Carlos Mallorquín interjúja Geoffrey M. Hodgsonnal.

Carlos Mallorquín: Valami érdekeset vettem észre az egyetemi tanulmányaiban, mivel először matematikát és filozófiát tanult, nem pedig közgazdaságtant. Hogy is volt ez?

Geoffrey M. Hodgson: Amikor iskolába jártam, nagyon érdekelt a matematika. Elég jól ment, így elhatároztam, hogy matematikát fogok tanulni az egyetemen. Amikor azonban az egyetemre kerültem, bosszantottak a matematika korlátai és az önmagáért való formalizálásra való hajlama. Jobban kezdett érdekelni a filozófia, a politika és a közgazdaságtan.

C. M.: A korlátok a társadalmi és politikai kérdésekre értendőek?

G. M. H.: A társadalmi és politikai kérdések mindig izgattak és a tiszta matematikára való koncentrálás számomra problémává vált az egyetemen. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy átváltottam matematika és filozófia kettős szakra. Nagyon örülök, hogy mindkét tárgyat tanultam, mivel rendkívül hasznosnak érzem mindkettőt abban a fajta munkában, amit jelenleg a közgazdaságtanban művelek.

C. M.: Felfigyeltem arra, hogy középiskolai matematikát is tanított. Érdekes élmény volt?

G. M. H.: El kell mondjam, hogyan váltam középiskolai tanárrá. Alsóéves voltam az egyetemen 1965 és 68 között. Mint tudja, 67-68-ban nagy diáklázadások voltak. Ebben nagyon benne voltam politikailag, akkor marxistaként. Azonban ez a részvétel befolyásolta a diplomajegyeimet. Nem kaptam valami jó osztályzatokat az alapdiplomámra. Először úgy tűnt, nincs sok esélyem, hogy folytassam a tanulmányaimat a mester fokozatért; ezért lettem középiskolai tanár. Ez kézenfekvő megoldás volt, mivel a szüleim is középiskolai tanárok voltak. Nagyon élveztem a matematikatanítást, mivel jól átláttam a tárgy alapjait. Azonban négy év után elhatároztam, hogy megpróbálok visszajutni az egyetemi világba, hogy közgazdaságtant tanuljak, a tárgyat, amit igazán akartam. Mialatt középiskolai tanár voltam, írtam egy máig kiadatlan munkát, egy kísérletet arra, hogy matematikai alapokat hozzak a marxizmusba. Ez elég volt ahhoz, hogy a Manchesteri Egyetem vállalja a kockázatot, és felvegyen a mesterképzőbe, annak ellenére, hogy az alapdiplomám gyengén sikerült. Tehát visszatértem az egyetemre, és két évet tanultam közgazdaságtant. Meg is szereztem a mester fokozatot. Sokféle tanárom volt. Néhányan nagy hatást tettek rám. Kettejüket külön ki szeretném emelni. Először is, ott volt David Laidler¹ , aki monetarista közgazdász. Most Kanadában él. Nagyon barátságos és érdekes ember, de az elméleti kiindulópontja nagyon különbözik az enyémtől.

C. M.: Érdekes, hogy épp ő böngészte át az ön marxista érveléseit.

G. M. H.: Laidler nagyon jó tanár, a legvilágosabbak és a legjobbak egyike azok közül, akiket ismerek. Nagyon jó egyetemi alaptankönyveket írt. Kiválóan kommunikál. Jól kijöttem vele; no, nem azért, mert egyetértettünk, hanem mert mindkettőnket nagyon érdekelt a közgazdasági elmélet. Meg akartam érteni, hogyan működik a neoklasszikus közgazdaságtan. Belülről akartam megismerni és ezután kritizálni. Úgy vélem, a felszínes kritika rendkívül rossz dolog. Meg kell ismernünk azt, amit épp bírálni próbálunk.

C. M.: És ki a másik tanár?

G. M. H.: A másik nagy hatású tanárom Ian Steedman² volt. Politikailag közel állt a marxizmushoz, de független gondolkodóként. Nagy tisztelet övezte, mint a Sraffa-féle közgazdaságtan elméleti szakemberét. Számos jelentős eredményt ért el a tőkeelmélet és a nemzetközi kereskedelem elmélete terén. Rendkívül jólesett, hogy elvállalta a mester diplomadolgozatom konzulensének szerepét. A dolgozat a Sraffa-féle elemzést alkalmazta a munka-értékelméletre az úgynevezett együttes termelés esetén, azaz amikor egyszerre többfajta terméket állítunk elő. Akkor ez egy érdekes szakfeladat volt számomra. Fontos folyományai voltak. Steedman és én is arra a következtetésre jutottunk, hogy a munka-értékelmélet formalizálása nehézségekbe ütközik, részben épp az együttes termelés problémája miatt. Steedman erről az Economic Journalban publikált egy cikket 1975-ben, és egy könyvet is írt 1977-ben Marx Sraffa után címmel.³ Nagy hatású, éles, kritikus munka volt.

C. M.: A hetvenes évek közepéről beszélünk?

G. M. H.: Igen.C. M.: Még nem érkezett el akkor az intézményi közgazdaságtanhoz. Olvasott már korábban e témában? Akkoriban részt vett a szocialista közgazdászok éves konferenciáján (Conference of Socialist Economists – CSE), de amit valójában kérdezni akarok: politikailag aktív volt-e valamilyen szervezetben?G. M. H.: Akkor politikailag aktív voltam. Körülbelül 1967-től 74-ig számos marxista csoportban tevékenykedtem. Akkor ezek virágoztak, és sok közülük közel állt a trockizmushoz. Néhány ilyen csoport még mindig létezik, de ma kisebbek. Újra csatlakoztam a Munkáspárthoz 1974-ben. Először egyfajta kritikus marxista voltam, de a politikai álláspontom ezután változott. Parlamenti képviselőjelöltté váltam 1979-ben. Egy konzervatív választókerületben indultam, sikertelenül. Akkortájt aktív voltam a politikában, és beszálltam az elméleti vitákba is. Például 1977-ben írtam egy könyvet Szocializmus és parlamenti demokrácia címmel. Ez kísérlet volt arra, hogy amellett érveljek, hogy a szocialistáknak, legalábbis fejlett demokráciákban, tisztelniük kell a parlamentarizmust. Ez a könyv a hatvanas évek végi és hetvenes évek eleji szélsőségesebb politikának a kritikája volt. Nagyjából 1979-ig kettős utat jártam. Egyrészt aktív voltam a Munkáspártban, másrészt közgazdasági elméleti vitákat folytattam a Sraffa-féle elemzést alkalmazva azzal a céllal, hogy megpróbáljam eltávolítani a dogmatikus és hamis elemeket a marxista elméletből úgy, hogy közben fenntartsam a marxista elemzés néhány hathatós és lényegi elemét. Amikor marxistákkal álltam szóba, az volt a szándékom, hogy megszabadítsam a marxizmust a dogmáktól. Sosem szerettem az alaptételek dogmatikus megközelítését.

C. M.: Mikor kezdte el tanulmányozni az intézményi közgazdaságtant? Mi vitte rá? Az, hogy sok hiányosságot talált a marxizmusban politikailag és elméletileg is?

G. M. H.: 1979-ben választották Margaret Thatchert első ízben miniszterelnökké. Az volt az előérzetem, hogy Thatcher, sajnos, hosszú ideig hatalomban maradhat. A legkevésbé sem szerettem volna ellenzéki politikusi karriert befutni. Végül feladtam minden képviselői pályával kapcsolatos tervemet. Fokozatosan feladtam politikai aktivitásomat, és több időt szenteltem közgazdasági kutatásaimnak.A tudós énem egyre inkább aggódott a marxizmus akkori fejlődési iránya miatt, azokon túl, amiket már említettem. Jon Elster⁴ , John Roemer⁵ és mások elkezdték formalizálni a marxizmust a racionálisan cselekvő egyén modellje alapján. Néhányan azt hitték, hogy ez a marxizmust jól fésültté teszi, de én nagyon aggódtam. Addigra már egyébként is kialakult a véleményem a deduktív és a matematikai modellek általános korlátairól. Továbbá arra a felismerésre jutottam, hogy a racionálisan cselekvő egyénre alapozott modell a fő áram központi hiányossága. Furcsa és ijesztő volt látni, hogy marxisták is a keblükre ölelik. Ekkor más is történt. Alkalmam nyílt Amerikába menni egy évre. Így egy évig tanítottam az 1980/81-es tanévben a Bennington College-ban, Vermont államban. Edward Nell játszott kulcsszerepet abban, hogy megkapjam ezt a vendégprofesszori állást. Nell egyfajta marxista-sraffaista keynesiánus.

C. M.: Van egy nagyon jó könyve a neoklasszikus közgazdasági elmélet kritikájáról.⁶

G. M. H.: Sok könyvet írt. Bennington kis egyetem nagyon érdekes történettel. Ez az az egyetem, ahol a nagy intézményi közgazdász, Polányi Károly A nagy átalakulás című könyvének többségét papírra vetette. Polányi 1964-ben halt meg, de munkatársa, Harry Pearson⁷ még ott volt. Azért mentem Amerikába, hogy kitágítsam a látóhatáromat. Ott ismertem meg jobban a régi intézményi közgazdaságtant. Amikor 1981-ben visszatértem Amerikából, szellemi átalakuláson mentem keresztül. Bárcsak hamarabb megszabadultam volna mind a dogmatikus, mind az analitikus marxizmustól. Egyúttal kerestem a közgazdasági problémákról való gondolkodás más módját. A tudományos világban akkor eléggé elszigetelt voltam. Akkor nem voltak olyan hálózatok, amelyekhez fordulhattam volna. Állást is változtattam. A Newcastle Polytechnicre mentem, amit ma University of Northumbriának hívnak. Kitűnő munkakörülményeket biztosítottak számomra, ahol kutathattam és beleáshattam magam az intézményi közgazdaságtanba.

C. M.: Valóban, foglalkozott a demokratikus vagy parlamentáris tervezéssel, és könyvet is írt róla.

G. M. H.: Igen. A nyolcvanas években megmaradt korábbi érdeklődésem a tervezés, a munkás-részvétel, továbbá a piacok és a tervezés kapcsolata iránt. A Demokratikus gazdaság című könyvemet 1984-ben adtam ki. Elméleti kérdéseken is dolgoztam. Kutatásaim során a következő jelentős pont az 1988-ban megjelent könyvem: Közgazdaságtan és intézmények: a modern intézményi közgazdaságtan kiáltványa.⁸ Ez a könyv kísérlet az új intézményi közgazdaságtan rendszerezésének megkezdésére. Ez a neoklasszikus közgazdaságtan alapfeltevéseinek kritikája és kísérlet egy ezt felváltó megközelítés elindítására. A korai nyolcvanas években nem nagyon hivatkoztak a munkámra. Engem nem hívtak gyakran nemzetközi közgazdasági megbeszélésekre vagy kongresszusokra. 1988 után a légkör változni kezdett. Például a Nemzetközi Joseph Schumpeter Társaság 1988-ban alakult. Személyesen részt vettem az Evolúciós Politikai Gazdaságtan Európai Társaságának megalakításában 1988-ban, ami újabb kapcsolati hálót nyújtott az evolúciós és intézményi közgazdászok számára. Richard Nelson és Sidney Winter könyve, A gazdasági változások evolúciós elmélete⁹ 1982-ben jelent meg, és egyre nagyobb hatást gyakorolt. A nyolcvanas évek végére felgyorsult a mozgás. Nyitás történt, nem a közgazdaságtan tanszékeken, hanem más egyetemi területeken, mint például az üzleti iskolákban. Először ez a folyamat nem volt különösen erős Angliában, de azóta ez megváltozott. Azt vettem észre, hogy egy széles nemzetközi mozgalom részese vagyok. Összefoglalva, 1988 és 2000 között elég jelentős növekedés következett be mind az intézményi, mind az evolúciós munkák terén. De ezek közül jó néhány a közgazdasági tanszékeken kívül született. Nagy változás következett be, de még mindig van némi lehetőség a továbblépésre. Ami engem illet, elöntenek a szemináriumi és kongresszusi meghívások.

C. M.: Ezzel valószínűleg nagy vonalakban jól le tudja írni a múlt és jelen közgazdaságtanát. Hadd említsek néhány példát önnek. Az utóbbi tizenöt évben Dél-Amerikában, úgy gondolom, nem közgazdászokat képzünk, hanem jó magánkönyvelőket. Nem kétlem, hogy kitűnően használható technikákat sajátítanak el, jók matekban és könyvelésben, de nem közgazdászok. Meg tudnak oldani talányos algebrai egyenleteket, felállítani ökonometriai modelleket, de nem tanítják nekik sem a közgazdasági gondolkodás történetét, sem a filozófiát. Észlel változást?

G. M. H.: Amíg az intézményi és evolúciós közgazdaságtani aktivitás erősödött, egy ezzel ellentétes szűkülő folyamat játszódott le a közgazdaságtan tanszékeken. Ezt a változást látom az utóbbi huszonnyolc évben. Amikor 1972-ben a Manchesteri Egyetem közgazdaságtan tanszékére mentem, egyike volt a legtekintélyesebb tanszékeknek Angliában. Ennek ellenére nagyon sokrétű volt. Volt ott számos marxista, mint Pat Devine¹⁰ , David Purdy és Ian Steedman. Voltak keynesiánusok és monetaristák is. Ma nagyon mások a dolgok Manchesterben és másutt is.

C. M.: Pluralizmus?

G. M. H.: A manchesteri tanszék egyszerre volt komolyan tudományos és pluralista is. Még a monetaristák is valós problémákkal foglalkoztak. Az olyan emberek, mint David Laidler nem törődtek matematikai rejtvényekkel. Távol álltak ettől. Ő az infláció kérdését akarta megérteni és ezzel befolyásolni, megpróbálta megkeresni az oksági összefüggéseket. Ilyenfajta légkör uralkodott akkor. Sok közgazdász valós világproblémákkal foglalkozott. Ez a hozzáállás elég elterjedt volt. A hetvenes években a legjobbnak tartott közgazdasági tanszék Cambridge-ben működött, amelyet még Joan Robinson, Káldor Miklós, Piero Sraffa és a hozzájuk hasonló gondolkodásúak határoztak meg. A hetvenes évek elején a matematikai cikkek aránya is jóval kisebb volt a legjobb nemzetközi közgazdasági folyóiratokban, mint manapság.

C. M.: Valószínű, hogy nem a matematikát magát kell kérdőre vonni, hanem a mögötte húzódó feltételezést, hogy csak egyfajta érvrendszerben használhatjuk a matematikát.

