Kína? Kína előtt föltehetően India volt szuperhegemonikus helyzetben a világrendszerben. Meglehet, hogy az i. sz. nyolcadik és kilencedik évszázadban hatalmas bagdadi központjával az Abbaszida Kalifátus volt szuperhegemonikus. Ám Európa uralmának létrejöttét a Mogul, Csin és Oszmán birodalmak fölött is csupán az európai expanzió kon­junktúrájának, illetve az utóbbi területek felhalmozási és hege­monikus entrópiájának vonatkozásában érthetjük meg. A tizen­kilencedik században Nagy-Britannia a szuperhegemonikus helyzet jelöltje, őt követi az USA a huszadik század közepén, majd esetleg Japán a huszadik század legvégén, illetve a hu­szonegyedik század elején.

Ennek megfelelően, a szuperhegemónia nem korlátozódik a kapitalista világgazdaságra, hanem lehetséges, hogy a világ­rendszer fejlődésének más, korábbi pontjain is létrejött. A szu­perhegemónia rugalmasabb, mint a birodalmak vagy az impe­rializmus. Nemcsak a diplomácia, szövetség és háború politikai és államközi szintjein működik, hanem – és talán még inkább – a szuperfelhalmozás révén.

Ha elfogadjuk, hogy létezett szuperhegemónia a mi korunk előtt is, mikor és miért tolódott el a világrendszer szuperhegemoniális centruma, vagyis a felhalmozás számára legelőnyö­sebb pont a rendszeren belül? Milyen hatással voltak a szuperhegemoniális centrumok ilyen eltolódásai a világrendszer fej­lődésére, és milyen „funkcionális” szerepet játszottak abban? Például, az Abbaszidák szuperhegemóniáját a nyolcadik szá­zadban az is kifejezi, hogy képesek voltak legyőzni a Tang Kínát Talasznál 751-ben, majd szövetséget kötni velük 798-ban, s fenntartani ellenőrzésüket Közép-Ázsia fölött. Lehetséges, hogy Nagy-Britannia szuperhegemóniája hozzájárult ahhoz, hogy meghatározza a kontinensen fennálló erőegyensúlyt, s megakadályozza az egyközpontú hegemóniára irányuló törek­véseket, például Napóleonét. Az Egyesült Államok szuperhege­móniája 1945 után lehetővé tette számára, hogy átstrukturálja a világrendet, s nagymértékben kiterjessze gazdasági és kato­nai befolyását a világrendszer egészére. Egyelőre még nem dőlt el, képes lesz-e – és hogyan – Japán arra, hogy a világ­méretű felhalmozási folyamatban kivívott szuperhegemonikus státuszát további politikai és gazdasági hatalommá konvertálja a huszonegyedik század világrendszerében.

4. A felhalmozás felhalmozódása

Mióta létezik tehát a tőkefelhalmozás átfogó és átható világ­rendszer-méretű folyamata, amely meghatározza az őt alkotó struktúrák struktúráit? Más szavakkal, mióta folyik a tőkefelhal­mozás világrendszer-méretű felhalmozódása? A szuperhege­móniák (alkalmi és ideiglenes) megléte, mint fentebb láttuk, ezekben az időszakokban szuperfelhalmozást is jelent. A világ­rendszer valamely zónájában folyó felhalmozás azonban még szuperhegemóniák híján sem lett volna az, ami volt, ha nem lettek volna meg azok a kapcsolatok, amelyek az illető zónát a világrendszer egyéb zónáinak felhalmozási folyamataihoz kötöt­ték, így az egymással versengő hegemóniák és a hozzájuk tar­tozó struktúrák és felhalmozási folyamatok is hozzájárulhattak a felhalmozás világrendszer-méretű felhalmozódásához. A fel­halmozás ilyen átfogó szerkezete és az ebből adódó kumulatív felhalmozási folyamat arra utal, hogy a rendszerfejlődés esetleg egységes logikával” bír.

A felhalmozás felhalmozódása a világrendszerben így az ökológiai, gazdasági, technológiai, társadalmi, politikai és kulturális változások történelmi folyamatának nem pusz­tán folytonos, de egyben kumulatív jellegére is enged következtetni. A felhalmozás felhalmozódása semmiféle uniformitást nem kíván meg a rendszerben vagy annak részeiben végbemenő folyamatok között; semmiféle összhang nem szük­ségszerű a részek között, sem a változás egyirányúsága akár a részek, akár az egész rendszer tekintetében, s hangsúlyozot­tan nincsen semmiféle egyöntetűség a változások sebességé­ben sem.

