A Kornai János: Mit jelent a 'rendszerváltás' (Élet és Irodalom, 2007/9) című írásához történő – az ÉS olvasóinak szánt ismeretterjesztő – hozzászólást az ÉS nem közölte.

Kornai János "Mit jelent a 'rendszerváltás'" című írása azt hivatott bizonyítani, hogy Magyarországon rendszerváltás ment végbe, pontosabban, hogy végbement a rendszerváltás. Szigorú logikájú fogalmi elemzéssel levezeti, hogy – a lényeget tekintve – "A" rendszert felváltotta "B". Ha "B" rendszer alapjellemzői a magántulajdon dominanciája, a piaci koordináció dominanciája és az ezeket támogató politikai hatalmi rendszer, akkor "B"-t kapitalizmusnak kell nevezni. Tehát Magyarországon kapitalista rendszerváltás ment végbe.

Mit váltott fel (illetve le) a kapitalizmus? Melyek az előző rendszer specifikumai? A köztulajdon dominanciája, a központilag vezérelt bürokratikus koordináció dominanciája és az ezeket működtető politikai hatalmi rendszer, kollektivista párttal az élén. A párt – ha nevében nem is feltétlenül, de tartalmában – kommunistának vallja magát. A kapitalista rendszerváltást megelőző rendszer pedig szocialistának nevezte magát. A lezajlott folyamat summája: a magát szocialistának nevező rendszer helyébe kapitalista rendszer lépett.

Kornai a "szocializmus versus kapitalizmus" dichotómiára összpontosít. Írásában felvetődik a prekapitalizmus fogalma is, de ezzel – érthető okokból, hiszen ez nem tartozik az elemzés tárgyához – behatóbban nem foglalkozik a szerző. Ugyanakkor érdekes lenne – Kornai módszerét továbbalkalmazva – egy "prekapitalizmus versus kapitalizmus" dichotómiára is pillantást vetni.

Melyek a kapitalizmust megelőző évezredek különböző társadalmainak – hasonló absztrakciós szinten megmutatkozó – általános-általánosítható ismérvei?

1. A köztulajdon dominanciája (vö. földmagántulajdonos legfeljebb csak a közösség tagja, a közföldek birtokosa lehet).
2. A központilag vezérelt bürokratikus koordináció dominanciája (a közösségi önvédelmet és önellátást kikényszerítő intézkedések: vagyonszerzés korlátozása, adósságok elengedése, földmagántulajdon elidegeníthetetlensége stb.).
3. Az ezeket működtető politikai hatalmi rendszer (császárságok, királyságok, hierarchikus törzsi demokráciák, hierarchikus antik demokráciák stb.).

Lehetséges, hogy ha nem ragaszkodunk szigorú specifikumként a magát marxista-leninista pártnak nevező képződményhez, akkor Kornai logikája szerint akár szocializmusnak is nevezhetnénk a prekapitalista társadalmakat? Vagy a XX. századi "szocializmust" prekapitalistának? Azaz a három modell kettőre egyszerűsödne? Mindezzel nem kívánok bármit is sugallni. Nem kívánok semmiben sem állást foglalni. Csupán egy metodikai összefüggésre hívtam föl a figyelmet, amely – értelmezéstől függően – erősítheti is, gyengítheti is a Kornai által alkalmazott módszer érvényességét.

(Csak zárójelben: Kornai fogalomalkotási módszere kiterjeszthető, más területeken is alkalmazható. Hogy alkottuk meg a szocializmus empirikus megfigyelésen alapuló fogalmát? Sorra vettük a magukat szocialistának nevező rendszereket, összegyűjtöttük közös vonásaikat, és az így kapott általános ismérveket tekintettük szocializmusnak. Ezt a módszert alkalmazva hogyan juthatunk el például Napóleon fogalmához? Meg kell figyelni a magukat Napóleonnak valló személyeket, ki kell emelni közös vonásaikat, és máris megkaptuk Napóleon fogalmát. Persze, mindez nem változtat a lényegen: Magyarországon tényleg történt rendszerváltás, amennyiben "A" rendszert lecserélte "B" rendszer.)

***

"Gyakran használják könyvekre ezt a jelzőt: ‚korszakalkotó'. De ha van könyv, amelynél ez a szó nem elcsépelt frázis, hanem a valóságot tükrözi, úgy a Tőke ez a könyv. A Tőké-nek, Marx politikai gazdaságtanának döntő szerepe volt abban, hogy a szocializmus tudománnyá lett… Marx nagy vonásaiban előrelátta a szocialista gazdaság legfontosabb törvényszerűségeit." Az idézett szöveget (Marx Tőkéje – magyarul. Társadalmi Szemle 1948. 618. o.) Kornai János írta, ami arra utal, hogy a szerző feltehetően olvasta "A tőke" első kötetét.

"Legyen a jobb világ más – de mi legyen ez a másság? … Nem tudják, de nem is érzik kötelességüknek, hogy megmondják. Szerintük intellektuálisan és morálisan jogosult egy létező rossz rendszer elvetése – még akkor is, ha nem tudják konstruktív módon felvázolni egy jobb rendszer megvalósítható tervét. Nézetem szerint a fentiekben felvázolt válasz felelőtlen. Nagy múltra tekinthet vissza; ez volt Marx válasza, aki mindig ódzkodott attól, hogy egy jövendő szocialista társadalom működési szabályainak átgondolásával bíbelődjék." Az idézett szöveget Kornai János írta, ami arra utal, hogy a szerző feltehetően nem olvasta "A tőke" további köteteit, valamint több ezer oldalnyi előmunkálatait. Plusz nem olvasta azt a másfél évszázad alatt felhalmozódó könyvtárnyi irodalmat (August Bebeltől és Karl Kautskytól a mai szerzőkig), amely rekonstruálni, illetve értelmezni próbálja Marx elképzelését a "jobb világról".

Egyáltalán nem hibáztatható Kornai azért, mert nem tanulmányozta Marx bíbelődéseit "egy jövendő szocialista társadalom működési szabályaival", hiszen a téma távol áll az ő szakkutatásaitól. Legfeljebb azért hibáztatható, hogy kategorikus állítást tesz az ismeretlenről. Ennek kockázatát kerülte el például Liska Tibor 1981-ben. Amikor tudatosult benne, hogy nem ismeri Marx gondolatait egy lehetséges posztkapitalista társadalomról (hadd használjam itt ezt a filológiailag nem pontos, de a "szocializmus", "kommunizmus" szavak sokértelműségét elkerülő kifejezést), nyomban íratott egy százhúsz oldalas tanulmányt, hogy legalább valamennyire tájékozódjon a témáról.

Köztudott, hogy Kornai János a társadalomszerveződés két típusára, a piaci koordináció és a bürokratikus koordináció megkülönböztetésére, szembeállítására koncentrál. Ugyanakkor mintha kívül esne az érdeklődésén egy harmadik koordináció-típus, a társadalmi, közösségi reciprocitás problematikája. Ezt azért fontos megemlíteni, mert a marxi posztkapitalizmust a reciprocitás (azaz kölcsönösség, viszonosság) egy modern változataként is szokás jellemezni (pl. Heller Ágnes és Fehér Ferenc).

***

A felelősség és felelőtlenség kérdéséhez.

Kétségtelen, hogy Marx nem rajzol meg egy komplett zárat, amelyet csak működésbe kell helyezni. Pontosabban: amelynek a működését-működtetését rá kellene erőszakolni a mindenkori emberekre. Módszertani okokból nem tehet ilyesmit, nem spekulálhat ki járulékos részleteket, mivel elméletében (hipotézisében) a kapitalizmus történelmi meghaladása csupán egy annál humánusabb – és egyidejűleg gazdaságosabb – társadalmi berendezkedéssel lehetséges. Ezért valamilyen kész gazdasági-társadalmi gépezet körvonalazása helyett inkább csak egyfajta módszertani kulcsot próbál adni, amelyet a különböző egyének és különféle közösségek a maguk sajátosságaik szerint alkalmazhatnak, forgathatnak.

Mivel itt csak tézisek megfogalmazására van lehetőség, a marxi társadalomelképzelés alapszerkezete röviden (bővebben: Múltunk 2001/2-3) a következő. Termelő egyének együttműködnek, szövetkeznek, szabadon társulnak egymással egyéni szükségleteik jobb és gazdaságosabb kielégítése érdekében. Az ilyen termelő közösségek is – ha szükségét érzik – alkalmilag vagy tartósan szövetkeznek, társulnak egymással. E társult csoportok – ha igényük van rá – valamely feladat elvégzésére további társulásokat hoznak létre egymással – helyi, regionális, vagy akár az egész emberiségig nyúló méretekben. A rendszer a személyes szükségletek kielégítése érdekében szerveződik, és e cél megvalósításához keresi, igazítja az egyének közösségi, társadalmi kapcsolatait.

Miben gazdaságosabb ez a rendszer a korabeli kapitalizmusnál?

• Fontosnak tartja, hogy a termelés a fogyasztási igények mértékéhez igazodjon, nem pedig a termelési kapacitások nagyságához: "a termelést akkor állítják le, amikor a szükségletek kielégülése ezt parancsolja". Eszerint a közvetlen szükségletre termeléssel el lehet kerülni a fölöslegesnek bizonyuló termékek előállítását, vagyis a fölösleges munkát és az anyagpocsékolást, mint a pazarlás formáit. Mi számít közvetlen szükségletnek? Minden "fizetőképes", vagyis személyes munkával ellentételezett kereslet. Mit jelent a közvetlen szükségletre való termelés? Megrendelésre történő, vagyis az előzetesen összesített kereslethez idomuló termelést. "A könyvvitel – mint a folyamat ellenőrzése és eszmei egybefogása – közösségi termelésben szükségesebb, mint a tőkés termelésben." (Még nem volt számítógép.)
• Fontosnak tartja, hogy a termelési eszközöket a velük leggazdaságosabban dolgozók használhassák. Nincsenek tulajdonosi előjogok, amelyek akadályoznák az adott területen legképzettebb, legtehetségesebb egyének, csoportok folyamatos odaáramlását. (A hatékonyság, termelékenység, gazdaságosság érdekében túllépés a tulajdonosi monopolhelyzeten: a munkavégzők és a tulajdonosok személyének történelmi különválasztásával szemben "helyreállítja az egyéni tulajdont a tőkés korszak vívmánya: a kooperáció és a földnek, valamint a maga a munka által termelt termelési eszközöknek a közös birtoklása alapzatán.") A gazdaságos kapacitáskihasználás egyszerre szolgálja a dolgozó egyén érdekét és a közösség javát.
• Megszünteti az állami pazarlás lehetőségét. Az állam "az egyénre ennek akarata ellenére ráerőszakolja" bizonyos szolgálatait. Marx elképzelése szerint a társadalmi feladatok ellátása az adószedő államtól átkerülhet a termelő közösségek rendszerének hatáskörébe. A termelők egyidejűleg döntenek valamely feladat szükségességéről és költségeinek biztosításáról. (Vö. "A rendőr megtakarítja nekem azt az időt, hogy önmagam zsandárja legyek, a katona, hogy önmagamat védelmezzem, a kormányzati férfiú, hogy önmagamat kormányozzam".)

Mennyiben humánus ez a rendszer?

• Mert "alapelve minden egyén teljes és szabad fejlődése". Marx megfogalmazása szerint a szabad egyéniségek társadalmának "szabad fejlődése minden egyes tagjának szabad fejlődését feltételezi".- Mert fontosnak tartja kielégíteni a különböző egyének legkülönbözőbb szükségleteit – az egyes egyén teljesítményének határáig.
• Mert fontosnak tartja mindenki számára biztosítani a teljesítőképesség, munkaképesség működtetésének eszközeit.
• Mert fontosnak tartja, hogy lehetővé tegye az egyének személyes képességeinek kifejlődését. Mivel teremthető meg a szabad képességfejlődés lehetősége? Elsősorban az egyének szabad idejének növelésével, vagyis azzal, ha a szükségletek kielégítéséért végzett munka időtartama maximális mértékben csökken. ("Minden szabad idő a szabad fejlődés számára való idő".) Alapfeltétel: a termelés gazdaságossá tétele.

Hogy nagyon leegyszerűsítsem: a Marxnál elképzelt "jobb világ" úgy fest, mint a mostani világ – néhány módosítással. Minden szükségesnek bizonyuló mai feladatot elvégeznek – legfeljebb más eljárások alkalmazásával.

• A rendszert nem politikai állam centralizálja, hanem az az egyének és közöségeik (társulás, szövetkezés) felől, vagyis alulról centralizálódik. Ebben az alulról centralizálódó (önkéntes, öncentralizáló) módszerben véli megtalálni Marx a közhatalmi feladatok állami-politikai formájának kiváltását: önkormányzói, önkormányzási feladatokká való társadalmasítását. (Apró érdekesség: Lengyelországban a Szolidaritás egy csoportja "önkormányzó köztársaság" létrehozását tekintette a rendszerváltás céljának.)
• A tőkés piacgazdaság gazdaság- és társadalomszervező feladatának kiváltását is az alulról centralizálódó módszertől várja Marx. Eszerint az egyének közötti viszonyrendszert nem árukapcsolatok, pénzkapcsolatok szervezik, hanem maguk a közvetlen szereplők működtetik. A bizonytalan mozgású árupiacon túlléphet az embereknek alárendelt önkormányzói piac: a személyes szükségletek kielégítésére szerveződő együttműködés, tevékenységcsere. Akár az egész Glóbusz méreteiben.
• A közvetlen személyes szükségleteken felüli társadalmi szükségletek (betegekről, öregekről, gyerekekről való gondoskodás, fejlesztési alap képzése, káresetekre biztosítási alap képzése stb.) kielégítése többletköltségekkel jár. A fedezetül szolgáló többletmunkák mértékét nem önállósult apparátusok, hanem a társult egyének közösségei (a helyi, regionális stb. társulások) határozzák meg. Akár közvetlen döntéseket hozva, akár szakértők alkalmazásának a segítségével.

E vázlattal egyetlen dolgot kívántam illusztrálni. Lehetséges, hogy Marx helytelenül ítélte meg egy kapitalizmust meghaladó társadalom működésének esélyeit. Lehetséges, hogy fölöslegesen foglalkozott vele. De bizonyíthatóan sokat bíbelődött e feltételezett működés részleteivel.

Jegyzet

A Kornai János: Mit jelent a "rendszerváltás" (Élet és Irodalom, 2007/9) című írásához történő – az ÉS olvasóinak szánt ismeretterjesztő – jelen hozzászólást az ÉS nem közölte.

Kornai János: A gondolat erejével. Rendhagyó önéletrajz. Osiris Kiadó, Budapest, 2005 (426 oldal és 122 fotó).

Önéletrajzot (nem a munkaerőpiacon elvárt cv-t, hanem a saját életét, pályafutását bemutató kötetet) három okból írhat az ember. Vagy meg akarja változtatni a róla kialakult képet a közvélemény előtt; elő akarja adni a saját verzióját arról, amiről mások (a többség) másképp vélekednek. A második lehetséges ok anyagi: a népszerű emberek Nyugaton ma leginkább emiatt ragadnak tollat (illetőleg alkalmaznak valakit, aki jól ért a szövegszerkesztőhöz és az egyszerű olvasók nyelvén). A harmadik ok az lehet, hogy a szerző kellő szerénytelenséggel úgy érzi, előbb-utóbb úgy is születne róla életrajz, de nem olyan jó, mint amilyet ő tud írni, mert egy idegen vagy akár egy ismerős nem tudna megbirkózni a források felkutatásának és a dokumentációnak a nehézségeivel.

