Miután Latin-Amerika oligarchikus társadalmaiban a társadalmi feszültségek forrongást idéztek elő a katolikus egyházon belül is, és az 1960-as években életre hívták a felszabadítás teológiáját, széles körűvé vált az egyházi személyekkel szembeni állami megtorlás. Oscar Romero salvadori érsek az elnyomottak melletti hajthatatlan kiállásával, valamint 1980-as mártírhalálával a felszabadítás teológiájának emblematikus figurájává vált. Romero gyilkosainak kiléte éppúgy jól ismert, mint a salvadori oligarchia sok más bűntettének kitervelői és végrehajtói, mégis a gyilkosok mindmáig büntetlenek maradtak. A tényleges igazságtétel – a mélyreható társadalmi változáshoz hasonlóan – mindaddig lehetetlen, amíg a politikai és gazdasági hatalom legfőbb emeltyűi a oligarchia kezében maradnak.

1980. március 24-én Oscar Arnulfo Romero érsek szívét gyilkosok lőtték keresztül, az országot uraló reakciós oligarchia közvetlen utasítására. Romerót azért ölték meg, mert hangot adott az elnyomottak követelé­seinek. A gyilkosok mind a mai napig büntetlenül maradtak, a tömegek azóta is várják az igazságtételt.

„Miközben világos, hogy az Egyházat üldöztetés érte az elmúlt három évben, még fontosabb, hogy tisztában legyünk annak okával […] Az üldöztetésre azért került sor, mert az Egyház védelmébe vette a szegényeket, közösséget vállalt a szegények sorsával." „Az olyan egyház, amely nem szenved üldöztetést, hanem részesül az evilági támogatásban és privilégiumokban – vigyázzatok! – az nem Jézus Krisztus valódi egyháza. Az olyan ima, amelyik nem nevezi nevén a bűnt, nem evangéliumi ima. Az olyan ima, amely jóérzéssel tölti el a bűnösöket, és amely által azok megerősíttetnek bűnös állapotukban, elárulja az evangéliumi elhivatást." „Amikor az Egyház hallja az elnyomottak kiáltását, nem tehet mást, mint hogy megbélyegzi azokat a társadalmi struktúrákat, amelyek létrehozzák és állandósítják a nyomorúságot, amelyből e kiáltás fakad." (Oscar Arnulfo Romero érsek, 1979. március 11.)

1980. március 24-én, hétfő éjjel Oscar Arnulfo Romerót szíven lőtték, miközben gyászmisét mondott egy barátja édesanyjáért. Perceken belül meghalt. 1980. március 23-án, a halála előtti napon közvetlenül az ország katonáihoz szólt heti prédikációjában, így kérlelve őket: „Isten nevében, e szenvedők nevében, akiknek a kiáltása napról napra hangosabban száll a mennyekig, kérlek benneteket, könyörgök nektek, parancsolom nektek: állítsátok meg az elnyomást."

A merénylet felbőszítette a tömegeket. Az érsek gyászszertartása alatt bomba robbant San Salvador katedrálisa mellett, és a kormánycsapatok tüzet nyitottak az ötvenezres tömegre, amely eljött leróni végső tiszteletét. Becslések szerint negyvenen haltak meg, és kétszázan sebesültek meg.

A merényletet követő napon előrukkoltak a gyilkosságban való közvetlen kubai részvétel ötletével. De nem is volt kérdés, hogy a kubaiaknak semmi közük az érsek halálához. Mindenki tudta, ki felelős a gyilkosságért. A merénylet a jobboldali reakció műve volt, amely nem sokkal később, 1981­ben létrehozta az ARENA pártot Roberto D'Aubuisson vezérlete alatt, aki korábban a hírhedt el salvadori halálbrigádok alapítója és vezetője volt, és aki személyesen kezdeményezte Romero meggyilkolását.

Az ENSZ tényfeltáró bizottsága által 1993-ban kibocsátott jelentés egyértelműen fogalmaz:

„A bizonyítékok alapján teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy Roberto D'Aubuisson egykori őrnagy adta ki a parancsot az érsek meggyilkolására, és precíz instrukciókat adott a biztonsági szolgá­lat tagjainak, hogy halálbrigádként cselekedve szervezzék meg és felügyeljék a merénylet végrehajtását."

Az érsek a közép-amerikai ország felett vaskézzel uralkodó hadsereg szókimondó és rendkívül népszerű bírálója volt. Romero bátran és nyilvá­nosan leleplezte a hadsereg által az elkeseredett salvadori polgárháborút megelőző viharos években elkövetett atrocitásokat.

Emlékét tisztelettel őrzik El Salvador és egész Közép-Amerika munkás-és paraszttömegei. A brutális politikai gyilkosság harmincadik évfordu­lóján (2010. március 23-án) El Salvador népe az utcákra tódult e bátor ember emlékének megünneplésére.

A Monsenor Romero elleni merényletre forradalmi helyzetben került sor, amikor a hatalom karnyújtásnyira volt a munkások és parasztok előtt. Az 1970-es évek a tömeges mobilizáció évei voltak. Sajnálatos módon a kommunista párt (PCS) nem volt képes ellátni a szükséges vezető szerepet. Ahelyett, hogy a tömegek élére állt volna a proletárforradalom programjával, a pártvezetés inkább a „progresszív burzsoázia", sőt a hadsereg megnyerésével próbálkozott. E politikai zsákutca következté­ben a forradalmi ifjúságból sokan a gerillaszervezetekhez csatlakoztak.

Ezrek jelentkeztek a baloldali tömegszervezetek (mint a BPR, FAPU, LP-28, UDN y MLN) soraiba – ezeket fegyveres harcot hirdető gerilla­szervezetek vezették. A társadalom legforradalmibb szegmensének ez a reakciója teljesen érthető volt. Az ellenforradalmi erőszak már hónapok óta gyötörte az országot. Munkásokat, parasztokat, szakszervezeti tago­kat és papokat tartóztattak le, kínoztak meg, öltek meg vagy egyszerűen tüntettek el rendszeresen. Romero maga nem sokkal korábban írt levelet Carter elnöknek, kérve őt, hogy ne küldjön további katonai segítséget az uralmon levő juntának, ameddig az be nem szünteti a gyilkosságokat. Mondani sem kell, hogy kérése süket fülekre talált.

A felszabadítás teológiája

El Salvador nagymértékben függött – és ma is függ – az Egyesült Álla­moktól. Az Egyesült Államok a salvadori export fő felvevőpiaca, és on­nan érkeznek a migráns munkások tömegeinek hazautalásai. A legtöbb közép-amerikai országhoz hasonlóan Salvador is elmaradott, jórészt agráralapú gazdaság, félfeudális földviszonyokkal; a föld túlnyomórészt néhány gazdag földbirtokos (latifundista) kezében van. A nagybirtokosok és tőkések alkotják az oligarchia reakciós blokkját, amely generációkon keresztül uralta az ország gazdasági és politikai életét.

A kis létszámú és gazdag salvadori oligarchia szervezett állami terror révén tartotta fenn hatalmát. Az 1970-es évtized előrehaladtával fokozódó feszültség és erőszak atmoszférája végül nyílt polgárháborúba torkollott. A társadalmi forrongás szükségképpen megmutatkozott a katolikus egy­ház alsóbb szintjein, a munkájuk révén a szegényekkel és elnyomottakkal szoros kapcsolatba kerülő papok körében. E forrongásból született meg a mozgalom, amelyet a felszabadítás teológiája néven ismerünk.

Romero pályájának korai szakaszában semmi sem mutatott arra, hogy a szegények ügyének mártírjaként fog meghalni. Konzervatívként és az Opus Dei elnevezésű jobboldali katolikus szervezet támogatójaként indult. De a történelem során mindenféle átalakulásra akad példa. Az emberek képesek a változásra, és változnak is. Nagyon rosszul állna a szénánk, ha nem így lenne.

Camillo Torres, egy katolikus pap, aki fegyvert ragadott és harcban ölték meg, egyszer kijelentette:

„Levetettem a papi reverendát, hogy valódi pappá válhassak. Minden katolikusnak kötelessége, hogy forradalmárrá legyen; minden forra­dalmár kötelessége, hogy véghezvigye a forradalmat. Az a katolikus, aki nem forradalmár, halálos bűnben él."

1968 és 1978 között több mint 850 papot, apácát és püspököt tar­tóztattak le, kínoztak meg és öltek meg Latin-Amerikában. A salvadori jezsuita, Rutilio Grande nem sokkal halála előtt azt mondta: „Manapság veszélyes […] és gyakorlatilag illegális autentikus kereszténynek lenni Latin-Amerikában." A kulcsszó az „autentikus".

1968-ban latin-amerikai katolikus püspökök gyűltek össze Medellinben, Kolumbiában. Az „intézményesült bűn"-ről beszéltek, amely Latin-Ame­rika népeinek többségét sújtja és tartja elnyomás alatt, és felhívást in­téztek az egész egyházhoz a szegények támogatására. Eleinte Romero semmiféle közösséget nem érzett velük. Valójában korai pályájának nagy részében politikailag konzervatív volt. Ellenezte a bázisközösségekre alapozott lelkészi projekteket, mivel túl radikálisaknak érezte őket – ő a status quo megőrzésére törekedett.

1977 februárjában Romerót érsekké nevezte ki a San Salvador-i érsekség; e döntést ellenezte az alsópapság, viszont lelkesen fogadta a jobboldal és az oligarchia, mivel úgy vélték, hogy Romero épp az az ember, akire szükségük van az egyház „kommunistáktól" való megtisz­tításához. Kifejezetten konzervatív nézetei miatt választották ki erre a posztra. Romeróban bízott a katonai vezetés és az oligarchia is. Romero nyilvánosan bírálta a felszabadítási teológia követőinek egyre nagyobb visszhangot keltő progresszív állásfoglalásait.

1977-ben az országon agitációs hullám söpört végig. Sztrájkok és demonstrációk követték egymást, a parasztok elfoglalták a földesurak birtokait. Február 28-án, pár nappal Romero beiktatását követően, a választási csalás elleni nagyszabású tiltakozás vérfürdőbe torkollott, miután katonák támadtak a tiltakozókra a főváros főterén. Romero nem reagált az eseményekre.

Majd 1977. március 12-én történt valami, ami megváltoztatta látás­módját. Meggyilkoltak egy radikális szerzetest, Rutilio Grandét, egy fiatal fiúval és egy 72 éves laikussal együtt. A szegényparaszti családból származó Rutilio atya a Medellin-irányzat szilárd támogatója volt. Romero személyesen ismerte és nagyra becsülte őt, így kérdezősködni kezdett, hogy miért nem indul hivatalos vizsgálat halála ügyében. Romero levelet írt az elnöknek, amelyben megejtő naivitással ezt írta:

„Ismerve az Ön irántam tanúsított barátságát, kimagasló képességeit és nemes érzületét, nem kételkedem benne, hogy teljesíteni fogja egy eminensen katolikus nép jogos követeléseit, és megóvja saját presztízsét a bűnrészesség gyanújának az árnyékától is."