G. M. H.: Ma a legtöbb közgazdaságtan tanszéken hiányzik a szellemi pluralizmus. Az utóbbi években úgy alakult, hogy a közgazdaságtan csak egyfajta megközelítést közvetít, egy alapállást arról, hogy miként kell a dolgokhoz nyúlni. Kevés a vita ennek valóságtartalmáról. Sok egyetemen egyszerűen el kell fogadni, vagy mehetsz más tanszékre.

C. M.: Hogy történt ez? A tantárgyak változtak, vagy új tanárok tűntek fel?

G. M. H.: Úgy vélem, ez globális jelenség. Számos hatóerő áll a folyamat mögött, de a legfontosabb, hogy a második világháború után az Egyesült Államok egyeduralkodóvá vált a nyilvános közgazdasági viták és az ötletgyártás terén. A háború utáni amerikai közgazdászok technokrata módon közelítettek a tárgyhoz. Mindenki más ebben az amerikai mintában próbál jobb lenni. Anglia nagyon erős közgazdaságtudományi hagyományokkal bírt a hetvenes évekig, olyan nevekkel, mint George Shackle, Káldor Miklós, Joan Robinson, John Hicks és sokan mások. Ma csak nagyon kevés kiemelkedő név van ebben az országban. Ezzel ellentétben Amerika gyorsan növelte részarányát a vezető közgazdászok tekintetében. A nyolcvanas évekre sok vezető angol közgazdász úgy érezte, hogy Amerikát követni kell, és így általános egyensúlyelméleti kérdésekkel, és a makroelmélet mikroszintű megalapozásával kezdtek foglalkozni. Most a játékelmélet a divat mindenütt. A nyomás egyazon irányba mutat, így a tárgy egyre kevésbé pluralisztikus. Továbbá a matematikai technikák alkalmazásának rögeszméje is erősödött. Az utóbbi években az angliai "kutatásértékelési eljárások" tovább erősítették ezt a folyamatot. Angliában az egyetemek pénzük jelentős részét az államtól kapják. Ennek a pénznek nagy részét a kimutatott kutatási erő alapján osztják szét. Rendszeresen értékelik a tanszékeken folyó munka színvonalát, melyet a pénzt az értékelő bizottság minősítése alapján kapják. A nyolcvanas és kilencvenes években ez az eljárás egyre fontosabbá vált. A közgazdaságtan területén az angliai közgazdászok szakmai szervezetének, a Királyi Közgazdasági Tanácsnak van döntő szava, amelyet a nyolcvanas évekre már teljesen a neoklasszikus közgazdaságtan uralt. A közgazdaságtani tanszékek csupa olyan jelzést kaptak, hogy a magasabb kutatási pontszámok eléréséhez a siker egyedüli kulcsa, ha neoklasszikus technikákat alkalmaznak. A jó besoroláshoz vezető játékelméleti és ökonometriai szakembereket kell felmutatni. A következő értékelési körben tovább szorult a hurok, mivel az emberek e jelzések mentén kezdtek el cselekedni, kialakítva egy ördögi kört. Ez kényszerűen a távlatok lassú beszűkülését vonta maga után. E folyamat az utóbbi tíz évben vészjóslóan nyilvánvalóvá vált. Ma az angliai közgazdaságtan még az amerikainál is szűkebb területet ölel fel, különösen, ha Latin-Amerikához és néhány más országhoz hasonlítjuk. Ahogy már említettem, az intézményi közgazdaságtan munkáinak nagyobb részét Angliában és másutt is a közgazdasági tanszékeken kívül végezték, például üzleti iskolákban és így tovább.

C. M.: Azt hiszem, Amerikában az intézményi közgazdaságtant politikai eszközökkel verték meg. Sok állítását nem cáfolták elméletileg. Néhányat nem lehet megvédeni, de általában nincs benne sok hézag.

G. M. H.: Az amerikai intézményi közgazdaságtan nagyon erős volt a húszas és a harmincas években, de a harmincas évekre elkezdtek széthúzni és elméletileg szétforgácsolódni. Az értelmiség hangulata gyorsan változott Amerikában. Az intézményi közgazdaságtan kiindulópontja számára többé már nem volt vonzó az ember. Az intézményi közgazdaságtan eredetileg az ösztönök pszichológiájára, evolúciós elvekre és pragmatikus filozófiára épült. De mindezek a dolgok igen divatjamúlttá váltak Amerikában a húszas évekre. Az intézményi közgazdaságtan ugyan erős mozgalom maradt a harmincas években, de elvesztette elméleti összetartását. […]A politikai befolyását tekintve az intézményi közgazdaságtan megsínylette a hidegháborút. A harmincas években művelői erősen támogatták Roosevelt New Deal-programját. Szintén igen aktívak voltak a korlátozott tervezésben, árszabályozásban, a bankrendszer intézményi átalakításában és így tovább. Nagyban kivették a részüket a kormányzati tanácsadásban, az ehhez való hozzájárulásukat eddig alábecsülték. Azonban a hidegháború és a McCarthy-korszak kezdetével nagyon nehézzé vált az amerikai intézményi közgazdászoknak ilyen elnyomó ideológiai környezetben működniük. Ezek az események hozzájárultak marginalizálódásukhoz.

C. M.: Úgy tudom, új könyvet ír, amelyben a tizenkilencedik századtól fellépő főbb szerzőket taglalja, és egyik fejezetében foglalkozik Talcott Parsonsszal is. Úgy vélem, érdekes személyiség, mivel valamilyen okból eltér a főiránytól. […]

G. M. H.: Parsons nagyon érdekes eset. Nem igazán köztudott, hogy intézményi közgazdásznak tanult Walton Hamilton és Clarence Ayres tanítványaként az Amherst College-ban Massachusetts államban. Utána a London School of Economicsra ment, doktori címét pedig Heidelbergben szerezte. Folyékonyan tudott németül, így Sombartot, Marxot és Webert eredetiben olvasta. Újra köztudatba hozta Weber nézeteit Amerikában és az angolul beszélő világban. Egyetértek magával, hogy stratégiai számítás is van pályafutásában. A Harvardra 1927-ben tért vissza, nem a szociológiai tanszékre, mert nem volt ott ilyen egészen az utóbbi időkig, hanem a közgazdasági tanszék tanáraként. A Harvard tanszéke akkor szilárd neoklasszikus alapokon állt. Ez volt a fő központja az intézményi közgazdaságtan talaján álló tanszékek bírálatának, mint a Columbia, Wisconsin és a Berkeley egyetemeké. Még Chicagóban is ott volt Frank Knight, aki gyakran nevezte magát institucionalistának. Sok vezető egyetem, a Harvard kivételével, erős intézményi közgazdaságtani elemeket tartalmazott. Szóval, Parsonsnak ebben a környezetben kellett érvényesülnie. Schumpeter szerepe is érdekes. Miután meglátogatta a Harvardot, teljes professzori állást kapott ott. Schumpeter szintén nagyon kritikusan viszonyult az intézményi közgazdaságtanhoz, legalábbis amikor Amerikában volt. De korábban Németországban némiképp szimpátiával viseltetett a történelmi iskola néhány gondolata iránt. Szóval, úgy tűnik, Schumpeter szintén hirtelen stratégiai karrierdöntést hozott, erősebben támadva az intézményi közgazdaságtant. […]

C. M.: A neoklasszikus közgazdaságtan dominanciáját mind a politikában, mind az elméletben adottnak véve úgy tűnik, nincs semmi tere, hogy beszéljünk a világban növekvő szegénységről, vagy arról, hogy esetleg valami félresikerül…

G. M. H.: Az a személyes meggyőződésem, hogy a nyomor és az egyenlőtlenség a két legfontosabb kérdés, ami az emberiség előtt áll. A kormányok hihetetlen nagy szégyene, hogy ezek a témák nem szerepelnek a legfontosabb tennivalók közt. A közgazdászok, néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve, szintén nem nagyon bíbelődnek ezekkel. Mindazonáltal az ideológiai légkör az utóbbi tíz évben változott kissé, és a közgazdászok gazdaságpolitikai értelemben nyitottabbá váltak. Ami a szakpolitikai vitákat illeti, a nyolcvanas évek a neoliberális közgazdaságtan ideológiai dominanciája miatt rossz periódus volt. A szakpolitikai viták – különösen a hidegháború 1989-es vége óta – nyitottabbak. Manapság még a neoklasszikus közgazdászok között is elég különböző nézeteket találhatunk. Például Joseph Stiglitz kritizálta a Világbank politikáját. A hidegháború vége miatt a Nyugatnak nem kell annyira védekeznie és védelmeznie a szabadpiaci gazdasági nézeteket. Így nagyobb az ideológiai választék, ellenben a nyomor és egyenlőtlenség kérdései még nem szerepelnek az elsőrendű feladatok között.

C. M.: Anélkül, hogy előreugranánk az utópia felé, úgy hiszem, utópiákat kell építenünk.

G. M. H.: Ezt részletesen tárgyaltam a legújabb könyvemben, a Közgazdaságtan és utópiában.¹¹ A századvéget használtam kiindulópontként, hogy két nagy utópiát megvizsgáljak. Az egyik a szocializmus. A szocializmus a XX. század utópiája volt. Sokan bejelentették halálát, de még mindig élő gondolat. A másik nagy utópia a liberalizmus szabad és korlátlan szabadpiaca. Nagyjából mindkét utópia megbukott.Támogatom az utópikus gondolkodást abban az értelemben, hogy szükségünk van jövőképekre. Nekünk, társadalomtudósoknak kötelességünk a választható lehetőségeket mérlegelnünk. Minden szakpolitikai kérdés megfontolása magában foglal utópikus gondolkodást. Azonban ellene vagyok az olyasfajta merev utópikus gondolkodásnak, amikor az egy rögzített menetrend teljesítését jelenti; ez jellemzi a klasszikus utópista megközelítést. Hiszek az evotópiában, a fejlődő jövőképben. Az én utópikus nézeteim azon a hiten alapszanak, hogy olyan jövőn kell gondolkodunk, amelyben nincs nyomor, nagyobb az egyenlőség, és nem következik be környezeti katasztrófa.

C. M.: Új intézményeket kell alkotnunk.

G. M. H.: Természetesen.

C. M.: A jelenlegi nemzetközi intézmények a hidegháború korszakát szolgálták, nincs mentség további létezésükre.

G. M. H.: Az új globális intézmények építése nagy problémákat vet fel. Azonban ez az egyik nagy téma a XXI. század feladatlistáján. Világos, hogy a nemzeti kormányok egyedül nem képesek a fő globális kérdések kezelésére. Kibővített együttműködésre van szükségünk, és/vagy nemzetek feletti intézményekre. Sok ilyen intézmény, mint a Világbank és a Valutaalap, megbukott a múltban. De néhány globális intézmény léte kulcskérdés, hogy megfelelő rendszereket hozzunk létre a katasztrófák megakadályozásának segítésére és az égető problémák kezelésére.(Eredeti megjelenés spanyolul: Este Pais, Mexico, 2001. március; illetve Carlos Mallorquin [szerk.]: La economía entre-vista. UCM, Mexico, 2003, 23-40.)

 (Fordította: Bózsó Péter)

Jegyzetek

¹ Például: Monetarism, microfoundations and the theory of monetary policy. University of Western Ontario, 1988; és Taking money seriously and other essays. Massachusetts Institute of Technology, 1990.

² Többek között: The value controversy. New Left Books, London, 1981; Fundamental issues in trade theory. St. Martin, New York, 1979.

³ Ian Steedman: Marx after Sraffa. New Left Books, London, 1977.

⁴ Többek között: Making sense of Marx. Cambridge University Press, 1985.

⁵ Például: John Roemer (ed.): Analytical Marxism. Cambridge University Press, 1986.

⁶ E. Nell – Martin Hollis: Rational Economic Man. Cambridge University Press, 1975.

⁷ Például: Trade and Markets in the Early Empires. The Free Press Glencoe, 1957.

⁸ G. M. Hodgson: Economics and Institutions. University of Pennsylvania Press, 1988.

⁹ Richard Nelson – Sidney Winter: An Evolutionary Theory of Economic Change. 1988.

¹⁰ Lásd a vele készített interjút az Eszmélet 31. számában, 53-58.

¹¹ G. M. Hodgson: Economics and Utopia. Routledge, London – New York, 1999.

John Perkins: Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai. Ráció Kiadó, Budapest, 2006.

Nemrég egy igen fiatal és korszerűen pimasz újdondász az egyik napilapban lesajnáló "kritika" alá vetette Noam Chomsky politikai munkásságát a nyelvész-közíró egyik új könyvének hazai megjelenése kapcsán. A szofisztikáltnak igazán nem ható cikkecske végén a slusszpoén az a szinte elviselhetetlenül ostoba megjegyzés volt, hogy ugyan miért gond az, ha a világ gazdaságát néhány száz multinacionális nagyvállalat irányítja. Az ifjú szerző szerint nem akarhatnak a nagy cégek semmi rosszat, hiszen nem bűnözők vezetik azokat. Ez a már 19. századinak is kiábrándító politikai korlátoltság és arrogáns tudatlanság jutott az eszembe, amikor John Perkins kötetét olvasni kezdtem. Hiszen a maga nagyon is ellentmondásos és úgyszintén nem túl elmélyült módján Perkins, az egyik multi egykori vezető munkatársa éppen azt bizonygatja, hogy de bizony nagyon is gazemberek a tőke megszemélyesítői.

