Az alábbiakban a modernitás egy elméletének alapvonalait sze­retném itt kifejteni, amely legutóbbi könyvem témája.¹

Tézisem az, hogy a marxizmust egy szélesebb elméleti keretbe, a modernitás általános elméletébe kell integrálni,² egy „metamarxizmusba” (szemben a „posztmarxizmussal”).

Ez az általános elmélet az eklekticizmust elkerülve kapcsol­ná össze a marxizmus és a politikai liberalizmus elemeit, meg­mutatva a kettő közötti rokonságot. Meg kívánja őrizni a mar­xizmus elemzési és kritikai lehetőségeit valamint programjának radikalizmusát, de a marxizmustól eltérően magába foglalna egy politikai filozófiát is.

Ennek az elméletnek lehetővé kellene tennie annak megér­tését, hogy mi módon alkotnak a kapitalista és az etatista tár­sadalmak egyetlen, egységes modern világot, és hogy jóllehet modernek, mégis miért nem mondhatóak az etatista társadal­mak „kapitalistának”. Másrészt ez az elmélet egyidejűleg lehe­tővé tenné azt is, hogy felvessük a leglényegibb normatív kér­dést, a szocializmus kérdését (ezt a modern világot egy egy­séges egésznek véve).

Marxból kiindulva

Marx megsejtette ezt a problémát. A tőke első fejezetében leírja a tőkés viszonyok legáltalánosabb keretét: a piaci viszonyok rendszerét. Először nagyon tökéletlen módon fejti ki ezt „áru és pénzelmélet” formájában, mint a csere elméletét. Egymást kö­vető írásaiban, a Grundrissétől A tőkéig az általában vett piaci rendszerek elméletének (mint a csere és a termelés a kapitalista gazdasági társadalom „legabsztraktabb” szintjét alkotó rend­szerei elméletének) egy megfelelőbb kifejtése felé halad. Ha Marx megvalósította volna ezt a feladatot, általános elméletébe bele­foglalta volna az általában vett verseny összes kategóriáit is.

De a piac általános „marxi” elméletét ki kell egészíteni a következőkkel. Nincs piaci viszonyrendszer, ha nincs olyan köz­ponti akarat és hatalom, amely biztosítja ennek a viszonyrend­szernek a működését, kezdve azzal, hogy gondoskodik róla, hogy mindenki visszafizesse az adósságát. Ám ez a központi hatalom akarhat egyúttal valami mást is e funkciók ellátásán kívül – például megszervezni a társadalmat, privilegizálni egye­seket, vagy tervezni a gazdasági életet. A marxi írásokból egy ezen az absztrakciós szinten megfogalmazott államelmélet nyil­vánvalóan hiányzik.

Milyen típusú központi hatalmat követel meg a piac? Ha feltételezzük, hogy egy piaci kapcsolat szerződéses viszonyt jelent az egyének között, és hogy ennek a viszonynak a logikája egyben az egész társadalom működési logikája, ebből az kö­vetkezik, hogy a központi akaratnak szintén szerződésen kell alapulnia. Erre a pontra még visszatérek. De, ha én szerződöm, B-vel, akkor szerződhetem C-vel, és E-vel is. Így az individuu­mok között és a központi hatalmat konstituáló (társadalmi) szer­ződések között van egy harmadik szerződés jellegű terminus is: a társulás. Bizonyos emberek szerződnek más emberekkel, általában azért, hogy közös erőre tegyenek szert, és különösen azért, hogy ellenőrizzók a központi hatalmat.

Ez az első lépés abba az irányba, hogy megalkossuk a modernitás egy általános, vagy „meta”-struktúrájának fogalmát.

A modernitás antinómiája

A modern világnak ez az általános strukturális formája antinómikus abban az értelemben, hogy a központi szerződés korlá­tozza az individuumok közötti szerződéseket, és megfordítva. Például a közakarat eldöntheti, hogy a föld mélyét stb. kollektív módon kell kiaknázni, vagy hogy a béreknek legyen egy mini­mális szintje stb. De dönthet a közakarat az ellentétes irányban is, vagy korlátok kényszeríthetők reá.

Ennek az antinómiának két radikális elméleti megoldása született. A liberalizmus formálisan elfogadta a politikai társa­dalmi szerződést, megőrizve a gazdaságot mint olyan szférát, ahol a „természetes” egyének közötti piaci viszony uralkodik; ez a piaci viszonyok „természeti viszonyok” rangjára emelése. A másik oldalon az etatizmus (a történelmileg létező kommu­nizmus) természetivé tette a tervezést, azaz egy szerződésen alapuló közös rendet, az ideális társadalom természeteként. A probléma a liberalizmussal az, hogy egy igazi liberális értelem­ben vett közakarat valami mást is akarhat, mint piaci viszonyo­kat. A probléma a kommunizmussal az, hogy a kollektív akarat akarhatja a piaci viszonyok kialakítását is.

Ez az antinómia nem csak egy specifikusan modern általá­nos társadalmi ellentmondást eredményez, hanem egyben a modern osztálytársadalmi rendszert is. Hogy ezt az összefüg­gést meg tudjuk ragadni, először látnunk kell, milyen értelemben egyszersmind uralmi viszony is a szerződésnek ez a modern viszonya.

Szerződéses/uralmi viszonyok

Két tézist kívánok összekapcsolni.

Az első: a modernitást azzal is definiálhatjuk, hogy a szer­ződéses viszonyra utalunk. A „modernitás” az emberiség tör­ténelmének egy olyan korszaka, amelyben bármilyen nem szerződéses jellegű, azaz bármilyen, nem a kölcsönös egyetértés végső alapelvére épülő viszony elveszti legitimi­tását. Más szavakkal, amelyben nem veszünk tudomást töb­bé semmiféle feltételezett természeti állapotkülönbségről az emberek között (és ez lassan alakul ki az európai középkor­ban, ahogyan a feudalizmus homlokzata mögött a piaci viszo­nyok teret hódítanak). Ennek a szerződéseken alapuló viszony­nak a fent említett hármas struktúrája van: egyének közötti, köz­ponti és társulásos jellegű szerződés.

Másodszor, ez a szerződéses viszony kombinálódik az uralommal. Az egyének közötti szerződéses viszony egyen­lőtlen. Szerződéses jellegű, amennyiben közvetlenül nem ve­szi igénybe az erőszakot, és amennyiben nem hivatkozik sem­miféle természettől adott különböző jogállásra a két személy között. De olyan egyének (vagy társulások) között kerül rá sor, akiknek a hatalma – különösen aszerint, hogy a természet mi­lyen részét sajátították el – különböző. Ez a körülmény nem szerződéses jellegű szituációkat szül: valaki nem választja a piacon betöltött helyének az elvesztését, hanem kiszorítják, de találnia kell egy másik „szerződéses” jellegű helyet a piacon. Továbbmenve, a szerződéses viselkedés magába foglalja a szerződés visszavonásának fenyegetését. Mindegyik fél azzal fenyegetőzik, hogy visszavonja a szerződést, ha a másik fél nem teljesíti az ő feltételeit. És az a partner, akinek nincs tulajdona, vagy minden tulajdonától megfosztották, úgy éli meg ezt az úgynevezett szerződéses viszonyt, mint a leg­tisztább erőszakot.

A társulásos viszony azokat kapcsolja össze, akik hajlanak rá, hogy szövetségre lépjenek saját érdekeik másokéival szem­beni érvényesítése céljából, különösen a központi hatalom el­lenőrzése révén. A központi hatalmi viszony (az államot létre­hozó szerződés) tehát egyszerre az a viszony, amelyben a leg­erősebb társulás képes lesz akaratát másokra rákényszeríteni, és egyben az, amelyben a népesség, mint egész, akaratát egy szerződéssel legitimált hatalomra bízhatja, amelyben a szerző­désre irányuló igény alapot és garanciát keres.

A modernitás tehát e három aspektusában egy szerző­déses-uralmi viszony. Ahogyan Marx megfogalmazza, olyan viszony, amelyben az uralom és a kizsákmányolás a sza­badságon és az egyenlőségen alapszik.

Hátravan, hogy megmutassuk, hogyan lesz ez a szerződé­ses-uralmi metastruktúra a modern osztálystruktúra alapelve.

A két modern osztály-alapelv

Térjünk át a metastruktúráról a struktúrára (ahogyan A tőkében Marx is a piaci viszonyok elemzésétől továbblép a specifikusan kapitalista viszonyok elemzéséhez [A tőke első könyve első fejezetétől a harmadikhoz]). Vagy – analogikusabb módon ki­fejezve – érkezzünk meg az úgynevezett „termelési módok” szintjére.

Itt már látható, hogy a modernitás az osztálytársadalom ket­tős alapelvét foglalja magába. A kapitalizmus a termelőeszkö­zök tulajdonosainak társulásához az egyének közötti szerződé­ses viszony továbbfejlődéseként kapcsolódik, amely lehetővé teszi számukra, hogy megvásárolják a munkaerőt, így a sza­badság bázisán létrehozva a kizsákmányolás és az uralom vi­szonyait. Az etatizmus a központi hatalom (mint politikai, gaz­dasági, ideológiai centrum) irányítóinak társulásához kapcsoló­dik, amellyel ezek az irányítók folyamatos kiváltságos, uralkodó helyzetet biztosíthatnak maguknak.

Az első típusú (liberális) társadalomban a központi szer­ződéses viszony hatáskörét elvileg a minimumra korlátoz­zák, mivel kitiltják a gazdasági szférából. A második típusú (etatista) társadalomban hivatalosan maximális szerephez juttatják, mivel az egyének közötti szerződés helyettesítő­jének tételezik fel. Ezek az osztálytársadalmi rendszer szélső típusai a modern világban. Közöttük számos közbülső réteget találunk.

A kapitalista társadalom természetesen maga is egy „állami” társadalom, még ha van is egy arra irányuló tendencia, hogy elleplezzék ezt a tényt. Az uralkodó osztály, érdekeinek meg­felelően, megszervezi a piac uralmát s ugyanakkor ennek az uralomnak a manipulálását. De ez sohasem válik teljessé, mert jelen van a modernitásnak egy dinamizmusa, az instabilitás, a dialektikus körforgás elve.

A modernitás dialektikája

Kísérletet teszek arra, hogy megszabaduljak attól a lineáris idő­szemlélettől, amelyet a haladás filozófiájától és annak a szo­cialista mozgalmon belüli újjáélesztésétől örököltünk. Különösen szeretném elkerülni az olyan fogalomsorok használatát, mint „feudalizmus­-kapitalizmus­-szocializmus” vagy „piac előtti­-piaci­-piac utáni társadalom”.

Rehabilitálni szeretném a ciklikus gondolkodást, mint a tör­ténelemben való cselekvéshez szükséges gondolkodás propedeutikáját. (Megemlíteném itt azt a tényt, hogy a „piac utáni” ugyanakkor alakul ki, amikor a piac: a korporációk, mint a piaci viszonyok „megszervezői” jó példák erre. De most itt meta-, illetve strukturális, nem pedig történelmi kérdésekkel kívánok foglalkozni.)

Induljunk ki a klasszikus kapitalista szituációból. A bérmun­kások nemcsak a bérekért harcolnak, hanem egyben a központi hatalom feletti ellenőrzésért is, hogy elérhessék először azt, hogy viszonyuk a kapitalistához kevésbé kereskedelmi jellegű, inkább egy társadalmi szerződés által közvetített legyen; majd fokozatosan azt is, hogy maga a termelés is egy központilag, megállapodások által közvetített folyamattá váljék. Eredmény­ként a tőke kisajátítását és egy feltehetően demokratikus etatizmus bevezetését várhatjuk.

A szerződéses jellegű központosítás a központi hatalom irá­nyítói által gyakorolt hatalomhoz vezet, akik uralkodó pozíció­jukban fokozatosan társulnak egymással, egy új uralkodó osz­tályt képezve. De ez a folyamat is megteremti saját sírásóit. Az ellentmondás addig a pontig fejlődik, ahol a bérből élők tömege fellázad, és követeli az egyéni kezdeményezéshez való jogát. És így tovább. Forradalmi fordulat. Az egyéni kezdeményezés megjelenik a külföldi tőke formájában. Gyorsan kialakul egy új kapitalista osztály. Új szakszervezetek sora, új baloldal jön létre, igényt tartva a központi hatalom feletti ellenőrzésre.

Amint láthatjuk, a modernitásnak ezt a dialektikus terét az általam a szerződés és az uralom terminusaiban leirt három­elemű metastrukturális mátrix és a benne kialakuló poláris struk­túrák (osztálystruktúrák) közötti viszony határozza meg.

Kapitalizmus

Egy metastrukturális megközelítés nem pótolhatja a strukturális megközelítést. Ehhez ragaszkodnom kell: én nem azt javaslom, hogy a kapitalizmus egy szerződésközpontú megközelítése vált­sa fel a kizsákmányolás fogalmát középpontba állító megköze­lítést. A modernitás elmélete nem töltheti be a kapitalizmus el­méletének helyét. Csak azt az általános keretet adhatja meg, amelyen belül az utóbbit megérthetjük és értékelhetjük.

Marx azt mondja, hogy a kapitalizmusban a munkaerő áru. Ez az állítás igaz egy nagyon fontos értelemben: a munkaerő értékének fogalma teszi lehetővé, hogy meghatározzuk a ki­zsákmányolás fogalmát (a munkaérték­-elmélettől az értéktöbb­let-elméletig vezető logikai összefüggés, jóllehet nem könnyű alkalmazni a tulajdonképpeni magva a kapitalizmus marxi el­méletének – lásd a könyvemben kifejtett újraértelmezését).

De egy másik értelemben a munkaerő mint áru fogalma csak metaforikus. Mert ez az úgynevezett „áru” nem teljesen a tőke eszköze. A munkaerő csak egy potenciális szolidaritás, egy potenciális „társulás” formájában létezik. És ez a tény kor­látozza a kapitalizmus hatalmát, nemcsak a béreket, de a mun­kaerő felhasználását, magának a termelésnek az irányítását illetően is. Korlátozza a termelőeszközök magántulajdonát. Ve­gyük észre, hogy ezt az összefüggést megemlítve csak tovább­fejlesztettem a marxi axiómát, amely szerint a bérmunkás „sza­badon”, egyénileg szerződik egy kapitalistával, de mindig az (informális vagy szervezett) társulások formájában, amelyek (expliciten vagy sem, de) arra törekszenek, hogy befolyást gya­koroljanak a központi hatalomra. Ez az oka annak, hogy a bér­munkási viszony dinamikus, forradalmi, globális társadalmi vi­szonyként jellemezhető.

Két konkrét ponton szeretném, ha nem értenének félre.

Először is, amikor a szerződés fogalmának elemzéséből in­dulok ki, akkor nem kívánom tagadni azt a tényt, hogy a kapi­talista társadalmak egyszersmind a lehető legnagyobb mértékű erőszak színhelyei is. Most nem tudom kifejteni ezt a kérdést, csak egyszerűen aláhúznám, hogy a különbség ezek között a társadalmak és a korábbiak között az, hogy e társadalmakban az erőszak és a hatalom egy szerződésre való hivatkozás alap­ján, egy expliciten állított demokratikus alapon jön létre. Ezen az alapon a hatalomnak (ós gyakran az erőszaknak) egy addig példátlan méretű koncentrációja válik lehetségessé. De ugyan­ennek az alapnak a természetében benne rejlik ennek az óriási hatalomnak a törékenysége is.

Másodszor: az általam alkalmazott megközelítés rokonság­ba hozható a „világkapitalizmus” iskolájának (l. Wallerstein) az álláspontjával. A nemzetállam területe az, ahol ez az uralmi-szerződéses viszony valamiképpen uralkodik. De a szerződés klasszikus elmélete már megmutatta a maga határait: az álla­mokról mint olyanokról egymáshoz való kölcsönös viszonyukat tekintve azt mondja, hogy megmaradnak a „természetes” álla­potban. Így a modernitás elmélete, a szerződés ezen fogalmá­nak vonatkozásában, elvezet azoknak a viszonyoknak a tanul­mányozásához, amelyek sokkal inkább uralmi, mint szerződé­ses jellegűek; különösen vonatkozik ez a centrum és a periféria közötti viszonyra. Ebben az értelemben mindez felveti egy vi­lágállam kérdését is. És nem pusztán úgy, mint normatív kér­désfeltevést. Mert a kapitalizmus csak úgy létezhet, mint egy gazdasági világ, „économie-monde” (Braudel), mint államok so­kaságának a rendszere és a világpiac kifejlődése, amely hosszú távon lerombolja ezt a pluralitást, éppen ezért megteremti az emberiség valamiképpen egyesített akaratának, a legitim erő­szak monopóliumának, egy bolygóméretű szerződésességnek a feltételeit.

Az etatizmus (a történelmi kommunizmus)

A kommunista államok kérdését hasonló metastrukturális termi­nusokban kell megközelítenünk. Három pontot fogok említeni.

Meghatározhatjuk őket úgy, mint kapitalista államokat, mint „a kapitalizmus egy másik formáját”, mivel nem a piaci racio­nalitáson (és az egyének közötti szerződéses-uralmi viszony kialakulásán) alapulnak, hanem a modem társadalomszervezés másik fő alapelvén, a központi tervezésen. Ennek eredménye­ként a termelékenység és a termelékenység-hiány a klasszikus kapitalizmustól igen különböző formáit, a „civilizáció” (iskolázta­tás, urbanizáció, egészségügy, egyéni életpályák stb.) egy na­gyon eltérő típusát figyelhetjük meg bennük. De ez a társadalom „modern” abban az értelemben, ahogyan én értem ezt a fogal­mat (lásd alább).

Az etatista társadalom a másik modern osztálytársadalmi alapelven nyugszik. Mert, ha teljesen megszüntetjük a piacot, akkor az, ami a modernitás antinómiájának alapelveként meg­marad, szükségszerűen a „totális”³ tervezés, amely piramis­szerű hierarchiaként szerveződik. Ez a szervezet, jóllehet elvi­leg nem elképzelhetetlen, hogy a társadalom valamiféle demok­ratikus kontrollt gyakoroljon fölötte, mindazonáltal hajlik rá, hogy . szakadást hozzon létre azok között, akik gyakorolják a hatalmat és akik nem, azok között, akik inkább vezetők és akik inkább ve­zetettek. Általában egyfajta társulás alakul ki a vezetők között. Az egyetlen Párt távolról sem történelmileg véletlen képződ­mény, hanem a totális tervezésnek funkcionálisan megfelelő tár­sulás. Ez biztosítja a szükséges ideológiai egységet, az egyéni előrejutást és az osztályközi konszenzus feletti kontrollt. Ez a társulás – egyetlen lóvén – hajlamos rá, hogy „átfedésbe” ke­rüljön az állam (elvileg) szerződéses jellegű rendszerével,⁴ le­rombolva így a jogállamot”, azaz a szerződésen alapuló államot.

De sohasem képes teljesen lerombolni. Mert ez az állam egy modern állam, amely a társadalmi szerződésre való hivat­kozáson alapul, azaz egy formailag demokratikus alkotmányon. Ez a hivatkozás egy erősen koncentrált hatalom kiépülésé­nek alapja, egy olyan hatalomé, amely kész arra, hogy erő­szakba (tömeges elnyomásba) forduljon át. Ugyanakkor azonban egyszersmind az ennek ellentmondó elv is ebben a társadalomban, amely strukturálisan magába foglalja a bérmunkát, mégpedig nem egyszerűen mint „munkaerőpi­acot” (mint az egyik piacot a többi között), hanem mint egy szabad egyének közötti viszonyulást, amely nélkül a köz­ponti hatalomra vonatkozó szerződés nem lenne elképzel­hető, és amely szükségszerűen az önigazgatásra „hívja fel” a munkásokat, mivel a közéletről és különösen a gazdasági tevékenységről a rendszer feltételezi, hogy mindenkinek az ügye. A szabad participáció eme szükségszerűen felmerülő elve nem formálisabb, mint a „polgári szabadság” elve a kapitalista vállalatoknál: ugyanaz a fajta dinamizáló hatása van azáltal, hogy felkelti a valódi szabadságra való törek­vést. Azok a társadalmak, amelyeknek Ilyen a belső struk­túrájuk, éppen ezért nem gondolhatok el mozdulatlanként; és amikor bizonyos anyagi és környezeti feltételek hatására megváltoznak, az okok nem kizárólag rajtuk kívül, más rendszerek felismerni vélt magasabbrendűségében találha­tók meg.

A modernitástól a szocializmusig

Hátravan még, hogy megmutassuk, ezen az elméleti alapon hogyan fejthető ki a szocializmus eszméje? A szocializmusé, tehát azé a valamié, aminek lennie kellene, az igazságosság világáé, a jobb világé, amelyet akarunk.

Egy Marx és a liberálisok számára közös pontból indultam ki, úgy határozva meg a modern viszonyokat, mint amelyek vég­ső soron szabadnak, szerződésesnek tételezik magukat. Meg­mutattam – Marxot követve -, hogyan fejlődnek a szerződéses viszonyok kapitalista viszonyokká, majd – túlmenve Marxon – azt is, hogyan fejlődnek etatizmussá. Az elméletnek ez a kiter­jesztése evidens, ha – ahogyan ón tettem az előbbiekben – a szerződés fogalmát a maga három dimenziójában (egyének kö­zötti, társulásos jellegű és központi-társadalmi) fejtjük ki, és ki­mutatjuk lényegi kapcsolatát az uralommal.

Ez a megközelítés lehetővé teszi, hogy ugyanezen a para­digmán, e paradigma egységén belül maradva, de az (állítólag „hegeliánus”) zűrzavart elkerülve fogjuk fel a társadalmi „van” és „legyen”, az analitikus és a normatív szféra, a magyarázat és a megértés kérdéseit.

Ebből a szempontból tekintve az (igazi) szocializmus programja szükségképpen egy, az uralomtól mentes szer­ződéses viszony, egy szabad és egyenlő emberi lények kö­zötti, valóban szabad és egyenlő viszony programja. Ez nem lehet egy másik általános társadalmi forma, egy másik vi­lág, ahogy Marx kifejezte: egy piac utáni világ felfedezésének programja. De ugyanakkor úgy sem határozható meg, mint egy igazságos demokratikus piaci társadalom, „piaci szocializmus”. Ha a modernitásnak az a sémája, amelyet javasoltam, helyes, akkor a szocialista forradalmat ebben a világban kell megva­lósítani, amelynek két általános dimenziója a piac és a tervezés, amelyek a poláris (egyének közötti és központi hatalmi jellegű) szerződéses és szervezési lehetőségekhez kapcsolódnak, ezek ugyanis egyszerre alapelvei az (osztály)uralomnak és az eman­cipációnak.

Mint a modern metastruktúrában antinomikusan összekap­csolódó és kereszteződő elveket, a tervezést és a piacot nem tekinthetjük (természetes vagy ideális) társadalmi törvények­nek, a gazdaság illetve a politika törvényeinek, azaz nem fog­hatjuk fel őket „közvetítésnek”, ahogyan Habermas teszi, hanem csak szabályoknak, amelyeket az emberi lények megválaszt­hatnak, kombinálhatnak és uralhatnak. De demokratikus keze­lésük kérdése nem redukálható technikai kombinálásuk problé­májára. A szocializmus eme szerződéses definíció szerint nem fogható fel egyszerűen úgy, mint piaci szocializmus, amelyet valamiképpen egy központi szabályozás tart egyensúlyban.

A szocializmus politikai filozófiája

A szocializmus politikai filozófiájának három fő feladatot kell megvalósítania.

Először is, meg kell határoznia az igazságosság „modern” elveit (szemben állva azzal az állásponttal, amely a posztmodern társadalom egy új általános formáját igyekszik meghatározni).

Az igazságosság alapelveinek elmélete eddig egy liberális ál­láspont kontextusában fejlődött (Rawls). De az igazságosság követelése nem a liberalizmus sajátja. Az igazságosság igénye – radikálisabb formában, mint valaha – a modern emberiség sajátja, amennyiben nem fogad el semmilyen természettől adott egyenlőtlenséget vagy tekintélyt. A rawlsi megközelítés hasznos lehet úgy is, mint elméleti ösztönzés és úgy is, mint kihívás. De a kérdést radikálisan újra kell értelmezni, mégpedig a modernitással és a modernitáson belüli osztálystruktúrával (illetve a modern társadalom centrum-periféria jellegű viszonyaival) foglalkozó elmélet gyökeresen új bázisán. Az igazságosság szocialista elmélete – egyéb átfogalmazások mellett – a fentebb adott elemzés fényében elvetné a politikában uralkodó első és a gazdaságban uralkodó második alapelv közötti különbségté­telt, és az emberek közötti különbségek problémáját nem az egyszerű elosztásnak, hanem a hatalomnak és a valódi eman­cipációnak (az elosztásnál alapvetőbb) terminusaiban fogalmaz­ná meg.

Az alapelvek elméletéhez szükségszerűen kapcsolódik a kommunikáció és az érvelés elmélete. Fontos cél meghatározni azt a pontot, ahol a kommunikáció egyszerűen az uralom álar­cává válik, és feltárni azt, hogy a modern szerződési elvből milyen feltételek között következik a forradalmi harc (a törvény­es renddel kapcsolatos feltételezett konszenzus megtörésének és egy valóban szerződéses jellegű konszenzus megteremtésének értelmében). Ezeket a kérdéseket itt nem fejthetem ki.

Egy második feladat a terv és a piac közötti területre, a társulás (azaz a sem nem piaci, sem nem piramisszerű-hier­archikus viszonyok) szférájára való reflektálás. Erről a terület­ről kiindulva, ahol a szabad és egyenlő emberek közötti együttműködésnek a legközvetlenebb lehetőségei vannak, lehetne humanizálni a másik két dimenziót, átalakítani őket igazi „civil” társadalommá. Nem fejthetem itt ki ezt a kérdést, de rámutatnék arra – mint a fentebbi elemzés következményére -, hogy a társulásnak ez a szférája, nem lehet (ahogyan Marx vélte, amikor a szocializmust „a munkások társulásaként” írta le) a modern világnak, a piacnak vagy a piac és a terv összekapcsolásának alternatívája, hanem csak egy harma­dik, dialektikus terminus (a piac és a terv, mint a társada­lom meghatározó alkotóelemei mellett). A társulás mint olyan – és ez a fogalom különböző neveket kaphat: önigazgatás, köz­vetlen demokrácia – önmagában nem alternatívája a kapitaliz­musnak.

Az elmélet harmadik feladata bolygónkkal mint egésszel kapcsolatos. A neoliberalizmus jelenlegi előrenyomulása alkal­mas azt az illúziót kelteni, hogy a szocializmus kollektív célki­tűzései idejüket múlták. Ezek az elvek itt és a jelen pillanatban ténylegesen megrázkódtatáson mennek át, nemcsak a szovjet kommunizmus összeomlása, de ama nemzeti keretek általá­nos (a piacok nemzetközivé válása következtében végbemenő) felbomlása miatt is, amelyek között megszülettek. Különösen ez a helyzet Nyugat-Európában. De az éppen ezekkel a prog­ramokkal adekvát és végérvényes dimenzió, az egyetlen világ­tér mindennap közelebb és közelebb kerül hozzánk, mint az emberiség egészének tere, a maga potenciális szerződéskötő (kollektív döntések végrehajtására irányuló) képességével, és a maga tragikus végzetével, azzal, hogy rákényszerül a végső döntések meghozatalára.

Mert amiről ezentúl döntenünk kell, és amit kezelnünk kell, az nemcsak az, amit Marx szem előtt tartott – a termelés és a termelési eszközök kérdése -, hanem egyáltalában az emberi­ség és a bolygó kapcsolata. Vörös és zöld együtt halad.

(Ford.: Szalai Miklós)

Jegyzetek

1 Théorie de la modernité, suivi de Marx et la marché. 1990. Paris, PUF, p. 320. Jelen előadás (amely a Torontói Egyetem Filozófia Tan­széke számára készült) túl rövid ahhoz, hogy megfelelő elemzéseket és bizonyításokat foglaljon magába; kevés ahhoz is, hogy bemutassa ezt a könyvet: mindössze bevezetésfélének tekinthető ahhoz.

2 A modernitás ideológiájának kritikáját l. az Eszmélet 9-10. számában, Márkus Péter írásában. (A szerk.)

3 Ezen nem egyszerűen központi vagy átfogó, hanem integrális terve­zést értek.

4 Átvegye annak saját funkcióit.

Ez a tanulmány amellett kíván érvelni, hogy a világrendszer fejlődése nem annyira 500, mint inkább 5.000 éve kezdődött.

A világrendszer fejlődésének kezdettől fogva a tőkefelhalmo­zás volt a motorja/hajtóereje. A világrendszert úgy definiáljuk, mint a gazdasági többlettermók politikai régiók közötti átcsopor­tosításának olyan rendszerszintű hálózatát, amely e régiók „he­lyi” kizsákmányolási és felhalmozási rendszereit a kölcsönösen mindegyiküket átható és kompetitív jellegű szuperfelhalmozás átfogó rendszeróvó kapcsolja össze. A világrendszer e kritériu­mok szerint mezopotámiai egyiptomi és Indus-völgyi kezdeteitől az „afroeurázsiai világig” fejlődött, és i. u. 1500 körűire beke­belezte a nyugati féltekét. Történelmi fejlődése során a régiók közötti kölcsönös anyagi-technikai ellátási kapcsolatok rendkí­vül jelentősek voltak a világrendszer kiterjedésének, illetve a hatalomgyakorlási és felhalmozási minták változásának szem­pontjából. Meg fogjuk vizsgálni annak a három, a Közel-Keleten áthúzódó kereskedelmi útnak különösen jelentős szerepét, amelyek a Meditteráneum körüli világot összekapcsolták Ázsiá­val. Egyszersmind kimutatjuk Közép-Ázsia központi szerepét a világrendszer fejlődésében.

A tanulmány az egész világrendszer fejlődésének jellegét meghatározó ciklusokat és trendeket vizsgálja. Ezek közé tar­toznak a világrendszernek az infrastrukturális beruházások és a technológiai innováció terén kimutatható ciklusai. Ezek a cik­lusok kapcsolódnak a kompetitív gazdaság és a katonai konf­liktusok rendszereihez. Azt állítjuk, hogy a centrum-periféria-hátország komplexum alkotja a világrendszer alapvető hierar­chikus rendezőelvét. Jelentős figyelmet szentelünk a „civilizált” és a „barbár” népek közötti rendszeres kapcsolatnak, amely sok mindent megmagyaráz a rendszer átfogó változásai tekinteté­ben. Bevezetjük a „felhalmozási módok” fogalmát azon ug­rásszerű változások értelmezésére, amelyek a történelem során a világrendszer egészén belül a felhalmozás módszerében kö­vetkeztek be. Alapvető gazdasági/politikai ellentmondás mutat­ható ki a világrendszer egész fejlődése során, amennyiben a gazdaság szerveződése a világrendszer egészének szintjén kiterjedtebb és integráltabb, mint a világrendszer politikai szerveződése, amely lokálisabb és regionálisabb jellegű. Mi a felhalmozás és a hegemónia ciklusainak a világrendszer egé­szére kiterjedő azon szabályszerűségeit fogjuk vizsgálni, ame­lyek a világrendszer egészének szintjén a felhalmozás centra­lizálásához vezetnek, és hozzájárulhatnak egyfajta szuper-he­gemónia kialakulásához.

Ily módon tehát a rendszer egészére vonatkozó szabály­szerűségek megfigyelése mellett érvelünk a pusztán összeha­sonlító elemzéssel szemben. A világrendszer történetében fo­lyamatos és kumulatív felhalmozási folyamatot figyelhetünk meg, amely több mint az egész részeinek puszta összeadódása. Ezért egy olyan, a világrendszer egészét átfogó történelmi materialista politikai gazdaságtanra van szükségünk, amelynek számításba kell vennie az egész világra kiterjedő felhalmozási minta gazdasági, politikai és kulturális aspektusait. Célunk a világrendszer történetének emberközpontú tanulmányozása, amely a rendszert átalakító társadalmi-politikai gyakorlat szá­mára az eddiginél megfelelőbb alapokat tud nyújtani.

I. A világrendszer eredete

1. Az eredet problémája

A világrendszer eredetének az időfolyamban való elhelyezése sok tekintetben attól függ, hogy a rendszernek milyen fogalmát alkalmazzuk. Ezt a problémát egy nagy folyórendszer eredeté­nek problémájával illusztrálhatjuk. Nézzük meg például a Mis­souri-Mississippi folyamrendszert. Bizonyos értelemben mind­egyik fő ágának megvan a maga eredete. Mégis, azt mondhat­juk, hogy a Mississippi folyónak van egy későbbi, ezekből származó eredete is, nevezetesen ott, ahol a két ág összeta­lálkozik: a Missouri állambeli St. Louis közelében. Konvencio­nálisan a folyót Mississippinek nevezik, és azt mondják rá, hogy Minnesotában ered. A nagyobb és hosszabb ágat, amely a Sziklás-hegységben, Montanában ered, mégis „a Missouriénak hívják. Természetesen mindezeknek megvannak a maguk ki­sebb mellékfolyói, és ezeknek is megvan a maguk eredete. A probléma mármost az, hogyan jelöljünk ki egy fix pontot, ahon­nét a folyam ered, amikor valójában, a folyamrendszer egészét tekintve, nem létezik egyetlen ilyen pont. A világrendszer ese­tében lehetséges lenne a folyam eredetét valahol messze fent, a neolit korban kijelölni. Azonban talán megfelelőbb, ha a sokkal lejjebb lévő eredetet tárgyaljuk, azt, ahol a folyam ágai egymás felé tartanak.

A folyamrendszer analógiájánál maradva, felismerhetjük a sumér, az egyiptomi és az Indus-völgyi ág egymástól független kialakulását, valamikor az időszámításunk előtti harmadik-ne­gyedik évezredben. A világrendszer e három ág későbbi talál­kozásával kezdődik. David Wilkinson¹ a „központi civilizáció” születését (Mezopotámia és Egyiptom civilizációjának politikai-konfliktusos jellegű, egyetlen átfogó államrendszerbe torkolló ta­lálkozása révén) i. e. 1500 körűire datálja. Wilkinson munkája nagyon értékes hozzájárulás a világrendszer történetének elem­zéséhez. Lényegében „Mezopotámia” és „Egyiptom” találkozása hozta létre a világrendszert. Azonban a rendszerszerű kapcso­latok fentebb megvilágított kritériuma szerint a két civilizáció összeolvadása i. e. 1500-nál jóval korábbra tehető. Az „össze­fonódó felhalmozás” gazdasági kritériumát alkalmazva azt lát­juk, hogy az „ágak” összefolyása magában foglalta az Indus völgyét, valamint Szíria és a Levante térségét. Így az „össze­folyás” valamikor az i. e. harmadik évezred első felében vagy közepe táján, i. e. 2400-2700 körül történt.

2. Az ökológiai bázis

A történelmi materializmus politikai gazdaságtana azzal a felis­meréssel kezdődik, hogy az emberi társadalom szervezetének a végső alapja az emberek megélhetésének, a „kenyérnek” a biztosítása. A megélhetés biztosításának végső alapja viszont ökológiai jellegű. Az újításoknak a mezőgazdaságban való be­vezetése számottevő fölösleg megtermelését tette lehetővé. Gordon Childe² tette híressé a „neolitikus forradalom” kifejezést, mégpedig azoknak a mély hatásoknak a leírására, amelyeket az emberi társadalom szervezetében a mezőgazdasági többlet­termék létrejötte okozott. Az erre következő „városok forradal­ma” és az ennek bázisán létrejött államok járultak hozzá a legdöntőbben világrendszerünk kialakulásához.

Ennek a társadalmi szervezetnek a kiindulástól kezdve volt egy – a környezethez való új típusú viszonyon alapuló – gaz­dasági imperatívusza. Egyiptom, Mezopotámia és az Indus gya­kori áradásnak kitett síkságai hasonlítanak egymáshoz abban, hogy bőséges vízkészletük és termékeny talajuk, ha a termelési tényezőket megfelelően megszervezik, hatalmas mezőgazdasá­gi többlettermók megtermelését teszi lehetővé. Ugyanakkor mindhárom területről hiányzik számos természeti erőforrás (az olyanok, mint a fa, a kő és bizonyos fémek). Ezért az az ökológiai alapokon nyugvó gazdasági kényszer állt e kultúrák előtt, hogy bizonyos természeti erőforrásokat a saját ökológiai térsé­gükön kívülről szerezzenek meg, saját termelési ciklusaik „ki­egészítése” céljából. A városi civilizáció és az állam létrejötte megkövetelte a komplex munkamegosztást, meghatározott po­litikai apparátus és a közvetlenül az állam irányítása alatt állónál sokkal szélesebb körű kereskedelem vagy gazdasági kapcso­latrendszer fenntartását. így a világrendszer ökológiai forrásai egyben a világrendszert létrehozó városi civilizációknak és ál­lamoknak belső lényegükhöz tartozó stabilitáshiányára is utal­nak. Ez az instabilitás egyszerre volt ökológiai-gazdasági és stratégiai jellegű, ráadásul a kétféle instabilitás kezdettől fogva összefonódott.

A gazdasági és stratégiai stabilitáshiány és bizonytalanság az összes szükséges természeti erőforrás folyamatos beszer­zését biztosító erőfeszítésekhez vezetett, még abban az eset­ben is, ha a beszerzéshez szükséges távolsági kereskedelmi utak az állam közvetlen politikai ellenőrzése alatt álló területen kívül helyezkedtek el. Ez csak a kereskedelem manipulálása, illetve az ellátást biztosító térségek fölötti közvetlen politikai ura­lom megszerzése révén volt lehetséges. Az első városi közpon­tok demográfiai stabilitása és/vagy demográfiai terjeszkedése ily módon a természeti erőforrások beszerzésének biztonságá­tól függött.

Ám egy olyan cselekvési terepen, ahol számos központ egy­idejűleg terjeszkedett, el kellett érniük egy ponthoz, ahol befo­lyási övezeteik érintik, majd átfedik egymást. Ahogyan az első városi civilizációk és államok gazdasági kapcsolatai kiterjedtek és elmélyültek, egyre inkább kiéleződött a stratégiai fontosságú anyagok lelőhelyei és a megszerzésükre szolgáló kereskedelmi utak feletti ellenőrzésért folyó versengés és konfliktus is. így például a bizonyos fémekkel való rendelkezés alapvető jelen­tőségű volt a korabeli riválisokkal szembeni technológiai és ka­tonai fölény eléréséhez. Ha egy kultúrának nem sikerült lépést tartania a legfejlettebb technológiával, ez akkor is – éppúgy, mint ma – stratégiai hátrányt jelentett.

A világrendszer eredetének végső magyarázata tehát a vá­rosbázisú államokra ható gazdasági imperatívuszokban rejlett. Egyre szélesebb és szélesebb körű gazdasági kapcsolatrend­szer épült ki. A komplex munkamegosztáson belül fokozódott a specializáció; miközben az egész kapcsolatrendszer területi­leg „kifelé” bővült; egyre több és több ökológiai térség olvadt bele egyetlen összefüggő gazdasági rendszerbe. Ezáltal a vi­lágrendszer, ahogyan terjeszkedett, sorra lerombolta és magá­ba olvasztotta az önálló kultúrákat.

Az időszámításunk előtti harmadik évezredre az afroeurázsiai kapcsolatrendszer, amelyen a világrendszer alapult, már megfelelően kiépült. A világrendszer egyes központjai között le­zajlott folyamatos pozícióváltások ezután már nem érthetők meg igazán azoknak az ökológiai és technológiai tényezőknek az elemzése nélkül, amelyek a cselekvés bizonyos irányvonalait „kikényszerítették”. A városi központok és államok felemelkedé­se és hanyatlása is azzal tehető érthetőbbé, ha a világrendszer kontextusában helyezzük el őket. Ez magában foglalja, hogy figyelmet fordítsunk a gazdasági kapcsolatokban betöltött sze­repükre, különös tekintette1 a kulcsfontosságú áruk forrásaira és kínálatára, valamint a természeti erőforrásokra. A világrend­szer politikai struktúrájának logikája olyan, hogy az őt alkotó államok biztonsága és többlet-felhalmozási képessége állandóan a lerombolás veszélyének van kitéve. Ez a helyzet hozta létre a folyamatos rivalizálás dinamikáját: állandó kísérletek történnek arra, hogy a politikai ellenőrzést kiterjesszék az átfogó gazda­sági kapcsolatrendszer ellátása szempontjából stratégiai jelen­tőségű térségekre.

3. Gazdasági kapcsolatok

Újabb történelmi bizonyítékok azt sugallják, hogy mind a keres­kedelmen és a migráción, mind a fosztogatáson és a hódításon keresztül létesülő gazdasági kapcsolatok sokkal elterjedtebbek voltak és sokkal szélesebb területet érintettek, egyszersmind sokkal távolabbra nyúlnak vissza a világtörténelemben, mint azt korábban feltételezték. Ugyanígy a gyártás, a szállítás, a keres­kedelmi és más szolgáltató tevékenységek is régebbiek és el­terjedtebbek, mint gyakran állítják. Ezeknek a gazdasági kap­csolatoknak a hosszú története és rendszeres jellege közel sem részesült annyi figyelemben a kutatók részéről, amennyire meg­érdemelték volna.³ Még inkább elhanyagolták e kereskedelmi kapcsolatok messzire ható jelentőségét a „társadalmak” társadal­mi, politikai és kulturális életében és a világrendszeren belüli kölcsönviszonyaikban. Még azok is, akik tanulmányozták a ke­reskedelmi kapcsolatokat, mint például Philip Curtin,⁴ akinek munkássága elsősorban a kultúrák közötti kereskedelmi érint­kezések feldolgozására irányult, gyakran elhanyagolják e ke­reskedelmi kapcsolatok világrendszer-méretű komplexumának következetes tanulmányozását.

