A cikk A Bal (Die Linke) látványos választási sikereinek társadalmi-politikai hátterét mutatja be a német újraegyesítéstől napjainkig ívelő két évtizedben. A szerző szerint A Bal szerepvállalása a német politikai közéletben azt mutatja, hogy Magyarországon is – csakúgy mint több más európai országban – égető szükség lenne „ha csak korrektív erőként is", ilyen vagy ehhez hasonló politikai kezdeményre.

Idestova két évtizede, hogy 1989 novemberében előbb megnyílt, majd ledőlt a Berlin két részét elválasztó fal, a hidegháború talán legnyomasz­tóbb európai építménye. Ami akkor a mai német fővárosban történt, az voltaképp az egyik mellékterméke volt a Szovjetunió összeomlásának, a kapitalista típusú társadalmi berendezkedés európai felülkerekedésének az 1917-ben elkezdődött szocialista kísérlettel szemben. Teljesen érthető, hogy a németek ezt minden mást megelőzően nemzeti sikerként élték meg – mind keleten, mind nyugaton.

Végül is a német történelem legnagyobb modernizációs élménye az egységes állam létrejötte volt 1871-ben, akkor is, ha a porosz utas fejlődés később kétszer is tragédiába sodorta nemcsak Németországot, hanem egész Európát, a következményeket tekintve pedig az egész világot. Ha a mai németországi állapotokat és válság jelenségeket sok­oldalúan óhajtjuk vizsgálni, akkor nem elégedhetünk meg azokkal a húsz éve evidenciaként ismételgetett sémákkal, amelyek egy konkrét formáció kudarcából, bukásából a szocialista eszme vagy ahogy a divat szerint szokás, „a kommunizmus" csődjéről szólnak.

A II. Világháború végén a szovjet hadsereg által részben, vagy telje­sen felszabadított európai országokban, Jugoszlávia, Albánia és kisebb részben Csehszlovákia kivételével, sehol sem volt meg a szocialista átalakulás legfontosabb előfeltétele, a széles körű társadalmi támogatott­ság. Az akkori szovjet vezetőség döntése arról, hogy nem elégszik meg országa nyugati előterének érthetően igényelt pacifikálásával, hanem a társadalmak szerkezetét is lényegében az akkor volt, s már súlyosan eltorzult szovjet modellt követve, átalakítja, voltaképp egyet jelentett a forradalom marxisták által következetesen elutasított exportjával. Né­metország esetében ez nem ment az ország megosztása nélkül, hiszen a nagyobbik, a korábbi birodalom nyugati felét a nyugati szövetségesek tartották ellenőrzésük alatt. Tovább bonyolította a helyzetet az a körül­mény, hogy az ismét helyreállított lengyel államot – egyetértésben a nyugati nagyhatalmakkal, Németország rovására kárpótolták azokért a keleti területekért, amelyek közvetlen ellenőrzésére a szovjet állam tartott igényt. A nem organikusan létrejött Német Demokratikus Köztársaság tehát Szilézia nehézipari bázisától – a keleti Ruhr vidéktől – és még nem kevés más korábbi német területtől eleve megfosztva indult el hosszú és fölöttébb ellentmondásos útjára. Azt is itt kell emlékezetünkbe idézni, hogy miközben a negyvenes évek második felétől a későbbi NSZK-ba már ömlött előbb a Marshall-segély, később a tőkebefektetések formá­jában az újjáépítést előmozdító pénz, s az amerikaiak igen gyorsan leál­lították a brit és francia jóvátételi követelések, tehát a német nehézipari bázisok leszerelésének teljesítését, a Szovjetunió nemhogy segíteni nem tudta megszállási övezetét, majd az abból átalakuló köztársaságot, hanem óriási jóvátételi terheket rakott rá. A tárgyilagosság kedvéért: a rászorultság okán.

Az NDK startpozíciója tehát mindennek mondható, csak kedvező­nek nem. A fentebb vázolt helyzetet csak tovább súlyosbította, hogy a moszkvai emigrációból hazatért német kommunista vezetők magukkal hozták mindazokat a sztálini módszereket, amelyekkel akkor is azono­sulniuk kellett, ha tudták, vagy érezték, hogy a hatalmi és a gazdasági berendezkedés nem felel meg az ország tényleges igényeinek. Nem véletlen tehát, hogy a szovjet érdekszférában először éppen Kelet-Ber­linben robbant ki nyílt lázadás a rendszer módszerei ellen. Munkások mentek az utcára, tiltakozva a normarendszer megszigorításai ellen. Ezen az sem változtat, hogy a nyitott határ túlsó oldaláról tudatosan és folyamatosan szították az elégedetlenséget. A szovjet válasz az erőszak alkalmazása volt. A súlyosan elhibázott reagálást tovább rontotta, hogy – ellentétben Magyarországgal, ahol éppen a berlini felkelés napjaiban kezdődött el, szovjet kezdeményezésre, a Rákosi-féle vezetés hatalmi módszereinek a részleges korrigálása – az NDK-ban Walter Ulbricht kerekedett felül a kommunisták belső vitáiban. Sem elegendő gazdasági erő, sem megfelelő politikai elszántság nem volt sem Moszkvában, sem Berlinben ahhoz, hogy az NDK lakosságában ne mélyüljenek tovább az elégedetlenség és a türelmetlenség szimptómái. S minthogy ebben az időben nyugaton már teljes fordulatszámon pörgött a „gazdasági csoda", s az anyagi felemelkedésen túlmenően a szociális piacgazdaság intéz­ményrendszere tényleges munkavállalói érdekérvényesítést is lehetővé tett, az első szocialista kísérlet sorsa német földön voltaképp már akkor megpecsételődött. Ami azután, 1961-ben bekövetkezett, tehát a határok hermetikus lezárása, Berlinben a fal felépítése, az voltaképp annak be­ismerése volt, hogy a két rendszer versenyének ezt az első felvonását az NDK elvesztette. A mai magyar közönségnek is tudnia kell, hogy a Kádár János nevével fémjelzett korszak, amely 1956 traumáját követő­en tudatosan kereste a reális kibontakozás útját, tanulni akart a német kudarcból. Ennek igen sok tünetét lehet felsorolni, de ez nem tartozik ennek a cikknek a keretei közé.

Európa akkori szocialista térfelén mindenki pontosan tudta, hogy a berlini fal nem az erő szimbóluma, hanem eléggé kétségbeesett kísérlet a status quo megvédésére. És sokan abban bíztak, hogy az NDK – ki­használva ezt a fölöttébb sajátságos védettséget – motorja lesz majd annak a megújulási folyamatnak, amely akkor még lehetséges volt. Nem így történt. Az NDK vezetői a szocialista világon belül a dogmatikus mély­reakció élharcosainak bizonyultak. Walter Ulbricht, majd későbbi utóda, Erich Honecker győzelmi kultuszt csinált a berlini fal fenntartásából. Ezen az alapállapoton az sem változtatott, hogy az NDK az évek során, óriási erőfeszítéssel jelentős ipari hatalommá küzdötte fel magát, s gazdasági mutatói alapján az akkori világ kilencedik legnagyobb népgazdaságát mondhatta magáénak.

Különösen bonyolulttá vált az ország helyzete azt követően, hogy az akkori NSZK-ban a politikai hatalom a Willy Brandt vezette szoci­áldemokraták kezébe került. A Szovjetunió – 1968-as csehszlovákiai intervenciójával együtt – sem vált akkor még a nemzetközi rendszer páriájává, már csak azért sem, mert az Egyesült Államok indokínai háborúja, meg a párizsi diákmegmozdulások a másik térfélen is válság­jeleket láttattak. Brandt elérkezettnek látta az időt arra, hogy – országa gazdasági erejének tudatában, a NATO és az európai közösség ernyőjét a feje fölött tudván – elindítsa politikai offenzíváját, melynek lényege egy legendássá vált formula volt: "Változás a közeledés révén". Megértette, hogy a II. világháború nyomán létrejött európai status quo-n nem lehet változtatni, tehát felajánlotta a határok elismerését. Ez nemcsak Moszk­vában talált kedvező visszhangra, hanem Varsóban és Prágában is. Ellenállás Berlinből mutatkozott. Ezt azonban Moszkva – ezúttal nem erőszakos módszerekkel – letörte. Létrejött az az európai biztonsági rendszer, amely a hetvenes évek derekától valóban láthatóvá tett egy tartós berendezkedést a két társadalmi formáció kompromisszumaira építkezve. A Szovjetunió vezetői a bekövetkezett változások tartalmát súlyosan félreértelmezték, és a hetvenes évek második felében olyan rakétafegyverkezésbe kezdtek, ami nem maradhatott válasz nélkül. A válasz leghatározottabb elkötelezettje az NSZK akkori szociáldemokrata kancellárja, Helmut Schmidt volt, aki rávette az Egyesült Államokat, hogy a NATO ugyancsak rakétatámaszpontok létesítésével Moszkvát egy újabb fegyverkezési versenybe kényszerítse. Ez olyan terheket rótt az akkor már amúgy is lelassult szovjet népgazdaságra, amit – mint azóta tudjuk – nem bírt ki. Az agónia egy évtizeden át tartott.

Nyugat-Németországban a hetvenes évek derekától jelei mutatkoztak a háború utáni töretlen gazdasági fejlődés megtorpanásának. A gazda­ság teljesítőképessége ugyan nem romlott meg úgy, mint az európai szocialista országokban, de a növekedés lelassult és kezdetét vette a krónikus munkanélküliség elhatalmasodása. A Brandtot 1974-ben váltó, s már akkor is a neoliberális megoldások felé tekintgető Helmut Schmidt nem tudta tartósan megőrizni sem saját pártja, az SPD bizalmát, sem a konzervatív nagytőke támogatását. Helmut Kohl kereszténydemokrata politikus nem is választásokkal, hanem a liberális párt átállításával jutott hatalomra, de a nyolcvanas évek végére az ország olyan, korábban szokatlan rossz állapotba került, hogy Kohl bukásra állt, amikor a Szovjet­unió már annyira meggyengült, hogy nemzetközi pozícióinak feladásával remélt kiutat találni általános válságából.

Gorbacsov, aki tanácsadóinak kezdeményezésére így akart időt és lélegzetet nyerni elképzelt belső reformjainak végrehajtásához, az NDK feladását vélte a helyes és szükséges kezdő lépésnek. Ezt a nyugati hatalmak voltaképp már 1989 tavaszán megtudták és – érdekes módon – egymástól nagyon különbözően készültek fel Németország újjászüle­tésére. Thatcher asszony és Mitterand elnök azt ugyan szívesen látta, hogy a Szovjetunió kihátrál Közép-Európából, mert – ellentétben Gorbacsovval – ők azt is tudták, hogy a dominók egymás után fel fognak dőlni, de a német újraegyesítést az utolsó pillanatig ellenezték. Stratégának az idősebb Bush bizonyult, aki felismerte, hogy a Szovjetunió, az adott pillanatban teljesen kiszorítható a II. világháború nyomán megszerzett európai hatalmi pozícióiból, s az új elrendeződésben igenis szükség lesz egy világpolitikai súlyát is visszaszerző, egységes német államra, amely a NATO tagjaként katonai szerepvállalásával is fontos tényezője lesz a nyugati értelmezésű biztonságnak, értsd: „a kommunizmus visszaszorításának".

Az NDK eközben belső bomlásnak indult. A lakosság széles rétegei sa­ját vezetőikkel szemben éltették Gorbacsov peresztrojkáját, 1989 nyarán pedig Csehszlovákián és Magyarországon át elkezdődött egy példátlan exodus. Berlin ismét színhelyévé vált egy utolsó felvonásnak, ami azután november 9-én, a fal megnyitásával el is érte kulminációs pontját.

Kohl kancellár, aki főnixként emelkedett ki saját belpolitikai hamvából, maga mögött érezve az amerikai támogatást, nemcsak a brit és a francia ellenkezést gyűrte le, hanem az akkor már a Bush elnök által garantált vértelen rendszerváltozások folyamatát kihasználva, lenyelette az otthoni hatalmát is érzékelhetően elveszítő Gorbacsovval az egész Németország tagságát a NATO-ban. A Gorbacsovot váltó Jelcinre e tekintetben már nem várt semmi teendő.

Kohl elszántan teremtett odahaza is kész helyzetet. Egyik legelső dol­ga volt a nyugati márka bevezetése keleten is, hónapokkal megelőzve a formális jogi egyesülést, ami tartalmilag nem egyesülés volt, hanem annexió, hiszen minden tekintetben a nyugati rendszert vezették be, semmit sem hagyva meg az NDK belső rendjének pozitív tartalmából sem. Az egységes fizetőeszköz azonnali bevezetésével két nyugati cél valósult meg egycsapásra. Az új országrész lakossága a kiéhezettek mohóságával csapott le a konzumlehetőségre, melynek haszna termé­szetesen a nyugati cégeknél maradt. A másik „eredmény" a bukott NDK ipari potenciáljának lenullázása, mert hiszen a valutareform egyik napról a másikra versenyképtelenné tette a keleti gazdaságot.

De éppen ez vált a német egység legsúlyosabb, gazdasági és politikai következményeit tekintve mindmáig feloldhatatlan és nagyon nehezen kezelhető tényévé. Mert mire az emberek jóllaktak a korábban nélkülö­zött banánnal és kiürítették a nyugati használtautó-kereskedők raktárait, addigra milliók vesztették el munkahelyüket. A köztulajdonban volt vál­lalatok magánkézbe adását az új szövetségi államokban egy Treuhand, magyarul „bizalmi kéz" nevű hatóság bonyolította le. Az országon belül vásárlóerő nem volt, mindent nyugatnémet és külföldi cégek, szemé­lyek vettek meg. Ezek minden mozdításra érdemes eszközt kivontak új szerzeményükből, majd magukra hagyták volt alkalmazottaikat. A másik megoldás az volt, hogy az üzemet „átfunkcionálták" amolyan leányválla­lattá, és minden vezető pozícióba nyugati embereket ültettek úgy, hogy ők továbbra is nyugati javadalmazást élveztek, beosztottaik viszont mindmá­ig – tehát két évtized múltán is! – alacsonyabb bért kapnak, mint azonos munkakörű nyugati kollégáik. A munkanélküliség egészen 2005-ig a húsz százalékos tartományban stagnált, azóta kb. 16 százalékosra enyhült, de úgy, hogy aki el tudott helyezkedni, az úgynevezett minimálbéres álláshoz jutott, ami vagy azt jelenti, hogy munkaerőt bérbe adó cég foglalkoztatja, vagy azt, hogy csak részmunkaidőben jut keresethez.

Az új szövetségi államokban mindeközben óriási állami beruházások mentek végbe. Korszerűsítették, nyugati színvonalra emelték az infrast­ruktúrát, rendbe tették a lepusztult belvárosokat, milliós nagyságrendben bontottak le a szovjet típusú panellakótelepeket. Ez utóbbit az tette lehetővé, hogy mára több mint másfél millió ember hagyta el egykori lakóhelyét és keresett magának egzisztenciát nyugaton. E folyamatok közgazdasági összegzése azt mutatja, hogy szakadék keletkezett az emberek életlehetőségei és az élet lehetséges minősége között. Az állami költségvetésből hatalmas összegek folytak keleti befektetésekbe, miköz­ben ezek profitja majdnem teljes egészében nyugati cégek, vállalkozások gyarapodását eredményezte. A gazdaság hozzáadott értéket termelő képessége keleten továbbra is messze elmarad a nyugati szinttől, s ez már rég nem írható az úgynevezett „szocialista örökség" számlájára.

A lezajlott folyamatok ellentmondásosságát mi sem érzékelteti jobban, mint az a tény, hogy a múlt század végére a munkanélküliség megköze­lítette az ötmilliós létszámot úgy, hogy keleten általában és mind a mai napig kétszer annyian vannak kereső foglalkozás nélkül, mint nyugaton. A konzervatívok, élükön Kohllal, aki 1989-ben virágzó tájakat ígért a keleti országrészeknek, 1998-ban megbuktak. Hatalomra jutottak a szociálde­mokraták, koalícióban a zöldekkel. Gerhard Schrőder lett a kancellár. Ő korábban a nyugatnémet Alsó-Szászország miniszterelnöke volt. Ter­mészetesen látta, tudta, hogy mennyire megoldatlan a két országrész valóban organikus összenövése. Válasza a feltornyosult problémák és gondok kezelésére, megoldására a legkíméletlenebb neoliberális gazdaságpolitika keresztülvitele volt. Klasszikusnak mondható példáját szolgáltatta annak a történelmi szerepcserének, amelyet a kontinens legtöbb szociáldemokrata pártja mutat be azzal, hogy minden teendőt a tőke oldaláról közelít meg, a profitok maximalizálásában látja a gazda­ság minden mást kizáró célját, kíméletlenül háttérbe szorítja a szociális feladatok finanszírozását, gátlástalanul privatizálja a közüzemi funkciójú, állami, vagy községi tulajdonban lévő intézményeket és vállalatokat és minimalizálja az állam, a törvényhozás piac szabályozó szerepét – mely­nek következményeit e hetekben Németország 80 éve nem tapasztalt recesszióval fizeti meg. Az úgynevezett vörös-zöld koalíció kormány­zásának éveiben soha nem látott méreteket öltött a német gazdaság elidegenedése a nagy angolszász befektetési alapok felvásárlásainak következtében és a nagy multinacionális cégek adókedvezményei sú­lyosan nehezedtek – adóterhekként – a bruttó társadalmi terméknek továbbra is nagyobb részét adó kis- és középvállalkozásokra.

Ha ennek a politikának mutatkoztak volna mérhető eredményei, akkor – antiszociális jellegét nem feledve – lenne rá mentség. De Németország éveken át képtelen volt teljesíteni az úgynevezett maastrichti kritériumo­kat, tehát az államháztartási hiány 3 százalék alatt tartását, képtelen volt elfogadott viszonyokat teremteni a korábban példaértékű egészségügyi rendszerben és ötmillió fölé kúszott a munkanélküli tartalékhadsereg létszáma. Ennek egyenes következménye lett azután az a „megreformált" szociális rend, melynek értelmében a tartósan munka nélkül maradó emberek ellátmánya a szociális segély színvonalára ment le.