Természetesen nem kapott választ. Ezen a ponton Romero elkezdte újra és újra feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket az ő érseki kineve­zését támogató vagyonos elit nem akart hallani. Pontosan ugyanezek az emberek álltak – tevőlegesen, vagy hallgatólagos egyetértésükkel – az erőszak mögött, amelynek révén megőrizhették pozíciójukat.

1977. július 1-én Carlos Romero tábornok vette át a kormányfői tiszt­séget. Korábban a Molina-kormány hadügyminisztereként valószínűleg személyesen felelős volt Rutilio Grande atya meggyilkolásáért. A sztrájk-és földfoglalási hullám folytatódott és erősödött. A mozgalomnak az el­nyomás eszközeivel való szétzúzására irányuló kísérletek csak fokozták a tömegek elszántságát. A munkások és parasztok gyakran menekültek templomokba a rendőri üldözések elől. 1978 húsvétján a BPR (az egyik gerillaszervezet) elfoglalta a katedrálist. Monsenor Romero arra kérte a hatóságokat, hogy ne avatkozzanak közbe; azzal érvelt, hogy habár ő nem ért egyet a templomfoglalással, a kormány nem hagyott választási lehetőséget a munkásoknak és a parasztoknak.

A pulpitusról Romero hajlíthatatlanul szót emelt a katonák és a halál­brigádok által elkövetett jogtalanságok és az elnyomás ellen. Keményen bírálta a szélsőjobboldalt, és szorgalmazta a falusi közösségek és szegénynegyedek körében végzett lelkészi munkát. „A politikai hatalom a fegyveres erők kezében van" – jelentette ki Romero egyik prédikáció­jában, egy hónappal a halála előtt. „Lelkiismereti aggályok nélkül élnek ezzel a hatalommal. Csak ahhoz értenek, hogyan nyomják el a népet, és hogyan védelmezzék a salvadori oligarchia érdekeit".

Romero kiállt azok mellett, akiknek nem volt lehetőségük a hangju­kat hallatni. Az ő birtokában volt az egyedüli cenzúrázatlan hang San Salvadorban: egy kis rádióállomás, amelyen keresztül világgá kürtölte az eltűntek neveit. Egy ízben valakit elvittek, és soha senki nem hallott többé felőle; a család megkért egy papot, segítsen őt megtalálni. Az érsek figyelmét is felhívták az ehhez hasonló esetekre, és ő válaszo­kat követelt. Elkezdte rendszeresen ostromolni a hatóságokat, azt tudakolva, hogy miért tartóztatják le az embereket, hol vannak, és mi történik velük.

1979 májusában Romero hét dossziét mutatott be a pápának, amelyek a gyilkosságokról, eltűnésekről, az emberi jogok megsértésének eseteiről szóló jelentéseket és dokumentumokat tartalmazták. Ugyanebben az időben a társadalmon belül a forradalmi forrongás tovább fokozódott, és ez tovább radikalizálta az érseket. 1980 januárjában a munkások, parasz­tok, diákok különféle szervezetei létrehozták az egyesült Coordinadora Revolucionaria de Masas-t (Tömegek Forradalmi Egyeztető Bizottsága), és demonstrációt hirdettek január 22-re, az 1932-es forradalmi felkelés évfordulójára. Ez volt a kis ország történelmének valaha volt legnagyobb tüntetése, mintegy 300 ezer résztvevővel. A tüntetésre kemény elnyomás volt a válasz. Általános sztrájkok sora következett.

Romero keményen elítélte az elnyomást, sőt a tömegeknek az „erő­szakos felkeléshez való legitim jogáról" beszélt. Egy február 2-án adott interjúban ezt mondta:

„A keresztények nem félnek a harctól, tudják, hogyan kell harcolni, de előnyben részesítik a béke nyelvét. Ám ha egy diktatúra komolyan aláássa az emberi jogokat és a nemzet általános jólétét, amikor mindez elviselhetetlenné válik, és a párbeszéd minden csatorná­ját lezárják […] amikor ez történik, akkor az Egyház az erőszakos felkelés legitim jogáról beszél. Nem az Egyház feladata a felkelés időpontjának kitűzése, vagy annak pontos meghatározása, hogy mikor zárult be a párbeszéd összes csatornája. De figyelmeztetem az oligarchiát: tárjátok ki kezeteket, adjátok oda gyűrűiteket, mielőtt elérkezne az idő, amikor a kezeteket fogják lecsapni."

A salvadori gazdasági és politikai helyzetről adott elemzése is éleseb­bé, tisztábbá, következésképpen forradalmibbá vált. Érdemes hosszab­ban idézni egy interjúból, amit a Prensa Latinának adott február 15-én:

„Minden nyomorúságunk okozója az oligarchia, családok kis, szo­rosan összetartó csoportja, amelyet nem érdekel, ha a nép éhezik, hanem épp ellenkezőleg, az éhségre támaszkodva jutnak hozzá a bőségesen rendelkezésre álló olcsó munkaerőhöz, amelynek segít­ségével learatják és exportálják a termést. Az iparvállalatok, hazaiak és külföldiek egyaránt, éhbérekre alapozzák a világpiaci versenyben való részvételüket, és ez megmagyarázza, miért állnak ellen oly makacsul bármilyen reformnak, illetőleg a nép életfeltételeinek javítá­sára törekedő szakszervezeteknek. Ez az oligarchia nem engedheti meg a munkásoknak és parasztoknak, hogy szakszervezetekbe szerveződjenek, mert ezt gazdasági érdekeik elleni fenyegetésnek tekintik. E néhány családnak elnyomáshoz kell folyamodnia ahhoz, hogy fenntartsa és növelje profitját, még akkor is, ha ennek a dolgozó osztályok növekvő nyomora az ára."

„Ám a vagyon és a tulajdon koncentrációja egyben a társadalmi, gazdasági és politikai hatalom autoriter jellegét is maga után vonja – enélkül nem volna lehetséges fenntartani privilégiumaikat – ami sérelmes az emberi méltóságra nézve. Országunkban ez az erő­szakos elnyomás gyökere, és végső soron társadalmi, politikai és gazdasági alulfejlettségünk legfőbb oka."

„A fegyveres erők feladata az oligarchia érdekeinek biztosítása és a politikai és gazdasági szerkezet védelme, a nemzetbiztonsági érdekre való hivatkozás örve alatt. Mindazokat, akik nem értenek egyet az állammal, kikiáltják a nemzet ellenségeinek, és a nem­zetbiztonságot használják kibúvóként a legaljasabb bűnök igazo­lására. Mindezt az oligarchia érdekeinek védelmében teszik, egy mindenható oligarchia védelmében, amely teljességgel megveti a népet és a nép jogait."

Ez már túl sok volt. A jobboldali politikusokat és az általuk képviselt oligarchiát felbőszítette az ügyeikbe való állandó beleavatkozás, amely annál inkább dühítő volt, hogy olyasvalakitől jött, akiben korábban meg­bíztak. Most úgy tekintettek rá, mint árulóra és veszélyes felforgatóra. El kellett hallgattatniuk ezt az idegesítő hangot, és így is tettek.

Büntetlen gyilkosok

Romero gyilkosait sohasem fogták el és büntették meg. De ez csak egy eset. Volt még több tízezer egyéb jól dokumentált ügy is. A hadsereg, a biztonsági erők és a hozzájuk kapcsolódó halálbrigádok több mint egy év­tizeden keresztül követtek el mészárlásokat – néha egy-egy alkalommal több száz áldozattal. A Farabundo Martí Nemzeti Felszabadítási Front (FMLN) gerilla-haderejével való fegyveres konfliktus éveiben a salvadori biztonsági erők és a paramilitáris halálbrigádok mindvégig tömegesen követtek el gyilkosságokat, tömegmészárlásokat, kínzásokat, „tüntettek el" embereket.

A háborúban 75 ezren haltak meg, és további 7 ezren „eltűntek", mi­közben becslések szerint egymillió salvadori keresett más országban menedéket az erőszak elől. A hadsereg és a halálbrigádok által meg­gyilkoltak között volt tizennyolc katolikus pap és öt apáca – ez utóbbiak közül négyen amerikaiak voltak.

Az ENSZ égisze alatt létrejött „Tényfeltáró Bizottság" által összeállított jelentés alapos vizsgálatra és számtalan tanúvallomásra támaszkodva részletesen beszámolt az emberi jogok 1980 és 1991 júliusa között történt legkirívóbb megsértéseinek némelyikéről. A dokumentum figye­lemreméltó olvasmány, számos tényt hoz napvilágra azokról a rettenetes atrocitásokról, amelyeket a salvadori oligarchia elkövetett. A jelentésben szerepelnek például a következők:

„1. Jezsuita szerzetesek: A Bizottság megállapította, hogy 1989 novemberében a salvadori hadsereg felső vezetésének egyes tagjai rendelték el a jezsuiták meggyilkolását. A katonai akadémia tisztjei szervezték meg a gyilkosságokat. Az Atlacatl zászlóalj tagjai gyilkolták meg a hat papot, a házvezetőnőt és annak kislányát; ezt követően hamis bizonyítékokat helyeztek el a tetthelyen, hogy a lázadó FMLN-re tereljék a gyanút."

„2. El Mozote: A Bizottság megállapítja, hogy 1980-ban a hadse­reg több mint 200 embert ölt meg El Mozotéban, köztük nőket és gyermekeket. A Bizottság megemlíti az Atlacatl zászlóalj korábbi parancsnokát, Domingo Monterrosa Barrios ezredest, és Natividad de Jesus Caceres Cabrera ezredest, aki a mészárlás idején őrnagyi rangban volt. A Bizottság továbbá megemlíti a legfelsőbb bíróság elnökét, Mauricio Gutierrez Castrót aki illetéktelenül beavatkozott a mészárlás kivizsgálásához kapcsolódó büntetőjogi eljárásba."

„3. Oscar Arnulfo Romero érsek: A Bizottság megállapítja, hogy Roberto D'Aubuisson őrnagy rendelte el az érsek elleni merény­letet, és Eduardo Avila százados, Alvaro Saravia egykori százados valamint Fernando Sagrera játszottak aktív szerepet a gyilkosság végrehajtásában. A Bizottság megállapítja továbbá, hogy El Salva­dor legfelsőbb bírósága aktívan közreműködött Saravia százados Egyesült Államokból való kiadatásának akadályozásában."

A „kiegyensúlyozottság" érdekében a dokumentum azzal folytatja, hogy az FMLN gerilláit is elmarasztalja erőszakos cselekedetekért:

„4. Az FMLN polgármesterek elleni merényletei: A Bizottság meg­állapítja, hogy az FMLN általános parancsnoksága jóváhagyta civil polgármesterek meggyilkolását, és hogy az FMLN Népi Forradalmi Hadserege (ERP) volt a felelős legalább tizenegy polgármester meggyilkolásáért. A Bizottság megemlíti Joaquin Villalobos, Ana Guadelupe Martinez, Mercedes del Carmen Letona, Jorge Melendez, és Marisol Galindo ERP-parancsnokokat a kivégzések ügyében viselt felelősségükért."