A világsikerű, itthon a Ráció Kiadó jóvoltából viszonylag gyorsan magyarul is olvasható kötet¹ mintha akarva vagy akaratlanul a naiv és idealista kapitalizmuskritikákat, ellenérzéseket volna hivatott megdönthetetlennek látszó tényekkel alátámasztani. Azt mindenesetre előrebocsáthatjuk, hogy legyenek bármilyen hátsó szándékai a szerzőnek vagy az őt mozgatóknak, úgy látszik, hogy a kapitalizmus mostani létezési stádiumának történései, komolyabb tudósok szerint² strukturális válságának jelei már oly mértékben érezhetők a világ boldogabbik felén is, jelesen a momentán még világelső nagyhatalom Amerikai Egyesült Államokban, hogy a ma még meglehetősen körvonalazatlan félelmek, kiábrándulások, kritikák korábban elképzelhetetlen módon törnek felszínre itt-ott. Szó sincs róla, hogy el akarnám túlozni ezeknek a mozgalmaknak vagy magányos ellenállóknak a jelentőségét, de az mégiscsak mutat valamit, hogy a nagyjából az 1970-es években kezdődött s a Szovjetunió összeomlásával átszíneződött világkapitalizmus nemcsak a fenyegető klímaváltozással, a sokakat elriasztó egyre cinikusabb, hedonista fogyasztási kultusszal vagy a riasztó jövőtlenséggel veszi a kedvét egyre többeknek a gazdag világban, hanem azzal is – és főleg azzal -, hogy egyre kevésbé kívánja, vagy helyesebben szólva, tudja fenntartani a korábbi kivételezett helyzetet, mondjuk, az amerikai munkásság számára. Michael Moore, a világszerte egyszerre ünnepelt és kiátkozott amerikai dokumentumfilm-rendező éppen az amerikai autóipar elsorvadásáról, valamint a korábbi virágzó városok és lakóik tönkremenéséről készített filmjeivel robbant be az észak-amerikai és a nemzetközi köztudatba.³ Mivel a Roger and Me (Roger és én) 1989-ben készült, esélye sem volt arra, hogy itthon bármilyen közfigyelmet kapjon. Bátrabb forgalmazók és tévétársaságok az elmúlt években nálunk is vetítik Moore műveit, s a magyar médiában a rendezőt (aki nem mellesleg több könyv szerzője is) megkülönböztetett gyűlölettel ostorozzák, leszólva filmes nagydíjait, tehetségét, kétségbe vonva hitelességét. Az USA-ban – főleg a növekvő számú vesztesek szemében – egyike a modern kor kultikus hőseinek. Immár több évtizedes, következetes munkássága magasan felette áll Perkins könyves próbálkozásának, de abban nagyon hasonlítanak, hogy Amerikán pusztán az "amerikai eszmét" kéri számon ő is. Csakis az "emberarcú kapitalizmust", azt, ami az amerikaiak nagyobb részének korábban kétségkívül kijárt. Moore tehetsége és tisztessége miatt jóval tovább jut ezzel az egyszerű szembesítéssel is, mint John Perkins, aki pedig nem a kisemberek, hanem a topmenedzserek szempontjából láthatta a világot – ha igaz, amit állít magáról. Perkins ráadásul, vallomása szerint, halálosan titkos ügyeket fecseg ki. Egy nemzetközi energetikai befektetéseket menedzselő cég befolyásos munkatársaként, ahogy állítja, maga is részt vállalt egy világméretű összeesküvésben. A globális kapitalizmust afféle gonosz összeesküvésként mutatja meg egykori összeesküvőként. Az összeesküvők célja, mint a történelem során mindig is, pénz és hatalom; az eszközeik: megvesztegetés, törvényszegés, erőszak, akár gyilkosság is. S mivel ez a játszma világméretű, képes lehet a világ (az emberi világ) elpusztítására is. A könyv írója folyton az amerikai alapító atyákra hivatkozik, s arra, hogy Amerika életet, szabadságot és boldogságot ígér mindenkinek, de elsősorban az amerikaiaknak, viszont egyre kevésbé akarja betartani az ígéreteit. A szerző szerint a korábbi álmokkal, szép célokkal szemben – erről, mondjuk, az indiánok egészen más történetet ismernek – manapság a nagyvállalatok, bankok és az állam (az USA) korporációja hozza előnytelen gazdasági helyzetbe a világ többi részét, s az összeesküvők gátlástalan új bandája nem lát más célt, mint a gazdasági növekedést és a parttalan fogyasztást. Vagyis Perkins viszonylag pontosan leírja a kapitalizmus lényegét, és nagyon elszomorodik attól, hogy ez tényleg így is van, sőt, egyre inkább így van a gyakorlatban. Elképed attól, hogy miközben a termelés soha nem látott módon növekszik és egyre hatékonyabbá válik, a világ gazdagjai s szegényei között a különbség exponenciálisan növekszik.

Tehát a – mondjuk úgy – elméleti alapkérdésekben Perkins a cikk elején emlegetett ifjú magyar szerzővel azonos szinten marad, csak ő éppenséggel utálja a mai kapitalizmust. Kár Perkinstől számon kérni a történeti ismereteket, ilyesmiben az amerikaiak jó része soha nem jeleskedett. Az is valami, ha egy kiugrott üzletember néhány latin-amerikai ország példáján megérti, hogy micsoda botrányos kapcsolatban is áll egymással a kontinens északi és déli része. A tájékozottabb olvasó legfeljebb legyint rá, hiszen ő tudja, hogy ez a kapcsolat a kezdetektől égbekiáltóan igazságtalan, csak a módszerek változnak, ahogy telik az idő. Különben is, a könyv további részében megismerjük a szerző életútját, azt a tipikus, kisebbségi komplexusos, velejéig képmutató republikánus családi és alsó középosztályi miliőt, amelyik kitermelte őt, s rögtön megértőbbek leszünk azzal a rossz amerikai, földhözragadt linearitással, amellyel szerzőnk elbeszéli a sztoriját. Egyébként tán éppen ez a személyes életút a legeredetibb része a könyvnek, hiszen privát emlékeit, egykori önmagát valóban kérlelhetetlenül őszintén igyekszik megörökíteni. A történet azon a ponton kezd gyenge kémthrillerré válni, amikor hősünket beszervezik, illetve nem is. Kapcsolatba kerül ugyan a National Security Agencyvel,⁴ de hivatalosan nem válik ügynökké, sőt, a modern gazdasági összeesküvés szabályainak megfelelően egész pályája egy magáncégnél zajlik. A legkínosabb és legkevésbé hihető része a "mesének" az, ahogyan egy titokzatos szexbomba beszervezi őt EHM-nek, economist hit mannek, magyarán gazdasági bérgyilkosnak. Egyébként is oly szájbarágósan és életidegen módon szólalnak meg jó és rossz hősei, hogy az embernek néha az az érzése, mintha a szerző eredetileg filmforgatókönyvet akart volna írni, de amit ajánlott, az még Hollywoodban is bugyutának látszott. Az is lehet persze, hogy Perkins jobban ismeri elsődleges célközönségét, a hozzá hasonló amerikaiakat, s úgy hiszi, nekik sokszorosan megrágott és kiköpött egyszerűség kell. Pályája és történetei szinte illusztrációi az újságokból így-úgy megismert amerikai "disznóságoknak", Ecuadortól Indonézián, Iránon, Szaúd-Arábián át Hondurasig és Irakig.

Ő maga így foglalja össze tevékenysége lényegét, ami terepmunka után programtervezetek készítését jelentette egy-egy ország energetikai fejlesztéseit illetően: "Valamennyi ilyen programtervezetnek az volt a kimondatlan célja, hogy a beruházásban részt vevő cégek nagy profithoz jussanak, a fogadó ország néhány gazdag és befolyásos családja hasznot húzzon belőle, ugyanakkor biztosítsa a világ különböző országainak hosszú távú pénzügyi függését és így politikai lojalitását."

Perkins azt is elmondja – s ezen szavai nem is érdektelenek -, hogy miért váltott át az USA a korábbinál még titkosabb játszmákra, és a könnyen lebuktatható CIA-ügynököket miért helyettesítették egyre gyakrabban a függetlennek látszó, magáncégeknél működő szakértőkkel. A sztori 1951-ig, Reza Pahlavi Iránjáig nyúlik vissza, s úgy látszik, az ott alkalmazott finomabb eszközök még mindig működnek. Ugyanis, ha az országokat nagyon előnytelen eladósodásba hajszoló "szakemberek" (politikailag) megbuknak, akkor az állam széttárja a kezét, s a politikusok csóválják a fejüket a túl mohó magáncégek láttán. Perkins először, már igazi EHM-ként, Indonéziában tevékenykedett. Az ország gazdasági és politikai behálózásának leírása nem újdonság ugyan – legfeljebb annyiban, hogy eleddig ezt a másik oldal, vagyis az "új gyarmatosító" szavaiból még nemigen hallottuk -, mégis elég fontos és tisztességes leírásnak látszik. Annál kínosabb a később is egyre gyakrabban felbukkanó nosztalgiázó giccs, mellyel nyakon önti a tradicionális közösségekben élő, boldog és kedves szegények alakját – azon sajnálkozva, hogy ezeket a bennünket, fehéreket etnográfiailag olyannyira szórakoztató életformákat szétrombolja a csúnya kapitalizmus. Az Amazonas dzsungeleiben kőkori körülmények között élő indiánok viszonyai s a délkelet-ázsiai mélyszegénység Perkins láttatta értékei iránt – s egyáltalában: minden múlt utáni nosztalgiázás iránt – érzéketlen kapitalizmuskritikusoknak ezekhez a részekhez meglehetős önfegyelemre van szükségük.

A kötet, szerencsére, nem csak ebből áll: vannak érdekes elemek Torrijos Panamájának történetében és abban a párhuzamban, amit Perkins felfedezni vél az 1970-es évek gazdasági stratégiája és a 90-es évek meg a mai iraki háború között. Perkins a katonai-ipari komplexum kapcsán (a magyar kiadás "katonai-ipari összefonódás" alakban használja a közhasználatú kifejezést) McNamarát⁵ mint az EHM-ek előfutárát, előképét emlegeti, s ez a részlet sem érdektelen. (McNamara hivatalosan nem, de amúgy privátim rendszeresen adott tanácsot az új fiúknak, így Perkinsnek is.) Az sem újdonság – de nem árt, ha igaz, első kézből újraolvasni -, ahogyan a szaúdi "biznisz" során éppen az USA kezdi el komoly méretekben pénzelni az arab terrorizmust. Hasonlóan érdekes az iráni iszlám forradalom történetének olvasata a szerző sajátságos szemszögéből.

Perkins következő "munkahelye" Kolumbia, ahol megint egy szép nő várja, de ezúttal a jó cél felé próbálva őt hajlítani. Ennél jóval érdekesebb az, ahogyan a szerző rájön arra, hogy az ő nyomdokaiba lépő ifjabb generáció, a beosztottai "egyszerűen a példámból meg jutalmaim és büntetéseim rendszeréből tanultak. Tudták, milyen tanulmányokat, milyen eredményeket várok tőlük. A fizetésük, karácsonyi jutalmuk, sőt egész állásuk attól függött, mennyire vagyok megelégedve velük." Vagyis az ifjakat nem kellett már kémfilmbe illő módon beszervezni; korbácsból és mézesmadzagból tanulnak az emberek a leggyorsabban. Aztán Perkins 1980-ra, saját állítása szerint morális megfontolásokból, kiszáll a nagy üzletből. Bár ettől fogva inkább kívülről látja a dolgokat (csak mellékállásban vállal a régiekhez hasonló megbízatásokat, aztán már sehogyan sem), úgy fogalmaz: ő már képes a sorok között olvasni, így aztán Reagan neokon fordulata s különösen a Bush-család regnálása alatt történtek nem lepik meg őt. Bizonyítva látja, hogy ma már az EHM-módszerek uralják az USA gazdasági stratégiáját. S bár nem mondja ki, de tudható, hogy a Szovjetunió összeomlása után meg is kezdődik az "új világ" áldásainak globális méretű propagálása. A nagy nemzetközi pénzügyi, gazdasági szervezetek, valamint a világ erőforrásainak döntő részét birtokló államok és "független szakértőik" mindenütt a deregulációt és a privatizációt hirdetik mint egyetemes csodaszert. Arról a szerző nem szól még az iraki háború kapcsán sem, tán nem ért hozzá, hogy a pénzügyi befolyás megszerzése mellett – éppen a katonai-ipari komplexum hatására – maguk a folytonos háborúk is az észak-amerikai gazdasági fejlődés alapkövei. Mindenesetre a Bush-klán és kapcsolt részeinek ügyeiről leplezetlen nyíltsággal igyekszik lerántani a leplet, de fájdalom, a gyanakvó közép-európai olvasóban emiatt inkább a kétely erősödik. Talán a demokraták, Clinton családja és köre volna a jó, a nem birodalmi, hanem a szép köztársasági hagyományokat folytató Amerika zászlóvivője? Maga Perkins biztatja olvasóit – megint csak abban a bugyuta amerikai stílben -, hogy tanuljanak meg a sorok között olvasni, mert bizony a média is a hatalom része, a tévéknek és újságoknak nem lehet hinni. (Jaj, de ismerős szöveg ez nekünk itt a Kárpát-medencében!) Hát a könyveknek? – üthetné le a nagyon magas labdát a dörzsöltebb európai olvasó…

A legszomorúbb ebben a furcsa könyvben mégis az, hogy a világot igazságtalanul irányító, kizsákmányoló, pusztító USA öntudatra ébredt, felelős polgáraként John Perkins a kötetet afféle freudi elszólással fejezi be. Úgy hiszi, hogy éppen a remek amerikai hagyományok és a már koncentrált hatalom miatt kellene éppen az USA-nak "megjavítania" az elkutyálódott kapitalizmust világszerte.

Mi meg nem győzünk reménykedni: hátha nem sikerül neki. 

Jegyzetek

¹ A magyar változat a Penguin Group (USA) Inc. gondozásában megjelent 2006-os kiadás alapján készült (John Perkins: Confession of an Economic Hit Man. Fordította Deák Éva). Az első kiadás 2004-ben látott napvilágot.

² Lásd Mészáros István fontosabb műveit. Különösen a Beyond Capital: Towards a Theory of Transition című, 1995-ben Londonban és New Yorkban megjelent monumentális elemzését.

³ Michael Moore Roger and Me című 1989-es filmje szülővárosa, az egykori autógyártó központ, Flint pusztulását mutatja be (a cím egyébként egy közkedvelt rajzfilmsorozatra utal) – feltárva, hogy a General Motors olcsóbb munkaerőt találva vonul ki egykori fellegvárából és az USA-ból, egy cseppet sem törődve azzal, hogy mit hagy maga után.

⁴ A National Security Agency a könyv függelékében közöltek szerint a védelmi minisztériumon belül működik, és talán a legtitkosabb a tucatnyi titkosszolgálat közül. Viszonylag mentes a kongresszusi felügyelettől, és sokkal jobban kerüli a nyilvánosságot, mint a CIA.

⁵ Robert McNamara (1916) a General Motors Co. elemzőjéből vált a cég vezérigazgatójává, úgy, hogy nem volt a Ford család tagja. Aztán Kennedy védelmi minisztere a vietnami háború idején; később a Világbank elnökeként is tevékenykedett.