Schröder már a 2002-es választásokat, tehát második ciklusának a megkezdését is elbukta volna, ha Franciaországgal együtt nem tagadja meg Németország részvételét Bush iraki intervenciós háborújában. De a német társadalom ezt oly mértékben minősítette helyes, pozitív maga­tartásnak kormánya részéről, hogy meg kívánta őt erősíteni döntésében, ami valóban történelmi értékű, mert a II. világháború vége óta először mertek szembeszegülni az agresszív amerikai elvárásokkal.

Ebben az újraegyesítés óta eltelt első 15 évben a politikai színpadon mindvégig jelen volt az NDK egykori állampártjának, a Németország Szocialista Egységpártjának utóda, a PDS, teljes nevén a Demokra­tikus Szocializmus Pártja. Ez a párt 1989 őszén úgy jött létre, hogy a korábbi, pártállami vezetőket egyetlen ember, az NDK utolsó, már a feloszlás állapotában lévő köztársaság kommunista miniszterelnöke, Hans Modrow kivételével még a párt közelébe sem engedték. Német­országban tehát nem volt és azóta sincs se Pozsgay, se Szűrös, de még Horn vagy Medgyessy sem. Thürmer-formáció sem jött létre. Olyan emberek próbálták meg az eleinte szinte lehetetlent, a szocialista eszme átmentését jobb időkre, akik nem kompromittálódtak sem embertelen funkcionáriusként, sem besúgóként. Tény, hogy vállalkozásuk, a polgári intézmények és a média minden lejárató kísérlete ellenére, az egykori NDK-ban visszhangra talált. Bekerültek és bennmaradtak a szövetségi parlamentben, tartományi szinten pedig több helyütt, például Berlinben is, a szociáldemokraták rákényszerültek a koalícióra a párttal. Kitörni a keleti karanténból azonban nem tudtak. Viszont ismét kiderült – ami persze a történelemből jól ismert jelenség -, hogy egy karizmatikus személyiség el tudja fogadtatni nemcsak önmagát, hanem az általa képviselt ügyet is. Ez az ember a PDS-ben Gregor Gysi ügyvéd. A német szocialista mozga­lom – a reformisták csakúgy, mint a kommunisták – mindig is figyelemre méltó intellektuális erőt tudott felmutatni azóta, hogy ennek a sornak az elején Marx, Engels, Lasalle, Kautsky, Bernstein, a két Liebknecht, Franz Mehring és Rosa Luxemburg – a mi Lukács Györgyünket sem tagadva meg a német mozgalomtól – úttörésre vállalkozott az emberiség törté­nelmének minden korábbi formációját érdemben meghaladni törekvő szellemi alkotásaival.

Természetesen nem szándékunk az élő, dolgozó, alkotó Gysit be­emelni ebbe a panteonba. De azt nyugodtan leírjuk, hogy a média által erősen meghatározott korunkban ennek az embernek a művelt, széles látókörű, toleráns ám szarkasztikus humorral is megáldott közszerep­lése, fellépései a televíziók vitaműsoraiban és előadásai egyetemek zsúfolásig megtelő auditórium maximumaiban, óriási szerepet játszanak a sokszor penetránsan primitív, a baloldali értékrenddel nem vitatkozó, hanem azt csakis lejáratni törekvő, felénk is jól ismert tendenciának a semlegesítésében.

A mai BAL-t bemutató cikkében az Eszmélet (67.szám) már utalt arra, hogy Gysinek és néhány elvtársának olykor nem könnyű és nem is feltét­len sikert ígérő küzdelmet kell folytatni olyan, amúgy elkötelezett baloldali emberekkel, akik szektás, nosztalgiázó, máskor irreálisan türelmetlen és emiatt megalapozatlan nézeteikkel egyszer s mindenkorra karan­ténba szorítanák a következetes szocialistákat. Egy alkalommal, még a PDS-ben, Gysi és a párt elnöke, Lothar Bisky háttérbe is vonult az ilyen típusú jelenségek eluralkodása miatt. El is veszítette a párt frakció erejű képviseletét a Bundestagban, mindössze két, direkt mandátumot szerzett képviselőasszony ült a leghátsó sorban. De a politikai viszonyok Német­országban már erősen erjedésnek indultak. A szociáldemokraták sorra vesztették el a tartományi választásokat, Schröder hiába adta át a párt elnökségét a tagság körében nagyon népszerű Franz Münteferingnek, a kancellári politizálástól megtelt az emberek hócipője. 2005-ben kiírták az idő előtti választásokat.

Napjaink Európájában a legtöbb országban az jellemzi a parlamenti politizálás állapotát, hogy amikor az embereknek elegük lesz a különböző szociáldemokrata formációkból, akkor – más és jobb híján – hatalomra segítik a konzervatívokat, sőt az olyan markánsan jobboldali figurákat is, mint az olasz Berlusconi. 2005-ben Schröder abban bízott, hogy ismét felülkerekedik, mert az akkor már Angela Merkel vezette CDU lipcsei kongresszusán egy olyan, csak George W. Bush gazdaságpolitikájá­hoz hasonló, neoliberális irányvonalat fogadott el, amivel szemben a schröderi gazdaságpolitika még akár mértéktartónak is tűnhetett. De éppen ezt a „választások választék nélküli helyzetet" látta elérkezettnek Gysi és a baloldali, nyugatnémet szociáldemokrata Oscar Lafontaine ahhoz a történelmi kézfogáshoz, amely a jövőben Európában másutt is visszaemelheti a szocialistákat a politika fősodrába. Lafontaine a kis Saar-vidéken lett előbb polgármester, aztán tartományi miniszterelnök, s mint ilyen, az SPD szűkebb vezérkarának is tagja. Pártjának mindig a baloldalához tartozott. A kilencvenes évek politikai turbulenciái egy rop­pant gyenge, semmilyen ideológiai-politikai arculatot nem mutató embert, Rudolf Scharpingot sodorták a pártelnöki székbe. Róla nagyon gyorsan kiderült, hogy sehova sem vezeti a pártot. Ekkor az SPD esedékes kongresszusa Lafontainek adott mandátumot, aki felmérve pártja belső helyzetét és saját politikai lehetőségeinek határát, kompromisszumot kötött Schröderrel, neki engedve át a kancellárjelöltséget. A tandem alig néhány hónapig tartott. Lafontaine a pénzügyminiszteri tárcát vállalta a kormányban, és haladéktalanul fellépett a pénzpiacok szigorúbb állami ellenőrzése mellett, továbbá az adózási rendszer szélsőségesen tőkeba­rát rendjét is meg akarta változtatni. Nem boldogult. Az akkor még teljes egészében az angolszász kapitalizmus blairi változatában hívő Schröder ellenállt. Lafontaine pedig távozott. A kormányból is, a párt elnökségé­ből is – természetesen saját kezdeményezésére. Visszavonultságában könyveket írt, amelyekben gazdaságpolitikai nézeteit írta le és védte meg. Az SPD pedig a gorombáskodásig menő módszerekkel „rúgott utána". Amikor az ötmilliós munkanélküliség és a drasztikus szociális megszorítások miatt teljesen elkeseredett és cselekedni vágyó szociál­demokrata szakszervezeti középvezetők megkeresték, hogy vállalná-e éppen létrehozott választási összefogásuk nevében a lista vezetését az észak-rajna-vesztfáliai tartományi választásokon, azonnal igent mondott. Nem a siker, hanem a kísérlet talán megmutatkozó eredményének remé­nyében. A WASG nevű formáció a helyi parlamentbe ugyan nem jutott be, de jól érzékelhető szimpátia kísérte fellépésüket.

Ezt követően írta ki Schröder az országos választásokat és ekkor dön­tött az egymást már jól ismerő Lafontaine-Bisky-Gysi trojka, hogy átlépve a történelmi korlátokon, kezet fognak és létrehozzák azt az új baloldali pártot, amely hitelesen szakít(ott) az eltorzult kommunista előzmények­kel éppúgy, mint a századvégi szociáldemokrácia önmaga előzményeit nemcsak elfeledő, hanem nyíltan meg is tagadó politikájával. A legelső eredmény azonnal igazolta a döntést: 8,7 százaléknyi szavazattal a BAL bejutott a Bundestagba, és először fordult elő, hogy a régi NSZK-ban is több helyütt elérték az öt százalékos küszöböt.

A választásokat a CDU ezúttal igen szűk különbséggel nyerte csak meg, mert az embereket megrémítette, sőt felháborította a beharan­gozott adóreform, amely kizárólag a jómódúaknak kedvezett volna egy mára szociálisan már nagyon megosztott országban. A parlamenti erő­viszonyok, a BAL voltaképp viszonylag szerény megjelenésével is úgy alakultak, hogy az SPD kénytelen volt junior partnerként koalícióra lépni a CDU/CSU-val.

Németországban ezzel új politikai korszak nyílt, mert a parlament szószékéről napi rendszerességgel hangzanak el olyan beszédek, melyek tartalmával milliók értenek egyet akkor is, ha szavazataikat még nem feltétlenül adják a BAL-ra. De a németek túlnyomó többsége botrányosnak tartja a munkanélküli-segélyek összegét és azt a szabá­lyozást, amely alapján az emberek kis pénzüket megkapják. Ezt követ­kezetesen csak a BAL bírálja. Minimálbér megállapítását szakmánként változó szinten csak a BAL követeli következetesen. A német hadsereg kivonását Afganisztánból csak a BAL követeli következetesen. Ezek a parlamenti küzdelemből vett példák. De a párt a finánctőke szabályozá­sát is következetesen és szakszerűen követeli. Azt is a BAL mondta ki elsőként a mostani válságban, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszert csak akkor lehet megszabadítani az árfolyamspekulánsoktól, ha a világ ismét rátér a szabályozott árfolyamokra, ahogy ez 1944 és 1971 között egyszer már bevált.

Ez a politizálás és a gyorsan romló körülmények azt eredményezték, hogy a párt országos támogatottsága a 11 és a 15 százalék között ingadozik, s ezzel folyamatosan megelőzi mind a liberálisokat, mind a zöldeket. Ezzel szemben a szociáldemokraták tovább zsugorodnak. A BAL sikeres útját jelzi, hogy idén a tartományi választásokon bejutott a törvényhozásba Brémában, Hessenben, Alsó-Szászországban és Ham­burgban és csak Bajorországban maradt egészen csekély arányban az öt százalékos küszöb alatt. Az SPD helyzetét tovább nehezíti, hogy a párt önmagával is meghasonlott azon, mit is kezdjen egy tőle balra álló politikai formációval. A két éve pártelnökké választott Kurt Beck néhány hónapja azért lett egy nyílt puccs áldozata, mert óvatos manőverezésbe kezdett a BAL-hoz fűződő viszony tekintetében. Az történt, hogy Hessen tartományban, ahol egy Orbán Viktorra leginkább hasonlító jobboldali ke­reszténydemokrata miniszterelnök, Roland Koch kormányoz, a választá­sokon a helyi szociáldemokraták és a zöldek együttesen szereztek annyi helyet, hogy ha elfogadják a BAL frakció által felajánlott külső támoga­tást, akkor Koch leváltható lenne. Ez egyben az első precedens lenne arra, hogy a BAL az egykori nyugaton is kormányzati pozícióba jut. Beck pártelnök ezt nem akarta megakadályozni. A polgári jobboldal és az SPD schröderiánus jobboldala viszont ámokfutásra emlékeztető kampányba kezdett, amit a média nagy része is támogat. Beck ebbe belebukott. Hessenben pedig november első napjaiban az történt, hogy a minisz­terelnök-asszony választására kitűzött nap előtt négy szociáldemokrata képviselő bejelentette, hogy „lelkiismereti okokból" nem szavazzák meg saját elnökük megválasztását, mert számukra elfogadhatatlan a BAL támogatása. Az ilyen és ehhez hasonló fejlemények szociáldemokrata oldalon nem az erő és az önbizalom jelei. A párt hónapok óta 30 százalék alatti támogatottságról kapja a közvélemény-kutatók jelzéseit, s most vá­lasztási dömpingév következik egy igen súlyos, következményeiben ma még fel sem mérhető gazdasági válság közepette. Választások lesznek például Thüringiában. Ebben az egykori NDK területén fekvő szövetségi államban már jó ideje erősebb a BAL, mint az SPD, de képviselettel ren­delkezik a neonáci szélsőjobb is. A dolgok mai állása szerint a BAL-nak jó esélye van arra, hogy a szociáldemokratákkal koalícióban kormányra jusson. A helyi szociáldemokrata vezető azonban máris bejelentette, hogy a BAL-hoz tartozó miniszterelnök megválasztásáról szó sem lehet.

Ugyanez a helyzet a Saar-vidéken is, ahol Lafontaine maga is indul, és senki sem kételkedik abban, hogy vezetésével a BAL legerősebb pártként kerül ki a választásokból. Ha ezek után a tartományi választások után az SPD helyi koalíciókra lép a CDU-val, tehát megtagadja a baloldali többséget, az országos választásokon nem sok jóra számíthat.

A németországi politikai folyamatok azért is érdemelnek megkü­lönböztetett figyelmet, mert a kontinens – ebben az összefüggésben Oroszországot nem számítva – gazdaságilag legerősebb államáról van szó; társadalmi konfliktusok kezelésének módja nem hagyja érintetlenül a többi európai országot sem. Cáfolhatatlan tény, hogy a szociáldemokrácia a szovjet típusú rezsimek összeomlása óta nem tud megfelelni annak a moderáló funkciójának, amit a kapitalista rendszerek szélsőségeinek leküzdésében évtizedeken át játszott. Európából eltűnt a „kommunista veszély", a tőke nem érez késztetést a társadalmi béke kompromisszu­mos ápolására.

Rövid és középtávon aligha kétséges, hogy a BAL Németországban sikeres lesz, az viszont még nem világos, hogy hosszú távon ez a párt mit tud majd mondani annak a rendszerválságnak a kezelésére, netán meghaladására, amelyen a világ most keresztülmegy. Az sem mellékes, hogy a német példa mennyire lesz követhető más európai országokban. A szocialista mozgalmak története azt mutatja, hogy elszigetelten vagy kudarcra van ítélve minden, bármennyire is életrevaló kísérlet, vagy – ami ennél is rosszabb – a fennmaradás ára olyan diktatórikus hatalom­gyakorlás, ami azután jóvátehetetlen következményekkel jár. Bizonyára ez is közrejátszik abban, hogy teljes értékű programot még nem adott önmagának a BAL. Ezt szívesen szemére is vetik jobbról csakúgy, mint a megoldási ötletekkel amúgy nem csillogó baloldali őskövületek zugaiból is.

Ha magyar nézőpontból tekintünk erre a német formációra, akkor bíz­vást kimondhatjuk, hogy ha csak korrektív erőként is, de égető szükség lett volna ilyen, vagy ehhez hasonló politikai kezdeményre már az ezred­fordulón is. Ma Magyarországon a tőkének van három és fél politikai párt­ja a parlamentben és semmilyen hatékony képviselettel nem rendelkezik az a többség, amelyiknek a számlájára mennek a játszmák.

• A nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlása után térségünk országainak azonnal át kell venniük bankrendszerünk irányítását: szabályozással, közvetlen beavatkozással és térítésmentes államo­sítással, követve az új ecuadori alkotmányban lefektetett elvet, amely megtiltja az állam felelősségvállalását magánadósságokért. (290. § 7 pont: „Az állam számára tilos magánadósságok átvállalása.")
• Az intézkedéseknek meg kell előzniük a tőke külföldre menekülését, a valutapánikot, a külföldi bankok hazai fiókjaiból a pénz áthelyezését az anyabankhoz, továbbá a hitelek befagyását, vagyis azt, hogy a bankok visszatartsák a hitelezést a különben rendelkezésükre álló pénzből.
• A jelenlegi körülmények között, amikor a likviditási problémák miatt a pénzt kiszivattyúzzák a perifériáról, minden ország offshore bankjait be kell zárni, mivel veszélyes, hogy menedéket nyújtanak a szabá­lyozás és a pénzügyi ellenőrzés alól kibújóknak.
• A bankok könyvelését hozzáférhetővé kell tenni, a bankfelügyeletet meg kell erősíteni és szigorú szabályozást kell alkalmazni, hogy átlát­hatóvá váljék a nemzeti bankrendszerek valódi helyzete, mivel ezek az intézmények őrzik a lakosság megtakarításait. (Mivel a pénzügyi szolgáltatások közszolgáltatások.) Az egyik ilyen intézkedésnek ga­rantálnia kell, hogy a belföldi likvid eszközökbe történő befektetések elérjenek egy minimális szintet (belföldi likviditási együttható).
• Ösztönözni kell a fejlődést szolgáló és a nem profit alapú népi gaz­dasági tevékenységet, amelyet a helyi lakosság kezelhet az olyan helyeken, ahol léteznek erre helyi szervezetek.
• Ha az állam közbelép, akkor mentőakciójának költségeit fedezni kell a kisegített bank vagyonából, és fel kell jogosítani arra, hogy ezt érvényesítse a részvényesek és a banki vezetők vagyona terhére.

• Az összehangolt pénzügypolitika hiánya öldöklő „leértékelési ver­senyt" eredményez, ami a válságot csak elmélyíti és elszabadítja a gazdaságaink közötti versengést és megakadályozza, hogy e térség egyeztetett válaszokat találjon, sőt lényegében veszélyezteti az integrációra tett kezdeményezések (pl. a Dél-Amerikai Nemzetek Uniója) előrehaladását. Épp ezért világosan deklarálnunk kell, hogy készen állunk a latin-amerikai pénzügyi egyezmény létrehozására, ami egyből nyilvánvalóvá teszi nemzetgazdaságaink „megvédé­sének" további lehetőségeit. Így a latin-amerikai devizák kosarán alapuló fizetési rendszer bevezetése a résztvevő országok mind­egyike számára pótlólagos likviditást nyújt, és így képesek lesznek eltávolodni a dollárválság logikájától.
• A gazdaságaink „védelmére" létrehozandó intézmények példáját követve központi bankjaink közt jobb együttműködésre van szükség, amely túlmutat a neoliberális dogmán nemzetközi tartalékaink haté­konyabb és naprakészebb kezelése révén. Tehát tovább kell halad­nunk a Nemzetközi Valutaalap (IMF) alternatívájaként létrehozandó Dél Valutaalapjának megteremtésének útján, amely segítséget nyújt a nemzeti likviditási és fizetései mérlegproblémák esetén.