Adatolható történelmi bizonyítékok jelzik, hogy a Közel-Ke­leten a gazdasági kapcsolatok nagyon nagy területre terjedtek ki már néhány évezreddel az első városállamok megjelenése előtt is. Az anatóliai települést, Catal Hüyüköt gyakran említik, mint a nagy távolságokra kiterjedő kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkező, hét-nyolcezer évvel ezelőtti település jellegzetes példáját. Egy másik gyakran felhozott példa Jerikó. A Mezopo­támia és Egyiptom közötti kereskedelmi vagy gazdasági kap­csolatok i. e. 3000 előtt nyilvánvalóan némileg időszaki jellegűek voltak, és ezért feltehetően nem is rendszeresek. Azonban mind Egyiptom, mind Mezopotámia már nagyon korán gazdasági kapcsolatot fejlesztett ki Szíriával és a Levantéval, amelyek összekötő folyosót alkottak a két fő civilizációs zóna között. Az egyesített Egyiptom feltehetően első fáraójának, Narmernek va­lószínűleg gazdasági kapcsolatai lehettek a Levantéval. Bizo­nyos, hogy i. e. 2700-ra Egyiptom hivatalos gazdasági és poli­tikai kapcsolatokat épített ki a levantei parton Büblosz városá­val. Büblosz valószínűleg a legkorábbi olyan kapuja a gazdasági kapcsolatoknak, amelyet az egyiptomi és a mezopotámiai tör­ténelmi források egyaránt megemlítenek.

Ugyanis mind Egyiptom, mind Mezopotámia számára a Szí­riával és a Levantéval való háború és kereskedelem magában foglalta azt a törekvést is, hogy hozzájussanak olyan stratégiai fontosságú és egyéb anyagokhoz, mint a fa, fémek, olaj és egyes luxusfogyasztási cikkek. Az akkád birodalmi terjeszkedés nyilvánvaló célja az volt, hogy megszerezze azokat az előnyö­ket, amelyeket a Földközi-tengertől a Perzsa-öbölig nyúló ha­talmas területsávon lévő összes stratégiailag jelentős útvonal­nak a maga kizárólagos ellenőrzése alá vonása nyújthatott. Bi­zonyítékok vannak rá, hogy Akkád, a Perzsa-öbölbeli kikötők révén, tengeri gazdasági kapcsolatokat tartott fenn a lakosai által „Meluhha” néven ismert Indus-völggyel, így Akkád megszi­lárdította kiváltságos helyzetét az átfogó gazdasági kapcsolat­rendszeren belül. Szíria és a Levante városállamai az Egyiptom és Mezopotámia közötti intenzív rivalizálás tárgyává váltak. Tör­ténelmi ingamozgás mutatkozott az e területek fölötti ellenőr­zésben: ez az ellenőrzés az első és a második egyiptomi dinasztiától átkerült Akkádhoz, azután a harmadik Ur-beli di­nasztiához. Az i. e. tizenkilencedik századra Egyiptom újból be­folyást gyakorolt a Levante nagy része mint saját vazallusálla­mai fölött. Nyilvánvaló, hogy egy jelentős történelmi korszakon át, egészen az asszír, majd a perzsa birodalom koráig, Szíria és a Levante mint anyagi-technikai összekötő zónák alapvető szerepet játszottak a világrendszeren belül. Ők kapcsolták össze a mezopotámiai, egyiptomi és Indus-völgyi zónákat egyetlen egységes világrendszerré.

4. A világrendszer kiterjedése

A felhalmozás az egyik ösztönzője és a végső oka a világrend­szer gazdasági, politikai és katonai terjeszkedésének és a ben­ne létrejövő kölcsönös kapcsolatoknak. Ezért a felhalmozás fo­lyamata és annak terjeszkedése jelentős mértékben szintén a világrendszer kereteinek bővülésével kapcsolódik össze. A ter­jeszkedés két alábbi analógiája segítségünkre lehet a folyamat megértésében. Keletkezésének folyamata során a világrendszer egyrészt egy gleccserhez hasonlóan terjeszkedett, részben al­kalmazkodva a már korábban létező topológiai viszonyokhoz, részben úgy, hogy átstrukturálta ezt a topológiát. Tintafolthoz is hasonlíthatnánk a világrendszert, amely saját korai egysége­sülésének területén túl ahhoz képest kifelé is terjeszkedett. En­nek a terjeszkedésnek valószínűleg a leglátványosabb egyedi példája az Újvilág és később Óceánia felfedezése. David Wil­kinson⁵ is úgy ábrázolja a Központi Civilizációt, mint más terü­letek és társadalmak felé terjeszkedő és azokat magába beke­belező rendszert. Bizonyos értelemben a folyamat valóban egy­szerűen a korábban különálló területek bekebelezését jelenti, mint mondtuk, hasonlóan egy tintafolt szétterjedéséhez.

Egyes régióknak a világrendszerbe való bekebelezése azonban olyan folyamatokat is magába foglalt, amelyek jobban hasonlítanak összeolvadáshoz, mint puszta asszimiláláshoz; va­lahogy úgy, ahogy két szétterjedő tintafolt egybeolvad. Például Indiának és különösen Kínának a világcivilizációba való beépü­lése is inkább össze-, mintsem beolvadásnak tűnik. Az Indus­völggyel való mezopotámiai kereskedelem nyilvánvalóan jól ki­épített gazdasági kapcsolat volt az akkád birodalom idején. Többszörösen bizonyított az Indiával való – jóllehet jelentős idő­szaki szünetekkel váltakozó – gazdasági kapcsolat, jóllehet ezek az átmeneti megszakítások nehézzé teszik, hogy egyér­telműen datálhassuk Indiának a világrendszerrel való összeol­vadását. A kínai városi központok és államok, úgy tűnik, az ősi Sang korszakban lényegében önállóan fejlődtek. Azonban a központi világrendszerhez, azaz nyugat fele vezető szárazföldi utak, különösen mint Közép- és Belső-Ázsia népeinek vándor­lási útvonalai, már az i. e. második évezred elején megnyíltak. A kínai civilizációs egységeknek a világrendszerrel való tényle­ges egybeolvadása csak azután következett be, hogy az állam kialakulása Kínában a késői Csou-korszak idején fejlettebb szin­tet ért el. A laza hegemóniák sora Csi Huan fejedelemmel kez­dődött (i. e. 685-643), és a kisebb hűbéri államok nagyobb területű államokká való egyesülésének folyamata ment végbe. Wolfram Eberhard szerint⁶ Csin állam végső győzelmét és az első központosított kínai birodalom létrehozását nagymértékben befolyásolták a Csin és Közép-Ázsia közötti szoros kereskedel­mi kapcsolatok. Ezek a gazdasági kapcsolatok lehetővé tették Csin számára, hogy számottevő, kereskedelemből származó profitot halmozzon fel. Csin állam Wei és Tao völgyei voltak „az egyetlen átjutási lehetőség keletről nyugatra. Minden köz­lekedésnek Közép-Ázsiából és Közép-Ázsiába ezt az utat kellett választania.”⁷

A tengerentúli és szárazföldi kereskedelmi utak állandósá­gának és a fő zónák közötti térségekben elhelyezkedő népek­nek az összekötés és az ellátás biztosítása révén kulcsszerepe volt az egybeolvadás folyamatában. A világrendszer kialakulása során a fejlett civilizációnak a törzsi népekkel való interakciója – különösen Belső- és Közép-Ázsiában, de Arábiában és Afri­kában is – döntő, de a történészek által rendszerint figyelmen kívül hagyott szerepet játszott, amelynek tárgyalására alább még visszatérünk.

II. Kereskedelmi utak és kapcsolatok a világrendszerben

1. Tengeri utak

Paul Johnstone nemrég megjelent The Sea-Craft of Prehistory [A hajózás mestersége a történelemelőtti időkben]⁸ című köny­vének kiadói hirdetése így szól: „A történelemelőtti idők hajózá­sának kérdései nem kaptak akkora figyelmet, amennyit megér­demeltek volna… Az újabb kutatások kimutatták, hogy az ember nagyobb távolságokra és sokkal korábban utazott, mint eddig lehetségesnek tartották. E tények némelyike úgy magyarázható, hogy az ember a legkorábbi időktől fogva értett a vízi úton való szállításhoz.” Általánosságban a tengeri utak a szárazföldi utak­nál olcsóbbak és kedveltebbek voltak. Néhány különösen jelen­tős tengeri utat az alábbiakban fogunk tárgyalni.

2. A selyemutak

A selyemutak a világrendszernek egyfajta gerincoszlopát és bordázatát – vagy inkább talán vérkeringését – alkották az i. sz. 1500 előtti közel 2000 évben. Ezek az utak a szárazföldön Kí­nától Belső- és Közép-Ázsián keresztül a „Közel-Keletig” (Nyu­gat-Ázsiáig) nyúltak, innét a Mediterráneumon keresztül Afriká­ba és Európába vezettek. Ehhez a szárazföldi útkomplexumhoz azonban több tengeri „selyemút” is csatlakozott, amelyek a Mediterráneumon, a Fekete-tengeren, a Vörös-tengeren, a Perzsa­öblön keresztül és számos folyó mentén húzódtak. A túlnyomó­an szárazföldi selyemút-komplexumot kiegészítette az a hatal­mas tengeri selyemúthálózat is, amely az Indiai-óceán köré összpontosult, magába foglalva az Arab-tengert, a Bengáli-öblöt és a Dél-kínai-tengert. Ezeket a tengeri selyemutakat viszont a Maláj-félszigeten a Kra-földszoroson keresztüli szárazföldi szál­lítás kötötte össze, éppen úgy, ahogyan ezt meg a Molukka-szoroson keresztül folyó hajózás kapcsolta Szumátrához és így tovább.

A selyemutak természetesen Kína legfontosabb nyugatra exportált termékéről kapták a nevüket. Azonban az árucikkekkel és emberekkel való kereskedés messze túlterjedt magán a sely­men. A selymet nagyszámú más nyersanyaggal és luxusáruval egészítették ki, illetve fizették meg, pénzzel és szolgáltatások­kal, beleértve az utóbbiakat végrehajtó rabszolgákat és más személyeket is. így a selyemutak egyszersmind úgy működtek, mint a hatalmas és bonyolult nemzetközi munkamegosztásnak és a kultúra terjedésének kereskedelmi útjai, városi és admi­nisztratív központjai és katonai, politikai valamint kulturális haj­tóerői.

3. Közép-Ázsia

Ha ránézünk Eurázsia térképére, világossá válik, hogy Közép-Ázsia (a jelenlegi Afganisztán és Szovjet-Közép-Ázsia) elhe­lyezkedése megfelelő volt ahhoz, hogy a világrendszer legfon­tosabb csomópontjául szolgáljon. Közép-Ázsiában kereszteződ­tek annak a világrendszernek az útjai, amelynek Kína, India, Perzsia, Mezopotámia, a Levante és a Földközi-tenger meden­céje mind részesei voltak. Közép-Ázsia kulcsszerepet játszott például abban, hogy a Han-Kína, a Gupta-India, a párthus Per­zsia és a római birodalom egyaránt bekapcsolódott a világrend­szerbe.

Közép- és Belső-Ázsia ugyanakkor több is volt, mint más kultúrák találkozásának helye. Belső- és Közép-Ázsia létrehozta saját, kifelé, minden irányban végbemenő támadási és népván­dorlási mozgalmainak ciklusait is. Ezek a ciklusok átlagban két­száz évig tartottak, és nagyjából félévezredes időközökben lép­tek fel. Például inváziós hullámok indultak ki a térségből i. e. 1700-1500, 1200-1000, 500, időszámításunk kezdete, i. u. 400-600, és 1000-1200/1300 körül. Mindegyik belső hullám külső hullámokat váltott ki, kivéve az utolsót, a Dzsingisz Kán és Timur Lénkig következő utódai által vezetett hullámot, amely valamennyiükön túltett.

Akár megfeleltek az éghajlatváltozásoknak mindezek a hul­lámok, akár nem, feltehetően egyszerre voltak okai és követ­kezményei a népességnövekedés és csökkenés rátájában bekövetkezett változásoknak, melyeknek viszont esetleg az ég­hajlatváltozások voltak az okai. Ugyanakkor e hullámokat egy­szersmind a civilizált szomszéd térségekkel való ökológiai, szociálökonómiai és politikai kapcsolatok is okozták -, miközben hatással is voltak mindezekre, így Közép-Ázsia és népességé­nek ciklikus mozgása különleges figyelmet igényel a világrend­szer történetének vizsgálata során. Mennyire volt központi Kö­zép-Ázsia jelentősége a világrendszer története szempontjából? Milyen mértékben volt Közép-Ázsia, nem pedig elsődlegesen a többi civilizált térség, valamiféle hajtóereje az egész rendszer változásainak? Hogyan kapcsolódott ezen a területen a külön­böző városok és államok felemelkedése és hanyatlása (vö. pl. Szamarkand) a kereskedelemnek az egész rendszer szélessé­gében végbemenő fejlődéséhez?

Közép-Ázsia helye és szerepe éppen annyira jelentős, mint amennyire elhanyagolják. A világrendszer egész fejlődését mé­lyen érintették az egymást követő, az eurázsiai sztyepékről jövő és az agro-ipari területek pereme felé irányuló inváziós hullá­mok. Ez a „robbanás a rendszerben” döntő fontosságú jelenség, amely rendszeres tanulmányozás és magyarázat után kiált. Ezek a rendszeren belüli robbanások nem deus ex machinát jelentettek, hanem szervesen hozzátartoztak a világrendszer terjeszkedési pályájának fejlődési logikájához. Különösen a Bel­ső- és Közép-Ázsiából jövő inváziók és népvándorlások voltak mindig meghatározó feltételei a velük szomszédos civilizációk gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális élete átalakításának és faji-etnikai jellegük kiformálásának. Közép-Ázsiának a világ­rendszerben közvetítő zónaként betöltött rendkívül jelentős sze­repe sem kapott eddig a tudomány részéről olyan rendszeres elemzést, amelyet funkciói miatt megérdemelne. Más nomád és törzsi népek, például az Arab-félszigeten a Mohamed előtti idő­ben vagy Afrika nagy részén, szintén resztvettek a világrend­szer történetében és a világméretű felhalmozásban, olyan mó­dokon, amelyeket a nagyon kevés specialistán kívül senki sem ismer.

4. A három folyosó és az ellátási kapcsolatok

A politikai-gazdasági terjeszkedést főként három dolog vonzza. Az első: azoknak az emberi (munkaerő) és/vagy anyagi valamint technikai inputoknak a forrásai, amelyek beépíthetők a világfelhalmozás folyamatába. A második: a piacok, amelyeken el lehet helyezni egy terület többlettermékét, hogy több inputért cseréljék el, és megszerezzék a felhalmozott értéket. A harmadik és talán a legjelentősebb: a zónaközi kereskedelem kiemelt jelentőségű kapcsolatai avagy ellátási vonalai. A szoros ellenőrzés lehetősége a nyersanyagokkal, különösen fémekkel és más stratégiai alapanyagokkal való ellátást biztosító utak fölött kulcssze­repet játszik abban, hogy a nagyhatalmakat csábítják az ilyen területek. Ez alapot adhat a birodalmi hatalom kiter­jesztésére tett kísérleteknek is. A gazdasági, politikai és ka­tonai konfliktus és vagy a kulturális, „civilizációs”, vallási és ideológiai befolyás mind speciális előnyöket jelent. Kü­lönleges előnyöket abból a szempontból, hogy egy hatalom bekapcsolódhat más zónák felhalmozásába és kizsákmá­nyolási rendszerébe – a saját maga által végrehajtott fel­halmozás érdekében. Éppen ezért nem pusztán történelmi vé­letlen, hogy az a három összekötő térség, amelyről most szó lesz, ismételten a versengés, a kereskedelem, a terjeszkedés vallási és más kulturális formáinak a támaszpontja volt.

Bizonyos stratégiai fontosságú helyen elhelyezkedő ré­giók és folyosók különösen jelentős szerepet játszottak a világrendszer fejlődésében. Mágnesek voltak, amelyek ma­gukhoz vonzották a terjeszkedő hatalmak, egyszersmind a vándorlók és támadók figyelmét is. A gondolat főbb áram­latai szintén rajtuk haladtak át. Ez a nekik jutott figyelem az értéktöbbletnek a világrendszeren belüli átcsoportosításában betöltött szerepükön alapult (amely nélkül a világrendszer nem létezne). Bizonyos metropoliszok önmagukban és önmaguk mi­att válnak vonzási központtá, a kereskedelmi összekötő folyo­sók melletti elhelyezkedésüknek, a városon belüli piac növeke­désének és saját felhalmozott vagyonuknak köszönhetően. A nagy regionális világvárosi központok felemelkedése és bukása, valamint „utódlási” sorrendje azokat a régión kívüli változásokat tükrözi, amelyeknek részeseivé váltak. Például a városi centru­mok sora Egyiptomban Memfisztől Alexandriáig és Kairóig a világrendszer struktúrájában végbement alapvető mögöttes vál­tozásokat tükröz. Éppígy a mezopotámiai sorrend, a központ átkerülése Babilonból Szeleukiába és Bagdadba.

Három összekötő folyosó játszott különösen döntő és köz­ponti ellátási összekötő szerepet a világrendszer fejlődésében:

1. A Nílus-Vörös-tenger korridor (csatornákkal vagy szá­razföldi kapcsolatokkal köztük és a Földközi-tenger között és nyílt kijutási lehetőséggel az Indiai-óceánhoz és azon túlra).
2. A Szíria-Mezopotámia-Perzsa-öböl korridor (szárazföldi utakkal, melyek a Földközi-tenger partját Szírián keresztül, az Orontész, Eufrátesz és Tigris folyók mentén a Perzsa-öbölhöz kapcsolják, amely utóbbi viszont nyílt kijárást biztosít az Indiai-óceánhoz és azon túlra). Ez az összekötőút egyszersmind kap­csolatokat tesz lehetővé a Közép-Ázsiába vezető szárazföldi utakkal is.
3. Az égei-fekete-tengeri–közép-ázsiai összekötő folyosó (amely a Mediterráneumot a Dardanellákon és a Boszporuszon keresztül a Közép-Ázsiába és Közép-Ázsiából vezető selyem-utakhoz kapcsolja, ahonnan a hozzájuk kapcsolódó további utak a szárazföldön Indiáig és Kínáig vezetnek).

A két elsődleges tengeri összekötőút között legtöbbször a Perzsa-öbölre esett a választás. Topográfiai és éghajlati szem­pontok miatt egyaránt jobban kedvelték a Vörös-tengeri útnál. Ráadásul a Perzsa-öböl korridorjához Közép-Ázsiába vezető szárazföldi utak csatlakoztak; ezek váltak a világrendszer fő zó­nái közötti többlet-átvitel centrális csomópontjaivá.

E három összekötőút nem egyszerűen kereskedelmi út volt. Ismétlődően a gazdasági és politikai fejlődés integrált zónái, és új meg új birodalomépítő kísérletek kiindulópontjai voltak. Aho­gyan a világrendszer terjeszkedett és mélyült, egyes hatalmak kísérleteket tettek arra, hogy az összekötő folyosók közül vala­melyik kettőt – esetleg mind a hármat – egyetlen birodalmi struktúra uralma alá vonják. Egy ilyen hatalom így ellenőrizhette azokat az alapvető ellátási összekötő utakat, amelyek a világ­rendszer számára központi jelentőségűek voltak. Az asszír bi­rodalom például megkísérelte ellenőrzése alá vonni mind a szír-mezopotámiai, mind a Nílus-vörös-tengeri korridort, de ez csak rövid időre és szórványosan sikerült. A Perzsa Birodalom ha­sonlóképpen egy ideig mindkét összekötő folyosót uralma alatt tartotta, és ugyanakkor részleges ellenőrzést gyakorolt az égei-fekete-tengeri-közép-ázsiai korridor fölött is. (A Perzsa Biroda­lom ezáltal az első történelmi példája a mindhárom összekötő folyosó fölött gyakorolt hegemóniának.) Nagy Sándor nagy stra­tégiai terve egy világbirodalom vagy „világrendszer fölötti hege­mónia” létrehozására magában foglalta a mindhárom korridor, plusz az Indus-völgyi civilizációs komplexum és a Földközi-ten­ger nyugati medencéje fölötti ellenőrzés megszerzésére irányu­ló szándékot is. Utódai a makedón hódításokat majdnem pon­tosan a három korridorral egybeesőén osztották fel birodalmak­ra. Megengedték, hogy az Indus-völgy kicsússzon a Szeleukida befolyás alól, és átkerüljön a Maurja Birodalomhoz, a Földkö­zi-tenger nyugati medencéjét pedig Karthágó és Róma uralja. A hellenisztikus kor folyamán a visszatérő rivalizálás a Ptole-maiosz és a Szeleukida dinasztiák között jelzi a folytatódó har­cot az egyes korridorok között a világrendszer felhalmozási fo­lyamatában betöltött kiváltságos helyzetért. S még a római bi­rodalom sem egyesítette teljesen a három korridort, mivel a Mezopotámia fölötti uralom, előbb a párthusok, azután pedig a Szasszanida perzsák miatt, nem adatott meg Rómának. Az utóbbiak a terület feletti ellenőrzésüket arra használták fel, hogy számottevő hasznot húzzanak a Róma és India valamint Kína között folyó kereskedelemből.

Természetesen a három fő útvonal mindegyikének voltak egymással versengő és egymást kiegészítő variánsai, és hoz­zájuk csatlakozó saját mellékútjai. Például volt néhány selyemút Kelet és Nyugat között is, és különböző mellékutak Kelet- és Közép-Ázsiába, valamint Dél-Ázsiába és onnan visszavezető utak Voltak Nyugat- és Észak-Európát a Balti-tengeren keresz­tül, a Dnyeper, Don, Volga és más oroszországi és ukrajnai utak révén összekapcsoló útvonalak is. Voltak az Adriai-tenger vidékét a kontinentális Európához és a keleti Mediterráneumot a nyugati Mediterráneumhoz kapcsoló útvonalak. Hasonlókép­pen a topológiai és más faktorok kedveztek bizonyos útvonalak és pontok vonzásközpontként, illetve ellátási vonalként való mű­ködésének Ázsiában és Ázsia körül is. Sokkal több figyelmet érdemelnének, mint amennyit eddig kaptak a világtörténelem­ben. Ahogyan az afroeurázsiai kapcsolatok rendszere terjesz­kedett és elmélyült, ezeknek az utaknak és létfontosságú ellá­tási pontoknak a száma és szerepe növekedett. Ugyanakkor a világrendszer fejlődésének eredményeként relatív jelentőségük egy­máshoz képest megváltozott. Az olyan földrajzi területeknek, mint a Maiakká- és a Ceyloni-szoros, jelentős ellátási szerepük volt a világrendszer fejlődésének nagyon hosszú korszakán keresztül.

A három, szárazföldi és tengeri útvonalakat egyaránt ma­gába foglaló korridor volt a legjelentősebb kapcsolat Európa és Ázsia között két évezreden keresztül, amíg az óceáni utakra való áttérés a tizenötödik és tizenhatodik században végbe nem ment. Ez a történelmi váltás – a három korridor központi sze­repéről az óceánokon át vezető ellátási vonalak felhasználására való áttérés – valószínűleg az ellátási vonalakkal kapcsolatos legjelentősebb váltás volt a világtörténelemben és a világrend­szer fejlődésében. Azonban ahelyett, hogy megteremtette volna azt, ahogyan Wallerstein⁹ véli, a váltás a már létező világrend­szeren belül történt.

III. Infrastrukturális beruházás, technológia és ökológia

1. Infrastrukturális beruházás és felhalmozás

A felhalmozás infrastrukturális beruházást és technológiai fej­lesztést feltételez. Az infrastrukturális beruházás számos formát ölt a sokféle különböző gazdasági szektorban, az olyanokban, mint a mezőgazdaság, a szállítás, hírközlés, a katonai, ipari és gyártási infrastruktúra és a hivatali adminisztráció. Van beruhá­zás még az ideológiai (szimbolikus) infrastruktúrába is, mind az állami, mind a vallási kultuszokba. A felhalmozás állami for­mája esetén az állam arra törekszik, hogy társadalmi gaz­dagságot teremtsen, annak kiaknázása céljából. Azzal, hogy lerakja a termelés növelésének az alapjait és meg­könnyíti a felhalmozást, az állam növeli saját többlethez ju­tási lehetőségeit és ezzel a rivális államokkal szembeni ha­talmi lehetőségeit is. Ez viszont segíti abban, hogy megvé­delmezze „azt, amit megszereztünk”, és hogy még többhöz Jusson. A magántulajdonosi forma esetén a tulajdonnal ren­delkező elitek hasonlóképpen vagyont teremtenek, hogy hasznot húzzanak belőle, és beruháznak az Infrastruktúrá­ba, hogy elősegítsék a termelést, és ezáltal a felhalmozást. Az Ilyen beruházás végső Indoka minden esetben az, hogy megőrizzék, gyarapítsák és kiterjesszék magának a felhal­mozásnak a bázisát. Az infrastruktúra és a benne foglalt tech­nológia fejlesztése visszakapcsolódik az értéktöbblet létrehozá­sához és a felhalmozási folyamathoz. A többletnek ez a növe­kedése viszont kumulatív módon serkenti a további növekedést és az infrastruktúra és technológia fejlesztését. A fejlődés spi­rális mintát követ, amelyen keresztül maga a világrendszer nö­vekszik, és válik szilárdabban „megalapozottá” az infrastruktu­rális beruházás és felhalmozás révén.

2. Technológiai innováció

A technológiai haladás a termelés, a szervezés és a kereske­delem mind katonai, mind polgári célokat szolgáló technikáiban hosszú ideje jelentős és gyakran a történészek által megint csak elhanyagolt szerepet játszott a világrendszer történetében és a részei közötti változó kapcsolatokban. A technológiai előreha­ladás és fölény meghatározó volt a történelem során a fegy­verzet, a hajózás és más szállítóeszközök vonatkozásában épp­úgy, mint az építkezésben, a mezőgazdaságban, a fémmeg­munkálásban és más gyártási módszerek és berendezések terén. A haladás, az előrelépések és lemaradások hatásaikkal mindezeken a területeken jelentősen hozzájárultak, a világrend­szeren belüli regionális és egyéb egyenlőtlen viszonyokhoz, sőt egyenesen okai is lehettek ezeknek (másfelől viszont ezek kö­vetkezményei bizonyos hatásokkal voltak rájuk). Néhány példát erre William Mc. Neill vizsgál meg The Pursuit of Power [Haj­sza a hatalomért]¹⁰ c. könyvében.

Az infrastrukturális beruházás a technológiai változáshoz és a szervezési újításokhoz kapcsolódik. A technológiai változás persze az őskori, az ókori és még a középkori időkben is las­sabban ment végbe, mint a modern ipari társadalom korában. A technológiai innováció, az infrastrukturális beruházási ciklusok és a felhalmozás és hegemónia alább tárgyalandó ciklusai kö­zött kialakult viszonyok lényege azonban valószínűleg szerepet játszott az egész történelem során. Mikor és melyek voltak a legjelentősebb technológiai újítások a világrendszer törté­netében? Milyen innovációk eredményezték a felhalmozás és a hegemónia világrendszeren belüli átstrukturálódását, és me­lyek változtatták meg az alapvető ellátási kapcsolatokat? A technológia terjedése a világrendszerben újabb fontos területe a szisztematikus és rendszerszintű elemzésnek.

Az egy időben létező római/bizánci, párthus/perzsa/szasszanida, indiai maurja/gupta és kínai Han birodalmak korszaká­ban a felhalmozódó infrastrukturális beruházások e birodalmak mindegyikét egyetlen világrendszerbe integrálták. A rend­szerszintű integrációnak ez a magas szintje a megfelelően fej­lett ellátási kapcsolatok és a birodalmi terjeszkedés egyidejű bekövetkezte révén vált elérhetővé. Ennek a korszaknak a vé­gén a világrendszer egésze általános válságot élt át. A civilizá­ciók hátországát jelentő területekről, Belső- és Közép-Ázsiából érkező népek megtámadták Rómát, Perzsiát, Indiát és Kínát. E támadások hanyatlást okoztak (vagy azt követték) az infrastruk­turális beruházások terén, valamint a világrendszer ellátási kap­csolatainak a megelőző korszakhoz viszonyítva igen komoly (időleges) összeomlását eredményezték.

Hogyan kapcsolódott az infrastrukturális beruházás a terme­lékenységhez és a termelékenység növekedése a világrendsze­ren belüli felhalmozási folyamatokhoz? A technológiai innová­ciónak és a technológiai változásnak átható jelentősége volt a világrendszer fejlődésében. Gordon Childe¹¹ úttörő volt a tech­nológia ókori gazdaságra gyakorolt hatásainak materialista elemzése területén. A beszerzési lehetőségek (például a tengeri kereskedelemhez kapcsolódóak) a technológiai lehetőségektől függtek. Éppígy a katonai versengés dinamikája is. Mi több, a világrendszer terjeszkedése kezdettől fogva a technológiai le­hetőségektől függött. A „barbár” perifériáról a civilizált központok felé irányuló támadások a barbárok technológiai és katonai fö­lényén múltak. Az ilyen támadások mindaddig nem szűntek meg, amíg a „civilizáltak” technológiai fejlődése nem tette a ka­tonai fölény kivívását a barbárok számára gyakorlatilag lehetet­lenné. Egy új típusú katonai-technológiai fölény érvényesítésé­vel az orosz és mandzsu birodalmak az i. sz. tizenhetedik és tizennyolcadik században végleg véget vetettek a Belső-Ázsiá­ból fenyegető stratégiai veszélynek.

Az ipari forradalom megadta az európai hatalmaknak a ka­tonai lehetőséget arra, hogy lerombolják vagy maguk alá ren­deljék a világrendszer olyan, velük egy időben létező birodal­mait, mint a Mogul Birodalom Indiában, a Csing Birodalom Kínában és az Oszmán Birodalom a három fő „korridor” régió­jában.

3. Ökológia

A technológia mindig szorosan összefüggött a világrendszer ökológiai határaival és természetes erőforrás-bázisával. A föld­művelés technológiái például létrehoztak egy olyan korszakos trendet, hogy az emberek egyre több és több területet vonjanak mezőgazdasági művelés alá, megnövelve így a mezőgazdasági többlettermók forrásait. Egyes technológiai újítások drámai mó­don érintették az ökológiai határterületeket, különösen az ipari termeléssel összefüggők. Bevezetésük óta érvényesül az a trend, hogy e technológiák a világrendszer egyre nagyobb és nagyobb részén terjedjenek el – gyakran pusztító ökológiai kö­vetkezményekkel.

Voltak esetek, amikor a környezeti feltételek hoztak létre fontos, nagy változásokat a világrendszer fejlődésében. Például a talaj szikesedése és az öntözőművek eliszaposodása komo­lyan érintette bizonyos zónák relatív gazdasági hatalmát. Így Bagdadnak a mongolok általi, 1258-ban bekövetkezett kifosz­tása előtt, és még inkább utána, Mezopotámia relatív gazdasági hanyatlást élt át, ami részben az ilyen környezeti tényezőknek, részben pedig a világrendszeren belüli beszerzési kapcsolatok­ban bekövetkezett váltásoknak a következménye volt.

Bizonyos területeket rendkívül nehéz volt a világrendszerbe bekebelezni, elsődlegesen ökológiai és/vagy topográfiai okok miatt. Ezek a nehézségek jellemzik (még ma is) a Tibeti-felföld, az Amazonas-medence, Kanada és a Szovjetunió arktikus ré­szei ill. az Antarktisz helyzetét. A belső-ázsiai népek társadalmi ökológiája – ellentétben az egy helyben lakó, mezőgazdasági termelést folytató népekével – az egyik fő tényezője volt a vi­lágrendszer fejlődésének a világtörténelem legtöbb korszaká­ban. Az ipari civilizáció jelenlegi ökológiai krízise emlékeztet bennünket arra, hogy az ökológia és a természetes környezet végső soron határokat szab a világrendszer terjeszkedésének, továbbá a termelési és felhalmozási szint fenntartásának. Ha vannak a történelemben valamilyen ökológiai ciklusok, ritmikus mozgások vagy trendek, meg kell vizsgálnunk, milyenek is ezek, és hogyan érintették a világrendszer fejlődését.

IV. A többlet-átvitel és a felhalmozási viszonyok

1. Többlet-átvitel és kölcsönösen egymásba hatoló felhalmozás

Az, hogy egy A elit itt kisajátítja egy másutt működő B elit által elvont többletérték egy részét (akár annak itteni újraelosz­tásával, akár anélkül), annyit jelent, hogy A és B között „köl­csönösen egymásba hatoló felhalmozás” áll fenn. A többletérték ilyen átvitele vagy cseréje nem csupán a két elitet köti össze, hanem „társadalmaik” gazdasági, szociális, politikai és ideoló­giai szervezetét is. Vagyis: a többletérték átvitele, cseréje vagy „megosztása” az itteni A elitet nem csupán az ottani B elithez köti. A többlet-átvitel ugyanis kapcsolatot teremt a „társa­dalmak” megfelelő többletkezelő eljárásai, osztály- és réteg­elnyomó struktúrái, illetve állami és gazdasági intézményei között is. Így a többletérték átvitele vagy cseréje nem va­lamiféle társadalmilag „semleges” viszony, lévén nagyon is rendszerszerű. Azáltal, hogy a többletértéket egymás között megosztják, az itteni A elit, valamint az általa kizsákmányolt osztályok, rendszerszerűén kapcsolódnak a B-beli „terme­lési módhoz”, vagy még inkább: az ottani felhalmozási módhoz. Továbblépve: ha a B elit a maga többlethasznát – egyenlő vagy gyakrabban egyenlőtlen csere révén – egy ismét másutt működő C elit által felhalmozott többletértékre cseréli, akkor nemcsak B és C, hanem A és C is rendszerszerű kap­csolatba kerül egymással, a köztes B révén. Így tehát A, B és C valamennyien kapcsolatban állnak egymással a felhalmozás egyazon általános rendszerén belül.

Mindez annyit jelent, hogy a többletérték elvonása vagy felhalmozódása „megosztódik” illetve „kölcsönösen egy­másba hatoló” jellegű lesz az egyes, máskülönben elkülö­nülő politikai egységek között. Következésképpen ezek elitjei részt vesznek egymás kizsákmányoló rendszereiben, a termelő osztályok rovására. E részvétel történhet gazdasági csereviszo­nyok útján a piacon keresztül, illetve politikai viszonyok révén (pl. sarc), avagy ezek kombinációival. E viszonyok közül vala­mennyi jellemző például Kína és Belső-Ázsia népeinek ezer­éves kapcsolatára. Ez a kölcsönösen egymásba hatoló felhal­mozás tehát kétirányú oksági függőséget teremt a felhalmozási struktúrák és a politikai entitások között. Következésképpen a világrendszer valamennyi alkotóelemére lényeges befolyása van ennek a kölcsönös egymásba hatolásnak. A rendszerszerű kapcsolatok kimutatásának tehát minimális feltétele, hogy tény­szerűen meggyőződjünk az ilyen többlet-átcsoportosítás révén megvalósuló kölcsönös egymásba hatolásról. Ezzel összhang­ban arra is bizonyítékot kell keresnünk, hogy e kölcsönhatás legalább részben oka a megfelelő zónák gazdasági és/vagy politikai átstrukturálódásának. Például, ha egy másik zónával való többletérték csere következtében a világrendszer valamely államában vagy zónájában pénzügyi válság lép fel (mint a har­madik századi Rómáéban), az bizonyítéka a rendszerszerű in­tegráció magas szintjón fennálló kapcsolatnak. Ha az egyik zó­nában a felhalmozási és kizsákmányolási rendszer a többletér­ték egy másik zónába való átvitelének függvényében változik, az ugyancsak a rendszerszerű kapcsolatok meglétét bizonyítja. Hasonló bizonyítéknak tekinthető az olyan politikai szövetségek és/vagy konfliktusok megléte, amelyek a többletérték átvitelé­ben való részvétellel kapcsolatosak. E kritériumok értelmében, azokban az esetekben, amikor különböző „társadalmak”, biro­dalmak és civilizációk vagy más „népek” rendszeres többletérték cserét folytattak, akkor egyúttal egyazon világrendszerben vettek részt. Azaz az egyik (A) „társadalom” nem volt és nem lehetett volna olyan, amilyen, ha nem állt volna kapcsolatban a másik (B) „társadalommal”, és fordítva.

A nagy értékű luxuscikkek, és különösképpen a nemesfé­mek kereskedelme – kontra Wallerstein¹² – talán még fontosabb szerepet játszott a rendszerszerű viszonyok meghatáro­zásában, mint az alacsonyabb értékű alapvető fogyasztási cikkeké. Ennek az az oka, hogy a nagy értékű „luxuskereske­delem” mindenekelőtt elitek közötti cserét jelent. Ezek a cikkek, azon túl, hogy az elitfogyasztást, illetve – felhalmozást szolgálják, egyúttal tipikus értékmegőrzők is. Megtestesítik a termelés tár­sadalmi viszonyainak azokat az aspektusait, amelyek újrater­melik a munkamegosztást, az osztályszerkezetet és a felhal­mozási módot. A nemesfémek példája minden bizonnyal a leg­kézenfekvőbb, azonban egyéb luxuscikkek is játszottak hasonló szerepet.¹³ Így a nagy értékű luxuscikkek és az alapcikkek ke­reskedelme egyaránt a kölcsönösen egymásba hatoló felhalmo­zás meglétének jelzései.

2. Centrum-periféria-hátország (CPH)

Az egyes népek, régiók illetve osztályok közötti centrum-peri­féria-hátország (a továbbiakban CPH) komplexumok és hierar­chiák mindig fontos részét alkották a világrendszer struktúrájá­nak. Az azonban, hogy éppen ki áll a kör közepébe ebben a körtánc-rendszerben, gyakran változott, hozzájárulva ezzel a vi­lágrendszer történelmi fejlődésének dinamikájához. Milyen mér­tékben (és miért) jellemzik a világrendszert, illetve annak egyes részeit az ilyen centrum-periféria, illetve az ehhez hasonló strukturális egyenlőtlenségek? Wallerstein¹⁴ , Frank¹⁵ és mások felvetették ezt a kérdést és válaszaikban a világrendszer 1500 óta fennálló centrum-periféria struktúrájára összpontosítottak. Egyebek között Ekholm és Friedmann¹⁶ , illetve Chase-Dunn¹⁷ megkísérelték hasonló módon elemezni az 1500 előtti világ­rendszereket is. A centrum-periféria felosztás „szükségszerű­sége” valamint a köztes fólperifériák „funkciója” egyre közismer­tebb, nem utolsósorban e gondolatok széles körű kritikáinak kö­szönhetően. Chase-Dunn áttekintést ad a különféle elméletekről és vitákról¹⁸ . Wilkinson¹⁹ az egész világra kiterjedően vizsgálja a centrum-periféria struktúrákat 5000 év folyamatában. Row­lands, Larsen és Kristiansen²⁰ az antik világ centrum-periféria rendszerét elemzi, Christopher Chase-Dunn és Thomas Hall, másokkal egyetemben²¹ , a prekapitalista centrum-periféria vi­szonyokat vizsgálja.

Christopher Chase-Dunn és Wilkinson már bemutatta, hogy a centrum-periféria hierarchiák sokkal régebben jellemzik a vi­lágtörténelem rendszerszerű fejlődósét, mint az i. sz. 1500 óv. Valójában a centrum-periféria viszonyok az államok illetve az államok rendszereinek kialakulása pillanatától fogva hozzátar­toznak a fejlődéshez. Ugyanakkor átfogóbb centrum-periféria­hátország (CPH)-fogalomra van szükségünk, mint amilyet eddig a legtöbb kutató használt. A hátországba a centrum kizsákmá­nyoló osztályai nem hatolnak be közvetlenül, azonban az mégis rendszerszerű kapcsolatban áll a centrum-periféria zónával és annak felhalmozási folyamataival. Wallerstein szóhasználata, amely szerint a hátország a világrendszerhez képest külsődleges régiót jelent, nem kielégítő, mivel figyelmen kívül hagyja az olyan zónák rendszerszerű és strukturális jelentőségét, amelyek bár „kívül esnek” a centrum-periféria komplexumon, mégis kap­csolatban állnak vele. E CPH-viszonyokat mindeddig nem ele­mezték megfelelő módon.

A CPH komplexum nem pusztán földrajzi elhelyezkedésre vagy egyenlőtlen fejlődési szintekre vonatkozik, hanem az osz­tályok, népek és „társadalmak” mindazon viszonyaira is, ame­lyek a felhalmozás módját alkotják. A CPH az az alapvető szo­ciális komplexum, amelyre, mint alább látni fogjuk, tágabb rend­szerösszefüggésben a hegemónia épül. További kutatásra van szükség, hogy belássuk, milyen módon befolyásolja a hegemonikus struktúrában elfoglalt „földrajzi” helyzet a CPH komplexu­mon belüli osztályhelyzetet. Azt várnánk, hogy egy hegemonikus állam osztálystruktúráját jelentős módon befolyásolja az a többletérték, amelyet az illető állam felhalmoz a CPH komplexumbeli alárendeltjei révén. Például, a római plebejusosztály állami támogatása ilyen rendszerszerű hatásnak tekinthető. S megfordítva: az alárendelt helyzet a termelők fokozott kizsák­mányolását okozhatja a CPH komplexum révén.

A „hátország” olyan természeti erőforrásokat, többek között emberi munkaerőt tartalmaz, amit a centrum-periféria felhasz­nál. Ugyanakkor, a hátország és a periféria közötti különbség abban áll, hogy az előbbi népei nincsenek teljes mértékben és intézményesen alárendelve a centrumnak a többletérték-elvo­nás tekintetében. Azaz: bizonyos fokú társadalmi autonómiát tartanak fenn. Mihelyt egy hátországbeli nép politikai módon rendelődik alá a centrum gyakorolta elvonásnak, elkezdődik a „periferizáció” folyamata. Mindazonáltal, annak ellenére, hogy bizonyos fokú szociális autonómiával rendelkezik a cent­rummal szemben, a hátország mégis rendszerszerű kapcsolat­ban áll a centrummal. Az ilyen rendszerszerű kapcsolatok egyik jele a centrum-hátország konfliktusok gyakorisága. Továbbá a hátország funkcionális szerepet játszhat az ellátási kapcsola­tokban is. Ebben az értelemben a hátország megkönnyítheti a többletérték-átvitelt a világrendszer különböző zónái között.