A "chicagói fiúk" vezéralakjának, Milton Friedmannek Pinochetnél tett baráti látogatása korántsem volt csupán elszigetelt epizód. A chicagói egyetem – állami támogatással – már az 50-es években megkezdte a piaci fanatikus közgazdászkáderek kinevelését Latin-Amerika számára. E káderek segítségével vált Pinochet Chiléje a neoliberális modell első mintapéldányává, amelyből aztán a reagani ellenforradalom is ihletet merített. Friedman és más újkonzervatív teoretikusok arra törekedtek, hogy új jelentést adjanak a szabadság fogalmának, és ezzel hozzájárultak a szabadpiaci diktatúra szalonképessé tételéhez.

Milton Friedman nem sejtette, hogy 1975-ös hatnapos chilei látogatása oly sok vitát vált majd ki. Egy chilei közgazdászcsoport hívta meg, amelynek tagjai a megelőző évtizedekben a Chicagói Egyetemen, Friedman egyik kollégájánál, Arnold Harbergernél tanultak. A "chicagói fiúk" két évvel Allende megdöntése után kezdtek komoly befolyásra szert tenni Augusto Pinochet tábornok katonai kormányában, miután a diktatúra képtelen volt megfékezni az inflációt. Javaslatuk lényege a Friedman által "sokkterápiának" vagy "sokkprogramnak" nevezett intézkedéscsomag volt – azonnal leállítani a költségvetési deficit bankópréssel történő finanszírozását, 20-25%-kal lefaragni a költségvetési kiadásokat, megszüntetni a bér- és árkontrollt, privatizálni az állami iparvállalatokat, valamint deregulálni a tőkepiacokat. "Tökéletes szabadkereskedelem", javasolta Friedman.

Friedman és Harberger azért repült Chilébe, hogy segítsen a tervet "eladni" a katonai juntának, amely a szabad vállalkozás absztrakt eszméjének elszánt védelmezésével párhuzamosan mégiscsak hajlott a korporatizmusra és a jelentős állami szektor fenntartására. Friedman tartott egy sor előadást, és negyvenöt percig személyesen is beszélt Pinochettel. Ennek során a tábornok "igazából nagyon keveset árult el akár saját, akár a kormánya valódi szándékairól". Ugyanakkor Friedman megjegyezte, hogy a chileiek tízezreinek megkínzásáért felelős diktátor láthatóan "rokonszenvvel viseltetett a sokkterápia gondolata iránt".

Friedmant hazaérkezésekor viharos tiltakozás fogadta, amelyet csak tovább erősített a Newsweek kolumnistájaként szerzett hírneve, valamint azok a folytatódó leleplezések, amelyek feltárták Washington és az amerikai nagyvállalatok tevőleges szerepét Allende megdöntésében. Az Allende-féle "demokratikus út a szocializmushoz" destabilizálására nem csupán Nixon, a CIA és az ITT szőtt terveket más vállalatokkal karöltve, hanem most már a Chicagói Egyetem ismert közgazdásza is, akinek a szabadpiac csodáiról szóló térítő tevékenységét a Bechtel, a Pepsico, a Getty, a Pfizer, a General Motors, a W. R. Grace és a Fireston oly bőkezűen támogatta – most, íme, ő is tanácsokat oszt az Allendét elsöprő diktátornak, hogyan tegye fel a koronát ellenforradalmára – a Chile szegényeinek körében rakétasebességgel növekvő munkanélküliség árán. A New York Times megállapította, hogy Friedman "a junta gazdaságpolitikájának vezérlő csillaga", miközben Anthony Lewis, a lap cikkírója feltette a kérdést: "Kell-e a tiszta chicagói gazdaságelmélet szerzőinek felelősséget érezniük amiatt, ha elméletük Chilében kizárólag elnyomás révén ültethető át a gyakorlatba?"

A Chicagói Egyetemen a Spartacus Ifjúsági Liga (Spartacus Youth League) felesküdött, hogy "leleplezéssel és tiltakozással kiüldözi Friedmant az egyetemről", míg a diákönkormányzat, az akkoriban épp az USA Chilében elkövetett bűntetteit vizsgáló Church-bizottsági¹ meghallgatások mintájára, összehívta a "Friedman/Harbinger-ügyet Vizsgáló Bizottságot". Szerte a sajtóban Friedman nevét a "drákói" és "sokk-" jelzőkkel társították, miközben kicsi, ám kitartó tiltakozó akciókkal zaklatták a professzort nyilvános fellépésein.

Maga Friedman a különféle szerkesztőknek és becsmérlőiknek írt leveleiben kicsinyíteni igyekezett saját, Chilében játszott szerepét, miközben Harbingerre mutogatott, mint aki közvetlenebbül részt vett a chilei közgazdászok kinevelésében. Habár védekező pozícióba szorult, mégis kedvét lelte a körülötte zajló vitában, illetve azokban az izgalmas jelenetekben, amelyek során konyhákon és hátsó bejáratokon keresztül csempészték be különféle fellépései során, hogy elkerülhesse a tiltakozókkal való találkozást. Élvezettel leplezte le a "liberális mccarthyzmus" kettős mércéjét, rámutatva, hogy senki se tiltakozott, mikor a vörös Kínának, a Szovjetuniónak vagy Jugoszláviának adott hasonló tanácsokat. Midőn Friedman visszaidézte azt az epizódot, amikor egy tiltakozót, aki azt kiabálta, hogy "le a kapitalizmussal, szabadságot Chilének", úgy kellett kivonszolni a Nobel-díj-kiosztó ünnepségről, kárörömmel jegyezte meg, hogy az akció visszafelé sült el, hisz a díjátadáson kétszer olyan hosszú ovációt kapott, mint a többi díjazott.

Friedman azzal védte Pinochettel való kapcsolatát, hogy ha Allendét engedték volna hatalmon maradni, a chileieknek "ezrek kiirtását, esetleges tömeges éhínséget […] kínzásokat és jogtalan bebörtönzést" kellett volna elszenvedniük. Csakhogy éppenséggel ezrek lemészárlása, tömeges éhezés, kínzások és jogtalan bebörtönzés zajlott Chilében pontosan akkor, amikor a chicagói közgazdász Pinochet védelmére kelt. Allende pontosan azért bukott el, mert nem volt hajlandó elárulni Chile hosszú múltra visszatekintő demokratikus hagyományát, és bevezetni a hadiállapotot. Friedman mégis makacsul ragaszkodott álláspontjához, miszerint a katonai junta "több mozgásteret adott az egyéni kezdeményezésnek és a magánszférának", így nagyobb "esélyt adott a demokratikus társadalom visszatérésének". Ez csupán szabványszöveg volt persze, de lehetővé tette Friedmannek, hogy újfent kinyilatkoztathassa nézetét a kapitalizmus és a szabadság viszonyáról.

Pinochet és Friedman bírálói számára Chile annak bizonyítéka volt, hogy a chicagói iskola által javasolt piaci abszolutizmus kizárólag elnyomás révén vezethető be. Friedman a szabadság fogalmának újradefiniálásával vágott vissza. A második világháborút követő konszenzussal szemben, amely szerint a politikai szabadságnak feltétele egy bizonyos fokú szociális kiegyenlítés, Friedman azt hajtogatta, hogy "a gazdasági szabadság alapvető feltétele a politikai szabadságnak". A "kapitalizmus és szabadság" egyenlővé tétele, nem pedig monetarista teorémái jelentették Friedman legnagyobb hozzájárulását a konzervativizmus rehabilitációjához a 70-es években. Míg a New Deal előtti konzervatívok a társadalmi hierarchia, a privilégiumok és a rend védelmezőiként szálltak harcba, addig a második világháború utáni konzervatívok a szabadpiacot ünnepelték, mint a kreativitás és a szabadság legfőbb biztosítékát. Ez a formula áll a jelenkori konzervatív mozgalom tengelyében, miután a főáram politikusainak és véleményformálóinak körében egyfajta közmegegyezéssé vált. Ugyanígy ez a tézis képezi a Bush-féle Nemzetbiztonsági Stratégia alapját, amely a "gazdasági szabadságot" kétszer olyan gyakran említi, mint a "politikai szabadságot".

Chilei tartózkodása alatt Friedman beszédet mondott "A törékeny szabadság" címmel, amelyben azt ecsetelte, miképpen "járult hozzá a jóléti állam felemelkedése a szabad társadalom lerombolásához". Azzal érvelt, hogy Chile nehézségei "szinte teljes mértékben a kollektivizmus, a szocializmus és a jóléti állam irányába tartó negyvenéves trendnek tulajdonítható […] egy olyan irányvonalnak, amely nem szabadsághoz, hanem kényszerhez vezet". Úgy vélte, a Pinochet-rezsim fordulópontot jelentett ebben az elhúzódó folyamatban, széttépte a hamis demokratikus burkot, hogy elérje az igazi szabadság belső lényegét. "A probléma eredete nem mai keletű", írta Friedman Pinochetnek egy későbbi levelében, hanem "a szocializmus felé irányuló, negyven évvel ezelőtt kezdődött trendből következik, és az Allende-rezsim alatt érte el logikus – és rettentő – végpontját". Magasztalta a tábornokot, amiért visszaterelte Chilét "a helyes ösvényre" azzal "a számos intézkedéssel, amelyet Ön megvalósított e trend visszafordítása érdekében".

Friedman megértette, hogy ez egy hosszú harc lesz, és e chilei csatához az első újoncokat valójában már évtizedekkel korábban besorozták. A Chicagói Egyetem az USA kormánya Point Four külföldi segélyprogramjának és a Rockefeller Alapítványnak a finanszírozásával már az 50-es évek közepén Chile katolikus és állami egyetemeivel közös tanulmányi programokat indított. 1957 és 1970 között mintegy száz kiválasztott hallgató kapott alapos, gyakorlati képzést, először egy chilei ösztöndíj-program, majd chicagói posztgraduális tanulmányok formájában. Friedman és kollégái ugyan elvi alapon ellenezték az ilyesfajta fejlesztési célú bőkezűséget, piactorzító hatásúnak titulálva azokat, mégis felmarkolták a felkínált pénzeket, amelyek tanszékük graduális programját finanszírozták. Ám ebben idealisztikusabb megfontolások is szerepet játszottak.

Az 50-es évektől kezdődően Latin-Amerika, különösképpen pedig a déli országok, Argentína, Chile és Brazília, a fejlődés-gazdaságtan (developmentalizmus) kísérleti laboratóriumaivá váltak. Számos társadalomtudós, például az ENSZ Latin-Amerikai Gazdasági Bizottságának (ECLA) igazgatója, Raúl Prebisch, más társadalomtudósokkal egyetemben a keynesianizmust – vagyis a John Maynard Keynes által kidolgozott, a világháború után uralkodóvá vált, az állam aktív piacbefolyásoló szerepét szorgalmazó közgazdasági paradigmát – az infláció és a munkanélküliség ciklikus ingadozásainak szabályozásán túl a nemzetközi kereskedelem területére is kiterjesztette. Prebisch és más latin-amerikai közgazdászok úgy vélték, hogy a krónikus infláció nem az adott ország felelőtlen monetáris politikájának, hanem azoknak a mély strukturális egyenlőtlenségeknek a tünete, amelyek a világgazdaságot fejlett és alulfejlett világra osztják. A nyersanyagpiacok ingatag volta és a tőkekihelyezések megszilárdítják az első világ előnyös és a harmadik világ hátrányos helyzetét. A közgazdászok és a politikusok ez idő tájt politikai hovatartozástól függetlenül elfogadták az állami tervezés, az állami szabályozás és intervenció szükségességét. E gondolkodásmód nem csupán a fejlődő országok gazdaságpolitikájában volt meghatározó, de az ENSZ és a Világbank folyosóin és konferenciatermeiben is ezeket az eszméket visszhangozták, csakúgy, mint az el nem kötelezett országok 1973-as, Új Nemzetközi Gazdasági Rendet meghirdető felhívásában.

A chicagói iskola szemében ez az Új Gazdasági Rend maga volt a pokol víziója, a roosevelti New Deal egész világra való kiterjesztése. Valóságos bombatámadásként hatott azokra, akik hazai terepen régóta hadakoztak a keynesianizmus ellen, és most azt látták, hogy Keynes tekintélye kezd globálissá válni. A chilei tanulmányi program épp e vízió visszaszorítása jegyében jött létre. "A chilei egyetem közgazdászai inkább Keynes és Prebisch, semmint Marx követői […] a chicagói befolyás egy harmadik alapvető nézőpontot, a korszerű »piacgazdaságtan« nézőpontját emeli a chileiek látóterébe", írta William Benton, a Chicagói Egyetem korábbi elnöke, az amerikai külügyminisztérium határon túli képzési programjainak igazgatója.

A programon részt vevő diákok nem csupán alapos klasszikus közgazdaságtani képzettséggel tértek vissza Chilébe, hanem azzal az égő vággyal, hogy elvigyék az igaz hitet a tudatlan földekre. Megtisztították saját egyetemeik közgazdaságtani tanszékeit a developmentalistáktól, és szabadpiac-párti intézeteket és agytrösztöket hoztak létre – például a Társadalmi és Gazdasági Tanulmányok Központját, valamint a Szabadság és Fejlődés Alapítványt -, amelyeket, egyesült államokbeli társintézeteikhez hasonlóan, nagyvállalati pénzekkel finanszíroztak. E szervezetek kontinentális léptékben gondolkoztak saját küldetésükről, és – Ernesto Fontaine egykori chicagói diák szavaival – felesküdtek arra, hogy "terjeszkednek szerte Latin-Amerikában, szembehelyezkednek azokkal az ideológiai pozíciókkal, amelyek akadályozták a szabadságot, és állandósították az elmaradottságot".

A tanulmányi program, amely argentin egyetemekről is vett fel diákokat, jól szemlélteti az Egyesült Államok nyilvános és magándiplomáciájának kiszámíthatatlanságát, igazodását az amerikai társadalomban versengő hatalmi érdekek mindenkori erőviszonyaihoz. Ugyanabban az időben, amikor Kennedy a Szövetség a Haladásért reformkapitalizmusát szorgalmazta, egyszersmind kiképezte és finanszírozta azokat a személyeket és intézményeket is, amelyek létrehozták a kontinensen a halálosztagok sűrű hálózatát. Ugyanakkor, amikor a Chase Manhattan, a Chemical, a Manufacturers Hanover és a Morgan Guaranty a Trilaterális Bizottságon keresztül egy békülékenyebb gazdaságpolitikát szorgalmazott a harmadik világ irányában, egyben megtagadták a hitelt Chilétől azért, hogy – a Nixon által adott irányelvnek megfelelően – a chilei gazdaság "felsikoltson". És ugyanabban az időben, amikor az összes amerikai elnök, Trumantól Nixonig, keblére ölelte a keynesianizmust, a Chicagói Egyetem közgazdaságtani tanszéke, az amerikai kormány pénzügyi támogatásával, a piaci őrület hittani központjává alakult, amely a latin-amerikai közgazdászok egy egész generációját indoktrinálta annak érdekében, hogy egy nemzetközi szabadpiaci felkelés élére álljanak.