• Alapvetően fontos, hogy a tartalékok védelmére és a tőkekimenekítés megakadályozására a már létező devizaszabályozást törvényileg is megerősítsék, és ahol még nem létezik ilyen, ott létrehozzák azt.
• A válság következtében a nemzetközi pénzügyi rendszerben felfüggesztett fizetések esetében elkerülhetetlen, hogy térségünk országai megfontolják az államadósság visszafizetésének felfüg­gesztését. Ezt az intézkedést a válság által fenyegetett nemzeti források ideiglenes védelme érdekében kell megtenni, és el kell kerülni az államkincstárak kiürülését.

• Javasoljuk, hogy a nemzetek és az állampolgárok a lehető legna­gyobb mértékben szerezzenek ellenőrzést természeti erőforrásaik fölött, hogy azokat ésszerűen aknázzák ki, és az ebből nyert árbe­vétel a nép érdekeit szolgálja.
• Javasoljuk egy Térségi Társadalmi Vészalap felállítását, amely azonnal megteremtené az élelmiszer- és az energia-önrendelkezést (szuverenitást), kezeli a bevándorlás égető problémáját és csökkenti az adósságtörlesztést. Ezt az alapot a Dél Bankja vagy az Alba Bank működtetheti.
• Annak érdekében, hogy ne a bankárokat, hanem inkább saját lakos­ságunkat mentsük, a szociális célú állami közkiadásokat fenn kell tartani, sőt meg kell fontoljuk e kiadások emelését, hogy ellensúlyoz­ni tudjuk a nemzetközi válság népeinket érintő azonnali hatásait. Mi elsőbbséget biztosítunk a munkahelyek biztonságának, az általános jövedelemsegélynek, a közegészségügynek, közoktatásnak és a lakhatásnak.
• Inflációellenes intézkedéseket javaslunk pl. árkontrollt, amely segít megőrizni a legalacsonyabb jövedelmek, a nyugdíjak és segélyek értékét, valamint szerepet játszik a jövedelem és a vagyon újrael­osztásában.

A Die Linke példáját követve a Francia Szocialista Párt antikapitalista baloldala 2008 novemberében kilépett a pártból, és Parti de Gauche (Balpárt) néven új párt szervezését kezdte meg. A cikk az elmúlt néhány év során lezajlott politikai-szervezeti változások alapján latolgatja a radikális baloldali erők egyesítésére irányuló kezdeményezés esélyeit Franciaországban.

Meddig maradjon egy elnevezésében szocialista, viszont a kapitalizmus – a tőkeviszony uralmának – fennmaradását elveiben elfogadó, gyakor­latában meg neoliberális politikát folytató pártban a párt antikapitalista balszárnya? Mikor kell azt mondani: „Ebből elegünk van!", és meghirdetni a párton belüli és kívüli (más baloldali pártokban, társadalmi és szak­szervezetekben tevékeny) erők egyesítését célul kitűző, új párt vagy pártszövetség zászlóbontását?

E kérdés jelenleg s már jó ideje: a blairi-schröderi „harmadik utas" szo­ciáldemokrácia gazdaság- és társadalompolitikájának kudarca nyomán nem egy európai – s mutatis mutandis számos Európán kívüli – ország­ban napirenden szerepel.

A Bal (Die Linke) 2007. júniusi megalakulása Németországban – ami­nek előzménye a PDS és a WASG választási koalíciójának sikere a 2005. szeptemberi Bundestag-választásokon -, majd az új párt politikájának kedvező fogadtatása a német társadalom jelentős rétegeiben (ti. a Die Linke „zajos" sikerei a 2007-2008-as tartományi választásokon) adtak ösztönzést ahhoz, hogy 2008 őszén, a pénzügyi-gazdasági válság ki­bontakozásának napjaiban az Európai Unió másik „túlsúlyos" államában, Franciaországban is megfogalmazódjon egy új párt megalakításának terve, amely már elnevezésében is – Parti de Gauche (Baloldali Párt vagy Balpárt) – a német „modellre" (Die Linkspartei; Die Linke) utal.

Az alábbiakban a Balpárt létrehozásának (párt)politikai környezetét mutatom be a francia baloldalon az elmúlt néhány év során lezajlott válto­zások alapján, különös tekintettel a Szocialista Pártban (PS) végbement átrendeződésekre.

1. A PS 2008. november 14-16-án Reimsben rendezte meg országos kongresszusát. A kongresszus – pontosabban a kongresszust megelőző és az azt követő, július elejétől november végéig tartó öt hónapos proce­dúra – feladata a párt általános politikai irányvonalának (újra)meghatá-rozása és a teljes vertikumú tisztújítás végrehajtása volt – a szekcióktól a föderációkon át az országos titkárok és az első titkár személyének megválasztásáig.

A reimsi kongresszusra előterjesztett 6 indítvány (motion) közül¹ a november 6-án lebonyolított szekciószintű pártszavazáson 80%-os több­séget értek el a párt szociálliberális és centrista többségét reprezentáló indítványok,² míg a PS balszárnyán elhelyezkedő áramlatok közös, C jelű indítványa – amelyet Benoít Hamon, a 2002-ben alapított PS-áramlat, az Új Szocialista Párt (NPS – Nouveau Parti Socialiste)³ egyik kezdeményezője terjesztett elő – nem egészen 18,5 %-os támogatásban részesült. Ez az eredmény a balszárny súlyos kudarcát jelentette, hiszen az előző, rendkívüli kongresszuson (Le Mans, 2005. november) az NPS indítványára a tagok még majdnem 24%-a voksolt, s a többé-kevésbé szintén baloldali értékeket hangoztató Laurent Fabius-féle indítvánnyal együtt a balszárny támogatottsága 45%-ot ért el.

Reimsben – csakúgy, mint már Le Mans-ban – a baloldali indítvány(ok)ba integrált előterjesztéseket s az ezeket kimunkáló áramlatokat (sze­mélyeket) elsősorban az kötötte össze, hogy az EU alkotmányszerző­dés-tervezetéről 2005. május 29-én megtartott referendum kapcsán valamennyien a szerződés elutasítása mellett foglaltak állást.⁴

Hamon indítványában hét baloldali szocialista politikus: Henri Emmanuelli, Jean-Luc Mélenchon, Marie-Noël Lienemann, Gérard Filoche, Pierre Larrouturou, Marc Dolez és Jacques Fleury; pontosabban az általuk vezetett vagy képviselt áramlatok, formális vagy informális csoportosulások előterjesztései (kontribúciói) ötvöződtek.

A két „ősmitterandista", Henri Emmanuelli és Jean-Luc Mélenchon közül az előbbi az 1980-as évek közepén pénzügyminiszter, majd a Nemzetgyűlés elnöke és 1994-95-ben a PS első titkára volt. Mélenchon 1986 óta (egyetlen ciklus kivételével) Essone megye szenátora, s 2000 és 2002 között Lionel Jospin kormányában szakoktatási miniszterhelyet­tes volt. A két politikus 2002-ben létrehozta az Új Világ (NM – Nouveau Monde) nevű áramlatot, amely főként a párt ifjúsági szervezetében, a Fiatal Szocialisták Mozgalmában (MJS – Mouvement des Jeunes Socialistes) és a Franciaországi Egyetemi Hallgatók Országos Szövet­ségében (UNEF – Union Nationale des Étudiants de France) élvezett befolyást.⁵ Az NM-hez közel állt Marc Dolez Harcoló Erők (FM – Forces Militantes) nevű áramlata is. Az FM 2005 decemberében fuzionált a Démocratie & Socialisme című folyóirat körével, amelynek főszerkesz­tője, Gérard Filoche előbb a trockista Forradalmi Kommunista Liga (LCR – Ligue Communiste Révolutionnaire), majd 1995-től mint a PS baloldalának egyik vezető személyisége tűnt fel. A lap a PS-en belüli Szocialista Baloldal (GS – Gauche Socialiste) orgánuma volt, amelyet még 1988-ban (szintén) Jean-Luc Mélenchon, illetve Julien Dray⁶ ho­zott létre, ellensúlyozandó Michel Rocard, az akkori PS első titkárának nyitását a centrista politikai erők felé. A GS a baloldalnak a 2002-es elnökválasztáson elszenvedett veresége után szétesett; Mélenchon ezután kezdeményezte az NM megalapítását, és a GS volt a forrása az Új Szocialista Pártnak (NPS) is.

A Nouveau Monde azonban a 2005-ös népszavazási kampány folya­mán a két alapító közötti taktikai jellegű nézeteltérés miatt felbomlott.⁷ Emmanuelli ekkor életre hívta a Szocialista Alternatívát (SA – Alternative Socialiste), Mélenchon pedig Kötőjel (Trait d'union⁸ ) elnevezéssel ho­zott létre új áramlatot, amely közvetítő szerepet kívánt betölteni a PS balszárnyán elhelyezkedő és a párton kívüli radikális baloldali (antikapi­talista) politikai erők között. Mélenchon a Kötőjel képviseletében nyújtott be kontribúciót a Le Mans-i kongresszusra, amely azután beleolvadt a Laurent Fabius által előterjesztett indítványba.

Hogy politikai mozgásszabadságát növelje, Mélenchon 2004 májusában útjára indított egy PS-en kívüli, republikánus és antiliberális közéleti egye­sületet is, amely A Szociális Köztársaságért (PRS – Pour la République sociale) nevet vette fel.⁹ A PRS egyaránt elutasította (elutasítja) a letűnt államszocialista rendszereket és a kapitalizmus neoliberális menedzse­lésével zsákutcába került szociáldemokráciát; harmadik utat javasol(t), amelyhez a mintát – szerintük – a Die Linke szolgáltatja. Mélenchon részt vett A Bal 2007. júniusi alapító kongresszusán, aminek Franciaországra érvényes tanulságait a Politis című hetilapban vonta le.¹⁰

A PS reimsi kongresszusa előtt egy héttel, november 6-án lezajlott pártszavazás eredményének nyilvánosságra kerülése után (november 7-én) Mélenchon és Dolez az alábbi nyilatkozatot adták ki, bejelentve a PS-ből való kilépésüket és azt, hogy – a Die Linkét követve – új baloldali párt megalakítását kezdeményezik.

 

Elegünk van ebből!

A szocialista pártnál lezajlott szavazás eredménye ismert. A párt távozó többségétől származó indítványok végeztek elől; megkapták a szavazatok 80 %-át. És Ségolène Royal indítványa nyert azzal a javaslattal, hogy a centrummal szövetkezzenek. Így azok az irányza­tok kerekedtek fölül, amelyek jelenleg az európai szociáldemokráciát uralják, noha azt mindenütt a kudarc felé sodorták. Ezek elfogadják a Lisszaboni Szerződés Európáját, a politikai szövetségesek váltoga­tását, eltűrik a jobboldallal szembeni közömbösséget, és elutasítják a kapitalizmus megkérdőjelezését. Ez az eredmény nem hagyhat kétségeket. S ezen a párt baloldala által elért tiszteletre méltó ered­mény, sajnos, semmit nem változtat. Nekünk elegünk van ebből!

Nem vagyunk hajlandók megtagadni önmagunkat azzal, hogy különböző taktikai jellegű összeesküvésekben és latolgatásokban veszünk részt. Mert bármi legyen is a reimsi kongresszus végső kimenetele, a PS jövőbeni vezetése a többségi irányzatot képviseli, különösen a következő európai parlamenti választásokon. El kellene fogadnunk, amit mindig is elutasítottunk: a Lisszaboni Szerződést és a közös nyilatkozatot azokkal a szociáldemokrata pártokkal, amelyek saját országaikban a jobboldallal kormányoznak. Nem! Elegünk van ebből!

Vállaljuk a ránk háruló felelősséget. A kapitalizmus válságának idején országunknak más hangra van szüksége a baloldalon. Ezt szeretnénk szolgálni. Meg akarjuk ragadni a kezdeményezést, alternatívát kívánunk nyújtani, meghátrálásra kényszeríteni és meg­buktatni Sarkozyt. Elkötelezettségünkhöz híven visszaszerezzük cselekvési szabadságunkat. Kilépünk a Szocialista Pártból. Nyil­vánosságra hozzuk republikánus és szocialista küzdelmünk elveit, s nem teszünk engedményeket a jobboldalnak, a kapitalizmusnak, az emberi társadalommal és az ökoszisztémával szembeni kollektív felelőtlenségüknek. Elgondolásainkat a választók nyilvánossága elé fogjuk bocsátani. Ahogyan azt Németországban Oskar Lafontaine megmutatta, elhatározzuk, hogy együttműködünk mindazokkal, akik egyetértenek ezzel az irányvonallal, és egy új baloldali párt meg­alapításával. Felhívást intézünk a baloldali erők egységfrontjának megteremtésére az európai parlamenti választásokra. Tudjuk, hogy népünkben hatalmas energiák feszülnek a változás érdekében. Előre kell mennünk.

Jean-Luc Mélenchon szenátor (Essone megye) Marc Dolez képviselő (Nord megye)¹¹

 

A Balpárt megalakulását hivatalosan november 29-én, a Párizs melletti L'Ile St Denis-ben 3000 fő részvételével megtartott nagygyűlésen jelen­tették be, amelyen felszólalt Oskar Lafontaine, a Die Linke társelnöke is. A párt alapító kongresszusát 2009. február 7-8-ra tűzték ki.

A Parti de Gauche rövid távú célja baloldali egységfront (közös vá­lasztási lista) létrehozása a 2009. évi Európai Parlamenti választásokra. Ennek megteremtéséhez első helyen a PC-t tekintik partnerüknek, illetve – Mélenchon és Dolez első nyilatkozatai szerint – számítanak Olivier Besancenot és Alain Krivine LCR-jére; pontosabban az LCR által létrehozandó, jelenleg szintén a megalakulás fázisában lévő Új Antikapitalista Pártra (NPA – Nouveau Parti Anticapitalsite)¹² , a Jean-Pierre Chevénement által vezetett MRC-re, valamint a „globkrit" (alterglobalizációs) szervezetekre is. Hosszabb távon a párt a baloldal szétforgácsolt (antikapitalista) erőinek egyetlen pártban vagy legalábbis szoros pártszövetségben való egyesítését szeretné elérni, a Lisszaboni Szerződés ratifikációjának elutasításán és a hatályos EU-szerződések fölülvizsgálatán alapuló új, demokratikus és szociális Európa megterem­tésének jelszavával.

A Balpárt megalakításáról szóló bejelentést követő három hétben a politikai „baloldal baloldalán" – mondjuk így – visszafogott lelkesedés mutatkozott a kezdeményezés iránt. Két kisebb baloldali formáció: a PS-ből Franck Pupunat ökoszocialista Utópia Mozgalma (UM – Mouvement Utopie) – amely mind Le Mans-ban, mind Reimsben önálló indítvánnyal (s mindkétszer 1,2 %-os eredménnyel) szerepelt -, illetve az egyesült MARS-GR csoport jelentette be csatlakozását a Balpárthoz, s jelent­kezett pár egyéni át- illetve belépő is: Jacques Généreux, a PS Orszá­gos Tanácsának volt tagja, Francois Autain szenátor (MRC), Jacques Desallangre független képviselő (akit 2007-ben a PRG és a PCF támo­gatásával választottak újjá), Christophe Ramaux ismert anti-neoliberális közgazdász, az Attac France tudományos tanácsának tagja stb.

A PCF-en belül Mélenchonék kezdeményezése – úgy tűnik – felélén­kítette a vitákat, érzékelhetően erősítve azokat a réfondateur-erőket – a Communisme en mouvement című bulletin körül, illetve a Patrick Braouezec és Roger Martelli vezette Communistes unitaires egyesület­ben tömörülő párttagokat és párton kívüli kommunistákat -, akik a 2008. december 11-13-án sorra kerülő kongresszuson a párt és a társadalom közötti párbeszéd sokrétűbbé tételét szorgalmazzák, s vélhetően fölvetik majd a párt nevének megváltoztatását is.¹³ Magától értetődik azonban, hogy a PCF önfeladásszerű összeolvadása a Balpárttal – ahogyan ez (teljesen más politikai-szervezeti konstellációban) a Gregor Gysi vezette PDS esetében történt Németországban – még akkor sem igen lenne elképzelhető, ha ennek politikai hasznáról Mélanchonék esetleg meg tudnák győzni a PCF jelenlegi vezetését (ami persze merő fikció): a 13 ezer helyi képviselő alkotta réseau (hálózat) immár a kommunista párt legfőbb (egyben végső) társadalmi bázisát jelenti, aminek megőrzése a PS tagjaival való helyi együttműködéstől függ.¹⁴

Ami az LCR/NPA-t illeti, Olivier Besancenot első nyilatkozataiban ugyancsak pozitív véleményt nyilvánított a Balpárt zászlóbontásáról, hangsúlyozva ugyanakkor – némi malíciával -, hogy Mélenchonék „tu­lajdonképpen egy igazi régi szocialista pártot szeretnének csinálni". A „Postás"¹⁵ (is) egyértelműen elhárította a közös párt lehetősségét.

2. A Parti de Gauche zászlóbontása mindazonáltal nem az egyedüli ajánlat volt 2008-ban a neoliberális-ellenes baloldali erők egyesítésére.

Jean-Pierre Chevénement, aki az 1971-es épinay-i kongresszuson egyik alapítója volt a PS-nek, majd hosszú éveken át a párt a Szocia­lista Tanulmányi és Kutatóközpontjának (CERES – Centre d'études, de recherches et d'éducation socialiste) élén annak republikánus balszárnyát vezette,¹⁶ 2008 júniusában nyílt felhívással fordult a PS, a PCF és a PRB vezetőihez, indítványozva egy nagy, egységes baloldali párt megalakítá­sát. Javaslatát október 2-án az MRC honlapján Felhívás az egész balol­dal újraalapítására (Appel á une refondation de toute la gauche) címmel újrafogalmazva megismételte.¹⁷ Október 21-én a PS, az MRC, a PCF és a Zöldek által szervezett nagyszabású fórumon – amely a globalizációval szembeni baloldali politika lehetőségeivel foglalkozott – Chevénement a francia baloldal egyesítésének lehetőségéről így fogalmazott:

 

„A baloldalnak elektrosokkot kell kiváltania, ha az országban többség­be akar kerülni. Semmi sem indokolja, hogy ne találjunk egymásra egyetlen politikai pártban. Különbözőségeink valósak, de semmikép­pen sem jelentik azt, hogy ne létezhetnének egymás mellett, egyetlen demokratikus szervezetben a szó etimológiai értelmében vett radikális és inkább ügyintéző hajlamú áramlatok.¹⁸ Sőt, ez egyenesen feltétele a választási győzelemnek.