Amikor a helyzet- és rendszerváltozásokat vizsgáljuk, a hátor­szágok ilyen szerepe legalább annyi tudományos figyelmet ér­demel, mint a félperifériáké.

A centrum-(vagy mag)-periféria-hátország fogalom célja nem az, hogy helyettesítse, hanem hogy kiterjessze Wallerstein²² mag-félperiféria-periféria formuláját. Ezzel együtt, a fél­periféria mindig is gyönge és megtévesztő láncszeme volt az érvelésnek. A hátország „kiterjesztés” pedig, meglehet, csak még zavarosabbá teszi a képet, és felveti az egész fogalom-komplexum újrafogalmazásának szükségességét. Nemrégiben például egy konferencián (ahol, többek között, jelen volt Wallerstein, Arrighi és Frank), Samir Amin fölvetette, hogy gyakor­latilag a félperiféria vált valódi perifériává, mivel a centrum azt zsákmányolja ki, a periféria pedig olyannyira margina­lizálódott, hogy kiesett a rendszerből, mivel már nem ren­delkezik semmivel (és senkivel), amit a centrum saját föl­halmozása számára kihasználhatna. A fentiek értelmében azonban a hátország történelmileg mindig is hozzájárult a köz­ponti felhalmozáshoz a CPH komplexumban.

Így a CPH komplexumok valamennyi korban integráns ré­szét képezik a világrendszer struktúrájának. Nemcsak összeha­sonlító módon szükséges tanulmányozni őket, hanem a világ­rendszerbeli kombinációik és kölcsönhatásaik szempontjából is. Ahhoz, hogy megértsük a felhalmozási folyamatok szerepét, fontos megvizsgálni, miként terjedtek ki a centrum-periféria zó­nák a hátországokra. A hátországbeli terjeszkedés és asszimi­láció racionalizációs mechanizmusai általában az ilyen terjesz­kedés „profitabilitásához” kapcsolódnak, amennyiben új többlet­értéket tesznek lefölözhetővé. Segítenek továbbá feloldani a centrum-periféria komplexum belső ellentmondásait, amelyek a kizsákmányolás és a demográfiai nyomás hatására jönnek létre. Az, hogy a felhalmozás kiterjed a hátországra is, befolyásolja a centrum-periféria komplexumban végbemenő osztálykonflik­tusokat. A demográfiai trendek fontos tényezőt képeznek: a hát­ország új erőforrásokat nyújt a centrum-periféria zóna növekvő népességének ellátására. A hátország centrum által való periferizációjának fizikai-földrajzi határait az ellátási lehetőségek illetve a ráfordítás/haszon számítások szabják meg. Egy terüle­tet akkor foglalnak el, ha az képes fedezni saját megszállását, illetve ha stratégiailag szükség van rá egy másik, profitábilis terület megvédéséhez. Megfordítva: az ilyen területeket elhagy­ják, amikor megszállásuk túl költségesnek bizonyul. Az ilyen rendszerszerű határok megerősítésének kettős funkciója van: kívül tartani a barbárokat és belül tartani a termelőket. Vagyis az ilyen erődítményrendszerek elhárítják a kizsákmányolási zóna rendjének katonai jellegű megzavarását, egyben megakadá­lyozzák, hogy a függő-alárendelt termelők a „szabad” zónába szökjenek.

3. „Barbár”nomád és megállapodott „civilizált” viszonyok

Fontos megvizsgálni, hogyan jönnek létre a rendszerszerű kap­csolatok a centrum és a hátország között. Milyen kölcsönha­tásban áll az idők során a hátország a centrum-periféria komp­lexummal, s e kölcsönhatás révén milyen módon befolyásolja e komplexum struktúrájának változásait, illetve az hogyan hat őrá? Különösen fontos momentuma e kérdésnek az úgyneve­zett törzsi „barbárok” és az úgynevezett „civilizált” „társadalmak” közötti történelmi viszonyok természete.

Arnold Toynbee²³ , Tom Hall²⁴ , Eric Wolf²⁵ , William Mc­Neill²⁶ és Owen Lattimore²⁷ munkássága a centrum-periféria-hátország hierarchiák létrejöttének, elmélyülésének és rend­szerszerű változásának számos aspektusára rávilágít. Különö­sen érdekes Toynbee „rendszerimplózió” fogalma. Robert Gilpin²⁸ Toynbeet követve megmutatja, hogyan veszik körül és kebelezik be a régebbi centrumot a periféria új államai, amelyek berobbannak a központba. Ez törtónt például Kínában az állam­háborúk korában, amikor létrejött a Csin Birodalom. Hasonló a helyzet a Makedón Birodalom létrejöttével a klasszikus görög kor végén. S az ilyen hátország-robbanások korábbi példáinál is, a „törzsi” gutik, az amoriták, a kassziták és az akkádok szo­ros kapcsolatban álltak az ókori Mezopotámia politikai ciklusa­ival. E népek mindegyike hátországbeli szerepéből átlépett a centrum uralkodó osztályának szerepébe. S a centrum ilyen megszállásai a hátország által mindig rendszerszerű okokra ve­zethetők vissza, azaz korántsem véletlenszerűek, Eberhard²⁹ és Gernet³⁰ azt elemzi, hogyan hatoltak be ismételten a közép-ázsiai nomádok Kínába, hogy kisajátítsák annak termelési szer­kezetét és gazdasági többletértékét. Frederick Teggart³¹ tanul­mánya a római és kínai történelem korrelációiról az ázsiai—afrikai-európai gazdasági lánc egészén végighúzódó rendszerszerű oksági viszonyokat elemzi, amelyeknek révén az egyik zónában végbemenő hátország-centrum konfliktusok befolyásolták más zó­nák viszonyrendszereit. A konfliktusok sorozatának logikája meg­felel a lánc ellátási elemeinek, a felhalmozásbeli részvételért folyó küzdelmeknek és a centrum-periféria komplexum hátor­szágra gyakorolt terjeszkedési nyomása révén létrejövő társa­dalmi feszültségeknek.

V. A felhalmozás politikai gazdaságtani módjai

1. A felhalmozás módjai

Ha egyáltalán „módok” vizsgálatára adjuk a fejünket, jobb, ha felhalmozási módokkal foglalkozunk a „termelési mód” helyett. A világrendszerben a termelés csupán eszköz a célhoz. A cél pedig a fogyasztás és a felhalmozás. Hasznos lehet megvizs­gálni a „köztulajdonú” (állami) és „magántulajdonú”; „redisztributív” és „piaci” felhalmozási módok különbségeit, illetve köl­csönhatásait és kombinációit vagy „artikulációit”. Kétséges, hogy e módok közül bármelyik is létezett volna egymagában és tiszta formában. Mindazonáltal, nemcsak azt kell vizsgál­nunk, hogyan térnek el egymástól illetve hogyan kombinálódnak egymással a felhalmozási módok „lokálisan”, hanem azt is, mi­ként függnek össze a világrendszeren mint egészen belül. Így a világrendszer történetírásának egyszerre kell megkülönböztet­nie és kombinálnia az egyes felhalmozási módokat, mind hori­zontálisan (azaz térben), mind pedig vertikálisan (azaz időben). A módok ilyen „artikulációja” lehetővé teszi annak elemzését, hogy miképpen befolyásolják a világrendszer egyik zónájának felhalmozási módja(i)t az illető zóna és az egyéb zónákban fennálló felhalmozási mód(ok) közötti rendszerszerű kapcsola­tok. Lehet-e a világrendszer egészét egyetlen felhalmozási móddal jellemezni? S ha nem, miért nem?

Az, hogy az elemzés a termelés helyett a felhalmozásra összpontosít, nem teszi feleslegessé, hogy az osztályszerkeze­tet vizsgáljuk. Sőt: azzal, hogy a felhalmozási viszonyokra össz­pontosítunk, pontosabbá válik az osztályviszonyok elemzése. Pl. Geoffrey de Ste Croix³² szerint az egyes társadalmi formá­ciók kulcsát abban találhatjuk meg, ahogyan a „tulajdonos osz­tályok” elvonják a többletértéket a dolgozó osztályoktól, s mun­ka nélküli létet biztosítanak a maguk számára. A termelési mó­dot annak alapján határozza meg, hogy miként szerzik a tulajdonosi osztályok a többletérték legnagyobb részét. E meg­közelítés alternatívát ad arra, hogy megpróbáljuk meghatározni: a termelési viszonyok milyen formája dominál a társadalmi for­máció egészében. Ste Croix többféle módot vázol fel a több­letérték elvonására: bérek, kényszermunka (számos formában), bérleti díjak illetve az állam tevékenysége (adók, közmunkák vagy „imperializmus” révén). Érdekes módon, Ste Croix a Ké­ső-római Birodalom hanyatlását a többletérték túlzott elvonásá­val, a vagyon túlkoncentrációjával és a hivatalnoki, illetve kato­nai szervezet túlburjánzásával magyarázza. Ez utóbbi hasonlít Paul Kennedy³³ érveléséhez a katonai gazdasági túlterjeszke­déssel kapcsolatban, amit a Nagyhatalmak felemelkedése és bukása c. művében fejt ki. Ez az elemzés kapcsolatot tételez az akkumulációs ciklusok és a hegemónia ciklusai között, amire később még visszatérünk.

Ugyanilyen vagy talán még nagyobb súlyt kell helyeznünk az elemzésben az olyan horizontális, elitek közötti konfliktusok­ra, amelyek a rendelkezésre álló társadalmi többletérték elosz­tásáért törnek ki. E küzdelem középpontjában az áll, hogy kinek a kezében vannak a végső aduk a felhalmozási mód politikai meghatározásában. Ha azt állítjuk, hogy a világrendszer kü­lönböző zónáinak elitjei osztoznak egymás kizsákmányoló rendszereiben és többletérték-elvonásában a kölcsönösen egymásba hatoló felhalmozás folyamata révén, ez még nem jelenti azt, hogy tagadnunk kellene a felhalmozási módbeli különbségek fennállásának lehetőségét e zónák között. A társadalmi értéktöbblet cseréje vagy átvitele befolyásolja az osztályszerkezetet, és őt magát is befolyásolja az osztályszer­kezet. A kölcsönösen egymásba hatoló felhalmozás egyaránt – bár különböző módon – hat a termelő és az elvonó-felhalmozó rétegekre is.

2. A felhalmozási módok változásai

Meglehet, a történelmi materializmus eddigi legnagyobb gyen­géje, hogy nem sikerült elméletébe illesztenie a felhalmozási módok változásainak világrendszerbeli kontextusát. A világtör­ténelem fejlődésének hagyományos marxista értelmezései nagymértékben támaszkodtak arra a sémára, amelyben a mó­dok közötti átmenetek egy előre meghatározott, unilineáris fej­lődési sorban mennek végbe. E leegyszerűsített keretelméletet a legtöbb történelmi materialista már régen elhagyta vagy revi­deálta. Helyette mi a felhalmozási módok változásainak tanul­mányozását javasoljuk. Ezek azonban nem csupán a világrend­szer egyes „különálló” részeiben mentek végbe, ellenkezőleg: egyaránt meghatározó szereppel bírtak a „részek” és különösen az egész világrendszer változásaiban. Ennek megfelelően, a kutatás feladata nem az, hogy kizárólag vagy akárcsak első­sorban a módok változásainak belső meghatározóit keresse, hanem, sokkal inkább, hogy a világrendszer egyes zónái és a rendszer egészének dinamikája közötti kölcsönhatásokat ele­mezze. Ez éppúgy vonatkozik a felhalmozási módok politikai, mint gazdasági aspektusaira.

Az is hiba lenne, ha túlságosan merev analitikus megkülön­böztetést tennénk a világrendszeren belül az „agrár” és az „ipari” felhalmozási módok között. Már a világrendszer legko­rábbi fázisaiban is részét képezték a gazdasági láncnak olyan termelési és felhalmozási források, amelyek nem mezőgazda­sági jellegűek voltak. Az ipar és kereskedelem szerepe a mo­dern világrendszer „iparosodásának” kezdete előtti idők világá­ban sokkal több kutatást igényel az eddig elvégzetteknél. A felhal­mozáshoz társuló politikai és társadalmi viszonyok nagyon jelentős változásokon mentek keresztül a világtörténelem során, jóllehet nem a felhalmozási módok valamilyen előre meghatá­rozott vagy unilineáris sorozata szerint. Az ilyen átmenetek pon­tos természete és időzítése mindmáig nyitott kérdés az empiri­kus kutatás számára.

3. Köztulajdonosi/magántulajdonosi felhalmozás

Elméletben a magántulajdonosi és köztulajdonosi felhalmozás­nak négy lehetséges permutációja van:

1. Domináns magántulajdonosi felhalmozás (az állam „elő­segíti” a magántulajdonosi felhalmozást).
2. Domináns állami felhalmozás (a magántulajdonosi felhal­mozás az állami felhalmozást „segíti elő”).
3. Tisztán magántulajdonosi felhalmozás.
4. Tisztán állami felhalmozás.

Az 1. típus, a domináns magántulajdonosi felhalmozás, a merkantil államoknak, illetve a modern demokráciáknak felel­tethető meg. A 2. típus, ahol az állami tulajdonú felhalmozás dominál, jellemző néhány bürokratikus államra és birodalomra valamint egyes modern autoritariánus rezsimekre. A 4. típus, a tisztán állami felhalmozásé, olyan államokkal példázható, mint az ókori Spárta, az Inka Birodalom, illetve egyes modern (ál­lam-) „szocialista” államok. A harmadik típussal, vagyis a tisztán magántulajdonosi felhalmozással kapcsolatban viszont felvető­dik a kérdés: lehetséges-e egyáltalán magántulajdonosi felhal­mozás teljességgel az állam nélkül, illetve anélkül, hogy az ál­lam valahol jelen ne lenne a gazdasági láncban? A világrend­szer gazdasági láncának akadhatnak ugyan olyan zugai, ahol a tisztán magántulajdonosi felhalmozás végbemehet, ám erre nehéz példát találni.

Az állami tulajdonosi felhalmozást az jellemzi, hogy a több­letérték elvonása jóval szélesebb körben történik és hatalma­sabb potenciálon alapul, mint amilyet bármely magánfelhalmozó képes lenne megszervezni. Az állami tulajdonosi felhalmozás nagyobb mértékben centralizált, mint a magántulajdonosi. Ép­pen ezért a felhalmozás e két módja, illetve a nekik megfelelő elitek állandó konfliktusban állnak egymással a többletértékben való részesedésük mértéke okán. Mind a magántulajdonos fel­halmozó osztályok, mind az állami elit mint „államosztály” arra törekszik, hogy az osztályfrakciókból koalíciót hozzon létre. Az osztályfrakciók ilyen „hegemonikus blokkja” lehetővé teszi számukra, hogy – az államapparátus felhasználásával – együtt­működve hozzák létre a felhalmozás domináns módját. Egy tár­sadalmi formán belül a magántulajdonos felhalmozók és az ál­lamosztály dominanciája közötti váltakozás alkotja az alább tár­gyalandó felhalmozási ciklusok kulcsdimenzióját.

Gazdasági/politikai ellentmondások

A világrendszer fejlődésében ellentmondás áll fenn a relatíve határtalan gazdasági láncolat, illetve e láncolat relatíve zárt po­litikai keretszervezete között. A világrendszer főbb államainak és központjainak egész gazdasága nem áll ugyan ezek kizáró­lagos politikai ellenőrzése alatt. Ma általánosan elismerik, hogy ez a feszültség hatással van a modern tőkefelhalmozás szer­kezetére. Ugyanakkor ez a jelenség korántsem új. Gazdaság és állam ezen ellentmondása nem csupán a mi korunk úgyne­vezett „kölcsönös függőségére” jellemző, hanem valójában min­dig is szerepelt a világrendszer fejlődésének tényezői között.

Annak ellenére, hogy a világrendszerben kezdettől fog­va olyan ellátási kapcsolatok alakultak ki, amelyek egyetlen, átfogó gazdasági rendszert alkotnak, a világrendszer poli­tikai szerveződése nem mutat ennek megfelelő egységet. Miért? A modern világrendszerrel kapcsolatban Immanuel Wallerstein³⁴ azzal érvel, hogy a kapitalista termelési mód struktu­rálisan meggátolja egy egységes „világbirodalom” létrejöttét. Vagyis, nézete szerint a modern világrendszer gazdaságpolitikai ellentmondásának feloldása egy egységes, mindent átfogó po­litikai entitás létrehozásával azért lehetetlen, mert a termelési mód kapitalista jellegű. Úgy tűnik azonban, hogy a felhalmozási módok más típusai esetében sem volt lehetséges egy olyan egységes politikai struktúrát megteremteni, amely az egész vi­lágra kiterjedt. Az ilyen kísérletek rendre megbuktak, a sikert talán a mongolok XIII. századi erőfeszítései közelítették meg leg­inkább. Komolyan fel kell vetnünk azt a kérdést, miért nem si­került soha egyetlen politikai entitást kovácsolni a világrendszer egészéből. A válasz lehet strukturális jellegű, de lehet, hogy csupán ellátás- és szervezésbeli korlátokról van szó. Bármi le­gyen is azonban a megoldás a világrendszer politikai szerke­zetével kapcsolatban, egyáltalán nem szükségszerű, hogy el­lentmondjon a rendszer lényegi gazdasági egységéről szóló té­telnek, sőt, lehet, hogy éppen megerősíti azt.

VI. Hegemónia és szuperhegemónia

1. Hegemónia

A hegemónia a többletérték felhalmozásának erőszak által köz­vetített hierarchikus rendszere a politikai entitások, illetve az azokat alkotó osztályok között. A felhalmozási centrumok, illetve az államok között létrejön egy hierarchia, amely a többletérték­ben való privilegizált részesedést, illetve az ehhez szükséges politikai-gazdasági hatalmat a hegemonikus centrumnak/állam­nak, illetve a centrum/állam uralkodó/tulajdonos osztályainak juttatja. Sematikusan tehát egy ilyen hegemonikus szerkezet CPH komplexumok hierarchiájából áll, amelyben a felhal­mozás és politikai hatalom elsődleges hegemonikus cent­ruma maga alá rendeli a másodlagos centrumokat, illetve ezek termelési és felhalmozási zónáit.

A hegemonikus hatalmak felemelkedését és bukását, illetve a hegemónia ciklusait és a háborúkat ma növekvő figyelemmel tanulmányozzák, így például Modelski³⁵ , Thompson³⁶ , Wallerstein³⁷ , Wight³⁸ , Goldstein³⁹ és mások, akiknek munkájából még bestsellerek is válhatnak.⁴⁰ E tanulmányok legnagyobb ré­sze az 1500 utáni világrendszer vizsgálatára korlátozódik. Mi azonban amellett érvelünk, hogy a világrendszer ez előtt alakult ki, s centruma kezdetben Európán kívül helyezkedett el, így a hegemóniák felemelkedésével, hanyatlásával, ciklusaival és el­tolódásaival stb. kapcsolatosan ugyanazok, sőt további kérdések vonatkoznak – mégpedig talán még érdekesebb módon – arra a nagyobb és régebbi világrendszerre is, amely azelőtt létezett, hogy Európa szuperhegemonikus gazdasági és politikai hata­lomra tett volna szert benne. Mikor és hol voltak hegemonikus centrumok az 1500 előtti világrendszerben és milyen értelem­ben vagy módon gyakorolták hegemóniájukat? David Wilkin­son⁴¹ olyan részletes tanulmányt készített a világ államairól és hegemóniáiról, amely kiindulópontként szolgálhatna a válaszhoz.

A következőkben felteszünk néhány további fontos kérdést. Ahogy az egyik hegemonikus centrum hanyatlásnak indult, he­lyére lépett-e egy másik, és ha igen, melyik és miért? Voltak-e olyan időszakok, amelyekben több hegemonikus centrum léte­zett egymás mellett? Csupán egymás mellett „koegzisztáltak”, vagy kapcsolat volt közöttük, és ha igen, milyen mértékű? Az utóbbi esetben, vajon kiegészítették-e egymást, vagy gazdasá­gi, katonai esetleg más típusú versenyt folytattak egymással, míg az egyik (vagy egy új?) centrum megszerezte a többiek fölötti hegemóniát? Ahelyett, hogy csupán összehasonlító vizs­gálatokat végeznénk a világrendszer egyes zónáinak kortárs hegemonikus szerkezetei között, vagy külön-külön vizsgálnánk az egyes zónák dinamikáját, a világrendszert alkotó valamennyi politikai szervezet között fennálló rendszerszerű kapcsolatokat kell áttekintenünk. Természetesen ebbe különösen beletartoz­nak az egyidejű hegemonikus struktúrák.

A hegemónia különféle történelmi formákban ölthet testet, a magasan centralizált, integrált bürokratikus birodalmaktól az egészen laza szerkezetű kereskedelmi vagy tengeri hegemóni­ákig. Az utóbbiakban a többletérték nagy részét nem közvetlen politikai erővel szerzik meg, hanem árucsere – értsd: egyenlőt­len csere – révén. Hogyan és miért jelennek meg a hegemónia egyes formái éppen az adott helyeken és időkben? Hogyan tükrözik az őket választó szereplők érdekeit illetve a világrend­szer akkor éppen jellemző feltételeit?

Minthogy a történelemben nem szerepel egyetlen egységes „világrendszer-hegemónia” sem, külön meg kell vizsgálnunk a világrendszer minden fő zónájában a hegemóniák felemelkedé­sét és hanyatlását, hogy átfogó képet alkothassunk a hegemo­nikus ciklusokról, ritmusokról és trendekről az egyes régiókban, illetve ezek lehetséges összefüggéseiről. Például, az egyközpontú hegemóniák és a többtényezős államrendszerek közötti oszcillációról már tudjuk, hogy kulcsfontosságú része a világ­történelmi fejlődésnek.⁴² A világrendszer egyes részeiben a he­gemóniáknak ezt a változását és egymásra következését sem szabad csupán összehasonlító alapon elemeznünk, hanem a világrendszer perspektívájából is vizsgálni kell őket. Csak ilyen módon érthetjük meg teljesebben a világrendszer gazdaság­politika ellentmondásának dinamikáját.

Mindez azt sugallja, hogy a hegemonikus törekvések el­sődleges célja és gazdasági mozgatórugója az, hogy a fel­halmozás átfogó rendszerét úgy strukturálják át, hogy a he­gemóniát gyakorló állam privilégiumokhoz jusson a tő­ke/többletérték-felhalmozásban. Egyszerűen fogalmazva, a hegemónia a gazdagság eszköze, nem csupán a „hatalomé” vagy „rendé”. Azaz, a „hatalom” a világrendszerben mindig egy­idejűleg gazdasági és politikai természetű. Michael Mannt a feje tetejére állítva azt valljuk, hogy a hatalom célja mindenek­előtt a felhalmozási folyamatok feletti ellenőrzés, illetve a domi­náns felhalmozási mód meghatározása. A felhalmozási folya­matok alapvetőbbek a világrendszer történetében, mint Mann önmagában vett társadalmihatalom-formái. A világrendszer gazdasági és politikai folyamatai olyannyira szorosan összetartoznak, hogy voltaképpen egyetlen, nem pedig két különálló folyamatot alkotnak. A felhalmozásban elért siker kulcsszerepet játszik a hegemóniáért folyó küzdelemben. S ez nemcsak a modern államokra áll, hanem így van még az óko­riak esetében is. Az például, hogy a háborús államok korában Kínában Csin állama győzött, nagymértékben az adórendszer­ben bevezetett újításain, infrastrukturális befektetésein, hivatalnokrendszerén és a világrendszerrel való kereskedelmi kapcso­latain múlt. Mindezek nagyon is valóságos előnyöket jelentettek Csin számára a felhalmozásban, és katonai fölényt hagyományosabb, „feudális” szomszédjaival szemben.

2. A felhalmozás és a hegemónia ciklusai

Az állandó „szimbiotikus konfliktus” a magántulajdonosi és az állami felhalmozó osztályok között a felhalmozás ciklu­sainak is jelzője. Az egyközpontú hegemóniák és a többté­nyezős államrendszerek közötti oszcilláció pedig a világ­rendszerbeli hegemónia ciklusalt tükrözi. A felhalmozási és a hegemoniális ciklusok valószínűleg oksági viszonyban állnak egymással. Ez a kölcsönhatás, úgy látszik, a világrendszer történe­tében nagyon is régtől fogva fennáll a rendszer különböző részein.

E ciklusok és kölcsönhatásaik a világrendszer leghosszabb kumulatív folyamatainak középponti jelenségei. A ciklusokat részlegesen elemzi Gills⁴³ a kelet-ázsiai történelem szinkronizációjával, konjunktúráival és centrum-eltolódásaival kapcsolat­ban. Röviden, úgy tűnik, hogy a termelés iparosodását meg­előzően az a fázis, amelyben a magántulajdonos felhalmozó osztályok válnak dominánssá, szorosan összefügg a hege­móniák hanyatlásával és politikai széttöredezésével. Vagyis a felhalmozás decentralizációja kihat a politikai szervezet decentralizációjára. E folyamatokat nevezhetjük „entrópikus­nak”. A felhalmozás azon fázisai pedig, amelyekben a bü­rokratikus államelit dominál, összefüggést mutatnak a he­gemóniák konszolidációjával. Egyszóval a felhalmozás cent­ralizációja kihat a politikai szervezet centralizációjára és fordítva. Ugyanakkor, a felemelkedő, illetve hanyatló hegemó­niák egyúttal életre hívnak olyan ellenálló (vagy időlegesen tá­mogató) szövetségeket is, amelyek célja a létező és fenyegető hegemonikus hatalmak megsemmisítése. A szövetségek változ­tatásai mindig egyfajta „erőegyensúlyt” látszanak elősegíteni. Mindez, meglehet, nyilvánvalónak tűnik, azonban a hegemónia ciklikus dinamikája (amely a politikai konfliktusokban és a szövetségváltozásokban is kifejeződik) mind ez ideig nem kapta meg azt a figyelmet, amit megérdemelne.

A hátország berobbanása a centrumba, úgy látszik, leg­inkább a rendszer entrópikus fázisaiban történik. A hátor­szág (ós esetleg a periféria is) kihasználja a centrum gyenge­ségét vagy entrópiáját, és átstrukturálja a felhalmozást. Ez vég­bemehet akár a centrumbeli politikai hatalom megragadása, akár a centrumtól való teljes „elszakadás” révén.

Túl sok figyelmet fordítottak a hosszú háborús, illetve veze­tési ciklusok önmagukban vett politikai és stratégiai vonatkozá­saira, s ez egyúttal az ezek mögött meghúzódó felhalmozási dinamika figyelmen kívül hagyásához vezetett. Az általános há­ború – érvel Modelski⁴⁴ – valóban létrehozza a győztesek új csoportját, akik hozzáfognak egy új rend felépítéséhez. Nem szabad azonban figyelmünket csupán e ciklusok gazdasági és politikai aspektusai felé fordítani. Az új győztesek kivétel nél­kül ahhoz is hozzáfognak, hogy átstrukturálják a világ fel­halmozási szerkezetét. Az ilyen általános konfliktusoknak a végső célja éppen ez, nem pedig a puszta politikai újra­rendeződés vagy a „rend” magában. A hegemonikus helyze­tet megelőző intenzív fegyverkezési verseny serkentheti ugyan a termelést, ám a gazdasági nyereség nagy részét felemészti maga a verseny és a háború. Jellemző módon, egy új hege­mónia létrejöttét mindig az infrastrukturális beruházások és gaz­dasági terjeszkedés periódusa követi, ami a felhalmozás „he­gemonikus virágzási fázisát” alkotja. A hegemónia egységesü­lése rendszerint csökkenti vagy egészében elmozdítja az útból a gazdasági lánc nagyobb mértékű integrációjával szemben ha­tó korábbi politikai gátakat. Ez azután óriási hatással van a fel­halmozási folyamatra.

Az államrendszerek dinamikájával, illetve a felhalmozás és a hegemónia ciklusaival kapcsolatos számtalan kérdésre úgy kaphatunk csak választ, hogy egy szélesebb és a világtörténe­lemben jóval korábbról eredeztethető világrendszer fejlődését vizsgáljuk. Különösen fontosak azok a kérdések, amelyek a világrendszer egészére kiterjedő felhalmozási folyamatokkal, il­letve a felhalmozási folyamatok centrumainak eltolódásaival kapcsolatosak. Hogyan befolyásolják az ilyen eltolódások a hegemonikus ciklusokat? Melyek a világrendszer átfogó terjesz­kedésének, átalakulásának és hanyatlásának valóságos mintái és „törvényei”?

3. Szuperhegemónia

A gazdasági többletérték kezelése és a tőkefelhalmozás törté­nelmi folyamata olyannyira interregionális és „társadalomközi”, hogy arra kell következtetnünk, hogy az évezredek során egyet­len, világméretű felhalmozásról van szó a világrendszerben. Az ebben az egyetlen folyamatban elfoglalt privilegizált helyze­tet, amelyben a világrendszer valamely zónája, illetve annak uralkodó-tulajdonos osztálya képes hatékonyabban felhalmozni a többletértéket, illetve más zónák kárára centralizálni a felhal­mozást, nevezhetjük „szuperhegemóniának”. Ennek megfelelő­en, a szuperhegemónia egyúttal meghatározott osztályhelyzetet is jelent a világrendszer átfogó felhalmozási folyamatain be­lül. A kutatás egyik programpontja, hogy megvizsgáljuk a szu­perhegemónia lehetőségének okait, zónák közötti helyzetváltoz­tatásait, valamint azt, hogy milyen mértékben alakul át a szu­per-hegemónia további gazdasági és politikai hatalommá a világrendszerben. Míg a hegemónia CPH komplexumokból épül fel, a szuperhegemónia a lehetséges legtágabb területen, a vi­lágrendszer egészét átfogóan jön létre, s alkotóelemei egytől egyig hegemonikus struktúrák.

A szuperhegemónia egyetlen, átfogó és rendszerszerű egésszé kovácsolja az összes őt alkotó hegemóniát. Termé­szetesen, az egyes különálló hegemóniák közötti intézményes integráció nem olyan mértékű, mint az egyes hegemóniákon belüli integrációs fok. Mindazonáltal, amennyiben kölcsönösen egymásba hatoló felhalmozás áll fenn, az egyidejű ós/vagy érintkező hegemóniák nem tekinthetők autonómnak. A világ­rendszer egész osztályszerkezetében, felhalmozási módtól füg­getlenül, a szuperhegemonikus osztályhelyzet a legkedvezőbb: a világméretű felhalmozási folyamatban ez a végső „centrumok centruma”.

Milyen mértékben alapult ezen átfogó szuperhegemónia egyéb tényezőkön is, mint a politikai hatalom gyakorlásán, illet­ve kulturális közvetítésen? S különösen: milyen mértékben és milyen mechanizmusok révén foglalt magába egy ilyen átfogó szuperhegemónia centralizált (szuperhegemonikus) tőkefelhal­mozást? A felhalmozást a többi hegemonikus a/centrumban ke­letkezett és/vagy azokon átvitt gazdasági többletérték elszívá­sán keresztül táplálták-e? A válasz általánosságban mindkét kérdésre igenlő, s ha utánanézünk, bőven találunk történelmi tényeket, amelyek megerősítik ezt. Így például, William McNeill (egy Frankkal folytatott beszélgetésben) felveti, hogy Kína ma­ga is tőkét halmozott fel azáltal, hogy tőkét és többletértéket vont magához nyugatról az 1500 előtti évszázadokban. Szuper­hegemonikus volt-e tehát Kína? Kína előtt föltehetően India volt szuperhegemonikus helyzetben a világrendszerben. Meglehet, hogy az i. sz. nyolcadik és kilencedik évszázadban hatalmas bagdadi központjával az Abbaszida Kalifátus volt szuperhegemonikus. Ám Európa uralmának létrejöttét a Mogul, Csin és Oszmán birodalmak fölött is csupán az európai expanzió kon­junktúrájának, illetve az utóbbi területek felhalmozási és hege­monikus entrópiájának vonatkozásában érthetjük meg. A tizen­kilencedik században Nagy-Britannia a szuperhegemonikus helyzet jelöltje, őt követi az USA a huszadik század közepén, majd esetleg Japán a huszadik század legvégén, illetve a hu­szonegyedik század elején.

Ennek megfelelően, a szuperhegemónia nem korlátozódik a kapitalista világgazdaságra, hanem lehetséges, hogy a világ­rendszer fejlődésének más, korábbi pontjain is létrejött. A szu­perhegemónia rugalmasabb, mint a birodalmak vagy az impe­rializmus. Nemcsak a diplomácia, szövetség és háború politikai és államközi szintjein működik, hanem – és talán még inkább – a szuperfelhalmozás révén.

Ha elfogadjuk, hogy létezett szuperhegemónia a mi korunk előtt is, mikor és miért tolódott el a világrendszer szuperhegemoniális centruma, vagyis a felhalmozás számára legelőnyö­sebb pont a rendszeren belül? Milyen hatással voltak a szuperhegemoniális centrumok ilyen eltolódásai a világrendszer fej­lődésére, és milyen „funkcionális” szerepet játszottak abban? Például, az Abbaszidák szuperhegemóniáját a nyolcadik szá­zadban az is kifejezi, hogy képesek voltak legyőzni a Tang Kínát Talasznál 751-ben, majd szövetséget kötni velük 798-ban, s fenntartani ellenőrzésüket Közép-Ázsia fölött. Lehetséges, hogy Nagy-Britannia szuperhegemóniája hozzájárult ahhoz, hogy meghatározza a kontinensen fennálló erőegyensúlyt, s megakadályozza az egyközpontú hegemóniára irányuló törek­véseket, például Napóleonét. Az Egyesült Államok szuperhege­móniája 1945 után lehetővé tette számára, hogy átstrukturálja a világrendet, s nagymértékben kiterjessze gazdasági és kato­nai befolyását a világrendszer egészére. Egyelőre még nem dőlt el, képes lesz-e – és hogyan – Japán arra, hogy a világ­méretű felhalmozási folyamatban kivívott szuperhegemonikus státuszát további politikai és gazdasági hatalommá konvertálja a huszonegyedik század világrendszerében.

4. A felhalmozás felhalmozódása

Mióta létezik tehát a tőkefelhalmozás átfogó és átható világ­rendszer-méretű folyamata, amely meghatározza az őt alkotó struktúrák struktúráit? Más szavakkal, mióta folyik a tőkefelhal­mozás világrendszer-méretű felhalmozódása? A szuperhege­móniák (alkalmi és ideiglenes) megléte, mint fentebb láttuk, ezekben az időszakokban szuperfelhalmozást is jelent. A világ­rendszer valamely zónájában folyó felhalmozás azonban még szuperhegemóniák híján sem lett volna az, ami volt, ha nem lettek volna meg azok a kapcsolatok, amelyek az illető zónát a világrendszer egyéb zónáinak felhalmozási folyamataihoz kötöt­ték, így az egymással versengő hegemóniák és a hozzájuk tar­tozó struktúrák és felhalmozási folyamatok is hozzájárulhattak a felhalmozás világrendszer-méretű felhalmozódásához. A fel­halmozás ilyen átfogó szerkezete és az ebből adódó kumulatív felhalmozási folyamat arra utal, hogy a rendszerfejlődés esetleg egységes logikával” bír.

A felhalmozás felhalmozódása a világrendszerben így az ökológiai, gazdasági, technológiai, társadalmi, politikai és kulturális változások történelmi folyamatának nem pusz­tán folytonos, de egyben kumulatív jellegére is enged következtetni. A felhalmozás felhalmozódása semmiféle uniformitást nem kíván meg a rendszerben vagy annak részeiben végbemenő folyamatok között; semmiféle összhang nem szük­ségszerű a részek között, sem a változás egyirányúsága akár a részek, akár az egész rendszer tekintetében, s hangsúlyozot­tan nincsen semmiféle egyöntetűség a változások sebességé­ben sem.

Ellenkezőleg: a történelmi tapasztalatok, éppúgy, mint saját elemzésünk, arra utalnak, hogy (Mihail Gorbacsov ENSZ-be-szódét idézve): az egység a sokféleségen keresztül valósul meg. A világrendszer egysége és az abban végbemenő ku­mulatív felhalmozási folyamat a centrum-periféria-hátor­szág struktúra, a felhalmozási módok és hegemonikus kü­lönbségek alkotta sokféleségen nyugszik. Ezek termé­szetesen maguk is az emberiségre jellemző társadalmi, nemi, faji, etnikai, kulturális, vallási, ideológiai és egyéb különbsége­ken alapulnak. A történelmi változás számtalan „progresszív” vagy „retrográd” irányban végbemehet, mind a rendszer egé­szében, mind részeiben, mindennemű egyirányúság vagy akár csak összhang nélkül.

Többek között ezért van az, hogy a történelmi változás sem egyöntetű módon megy végbe illetve kumulálódik, hanem eltérő sebességgel, néha felgyorsulva, máskor lelassulva vagy akár visszafejlődve. A fizikai változásokhoz, illetve a biológiai fej­lődéshez hasonlóan, a történelmi változás folyamata a kri­tikus pontoknál felgyorsul és/vagy elágazik. Több mint va­lószínű, hogy a kortársaknak ritkán van fogalmuk róla, hogy ilyen „speciális” periódusban élnek és cselekszenek – sokan pedig éppen olyankor hiszik ezt, amikor szó sincs róla. A visszatekintés több fényt vet a történelemre, mint az előrelátás vagy akár a kortárs oldalpillantás, netán önvizsgálat. Azonban a visszatekintésnek is hosszú utat kell még megtennie, különö­sen a történelmi változás dinamikájának és változékonyságának megragadásában. Az alábbiakban még röviden visszatérünk e problémákra a „dinamika” címszó alatt.

VII. Egy történelmi materialista politikai gazdaságtan és kutatási program

1. A történelmi materialista politikai gazdaságtan: összefoglaló következtetések

A jelen tanulmányban három kulcsfontosságú érvet fejtettünk ki. Az első az, hogy a világrendszer kialakulása korábbra tehető, mint a modern kapitalizmus kifejlődése, lehet, hogy akár több ezer évvel is. A második, hogy a világrendszer egész fejlődése során a felhalmozási folyamatok a legfontosabbak és legalap­vetőbbek. A harmadik érv pedig úgy szólt, hogy bár a felhal­mozási mód számos történelmi változáson ment keresztül, a felhalmozás összefüggő és kumulatív folyamatot alkotott a vi­lágrendszeren belül. Következésképpen azt állítjuk, hogy új ku­tatási programra van szükség, amely nagyobb mértékben vizs­gálja a felhalmozás kumulatív folyamatát a világrendszer törté­neti fejlődésének egészén keresztül – ez az „egész” legalább ötezer évet jelent. A modern kapitalista világrendszer korszakos trendjei, ciklusai és ritmusai így érthetőbbé válnak a történelmi világrendszer sokkal hosszabb ciklusai, trendjei és ritmikája kontextusában, különösképpen a felhalmozási folyamatok és ciklusok összefüggésében.

Érvelésünk alapjául új kritériumokat alkalmaztunk arra, hogy meghatározzuk, mi az, ami „rendszerszerű” kölcsönhatásnak minősül. Egy világméretű rendszerszerű kapcsolat alapkritériu­ma a gazdasági többletérték átvitele vagy cseréje. A diplomácia, a szövetségek és háborúk csupán járulékos, és talán az előb­biből levezethető kritériumai a rendszerszerű kölcsönhatásnak. A világrendszer meghatározásához tehát bevezettük a „kölcsö­nösen egymásba hatoló” felhalmozás kritériumát. E kritériumok alkalmazásával azt tapasztaltuk, hogy a világrendszer eredete több ezer évvel hátrább kerül az időben. A világrendszer végső gyökereit egy archaikus ázsiai-afrikai-európai gazdasági lánc kialakulásában találjuk, amely először a ma Nyugat-Ázsia, Kö­zép-Kelet, illetve Keleti Mediterráneum néven ismert területeken fejlődött ki, időszámításunk előtt 2500 körül. Ezt követően a vi­lágrendszer folyamatosan fejlődött, terjeszkedett és mé­lyült. Idővel asszimilálta az összes többi centrum-periféria-hátország rendszert és/vagy elkeveredett velük, kialakítva a jelenlegi modern világrendszert. Relatíve határtalan gaz­dasági lánca állandó ellentmondásban áll a ráépülő, relatíve zártabb politikai szervezettel. A világrendszerre illetve alrend­szereire születésüktől fogva jellemzők a felhalmozási, illetve hegemoniális ciklusok, éppúgy, mint a centrum-periféria-hátor­szág viszonyok.

A világrendszer történelme tényleges kontinuumot alkot, amelynek két legalapvetőbb jelenségét a felhalmozási és a hegemoniális ciklusok alkotják. E két ciklikus jelenség rend­szerszerű kölcsönhatásban áll egymással. Ezen alapul az a meggyőződésünk, hogy a világrendszerben kumulatív felhalmo­zási folyamatok húzódnak végig az így kiterjesztett időinterval­lumon.

Mindebből az következik, hogy értelmes és érdemes kidol­gozni a világrendszer történelmének történelmi materialista po­litikai gazdaságtanát. Az i. sz. 1500 előtti világról szóló csaknem valamennyi történelmi és egyéb társadalomtudományi elemzés figyelmen kívül hagyta a világ történelmi, politikai és gazdasági folyamatainak és viszonyainak e rendszerszerű aspektusait – ahogy egyébként az 1500 utáni időkről szóló elemzések leg­nagyobb része is. Voltak tudósok, pl. Tilly⁴⁵ , akikben felmerült egy ilyen világrendszer-történelem megalkotásának lehetősége, azonban végül lemondtak a feladatról, valószínűtlennek vagy lehetetlennek ítélve azt. Mások, mint Farmer⁴⁶ , Chase-Dunn⁴⁷ , Ekholm⁴⁸ illetve Ekholm és Friedman⁴⁹ elindultak ezen az úton, ám szemmel láthatóan megrettentek és megtorpantak vagy visszafordultak. Egy maroknyi tudós, elsősorban Childe⁵⁰ , McNeill⁵¹ , Stavrianos⁵² és legutóbb Wilkinson⁵³ úttörő előrelé­péseket tett a világrendszer-történet megalkotásában. Frank⁵⁴ áttekintést nyújt a fentiek (és számos más tudós) elméleti meg­fontolásairól, s fenntartásaikat alaptalannak minősíti. Ezután ja­vaslatot tesz arra, miért és hogyan kellene az ilyen és más úttörő munkákat kiterjeszteni és kombinálni egy világtörténet és ehhez kapcsolódó, világrendszer-vonatkozású történelmi mate­rialista politikai gazdaságtan megalkotása érdekében, az itt vá­zolt elvek szerint.