Ellenkezőleg: a történelmi tapasztalatok, éppúgy, mint saját elemzésünk, arra utalnak, hogy (Mihail Gorbacsov ENSZ-be-szódét idézve): az egység a sokféleségen keresztül valósul meg. A világrendszer egysége és az abban végbemenő ku­mulatív felhalmozási folyamat a centrum-periféria-hátor­szág struktúra, a felhalmozási módok és hegemonikus kü­lönbségek alkotta sokféleségen nyugszik. Ezek termé­szetesen maguk is az emberiségre jellemző társadalmi, nemi, faji, etnikai, kulturális, vallási, ideológiai és egyéb különbsége­ken alapulnak. A történelmi változás számtalan „progresszív” vagy „retrográd” irányban végbemehet, mind a rendszer egé­szében, mind részeiben, mindennemű egyirányúság vagy akár csak összhang nélkül.

Többek között ezért van az, hogy a történelmi változás sem egyöntetű módon megy végbe illetve kumulálódik, hanem eltérő sebességgel, néha felgyorsulva, máskor lelassulva vagy akár visszafejlődve. A fizikai változásokhoz, illetve a biológiai fej­lődéshez hasonlóan, a történelmi változás folyamata a kri­tikus pontoknál felgyorsul és/vagy elágazik. Több mint va­lószínű, hogy a kortársaknak ritkán van fogalmuk róla, hogy ilyen „speciális” periódusban élnek és cselekszenek – sokan pedig éppen olyankor hiszik ezt, amikor szó sincs róla. A visszatekintés több fényt vet a történelemre, mint az előrelátás vagy akár a kortárs oldalpillantás, netán önvizsgálat. Azonban a visszatekintésnek is hosszú utat kell még megtennie, különö­sen a történelmi változás dinamikájának és változékonyságának megragadásában. Az alábbiakban még röviden visszatérünk e problémákra a „dinamika” címszó alatt.

VII. Egy történelmi materialista politikai gazdaságtan és kutatási program

1. A történelmi materialista politikai gazdaságtan: összefoglaló következtetések

A jelen tanulmányban három kulcsfontosságú érvet fejtettünk ki. Az első az, hogy a világrendszer kialakulása korábbra tehető, mint a modern kapitalizmus kifejlődése, lehet, hogy akár több ezer évvel is. A második, hogy a világrendszer egész fejlődése során a felhalmozási folyamatok a legfontosabbak és legalap­vetőbbek. A harmadik érv pedig úgy szólt, hogy bár a felhal­mozási mód számos történelmi változáson ment keresztül, a felhalmozás összefüggő és kumulatív folyamatot alkotott a vi­lágrendszeren belül. Következésképpen azt állítjuk, hogy új ku­tatási programra van szükség, amely nagyobb mértékben vizs­gálja a felhalmozás kumulatív folyamatát a világrendszer törté­neti fejlődésének egészén keresztül – ez az „egész” legalább ötezer évet jelent. A modern kapitalista világrendszer korszakos trendjei, ciklusai és ritmusai így érthetőbbé válnak a történelmi világrendszer sokkal hosszabb ciklusai, trendjei és ritmikája kontextusában, különösképpen a felhalmozási folyamatok és ciklusok összefüggésében.

Érvelésünk alapjául új kritériumokat alkalmaztunk arra, hogy meghatározzuk, mi az, ami „rendszerszerű” kölcsönhatásnak minősül. Egy világméretű rendszerszerű kapcsolat alapkritériu­ma a gazdasági többletérték átvitele vagy cseréje. A diplomácia, a szövetségek és háborúk csupán járulékos, és talán az előb­biből levezethető kritériumai a rendszerszerű kölcsönhatásnak. A világrendszer meghatározásához tehát bevezettük a „kölcsö­nösen egymásba hatoló” felhalmozás kritériumát. E kritériumok alkalmazásával azt tapasztaltuk, hogy a világrendszer eredete több ezer évvel hátrább kerül az időben. A világrendszer végső gyökereit egy archaikus ázsiai-afrikai-európai gazdasági lánc kialakulásában találjuk, amely először a ma Nyugat-Ázsia, Kö­zép-Kelet, illetve Keleti Mediterráneum néven ismert területeken fejlődött ki, időszámításunk előtt 2500 körül. Ezt követően a vi­lágrendszer folyamatosan fejlődött, terjeszkedett és mé­lyült. Idővel asszimilálta az összes többi centrum-periféria-hátország rendszert és/vagy elkeveredett velük, kialakítva a jelenlegi modern világrendszert. Relatíve határtalan gaz­dasági lánca állandó ellentmondásban áll a ráépülő, relatíve zártabb politikai szervezettel. A világrendszerre illetve alrend­szereire születésüktől fogva jellemzők a felhalmozási, illetve hegemoniális ciklusok, éppúgy, mint a centrum-periféria-hátor­szág viszonyok.