A kártyák ki vannak terítve. Én azt mondom: »Kezdődjék a játék!« A PS és a PCF novemberben, illetve decemberben rendezi meg kongresszusát. Reménykedem, hogy egyrészt mélyenszántó, a ránk váró óriási kihívásokhoz méltó iránymutatással, másrészt egy olyan, az egész baloldalra kiterjedő, nagy szervezet gondolatával állnak majd elő, amely jelet adhat egy új kezdethez. De mivel sokan még fenntartásokkal viseltetnek egy nagy párt gondolata iránt, hozzunk létre legalább egy konföderációt, amelyet megbízunk azzal, hogy 2011-re szervezzen meg egy olyan nyílt előválasztást, amely nyitva áll minden aktivista és szimpatizáns előtt, s amely kiválasztja a 2012-es elnökválasztás egyedüli baloldali jelöltjét. Ez nagyot szólna. Nagy vitákat keltene, s az egész országot belengné a megújulás szele."¹⁹

 

Kérdés ezek után, hogy vajon a Balpárt tervét Chevénement és az MRC úgy ítéli-e meg, hogy az összecseng saját kezdeményezésével, vagy pedig inkább keresztbe szervezést, konkurenciát lát benne; az álta­luk elképzelt legszélesebb körű baloldali választási szövetség esélyének csökkentését azzal, hogy Mélenchonék a baloldali frontot s később az egységes Balpártot – követve a német mintát – a szociálliberális politikai erőktől függetlenül (vagy velük ellenében) kívánják megvalósítani.

A baloldali erők egységéről (akár egyetlen pártba való egyesítéséről) folytatott közös gondolkodás talán legjelentősebb műhelye a Gauche Avenir (Baloldali Jövő) nevet viselő közéleti klub, amelyet szocialista (Paul Quilés, Marie-Noélle Lienemann, Benoít Hamon) és kommunista politikusok (Francis Wurtz, Jean-Claude Gayssot) alapítottak 2007-ben. 2008 februárjában Quilés és Lienemann felhívást tett közzé a Baloldal Pártja (Parti de la Gauche) létrehozására, amelyet fél év múlva, szep­tember 8-án Chevénement-nal közösen megismételtek.

3. A Balpárt meghirdetését övező események áttekintését érdemes még egy mozzanattal kiegészíteni. Noha a 2008-as esztendő kétségtelenül a gazdasági világválság kitöréséről híresül majd el, nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ez az év egyben 1968 májusa kerek évfordulójának éve is. 2008 tavaszán a soixanthuitard-ok (hatvannyolcasok) értelmiségi nemzedékének egy része (azok, akik nem „tértek meg" a kapitalista rend­szer elfogadóinak vagy egyenesen apologétáinak) számadást készítettek saját maguk, országuk s a világ állapotáról. Május 15-én 55 vezető francia értelmiségi az alábbi felhívást tette közzé a Politis című hetilapban.

 

Szervezzük meg a baloldali alternatívát!

1968 májusának születésnapját ünnepeljük.

A korszak, amelyben élünk azonban nem a megemlékezések és a nosztalgiázás ideje.

A földgolyó mélyreható átalakuláson ment keresztül. A kapitalizmus ragadozó jellege egyre inkább fokozódik. Az éhséglázadások kéz a kézben járnak egy kiváltságos kisebbség szemérmetlen gazdagodá­sával. Egymást követik a pénzügyi válságok, s ökológiai katasztrófa fenyeget. A piaci totalitarizmus hányattatásai közepette a demokrácia szertefoszlik.

Franciaországban a sarkozyzmus már a társadalom ellenállásába ütközik: széleskörű mozgalom bontakozik ki a magánszektor válla­latainál, a közszolgáltatások, a közoktatás területén. Negyven év távlatából két kérdésre kell választ találnunk. A társada­lom haragjának megnyilvánulásait látva, milyen perspektívát tudunk kínálni? Miként érhetjük el, hogy a dolgok radikális megváltoztatá­sára irányuló társadalmi akarat megszólaltatásában a baloldal újra többségbe kerüljön?

Mindannyian tudjuk, hogy sajnos, e tekntetben továbbra is hiányzik az a politikai erő, amely valós alternatív tervet tudna fölmutatni. A Szocialista Pártot irányító többség körében felerősödtek a hege­món törekvések, s ezzel párhuzamosan a Blair vagy Prodi példája által inspirált, önmegtagadó szociálliberális tendenciák. A szociális és ökológiai átalakulást célul tűző baloldalnak azonban nem szabad alkalmazkodni egy olyan status quóhoz, amely lehetetlenné teszi a politikai viszonyok mélyreható megváltoztatását. Erősödik a kétpártiság veszélye, ami azzal a halálos veszéllyel jár, hogy ettől kezdve választani csak a liberalizmushoz való alkalmaz­kodás két változata közül lehet. Ez ahhoz hasonló katasztrófába sodorhat bennünket, mint ami az olasz baloldalt érte, amely képtelen­nek bizonyult arra, hogy megakadályozza Berlusconi visszatérését a kormányhatalomba, s szó szerint darabokra hullott szét. A legutóbbi önkormányzati választások ugyanakkor bebizonyították, hogy nálunk is létezik hasonló cselekvési tér, mint Németországban a Die Linke, illetve mint amilyet más európai országok tapasztalatai tártak fel. A politikai mező eltérő hagyományai és kultúrái közötti közeledés hiánya következtében s amiatt, hogy az elmúlt jó pár év során keletkezett szociális és honpolgári mozgalmak hozadéka nem lett kiaknázva, a cselekvési lehetőségek szükségképpen korlátozot­takká váltak: önmagában egyetlen meglévő politikai erő sem képes arra, hogy az összefogás gyújtópontja legyen. Az elszenvedett kudarcok szembesítenek bennünket a feladat ne­hézségeivel. Mégis változatlanul meg vagyunk győződve arról, hogy ez az egyetlen olyan lehetőség, amely a jövőbe mutat.

Hozzunk létre állandó keretet az egységfont érdekében!

Felhívást intézünk egy végre valóban baloldali baloldal megterem­tésére. Amely többé nem feledkezik meg a javak újraosztásának szükségességéről. Amely lépést tart minden (legális és illegális) munkavállaló, az alacsony jövedelműek, a fiatalok törekvéseivel. Amely egyszerre küzd szociális, demokratikus és ökológiai ügye­kért. Amely lehetővé teszi a népfelség gyakorlását minden terü­leten. Amely a férfiak és a nők közötti egyenlőséget célkitűzései középpontjába állítja. Amely olyan új termelési és fogyasztási mód megvalósításáért küzd, amely fenntartható, s tiszteletben tartja a természeti környezet egyensúlyát. Amely síkra száll egy másfajta Európa felépítéséért és a Dél országaival közös fejlődést lehetővé tevő viszonyok megteremtéséért. Amely mindezek révén valódi politikai erővé képes válni.

Számunkra, politikai aktivisták, a társadalmi és kulturális mozgalmak cselekvő részesei számára már most is van lehetőség összehangolt cselekvésre. Egyéni elkötelezettségeinkre való tekintet nélkül, hoz­zunk lére olyan állandó keretet, amely elősegíti, hogy – országos és helyi szinten – közösen gondolkozzunk azon, milyen valódi politikai választ tudunk adni a jobboldal és a MEDEF²⁰ támadásaira, és ho­gyan tudunk együtt megfelelni az előttünk álló kihívásoknak. Nyártól fogva e javaslat szellemében cselekedjünk mindannyian a magunk területén. És találkozzunk szeptemberben egy nagy, országos talál­kozó keretében, hogy folytassuk egymással a párbeszédet.²¹

 

A felhívás erőteljes visszhangot váltott ki a társadalmi baloldalon: májustól októberig mintegy 15 ezren írták alá a petíciót, s országszerte megalakultak és működni kezdtek a felhíváshoz csatlakozottak vitakö­rei. A meghirdetett országos találkozóra október 11-én a Párizs melletti Gennvilliers-ben került sor. A találkozón Elvi nyilatkozatot fogadtak el, amely az időközben kibontakozott gazdasági világválság által teremtett körülményekre tekintettel 6 pontba – gazdaság, szociális kérdések, környezetvédelem, demokrácia (ti. az elnöki hatalom korlátozásának szükségessége), EU, nemzetközi válsággócok – foglalta össze a bal­oldal kollektív válaszára váró problémaköröket, amelyeket újabb vitára bocsátottak. Bár a találkozó résztvevői nagy többséggel kimondták egy új „politikai erő" szükségességét, abban a kérdésben, hogy milyen legyen az „egységes keret" létrehozásának „üteme" s részben jellege, ellentét támadt (vagy inkább: maradt fenn) főként a PCF Communistes unitaires csoportja és az LCR (amúgy egyesítéspárti) Unir (Egyesülni) nevű áramlatához tartozó résztvevők között.²²

4. A PS reimsi kongresszusának „végjátékában" a párt első titkári posztjára három politikus: Ségoléne Royal (Nicolas Sarkozy ellenfele a 2007-es elnökválasztáson), Martine Aubry lille-i polgármester – aki a Jospin-kormány munkaügyi minisztereként (1997 és 2000 között) a 35 órás munkahét megvalósítójaként szerzett reputációt a PS-ben és az egész baloldalon -, valamint Benoít Hamon kandidált. A pártszava­zás november 20-án megtartott első fordulóját Royal nyerte meg közel 43%-os arányban. Minthogy azonban Hamon a másnapi második for­dulóban Aubry megválasztására szólította fel híveit, a küzdelem végül 50,04-49,96%-os különbséggel (ez mindössze 102 szavazatot jelentett) és a PS Országos Tanácsának (pártparlamentjének) november 25-i döntésével Aubry javára dőlt el.

Az első titkár megválasztását kísérő kampányban a francia társadalmat valóban foglalkoztató (így a Politis-vitákban is taglalt) kérdések alig-alig kerültek terítékre. A jelöltek között markáns különbség a PS jövendő politikai szövetségkötésének kérdésében mutatkozott. Míg Royal annak érdekében, hogy a 2012-es elnökválasztáson legyőzze Nicolas Sarkozyt, kész összefogni középjobb erőkkel is – nevezetesen az UDF-ből (Union pour la démocratie francaise – Szövetség a Francia Demokráciárt) Demokrata Mozgalom (MoDem – Mouvement Démocrate) néven új, viszonylag sikeres pártot gründoló Francois Bayrouval -, Martine Aubry ilyen, a szocialisták önazonosságát (ha létezik egyáltalán még ilyesmi) föladó szövetkezésre nem hajlandó.

Bár Royal kénytelen-kelletlen tudomásul kellett vegye (időleges) ve­reségét (amit a PS „ortodox" vezetőinek ellene irányuló összefogásával magyarázott), nem vitás, hogy maga mögött tudhatja a PS-tagság felét. Mint Rémi Lefebvre reimsi politológiaprofesszor, a Gauche Avenir közéleti klub egyik alapítója megállapítja: „Célja egyértelmű: feloldani a »régi pártot« egyfajta ideológia utáni pártban… Tony Blair hasonló módon járt el, midőn a régi Munkáspártot likvidálta. Ezt az irányvonalat most csupán pár tucat szavazattal utasították el. Azaz Ségoléne Royal minden koráb­binál megkerülhetetlenebb résztvevője lesz a politikai játszmának. Kvázi vezető szerepe igen előnyös számára: ha Martine Aubry elbukik, mind a párton kívül, mind azon belül ő az, akit elő lehet majd venni."²³

Jegyzetek

1 A PS pártkongresszusaira benyújtott indítványok általános és tematikus előterjesztések vagy hozzájárulások (contributions) összegzései, amelyeket a párton belüli áramlatok (courants), felfogások/szemléletmódok (sensibilités) s ezek formális és informális csoportosulásai vagy tekintélyt élvező személyiségei fogalmaznak meg és terjesztenek elő a kongresszus előkészítése folyamán. A reimsi kongresszus indítványaiban 21 ilyen kontribúció összegződött.

2 29%-ot ért el a Gérard Colombe és Ségoléne Royale képviselte indítvány, 25,2%-ot a Bertrand Delanoé párizsi főpolgármester (Franpois Hollande, Michel Rocard és Lionel Jospin által is támogatott) indítványa, 24,3%-ot pedig a Martine Aubry neve alatt benyújtott (Laurent Fabius és Dominique Strauss-Kahn körének támogatását élvező) javaslat.

3 Az Új Szocialista Párt – a PS „szociálliberalizmusának" bírálatán túl szorgal­mazza az ország félprezidenciális közjogi rendszerének reformját a népképviselet szerepének erősítésével.

4 A népszavazáson a NEM támogatóinak köre persze ennél ennél jóval széle­sebb volt. A PS-en belül – amely a referendum kezdeményezője volt, s amelynek vezetése a párttagság körében megtartott konzultáció eredménye alapján (ahol az IGEN kapott többséget) hivatalosan az alkotmányszerződés elfogadása mel­lett foglalt állást – ide tartozott Laurent Fabius egykori miniszterelnök (1984-86), majd gazdasági miniszter (2000-2002) is, aki 2002-ben látványos antiliberális fordulatot hajtott végre, s akit 2005-ben a PS Országos Tanácsa kizárt soraiból. A NEM táborát erősítette továbbá a baloldalon a Francia Kommunista Párt (PCF), a trockista Forradalmi Kommunista Liga (LCR – Ligue Communiste Révolutionnaire) és az ouvrierista-trockista Munkásharc (LO – Lutte Ouvriére) is, valamint Jean-Pierre Chevénement Pártja, a Republikánus és Honpolgári Mozgalom (MRC – Mouvement Républicain et Citoyen), az abból kivált és a PC-vel együttműködő Mozgalom egy Republikánus és Szociális Alternatíváért (MARS – Mouvement pour une Alternative Républicaine et Sociale), a Republikánus Baloldal (GR – Gauche Républicaine), az (önigazgató) Alternatívok (Les Alternatives), illetve a régi, fényét vesztett Baloldali Radikális Párt (PRG – Parti Radical de Gauche) többsége és a Zöldek (Les Verts) egy része is.

5 A PS 2003-as dijoni kongresszusán a Nouveau Monde indítványa 16%-os támogatást szerzett.

6 A Mélenchonhoz hasonlóan trockista „gyökerű" Dray, bár később a PS cent­ruma felé orientálódott, 2005-ben, ha fenntartásokkal is, de az IGEN mellé állt az alkotmányszerződéséről tartott népszavazásban, majd Ségoléne Royale elnök­választási stábjában vállalt vezető szerepet.

7 Míg Mélenchon a „NEM" győzelemre segítéséért folytatott népszavazási kam­pányban együtt lépett fel más pártok – az FKP, az LCR és a José Bové vezette Parasztszövetség (Confédération Paysane) vezetőivel, Emmanuelli a „szocialista NEM" érdekében elsősorban a PS társadalmi bázisát kívánta mozgósítani.

8 Szójáték: kiejtése azonos az angol trade union (szakszervezet) francia kiej­tésével.

9 A PRS 2005-ös arles-i nyári egyetemén Marie-Georges Buffet (a PC főtitkára), Olivier Besancenot, a LCR és José Bové, a Parasztszövetség vezére vitatkozott arról, hogy „Létre lehet-e hozni a baloldal erőinek újfajta szövetségét?"

10 V.ö. „Allemagne: Leçons d'une refondation. Tribune de Jean-Luc Mélenchon, Franpois Delapierre et Raquel Garrido", Politis, 2007. június 21. http://www.politis.fr/Lecons-d-une-refondation-en,1421.html 

11 Lásd: http://www.jean-luc-melenchon.fr/2008/11/ca-suffit-comme-ca/

12 Az NPA alakuló kongresszusára 2009. január 30. és február 1-je között kerül sor.

13 Bár a PCF statútuma nem ismer el a PS-áramlatokhoz hasonló szervezett belső alternatívákat, ilyenek informális létezése a párton belül és azon kívül is mindenki számára ismert. A pártot vezető többség maga is két táborra oszlik: Marie-Georges Buffet, jelenlegi országos titkár támogatóira (Buffetistes) és Buffet elődje, Robert Hue híveire (Hutistes); a két tábor közti fő nézetkülönbség abban rejlik, hogy a párt szövetségi politikáját a lehető legszélesebb baloldali spektrumra terjessze-e ki (Buffetistes), vagy szorítkozzon a PS-re és az ún. Gauche plurielle (többszólamú baloldal) formációira (PRB, MRC, Zöldek). A mintegy féltucatnyi kisebbségi irányzat között feltétlenül érdemes megemlíteni a párton kívüli elemzők által „ortodoxnak" minősített Fier(e) d'éter communiste (Legyünk büszkék, hogy kommunisták vagyunk) néven ismert csoportot (akik a PCF reformista mutációja helyett a párt marxista élcsapatjellegét kívánják helyreállítani), illetve a La Riposte egyesületben és az azonos cínű lap körül szerveződő csoportosulást, amely – a trockista gyökerű International Marxist Tendency tagszervezeteként pl. fő szerve­zője Franciaországban az El a kezeket Venezuelától! mozgalomnak.

14 Denis Collin: „La gauche allemande est-elle un modéle á suivre?" La Sociale – Analyses et débats pour le renouveau d'une pensée de l'émancipation, 2008. november 11. http://la-sociale.viabloga.com/news/la-gauche-allemande-est-elle-un-modele-a-suivre

15 Besancenot szerdától szombatig részmunkaidős postásként dolgozik Neuilly-sur-Seinben, és nettó 1.000 eurós havi jövedelme van.