2. Politikai, gazdasági és kulturális háromlábú asztalok

A világrendszer történetén végighúzódó kumulatív felhalmozás történelmi materialista politikai gazdaságtana nem zárja ki, de még csak nem is becsüli alá a társadalmi, politikai, kulturális, ideológiai és egyéb tényezőket. Ellenkezőleg, kapcsolatba hoz­za egymással és integrálja őket. Hasonlóképpen nem szükség­szerű az sem, hogy egy ilyen tanulmány „gazdasági determi­nizmuson” alapuljon. Ellenkezőleg: éppen az ilyen vizsgálat ismerné föl a társadalmi asztal minimum három lábának inter­akcióját, amelyek nélkül ez az asztal még csak meg sem áll­hatna, fejlődésről nem is beszélve. Az asztal három lába: a politikai hatalom szervezete; a felhalmozás kulturális és ideoló­giai legitimációja; és a gazdasági többletérték, illetve tőkefelhal­mozás kezelése komplex munkamegosztás révén. Ezek mind­egyike kapcsolódik a másik kettőhöz, és valamennyien kapcso­latban állnak a rendszerrel mint egésszel, illetve annak átala­kulásaival.

E világrendszer történelmi fejlődésének történelmi materia­lista politikai gazdaságtani elemzése szükségképpen magába foglalna ökológiai, biológiai, kulturális, ideológiai és – termé­szetesen – politikai tényezőket és viszonyokat is. így jogos és ésszerű, ha számos politikai eseményt és intézményt, valamint ezek ideológiai manifesztációit a hozzájuk kapcsolódó, illetve esetleg őket meghatározó ökológiai és gazdasági mozgatóerők és akadályok révén próbálunk magyarázni. Különösen nagy fi­gyelmet érdemelne az, hogy hogyan segíti elő a gazdasági többletérték létrejötte és megszerzése a társadalmi és politikai intézmények, katonai hadjáratok és ideológiai legitimációk ala­kulását. Az olyan gazdasági intézmények, mint Polányi⁵⁵ híres reciprocitás-redisztribúció-piac hármasa rendre egymással el­keveredve s mindig valamilyen politikai szerveződéssel együtt jelennek meg. S számos politikai folyamat vagy intézmény ren­delkezik gazdasági vonatkozással vagy „funkcióval”.

A három alkotórész, vagyis az asztal három lába, beágya­zódik a felhalmozási módba. Egyetlen felhalmozási mód mű­ködése sem nélkülözhet egy megfelelő felhalmozási ideo­lógiát, egy komplex munkamegosztáson alapuló gazdasági láncot, amelyben az osztályviszonyok elősegítik a többlet­érték elvonását, valamint egy politikai apparátust, amely a „legitim” erőszak végső szankciója révén érvényt szerez a felhalmozás meghatározott szabályainak és viszonyainak. Az ideológia és a politikai apparátus Integráns részét képezi a felhalmozási módnak. Nincs szuperstrukturális „autonó­miájuk” sem egymáshoz, sem a gazdasági láncolat tulaj­donságaihoz képest. Ennek ellenére, az ideológia és a po­litikai verseny és küzdelem időnként legalábbis félautonóm jelleget ölt. Ez azonban nem mond ellent annak a másik té­telnek, miszerint általánosan véve nincs autonómiájuk a gazda­sági láncolattal szemben.

Visszautasítunk minden vulgáris egyirányú oksági sémát, amelyben a gazdasági láncolat szükségszerűen determinálja az illető felhalmozási mód ideológiáját és politikai apparátusát, mi­vel ezek valójában nem alkotnak különálló egységeket. Ehelyett azt az alternatív gondolatot javasoljuk, amelyben egy történel­mileg specifikus felhalmozási mód három aspektusa min­denoldalú kölcsönhatásban áll egymással. Tény ugyanis, hogy bizonyos esetekben, különösen az egyik felhalmozási módból a másikba való átmenetek során az ideológiai és politikai erőknek rendkívül fontos szerep jut az átmenetből kifejlődő gazdasági láncolat szerkezetének meghatározásá­ban. Főként ezekre a periódusokra jellemző, hogy széles tömegbázissal rendelkező társadalmi mozgalmak avatkoz­nak be a világ- (és a helyi) történelem menetébe. E társa­dalmi mozgalmakat gyakorta teljesen figyelmen kívül hagyják, vagy figyelembe veszik ugyan, de elmulasztják a világrendszer strukturális és temporális kontextusában megfelelően elemezni őket. Egykönnyen magunk mögött hagyhatjuk a vulgáris ökonomizmust, ám nem szükségszerű, hogy eltávolodjunk az „öko­nómiai” determinizmus valamilyen formájától, feltéve, hogy az „ökonómiai” szó alatt azt értjük, hogy kellő figyelmet fordítunk a politikai gazdaságtani folyamatokra.

3. A világrendszer-történet struktúrájával és dinamikájával kapcsolatos elemzés és kutatás programja

A legfontosabb talán a világrendszer dinamikája, vagyis az, ho­gyan viselkedik/működik, illetve alakul át (alakítja át magát?) a rendszer maga. Vannak-e az átalakulásnak trendjei, ciklusai, belső mechanizmusai az 1500 előtti (és a későbbi) világrend­szerben? Mikor és miért gyorsul fel, illetve lassul le a történelmi változás folyamata? Melyek azok a történelmi gócpontok, ahol a mennyiségi változás minőségibe csap át? Melyek azok az elágazások, amelyeknél a változás folyamata irányt változtat? És miért? Lehetséges, hogy az általános rendszerelmélet adhat néhány választ, vagy legalábbis jobb kérdéseket tehet fel ezzel a (világ-)rendszerrel kapcsolatban is. Prigogine⁵⁶ például azt vizsgálja, hogyan alakul ki a káoszból a rend, és hogyan lehet­séges, hogy bizonyos kritikus pillanatokban és helyeken apró változások óriási átalakulásokat indíthatnak el a fizikai, biológiai, ökológiai és társadalmi rendszerekben.

A közelmúltban Ekholm és Friedman⁵⁷, Chase-Dunn⁵⁸ és mások vizsgálni kezdték az 1500-nál korábbi részleges „világ”-rendszerek strukturális és dinamikai tulajdonságait. Ugyanakkor lehetségesnek látszik hosszabb (ós ezeken belül rövidebb) fel­halmozási, infrastrukturális beruházási, technológiai változásbeli és hegemoniális ciklusokat sokkal messzebbre visszakövetnünk a világrendszer történetében. Nemcsak annak áll fenn a lehe­tősége, hogy ilyenek valóban léteztek, de annak is, hogy meg­lehetősen független autonómiával bírtak a konkrét politikáktól és a politikától egyáltalán. S valóban – ahogy az újabb korok esetében is – a politikák nagy része sokkal inkább az alap­vetően nem tudatosított ciklikus változások terméke, illetve az ilyenekre adott reakció. Továbbá, a politika sokkal inkább hajlamos megerősíteni, semmint akadályozni az ilyen cik­lusokat, illetve trendeket. E ciklikus folyamat, illetve az erre adott politikai reakció tapasztalható a különféle birodalmak ha­nyatlásakor, ideértve a jelenlegi Amerika helyzetét is.

S milyen mértékben volt ciklikus jellegű a tőkefelhalmozás folyamata, illetve az ehhez kapcsolódó egyéb fejlődés? Vagyis: előfordultak-e azonosítható gyorsulás/lassulás, emelkedés/ha­nyatlás jellegű kilengések az alrendszerek, illetve a rendszeregész struktúrájában és dinamikájában? Továbbá: ciklikus jel­legűek voltak-e az ilyen kilengések, vagyis a rendszer szem­pontjából öngerjesztők, amennyiben a felemelkedés hanyatlást, a visszaesés ismét emelkedést generált? E kérdést már felve­tették az 1500 utáni világrendszerrel (vagyis annak különféle gazdasági és politikai értelmezéseivel) kapcsolatban. Így példá­ul Wallerstein⁵⁹ és Frank⁶⁰ hosszú ciklusokat találnak a gazda­sági növekedésben és a technológiában. Modelski⁶¹ és Gold­stein⁶² a politikai hegemóniában és a háborúban fedeznek fel ilyen hosszú ciklusokat. Wallerstein a rendszer expanziós élet­ciklusát és előre jelezhető hanyatlását is tételezi. Toynbee⁶³, Quigley⁶⁴, Eisenstadt⁶⁵ és mások összehasonlító vizsgálatokat végeztek az 1500 előtti civilizációk életciklusai között. Hason­lóan jártak el az olyan archeológusok is, mint Robert M. Adams⁶⁶. De milyen mértékben voltak világrendszer-méretű in­gadozások és ciklusok is, és mi volt a szerepük a világrendszer alakulásában és fejlődésében?

Az infrastrukturális befektetések szemmel láthatóan ciklikus vagy fázisokra oszló mintának megfelelően történnek, s közvet­len összefüggésben állnak a felhalmozási vagy hegemoniális ciklussal/fázissal. Az újonnan létrejött hegemonikus rendsze­rekhez általában az infrastrukturális beruházások intenzív fázisa kapcsolódik, amit általános gazdasági növekedés követ, s en­nek hatására a felhalmozás is növekszik, így gyümölcsözőnek bizonyulhat, ha a szuperhegemónia hosszan tartó folyamatos emelkedő-ereszkedő ciklusát kezdjük keresni.

Az infrastrukturális befektetési ciklusok így a világrendszer felhalmozási és hegemoniális ciklusaihoz kapcsolódnak. Van­nak-e az infrastrukturális befektetésnek olyan kumulatív aspek­tusai is, amelyek befolyásolják a világrendszer későbbi fejlődé­sét? Az igenlő válasz nem jelenti azt, hogy, mint Ekholm és Friedman⁶⁷, az egyetlen „tőke-imperialista” termelési mód állás­pontjára helyezkednénk, amely a világtörténelem egészén ke­resztül a birodalmi politikai erő alkalmazásán mint a felhalmozás politikai eszközén alapulna. Milyen kölcsönhatásban állt egy­mással a világrendszer fejlődésében a magántulajdonú és az állami infrastrukturális befektetés? Például, mi a magántulajdo­nú infrastrukturális befektetés szerepe a világrendszer összetett ellátási kapcsolatrendszerének fenntartásában? Milyen mérték­ben teremti meg, illetve tartja fent az állami infrastrukturális be­fektetés a világrendszer ellátási kapcsolatrendszerét? Az egy­más mellett létező hegemóniák közötti fázisok konjunktúrája és szinkronizációja hogyan befolyásolja az infrastrukturális befek­tetés megfelelő ciklusait?

Ha a világrendszer öt-hat évezredes fejlődését egységes kumulatív kontinuumnak tekintjük, s legfontosabb trendjeit, cik­lusait és ritmusait egy történelmi materialista politikai gazdaság­tan talajáról próbáljuk megvilágítani, akkor ennek egy „világrend­szer-történet” létrejöttéhez kell vezetnie. Az ilyen világrendszer-történet nem lehet csupán összehasonlító világtörténet, de még a világrendszerek összehasonlító története sem. A történelmi materialista világrendszer-történet az osztályok kialakulá­sát, a tőkefelhalmozást, az államok kialakulását és a világ­rendszer egészében érvényesülő hegemonikus szerkezete­ket, úgy tekintené, mint a világtörténelem világrendszer-mé­retű egységes felhalmozási és fejlődési folyamatának integráns aspektusait. Ez a történetírás nem lenne Európa-centrikus, ahogy minden egyéb centrizmust is elkerülne. Az át­fogó világrendszer-történet embercentrikus lenne.

Ennek megfelelően, a Nyugat-Európa-centrikus világtörténet és torzulásai helyett olyannyira áhított megoldásnak nem kell csupán egyéb, egymással versengő centrista történetírások va­lamelyikének lennie, legyenek bár azok Iszlám-, Japán-, Kína- vagy egyéb -centrikusak. S azt sem kell elfogadnunk, illetve arra sem szabad törekednünk, hogy az eurocentrizmust egy világtörténelmi „érdemességi programmal” helyettesítsük, amely az összes (kortárs) kultúrának megadja a múltnak őt megillető, elkülönült, de „ugyanakkora” darabját. Ám ha az ilyen világtör­ténet nem egy efféle mindenkinek „azonos időt” adó történetírás lenne, vajon nem korlátozódna vagy összpontosítana-e csupán arra, hogy egyszerűen felmutassa a reprezentatív „nem nyugati civilizációkat” és kultúrákat a nyugatiak mellett és/vagy össze­hasonlítsa megkülönböztető illetve közös vonásaikat? A válasz: nem; képesek vagyunk rá és egyben kötelességünk is egy em­bercentrikus világrendszer-történet megalkotása, amely kulturá­lis önazonosságunk ideológiai igenlésén túl fel tudja ismerni és szükségszerűen felismerteti a sokféleségben és a sokféleségen keresztül megvalósuló történelmi és kortárs egységünket Mióta létrejött, az UNESCO programja az Emberiség története meg­alkotására, beleértve az 1954-ben indult Journal of World Historyt [Világtörténelmi Szemle], illetve újabban a „selyemutak” feltérképezését célzó tervet, számos tiszteletreméltó erőfeszí­tést tett ebben az irányban, mindeddig azonban kevesebb meg­győző erővel, mint remélhető lett volna. Azt javasoljuk, hogy az embercentrikus világtörténet megírására irányuló új erőfeszítés egyik, ha nem egyetlen sarokköve, a fentieknek megfelelően, az egyetlen világrendszerbeli kölcsönösen egyenlőtlen felhal­mozási folyamat és szerkezet vizsgálatán alapuljon, ahol a vi­lágrendszer magában foglalja legalábbis az afrikai-európai­ázsiai ökumenét az elmúlt néhány évezredre visszamenőleg, valamint az „Új Világ” Amerikáit is i. sz. 1500 óta.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmány eredetileg a Dialectical Anthropology 15. számában, 1990-ben jelent meg, pp. 19-42.

Jegyzetek

1 David Wilkinson: The Future of the World State From Civilization Theory to World Politics [A világállam jövője: a civilizáció-elmélettől a világpolitikáig.] Előadás, elhangzott az International Studies Association éves ülésén. London, 1989. március 28—április 1.

2 Gordon Childe: Man Makes Himself [Az ember önmagát teremti]. New York: Mentor, 1951.

3 Brooks Adams: The Law of Civilization and Decay: An Essay on History [A civilizáció és a hanyatlás törvénye: esszé a történelemről]. New York: Alfred A. Knopf, 1943. – David Wilkinson: Central Civilization [Központi civilizáció]. Comparative Civilizations Review 17, Fall 1987. pp. 31-59.

4 Philip Curtin: Cross Cultural Trade in World History (Kultúraközi kereskedelem a világtörténelemben). Cambridge: Cambridge University Press, 1984.

5 David Wilkinson: id. mű.

6 Wolfram Eberhard: A History of China [Kína története]. London: Routledge, Kegan, Paul, 1977.

7 Uo.

8 Paul Johnstone: The Seacraft of Prehistory [A történelem előtti hajózás]. London: Routledge, 1989.

9 Immanuel Wallerstein: The Modern World System, Vol 1. [A mo­dern világrendszer, 1. köt.] New York: Academic Books, 1974.

10 William H. McNeill: The Pursuit of Power: Technology, Armed Force and Society since AD 1000 [Hajsza a hatalomért: technológia, fegyveres erő és társadalom i.sz. 1000 óta]. Chicago: University of Chicago Press, 1982.

11 Gordon Childe: What Happened in History [Mi történt a történe­lemben]. Harmondsworth, Middlesex: Pelican, 1941.

12 Immanuel Wallerstein: id. mű. I. Wallerstein: The West, Capital­ism and the Modern World System [A Nyugat, a kapitalizmus és a modem világrendszer]. Joseph Needham: Science and Civilization in China, Vol. VII.: The Social Background [Tudomány és civilizáció Kí­nában, VII. köt.: A társadalmi háttér] számára készült fejezet.

13 Jane Schneider: Was there a Pre-Capitalist World System? [Lé­tezett-e prekapitalista világrendszer?] Peasant Studies, 6, 1, 1977. pp. 30-39.

14 Immanuel Wallerstein: The Modern World System. Id. mű. I. kö­tet.

15 Andre Gunder Frank: World Accumulation 1492-1789 [Világmé­retű felhalmozás 1492-1789]. New York: Monthly Review Press és Lon­don: Macmilian Press, 1978. Andre Gunder Frank: Dependent Accu­mulation and Underdevelopment [Függőségi felhalmozás és alulfejlett­ség] New York: Monthly Review Press és London: Macmilian Press, 1988. Andre Gunder Frank: Crisis: In the Third World [Krízis: a harmadik világban]. New York: Holmes and Meier és London: Heinemann, 1981.

16 Kasja Ekholm: On the Limitations of Civilization: The Structure and Dynamics of Global Systems [A civilizáció korlátairól: a világméretű rendszerek szerkezete és dinamikája]. Dialectical Anthropology, 1980. pp. 155-166.

17 Christopher Chase-Dunn: Rise and Demise: World Systems and Modes of Production [Felemelkedés és hanyatlás: a világrendszerek és a termelési módok]. Boulder; Westview Press, publikáció alatt. C. Chase-Dunn: Core/Periphery Hierarchies in the Development of Inter-societal Networks [Centrum/periféria hierarchiák a társadalmak közötti hálózatok kialakulásában]. Kéziratban, 1989.

18 Christopher Chase-Dunn: id. mű

19 David Wilkinson: id. mű

20 Michael Rowlands, Mogens Larsen és Kristian Kristiansen (szerk.): Center and Periphery in the Ancient World [Centrum és periféria az antik világban]. Cambridge: Cambridge University Press, 1987.

21 Christopher Chase-Dunn és Thomas D. Hall (szerk.): Precapita­list Core/Periphery Relations [Prekapitalista centrum/periféria viszo­nyok]. Boulder: Westview, publikáció alatt.

22 Immanuel Wallerstein: The Modern World System, Vol. 1.

23 Arnold Toynbee: A Study of History [Tanulmány a történelemről]. Oxford: Oxford University Press, 1973.

24 Thomas D. Hall: Incorporation in the World System: Towards a Critique [Beépülés a világrendszerbe: egy kritikához]. American Socio­logical Review, 52, 3, 1986. pp. 390-402.

25 Eric Wolf: Europe and the People Without History [Európa és a történelem nélküli nép]. Berkeley: University of California Press, 1982.

26 William H. McNeill: The Rise of the West. A History of the Human Community [A Nyugat felemelkedése. Az emberi közösség története]. Chicago: University of Chicago Press, 1964.

27 Owen Lattimore: Inner Asian Frontiers of China [Kína belső-ázsiai határai]. Boston: Beacon Press, 1940. O. Lattimore: Studies in Frontier History: Collected Papers 1928-1958 [Határtörténeti tanul­mányok: összegyűjtött írások 1928-1958)] Oxford: Oxford University Press, 1962.

28 Robert Gilpin: War and Change in World Politics (Háború és vál­tozás a világpolitikában). Cambridge: Cambridge University Press, 1981.

29 Wolfram Eberhard: id. mű.

30 Jacques Gernet: A History of Chinese Civilization [A kínai civili­záció története]. Cambridge: Cambridge University Press, 1985.

31 Frederick J. Teggart: Rome and China: A Study of Correlations in Historical Events [Róma és Kína: tanulmány a történelmi események korrelációjáról]. Berkeley: Berkeley University Press, 1939.

32 G. E. M. de Ste Croix: The Class Struggle in the Ancient Greek World [Osztályharc az antik görög világban]. London: Duckworth, 1981.

33 Paul Kennedy: The Rise and Fall of the Great Powers [A nagy­hatalmak felemelkedése és bukása]. New York: Random House, 1987.

34 Immanuel Wallerstein: The Modern World System, Vol. 1.

35 Georg Modelski: Long Cycles in World Politics [Hosszú ciklusok a világpolitikában]. London: Macmillan Press, 1987.

36 William Thompson: On Global War: Historical-Structural Ap­proaches to World Politics [A világméretű háborúról: a világpolitika tör­téneti és strukturális megközelítései]. Columbia: University of South Ca­rolina Press, 1989.

37 Immanuel Wallerstein: The Modern World System, Vol. 1.

38 Martin Wight: Power Politics [Hatalmi Politika]. New York: Holmes Meier, 1987.

39 Joshua Goldstein: Long Cycles: Prosperity and War in the Modern Age [Hosszú ciklusok: jólét és háború a modern korban]. New Haven: Yale University Press, 1988.

40 Paul Kennedy: id. mű.

41 David Wilkinson: id. mű.

42 Michael Mann: The Sources of Social Power, Volume 1.: A His­tory of Power from the Beginning to AD 1760 [A társadalmi hatalom forrásai, 1. köt.: A hatalom története a kezdetektől 1760-ig]. Cambridge: Cambridge University Press, 1986.

43 Barry K. Gills; Synchronization, Conjuncture and Center-Shift in East Asian International History [Szinkronizáció, konjunktúra és centrum-eltolódás a kelet-ázsiai történelemben]. Előadás az International Stu­dies Association és a British International Studies Association konfe­renciáján, London, 1989. ápr. 1.

44 George Modelski: id. mű.

45 Charles Tilly: Big Structures, Large Processes, Huge Compari­sons [Nagy struktúrák, átfogó folyamatok, tág összehasonlítások]. New York: Russell Sage Foundation, 1984.

46 Edward L. Farmer et al.: Comparative History of Civilization in Asia [Az ázsiai civilizációk összehasonlító története]. Reading, Mass.: Addison-Wesley 1977. E. L. Farmer: Civilization as a Unit of World History: Eurasia and Eurasia's Place in it [A civilizáció, mint világtörté­nelmi egység: Eurázsia és helyzete]. The History Teacher, Vol. 18., No. 3., 1985. május.

47 C. Chase-Dunn: Rise and Demise: World Systems and Modes olProduction [Felemelkedés és hanyatlás: a világrendszerek és a ter­melési módok]. Boulder: Westview Press, publikáció alatt. C. Chase-Dunn: Core/Periphery Hierarchies in the Development of Intersocietal Networks [A Centrum/periféria hierarchiák a társadalmak közötti hálózatok kialakulásában]. Kéziratban, 1989.

48 Kasja Ekholm: id. mű.

49 Kasja Ekholm és Jonathan Friedman: Capital Imperialism and Exploitation in Ancient World Systems [Tőke, imperializmus és kizsák­mányolás az antik világrendszerekben]. Review, IV, 1. 1982, nyár. pp. 87-109.

50 Gordon Childe: What happened in History [Mi történt a történe­lemben]. Harmondsworth, Middlesex: Pelican, 1942.

51 William H, McNeill: id. mű, vö. 26. jegyzet; W. H. McNeill: The Pursuit of Power. Technology, Armed Force and Society since AD 1000 [Hajsza a hatalomért: technológia, fegyveres erő és társadalom i. sz. 1000 óta]. Chicago: University of Chicago Press, 1982. W. H. McNeill: The Rise of the West after Twenty Five Years [A Nyugat felemelkedése huszonöt év múltán]. Journal of World History Vol. 1, no. 1. publ. alatt.

52 L. S. Stavrianos: The World to 1500: A Global History [A világ 1500-ig: világtörténelem]. Englewood Cliffs: Prentice Hall, 1970.

53 David Wilkinson: Central Civilization [Központi civilizáció]. Com­parative Civilizations Review 17, 1987. ősze, pp. 31-59, D. Wilkinson: The Future of the World State: From Civilization Theory to World Politics [A világállam jövője: a civilizáció-elmélettől a világpolitikáig]. Előadás, elhangzott az International Studies Association éves ülésén. London, 1989. március 28—április 1.

54 Andre Gunder Frank: A Theoretical Introduction to Five Hundred Years of World System History [Elméleti bevezető ötezer év világrend­szer-történetéhez). Review, 1990. publ. alatt.

55 Karl Polányi: The Great Transformation – The Political and Eco­nomic Origins of Our Time [A nagy átalakulás – korunk politikai és gazdasági gyökerei]. Boston: The Beacon Press, 1957.

A demokrácia most kezd, a fejlődés pedig most szűnik meg jelszónak számítani a „harmadik világban”. Maga a „fejlődés” mint fogalom és mint kifejezés is láthatóan végső válságban van. Az „új” eszme, amely felváltja, a „demokrácia”. Amikor Gandhit megkérdezték, mit gondol a „nyugati civilizációról”, azt felelte: „nem lenne rossz gondolat”. Ennyit elmondhatunk a fej­lődésről és éppúgy a demokráciáról is. Azonban a harmadik világ számára a jövőben a „demokrácia” valószínűleg semmivel sem lesz valóságosabb, mint a „fejlődés” vagy, ha már erről van szó, a „nyugati civilizáció” volt a múltban. Ehelyett, éppúgy mint az utóbbi, a demokrácia is könnyen válhat olyan lobogóvá – vagy fügefalevéllé -, amely alatt folytatódik a Délnek az Észak általi kizsákmányolása és elnyomása.

Ezért hát, Abraham Lincoln szavaival fogalmazva, kevés va­lóságosan és a szó valódi értelmében vett demokratikus kor­mányzata lehet „a népnek, a nép által és a népért” a harmadik világhoz tartozó Dél bármely részén mindaddig, amíg ezen or­szágok gazdasági lehetőségei korlátozottak, és politikai dönté­seiket meghatározza részvételük az egész világgazdaságban, amelyet viszont az Észak irányit. Természetesen jelenleg nincs sem igény, sem előrelátható remény az egész világ­gazdaságot érintő, demokratikus alapon történő döntésho­zatalra. Amíg a demokrácia hiánya fennmarad a világgaz­daság egészének vonatkozásában, addig a politikai demok­rácia ennek bármely „szuverén” részén a legjobb esetben is csak korlátozott hatáskörű lehet.

Bevezetés a „fejlődés”- mint a „demokrácia” előfutára – fogalmába

A „harmadik világ” számára a második világháború vége óta a fejlődés ideológiája volt a politikai-gazdasági realitás és a po­litika zászlaja és fügefalevele. Mégis, a harmadik világhoz tar­tozó Dél nagy részén, a meghaladását célzó majd minden elképzelhető fajtájú ideológiai megoldás és politikai erőfe­szítés ellenére is, makacsul fennmaradt és részben még súlyosbodott is a gazdasági fejletlenség. Ez a történet nem új, és itt kevéssé kell részleteznem. Azonban van itt néhány későbbi, meglehetősen visszás fordulat, amely a jelen kontex­tusban figyelmet érdemel. Engedtessék meg, hogy ezzel kap­csolatban megismételjem néhány – nemrég publikált, részben önéletrajzi illetve önkritikái jellegű esszémben, a The Underdevelopment of Developmentben is taglalt – korábbi reflexiómat.

A világrendszer valóságos fejlődését sohasem irányította valamiféle globális „fejlesztési” elgondolás vagy politika (helyiek is csak kevéssé), és nem is felelt meg soha ilyeneknek. Ebben a világgazdaságban az egyes szektorok, régiók és népek idő­legesen és ciklikusan változó módon vezető és hegemoniális központi (mag)pozíciókat foglalnak el a társadalmi és technoló­giai „fejlődésben”. Azután át kell engedniük előkelő helyüket az őket felváltó újabbaknak. Ez rendszerint egy, a rendszeren be­lüli hosszú, válságos interregnum után történik. Ebben a krízis ­időszakban intenzív versengés folyik a vezető szerepért és a hegemóniáért. A központi mag a világtörténelem során a föld­golyón elsősorban nyugati irányban tolódott el. Az országok, régiók vagy szektorok alrendszereinek szintjén minden „fejlő­dés” a nemzetközi munka- és hatalommegosztáson belüli ki­váltságos helyzetüknek köszönhetően és e helyzet révén ment végbe. A jelenleg uralkodó nézetek a „nemzeti fejlődésről” egy rövidlátásból fakadó „optikai csalódás”, az önérdek által befo­lyásolt, szelektív, csőlátásszerű felfogás termékeként alakultak ki. A fejlesztési ideológia egy ilyen önmegtévesztő felfogáson alapul, és most ugyanez temeti is el, hiszen a kemény realitá­sokkal szemben egyre kevésbé és kevésbé tartható. Szüksé­gessé vált tehát, hogy ezt a fejlesztési elméletet, éppúgy, mint a mikro-kínálati és makro-keresleti oldallal operáló közgazdasá­gi elméleteket most valamilyen másfajta elmélettel váltsuk fel. Lekerekítettebb, dinamikusabb és mindent átfogó, a keresleti és kínálati oldalt egyaránt számba vevő gazdaságelméletre van szükségünk ahhoz, hogy a világgazdasági és technológiai fej­lődést, ha nem is irányítani, de elemezni tudjuk.

Az utolsó két évtizedben a legelterjedtebb politikai ideo­lógia és „fejlesztési elmélet” azt hirdette, hogy a „nemzeti fejlődés” a legjobban a „piac varázslata” révén biztosítható, mégpedig azáltal, hogy az „exportvezérelt” növekedés elő­mozdítása érdekében szabadjára engedjük a „szabad vál­lalkozást”. Az iránymutató modellek ebben a tekintetben Dél-Korea és Tajvan voltak. Ez a két ország a legutóbbi időszakban valóban igen jól szerepelt a világpiacon. Az ideológiai modell balszerencséjére azonban sikerük nem annyira a szabad vállalkozás, mint inkább az állami beavatkozás érdeme volt. Ezenfelül az, hogy e két országban az állam képes volt az ilyen típusú beavatkozásra, három korábbi tényezőn alapult: a háború előtti japán gyarmatosításon, a háború után Amerika által rájuk erőltetett földreformon és a hidegháború alatt kapott hatalmas összegű külföldi támogatáson. Túl ezeknek az eseteknek a „sa­játosságain”, az a tézis, hogy minden vagy akár számos más ország lemásolhatná „sikerüket”, alapvetően téves. A világpiac nem tudná felvenni egy Kína-méretű Hongkong exportját. Más­felől az, hogy jobb gazdasági elemzésre van szükségünk, nem jelenti azt, hogy van vagy lehetséges a fejlődésről vagy a fej­lődés számára egy olyan „modell”, amely világszerte alkalmaz­ható vagy lemásolható lenne.

Az ezzel a politikai modellel házaló ideológusok, valamint számos latin-amerikai, afrikai és délkelet-ázsiai ország szeren­csétlenségére, amelyek lényegében ugyanezt az exportvezérelt növekedési stratégiát követték, Hongkong és Szingapúr város­államai kivételével ez a modell mindenütt nyomorúságosan megbukott. Ráadásul Korea és Tajvan lehetősége az eddigi si­kersorozat folytatására ma egyre inkább kétségessé válik (lásd pl. Bello és Rosenfeld, 1990), nem is szólva arról, milyen poli­tikai és társadalmi árat kellett fizetni e diktatúrák fennállásának idején. Annak az oka, hogy további sikereik kétségessé váltak, természetesen a változó világpiacon folyó verseny követelmé­nyeiben rejlik, különös tekintettel az 1990 óta tartó új világgaz­dasági recesszióra.

A világpiacon és a világpiacért folyó egyre inkább techno­lógiai jellegű versengésben még nem látható, ki jutott el a túl­éléshez szükséges szintre. Másképpen kifejezve, ebben a világgazdasági székfoglaló társasjátékban még nem világos, ki­nek lesz még ülőhelye a játék legközelebbi szünetében, ame­lyet, könnyen lehetséges, éppen a jelenlegi új recesszió okoz majd. Koreának és Tajvannak talán lesz még esélye, de több mint valószínű, hogy nekik sem; és sikerük, amellyel kihasítanak maguknak egy részt a világpiacból, a legjobb esetben is időle­gesnek bizonyul.

Az azonban nyilvánvaló, hogy (Japántól eltekintve) Ázsia, Afrika és Latin-Amerika többi országa közül igen sok – éppúgy, mint a legtöbb kelet-európai ország és a Szovjetunió – nem érte el ezt a szintet. A forrásokkal takarékoskodó iparfejlesztési politika és egy információs/szolgáltató jellegű társadalom kiala­kulása megfosztja őket nyersanyagaik „hagyományos” piacaitól, és csökkenti viszonylagos előnyüket az alacsony munkaráfor­dítást igénylő termékek exportálásában. Ugyanakkor a techno­lógiai szint emelése a világpiaci versenyképesség megtartása érdekében a „harmadik” és a „második” világ országainak leg­nagyobb részében kudarcot vallott, bár természetesen ugyanez történt az iparilag fejlett „első” világ és különösen az Egyesült Államok számos szektora és népességcsoportja esetében is.

A valós kilátás tehát országok, régiók és népek számára az, hogy növekszik marginalizálódásuk veszélye. Azaz akaratuk ellenére kirekesztődhetnek a fejlődés világfolyamatából, ráadá­sul olyan feltételek között, amelyeket nem maguk választanak meg. A legnyilvánvalóbb eset erre a Szaharától délre fekvő Af­rika jelentős része. A nemzetközi munkamegosztásban a világ­piacon ugyanis láthatólag egyre kevesebb hely jut Afrika termé­szeti és emberi erőforrásainak. Miután a kapitalista „világfejlődés” során Afrikát kifacsarták, mint egy citromot, lehet, hogy jó­részt most sorsára hagyják. De ugyanez a sors fenyeget egyre inkább más régiókat és népeket is. Ráadásul az ilyen területek mindenütt megtalálhatók: a Délen (például Banglades, a brazil északkelet, Közép-Amerika stb.); a hajdani ipari övezetekben, mint amilyen Dél-Bronx és más nyugati régiók és népesség­csoportok; és egész belső régiók és népek esetében a „szo­cialista” Keleten, például a kínai-szovjet határ mindkét oldalán.

Az 1989-90-es év eseményei szükségszerűen felgyorsítják és súlyosbítják milliók marginalizálódását Kelet-Európában és a Szovjetunióban. Szovjet-Közép-Ázsia kifacsart citromjának el­dobása például részét képezi Borisz Jelcin orosz elnök politikai álláspontjának is. A Szovjetunió déli részén élők haragja amiatt, hogy a múltban oly sokáig kizsákmányolták őket, nemkülönben az az igényük, hogy a jövőben véget vessenek ennek, nagyon is kézenfekvő. Éppígy érthető a „hagyományos” etnikai és nemzeti identitás vonzóereje (vagy újrafelfedezése) és az etnikumok kö­zött előálló viszálykodás, amely mintegy válaszként jelentkezik a súlyosbodó gazdasági deprivációra, mint például a Szovjet-Közép-Ázsia egyes részein jelentkező 30 százalékos munka­nélküliségre. Ám a politikai „függetlenség” és az etnikai viszá­lyok Közép-Ázsiában vagy Közép-Afrikában kevés gazdasági előnyt jelenthetnek a jövőre nézve. Éppen ellenkezőleg, az, hogy politikai okokból etnikai és egyéb gátakat emelnek a gaz­dasági kapcsolatok vagy akár a kizsákmányolás elé, ezeket az országokat külön-külön és együttesen visszavetheti a történelmi fejlődés egy holtágába. (Jóllehet, ahogyan egy korábbi cikkem­ben érveltem [Frank, 1991/c], „Közép-Ázsia központi szerepe” egy évezreden keresztül történelmi tény volt, mielőtt a tizenha­todik században kialakult a világ mai, az Észak-Dél pólusok szerinti elrendeződése.) Ahelyett, hogy elérnék a vágyott „nyugat­európaizálódást”, e régiók közül nem kevés valószínűleg „latin­amerikanizálódik” majd, sőt némelyik akár még „afrikanizálódik” és „libanonizálódik” is.

Meglehet, hogy mindezekben az országokban és másutt is most valójában feláldozzák az embereket a „növekedésre irá­nyuló fejlesztési politika” oltárán. Áldozatául esnek annak a cél­nak, hogy országaik számára lehetővé váljék a hatékony be­kapcsolódás a tőkés világpiac meghatározta nemzetközi mun­kamegosztáson belüli versenybe, és áldozatai lesznek általában a jelenlegi társadalmi fejlődésnek. A Nyugat esetleg sokkal több bevándorlót tud majd befogadni annak a néhány országnak a segítségével, amely (többségükkel szemben, ahol csak szeret­nék ezt) valóban el tudja kerülni a marginalizálódást Közép-Amerikában és Afrikában. Sokan fogják ugyanis inkább válasz­tani a munkamegosztás által kizsákmányolt életet Északon, mint a háború, az éhezés vagy az élet szélsőséges marginali­zálódása következtében rájuk váró halált Délen.

Úgy tűnhet, hogy a harmadik és a korábbi „második” világ egyes részelnek amerikai, nyugat-európai és Japán ve­zetés alatt álló gazdasági blokkokba való esetleges beke­belezése ellentmond ennek a marginalizálódási folyamat­nak. Ám az érintett népesség többsége szempontjából az ilyen bekebelezés valójában nem mond ellent a marginali­zálódásnak, sőt éppenséggel felerősíti annak folyamatát. Ugyanis az ő területeiket és erőforrásaikat, éppúgy, mint mun­ka- és vásárlóerejüket, csak azért kebelezik be ezekbe a kiala­kulóban lévő regionális politikai-gazdasági blokkokba, hogy erő­sítsék a tömb élén álló országok gazdasági hatalmát és ver­senyképességét. Éppen ezért az ilyen blokkokba való bekebelezés csak olyan mértékben megy végbe, amennyire a tömb alulfejlett részein („a piramis alján”) van valami, amit a csúcson állók kizsákmányolhatnak. Ahol, és amikor az emberek munka- vagy vásárlóereje ehhez a célhoz nem járul hozzá, ők éppúgy marginalizáltak maradnak, mint egyébként maradnának. Sőt, a mind a gazdasági tömbök között, mind azo­kon belül folyó verseny nyomása csak felerősíti a marginalizá­lódás folyamatát a blokkokon belül, a piramis csúcsától az al­jáig. Ez az oka például annak, hogy a kanadaiak máris töme­gesen panaszkodnak a kanadai-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény miatt, és hogy a munkaerő szóvivői Kanadában, az Egyesült Államokban és Mexikóban egyaránt figyelmeztetnek rá: ha ezt a szabadkereskedelmi zónát kiterjesztik Mexikóra is, ez mindhárom országban fokozhatja a munkaerő kizsákmányo­lását vagy munkanélkülivé válását. Ezenkívül, ha egy ország beépül egy politikai-gazdasági tömbbe, egyre jobban ki van téve annak is, hogy a blokk vezető hatalmának politikai vonalát kell követnie. Ez a függő országot megfoszthatja attól a lehetőségtől, hogy képes legyen – a „Sinatra-doktrinát” követve – a „maga útját járni”, aminek pedig esetleg némi előnyét élvezhetné a világ­méretű gazdasági marginalizálódás szélesebb kontextusában.

Más szavakkal, lehetséges, hogy – a történelem egy újabb gazdasági fortélya révén – a világrendszeren belüli társadalmi fejlődés jelenlegi szintjón napjainkban egy globális méretű ket­tős gazdaság és társadalom van kialakulóban. Azonban ez a dualizmus különbözik attól a régebbi dualizmustól, amelynek hi­potézisét korábbi írásaimban (Frank, 1967 és másutt) elvetet­tem. A hasonlóság a kétféle dualizmus között csak látszólagos. A régi dualizmuselmélet szerint a szektorok vagy régiók elkü­lönültek voltak, azaz állítólag anélkül fejlődtek, hogy közöttük a múltban vagy a jelenben kizsákmányoló viszonyok jöttek volna létre, mielőtt a „modernizcáió” szerencsésen örökre egyesítené őket. Ezt az elkülönült kettős létezést tételezték fel az egyes országokon belül is. Én, s ezt ma is helyesnek tartom, mind­ezeket az állításokat tagadtam. Az új dualizmusban, amelyről most beszélek, másról van szó: az elkülönülés a másik civili­zációval való kapcsolatteremtés és gyakran az általa végrehaj­tott kizsákmányolás után következik be. A citromot azután dob­ják félre, hogy kifacsarták. Így ez az új dualizmus a társadalmi és technológiai evolúció ama folyamatának az eredménye, amelyet mások fejlődésnek hívnak. Továbbá ez az új dualiz­mus azok között alakul ki, akik részt vesznek, illetve akik többé nem tudnak részt venni a világméretű munkamegosztásban. E világméretű munkamegosztás sajátosságai bizonyos mértékig technológiailag meghatározottak. Ezért ez az új dualizmus ré­szesedik a régi technológiai dualizmus hatásaiból. A történelem iróniája az is, hogy azok a Kelet-Európában jelenleg végbeme­nő politikai és ideológiai változások, amelyek révén e terület népei a nyugat-európai „első világhoz” szeretnének csatlakoz­ni, ehelyett most azzal fenyegetnek, hogy Kelet-Európát– újból, mert eredetileg is ez volt a helye – a „harmadik világba” helye­zik. Lengyelország már latin-amerikanizálódott. Romániának ko­rábban par excellence függő jellegű, mezőgazdasági (és csak időlegesen olaj-) exportra alapozott gazdasága szerencsés és hálás lesz, ha sikerül akárcsak ezt a pozíciót is visszaszereznie (amelyért most versenyben áll Bulgáriával, amely a „szocialista” rendszer alatt kifejlesztette az exportra irányuló mezőgazdasági termelést).

Ugyanez a probléma fokozott erővel jelenik meg a Szovjet­unióban. Oroszország és Ukrajna néhány részét Nagy Péter nyugatosította, és ő, Witte és Sztálin iparosította is. De a Szov­jetunió legnagyobb része még mindig legjobb esetben is egy harmadik világbeli gazdaság szintjón áll, mint amilyen például Brazíliáé, Indiáé és Kínáé, amelyeknek szintén van ipari ka­pacitásuk, különösen hadiipari vonatkozásban. A kaukázuson­túli és közép-ázsiai régiók, akár a Szovjetunióban maradnak, akár nem, valószínűleg még csak nem is latin-amerikanizálód­nak, hanem inkább afrikanizálódnak, vagy – amitől Isten őrizzen – politikailag libanonizálódnak. Ugyanez a szomorú végzet sújt­hatja Dél-Jugoszlávia jó részét is, akár egységes marad, akár, ami valószínűbb, több részre szakad.