Általánosságban a Bizottság megállapította, hogy az FMLN „súlyos" erőszakcselekményekért felelős. A Bizottság felszólította az FMLN-t, hogy örök időkre vesse el az erőszak alkalmazását politikai céljainak megvalósításában. A dokumentum azonban azt is leszögezi, hogy „a Bizottság által vizsgált jogtalanságok túlnyomó többségét a fegyveres erők, vagy azok egyes csoportjai követték el".

Ha pedig ez a helyzet (e felől ne legyen kétségünk), hogyan lehet párhuzamot vonni a felkelők által elkövetett viszonylag kisszámú jogsér­tés és az állam által elkövetett gyilkosságok és más bűntettek tömege között?

Az amerikai imperializmus szerepe

A dokumentum így folytatódik:

„A Bizottság aggasztónak találja, hogy a Miamiban élő salvadori emigránsok segítették a halálosztagok tevékenységének igazgatá­sát 1980 és 1983 között, szemlátomást anélkül, hogy az Egyesült Államok kormánya érdemben foglalkozott volna e jelenséggel. Az amerikai felségterületnek terrorista cselekmények támogatására való ilyesféle felhasználását ki kell vizsgálni, és soha többé nem lenne szabad újra megengedni."

Mindenki tudja, hogy az Egyesült Államok mindvégig aktívan és agresszívan beavatkozott Közép-Amerika ügyeibe a szóban forgó időszakban. Nicaraguában a sandinista forradalmi mozgalom megdöntötte Anastasio Somoza elnyomó rezsimjét, akinek a családja az 1930-as évek óta uralta az országot. Washington azonnal nekikezdett a managuai forradalmi kormány aláásásának, nagyszabású katonai, gazdasági és diplomáciai hadműveleteket indított e cél érdekében.

Az 1980-as évtized folyamán az amerikai imperializmus folyamatosan véres háborút folytatott Nicaragua és El Salvador népe ellen, Reagan „kommunizmus" elleni globális háborújának részeként. Sokmilliárd dollárt költöttek e piszkos háborúra, amelyben mindennapos volt a terrorizmus, a politikai gyilkosságok, a kínzás, emberrablás és eltűnések. Romero leleplezte az amerikai kormányt, amely dollár-milliárdokra rúgó katonai segélyt nyújtott a salvadori kormánynak a polgárháború alatt, valamint katonai kiképzést nyújtott az ország fegyveres erőinek. D'Aubuisson elnök, a salvadori halálbrigádok hírhedt megalapítója, a School of the Americas, a felkelések leverésére specializálódott amerikai katonai főiskola végzett hallgatója volt.

Az érsek négy héttel halála előtt levelet küldött Jimmy Carter amerikai elnöknek, amelyben ezt írta: „Ön azt mondja, hogy ön keresztény. Ha ön valóban keresztény, kérem ne nyújtson több katonai segélyt az itteni hadseregnek, mert csak a népem gyilkolására fogja használni azt." A levélre sohasem érkezett válasz.

Nincs itt semmi újdonság vagy meglepetés. Az amerikai imperializmus El Salvadort, Közép- és Dél-Amerika egészét saját hátsóudvarának tekin­ti, saját magát pedig e fontos ingatlan tulajdonosának. És mint bármelyik felelős tulajdonos, az USA is házőrző kutyát tart, hogy az éjjel-nappal szemmel tartsa a birtokot. Az őrkutyának vadnak kell lennie, és a hara­pástól sem szabad visszariadnia. Esetünkben az őrkutya neve: salvadori oligarchia, amely fenntartja a nagy elnyomó apparátust, a hadsereget, a rendőrséget, a titkosszolgálatokat, a börtönőröket, a kínvallatókat és a bérgyilkosokat.

Ezek az emberek ezer szállal kötődnek a CIA-hez és az amerikai imperializmushoz. Az öléshez és a kínzáshoz szükséges kiképzést a Miamihoz hasonló helyeken kapják. Azt kérni, hogy ez ne így legyen, ugyanolyan, mintha arra kérnénk a kerttulajdonost, hogy eressze szélnek a házőrző kutyát. A tulajdonos ironikus mosollyal így fog válaszolni: „Majd akkor megszabadulok a házőrző kutyámtól, ha ön garantálni tudja, hogy a környéken nincs egy betörő sem!"

A jelentés szerzői iskolamester módjára rosszallóan csóválják a fejüket, Udvariasan megkérik Washingtont, hogy máskor ne tegyen ilyet. De az amerikai imperialistákat nem hatják meg az ilyen intelmek. Nekik komoly érdekeket kell megvédeniük, és komoly eszközökkel meg is védik azokat. Irak és Afganisztán népei még most is behatóan ismerkednek ezekkel az eszközökkel.

A terror a háború eszköze. A terror bármely háborúnak szükségszerű velejárója, mivel a háború egyedüli célja, hogy a harcoló fél képessé vál­jon akaratának alávetni az ellenséget. Ahol az ellenség hadereje sokkal nagyobb létszámú, a terror még inkább szükségszerű lesz. Ez volt a helyzet El Salvadorban, ahol egy apró és parazita oligarchiát elégedetlen munkások és parasztok tengere vett körül. Ez a helyzet Irakban és Afga­nisztánban, ahol a megszálló erők létszáma eltörpül az őket körülvevő ellenséges lakosságéhoz képest.

Az imperialisták terrorista módszereket használnak az elfoglalt orszá­gokban a tömegek ellen. A szóban forgó országok tömegei terrorista módszereket alkalmaznak, hogy megvédjék magukat, és kiűzzék a külső ellenséget. Az ellenállás által alkalmazott terrorizmus nyers, rudimentális, és gyakran sikertelen. Az imperialisták által használt terrorizmus rendkí­vül kifinomult, óriási pénzek állnak mögötte, a tudomány és a technika legfrissebb eszközeit használja fel. Az utóbbi mindig sokkal több embert öl meg, mint az előbbi.

A tízparancsolat közli velünk, hogy ne öljünk. De az egész világtörténe­lem azt mutatja, hogy a kormányok sohase törődtek a tízparancsolattal.

És erősen kétséges, hogy bármiféle figyelmet szentelnének a jelentésben foglalt leckéztetésnek.

Megbékélés?

„A Bizottság megállapítja, hogy a halálbrigádok, amelyeket gyakran a hadsereg működtetett és amelyeket nagyhatalmú üzletemberek, földbirtokosok és némely vezető politikusok támogattak, hosszú időn át tevékenykedtek El Salvadorban, és továbbra is potenciális fenye­getést jelentenek. A Bizottság a halálbrigádok több mint 800 áldoza­táról kapott tanúvallomást. Ez olyannyira komoly probléma, hogy a Bizottság a halálbrigádok speciális vizsgálatát indítványozza annak érdekében, hogy feltárja működésüket, majd pedig véget vessen annak. A Bizottságot különösképpen aggasztják a fennálló szoros kapcsolatok a hadsereg, a bérgyilkosok, a salvadori üzleti közös­ségen és némely vagyonos családokon belül található extremisták között, akik az ölés eszközét használták a viták lezárására."

Elérkeztünk a leglényegesebb ponthoz. Miután megállapítottuk, hogy az állam által saját népe ellen a (hivatalos és „nem hivatalos") fegyveres erők által hatalmas számban elkövetett gyilkosságok és más jogta­lanságok valóságosan megtörténtek, felmerül a kérdés: mi a teendő mindezzel kapcsolatban? Ez korántsem másodlagos kérdés, mivel ha most nem történnek megfelelő lépések a vétkesek azonosítására, letartóztatására és megbüntetésére, akkor semmi sem biztosítja, hogy ugyanezeket a bűnöket nem fogják újra elkövetni a jövőben. Az államot alaposan meg kell tisztítani azoktól, akik közvetlenül vagy közvetetten részt vettek a nép ellen elkövetett bűnök elkövetésében. Mit javasol mármost a Bizottság?

Ezen a ponton a dokumentum mélyrepülésbe kezd. Arra számítani lehetett, hogy egy ENSZ-dokumentumban egyetlen atomnyi osztályelem­zés sem lesz, és hogy a salvadori polgárháborút képmutató moralizáló nézőpontból mutatja be. Elítéli az erőszakot általában, és nem fárad azzal, hogy elemezze az erőszak konkrét tartalmát. Sajnálkozik amiatt, hogy „erőszak dúlt", de soha nem mondja meg, miért volt erőszak, ki volt az agresszor és az áldozat. Más szavakkal: egyformán kezeli az agresszort és az áldozatot.

Ha egy férfi megtámad és megkísérel megerőszakolni egy nőt az utcán, aki ellenáll élete védelmében, elítélhetjük-e mindkettőt, mintha az erőszak­tevő és az önmagát védeni kénytelen áldozat által alkalmazott erőszak egy és ugyanazon dolog lenne? Egyetlen értelmes ember se mondaná ezt. De pontosan ezt próbálja állítani az ENSZ-dokumentum. Például:

„A Bizottság reméli, hogy a mindkét oldalon igazságtalan háború ham­vaiból egy igazságosabb El Salvador fog újjászületni." Ez pontosan az a fajta képmutatás, amely arra szolgál, hogy lefegyverezze a szegényeket és elnyomottakat elnyomóikkal szemben. „Mindkét oldalon igazságtalan"! Mintha az elnyomott rabszolga által a rabszolgatartó korbácsa elleni önvédelem során alkalmazott erőszak egy lapon említhető lenne a rab­szolga-tulajdonos által alkalmazott erőszakkal!

„A megbocsátás is nélkülözhetetlen", tudatja velünk az ENSZ-dokumentum. Majd pedig rögtön ellentmond önmagának, és azt állítja: „A jogsértéseket és az emberek százezreire mért szenvedést nem fogják és nem is szabad elfelejteni."

Számíthatunk-e igazságtételre?

Mindez bárki számára világos, és senkit sem lep meg. De amint mondtuk, a felmerülő kérdés az, hogy: mi a teendő?

„A Bizottság úgy érzi, hogy az igazságosság az emberi jogok meg­sértőinek megbüntetését követeli. De a Bizottság nem azért állt fel, hogy a büntetéseket specifikálja; és elismeri, hogy a jelenlegi salvadori igazságszolgáltatási rendszer nem alkalmas a büntetések igazságos mérlegelésére és végrehajtására. Ezért a Bizottság úgy véli, hogy addig nem ajánlhatja, hogy a jelentésében megnevezett személyek ellen büntetőeljárás induljon, ameddig a jogi és igazság­szolgáltatási rendszer reformja meg nem valósul."

Természetesen helyeseljük a jogi és igazságszolgáltatási rendszer minden olyan reformját, amely azt demokratikusabbá, a népesség szük­ségleteire és követeléseire nyitottabbá teszi. Ám El Salvador esetében ez majdnem a teljes bírói testület kihajítását jelentené, valamint számos bíró bíróság elé állítását, háborús bűntettekben való bűnrészesség miatt! Egy ilyen igazságügyi reformnak sok implikációja van, és csak az egész társadalom forradalmi rekonstrukciója részeként vihető véghez.