16 Chevénement és a CERES 1991-ben, az öböl-háború után (és miatt; Chevénement honvédelmi miniszterként nyíltan ellenezte a háborút és az abban való francia részvételt) vált ki a PS-ből, létrehozva az Állampolgárok Mozgalmát (MC – Mouvement des Cityen), az MRC elődjét.

17 http://www.mrc-france.org/Appel-a-une-refondation-de-toute-la-gauche_a59 .html

18 „… de sensibilités radicales… et de sensibilités plus gestionnaires"

19 http://www.chevenement.fr/Quelle-politique-face-a-la-mondialisation_a705.html

20 Mouvement des entreprises de France – Franciaországi Vállalkozások Mozgalma

21 Politis, 2008. október 16. http://www.politis.fr/Appel-de-Politis-la-declaration-de,4644.html

22 http://www.humanite.fr/2008-10-13_Politique_L-appel-de-Politis-pour-une-nouvelle-force-politique

23 Le Monde, 2008. november 26.

1968-hoz sokáig a fogyasztói kapitalizmus elleni lázadást és az újbaloldali értékeket társították, majd egyre inkább kisajátította a győztesként visszatérő hegemón kapitalista ideológia. A szlovén filozófus eredeti módon elemzi ennek az elmozdulásnak a gazdasági, társadalmi és ideológiai hátterét, egyúttal arra is választ keres, hogy mi maradt meg '68 örökségéből, mennyiben változott maga a kapitalizmus, és a mai „posztmodern" feltételek mellett érvényesnek tekinthetjük-e a kommunizmus eszméjét – és ha igen, akkor miben és hogyan nyilvánulhat meg az „aktuális" kapitalizmuskritika.

Adorno Három tanulmány Hegelről című munkáját annak a hagyományos kérdésnek a cáfolatával kezdi, amelyet Benedetto Croce könyvcíme, Mi élő és mi halott Hegelben? példáz. Egy ilyen kérdés ugyanis magában foglalja, hogy önmagunkat agresszíven úgy állítjuk be, mint a múlt bíráit. Ha egy igazán nagy filozófussal foglalkozunk, akkor a kérdés, amit fel kell tennünk, nem az, hogy vajon mit mondhat még nekünk ez a filozófus, mit jelent ma nekünk, hanem éppen az ellenkezője: hogyan tűnünk fel MI neki a jelenlegi helyzetünkben, hogyan jelenik meg a mi korunk az ő eszmerendszere számára? És ugyanezt kell tennünk 1968 májusával is, a globális kapitalista civilizáció megkérdőjelezésének utolsó radikális kísérletével, amely a kínai kulturális forradalommal együtt lezárja az októberi forradalommal kezdődő korszakot. El kell kerülnünk az unal­masan arrogáns reflexiókat arra, hogy mit jelenthet ma még nekünk '68, és ehelyett meg kell fordítanunk a kérdést: mit mondhatunk – '68-as szemmel – a saját jelenünkről?

Mivel '68 magában foglalt egy radikális ideológiakritikát, az első dolog, ami feltűnhet az akkori szemlélő számára, az, hogy a mai kor poszt-ideo­logikusnak deklarálja magát – és éppen az ideológia eme tagadása adja a végső bizonyítékát annak, hogy ma jobban bele vagyunk ágyazva az ideológiába, mint bármikor. Ma az ideológia méginkább küzdőtér, mint bármikor – és többek között éppen a múlt hagyományainak kisajátítása a tét. Ennek egyik legvilágosabb megnyilvánulása Martin Luther King liberális kisajátítása – egy önmagában jellegzetes ideológiai „művelet". Henry Louis Taylor nemrégiben megjegyezte: „Mindenki, a legkisebb srác is hallott már Martin Luther Kingről, és el tudja mondani, hogy élete leghí­resebb momentuma a 'Van egy álmom' kezdetű beszéd. Senki sem tudja azonban folytatni ezt a mondatot. Azt tudjuk csak, hogy a fickónak volt egy álma. De fogalmunk sincs, hogy miről álmodott." King egyre jobban eltávolodott azoktól a tömegektől, akik 1963 márciusában megéljeneztek a híres „washingtoni menetben", ahol „a nemzet erkölcsi vezetőjeként" ünnepelték: amikor a szegregáció mellett más kérdéseket is elkezdett feszegetni, sokat veszített támogatottságából, és erkölcsi vezetőből egyre inkább páriává vált. Ahogyan Harvard Sitkoff mondja, Kinget azért kezdte el foglalkoztatni a szegénység és a militarizmus, mert ezek megoldását létfontosságúnak tekintette, hogy „az egyenlőségből valami valóság legyen, és ne csak faji testvériség alakuljon ki, hanem tényleges egyenlőség". Badiou szavaival King az „egyenlőség axiómáját" messze túlvitte a faji szegregáció problémáján: szegénység- és háborúellenes kérdésekkel foglalkozott, mielőtt meggyilkolták. Felszólalt a vietnami háború ellen, és 1968 áprilisában a köztisztasági munkások sztrájkját ment támogatni Memphisben, amikor merénylet áldozatául esett. „Kinget követni azt jelentette, hogy az ember a népszerűtlen utat választja, nem pedig a népszerűt". (Melissa Harris-Lacewell).

Mindazt, amit ma a liberális demokráciához és szabadsághoz kötünk (a szakszervezetek, az egyetemes választójog, a szabad közoktatás, a sajtószabadság stb.) azt az alacsonyabb osztályok vívták ki hosszú és nehéz harcban, és korántsem a kapitalista viszonyok „természetes" következményei. Idézzük csak fel a követelések listáját, amivel a Kom­munista Kiáltvány zárul: a legtöbb, a termelőeszközök magántulajdo­nának eltörlését leszámítva, ma széles körben elfogadottnak számít a „burzsoá" demokráciákban – a néptömegek küzdelmének eredménye­képp. Egy másik, hasonlóan ignorált tény: ma úgy állítják be a fehérek és feketék közötti egyenlőséget, mint az „amerikai álom" részét, egy magától értetődő politikai-etikai axiómát – holott az 1920-30-as években a kommunisták alkották az EGYETLEN politikai erőt, amelyik szót emelt a teljes faji egyenlőségért. A kapitalista propaganda itt éppúgy „elcsal­ja" az igazságot, mint a katolikus egyház, amikor úgy állítja be magát, mint a demokrácia és az emberi jogok „természetes" védelmezőjét a totalitarizmus fenyegetésével szemben. (Mintha legalábbis az egyház nem csak a XIX. század végén fogadta volna el a demokráciát, akkor is kényszerűen, és világossá téve, hogy ez csak az „új időknek" szóló engedmény, mert egyébként jobban megfelelne neki a monarchikus berendezkedés…)

1968 emlékezetéért ugyanilyen küzdelem folyik. Írásom címe ter­mészetesen Jacques Lacan válaszára utal a '68-as párizsi falakon megjelenő, jól ismert struktúraellenes grafitira: „Struktúrák nem mennek ki az utcára!". A felirat azt kívánta kifejezni, hogy a '68-as tömeges diák- és munkástüntetéseket nem lehet megmagyarázni a strukturaliz­mus fogalmainak segítségével. Egyes történészek éppen ezért olyan korszakhatárnak tekintik 1968-at, amely elválasztja a strukturalizmust a posztstrukturalizmustól, amely dinamikusabb volt és fogékonyabb az aktív politikai fellépésre. Lacan válasza pedig az volt, hogy 1968-ban a struktúrák „leereszkedtek" az utcára, vagyis a látható, kirobbanó erejű történések végeredményben a strukturális egyensúly felborulásának – Lacan terminusával: a mesterdiskurzusból az egyetemi diskurzusba való átmenetnek – az eredményei.

De vajon a '68-as robbanás valóban átmenet volt-e a mesterdiskurzus­ból az egyetemi diskurzusba? Nem inkább az egyetemi diskurzus egyik válfajának a csődjét jelezte-e, a francia „köztársaságit", amely a francia forradalomtól kezdve uralkodott? Konkrétan miből is állt a '68 által jelzett elmozdulás? Boltanski és Chiapello A kapitalizmus új szellemé-ben részletesen vizsgálják ezt a kérdést, különösen Franciaország apropó­ján.¹ Webert továbbgondolva könyvük a kapitalizmus három egymást követő „szellemét" különbözteti meg: az első a kapitalizmus vállalkozó szelleme, amely az 1930-as évek nagy válságának idején tűnik el; a ka­pitalizmus második szelleme már nem a vállalkozót eszményíti, hanem a nagy cég sikeres főnökét. (Könnyű észrevenni a szoros párhuzamot az individualista, protestáns etikára épülő kapitalizmusból a „szervezeti ember" korporációs, menedzseri kapitalizmusába való, jól ismert átme­nettel). Az 1970-es évektől megjelenik a „kapitalizmus szellemének" új figurája: a kapitalizmus feladja a termelés folyamatának hierarchikus, fordista struktúráját, és helyette kialakít egy hálózatalapú szervezeti formát, amely teret enged a munkavállalói kezdeményezésnek és a munkahelyi autonómiának. A hierarchikus, centralizált irányítási lánc helyett kiterjedt hálózatokat kapunk, résztvevők sokaságával, a mun­kát „teamekbe" szervezik, vagy projektek alapján figyelembe veszik a vásárlói megelégedettséget, és általánosan mobilizálják a munkásokat, hogy megvalósítsák vezetőik vízióit. Ily módon a kapitalizmus maga is átalakul, és új legitimációt nyer mint egy egyenlősítő projekt: miután kiemeli, úgymond, az önálló interakciót és a spontán önszerveződést, még a szélsőbal munkás-önigazgató retorikáját is kisajátítja, és antika­pitalistából kapitalista jelszóvá alakítja át.

A fogyasztás szintjén ez az új szellem az úgynevezett „kulturális kapi­talizmus" szelleme: amikor nem elsősorban hasznosságuk okán, vagy státuszszimbólumként vásárolunk árucikkeket, hanem az általuk nyújtott élmény miatt: azért fogyasztjuk őket, hogy ezáltal kellemesebbé és értel­mesebbé tegyük az életünket. Ez a hármasság a lacani triászra hajaz: a közvetlen hasznosság Valósága (egészséges, jóízű étel, jó kocsi stb.), a státusz Szimbóluma (azért veszek meg egy bizonyos márkájú autót, hogy ezáltal jelezzem a státuszomat – lásd Thorstein Veblen elméletét), és az élvezetes és értelmes élmény Képzelete. Paul Verhoeven Az emlékmás [Total Recall] című antiutópiájában egy ügynökség felajánlja kuncsaftja­inak, hogy a tökéletes vakáció emlékét ülteti bele a memóriába: nem is kell elmenni sehová, praktikusabb és olcsóbb „közvetlenül" elnyerni az utazás emlékeit. Ha folytatjuk ezt a logikát, a virtuális valóság világába is kiruccanhatunk – hiszen ha úgyis csak az élmény számít, miért nem menekülünk azonnal a Képzeletbe, megkerülvén a komor Valóságot? A „beteljesítő fogyasztásnak" az élet minőségére kell koncentrálnia, ideje pedig „minőségi idő" – nem az elidegenedésé, a társadalom által ránk kényszerített példák utánzásáé, a félelemé, hogy lemaradunk a többiek mögött, hanem az igazi Én autentikus kiteljesítésének, a tapasztalat érzéki játékának, a másokról való gondoskodásnak (az ökológiától a jó­tékonykodásig) az ideje. Íme a „kulturális kapitalizmus" egyik jellegzetes példája: a Starbucks „Ethosz-vizének" hirdetése:

„Az Ethosz-víz egy társadalmi küldetést jelző márka, amelynek célja, hogy segítsen tiszta vízhez juttatnia a gyerekeknek, továbbá felhívja a figyelmet a vizeinket fenyegető glo­bális veszélyekre. Egy üveg Ethosz-víz meg­vásárlásával 0,05 USA dollárral (0,1 kanadai dollárral) járulsz hozzá ahhoz, hogy 2010-ig 10 millió USA dollárt gyűjtsünk össze. A Starbucks Alapítványon keresztül az Ethosz-víz humanitárius vízprogramokat támogat Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában. Ma az Ethosz-víz adományai meghaladják a 6,2 millió dollárt. Ezek a programok kb. 420 000 embernek segítenek abban, hogy iható vízhez jussanak, javuljanak környeze­tük higiéniás viszonyai, és a higiéniai oktatás feltételei." (http://www.starbucks.com/retail/ethoswater.asp )

A hirdetés megmutatja, hogy a kapitalizmus a beteljesítő fogyasztás szintjén miként integrálta '68 örökségét, az elidegenedett fogyasztás kritikáját: az autentikus élmény lett a mindenható. Nem ezért veszünk organikus élelmiszereket? Ki az, aki elhiszi, hogy a rothadófélben levő, sokkal drágább alma tényleg egészségesebb, mert „bio"? De ha megvesszük, akkor nem pusztán árucikket vásárolunk, és fogyasztunk, hanem ezáltal valami értelmes dolgot csinálunk, kimutatjuk a másokkal való törődésünket és globális tudatosságunkat, részt veszünk egy nagy kollektív projektben. Ennek az új szellemnek a legújabb tudományos kifejeződése egy új diszciplína, a „boldogságtudományok" megjelené­se – ámbátor hogyan is lehet az, hogy a spiritualizált hedonizmus eme mai korszakában, amikor az élet célját közvetlenül is a boldogságban határozzuk meg, mindent elönt a kétségbeesés és a depresszió? A boldogság és az élvezet „önszabotázsának" eme talánya miatt Freud üzenete napjainkban aktuálisabb, mint valaha.

Egy egész ideológiai-történeti narratíva jön így létre, amelyben a szocializmus úgy jelenik meg, mint egy konzervatív, hierarchikus, admi­nisztratív rendszer, '68 tanulsága pedig az, hogy „Viszlát, elvtársak!". Az igazi forradalom a kapitalizmus digitális forradalma: ez a kapitalizmus a '68-as lázadás logikus következménye és „igazi" lényege. Talán még en­nél is messzebb mennek azok, akik megpróbálják a '68-as történéseket belegyömöszölni a „paradigmaváltás"divatos témájába. Sokat elárul itt az agytudományok agymodellje és a társadalom domináns ideológiai módjai közti párhuzam.² Világos „áthallások" vannak a mai kognitivizmus és a „posztmodern" kapitalizmus között. Amikor Daniel Dennett azt hirdeti, hogy az Énnek mint a lelki élet központi irányító ágensének karteziánus felfogását felváltja az egymással versenyző többszörös szereplők önál­ló interakciója, nem ismerünk-e rá a központi bürokratikus irányításból és tervezésből a hálózatokba, a többszörös lokális ágensek komplex interakcióján alapuló szervezésbe való átmenetre, ahol az Én „spontán megjelenő tulajdonként" formálódik? Ezért nemcsak arról van szó, hogy agyunk szocializálódik, hanem a társadalom maga is naturalizálódik az agyban.³ Malabou helyesen hangsúlyozza, milyen nagy szükség van arra, hogy feltegyük az igazán fontos kérdést, azt, hogy: „Mi a teendő, ha nem akarjuk, hogy az agy tudata közvetlenül és egyértelműen meg­feleljen a kapitalizmus szellemének?"

Tulajdonképpen Hardt és Negri felfogása is ezt a párhuzamot tükrözi. Az agytudományok azt tanítják, hogy az agyban nincs központi Én, dön­téseink helyi ágensek interakciójának zűrzavarában születnek, és lelki életünk „önellátó", vagyis nem szorul rá egy központi ágensre (ez a mo­dell egészen véletlenül persze explicite is a mai „decentralizált" kapitaliz­mus működésére hajaz). Ennek mintájára az „önmagát irányító" sokaság új társadalma is olyan lesz, mint az Én mai kognitivista felfogása, amely ebből a sokszereplős interakcióból bontakozik ki, és nincs egy központi, irányító Én, aki, úgymond, „vezényelné" az előadást. Nem csoda, hogy Negri kommunizmusfelfogása kényelmetlenül sok hasonlóságot mutat a „posztmodern" digitális kapitalizmussal.

És – most jutunk el a lényegi ponthoz – ideológiáját tekintve ez az elmozdulás éppen az 1960-as forrongásra ('68 májusától és a német diákmozgalomtól az amerikai hippikig) adott reakció eredménye. A 60-as évek antikapitalista megmozdulásai egy új, kulturális kritikával egészítet­ték ki a társadalmi-gazdasági kizsákmányolás hagyományos kritikáját: a mindennapi élet elidegenedettsége, a fogyasztás kommodifikációja, a tö­megtársadalom hiteltelensége, ahol mindenki „maszkot visel" és szenved a szexualitás béklyóba verésétől és a többi elnyomástól. A kapitalizmus új szelleme diadalittasan sajátította ki 1968 egyenlősítő és hierarchiaellenes retorikáját, miközben a szabad akarat sikeres lázadását hirdette MIND a korporációs kapitalizmus, MIND pedig a „létező szocializmus" elnyomó társadalmi intézményei ellen. Ezt az új, szabad akaratot dicsőítő szelle­met testesítik meg az olyan lezserül öltözött, „cool" kapitalisták, mint a Microsoftos Billy Gates vagy a fagylaltgyártó Ben & Jerry.

Természetesen több kritikai megjegyzés is érheti a kapitalizmus három „szellemét". Először, amikor Boltanski és Chiapello elvetik Marx „redun­dáns" alap-felépítmény metaforáját (a „kapitalizmus szellemei" ugyanis nem pusztán apologetikus ideológiák, hanem azok alakítják magát a kapitalista termelést és a felhalmozás folyamatát), akkor vajon nem az ideológia egy leegyszerűsített fogalmával operálnak? Marx klasszikus árufetisizmus-fogalma nem egy olyan ideológiára utal-e (ideológiai miszti­fikációra), amely a „gazdasági alap" leglényegén belül fejti ki működését?

Másodszor, Boltanski és Chiapello nem azért kívánják megújítani a kapi­talizmus kritikáját, hogy megszüntessék a kapitalista rendszert, hanem csak annak átalakulását sürgetik, hogy ki lehessen belőle küszöbölni a neoliberalizmus szélsőségeit. Elég radikális-e egy ilyen kritika?