A keserű tapasztalat megmutatta, hogy a „második világbeli” „szocialista” „nemzeti fejlődés” Kínában, a Szovjetunióban, és Kelet-Európában képtelen volt a világgazdasági verseny kényszerű korlátai közül kitörni vagy azokon túllépni. A „má­sodik” világnak ezeket az országait éppúgy, mint a „har­madik világéit”, megnyomorította a világgazdaság nemzet­közi munkamegosztásában betöltött helyük, teljesen függet­lenül attól, hogy a politikai demokrácia áldásaiban vagy hiányának, illetve bukásának átkában részesültek. Korlátozta őket, hogy nem volt külföldi fizetőeszközük, egyszóval: hogy nem volt dollárjuk. 1989 és 90 eseményei a rendszer minden megmaradt ideológiai legitimációját és hitelét felszámolták ezek­ben a „második világbeli” „szocialista” országokban. Azonban miközben számos értékelő kizárólag ezen ideológia „szocialista” összetevőjének csődjére korlátozza figyelmét, legyen szó Eu­rópáról, Ázsiáról vagy Afrikáról, a valóság úgyannyira vagy még inkább aláásta az ideológia „nacionalista” komponensét is. Mert a többi nemzeti fejlesztési stratégia Afrikában, Latin-Ameriká­ban és Ázsiában lényegében hasonló volt, és gyakran ugyan­úgy vagy még csúfosabban megbukott, mint a szovjet típusú modernizáció. Ezt figyelhettük meg, amikor összehasonlítottuk a kommunista pártok, a katonai diktatúrák és az őket követő demokratikus kormányzatok gazdaságpolitikáját. így a hosszú távú gazdasági perspektívák csele az, hogy semmiféle – bármily eltérő politikai eszközökkel folytatott – alternatív nemzeti fejlő­dés kilátásai nem jók, akár külön-külön, akár együttesen tekint­jük őket. Ellenkezőleg, e kilátások Kelet-Európa és a Szovjet­unió alulfejlett, harmadik világ típusú régiói számára most egé­szen rosszak. De – teljesen függetlenül nemzeti ideológiájuktól vagy államuk politikai vonalvezetésétől – a perspektívák másutt is, a legtöbb fejletlen, harmadik világbeli régió számára ugyan­ilyen rosszak, sőt néhány esetben még rosszabbak is.

A politikai ideológia jelenlegi gazdasági irrelevanciája

Az 1980-as évek mind a Kelet, mind a Dél országainak jelentős részében a „fejlődés” ideológiájáról a „demokrácia” ideológiájára való áttérést mutatták. Mégis, ugyanezek az 1980-as évek egy­szersmind bebizonyíthatták a nemzeti politikai ideológiáknak a nemzetközi világgazdaságban való irrelevanciáját is. A legjelen­tősebb nemzetközi és nemzeti gazdasági és politikai irányvo­nalak, amelyeket az 1980-as évek folyamán világszerte elfo­gadtak és végrehajtottak, gyakran ellentétesek az „uralkodó” ideológiákkal. Ez utóbbiak ugyanis nagyjából-egészéből közöm­bösek azoknak a szükségszerű politikai-gazdasági válaszoknak a szempontjából, melyek olyan világgazdasági feltételek kihívá­saira születtek, amelyeknek befolyásolása senkinek sem áll ha­talmában. Az 1989-es kelet-európai forradalmakról adott átte­kintésemben (Frank, 1990/a) és Francis Fukuyamának adott válaszomban (Frank, 1990/b) arra törekedtem, hogy bebizonyít­sam: Fukuyama ideológiai tézisét, miszerint, az ideológia hosszú távon legyőzi az anyagi viszonyokat”, a való világ meg­hazudtolta. Ugyanis az elmúlt években a tézis ellenkezője bi­zonyosodott be (és félő, hogy ugyanez történik a közeljövőben is). Nevezetesen:

Az 1970-es években ugyanazt az export/import-vezérelt nö­vekedési stratégiát fogadták el a kommunista pártok által veze­tett kormányzatok Keleten (Lengyelország, Románia, Magyar­ország), mint a katonai diktatúrák Délen (Argentína, Brazília, Chile).

Az 1980-as években ugyanazt az IMF modelljén alapuló adósságszolgálati politikát fogadták el és hajtották végre a kom­munista párt által vezetett kormányzatok Keleten (Lengyelor­szág, Magyarország, Románia, Jugoszlávia), mint a katonai dik­tatúrák, a többi tekintélyuralmi kormányzatok és az őket felváltó demokratikus kormányok Délen (Argentína, Brazília, Mexikó, Fülöp-szigetek).

Bizonyos variációk voltak ugyan az adósságszolgálati poli­tika témájára, de ezeket nehéz megfeleltetni (megmagyarázá­sukról nem is beszélve) az illető rezsimek vagy kormányok po­litikai színezetének vagy ideológiájának: az IMF legmintaszerűbb tanítványa Nicolae Ceauşescu volt Romániában, aki tényleg csökkentette az adósságot, egészen addig, amíg a fé­nyek kihunytak, először népe, aztán ő maga számára. A másik oldalon Peruban az újonnan megválasztott elnök, Alan Garcia dacolt az IMF-fel, és kijelentette, hogy az adósságszolgálat összegét korlátozni fogja az exportbevételek maximum 10 száza­lékára. Valójában az ő hivatalba lépése előtt az adósságszolgá­lat évi összege ennél kevesebb volt. Azután elnöksége alatt 10 százalék fölé emelkedett. A lakosság reáljövedelme körülbelül a felére esett vissza, és Garciát az elnöki székben Maria Vargas Llosa, a nagy regényíró akarta követni, miután a politikai kö­zépbalról átállt a szélsőjobboldalra. De mit jelent ez, ha egyál­talán jelent valamit? A peruiak Vargas Llosa ellen szavaztak, megválasztották Fujimorit és megkapták tőle a „Fujisokkot”. Az új elnök gazdaságpolitikája pontosan ugyanaz, amit vetélytársa javasolt, és szavazói elutasítottak. Tetejébe a peruiak most a kolerával küzdenek.

A kommunista Jaruzelski tábornok Lengyelországban és a populista sandinisták Nicaraguában szintén IMF-stílusú „alkal­mazkodást” és „feltételességet” kényszerítettek népeikre. Mind­két helyen az IMF által gyakorolt nyomás segítsége nélkül tör­tént ez, hiszen Lengyelország nem volt tagja az IMF-nek és Nicaragua nem juthatott be a tagjai közé. Nicaraguában „condicionalidad sin fondo” uralkodott, azaz feltételesség az Alap nélkül, és a sziszifuszi politika bármilyen határa vagy túllendül­hető mélypontja nélkül.

Magyarországnak volt a legreformáltabb gazdasága és a legliberálisabb politikai vezetése még a kommunista párt veze­tése alatt, a Varsói Szerződésen belül. Mégis, Magyarország az 1980-as évek első felében háromszorosan visszafizette adósságának alapösszegét (a kamatok nélkül), és eközben a meglévő adósság összege megduplázódott. Ez rosszabb, mint Lengyelország vagy Brazília vagy Mexikó sorsa, amelyek átlag­ban csak egyszer vagy kétszer fizették vissza a meglevő adós­ságot (miközben annak teljes összegét ők is kétszeresére nö­velték). Hogy mennyire nem számít semmi: Lengyelországban a Jaruzelskit és a Kommunista Pártot felváltó Szolidaritás-kor­mány most élvezi az IMF-tagságot – és keményebb gazdasági áldozatokat kényszerít rá az uralma alatt álló népességre, mint elődei.

Mindezek alapján felmerül a kérdés: különbözött-e bármiben is a „szocialista” Kelet gazdaságpolitikája a mostanitól a demok­rácia létrejötte előtt, vagy – ha már itt tartunk – létrejött-e most „végleg”a demokrácia Kelet-Európában? Vegyük például Len­gyelországot. Miért hajtották végre a kommunista Gomułka és Gierek kormányai, a kommunista Jaruzelski tábornok és a Szo­lidaritás miniszterelnöke, Mazowieczki mind ugyanazokat a népszerűtlen intézkedéseket? Mi több, a Szolidaritás és a kom­munisták lényegében ugyanazokat a mérsékelt gazdasági re­formokat javasolták 1981-ben, mielőtt Jaruzelski tábornok de­cember 13-án bevezette a katonai kormányzást. Azután persze nem volt elég politikai hatalma még ahhoz sem, hogy akárcsak a Szolidaritás által támogatott reformokat megvalósítsa, mivel a Szolidaritás által képviselt népakarat helyett a szükségállapot eszközével kormányzott. Ám hol és miféle demokratikus kifeje­ződésben ölt testet a népakarat most, amikor a Szolidaritás ténylegesen hatalmon (vagy inkább kormányon) van, és a la­kosság iránta érzett jóindulatát arra használja fel, hogy még drasztikusabb, népszerűtlen nadrágszíj-meghúzó politikát kény­szeresen a népességre, mint az előző kormányzat? Ugyanaz a kérdés vethető fel a demokratikus választások révén vagy anél­kül hatalomra került kormányzatokkal kapcsolatban Magyaror­szágon, Jugoszláviában és másutt. Magyarország első szabad választásain minden párt egyetértett abban, hogy a választások után az IMF előírásait fogja követni.

Nos tehát, van-e valamilyen ideológiai tanulság, amelyet le­vonhatunk ezeknek a gazdasági intézkedéseknek a jellegéből és egymással való összehasonlításából? Úgy tűnik, van egy-kettő. Latin-Amerika és Délkelet-Ázsia esetében még lehetsé­ges a „nacionalista”„antiimperializmusra”(és néha még a „szo­cializmusra” is) hivatkozva kifejezni és mozgósítani az ezekkel a politikai-gazdasági megszorító intézkedésekkel szembeni né­pi ellenállást. Ez azonban Kelet-Európában jelenleg sehol sem lehetséges, mivel „a szocializmus megbukott”, és a kommunista pártok hitelvesztetté váltak a lakosság szemében. Ők hozták létre ugyanis először a belföldi gazdasági krízist, és hajtották végre azután az adósságszolgálati és takarékossági intézkedé­seket; no és természetesen alárendelt eszközei voltak az orosz imperializmusnak. Úgyhogy senki sem hivatkozhat rájuk vagy politikájukra. Ezzel szemben a Nyugat a jövőt jelenti ezeknek a népeknek a számára. Mi több, a nyugati irányítás alatt álló IMF és Intézkedései voltak az ellenzéki csoportok „titkos fegyverei” és „de facto szövetségessel”. Ezek a csoportok most hatalmon vannak vagy erőfeszítéseket tesznek a ha­talomra jutásért, mégpedig annak az elsősorban gazdasági, másodsorban politikai válságnak köszönhetően, amelyet mindenekelőtt a megszorító, „alkalmazkodó” intézkedések­nek az IMF támogatásával való bevezetése idézett elő. Úgy­hogy jelenleg nemcsak gazdasági, de politikai értelemben sincs alternatívája az IMF és más nyugati tényezők tanácsaihoz és feltételeihez kötött további megszorító intézkedéseknek.

A gazdasági válság Kelet-Európában és a Szovjetunióban kiterjedt és elmélyült. Ez és a vele kapcsolatos gazdasági té­nyezők ténylegesen hozzájárultak ahhoz, hogy társadalmi (és egyszersmind etnikai-nacionalista) mozgalmak ilyen messze­menő célokért oly sok embert akartak és tudtak is mozgósítani. Az 1980-as évek évtizedét – amely valójában az 1970-es évek közepén kezdődött – a Szovjetunióban most „a pangás korsza­kának” nevezik, és tény, hogy Kelet-Európa legnagyobb részé­ben (éppúgy, mint Latin-Amerikában, Afrikában, és a világ jó néhány más területén is, lásd Frank, 1988) az életszínvonal abszolút csökkenését és felgyorsuló gazdasági válságot hozott magával. Különösen jellemző volt erre az időszakra, hogy Ke­let-Európában az itteni országoknak a versenyben elfoglalt he­lyét és életstandardjait illetően Nyugat-Európához, de még a délkelet-ázsiai újonnan iparosodott országokhoz viszonyítva is, jelentős visszaeséssel és csökkenéssel járt együtt. Ezenfelül a gazdasági válság lefolyása és (hibás) kezelése a Szovjet­unióban és Kelet-Európában elmozdulásokat okozott az orszá­gok, szektorok, különböző szociális csoportok (ideértve a ne­meket is) és etnikumok által elfoglalt uralmi vagy kiváltságos, illetve függő és kizsákmányolt pozíciókban is. Mindezek a gaz­dasági változások társadalmi elégedetlenséget, követeléseket és a néptömegek mobilizálódását idézték elő, illetőleg táplálták, és mindez – sokban különböző, sokban hasonló módon – meg­élénkült társadalmi (ós etnikai-nacionalista) mozgalmakban fe­jeződött ki. Jól ismert tény, hogy a gazdasági eredetű elége­detlenséget egyaránt táplálja a „megszokott” életstandardoknak az élet egészét vagy egyes területeit érintő abszolút csökkené­se, és az ezzel összekapcsolódó változások a népesség egyes csoportjainak egymáshoz viszonyított relatív gazdasági jólété­ben. A legtöbb gazdasági válság polarizálja a társadalmat; re­latíve – ha nem éppen abszolút értelemben is – tovább gazda­gítja azokat, akiknek jól megy, és még szegényebbé teszi – abszolút és relatív értelemben – azokat, akik már eleve rosszul élnek, különösen a nőket.

Így a peresztrojka és a glasznoszty nagy jelentőségű vál­tozásai a Szovjetunióban és Kelet-Európában, s ezzel a hideg­háború vége nem egyszerűen Mihail Gorbacsov fejéből pattant ki, mint Pallasz Athéné Zeusz homlokából. Ő maga mondotta róluk, hogy elkerülhetetlenek voltak. Mivel a (gazdasági) szük­ségszerűség a (politikai) felfedezések szülőanyja, ha Gorbacsov maga nem létezett volna, ki kellett volna találni. Pragmatikus gyakorlata túllépte és felforgatta az ideológiai prekoncepciókat, beleértve a sajátjait és a hazai és külföldi ellenfelekéit is. A világgazdaság követelményei voltak azok a kiváltó okok, ame­lyek a legkülönbözőbb fajta politikai gyakorlatokhoz és a politika groteszk fordulataihoz vezettek az 1980-as években.

A politikai helyzet iróniája az, hogy a „reálisan létező szo­cializmus” nem utolsósorban azért bukott meg, mert nem sikerült megvalósítania Keleten az import/export-vezérelt növekedési modellt, és az IMF-stílusú megszorító intézke­déseket. Mindeközben a „valóságosan létező kapitalizmus” ugyanezeket a modelleket és intézkedéseket igyekezett be­vezetni Délen, és úgyszintén kudarcot vallott. Azonban ezt senki nem mondja ki sem Nyugaton, sem Keleten, és a Dé­len többé senkinek sincs semmilyen javasolható plauzibilis „szo­cialista” alternatívája. Miért került sor a kudarccal való szembe­sülés során Keleten (illetve annak egy részén) rendszerváltásra, és ugyanez a kudarc miért nem vezetett a Délen sehol sem rendszerváltáshoz? Jeanne Kirkpatrick tévedett, amikor azt mondotta, hogy a „totalitárius” rendszerek Keleten nem változ­nak, míg a tekintélyuralmi (autoriter) társadalmak Nyugaton igen. Valójában vitatható, hogy vajon bármelyik esetben volt-e bármilyen tényleges „rendszerváltozás”, vagy sor ke­rült-e „a történelem végére”. Az új demokratikus rendszerek még kevésbé lesznek képesek ellenállni a világgazdasági ne­hézségeknek, illetve ellensúlyozni ezeket, mint totalitárius elődeik.

A privatizáció tébolya

Az ideológiai zűrzavar egy másik példája a jelenleg divatos „pri­vatizálás”, amelyet egyidejűleg a „demokráciával” azonosítanak. Sajnálatos módon ez az ideológiailag elősegített privatizálás nem jelent orvosságot Közép-Kelet-Európa bajaira (semmivel sem inkább, mint amennyire a stabilizációs és privatizációs po­litika megoldást jelentett Latin-Amerika és a világ más részei problémáira). Mi több, a jelenlegi világméretű recesszió folya­mán ezek a privatizációs intézkedések csak társadalmilag álta­lánossá tehetik és tovább súlyosbíthatják a szegénységet. A jelenlegi privatizációs láz éppúgy gazdaságilag irracionális és politikailag ideologikus törekvés, mint a korábbi államo­sítási láz volt. Kevés valódi különbséget jelent, hogy egy vállalat állami vagy magántulajdonban van-e, mert vala­mennyiüknek egyenlő feltételek mellett kell versenyezniük egymással a világpiacon. Az egyetlen kivételt ez alól a sza­bály alól az olyan köztulajdonban lévő vállalatok jelentik, ame­lyeket az állami költségvetésből finanszíroznak, és azok a ma­gánvállalatok, amelyeket szintén az állami, költségvetésből tá­mogatnak, és/vagy egyéb módokon is „közérdekből” felmentenek az alól, hogy viselniük kelljen a verseny következményeit. Is­mert példák az Egyesült Államokban a detroiti Chrysler Corpo­ration, a chicagói Continental Bank and Trust Company (jelen­leg a nyolcadik legnagyobb amerikai bank), az „Ohio, Maryland, California and Texas Savings and Loans” vagy akár New York City. Továbbmenve, a piacon a köztulajdonban lévő és a ma­gánvállalatok egyaránt hozhatnak ugyanolyan jó vagy ugyan­olyan rossz beruházási és egyéb gazdasági döntéseket. Az 1970-es években pl. az (állami tulajdonban lévő) British Steel előnytelen módon túl sokat ruházott be, a (magántulajdonban lévő) United States Steel pedig, ugyancsak előnytelenül, túl keveset. Az 1980-as években a nyilvános tiltakozások miatt mind­kettő bezárta az acélhengerműveket. Éppígy cselekedett a ma­gántulajdonban lévő német acélipar kereszténydemokrata, és a köztulajdonban lévő francia acélipar szocialista kormány alatt.

Az állami vállalatok privatizálása Keleten és Délen olyan leértékelt részvényárakon, amelyek a nemzeti részvénytőzsdén a következő héten megduplázódnak, éppoly megtévesztő gya­korlat, mint a veszteséges vállalatok nacionalizálása és a piaci értéküket meghaladó kártérítés fizetése értük, vagy a nyeresé­ges vállalatok csekély kárpótlás melletti vagy anélküli naciona­lizálása. Ez az „itt a piros, hol a piros” játék annál megdöbben­tőbb azoknak a keleti és déli vállalatoknak az esetében, ame­lyeket külföldi fizetőeszközért (vagy adósságtörlesztésként kapott leértékelt hazai valutáért) vásárolnak fel külföldi társasá­gok vagy vegyesvállalatok. Egyszóval a privatizációs vita ko­média; valójában sokkal kevésbé a termelés hatékonyságáról szól, mint inkább az elosztás igazságosságáról (pontosabban igazságtalanságáról).

A piac szabadsága = demokratikus szabadság?

Első látásra különös, ahogyan a ma divatos módon azono­sítják a szabadpiaci „kapitalizmust” és a választási politikai „demokráciát”, mintha elválaszthatatlanok, ha nem éppen egy­mástól megkülönböztethetetlenek lennének. Jobban megvizs­gálva a kérdést azonban azt látjuk, hogy ez az új ideológiai divat alig több mint módszer arra, hogy több, „demokrati­kus” önrendelkezésnek álcázott piaci egyenlőtlenséget és hatalomtól való megfosztást adjanak el a népeknek. Éppúgy, mint – természetesen – a pénz, a választásokon megnyilvánuló demokrácia is nagyon kívánatosnak látszik, különösen akkor, ha nincs meg. Ilyenkor könnyű nagyra értékelni a több párt rész­vételével lefolytatott választásokat és a szabadabb sajtót, amely megvitathatja a politikai és más döntéseket stb. Különösen ez a helyzet a „szocialista” Keleten, ahol az elnyomó kommunista pártbürokrácia és az idegen uralom megbénította a gazdasági fejlődést és a politikai véleménynyilvánítást. A választási de­mokrácia visszatérését úgyszintén szívesen látják a Dél ama részein, Dél- és Közép-Amerikában és Délkelet-Ázsiában, ahol a katonai, vagy más tekintélyuralmi rezsimek a tönk szélére és a katonai, vagy más tekintélyuralmi rezsimek a tönk szélére és az adósságcsapdába vezettek a gazdaságot. Az emberi ténye­zőkben megmutatkozó ára mindennek először többtízezer poli­tikai gyilkosság, eltűnések és kínzások voltak, azután növekvő éhínség, betegség, magas gyermekhalandóság, bűnözés stb. Egy egész nemzedék szenvedte meg a tragikusan lecsökkent életesélyeket. Talán nincs is szükség arra, hogy külön kimutas­suk: mindez mennyiségileg és minőségileg rosszabb volt a (ka­pitalista) Dél számára, mint amit a „szocialista” Kelet élt át. Az új demokráciák kevés reményt kínálnak arra, hogy ez az emberi tragédia még jóra fordulhat.

Szembesülve a világtörténelem e valóságával, bizonyos né­pek most könnyen kívánhatják a demokráciát a szabad piaccal és/vagy a kapitalizmussal párosítani. Keleten a legtöbben a ka­pitalizmus képzetéhez egy ragyogó jövő ígéretét társítják. Délen azonban keserű múlt- és jelenbeli tapasztalatok tapadnak a ka­pitalizmus fogalmához. Bizonyos országokban a gazdaság ször­nyű állapota újból fenyegeti a demokratikus államot. Sajnálatos módon a lengyelek máris tapasztalják a piac és az (adóssággal tetézett) demokrácia ugyanazon keserű következményeit, mint amelyeket az argentinok, brazilok, filippinók a legutóbbi évek­ben.

Másfelől a kelet-ázsiai újonnan iparosodott országok és Ja­pán „sikerei” – mint már szó volt erről – ritkán párosultak túl sok választási demokráciával. Japánban vannak választások, de a Liberális Demokrata Párt majdnem ugyanolyan hosszú ide­je uralkodik változatlanul, mint az Intézményes Forradalmi Párt Mexikóban. Ezenfelül a Liberális Demokrata Párt és az Intéz­ményes Forradalmi Párt frakciói nem annyira politikai alternatí­vákat, mint inkább a vezérséggel kapcsolatos személyi ellenté­teket fejeznek ki. Dói-Korea, Tajvan és Szingapúr teljesen tekintélyuralmi rendszerek uralma alatt „prosperált”, s csak most kezdenek engedni keménységükből, válaszként a gazdasági si­kerre. Hong Kong-ban természetesen nem volt és nem is lehet szó arról, hogy akár a közeli szárazföldi Kína, akár a távoli brit szigetország felvesse vagy megtárgyalja bármiféle politikai de­mokrácia kérdését. Ezzel szemben a hongkongi kínaiak a lá­bukkal (ha nem is nyíltan) és szavazatokkal voksolnak a de­mokratikus önrendelkezés mellett.

Nyugaton, azaz Észak-Amerikában, Nyugat-Európában és újabban Dél-Európa és Óceánia egyes részein a politikai-szo­ciális demokrácia sokkal kevésbé oka, mint inkább követ­kezménye a kapitalista piacon – és éppoly jelentős mértékben a kapitalista világpiacon – aratott gazdasági sikernek. Ezek a nyugati országok csak ott és akkor engedhették meg maguknak a választási – politikai demokrácia luxusát, ahol gazdagságuk alapjai ezt lehetővé tették számukra. Természetesen bonyolult és vitákkal teli munkát igényelne annak kimutatása, hogy az Észak-Dél kapcsolatoknak a múltban az „imperializmusra” és „kolonializmusra”, mind a mai napig pedig az egyenlőtlen cse­rére alapozott rendszere nélkül a Nyugat nem lehetett volna ké­pes megszerezni mai alapvető gazdagságát, jövedelmeit, szo­ciális és ezzel együtt politikai demokráciáját. Számukra balsze­rencsés módon a keleti „szocialista” országok csak nagyon kevéssé voltak képesek profitálni ebből a Délről származó jö­vedelemáramlásból. E kudarc okainak kevesebb köze volt a szocialista tervezés hazai hiányosságaihoz, mint a világpiacba való meg nem felelő beilleszkedésükhöz. Ami a függő Dóit illeti, ezek az országok hosszú ideje szenvednek (gazdasági, társa­dalmi és politikai értelemben egyaránt) attól a támogatástól, amelyet ők adnak a nyugati gazdasági fejlődéshez és politikai demokráciához.

A harmadik világ nyilvánvaló tanúbizonyságát nyújtja a népi választási demokrácia kudarcának a való világ irányításában vagy a saját gazdaságpolitika érvényre juttatásában. Hol volt a népakarat, a nép által és a népért választott demokratikus kor­mányzat a való világ viszonyainak megszervezésében vagy akárcsak a gazdaságpolitika terén Argentínában, Perón asszony választott kormányai, a junta tábornokai (Videlától Galtieriig) és Alfonsín, majd Menem választott elnökök uralma alatt? Valamennyien ilyen vagy olyan népszerűtlen gazdasági meg­szorító intézkedéseket vezettek be. Valamennyien kudarcot val­lottak mind a nép fogyasztási, mind a nemzeti termelés fejlesz­tési igényeinek kielégítésében. Egy már másfél évtizeden át hú­zódó válság után 1989-ben a nemzeti jövedelem újabb 10, az emberek jövedelme pedig 50 százalékkal csökkent. Az utóbbi években a bérek és fizetések összege a nemzeti jövedelem 50 százalékáról annak 20 százalékára süllyedt. Jelenleg a populista-perónista Menem elnök még szigorúbb megszorító intéz­kedéseket vezet be, mint elődje, Alfonsín.

Peruban a demokratikusan választott APRI-sta elnök, Alan García alatt a nemzeti jövedelem 20 százalékkal csökkent, az emberek jövedelme pedig valószínűleg több mint 50 százalék­kal. Ez volt a nép „demokratikus” uralma, a nép által, a népért, a gazdasági ügyek fölött? Említettük már, hogy a peruiak a „biz­tos” jelölt, Mario Vargas Llosa által ajánlott IMF-féle stabilizációs politika ellen szavaztak, és a „sötét lovat”, Alberto Fujimorit vá­lasztották helyette. Hát tényleg „sötét” lónak bizonyult, ugyanis pontosan ugyanazt a gazdaságpolitikát vezette be, amellyel ve­télytársa fenyegetett, és amelyet a választók elvetettek. Közép-Amerikában a gazdasági krízis egyaránt sújtotta az összes or­szág gazdaságát, függetlenül attól, hogy az illető országban de­mokrácia volt-e, mint Costa Ricában, többé vagy kevésbé lep­lezett katonai hatalom a választott elnökök uralma hátterében, mint El Salvadorban és Guatemalában, vagy „marxista” „szo­cializmus”, mint Nicaraguában, amely saját elhatározásából be­vezette a „condicionalidad sin fondo”-t (a Valutaalap nélküli fel­tételességet), ahogyan már fentebb megjegyeztük. Termé­szetesen az USA által támogatott kontra-háború mindenképpen hozzájárult ahhoz, hogy az inflációs ráta évi 30 százalék fölé ugorjon. Mindezek után a nicaraguaiakat választás elé állították a sorozás plusz háború (amellyel Bush fenyegette a sandinis­tákat) és a pénz között (amelyet felajánlott Chamorrónak). A nicaraguai nép a pénzt és a békét választotta. Mégis, a győz­tesek csak a békéből adtak valamennyit, ám semmit a pénzből, amelyet ígértek. A panamai „választott” és az amerikaiak által (!) uralomra segített Endara elnök egyaránt éhségsztrájkot foly­tatva próbálta megszerezni azt a pénzt, amelyet állítása szerint neki népe számára ígértek. Előbb az embargó, majd az ame­rikai invázió következtében a panamaiak most 50 százalékos munkanélküliségtől szenvednek. Nem csoda – vagy talán az? – hogy a kelet-németek is, akárcsak a nicaraguaiak és bármi­lyen normális választóközönség, anyagi megfontolások szerint szavaztak. De mit értek el vele? A Nyugat függő gazdasági gyar­matává váltak, és kaptak kétmillió, lassan hárommillióra szapo­rodó munkanélkülit (amiről az alkuban persze nem volt szó).

Miért szavaztak mindezek a választók rövid távú anyagi ér­dekeik szerint? Mert nem volt ennél jobb választásuk. Ám kény­szerű döntésük és megválasztott kormányaik teljes mértékben kudarcot vallottak, mindezeknek és más országoknak az esetében is. Vajon miért követték és követik mindezek a kormányok ugyan­azokkal a gazdasági körülményekkel szembesülve ugyanazt a gazdaságpolitikát? Mind ezt tették, mert ezt kellett tenniük (a Kohl-kormányzat esetleges kivételével Nyugat-Németországban, amely hozhatott volna néhány kevésbé költséges döntést, mint amilyenekre hajlamosnak látszik). Mindezek a kormányok rá­kényszerültek, hogy ne azt tegyek, amit „a nép” akart, hanem azt, amit a gazdasági körülmények diktáltak. Azonban nem egy­szerűen a „nemzeti” gazdaság – és annak vagyona vagy sze­génysége által a népakarat gyakorlása elé állított korlátok – ha­tározták meg azokat a politikai „döntéseket”, amelyeket a kor­mányok meghoztak és meghoznak. Elsődlegesen és mindenekelőtt a világgazdaságon belüli függés az, ami a „demokratikus” dön­téshozatal és politika szűk határait kijelöli. Így tehát valóban „a történelem (a fejlődés) demokratikus végéről” beszélhetünk? Vagy a választóközösség csak a politikai vezetőket választja meg száz különös „szuverén” nemzeti lakóbárkán, amelyek a változó gazdasági áramlatok és visszatérő válságviharok óce­ánján hányódnak, miközben a kormányoknak egyáltalán nincs hatalma az elemek fölött? Még a Titanic stewardjai és/vagy uta­sai is, akik újrarendezhették a székeket a fedélzeten, a „demok­ratikus”, „a népnek, a nép által és a népért” adott önrendelkezés több esélyével rendelkeztek, mint ezek az országok. Mind­azonáltal a Titanicon is a negyedosztályon utazóknak 80 szá­zaléka esett áldozatul, a harmadosztályon utazóknak 60 szá­zaléka, a másodosztályon utazóknak viszont 40, az első osz­tályon utazóknak pedig csak 20 százaléka halt meg. A gazda­goknak és hatalmasoknak legalább van egy „demokratikus” első választási lehetősége, a Titanicon és másutt is. A pénz szava erősebb, mint az ideáloké.

Így hát, amikor Fukuyama azt mondja: „fel kell ismernünk, hogy nagy jelentőségű forradalom megy végbe a világban, és ebben a forradalomban az eszmék azok, amik igazán számíta­nak”, az övénél egy kicsit több elővigyázatossággal kell felmér­nünk, hogy éppen milyen eszmék lehetnek ezek, és miért szá­mítanak olyan sokat. Ideológiai álcázás azt állítani, hogy ami ma Németországban és másutt végbemegy, az elsődlegesen és mindenekelőtt a demokrácia jóhangzású (vagy akár másod­lagosan a nacionalizmus rosszul csengő) ideológiája nevében történik. Mindkét ideológia arra szolgál, hogy elfedje mind a közönséges anyagi motívumokat, mind a valódi anyagi erőket, amelyek a folyamatban közreműködnek. Ebben a vonatkozás­ban Fukuyama tézise nem állhatja meg a helyét a bizonyíté­kokkal, de akár saját elemzése nagy részével szemben sem. Kevés valós alapja van – ha egyáltalán van alapja – annak, hogy a belátható jövőben jelentős javulást várjunk a világgaz­daság gazdasági-politikai viszonyaiban. Ellenkezőleg, az anya­gi fejlődés a világgazdaságban rövid és középtávon valószínű­leg csak ront a helyzeten. Mindaddig, amíg az adósságteher továbbra is fennmarad – és a közeljövőben ez még növekszik is -, a Dél adósság sújtotta gazdaságai továbbra is megszen­vedik ennek következményeit, és az adósság továbbra is fe­nyegetni fogja demokráciáikat. Sajnos ugyanez igaz az új vagy kialakulóban lévő, de még adósság sújtotta demokráciákra Len­gyelországban, Magyarországon, Jugoszláviában és másutt is Kelet-Európában. Bármilyen, az IMF tanácsai vagy akár a ja­vasolt új Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank kereskedelmi feltételei szerint végrehajtott pénzügyi rendezés elkerülhetetle­nül csak fenntartja és súlyosbítja ezeket a terheket és veszé­lyeket, amelyeket egyébként az ilyen intézkedések kiterjeszt­hetnek Közép- és Kelet-Európa más részeire és talán a balti köztársaságokra is.

A világgazdaságnak az anyag- és munkaerő-megtakarítás fokozódása irányába mutató hosszú távú fejlődése a harmadik világ mind nagyobb részére terjeszti ki az afrikaihoz hasonló marginalizálódást. De az ipari és mezőgazdasági fejlődés és hanyatlás Nyugaton is faji, etnikai és más – kábítószertől és bűnözéstől sújtott – gettókba marginalizálja a népesség növek­vő részét. Most, hogy a tömeges munkanélküliség meg a nö­vekvő regionális differenciálódás és társadalmi polarizálódás Keleten is kibontakozik, ezt a régiót is ugyanez a gazdasági, társadalmi és politikai marginalizálódás fenyegeti. Mi több, Ju­goszlávia és a Szovjetunió déli részeire – hogy Kína nyugati és egyéb területeit már ne is említsük – ez a marginalizáció máris ráüti a bélyegét.

Úgyhogy aligha az a helyzet, hogy a piac és a demokrácia, vagyis a gazdasági és politikai szabadság mindig együtt járnak. Valójában éppígy lehet érvelni az ellenkezője mellett. Egy vá­lasztásokon alapuló demokráciában az „egy ember – egy sza­vazat” elve érvényesül. A piacon viszont az „egy dollár – egy szavazat” az elv. Másképp: sok dollár: sok szavazat, nincs dol­lár: nincs szavazat. Sőt, azok, akik csak kevés vagy semennyi dollárt sem kerestek vagy tudnak keresni a hazájukban, nem­csak gazdaságilag szorulnak ki a döntésekből, de gyakran po­litikailag is kizárják őket a szavazásból. Nem véletlen, hogy a leginkább marginalizált szegények szavaznak a legkevésbé a választásokon. Az Egyesült Államokban ők a lakosság 50 szá­zaléka, a hajléktalanoknak pedig nincs lakóhelyük, és így még szavazati joguk sem.

Ehhez hasonlóan azok, akik semennyi vagy csak kevés dol­lárt keresnek külföldön, de csak pesókat vagy zlotykat otthon, a világrendszerben, politikai és gazdasági értelemben egyaránt, úgyszintén marginalizálódnak, hacsak nincs most márkájuk vagy jenjük. A Hetek csoportjának évi „gazdasági” (valójában politikai) csúcstalálkozói jól szemléltetik ezt az elvet. Annál is inkább, mert az Ötök csoportja a „noblesse oblige” hagyomá­nyos elvének megfelelően csak Kanadát és Olaszországot fo­gadta be körébe. Ezenfelül a valódi döntéshozók szerencsés társasága a Hármak csoportjának kormányaira, vagyis kizárólag az Egyesült Államok, Németország és Japán központi bankjaira korlátozódik, és még Nagy-Britannia és Franciaország központi bankjai is csak kívülről pillanthatnak be ebbe a szentélybe. Van persze egy szélesebb konzultatív kör is, amely a 24 iparilag fejlett OECD-országból áll, némi véleménnyilvánítási, ám nem szavazati lehetőséggel. A világ politikai-gazdasági tanácskozó testületében azonban – az Egyesült Nemzetek közgyűlé­sén kívül – az emberiség többi részének, akik Délen, és Keleten, a „harmadik” és a „második” világban élnek, nincs reális véleménynyilvánítási vagy szavazási lehetőségük.

Ami ennél is rosszabb, a piac nemcsak hogy megfosztja a már dollár nélkül szűkölködőket a politikai befolyástól otthon és külföldön; a piac működése általánosságban (mind hazai, mind nemzetközi vonatkozásban) polarizáló is: gazdagabbá teszi a gazdagokat, a szegényeket pedig még szegényebbé, és ezáltal még inkább marginalizálttá. A Biblia tanúsága szerint ez koránt­sem új ténye az életnek: „akinek van, annak adatik és megsza­poríttatik, akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van” – még az a kevés gazdasági és politikai beleszólási lehetőség is, amellyel rendelkeznek. Természetesen a piac, mint a lottó is, felkínálja egyeseknek az esélyt és sokaknak illúziót, hogy jobb pozíciókhoz juthatnak általa; többnyire valamilyen időleges monopólium gyakorlásával, legyen ez legális vagy illegális, mo­rális vagy immorális. Ez az esély az, ami a piacot – és a lottót – annyira vonzóvá teszi oly sokak számára, beleértve a vesz­teseket is. Az utóbbiaknak azonban van egy másik politikai dön­tési lehetőségük is, hogy ügyük meghallgatásra találjon: képe­sek rá, és olykor meg is teszik, hogy társadalmi mozgalmak révén, a demokrácia egy más formájának gyakorlása céljából mozgósítják magukat.

Szuverén demokrácia egy globális gazdaságban: önellentmondó fog a lom pár

Így tehát a világgazdaság működése kizárja a valódi nemzeti szuverenitás gyakorlását és a nép önmaga által és önmagáért hozott valóban demokratikus döntéseinek megvalósítását, külö­nösen a harmadik világ országaiban. A liberális képviseleti de­mokrácia e megvalósíthatatlanságának számos oka van, és itt csak néhányat idézhetünk újból fel közülük, amelyek részben belső, részben külső jellegűek.

Az új, demokratikusan megválasztott parlamentek közül még a legjobbak sem lehetnek többek hatástalan fecsegőgépeknél, ha hatalmukat egy olyan alkotmány ós/vagy igazságszolgálta­tás, valamint a végrehajtó hatalom egyes olyan elemei korlá­tozzák, amelyeket egy korábbi, nem-demokratikus rendszerből vettek át. Ez a helyzet például ma Chilében. Pinochet tábornok szándékosan úgy íratta meg az alkotmányt, hogy az kizárja a demokrácia gyakorlását. Az igazságszolgáltatás szintén az ő diktatúrájából maradt meg, és tovább folytatja azt a gyakorlatot, hogy mindenfajta demokratikus kezdeményezést alkotmányel­lenesnek vagy egyéb módon illegálisnak nyilvánít. Pinochet tá­bornok maga továbbra is a hadsereg főparancsnoka, és nyilvá­nosan kijelentette, hogy a hadsereg független a demokratikusan választott elnöktől, nem is beszélve a parlamentről, és nincs neki alávetve. Ezenkívül közvetlenül az elnöki hivatal elhagyása előtt a tábornok változásokat vezetett be a gazdasági adminiszt­rációban általában, és különösen a Központi Bankban, melyek­kel tudatosan és egyelőre hatékonyan kizárta mind a parlamen­ti, mind az elnöki befolyás lehetőségét egy sor alapvető gaz­dasági döntést illetően. Ám mindez úgyis csak némi változtatás a homlokzaton, mivel az új demokratikus kormány Chilében, éppúgy, mint másutt, mindenképpen kénytelen továbbra is ugyan­azt a gazdaságpolitikát folytatni, amelyet antidemokratikus ka­tonai elődei kezdtek el.

E specifikusan chilei sajátosságok csak partikuláris formái azoknak az általános korlátoknak, amelyek széles körben meg­akadályozzák, hogy a demokráciát a nép – a nép által és a népért – gyakorolja. A legnyilvánvalóbb általános korlátja ennek az, amit maguk a tábornokok kényszerítenek ki. Mindenfelé a harmadik világban, a Fülöp-szigetektől Dél- és Nyugat-Ázsián keresztül, szerte Afrikában és Dél-Amerikában a fegyveres ka­tonai hatalom továbbra is ott áll az új, demokratikus hatalom mögött. A demokratikusan választott kormányokat Pakisztánban és Thaiföldön legújabban ismét megdöntötték saját hadserege­ik. Aquino elnök asszony a Fülöp-szigeteken, valamint Alfonsín, majd Menem elnök Argentínában különböző katonai államcsíny-kísérleteknek volt kitéve. A polgári elnökök, hogy a törvényhozó testületeket ne is említsük, tehetetlenek a fegyveres erők valós hatalmával szemben El Salvadorban és Guatemalában. Brazí­liában és másutt is Latin-Amerikában, éppúgy mint mindenütt Afrikában, bármilyen polgári kormányzás döntési lehetőségeit mindig is meghatározza és korlátozza az állandóan jelen lévő veszély, miszerint egy katonai „Damoklész kardjával” a fejük felett kell kormányozniuk. Ez a kard újra lezuhanhat máshol is, ahogyan lezuhant Pakisztánban és Thaiföldön. Ezeket a katonai erőket és parancsnokló tisztjeiket gyakran a nyugati hatalmak képezték ki és befolyásolják még mindig sokféle módon. De még ha nem ez volna is a helyzet, ezek a fegyveres erők akkor sem lennének egyebek, mint a megfelelő országok (mindennek, csak demokratikusnak nem nevezhető) gazdasági elitjeinek esz­közei. Ezek az elitek olyan gazdaságpolitikát követtek és kö­vetnek továbbra is, amely nekik és külföldi partnereiknek érde­kében áll. Bizonyos, hogy ezeket a gazdasági intézkedéseket nem a népesség többségének az érdekében, vagy az ő de­mokratikus szavazással kinyilvánított vágyaikkal összhangban tervezik meg vagy hajtják végre. Az is kétségtelen, hogy a de­mokratikusan választott parlamentek – de még bármelyik de­mokratikusan választott elnök, vagy miniszterei is – aligha van­nak abban a helyzetben, hogy bármiféle alternatív gazdasági politikát kövessenek.