Ám a 60-as és 70-es évek folyamán úgy tűnt, ez a forradalom a végtelenségig halasztódik. A 60-as évek végén a chicagói fiúk készítették elő az Allendével szemben induló jelölt platformját, amely sok olyan javaslatot tartalmazott, amelyet aztán végül Pinochet valósított meg. De Allende megnyerte a választást, úgyhogy Chilének várnia kellett. Közben a brazil katonai junta, amely 1964-ben vette át a hatalmat, 1973-ban meghívta Friedmant tanácsadónak, és egy darabig meg is fogadta a tanácsokat. Súlyos recesszió és égbeszökő munkanélküliség volt az eredmény. Friedman a "sokkterápia" eme első alkalmazását "gazdasági csoda"-ként reklámozta. A tábornokok azonban – a jelek szerint bölcsen – visszakoztak, visszatértek az iparosítás államvezérelt programjához, amely, noha nem tudta megfékezni az inflációt, képes volt csökkenteni a munkanélküliséget, ezenkívül lefektette Brazília jelenlegi latin-amerikai gazdasági dominanciájának alapjait. Eleinte Richard Nixon is ígéretesnek tűnt Friedmanék számára, de aztán felemelte a vámokat, bér- és árkontrollt vezetett be, majd pedig, már az 1972-es választásra kacsintgatva, keynesiánusnak nyilvánította magát, és megnyitotta a pénzcsapot. Nixon "óriási csalódás" volt, emlékezett vissza később Friedman.

Így aztán Pinochet maradt az egyetlen jelölt; nem épp a legtiszteletreméltóbb karakter, ám legalább hajlandó volt jó messzire elmenni. Chile vált a Business Week szerint az infláció monetáris kontrollon keresztül történő megszelídítésének "kísérleti laboratóriumává", amely a Barrons szerint "a legutóbbi idők legfontosabb változtatásait hajtotta végbe a fejlődő világban". Az amerikai közgazdászok irkálhatnak ugyan "értekezéseket" arról, "hogyan kellene működnie a világnak, de egy másik ország az, amelyik mindezt átülteti a gyakorlatba".

Egy hónappal Friedman látogatását követően a chilei junta kijelentette, hogy az inflációt "bármi áron" meg kell állítani. A rezsim 27%-kal csökkentette a kormányzati kiadásokat, gyakorlatilag bezárta a nemzeti pénzjegynyomdát, bankjegyek sokaságát vetette tűzre. Az állam kivonult a bankrendszerből, és deregulálta a pénzügyi szektort, többek közt eltörölte a kamatszabályozást. Leszállította az importvámokat, felszabadította több mint kétezer termék árát, és eltörölte a külföldi tőkebefektetésekkel kapcsolatos korlátozásokat. Pinochet egy sor olyan, a szomszédos országokkal kötött egyezmény alól kivonta Chilét, amely a regionális szintű iparosítás elősegítését célozta, és ezáltal országát a Latin-Amerikába beözönlő olcsó termékek kapujává tette. Állami alkalmazottak tízezrei veszítették el állásukat, miután a kormányzat a magánszektor javára történő vagyonátcsoportosítás látványos aktusa során kiárusított mintegy négyszáz állami iparvállalatot. A multinacionális vállalatoknak nemcsak azt a jogot adták meg, hogy nyereségük száz százalékát repatriálják, hanem még az árfolyamot is garantálták, amelyen ezt a repatriálást végrehajthatták. A befektetői bizalom érdekében az escudo árfolyamát rögzítették a dollárhoz. Négy éven belül nem csupán az Allende alatt kisajátított, hanem még az Allende előtt kormányzó Szövetség a Haladásért által végrehajtott földreformban érintett vagyon közel 30%-át is visszaadták a korábbi tulajdonosoknak. Az új törvények a munkaerőt úgy kezelték, mint bármely más árut, elsöpörve négy évtized progresszív szakszervezeti törvénykezését. Privatizálták az egészségügyet, csakúgy, mint az állami nyugdíjalapot.

A bruttó nemzeti össztermék (GNP) 13%-kal zsugorodott, az ipari termelés 28%-kal esett vissza, a vásárlóerő 40%-ot zuhant 1970-es szintjéhez viszonyítva. Az egyik hazai tulajdonú vállalkozás a másik után ment csődbe. Megugrott a munkanélküliség.

De 1978-ra a gazdaság magához tért, és 1978 és 1981 között 32%-os növekedést produkált. Habár a bérszínvonal az egy évtizeddel korábbi szintnél mintegy 20%-kal alacsonyabb szinten maradt, az egy főre jutó jövedelem ismét növekedni kezdett. Talán még jobb indikátora a haladásnak, hogy a kínzások és a jogszerűtlen kivégzések száma csökkenni kezdett. Visszamenőleg azonban már világos, hogy a chicagói közgazdászok, bármennyire is magasztalták őket a háromévnyi gazdasági növekedésért, csupán egy új összeomlás útjára vezették Chilét. A gazdasági fellendülés a pénzügyi rendszer liberalizációjának és a rákövetkező masszív külföldi tőkebefektetéseknek volt a következménye. Mint kiderült, a tőkebeáramlás elszabadult spekulációba, a bankszektor monopolizációjába és nagyarányú hitelfelvételbe torkollott. A beözönlő tőkemennyiség egy rövid időre lehetővé tette a rögzített árfolyam fenntartását. De a magánadósság drasztikus növekedése – az 1978-as 2 Mrd dollárról az 1982-es 14 Mrd dollárra – ellenállhatatlan nyomást gyakorolt a chilei valutára. A felértékelődő amerikai dollárhoz rögzített escudo értéke immár mesterségesen magas volt, ami az olcsó import növekvő áradatát idézte elő. Míg a fogyasztók a hitelliberalizációt kihasználva tv-készüléket, autót és más nagy értékű cikkeket vásároltak, addig a megtakarítások elolvadtak, nőtt az eladósodottság, esett az export, és felfúvódott a külkereskedelmi hiány.

1982-re a dolgok szétestek. Zuhantak a rézárak, felgyorsítva a kereskedelmi deficit növekedését. A GDP 15%-kal esett az ipari termelés gyors összezsugorodásától kísérve. Megháromszorozódott a csődök száma, a munkanélküliségi ráta elérte a 30%-ot. Korábbi fogadkozásai ellenére Pinochet végül leértékelte az escudót, szörnyű csapást mérve ezzel a szegényebb chileiekre, akik a liberalizált hitelrendszert kihasználva dollárhiteleket vettek fel, vagy escudóban tartották megtakarításaikat. A jegybank tartalékai 45%-át elvesztette, míg a magánbankrendszer összeomlott. A válság arra kényszerítette az államot, hogy leporoljon egyes, még Allende alatt született törvényeket, és állami tulajdonba vegye a bankrendszer közel 70%-át, valamint újra életbe léptesse a pénzügyek, az ipar, az árak és a bérek kontrollját. Pinochet, miután az IMF-hez fordult pénzügyi segítségért, nyilvánosan garantálta, hogy kielégítik a külföldi hitelezőket és bankokat.

De az 1982-es válság előtt ott voltak az 1978 és 1981 közti aranyévek. Ahogy Allende időszakában a nemzetközi baloldal sereglett Chilébe, úgy vált Pinochet alatt az ország a szabadpiaci jobboldal Mekkájává. Közgazdászok, politikatudósok és újságírók jöttek el, hogy első kézből lehessenek tanúi a "csodának", Chilét széles körben követendő modellként felmutatva a világnak. Európai és amerikai bankok képviselői csapatostul gyűltek össze Santiagóban, és az eretnek Allende idején elzárt hitelcsapok helyreállításával tisztelegtek Pinochetnek. A Világbank és az Amerika-közi Fejlesztési Bank a felelősségteljes viselkedés mintaképeként dicsőítette Chilét, és 1976 és 1986 között negyvenhat ízben folyósított hitelt az ország számára összesen 3,1 Mrd dollár értékben.

A pénzembereken felül jobboldali aktivisták utaztak Chilébe, hogy kimutassák szolidaritásukat a Pinochet-rezsimmel. A National Review kiadója, William Rusher, más káderekkel együtt, akik Reagan 1976-os és 1980-as elnökjelöltségért folytatott kampányai körül sertepertéltek, megszervezték az Amerikai-Chilei Tanácsot, egy szolidaritási bizottságot, amelynek célja a Pinochettel kapcsolatos kritikus hangú amerikai sajtótudósítások ellensúlyozása volt. "Senkivel sem találkoztam a chilei rendszer ellenzői körében – írta Rusher 1978-as zarándokútját követően -, aki elhinné, hogy a chilei kormány kínzást alkalmaz." Ami pedig a radikális szabadpiaci politika által okozott "ideiglenes emberi kényelmetlenségérzést" illeti, Rusher úgy vélte, hogy "egy bizonyos fokú nélkülözés ma, a holnapi sokkal egészségesebb társadalom érdekében, nem elviselhetetlen és nem is szükségképpen elítélendő".

Friedrich von Hayek, a Chicagói Egyetem Ausztriából bevándorolt professzora, aki 1944-es Út a szolgasághoz című könyvében ki merte jelenteni, hogy az állami tervezés nem "szabadságot és prosperitást", hanem "jobbágyságot és nyomorúságot" eredményez, több ízben meglátogatta Pinochet Chiléjét. Olyannyira el volt ragadtatva, hogy még a híres Mont Pélérin Társaságban is tartott egy előadást. Még Thatchernek is Chilét ajánlotta modellként szabadpiaci forradalmához. A miniszterelnök Chile 1982-es pénzügyi összeomlásának mélypontján egyetértett abban, hogy Chile "figyelemreméltó sikerként" értékelhető, de úgy vélte, hogy Nagy-Britannia "demokratikus intézményei és az állampolgári beleegyezés szükségessége" miatt Pinochet "egyes intézkedései felettébb elfogadhatatlanok" lennének Nagy-Britanniában.

Friedmanhez hasonlóan Hayek is az igazi szabadság földi megtestesülését látta Pinochetben, aki csupán egy "átmeneti időszakra" fog diktátorként uralkodni, ami ahhoz szükséges, hogy visszagöngyölítsék a több évtizednyi állami reguláció örökségét. "Személy szerint", mondta Hayek egy chilei újságírónak, "előnyben részesítem a liberális diktatúrát az olyan demokratikus kormányzattal szemben, amelyből hiányzik a liberalizmus". Egy London Timesnak írt levelében védelmébe vette a juntát, kijelentve, hogy nem találkozott "egy árva személlyel sem, aki ne értett volna egyet azzal, hogy a személy szabadsága jóval nagyobb Pinochet alatt, mint Allende idejében". Természetesen a kivégzettek ezrei és a megkínzottak tízezrei hallgattak.

Hayek chicagói kollégájának, Milton Friedmannek jutott a neheze, de valójában Hayek volt Chile kapitalista keresztes lovagjainak igazi ihletadója. Hayek volt az, aki úgy jellemezte Allende rezsimjét, mint átmenetet Chile háború utáni jóléti állami berendezkedése és egy képzeletbeli totalitárius jövő között. Ennek megfelelően a junta terrorját azzal igazolta, hogy nem csupán ahhoz szükséges, hogy megakadályozzák vele Chile sztálinista gulággá alakítását, hanem ahhoz is, hogy eltöröljék ötven év vámjait, támogatásait, tőkekontrollját, munkaügyi törvénykezését és szociális jóléti rendelkezéseit – Sergio De Castro pénzügyminiszter megfogalmazása szerint "fél évszázadnyi hibát", amely Chilét a szolgaság útjára vezette."

Számunkra ez egy forradalom volt", mondta Miguel Kast kormányzati közgazdász, az Opus Dei² tagja, Hayeknak és Michael Novaknak, az American Enterprise Institute³ "teológusának" követője. A chicagói közgazdászok nekiláttak, hogy radikálisan és azonnal átalakítsák a chilei társadalom "alapzatát", és eltöröljék az "áldemokráciát" (1973 előtt Chile volt az egyik leghosszabb ideje funkcionáló alkotmányos demokrácia az egész amerikai kontinensen).

Míg Friedman Pinochet védelmében célzott arra, hogy a gazdasági szabadság fölötte áll a politikai szabadságnak, addig a chicagói csoport e fontossági sorrendet bebetonozta az 1980-as új chilei alkotmányban – ezt az alkotmányt, Hayek 1960-as értekezése után, "a szabadság alkotmányának" nevezték. Az alkotmány a gazdasági szabadságot és a politikai tekintélyelvűséget mint egymást kiegészítő minőségeket szentesítette. A Pinochetéhez hasonló erős végrehajtó hatalmat nem csupán a társadalom átformálásának szükségességével igazolta, hanem kinyilvánította, hogy ezt a hatalmat mindaddig fenn kell tartani, amíg végbe nem megy a "chilei mentalitás átalakulása". A chileieket hosszú időn keresztül "gyengeségre nevelték", jelentette ki a központi bank elnöke, és kemény kézre volt szükség, hogy "megerősítse őket". Maga a piac viszi véghez ezt az átnevelést. Amikor José Toribio Merino admirálist, a junta tagját megkérdezték a tömeges csődök társadalmi következményeiről, azt felelte: "Ilyen a gazdasági élet. Vadak dzsungele; aki képes megölni a körülötte levőket, az meg is öli őket. Ez a valóság."

De ameddig a tiszta versenynek és kockázatvállalásnak ez a vad nirvánája teljesen meg nem valósul, addig diktatúrára van szükség, hogy rákényszerítse a chileieket a fogyasztói társadalom, az individualizmus és az inkább passzív, mint aktív demokrácia értékeire. "A demokrácia nem önmagában való cél" – mondta Pinochet egy 1979-es, két Friedman-tanítvány által írott beszédében -, hanem csak egy eszköz, amely hozzásegít a valóban "szabad társadalomhoz", amely megvédi az abszolút gazdasági szabadságot. Friedman még vacillált kapitalizmus és diktatúra viszonyát illetően, egykori tanítványai viszont következetesek voltak: "Egy személy valóságos szabadságát csak egy autoriter rezsim képes szavatolni, amely mindenki számára azonos szabályokat érvényesít", mondta de Castro pénzügyminiszter. "A közvélemény – ismerte el – nagymértékben ellenünk van, ezért szükségünk van egy erős személyiségre, aki fenntartja ezt a politikát."