A bírálat dacára is alapvetőnek tekintem azonban a könyv fő tézisét, ha meg akarjuk érteni a '68-at követő időszak ideológiai zűrzavarát. Napja­inkban a hegemóniák gyakran úgy jelennek meg, mint kisebbségi pozíci­ók, mint a hegemónnak feltételezett vélemény elleni tiltakozás. Amikor az újkonzervatívok a liberális „politikai korrektség" terrorja ellen tiltakoznak, akkor egy fenyegetett kisebbség védelmezőinek szerepében lépnek fel. A „kisebbségek" és „a marginális helyzetűek" ünneplése a napjainkban uralkodó többségi pozíció. A másik példa a kritikusok azon csoportja, akik úgy támadják a patriarchátust, mintha ma is hegemón helyzetben lenne. Marx és Engels írta 150 évvel ezelőtt a Kommunista Kiáltvány első fejezetében, hogy „A burzsoázia, ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt". Ezt sokszor elfelejtik azok a baloldali kulturális kritikusok, akik a patriarchális ideológiát és gyakor­latot állítják a középpontba. Nem inkább azt érdemes észrevenni, hogy a patriarchális uralom éppen a mi történeti korszakunkban „lépett elő" fő támadási célponttá, amikor a jogok piaci individualizmusa fokozatosan felmorzsolja ezt az intézményt? Mi lesz a patriarchális családi értékekből, ha a gyerek feljelentheti a szüleit, ha azok elhanyagolják, vagy rosszul bánnak vele, vagyis, amikor a családi intézményt és a szülők jogait de jure egy, független egyének között létrejött, ideiglenes és felbontható szerződéssé redukálják?

Hardt és Negri egészen odáig mennek, hogy ezt az új szellemet már kommunizmusnak nevezik. Marxhoz hasonlóan ünneplik a kapitalizmus „terület nélküli" forradalmi potenciálját, és a rendszeren belül találják meg az ellentmondást, vagyis ezen potenciál és a tőkés forma között (a feles­leg magántulajdoni elsajátítása). Röviden, rehabilitálják a termelőerők és a termelési viszonyok közti ellentmondás régi marxista koncepcióját: a kapitalizmus magában hordozza „az élet eljövendő új formájának csíráit", szüntelenül termeli az új „közjavakat", így egy forradalmi robbanásban ennek az Újnak kell megszabadulnia a régi társadalmi forma kötöttsé­geitől. Nem csoda, hogy Negri mostanában egyre többet magasztalja a „posztmodern" digitális kapitalizmust, azt állítva, hogy az már kommunis­ta, és csak egy kis apró lökésre, egy formális gesztusra van szüksége, hogy nyíltan is az legyen. A mai kapitalizmus lényegében úgy próbálja meg elfedni saját feleslegességét, hogy azt keresi, milyen módon tudja ismét magába olvasztani a szabad termelő sokaságot.

Ennek iróniája éppen az, hogy amire Negri utal, az nem más, mint az a folyamat, amelyet a mai „posztmodern" kapitalizmus ideológusai a ma­teriálisból a szimbolikus termelésbe, a központi hierarchikus szervezési logikából az önellátó önszerveződésbe, a többközpontú korporációkba való átmenetként ünnepelnek. Negri azonban hű marad Marxhoz: meg­próbálja bebizonyítani, hogy Marxnak igaza volt, az „általános értelem" felemelkedése hosszú távon összeegyeztethetetlen a kapitalizmussal. A „posztmodern" kapitalizmus ideológusai éppen ellenkezőképpen érvel­nek: szerintük a marxista elmélet (és gyakorlat) az, ami reménytelenül megmarad a hierarchikus és centralizált állami irányítás logikájában, és ezért szükségképpen nem tud megbirkózni az új információs forradalom társadalmi kihatásaival. Ezt az állítást empirikus példákkal is alátá­masztják: és valóban, a történelem egyik legnagyobb iróniája, hogy a kommunizmus összeomlása lett a termelőerők és a termelési viszonyok Marx által kifejtett dialektikájának legmeggyőzőbb példája (amellyel Marx éppen a kapitalizmus tarthatatlanságát szerette volna igazolni). A kommunista rezsimeket éppen az tette tönkre, hogy nem tudtak al­kalmazkodni az információs forradalom által megkövetelt új társadalmi logikához: ehelyett megpróbálták úgy irányítani ezt a forradalmat, mint egy újabb nagyszabású, centralizált állami projektet. Paradox módon, amit az információs forradalom ideológusai úgy ünnepelnek, mint az új, „súrlódásmentes" kapitalizmus felemelkedését, az Negrinél úgy jelenik meg, mint a kapitalizmus legyőzésének egyedülálló esélye.

Lacanhoz visszatérve, vajon igaza volt-e, amikor az elmozdulást a mesterdiskurzusból az egyetemi diskurzusba való átmenetként írta le? Nem tudta-e vajon, hogy az utóbbi jellemzi a modernitás struktúráját is, a poszt-tradicionális társadalmakét, amelyek többé nem a mester elvitathatatlan tekintélyén alapulnak, hanem megkövetelik, hogy minden tekintély az Ész trónusa előtt nyerje el igazolását? Lacan nem tekintette-e a Szovjetuniót – a hierarchikus, adminisztratív, központosított uralmon alapuló országok egyik legjobb példáját – az egyetemi diskurzus leg­tisztább megtestesítőjének? És '68 valóban nem jelentett többet, mint a mesterből az egyetemi diskurzusba, vagy a kapitalizmus egyik szel­leméből a másikba való átmenetet? A szabadság mámoros ünneplése valójában csak eszköz volt arra, hogy az uralom egyik formáját felváltsa egy másik, még nagyobb zsarnokság? Idézzük fel, mit mondott Lacan a '68-as tüntető diákoknak: „Mint forradalmárok, önök hisztérikák, akik nem tudnak meglenni egy guru nélkül. Megkapják."

Még ha igaza volt is Lacannak, '68 egyetlen eseményt jelölt-e, vagy inkább egy korszakhatárt, amikor különböző politikai irányvonalak küz­döttek a hegemóniáért? Ez megmagyarázná azt, hogy miközben '68-at kisajátította a győztes hegemón kultúra, amely a szexuális felszabadu­lást és a hierarchiaellenes kreativitást ünnepli az „utca lázadásában", a mai francia elnök, Nicolas Sarkozy azt ígérte 2007-es elnöki kampá­nyában, hogy megválasztása esetén Franciaország túl fog jutni '68-on. (Érdemes itt emlékeztetni a dolog iróniájára: az a tény, hogy Sarkozy bohócszerű kitöréseivel és Carla Brunival kötött házasságával Fran­ciaország elnöke lehet, önmagában jelzi a szokásokban bekövetkezett változást, amit '68 májusa idézett el.) Így '68 májusa a „miénk", de az „övék" is. A mai ideológiai emlékezésből kimarad a májusi tüntetések alapeszméje, vagyis a „miénk" – a diáktüntetések és a munkássztrájkok közötti kapcsolat.

Ami megmaradt a 60-as évek szexuális felszabadulásából, az a tole­ráns hedonizmus, ami nagyon is jól beleillett a meglévő hegemón ideo­lógiába. A szuperego imperativusa, hogy élvezzük ezeket a funkciókat, a fordítottja a kanti felfogásnak: „Du kannst, denn du sollst!" [Megtehe­ted, mert meg kell tenned!]. Ma ehelyett így ösztönöz bennünket a kor: „Meg kell tenned, mert megteheted!" A mai nem represszív hedonizmus szuperego aspektusa (az állandó provokáció, amelynek ki vagyunk téve, amely szinte előírja, hogy elmenjünk a végsőkig és felfedezzük az élvezet minden módját) mutatkozik meg abban, ahogy a megengedett élvezet szinte szükségszerűen kötelezővé alakul. A tisztán autista élvezetre való törekvés (drogok és más transzszerű állapotot előidéző szerek se­gítségével) egy adott politikai helyzetben vált jellemzővé: amikor 1968 egyenlősítő programja kimerítette politikai potenciálját. Ebben a kritikus pillanatban a 70-es évek közepén megkezdődött a brutális, közvetlen nyomulás (passage a l'acte) a Valóság felé, amely három fő formában jelentkezett. Először, a szexuális élvezet extrém formáinak hajszolása; másodszor, a baloldali politikai terrorizmus megjelenése (Németor­szágban a Vörös Hadsereg Frakció, Olaszországban a Vörös Brigádok stb.); és végezetül, a belső tapasztalat Valóságának keresése (keleti miszticizmus). A politikai terrorizmust az a hit mozgatta, hogy a tömegek forradalmi tudatát teljesen hibernálta a kapitalista ideológia. Ezért nem elegendő állandóan kritizálni vagy leleplezni ezt az ideológiát; csak a közvetlen erőszak (l'action directe) nyers Valósága zökkentheti ki a tö­megeket abból a kábulatból, amelybe belesüllyedtek. Mindhárom forma közös sajátossága a közvetlen társadalmi-politikai részvétel feladása, amelynek következményei ma is megmutatkoznak.

Ezt az átmenetet a politikai elkötelezettségből a poszt-politikai Valóság­ba kitűnően példázzák Bernardo Bertolucci filmjei; elég, ha összevetjük korai remekét, a Forradalom előtt-et A kis Buddha esztétizáló, spirituális, öncélú élvezetkeresésével. Az Álmodozók zárja be a kört a '68-as Pá­rizsról: az események forgatagában egy francia testvérpár (egy fiú és egy lány) összebarátkozik egy amerikai cserediákkal, de a film végén elválnak útjaik, mert a francia pár belekeveredik a politikai erőszakba, míg az amerikai hű marad a szeretet és érzelmi felszabadulás üzenetéhez.

A mai utópiák egyik stratégiája az esztétikai dimenzióban jelentkezik. Gyakran felidézik, hogy Jacques Ranciere, aki az esztétikai dimenziót a politikum immanens részének tekintette, nosztalgikusan vágyakozott a XIX. századi forradalmak letűnt korába. De vajon örökre letűnt-e? Nem jelentkezik-e az esztétikum az ellenállás „posztmodern" politikájában, a piercingtől és a transzvesztita öltözködéstől a nyilvános spektákulumig? A flash mob nem éppen az esztétikai és politikai tiltakozás egyik megnyilvá­nulása, minimális „keretre" redukálva? A résztvevők egy bizonyos helyen és időben bemutatnak néhány rövid (rendszerint triviális vagy nevetsé­ges) aktust, majd újra feloszlanak. Nem csoda, hogy sokan valódi cél nélküli városi költészetnek tekintik ezt a jelenséget. Mások egyenesen a „politika Malevicsét" látják benne, a híres „fehér alapon fekete négyszög" politikai megfelelőjét, ami „jelzi" a minimális különbséget.

2008. március 8-án, délután 2 óra 55 perckor a párizsi Place du Trocaderón 300 ember merevedett hirtelen szoborrá, megismételve ez­zel egy néhány hónappal korábban New Yorkban bemutatott jelenetet, amikor még több ember állt mozdulatlanul a Grand Central Station-nél.⁴ A szereplők célja: „visszavinni a varázst a városba… megmutatni, hogy alternatív módon is lehet használni a városi teret, másképpen, mint amire tervezték. Az együttlétnek egy nagyon ösztönös formája ez, ahol az emberek nem szükségképpen ismerik egymást, és talán nem is köti össze őket semmi, csak ez a különleges pillanat". (Francois Bellanger a Transit Consulting-tól). A flash mob elemzői tisztában vannak azzal, hogy az ilyen, a tiltakozás és a bohóckodás határán mozgó események a posztbaloldali térbe tartoznak: „Meg akarjuk mutatni, hogy el lehet fog­lalni egy nyilvános teret radikális és szórakoztató módon, anélkül, hogy megszegnénk a törvényeket" (Arthur Lecaro, az Aristopunks egyik szó­szólója). A mindennapi életben való rutinszerű részvétel megtörésének eme stratégiája radikálisabb formákat is ölthet: Los Angelesben digitális művészek és militáns mérnökök egyszer minden audio- és videóadást megszakítottak egy lakóterületen, aztán lefilmezték a megzavarodott la­kosokat, akik kijöttek házaikból, és nem tudták, mit tegyenek, miután „le­kapcsolták" őket a szokásos adag médiadrogról. (Természetesen könnyű elképzelni, hogyan „integrálhatja" ezt a jelenséget is az establishment: egy posztmodern menedzser például megkéri alkalmazottait, hogy tartsanak „egy perces tiltakozást", amikor szüneteltetik a munkát, vagy szoborrá merevednek, netán valami extravagáns dologba fognak, például fél lábon ugrálnak, hogy kiadják fölös energiáikat.)

Ezeknek az aktusoknak nincs külön üzenete. Céljuk inkább az, amit Roman Jakobson a strukturalizmus fénykorában a nyelv „fatikus" funk­ciójának nevezett: amikor a nyelvet arra használjuk, hogy fenntartsuk vele a társas viszonyt olyan ritualizált formulák révén mint az üdvözlés, vagy az időjárásról való csevegés. Ez az a tulajdonság, amely éppúgy jellemzi a flash mob-ot, mint látszólag radikális ellentétét, az „irracionális" tömegerőszak kirobbanásait. Noha a kettő látszólag merőben külön­bözik – az autók felgyújtása és a rombolás nyers erőszaka, szemben az ártalmatlan esztétikai látvánnyal – itt az ellentéteknek egy mélyebb azonossága működik.

A 2005 őszén kirobbant külvárosi zavargások nyomán több ezer autó gyulladt ki Franciaországban, és a közterületeken elszabadult az erő­szak. De éppen a '68 májusával való összehasonlítás tette nyilvánvalóvá a pozitív utópia teljes hiányát a tüntetők körében: ha '68 májusa lázadás volt egy utópikus vízió jegyében, akkor 2005 olyan robbanást jelzett, amely már nem is tett úgy, mintha rendelkezne bármilyen vízióval. Ha a sokszor ismételt közhelynek, miszerint posztideologikus korban élünk, van valami értelme, az éppen itt mutatkozik meg. A párizsi külvárosokban tüntető tömeg nem állt elő konkrét követelésekkel, csupán valamiféle elismerésre törekedtek egy ködös, artikulálatlan resentment jegyében. A legtöbben az interjúalanyok közül arról beszéltek, hogy elfogadhatatlan, hogy Nicolas Sarkozy (aki akkor belügyminiszter volt) „söpredéknek" nevezte a tüntetőket. Egy furcsa, önmagára utaló „rövidzárlat" révén min­denki a tiltakozásuk által kiváltott reakciók ellen tiltakozott. A „populista ráció" itt eléri irracionális korlátait: egy zéró „értékű" tiltakozást kapunk, olyan erőszakos megmozdulást, amely tulajdonképpen semmit nem kö­vetel. Az a tény, hogy nem volt semmiféle program a párizsi külvárosok felgyújtása mögött, önmagában is értelmezést kíván és sokat elmond ideológiai, politikai helyzetünkről. Milyen világ az, amelyben ma élünk, amely a választások társadalmaként ünnepli magát, de valójában egyet­len választást enged azoknak, akik elutasítják a kényszerrel fenntartott demokratikus konszenzust: az (ön)pusztító erőszak kirobbantását? Az a szomorú tény, hogy a rendszer „ellenzéke" nem képes artikulálni egy realisztikus alternatívát vagy legalább egy értelmes utópiát és csak egy értelmetlen kitörés formájában képes magát megjeleníteni, mutatja a helyzet súlyosságát. Mire szolgál akkor az annyira ünnepelt „választás szabadsága", ha az egyedüli választás abban áll, hogy vagy elfogadjuk a szabályokat vagy az (ön)pusztító erőszakba menekülünk?

A zavargások közvetlen célja egyszerűen az volt, hogy láthatóvá te­gye a tüntetőket. Üzenetük kb. így hangzana: „Szia, hallasz engem?", amivel mind a csatornát, mind pedig a kódot tesztelni szeretnék. Egy társadalmi csoport, amely úgy érzi, ki van rekesztve a politikai-társadalmi térből (noha része Franciaországnak, és francia állampolgárokat foglal magába) kézzelfoghatóvá kívánta tenni jelenlétét a nagy nyilvánosság számára. Tetteik önmagukért beszélnek: „Tetszik, vagy sem, itt vagyunk, hiába tesztek úgy, mintha nem látnátok bennünket". A legtöbb kommentár éppen azt a lényeges tényt nem említette, hogy a tüntetők semmiféle speciális státuszt nem kívántak maguknak: nem egy vallási-etnikai kö­zösség tagjaiként mutatkoztak be, amelyik, úgymond, be van zárva a saját partikuláris kultúrájába. Éppen ellenkezőleg, francia állampolgárok akartak lenni, és azok is voltak, csak éppen eme minőségükben nem kaptak teljes elismerést. Nem azt akarták, hogy partikuláris identitásuk révén vegyék őket észre mint szegény muszlim fiatalokat, hanem éppen nem-identitásukat hangsúlyozták mint a társadalom „nem-részének" részeit. Röviden, az „egyedüli egyetemesség" jegyében akartak feltűnni mint az állampolgárság univerzális terének tagjai. Az „egyedüli egyete­messég" a fatikus kommunikáció artikulálásának szubjektív pozíciója: üzenete nem egy partikuláris/meghatározott tartalom, hanem a kom­munikáció mint olyan univerzális formája. Ezért van az, hogy a fatikus kommunikáció tautologikus és önmagának ellentmondó. Hegel ezt már régen észrevette, amikor rámutatott arra, hogy egy tautologikus állítás a legnagyobb ellentmondás, mert nem a tartalom között van ellenmondás, hanem a tartalom és a forma között: a tautológiában a forma lesz önmaga (egyetlen) tartalma. Ha elkezdem, hogy „a rózsa egy…", a hallgatóban azt a várakozást keltem, hogy a tárgy (a rózsa) valamilyen partikuláris meghatározása következik: „A rózsa egy piros, friss, nagy stb… virág"; de a várakozás nem teljesül, hiszen visszatérek a tárgyra. Hasonlókép­pen, a tüntetők fő üzenete az volt: „Mi, francia állampolgárok. francia állampolgárok vagyunk".