Kornai János esetében egyértelműen a harmadik okról lehet beszélni. Miért is volna nehéz bárkinek megpróbálkozni egy Kornai-életrajzzal? Ha a kisgyermekkort nem számoljuk, akkor is közel hét évtizedet kell áttekinteni, mégpedig a magyarság zivataros évtizedeit. A felnőtt életpálya erőteljes politikai indíttatással kezdődik, majd a tudomány magaslataira jut el, s a kettőt egyformán tekintetbe venni kevesen képesek. Harmadszor: a történet sok helyszínen játszódik: Magyarország mellett fontos az Egyesült Államok, de nem jelentéktelen állomás Anglia és Svédország sem. Ennyi helyen források és emlékek után kutatni ki tudna?

Hogy előbb-utóbb szükség lett volna Kornai-életrajzra, az nem kétséges. A huszadik század egyik legjelentősebb magyar közgazdászáról van szó. Hogy kikkel egy csoportban? Nyilván konszenzus volna Heller Farkasról, aztán szóba kerülhetne Varga Jenő, Jánossy Ferenc, Liska Tibor és még néhány név, de nem sokkal több. Ami nem kétséges: a legismertebb élő magyar közgazdászról van szó, akinek hazai és nemzetközi karrierje párját ritkítja. Különösen akkor, ha a pályakezdés drámai és zűrzavaros időszakában elmélyedünk egy kicsit.

Vég és kezdet: 1956

Kornai János asszimilált zsidó családban született Budapesten, 1928-ban. Persze mi az, hogy asszimilált? A szónak furcsa árnyalatot ad, hogy Kornait szülei a Német Birodalmi Iskolába íratták. Oda, ahová Gimes Miklós, Darvas Iván, Székely Éva vagy Karinthy Ferenc is járt, és ahol a szerzőnek osztálytársa volt Kende Péter, aki élethosszig barátja maradt, és pályájára sok esetben döntő hatást gyakorolt. Legelőször is talán akkor, amikor az 1944-es borzalmak túlélését követően a kommunista pártba hívta, majd pedig annak napilapjához, a Szabad Néphez. Kornai itt lett újságíró, közgazdasági rovatvezető, az ötvenes évek politikájának aktív résztvevője, a Nagy Imre felé orientálódó reformkommunista irányzat tagja. Kilenc éven keresztül dolgozott a központi pártlap szerkesztőségében; első rovatvezetője a tragikus sorsú Gimes Miklós volt.

Nem sokkal később, mindenfajta közgazdasági végzettség nélkül, az ifjú Kornai János képzettebb munkatársak elé ugorva lett gazdasági rovatvezető; ahogy maga is írja: elsősorban politikai átszellemültségének köszönhetően. "Akkori ismereteimmel nem tudtam megállapítani, mekkora szaktudás áll Gerő Ernő határozottságának hátterében. Rám is nagy hatást tett az egyénisége, a szavaiból sugárzó meggyőződés és komolyság" (65. o.) – írja erről az időszakról. Aztán a szerkesztőség Nagy köré csoportosuló tagjaival együtt halad, majd távozik, és hallja meg a történelmi fordulat hívó szavát 1956 októberében. Elvállalja, hogy megírja a megalakult és folyamatosan átalakuló Nagy-kormány programjának gazdaságpolitikai fejezetét. A munkát azonban a későbbi napok fejleményei egyszerűen elmossák; a szovjet bevonulás pedig végképp leveszi a napirendről.

1956-57 szétszórta a Nagy Imre-csoport életben maradt tagjait. Voltak, akik emigráltak; voltak, akik itthon voltak, de börtönben; és voltak, akik itthon, az új kommunista hatalmi struktúra valamelyik ágában tevékenykedtek. Kornai neheztel Fehér Lajosra, aki sokáig a reformirányzat egyik fontos személyisége volt, de végül nem emigrált és nem is került börtönbe. Egyébként Kornai sem. Erős túlzással lehetne csak a megtorlás áldozatai közé sorolni. Inkább lehetőséget kapott arra, hogy tudományos karrierjét megalapozza. Kapott két munkatársat, akik ebben segítették, és – mint beszámol róla – konzultációit nemritkán a Gerbeaud néven ismert belvárosi cukrászdában folytatta. (Minő elnyomás!)

Az 1956 utáni néhány év Kornai számára a meghatározó átalakulás időszaka. Fontos döntések érlelődnek meg benne, amelyek egész későbbi életpályáját meghatározzák. Ezeket visszatekintve így foglalja össze:

1. "Szakítok a kommunista párttal.
2. Nem emigrálok.
3. Nem a politika, hanem a tudományos kutatás lesz a hivatásom. Nem vállalkozom a kommunista rendszerrel szembeni küzdelem hősies, illegális formáira. Tudományos tevékenységemmel kívánok hozzájárulni a megújuláshoz.
4. Szakítok a marxizmussal.
5. Elsajátítom a korszerű közgazdaságtan alapismereteit. Tanulmányaimmal, kutatásaimmal a nyugati közgazdászszakma részévé kívánok válni."

Kornai tehát 1956 után elhatározza, hogy – marxista helyett – "nyugati" közgazdász lesz. A kettő persze elvileg nem mond ellent egymásnak, hiszen Nyugaton is voltak, vannak marxista közgazdászok. Valójában inkább arról van szó, hogy matematikai közgazdász kívánt lenni, és ennek érdekében küzdelmek árán, a matematikus Lipták Tamás segítségével beleásta magát a matematikába, és megpróbálta depolitizálni tudományos tevékenységét. (Lipták adja meg számára azokat a módszertani alapokat, amelyek segítségével az ún. kétszintű tervezés – hamar elfeledett – koncepcióját kidolgozza.) Fontos segítség számára az is, hogy Nyugatra emigrált barátja, Kende Péter hírét viszi a világba, és kandidátusi értekezése, amely a "túlzott központosítás" mérsékelt kritikáját adta, 1956 gazdaságpolitikájaként, a rendszer autonóm és autentikus kritikájaként válik ismertté a nemzetközi berkekben.

A hatvanas években (egészen pontosan 1963-tól) Kornai már több-kevesebb rendszerességgel jár Nyugatra, különféle tudományos rendezvényekre, tanulmányutakra. E nélkül – a hosszabb-rövidebb konferenciák, kutatói ösztöndíjak, vendégprofesszorságok nélkül – valószínűleg meg sem születhettek volna nagy művei, hiszen azokhoz az ihlet mellett szükség volt módszertani ismeretekre, konzultációkra, nyugati szakirodalomra és talán legfőképpen alkotói nyugalomra. Mondani se kell, hogy ez ilyen mértékben és minőségben a Kádár-rendszer idején senki másnak nem adatott meg a közgazdászok között.

Két nagy mű

Nem kétséges, hogy Kornai az 1970-es években jelenteti meg legkiválóbb műveit. Két könyvről van szó, amelyek érdekes módon nem teljesen állnak összhangban egymással, de mindenképpen az alkotói pálya csúcsait jelentik.

Az egyik fontos mű az Anti-equilibrium (1971). Előtanulmányai 1967-re nyúlnak vissza. A munka jelentős részét Kornai Stanfordban (USA) végzi, a később Nobel-díjban részesített Kenneth Arrow vendégeként. A sors iróniája, hogy ebben a műben Kornai éppen hogy a vendéglátó által is képviselt neoklasszikus irányzat bírálatával foglalkozik; határozottan szembehelyezkedik az általános egyensúly koncepciójával.

Érdekes, hogy Kornai a könyvben viszolygással ír az "1968-as" újbaloldalról (233. o.), az ez idő tájt írott könyve azonban különösen ebben a körben tette ismertté és népszerűvé. De persze ennél szélesebb kör számára is kiemelt olvasmánnyá vált az Anti-equilibrium. Olivier Blanchard, aki később interjút készített Kornaival, elmondja: Franciaországban nagyon sokan olvasták ezt a könyvet, és nagy hatást gyakorolt a 70-es évek fiatal közgazdáinak gondolkodására (203. o.). Ehhez képest Kornai mintha megbánná, hogy egyáltalán foglalkozott ezzel a témával, a sikerben is inkább kudarcot lát. Furcsa módon éppen annál a művénél szabadkozik legtöbbet, amelynek nemzetközi elismertségét, hírnevét köszönhette. (Ma már úgy látja, hogy kritikája "tudományelméleti kiindulópontjában komoly hibák voltak".)

Kisebb tanulmányokat, a princetoni és indiai kitérőt átugorva a következő nagy műnél, A hiánynál találjuk magunkat. Míg az Anti-equilibriumnál a téma politikai dimenzióját elmaszatolni igyekszik (201. o.), A hiány politikai jelentőségével Kornai maximálisan tisztában van, azt büszkén hirdeti. Az álszerénység teljes mellőzésével Szolzsenyicin, Orwell és Koestler mellé állítja magát a panteonban, hozzátéve persze, hogy az ő könyve (annak nyugodt és tárgyilagos hangja) "az olvasó gondolkodásának és érzelmeinek más rétegeit kavarta fel. Alapjaiban ásta alá azt a naiv elképzelést, hogy elég lesz »emberarcúvá« tenni a szocializmust, s akkor az teljesítheti történeti küldetését. Lenin – teljes joggal – azt állította, hogy a szocializmus akkor fog győzedelmeskedni, ha magasabb termelékenységet biztosít, mint a kapitalizmus. Aki A hiányt elolvasta, az megértette: ez a győzedelmes fölény sohasem fog létrejönni." (261. o.)

A hiány esetében is látható: Kornai szinte fürdőzik a saját művének hatását illusztráló anekdotikus evidenciában. Ez esetben az egykorvolt orosz kormányfő, Jegor Gajdar szolgáltatja az egyik érdekes csemegét. Van persze empirikus, azaz szcientometriai alátámasztás is, amelyből kiderül, hogy míg 1973 és 1978 között a hazai közgazdasági irodalom hivatkozott szerzői között Marx állt az első helyen, Lenin második volt és Kornai harmadik, addig 1978 és 82 között már Kornai állt az első helyen, és ez a következő ötéves ciklusban is így maradt (260. o.).

Annyira evidens, hogy A hiányt tulajdonképpen mindenkinek olvasnia kellett, hogy Kornai megemlíti azokat is, akik nem olvasták. Így kiderül például, hogy "az ismert író, Karinthy Ferenc" nem olvasta a művet, legalábbis naplójában erről nem tesz említést, pedig ismerték egymást. Klaniczay Gábor sem említi A hiányt abban az érdekfeszítő elemzésben, amely az 1950-es években születettekre ható jelentős olvasmányokat tekinti át.

A nemzetközi hatás és az általános intellektuális lenyomat olyannyira foglalkoztatja saját művével kapcsolatban, hogy a tényleges közgazdasági vita bemutatását csak felületesen végzi el. Pedig adódott komoly és – érdekes módon – hozzá közeli kihívás A hiány centrális fogalmát, a költségvetési korlátot illetően. Másutt a könyvben Kornai számos kritikát idéz saját műveivel kapcsolatban, itt viszont elmulasztja megemlíteni a Soós Károly Attilával a Közgazdasági Szemlében folytatott vitáját, pedig Soós igen alapos kritikával illette a "puha költségvetési korlát" koncepcióját (mondván, hogy a valóságban a költségvetési korlát inkább bizonytalan, mintsem egyértelműen puha).

A hiány egyszerre továbblépés is az Anti-equilibriumhoz képest, de egyúttal visszafordulást is jelent a tíz évvel korábban írott műhöz képest. Az Anti-equilibriummal kerül Kornai a legközelebb ahhoz, hogy a kapitalizmus tanulmányozásában elmélyedjen. Valami oknál fogva jobbnak látja, ha visszafordul ezen az úton. Ezt követően kiderül, hogy az általános egyensúly neoklasszikus elméleteinek bírálata tulajdonképpen csak előtanulmány ahhoz, hogy a ("szocialista") tervgazdaság egyensúlytalanságait elemezni tudja. Érdemi kapitalizmuselmélet (és -kritika) nélkül azonban Kornai oda jut, hogy a kidolgozott szocializmuskritikával csak egy idealizált kapitalizmust (piaci mechanizmust) tud szembeállítani. A történeti összefüggéseiből kiragadott, de struktúráját és mechanizmusait tekintve mégiscsak jól leírt szocialista rendszerrel szemben nem áll hiteles kontrafaktuális modell sem a történeti folyamat, sem a nemzetközi összehasonlítás szempontjából.

Zenit – szintézis

1976-tól Kornai János a Magyar Tudományos Akadémia tagja (először mint levelező). Ennek történetét precízen ismerteti, az olvasónak minimális hiányérzete maradhat csak. Sajnos nem tudjuk meg a könyvből, hogy kik voltak az ajánlói az akadémiai tagságra, azt viszont igen, hogy szinte bizonyosan Kádár János jóváhagyásával születhetett meg a döntés (224. o.). Érdekes módon ott sem említ neveket, ahol jelzi: három rendszerkomform(abb), tehát politikailag problémamentes közgazdászt is felterjesztettek egyidejűleg, hogy legyen kellő ellensúly a tudományos testületben.

Érdekes, külön elemzésre érdemes mozzanata a kádári tudománypolitikának, hogy Kornai akadémikus lesz. Fontosnak látja megjegyezni, hogy azon kevés "vezető értelmiségiek" közé tartozott, akik sohasem keresték fel Aczél Györgyöt. Nyers Rezsővel viszont értelemszerűen volt kapcsolata, hiszen a korábbi KB-titkár intézeti igazgatója volt, és például őt kérte arra, hogy segítsen neki telefonhoz jutni (ami még a hetvenes évek végén sem volt könnyű Magyarországon).

Akadémiai székfoglalóját Kornai "Bürokratikus és piaci koordináció" címmel tartotta. Ebben szinte végletesen leegyszerűsítve adta közre a megelőző néhány évben felhalmozott elméleti tételeit, amelyek végeredményben az institucionalista közgazdaságtanba, a gazdasági komparatisztikába beépíthetők voltak. Talán nem Kornai, hanem a kor maga volt hibáztatható azért, hogy a közeg a rendszerelemzés egyre szimplifikáltabb változatára volt vevő, és az ilyen produktumok értékelődtek fel a tudomány világában is. Kornai munkásságában a zseniális rendszerelemző készség és a szocialista rendszer válságának konstatálása ötvöződött, és egyfajta szofisztikált sematizmushoz vezetett el. Nem előzmények nélkül.

A szovjet modelltől, a szocialista tervgazdaságtól való elfordulás magyarázataként Kornai saját magára és másokra (pl. Gimes Miklósra, Péter Györgyre) vonatkozóan említi azokat a nyugati utakat, ahol (pl. Svájcban) ki-ki meggyőződhetett arról, hogy a piacgazdaság mennyivel nagyobb fogyasztási kínálatot és nívót nyújt az embereknek. Furcsa látni, hogy ezek az utak a szellemi élet kiválóságai esetében kb. ugyanazt váltották ki, mint 1988-89-ben a Mariahilfer Strasséra látogatóknál: naiv odaadást a piacgazdaság iránt. Furcsa, hogy Kornai utólag, veterán tudósként sem bocsátkozik annak elemzésébe, hogy egy-két nyugati útból a gazdasági rendszerek fejlődésére, reformálhatóságára vagy leválthatóságára vonatkozó következtetéseket tényleg le lehet-e vonni.