Azonban a nép a nép által és a népért való demokratikus politikai hatalomgyakorlásának a legkomolyabb strukturális kor­látja mégis az illető ország részvétele és helye a világgazda­ságban, amely felett a népnek egyszerűen nincs és nem is lehet semmiféle hatalma. Másképpen kifejezve, a valódi demokrácia valójában messzemenően korlátozott akkor, ha csak a re­latíve jelentéktelen hazai politikai intézkedésekre terjed ki, és el van zárva annak a lehetőségétől, hogy hatékonyan beavatkozzék a legjelentősebb gazdaságpolitikai döntések­be, amelyeket „a nép nép általi és népért való” demokráci­ája hatáskörén kívül hoznak meg. S ami ennél is rosszabb, mások másutt folytatott gazdaságpolitikája nemcsak hogy meghatározza a kormányzat hazai gazdaságpolitikáját, ha­nem ez a külföldi gazdaságpolitika egyszersmind közvetle­nül beavatkozhat a politikai folyamatba és magának a hazai kormányzatnak a jellegébe is.

Itt csak két idevonatkozó példáját tekinthetjük át röviden az olyan amerikai gazdaságpolitikai döntéseknek amelyeknek messzemenő gazdasági és politikai következményei voltak világ­szerte. Paul Volkernek, az USA szövetségi nemzeti bankja ve­zetőjének 1979. októberi döntése a kamatláb emeléséről és ez­zel a dollár értékének megnöveléséről messze a legjelentősebb oka volt az adósságválságnak, s következésképpen a dep­ressziónak és az 1980-as évek „elveszett évtizedének” a har­madik világ nagy részében. Ugyanez a döntés elősegítette az 1979-ben elkezdődött recessziót, és hozzájárult Ronald Reagan elnökké választásához. Jogilag sem az amerikai választóknak és a kongresszusnak, de még az amerikai elnöknek sem volt, és most sincs joga beleavatkozni a Federal Reserve egy ilyen döntésébe. A jog és a politikai „szuverenitás” éppúgy, mint ter­mészetesen az összes gazdasági realitások, megakadályozzák, hogy a harmadik világ bármely részén a nép – a nép által vagy a népért, demokratikus vagy bármilyen más módon – befolyá­solja mindazokat a döntéseket, amelyek életbevágó jelentőség­gel bírnak a nép gazdasági jólétét és politikai döntési lehetősé­geit illetően.

Az 1979-82-es recesszióra az elnök és a kongresszus által adott reaganista válasz tehát előkészítette a talajt a világban az 1980-as években az 1990-es évekbe is átnyúlóan lejátszódó fő események számára. Ellentétben a „dobjuk le a kormányzat terhét a hátunkról” jelszavával operáló, és az amerikai deficit és adósság felszámolását hirdető ideológiával, a reagani hadi­ipari keynesianizmus növelte az állami költségvetés hiányát, elő­segítette a kereskedelmi deficit növekedését, a külföldi amerikai adósságot 3 billió dollárra tornázta fel, és, még 1986-ban, az Egyesült Államokat a világ legnagyobb adós országává tette. De a megnövelt katonai kiadások, és az ugyanerre a célra az USA által felvett hazai és külföldi kölcsönök révén teremtett kon­junktúraélénkítő kereslet nemcsak az USA saját gazdaságát tar­totta felszínen, hanem ezenfelül az egész Nyugat valamint Dél­kelet-Ázsia újonnan iparosodott országainak gazdaságait is. A költségeket, tudtukon és akaratukon kívül, többek között a Szovjetunió, Kelet-Európa, a Közel-Kelet, Afrika és Latin-Amerika viselte. Az 1979 óta tartó világgazdasági recesszió, nemkülönben az amerikai gazdaságpolitika már hozzájárult a Szovjetunió külföldi, olaj- és aranyexportból származó valuta­bevételeinek csökkenéséhez. Azután Ronald Reagan elnök ka­tonai költekezése a „csillagháború'', meg a regionális, az afga­nisztáni, az etiópiai, a mozambiki, az angolai, a nicaraguai és más kormányok elleni fegyveres felkelések támogatása kap­csán a Szovjetuniót csődbe és inflációba kergette. A pere­sztrojka és annak kudarca, éppúgy, mint a hidegháború befe­jeződése, e folyamat gazdasági és politikai eredménye volt.

Ilyen volt „1989 forradalma” Kelet-Európában. „Szocialista” gazdaságait utolérte ugyanaz az adósságválság, mint Latin-Amerikát és Afrikát, ahogyan fentebb már láttuk. Kelet-Európa komoly recessziót, Afrika és Latin-Amerika komoly gazdasági depressziót élt át az 1980-as években, és mindkettő kifejezett hanyatláson ment át világgazdasági versenyképessége tekinte­tében, már csak azért is, mert az új technológiákba való beru­házást és az emberi tőkét éppúgy, mint a szociális szolgálta­tásokat, feláldozták a növekvő külföldi adósságszolgálatnak. Mindhárom régióban az autoriter kormányok és rezsimek, amelyek (hibásan) kezelték ezt a gazdasági és ezért – egyben politikai válságot, teljesen hiteltelenekké váltak. Ezután felvál­tották vagy most váltják fel őket olyan „demokratikus” kormá­nyok, amelyek kénytelenek továbbra is ugyanezt a gazdasági válságot kezelni. Az 1990-es években már súlyos gazdasági depresszió sújtja a Szovjetuniót és a kelet-európai országokat is, anélkül, hogy ugyanez Afrikában és Latin-Amerikában eny­hülne. Kína és India eddig még megmenekült az 1980-as évek válságának számos következményétől, de gazdaságaik azonnal megszenvedték hatásait, mihelyt megnyíltak a világgazdaság felé. Így Kína és India most kritikusabb helyzetben van, és az 1990-es években még komoly recesszió vagy depresszió érheti őket. Ráadásul az 1990-es évek elején kiújult világméretű re­cesszió még depresszióba fordulhat át Nyugaton is.

A „reaganomics” és a thatcherizmus már nem csak feltéte­lezhetően, hanem ténylegesen is keményen sújtotta a szegé­nyeket és a középosztályok jelentős részét. S a „reaganomics”, a thatcherizmus és másutt létrejött másolataik polarizáló, a gaz­dagokat gazdagabbá és a szegényeket szegényebbé tévő ha­tásai persze nem korlátozódtak valamilyen „belföldi” vagy „nem­zeti” gazdaságra. A következmények világméretűek voltak.

Már hangsúlyoztuk, hogy az egységes világgazdaságban ezek a következmények azok a költségek, amelyeket a legszegé­nyebbeknek kell viselniük, hogy ezzel támogassák meg a leg­erősebbek érdekeit és politikáját. Mindeddig semmilyen nemzeti választóközösség (hogy az egész világéról ne is beszéljünk) vagy demokratikusan választott nemzeti, illetve világparlament nem kapott lehetőséget arra, hogy válasszon a világot polarizáló fent jellemzett gazdaság és bármilyen más, ezzel szembeállít­ható alternatíva között. Nem kaphatott esélyt erre a liberális demokrácia sem számos országban, még kevésbé a demokrá­ciának a világ száz országában létrejött különböző formái.

Hogy a nép a nép által és a népért bárhol a világon bár­miféle valóban demokratikus kormányzást gyakorolhasson, eh­hez minimum szavazati joggal kellene rendelkeznie az amerikai kongresszus és az amerikai elnök megválasztásánál, akik ugyanis a világ népeinek érdekeit alapvetően érintő gazdasági és poli­tikai döntések nem csekély részéért felelősek. Ennek ellenére még az amerikai választásokon való „külföldi” szavazati jog sem lenne elég ahhoz, hogy lehetővé tegye a világgazdaság feletti demokratikus ellenőrzést. Mert még az amerikai szavazók sem ellenőrizhetik a Szövetségi Bank (Federal Reserve) gazdaság­politikáját, s ráadásul ennek politikája most még a Japán Nem­zeti Bank és a Német Szövetségi Bank (Bundesbank) által meg­szabott feltételeknek is alá van vetve, amelyeket viszont szintén nem ellenőriz még maguknak ezeknek az országoknak a saját választóközössége sem.

Azonban még a vezető hatalmak héttagú, háromtagú vagy „egytagú” csoportjának a gazdaságpolitikája sem önálló, hogy a demokratikus ellenőrzésről ne is beszéljünk. Mert ha az volna vagy az lehetne, ezek az intézkedések megakadályozhatnák és megakadályoznák a visszatérő recessziókat és inflációkat, ame­lyeket kiküszöbölni vagy legalább enyhíteni „hivatva vannak”. Valójában azonban a világgazdaság fejlődésének menete nincs semmiféle döntéshozónak vagy akár a döntéshozók összessé­gének a hatalmában, akik legtöbbször egyébként is csak ke­véssé és túl későn, és/vagy a dolgokat csak még rosszabbá téve reagálnak az eseményekre. (Ezt demonstrálja Bemard Nossiter, a Washington Post korábbi pénzügyi levelezője, Fat Years and Lean: The American Economy Since Roosevelt [Kö­vér és sovány esztendők: az amerikai gazdaság Roosevelt óta] c. könyvében, amelyről írt ismertetésemet lásd: Frank, 1991/a.) Ha ilyen gyatra a gazdasági döntéshozók teljesítménye a világ­gazdaság centrumaiban, a gazdasági döntéshozók a harmadik világ perifériáján – beleértve a (volt) „második” világba tartozó szocialista országokat – még inkább kívül vannak a játszmán, amikor a gazdasági intézkedések meghozatalára és végrehaj­tására kerül sor.

Így tehát a népeknek vagy akár „demokratikus” kormányaiknak bármelyik harmadik világbeli (és volt második világbeli, jelen­leg a harmadik világhoz hasonuló) országban a legcsekélyebb hatalmuk vagy akár befolyásuk sincs a hazai gazdaságra vagy gazdaságpolitikára, nem is beszélve a külföldről, vagy a világ­gazdaság egészéről. Hát miféle demokrácia az, amely nem te­szi lehetővé az embereknek, hogy irányítsák vagy akár befo­lyásolják a szó szoros értelmében leginkább életbevágó, életü­ket érintő eseményeket és döntéseket? Az ilyenfajta liberális választási demokrácia a „szuverén” országokban természete­sen még mindig jobb, mint a semmilyen; de nem a lincolni ér­telemben vett valódi, tehát a nép által és a népért működő de­mokrácia, és nem is lehet azzá. Az ilyetén demokrácia ugyan­akkor – különösen amikor egy hosszú diktatúra után újonnan vezetik be – képes megadni egyeseknek a hatalom és az ön­rendelkezés rövid ideig tartó illúzióját (legalábbis amíg a valóság ki nem józanítja őket, ahogyan ez már folyamatban van Argen­tínában, Lengyelországban és másutt is).

Részvételen alapuló civil demokrácia

A liberális választási demokrácia tehát nem a csúcsa minden­nek, még a demokráciának sem, hogy a történelemről vagy a történelem eszméjéről ne is beszéljünk. A demokráciának egy másik, egyre jelentősebb részét képezik a nem-pártjellegű tár­sadalmi mozgalmak, különösen a civil társadalomban, vagyis az, amit részvételen alapuló „civil demokráciának” nevezhetnénk (Fuentes és Frank, 1990; Frank és Fuentes 1990).

Politikai demokrácia hiányában az emberek Keleten és ugyanígy, bár sokkal kevesebb sikerrel, Délen is, tömegesen fordultak a civil demokratikus társadalmi mozgalmakhoz, hogy lerakják az alapjait mindenekelőtt a választási, pártokon alapuló demokráciának. Az összes „új”, „polgári” és más Fórum-moz­galom az NDK-ban, Csehszlovákiában és Magyarországon arra törekedett, hogy megőrizze saját identitását és függetlenségét az új politikai pártoktól. Mégis, mindezeket a mozgalmakat le­gyűrték a választási folyamattal és az állam vezetésének pa­rancsoló szükségével kapcsolatos nehézségek.

Talán a többpártrendszer (Magyarországon már 50 párt van!), a választások és parlamentek áldásai tűnnek olyan jelentősek­nek a nélkülük átélt oly sok év után, hogy az emberek hajla­mosak figyelmen kívül hagyni a civil demokrácia ugyanilyen je­lentős más eljárásmódjait és intézményeit. Latin-Amerikában a társadalmi mozgalmak kevésbé befolyásolták a választási de­mokráciára való áttérést. Azonban ezek is nagyobb számban és inkább fennmaradnak a demokratikus kormányok létrejötte óta, mivel a kormányoknál jobban törődnek az emberek gazda­sági értelemben vett önfenntartásával, amelynek veszélyezte­tettsége nem múlt el, vagy még növekszik is.

A jövő fogja eldönteni, vajon a választási és parlamentáris demokrácia, amelyet most Fukuyama és mások rá akarnak tuk­málni a népekre, jobb lehetőségeket kínál-e a népi önrendelke­zésre, mint amit ez a civil részvételi demokrácia kínál. A vitában érvként hozható fel, hogy az új, de jure választásokon létrejött és parlamentáris intézmények de facto hatékonyan szolgálják az emberek jogfosztását Kelet-Európában és a harmadik világ egyes részein (mint amilyen a Fülöp-szigetek és Dói-Korea), mégpedig annak ellenére, hogy az emberek tömegesen gyako­rolták a részvételi, participációs demokráciát is. Fukuyamával szemben meg kell gondolnunk, mennyi demokratikus önrendel­kezést képesek ezek az intézmények biztosítani és lehetővé tenni az embereknek, különösen abban az esetben, ha gazda­ságaik a harmadik világbeliekhez válnak hasonlóvá.

Ezért tragikus döntés lenne most feladni ennek a civil de­mokráciának a megszervezését azoknak az előnyöknek a ked­véért, amelyeket a kizárólag politikai demokráciának a pártok révén történő gyakorlása nyújt, s ahol a pártok a választásokon egy olyan kormányzati hatalomért versengenek, amely legfel­jebb működteti az államot – hiszen mi egyébre is lenne képes a külső és belső kényszerek szorításában.

Ugyanis Nyugaton és Délen a civil demokrácia mindenütt egyre inkább kiegészíti a politikai demokráciát, pontosan a po­litikai pártok elvén szerveződő választási eljárás korlátai miatt. A társadalmi mozgalmak milliónyi olyan gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai okból és népi követelésből keletkeznek, amelyekkel a választási rendszer és a kormányzat nem képes foglalkozni, vagy nem tud rájuk megoldást ajánlani az ezen a civil demokrácián keresztül gyakorolt népi nyomás nélkül. Megint csak a gazdasági válság az, különösen a Délen, ami arra kényszeríti az embereket, hogy igazi társadalmi mozgalmakba szerveződjenek, önmagukat aktivizálják. Ezek a mozgalmak elő­segítik a részvételi demokráciát és az alternatív termelési és elosztási módokat, mégpedig annak érdekében, hogy a gazda­ság csapásaival és a kormányzat nemtörődömségével vagy ural­mi törekvéseivel szemben megvédjék az emberek megélhetési lehetőségeit és identitását. Természetesen, ahogyan fentebb megjegyeztük, elsődlegesen és mindenekelőtt a gazdasági krí­zis volt Kelet-Európában és a Szovjetunióban az a tényező, amely a társadalmi mozgalmakat abba az irányba hajtotta előre, hogy bizonyos mértékű gazdasági peresztrojkát és politikai glásznosztyot követeljenek és érjenek el. Az igény az ugyan­ilyen vagy éppen egészen más társadalmi mozgalmakra, ame­lyek a civil társadalomban és azon keresztül működnek, fenn­marad a politikai pártokon alapuló választott kormányok hata­lomra lépése után is.

Ugyanakkor az ilyen civil társadalmi mozgalmak – nem ke­vésbé, sőt gyakran még inkább, mint a kormányzásban részt­vevő politikai pártok – regionális és etnikai vagy nacionalista érdekeket és követeléseket is képviselni fognak. A legjobb, amit remélhetünk, hogy előbb-utóbb mindegyikük fel fogja ismerni a többiek egyenlő jogát a létezésre az állam politikai intézményein és az államok nemzetközi közösségén belül. A legrosszabb, amitől félhetünk, hogy az etnikai, nacionalista és soviniszta cso­portok megújuló fegyveres harcokba kezdenek egymással, egy újabb, mindannyiunkat fenyegető balkanizálódási és fasisztoid autoritarianizálódási folyamat során. Azonban a nacionalista és etnikai autoritarianizmusnak ez az újjáéledése ugyan­azon – a világgazdaságot és különösen annak déli és keleti részelt sújtó – válság súlyosbodásának az eredménye len­ne, amely miatt jelenleg az ideológiai piacon a gazdasági privatizálást és politikai demokráciát mint végső, csalhatat­lan csodagyógyszert adják el és veszik meg, holott a való­ságban a történelemnek még koránt sincs vége.

Összefoglaló következtetések

Éppúgy tehát, mint a pénz, a demokrácia is nagyon kívánatos, különösen, ha nem rendelkezünk vele. Azonban, a pénzhez ha­sonlóan, az olyan demokratikus döntések, amelyek csak az „ő kezükben” vannak és nem a „mienkben”, felhasználhatók az elnyomás és kizsákmányolás eszközeiként is. Bizonyos, hogy így áll a helyzet, ha a folyamatok feletti valóságos demokratikus ellenőrzést a kevesek monopolizálják a nagy többséggel szem­ben. Ámde pontosan ez az, amit a piac – a világpiac pedig a fortiori – tesz. A (világ)piac mind a pénzt, mind a döntéshozói hatalmat, demokratikusan vagy másképpen, a kevesek kezében koncentrálja, a sokak rovására. A politikai demokrácia elterje­dése Délen és Keleten, bármilyen örvendetes is egyéb szem­pontokból, nem elég erős tényező ahhoz, hogy a világgazda­ságban működő gazdasági erőket akadályozza, hatásukat fel­függessze vagy közömbösítse, megszüntetésükről nem is beszélve.' Ezek a gazdasági erők sokkal meghatározóbbak a népek jólétét illetően, mint saját döntéseik vagy demokratikusan megválasz­tott kormányaikéi. Ezenfelül e világgazdasági erők nagy része fölött senki sem képes kontrollt gyakorolni. Bizonyos esetekben a politikai demokráciához fordulás csak elfedi a saját ügyek ke­zelésében való tehetetlenséget, amelynek az emberek e de­mokráciákban ki vannak téve. A civil részvételi demokrácia a népek válasza és alternatív harci eszköze a civil társadalomban.

(Ford.: Szalai Miklós)

Hivatkozott irodalom

Amin, Samir 19?? La Desconnection. Paris, La Découverte.

Bello, W. és ? Rosenfeld 1990.?

Frank, Andre Gunder 1967. Capitalism and Underdevelopment in Latin America. New York: Monthly Review Press.

— 1988. American Roulette in the Globonomic Casino: Retrospect and Prospect on the World Economic Crisis Today. In: Research in Political Economy, Paul Zarembka, Ed. Greenwich, JAI Press, pp. 3-43.

— 1990/a Revolution in Eastern Europe, Lessons for Democratic Socialist Movements (and Socialists). In: The Future of Social­ism: Perspectives from the Left. William K. Tabb. Ed. New York; Monthly Review Press, 1990. pp. 87-105.

— 1990/b No End to History/ History to No End? Social Justice, San Francisco, Vol. 17, No. 4. 1990. dec. lásd még: ENDpapers 21, Nottingham, No. 21. Autumn 1990.

—1991/a. Ismertetés Bernard Nossiter: Fat Years and Lean: The American Economy Since Roosevelt c. könyvéről (publikálatlan).

—1991/b. The Underdevelopment of Development. Scandinavian Journal of Development Alternatives, jún. Spanyolul megjelent bővített változata: El Subdesarrollo del Desarrollo: Ensayo Autobiografico con una Bibliográfia de sus Publicaciones. Caracas, Editorial Nueva Sociedad, 1991.

—1991/c. The Centrality of Central Asia. Studies in History, New Delhi, előkészületben. Lásd még: Comparative Asian Studies, Free University Press for Center for Asian Studies. Amsterdam, előkészületben.

Frank A. G. és Fuentes, M. 1990: Social Movements in World History. In: S. Amin, G. Arrighi, A. G. Frank és I. Wallerstein: Transform­ing the Revolution. Social Movements and the World System.

Fuentes, M. és Frank, A. G. 1989. Ten Theses on Social Movements. World Development, XVII., febr. 2.

1. Bevezetés

A huszadik század utolsó évtizedének elejére a posztkapitalista társa­dalmak fejlődésének előrevivő lendülete megtorpant, és ennek követ­keztében a szocializmusnak a marxista elméleten alapuló alapfogalmai megkérdőjeleződtek. Az így létrejött szellemi forrongás megalapozza a szocialista gazdaságelmélet felülvizsgálásának mind esélyét, mind szükségességét. Ebben a cikkben fel fogom tárni egy újra megerősödő szocialista elmélet néhány szükséges komponensét, azzal a bevallott szándékkal, hogy segítsek a szocializmus erőinek abban, hogy mind az elmélet, mind a gyakorlat síkján újból offenzívába menjenek át.

Vállalkozásom két előfeltevésen nyugszik. Az első az, hogy ha a kapitalizmus – a termelőeszközök magánjellegű kisajátítása a felhalmo­zás céljából az uralkodó- és felsőbb osztálybeli kisebbség által, a tu­lajdon nélküli többség munkaerejének megvásárlása révén – történel­mileg behatárolt és bensőleg ellentmondásos rendszer, akkor megha­ladása a gazdasági és társadalmi szervezet egy tőle minőségileg különböző, magasabb rendű formájához vezet, amelyre a „szocializmus” szót alkalmazzuk. A szocializmus – mint az éppen realizálható vagy „megvalósítható” programoktól különböző végső cél – melletti alapvető érvelés tehát nem nyugodhat pragmatikus kompromisszumokon, mint a piaci szocializmus némely verziója, vagy Mihail Gorbacsov „szabá­lyozott piacgazdasága” esetében; a szocializmusnak a kapitalizmushoz képest tételezett minőségi különbözőségét és felsőbbrendűségét az absztrakció magas szintjón, a kapitalizmus általános kritikájával kon­zisztens egységben kell elméletileg megalapozni.

Másodszor, ennek az érvelésnek a lényegi tartalmi alapja a létező szocialista társadalmak (a Szovjetunió az 1930-as évektől, Kelet-Európa országai az 1940-es évektől, Észak-Korea, Vietnam, Kuba) tapasz­talata. Az 1989-es kelet-európai változások óta a baloldalon folyó vitá­nak egyik szembeszökő, noha nem kellően felismert vonása a mélysé­ges veszteség érzése, amely áthatol a viták résztvevőit egymástól el­választó ideológiai határvonalakon, és különösen erős sok olyan emberben, akik magukat a létező szocialista rendszerek ellenségeinek gondolták. Figyelembe véve a bonyolult és gyakran kedvezőtlen belső és külső feltételeket, amelyek között ezek a rezsimek hatalomra jutot­tak, e kialakult rendszerek mindazonáltal mégis lerakták az alapjait annak az előrehaladásnak, amelyet a későbbiekben a dolgozó és elnyo­mott népek elértek mind az „első” mind a „harmadik” világban. Ezt a tapasztalatot és különösen a tervezési rendszereket, a részvételen ala­puló munkahelyi struktúrákat, nem kevésbé a társadalmi jólétet és egyenlőséget előmozdító intézményeket és társadalmi konszenzust felül kell vizsgálnunk és újra kell értékelnünk úgy, hogy a maradandó jelentőségű elemeket beépíthessük a jövő várható szocializmusának ké­pébe. Más szavakkal, a szocializmus kilátásai szorosan összekapcso­lódnak az eddig folyt szocialista építés tényleges történelmi tapasz­talataival: légüres térben kiáltani a helyreállított kapitalizmus és a hely­reállított bürokratizmus közötti új harmadik út után annyi, mint a szocializmust az utópisztikus zsákutcák világába utalni.

Ebben a cikkben nem kísérlem meg összefoglalni a szocializmusról szóló hatalmas és egyre növekvő irodalmat. Célom az, hogy levezessek bizonyos, a szocialista megújhodáshoz szükséges konceptuális eleme­ket, abban a reményben, hogy mások majd felhasználják ezeket, és tovább gondolkodnak ebben a szellemben.

2. Az átfogó tervezés fejlődése

Marx A gothai program kritikájában posztulált egy, a kapitalizmust meg­haladó és annak belső ellentmondásait a társadalmi fejlődés egy ma­gasabb szintjón feloldó kommunista termelési módot. A kommunista termelési módnak továbbá van egy alsóbb szakasza, amelyet később „szocializmusnak” neveztek, amely átmeneti szakasz szerepét tölti be, a kapitalista múltból eredő korlátok meghaladásának céljával. A Kritika természetesen nem terjeszt elő konkrét, strukturális elképzeléseket a szocialista szakaszra vonatkozóan; mint közismert, Marx úgy gondolta, hogy ezeknek a történelmi tapasztalaton kell alapulniuk, amely ekkor még nem állt rendelkezésre. A szöveg azonban világossá teszi, hogy tudatos, szándékos Irányítás fogja felváltani a kapitalista fejlődés vak, elidegenítő, anarchikus jellegét. A „termelők szabad társulá­sa” tehát maga után vonja valamilyen formáját annak, amit később „tervezésnek” neveztek.

Egy komplex gazdaságban a termékskála folyamatosan változni fog, a terv csak egy vázlatos termékskálát tartalmaz majd, amely, amikor szükséges, kiigazítható. Hasonlóképpen az előre nem látott technikai változások is folyamatos keresletet fognak támasztani a vállalatokkal szemben. Végül az áraktól független megfontolások – például a javak minősége, a szállítás kedvező időpontja és megbízhatósága, a szolgál­tatások és az információellátás minősége is releváns lehet. A vállalatnak foglalkoznia kell a horizontális kapcsolatok keresésével és szerződések kötésével, ez olyan eljárás lesz, amely lehet, hogy magával hozza a terv által megállapított rögzített alapáraktól eltérő árak alkalmazását, lehet, hogy nem. Ezt a horizontális tevékenységet a tervező testületek folyamatosan ellenőrzésnek és minőségi értékelésnek vetik alá; a nagy­vállalatoknak feltehetően nem lesz rá joguk, hogy egyoldalúan megvál­toztassák vevőiket vagy szállítóikat anélkül, hogy a magasabb szintű szervektől valamilyen információinputot kapnának ennek a lépésnek az ökológiai tényezőkre, a közlekedési hálózatra, a lakosság elhelyez­kedésére, a forrásoknak a hosszú távú tervekbe beépített más felhasz­nálási lehetőségeire stb. gyakorolt hatását illetően. De a vállalati szin­ten szükséges rugalmasság és kreativitás megköveteli, hogy a vállalat­nak joga legyen horizontális szerződéseket kötni, anélkül, hogy megvárná, hogy a terveket kialakító vertikális hierarchia alsó és felső szintjein ezeket megerősítsék. Így kialakul a horizontális kapcsolatoknak egy piaci viszonyok formáját öltő működése, amely lényegében a piaci viszonyok egy új típusát jelenti, a tervek kialakításának rendszerén belül.

Ezeknek a vállalatok közötti horizontális kapcsolatoknak – akár a terv kialakításának szakaszában lépnek fel, akár mint egy más létező terv módosításai – van egy alapvető sajátosságuk: a központi tervező­testületek folyamatosan tudomással bírnak a horizontális kapcsolatok fejlődéséről, úgyhogy a makroszintű irányítás feladatai feltérképezhetők és előre megtervezhetők, így, ahol szükséges, sor kerülhet a központ beavatkozására. Ezenkívül általában a rögzített alapárakat és nem a pillanatnyi piaci árakat fogják használni a realizált tiszta nyereség meg­állapítására, és ezért, amikor piaci árak jönnek létre (ahogyan ez pél­dául a fogyasztási javak szektorában szükségessé válhat, hogy elke­rüljék az áruk felhalmozódását és a sorban állást), ezek az árak nem fogják érinteni a vállalat személyzetének járó juttatásokat. Amennyiben itt egy piaci árképzési folyamatról van szó, ez azon fog alapulni, hogy a szerződő vállalatok észlelik ennek a szerződésnek a hatását teljesít­ményüknek a nyereségrészesedésüket befolyásoló általános értékelé­sére. Figyelemreméltó, hogy eddig nem folyt semmilyen elméleti munka az ilyen feltételek között kialakuló árak jellegével kapcsolatosan; egyik előzetes feltételezés az lehet, hogy a pozitív politikai értékelésre és a jutalmakra irányuló elvárások a vállalatok részéről csökkenteni fogják a piaci áraknak a rögzített alapáraktól való eltérését (és ezáltal enyhíteni a gazdasági ciklusokat és más destabilizáló jelenségeket).

Eljutottunk tehát a piaci viszonyok egy magasabb szintű, a szocia­lista tervezés rendszeres-átfogó szintjének megfelelő fogalmához: olyan piaci viszonyokhoz, amelyek az átfogó tervezésen belül és annak alávetve műkődnek, és ténylegesen ennek a tervezésnek egyik formáját jelentik. Világos, hogy semmi sem állhatna ennél messzebb a piaci szocializmus modelljeinek „szabad” piaci áraitól, vagy a jelenleg Kelet-Európában (és bizonyos mértékig a Szovjetunióban is) divatos ködös piacpárti dogmatizmustól. A horizontális, tervezésen belüli piacot is ma­gába foglaló átfogó tervezés modelljének egyik alapvető eleme az, hogy a rögzített alapárak ismertek; ezzel szemben a spontán piacgazdaság­ban (akár egyszerű, kapitalista piacgazdaságról, akár „piaci szocializ­musról” van szó) ilyen árak csak elméletben léteznek (mint a szüntelen és nehezen elemezhető áringadozásokból kiszámított átlagok, amelyek­nél lehetetlen egymástól különválasztani a ciklusok és a trendek hatását). Egy utolsó fontos megjegyzés: bármilyen legyen is a piaci árak eltérése a rögzített alapárak vonatkoztatási pontjaitól, a vállalat jövedelmének és a vállalati alkalmazottak (menedzserek, technikai személyzet, mun­kások) jövedelmének meghatározása között sor kerül egy kollektív ér­tékelésre is. Az anyagi ösztönzők alakításának fokozódó demokratizá­lása biztosíthatja, hogy ez – éppúgy, mint a tervezés általános irányítása – elősegítse a társadalmi konszenzus kialakulását a jövedelemelosztással, a vállalati és egyéni teljesítmény értékelésének kritériumaival, a jutta­tások meghatározásával kapcsolatban; mindez a szocialista gazdaság lényegéhez tartozik, mint amely az egyéni tevékenység és az egyént körülvevő társadalmi viszonyok szoros kapcsolatát valósítja meg. Ez az egyik fő szempontja az átfogó tervezés és gazdasági demokrácia mel­letti érvelésnek, szemben a munkástulajdonban és munkásigazgatással működő cégek közötti spontán piaci viszonyok „automatikus irányítást” feltételező koncepciójával (lásd Sik, 1967; Lange, 1962; Hohmann és mások, 1975; Vanek, 1974, 1977).

Ez utóbbi utalásunk alkalmat ad arra, hogy most már konkrétan megfogalmazzuk a fejlett szocialista gazdasággal kapcsolatos elképze­lésünket. Ez a gazdaság különböző szinten szocializált szektorokból tevődne össze, amelyek mindegyikének megvolna a maga szerepe a tervezésben és a piaci kapcsolatok egy meghatározott formájában. A gazdaság magvát egy átfogóan tervezett szektor alkotná, amely ma­gában foglalná azokat az iparágakat, amelyek eléggé nagyméretűek és az információk és döntések oda- és visszaáramlását lehetővé tévő elég­gé kialakult kapcsolómechanizmusokkal rendelkeznek ahhoz, hogy in­dokolt legyen egy integrált tervezési sémába való bekapcsolásuk. Egy­szóval, ezek olyan iparágak, amelyekben a gazdasági demokrácia nem lehetséges egy – az itt leírthoz hasonló iteratív tervezési folyamat révén megvalósuló – rendszerszintű koordináció nélkül. (Ezen kívül azonban, és különösen a kisipar, a szolgáltatások, és a mezőgazdaság területén létezhet egy piaci szocialista forma, és együtt élhet a gazdaság terve­zett központi szektorával.) A gazdaságnak ez a magva foglalja el tehát a „parancsnoki magaslatokat” a gazdaságban, a többi szektor munkás­tulajdonban lévő vállalatai pedig rögzített alapárak nélkül, a spontán árképzés rendszerével működhetnek – kivéve természetesen annyiban, amennyiben kölcsönhatásban vannak a központi szektorral, és így en­nek a szektornak a tervezett árképzése befolyásolja őket. Az alapvető követelmény az, hogy a gazdaság magvát alkotó (átfogóan tervezett) központi szektor eléggé nagy legyen ahhoz, hogy ellensúlyozza egy spontán piaci mechanizmus hiányosságait. Ez az érvelés egy tervezett szocialista központi szektor mellett, szemben egy, a gazdaság egészét átfogó piaci szocializmussal (akár egy olyannal, amelyben a központnak jelentős szerep jut a beruházások irányításában) a piac és a terv szo­cialista gazdasági kontextuson belüli hatékonyságának kritikai értéke­lésén alapul, amellyel most fogunk foglalkozni.

3. A terv és a piac funkciói: rendszerezés

Itt most gyors áttekintést kívánok nyújtani a piac és a terv mint szocia­lista gazdasági szabályozó mechanizmusok relatív előnyeivel és hátrá­nyaival kapcsolatos érvekről. Az olvasó tehát inkább a röviden leirt ér­vek, szinte katalógus-szerű leírására számítson, mint maguknak az ér­veknek részletes bemutatására. Az áttekintés célja, hogy utat mutasson a további kutatásoknak.

Két bevezető megjegyzést szeretnék tenni. Az első: a tervezés fo­galma, ahogyan itt használjuk, az átfogó tervezés elemeinek teljes rend­szerét jelenti, beleértve a piac-szerű aspektusokkal rendelkező horizon­tális összetevőket is, ahogyan fentebb, a 2. pontban, leírtuk. Úgyszintén nem zárom ki a terven kívüli piacok másodlagos szerepét, amelyre ugyanott utaltam már; a kérdés itt a szocialista gazdaság központi szek­torával kapcsolatos. Másodszor, világossá szeretném tenni, hogy mind­annak, amiről itt szó van, semmi köze sincs a piacnak a kapitalista piacgazdaságban betöltött központi funkciójához: a kizsákmányoló tár­sadalmi viszonyok elidegenítő értékesítéséhez, amely ugyanezen viszo­nyok újratermelődésének és a tőkefelhalmozásnak az alapja, Ezt a sze­repet a kábítószeréhez hasonlíthatjuk: a piac láthatatlanná és ezért (a reprodukció normális időszakaiban) fájdalommentessé teszi a hatalom történelmileg példátlan mértékű koncentrálódását egy uralkodó osztály kezében. A kapitalista társadalmakban a piacnak ezzel a központi funkciójával összehasonlítva a koordináció és a vá­lasztás funkciói esetlegesek, alá vannak rendelve a magánjellegű osz­tályuralom eszközeinek megszerzésére irányuló hajszának, ennek a célnak az eszköze.

A szocializmus piaci jellegű modelljeinek kritikája néhány közismert elméleti megfontoláson nyugszik. Először is, az egymással versengő atomizált egységek tudatos koordináció és előrelátás – szándékolt irá­nyítás – híján az erőforrásokat az optimálisnál kisebb mértékben ki­használó eljárásokat választanak. Ez lényegében azért van így, mert nem tudják figyelembe venni azokat a külső hatásokat, amelyek a tár­sadalom és a technológia közötti egyre fokozódó kölcsönhatás és köl­csönös függőség miatt mind fontosabbá válnak. Másodszor, az egyes egységek vezetői, akikre az erőforrások megtakarításával kapcsolatos döntések, és így a gazdasági növekedés ütemének szabályozása rá van bízva, képtelenek arra, hogy meghatározzák a beruházások meg­térülésének társadalmilag optimális időhorizontét (l. Dobb, 1955, 1969), mert a halandó egyén által számításba venni tudott idő nem megfelelő alap a társadalmi megtakarításokkal és a beruházásokkal kapcsolatos döntések meghozatalához, hiszen ezeknek az eljövendő generációk végtelen időhorizontú és értékű fogyasztását éppúgy figyelembe kell venniük, mint a ma élő nemzedékét. Végül, amennyiben a beruházás­hoz és növekedéshez szükséges gazdasági erőforrások allokációjára a piacokat használják, akkor ezeknek szükségképpen lesz egy pénz­spekulációs összetevőjük is. A spekulációs piacok nagy paradoxona azonban az, hogy „sűrűségük” vagy stabilitásuk nagyszámú olyan egyén létét követeli meg, akik a jövőt illetően egymással ellentétes gaz­dasági lehetőségekre akarnak „fogadni”; e feltétel megvalósításához azonban a gazdaság információs csatornáiban jelentős mértékű bizony­talanságnak és zavaró elemnek kell lennie, ez pedig azt jelenti, hogy az információellátás – a nem-financiális jellegű piacokra nézve is kö­vetkezményekkel járó módon – hiányosan működik. A folyamatos és kiszámíthatatlan ingadozás ezért nemcsak hogy elkerülhetetlen követ­kezménye a spontán piacok működésének (legalábbis akkor, amikor ezek a piacok koordinálják a jövővel kapcsolatos gazdasági döntéseket is), hanem funkcionális jelentőséggel bír, szükségszerű szerepet tölt be a stabilitás biztosításában.

Az átfogó tervezésen alapuló szocializmus álláspontjáról tekintve azon­ban, valamint a modern termelés adottságainak fényében, amely egyre elaprózódóbb munkamegosztással, a termelőegységek közötti elektro­nikus jellegű kölcsönös függőséggel, és térben-időben egyaránt rend­kívül erős összekapcsolódással jár (Galbraith, 1967), mindhárom krité­rium, ha nem is hibásnak, de legalábbis tökéletlennek tűnik. Mindegyik­nek van egy ellenkező előjelű megfelelője, amelynek feltehetően egyre nagyobb lesz a jelentősége, és végül döntővé válhat. Az autonómia és rugalmasság kritériumát illetően például, figyelembe véve a koncepci­ótól a végrehajtásig tartó időnek a modern termelésben megnövekedő hosszúságát, felmerül a kérdés, vajon nem ugyanolyan jelentős-e egy vállalat számára, hogy stabil környezethez kapcsolódjon, amelyen belül a makroökonómia szintjén a fejleményeket a közeli és középtávú jövő­ben ésszerűen előre lehet látni, és ahol a hozzá kapcsolódó és vele versengő vállalatok releváns áraival és technikai terveivel kapcsolatos információ könnyen megszerezhető, mint az, hogy kellő autonómiája legyen a döntések meghozatalában? A vállalati autonómiával szembe­állítva ezt a feltételt „konnektivitásnak” nevezhetnénk. Ezzel nem állít­juk, hogy a jövő tökéletesen előrelátható, de feltételezzük, hogy az alap­vető technikai változásra és a termelékenység növelésére irányuló im­pulzus erősödhet akkor, ha megszűnik a verseny céljait szolgáló üzleti titok, az erőfeszítések pazarló megduplázódása, és a vállalatok meg tudják takarítani az ipari kémkedésre, a rivális termékek ellen irányuló mesterkedésekre stb. fordított erőforrásokat. A szocialista makrogazda­sági környezet stabilitása és a gazdasági fejlődés legfontosabb struk­turális vonásainak előretervezése a hosszú távú tervekben szintén fel­erősítheti az innovációra ösztönző motívumokat.

Mit mondhatunk a kockázatvállalás és az innovatív (vállalkozói) te­vékenység jutalmáról? Az egyértelmű elfogadás majdhogynem rejtélyes dicsfénye veszi körül azt a véleményt, miszerint az egyetlen mód em­bereket arra motiválni, hogy belevágjanak valami általuk nem ismert, új dologba, az, hogy a tőketulajdon formájában rendkívüli vagyonnal kecsegtetjük őket. Berliner (1987) újból megismétli ezt az állítást, megint csak egzakt alátámasztó érvelés nélkül.

Szükségük van-e a tudósoknak és mérnököknek ahhoz, hogy al­kotó munkát végezzenek, arra a perspektívára, hogy kapitalistákká vál­hatnak? A kapitalista társadalmakból származó evidenciát értelmezhet­jük úgy, hogy az invenció csak alkalomszerűen jelent utat a vagyonhoz, és hogy az innovációból származó hosszú távú haszon legnagyobb része a tőketulajdonosoknak jut, akiknek rendelkezésére állnak a ter­melés, a marketing és a terjesztés eszközei. Az alkotó munka önma­gában hordja a maga jutalmát (mégpedig megfelelő jövede­lemkülönbségekkel párosulva) akkor is, ha nem ad esélyt az em­bereknek arra, hogy az osztályjellegű uralom eszközeit szerzik meg vele. Tekintettel az erőfeszítés és a díjazás közötti viszonynak arra a nagyfokú változatosságára, amelyet az egyes kultúrákban megfigyelhe­tünk, a bizonyítás feladata azokra hárul, akik azt állítják, hogy egyedül a vagyon és a jövedelmek szélsőséges polarizációja biztosíthatja a tár­sadalom számára a szükséges mennyiségű alkotó erőfeszítést tagjai részéről.

Ami a kockázatot illeti, két kérdést kell felvetnünk. Az első: milyen is pontosan a kockázat természete? Jelentős erőforrásokat fordítanak egy elképzelés megvalósítására, amely esetleg meghozza a kívánt eredményeket, esetleg nem, mivel az innovatív kutatás eredményét nem tudhatjuk előre, és mivel a keresletet szintén csak részben ismer­jük. Az innováció kockázatából valamennyi benne van abban a bizony­talanságban, amelyik minden technikai változással együtt jár. A kockázat egy jelentős része azonban a társadalmi rendszertől függ: kapitalista vagy piaci-szocialista környezetben más cégek tervei nem ismertek egy adott vállalat újító vezetője számára; a fogyasztók kizárása a terme­lőkkel való közvetlen érintkezésből (a kapcsolatnak az ármechaniz­muson keresztül történő parametrikus interakcióra való korlátozása) megakadályozza, hogy a vállalat a keresletet jelentősebb mérték­ben előrelássa; továbbá a véletlenszerűség, zűrzavar és bizonytalan­ság a pénzpiacokon – és általában a makrogazdasági környezetben – a következmények racionális felmérése ellenében hat. Úgyhogy, bár nagy összegek innovatív beruházása valóban kockázatos, ennek a koc­kázatnak egy jelentős része rendszerspecifikus tényezőknek köszönhető.