Jeane Kirkpatrick⁴ egyike volt azoknak, akik Chilébe utaztak, hogy tiszteletüket tegyék az úttörőnek, és magasztalják Pinochet gazdasági kezdeményezéseit. "A chilei gazdaság óriási siker – mondta a nagykövet -, ezt mindenki tudja, vagy tudnia kéne." Röviddel Reagan 1981-es elnöki beiktatása után rábízták a feladatot, hogy "teljes mértékben normalizálja [Washington] kapcsolatait Chilével, a további kellemes együttműködés érdekében". A normalizálás részét képezte a gazdasági szankciók és fegyverszállítási korlátozások megszüntetése, illetőleg Carter "diszkriminatív" emberjogi politikai lépéseinek érvénytelenítése. Mindeme kellemességekhez ugyanakkor nem tartozott hozzá az eltűntek hozzátartozóival való találkozás, a vezető ellenzéki személyiségek nemrég végrehajtott deportálásának kommentálása, vagy az, hogy Pinochetet felelőssé tegyék Orlando Leteliernek, Allende amerikai nagykövetének haláláért, akit 1976-ban Washington D.C. kellős közepén autóba rejtett bombával likvidáltak. Kirkpatrick ragaszkodott hozzá, hogy mindezeket a kérdéseket "csendes diplomáciával" kell rendezni.

Félretéve a vallással, faji kérdésekkel és szexualitással kapcsolatos küzdelmeket, amelyek az amerikai politika sajátos arculatát eredményezik, az Új Jobboldal Chilében valósította meg először a demokráciának gazdasági szabadságként és a végrehajtó hatalom helyreállításaként való újradefiniálását. Pinochet szilárd kormányzása alatt az ország, a Chicagóban végzett prominens Cristián Larroulet szerint, "a szabad társadalmi rendre alapozott kormányzatra irányuló világtendencia úttörője" lett. Chile privatizált nyugdíjrendszere például jelenleg modellként szolgál az amerikai társadalombiztosítás átalakításához, miután ezzel kapcsolatban 1997-ben Bush konzultált José Piñera chilei közgazdásszal, mellesleg szintén egykori chicagói diákkal. Pinochet "úgy érezte, történelmet csinál; Reagan és Thatcher előtt akart járni", mondta Piñera.

Friedman is az élcsapat tagjaként tekintett magára. "Minden generációban kell lennie valakinek, aki teljesen végigmegy az úton, és én ezért hiszek abban, amiben hiszek", idézi Friedmant a New York Times a róla írott hízelgő hangú nekrológban, amely ugyanakkor egyetlen szót sem vesztegetett Friedman chilei szerepére.

És valóban, mindketten úttörők voltak, egy szép, irgalmatlan új világ hírnökei. De ahhoz, hogy Pinochet forradalma szétterjedjen szerte Latin-Amerikában, először meg kellett hódítania az Egyesült Államokat. Így hát miközben a diktátor – Eduardo Galeano uruguayi író metsző fogalmazásában – "megkínozta az embereket azért, hogy az árak szabadok lehessenek", már javában folyt a Ronald Reagan mögött felsorakozó lázadók erőgyűjtése.

Jelenleg Pinochet házi őrizetben van az ő sajátos kivitelezésű "sokkterápiája" miatt,⁵ Friedman pedig halott. De az általuk megteremtett világ még megvan, egyre groteszkebb formát öltve. Ami 1975-ben Chilében szélsőségnek tűnt, mára normává lett az Egyesült Államokban: egy társadalom, ahol teljes mértékben a piac definiálja az emberi megvalósulást, és amelyben a kormányzat a szabadság nevében kínoz.

(Fordította: Matheika Zoltán)

Jegyzetek

A cikk A birodalom műhelye: Latin-Amerika, az Egyesült Államok és az új imperializmus felemelkedése című könyv egyik részlete.

¹ A Frank Church demokrata szenátor vezetésével felállt szenátusi bizottságról van szó, amely az amerikai titkosszolgálatok (FBI, CIA) Kubában, Kongóban, Chilében, Vietnamban és másutt folytatott illegális akciói tárgyában folytatott vizsgálatokat 1975-76 folyamán. (A ford.)

² 1928-ban alakult katolikus szervezet, amely egyebek mellett a spanyol Franco-diktatúrához fűződő bensőséges viszonyáról ismert. (A ford.)

³ Az amerikai szabadpiaci jobboldal egyik agytrösztje. (A ford.)

⁴ Amerikai diplomata, a 80-as évek első felében Reagan ENSZ-nagykövete, az antikommunista diktatúrák amerikai támogatását nyíltan szorgalmazó ún. Kirkpatrick-doktrína megfogalmazója. (A ford.)

⁵ A cikk Pinochet halála előtt kb. egy hónappal jelent meg először a Counterpunch című internetes újságban. (A ford.)

Ha ez a cikk (A lengyelországi hadiállapot bevezetésének előestéje, 1981. december) nem az Eszméletben jelent volna meg (72. szám, 2006, 100-110. o.), nem reagálnék. De úgy érzem, legalább ebben a folyóiratban érdemes tisztázni egy-két dolgot. Nem tudományos dolgozatot írok, mert nem vagyok tudós – bár két könyvet írtam a legújabb kori lengyel történelemről -, nem folytattam önálló kutatómunkát. Ám újságíróként évtizedek óta intenzíven foglalkozom Lengyelországgal, 1980-81-ben is többször jártam ott, és rengeteg könyvet meg újságcikket olvastam azóta is, köztük azokat, amelyeket a szerző említ. Így a roppant érdekes jachrankai tanácskozásról már 10 éve megjelent kötetet és Anoskin tábornok munkafüzetét is.

Az alapkérdés (amelyre végleges és mindenki által elfogadott válasz soha nem lesz, mert ez részben hitvita) úgy hangzik: elkerülhető lett volna-e 1981. december 13., a szükségállapot (bocsánat, hogy én megmaradok az akkori magyar hivatalos sajtóban kiizzadt kifejezésnél) bevezetése? Valóban fenyegetett a szovjet katonai beavatkozás veszélye, a kisebbik rosszat választva valóban rettenetes vérontást, nemzeti tragédiát akadályozott meg a lengyel politikai és katonai vezetőség, vagy mindez porhintés, egyszerűen saját hatalmuk megőrzéséért indítottak háborút saját szabadságvágyó népük ellen? Ismétlem, egzakt válasz aligha lesz valaha is, egyebek közt azért, mert az iratok manipulálhatóak, továbbá mert meglepő módon még a legtitkosabb feljegyzések is gyakran kódoltak, homályosak. (Például, amire Mitrovits Miklós utal, a Lengyel Egyesült Munkáspárt [LEMP] Politikai Bizottságának ülésén a jegyzőkönyv szerint nem döntöttek a szükségállapot bevezetésének pontos időpontjáról, és – ami még fontosabb – ennek a lépésnek a tartalmáról, a kibocsátandó dekrétumokról, több ezer ember internálásáról stb. Miközben a pártállami jellegnek megfelelően a legjelentéktelenebb ügyekről, a kameruni nagykövet cseréjéről vagy egy megyei tanácselnök-helyettes leváltásáról is a PB határozott! Pedig akik ezt így intézték, azoknak legvadabb rémálmában sem merült fel, hogy ezek a papírok valaha is nyilvánosságra kerülhetnek.)

Szelektálták a rendszerváltozás után közzétett iratokat is. Jelcin orosz elnök Lech Walesa lengyel államfőnek ugyanúgy vitt ajándékba egy dossziét a 90-es évek elején, ahogy nekünk. Ám ezeken már első pillantásra látszik a válogatás: a PB és a lengyel ügyek szovjet különbizottsága sokkal többször ülésezett, sokkal többször beszéltek a vezetők telefonon, mint amiről feljegyzés található a csomagban. Tudatosan keverik a taktikai és az őszinte kijelentéseket. Szerintem például nem az a kérdés, hogy valódi-e Anoskin tábornok munkafüzete, vagy hamisítvány. Bizonyára valódi. De miért olyan biztos, hogy oda minden fontos dolog bekerült? És ha arra gondolunk, hogy Jaruzelski, Kiszczak és a többi egykori lengyel tábornok-politikus terjedelmes visszaemlékezései, cikkei, interjúi alapvetően (és emberileg érthetően) önmentegetésül szolgálnak, tehát kritikus szemmel kell őket olvasni – erre figyelmeztetnek ellenfeleik, köztük egykori elvtársaik ellenkönyvei, amelyek Mitrovits Miklós forrásai közt is szerepelnek -, akkor miért nem jut eszünkbe ugyanez az egykori szovjet marsallokról? Gondoljuk el: az a Kulikov, a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek volt főparancsnoka, aki már 1980-81-ben puhának, gyengének minősítette Jaruzelskit, a Szovjetunió felbomlása után néhány évvel, dicsőségét vesztett és feltehetőleg nem valami fényesen élő öregemberként elmegy Lengyelországba egy tanácskozásra. Miért biztos, hogy igazat mond, és nem a düh fűti? Hiszen nyilván ugyanolyan árulónak tartja a rendszer felbomlását 1989-90-ben államfőként segítő Jaruzelskit, mint Gorbacsovot.

Én az elemzések többségében, így Mitrovits Miklós írásában is azt látom hibának, hogy a mai ismeretekből indulnak ki, pedig abból kellene, hogy mit tudhattak a lengyel vezetők akkor! Meghökkentőnek tartom számos történésznek azt az álláspontját, hogy 1980 végén valóban volt szovjet katonai fenyegetés, sőt konkrét bevonulási készülődés (ez egyebek közt az utolsó hivatali heteit töltő Carter amerikai elnök és lengyel születésű nemzetbiztonsági főtanácsadója, Brzezinski határozott fellépésének hatására szűnt meg), de 1981 végén nem. Tessék mondani, mi változott a Szovjetunióban egy év alatt? Az égvilágon semmi! Mulatságosan naivnak tartom Mitrovits úrnak azt a mondatát, hogy a Varsói Szerződés honvédelmi minisztereinek moszkvai értekezletén 1981. december elején "nem fenyegették meg Lengyelországot, csupán a szolidaritásukról biztosították a LEMP-et az ellenforradalommal való harcában". Ugyan mit jelenthetett ez a szolidaritás, különösen marsallok és tábornokok részéről? Az "ellenforradalom" esetleges felülkerekedése esetén újabb nyilatkozatban adtak volna hangot csalódottságuknak? Honnan ismerhették volna a lengyel vezetők a legfelső szovjet pártvezetőség ülésein elhangzó mondatokat arról, hogy szó sem lehet katonai beavatkozásról? (25 évvel Budapest, 13 évvel Prága és mindössze 2 évvel Afganisztán után! Lehet utólagos túlzásnak és az olvasók könnyzacskóit megcélzó giccsnek tartani Jaruzelski tábornok szavait arról, hogy Alexander Dubcek sorsára gondolva attól rettegett: fejére húzott zsákkal hurcolják majd Moszkvába. De ő nyilván tudta, hogy a nemrég még agyba-főbe elvtársazott Hafizullah Amin afgán elnököt 1979 végén hogyan lőtték agyon saját palotájában szovjet kommandósok közreműködésével. És szovjet lágerbe hurcolásban is volt része kamasz fiúként, édesapja ott halt meg.) Az Eszmélet cikke idézi Gromiko szovjet külügyminisztert, aki a Politikai Bizottságban így bírálta Jaruzelskit: "Ha ők az ellenforradalommal való harcban továbbra is ingadozni fognak, akkor náluk semmi sem fog megmaradni a szocialista Lengyelországból." Jaruzelskiék persze ezt a mondatot sem ismerhették, de hasonlókat ők is hallottak, és a beteg, öreg Brezsnyev vezette Szovjetunióról ugyan ki tudta volna akkor elképzelni, hogy tétlen marad, ha valahol "semmi sem marad" a "szocializmusból"? Gondoljunk az 1981. tavaszi lengyelországi VSZ-hadgyakorlatra, amely az eredetileg tervezettnél hetekkel tovább tartott, és nyíltan fenyegető formát öltött. Vagy a LEMP KB 1981. júniusi ülésére, amelyhez intézett levelében az SZKP KB igen szokatlan módon, hivatalosan és nyilvánosan támadta Stanislaw Kania akkori első titkárt és Jaruzelski miniszterelnököt, ezzel támogatva az ellenük irányuló, bár végül kudarcba fulladt pártpuccsot. Ehhez képest szerintem mellékes, hogy némi nyilvános szovjet fenyegetésre a lengyel vezetőknek a propaganda szempontjából szükségük volt, és 1981 vége felé esetleg taktikáztak ilyen nyilatkozatok kicsikarása érdekében. Megint csak naiv megközelítésnek érzem, hogy Mitrovits úr szerint "úgy látszik, a szovjet tábornok nem értette meg, hogy a nyílt fenyegetésnek milyen jelentősége van Jaruzelski számára". Egy csudát. A szovjeteknek kényelmesebb volt, ha a világ előtt (vagy legalább a világközvélemény tájékozatlanabb része előtt) nem ők a gonoszok, és ha Jaruzelski rászánta magát a döntő lépésre, akkor vállalja csak érte a felelősséget, végül is az ő bűne, hogy így elszemtelenedhetett az "ellenforradalom".

Egyébként a szerző egy helyen idéz az egykori román védelmi miniszter visszaemlékezéseiből. Én ezt nem ismerem, nem is tudok románul. De ha Ceausescu még 1989 nyarán, Gorbacsov idején is fegyveres beavatkozást követelt a lengyelországi "félszabad" választások nyomán létrejött, nem kommunista vezetésű, legitim varsói kormánnyal szemben (ez éppen Jaruzelskitől kapott megbízást, miután – nem utolsósorban a parlamentbe került ellenzék egy részének józan belátása folytán – őt választották köztársasági elnökké), akkor 7-8 évvel korábban vajon hogyan reagált volna, ha a Szolidaritás netán a hatalom közelébe jut? (Függetlenül attól, hogy egyébként, főleg 1968 óta, önállósdit játszott a Varsói Szerződésen belül.) Vagy nézzük az NDK-t. A közzétett, egykor titkos iratok szerint a Német Szocialista Egységpárt módszeresen szervezkedett a LEMP-en belül az utóbbi párt felső vezetői ellen, felhasználva erre a megyei pártküldöttségek utazásait éppúgy, mint az NDK varsói nagykövetségét és a Stasi, a kelet-berlini Állambiztonsági Minisztérium hálózatát. Erről bizonyára Jaruzelskiék is tudtak. Arról talán nem (de lehet, hogy gyanították), hogy egyes lengyel politikusok nyíltan követelték a Honecker vezette NDK-tól a "testvérországok" katonai bevonulását. (A Hart und kompromisslos Zugreifen című, 1995-ben megjelent dokumentumkötetet a Múltunk 1997/2. számában ismertettem.) Ha egyébként visszakeressük, hogy miként reagált a szükségállapotra Helmut Schmidt NSZK-kancellár, Mitterrand francia elnök, vagy Thatcher brit miniszterelnök, akik bizonyosan nem szimpatizáltak a kommunizmussal, viszont elég sok titkosszolgálati információt kaptak, akkor a frázisokat lehántva azt látjuk: ők akkor nem tartották légből kapottnak a szovjet veszélyt.