A Bizottság jelentése megjegyezte, hogy a Romero-ügyet illetően a salvadori kormány megszegett számos, a korrekt igazságügyi eljárással kapcsolatos egyezményt. A jelentés javasolja továbbá,

„hogy az állam gyorsan vigyen végig egy teljes, pártatlan és haté­kony igazságügyi vizsgálatot az összes elkövető – mind a közvetlen elkövetők, mind a megállapított jogsértések kitervelői – azonosítása, bíróság elé állítása és megbüntetése érdekében, a meghirdetett amnesztiától függetlenül".

Minden munkás és paraszt tudja, hogy a bírói testület a burzsoá állam része, hogy tagjai a gazdagok és hatalmasok soraiból kerülnek ki, hogy a „pártatlanság" képmutató álcája ellenére a legkevésbé sem pártatlan, és végső soron mindig a gazdag kisebbség érdekeit fogja védeni a sze­gény többséggel szemben. Még a legfejlettebb és legdemokratikusabb országokban is ez a helyzet, El Salvadorban pedig a szituáció még sokkal egyértelműbb.

A Bizottság továbbá úgy határozott, hogy „az állam nem teheti döntő kritériummá a szükséges előírásoknak a hazai jogban való meglétét, csak hogy elkerülhesse a jogsértések kivizsgálását, a felelős személyek elleni büntetőeljárás megindítását, a büntetlenséggel szembeni fellépést". Pedig éppen ez az, amit a salvadori állam tett. Pontosan ugyanabban az évben, amikor a jelentés is megjelent, a törvényhozás amnesztiatörvényt hozott. Az e mögött meghúzódó erő az ARENA volt, vagyis épp az a párt, amely a hadsereg és a halálbrigádok által elkövetett összes atrocitást ösztönözte.

Az uralkodó osztály alkalmanként tesz majd egy-egy gesztust az „igaz­ságtétel" irányába, annak érdekében, hogy fenntartsák a nép számára az illúziót, hogy az állam pártatlan, és hogy végül az igazság mindig diadal­maskodik. Az uralkodó osztály akár még be is áldozhat egyes személye­ket, akik jól szolgálták a múltban, de akikkel szemben már elvesztették az érdekeltségüket. Ilyen volt Alvaro Saravia, a légierő egykori századosa, akit bűnösnek találtak Romero meggyilkolásának kitervelésében, más, egykori katonatisztekkel együttműködésben.

Saravia az Egyesült Államokba emigrált, amikor megkezdték a vizs­gálatot a merényletben játszott szerepét illetően. 1987-ben az amerikai hatóságok letartóztatták, miután a salvadori ügyészség kérte kiadatását. De a salvadori kormány és igazságügyi rendszer gyorsan megmozdult, és visszavonatta a kiadatási kérelmet arra az ürügyre hivatkozva, hogy „nincs elégséges bizonyíték" a vádemeléshez, így 1988-ban Saraviát szabadlábra helyezték.

Romero érsek gyászoló családtagjai – két fivére, mára mindketten a hetvenes éveikben járnak – végül az amerikai bírósághoz fordultak, pol­gári keresetet nyújtottak be Saravia ellen. Kalifornia államban a külföldiek kártérítési igényével kapcsolatos törvény, illetőleg a kínzás áldozatainak védelméről szóló törvény lehetővé teszi, hogy az Egyesült Államokban felelősségre vonjanak külföldi állampolgárokat, külföldön elkövetett bű­neikért. Saraviát 10 millió dollár kártérítés kifizetésére kötelezte Kalifornia állam szövetségi bírósága. Saravia nem jelent meg, in absentia ítélték el. Habár pontos tartózkodási helye nem ismert, feltehetően még mindig valahol az Egyesült Államokban él.

2009. március 15-én El Salvador népe történelmi győzelmet aratott. Mauricio Funes, a Frente Farabundo Marti para la Liberacion Nacional (FMLN) jelöltjének megválasztásával első ízben alakult baloldali kormány. Funes kijelentette, hogy a szegények és a kirekesztettek javát szem előtt tartva fog kormányozni. Ez szép és jó, de a szavakat majd tettekre kell váltani.

El Salvador népe el van szánva arra, hogy kiderítse az igazságot, hogy véget vessen a büntetlenség állapotának és a bűnök elleplezésének, hogy igazságot szolgáltasson. A salvadori kormány a Romero-gyilkosság összes kitervelőjének és felbujtójának „azonosítására, eljárás alá vonásá­ra és megbüntetésére" irányuló teljes kivizsgálásba kezdett. Ez jó irányba tett lépés, de távolról sem elégséges. Szükség van az 1993-as botrányos amnesztiatörvény érvénytelenítésére is, amely gyakorlatilag blokkol minden vizsgálatot a polgárháború során elkövetett bűntetteket illetően.

Romero érsek meggyilkolása az egész nép elleni bűntett volt. Töké­letesen példázza az uralkodó osztály brutalitását és a törvénnyel szem­beni teljes közönyét – ennek semmiféle jogszabály nem szabad, hogy védelmet nyújtson. Az ARENA-vezette kormány éveken keresztül az amnesztiatörvény mögé bújt, hogy elkerülje az ügy újranyitását. A törvény érvénytelenítése abszolúte szükséges ahhoz, hogy a nép igazságtételre irányuló kívánsága valósággá váljék.

Manapság divatossá vált a „párbeszéd, tolerancia és megbékélés" szükségességéről beszélni. „Nemzeti megbékélést" és „a salvadori csa­ládok újraegyesítését" emlegetik. Az igazságtétel ellenzői sosincsenek híján az érveknek. „A múltbéli régi sebek megnyitása nem szolgálná a jövőbe tekintő ország érdekeit." „A régi sebek megnyitása senkinek se jó. Széthúzást okoz." És így tovább, és így tovább.

De mindez csak üres beszéd és képmutatás. A gazdag és a szegény nem alkot egyetlen „családot". Az elnyomók és az elnyomottak, a kizsák­mányolók és a kizsákmányoltak, a gyilkosok és meggyilkoltak között nem lehetséges a megbékélés. „Demokratikus folyamat"-ról beszélnek, de miféle demokrácia az, ahol az elnyomó és korrupt oligarchia kezében marad az irányítás? Miféle igazságról beszélnek, amikor három évtized­del később a gyilkosok és kínvallatók szabadon járhatnak San Salvador utcáin és áldozataik arcába nevethetnek?

Az ENSZ-jelentés szerint:

„Nemzeti emlékművet kellene emelni, amelyen a háború összes áldozatának neve szerepel. Új nemzeti ünnepnapot kellene létrehoz­ni, amelynek célja a holtakra való megemlékezés és a megbékélés megünneplése lenne. Szorgalmazzuk a jelen dokumentum orszá­gos szinten, nyilvános fórumon való megvitatását és elemzését El Salvadorban."

Ez mind nagyon szép, de ez csak a probléma megkerülése, nem pedig a probléma gyökerének a megragadása.

Nagyon könnyű elővenni egy komoly problémát, hangosan a „meg­oldásról" beszélni, majd pedig e megoldást merő bohózattá redukálni azzal, hogy a komoly cselekvést szimbolikus aktusokkal helyettesítjük. Jelen esetben pontosan ezzel van dolgunk. 2010-ben számos hivatalos vallási és kulturális rendezvényre kerül sor a meggyilkolt érsekre való megemlékezés jegyében. 2005-ben, a merénylet huszonötödik évfordu­lóján örökláng meggyújtásának lehettünk tanúi a katedrális előtt. Az idén a nemzeti kongresszus úgy döntött – az ARENA és a PCN¹ ellenzése mellett – hogy március 24-ét „Monsenor Romero Nappá" nyilvánítják.

Túl az „öröklángon" és a „kulturális és vallási rendezvényeken", fel kell tenni a kérdést: milyen konkrét lépéseket tesznek annak érdekében, hogy a gyilkosokat bíróság elé állítsák? Milyen konkrét lépéseket tesznek a hadsereg és a rendőrség fasisztáktól, kínvallatóktól, gyilkosoktól való megtisztítása érdekében? Amíg ezekre a kérdésekre nincs válasz, addig nem bízhatunk abban, hogy a múlt eseményei nem ismétlődnek meg a jövőben. El Salvador népe számára ez a legkevésbé se mellékes kérdés.

Az FMLN-kormány megválasztása jelentős előrelépés. De nem elég megnyerni egy választást. A nép azért választotta meg a kormányt, hogy alapvető társadalmi változást hozzon. Egy ilyen változást lehetetlen véghezvinni, amíg a politikai és gazdasági hatalom legfőbb emeltyűi a reakciós oligarchia kezében maradnak.

A múltban a sztálinisták a „két fejlődési szakasz" katasztrofális elmé­letét védelmezték. Vagyis hogy El Salvador munkásságának és paraszt­ságának még nem szabad átvennie a hatalmat, hanem a „progresszív" burzsoáziát kell támogatniuk, és a harcot a demokratikus követelésekre kell korlátozniuk. Ez az érvelés elejétől végéig hamis. El Salvadorban nem létezik progresszív burzsoázia – a földesurak és a tőkések reakciós blokkba tömörülnek, és minden változásnak útját állják.

Ám abban egyetértünk, hogy El Salvadorban szükség van a demokra­tikus követelésekre, kezdve azzal a legelemibb elvárással, hogy tartóz­tassák le és büntessék meg mindazokat, akik a nép elleni atrocitásokért felelősek, továbbá tisztítsák meg a hadsereget, a rendőrséget és az igazságügyi gépezetet a fasisztáktól.

Ezeket az igazságos és szükséges követeléseket támogatni fogja a munkások és parasztok túlnyomó többsége, míg az oligarchia, amely ha­talma elleni támadásként fog tekinteni e követelésekre, foggal-körömmel ellenáll majd. Ez komoly küzdelem lesz. A reakciósoké az állam feletti ellenőrzés. De a munkásosztály és a parasztság teszi ki a társadalom túlnyomó többségét. Amint sikerül megszervezniük és mozgósítaniuk magukat, nincs erő, amely megállítaná őket.

A patthelyzetből csak egy forradalmi szocialista program adhat kiutat. A szocializmusért folyó harc nem egyetlen ütközet, hanem sok, különbö­ző frontokon zajló küzdelemből tevődik össze. Csak a legkülönbözőbb követelések mentén napról-napra, párhuzamosan folyó harc – beleértve a demokratikus elvek legmesszemenőbb érvényesüléséért folytatott küzdelmet – révén szerezhetik meg a tömegek az erőt és az önbizalmat ahhoz, hogy továbblépjenek a legdöntőbb ütközet: a politikai hatalom meghódítása felé.