Másodszor, amit „kockáztatnak”, az társadalmi erőforrásokból szár­mazik, a kockázatot vállaló újító a társadalomnak mint egésznek kép­viseletében cselekszik. Ha egy kapitalista a maga tulajdonosi pozícióját kockáztatja, ez a társadalom számára nem jelent megterhelést, követ­kezésképpen a társadalmi kockázat sokkal kisebb, mint a magánjellegű kockázat; és ha az újítóknak a „kínálat oldaláról” történő ösztönzését a magánkockázat uralja, ez azt jelenti, hogy a magántulajdon akadályoz­za az innovációt. Szocialista közegben feltételezzük, hogy amennyiben egy kollektíva előkészít egy vállalkozói lépést – amelyet megfelelő ku­tatás és megfontolás előzött meg – a kockázatot, amellyel ez a lépés jár, az egész közösség nevében vállalják. Éppúgy, ahogyan egy tudós, akinek kísérlete negatív eredményre vezet, hozzájárul ahhoz, hogy vé­gül pozitív tudományos eredmények szülessenek, egy olyan cég, amely sikertelen újításokat vezet be (de megfelelő szakértői kompetenciával teszi ezt), hozzájárul a végül sikeres technikai átalakulásokhoz saját iparágában, és jogosult az ezért járó szabályos jutalomra. A szocialista gazdaság tehát potenciálisan szocializálhatja a kockázatot- kiterjeszt­heti azt a társadalom egészére, amely a kockáztatott erőforrások végső tulajdonosa, éppúgy, ahogyan az innováció végső haszonélvezője -, s ezzel csökkentheti az innováció hátrányait. A kockázatvállalás szocia­lizálása tehát szembeállítható a „kockázatért járó jutalom” kritériumával, amikor a különböző gazdasági rendszerek egymáshoz viszonyított in­novatív potenciálját értékeljük.

4. A szovjet és a kelet-európai tapasztalat értékelése

Az alábbiakból ki fog tűnni, hogy a fentebb a 2. pontban felvázolt modell nagymértékben támaszkodik a szocialista építés huszadik századi ta­pasztalataira, és leginkább a szovjet tapasztalatra (lásd Ellman, 1973, 1979; Shaffer, 1984, 1986; Nove, 1969; Feiwel, 1967; Hohmann és mások, 1975; Gregory és Stuart, 1981 stb.). A tervezés általam posz­tulált három fejlődési szintje közül az első, a projektszint, az 1930-as évekbeli Szovjetunió képeit idézi fel, a „tervezési hajrá” időszakát (Davies, 1966a). A rendszerszintű vezérlés szakasza megint csak világosan körvonalazható a háború utáni szovjet modellben (Felker, 1966; Davies, 1966b), a rendszerszintű átfogó tervezés küszöbére pedig az 1960-as években és azután folyó szovjet vitákban és átalakítások során jutottak el (Feiwel, 1967; Gregory és Stuart, 1981; Bornstein, 1977).

Kelet-Európában a projektszintű tervezés szakaszát lerövidítették, és a rendszerszintű vezérlésen alapuló tervezést némileg korán vezet­ték be – talán korábban mint az optimális megfontolások ezt előirá­nyozták volna -, a szovjet tapasztalat túlzott másolásának következ­ményeként. Kínában ezzel szemben, úgy tűnik, a projektszintű tervezés szakasza meghosszabbodott, tekintettel annak a nehézségeire, hogy ennek az országnak a hatalmas gazdaságát egy egységes adminiszt­ráció alá rendeljék, különösen a termelékenység valamint az oktatás és a közlekedés fejlettségének alacsony szintje mellett. Több okból a szovjet eset tűnik a szocialista fejlődés alapvető szakaszjellegű vonásait legvilágosabban megmutató konkrét példának, éppen úgy, ahogyan Nagy-Britannia mutatja a legtisztább formában a kapitalista Iparosítás jellegzetes vonásait, és a Földközi-tenger medencéjében jelentek meg legközvetlenebb formában a kifejlődő prekapitalista termelési módok – megint csak konkrét történelmi körülményeikkel összefüggő okokból. (Laibman, 1984.)

Az átfogó tervezés lényegi elemeit – a vállalatok közötti horizontális szerződéskötés fontos kivételével – a Szovjetunióban bevezették az 1960-as évek híres gazdasági reformjai során, amelyek az 1968-as Vállalati Szabályzat elfogadásában kulmináltak. Az 1970-es évek során ezt a rendszert folyamatos módosításnak és kísérletezésnek vetették alá, különösen az Ipari Társulások – a „lenti” vállalatok és a „fenti” minisztériumok között közvetítő középszintű testületek – kialakításával. Az 1980-as évek elején és a késői Brezsnyev-korszak irányelveiben a legtöbb iparágban a csoporttanácsok egy rendszerét vezették be. A csoport vagy brigád választ – jelen időt használok, mert nem kaptam információt arra vonatkozóan, hogy ez a rendszer megszűnt volna lé­tezni – egy tanácsot és egy csoportvezetőt, aki a tanácsot vezeti. Ez a kollektív és választott vezetőség elkészíti a csoport munkatervét és irányítja annak végrehajtását, majd a csoport a vállalattól kollektív tel­jesítményének értékelése alapján kap nyereségrészesedést. Ez tehát egy kollektív anyagi ösztönzési rendszer; a csoport minden tagját ér­dekeltté teszi az összes többi tag munkájában. Azonban ugyanakkor a csoporttanács felelős a nyereségnek a tagok közötti elosztásáért, és ez „a munkában való részvétel együtthatóinak” az értékelése alapján történik, amelyek nemcsak az egyéni termelést (a darabbér-kompo­nenst) veszik számításba, hanem a munkásnak a csoport munkájában való általános részvételét is minősítik: önképzés (új szakmák megtanu­lása a munkahelyek rotációja és bővítése révén), a kezdő munkások képzése, a munkahely gondozása, részvétel a biztonsági ellenőr­zésben, a vállalatra háruló szociális szolgáltatások szervezésében, ok­tatási tevékenységben stb. Az ösztönző bérezések rendszere tehát aprólékosan kidolgozott vegyítése a kollektív és az egyéni jutalmaknak, amelyeket egy politikai, közösségi eljárás révén állapítanak meg.

Nem fogom megkísérelni itt a szovjet tapasztalatnak, vagy a szovjet elmélet és gyakorlat közötti eltérés mértékének átfogó értékelését.* Amikor a szovjet szocializmus valóságát értékeljük, nyilvánvaló hogy a (glasznoszty előtti) hivatalos szovjet irodalom által festett teljesen idilli­kus képet a későbbi események megcáfolták. De én arról is meg va­gyok győződve, hogy ennek a valóságnak a pozitív aspektusai – a munkahelyi demokrácia struktúrái, a lényegi jövedelemegyenlőség, a folyamatos gazdasági stabilitás, a társadalmi gondoskodás, és a hoz­záférhető szociális szolgáltatások, a közös jövőről való szervezett pár­beszéd megvalósítása – jelentősek (l. Shaffer, 1984; Brown, 1966; Kirsch, 1972), és meghazudtolják azt a széles körben elterjedt tenden­ciát, hogy a kudarcokon és negatívumokon kívül semmi mást ne lás­sanak a Szovjetunióban.

Így tehát két, nyilvánvalóan inkonzisztens állításunk marad: 1. a szovjet tapasztalatnak jelentős pozitív tanulságai vannak a szocialista megújhodás számára; 2. A szocialista építés előrevivő lendületének és társadalmi áldásainak megvalósítására tett erőfeszítés a Szovjetunióban lényegében kudarcot vallott. Összebékíthetek ezek az állítások? Úgy vélem, hogy igen. A kudarc alapvető oka az oka egyben annak is, hogy a szocializmusnak egy előretekintő modellje olyan kevés teret kap a mai politikai klímában, a múlt „parancs- és adminisztratív” rendszere és az úgynevezett radikálisok elfogult szabadpiac-pártisága között: ez az ok pedig nem egyéb, mint az autoriter sztálini évek alatt kialakult represszív magatartásformák fennmaradása. A Vállalati Szabályzat például megadja ugyan a vállalatoknak azt a jogot és a vele járó felelősséget, hogy megalkossák saját terveiket, de a menedzsergárdát éveken át az (adornói értelemben) tekintélyelvű struktúrában való készséges rész­vétel szempontjai szerint válogatták ki. Mivel nem szoktak hozzá más­hoz, mint ahhoz, hogy passzívan és pragmatikusan alkalmazkodjanak a fentről jövő követelményekhez, és represszíven és párbeszéd nélkül direktívákat adjanak ki alárendeltjeiknek, a vállalatigazgatók alkalmaz­kodtak az új eljárások betűjéhez, mialatt aláásták azok szellemét; a vállalatok fölé helyezett minisztériumok valamint a Goszplan alosztá­lyainak hivatalnokai pedig tudatosan vagy öntudatlanul támogatták ezt az eljárást. A vállalat személyzetének értelmes bekapcsolása a tervek kialakításába és végrehajtásába ezért csak papíron létezik, nem a va­lóságban. A negatív magatartásformák mélyen gyökereznek a szovjet és kelet-európai intézményes struktúrákban és politikai kultúrában, és kiirtásuk a társadalom tömeges és demokratikus mozgósítását kívánja meg.

4. Konklúzió: Elmélet és kilátások

Az ebben a cikkben vázolt modell az átfogó tervezés egy szocialista rendszeréről, amelyet alulról jövő másodlagos megerősítés, és horizon­tálisan tervező piacok egészítenek ki, és talán körülveszi egy spontán, de alárendelt jelentőségű piaci-szocialista szektor, úgy tűnik, a Szov­jetunióban és Kelet-Európában az 1990-as évek elején nem sok politikai támogatást kap. A helyzetet elmérgesíti, hogy a sztálini időszak auto­ritarizmusával és törvénytelenségeivel való leszámolást sokáig halogat­ták. Mondhatunk-e még valamit a jelenlegi holtpontról?

A huszadik század, amelyben az első nagyobb szocialista kísérle­teket a technikai és politikai elmaradottság feltételei között hajtották végre, szemben a teljesen kifejlett, a szocializmus szilárd alapjait le­fektető kapitalizmus utáni átmenet közvetítés nélküli koncepciójával, ta­núja volt a két rendszer közötti hosszúra nyúlt állóháborúnak. A szo­cialista társadalmak, abbeli erőfeszítéseik során, hogy áthidalják a fej­lettségbeli szakadékot, átvették a tőkés viszonyok jelentős aspektusait, a kapitalista társadalmakat viszont szintén befolyásolták a szocialista intézményes struktúrák, mint a társadalmi jóléti intézmények és a mun­kahelyi részvétel – különösen Nyugat-Európában, ahol a keleti blokkhoz tartozó társadalmak realitásait jobban ismerték, mint az Egyesült Álla­mokban. A kapitalizmus, belső ellentmondásai ellenére is, tartja magát, paradox módon azért, mert akarata ellenére olyan társadalmi kompro­misszumokra, kényszerül, amelyek enyhítik a vagyon és a hatalom nö­vekvő mértékű polarizálódásának és a rendszer nagyfokú potenciális instabilitásának kihatásait. A szocializmus ugyanakkor szembesül azzal a hatalmas ideológiai akadállyal, amelyet a technikailag fejlettebb ka­pitalista társadalmak jelentenek számára, amelyek ráadásul bizonyos szempontból fejlettebb politikai formákat is kifejlesztettek. Analógia kí­nálkozik itt a feudalizmusból a kapitalizmusba való késleltetett átme­nettel, amikor a feudális nemesség pozíciói megszilárdultak a lecsök­kent területű, de gazdaságilag megerősödött majorsági birtokokon, a születőben lévő burzsoázia pedig – mivel még nem került sor széles társadalmi rétegek proletarizálódására – nem rendelkezett elég erővel ahhoz, hogy a feudális eredetű értéktöbblet igénybevétele nélkül tőkét halmozzon fel.

A keleti blokk országainak középutat kell találniuk egyfelől a helyreállított kapitalizmus (amely természetesen egy nagymérték­ben függő kapitalizmus lenne), másfelől a szocializmus tekintélyelvű-parancsuralmi formájához való visszatérés között. Ezt a közép­utat nyilvánvalóan a fejlett szocializmus új formái jellemeznék, beleértve a munkahelyi demokráciát, a szocialista vállalatok valamint a vállalatok és a fogyasztók közötti piaci viszonyok bizonyos formáit és a demok­ratikustervezést. Ahhoz, hogy a tervezés valóban demokratikus legyen, úgy vélem, jelen kell lennie központi komponensének: az átfogó ter­vezésnek. Ez biztosítja az alsóbb szinteken a koordinációt, a stabilitást, a hatékony döntéshozatalt, és ezáltal a tervezés lehetőségét. A köz­ponti terv prioritásainak meghatározásában való demokratikus részvé­tel szintén lényeges, és még számos más lehetőséget kell kikísérle­tezni, a társadalmi szervezeteken keresztüli részvételtől kezdve a gaz­dasági népszavazásokig. A piaci viszonyok, amelyeknek valódi tartal­mát mindig a mögöttük meghúzódó társadalmi viszonyok adják meg, a fejlett szocializmus társadalmi kontextusában a tervezés folyamatának horizontális összetevőit jelentik, és ezért nem állnak szemben a terve­zéssel, hanem éppen ellenkezőleg, a tervezésnek és a terv végrehaj­tásának az eszközei.

A szocializmus mint a kapitalista magánfelhalmozást meghaladó és gazdasági demokráciával felváltó rendszer melletti döntő érv az emberi élet legalapvetőbb immanens kritikai tendenciáján, a munka növekvő termelékenységén alapszik. Elfogadva – fenntartásokkal – azt, hogy az emberiség elkerüli a termonukleáris vagy ökológiai katasztrófát, a ter­melés növekvő outputjának vagy a tulajdon birtokosainak jutó rész nö­vekedését, vagy a dolgozó többség anyagi életstandardjainak folyama­tos emelkedését kell eredményeznie. Az előbbi lehetőség számos okból társadalmilag destabilizáló hatású, nem utolsó sorban azért, mert foko­zatosan aláássa magának a tulajdon intézményének a legitimációját. (Laibman, 1983.) A második lehetőség ahhoz vezet, hogy folyamatosan csökken a munka kapitalizmusbeli klasszikus és durva ösztönző ereje: a félelem. Világos, hogy új, az általánosan elosztott bőségen alapuló ösztönzőkre van szükség; ezek a munkásnak a munkafolyamathoz való pozitív és alkotó viszonyán fognak alapulni, és ezért előfeltételeznek valamit, amit eddig sohasem értünk el – a demokratikus alapelvek meg­valósítását a termelésben. A gazdasági demokrácia megkérdőjelezi a kapitalista kiváltságokat; más úton, de megkérdőjelezi a bürokratikus kiváltságokat és az autoriter vezetést is, amelyek akadályai mind a központi, mind a decentralizált demokratikus tervezésnek. Mindez el­gondol hatatlan egy kistulajdonosokat és egyszerű árutermelést feltéte­lező reakciós vízió keretein belül: úgy tűnik, a kelet-európai és a szovjet értelmiség „szabadpiaci vizionáriusai” nem vetettek számot a magán­tulajdon és a mai szocializált termelés közötti ellentmondással.

Egyszóval: mind a demokrácia, mind a tervezés az emberi terme­lőerők növekedésének hosszú távú következményei. Amennyiben ezek az erők továbbfejlődnek, a szocializmus, amelyet távolról sem cáfoltak meg a jelenlegi fejlemények, újból úgy jelenhet meg, mint a harmadik évezredbe lépő emberiség társadalmi és gazdasági fejlődésének szilárd alapja.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmányt némileg rövidítve adjuk közre. (A szerk.)

Jegyzet

* Kelet-európai tapasztalataink alapján a tervgazdaságról alkotott képünk természetesen jóval kevésbé derűi, mini Laibmané, akinek érvelését számos ponton naivnak él spekulatívnak érezzük. Úgy gondoljuk, túlságos leegyszerűsítés a negatív jelenségeket pusztán az elvek és a gyakorlat ellentmondásából levezetni, és – mint alább – tudati elmaradottságra hivatkozni; meggyőződésünk, hogy az ún. reálszocializmus számos elve is fejletlen struktúrájából következik. Nemcsak azért döntöttünk azonban Laibman írásának közlése mellett, hogy érzékeltessük: a lehetőségek „baloldali” elemzése igen széles spektrumon képzelhető el (a másik szárnyon lásd pl. a liberalizmushoz közeledő Bidet-féle álláspontot); hanem azért is, mert nem zárhatjuk ki annak lehetőségét sem, hogy a tervgazdaság negatívumait felszámoló történelmi szakasz után növekszik azoknak a koncepcióknak a relevanciája, amelyek – mint Laibmané – a tervgazdaság pozitívumaira hívják fel a figyelmet a mindig szintézisekben realizálódó jövő számára. (A szerk.)

Hivatkozott irodalom:

Abouchar, Alan, ed. 1977. The Socialist Price Mechanism. Durham, North Carolina: Duke University Press.

Baumol, William J. 1965. Economic Theory and Operations Analysis. 2nd Edition. Engetwood CliKs, New Jersey: Prentice-Hall.

Benard, Jean. 1989. Socialist Incentive Schemes and the Price Setting Problem. In: Stanislaw Gomuka, Yong-Chool Ha and Cai-One Kim, eds., Economic Reforms in the Socialist World. Armonk, New York: M. E. Sbarpe.

Berliner, Joseph S. 1976. The Innovation Decision in Soviet Industry. Cambridge, Massa­chusetts: MIT Press.

Berliner, Joseph S. 1987. Soviet Economic Reforms and Technological Progress. Paper pre­sented at Fukushima International Symposium, Fukushima University, November 27-28.

Bornstein, Morris. 1977. Economic Reforms in Eastern Europe. In: Eastern European Economies. Post-Helsinki Joint Economic Committee, 95th Congress, 1st Session. Washington, D.C.: U.S. Government Printing Office.

Bródy, András. 1970. Proportions, Prices and Planning: A Mathematical Restatement of the Labor Theory of Value. Budapest: Akadémiai Kiadó; Chicago: American Elsevier.

Bródy, András. 1965. Three Types of Price Systems. Economics of Planning, 5/3.

Brown, Emily Clark. 1966. Soviet Trade Unions and Labor Relations. Cambrigde, Massachu­setts: Harvard University Press.

Davies, R. W. 1966a. The Soviet Planning Process of Rapid Industrialization. Economics of Planning 6/1

Davies, R. W. 1966b. Planning a Mature Economy in the USSR. Economics of Planning, 6/2.

Dempsey, Bernard, S. J. 1965. Just Price in a Functional Economy. In James A. Gherity, ed., Economic Thought: A Historical Anthology. New York: Random House.

Dobb, Maurice. 1955. Economic Theory and Socialism. New York: International Publishers.

Dobb, Maurice. 1969. Welfare Economics and the Economics of Socialism: Toward a Commonsense Critique. New York: Cambridge Universitty Press.

Dorfman, Robert, Paul A. Samuelson, and Robert M. Solow. 1958. Lienar Programming and Economic Analysis. New York: McGraw Hill.

Durgin, Frank A. 1977. The Soviet 1969 Standard Methodology for Investment Allocation Versus „Universally Correct” Methods. ACES Bulletin, XIX/2, Summer.

Ellman, Michael. 1973. Planning Problems in the USSR. New York: Cambridge University Press. Ellman, Michael. 1979. Socialist Planning. London: Cambridge University Press. Feiwel, George. 1967. The Soviet Quest for Economic Efficiency: Issues, Controversies, and Reforms. New York: Praeger, Special Studies Series.

Falker, J. L. 1966. Soviet Economic Controversies: The Emerging Marketing Concept and Chan­ges in Planning, 1960-1965. Cambridge, Mass.: The MIT Press.

Galbrarth, John Kenneth. 1967. The New Industrial State, Boston: Houghton Mifflin.

Gregory, P. R. and R. C. Stuart. 1981. Soviet Economic Structure and Performance. Second edition. New York: Harper and Row.

Hayek, Friedrich A. 1935. Collectivist Economic Planning. London: Routledge.

Hayek, Friedrich A. 1944. The Use of Knowledge in Society. American Economic Review, 35/4, September.

Hejl, L., O. Kyn and B. Sekerka. 1967. A Model for the Planning of Prices. In C. H. Feinstein, ed., Socialism. Capitalism and Economic Growth: Essays Presented to Maurice Dobb. London: Cambridge University Press.

Hohmann, Hangs-Hermann, Michael C. Kaser and Karl C. Thalheim, eds. 1974. The New Economic Systems of Eastern Europe. Berkeley, California: University of California Press.

Khudokormov, G. N. gen. ed. 1967. Political Economy of Socialism. Moscow; Progress Publishers.

Kirsch, Leonard Joel. 1972. Soviet Wages: Changes in Structure and Administration Since 1956. Cambridge, Massachusetts: MIT Press.

Kozlov, G. A. 1977. Political Economy: Socialism. Moscow: Progress Publishers.

Laibman, David. 1978. Price Structures, Social Structures and Labor Values in a Theoretical Socialist Economy. Economics of Planning, 14/1, 3-23.

Laibman, David. 1981. Two-Sector Growth with Endogenous Technical Change: A Marxian Simulation Model. Quarterly Journal of Economics, XCVI.

Laibman, David. 1983. Capitalism and Immanent Crisis: Broad Strokes for a Theoretical Foun­dation. Social Reserarch, 505.

Laibman, David. 1984. Modes of Production and Theories of Transition, Science & Society, 48/3, Fall.

Lange, Oskar. 1956. On the Economic Theory of Socialism. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Lange, Oskar, ed. 1962. Problems in the Political Economy of Socialism. New Delhi: People's Publishing House.

Lange, Oskar. 1963. Political Economy. Vol. I: General Problems. New York: Macmillan.

Marx, Karl. A gothai program kritkája. Marx és Engels válogatott művei, Kossuth, 1975. 3. köt.

Nove, Alec. 1969. The Soviet Economy. New York: Praeger.

Nove, Alec. 1983. The Economics of Feasible Socialism. London: George Allen & Unwin.

Novosti Press Agency, 1972, Labour Legislation in the USSR. Moscow: Novosti Press Agency.

Roberts, Paul Craig. 1971. Alienation and the Soviet Economy. Santa Fe: University of New Mexico Press.

Robinson, Joan, 1967. Socialist Affluence. In C. Feinstein, ed., Socialism, Capitalism and Eco­nomic Growth: Essays Presented to Maurice Dobb. Cambridge: Cambridge University Press.

Sagaidak, E, A. 1977. The Level and Dynamics of Current Purchase Prices on Agricultural Products. Translation in Problems of Economics, XIX:12, April.

Seton, Francis. 1977. The Question of Ideological Obstacles to Rational Price Setting in Com­munist Countries. In Alan Abouchar, ed., The Socialist Price Mechanism. Druham, North Ca­rolina: Duke University Press.

Shaffer, Harry G., ed. 1984. The Soviet System in Theory and Practice: Western and Soviet Views, 2nd edition. New York: Frederick Ungar Publishing Co.

Shaffer, Harry G. 1968. Towards New Economic Reforms in the USSR. Research Papers in Theoretical and Applied Economics, 86-3, Department of Economics, University of Kansas.

Sik, Ota. 1967. Plan and Market Under Socialism. White Plains, New York: International Arts and Sciences Press.

Vanek, Yaroslav, 1974. The Particpatory Economy. Ithaca, New York: Cornell University Press.

Vanek, Yaroslav. 1977. The Labor-Managed Economy. Ithaca, New York: Cornell University Press.

Vyas, A. 1978. Consumption in a Socialist Economy: The Soviet Industrialization Experience, 1929-37. New Delhi: People's Publishing House.

Zauberman, Alfred. 1967. Aspects of Planometrics. New Haven, Connecticut: Yale University Press.

A katonai-ipari komplexum jelentősége

Az az erő, amely meg tudta, és meg akarta oldani a gordi­uszi csomót: hogyan kombinálható a lehető legnagyobb ex­panzió a hasznosítás minimális rátájával, a tőke számára a katonai-ipari komplexum alakjában jelent meg, miután az 1929-33-as gazdasági világválság utáni számos, a túlterme­lés problémájával kevésbé pazarló módon megbirkózni pró­báló kísérlet kudarcot vallott. Bár az első lépéseket abba az irányba, hogy a túltermelés problémáját a haditermelés segít­ségével oldja meg, a tőkés társadalom – mint azt Rosa Luxem­burg profetikus megjegyzéseiből láttuk – már az első világhá­ború előtt megtette, ennek a módszernek általános alkalmazá­sára csak a második világháború után került sor.

Ezt az irányvonalat követve a nyugati kapitalizmus vezető hatalmai voltaképpen nem tettek mást, csak átvettek egy oldalt Hitler 1933 utáni „gazdasági csodájának” forgatókönyvéből, és ezt alkalmazták liberális-demokratikus intézményrendszerük társadalmi-politikai realitásaihoz. Korábbi kísérleteik ugyanis a válságból való kikerülésre – olyan stratégiákkal, amelyek egy­felől a manipulatív „kínálatmenedzselés” (innen a Madison Avenue felemelkedése), másfelől a „New Deal”-típusú állami be­avatkozás kombinálásán alapultak – nyomorúságosan kudarcot vallottak a tömeges munkanélküliség és gazdasági depresszió problémájának megoldásában, egészen addig, amíg a háborús erőfeszítés tőkeexpanzióra irányuló követelményei radikálisan meg nem változtatták a gazdasági tevékenység egész feltétel­rendszerét.

Továbbmenve, az ezt tagadó keynesiánus és neokeynesiánus mítoszok ellenére, a terjeszkedés valódi anyagi alapja an­nak a katonai-ipari komplexumnak az új dinamizmusa volt, amely már létezett (még ha korántsem teljesen kialakult formá­ban is) a Bretton Woods-i egyezmény idején, és amelyet ez utóbbi csak bővíteni segített. A keynesianizmus különböző stra­tégiái így inkább a katonai-ipari komplexum akadálytalan ter­jeszkedésének kiegészítői voltak, mintsem valóban produktív és társadalmilag is működőképes viszonyokra önállóan is alkal­mazható eszközök. (Ha semmi másnak, akkor ennek figyelmez­tetnie kellene mindazokat, akik megpróbálnak – neokeynesiánus vonalak mentén – „alternatív gazdasági stratégiákat” kidol­gozni a jövőre nézve.) Végül is, ha meggondoljuk, a keynesi elmélet már teljesen ki volt dolgozva közvetlenül az 1929-33-as válságot követően, körvonalaiban pedig már jóval az előtt. Még­is – szerzőjének az establishmenthez fűződő egész kivételesen jó kapcsolatai ellenére – az államilag támogatott befektetésnek egy ilyen kellően erőforrás-pazarló, de ugyanakkor dinamikusan fejlődő és egyben ideológiailag tiszteletreméltó eszköz híján fal­ra hányt borsónak kellett volna maradnia.

Természetesen a katonai-ipari komplexumnak az egyes fej­lett tőkés országokban való kialakulását és megszilárdulását il­letően nem lehet szó egyformaságról. Nem csak azért nem, mert az egyenlőtlen fejlődés törvénye továbbra is éppúgy vo­natkozik rájuk, mint korábban, de azért sem, mert a győztesek a háború után közülük egyesekre egy ideig egészen speciális gazdaságon kívüli feltételeket kényszerítettek rá. Így például Ja­pánt és Németországot békeszerződéseik korlátozták a közvet­len újrafelfegyverkezésben, aminek elkerülhetetlen következmé­nye volt, hogy hadiiparuk csak viszonylag lassan és szelektíven épült ki újra.

Ebből a szempontból kétségkívül az amerikai katonai-ipari komplexum foglalta el, nyomasztó túlsúllyal, az uralkodó helyet a tőkés országok között, őt követték Nagy-Britannia, Franciaor­szág és Olaszország, saját gazdasági lehetőségeiknek megfe­lelően. Azonban nem lehetnek olyan illúzióink, hogy Japán és Németország háború utáni gazdasági fejlődésének semmi köze sem volt a katonai-ipari komplexum kialakulásához. Valójában több síkon: mind nemzetgazdasági, mind nemzetközi szinten részei voltak annak. Hogy csak a legjelentősebb szálakat em­lítsük, amelyek révén ezen országok fejlődése is a katonai-ipari komplexum háború utáni szerepétől függött:

Először is, az új katonai szövetségek létrehozásával csak­nem az összes, az eredeti békeszerződések által tartalmazott korlátozást gyorsan megszüntették, és ezáltal mind Japán, mind Németország képessé vált arra, hogy létrehozza és (végül is amennyire csak akarta) kiterjessze saját katonai-ipari komple­xumait, gyakorlatilag a haditermelés minden területén, az atom­fegyverek kivételével.

Másodszor, mivel a hadiipar – amerikai hegemónia alatt – alapvetően nemzetközi jellegű iparág, ezért Japán és Német­ország különböző formákban (közvetve és közvetlenül, az op­tikától az elektronikáig és a kémiától a fémgyártásig) részt vett a hadiipar háború utáni fejlesztésében, mégpedig annak egy nagyon korai szakaszától fogva. Ennek a hadiiparba való be­kapcsolódásnak központi jelentősége volt azoknak a teljes ipar­ágaknak a létrehozásában ós/vagy korszerűsítésében, amelye­ken a háború utáni japán és német gazdasági „csoda” alapult.

Harmadszor ott volt az összes nyugati tőkés ország és az Egyesült Államok közötti szoros kölcsönös kapcsolat. Ez a leg­jelentősebb tényező, amelyet számításba kell vennünk, ha fel akarjuk mérni a katonai-ipari komplexumnak a tőkés világgaz­daság folyamatos „egészséges” működésében betöltött valódi súlyát és jelentőségét. Mert a nyugati világ messze legnagyobb és legdinamikusabb gazdaságának – az Egyesült Államokénak – folyamatos növekedését az egész háború utáni időszakban a csillagászati arányú (ós az USA súlyos belső és külső adós­ságteher ellenére még mindig növekvő) védelmi kiadások tar­tották fenn. Általánosságban minden fejlett kapitalista társada­lom meglévő termelési szintjének fenntartására való képessége nagymértékben az Egyesült Államok terjeszkedő piacától függ, amely viszont végső soron teljesen elképzelhetetlen lenne azok­nak a hihetetlen mértékű védelmi költségeknek (és deficiteknek) a biztosítása nélkül, amelyekre az USA gazdaságának mint egésznek az expanzív dinamikája nagymértékben támaszkodik. Ezek a megfontolások, melyek segítenek megmagyarázni az USA adósságproblémájával kapcsolatos nyugati attitűdöt is, nem kevésbé igazak Japánra és Németországra, mint az összes többi fejlett kapitalista országra. Ezért még azoknak az országoknak az esetében is, ahol a katonai-ipari komplexum részesedése a nemzetgazdaságban viszonylag kicsiny (az USA-val és néhány más állammal összehasonlítva), az illető nemzetgazdaságok folyamatos produktív terjeszkedése a fenti­ek értelmében nem választható el a haditermelés globális je­lentőségétől, tekintettel e gazdaságoknak az amerikai gazda­ságtól és az utóbbin belül uralkodó helyzetben lévő katonai-ipari komplexumtól való megváltoztathatatlan függésére.

A katonai-ipari komplexum által a tőkés fejlődésben hozott nagyszabású újítás az, hogy gyakorlatilag hatékonyan meg­szünteti a fogyasztás és a rombolás közötti, a szó szoros értelmében életbevágó különbséget.¹ Ez az „újítás” radikális megoldást kínál egy, az önmagát tételező értékben mint olyan­ban (minden megjelenési formájában) benne rejlő – jóllehet csak a mai kapitalizmus viszonyai között akuttá váló – belső ellentmondásra.

Az az ellentmondás, amelyre itt utalunk, az önmagát kiter­jesztő gazdagság (a tőke) objektív korlátaiból fakad, amelyeket mindenáron túl kell lépnie, amennyiben az érték mint önállóan működő erő, természetes belső meghatározottságának megfe­lelően realizálni akarja önmagát. Ez az oka annak, hogy a csá­szárkori Rómában, ahogyan Marx megfigyelte, az elidegenült és önállósult érték, mint fogyasztásra irányuló gazdagság „vég­telen pazarlásként jelenik meg, amely logikus módon megkísérli a fogyasztást gyöngyökből készült saláták lenyelésével egy képzeletbeli határtalanságig fokozni”.²

A szóban forgó probléma kettős természetű. Egyrészt a tár­sadalom korlátozott erőforrásaira vonatkozik, és ezáltal arra a szükségletre, hogy ezeknek az elosztását nem pusztán lehet­séges, hanem ténylegesen egymással szemben álló alternatí­vák között valahogyan legitimálják. Másodszor pedig magának a fogyasztónak a természetével kapcsolatos, vagyis igényeinek mind természetes és társadalmi-gazdasági, mind pedig kultu­rális határaival.

A katonai-ipari komplexum sikeresen szegezi szembe a maga erejét e két alapvető korláttal. Mert ami az első kérdéskört illeti, míg az ókori Róma „nyilvánvaló pazarlását” szemlélve, amely „gyöngyökből készült saláták lenyelésének” formáját öl­tötte, mindenki számára elkerülhetetlenül adódik az a következ­tetés, hogy ez dekadens és hiábavaló pazarlás volt, addig az ilyen saláták milliárdjaival egyenértékű erőforrásokat éveken ke­resztül „ elnyelő” valóban határtalan pazarlásnak – amellyel egy-időben sokmillió embernek kell elviselnie az éhínséget elkerül­hetetlen „végzetként” – sikerül úgy legitimálnia magát a társa­dalom szemében, mint megkérdőjelezhetetlen hazafias köteles­séget.

Ehhez hasonlóan, ami a második alapvető kérdést illeti, a katonai-ipari komplexum sikeresen szünteti meg a fogyasztás körforgásának a fogyasztói igények határai által meghatározott korlátait. Ebben a vonatkozásban elvágja a „fejlett” kapitalizmus igencsak összebonyolódott gordiuszi csomóját (azzal, hogy a termelés és a fogyasztás kereteit voltaképpen a valódi fogyasz­tásra való igények kikapcsolásával alakítja át). Más szavakkal, a tőke a társadalom anyagi és emberi erőforrásainak egy hatalmas és egyre növekvő részét a termelés egy élősködő és önmagát fogyasztó formájára fordítja, amely annyira ra­dikálisan elkülönül a valódi emberi szükségletektől és az azoknak megfelelő fogyasztástól, ml több, annyira szemben áll velük, hogy saját léte indokának és végső céljának te­kintheti még az emberiség teljes elpusztítását is.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a tőke fejlődése nem egyszerűen elakadt azoknál a megoldásoknál, amelyek struk­turálisan beépültek a katonai-ipari komplexum intézményes megjelenési formáiba és termelési gyakorlatába. Ellenkezőleg, itt egy végzetes konzisztenciát és meghatározott irányultságot kell felfedeznünk a kapitalista fejlődésben, abban az értelem­ben, hogy azok a determinációk és imperatívuszok, amelyek az imént leírt „megoldáshoz” vezetnek – még ha a mostanitól na­gyon különböző formában is, már a tőkés fejlődés egy nagyon korai szintjón megjelentek. Mert a kapitalizmus eleve a hasz­nálati érték és a csereérték közötti feloldhatatlan ellentmondásra épül, és feltételezi a használati érték szükségszerű és végső soron a lehető legrombolóbb jellegű alárendelését a csereér­téknek. Ez az ellentmondás kezdettől fogva megnyilvánul úgy is, mint a legitimáció egy megoldhatatlan problémája, amelyre a tőkés „tulajdonosi individualizmus” igazságtalan rendszerének apologétái csak a szofisztika és misztifikáció formájában tudnak megoldásokat kínálni, kezdve a pénz kizsákmányoló felhaszná­lásának és a „hallgatólagos jóváhagyásnak” John Locke,³ a li­beralizmus atyja által elvégzett levezetésétől és racionalizálá­sától, egészen az úgynevezett „határhaszon-elmélet” fiktív „fo­gyasztói szuverenitás” fogalmáig.

Hasonlóan nehezen viseli el a tőke – ós, amennyire lehet­séges, a kapitalizmus története során félre is söpri – a terme­lésnek azokat a korlátait, amelyek a fogyasztó igényeinek gya­korlati korlátozottságából következnek. Az erre tett kísérletek intenzitása a tőke termelési lehetőségeinek kibontakozásával párhuzamosan növekszik. Ahogyan Mandeville munkájából is világosan láthatjuk, a „protestáns munkaerkölcs” és annak a „fényűzéssel” szembeni elítélő álláspontja sohasem volt több mint az érem egyik oldala. Mire eljutunk a „tervezett elhaszná­lódás” korába, alig tűnik hihetőnek, hogy bárki, bármikor, akár a legcsekélyebb jelentőséget is tulajdonította volna az ilyen vi­selkedési előírásoknak.

Bizonyos, hogy a kapitalizmus szembekerülésének saját korlátaival ebben a vonatkozásban is ellentmondásos formát kell öltenie. Innen származik a más kapitalistáknál dolgozó munkások béremelésének helyeslése – hiszen ezek a munká­sok készséges vásárlói lesznek az eladásra kínált áruknak – párosulva a bérvisszafogás előnyeinek a „költséghatékonyság” és a „józan gazdálkodás” nevében való magasztalásával: ezek valójában az egyetemes értékeknek álcázott uralkodó részér­dekek szenteskedő racionalizálásai. Mivel pedig a csereérték bővítése ennek a társadalomnak az alapvető törekvése, ezért a misztifikáció minden formáját felhasználja annak az elhitetésére, hogy a csereérték egy folyton növekvő mennyisé­gének létrehozása – függetlenül attól, hogy ez milyen nyil­vánvalóan pazarló módon történik – teljesen megfelel a „gazdasági racionalitás” legfőbb alapelveinek, amennyiben hatékonyan kielégít valamilyen „valódi keresletet”.

Ennek megfelelően a valódi használat kérdését eltüntetik, és a fogyasztás egyetlen valódi kritériumává a kereskedelmi tranzakció puszta aktusa válik, jellegzetes módon összeol­vasztva ezáltal a használat és a csere fogalmait, így tehát, éppúgy, ahogyan a polgári ideológiában már korábban láttuk a „termelő” önérdeket szolgáló és teljesen misztifikáló azonosí­tását a kapitalistával (abból a célból, hogy a zavaró valódi ter­melőt, vagyis a munkást eltüntethessék a színről), itt most a vevőnek az úgynevezett „fogyasztóval” való tendenciózus azonosítását kapjuk.

Ennek az utóbbi misztifikációnak köszönhetően egy csapás­ra kényelmesen megoldódik két kényes probléma. Először is az a kérdés, hogy a „szerződéses” tranzakció szükséges be­vezető lépése után sor kerül-e valamilyen valódi, az emberi szükségleteknek megfelelő fogyasztásra, így fel sem merülhet, mivel az árui az új tulajdonosnak újra befektetendő pénz fejé­ben átadó aktus teljessé teszi a tőke bővített újratermelésének körforgását. Másodszor pedig az áruk most tetszés szerint fel­halmozhatók– az ennek racionális igazolásával járó minden nehézség nélkül -, mivel magának a megvételnek az aktusa képes „elfogyasztani” a javak egy elvben korlátlan mennyiségét (anélkül, hogy a valóságban bármit is elfogyasztana), tekintve, hogy nincs hozzákötve a valódi emberi lények szükségképpen korlátozott igényeihez.

Ebben az értelemben semmi esetre sem véletlen, hogy Locke annyira igyekszik a valódi használatról – amelyet szerinte a ter­mészetes korlátok csak kevéssé és pazarlóan határolnak körül (amint ezt a fogyasztási javak korlátlan romlékonysága és az emberi igények határai is bizonyítják) – arra a látszatfogyasz­tásra rátérni, amely „a pénz közmegegyezés általi használatá­ból” ered. Mert szerinte ez utóbbi adja az igazolását a vagyon „felhalmozásának” és „gyűjtésének”, úgyhogy „egy ember igaz­ságosan és a jog sérelme nélkül birtokolhat többet, mint amennyit ő maga fel tud használni, aranyat és ezüstöt fogadva el a többletért, amelyek sokáig lehetnek egy ember birtokában anélkül, hogy értékükből veszítenének (a fogyasztási javakkal ellentétben).”⁴ Sőt, a szekeret fogva a ló elé, Locke torzítva ábrázolja a társadalmi gazdagság felhalmozására és másoknak e gazdagság áldásaiból való kizárására irányuló mesterséges és igazságtalan gyakorlatot is, amennyiben szerinte ez teljesen összhangban van magával a természettel, mi több, közvetlenül belőle ered. Ugyanis így érvel: „Ha valaki talál valamit, ami szomszédjai körében a pénz használati módjával és értékével bír, látni fogjuk, hogy rögtön elkezdi növelni készleteit az illető dologból.”⁵

Ebben a tekintetben valóban komikus az, ahogyan a kapi­talizmus apológiája Locke korától napjainkig teljes kört járt be, és az uralkodó termelési mód igazolásának eredeti megalapo­zása teljesen az ellenkezőjébe fordult át. Mert Locke alapvető érvelése a pénzhasználat mellett (és a vagyon alapvetően igaz­ságtalan felhalmozásának legitimálására) az volt, hogy ezek az intézmények megszüntetik a pazarlást, ami nyilvánvalóan érde­kében áll a társadalom minden tagjának. Azonban arra az időre, amikor a Locke által oly lelkesen védelmezett felhalmozási rendszer fejlődése során eljut a maga legtisztább megjelenési formájához, a pazarlás többé már nem egy sajnálatos margi­nális aspektusa a rendszernek, hanem működésének integrált és tudatosan kifejlesztett alkotóeleme. Mi több, a pazarlás a rendszerben távolról sem korlátozódik a természet romlandó termékeire. Ellenkezőleg, burjánzik a termelés és fogyasztás összes területein, ezzel teljesen lerombolva azokat az igazolá­sokat (ós racionalizálásokat), amelyeket levezetéseiben Locke felvonultathatott a rendszer mellett. A rendelkezésre álló erőfor­rások megfelelő gazdasági hasznosításának állítólagos garan­tálójáról – a felhalmozható és önmagát sikeresen növelő va­gyonról, amelyről Locke azt mondotta, hogy a pénz „tartóssága” hozza működésbe – kiderült, hogy a „tartósságnak”mint olyan­nak legfőbb ellensége, és a nyilvánvaló pazarlás megvalósítója. Groteszk módon végül sikerül „a fogyasztást egy képzeletbeli határtalanságig fokoznia” azzal, hogy felfedezi még a legtartó­sabb anyagi tárgyak közvetlen romlandóságát is, a háború és a rombolás eszközeinek formájában dolgozván fel őket, ame­lyek az emberi erőforrásokat tekintve még akkor is végletekig pazarló és romboló eszközök, ha egyáltalán nem kerülnek fel­használásra.