Még egy mondatba kötök bele Mitrovits Miklós cikkéből. Azt mondja: azért kellett a lengyel vezetőknek a külső fenyegetés bemutatása, mert ha az nincs, akkor az alkotmány szerint csak a belső biztonság fenyegetettségére hivatkozva vezethették volna be a szükségállapotot (egyébként ténylegesen így történt), vagyis "a Szolidaritástól, az ország lakosainak döntő többségétől" kellett óvni az országot, és "Jaruzelski is érezte az ellentmondást". Nem hiszem, legalábbis nem úgy érzett ellentmondást, ahogy ezt mai fejjel gondolhatja valaki. Jaruzelski azok közé a kommunista vezetők közé tartozott, akik őszinte meggyőződéssel vallották, hogy Lengyelország csak az akkor "épülő szocializmusnak" nevezett rendszerben, a Szovjetunió szövetségeseként lehet életképes, és hogy ez a rendszer összes átmeneti hibája és zökkenője ellenére jobb, mint a nyugati kapitalizmus, távlatban egyedül ez képes emberhez méltó, jó életet teremteni. Tehát akár tűzzel-vassal meg kell védeni. Igen, a lakosság többségével szemben is – tették hozzá legalábbis magukban, hiszen nem voltak demokraták. A drasztikus intézkedések, a durva szabadságkorlátozás úgy-ahogy elfogadtatásában persze szerepet játszhatott kimondatlanul is az a tudat, hogy mindennek alternatívája az idegen megszállás, ezért hihetőnek tartom, hogy a lengyel titkosszolgálat maga is terjesztett ilyen veszélyre utaló pletykát. Mellesleg akár hazafias meggyőződésből is tehette, és olyan információk birtokában, amelyek miatt ez több volt, mint pletyka.

Már 1981-ben sokan egyetértettek azzal, azóta pedig még többen, hogy a Szolidaritás a kor realitásait figyelembe véve túl messzire ment, túl radikális volt. Tálas Péter számol be az Európai Utas 2000/4. számában egy szűk körű beszélgetésről, amelyben Bogdan Lis, 1980-81-ben a Szolidaritás egyik legfontosabb munkásvezetője Walesa után, ellenezte Jaruzelski felelősségre vonását. Így érvelt: "[…] nem voltak egyértelműen fekete és fehér szerepek. Ő is tömegeket képviselt, és mi is, ő is felelős volt saját embereiért, és mi is a sajátjainkért. És ne higgyék, hogy mi nem követtünk el súlyos hibákat." A katolikus egyház vezetői többször bírálták akkoriban a Szolidaritást, és hangot adtak félelmeiknek. Gyakran idézik például a püspöki kar 1981. november 25-26-i üléséről kiadott közleményt: "Hazánk nagy veszélyben forog. Sötét fellegek gyülekeznek fölötte, testvérgyilkos harc fenyeget." És bár a lengyel pápa a szükségállapot bevezetése után kevésbé volt óvatos és megértő, mint az otthoni főpapok, később megenyhült. II. János Pál 1992-ben és 2001-ben magánkihallgatáson fogadta a már semmilyen tisztséggel nem rendelkező Jaruzelskit, ami jelentős gesztus. (Persze, van ebben könyörületesség, meg találkozott az őt meggyilkolni próbáló Ali Agcával is, de ennek a kicsengése nem ilyen volt.) George Bush, korábban az engesztelhetetlen Ronald Reagan alelnöke, 1989 nyarán már elnökként győzködte Jaruzelskit, hogy a reálpolitika jegyében vállalja el az államfői tisztséget. Bent Scowcroft volt főtanácsadóval közösen írt, 1998-ban megjelent könyvében (A World Transformed – bevallom, lengyel lapban megjelent fordításból idézem, de nincs okom kétségbe vonni a hitelességét) hazáját szerető emberként jellemzi a tábornokot, akit "a geopolitikai realitások arra ítéltek, hogy alárendelje magát Moszkvának". Alexander Haig tábornok, Reagan első külügyminisztere (1981-82) pedig éppen a 25. évfordulón, 2006. december 13-án mondta a Lengyel Rádiónak a következőket (ezt Jerzy Urban egykori kormányszóvivő hetilapjában, a NIE-ben olvastam – csak ott találkoztam vele -, amelynek durva hangját és egyoldalúságait lehet vitatni, de idézeteinek hitelességéhez eddig nem fért kétség): "A korábbi felkelések idején az Egyesült Államok függetlenségi harcra biztatta kelet-európai barátait, aztán otthagyta őket puszta kézzel a szovjet tankok ellen, mint Magyarország esetében." Arra a kérdésre, hogy Moszkva engedte volna-e a Szolidaritás békés győzelmét, Haig válasza egyértelmű: "Soha nem hittem ebben. […] Tudtuk, hogy Jaruzelski Moszkvában volt, és együtt tervezték a szükségállapotot. Az ennek bevezetéséről szóló döntés mögött természetesen Moszkva állt. Ez bizonyos fokig menti Jaruzelskit, aki lengyel nacionalistaként [sic!] inkább a szükségállapotot választotta, mint hogy szovjet tankok legyenek Varsó utcáin. Megértem Jaruzelski döntését a szükségállapot bevezetéséről, ő ezt a megoldást tartotta a kisebbik rossznak. Mi persze nem foglalhattunk így állást, és nem is tettük." Jaruzelski pedig ezt mondta 2004-ben a decemberi évforduló előtt Teresa Toranskának, a talán leghíresebb – és vele politikailag szemben álló – interjúkészítőnek 1989-ről: "[…] a szükségállapot nélkül nem lett volna lehetséges a kerekasztal, legalábbis akkor és úgy. Sok más áttörés sem következhetett volna be, vagy sokkal később történt volna, és mindenképp sokkal nagyobb lett volna az ára." A tekintélyes újságírónő rögtön rávágta, hogy "nem értek egyet Önnel", de ez a közvélemény-kutatások szerint ma is sokak véleménye. Mások inkább azt feszegetik, hogy Jaruzelskiék nem eléggé használták ki a teljhatalmat és a szabadságjogok korlátozását az elkerülhetetlen gazdasági átalakulásra és egyéb reformokra. Ez a szemrehányás jogos ugyan, de nem reális. Az 1981 vége és 1987 közötti vezetők ugyanis nem voltak reformerek, ráadásul a gazdasághoz nem értettek. (Leszek Balcerowicz, az 1989 utáni eredményes, bár számára sokak ellenszenvét hozó sokkterápiás gazdasági átalakítás atyja például éppen a szükségállapot ellen tiltakozva lépett ki a pártból, és sok más kiváló szakember is szembefordult a hatalommal, vagy visszavonult a közélettől.) Sajnálatos módon a dogmatikus balosok álltak ki mellettük a legszilárdabban, tehát azokra kellett elsősorban támaszkodniuk, akikre nem szerettek, és akikkel nem lehetett előremutató változásokat végrehajtani. Akikkel viszont lehetett volna, azok vagy börtönben ültek, vagy emigráltak, vagy elkeseredetten félreálltak.

Ismétlem: egymásnak ellentmondó dokumentumok és visszaemlékezések százait lehet idézni arról, hogy 1981 végén létezett-e lengyelországi szovjet katonai beavatkozási veszély vagy terv (nem döntés!), tehát valóban a kisebbik rosszat választotta-e Jaruzelski tábornok a szükségállapot bevezetésével. Számomra nem kétséges, hogy végső soron létezett ez a veszély. A szovjetek nyilván mindent megtettek az ilyen lépés elkerülésére, hiszen elég volt nekik Afganisztán meg több korábbi kínos tapasztalat, és érezték gazdasági, katonai gyengülésüket, de hogy hol nyílt, hol burkolt fenyegetéseik mennyire szolgálták éppen a saját akció elkerülését, a lengyel vezetők önálló fellépésre biztatását, és mennyire takartak tényleges előkészületeket, azt pontosan meghatározni lehetetlen. A lengyel vezetők élettapasztalatuk, továbbá akkori lehetséges és feltételezhető ismereteik alapján jogosan vélhették, hogy a megszállás nem lehetetlen. És hogy ebből milyen következtetést vontak le, abban a dogmatikus ideológiai elfogás, a politikai és gazdasági hatalom megőrzésére törekvés, a személyes sorsuk miatti félelem, a demokrácia és a szabadságjogok el nem ismerése, a világpolitikai és történelmi realitások figyelembevétele, a maguk módján értelmezett, de őszinte hazaszeretet egyszerre játszott szerepet, megállapíthatatlan arányban és szét nem válogatható módon.

Én tehát nem gondolom, hogy ki tudom mutatni, "mi az igazság" tényszerűen és morálisan. Csak néhány dologra fel szerettem volna hívni a figyelmet Mitrovits Miklós cikke kapcsán.

Ui.: Találtam egy tárgyi hibát is. A 102. oldalon a szerző Averkij Arisztov varsói szovjet nagykövetről ír, noha ez az egykori (1955-1960 közti) SZKP KB-titkár 1903 és 1973 között élt, 1981-ben tehát már rég halott volt. A Szovjetunió lengyelországi nagykövetségét 1978 és 1983 között névrokona, az 1925-ben született Borisz Arisztov vezette.

A Domány András által bírált tanulmányom csupán az 1981. december 13-án, Lengyelországban bevezetett hadiállapot előtti néhány nap történéseit próbálta rekonstruálni a dokumentumok alapján. Ezzel szemben kritikusom írása egy egész év történéseiből szemezget és ragad ki tudatosan részleteket, hogy cáfolja a dokumentumokon alapuló állításaimat. Így arra "kényszerít", hogy válaszomban én is érintsem az általa felvetett problémákat.

1. Három alapvető módszertani különbség van a bírált és a bíráló tanulmány között. Az első a kérdésfeltevésben rejlik.
   Miközben én abból a történelmi tényből indultam ki, hogy a hadiállapotot Jaruzelski bevezette, az alapvető kérdés részemről úgy hangzott, hogy "a Szovjetunió és a Varsói Szerződés tervezett-e katonai intervenciót Lengyelország ellen vagy sem?" (Eszmélet, 72. sz. 100. p.). Erre a kérdésre nyilvánvalóan lehet válaszolni, még akkor is, ha számos érv és ellenérv ütközik egymással. Ezzel ellentétben a Domány András által megfogalmazott kérdés – azaz, hogy "elkerülhető lett volna-e [sic!] 1981. december 13., a szükségállapot [sic!] bevezetése?" – olyan hipotetikus, hogy megválaszolását egyrészt maga is "hitvitának", másrészt soha meg nem válaszolhatónak tartja. Az ilyen, feltételes múltban megfogalmazott kérdéseknek természetesen soha nem lesz megnyugtató válasza. (Ilyen alapon kérdések sorát tehetnénk fel a történelem különböző eseményeivel kapcsolatban: mi lett volna, ha…?).
   A másik alapvető probléma pedig abból ered, hogy Domány András kiragadja az egyetemes történelem összefüggéseiből a lengyel-szovjet problémakört, és kizárólag a Brezsnyev-doktrína keretében interpretálja. Azaz nem fontos, hogy mi történik a világban, kizárólag az számít relevánsnak, hogy "az öreg Brezsnyev vezette Szovjetunióról ugyan ki tudta volna akkor elképzelni, hogy tétlen marad, ha valahol semmi nem marad a szocializmusból".
   Végül nem jelentéktelen a módszertan szempontjából, hogy Domány az elemzések többségében, így az én írásomban is, azt látja a legfőbb problémának, hogy azok "a mai ismeretekből indulnak ki, pedig abból kellene, hogy mit tudtak a lengyel vezetők akkor!". Valóban a mai ismeretekből indul ki a legtöbb elemzés, hiszen 25 évvel ezelőtt nem lehetett a levéltári dokumentumokhoz hozzáférni. A történész mindig arra törekszik, hogy újabb és újabb információkat szerezzen az általa vizsgált eseményről. Ha nem így lenne, akkor mi értelme lenne a kutatásoknak? Éppen ezekből a dokumentumokból lehet megtudni, hogy mit gondoltak akkor a történelmet alakító személyek! Ezzel (és egyben önmaga állításával) ellentétben Domány András kizárólag a 10-20 évvel későbbi politikai nyilatkozatokat tartja forrásértékű bizonyítéknak. Ami megdöbbentő, hogy Brzeziński, George Bush és Haig, a legszovjetellenesebb amerikai neokonzervatívok állításaira hivatkozik mint hiteles forrásokra. Tehát ha ők az állítják, hogy a szovjetek terveztek katonai intervenciót Lengyelország ellen, akkor az biztos, hogy úgy is van. Eközben elfeledkezünk arról, hogy Ryszard Kukliński a lengyel hadsereg vezérkarának egyik tábornoka, a 60-as évek óta CIA ügynök, a hadiállapot terveinek kidolgozása után Nyugatra disszidált, és meg sem állt Washingtonig egy dossziéval, amely a készülő hadiállapot terveit tartalmazta. A legszűkebb amerikai vezetés tehát tudott Jaruzelski terveiről, de úgy döntöttek, hogy semmilyen formában nem hozzák a Szolidaritás tudtára. A rendszerváltás után Brzeziński azzal védekezett, hogy az esetleges szovjet intervenció miatt nem szóltak a Szolidaritás vezetőinek. Látszik, hogy nem tekinthető történeti forrásnak e nyilatkozatok tartalma. Őszintén remélem, hogy a magyar történelemtudomány tart azon a szinten, hogy komoly történészi munka dokumentumokon alapuló széles forrásbázis elemzése nélkül nem születhet meg. Egy megjegyzés még ide: Domány András állításával ellentétben tanulmányomban nem hivatkoztam Kulikovra, kizárólag a korabeli jelentéseire. Annak forrásait pedig lábjegyzetben közöltem.