Amikor a kritikusok felszólították a tüntetőket, hogy emelkedjenek felül a megmozdulások „irracionális" destruktivitásán, és fogalmazzák meg specifikus követeléseiket, valójában éppen a tiltakozás univerzális formájától kívántak megszabadulni. Azt akarták, hogy a tiltakozás egy specifikus csoportidentitás formájában nyilvánuljon meg, amit aztán könnyűszerrel beilleszthetnek a többszörös identitások globális társadalmi terébe. Azt mondhatjuk, hogy '68, '89 és 2005 egyfajta hegeli triászt alkot. A '68-as májusi megmozdulás politikailag elbukott (a kapitalizmus győz­tesen visszatért) és egyúttal nyert társadalmilag (kisajátítva a társadalmi „pluszok" jelentős részét: szexuális forradalom, új egyéni szabadságjog­ok, a nők helyzetének javulása, de ugyanakkor megjelentek az autoritás és dominancia új, posztpatriarchális formái is). A '89-es antikommunista forradalom nyert politikailag (a kommunizmus megbukott), de veszített társadalmilag (az új posztkommunista társadalmak a vadkapitalizmus és a nacionalizmus keverékével nem éppen azok, amelyekért az egy­kori ellenzékiek harcoltak). Azok, akik egyfajta „hidat" keresnek a két ellentétes irányú mozgás között (a '68-as antikapitalista volt és kritizálta a parlamentáris demokráciát, míg '89 éppen az utóbbiért szállt síkra) rendszerint rámutatnak arra, hogy mindkettő osztja a liberálisok elköte­lezettségét az egyéni szabadság és kreativitás iránt a társadalmi korlá­tozás és elnyomás minden formájával szemben. (Kritikusabb szemmel nézve azonban éppen a szabad akaratot kell megkérdőjeleznünk, amit mindkét mozgalom magáénak vall.) A harmadik momentum, olvasatom­ban, a 2005-ös megmozdulás, az autók felgyújtása, a párizsi külváros lázadása, ahol egy pillanatra megint felvillan '68 „igazi" szelleme. ('68-at ugyanis gyorsan kisajátította az uralkodó ideológia, így végső utóhatása nem a kapitalizmus megdöntése lett, hanem a kapitalista „szabad világ" ellenségének, a „létező szocializmusnak" a bukása.) 2005-ben azt láthat­tuk, ami megmarad '68-ból, miután kivettük belőle '89-et, '68 tényleges politikai potenciáljának megvalósulását: egy tisztán irracionális, program nélküli lázadást.

Alain Badiou szerint olyan társadalmi térben élünk, amelyet egyre inkább „világ nélkülinek" tapasztalunk.⁵ Még a nácizmus és az antiszemi­tizmus is, a maga borzalmas formájában, adott valami globális „kognitív térképet" híveinek, kinevezvén fő ellenségnek a „zsidók világ-összeeskü­vését". Talán ebben rejlik a kapitalizmus egyik legnagyobb veszélye: noha globális, és az egész világra kiterjed, a szó szoros értelmében egy „világ nélküli" ideológiai konstellációt hirdet, amely az emberek nagy többségét megfosztja bármilyen értelmes kognitív térképtől. A kapitalizmus az első olyan társadalmi és gazdasági rendszer, amely detotalizálja a jelentést, amely nem globális a jelentés szintjén. Nincsen globális „kapitalista világnézet", vagy tökéletes „kapitalista civilizáció". Éppen abban rejlik a globalizáció alapvető tanulsága, hogy a kapitalizmus bármilyen civilizá­cióhoz képes alkalmazkodni, a kereszténységtől a hinduizmusig vagy a buddhizmusig, nyugattól keletig. A kapitalizmus globális dimenzióját csak a „jelentés nélküli igazság" szintjén lehet megfogalmazni mint a globális piaci mechanizmus Valóságát. Ezért van az, hogy Porto Allegre híres mottója: „Lehetséges egy új világ!" ma már nem elég, mert egyre kevésbé élünk egy világban. Így egyre távolabb kerül az a feladat, hogy egy újjal helyettesítsük a régit.

Ha a baloldal visszahúzódott a szexuális vagy spirituális Valóság inti­mitásába, mi lett a radikális politikai szervezeti FORMÁVAL, az államha­talom réseiben meghúzódó, félillegális csoportokkal, akik készen állnak az apokaliptikus „utolsó" harcra? Ezek többnyire beolvadtak az Egyesült Államokban működő „túlélő" csoportokba: noha ideológiai üzenetük egy­fajta vallási rasszizmus, szervezeti formájuk (az FBI-jal és más föderális szervekkel harcoló illegális kis csoportok) sokban emlékeztet az 1960-as évek Fekete Párducaira. Érdemes idéznünk egy „toborzóból", amely a túlélő fundamentalista CSA egyik 1982-es videófelvételén szerepel:

 

„Sokaságok, sokaságok a döntés völgyében,

Mert az ÚR napja közeleg a döntés völgyében."

 

A helyzet iróniája, hogy, ami a vészhelyzet apokaliptikus szervezeti for­máját illeti (az „utolsó napok" kollektív tudata), abban igazuk van a „túlélő fundamentalistáknak", de tévednek a tevékenység populista logikájának megítélésében. A populista politika végeredményben mindig az egyszerű emberek frusztrációjára, elkeseredésére alapoz, arra az érzésre, hogy „Nem tudom, mi folyik, de elegem van! Ez nem mehet így tovább! Ennek véget kell vetni!" – ami nem más, mint egy türelmetlen kitörés, a türelmes megértés elutasítása, a komplexitás miatti kétségbeesés és a nyomába lépő meggyőződés, hogy lennie kell valakinek, aki felelős a zűrzavarért, és szükségképpen megjelenik a „próféta", vagy a „vezér", aki éles logi­kájával mindent megmagyaráz. Éppen a valódi megértés elutasításában rejlik a populista politika tisztán fetisizáló dimenziója. Egy tisztán formai szinten a fétis magában foglal egy átvitelt (a tárgyfétisre), és az átvitel standard képletének inverzeként működik (amelynek az alany a tuda­tában van). Amit a fétis ad az embernek, az éppen a tudás tagadása: „elutasítom, hogy szubjektívan elfogadjam, amit tudok". Ezért nagyon is megfelelő itt Nietzsche érvelése: a végső különbség a valóban radikális, felszabadító és a populista politika között az, hogy az autentikus, radi­kális politika aktív, ráerőlteti vízióját a lakosságra, míg a populista alap­vetően reaktív, a zavaró betolakodóra adott reakció. Más szavakkal, a populizmus megmarad a „félelem politikája" egyik változatának: a korrupt betolakodótól való félelem felkeltésével mobilizálja a tömegeket.

Ez elvezet minket a hatalom és tudás korántsem egyértelmű kapcso­latához a modern társadalmakban: amit Lacan egyetemi diskurzusnak hív, ott a tekintélyt (szakértő) tudás útján gyakorolják. Jacques-Alain Miller helyesen jegyzi meg, hogy kevesen vették észre, Lacan milyen eredeti módon tárgyalja a tudás/hatalom párosát. Foucault-val ellentét­ben, aki vég nélkül variálta a kettő találkozásának motívumát (a tudás nem semleges, önmaga is a hatalom és az ellenőrzés egyik apparátu­sa), Lacan „arról beszél, hogy a modern korban nem találkozik, nem kerül összhangba, elválik egymástól a tudás és hatalom. Lacan azt a diagnózist állítja fel a mai civilizációra, hogy a tudás 'teljesen aránytalan méretekben nő a hatalom effektusaihoz képest'"⁶ . 2007 őszén nyilvános vitát kavart a Cseh Köztársaságban, hogy, miközben a lakosság nagy többsége (70%) ellenezte az amerikai radarok felállítását, a kormány igent mondott a projektre. A kormányzati képviselők azzal utasították el a népszavazást, hogy egy ilyen fontos nemzetbiztonsági kérdés a katonai szakértők hatáskörébe tartozik. Ha a végsőkig követjük ezt a logikát, furcsa eredményre jutunk: egyáltalán marad VALAMI, amiről szavazni lehet? Hiszen akkor nem kellene-e a gazdasági kérdéseket is a szakértőkre hagyni, és így tovább?

Ez a helyzet a legradikálisabb formában szembesít minket a mai „vá­lasztások társadalmának" zsákutcájával. (A kényszerű választás standard helyzetében szabadon választhatok ugyan, de azzal a feltétellel, hogy jó választást hozok. Vagyis az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy egy üres gesztussal úgy teszek, mintha szabadon választanám azt, amit a szakértői tudás rám kényszerít.) Itt, éppen ellenkezőleg, a választás valóban szabad, és éppen ezért sokkal frusztrálóbb: állandóan olyan helyzetben találjunk magukat, ahol az életünket fundamentálisan érintő kérdésekről kell határozni, úgy, hogy nincs meg hozzá a kellő tudásunk. Idézzük John Grayt:

 

„olyan korba vetettek bennünket, ahol minden átmeneti. Az új techno­lógiák szinte napról napra változtatják az életünket. Nem nyúlhatunk vissza a múlt hagyományaihoz, és nem tudjuk, mit hoz a jövő. Arra kényszerülünk, hogy úgy éljünk, mintha szabadok lennénk".⁷

 

Ezért nem elegendő variálni a hagyományos marxista kritikát: „noha állítólag a választások társadalmában élünk, a ténylegesen ránk hagyott választások valójában triviálisak, és sokaságuk csak elfedi az igazi vá­lasztások hiányát, az olyan választásokét, amelyek valóban alapjaiban érintik az életünket". Ez kétségkívül igaz, de a valódi probléma, hogy úgy kell választanunk, hogy hiányzik a felelős választáshoz szükséges tudás. Pontosabban nem is az a baj, hogy „nem tudunk eleget" (tényleg az ipar „tehet-e" a globális felmelegedésről, stb.), mint inkább az, hogy túl sok a felhalmozott ismeret, és nem tudjuk, mit kezdjünk az inkonzisztens tudáshalmazzal, hogyan rendeljük alá egy felettes jelölőnek. „Minden a széthullás felé halad, mert egyre többet kell elsajátítanunk egyre gyor­sabban, és nem tudjuk, mit kezdjünk vele"⁸ . Ez elvezet minket az S1 és S2 közötti feszültséghez: a tudás nem „fűzhető" fel a felettes jelölők láncára. A tudományos ismeretek ellenőrizhetetlen exponenciális növe­kedése fejetlenséget okoz. Ezért a tudásvágy a modern korban „olyan erőt szabadít el, amihez nem kellenek mesterek"⁹ . Olyan hatalmat, amely megfelel a tudás gyakorlásának. Az egyház érzékeli ezt a hiányt, és mind­járt jelentkezik is mint olyan „mester", aki garantálja, hogy a tudományos ismeretek robbanása „emberi keretek" között marad, és nem nyom agyon bennünket – ami persze nem más, mint hiú remény.

És végezetül, a nagy kérdés: ha – ahogyan Alain Badiou állítja – '68 májusával lezárult egy korszak, jelezvén az októberrel kezdődő nagy for­radalmi és politikai „sorozat" végső kimerülését (benne a kínai kulturális forradalommal), akkor hogyan állunk ma? Ha '68-as szemmel vizsgáljuk meg a saját helyzetünket, nem szabad szem elől tévesztenünk a hege­món parlamentáris, demokratikus kapitalizmus radikális alternatívájának perspektíváját. Arra kényszerülünk, hogy visszavonuljunk az ellenállás „különböző helyeire" vagy el tudunk-e még képzelni egy radikálisabb politikai fellépést? Ez '68 igazi öröksége, amelynek a lényege az volt, hogy elutasította a liberális-kapitalista rendszert, és határozott „NEMET" mondott annak totalitására. Ezt a legjobban a következő jelszó fejezte ki: Soyons realistes, demandons l'impossible! [Legyünk realisták, követeljük a lehetetlent!] Az igazi utópia az a hit, hogy a létező globális rendszer korlátlan ideig képes arra, hogy reprodukálja önmagát. Egyféleképpen lehetünk valóban „realisták": ha olyasmiről vizionálunk, ami a meglévő rendszer keretei között szükségképpen lehetetlen.

A nagy kérdésre sajnos az uralkodó válasz ma egyértelműen a NEM. A mai baloldal (vagy annak maradványa) retteg az államhatalommal való közvetlen konfrontációtól. Azokat, akik ma is harcolni akarnak az állammal, netán meg akarják hódítani, rögtön megvádolják, hogy nem tudtak megszabadulni a „régi paradigmától". A „ma" feladata, hogy ki­kerüljünk az állam hatóköréből, és új, autonóm tereket hozzunk létre. A mai tudományos baloldal eme dogmáját jól kifejezi Negri interjúköteté­nek címe: „Viszlát, Mr. Szocializmus". Eszerint a régi baloldal mindkét irányvonalának, a reformistának és a forradalminak, amelyek osztották az államhatalom megszerzésének stratégiáját, illetve síkra szálltak a munkásosztály kollektív jogaiért, lejárt az ideje. Ma a kizsákmányolás domináns formája a tudás kizsákmányolása, a régi baloldal, úgymond, nem veszi figyelembe a „posztmodern" társadalmi fejlődést, és ha meg akar újulni, akkor Deleuze és Negri munkáit kell olvasnia, nomád ellenál­lást kifejtenie, vagy követnie a hegemóniaelméletét, és így tovább. De mi van akkor, ha a probléma meghatározásának ez a módja maga is része a problémának? Ha az intézményesült baloldal (a „harmadik út" szoci­áldemokratái, a szakszervezetek stb.) ilyen kitartóan elzárkózik ettől a kritikától, akkor talán magával a „posztmodern" kritikával is gond lehet.

A parlamentáris képviseleti demokrácia korlátait Chomsky ekképp összegezte: „a demokratikus formákon csak akkor lehet biztonságosan gondolkozni, ha nem fenyeget a populista részvétel veszélye". Ezzel rámutatott a parlamentáris demokrácia „passzív" magjára, amely összeegyeztethetetlenné teszi a rendszert az emberek közvetlen politikai önszerveződésével.

Walter Lippmann, a XX. századi amerikai újságírás ikonikus alakja nagyon fontos szerepet játszott az amerikai demokrácia önértelme­zésében. Noha politikailag progresszív volt („fair" politikát sürgetett a Szovjetunióval stb.), olyan médiaelméletet propagált, amelynek van egy kényelmetlen igazsága. Ő alkotta meg a konszenzusgyártás fogalmát, amely Chomsky révén vélt híressé – de Lippmann maga pozitív érte­lemben értette. Közvélemény című munkájában (1922) arról ír, hogy egy „kormányzó osztályra" van szükség, amely szembenéz a kihívással. Platón nyomán ugyanis valamiféle szörnyetegnek vagy megzavarodott nyájnak látta a közvéleményt, ahol az egyén ügyetlenül csetlik-botlik a „helyi vélemények káoszában". Ezért szükséges, hogy az állampolgárok nyáját egy „erre szakosodott osztály kormányozza, melynek érdekei felette állnak a helyi érdekeknek". Ez az elit osztály úgy lép fel, mint a tudás gépezete, amelyik kiküszöböli a demokrácia leggyengébb pontját, a „mindenben kompetens állampolgár" lehetetlen ideálját. Így működnek a mai demokráciák a mi beleegyezésünkkel: nincs semmi misztérium abban, amit Lippmann mond, nyilvánvaló tény; a csoda az, hogy, noha tudjuk ezt, mégis „beleegyezünk" a játékba. Úgy cselekszünk, MINTHA szabadok lennénk, illetve szabadon határoznánk, miközben csendben elfogadunk, sőt követelünk egy láthatatlan parancsot (ami bele van vésve szabad beszédünk formájába), hogy megtudjuk, mit tegyünk, és mit gon­doljunk. Ahogyan Marx már jóval korábban felismerte, a titok magában a formában rejtőzik.

A fenti értelemben tehát egy demokráciában minden közönséges állampolgár „király", de egy alkotmányos demokrácia királya, aki csak formálisan határoz, és funkciója az, hogy szentesítse a végrehajtó ad­minisztráció által javasolt döntéseket. Ezért van az, hogy a demokratikus rituálék problémája homológ az alkotmányos demokrácia nagy problémá­jával: hogyan lehet megvédeni a király méltóságát? Hogyan tartsuk fenn a látszatot, hogy a király dönt, miközben mindnyájan tudjuk, hogy ez nem igaz? Igaza van Trockijnak, amikor azt mondja: nem az a parlamentáris demokrácia legnagyobb baja, hogy túl sok hatalmat ad az iskolázatlan tömegeknek, hanem az, hogy túlságosan megnöveli a passzivitást, és az államhatalom apparátusára hagyja a kezdeményezést (ellentétben a „szovjetekkel", amelyek közvetlenül mobilizálják a munkásosztályt, illetve gyakorolják a hatalmat). Ezért a „demokrácia csődje" nem akkor követ­kezik be, amikor az emberek nem hisznek többé a saját hatalmukban, hanem ellenkezőleg, akkor, amikor nem bíznak már meg azokban az elitekben, akik eladdig kormányoztak a nevükben, és kijelölték számuk­ra az irányvonalat. Ha egyre-másra érkeznek a jelek, hogy „megürült a trón", akkor érzik át igazán az aggodalmat, hogy most VALÓBAN az ő kezükbe került a döntés.

Ezért a „szabad választások" mindig tartalmaznak egy kis udvarias­ságot: a hatalmon levők úgy tesznek, mintha valójában nem lennének hatalomban és megkérnek bennünket, hogy szabadon döntsük el, akar­juk-e, hogy ők irányítsanak bennünket – ez viszont annak a gesztusnak a logikájára emlékeztet bennünket, amelyet „illik" visszautasítani.

Ha az ember fejéhez vágják, hogy alá akarja ásni a demokráciát, akkor idézheti a Kommunista Kiáltvány válaszát a hasonló vádakra (ti., hogy a kommunisták aláássák a családot, a tulajdont, a szabadságot stb.): Az uralkodó rend maga is aláássa ezeket. Éppen úgy, ahogyan a piac szabadsága nem jelent szabadságot azoknak, akik eladják munkaere­jüket, a családot aláássa a burzsoá család mint legalizált prostitúció, a demokráciát pedig aláássa a képviseleti forma, amelynek velejárója a nagy többség passzivitása. Ezzel egyidejűleg, a „vészhelyzet" terjedő logikája folytán egyre nőnek a végrehajtók privilégiumai.