A katonai-ipari komplexum nemcsak hogy tökéletesíti azo­kat a módokat, ahogyan a tőke napjainkban megbirkózhat ezek­kel a strukturális korlátokkal és ellentmondásokkal, de egyben egy „kvantumugrást” is jelent a tőke fejlődésében, amennyiben profitábilis tevékenységeinek tere és puszta mérete összeha­sonlíthatatlanul nagyobb, mint ami a tőkés fejlődós korábbi szintjein elképzelhető volt. Ez a „kvantumugrás” korábban el­képzelhetetlen levezető szelepeket teremt a tőkés gazdaság­ban, minőségileg a tőke javára módosítva az erőviszonyokat egy olyan időszak tartamára, amelynek hosszúsága közvetlenül ezeknek az újonnan teremtett levezetőszelepeknek a méretével lesz arányos.

Ha a korábbi időszakok misztifikációi és megtévesztései a vevőit fillérekkel becsapó kiskereskedő tevékenységéhez voltak hasonlóak (aki mindenképpen viszonylag könnyen leleplezhe­tő), akkor ezeknek a „fejlett kapitalizmusban” található megfe­lelői csak valamilyen nemzetközi méretekben folyó óriási csa­láshoz hasoníthatók, amely csillagászati összegekkel manipulál számítógépek segítségével, és még legfélrevezetőbb jellegű tranzakcióit is⁶ elleplezi egy ideológiailag jól megtámogatott in­tézményhálózat révén, amelyben a sikkasztó, a számvivő, a revizor, a törvényhozó és a bíró tevékenységei mint egyetlen személyben egyesülnek.

Ennek megfelelően, ha a rendelkezésre álló erőforrások egy jelentős részét nyíltan pazarló jellegű termelésre fordítják, a va­lóságos termeléssel egyenrangúvá nyilvánítva a rombolás esz­közeinek termelését, mindennek természetesen szigorúan a „tö­megesen igényelt munkahelyek teremtésének” önmagában kifogásol­hatatlan céljával kell végbemennie. Ugyanilyen kevéssé szükséges számításba venni azokat a nehézségeket, amelyek az emberi igények és a személyi jövedelmek korlátozottságának következményei. Mert a „fogyasztó” többé nem egyszerűen a korlátozott egyének elérhető összessége. Mi több, a háború utá­ni kapitalista társadalom uralkodó termelési struktúráiban bekö­vetkezett alapvető átalakulás következtében, amely párosult az ezeket a struktúrákat mind gazdasági célokból, mind a szüksé­ges ideológiai legitimáció biztosítása végett a kapitalista állam­hoz fűző viszony átrendeződésével, mostantól kezdve a mitiku­sán egybeolvasztott termelő/vásárló/fogyasztó nem más, mint maga „a Nemzet”.

Ez a katonai-ipari komplexum egy további alapvető újítása. Mert a fogyasztónak vásárlókénti korábbi meghamisító ábrá­zolása csak az emberi igények kérdését, és az ilyen igényeknek megfelelő, valódi haszonnal járó javak termelésére irányuló ha­gyományos követelést tolhatta félre, de nem volt alkalmas arra, hogy megoldást adjon az egyéni „fogyasztói szuverenitáshoz” kapcsolódó pénzbeli korlátok – mint magának a kapitalista pro­fitrealizálási folyamatnak elidegenült expanziós szükségletét akadályozó tényezők – problémájára. Csak „a Nemzet” tehet eleget annak a kettős követelménynek, hogy a toka bővített újratermelésének lehetővé tétele érdekében egyrészt kime­ríthetetlen erőforrásokat szolgáltat, másrészt pedig egy fene­ketlen zsákot is, amely elnyeli a létrejövő egész felesleget.

Ily módon tehát a modern tőkés gazdaságban a bővített újratermelésnek többé nem szükséges előfeltétele a körforgás­ban résztvevők körének tágulása és az emberi szükségleteknek megfelelő használati értékek növekedése. Ellenkezőleg, a fo­lyamatos átalakulásoknak és strukturális alkalmazkodásnak kö­szönhetően a bővített újratermelés szempontjából más dolgok egyenértékűek lévén,⁷ még a legfejlettebb tőkés országokban is lehetségessé vált megsemmisíteni – vagy legalábbis jelentős részben visszaszerezni – mindazt, amit a munka korábban a relatív értéktöbbletből magának megszerzett (s anélkül, hogy ezzel magának a profitrealizálásnak a folyamatát veszélyeztet­nék). Végül is nem szabad elfelejtenünk azt, hogy a jóléti ál­lammal szemben, álló katonai-ipari komplexum nem egyszerűen a mai kapitalizmus egy kiáltó ellentmondása. Ezzel párhuzamo­san a tőke bizonyos önmagukat újratermelő ellentmondásaira talált hatékony – bár semmi esetre sem tartós – megoldás is ez, az ellentmondások felfüggesztésének rutinná vált formájá­ban. Az úgynevezett „radikális jobboldal” – az uralkodó osztá­lyok érdekeinek eme őskonzervatív ideológiai legitimációja és politikai zászlóvivője – jelenlegi „elszántsága” és ebből követ­kező sikerei egyaránt jelzik a mögöttük rejlő meghatározó tár­sadalmi tényezők nyomását, valamint az uralkodó rend lehető­ségét arra, hogy olyan stratégiát kövessen, amely ténylegesen megfordítja „az újratermelési körforgás bővítésére” irányuló há­ború utáni trendet, anélkül, hogy (legalábbis egyelőre) komo­lyabban megzavarná a nyugati kapitalizmus társadalmi-gazda­sági metabolizmusának működését.

Mivel a tőke saját expanziós termelési célkitűzéseit ille­tően természeténél fogva teljességgel híján van egy emberi szempontból értelmes vonatkoztatási rendszernek, a fo­gyasztásra orientált termelésről a rombolás általi fogyasz­tásra való áttérés végbemehet anélkül, hogy magának a ter­melésnek a szintjén bármilyen különösebb nehézséget okozna. Ugyanakkor az ilyen változások szükséges ideológiai-politikai racionalizálásának és legitimálásának akadá­lyai könnyen eltávolíthatók a „közvélemény” manipulálása és az uralkodó magánérdekeknek valamint a kapitalista ál­lamnak a tömegkommunikációs eszközök felett gyakorolt együttes ellenőrzése révén.

Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy a felhalmozódott problémák romboló mechanizmusokkal való magoldásának módszere semmi esetre sem valami új, csak a kapitalizmus mai fejlődésével megjelenő tendencia. Ellenkezőleg, a tőkének tör­ténete során mindig pontosan ezen a módon sikerült kivergődnie a krízishelyzetekből: azaz úgy, hogy lerombolta a tőke túlzott mennyiségben termelt és többé nem működő egységeit, megfelelően növelve a tőke koncentrációját és centralizálódását, és ugyanakkor helyreállítva a társadalmi össztőke általános profitabilitását. A „fejlett” kapitalizmus és katonai-ipari komplexuma által hozott újítás az, hogy a korábbi gyakorlat – amely a válságok kivételes és sürgető követelmé­nyeinek felelt meg – most általánossá válik, és az egész – a legnagyobb természetességgel a rombolásra való termelés felé irányított – rendszer mindennapi életének normális modelljévé lesz (a csökkenő, elvileg a zéró szintet is megközelíteni képes hasznosítási ráta tendenciaként érvényesülő törvényének meg­felelően).

A kapitalista rendszernek ez az újonnan felfedezett normális működési állapota képessé teszi a rendszert arra, hogy felfüg­gessze (de természetesen nem arra, hagy megszüntesse) a kifejlődött tőke legalapvetőbb ellentmondását: a túltermelést. Mert most, a katonai-ipari komplexum ama képességének kö­szönhetően, hogy szükségleteit rá tudja kényszeríteni a társa­dalomra, a polgári politikai gazdaságtan ősrégi vágyálmát, a kereslet és kínálat állítólagos azonosságát manipulatív módon megvalósítják – egyelőre a rendszer keretein belül.

Marx igazságosan tett szemrehányást a közgazdászoknak, akik megpróbálták eldöntetni a termelés és a fogyasztás közötti ellentmondást, azt állítva, hogy „a kínálat és a kereslet… azo­nosak, és ezért szükségszerűen megfelelnek egymásnak. A kí­nálat ugyanis állítólag egy saját mennyiségeiben mért kereslet.”⁸ Azonban az, amiről a polgári közgazdászok csak álmodozhat­tak, most, a kapitalista állammal összhangban cselekvő kato­nai-ipari komplexum utasítására sikeresen megvalósul. Így az­után a keresletet és a kínálatot cinikus módon relativizálják, ez­zel lehetővé téve a tényleges kínálat fiktív kereslet általi legitimálását. Ennek eredményeként a szóban forgó kínálatot (mindegy, hogy milyen veszedelmes, pazarló, fölösleges, és romboló eszközökből áll) megkérdőjelezhetetlen jogi esz­közökkel rákényszerítik a társadalomra, és így az „a Nemzet szükségletévé” válik. Ezt valóban és hatékonyan „saját mennyisége méri”,⁹ és az állam több mint szolgálatkészen vé­delmezi, még a racionális költségszámítás legelemibb (bár ter­mészetesen korántsem megfelelő) kapitalista kritériumaival szemben is: inflációnak ellenálló évi katonai költségvetésekkel – az összes szociális szolgáltatások és a valódi emberi szük­ségletek rovására.

Mindezeknek az elhárításoknak és változásoknak köszön­hetően a tőke szert tett a gazdasági-társadalmi fejlődés objektív meghatározói kezelésének egy új módszerére (e meghatározók közé számítva magának a tőkének a termelés és a fogyasztás közötti megfelelés síkján jelentkező ellentmondásait is); s így egy egész történelmi korszak idejére minimalizálni tudta az utóbbinak még a krízisek kirobbanásához vezető legkomolyabb következményeit is. Ennek megfelelően, minthogy a rombolás mechanizmusainak mozgásba hozása és „tudományos” kiakná­zása a legkönnyebb megoldás a tőke számára – közvetlen el­lentétben az emberi szempontból jelentős használati érték bő­vítésével -, a tőke produktív fejlődésének elméletileg lehetséges pozitív tényezői közül egy sem érik be szükségszerűen e társa­dalmi formáció termelési korlátai között.

Ebben az értelemben „a tőke szigorú fegyelme, amely egy­mást követő nemzedékeken át működik” sohasem hozhat ma­gával olyan állapotot, amelyben a társadalmat úgy jellemezhet­nénk, hogy elsajátította „a munkához szükséges általános mo­rált”. Az sem valószínű, hogy a kapitalizmus létrehozza a fogyasztás mindent átfogó és egyre bővülő körforgását, vagy a szükségletek ennek megfelelő fejlődését, amelyen keresztül a „szükségesen felüli és azon túlmutató többletmunka” egy „ma­gukból az egyéni szükségletekből következő általános szükség­letté” válhatna.¹⁰ Az ilyen célok nemcsak hogy nem érhetők el a kapitalista termelési mód társadalmi horizontján belül, de még a legalapvetőbb előfeltételeik megvalósulása irányába mutató trend is jelentősen visszaszorul, amikor a tőke, problémáinak legkönnyebb megoldására törekedve, mind több embert kezd könyörtelenül kiiktatni a munkafolyamatból – még a „legfejlet­tebb” tőkés országokban is – ahelyett, hogy az emberiség egé­szét egy, az általános szorgalomra és valódi termelékenységre irányuló hatékony törekvésben egyesítené.

A tendenciák hasonló megfordulása vonatkozik a tudomány fejlődésére és a termelési gyakorlatnak az e fejlődésben rejlő lehetőségek felhasználásán alapuló átalakulására is, amelyről Marx úgy gondolta, hogy kedvezni fog a használati érték bőví­tésének és a progresszíven bővülő használati értékek és az emberi szükségletek kibontakozása közötti dialektikus kölcsön­hatásnak. A tőke új követelményeinek és meghatározottságai­nak következtében ugyanis a tudományt eltérítik pozitív célja­itól, és azzal a szereppel ruházzák fel, hogy a rombolás erőit és módszereit segítsen szaporítani, mind közvetlenül, a minde­nütt jelenlévő és katasztrofálisan pazarló katonai-ipari komple­xum számára dolgozva,¹¹ mind pedig közvetve, a „tervezett el­használódás” és más leleményes manipulatív technikák szolgá­latába állítva, amelyeknek az a céljuk, hogy a túltermelés far­kasait a fogyasztási javakat termelő iparágak kapuin kívül tartsák.

Ugyanígy, a tőke önrealizálásának elidegenedett szükség­letei és eltorzult termelési követelményei nemcsak hogy nem engedik meg a „gazdagodó egyéni létezés anyagi elemeinek” megteremtését, amely „éppoly sokoldalú termelői tevékenysé­gében, mint fogyasztását tekintve”, sem pedig az emberi szük­ségletek és képességek teljes kifejlődését (ami elsődlegesen társadalmi-kulturális kérdés), hanem, éppen ellenkezőleg, a romboló tőkeexpanzió mesterséges szükségletei tendencia-jellegűen versenyre kelnek az emberiség messze nagyobb részének legelemibb szükségletelvei, lerombolják és az an­tagonisztikus szembenállás gyakori eseteiben a legtelje­sebb könyörtelenséggel elfojtják őket. Ezért érthető, hogy az „állandóan növekvő bőség” megteremtése mind megfoghatatlanabb álommá válik – mind homályosabb fénnyé a mind hosszabbodó alagút végén -, mégpedig a társadalom absztrakt értelemben vett „termelő” erőinek döbbenetes arányokat öltő növekedése ellenére, amelyeknek az a sorsuk, hogy elvontak és terméketlenek maradjanak, sőt, kapitalista társadalmi beágyazottságuk és romboló tékozlásuk miatt a termelés ellen hassanak.

A „nagy viharoktól”a folyamatos válságig:

válságkezelés és a tőke romboló önreprodukciója

Annak, hogy a tőke sikeresen újradefiniálta stratégiáját a prob­lémák legkönnyebb elhárítására, a legjelentősebb és leg­messzebbmenőbb következményekkel járó aspektusa talán a válságok kezelésének – a nem túl távoli múlttal összehasonlítva – radikálisan új módjával kapcsolatos. Itt megint csak egy, a Grundrisséből származó idézet világítja meg a legjobban a kér­dést. A kapitalizmusban a termelés és a fogyasztás (vagyis a termelés és a csere közötti ellentmondást tárgyalva Marx így ír a polgári közgazdászoknak – nevezetesen Ricardónak és Sismondinak – a kérdéses problémával kapcsolatos egyoldalú fel­fogásáról: „Ricardo természetesen maga is gyanította, hogy egy áru csereértéke nem egy, a cserétől függetlenül létező érték, és hogy csak a cserében bizonyul értéknek; de azokat a kor­látokat, amelyekbe a termelés ezáltal ütközik, akcidentálisnak, olyan korlátoknak tekinti, amelyeken a termelés túllép. Ezért az ilyen korlátok túllépését úgy gondolja el, mint ami a tőke lénye­géhez tartozik, bár ennek a nézetnek a kifejtése során gyakran abszurdumokhoz jut; míg ezzel szemben Sismondi nemcsak a termelés korlátokba ütközését hangsúlyozza, hanem azt is, hogy ezeket a korlátokat maga a tőke teremti, és homályosan megérzi, hogy létezésüknek a tőke bukásához kell vezetnie. Éppen ezért kívülről kíván határokat szabni a termelésnek, a szokás, a jog stb. révén, amelyeket természetesen – mint pusz­tán külső és mesterséges korlátokat – a tőke szükségszerűen elsöpörne. A másik oldalon viszont Ricardo és egész iskolája sohasem értette meg a valóban modern válságokat, amelyek­ben a tőkének ez az ellentmondása hatalmas gazdasági viha­rokban vezetődik le, amelyek növekvő mértékben fenyegetik a tőkét mint a társadalomnak és magának a termelésnek az alap­ját.¹² – Bizonyos, hogy a Marx által itt leírt ellentmondás a tőkés társadalom leküzdhetetlen ellentmondása. A drámai vál­tozás azonban Marxnak a korábbi fejlődési szakaszokat illető jellemzésével szemben az, hogy a kapitalizmus válságainak az új viszonyok között – addig, amíg ez utóbbiak anyagi és ideo­lógiai-politikai előfeltételei objektíve újratermelhetek – egyálta­lán nem szükséges azt a formát ölteniük, amelynek révén a termelés és a csere közötti ellentmondás „hatalmas gazdasági viharokban vezetődik le”.

A tőkének ezt az újonnan felfedezett képességét a „viha­roknak” a jelen körülmények közötti elkerülésére gondolták té­vesen Marcuse és mások alapvető, strukturális javulásnak. Né­zetük szerint az uralkodó viszonyok radikálisan megváltozott természetét a munkásosztály „integrálódása” és a „szervezett kapitalizmusnak” a „válságok kapitalizmusa” ellentmondásai fö­lötti diadala jellemzi.¹³

Valójában azonban a „szervezett kapitalizmust” semmi eset-, re sem sújtják kevésbé válságok, mint az úgynevezett „krízisek kapitalizmusát”. Éppen ellenkezőleg. Ugyanis a „válságkezelés” módszereinek kidolgozására és tökéletesítésére valójában ép­pen egy mélyülő válságra adott közvetlen válasz részeként ke­rült sor.

Úgyszintén teljesen téves lenne azt állítani (ahogyan Marcuse nyomdokait követve Lucien Goldman teszi), hogy „elér­keztünk a nyugati társadalom fejlődésének egy sajátos fordula­tához, egy olyan fordulathoz, amelyet az önszabályozó gazda­sági mechanizmusok megjelenése jellemez”,¹⁴ mivel a kapita­lizmust ténylegesen mindig a maga történelmileg specifikus önszabályozó mechanizmusai uralták. Mi több, az ilyen mecha­nizmusok ellentmondást nem tűrő uralma teljességgel elválaszt­hatatlan a kapitalista gazdasági-társadalmi formációtól mint olyantól, sőt annak, a társadalmi kontroll egy specifikus for­májaként, egyik legfontosabb meghatározó jellemvonása.

A háború utáni fejlemények igazán új vonása ebben a kon­textusban pontosan megragadható a fogyasztás hagyományos szerkezetéről egy nagyon is más típusú fogyasztási szerkezetre való áttérésben, amelyen belül a katonai-ipari komplexum ér­dekei meghatározó szerepet töltenek be. Az új rendszert egy­részt mind a termelési kapacitások, mind a termékek intézmé­nyesített korlátozott kihasználása jellemzi; másrészt pedig a túltermelés eredményeinek inkább folyamatos, mint hirtelen pusztítása vagy lerombolása, mégpedig a kereslet-kínálat vi­szonynak magán a megfelelően átalakított termelési folyamaton belüli gyakorlati újrameghatározása révén. Pontosan ez a ter­melés és fogyasztás közötti viszonyban fellépő alapvető váltás az, ami a tőkét képessé teszi arra, hogy egyelőre elkerülje az olyan, a múltban gyakori nagyszabású összeomlásokat, mint amilyen pl. az 1929-es Wall Street-i krach volt. Ezen az úton azonban a tőke semmi esetre sem küzdi le válságait gyökere­sen, mindössze kiterjeszti őket (mind időben mind a krízisek­nek az átfogó társadalmi kereteken belüli strukturális elhelyez­kedése vonatkozásában).

Kétségtelen, hogy mindaddig, amíg az uralkodó érdekek és a kapitalista állam közötti jelenlegi viszony fennmarad és sikeresen kényszeríti rá a maga követelményeit a társa­dalomra, nem az egymástól távol eső időpontokban kitörő nagy „viharok” lesznek jellemzők, inkább mindenütt a fe­szültség egyre intenzívebb és egyre gyakoribb lecsapódá­sára számíthatunk. Így a krízisek korábbi „abnormalitása” – amely valamikor a zavartalan gazdasági növekedés és produktív fejlődés sokkal hosszabb időszakaival váltako­zott – a jelen viszonyok között kisebb napi dózisokban ada­golva a „szervezett kapitalizmus” normális állapotává vál­hat. Mi több, a tőke – történelmileg jól ismert – periodikus válságainak csúcspontjait elvben egyfajta lineáris jellegű, folyamatos mozgás válthatja fel.

Nagy tévedés lenne azonban, ha a rendkívüli fluktuációk vagy hirtelen kirobbanó viharok hiányát egy egészséges és fenntartható fejlődés bizonyságának tekintenénk, és nem a folyamatos pangás megjelenési formájának, amely a kumulatív, járványszerűen terjedő, többé-kevésbé perma­nens és krónikus krízis jellegzetességeit mutatja, egy folyton mélyülő strukturális válság végső perspektíváját vetítve elénk.

Végső elemzésben a kapitalizmus válsága objektív össze­tevőinek intézményesen garantált integrálása és kiterjesztése – amelynek bizonyos ideje tanúi vagyunk – nem csökkenti ezen összetevők hatásának súlyát és komolyságát, függetlenül attól, hogy az intézményesítés milyen hatékonyan tölti be elhárító és „kiegyenlítő” funkcióját.

A „válságkezelés” gépezetének tökéletesítése lényeges ré­sze annak, ahogyan a tőke sikeresen átalakítja a problémák legkönnyebb megoldására szolgáló stratégiáját (amely képessé teszi a tőkét arra, hogy konfrontálódjon belső korlátaival és a jelen történelmi körülmények között nagyobb hatékonysággal függessze fel belső ellentmondásainak következményeit). Ugyanígy nem lehet kétséges az sem, hogy a kapitalizmus újon­nan megszerzett előnyeinek és hatékony újításainak ellensúlyo­zása új stratégiák kialakítását követeli meg a szocialista erőktől. (Ezeket az erőket ugyanis jelenleg mélységesen zavarba ejti ellenfelük ama képessége, hogy kontrollja alatt tudja tartani azo­kat a tényezőket, amelyek a múltban kríziseinek okai és meg­nyilvánulási formái voltak.)

Mindazonáltal a tőke határai strukturálisan meghaladhatatlanok, ellentmondásai pedig végső soron robbanó erejűek ma­radnak (az árutermelő társadalomnak mind e határok ideigle­nes túllépése, mind az ellentmondások „kiterjesztése” és ha­tásaik felfüggesztése terén a háború utáni korszakban elért „re­kordja” ellenére is).

A tőke korlátai nem statisztikailag adott határok, hanem ál­landó dinamikus kihívást jelentenek a tőke és a munka számára egyaránt. Mi több, végső korlátai úgy mutatkoznak meg, mint a bővített újratermelés korlátai, és a tőke legbelsőbb termé­szetében rejlik, hogy szembeszáll ezekkel a korlátokkal, hogy szüntelenül előrenyomulva le akarja küzdeni őket, tekintet nélkül ennek következményeire.

Azonban, ahogyan Marx erőteljesen hangsúlyozta: „abból a tényből, hogy a kapitalizmus minden ilyen határt, mint korlátot tételez, és ezáltal eszmeileg túllép rajtuk, nem következik, hogy a valóságban is túllépi őket, és mivel minden ilyen korlát ellent­mond a tőke természetének, a tőke termelése ellentmondások­ban mozog, amelyeket szüntelenül túllép, de éppoly állandóan tételez is. Továbbá, az univerzalitás, amely felé a tőke ellenáll­hatatlanul törekszik, összeütközik a tőke saját természetében rejlő korlátokkal, ami fejlődése egy bizonyos szintjén lehetővé fogja tenni, hogy a tőkét úgy ismerjék fel, mint amely maga a legnagyobb gát ennek a tendenciának az útjában, és ez saját megszüntetése felé fogja hajtani”.¹⁵ Nem árt itt azonban néhány elővigyázatosságra intő megjegyzést tennünk. Nem annyira az utolsó mondat optimista várakozásaival kapcsolatban, amelyek a jelenlegi kontextusban nem érintenek bennünket közvetlenül. Mindenesetre Rosa Luxemburg ebben a tekintetben világossá tette a helyzetet, amikor ragaszkodott a „szocializmus vagy bar­barizmus” drámai alternatívájához. Mert a tőke a legjobb eset­ben addig fejlődhet, amíg szembeállít bennünket ezzel az alter­natívával, de nem léphet tovább az alternatívának megszünte­tésével való megoldása felé. Inkább ennek az ellenkezője a helyzet, amennyiben a tőkét a maga veszedelmes belső logi­kája tovább hajtja előre abban az irányban, hogy az alternatívát saját érdekei szerint oldja meg, a szocialista kiút perspektíváját ra­dikálisan megszüntetve a maga barbár anyagi determinációi által.

A döntő kérdés itt arra az uralkodó módszerre vonatkozik, amellyel a mai kapitalizmus a maga strukturális imperatívuszait (és ennek megfelelő válságait) egy egyre inkább beavatkozó jellegű állam segítségével képes a társadalomra rákényszeríte­ni. Amint már láttuk, a „szervezett kapitalizmust” nem kevésbé, hanem mélyebben érintik a válságok, mint az úgynevezett „vál­ságkapitalizmust”. Mégis, úgy tűnik, magától értetődő termé­szetességgel képes megbirkózni korábban elképzelhetetlen mé­retű problémákkal és veszélyekkel. A korlátok, amelyekbe a tő­ke „saját természeténél fogva” beleütközik, mind a termelés, mind a fogyasztás síkján, úgy tűnik, nem érintik különösebben expanziós képességét. Hasonlóan, a tőke szemmellátható ku­darca abban, hogy a termelés síkján megvalósítsa azt az „uni­verzalitást” amely felé „ellenállhatatlanul törekszik”, nem ássa alá képességét arra, hogy a társadalom felett – még a termelés szempontjából fejlettebb régiókban is – univerzális kontrollt gyakoroljon.

Hogy megértsük a mai kapitalizmusnak ezeket a zavarba­ejtő jellemvonásait, meg kell különböztetnünk a termelés és az önújratermelés fogalmát. Ez a megkülönböztetés azért annyira fontos, mert a tőke a legkevésbé sem a termeléssel mint olyannal, hanem csak az önújratermeléssel törődik. Hason­lóképpen, a tőke „ellenállhatatlan törekvése” az univerzalitás felé csak globális expanzióra irányuló tendenciájára vonatkozik, amely önújratermelésének, de nem az emberi szempontból hasznos és értelmes termelésnek az érdekeit szolgálja.

Természetesen meghatározott történelmi körülmények kö­zött a tőke bővített önreprodukciója és a valódi termelés egy pozitív értelemben egybeeshetnek. Amikor egybeesnek, a ka­pitalista rendszer betöltheti „civilizáló szerepét” a társadalom ter­melőerőinek fejlesztésével, és – addig a pontig, amíg saját ér­dekei nemcsak hogy megengedik, de egyszersmind előírják számára ezt – ösztönözheti „a munkához szükséges általános morál” kialakulását. Azonban a valódi termelés és a tőke bőví­tett önújratermelésének szükséges feltételei nemcsak hogy nem esnek egybe szükségszerűen, hanem, éppen ellenkezőleg, még diametrálisan szemben is állhatnak egymással.

Éles ellentétben i tőkének Marx korában a termelésre dön­tően fejlesztőleg ható társadalmi megjelenési módjával, a mai kapitalizmus elérte azt a szintet, ahol a valódi termelés és a tőke önújratermelésének radikális szétválása már nem távoli elméleti lehetőség, hanem kegyetlen valóság, a legpusztítóbb következményekkel a jövőre nézve. Mert a kapitalista termelés korlátait ma maga a tőke küzdi le abban a formában, hogy saját önreprodukcióját – már most hatalmas, és egyre növek­vő mértékben – elkerülhetetlenül mint romboló önújratermelést biztosítja, antagonisztikus ellentétbe kerülve a valódi termeléssel.

Ebben az értelemben a tőke korlátai többé nem konceptualizálhatók úgy, mint pusztán a termelékenység és a társadalmi gazdagság növekedésének anyagi akadályai (tehát mint a fej­lődés fékezői), hanem csak az emberiség fennmaradásával szembeni közvetlen kihívásként. Más értelemben pedig lehet­séges, hogy a tőke korlátai egyáltalán nem fordulnak szembe a tőkével – mint a társadalom anyagcseréjének óriási hatalmú szabályozójával – akkor, amikor érdekei összeütközésbe kerül­nek a valódi termelés erőinek növelésére irányuló össztársadal­mi érdekkel (egy ilyen összeütközés első hatásai már hosszú ideje érezhetők); hanem a konfliktus csak akkor következik be, amikor a tőke többé semmilyen eszközzel nem képes biztosítani a maga romboló önreprodukciójának feltételeit, s ezzel előidézi az egész társadalmi anyagcsere összeomlását.

Ahogyan már korábban láttuk, a tőke teljesen híján van egy emberi szempontból értelmes mércének és orientáló vonatkoz­tatási rendszernek, miközben önkiterjesztésre irányuló belső hajtóereje a priori összeférhetetlen a szabályozás és a korlátok fogalmával, a pozitív önmeghaladásról nem is szólva. Ez az, ami miatt a tőke legkönnyebb útja problémái megoldására az, hogy addig a pontig folytatja destruktív bővített ön újratermelé­sének gyakorlatát, amíg már a világméretű rombolás rémét idé­zi fel, ahelyett, hogy elfogadná az emberi szükségleteket szol­gáló termelés érdekében megkövetelt korlátokat.

Valamikor a bőség megtermelésének és a szűkösség eltörlésének gondolatával való foglalkozás teljesen össze­egyeztethető volt a tőkés eljárásokkal és aspirációkkal. Ma az Ilyen célok a kapitalista „fejlődés” és „modernizáció” horizontjain belül csak a fennálló rendszer legcinikusabb apologétáinak ideológiai racionalizációiban jelennek meg. Ha semmi más, akkor ez a tény önmagában sok mindent mond arról, hogy valójában mit is jelent a tőkének az utolsó évtizedekben – a kapitalista államnak a tőkét közvetve és közvetlenül támogató közreműködésével, a megfelelő vál­tozásokkal szoros összefüggésben – végbement strukturá­lis átalakulása.

A régmúltban, Mandeville idejében, az állam szerepével kapcsolatos legfőbb igény az volt: hatalmát az országon belül úgy használja, hogy „a tulajdon biztonsága szavatolva legyen” és „a szegényeket szigorúan munkára fogják”,¹⁶ nemzetközi szinten pedig úgy, hogy segítse a tőke erőit a gyarmati terjesz­kedésre irányuló vállalkozásaiban, a „hatalmas, forrongó nem­zetek” növekvő gazdagságának érdekében.¹⁷

Ma a helyzet alapvetően más. Nem a „tulajdon biztosítása” és a „szegények szigorú munkára fogása” változott meg – ezek a célok a rendszer permanens feladatait jelentik mindaddig, amíg a kapitalista termelési mód és állama fennmaradnak. A valóságos különbség abban látható, hogy a kapitalista államnak most el kell fogadnia a közvetlen beavatkozó szerepét a társa­dalmi élet minden szintjén, aktívan támogatva és irányítva a társadalmi gazdagság monumentális arányú romboló fogyasz­tását és csökkentését. Mert az ilyen, a társadalmi anyagcsere-folyamatba való (immár nemcsak szükségintézkedésként, ha­nem folyamatosan bekövetkező) közvetlen beavatkozás nélkül a mai kapitalista rendszer rendkívüli pazarlása nem lenne fenn­tartható.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmány eredetileg a Journal of Contemporary Asia 18. kötetének 3. számában jelent meg, 1988-ban. Mi itt némileg rövidítve közöljük. (A szerk.)

Jegyzetek

1 L. erről J. Rees írását is az Eszmélet 9-10. számában. (A szerk.)

2 Vö. Marx, Grundrisse, MEM, 46/I, p. 173.

3 Anatole France ironikusan úgy határozta meg (és ostorozta) a liberá­lis-demokratikus társadalom kiüresedett szabadságát és egyenlőségét, mint a hidak alatti alvásnak a jog által mindenkire alkalmazott tilalmát, tekintet nélkül arra, hogy kiknek van erre szüksége. A dolog valódi iróniája természetesen az, hogy a tőkés társadalmi rend apologétái tel­jes komolysággal fektették le lényegében ugyanazt a kritériumot, ame­lyet France kigúnyolt, így Locke, hogy alátámassza üres fogalmát a „hallgatólagos megegyezésről”, igazolandó a tulajdonnélküliek teljes alávetését az uralkodó osztályok érdekeit szolgáló rendszernek, a „tu­lajdon” és a „birtoklás” fogalmait annyira kitágítja, hogy mindegy szá­mára, „vajon ez a föld örökletes birtoklása vagy egy csak egy hétre kibérelt szállásé vagy akár pusztán az országutakon való ingyenes uta­zásé, és valójában addig terjed, mint bárkinek a puszta léte az illető kormányzat felségterületén”. (Locke: Two Treatises of Civil Governments, II. könyv, 119. szakasz.)

A létező hatalmi viszonyok e nyilvánvaló racionalizálásának gyökereit Locke-nál abban a hasonlóan apologetikus jellegű körmönfont okosko­dásban találhatjuk meg, amellyel sikerül „levezetnie” az egyenlőtlen vagyonelosztás „igazságosságát”. Komolyan szüksége van összes ren­delkezésére álló szofisztikájának mozgósítására, mivel a szakadék egy­felől saját kiindulópontja – annak tudomásulvétele, hogy „kezdetben a munka adta a tulajdonhoz a jogot” (uo. I. könyv. 45. szakasz) -, más­felől legitimáló apológiájának tárgya között (amely feltételezi a munka teljes alávetését és kizsákmányolását) nem is lehetne nagyobb. De ahogyan a „hallgatólagos megegyezés” fikciója segítette abban, hogy kikerüljön a politikai legitimációval kapcsolatos nehézségekből, éppúgy a létező tulajdonviszonyok megmagyarázásával kapcsolatban a „pénz­használatra vonatkozó általános jóváhagyás” (uo.) és a pénz általános előnyeire vonatkozó „kölcsönös megegyezés” (uo. 47. szakasz) posztulátumai jönnek segítségére. Mert ebből a posztulátumból kényelme­sen levezethető, hogy „az emberek megegyezése nyilvánvalóan hoz­zájárult a föld egyenlőtlen és aránytalan birtoklásához” (uo. 50. szakasz).

4 Locke, id. mű. I. könyv, 50. szakasz.

5 Uo. 49. szakasz. A 48. szakaszban található leírása egy képzeletbeli szigetről, ahol is nincsenek természeti tárgyak, „amelyek a pénz helyét betölthetnék”, szintén azt a célt szolgálja, hogy „természetes” igazolást találjon az egyenlőtlenség emberi eredetű és intézményesen garantált uralkodó viszonyaira.

6 Ebben a tekintetben annak a története, ahogyan a technológiailag fe­lesleges luxust jelentő és folyamatosan veszteséges Concorde repülő­gépet a cinikusan manipuláló kormányok a Csatorna mindkét oldalán rákényszerítették saját „szuverén” választóikra – kezdetben azt ígérve, hogy az összes költség nem fogja meghaladni a 165 millió fontot, de valójában egy ennél tízszer nagyobb (és az államilag dotált működés miatt még mindig emelkedő) kiadást vállalva – önmagáért beszél. Nem is szólva a még hasznosabb, és „optimistán alábecsült” összege­ket igénylő hadiipari szerződésekről, amelyek a törvényesen biztosított titkosság eszközeivel rejthetők el a nyilvános vizsgálat elől, így a „nem­zeti érdek” nevében védelmezik a katonai-ipari komplexum szélhámos praktikáit.

7 Fontos itt hangsúlyoznunk a pontos történelmi, gazdasági és politikai minősítések szükségességét ebben a vonatkozásban. Mert a szóban forgó „más dolgok” valójában sohasem egyenértékűek. Ezért a munka korábban megszerzett előnyeinek megsemmisítésére tett kísérleteknek néhány jelentős akadályba kell ütközniük, mind a társadalmi-politikai küzdelem, mind maguknak a gazdasági meghatározottságoknak a bel­ső dinamikája terén. Ezeknek a kérdéseknek részletesebb értékelése azonban nem tartozik hozzá az itt tárgyalt kontextushoz, ahol a fő cé­lunk annak hangsúlyozása, hogy bizonyos, a huszadik századi kapita­lista fejlődés során végbement strukturális változások következtében lehetségessé vált – legalábbis elvben – hogy az uralkodó osztályok a jelenlegi időszakot illetően fontolóra vegyék az itt tárgyalt korábbi tren­deknek akár a legdrasztikusabb megfordítását is a tőke javára.

8 Vö. Marx, Grundrisse, MEM, 46/I, p. 300.

9 Annak, hogy a katonai-ipari komplexum a háború után képessé vált a „saját mértékével mérni magát”, és halálos kínálatát megfelelő keres­letté változtatni, egyik legsötétebb aspektusát jelenti a katonai diktatúrák gomba módra való szaporodása a Harmadik Világban a „nagy nyugati liberális demokráciák” gyámsága alatt, és gyakran közvetlen beavatko­zásával. Ez távolról sem meglepő vagy paradox, hanem éppenséggel egy szükségszerű összefüggést fed fel. Mert a fejlett tőke katonai-ipari komplexumának életbevágóan szüksége van azokra a katonai-gazda­sági levezető csatornákra, amelyeket – itt nem tárgyalható különböző okokból – hazai bázisának korlátai és az otthon szükséges legitimációs módszerek miatt nem egykönnyen biztosíthat magának a fejlett tőkés országokban.

Így, az „emberi jogok” és a „Szövetség a Haladásért” retorikája ellenére, itt egy sajátos, lényegében komplementer viszonnyal van dol­gunk, amennyiben a „fejlett katonai-ipari komplexum” bőséges kínálata otthon nem képes állandóan bővülő mennyiségben megteremteni a megkívánt „hatékony keresletet”. Ennek következtében azonban, amennyiben a kibontakozó társadalmi-gazdasági változások valószínű­leg aláássák a Harmadik Világ katonai diktatúráinak stabilitását, ezek­nek a fejleményeknek komoly hátrányos következményei lesznek a ka­tonai-ipari komplexum működésképességére a „fejlett” tőkés országokban is. (Ez a tanulmány írása óta bekövetkezett, azonban nem okozott komoly problémát a tőkének, hiszen az Öböl-háború és más gócok továbbra is jó felvevőpiacot biztosítottak a hadiipari komplexum produk­tumainak. – (A szerk.)

10 Vö. Marx, Grundrisse, MEM 46/1, p. 219. A szerző idézőjeles Marx-hivatkozásainak egy része a továbbiakban is az Alapvonalak itt kifejtett gondolataival kapcsolatos. (A szerk.)

11 Nagy-Britanniában az összes tudományos kutatás több mint 50%-át a katonai-ipari komplexum ellenőrzi, mialatt az USA-ban ugyanez az arány több mint 70%. A trend mindkét esetben növekszik.

12 Vö. Marx, Grundrisse, MEM 46/I, p. 299.

13 L. például Lucien Goldmann 1966-os – Marcuse befolyása alatt írt – előszavát a „The Human Sciences and the Philosophy” c. kötethez. London, Jonathan Cape, 1969.

14 Uo. p. 16. Abban az időben, amikor ezt az előszót írta, Goldmann annyira meg volt győződve a „szervezett kapitalizmus” rendszerének tartósságáról, hogy egyes leginkább problematikus vonásainak is pozitív jelentőséget tulajdonított. Ragaszkodott hozzá, hogy: „a szervezett ka­pitalizmusról (vagy, hogy ugyanarra egy másik terminust használjunk, a fogyasztói társadalomról, a tömegtermelés társadalmáról) adott kri­tikánknak nem az a célja, hogy visszavezessen a múltba, vagy meg­kérdőjelezze a modern társadalom pozitív eredményeit (az életszínvo­nal emelkedését, a szabályozó mechanizmusokat, amelyek lehetővé teszik a társadalom számára, hogy elkerülje a különösen kemény vál­ságokat stb.)”. (Uo. p. 19.)

Ezzel a típusú gondolkodással az a baj, hogy a „modern társada­lom”, a „fogyasztói társadalom” és a „tömegtermelés társadalma” ho­mályos kategóriái elterelik a szerző figyelmét a fejlett tőkés társadalmak legfontosabb vonásáról, nevezetesen a katonai-ipari komplexum rend­kívül erős pozíciójáról a társadalmi-gazdasági anyagcserében és az ezzel együtt járó katasztrofális erőforrás-pazarlásról, amely előrevetíti a legmélyebb strukturális válság perspektíváját. Így az, ami a valóságban homokra épült, egyoldalú módon úgy jelenhet meg, mint szilárd ered­mény, és a tőkés „szabályozó mechanizmusok” képességét a „komoly krízisek” elkerülésére (nem pusztán felfüggesztésére és elhalasztására) Goldmann mértéktelenül eltúlozza.

15 Vö. Marx, Grundrisse, 46/I, pp. 293-299.

16 Bernard Mandeville: „The Fable of the Bees or Private Vices, Public Benefits” Philip Hart bevezetésével megjelent a Penguin Books soro­zatában a Harmonsworthnál 1970-ben (első megjelenés 1705-ben) pp. 256 és 257. 17Uo. p. 135.