Mint akadémikust és élő klasszikust a nyolcvanas években Kornait egyre sűrűsödő felkérések érik – az egyetemi szférában is. Sokáig ki volt rekesztve a hivatalos felsőoktatásból, viszont az MKKE 1985-ben hivatalba lépett reformer vezetésének, elsősorban Csáki Csabának köszönhetően az egyetemi reform részeként felkérést kapott. A felkínált professzorságot azonban nem fogadta el; saját magyarázata szerint azért, mert három évtizeden át nem kérték fel, pedig tehették volna.

Nos, a döntésben közrejátszik, hogy Kornai akkor már külföldre készül, mégpedig az Egyesült Államokba, a Harvard Egyetemre. Cambridge-ről nagy szeretettel ír, nem utolsósorban azért, mert nagy szeretettel fogadták. Nem mondható, hogy bárkinek a kegyelméből vált volna harvardi professzorrá; a félreértések elkerülése végett részletesen leírja, hogyan – mennyire objektív kiválasztási mechanizmus által – lehet valakiből professzor az egyik legrégebbi amerikai egyetemen.

Ami leginkább hiányzik az önéletrajz cambridge-i jeleneteiből, annak bemutatása, hogy a közgazdaságtan (azon belül, hogy "nyugati") irányzatokból áll, irányzatok vitáiból, fejlődéséből jut el újabb és újabb témáihoz, tételeihez, módszereihez. Robert Solow-ról például kiderül (lásd 324. o.), hogy kristálytiszta agyú, lebilincselő előadó, csak éppen az nem említődik sehol, hogy (neo)keynesiánus közgazdász. A néha zavarba ejtően intenzív névpotyogtatás (name dropping) az amerikai jeleneteknél főleg azt érzékelteti, hogy a szerző mindenkit ismert, és őt is mindenki ismerte, sőt némelykor utalás történik a szakma pluralizmusára is (313. o.), de ez még nagyon távol van attól, hogy bemutassa a különböző irányzatok vitáit, konjunktúráját és hanyatlását.

A nyolcvanas évek végén, a harvardi oktatási feladatokkal is összefüggésben lát hozzá Kornai a tervgazdaságról korábban írottak szintetizálásának. Ennek végeredménye A szocialista rendszer című mű, amelyet már a kelet-európai politikai fordulat után fejez be és ad ki angolul, majd magyarul. Ez a mű a visszatekintésben alkalmat ad számára arra, hogy kitérjen az őt ért kritikák bemutatására is. Így például említi, hogy Krausz Tamás recenziót közölt (az Eszméletben) A szocialista rendszerről, kifogásolva a mű történetietlenségét. Idézi (bár nem minősíti), hogy Krausz szerint ő "a liberális közgazdaságtan magyarországi korifeusa", és azt is, hogy bírálója szerint a fő probléma a "rendszerelemzésével", hogy a szovjet modellt kiragadja globális összefüggéseiből. Érdekes módon Kornai idézi ezt a kritikát, de nem kíván reagálni a tartalmára. Ehelyett szembeállítja egy másik kritikával, amely az akkori Csehszlovákiában született, mégpedig Vaclav Klaus és Dusán Triska tollából. A két cseh szerző – akik akkor fontos állami hivatalt töltöttek be (pénzügyminiszter és privatizációs miniszter) – azért bírálta őt, mert nem ragaszkodik következetesen a neoklasszikus főáramlat gondolatvilágához és apparátusához (pedig ott mindenre megfelelő válasz található). Kornai a két kritikát úgy állítja be, mint amelyek kioltják egymást; jobb- és baloldali bírálatok, amelyek között a saját szellemi profillal, élesen megfogalmazott saját állásponttal rendelkező tudós saját igazáról megbizonyosodva áll. "Nem lehet egyszerre mindenkinek tetszeni" – zárja a vitát a szerző; csak azt nem tudjuk meg, hogy a könyv konkrétan kinek tetszett; az elismerés címszó alatt ugyanis csak arról találunk információt, hogy hány nyelven jelent meg (a szám lényegesen kisebb, mint A hiány esetében), és hány recenziót írtak róla, és ezek közül kettőből idézi az udvariasan ajnározó, ajnározva udvariaskodó sorokat. Az egyik recenzens éppen Alec Nove, aki a piaci szocializmus lehetőségeiről egész másképp vélekedett, mint Kornai, és a tiszteletkörök mellett nyilván mást is írhatott a műről, de ez az önéletrajzban nem érdemel említést.

Rendszerváltás – részvétel a gazdaságpolitikában

Közel három évtizeden át, midőn "nyugati" közgazdászként tevékenykedett, Kornai János távolságot tartott a gazdaságpolitikától. Önmagában a "nyugatiság" még nem lehetett elegendő magyarázata a praxistól való távolmaradásnak, hiszen nem kevés elméleti közgazdász életében akad hosszabb vagy rövidebb szakasz, amikor valamely közhivatal betöltőjeként vagy politikus tanácsadójaként dolgozik. Utólagosan a "nem voltak illúzióim" jegyében olvashatunk arról, hogy Kornai miért nem kapcsolódott be sem az 1968-as, sem a későbbi reformtevékenységbe, de még a "Fordulat és reform"-ba sem. Ennek a távolságtartásnak mindenesetre vége szakadt hirtelen, amikor 1989 nyarán erős felindulásból megírta a rendszerváltás talán legfontosabb közgazdasági brosúráját – Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében címmel.

Kornai sok mindent nagyon egyszerűen írt le a röpiratban, de észre kell venni, hogy felindulását a rügyeit bontogató rendszerváltáshoz kapcsolódó gazdasági illúziók okozták, és kis könyvecskéje már önmagában is valamelyest strukturáltabb gondolkodásra ösztönzött, mint amit akkoriban a nagy többségtől tapasztalhattunk. A korszak alapvitája a "gyors vagy lassú átmenet" dilemmája körül forgott; nem sokkal azután voltunk, hogy egy Satalin nevű orosz közgazdász meghirdette a piacgazdaság ötszáz nap alatt való felépítésének programját. Kornai ehhez a kérdéshez differenciáltan próbált viszonyulni, legalábbis 1989 nyarán. A makroökonómia síkján, tehát elsősorban az infláció kérdését illetően a sokkterapeutákhoz állt közel, vagyis ún. stabilizációs műtétet javasolt végrehajtani. Ami viszont a mikrogazdaságot illeti, a gyors átalakulás illúzióját nem osztotta. Figyelmeztetett arra, hogy hozzáértő és felvilágosult tulajdonosként viselkedő polgárság csak szerves folyamat eredményeként alakulhat ki, és emiatt nem szabad mesterségesen siettetni a privatizációt. Az ily módon hosszabb ideig tovább élő állami szektorban pedig roppant szigorú központi szabályozás és elszámoltatás rendszere mellett foglalt állást. Ezt a nézetét vették zokon az akkor magukat nyeregben érző szabad demokraták, de ennek a vitának a lényege nem igazán derül ki az önéletrajzból. Mint ahogy az sem, hogy a könyv külföldi kiadásainak megjelenésekor Kornai nézetei már valamelyest változtak, kevésbé próbálta fékezni az átmenetet, előadásaiban az állami tulajdon gazdátlanságáról értekezett, s ily módon beolvadni látszott a neoliberális kánonba.

A neoliberalizmusba való beolvadást azonban újabb kiválás követte hamar, mégpedig az ún. félfordulat jegyében. Ezt az 1990-93 közötti, mintegy 20 százalékos GDP-zuhanás – és annak számos szociális és politikai következménye – váltotta ki. Itt megint csak hiányérzetünk lehet a leltárt illetően; Kornai nem említi a szövegben (és az irodalomjegyzékben sem) a Közgazdasági Szemlében megjelent jelentős tanulmányát, amelynek címe "Transzformációs visszaesés" volt. Ebben tudományos oldalról próbálta megalapozni azt a gazdaságpolitikai félfordulatot, amelyet később napilapcikkekben népszerűsített, és amellyel a politikai pártok közül az akkori Fidesz azonosult leginkább.

A félfordulatot hirdető Kornai maga mondja, hogy a növekedés újraindítása fontosabb, mint az egyensúly megőrzése. Tulajdonképpen ennek jegyében cselekszik már a késői Antall-Boross-kormány. A következményektől azonban Kornai megriad. Sokakkal ellentétben ő legalább tépelődik ebben az időszakban; ami másoknak esetleg evidencia, az számára nehéz dilemma. Majd erőt vesz magán, és 1994 augusztusának végén öt részbe tördelve adja közre a makrogazdasági kiigazítás szükségességéről szóló tanulmányát. Mindvégig fenntartja, hogy a legfontosabbnak a tartós gazdasági növekedést tekinti, s a Bokros-csomag bevezetése után immár a Közgazdasági Szemlében méltatja a híres-hírhedt programot ("Kiigazítás recesszió nélkül").

A gazdaságpolitika – részben az ő útmutatásával történő – "helyes útra" terelődését követően még aktívabb időszak következik a számára: 1995-től elvállalja, hogy a Jegybanktanács tagja, vagyis a hazai monetáris politika egyik legfőbb alakítója legyen. Az önéletrajzban elmondja: igen komoly munkát végzett e minőségében hat éven keresztül; a döntésekhez nemcsak az aktuális folyamatok elemzéseit tekintette át, hanem a vonatkozó szakirodalmat is. Sajnálatos, hogy ennek ellenére az elméleti olvasmányokra és a gyakorlati tapasztalatokra építve – egy-két interjútól, kisebb publikációtól eltekintve – nem tette le a névjegyét a monetáris makroökonómiában. Ehelyett a kilencvenes évek végén még nekiugrik az egészségügyi rendszernek, amelyet a szocializmus utolsó, még álló bástyájának tekint. Könyvében radikális piacosító nézeteket hirdet, összhangban némely itthoni "apostolokkal". Érdekes módon, amikor – már az önéletrajz megjelenése után – valóban élesben folynak itthon az egészségügyi reformviták, Kornai a piaci logika elmagyarázásával együtt is inkább mérsékletre, megfontoltságra int.

Összegzés helyett

Az olvasót mindenképpen lenyűgözi, hogy Kornai milyen precízen jegyzetelő, dokumentáló szemtanúja és elemzője a második világháború utáni hat évtizednek és azzal együtt saját életének. Ami Magyarországot illeti, az anyag tényleg egyedülálló; ami a nyugati tudományos világot, ott már hiányérzetünk lehet. Mintha ezt a mindenki által ismert és elismert tudóst egyszerűen nem érintették volna meg a világgazdaság nagy fejleményei: a neokonzervatív korszakváltás, a globális pénzügyi egyensúlyhiány, vagy az európai integráció. Kornai munkásságának egyetlen nagy tematikája az államszocializmus élve-, majd halvaboncolása. Talán ez magyarázza, hogy számára a gazdaságpolitika is egyet jelent a rendszerváltással – időben is, fogalmilag is.

Kornai életpályája szakaszokra bontható, munkássága nagy fejezetekből áll; viszonylag kevés példát látunk arra, hogy ő maga "visszalapozna". Kérdés persze, hogy van-e folytonosság, több évtizedet átölelő gondolatok ebben az életműben? Talán nem erőltetett, ha azt mondjuk: gondolati folytonosság van aközött, hogy az ötvenes évek elején a bérfegyelemért aggódik a Szabad Nép riportjaiban, hogy a puha költségvetési korlátot bírálja A hiányban, majd aggasztónak találja fogyasztás/beruházás arányát, és meghirdeti a "koraszülött jóléti állam" végét a kilencvenes évek közepén. Ő maga azonban nem is keres a közgazdasági tartalom tekintetében efféle átívelő motívumokat. Erkölcsi-politikai síkon viszont annál inkább megteszi ezt.

A könyv vége felé a Harvardon őt búcsúztató Jeffrey Sachsot idézi. "A legfontosabb, amit a munkámmal kapcsolatban kiemelt, ez volt: egy olyan világról, amelyben a zsarnokság és hazugság uralkodott, én az igazat mondtam el. Ebben, az igazság tiszteletében, Michnikhez és Havelhez hasonlított." (403. o.) Sachs fején találja a szöget azzal, hogy Kornait az államszocialista rendszer liberális politikai ellenzékének nagy alakjaival helyezi egy csoportba. Elméleti közgazdásszá válásával Kornai személyiségéből nem távozott el a politikus lélek. Pályát változtatott, de célt nem. A praxishoz közelebb dolgozó kollégáival és a "második nyilvánosságban" aktívakkal együtt előbb egy megreformált tervgazdaságért, majd a rendszerváltásért ügyködött – "a gondolat erejével". Figyelemre méltó, hogy saját tevékenységének és műveinek jellemzésekor Kornai – sok "modern" felfogású pályatársával ellentétben – nem idegenkedik a "politikai gazdaságtan" megnevezéstől.

Ha a "tiszta tudomány" művelése illúzió is maradt, Kornai kétségkívül nagy mesterré vált; iskolateremtő egyéniséggé számos kutató munkatárssal, sok-sok közvetlen és közvetett tanítvánnyal, megszámlálhatatlan ismeretlen követővel. Annál inkább is feltűnő például az is, hogy tankönyvet sohasem írt. Írt nagyon komoly szakkönyveket, amelyek egyszerre bizonyultak elméletileg fajsúlyosnak és politikailag jelentékenynek. Tudományosszintézis-kísérlete azonban már szerényebb visszhangot vált ki, és nem csak azért, mert időközben összeomlott a rendszer, amelyről szólt. Tankönyvvel meg se próbálkozott, pedig sok "nyugati" közgazdász ebben látja a pályán való kiteljesedés és a maradandó mű megalkotásának egyik módját.

Különös pályáját saját akaratereje, tudományos tehetsége és a kor együtt formálta. Önéletrajzában világosan ír a dilemmákról, amelyekkel küzdött. Mindez akkor is nagy érték a közgazdaságtan és a történelem kutatói számára, ha sem az életmű, sem a memoár nem mentes kisebb-nagyobb ellentmondásoktól.

John Perkins: Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai. Ráció Kiadó, Budapest, 2006.

Nemrég egy igen fiatal és korszerűen pimasz újdondász az egyik napilapban lesajnáló "kritika" alá vetette Noam Chomsky politikai munkásságát a nyelvész-közíró egyik új könyvének hazai megjelenése kapcsán. A szofisztikáltnak igazán nem ható cikkecske végén a slusszpoén az a szinte elviselhetetlenül ostoba megjegyzés volt, hogy ugyan miért gond az, ha a világ gazdaságát néhány száz multinacionális nagyvállalat irányítja. Az ifjú szerző szerint nem akarhatnak a nagy cégek semmi rosszat, hiszen nem bűnözők vezetik azokat. Ez a már 19. századinak is kiábrándító politikai korlátoltság és arrogáns tudatlanság jutott az eszembe, amikor John Perkins kötetét olvasni kezdtem. Hiszen a maga nagyon is ellentmondásos és úgyszintén nem túl elmélyült módján Perkins, az egyik multi egykori vezető munkatársa éppen azt bizonygatja, hogy de bizony nagyon is gazemberek a tőke megszemélyesítői.