A világrendszer történelme tényleges kontinuumot alkot, amelynek két legalapvetőbb jelenségét a felhalmozási és a hegemoniális ciklusok alkotják. E két ciklikus jelenség rend­szerszerű kölcsönhatásban áll egymással. Ezen alapul az a meggyőződésünk, hogy a világrendszerben kumulatív felhalmo­zási folyamatok húzódnak végig az így kiterjesztett időinterval­lumon.

Mindebből az következik, hogy értelmes és érdemes kidol­gozni a világrendszer történelmének történelmi materialista po­litikai gazdaságtanát. Az i. sz. 1500 előtti világról szóló csaknem valamennyi történelmi és egyéb társadalomtudományi elemzés figyelmen kívül hagyta a világ történelmi, politikai és gazdasági folyamatainak és viszonyainak e rendszerszerű aspektusait – ahogy egyébként az 1500 utáni időkről szóló elemzések leg­nagyobb része is. Voltak tudósok, pl. Tilly⁴⁵ , akikben felmerült egy ilyen világrendszer-történelem megalkotásának lehetősége, azonban végül lemondtak a feladatról, valószínűtlennek vagy lehetetlennek ítélve azt. Mások, mint Farmer⁴⁶ , Chase-Dunn⁴⁷ , Ekholm⁴⁸ illetve Ekholm és Friedman⁴⁹ elindultak ezen az úton, ám szemmel láthatóan megrettentek és megtorpantak vagy visszafordultak. Egy maroknyi tudós, elsősorban Childe⁵⁰ , McNeill⁵¹ , Stavrianos⁵² és legutóbb Wilkinson⁵³ úttörő előrelé­péseket tett a világrendszer-történet megalkotásában. Frank⁵⁴ áttekintést nyújt a fentiek (és számos más tudós) elméleti meg­fontolásairól, s fenntartásaikat alaptalannak minősíti. Ezután ja­vaslatot tesz arra, miért és hogyan kellene az ilyen és más úttörő munkákat kiterjeszteni és kombinálni egy világtörténet és ehhez kapcsolódó, világrendszer-vonatkozású történelmi mate­rialista politikai gazdaságtan megalkotása érdekében, az itt vá­zolt elvek szerint.

2. Politikai, gazdasági és kulturális háromlábú asztalok

A világrendszer történetén végighúzódó kumulatív felhalmozás történelmi materialista politikai gazdaságtana nem zárja ki, de még csak nem is becsüli alá a társadalmi, politikai, kulturális, ideológiai és egyéb tényezőket. Ellenkezőleg, kapcsolatba hoz­za egymással és integrálja őket. Hasonlóképpen nem szükség­szerű az sem, hogy egy ilyen tanulmány „gazdasági determi­nizmuson” alapuljon. Ellenkezőleg: éppen az ilyen vizsgálat ismerné föl a társadalmi asztal minimum három lábának inter­akcióját, amelyek nélkül ez az asztal még csak meg sem áll­hatna, fejlődésről nem is beszélve. Az asztal három lába: a politikai hatalom szervezete; a felhalmozás kulturális és ideoló­giai legitimációja; és a gazdasági többletérték, illetve tőkefelhal­mozás kezelése komplex munkamegosztás révén. Ezek mind­egyike kapcsolódik a másik kettőhöz, és valamennyien kapcso­latban állnak a rendszerrel mint egésszel, illetve annak átala­kulásaival.

E világrendszer történelmi fejlődésének történelmi materia­lista politikai gazdaságtani elemzése szükségképpen magába foglalna ökológiai, biológiai, kulturális, ideológiai és – termé­szetesen – politikai tényezőket és viszonyokat is. így jogos és ésszerű, ha számos politikai eseményt és intézményt, valamint ezek ideológiai manifesztációit a hozzájuk kapcsolódó, illetve esetleg őket meghatározó ökológiai és gazdasági mozgatóerők és akadályok révén próbálunk magyarázni. Különösen nagy fi­gyelmet érdemelne az, hogy hogyan segíti elő a gazdasági többletérték létrejötte és megszerzése a társadalmi és politikai intézmények, katonai hadjáratok és ideológiai legitimációk ala­kulását. Az olyan gazdasági intézmények, mint Polányi⁵⁵ híres reciprocitás-redisztribúció-piac hármasa rendre egymással el­keveredve s mindig valamilyen politikai szerveződéssel együtt jelennek meg. S számos politikai folyamat vagy intézmény ren­delkezik gazdasági vonatkozással vagy „funkcióval”.