El Salvador munkássága és parasztsága már megnyert egy fontos csa­tát a választási fronton. Most biztosítaniuk kell, hogy ez az első győzelem elvezessen a reakciós oligarchia elleni döntő csapáshoz. A demokráciáért való küzdelem, ha kellően konzisztens, csakis az oligarchia hatalmának megtöréséhez vezethet. Másképp fogalmazva: a földesurak, bankárok és a tőkések kisajátításához, illetve a hatalomnak a munkásosztály általi kézbevételéhez. Ez az első lépést jelentené a szocializmus győzelme felé El Salvadorban és egész Latin-Amerikában, egyben döntő fontosságú lépés lenne a világszocializmus diadala irányába.

 

(Eeredeti megjelenés: In Defense of Marxism, 2010. március 25. http://www.marxist.com/el-salvador-assasination-of-archbishop-romero.htm )

 

(Fordította: Matheika Zoltán)

Jegyzet

1 PCN – Partido de Conciliación Nacional: jobboldali párt, az ARENA 1981-es megalapítása előtt a legfőbb jobboldali párt volt El Salvadorban. (A ford.)

Az emberi jogok fogalmát, persze jócskán leegyszerűsítve a dolgot, a jogi oktatástól a közbeszéden át a publicisztikáig nagy vonalakban úgy szokás meghatározni, hogy ezen jogok és szabadságok az embert ember voltánál fogva megilletik. Más jogokkal szemben itt a szuverén állam feladata nem az ugyancsak szuverén megalkotás, hanem az em­beri jogok elismerése és tiszteletben tartása; a törvények e jogokat úgy szabályozhatják, hogy azok lényeges tartalmát ne korlátozzák.

Nyilvánvaló, hogy ez a szépen hangzó definíció számos kérdést nyit­va hagy – itt van mindjárt az „ember" fogalma, amit az első emberi jogi deklarációk a XVIII. század végén gyakorlatilag a fehér felnőtt férfira korlátoztak, nem rosszindulatból, csak éppen a korszellemnek engedve. Hasonló kérdéseket vet fel az is, hogy mikor, hol, kikre vonatkozóan és konkrétan mit jelent a jogok lényeges tartalma, s mit tekinthetünk e jogok nem lényeges tartalmának, mennyire mehet el a korlátozás – és így tovább.

Szabó Gábor könyve tisztán módszertani szempontból is igen érdekes. Felhívja ugyanis arra a figyelmet, hogy az egyes társadalmi jelenségek, folyamatok – bármennyire is közhelyszerűnek hat ennek kiemelése – nem vizsgálhatók önmagukban, elszigeteltségükben. De arra is, hogy eltérő szintű jelenségek büntetlenül egybe sem moshatók. Márpedig a globalizációt, a jogot és az emberi jogokat – egyelőre értsünk bármit e fogalmak alatt – a társadalomelméleti vizsgálódás során előszeretettel külön-külön kezeljük és vizsgáljuk. Nehéz bevallani – mert e hibát elke­rülni korántsem könnyű -, de a kutatók és a publikációk többsége e két, vagy inkább három jelenséget külön világnak tekinti, ennek megfelelően nem egyszerűen eltérő fogalmi-kategoriális hálót alkalmaz – ez termé­szetesen szükségszerű -, hanem szemléletében, következtetéseiben is különválasztja az összetartozókat.

Szabó Gábor arra tesz sikeres kísérletet, hogy ezt a hibát – amennyire lehetséges – kiküszöbölje.

A hiba persze bizonyos értelemben elkerülhetetlen: a globalizáció, a jog és az emberi jogok kérdésének analízise különválik, bármennyire is összefüggő jelenségekről van szó, s bármennyire is komplexitásként ragadjuk meg azokat.

A globalizációról szólni mindenképpen azt jelenti, hogy történelmi folya­matokban, világot átfogó társadalmi tendenciákban, egyszóval komplex rendszerekben kell gondolkodni – más kérdés, hogy a kutató, a gondol­kodó milyen elméleti irányzathoz kötődik, a vizsgálódás mennyire mély, a kiindulópontok vagy a következtetések mennyire megalapozottak, az elmélet kellően koherens-e – vagy, legyünk realisták, a kordivatot követve mit hoz ki ezekből a szerző.

A nem-jogász olvasó számára ki kell emelni, hogy a jogról való el­mélkedés szükségszerűen több olyan Akciót, szebben mondva előfel­tevést alkalmaz, amelyek érvényességi körükön kívül használva – az érvényességi kör tipikusan egy adott állam pozitív joga, s a mindennapi jogalkalmazása – tévedéshez, de legalábbis egyoldalúsághoz vezet. E felfogás – jellegénél fogva – változatlan, de legalábbis stabil, tartós világ-és emberképet involvál, hiszen a jognak mint normarendszernek lényege az általánosság, a tartósság, annak feltételezése, hogy a szabályozott életterületen a cselekvés rutinszerűen ismétlődik, egyszóval – legalábbis a modern jogban – mindenre és mindenkire kiterjedő szabályozás. A jog­alkalmazói döntések ugyancsak rutinszerűen ismétlődnek, a kiszámítha­tóság, de legalábbis annak előfeltételezése a jogalkalmazás lényegéhez tartozik. A klasszikus jogi felfogás emberképe hasonló előfeltevéseken alapul: a (feltételezett) ember racionális, belátó, normát ismerő döntése vezet a norma követésére vagy megsértésére. Az is hozzátartozik ehhez a képhez, hogy a jogot szuverén nemzetállamok arra rendelt szervei alkotják, az erre létrehozott állami szervezetek – bíróságok, hatóságok – alkalmazzák. A jogalkotás és a jogalkalmazás folyamatát az adott állam társadalmi-politikai viszonyai mellett a jogi hagyomány is erősen befolyásolja. A klasszikus jogalany vázolt képe még azzal is kiegészül, hogy ő egy adott állam polgára, annak jogát ismeri, részben elfogadja, részben pedig rákényszerül az elfogadására, döntéseit ennek megfe­lelően hozza. Egy következő fikció – s ezt megint csak magyarázza a jog sajátos szerkezete, funkciója -, hogy a szuverén államok szuverén nemzeti jogrendszerrel rendelkeznek, amelyek a történeti hagyomány, a társadalmi különbségek, a jogfejlődés sajátosságai miatt néhány álta­lános ismérvet leszámítva szigorúan egyediek.

Ennek az elemi történeti ismeretek ellentmondanak. Már a feudális jog is az eltérő konkrét megoldások mellett lényegüket tekintve hasonlóan szabályozta az azonos életviszonyokat, a modern jog pedig kezdeteitől fogva – nagyjából a XVII. századtól – tudatosan is kereste az összevet­hető, mondhatni egyneműsítő normákat.

Az emberi jogoknak már a legrégebbi felfogása is valamiképpen az emberről mint általánosról szólt; első pillantásra semmi akadálya nem lenne annak, hogy a globalizációs elméletek korrekten beemeljék vizs­gálódási körükbe.

A dolog mégsem ilyen egyszerű.

Továbbra is vállalva a súlyos leegyszerűsítés vádját, ki kell emelni, hogy az emberi jogok – noha maga a kifejezés általános embert, s nem alattvalót vagy állampolgárt jelöl – a korai polgári fejlődésben továbbra is az egyedi egyén saját alanyi jogait jelölték, amelyeket az állam nem von­hat el. (Az emberi jogok első generációja). Ha bárki, tipikusan az állam, valamely állami szerv mégis korlátozta mondjuk a véleményszabadságot, adva volt a konkrét (egyedi) jogsérelem, a konkrét, megint csak egyedi sérelmet szenvedett, s e sérelem alapján fordulhatott bírósághoz. Az emberi jogok második generációja éppen ezért a klasszikus jogi felfogás szerint nehezebben értelmezhető. A munkához való jog például egyfelől azt jelenti, hogy senkit sem lehet megfosztani attól a lehetőségtől, hogy munkát vállaljon – ez még belefér a korábbi felfogásban – ám ezzel a joggal valójában csak akkor lehet élni, ha azt a közhatalom valamilyen módon – munkahelyteremtés, közmunka stb. – kifejezetten és tevőlege­sen biztosítja. A harmadik generációs jogok biztosítása – egészséges környezethez való jog stb. – pedig eleve csak az államok együttműkö­désével lehetséges.

Az emberi jogok második nemzedékének kialakulása és alapjoggá válása átnyúlik a XX. századba. Megjelenésük szorosan összefüggött a modern társadalom fejlődésével, s a társadalmi átrétegződéssel. A XIX. század társadalmi folyamatai, a klasszikus kapitalizmus kímélet­len brutalitása, a gyarmatosítás, később az első világháború, az azt követő forradalmi hullám, a radikális társadalmi és politikai változások sora nyilvánvalóvá tette, hogy a törvény előtti egyenlőség nem jelent – nem is jelenthet – társadalmi egyenlőséget. Nyilvánvalóvá vált, hogy a klasszikus emberi jogok kiüresedhetnek, ha azt nem támasztja alá, nem legitimálja a társadalmi egyenlőség és igazságosság egyfajta minimuma. Tarthatatlanná vált az a gyakorlat, hogy az emberi jogok alanyának – inkább kimondatlanul, mint kimondva – csupán az emberek egy része tekintendő. A XX. század első harmadában a súlyos társa­dalmi konfliktusok mérséklésében átmenetileg kétségtelenül szerepet játszott az emberi jogok második nemzedékének – a gazdasági, a szociális jogok és a kulturális jogok – alapjoggá válása. Ezek először a mexikói forradalom alkotmányában jelentek meg (1917-ben fogad­ták el, 1920-ban lépett hatályba). A későbbi jogfejlődésre legnagyobb hatással a Német Köztársaság 1919-es weimari szociális alkotmánya volt. Ezt a tendenciát erősítette meg az 1917-1922 közötti forradalmi hullám hatása is. Ugyancsak az emberi jogok mindkét nemzedékének kiterjesztése irányában hatottak a különböző emancipatorikus törekvé­sek, így a munkásmozgalom, a nőmozgalmak, a gyarmati felszabadító mozgalmak is.

A második világháború kivételes jelenség az emberiség történetében. A közel 50 millió emberáldozat, az otthonukat elvesztő emberek, me­nekültek tízmilliói, a mérhetetlen anyagi pusztítás, a résztvevő államok száma, az iparszerű népirtás megannyi érv volt arra, hogy nem mehet semmi sem úgy tovább, mint addig.

A világháború után mélyreható társadalmi változások következtek be, párhuzamosan a globalizáció új fordulatával. Csak jelezzük, hogy ez a folyamat új államok keletkezésével, a gyarmatbirodalmak megszűné­sével, új, közösnek elismert nemzetközi szervezetekkel, mérhetetlenül felgyorsult társadalmi-emberi kommunikációval járt együtt. Fokozatosan, de történetileg viszonylag gyorsan megváltozott az államok szerepéről, struktúrájáról alkotott kép, s maguk az államok is változtak.

A második világháborút követően, kiindulva a háború és az odave­zető történelmi folyamatok súlyos tapasztalataiból, máig ható fordulat következett be az emberi jogok történetében. E fordulat lényegi elemeit foglalja össze az ENSZ által elfogadott, Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata.