A világsikerű, itthon a Ráció Kiadó jóvoltából viszonylag gyorsan magyarul is olvasható kötet¹ mintha akarva vagy akaratlanul a naiv és idealista kapitalizmuskritikákat, ellenérzéseket volna hivatott megdönthetetlennek látszó tényekkel alátámasztani. Azt mindenesetre előrebocsáthatjuk, hogy legyenek bármilyen hátsó szándékai a szerzőnek vagy az őt mozgatóknak, úgy látszik, hogy a kapitalizmus mostani létezési stádiumának történései, komolyabb tudósok szerint² strukturális válságának jelei már oly mértékben érezhetők a világ boldogabbik felén is, jelesen a momentán még világelső nagyhatalom Amerikai Egyesült Államokban, hogy a ma még meglehetősen körvonalazatlan félelmek, kiábrándulások, kritikák korábban elképzelhetetlen módon törnek felszínre itt-ott. Szó sincs róla, hogy el akarnám túlozni ezeknek a mozgalmaknak vagy magányos ellenállóknak a jelentőségét, de az mégiscsak mutat valamit, hogy a nagyjából az 1970-es években kezdődött s a Szovjetunió összeomlásával átszíneződött világkapitalizmus nemcsak a fenyegető klímaváltozással, a sokakat elriasztó egyre cinikusabb, hedonista fogyasztási kultusszal vagy a riasztó jövőtlenséggel veszi a kedvét egyre többeknek a gazdag világban, hanem azzal is – és főleg azzal -, hogy egyre kevésbé kívánja, vagy helyesebben szólva, tudja fenntartani a korábbi kivételezett helyzetet, mondjuk, az amerikai munkásság számára. Michael Moore, a világszerte egyszerre ünnepelt és kiátkozott amerikai dokumentumfilm-rendező éppen az amerikai autóipar elsorvadásáról, valamint a korábbi virágzó városok és lakóik tönkremenéséről készített filmjeivel robbant be az észak-amerikai és a nemzetközi köztudatba.³ Mivel a Roger and Me (Roger és én) 1989-ben készült, esélye sem volt arra, hogy itthon bármilyen közfigyelmet kapjon. Bátrabb forgalmazók és tévétársaságok az elmúlt években nálunk is vetítik Moore műveit, s a magyar médiában a rendezőt (aki nem mellesleg több könyv szerzője is) megkülönböztetett gyűlölettel ostorozzák, leszólva filmes nagydíjait, tehetségét, kétségbe vonva hitelességét. Az USA-ban – főleg a növekvő számú vesztesek szemében – egyike a modern kor kultikus hőseinek. Immár több évtizedes, következetes munkássága magasan felette áll Perkins könyves próbálkozásának, de abban nagyon hasonlítanak, hogy Amerikán pusztán az "amerikai eszmét" kéri számon ő is. Csakis az "emberarcú kapitalizmust", azt, ami az amerikaiak nagyobb részének korábban kétségkívül kijárt. Moore tehetsége és tisztessége miatt jóval tovább jut ezzel az egyszerű szembesítéssel is, mint John Perkins, aki pedig nem a kisemberek, hanem a topmenedzserek szempontjából láthatta a világot – ha igaz, amit állít magáról. Perkins ráadásul, vallomása szerint, halálosan titkos ügyeket fecseg ki. Egy nemzetközi energetikai befektetéseket menedzselő cég befolyásos munkatársaként, ahogy állítja, maga is részt vállalt egy világméretű összeesküvésben. A globális kapitalizmust afféle gonosz összeesküvésként mutatja meg egykori összeesküvőként. Az összeesküvők célja, mint a történelem során mindig is, pénz és hatalom; az eszközeik: megvesztegetés, törvényszegés, erőszak, akár gyilkosság is. S mivel ez a játszma világméretű, képes lehet a világ (az emberi világ) elpusztítására is. A könyv írója folyton az amerikai alapító atyákra hivatkozik, s arra, hogy Amerika életet, szabadságot és boldogságot ígér mindenkinek, de elsősorban az amerikaiaknak, viszont egyre kevésbé akarja betartani az ígéreteit. A szerző szerint a korábbi álmokkal, szép célokkal szemben – erről, mondjuk, az indiánok egészen más történetet ismernek – manapság a nagyvállalatok, bankok és az állam (az USA) korporációja hozza előnytelen gazdasági helyzetbe a világ többi részét, s az összeesküvők gátlástalan új bandája nem lát más célt, mint a gazdasági növekedést és a parttalan fogyasztást. Vagyis Perkins viszonylag pontosan leírja a kapitalizmus lényegét, és nagyon elszomorodik attól, hogy ez tényleg így is van, sőt, egyre inkább így van a gyakorlatban. Elképed attól, hogy miközben a termelés soha nem látott módon növekszik és egyre hatékonyabbá válik, a világ gazdagjai s szegényei között a különbség exponenciálisan növekszik.

Tehát a – mondjuk úgy – elméleti alapkérdésekben Perkins a cikk elején emlegetett ifjú magyar szerzővel azonos szinten marad, csak ő éppenséggel utálja a mai kapitalizmust. Kár Perkinstől számon kérni a történeti ismereteket, ilyesmiben az amerikaiak jó része soha nem jeleskedett. Az is valami, ha egy kiugrott üzletember néhány latin-amerikai ország példáján megérti, hogy micsoda botrányos kapcsolatban is áll egymással a kontinens északi és déli része. A tájékozottabb olvasó legfeljebb legyint rá, hiszen ő tudja, hogy ez a kapcsolat a kezdetektől égbekiáltóan igazságtalan, csak a módszerek változnak, ahogy telik az idő. Különben is, a könyv további részében megismerjük a szerző életútját, azt a tipikus, kisebbségi komplexusos, velejéig képmutató republikánus családi és alsó középosztályi miliőt, amelyik kitermelte őt, s rögtön megértőbbek leszünk azzal a rossz amerikai, földhözragadt linearitással, amellyel szerzőnk elbeszéli a sztoriját. Egyébként tán éppen ez a személyes életút a legeredetibb része a könyvnek, hiszen privát emlékeit, egykori önmagát valóban kérlelhetetlenül őszintén igyekszik megörökíteni. A történet azon a ponton kezd gyenge kémthrillerré válni, amikor hősünket beszervezik, illetve nem is. Kapcsolatba kerül ugyan a National Security Agencyvel,⁴ de hivatalosan nem válik ügynökké, sőt, a modern gazdasági összeesküvés szabályainak megfelelően egész pályája egy magáncégnél zajlik. A legkínosabb és legkevésbé hihető része a "mesének" az, ahogyan egy titokzatos szexbomba beszervezi őt EHM-nek, economist hit mannek, magyarán gazdasági bérgyilkosnak. Egyébként is oly szájbarágósan és életidegen módon szólalnak meg jó és rossz hősei, hogy az embernek néha az az érzése, mintha a szerző eredetileg filmforgatókönyvet akart volna írni, de amit ajánlott, az még Hollywoodban is bugyutának látszott. Az is lehet persze, hogy Perkins jobban ismeri elsődleges célközönségét, a hozzá hasonló amerikaiakat, s úgy hiszi, nekik sokszorosan megrágott és kiköpött egyszerűség kell. Pályája és történetei szinte illusztrációi az újságokból így-úgy megismert amerikai "disznóságoknak", Ecuadortól Indonézián, Iránon, Szaúd-Arábián át Hondurasig és Irakig.

Ő maga így foglalja össze tevékenysége lényegét, ami terepmunka után programtervezetek készítését jelentette egy-egy ország energetikai fejlesztéseit illetően: "Valamennyi ilyen programtervezetnek az volt a kimondatlan célja, hogy a beruházásban részt vevő cégek nagy profithoz jussanak, a fogadó ország néhány gazdag és befolyásos családja hasznot húzzon belőle, ugyanakkor biztosítsa a világ különböző országainak hosszú távú pénzügyi függését és így politikai lojalitását."

Perkins azt is elmondja – s ezen szavai nem is érdektelenek -, hogy miért váltott át az USA a korábbinál még titkosabb játszmákra, és a könnyen lebuktatható CIA-ügynököket miért helyettesítették egyre gyakrabban a függetlennek látszó, magáncégeknél működő szakértőkkel. A sztori 1951-ig, Reza Pahlavi Iránjáig nyúlik vissza, s úgy látszik, az ott alkalmazott finomabb eszközök még mindig működnek. Ugyanis, ha az országokat nagyon előnytelen eladósodásba hajszoló "szakemberek" (politikailag) megbuknak, akkor az állam széttárja a kezét, s a politikusok csóválják a fejüket a túl mohó magáncégek láttán. Perkins először, már igazi EHM-ként, Indonéziában tevékenykedett. Az ország gazdasági és politikai behálózásának leírása nem újdonság ugyan – legfeljebb annyiban, hogy eleddig ezt a másik oldal, vagyis az "új gyarmatosító" szavaiból még nemigen hallottuk -, mégis elég fontos és tisztességes leírásnak látszik. Annál kínosabb a később is egyre gyakrabban felbukkanó nosztalgiázó giccs, mellyel nyakon önti a tradicionális közösségekben élő, boldog és kedves szegények alakját – azon sajnálkozva, hogy ezeket a bennünket, fehéreket etnográfiailag olyannyira szórakoztató életformákat szétrombolja a csúnya kapitalizmus. Az Amazonas dzsungeleiben kőkori körülmények között élő indiánok viszonyai s a délkelet-ázsiai mélyszegénység Perkins láttatta értékei iránt – s egyáltalában: minden múlt utáni nosztalgiázás iránt – érzéketlen kapitalizmuskritikusoknak ezekhez a részekhez meglehetős önfegyelemre van szükségük.

A kötet, szerencsére, nem csak ebből áll: vannak érdekes elemek Torrijos Panamájának történetében és abban a párhuzamban, amit Perkins felfedezni vél az 1970-es évek gazdasági stratégiája és a 90-es évek meg a mai iraki háború között. Perkins a katonai-ipari komplexum kapcsán (a magyar kiadás "katonai-ipari összefonódás" alakban használja a közhasználatú kifejezést) McNamarát⁵ mint az EHM-ek előfutárát, előképét emlegeti, s ez a részlet sem érdektelen. (McNamara hivatalosan nem, de amúgy privátim rendszeresen adott tanácsot az új fiúknak, így Perkinsnek is.) Az sem újdonság – de nem árt, ha igaz, első kézből újraolvasni -, ahogyan a szaúdi "biznisz" során éppen az USA kezdi el komoly méretekben pénzelni az arab terrorizmust. Hasonlóan érdekes az iráni iszlám forradalom történetének olvasata a szerző sajátságos szemszögéből.

Perkins következő "munkahelye" Kolumbia, ahol megint egy szép nő várja, de ezúttal a jó cél felé próbálva őt hajlítani. Ennél jóval érdekesebb az, ahogyan a szerző rájön arra, hogy az ő nyomdokaiba lépő ifjabb generáció, a beosztottai "egyszerűen a példámból meg jutalmaim és büntetéseim rendszeréből tanultak. Tudták, milyen tanulmányokat, milyen eredményeket várok tőlük. A fizetésük, karácsonyi jutalmuk, sőt egész állásuk attól függött, mennyire vagyok megelégedve velük." Vagyis az ifjakat nem kellett már kémfilmbe illő módon beszervezni; korbácsból és mézesmadzagból tanulnak az emberek a leggyorsabban. Aztán Perkins 1980-ra, saját állítása szerint morális megfontolásokból, kiszáll a nagy üzletből. Bár ettől fogva inkább kívülről látja a dolgokat (csak mellékállásban vállal a régiekhez hasonló megbízatásokat, aztán már sehogyan sem), úgy fogalmaz: ő már képes a sorok között olvasni, így aztán Reagan neokon fordulata s különösen a Bush-család regnálása alatt történtek nem lepik meg őt. Bizonyítva látja, hogy ma már az EHM-módszerek uralják az USA gazdasági stratégiáját. S bár nem mondja ki, de tudható, hogy a Szovjetunió összeomlása után meg is kezdődik az "új világ" áldásainak globális méretű propagálása. A nagy nemzetközi pénzügyi, gazdasági szervezetek, valamint a világ erőforrásainak döntő részét birtokló államok és "független szakértőik" mindenütt a deregulációt és a privatizációt hirdetik mint egyetemes csodaszert. Arról a szerző nem szól még az iraki háború kapcsán sem, tán nem ért hozzá, hogy a pénzügyi befolyás megszerzése mellett – éppen a katonai-ipari komplexum hatására – maguk a folytonos háborúk is az észak-amerikai gazdasági fejlődés alapkövei. Mindenesetre a Bush-klán és kapcsolt részeinek ügyeiről leplezetlen nyíltsággal igyekszik lerántani a leplet, de fájdalom, a gyanakvó közép-európai olvasóban emiatt inkább a kétely erősödik. Talán a demokraták, Clinton családja és köre volna a jó, a nem birodalmi, hanem a szép köztársasági hagyományokat folytató Amerika zászlóvivője? Maga Perkins biztatja olvasóit – megint csak abban a bugyuta amerikai stílben -, hogy tanuljanak meg a sorok között olvasni, mert bizony a média is a hatalom része, a tévéknek és újságoknak nem lehet hinni. (Jaj, de ismerős szöveg ez nekünk itt a Kárpát-medencében!) Hát a könyveknek? – üthetné le a nagyon magas labdát a dörzsöltebb európai olvasó…

A legszomorúbb ebben a furcsa könyvben mégis az, hogy a világot igazságtalanul irányító, kizsákmányoló, pusztító USA öntudatra ébredt, felelős polgáraként John Perkins a kötetet afféle freudi elszólással fejezi be. Úgy hiszi, hogy éppen a remek amerikai hagyományok és a már koncentrált hatalom miatt kellene éppen az USA-nak "megjavítania" az elkutyálódott kapitalizmust világszerte.

Mi meg nem győzünk reménykedni: hátha nem sikerül neki. 

 

Jegyzetek

¹ A magyar változat a Penguin Group (USA) Inc. gondozásában megjelent 2006-os kiadás alapján készült (John Perkins: Confession of an Economic Hit Man. Fordította Deák Éva). Az első kiadás 2004-ben látott napvilágot.

² Lásd Mészáros István fontosabb műveit. Különösen a Beyond Capital: Towards a Theory of Transition című, 1995-ben Londonban és New Yorkban megjelent monumentális elemzését.

³ Michael Moore Roger and Me című 1989-es filmje szülővárosa, az egykori autógyártó központ, Flint pusztulását mutatja be (a cím egyébként egy közkedvelt rajzfilmsorozatra utal) – feltárva, hogy a General Motors olcsóbb munkaerőt találva vonul ki egykori fellegvárából és az USA-ból, egy cseppet sem törődve azzal, hogy mit hagy maga után.

⁴ A National Security Agency a könyv függelékében közöltek szerint a védelmi minisztériumon belül működik, és talán a legtitkosabb a tucatnyi titkosszolgálat közül. Viszonylag mentes a kongresszusi felügyelettől, és sokkal jobban kerüli a nyilvánosságot, mint a CIA.

⁵ Robert McNamara (1916) a General Motors Co. elemzőjéből vált a cég vezérigazgatójává, úgy, hogy nem volt a Ford család tagja. Aztán Kennedy védelmi minisztere a vietnami háború idején; később a Világbank elnökeként is tevékenykedett.

Beszélgetés Konok Péter könyvéről. (Napvilág Kiadó, Budapest, 2006.)

Elhangzott az Eszmélet Baráti Körben, 2006. december 4-én.