A három alkotórész, vagyis az asztal három lába, beágya­zódik a felhalmozási módba. Egyetlen felhalmozási mód mű­ködése sem nélkülözhet egy megfelelő felhalmozási ideo­lógiát, egy komplex munkamegosztáson alapuló gazdasági láncot, amelyben az osztályviszonyok elősegítik a többlet­érték elvonását, valamint egy politikai apparátust, amely a „legitim” erőszak végső szankciója révén érvényt szerez a felhalmozás meghatározott szabályainak és viszonyainak. Az ideológia és a politikai apparátus Integráns részét képezi a felhalmozási módnak. Nincs szuperstrukturális „autonó­miájuk” sem egymáshoz, sem a gazdasági láncolat tulaj­donságaihoz képest. Ennek ellenére, az ideológia és a po­litikai verseny és küzdelem időnként legalábbis félautonóm jelleget ölt. Ez azonban nem mond ellent annak a másik té­telnek, miszerint általánosan véve nincs autonómiájuk a gazda­sági láncolattal szemben.

Visszautasítunk minden vulgáris egyirányú oksági sémát, amelyben a gazdasági láncolat szükségszerűen determinálja az illető felhalmozási mód ideológiáját és politikai apparátusát, mi­vel ezek valójában nem alkotnak különálló egységeket. Ehelyett azt az alternatív gondolatot javasoljuk, amelyben egy történel­mileg specifikus felhalmozási mód három aspektusa min­denoldalú kölcsönhatásban áll egymással. Tény ugyanis, hogy bizonyos esetekben, különösen az egyik felhalmozási módból a másikba való átmenetek során az ideológiai és politikai erőknek rendkívül fontos szerep jut az átmenetből kifejlődő gazdasági láncolat szerkezetének meghatározásá­ban. Főként ezekre a periódusokra jellemző, hogy széles tömegbázissal rendelkező társadalmi mozgalmak avatkoz­nak be a világ- (és a helyi) történelem menetébe. E társa­dalmi mozgalmakat gyakorta teljesen figyelmen kívül hagyják, vagy figyelembe veszik ugyan, de elmulasztják a világrendszer strukturális és temporális kontextusában megfelelően elemezni őket. Egykönnyen magunk mögött hagyhatjuk a vulgáris ökonomizmust, ám nem szükségszerű, hogy eltávolodjunk az „öko­nómiai” determinizmus valamilyen formájától, feltéve, hogy az „ökonómiai” szó alatt azt értjük, hogy kellő figyelmet fordítunk a politikai gazdaságtani folyamatokra.

3. A világrendszer-történet struktúrájával és dinamikájával kapcsolatos elemzés és kutatás programja

A legfontosabb talán a világrendszer dinamikája, vagyis az, ho­gyan viselkedik/működik, illetve alakul át (alakítja át magát?) a rendszer maga. Vannak-e az átalakulásnak trendjei, ciklusai, belső mechanizmusai az 1500 előtti (és a későbbi) világrend­szerben? Mikor és miért gyorsul fel, illetve lassul le a történelmi változás folyamata? Melyek azok a történelmi gócpontok, ahol a mennyiségi változás minőségibe csap át? Melyek azok az elágazások, amelyeknél a változás folyamata irányt változtat? És miért? Lehetséges, hogy az általános rendszerelmélet adhat néhány választ, vagy legalábbis jobb kérdéseket tehet fel ezzel a (világ-)rendszerrel kapcsolatban is. Prigogine⁵⁶ például azt vizsgálja, hogyan alakul ki a káoszból a rend, és hogyan lehet­séges, hogy bizonyos kritikus pillanatokban és helyeken apró változások óriási átalakulásokat indíthatnak el a fizikai, biológiai, ökológiai és társadalmi rendszerekben.