A Nyilatkozat kifejezetett szándéka, hogy helyreállítsa azt a felfogást, ami szerint az emberi jogok az ember jogai. Világosan utal az emberi jogok első nemzedékét alátámasztó, felvilágosodás kori és más elméle­tekre azzal, hogy e jogokat közös eszményként deklarálja, amelyek úgy az államokat, nemzetközi szervezeteket, mint az egyéneket kötelezi. Az emberi jogok közös eszménye a Nyilatkozat szerint olyan kötelezettség, ami a jövőbeni jogalkotás mércéje lesz – vagy annak kell lennie. A Nyi­latkozat a háború, illetve azt megelőző évek, az odavezető út tapaszta­lataira utalva szükségesnek tekinti az emberi jogok tételes jogba való foglalását is, ami így vagy úgy, legtöbbször részlegesen, olykor hipokrita módon, de végbement az elmúlt évtizedekben.

Szabó Gábor könyve vége felé négy kérdést tesz fel, részben magá­nak, részben nekünk.

1.     Mit tartunk az emberi jogi eszme leglényegesebb elemének?

2.     Ezek az elemek apriori erkölcsi elveken nyugszanak-e?

3.     Milyen viszonyban van az emberi jogok általunk elfogadott értelmezése a modernizációval?

4.     Mit hoz a modernizáció terén jelen világunkban a globalizáció?

(Szabó 2010, 180)

Az emberi jogok eszméje eredetileg a természetjogi gondolkodásban jelent meg a XVII-XVIII. században – gazdag filozófiatörténeti és részben teológiai-vallási előzmények után. Nagyjából akkor és ott kristályosodott ki, ahol és amikor a modern világrendszer centruma létezett, illetve kifejlődött, s ott is kezdődött meg az emberi jogok törvénybe foglalása. Szabó álláspontja szerint az emberi jogi eszme leglényegesebb eleme az egyén választási lehetőségeinek minél szélesebb körű, és minél több ember számára egyenlő mértékű biztosítása, valamint ezeknek a választásoknak az elismerése. Ehhez egyaránt szükség van a negatív és pozitív szabadságon alapuló jogokra, valamint a hatalom ellenőrzé­sének, számonkérésének lehetőségére. „Mindez végső soron az ember képességeinek (természetesen nem minden képességének), a lehető legmagasabb szintű és a lehető legszélesebb körben élvezett életminő­ség keretei közötti kifejlődését jelenti." (Szabó 2010, 182)

Az apriori erkölcsi elvek létezése és mibenlétük kérdése túlmegy a könyv keretein – alapvető etikai kérdés lévén -, ami viszont a konkrét felvetést illeti, a válasz más nem is lehet, mint amit a könyv ad: ezek az elvek formailag lehetnek apriorisztikusak, de mindig konkrét módon azok. Magyarán az embert mint olyat természeténél fogva megillető jogok erkölcsi bázisa maga is dinamikusan változó.

A globalizációs folyamat egyebek között azzal járt és jár, hogy egy­mástól távol eső államok, eltérő fejlődési úton járó társadalmak, tradíci­ók, vallási közösségek, kultúrák kerülnek kapcsolatba, illetve a korábbi kapcsolatok folyamatosan átrendeződnek. A XVIII-XIX. század folyamán, de még a XX. elején is, a kapcsolatok rendszerét – ideértve az eszmék, így az emberi jogok eszméjének korabeli felfogását – a centrum államai diktálták, más kérdés, hogy a gyarmatosítók magukra nézve mennyire tekintették azokat kötelezőnek akár otthon, akár a meghódított területe­ken. A II. világháború sokkja, az emancipatorikus mozgalmak, az állam­szocializmus több évtizedes jelenléte, a gyarmatbirodalmak felbomlása – hogy csak néhány tényezőt emeljünk ki -, majd a globalizációs folyamat felgyorsulása az évszázad végére, mint minden másban, így az emberi jogok elméletében és gyakorlatában is alapos újragondolást kényszerít ki.

A cikk szerint a német politikai szerep növekvő tendenciát mutat az Európai Unióban, mert ezt eredményezi az ország gazdasági ereje. Arra a dolgok mai állása mellett nincs semmi biztosíték, hogy ez a megnövekedett súly progresszív, jó irányba mutat.

Németország helyzetéről és helyéről a világban kap néhány fontos tényt és erre építkező véleményt a következő sorok olvasója, de témánk felvezetéseképp – attól nem függetlenül, sőt azzal nagyon is összefüg­gően – a Távol-Keletre hívjuk. Az egyik nagy német politikai magazin moszkvai tudósítója, aki sem a Putyin-Medvegyev kettős által jegyzett Oroszországnak, sem – az ő terminológiájával élve – a kommunista Kínának nem nagy barátja, Szibériából küldött minapi cikkében így ír: „3.645 kilométernyi a határ az összeomlott orosz szuperhatalom és a lassacskán szuperhatalommá emelkedő népköztársaság között, ez a világ egyik leghosszabb határa. És talán egyike a legfontosabbaknak az új évszázad hatalmi pókerében: itt találkoznak Európa utolsó, kifutó régiói a kínaiak 1,3 milliárdos népével, itt ütközik a kereszténység a buddhizmusba és a konfucianizmusba. Kialakulhat e térségben két tekintélyuralmi nagyhatalom szövetsége, amin végképp megtörik az amerikai világuralom?"

Még negyedszázad sem múlt el azóta, hogy Gorbacsov 1989 decem­berében Málta kikötőjében, a Gorkij nevű hadihajó fedélzetén beadta derekát az idősebbik Bushnak, és ezzel megnyitotta azt a hatalompolitikai zsilipet, melyen át a NATO a papíron akkor még létező Szovjetunió nyu­gati határaiig nyomult, és a szovjet típusú európai szocialista rendszerek összeomlásával kezdetét vette egy új világpolitikai berendezkedés, az egypólusú rend, amiről az amerikai Fukuyama úgy vélte, hogy ez immár a történelem vége.

E folyamatok centrumában Németország, s még néhány hónapig az akkor éppen negyvenéves két német állam, az NSZK és az NDK állt, természetes következményeként annak, hogy a II. Világháborút követő hatalmi övezetek határa Európában – akkor még a világ közepének számító kontinensünkön – a kettéválasztott, bukott birodalmon keresztül futott; tehát a lehetséges változások éppen itt mutatkoztak a leglénye­gesebbeknek.

A mából visszanézve sem mellékes, hogy Németország egységének azonnali helyreállítására az idősebb Bush és tanácsadói látták meg a lehetőséget. Az amerikai globális stratégiai gondolkodással szemben Thatcher brit miniszterelnök és Mitterand francia államfő viszont a XX. század tapasztalataiból indultak ki, amikor az utolsó pillanatig ellenez­ték egy nagy és egységes német állam visszajelentkezését Európa térképére. Az sem csupán történelem, hogy a német politikai osztály is megosztott volt annak megítélésében, hogy milyen tartalommal, milyen időhorizonttal és milyen feltételek elfogadásával szabad és kell nekiin­dulni az újraegyesítésnek.

Mint tudjuk, végül igen gyorsan az amerikai elképzelés valósult meg; nem csupán német földön, hanem Belorusz és Ukrajna kivételével mindenütt Közép- és Kelet-Európában. Az elsődleges szempont a Szovjetunió – majd annak eltűnését követően sem változó intenzitással Oroszország – kiszorítása volt, a lehető legtávolabbra a kontinens szí­vétől. E törekvés szolgálatában az Egyesült Államok kulcsszerepet szánt Németországnak, és az akkor kormányzó konzervatív kancellár, Helmut Kohl erre vállalkozott is.

Az első kihívás, aminek 1990-el kezdődően a hidegháború győztes oldalán fellépő NSZK-nak meg kellett felelnie, a két – egymástól minden vonatkozásban nagyon különböző – német állam egyesítése lett volna. Azért feltételes módban, mert végül is az egyesítés helyett a bekebelezés történt meg. Nem is titkoltan! A szerződés ugyanis arról szól, hogy az NDK csatlakozik a nyugatnémet alkotmány felségterületéhez. Ez nem jogi formalitás. Kohl virágzó tájakat ígért a több évtizedes elszigeteltség állapotából ocsúdó keletnémet embereknek, egyik napról a másikra bevezette a nyugatnémet márkát s azt az árubőséget, ami e pénzzel elérhetővé vált. Nyugaton kiürültek a használtautó-raktárak, az akkor már csak egykori keleten pedig hihetetlen sebességgel mentek tönkre az új versenyhelyzetben mindazok az üzemek, vállalatok, gazdaságok, amikre valaki nyugatról – ilyen vagy olyan megfontolásból – nem vetett szemet. Ennek lett közvetlen következménye – a teljes foglalkoztatottság évtizedei után – a folyamatosan húsz százalék körül mozgó munkanélkü­liség, az országrészből máig tartóan folyamatos „kivándorlás" nyugatra. Előállt egy, a gazdaságtörténetben példátlan helyzet: rohamtempóban valósultak meg imponáló infrastrukturális beruházások, megújult az országrész, ennek következtében 1990 és 2003 között 1300 milliárd eurónyi nyereségre tettek szert nyugatnémet cégek. A felszámolt NDK állami és szövetkezeti tulajdonban volt vállalatainak a privatizációjából – hivatalos statisztikák szerint – 95 százaléknyi tulajdont nyugatnémetek és külföldiek szereztek meg.

Előállt az a fura helyzet, hogy nyugati állami eszközökből óriási összegeket transzferáltak keletre, ennek nyomán ott nyugati színvonalra emelkedett az infrastruktúra, de a vállalkozások haszna visszavándorolt nyugatra, s emitt hátramaradt egy – a polgári elemzők által sem tagadottan – mélységesen frusztrált társadalom. Egyesültek, hogy kettésza­kadjanak.

Európa nyugati fele – angolok, franciák, hollandok – noha természete­sen látta az imént vázolt belső német feszültségeket, mégis abból indult ki, hogy az 1957 óta messzemenően integrált és belső erőviszonyait tekintve meglehetősen kiegyensúlyozott gazdasági közösségnek új ga­ranciákra van szüksége az előbb-utóbb bekövetkező német túlsúllyal szemben. Európai fűzőben marad-e Németország, vagy német befolyás alá kerül Európa – fogalmazták meg Párizsban és Londonban, Rómában és Hágában a dilemmát. Bonn megértette az aggodalmakat. Az új alku – immár a nagyra nőtt Németországgal – 1992 elején született meg a hollandiai Maastrichtban. Ennek leglényegesebb eleme a nyugatnémet márka felváltása egy új fizetőeszközzel, az euróval, minden erre alkalmas és ezt vállaló országban. Az elhatározott eurózóna stabilitási kritériumait messzemenően német igények szerint állapították meg, ezért cserébe viszont Németország továbbra is vállalta a lojális tag státusát az Unióban.