Résztvevők: Konok Péter, Bartha Eszter és Székely Gábor

 

Konok Péter: Kutatásom célja azoknak a baloldali radikális mozgalmaknak a bemutatása és elemzése volt, amelyek a bolsevik orientációjú kommunista mozgalmaktól, valamint a Szovjetuniótól, a kommunista pártoktól függetlenül, illetve azokkal szemben állva alakultak ki és működtek. Természetesen a "baloldali radikalizmus" meglehetősen esetleges megfogalmazás – bizonyos értelemben maga a bolsevizmus is annak tekinthető -, ám egy ilyen összetett jelenség megnevezésére nehéz frappáns terminológiát találni. Az általam használt terminus technicusnak vannak történeti gyökerei (először az egyik legnevesebb ide köthető ideológus és mozgalmár, Anton Pannekoek használta), de természetesen buktatói is. Jobbat nem találtam, de természetesen egy szűk kifejezés nem pótolhatja a részletes elemzést.

Munkámban a téma fókuszát némileg szűkíti, hogy egyrészt – sajnos – túlhangsúlyozott a nyugati (nyugat-európai és amerikai) térség, másrészt alapvetően a marxista vagy legalábbis marxizáló irányzatokra koncentráltam. (Ebből a szempontból persze a kollektivista anarchizmus kakukktojásnak látszik, története azonban többnyire párhuzamosan fut a többi baloldali radikális mozgalommal, másrészt gyakori a "szintézisre" való törekvés – éppen a jelentősebb történelmi csomópontokban. Ugyanakkor ebben a témában vannak magyar nyelvű publikációk, sőt monográfiák is [Bozóki, Sükösd, majd Seres], amelyek azonban nemegyszer igencsak vitathatóak, a téma meg nem értéséről tanúskodnak. Ennek oka leginkább éppen az, hogy ezek a munkák az anarchizmust önmagában, teljesen különálló eszmetörténeti konstrukcióként kezelik.) Az általam vizsgált irányzatok egyébként még abban sem közösek, hogy "baloldalinak" tartják magukat: sokan értelmezték közülük úgy, hogy kívül állnak a jobb- és baloldaliság rendszerén, mivel a forradalmi cselekvés többé már nem a rendszeren belül, hanem csak avval szemben kereshet alternatívákat. Mindegyik egységes azonban abban, hogy a társadalmat osztályalapon szemléli, abban – különböző leosztásokban – osztályharcot lát.

A téma egyik alapvető problémája éppen magának a "baloldaliságnak" a megragadása; világos, hogy egységes "baloldalról" a vizsgált időszakban csak olyan absztrakciós szinten beszélhetnénk, amely már alkalmatlan lenne az elemzésre, de még az események puszta leírására is. Éppen a huszadik század – és különösen a legvége – bizonyította be egyértelműen, hogy sem a "baloldaliság", sem pedig a "radikalizmus" nem statikus fogalmak (bár elvi szinten erről Marx óta mindig beszéltek, gyakorlati következtetéseit ritkán voltak hajlandóak figyelembe venni), hanem a mindenkori társadalmi-gazdasági-politikai viszonyok, és egyben – ezzel többé-kevésbé ellentmondásos összefüggésben – a társadalmi, nemritkán pedig egyéni pszichológiai állapotok függvénye. Ez ma már szinte politológiai közhely, ám a múlt század első felében még korántsem volt ennyire egyértelmű. A fő kérdés számomra a negációk struktúrája: mivel (kivel) szemben, illetve mi (ki) ellen kell "baloldalinak" lenni? E két, látszólag azonos kérdés messzemenően különböző problémákat takar: az elsőre többé-kevésbé egységes válasz született – a kapitalizmussal (burzsoáziával) szemben fogalmazódik meg a "baloldaliság". A második szempont viszont, a konkrét ellenség meghatározása, vagyis az adott harci tevékenység taktikai vetületei, már igen sokrétű, és magában foglalja a "baloldal" belső háborúit; sőt nemritkán az elsőre is visszahat (népfrontok, osztályközi szövetségek, illetve ezek elutasítása; a nemzeti burzsoázia támogatása az "idegen tőkével" szemben; a "kis nemzetek" kérdése; stb.). A kommunizmus (vagyis az anarchizmus) elsődlegesen negációkban fogalmazódott meg, és ezt éppúgy tekinthetjük erősségnek, mint gyengeségnek. A reálpolitika megkívánta a pozitív állításokat, majd a pozitív cselekvést is; a baloldali radikalizmus – szemben a szociáldemokráciával, illetve az általuk "radikális szociáldemokráciának" (Pannekoek) tételezett bolsevizmussal – az előbbit (jobb esetben) naiv utópiának, (rosszabb esetben) politikai machiavellizmusnak, a "munkások becsapásának" tekintette, az utóbbit pedig (mind a szociáldemokrácia parlamentarizmusát, mind a bolsevik hatalmat) revizionizmusnak tartotta. Ennek megfelelően a bolsevizmus és a baloldali radikalizmus konkrét ellenségképe módosult: az 1920-as évek elejétől a fő veszélyt immár többé-kevésbé egymásban látták.

A bolsevik vezetés és személyesen Lenin 1917-es etatista "pálfordulása" (ami önmagában is komoly elemzések tárgya kellene hogy legyen) már arra engedett következtetni, hogy a vezetésük alatt esetleg valóban kialakuló "szocializmus" egyik központi kategóriája éppen az állam lesz, amely sem öngyilkosságot elkövetni, sem pedig "elhalni" nem fog, sőt alaposan megerősödik. Ezzel párhuzamosan a hatalom centrumába kerülő bolsevikok hozzákezdtek a "kommunizmus" intézményesítéséhez és egyben kisajátításához (ez sokkal inkább egyazon folyamat két aspektusaként, mintsem elkülönült politikai szándékokként jelentkezett). Ez volt a "baloldaliság", illetve a konkrét esetben a "kommunizmus" körüli viták közege, amely meghatározta a baloldali radikalizmus további fejlődését. A "felek" egymást kölcsönösen utópizmussal, illetve hatalomvággyal vádolták: tulajdonképpen egyik vád sem volt megalapozott.

Amennyiben az általános, tágan értelmezett "baloldaliságot" inkább morális oldalról, mint egyfajta értékek gyűjteményét közelítjük meg, akkor is hasonló eredményre jutunk: nincs, nem létezett egységes "baloldaliság". Tulajdonképpen szinte lehetetlen olyan értéket találni, amelyet az összes, magát baloldaliként definiáló, vagy kívülről így definiált irányzat, szervezet stb. elfogadna és felvállalna. Ez nem csupán ezeknek a feltételezett "alapértékeknek" (pl. demokrácia, önigazgatás, szabadság, egyenlőség, szolidaritás stb.) a viszonylagosságát, de rendszerspecifikus voltát is jelzik. Mivel ugyanezek az elnevezések már az 1920-as években antagonisztikusan mást jelentenek a radikális baloldal (persze ez is durva leegyszerűsítés) számára, mint a hagyományos – a revizionista szociáldemokratáktól a bolsevikokig terjedő spektrumú – baloldaliak számára, így egy, a radikális baloldallal foglalkozó munka jelentős terminológiai problémákat vet fel, és ez természetesen sok vitára is alapot adott.

Az alcímben (Baloldali radikalizmusok a 20. században) a "20. század" nem pusztán időhatározó szerepet tölt be a "főtéma" mellett: ez a történet tulajdonképpen a század egy lehetséges története, a baloldali radikalizmus szűrőjén keresztül bemutatva. A baloldali radikális mozgalmakat századunk során számtalanszor eltemették már – 1923 után, 1939 után, 1945 után, 1968 után, a nyolcvanas évek közepén stb. -, és mégis mindig képesek voltak valamilyen formában megújulni. Ennek néhány okára is igyekeztem kutatásom során válaszokat találni. A baloldali radikalizmusok közös erőssége (és persze egyben gyengeségük is) éppen az állandó és saját logikai rendszerében következetes rendszerkritika, a kompromisszumokra való képtelenség. Soha nem folytattak reálpolitikát: így egyrészt soha nem is válhattak hatalmi tényezővé a különféle politikai konstellációkban, másrészt viszont gyakran képesek voltak feltárni az adott társadalom olyan alapvető ellentmondásait, amelyeket más politikai-elméleti irányzatok nem voltak képesek meglátni. Huszadik századi történetük így nemcsak egyfajta mozgalomtörténet, hanem a század története, vagy legalábbis egy lehetséges története.

Ugyanakkor fontos ezeknek a mozgalmaknak és irányzatoknak a megismerése a szűkebben vett (és bár ma nem túl divatos, de számomra például alapvető fontosságú) munkásmozgalom-történet szempontjából is. Bár korábban – objektív, ideológiai okokból – nem kaptak nagyobb figyelmet, és gyakran elhallgatták még a létüket is, valójában, még ha az "oldalvonalról" is, de fontos szerepük volt általában a munkásmozgalom és még általánosabban véve a politikai gondolkodás fejlődésében. Egyes ritka időszakokban (1918-1922, 1968) komoly tömegerejük is volt, de mégis inkább abból a szempontból fontosak, hogy puszta létezésükkel, kritikájukkal maguk is formálták a "mainstream" mozgalmak – a kommunista, szociáldemokrata pártok, szervezetek stb. – elméletét és gyakorlatát. Kritikájuk és elemzéseik hasznosak lehetnek a teljes munkásmozgalom megértéséhez is. Különösen igaz ez a "létező szocializmusra" nézve (illetve, az időhatárokat kitágítva, a bolsevizmus hatalomra kerülésétől egészen a ma is létező "szocialista országokat" tekintve): jól ismerjük ezek legitimizációs ideológiáját és az annak antitéziseként fellépő "antikommunista" ideológiát is. Kevéssé ismert azonban a "harmadik oldal" véleménye (vagy pontosabban és némi képzavarral az egyik harmadik oldal véleménye), amely nem volt ugyan nagyszámú, mégis komoly felkészültségű és tehetséges, megragadó ideológusokkal bírt. Az 1920-as évektől kibontakozó és lényegében mindmáig tartó "államszocializmus" kontra "államkapitalizmus" vita önmagában is (hasznos) köteteket tölthetne meg, amint ezt éppen az Eszmélet által kezdeményezett vita is bizonyítja. Arról nem is beszélve, hogy a vita a baloldali radikalizmuson belül is érdekes felosztásokat eredményezett. A "államszocializmus-államkapitalizmus"-vita magukban az érintett ("szocialista") országokban persze nem volt túlságosan jelentős, hiszen a baloldali radikalizmusnak – bár hagyományai voltak – nemigen akadtak itt képviselői a huszadik század második felében. (Komolyabb baloldali radikális hagyományokkal főként Bulgáriában, Csehszlovákiában és persze a Szovjetunióban számolhatunk. A "jugoszláv modell" is nyújtott bizonyos mozgásteret. Magyarországon a huszadik század első felének mozgalmai már a harmincas évek közepére felbomlottak.) 1968 körül Jugoszláviában is voltak tagjai a Szituacionista Internacionálénak, akik némileg zavaros, mégis lendületes és szuggesztív kiáltványban fogalmazták meg viszonyukat a "létező szocializmus" e sajátos válfajához. Másutt inkább az "emberarcú szocializmus" kialakítása került egy időre napirendre, amely a legkevésbé sem a baloldali radikálisok elképzeléseit tükrözte, és jottányit sem változtatott az általuk "államkapitalistának" tételezett viszonyokon, vagy ha igen, akkor inkább megerősítette azokat. A "két világrendszer" radikálisai nemigen találtak közös nevezőt, és ebben tulajdonképpen a bipolaritás domináns ideológiájának egyfajta inverzét adták. A "létező szocializmus" (fél)múlttá válásával az ideológiai zűrzavar csak fokozódott; a visszatekintő elemzés legitimizációs szempontjai Kelet-Európában is egyre erősödni látszanak, és mindjobban a napi politika eszközeivé válnak.

Mindenképpen fontosnak tartottam felkutatni és elemezni, hogy milyen hozadéka van ezeknek a mozgalmaknak (amelyek, ez elég nyilvánvalónak látszik, adott formájukban a múlt mozgalmai) napjaink társadalmában. Hiszen számos olyan jelenség, amelyet ma természetesnek tartunk, itt (is) gyökerezik: a bázisdemokratikus elképzelések, a civil szerveződés, az ellenkultúra, de még napjaink reklámtechnikáinak (!) egy része is, amely a szituacionista "aktív esztétika" örököse. Az antiglobalizációs mozgalmak pedig újra rámutattak, hogy a "baloldali radikalizmus" bár új formákban, de továbbra is jelen van, és részét képezi a kapitalista rendszer kritikájának. Sőt, napjainkra nézve egyre fontosabb politikai elvárásként jelentkeznek azok az elképzelések, amelyeket ezek a mozgalmak vetettek fel (nemigen köztudott például, de a környezetpusztítás globális hatásaira és az emberi környezet megváltoztatásának pszichológiai vonatkozásaira először Amadeo Bordiga mutatott rá) és képviseltek már a huszadik század közepe előtt is. Arról már nem is beszélve (dehogynem!), hogy a kapitalizmus, az ember és a természet kizsákmányolása nemhogy enyhült volna (hiszen erre strukturális okokból képtelen), hanem a problémák egyre súlyosabbak. A radikális, rendszerszintű kritika minden múltbeli valós és viszonylagos kudarca ellenére a jövő (véleményem szerint egyetlenként vállalható) ígérete marad. Rosa Luxemburg "dilemmája" – szocializmus vagy barbárság – soha nem volt égetőbb kérdés, mint napjainkban. És egyre égetőbb lesz. A kudarcok, a tanulságok megértése így messze fontosabb, mint hogy pusztán tudományos érdekességet lássunk benne. Ez azonban nem indokolhatja a tudományos megközelítés elvetését, egy baloldali radikális üdvtörténeti traktátus megírását. Ha valaki – mint némely kritikusom – erre érez kedvet, ám tegye. Én úgy vélem, a reális szkepticizmus (ami végső soron minden forráskritika, sőt minden kritikai gondolkodás alapja) többet használ, mint a lelkes fanatizmus. Persze lehet, hogy tévedek.

Végül, és a fentiekhez szervesen kapcsolódva, némi problémát jelentett még a "radikalizmus" értelmezése is: ha a baloldali radikalizmust alapvetően "baloldaliságánál" fogva helyezzük egy adott kontextusba (ott "radikálisként" elemezve), akkor nem éppen ennyire jogosult-e, ha a "radikalizmust" tekintjük kiindulópontnak, és ebből a szempontból nem a baloldal más elemeivel, hanem a radikalizmusok egyéb képviselőivel (jobboldali radikalizmusok, fundamentalizmusok stb.) állítjuk őket relációba. Felmerültek ilyen kritikák. Véleményem szerint azonban ez semmiképpen sem központi kérdés; vannak persze ilyen elemzések, egyfajta jogosultságukat nem vitatom. Ugyanakkor szerintem a "radikalizmus" valamilyen jelző nélkül értelmetlen – csakis az adott politikai színtéren belül nyer megkülönböztető jelentést, avval van kölcsönhatásban. A – mondjuk, bal- és jobboldali – radikalizmusok egyenlősítése leginkább az elaggott, mesterségesen táplált totalitarizmuselmélettel látszik rokonságban lenni, ezért legfeljebb bírálni érdemes – már amennyiben érdemes egyáltalán. A "kommunizmus és fasizmus egykutya" jellegű narratívákat részemről meghagynám a politikai elméletfaragóknak, a történeti legitimitások iparosainak és a lelkes amatőröknek.

 

Székely Gábor: Mindenekelőtt, Konok Péter dolgozata komoly intellektuális élményt jelentett azon írásokhoz képest, amelyek az utóbbi időkben kezembe kerültek a kommunizmus és a szocializmus tárgykörében. Mind az írás mondanivalója, mind pedig gazdag forrásbázisa alapján jelentős munkának tartom, s nem csupán a magyar nyelvű irodalomban.