A közelmúltban Ekholm és Friedman⁵⁷, Chase-Dunn⁵⁸ és mások vizsgálni kezdték az 1500-nál korábbi részleges „világ”-rendszerek strukturális és dinamikai tulajdonságait. Ugyanakkor lehetségesnek látszik hosszabb (ós ezeken belül rövidebb) fel­halmozási, infrastrukturális beruházási, technológiai változásbeli és hegemoniális ciklusokat sokkal messzebbre visszakövetnünk a világrendszer történetében. Nemcsak annak áll fenn a lehe­tősége, hogy ilyenek valóban léteztek, de annak is, hogy meg­lehetősen független autonómiával bírtak a konkrét politikáktól és a politikától egyáltalán. S valóban – ahogy az újabb korok esetében is – a politikák nagy része sokkal inkább az alap­vetően nem tudatosított ciklikus változások terméke, illetve az ilyenekre adott reakció. Továbbá, a politika sokkal inkább hajlamos megerősíteni, semmint akadályozni az ilyen cik­lusokat, illetve trendeket. E ciklikus folyamat, illetve az erre adott politikai reakció tapasztalható a különféle birodalmak ha­nyatlásakor, ideértve a jelenlegi Amerika helyzetét is.

S milyen mértékben volt ciklikus jellegű a tőkefelhalmozás folyamata, illetve az ehhez kapcsolódó egyéb fejlődés? Vagyis: előfordultak-e azonosítható gyorsulás/lassulás, emelkedés/ha­nyatlás jellegű kilengések az alrendszerek, illetve a rendszeregész struktúrájában és dinamikájában? Továbbá: ciklikus jel­legűek voltak-e az ilyen kilengések, vagyis a rendszer szem­pontjából öngerjesztők, amennyiben a felemelkedés hanyatlást, a visszaesés ismét emelkedést generált? E kérdést már felve­tették az 1500 utáni világrendszerrel (vagyis annak különféle gazdasági és politikai értelmezéseivel) kapcsolatban. Így példá­ul Wallerstein⁵⁹ és Frank⁶⁰ hosszú ciklusokat találnak a gazda­sági növekedésben és a technológiában. Modelski⁶¹ és Gold­stein⁶² a politikai hegemóniában és a háborúban fedeznek fel ilyen hosszú ciklusokat. Wallerstein a rendszer expanziós élet­ciklusát és előre jelezhető hanyatlását is tételezi. Toynbee⁶³, Quigley⁶⁴, Eisenstadt⁶⁵ és mások összehasonlító vizsgálatokat végeztek az 1500 előtti civilizációk életciklusai között. Hason­lóan jártak el az olyan archeológusok is, mint Robert M. Adams⁶⁶. De milyen mértékben voltak világrendszer-méretű in­gadozások és ciklusok is, és mi volt a szerepük a világrendszer alakulásában és fejlődésében?

Az infrastrukturális befektetések szemmel láthatóan ciklikus vagy fázisokra oszló mintának megfelelően történnek, s közvet­len összefüggésben állnak a felhalmozási vagy hegemoniális ciklussal/fázissal. Az újonnan létrejött hegemonikus rendsze­rekhez általában az infrastrukturális beruházások intenzív fázisa kapcsolódik, amit általános gazdasági növekedés követ, s en­nek hatására a felhalmozás is növekszik, így gyümölcsözőnek bizonyulhat, ha a szuperhegemónia hosszan tartó folyamatos emelkedő-ereszkedő ciklusát kezdjük keresni.

Az infrastrukturális befektetési ciklusok így a világrendszer felhalmozási és hegemoniális ciklusaihoz kapcsolódnak. Van­nak-e az infrastrukturális befektetésnek olyan kumulatív aspek­tusai is, amelyek befolyásolják a világrendszer későbbi fejlődé­sét? Az igenlő válasz nem jelenti azt, hogy, mint Ekholm és Friedman⁶⁷, az egyetlen „tőke-imperialista” termelési mód állás­pontjára helyezkednénk, amely a világtörténelem egészén ke­resztül a birodalmi politikai erő alkalmazásán mint a felhalmozás politikai eszközén alapulna. Milyen kölcsönhatásban állt egy­mással a világrendszer fejlődésében a magántulajdonú és az állami infrastrukturális befektetés? Például, mi a magántulajdo­nú infrastrukturális befektetés szerepe a világrendszer összetett ellátási kapcsolatrendszerének fenntartásában? Milyen mérték­ben teremti meg, illetve tartja fent az állami infrastrukturális be­fektetés a világrendszer ellátási kapcsolatrendszerét? Az egy­más mellett létező hegemóniák közötti fázisok konjunktúrája és szinkronizációja hogyan befolyásolja az infrastrukturális befek­tetés megfelelő ciklusait?