A kilencvenes évek új Németországa – az „újraegyesítés kancellár­jával" és liberális segédcsapatával mindenben igyekezett megfelelni az akkor már (és még) egyedüli világhatalom és patrónus elvárásainak. Megbízhatóan és pedánsan dolgoztak az euró bevezetésének az előké­szítésén, szorgalmasan ápolták a francia-német viszonyt, és kezdemé­nyező szerepet vállaltak a jugoszláv állam szétverésében Szlovénia és Horvátország szecessziójának előkészítésével és gyors elismerésével. Ez utóbbi volt az esetleg még fennmaradni képes, közvetlenül nem szovjetfüggő és évtizedek óta nagy nemzetközi tekintélynek örvendő európai szocialista állam felszámolásának előbb a beindítása, majd a ki­teljesítésben való katonai szerepvállalás révén az első, határain túlmenő fegyveres vállalkozása a német államnak.

Az ország belső helyzete nagyon ellentmondásosan alakult, nem függetlenül a világgazdaság hullámzásaitól és természetesen azoktól a költségvetési torzulásoktól, amik a hatalmas, keletre menő állami transzferekből adódtak. Két tényező külön is említést érdemel. Az egyik a strukturális munkanélküliség folyamatos növekedése, aminek kezdetei a hetvenes évek derekáig nyúlnak vissza, de a kilencvenes évekre érik el a többmilliós arányt. A másik tényező a tőke viselkedésének radikális megváltozása. A szociális piacgazdaság német modellje a II. Világháború utáni kapitalista fejlődésnek minden bizonnyal az egyik legsikeresebb változata. A szociáldemokrata párt által kézben tartott, egységes és rop­pant erős szakszervezet sokáig kikezdhetetlen vívmányokat harcolt ki, és elérte a társadalmi békének egy olyan folyamatos, zavartalan állapotát, ami párját ritkította. A nyugatnémet gazdaság az 1948-ban lebonyolított pénzreformot, tehát a D-Mark bevezetését követően lélegzetelállító gyor­sasággal növekedett. A szociáldemokrata politikusoknak csak az Elba túl­só partjáról leselkedő „kommunista veszély" lehetőségére kellett utalniuk a nagy vállalatok vezetésébe való munkavállalói beleszólás kiharcolásáért, vagy a minden évben ismétlődő bértárgyalásokon. A gépezet olajozottan működött mindaddig, amíg a „kommunista veszély" el nem múlt.

Helmut Kohl konzervatív rezsimje tizenhat év kormányzás és az újraegyesítés sokakat magával ragadó eufóriáját követően 1998-ban megbukott. Jele volt ez annak, hogy a más országokkal összehasonlítva továbbra is stabil és a többség által még jólétinek érzett társadalom szö­vedéke itt is, ott is elkezdett felfesleni annak a neoliberális, kíméletlenül profitorientált politikának következtében, ami ezekben az években az egész fejlett nyugati világban meghatározó volt.

A választásokon győztes szociáldemokraták és az immár országosan is erős zöldek Gerhard Schröder vezetésével – a „zöld" Joschka Fischerrel – kormányozni kezdtek, s noha hét évvel később, 2005-ben a CDU és a szabaddemokraták visszavették a kormányhatalmat, Németország a Schröder érában kezdett olyan új világpolitikai orientációt keresni, amin lényegében Angela Merkel konzervatívjai sem változtattak és aminek a lehetséges következményei aligha szorítkoznak csupán Európára. A „német kérdésnek" – véleményünk szerint – minden mást megelőzően ma ez a lényege, mert Berlin immár egy évtizede szisztematikusan egy­máshoz illő lépéseivel legalábbis új fejezetet nyitott sok évtizedes atlanti elkötelezettségének az értelmezésében.

Amikor 2001-ben a New York-i világkereskedelmi központ lerombolását követően az Egyesült Államok úgy döntött, hogy az al-Kaida centrumát Afganisztánban megtalálták és annak megsemmisítésére a hadsereget bevetik – s ezt nemzetközi koalíció keretei között hajtják végre -, Német­ország feltétel nélküli szolidaritást vállalt a Bush kormánnyal. Még annak az évnek a decemberében a Bonn melletti Petersbergben ült össze az a nemzetközi konferencia, amin meghatározták az intervenció célját. Amikor a rákövetkező évben a Bush kormány nyilvánosan latolgatni kezdte egy iraki invázió lehetőségét – Szaddam Husszein feltételezett tömegpusztító fegyvereit nevezve meg okként -, Schröder nyilvánosan bejelentette, hogy ebben a hadjáratban Németország nem vesz részt. Vele együtt Chirac francia elnök is így döntött. Ez utóbbi azonban nem jelentett szakítást a feltétlen NATO- és Amerika-hűséggel, hiszen Franciaország már a hatva­nas években, tehát De Gaulle elnöksége idején kivonult a NATO katonai szervezetéből, ugyancsak a hatvanas években megvétózta Nagy-Britan­nia csatlakozását a Közös Piachoz, még szimbolikusan sem vett részt az amerikaiak 1964-ben kezdett indokinai háborújában, jóllehet ott nem sok­kal korábban amerikai segítséggel próbálta helyreállítani gyarmati uralmát.

A német „nem" világpolitikai értelme másnak minősül, mert csak nyitánya volt egy folyamatnak, aminek fontosabb állomásait érdemes felidézni. Schröder felismerte, hogy a putyini Oroszország, minden belső ellentmondásával együtt, elindult a Szovjetunió összeomlását követő bénultságból és jelcini káoszból a ki- és felfelé vezető úton. Németország észrevehetően kimaradt, vagy csak vonakodva és verbálisan szerepelt az Oroszország további visszaszorítására irányuló Bush-Rumsfeld-Rice féle akciókban. E „kimaradások" sorából a legfontosabb az volt, hogy Németország határozottan ellenezte annak a Cseh- és Lengyelországba tervezett amerikai rakétaelhárító rendszernek a kiépítését, ami papí­ron „iráni veszély" elhárítására irányult, valójában a Bush kormányzat kőkeményen sarokba szorító orosz politikájának lett volna az egyik kulcseleme. Ez a német ellenállás is számított, amikor az új Obama adminisztráció lemondott a megvalósításról.

Berlin tényleges, kézzelfogható, tetten érhető akciókban nem vett részt azoknak a „narancsos" politikai kísérleteknek a során, melyek – ismét csak félreérthetetlenül orosz ellenes célzattal – Ukrajna, Grúzia, Moldávia átemelését próbálták meg a NATO-ba, még konkrétabban az Egyesült Államok hatalmi törekvéseinek zónájába. S a nem kormányzati politika szférájáról is szólva, a mértékadó német média nagyon gyorsan és mélyrehatóan elemezve tájékoztatta a közvéleményt a Tyimosenko és Szaakasvili féle vállalkozások lényegéről.

De ha eddig arról volt szó, hogy az új és ismét nagy erejű Németország milyen ügyekben relativizálta magatartását a természetesen továbbra is érvényes atlanti elkötelezettségének koordinátarendszerében, akkor most essék szó azokról a már láthatóan párthatárokon átnyúló elhatáro­zásokról is, amelyek a hidegháború utáni világ berendezéséről a német szándékokat és törekvéseket jellemzik. Schröder határozta el, de Angela Merkel is tartja magát ahhoz a német ipari- és banktőke által támogatott és vállalt politikához Oroszországgal szemben, hogy ez a viszony a köl­csönösen vállalt függőség és ne a konfrontáció jegyében épüljön ki. E politika fundamentuma a tények normatív erejének felismerése és tudo­másulvétele. Konkrétan: Németország – de tegyük hozzá, hogy Európa nagy részének, ebben Magyarországnak is – az energiaszükségletét (földgáz és olaj) a következő évtizedekben mind nagyobb arányban csak orosz forrásokból lehet fedezni. A másik oldalról: Oroszország modernizá­ciós szükségletei kínálják hosszú távon az exportra épülő német gazda­ságnak azokat a stratégiailag azonosítható piaci lehetőségeket, amelyek nélkül helyzete és szerepe a világgazdaságban nem lenne megőrizhető.

Ezek a felismerések és a nyomukban kialakított és formálódó politika természetesen nem hozhatók közös nevezőre sem az orosz energiaipar lenyúlására még a kilencvenes évek káoszában tett amerikai kísérletek­kel (lásd az Exxon szerződését Hodorkovszkijjal), sem azzal az újabb, de mára már nagyon elhalványult, hatalompolitikai fogantatású amerikai törekvéssel, hogy majd a Nabucco vezeték kiüti az orosz monopóliumot az európai politikából. Schröder bizonyára túlzott, amikor egyszer kristály­tiszta (lupenrein) demokratának minősítette Putyint, de realista döntést hozott a „Északi áramlat" elnevezésű tenger alatti gázvezeték közös, német-orosz kiépítéséről. A német politikai osztály, tehát a konzervatív Angela Merkel is megértette és tudomásul vette, hogy semmilyen orosz politikai formáció sem teheti ki magát olyan – enyhén szólva – kiszámít­hatatlan belső szerkezetű országok jó- vagy rosszindulatának, mint a balti államok, vagy Lengyelország. Tehát a vezeték hamarosan elkészül és e veszélyzónákat elkerülve szolgálja nemcsak a német, hanem még a francia gazdaság gázellátását is.

A bevezetésképp idézett, a lehetséges orosz-kínai hatalomkoncentrá­cióra utaló mondatok azért is érdekesek a német politikai gondolkodás felől közelítve, mert a német ipar számára a Kínai Népköztársaság hosszabb ideje nem csupán kereskedelmi, hanem stratégiai partner.

Erőművek építésében, vasútfejlesztésben, a gépkocsi- és repülőgépipar kiépítésében – hogy csak a legfontosabbakat említsük – a német know-how mára kulcspozícióban van Kínában. És ezt a viszonyt nem terheli sem világpolitikai rivalizálás, sem az Egyesült Államok óriási arányú eladósodottsága Kínával szemben, sem a hidegháborúból visszamaradt tajvani kérdés politikai megoldatlansága. Ezek a német-kínai kapcsola­tok meghatározó tényezői és csak másodlagos jelenség a média sze­repvállalása úgynevezett emberjogi kérdésekben, vagy a rutinszerűen megismétlődő bírálatok Kína politikai berendezkedéséről.

A német nagytőke és a különböző színezetű kormánykoalíciók admi­nisztrációja XXI. századi lehetőségeit és esélyeit azoknak a globális ha­talmi egyensúly-eltolódásoknak a célravezetőnek tartott értelmezésében látja, amelyek ma és holnap érzékelhetők. Erre utal a berlini kormánynak legújabb – és Németországban is nagy vitákat kiváltó – döntése a líbiai intervenció dolgában. Angela Merkel az ENSZ-ben Oroszországgal, Kínával, Indiával és Brazíliával együtt tartózkodott az intervenció meg­szavazásától. Ez a döntés ebben a formában, kiegészülve azzal, hogy azonnal hazarendeltek minden, a Földközi tengeren tartózkodó hadihajót, példátlan. És a döntés mögött nemcsak az található, hogy az amerikai vagy brit és francia ihletésű fegyveres beavatkozások sehol sem kecseg­tetnek sikerrel. A német diplomácia utakat keres abba a jövőbe, amikor az amerikai dollár már nem az egyedüli világpénz lesz, amikor a világ­gazdaság motorja már nem az euro-atlanti térség lesz, amikor Peking, Delhi, Brazília és talán Moszkva adja meg a nemzetközi koncert normál á hangját. Ez nem a távoli jövő!