Ennyit bevezetőnek. Viszont nehéz hozzászólni egy kötethez, amelynek születésénél kezdetektől bábáskodtam. Elkészültekor, a munkahelyi vitán, a teljes, a jelen kötetnél majd kétszer terjedelmesebb kézirat megjelentetését ajánlottam. Nem pusztán az elvégzett hatalmas munka és annak színvonala okán, hanem azért is, mivel újabb átfogó publikációra e témából vajmi kevés esélyt láttam.

Az alapkoncepcióval beszélgetéseink kezdeteitől nem értettem egyet. Úgy éreztem, és érzem ma is, hogy Konok Péter túlságosan elfogult azokkal, akik a radikális baloldal képviselőiként megjelennek kötetében. Természetesen nem volt könnyű helyzetben: néhány kivételtől eltekintve, mint a náci kollaboránssá vált Jacques Doriot, valóban megragadó, sőt elbűvölő, kulturált személyiségekről van szó. Nem is beszélve az ideális célokról, a valóban – ma már komolyan alig használható jelzővel – magasztos eszmékről. Ami hibádzik, azt nevezhetjük akár apróságnak is: a konkrét történelmi helyzet pontos elemzése és az ebből következő valós feladatok meghatározása. Náluk ennek felmérése, Konok Péternél ezek jelzése. Nem, a baloldali radikálisok nem voltak fantaszták, ezt Konok Péter jól láttatja. Helyzetértékelésük szinte csak hajszálnyira tért el a bolsevikokétól, vagy a szociáldemokrata baloldal elképzeléseitől. Ez a hajszálnyi egyrészt az időtényezőben, másrészt a megoldandó feladatok sorrendjében és rendjében nyilvánult meg. S a tévedés következménye számukra is a bukás, pontosabban a bukások sorozata lett. A történelemtudományban örök vita, vajon érdemes-e foglalkozni a kérdéssel: mi lett volna, ha? Jelen esetben nyugodtan fogalmazhatunk úgy: mennyiben változott volna meg a történelem, ha a radikális baloldal céljait írja zászlajára a nemzetközi munkásmozgalom forradalmi irányzata? Könnyen belátható, ezt Konok Péter is láttatja, hogy a radikális baloldal, vagy újbaloldal az utóbbi több mint fél évszázadban, a legkülönfélébb történelmi helyzetekben bizonyította alkalmatlanságát abban, amit Gramsci és a "gyakorlat filozófiája" teljesített – a szocialista vagy kommunista társadalom esélyeinek felmérését, a konkrét teendők megjelölését. Konok Péter sem állítja, hogy e radikalizmus története sikertörténet, sőt. Valahol mindig előbúvik a mindennel szemben kritikus anarchista, aki a kemény vitákban is megérzi a vitázók földhöz vagy éppen hatalomhoz ragadtságát. Persze inkább a bolsevik oldalon.

Természetesen mindez elsősorban, sőt mindenekelőtt a két világháború közötti mozgalomra vonatkozik. Arra az időszakra, főleg a húszas évekre, annak is az első felére, amikor a "baloldali radikális" pártok nemcsak elméleti, hanem gyakorlati formálói voltak a történéseknek. A sok megszorítás nem véletlen. Konok Péter is több helyen jelzi nem csak a vezető személyiségeknek, de magának a mozgalomnak az unikális, időben és térben korlátozott befolyását.

Miről is volt szó? Hát éppen ezekben az években nem a forradalomról!

"Amennyiben nem sikerül a kispolgári népi tömegekben felkelteni a munkásosztály iránti bizalmat, hogy vezetésével lerázhatják a nemzeti elnyomást, úgy ezek a tömegek eszközzé válnak e csatatér hiénáinak a kezében, akik legőszintébb nemzeti érzelmeiket arra fogják felhasználni, hogy Németországban a reakció hatalmát hozzák létre, amely Németországot még inkább a mocsárba vezeti." Majd később: "Amikor megkíséreljük a kispolgári tömegek megnyerését, azt nem kicsinyes ravaszkodásból, nem a fasiszta mozgalom rövid időre történő szétrobbantása céljából tesszük, sőt nem is azért, hogy szövetségeseket nyerjünk meg a hatalom megragadásához. Egy hatalmas, sokmilliós réteg meghódításáról van szó, amelyre szükségünk van a hatalomért folytatott küzdelemben, amelyre szükségünk van a szocializmusért folytatott harcban." (Inprekorr, 1923. augusztus 3., 1117. p.) E sorokat a baloldali radikálisok által legkeményebben támadott, ebben az időben nacionálbolsiknak bélyegzett Komintern-emisszár, Karl Radek vetette papírra 1923 nyarán, újabb össztüzet kiváltva maga ellen. (Persze, amint e sorokból is látható, ő valóban nem volt besorolható, akárcsak Buharin, Pjatakov, Preobrazsenszkij, Oszinszkij, a baloldali radikális mezőnybe; még a bolsevikok táborán belül sem voltak baloldaliak, ahogyan azt Konok Péter véli.) A helyzetből levont következtetés, szerinte és Lenin szerint is, az volt, hogy a "forradalmi hullám apálya" és a szélsőjobb erősödése (Mussolini már hatalmon, Hitler egyre népszerűbb) körülményei között a proletárdiktatúrát célul kitűző közvetlen, vagyis azonnali forradalmi harcot le kell venni a napirendről. A jobboldallal és a tőkének a 8 órás munkanap, a munkanélküli-biztosítás stb. elleni támadásával szemben szélesebb összefogásra van szükség: ezt a munkáskormány és az egységfront újraértelmezése, az összefogás lehetőségeinek mérlegelése, együttműködés a szociáldemokrata pártokkal, sőt polgári, kispolgári vagy akár katonai erőkkel is. E koncepciót már 1921 nyarán, a Komintern III. kongresszusán kimunkálták, de azt csak részben sikerült keresztülverni. A "baloldal" – nem a radikális baloldalról, hanem a Kominternen belüli keményekről van szó; hogy csak a magyarokat említsem: Kun Béla, Rákosi Mátyás, Pogány József (vagyis képviseltettük magunkat rendesen) – nyomására nem fogadták el Lenin kemény javaslatát, miszerint: mindenkit ki kell zárni a Kominternből, aki nem ért egyet az egységfronttal. Ekkor a kizárandók körébe tartoztak volna az akkori a baloldali radikálisok is, de így időt kaptak.

Konok könyvének egyik fő gyengéje, hogy bár ígéri, végül is nem tisztázza: mi a baloldali radikalizmus kapcsolata a bolsevizmushoz, annak eredeti koncepciójához? A tézisekben ismét találhatók sorok, ahol ezzel megpróbálkozik, szerintem sikertelenül. Mert nem hiszem, hogy a bolsevizmus bármely időszakában a baloldali radikalizmus kategóriába lett volna sorolható – amint ez áll a könyv bevezetésében, s ismétlődik a tézisekben. A tévedés gyökerét valahol abban a felfogásban látom, amelyben Konok Péter úgy véli, igaz hosszabb tűnődés után, hogy "a kommunizmus (vagyis az anarchizmus) elsődlegesen negációkban fogalmazódott meg, és ezt éppúgy tekinthetjük erősségnek, mint gyengeségnek is". Eltekintve attól, hogy a "vagyis", tehát a kommunizmus és az anarchizmus azonosnak tételezése több mint vitatható, s bár az előbbinek valóban része a negáció (annyiban mindenképpen, hogy az a kapitalizmussal ellentétes tartalmat hordoz), azonban lényege nem ebben van, hanem éppen a pozitív kifejtésében, amelynek eredeti marxi értelmezését napjainkban a már több mint száz kötetre tervezett MEGA (Marx-Engels-Gesamtausgabe) összeállítói kísérelnek meg helyreállítani a maga teljességében. Az eddigiekből azonban már eddig is kitűnt, hogy a 19. század munkásmozgalmában értelmezett kommunizmusnak nem volt köze sem elméletben, sem pedig a gyakorlatban az anarchizmushoz. Marx vitriolos megjegyzéseinek nem kis része irányult ellenük, nemkülönben kötötte le az I. Internacionálé fórumait az anarchistákkal folytatott veszkődés. Persze nem ez volt a lényeg, ezért is használom a "veszkődés" kifejezést (remélem Konok Péter nem veszi zokon), hanem éppen e kommunizmus pozitív programja és a különböző utópiák közötti különbség.

Ez vezet tovább, amikor Lenin esetében véleményem már teljesen eltér Konok Péterétől. Lenin természetesen soha nem volt "baloldali radikális". Sőt, meglehetősen konzervatív gondolkodó volt – ha ma talán meglepően hangzik is ez. Vagyis nem az a démoni személyiség, aki a kötetben megjelenik. Bizonyíthatóan nem ez volt a véleménye a Leninnel keményen vitázó Pannekoeknek, a még élesebben fogalmazó Rühlének, vagy Gorternek, vagy éppen az őt egyenesen tisztelő Bordigának. Lenin nem volt cinikus, amint Konok Péter véli. Ha tetszik, indulatos volt, bár meglehetősen ritkán, igaz, akkor szinte politikushoz nem méltóan, de őszintén. Általában inkább fékezte magát; bizonyára ez is hozzájárult a gutaütéséhez. Elkeseredetten szemlélte, hogy a "nyugatiak" nem értik, egyrészt mi van Oroszországban – ez volt viszont szerinte a kisebb baj -, de azt sem, mi folyik náluk, Nyugaton. Ezt bizonyítja, hogy végül is nem a radikális baloldaliakkal folytatott, lényegében szellemi párviadal, hanem az otthoni dolgok alakulása keserítették el (az egyre izmosodó párt- és állami apparátussal szemben legfelsőbb szervként a Munkás-Paraszt Ellenőrzés felvetése, tiltakozása a "nagyorosz sovinizmus" s végül Sztálin mind koncentráltabb hatalma ellen).

"Ennek megfelelően a bolsevizmus és a baloldali radikalizmus konkrét ellenségképe módosult: az 1920-as évek elejétől a fő veszélyt immár többé-kevésbé egymásban látták" – írja téziseiben Konok Péter. A csatazaj persze valóban nagy volt, a bevezető Pannekoek-idézetek csak a legkíméletesebb megfogalmazások példái lehetnek. A fő veszély megjelölését azonban pontosítani kell. Lenin, Trockij, a sokat átkozott Buharin és Zinovjev csak egy relációban látták fő veszélynek a radikálisokat, még 1920-1923-ban is: a munkásmozgalmon, pontosabban a forradalmi mozgalmon belül. A Komintern megalakulásakor, a kommunista pártok formálódásakor. Ez világosan látható a "Baloldaliság…"-gal egy időben, a Komintern II. kongresszusán, 1920-ban elfogadott 21 felvételi feltétel pontjaiból. E pontok a Komintern arculatát voltak hivatva megvédeni a fő veszély ellen, amit a szervezet felhígulása jelentett volna. Így e feltételek nem a "baloldaliak" ellen irányultak – akkor még Lenin is reménykedik megtérésükben -, hanem a centristák beözönlésének a megakadályozására. De utalhatok az 1929 és 1932 között már hivatalos rangra emelkedett szociálfasizmus minősítésre, amely szintén jobbra csapott.

Idetartozik a tézisekben is megismételt, talán félreérthető gondolat. Itt Konok Péter kommentár nélkül megismétli a "radikális"-vádat, valamint az állam szerepével kapcsolatos értékelést, miszerint: "A bolsevik vezetés és személyesen Lenin 1917-es etatista »pálfordulása« (ami önmagában is komoly elemzések tárgya kellene hogy legyen) már arra engedett következtetni, hogy a vezetésük alatt esetleg valóban kialakuló »szocializmus« egyik központi kategóriája éppen az állam lesz…" Szerintem pálfordulásról szó sincs, viszont a helyzet konkrét elemzéséről annál inkább, s nem is 1917, hanem a Párizsi Kommün óta. Az Állam és forradalom körüli vita (Buharin) nem is erről szólt, hanem az állam nehezen meghatározható képe, illetve a polgári, kapitalista állam nem kívánatos, részleges, ugyanakkor konkrét és valószínűleg megkerülhetetlen szerepéről, egy olyan valóságban, amely Oroszországban a közvetlen jövőt, vagyis a szocialista forradalmat követő periódust jelenthette. Elég, ha csak két oldalt olvasunk Lenintől, hogy lássuk töprengését és végkövetkeztetését, melynek lényege: "Marx viszont erről egy árva szót sem írt, sőt, ellenkezőleg, »a kommunista társadalom jövendő államiságáról« beszél!! (Neue Zeit, IX, 1. 573. p.)." (LÖM, 33. köt. 140. p.) Mindebből, véleményem szerint, az következik, hogy a bolsevikok, pontosabban Lenin és munkatársai, úgy vélték, hogy abban a világban, amely a kapitalizmus és a kommunizmus együttélésére volt kárhoztatva, az állam fennmarad. Ebben a konstrukcióban ugyanis messze-messze volt még a Marx által tételezett "kommunista államiság", amely valóban az emberiség lehetőségeinek teljesebb kibontakoztatása felé mutató társadalmat készíthette volna elő.

Konok Péter azt írja, hogy a "centrumba kerülő bolsevikok hozzákezdtek a »kommunizmus« intézményesítéséhez és egyben kisajátításához…" Szerintem nem volt mit kisajátítani, sem pedig intézményesíteni. Amihez a bolsevikok hozzákezdtek, az egy konszolidációs folyamat volt, a hatalom konszolidálása. Ennek első koncepciója, a hadikommunizmus, kétségtelenül kudarc volt, éppen a kommunizmust illetően. Nem közelített a kommunizmushoz, sőt. A tanácsállamot megvédte a cári restaurációtól (a polgári nem is fenyegetett, többek között azért sem, mert a fehérek lényegében monarchisták voltak), s létrehozott egy államot, vagy inkább egy kváziállamot (az 1918-1920-ban létrehozott struktúra polgári értelemben bizonyosan nem volt államnak nevezhető), amely, mint remélték, gyorsíthatja a kommunizmus megvalósulását. Amit a bolsevikok ekkor kisajátítottak vagy kisajátítani kényszerültek (Lenin), az nem a "kommunizmus" volt, hanem a forradalom, majd a polgárháború vezénylő posztjai voltak. A helyzet majd a 20-as évek második felétől változik, még határozottabban és évtizedekre a kommunizmussal szemben. Inkább azzal a diplomatikus megfogalmazással értek egyet, ami később a tézisekben is áll: "A »felek« egymást kölcsönösen utópizmussal, illetve hatalomvággyal vádolták: tulajdonképpen egyik vád sem volt megalapozott."

Napjaink valóságából úgy tűnhet, hogy a vita a radikálisok és a bolsevikok között azzal zárható, hogy mindkettejük helyzet- és teendő-értékelése elégtelen volt. Ha itt megállunk, valóban mondhatjuk: így történt. Ha továbblépünk, és kilépünk a kettejük közötti viszonyrendszerből, már más a helyzet. Teljesen egyetértek Konok Péterrel abban, hogy a kommunista forradalmi eszmék, ezek radikális vonulatai, pontosabban képviselőik, ma is lényeges szerepet töltenek be a létező kapitalizmus rendszerének a kritikájában, s abban is, hogy "Rosa Luxemburg »dilemmája« – szocializmus vagy barbárság – soha nem volt égetőbb kérdés, mint napjainkban". Persze ugyanezt a gondolatot idézhettük volna Marxtól vagy éppen Lenintől is.