Ha a világrendszer öt-hat évezredes fejlődését egységes kumulatív kontinuumnak tekintjük, s legfontosabb trendjeit, cik­lusait és ritmusait egy történelmi materialista politikai gazdaság­tan talajáról próbáljuk megvilágítani, akkor ennek egy „világrend­szer-történet” létrejöttéhez kell vezetnie. Az ilyen világrendszer-történet nem lehet csupán összehasonlító világtörténet, de még a világrendszerek összehasonlító története sem. A történelmi materialista világrendszer-történet az osztályok kialakulá­sát, a tőkefelhalmozást, az államok kialakulását és a világ­rendszer egészében érvényesülő hegemonikus szerkezete­ket, úgy tekintené, mint a világtörténelem világrendszer-mé­retű egységes felhalmozási és fejlődési folyamatának integráns aspektusait. Ez a történetírás nem lenne Európa-centrikus, ahogy minden egyéb centrizmust is elkerülne. Az át­fogó világrendszer-történet embercentrikus lenne.

Ennek megfelelően, a Nyugat-Európa-centrikus világtörténet és torzulásai helyett olyannyira áhított megoldásnak nem kell csupán egyéb, egymással versengő centrista történetírások va­lamelyikének lennie, legyenek bár azok Iszlám-, Japán-, Kína- vagy egyéb -centrikusak. S azt sem kell elfogadnunk, illetve arra sem szabad törekednünk, hogy az eurocentrizmust egy világtörténelmi „érdemességi programmal” helyettesítsük, amely az összes (kortárs) kultúrának megadja a múltnak őt megillető, elkülönült, de „ugyanakkora” darabját. Ám ha az ilyen világtör­ténet nem egy efféle mindenkinek „azonos időt” adó történetírás lenne, vajon nem korlátozódna vagy összpontosítana-e csupán arra, hogy egyszerűen felmutassa a reprezentatív „nem nyugati civilizációkat” és kultúrákat a nyugatiak mellett és/vagy össze­hasonlítsa megkülönböztető illetve közös vonásaikat? A válasz: nem; képesek vagyunk rá és egyben kötelességünk is egy em­bercentrikus világrendszer-történet megalkotása, amely kulturá­lis önazonosságunk ideológiai igenlésén túl fel tudja ismerni és szükségszerűen felismerteti a sokféleségben és a sokféleségen keresztül megvalósuló történelmi és kortárs egységünket Mióta létrejött, az UNESCO programja az Emberiség története meg­alkotására, beleértve az 1954-ben indult Journal of World Historyt [Világtörténelmi Szemle], illetve újabban a „selyemutak” feltérképezését célzó tervet, számos tiszteletreméltó erőfeszí­tést tett ebben az irányban, mindeddig azonban kevesebb meg­győző erővel, mint remélhető lett volna. Azt javasoljuk, hogy az embercentrikus világtörténet megírására irányuló új erőfeszítés egyik, ha nem egyetlen sarokköve, a fentieknek megfelelően, az egyetlen világrendszerbeli kölcsönösen egyenlőtlen felhal­mozási folyamat és szerkezet vizsgálatán alapuljon, ahol a vi­lágrendszer magában foglalja legalábbis az afrikai-európai­ázsiai ökumenét az elmúlt néhány évezredre visszamenőleg, valamint az „Új Világ” Amerikáit is i. sz. 1500 óta.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmány eredetileg a Dialectical Anthropology 15. számában, 1990-ben jelent meg, pp. 19-42.

Jegyzetek

1 David Wilkinson: The Future of the World State From Civilization Theory to World Politics [A világállam jövője: a civilizáció-elmélettől a világpolitikáig.] Előadás, elhangzott az International Studies Association éves ülésén. London, 1989. március 28—április 1.

2 Gordon Childe: Man Makes Himself [Az ember önmagát teremti]. New York: Mentor, 1951.

3 Brooks Adams: The Law of Civilization and Decay: An Essay on History [A civilizáció és a hanyatlás törvénye: esszé a történelemről]. New York: Alfred A. Knopf, 1943. – David Wilkinson: Central Civilization [Központi civilizáció]. Comparative Civilizations Review 17, Fall 1987. pp. 31-59.

4 Philip Curtin: Cross Cultural Trade in World History (Kultúraközi kereskedelem a világtörténelemben). Cambridge: Cambridge University Press, 1984.

5 David Wilkinson: id. mű.

6 Wolfram Eberhard: A History of China [Kína története]. London: Routledge, Kegan, Paul, 1977.

7 Uo.

8 Paul Johnstone: The Seacraft of Prehistory [A történelem előtti hajózás]. London: Routledge, 1989.

9 Immanuel Wallerstein: The Modern World System, Vol 1. [A mo­dern világrendszer, 1. köt.] New York: Academic Books, 1974.