Az igazi probléma azonban mélyebb. A nyugati marxizmus nagy de­finíciós problémája a forradalmi alany hiánya: hogyan lehetséges, hogy a munkásosztály nem lesz önmagában való osztályból önmagáért való osztály, illetve esze ágában sincs fellépni mint a forradalom vezető ereje? Ez a kérdés adja a fő létjogosultságát annak, hogy többen a pszichoana­lízishez fordultak, hogy megtalálják azokat a tudat alatti libidós mechaniz­musokat, amelyek meggátolják az osztálytudat kialakulását (amely pedig a munkásosztály társadalmi helyzetéből következik). Ekképpen meg­menekült a marxista társadalmi, gazdasági elemzés igazsága, és nem volt szükség az olyan „revizionista" elméletekre, mint a középosztályok felemelkedése stb. Ugyanezen ok miatt a nyugati marxizmus állandóan keresi azokat a társadalmi szereplőket, akik a forradalom eszközei lehet­nek a vonakodó munkásosztály helyett: a harmadik világbeli parasztok, a diákok és az értelmiség, a kirekesztettek…

Itt mutatkozik meg Peter Sloterdijk tézisének igazsága, aki szerint a modern baloldal szekularizált formában átveszi az utolsó ítélet elgondolá­sát, amikor minden „számlát" rendezni kell, és a helyéből kizökkent világ végre „egyenesbe" kerül. Itt azonban az ítéletet nem Isten hajtja végre, hanem az emberek. A baloldali politikai mozgalmak olyanok, mint a „ha­rag bankjai": gyűjtik az emberek „haragbefektetéseit", és nagyszabású „bosszút", a globális igazság helyreállítását kínálják. Mivel a harag forra­dalmi kirobbanása soha nem hozhatja meg a teljes megelégedettséget, és újra megjelenik az egyenlőtlenség és a hierarchia, megkezdődik egy második – valódi, szerves – forradalom követelése, amelyik kárpótolja a csalódottakat, és megteremti majd a valódi egyenlőséget: 1789 után 1792; a februári forradalom után az októberi… A probléma ott van, hogy soha nincs elég „haragtőke". Ezért kell máshonnan kölcsönözni, vagy kombinálni a harag más (nemzeti vagy kulturális) formáival. A fasiz­must a nemzeti harag dominálja; Mao kommunizmusa a kizsákmányolt szegényparasztok dühét mobilizálta, nem a proletárokét. Ma, amikor a globális harag kimerült, két fő formában találkozunk a jelenséggel: az iszlám képes mobilizálni a kapitalista globalizáció áldozatainak dühét; emellett megjelenik az „irracionális" erőszak, amelynek kirobbantói a fiatalok, de ide sorolhatjuk a latin-amerikai populizmust, a környezetvédő és fogyasztásellenes csoportok megmozdulásait, és az antiglobalista resentment más megnyilvánulásait. A Porto Allegre-mozgalom végül azért nem tudott a harag „globális bankjává" válni, mert nem tudott artikulálni egy pozitív alternatívát.

Ma nagyon is szükséges, hogy elmozduljunk ebből a perspektívából és ne várakozzunk tovább arra, hogy egy esetleges társadalmi összeomlás majd megnyitja az utat a „megváltóként" megjelenő baloldalnak. Talán, hangsúlyozom, talán, a kétségbeesett várakozás és az új forradalmi erő keresése mögött éppen az ellenkező szándék húzódik: az attól való félelem, hogy esetleg megtaláljuk ezt az erőt. Ezért csak egy választ adhatunk azoknak a baloldali értelmiségieknek, akik kétségbeesve várják az új forradalmi osztályt, amelyik „levezényli" az oly régóta várt, radikális társadalmi átalakulást – ez egy régi hopi mondás, amely egy szép he­geli dialektikus „csavarral" az anyagról az alanyra irányítja a figyelmet: „Mi vagyunk azok, akiket vártunk."¹⁰ Ha másra várunk, hogy elvégezze helyettünk a munkát, a saját cselekvéshiányunkat racionalizáljuk. Éppen ezzel a gondolkodással kell szembeállítanunk a kommunista eszményt. Idézzük Badiout:

 

„A kommunista hipotézis érvényes marad, én a saját részemről legalábbis nem látok jobbat. Ha szakítunk ezzel a hipotézissel, akkor semmit nem érdemes többé tenni a kollektív cselekvés te­rén. A kommunizmus horizontja és az Eszme nélkül semmi sincs a történelemben és a politikumban, ami megragadná a filozófust. Foglalkozzon csak mindenki a maga kis ügyeivel, és felejtsük el az egészet. Ebben az esetben igaza van a patkányembernek, ami egyébként sok ex-kommunistára igaz, aki most jutalomra sóvárog, vagy elvesztette a bátorságát. Az Eszméhez és a hipotézishez való ragaszkodás azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy meg kell tartanunk a kritika megjelenésének első formáját, ami a tulajdonra és az államra koncentrált. Valójában a mai előttünk álló feladat, sőt filozófiai kötelességünk éppen az, hogy életre hívjuk a hipotézis létezésének egy újfajta módját."

 

Sajnálatos módon Badiou később egy tisztán kanti fordulattal fejezi be okfejtését, amikor a kommunizmust „szabályozó Eszmének" tekinti, felelevenítve ezáltal az „etikai szocializmus" eszméjét, amelynek az egyenlőség a priori erkölcsi axiómája. Ebből viszont kimarad a társa­dalmi antagonizmusok azon halmazának meghatározása, amelyek szükségessé teszik a kommunizmust – pedig ma is releváns a jó öreg Marx kommunizmusfogalma, ami nem egy eszményt jelöl, hanem egy, a tényleges társadalmi antagonizmusokra reflektáló mozgalmat. Ha „örök Eszményként" képzeljük el a kommunizmust, ezzel azt is állítjuk, hogy a helyzet, amely „megszüli" ezt az eszményt, szintén örök, és azok az antagonizmusok, amelyekre a kommunizmus reflektál, hasonlóképpen nem megszüntethetők. Innen már csak egy lépés a kommunizmus „dekonstruktív" olvasata mint a jelen álma, amelyben megszűnik minden elidegenítő reprezentáció, egy olyan álom, amelyet a saját lehetetlensége táplál.

Melyek tehát azok az antagonizmusok, amelyek továbbra is éltetik a kommunizmus eszméjét? Hol keressük az eszme új módozatát? Könnyű lenne gúnyt űzni a politikai közgazdász Francis Fukuyama a „történelem végét" hirdető elméletéből, illetve abból az állításából, hogy a liberális kapitalizmus a lehető legjobb társadalmi rendszer. De a többség ma Fukuyama követője. A liberális-demokratikus kapitalizmust úgy ünneplik, mint a létező világok legjobbikát; a mi teendőnk csak az, hogy még igaz­ságosabbá, toleránsabbá stb. tegyük ezt a nagyszerű rendszert.

Amikor Marco Cicala olasz újságíró nemrégiben a „kapitalizmus" szót használta a La Repubblica című olasz napilapnak írt cikkében, a szerkesztő megkérdezte, hogy valóban szükségesnek tartja-e a szó használatát és nem tudja-e egy rokon értelmű szóval helyettesíteni, mint pl. „gazdaság"? Mi is bizonyíthatná jobban a kapitalizmus töretlen diadal­menetét az elmúlt három évtizedben, mint az, hogy még a „kapitalizmus" fogalmától is jónak látják megszabadulni?

Egyszerű, de találó kérdés: ha a liberális-demokratikus kapitalizmus nyilvánvalóan jobban működik, mint a többi ismert alternatíva és ha nem a legjobb, de legalább a legkevésbé rossz társadalmi forma, akkor nem jobb-e, ha „felnőttként" beletörődünk, sőt lelkesen támogatjuk? Miért tart­sunk ki a kommunizmus eszméje mellett ilyen reménytelen helyzetben? Ez a ragaszkodás maga is nem a vesztett ügy narcizmusának tipikus megnyilvánulása? Ez a narcizmus nem felel-e meg a tudományos balol­dal domináns attitűdjének, akik azt várják, hogy egy Filozófus megmondja nekik, mit tegyenek – ők ugyan nagyon szeretnének bekapcsolódni a politikába, de nem tudják, hogyan tehetik ezt hatékonyan, ezért várják a Filozófus válaszát. Ez az attitűd, természetesen, maga is hazug: mintha bizony a Filozófus egy varázsszavával kettévágná a gordiuszi csomót. Az egyetlen helyes válasz: ha nem tudod, mit tegyél, akkor senki sem tudja neked megmondani és akkor az Ügy jóvátehetetlenül elveszett.

Ismételten hangsúlyozom: nem elég hűségesnek maradni a kommuniz­mus eszméjéhez, hanem meg kell találni a történeti valóságban azokat az antagonizmusokat, amelyek kikényszerítik az eszme továbbélését. Így napjaink egyetlen igazi kérdése, hogy vajon támogatjuk-e a kapita­lizmus uralkodó naturalizálását vagy elegendő ellentmondást látunk-e a mai globális kapitalizmusban, amelyek megakadályozzák korlátlan ideig tartó reprodukcióját?

(Legalább) négy ilyen antagonizmusról beszélhetünk: a környezeti katasztrófa közelgő fenyegetése; a magántulajdoni jogosítványok alkalmazhatatlansága az ún. „szellemi tulajdonra"; az új műszaki-tudományos fejlődés társadalmi-etikai implikációi (különösen a biogenetikában); és végül, de nem utolsósorban az apartheid új formáinak megjelenése (új falak, nyomornegyedek). Minőségi különbség van az első három és az utolsó között – míg az utolsó a „kirekesztettek" és a „bennlévők" közötti szakadékra reflektál, az első három azokat a területeket érinti, amelyeket Hardt és Negri „közjavaknak" nevez. Ezek társadalmi létünk közös szubsztanciái, privatizációjuk erőszakos cselekmény, amelynek, ha szükséges, erőszakos eszközökkel kell elejét venni. Ide tartoznak a kulturális közjavak, a „kognitív" tőke társadalmasított formái, minde­nekelőtt a nyelv, a kommunikációs eszközök és az oktatás, de a közös közlekedési infrastruktúra, az elektromos hálózat, a posta stb. is. (Ha Billy Gates megkapta volna az annyira áhított monopóliumot, már előállt volna az az abszurd helyzet, hogy egy magánember birtokolja kommunikációs alaphálózatunk software-textúráját.)

A külsődleges közjavakat szennyezés és kizsákmányolás fenyegeti (az olajtól az erdőkig és a természetes élőhelyekig); a belső közjavakat (az emberiség biogenetikai örökségét) pedig a technológiai beavatkozás. Lassanként tudatára ébredünk az óriási pusztító potenciálnak, amely elszabadulva az egész emberiséget megsemmisítheti, ha a kapitalizmus logikájának rendeljük alá a fenti közjavakat. A közgazdász Nicholas Stern helyesen jellemezte úgy a klímaváltozást, hogy az „az emberi történelem legnagyobb piaci kudarca". Így, amikor az amerikai teamvezető, Kishan Koday nemrégiben azt írta: „Egyre nő az igény egy új környezeti világ­polgárságra, és egyre többen tekintik az emberiség közös ügyének a klímaváltozást" – a hangsúly a „világpolgárságra" és a „közös ügyre" esik. Vagyis megjelenik egy globális politikai szervezet iránti igény, amelyik semlegesíti, illetve szabályozza a piaci erőket – és ez már nagyon közel áll egy „teljesen" kommunista perspektívához.

A „közjavak" védelmének szükségessége indokolja a kommunizmus eszméjének újjáéledését: lehetővé teszi számunkra, hogy egy újfajta proletarizálódást lássunk közjavaink „bekerítésében", amely a nincsteleneket kizárja tulajdon szubsztanciájukból, és egyértelműen a kizsákmányolás felé mutat. A ma feladata, hogy „újraírja" a kizsákmányolás politikai gazdaságtanát – kezdve például a nagy társaságok által kizsákmányolt névtelen „kognitív" munkásokon.

Valójában azonban a „kirekesztettek" és a „bennlévők" közötti antagonizmus indokolja igazán a kommunizmus szó használatát. Nincs semmivel sem „magánabb", mint az az államközösség, amelyik fenye­getésnek tekinti a kirekesztetteket, és úgy akarja a problémát megoldani, hogy minél inkább „elkeríti" őket a széles társadalomtól. Más szavakkal, a négy antagonizmus közül a „bennlévők" és a „kirekesztettek" közötti antagonizmust tekintem a leglényegesebbnek; ha megfeledkezünk a kirekesztettekről, minden más antagonizmus elveszíti felforgató élét. Az ökológiai kérdés a fenntartható fejlődés problémájaként jelentkezik. A szellemi tulajdon komplex jogi feladattá transzformálódik. A biogenetika etikai kérdéssé válik. Az ember úgy is lehet környezetvédő, szállhat síkra a szellemi tulajdonért vagy ellenezheti a génmásolást, hogy köz­ben nem sokat törődik a negyedik antagonizmussal – sőt még inkább, hiszen a kirekesztetteket (is) okolhatja például a környezetszennye­zésért. Így nem lesz igazi egyetemesség, csak „magán" problémák a szó kanti értelmében. A Whole Foods-hoz és a Starbuckshoz hasonló korporációk akkor is népszerűek a liberálisok körében, ha határozottan ellenzik a szakszervezeti tevékenységet; de hát elég, hogy a haladás és az egészség címkéjét aggatják termékeikre. Vegyél olyan kávét, amely a korrekt piaci árnál drágább babból készül. Vásárolj hibrid járművet. Vásárolj olyan társaságoktól, amelyek bizonyos előnyöket biztosítanak hűséges kuncsaftjaiknak (a korporációs standardoknak megfelelően). Röviden, ha elfelejtjük a negyedik antagonizmust, egy olyan világban találhatjuk magunkat, ahol Bill Gates a legnagyobb humanitárius, aki Don Quijote-ként küzd a szegénység és a betegségek ellen, Rupert Murdoch pedig a legnagyobb környezetvédő, aki százmilliókat tud mozgósítani médiabirodalmán keresztül.

Amit hozzá kell tennünk – és itt továbblépünk Kanton – az az, hogy vannak társadalmi csoportok, amelyek éppen azért, mert kiszorulnak a társadalmi hierarchia „privát" világából, közvetlenül is az egyetemes­séghez folyamodnak; ők azok, akiket Jacques Ranciere a társadalom „nemrésze részének" nevez. Minden valóban egyenlősítő politikát az „ész nyilvános használatának" egyetemessége és a „nemrész részének" egyetemessége közötti „rövidzárlat" generál. Ez volt a fiatal Marx kom­munista álma: „egyesíteni" a filozófia egyetemességét a munkásosztály egyetemességével. Az ókori Görögország óta demokráciának nevezzük a kirekesztettek megjelenését a társadalmi-politikai térben.

A demokrácia ma uralkodó liberális felfogása egészen más módon kezeli a kirekesztetteket: arra törekszik, hogy minden kisebbségi véle­ményt integráljon. Minden véleményt meg kell hallgatni, minden érdeket számításba kell venni, mindenkinek biztosítani kell az emberi jogokat, tiszteletben kell tartani minden életstílust, kultúrát és gyakorlatot, és így tovább – ez a demokrácia megszállottan védelmezi az összes (kulturális, vallási, szexuális stb.) kisebbséget. A mai demokrácia képlete: türelmes tárgyalás és kompromisszum. Ami elvész, az a proletár pozíció, a kire­kesztettekben megtestesülő egyetemesség pozíciója.

Az új egyenlősítő politika nem egy partikuláris társadalmi erő „projektje" lesz, hanem különböző erők robbanással fenyegető kombinációja. Ami bennünket egyesít, az nem a klasszikus proletariátus mottója, akik, úgy­mond, „csak a láncaikat veszíthették"; bennünket ugyanis az a veszély fenyeget, hogy MINDENT elveszítünk. Azt kockáztatjuk, hogy absztrakt, üres, karteziánus szubjektumokká redukálódunk, amelyeket megfosztot­tak a lényegi tartalomtól, elvették szimbolikus szubsztanciájukat, mani­pulálták génállományukat, és arra kárhoztatták őket, hogy egy élhetetlen környezetben vegetáljanak. Létünk eme hármas fenyegetettsége követ­keztében valamennyien potenciális proletárok vagyunk, akiket lényeg nélküli szubjektivitásra redukáltak, ahogyan Marx írja a Grundrissében. A „nemrész részének" figurája szembesít bennünket saját valódi hely­zetünkkel, és az is etikai-politikai kihívás, hogy ráismerjünk magunkra ebben a figurában – valamilyen módon mindannyian kirekesztettek va­gyunk, mind a természetből, mind pedig saját szimbolikus lényegünkből. Valamennyien potenciális páriák vagyunk, és csak egyféleképpen kerül­hetjük el, hogy ténylegesen azzá váljunk: ha preventíven cselekszünk.

(Fordította: Bartha Eszter)

 

A cikk eredeti címe: Slavoj Zizek: In 1968, Structures Walked on the Streets – Will They Do it Again? (Angolul megjelenés alatt, fordításban itt jelenik meg először.)

 

Jegyzetek

1 Az átmenet részletes leírását lásd in Luc Boltanski és Eve Chiapello: The New Spirit of Capitalism. London, 2005, Verso Books.

2 Catherine Malabou: Que faire de notre cerveau? Paris, 2004, Bayard.

3 Malabou, op.cit., 88. p.

4 Antoine Couder: We own the streets. Aeroports de Paris Magazine, (04/08), 16-20. p.

5 Lásd: Alain Badiou: The Caesura of Nihilism címen tartott előadását az Essexi Egyetemen, 2003. szeptember 10.-én.

6 Op.cit., ibid.

7 John Gray, op.cit., 110. p.

8 Jacques-Alain Miller: From an Other to the other. Lacanian ink, 30, 43. p.

9 Miller, op.cit., ibid.

10 A hopi mondást Daniel Pinchbeck idézi. Lásd uő: 2012. The Return of Quetzalcoatl. New York, 2007, Jeremy P. Tarcher-Penguin, 394. p.