Az elmondottakból, gondolom, érzékelhető, hogy nem tartozom a "baloldali radikális üdvtörténeti traktátus megírását" hiányoló bírálók s Konok Pétert ezért elmarasztalók táborába. Azt azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy a megjelent munkában is kevésnek tartom a mozgalom 1945 utáni olyan jelentős személyiségeinek a bemutatását, mint Franz Fanon, Régis Debray, Jack Woddis és az éppen csak említett Herbert Marcuse. Viszont komoly érdeme a dolgozatnak Ante Ciliga beemelése a magyar politikatörténeti irodalomba.

Befejezésül: Konok Péter munkája egyedi. Mindenekelőtt abban, hogy a saját gondolatok gazdagsága mellett szinte a teljes vonatkozó irodalom feldolgozását megtalálhatjuk benne. Továbbá abban, hogy egy olyan szellemiség ismertetésére, bemutatására vállalkozott, amelyekkel ma aligha találkozhatunk mediatizált világunkban. Felkeltve talán azok érdeklődését is, akik már kiábrándultan, legyintve, elkeseredetten vagy éppen elfásulva szemlélik jelenünk valóságát.

 

Bartha Eszter: Én a könyvet elsősorban olvasói szemmel szeretném értékelni, illetve gyakorló tanárként abból a szempontból is, mennyire lehet a könyv egy szélesebb közönség számára is élvezetes vagy legalábbis tanulságos olvasmány.

A könyv témájánál fogva mindenképpen nagyon fontos hiánypótló munka, hiszen a "sztálini fordulat" óta a hivatalos ideológiával szembehelyezkedő baloldali eszmék képviselői nemcsak megnyilvánulási lehetőséget nem kaptak, hanem nemritkán az életükkel fizettek a "másként" gondolkodásukért. Ezen előzmények után az államszocializmussal következetesen szembehelyezkedő baloldali radikális irányzatoknak nyilvánvalóan nem sok szerep jutott a kelet-európai országokban az államszocialista rendszer fennállása idején. A rendszerváltozással újabb "apály" következett a baloldali radikalizmusok kelet-európai történetében: a rendszerváltozás első éveiben "mainstream"-nek tekinthető a tranzitológia, amely – a modernizáció új "várakozásainak"¹ megfelelően – a kapitalizmus építésében és a neoliberális modell átvételében látta a régió gazdasági-társadalmi felzárkózásának legfőbb biztosítékát. Ez a szellemi légkör éppen nem kedvezett a baloldali eszmék újrafelfedezésének; egyébként a történelem iróniája, hogy a néphit gyakran azokat a "másként" gondolkodó baloldaliakat is következetesen a megtagadott államszocialista múlttal azonosítja, akik semmilyen közösséget nem vállaltak/vállalnak az elmúlt rendszerrel. A modernizációs várakozásokból való kiábrándulás pedig, úgy tűnik, nem a mégoly főgonosznak kikiáltott baloldali radikalizmust, hanem éppen ellenkezőleg, a szélsőjobboldal táborát szélesíti egész Kelet-Európában – legalábbis az elmúlt évek politikai eseményeinek tükrében.

Konok Péter könyve így mindenképpen szembemegy az árral, vagy legalábbis a mai divatos szellemi áramlatokkal, és egy olyan "alternatív" történet megírására vállalkozik, amelyet a hazai szakirodalomban senki nem kísérelt meg ilyen széles spektrumon: vagyis azon marginális baloldali perspektívák bemutatására, amelyek kívül rekedtek a "hivatalos" kommunista párttörténeten. A könyv – amellett, hogy összegyűjti és rendszerezi ezeket a kevéssé ismert baloldali irányzatokat – egyfajta "ellennarratívának" is tekinthető, annyiban, hogy a baloldali radikálisok perspektívájából közelíti meg az államszocializmust, illetve tárgyalja a bolsevik párttal való szakítás ideológiai-történeti hátterét. A "létező szocializmusnak" számos elméleti bírálata létezett – ne felejtsük el, hogy éppen Trockij az, aki megfogalmazza a sztálinizmus talán legeredetibb, de mindenképpen az első nagy hatású kritikáját, amelynek számos jövendölése később beigazolódott² -, ám nyilván nem véletlen, hogy a totalitárius elmélet, amely lényegében a nácizmussal azonosította a sztálini rendszert (tágabb értelemben ez persze a fasizmus-kommunizmus-analógia), jóval inkább bevonult a rendszerváltozás utáni köztudatba, mint az államszocializmust balról bíráló elméletek. Konok Péter könyve ebben az értelemben is fontos munka, mert rámutat arra, hogy a baloldali radikálisok jóval a sztálinizmus kiépülése előtt fogalmazták meg a saját álláspontjukat, és fordultak szembe a bolsevikokkal. A párt utólag mindent megtett azért, hogy kitörölje az emlékezetből a belső harcokat (meg azokat az eszméket, amelyeket legalább olyan veszélyesnek éreztek a baloldalra nézve, mint a kapitalizmust).³ Ez a harc azonban része a baloldali eszmetörténetnek – függetlenül attól, melyik fél álláspontjára helyezkedünk. Konok Péter könyve így mindenképpen fontos adalék a baloldali gondolat huszadik századi fejlődéséhez.

A könyv külön érdemeként kell megemlíteni a globális nézőpont alkalmazását. Ez nemcsak abban mutatkozik meg, hogy a szerző kitekint a baloldali radikális mozgalmakra olyan távoli országokban is, mint az Egyesült Államok és Mexikó, hanem tárgyalja a kelet- és nyugat-európai baloldali radikalizmusok fejlődésének összefüggéseit, illetve bemutatja, milyen alapvető elvi nézetkülönbségek álltak a nyugati radikálisok és a bolsevik párt közötti szakítás hátterében. A szerző maga is elismeri, hogy az előbbiek helyzetértékelése sokszor távol állt a politikai realitásoktól: következetesen elvetették például a parlamentarizmust mint a forradalmi harc eszközét, ugyanakkor Nyugat-Európában, ahogy a Spartakus-felkelés kudarca is megmutatta, nem sok esélye volt az októberi forradalom "megismétlésének". A baloldali radikálisok elképzelései így sokszor inkább csak utópiákat kínáltak, semmint valódi politikai programokat (és a szektás létforma sokszor, ahogyan a szerző is megjegyzi, egészen extrém elképzelések és persze állandó frakcióharcok forrása lett). 1968-ban – amelyet a könyv külön tárgyal – találkozott a tömegek forradalmi aktivitása a baloldali radikálisok elképzeléseivel; 1968 utóélete azonban azt mutatja, hogy az "új baloldal" elméleti-kulturális hatása lényegesen nagyobb volt, mint társadalomszervező ereje.

Végül, de nem utolsósorban a könyv pozitívumai között mindenképpen rá kell mutatni arra, hogy nagyon jó stílusban megírt, olvasmányos és könnyen áttekinthető munkáról van szó, amely tankönyvként is kitűnően használható. Külön kiemelném itt nemcsak a szerző gondos tényfeltáró munkáját (ami nem csekélység, mert igen szerteágazó irányzatokat tárgyal), hanem kiváló rendszerező képességét is. A baloldali radikalizmusok tipológiája olyanoknak is eligazítást nyújt, akik egyébként nem tanulmányozták a baloldali eszmerendszert, és érdeklődő olvasóként közelítenek a témához. Az 1968-as diáklázadások ideológiai hátterét kitűnően bemutató könyv az egyetemi oktatásban is sikeresen használható segédanyag lehet. A függelékben olvasható dokumentumok a szerző gondos válogatását dicsérik: segítik az olvasó eligazodását a baloldali radikalizmusoknak a bolsevikokkal való szakításától az 1968-as lázadásokig átívelő történetében, a diákoknak pedig megkönnyítik a forrásolvasást. Mindent egybevetve, a könyv nemcsak fontos hiánypótló munka, hanem élvezetes olvasmányélményt kínál a baloldali mozgalmakban kevéssé járatos olvasóknak is.

Ahogy mondani szokták, a végére maradt a feketeleves: a sok pozitívum mellé nézetem szerint két kritikai megjegyzés kívánkozik. Az első az, hogy míg a szerző a német-holland baloldali kommunizmus tárgyalásánál rámutat arra, hogy a radikálisok sokszor nem tudtak adekvát választ adni az aktuális politikai helyzetre, addig a szovjet-orosz baloldal 1917 utáni történetének tárgyalásakor sokszor hiányzik a kellő forráskritika és történeti szemlélet, és egyoldalúan lineáris a "fejlődés" Lenintől Sztálinig.⁴ Hozzá kell tennünk, hogy itt egyáltalán nem pusztán elvi vitáról volt szó; az októberi forradalom után nyilvánvalóan nemcsak arról volt szó, hogy melyik irányzat hogyan képzelte el a szocializmus megvalósítását, hanem nagyon is aktuális politikai, ha úgy tetszik, hatalmi kérdésekben kellett dönteni. A szerző is hangsúlyozza, hogy a mahnovscsina alatt például javában folyik a polgárháború, és ugyanez volt a helyzet 1918 nyarán is, amikor a petrográdi sztrájkra a bolsevik hatalom fegyverrel válaszolt. Nem tudhatni persze, mi lett volna, ha Lenin vezetésével megy végbe az új szovjet rendszer konszolidációja, de erre nézve legfeljebb spekulációkba bocsátkozhatunk. Tény viszont, hogy Lenin elméleti támadásai az általa a kommunizmus gyermekbetegségének nevezett baloldali radikális irányzatok ellen még az eszmetörténethez tartoznak, és semmiképpen nem előlegezik meg az ellenfelek fizikai kiirtását, amelyet Sztálin valósít meg, és ő is "csak" a Nagy Terror idején. Hogy a 20-as évek légköre még más volt, és a kiábrándulás sem volt teljes, arra példa éppen a mahnovscsina történetének krónikása, Pjotr Arsinov, aki a Nyesztor Mahno által vezetett ukrajnai anarchista felkelés leverése után Berlinbe, majd Párizsba emigrált, megírta a mozgalom történetét, tevékenykedett a franciaországi anarchista körökben, majd 1932-ben visszatért bolsevik meggyőződéséhez, és kérvényezte hazatérését a Szovjetunióba. Kevéssé valószínű, hogy ezt megtette volna, ha a bolsevikokat a baloldali eszme árulóinak, de a legjobb esetben is az államkapitalizmus építőinek tekinti, vagy ha legalábbis előre látja – az anarchista felkelés leverésének tapasztalatai alapján – a nagy pereket. (A hányatott életű anarchista bolsevik története szomorúan végződött, mert a sztálini tisztogatások áldozata lett.) A sztálini "Nagy Terror" azonban semmiképpen nem "vezethető le" Lenin elméleti munkásságából, annál is kevésbé, hiszen Sztálin áldozatai között többségben voltak a bolsevik párttagok. A szerző helyesen írja, hogy meggyőződés vagy még inkább hit kérdése, hogy kit tekintenek "kiátkozottnak" vagy, éppen ellenkezőleg, egyedül üdvözítőnek az egymással is vetélkedő baloldali radikális irányzatok, itt azonban nagyon úgy néz ki, hogy a bolsevik pártnak (és benne Leninnek) jutott az Ördög szerepe… Pedig az 1920-as években senki nem látta előre a Nagy Terrort, folytak viták a párton belül és a társadalomban is, és, ahogyan éppen a sztálini fordulat mutatja, korántsem volt még eldöntve, hogy milyen társadalmat fog Szovjet-Oroszország felépíteni. Így a szerző differenciáltabb képet adhatott volna a szovjet-orosz baloldalról, ha többet ír arról, hogyan illeszkedtek bele a baloldali radikális irányzatok a forradalom utáni Szovjet-Oroszország társadalmi-politikai kontextusába, illetve milyen társadalmi csoportokra támaszkodtak ezek a mozgalmak.

A másik probléma inkább elméleti jellegű. Ahogyan a szerző is hangsúlyozza, a bemutatott irányzatok között voltak valóban marginális hatásúak, míg mások meg tudták szerezni a tömegek támogatását, legalábbis egy adott történeti pillanatban (pl. a német tanácskommunizmus vagy az 1968-as diáklázadások). Ugyan nem az eszmetörténet feladata, de talán érdemes összehasonlítani néhány példát, milyen esetekben tudtak komoly mozgalommá fejlődni a baloldali radikális irányzatok. A James Dean főszereplésével kultuszfilmmé vált Rebel without a Cause óta tudjuk, hogy lázadni ok nélkül is lehet (egyébként a szerző is megkülönbözteti a társadalmi mondanivalóval rendelkező anarchistákat az "életstílusból" lázadóktól); ma is érvényes kérdés azonban, hogy kinek és milyen mondanivalóval sikerül megszólítani a tömegeket. A baloldali radikális irányzatok sikerei és kudarcai talán ezért (is) érdemesek a további elemzésre, mint ahogyan a frakcióharcok azt a tételt is igazolják, hogy ha a baloldali radikalizmus nem is, de a szektásság még sokáig a kommunizmus gyermekbetegsége marad.

 

 

Jegyzetek

 

1 James Ferguson használta könyvének címében "a modernitás várakozásai" kifejezést. A könyv egyik fő tézise, hogy a periféria országaiban (a szerző a zambiai rézbányák munkásságát vizsgálta, akik munkahelyüket és egzisztenciájukat vesztették el a bányák bezárásával) tovább élnek "a modernitás várakozásai" – vagyis az a remény, hogy a kapitalista világrendszer keretein belül maradva felzárkózhatnak a centrum-országokhoz, noha komoly elméleti iskolák "cáfolták" a modernizációs paradigmát. (James Ferguson: Expectations of Modernity: Myths and Meanings of Urban Life on the Zambian Copperbelt. University of California Press, Berkeley – Los Angeles, 1999.)

2 Trockij az 1936-ban megjelent Elárult forradalom című művében fogalmazza meg a sztálinizmus marxista alapú bírálatát, amely szerint a sztálini fordulatra az adott lehetőséget, hogy a munkásosztály helyett a bürokrácia kezébe került a termelőeszközök feletti uralom. Maga Trockij – későbbi követőivel ellentétben – ezt még nem tekintette a kapitalizmus visszaállításának; szerinte erre majd csak akkor kerül sor, ha a sztálini bürokrata elit veszélyeztetve érzi a hatalmát, és ezért visszaállítja a magántulajdont. Ma már elmondható, hogy pontosan ez vetett véget a gorbacsovi peresztrojkának. Erről lásd Krausz Tamás: A peresztrojka és a tulajdonváltás. In Krausz Tamás – Sz. Bíró Zoltán (szerk.): Peresztrojka és tulajdonáthelyezés. Tanulmányok és dokumentumok a rendszerváltozás történetéből a Szovjetunióban (1985–1991). Magyar Ruszisztikai Intézet, Budapest, 2003, 52-102.

3 Érdemes megemlíteni, hogy nem sokkal a rendszerváltozás után jelentek meg Krausz Tamás könyvei a szovjet kommunista párton belüli elméleti vitákról, levéltári források alapján (Pártviták és történettudomány. Viták "az orosz fejlődés" sajátosságairól, különös tekintettel az 1920-as évekre. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991; Szovjet thermidor. A sztálini fordulat előzményei, 1917-1928. Napvilág Kiadó, Budapest, 1996.)