10 William H. McNeill: The Pursuit of Power: Technology, Armed Force and Society since AD 1000 [Hajsza a hatalomért: technológia, fegyveres erő és társadalom i.sz. 1000 óta]. Chicago: University of Chicago Press, 1982.

11 Gordon Childe: What Happened in History [Mi történt a történe­lemben]. Harmondsworth, Middlesex: Pelican, 1941.

12 Immanuel Wallerstein: id. mű. I. Wallerstein: The West, Capital­ism and the Modern World System [A Nyugat, a kapitalizmus és a modem világrendszer]. Joseph Needham: Science and Civilization in China, Vol. VII.: The Social Background [Tudomány és civilizáció Kí­nában, VII. köt.: A társadalmi háttér] számára készült fejezet.

13 Jane Schneider: Was there a Pre-Capitalist World System? [Lé­tezett-e prekapitalista világrendszer?] Peasant Studies, 6, 1, 1977. pp. 30-39.

14 Immanuel Wallerstein: The Modern World System. Id. mű. I. kö­tet.

15 Andre Gunder Frank: World Accumulation 1492-1789 [Világmé­retű felhalmozás 1492-1789]. New York: Monthly Review Press és Lon­don: Macmilian Press, 1978. Andre Gunder Frank: Dependent Accu­mulation and Underdevelopment [Függőségi felhalmozás és alulfejlett­ség] New York: Monthly Review Press és London: Macmilian Press, 1988. Andre Gunder Frank: Crisis: In the Third World [Krízis: a harmadik világban]. New York: Holmes and Meier és London: Heinemann, 1981.

16 Kasja Ekholm: On the Limitations of Civilization: The Structure and Dynamics of Global Systems [A civilizáció korlátairól: a világméretű rendszerek szerkezete és dinamikája]. Dialectical Anthropology, 1980. pp. 155-166.

17 Christopher Chase-Dunn: Rise and Demise: World Systems and Modes of Production [Felemelkedés és hanyatlás: a világrendszerek és a termelési módok]. Boulder; Westview Press, publikáció alatt. C. Chase-Dunn: Core/Periphery Hierarchies in the Development of Inter-societal Networks [Centrum/periféria hierarchiák a társadalmak közötti hálózatok kialakulásában]. Kéziratban, 1989.

18 Christopher Chase-Dunn: id. mű

19 David Wilkinson: id. mű

20 Michael Rowlands, Mogens Larsen és Kristian Kristiansen (szerk.): Center and Periphery in the Ancient World [Centrum és periféria az antik világban]. Cambridge: Cambridge University Press, 1987.

21 Christopher Chase-Dunn és Thomas D. Hall (szerk.): Precapita­list Core/Periphery Relations [Prekapitalista centrum/periféria viszo­nyok]. Boulder: Westview, publikáció alatt.

22 Immanuel Wallerstein: The Modern World System, Vol. 1.

23 Arnold Toynbee: A Study of History [Tanulmány a történelemről]. Oxford: Oxford University Press, 1973.

24 Thomas D. Hall: Incorporation in the World System: Towards a Critique [Beépülés a világrendszerbe: egy kritikához]. American Socio­logical Review, 52, 3, 1986. pp. 390-402.

25 Eric Wolf: Europe and the People Without History [Európa és a történelem nélküli nép]. Berkeley: University of California Press, 1982.

26 William H. McNeill: The Rise of the West. A History of the Human Community [A Nyugat felemelkedése. Az emberi közösség története]. Chicago: University of Chicago Press, 1964.

27 Owen Lattimore: Inner Asian Frontiers of China [Kína belső-ázsiai határai]. Boston: Beacon Press, 1940. O. Lattimore: Studies in Frontier History: Collected Papers 1928-1958 [Határtörténeti tanul­mányok: összegyűjtött írások 1928-1958)] Oxford: Oxford University Press, 1962.

28 Robert Gilpin: War and Change in World Politics (Háború és vál­tozás a világpolitikában). Cambridge: Cambridge University Press, 1981.

29 Wolfram Eberhard: id. mű.

30 Jacques Gernet: A History of Chinese Civilization [A kínai civili­záció története]. Cambridge: Cambridge University Press, 1985.

31 Frederick J. Teggart: Rome and China: A Study of Correlations in Historical Events [Róma és Kína: tanulmány a történelmi események korrelációjáról]. Berkeley: Berkeley University Press, 1939.

32 G. E. M. de Ste Croix: The Class Struggle in the Ancient Greek World [Osztályharc az antik görög világban]. London: Duckworth, 1981.

33 Paul Kennedy: The Rise and Fall of the Great Powers [A nagy­hatalmak felemelkedése és bukása]. New York: Random House, 1987.