Perdöntő lesz Németország politikája, magatartása az Európai Unió, ezen belül az euróövezet elhúzódó válságának a kezelésében is. Ez a problémakör nem vizsgálható anélkül, hogy ne vetnénk egy pillantást az ország belső viszonyaira. Mindenképpen azzal kell kezdeni, hogy a 2008-ban kirobbant és még mindig tartó válság következményeinek a felszámolásában Németország kimagasló eredményeket ért el. Míg az ország bruttó hazai terméke (GDP), 2009-ben még 4,7 százalékkal csökkent az előző évihez képest, tavaly már 3,6 százalékos volt a növe­kedés, tehát minden esély megvan arra, hogy fokozatosan meghaladják a válság előtti szintet. A feldolgozó ipar 2005-höz képest, a közbeeső évek hullámzása, visszaesése ellenére tavaly egyötöddel nagyobb eredményt mutatott fel. A beruházások értéke 2003-ban 85 milliárd euró volt, idén pedig, ugyancsak visszaesést követően már 120 milliárdot prognosztizál­nak. Az ország exportja – a nemzetgazdaság motorja – 2009-ről 2010-re 18,5 százalékkal nőtt s elérte a 952 milliárd eurót. Az import ugyanebben az időben 20 százalékkal, 797 milliárdra nőtt, óriási többletet mutatva, de egyben őrizve a pozitív külkereskedelmi mérleget is. Ezek az ered­mények Németországot változatlanul az európai élvonalban tartják, ám nem fedik el azokat a strukturális problémákat, amik általában is jellemzik az Európai Unió országait. Ez Németország esetében azt jelenti, hogy az államháztartás hiánya 2010-ben 3,5 százaléka volt a GDP-nek, tehát meghaladta a 3 százalékos maastrichti kritériumot. Az állam eladóso­dottsága is lényegesen magasabb a GDP-re vetített 60 százalékos felső határnál, s jelenleg mintegy 82 százaléknyi.

A belső feszültségek ennél rosszabb képet mutatnak. Schröder bu­kásakor, 2005-ben a munkanélküliek száma meghaladta a 4,8 milliót. Ezt azóta nominálisan sikerült 3 millió alá szorítani – de milyen áron! – Schröder Agenda 2010 elnevezésű, az országot mindmáig megosztó reformprogramja úgy liberalizálta a munkaerőpiacot, hogy gyakorlatilag felszámolta azt a létbiztonságot, ami Németország legnagyobb vívmánya volt – más-más módon Nyugaton és Keleten. Jelenleg a 42 millió kereső állampolgárból 7 és fél millió úgynevezett minijobban havonta maximum 400 eurót keres. E súlyos helyzetben lévő emberek kétharmada nő. A munkanélküli segélyt kortól és helyzettől függően 24 hónapban maximál­ták, ezen túl csak szociális segély jár, aminek összege a havi 400 eurót sem éri el. Majdnem másfél millió ember olyan kevés pénzt kap néhány órás, félnapos munkájáért, hogy emellett jogosult a szociális segélyre is, tehát amolyan félig munkanélküli.

Már utaltunk rá, hogy az úgynevezett „kommunista veszély" elmúltá­val a tőke kompromisszumkészsége minimálisra zsugorodott. Ennek egyik bizonyítéka, hogy minden szociális feszültség ellenére máig nincs országosan és egységesen szabályozott minimálbér. Holott kiszámítot­ták, hogy ha a minimális órabért 8,5 euróban állapítanák meg, ötmillió munkavállaló juthatna jobb jövedelemhez és milliárdokkal nőne az állam bevétele személyi jövedelemadóból, amit ma a 400 euró alatti bérekre nem lehet kivetni.

Még sok elemét lehetne felsorolni azoknak a társadalomszerkezeti torzulásoknak, amelyek a mai Németországot jellemzik, de vizsgáló­dásunkat most inkább arra összpontosítjuk, hogy mire is számíthat az Európai Unió – és ezen belül az euróövezet – legerősebb tagjától. Annak nincsenek jelei, hogy a német parlamenti pártok nacionalista megoldá­sokat keresve felmondani készülnének azt az európai együttműködést, ami immár több mint fél évszázada előbb nyugaton, majd e század eleje óta Európa nagyobbik felében létezik, működik. De annak igen, hogy a társadalomban folyamatosan erősödik az eurószkepticizmus, s e tekin­tetben olaj a tűzre, hogy a német adófizetőknek kell a legnagyobb részt vállalniuk azoknak a mentőcsomagoknak a finanszírozásából, amiket Görögország, Írország, Portugália már kapott, és a jelek szerint még ezután is igényelni fog. A kormány emiatt lavírozni kénytelen, mert két további feszültséggóc is terheli a közállapotokat. Az egyik az évtizedek során bevándorolt több milliónyi muzulmán vendégmunkáshoz és leszár­mazottaikhoz való viszony.

A prekariátus – tehát a különböző rétegekből lecsúszottak – növekvő mértékben tanúsít elutasító, kirekesztő magatartást ezekkel az embe­rekkel szemben. Ezt a tendenciát csak erősíti az iszlamista terroristáktól való részben indokolt, részben gerjesztett félelem. A másik ügy a nuk­leáris energiaiparról folyó, nem új keletű vita. A Schröder-Fischer, tehát a szociáldemokrata-zöld koalíció programot fogadott el az erőművek fokozatos, de gyorsított bezárásáról. Ezt a Merkel-kormány a nagyon erős energialobby követelésére megváltoztatta. Ez a társadalom nagy részének már a fukusimai katasztrófát megelőzően sem tetszett. Most viszont a kormány kénytelen hátraarcot csinálni, s ekörül óriási vita, küzdelem bontakozott ki.

Korábbi évtizedekkel összehasonlítva nem mondhatók stabilnak a párt­viszonyok sem. Tény, hogy a Merkel vezette CDU jócskán eltávolodott a párt hajdani, részben ultrakonzervatív pozícióitól, de ennek következté­ben belülről meggyengült, mert napirenden vannak a viták a nyilvánosság előtt is egy-egy konkrét probléma kezelésének útjáról-módjáról. A jelenle­gi koalíció kisebbik pártja, a liberális FDP válságban van. Most vált meg eddigi elnökétől, Westerwelle külügyminisztertől, mert szélsőségesen neoliberális gazdaságpolitikai irányvonalával a pártot a választhatóság öt százalékos küszöbe alá vitte. A zöldek annyira megerősödtek, hogy versenyben vannak a hallatlanul meggyengült szociáldemokratákkal a második helyért a népszerűségi listán. Nem biztos, hogy ezt a pozíci­ójukat tartósan meg tudnák őrizni, mert gazdaságpolitikai kompetenci­ájuk nagyon gyenge. Ha bizonyíték kell arra, hogy Németországban a padlóra szorított rétegek mennyire nem érzik jól magukat, akkor a Die Linke, tehát a Balpárt folyamatosan 10 százalék körüli támogatottsága, és immár a volt NSZK több tartományában is parlamenti képviselethez jutása olyan tény, aminek kisugárzása van a határokon túlra is. A nagy európai államok közül egyedül Németországban ilyen erős egy radikális szocialista párt, holott éppen Németországban a párt egy része magával cipeli az egykori NDK-beli állampárt terhét, s ezt a polgári propaganda folyamatosan napirenden tartja.

Az SPD, a német szociáldemokrácia nagy múltú pártja Schröder bukásával mélypontra zuhant. A húszszázalékos zónában támolygó párt – persze hasonlóan Európa többi tradicionális szociáldemokrata pártjához – egyelőre nem tudja feledtetni 2005-ben véget ért hétéves kormányzásának nagyobbrészt negatív hagyatékát. Végül is a vá­lasztópolgárok zöme nem világpolitikai koordinátákban, hanem saját egzisztenciális helyzetében és esélyeiben gondolkodik, amikor belép a választófülkébe. A párton belüli irányzatok és személyiségek küzdelme nap mint nap lecsapódik a médiában és egyelőre nem látszik, hogy mi lesz a fő irány, ami felé a párt elindul.

Quo vadis Németország? Az biztosnak tűnik, hogy a német szerep és súly növekvő tendenciát mutat az Európai Unióban, mert ezt eredmé­nyezi az ország gazdasági ereje. Arra a dolgok mai állása mellett nincs biztosíték, hogy ez a megnövekedett súly progresszív, tehát jó irányba mutat. A legnagyobb kérdés – véleményünk szerint – az, hogy az Eu­rópai Uniónak mikor és hogyan sikerül kiverekednie magát mai nagyon rossz helyzetéből. Megőrzi-e pozícióit az euró, avagy elkezdődik a végek lemorzsolódása, és csak ezen az áron stabilizálódik a fizetőeszköz a törzsországokban? S végül – innen, Budapestről vizsgálódva – vajon sikerül-e leküzdeni azt a születési hibát, amivel az új tagok e század első évtizedében úgy váltak teljes jogú taggá, hogy ennek gazdasági előfeltételei a legtöbb helyen nem voltak meg?

Két évtizede, hogy Németország ismét egy állam. Megállapíthatjuk, hogy a jugoszláviai – nem egyedül elkövetett – durva beavatkozáson kívül a német állam nem vált az általános békét veszélyeztető tényezővé. És azt is, hogy az idősebbik Bush stratégiai számításai nem jöttek be, másfelől Thatcher asszony és Mitterand elnök aggodalmai sem bizonyul­tak indokoltnak. Németország a maga útját járja.

Az Eszmélet új száma régi adósságot törleszt, midőn az erőszak problémáját úgy is felveti, mint a természeti környezet elleni biotechnológiai támadást. A kapitalizmus története eo ipso az erőszak, a terror, a fizikai kényszerítés végtelen gazdagságának története, s az erőszakos eszközök alkalmazását a rendszerrel szembeni ellenállás sem tudta még eddig megkerülni. Hogyan és miért szüli a globális és nemzeti formájú tőkerendszer nap mint nap az erőszakot, hogyan épül ki e problémakör keretei között az okok és következmények láncolata, sőt, hálózata? Felkészült-e az emberiség a genetikailag módosított mezőgazdasági termékek ellenőrzés nélküli elszabadulására? Kellően „cool"-e – eléggé ravasz-e – a kapitalizmus arra, hogy minden rendszerellenes kulturális produktumot képes legyen integrálni? Ilyen s ehhez hasonló kérdésekre keresnek választ az itt közölt írások – a világtársadalom eltérő fejlődési dimenzióiban és a világrendszer különböző régióiban.