2. Domány András felteszi a kérdést, hogy mi változott meg a Szovjetunióban egy év alatt, ha a történészek szerint 1980 végén még volt szovjet katonai fenyegetés, illetve konkrét bevonulási terv, 1981 végén pedig már nem. Először is, még senki nem bizonyította maradéktalanul, hogy 1980 végén komolyan foglalkozott a szovjet vezetés egy ilyen lehetőség realizálásával. A "testvérországok" vezetőinek 1980. december 5-i moszkvai csúcstalálkozóján egyetlen résztvevő sem szorgalmazott katonai fellépést a lengyelek ellen.¹ Carter nyomásgyakorló levele pedig – a források szerint úgy tűnik – csak a tanácskozás után került Brezsnyev asztalára. Egyébként már december 4-én döntöttek arról a tanácskozásra érkező résztvevők, hogy nem lesz katonai beavatkozás. Tegyük fel, hogy mégis volt ilyen terv a katonák asztalán (egyébként ez nagyon is valószínű² ), de akkor sem az a kérdés, hogy mi változott egy év alatt a Szovjetunióban. Nyilván nem sok minden. Más okokban kell keresni a lényeget. A nemzetközi helyzet változott meg. Az év elején beiktatták Reagan elnököt, aki még elődjénél is szovjetellenesebb volt. Néhány hónappal később bejelentette a neutronbomba gyártását. Európában viszont baloldali elnököt (Mitterrand) választottak Franciaországban, és az NSZK-ban szintén egy szociáldemokrata, Helmut Schmidt vezette az országot. Húsz nappal a hadiállapot bevezetése előtt (november 23.) Brezsnyev nagyszabású bejelentést tett Bonnban a leszerelésről, majd egy héttel később (november 30.) megkezdődtek Genfben az amerikai-szovjet tárgyalások. Természetesen sem Schmidtnek, sem Mitterrandnak nem volt érdeke egy lengyel-szovjet háború, de a kelet-európai országoknak még annyira sem. Ne becsüljük alá a gazdasági problémákat. A keleti blokk több országa a gazdasági csőd szélén állt, de hatalmas ellátási gondok voltak a Szovjetunióban is. Konstantyin Ruszakov 1981. június 5-én járt Magyarországon, hogy beszámoljon az SZKP lengyel válsággal kapcsolatos álláspontjáról. Itt világosan elmondta: "Látnunk kell, hogy minden politikai vagy egyéb jellegű döntés meghozatalánál maximálisan mérlegelni kell a gazdasági tényezőt, a döntés gazdasági következményeit is. Tudatában vagyunk annak, hogy lehetőségeink nem korlátlanok, nem vagyunk olyan helyzetben, hogy egy 36 milliós nép ellátását biztosítani tudjuk."³ Leonyid Zamjatyin még májusban járt Budapesten, és közölte magyar vendéglátóival, hogy kénytelenek kevesebb nyersanyagot szállítani a "testvérországokba", és a tőkés piacon értékesíteni az árut, mert csak az abból befolyó valutával tudják a lengyeleket segíteni.⁴ Kádár János pedig a nyár folyamán, a Krímben nyíltan megmondta Brezsnyevnek, hogy "nem hitelekre van szükségünk, hanem részt kívánunk venni a Világbank által biztosított versenytárgyalásokon".⁵ Hasonló gondokkal küzdött a többi államszocialista gazdaság is. Románia szeptemberben jelentette be a fizetésképtelenségét, Jugoszlávia is súlyos gazdasági gondokkal állt szemben. Gyenes András szeptember végén az NSZK-ban tárgyalt. A németek a fejlődő világ megsegítésére előirányzott 24 milliárd márka egynegyedét Lengyelországnak juttatták. A tárgyalásokon azonban világossá tették, hogy egy külső fegyveres beavatkozás befagyasztaná a kelet-nyugati kapcsolatokat.⁶ Augusztus 14-én Kania és Jaruzelski is a Krímben járt. Brezsnyev is előjött a gazdasági problémákkal: "A szovjet-lengyel kapcsolatok a lengyelországi események további menetén múlnak. Ha Lengyelország szocialista lesz, a kapcsolataink internacionalisták lesznek; ha pedig más úton halad, a kapcsolatok is más jelleget öltenek – állami, politikai és gazdasági vonalon egyaránt."⁷
   Még számos dokumentumot lehetne idézni arról, hogy miképpen próbálta meggyőzni a szovjet vezetés a lengyeleket arról, hogy a problémáikat egyedül kell megoldaniuk, mert a Szovjetunió és a Varsói Szerződés országai nem tudnak segíteni.

3. Domány András kitért az 1981 tavaszán, Lengyelország területén tartott VSZ-hadgyakorlatra (Szojuz 81), amely szerinte a katonai beavatkozás lehetőségét rejtette magában. Ebben az esetben már azt állítja a cikk szerzője, hogy a Varsói Szerződés, és nem kizárólag a Szovjetunió tervezett katonai akciót Lengyelország ellen. Így pedig megalapozottan feltételeznünk kell, hogy erről Kádár Jánosnak is tudnia kellett volna. A tény azonban az, hogy a magyar politikai bizottsági üléseinek jegyzőkönyvében még csak utalás sincs egy ilyen tervről. Ami még érdekesebb, hogy Kania a hadgyakorlat idején, március 19-én éppen Budapesten járt Kádárnál. Sem a magyar, sem a lengyel fél által készített jegyzőkönyvek nem tartalmaznak semmi arra utaló jelet, hogy a Varsói Szerződés katonai akcióra készült volna.8

4. Jaruzelski – Domány véleményével szemben – adott az alkotmányosság látszatára, amikor bevezette a hadiállapotot. December 13-án éjfél után összehívta az Államtanácsot, és erős presszió gyakorlásával, de elfogadtatta velük a hadiállapot kihirdetését. Egyébként már az 1980. augusztusi sztrájkok idején felmerült a hadsereg bevetésének lehetősége. Azonban augusztus 29-én, a LEMP PB ülésén Jaruzelski még nem támogatta a hadiállapot bevezetését, de a Védelmi Bizottság, amelyet Jaruzelski vezetett, megbízta a hadsereg vezérkarát, hogy Florian Siwicki tábornokkal az élen dolgozzák ki a hadiállapot bevezetésének terveit, illetve biztosítsák az ehhez szükséges jogi hátteret.⁹ Az a belügyminisztériumi rendelet, amely létrehozta a tervezői munkát irányító műveleti csoportot (Lato 80), már augusztus 16-án megszületett – két nappal a gdański sztrájkok megkezdése után.¹⁰ Mindez másfél évvel a hadiállapot realizálása előtt történt! Ez a tény is megkérdőjelezi Jaruzelski "preventív háborújának" a hitelét. Honnan tudták volna, hogy 16 hónap múlva majd a szovjet katonai intervenciót kell ezzel megelőzni? A tervek egyébként már 1980 októberére elkészültek.

Remélem e néhány pontban összefoglalt szövevényes és sok helyen valóban homályos történetet sikerült egy kicsit jobban megvilágítani. Domány András kritikája nem lepett meg, hiszen a lengyel és az orosz sajtóban bőven lehetett ehhez hasonlókat olvasni az elmúlt 15 évben. Jaruzelski párt- és katonatársaival együtt minden lehetséges fórumon szinte ugyanezeket az érveket hangoztatja a mai napig. A történész feladata azonban, hogy a történelmi eseményeket a valósághoz hűen próbálja ábrázolni. Nem a mítoszokat és a legendákat kell táplálni, hanem dokumentumok segítségével az eseményeket rekonstruálni.

Lenne még néhány megjegyzésem Domány András Jaruzelski-képéhez is. Szerinte Jaruzelski szocialista meggyőződésű vezető, aki hazafias megfontolásból is dönthetett a hadiállapot bevezetése mellett. Jaruzelski szocializmus-elképzeléséről nem tudunk sokat, hiszen soha nem állt elő sem elméleti, sem gyakorlati téren semmilyen szocializmuskoncepcióval, de végeredményben mintákat sem vett át. A december 13-a utáni katonai diktatúrát, mert kétségtelenül az volt, semmiképpen nem nevezhetjük sem baloldalinak, sem szocialistának.¹¹ Azt is látni kell, hogy az ilyen katonai hatalomátvételeket Dél-Amerikában jobboldali katonai juntának szokták nevezni. Ha Jaruzelski valóban szocialista meggyőződésű lett volna, akkor legalább egy minimális baloldali programot nyújthatott volna a munkástömegek felé. A gazdasághoz valóban nem értett, hiszen katona volt, nem közgazdász. Nem tagadható azonban, hogy a Szolidaritás mozgalom egy komoly hagyományokkal rendelkező munkásosztályon alapult, amelyet semmilyen ellenzéki értelmiségi csoport nem lett volna képes 16 hónapon keresztül sztrájkban tartani, ha annak nincsenek meg az objektív (az 1970. decemberi tömegbelövetés, a romló gazdasági helyzet, a kilátástalanság, program nélküli párt stb.) és a szubjektív (a létrejött önszerveződő szakszervezeti mozgalom) feltételei. Ez még akkor is így van, ha a katolikus egyház és a nemzeti hagyományok is jelentős szerepet játszottak az eseményekben.

Jaruzelski hazafiassága pedig szintén kételyeket ébreszt. Ha csak nem tekintjük annak "politikai antiszemitizmusát", amely még a Gomułka-korszakból eredeztethető. Jaruzelski 1956-ban kapta meg a tábornoki kinevezését, majd 1960-ban a hadsereg Politikai Főosztályának az élére került, két évvel később pedig honvédelmi miniszterhelyettes lett. Így részese volt annak az antiszemita kampánynak, amely a hadseregben kezdődött, de végül az egész társadalomra kiterjedt. 1967-69-ben kb. 20 ezer zsidó származásúnak mondott lengyel állampolgár emigrált. Az adatok szerint 1967-ben a hadseregen belül 976 zsidó származású tisztet (elég volt az is, ha csak a feleség volt zsidó) távolítottak el vagy fokoztak le (ebből 6 tábornok és 117 ezredes) az ún. hatnapos arab-izraeli háború idején felerősödött antiszemita hullám idején.¹² E tisztogatási folyamat befejeztével, 1968-ban, Jaruzelski úgy szerezte meg a honvédelmi miniszteri posztot, hogy elődjét, Marian Spychalskit is megvádolták azzal, hogy zsidó (egyébként nem volt az). A zsidótlanítás célja természetesen a régi vezetéssel való leszámolás volt. Jaruzelski ennek a harcnak a győzteseként emelkedett ki.

Jaruzelski a lengyel lakosság antiszemitizmusára alapozott 1981. december 13-a után is, amikor eme "hazafias" tettet végrehajtotta. A titkosszolgálatok tevékenységének köszönhetően különböző antiszemita jelszavak jelentek meg a házfalakon, röplapokon. Ilyenek voltak például, hogy a KOR egyenlő a kozmopolita zsidókkal, illetve az amerikai dollárokkal stb.¹³

E tények mind az ezeréves lengyel, mind a kelet-európai államszocialista kísérletek legszomorúbb pillanatai közé tartoznak.

Jegyzetek

1 Lásd: Jelentés a Politikai Bizottság részére. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) M-KS 288. fond, 11. csoport, 4391. őrzési egység; MOL XIX-J-1-j-Varsói Szerződés-VI-1-001283-1981; Zaszedanyije Politbjuro CK KPSZSZ 11 gyekabrja 1980 goda. Rosszijszkij Goszudarsztvennij Arhiv Novejsej Isztorii (RGANI) 89. fond, 42. opisz, 59. gyelo, 1-3. list.

2 Ha voltak katonai tervek 1980 végén, akkor nyilvánvaló, hogy egy évvel később is léteztek. Hihetetlennek tűnne, ha kidobták volna időközben. Természetesen az is hihetetlen lenne, hogy egy katonai szuperhatalom, mint a Szovjetunió, katonai vezetése nem készített volna mindenféle terveket egy ilyen súlyos válság megoldására. Politikai akarat nélkül azonban ezek a tervek általában a tervasztalon maradnak.

3 Emlékeztető Kádár János részére, 1981. június 6. MOL M-KS 288. f. 47. cs. 765. ő.e. 7. dok.

4 Leonyid Zamjatyin magyarországi látogatása. (A Külügyi Osztály feljegyzése) MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4516. ő.e.

5 MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4516. ő.e. Földes György szerint ha Magyarország nem csatlakozik az IMF-hez és a Világbankhoz, akkor egy év múlva elkerülhetetlen lett volna a pénzügyi csőd. Földes György: Az eladósodás politikatörténete 1957-1986. Maecenas, Budapest, 1995, 185 és 197.

6 MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4517. ő.e.

7 MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4400. ő.e.

8 Tischler János: Az MSZMP és a lengyelországi válság, 1980-1981. Századok, 132. (1998) 5. sz. 1146-1155.; uő: Negyedszázaddal később. 1981-es történelmi visszaemlékezés 1956-ra. www.archivnet.hu IV. (2004) 5. sz.

9 Bogusław Kopka – Grzegorz Majchrzak: Stan wojenny w dokumentach władz PRL (1980-1983). Seria "Dokumenty": tom 6. Warszawa, IPN, 2001. 13.

10 Kopka-Majchrzak: i. m.

11 A Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsának (WRON) létrehozása korábban semmilyen dokumentumban nem szerepelt. Néhány nappal a hadiállapot bevezetése előtt azonban éppen Anoskin jegyezte fel a "munkafüzetébe" ennek a hatalmi szervnek a lehetőségét. Ott azonban még a "forradalmi" jelzővel megtoldva, ami nyilvánvalóan éppen azért maradt el, mert szorosan kapcsolódott a "szocialista rendszer" legitimációjához. A kormányzást azonban nem a WRON egésze, hanem azon belül is egy szűkebb direktórium irányította. Jaruzelski – miközben megtartotta a párt, a kormány és a honvédelmi minisztérium vezetését – a WRON elnökeként a direktóriumot is irányította. Így az a sajátos helyzet állt elő, hogy bár a hadiállapot bevezetését "törvényesítették" az Államtanáccsal, de az utána bevezetett diktatúra legfőbb irányító szerve törvényen kívüli, helyesebben törvényen felüli maradt, hiszen a WRON-t később sem törvényesítették.

12 Jerzy Eisler: Polski rok 1968. Seria "Monografie": tom 22. Warszawa, IPN, 2006. 483-484.

13 Andrzej Paczkowski: Fél évszázad Lengyelország történetéből 1939-1989. Budapest, 1956-os Intézet, 1997, 344.