34 Immanuel Wallerstein: The Modern World System, Vol. 1.

35 Georg Modelski: Long Cycles in World Politics [Hosszú ciklusok a világpolitikában]. London: Macmillan Press, 1987.

36 William Thompson: On Global War: Historical-Structural Ap­proaches to World Politics [A világméretű háborúról: a világpolitika tör­téneti és strukturális megközelítései]. Columbia: University of South Ca­rolina Press, 1989.

37 Immanuel Wallerstein: The Modern World System, Vol. 1.

38 Martin Wight: Power Politics [Hatalmi Politika]. New York: Holmes Meier, 1987.

39 Joshua Goldstein: Long Cycles: Prosperity and War in the Modern Age [Hosszú ciklusok: jólét és háború a modern korban]. New Haven: Yale University Press, 1988.

40 Paul Kennedy: id. mű.

41 David Wilkinson: id. mű.

42 Michael Mann: The Sources of Social Power, Volume 1.: A His­tory of Power from the Beginning to AD 1760 [A társadalmi hatalom forrásai, 1. köt.: A hatalom története a kezdetektől 1760-ig]. Cambridge: Cambridge University Press, 1986.

43 Barry K. Gills; Synchronization, Conjuncture and Center-Shift in East Asian International History [Szinkronizáció, konjunktúra és centrum-eltolódás a kelet-ázsiai történelemben]. Előadás az International Stu­dies Association és a British International Studies Association konfe­renciáján, London, 1989. ápr. 1.

44 George Modelski: id. mű.

45 Charles Tilly: Big Structures, Large Processes, Huge Compari­sons [Nagy struktúrák, átfogó folyamatok, tág összehasonlítások]. New York: Russell Sage Foundation, 1984.

46 Edward L. Farmer et al.: Comparative History of Civilization in Asia [Az ázsiai civilizációk összehasonlító története]. Reading, Mass.: Addison-Wesley 1977. E. L. Farmer: Civilization as a Unit of World History: Eurasia and Eurasia's Place in it [A civilizáció, mint világtörté­nelmi egység: Eurázsia és helyzete]. The History Teacher, Vol. 18., No. 3., 1985. május.

47 C. Chase-Dunn: Rise and Demise: World Systems and Modes olProduction [Felemelkedés és hanyatlás: a világrendszerek és a ter­melési módok]. Boulder: Westview Press, publikáció alatt. C. Chase-Dunn: Core/Periphery Hierarchies in the Development of Intersocietal Networks [A Centrum/periféria hierarchiák a társadalmak közötti hálózatok kialakulásában]. Kéziratban, 1989.

48 Kasja Ekholm: id. mű.

49 Kasja Ekholm és Jonathan Friedman: Capital Imperialism and Exploitation in Ancient World Systems [Tőke, imperializmus és kizsák­mányolás az antik világrendszerekben]. Review, IV, 1. 1982, nyár. pp. 87-109.

50 Gordon Childe: What happened in History [Mi történt a történe­lemben]. Harmondsworth, Middlesex: Pelican, 1942.

51 William H, McNeill: id. mű, vö. 26. jegyzet; W. H. McNeill: The Pursuit of Power. Technology, Armed Force and Society since AD 1000 [Hajsza a hatalomért: technológia, fegyveres erő és társadalom i. sz. 1000 óta]. Chicago: University of Chicago Press, 1982. W. H. McNeill: The Rise of the West after Twenty Five Years [A Nyugat felemelkedése huszonöt év múltán]. Journal of World History Vol. 1, no. 1. publ. alatt.

52 L. S. Stavrianos: The World to 1500: A Global History [A világ 1500-ig: világtörténelem]. Englewood Cliffs: Prentice Hall, 1970.

53 David Wilkinson: Central Civilization [Központi civilizáció]. Com­parative Civilizations Review 17, 1987. ősze, pp. 31-59, D. Wilkinson: The Future of the World State: From Civilization Theory to World Politics [A világállam jövője: a civilizáció-elmélettől a világpolitikáig]. Előadás, elhangzott az International Studies Association éves ülésén. London, 1989. március 28—április 1.

54 Andre Gunder Frank: A Theoretical Introduction to Five Hundred Years of World System History [Elméleti bevezető ötezer év világrend­szer-történetéhez). Review, 1990. publ. alatt.

55 Karl Polányi: The Great Transformation – The Political and Eco­nomic Origins of Our Time [A nagy átalakulás – korunk politikai és gazdasági gyökerei]. Boston: The Beacon Press, 1957.