4 A szerző maga is elismeri, hogy a mahnovscsina megírásához komoly levéltári munkára van szükség. Ez nem lehet elvárás persze, de talán kevésbé egyoldalú képet kapunk a bolsevik párt szerepéről, ha a szerző levéltári forrásokat is felhasznál. A baloldali ellenzék Sztálinnal való szembekerülését Krausz Tamás levéltári források alapján vizsgálta (Szovjet thermidor. A sztálini fordulat szellemi előzményei 1917–1928. Napvilág Kiadó, Budapest, 1996). A szerzőnek érdemes lett volna erre a könyvre komolyabban reflektálni.

Puskás Ferenc halála politikai esemény volt Magyarországon: a hatalmi elitek különböző csoportjai színjátékká változtatták a temetést. A Fidesz és a katolikus egyház politikai üzlete nem találkozott a magyar társadalom többségének ízlésvilágával.A cikk vázolja e jelenségsor okait, és egyúttal megmutatja Puskás életútjának misztikus és romantikus nacionalista értelmezését, szembeállítva azt a valóságos életpályával. A szerző megmutatja, hogy a labdarúgás világméretekben is a populista politikai manipuláció eszközévé vált, maga Puskás „Öcsi" sem kerülhette el a sorsot. Politika és üzlet a fociiparban is szervesen és kibogozhatatlanul összefonódott.

Pénz és hatalom

Ha meg akarjuk érteni a Puskás Ferenc élete és halála körül kialakult legendákat, mítoszokat, a temetésére "felfűtött" politikai és társadalomlélektani atmoszférát, messziről kell fejtegetéseinket kezdeni. Leírtuk már sokszor és sok helyütt, hogy a futball a politika és az üzlet kezében különleges eszközzé vált az utolsó néhány évtizedben.¹ Hogy a labdarúgás, amely eredendően és lényegét illetően "harci" játék volt angol falvak, települések között a 19. század második felében (a mából nézve furcsa szabályokkal), egyre közvetlenebbül és egyre intenzívebben kapcsolódott össze az üzlettel és a politikával végig a 20. század folyamán, fokozatosan meghódítva csaknem az egész világot.

A második világháború után a futball egyetemes politikai jelentősége már minden lényeges összefüggésében megmutatta magát. Németország a futball segítségével a világháború utáni második világbajnokságon, 1954-ben "emelte fel a fejét" először a polgári demokrácia zászlaja alatt, jelezve, hogy a náci múlt nyomasztó romjai alól egy új és sikeres polgári demokratikus ország bújt elő. A "népi demokratikus" Magyarország számára pedig a berni vb-döntőben a németektől elszenvedett 3-2-es vereség, éppen ellenkezőleg, "nemzeti katasztrófa" lett. Rákosi személyi diktatúrája és az erőltetett iparosítás válságának, az államszocializmus sztálini formájával szembeni ellenállásnak lett a forrása – valójában persze csak felszíni társadalmi megnyilvánulása. Míg az Aranycsapat megelőző hihetetlen sikerei egyúttal a rendszer, a SZOCIALIZMUS sikerességét, a kapitalizmussal szembeni felsőbbrendűségét jelképezték, a vereség éppen az ellenkezőjébe csapott át. Közismert, hogy akkoriban az Aranycsapatot megvádolták a rendszer összes negatív vonásával, beleértve a csapat minden játékosát és vezetőjét. Tömegdemonstráción is megfogalmazták, hogy "eladták a meccset a németeknek Mercedesért". A megvesztegethetőség, a korrupció, a nemzeti érzés sárba tiprása, sok minden felmerült a lázongó tömegek zavaros és "romantikus" gondolkodásában, ami a kis nemzetnek a nagy nemzettel szembeni komplexusát is pontosan dokumentálta (egyébként mind a németekkel, mind a szovjetekkel szemben, akiket korábban nemigen sikerült legyőzni). Mindezért az állapotért hamarosan a kommunisták lettek a felelősek, évtizedekkel későbben pedig – már az államszocializmus összeomlása után, a rendszerváltás folyamatában – az az előítélet vert gyökeret, hogy az Aranycsapat tulajdonképpen a kommunisták ellenére lett azzá, ami. Mintha az Aranycsapat nem is lett volna a rendszer szerves része… Noha 1956-ban a futballisták semmilyen szerepet nem játszottak a felkelésben, többen nem tértek haza a latin-amerikai túráról, ki félelemből, ki más számításból; utólag már nehéz rekonstruálni a motívumokat. Mindenestre Puskás, Kocsis és Czibor esetében egy jobb élet utáni vágy, talán a karriervágy, ami bizonyosan szerepet játszott, fontos motívum lehetett. Ugyanakkor az Aranycsapat játékosai már a Kádár-korszakban az évszázados magyar virtus, a "magyar szabadság", a "magyar képességek", a "magyar zsenialitás" megszemélyesítőiként tűntek föl milliók szemében, ami később felhasználhatóvá vált a Kádár-rendszer elleni propagandában ("lám, mertek disszidálni!") is.

A Puskás-jelenséget a fentebb vázolt fejlemény kontextusába kell belehelyezni. De már a hivatalos kádári politika is értette a Puskás-jelenség lényegét, amikor Öcsit egy alkalomra 1981-ben vendégként hazahívták. Csaknem minden disszidens számára kinyújtott kéz volt ez az aktus, mutatva egyúttal a politika sajátosan "integratív" szerepét. Új szelek fújdogáltak más területeken is; szimbolikusan is van jelentése annak, hogy 1982-ben Magyarország belépett a Nemzetközi Valutaalapba…

De hát a futball ilyesfajta politikai szerepére számtalan példa van más népek, a világ labdarúgásának történetében. Ki ne hallott volna a latin-amerikai futballháborúkról, melyeknek eseményei már feltűntek a televízió képernyőin is, hogy a klubok közötti világméretű erőszakos eseményekre itt most ne térjünk ki. Ugyanakkor a 21. századi világbajnokságok, a japán-koreai, illetve a németországi rendezvények a napnál is világossá tették, a futballra egyértelműen és véglegesen rátelepedett a nagypolitika… A 50-es évek – ebben az értelemben – most értek véget.

Ázsia "sikeres" országai a maguk nagyságát és népszerűsítését igyekeztek kendőzetlenül megmutatni – nem játékvezetői támogatás nélkül – a 2002-es vb-n, míg Németországban 2006-ban, kevéssé sikeresen ugyan, mint az 54-es svájci vb-n, a "hivatalos" német hazafiasság újra megmutatta magát a tribünökön. De felvonult a német és az európai nagypolitika, hogy a gazdasági globalizáció elmélyülésének korában hozzájáruljanak a nemzeti és etnikai reneszánsz feltámadásához. Nézők, szurkolók milliárdjai előtt demonstrálták elnökök és miniszterelnökök, királyok, hercegek, grófok és olajmogulok a valódi populista politizálás jegyében, hogy azonosulnak saját nemzetükkel egy olyan "történelmi pillanatban", amikor a világ végre megismerheti nemzetük igazi nagyságát. A politikusok ily módon feloldódhatnak a nemzeti nagyság képzetében és érzésvilágában; éppenséggel Afrika "ébredező" nagy- és kishatalmai (Nigéria, Kamerun, Elefántcsontpart, Ghána, Togo stb.) mutatják meg, hogy velük is számolni kell a világban.

A nemzeti szintű, de multinacionális finanszírozású klub-futball – kifejezve a globális tőkeuralom minden sajátosságát – a nemzeti formákat egyre inkább feloldja a regionális, vagyis az európai, ázsiai és dél-amerikai "bajnokok ligájában". Az "igazi nemzeti megmérettetés", a nemzeti érzés "felhőtlen átélése" már csak a világbajnokságokon vagy a kontinensbajnokságokon lehetséges a "nemzeti tizenegyek" összecsapásában, noha már a nemzeti válogatottak érdekében több helyen kaptak állampolgárságot olyan – gyakran színes bőrű – labdarúgók, akik más nemzetiséghez tartoztak. Széles tömegek körére érvényes az a megállapítás, hogy minél kevésbé van jelen gazdasági értelemben a nemzetállam, annál erőteljesebb a "nemzet" érzelmi-ideológiai-kulturális kisugárzása. Talán arról van szó, hogy sok-sok embernek más őriznivaló sincsen, mint nemzeti hovatartozás. Mindeközben a tőke globalizációs folyamatai meghódították az angol partokat is; elegendő, ha csak a Manchester United amerikai tulajdonlására, vagy a Chelsea orosz meghódítására gondolunk.

Nem véletlen, hogy a mindenkori helyi-nemzeti kormányok és politikai csoportosulások a labdarúgást milyen mértékig "sajátították ki", sőt megkockáztatom a kijelentést: ma minden korszaknál erőteljesebben tartják "ellenőrzésük" alatt. A politikusok már nemcsak fotóztatják magukat a nemzeti csapattal, hanem a szurkolók közé is el-elvegyülnek, legalábbis a tv-képernyőn ilyen benyomás támad. A futball a populista politizálás (és a pénzcsinálás) olyan nyíltan vállalt világméretű eszközévé vált, amiről a múlt század közepén, a magyar Aranycsapat fénykorában még senki sem gondolt.

Ahogyan mifelénk a futball üzleti jellege értelmeződött, azt Puskás Ferenc felismerte híres "tézisében": "Kis pénz, kis foci; nagy pénz, nagy foci". Azóta mi is tudjuk, a pénz ott dől a futballba, ahol az nagy profitokat hozhat, mindenekelőtt a nagy európai országok ("centrum-országok") klubcsapataiba, amely országok a legutóbbi vb-n is megmutatták fölényüket, miközben a nemzeti bajnokságokban éppenséggel az Európán kívüli, vagy eredetüket tekintve afrikai futballisták röpítik magasba ezt a játékot. Míg Puskás korszakában a Real Madrid híres ötös fogatában Copa, Di Stefano és persze maga Puskás nem volt spanyol nemzetiségű, addig a mai Realban alig van spanyol játékos, az angol Chelsea vagy az olasz Inter pedig olyan felállásban is ki tud menni a pályára, hogy egyetlen helyi labdarúgó sem kap helyet a csapatban. Mégis mindennek ellenére a futball nemzeti mitológiája nem veszített erejéből, a magyarok a nemzeti labdarúgás tönkremenetele után sokszor már csak egyes magyar nemzetiségű játékosnak szurkolnak a különböző nyugat-európai országok – legtöbbször másodosztályú – csapataiban. Mindez igazán eklatánsan fejeződött ki Puskás halála kapcsán tudatosan szervezett gyász-kampányban.

Miféle gyász, miféle politika?

Tudjuk, Puskás Ferenc még életében, sőt játékos korában különleges árucikké, üzleti vállalkozások objektumává vált, noha ő maga nem bizonyult sikeres üzletembernek. Talán túl sokan használták ki emberi "gyengeségét", vagyis hogy az üzletben nem bizonyult "korunk hősének", azaz rátarti, erőszakos üzletembernek, "vállalkozónak". Nem kell hangsúlyozni, hogy Puskás zsenije más mértékű üzletet tesz és tett lehetővé, mint amit, mondjuk, egy mai magyar focista képessége megenged. Nem csoda hát, ha abban az országban, ahol a labdarúgás megszűnőben van, Puskás Ferenc mítosza nemzedékeket él túl, és mintegy kompenzációként rajta keresztül megélhetjük a múltban azt, ami a jelenben és várhatóan a jövőben sem adatik meg a nemzeti labdarúgás híveinek Magyarországon. Esszénk arról szól, hogy ezt a mítoszt hogyan rabolja el tőlünk a politika, és hogyan-miképpen hamisítja meg, illetve hogyan fordítja éppen az ellenkezőjébe.

Míg Puskás Ferencből fénykorában, a Budapesti Honvédban és a magyar válogatottban a politika csinált félistent, hogy reklámozza vele és csapattársaival az akkori rendszer mindenhatóságát, napjainkban hazatérése, egész élettörténete és elhunyta, maga a gyász is a legnyersebb, a legkendőzetlenebb politikai reklámmá és üzleti tranzakciók sorozatává vált. Ki tudja, hányan és hány bőrt húztak le "az imádott Öcsiről".

A legszembetűnőbb jelenség a gyász napjaiban (2006. december 9-ét a kormány nemzeti gyásznappá nyilvánította, amikor jelen írás készül), hogy a Puskás halála körüli mesterséges és teljesen aránytévesztett temetési ceremóniát szélsőséges és cinikus manipulációkkal gyászkampánnyá (úgy látszik, ebben a rendszerben is minden kampányszerűen zajlik!) transzformálták. E jelenséget feltárók-leleplezők rámutattak arra a tudatos mértéktelenségre, amellyel a politikai elit meghatározó csoportjai körülvették a gyász első napjától kezdve a Puskás-hagyományt. Készültek persze filmek és könyvek korábban is Puskásról (nehéz eldönteni, melyik volt ezek közül hiteltelenebb, émelyítőbb és hamisabb), ám egy bizonyos, hogy még a dokumentumfilmeket is el lehetett rontani ostoba és bárgyú szövegekkel, noha ott legalább megmaradt a vásznon vagy a képernyőn Puskás, a futballista, amint híres hátrahúzós csele nyomán bevarrta a harmadikat az angoloknak a Wembleyben, amikor is "Billy Wright úgy kihúzott az alapvonalon túlra, hogy csak a jegyszedők jóindulatának köszönhette, hogy nem kellett jegyet váltania".²

A gyász, a temetés konkrét menedzselése szinte természetszerűleg a nemzeti mitológiát kedvelő és gerjesztő nacionalista politikai ellenzék kezébe került, a szociálliberális oldal tudatos támogatásával. A Fidesz és a katolikus egyház igyekezett Puskást halálában is kisajátítani. A "leghíresebb magyart" nem a Fiumei úti temető "nemzeti pantheonjába" temették, például Kossuth Lajos közelébe, hanem a Bazilikába. Hogy Puskás Öcsi halálában miképpen került a papok közé, megérne egy külön kutatást, amelynek valószínűleg pikáns végeredménye lenne. Források hiányában csak azt a kijelentést kockáztathatjuk meg, hogy a katolikus egyház is kiváló propagandafogásnak tekintette Puskás halálát, magát a nemzeti gyászt, és hagyományainak megfelelően agresszíven ki is használta ennek minden politikai előnyét (amennyiben persze a halál előny lehet) a maga számára. Sokan betérnek majd a Bazilikába, vélhetik, hogy Puskás sírját megtekintsék. Ha a nem-katolikus látogatók nem is térnek majd át a katolikus hitre, az ideológiai mellett az üzleti haszon lehetősége sem zárható ki, hiszen a terv: nemzeti zarándokhely legyen Puskás sírja a Bazilikában.

Puskás Ferenc felravatalozása és a temetési menet megrendezése, megkomponálása és az egész ceremónia pszichológiai "előkészítése" a hatalom meghatározott köreinek közvetlenül tükrözte ízlésvilágát és világlátását. Ez a politikai üzlet korántsem spontánul valósult meg. Nemcsak arról van szó, hogy hosszú ideig készültek erre az eseményre, amihez, ha nem is könnyen, de megnyerték Puskás Ferenc családját, mindenekelőtt feleségét, hanem arról is, hogy tanulmányozták "nemzeti nagy létünk" nagy temetéseit, illetve azok szervezeti és pszichológiai jellemzőit. Erről a giccses-nemzeties hagyománnyá szublimálódott temetési szertartásról (amelyet a rendszerváltás után néhány évvel már Antall József halálakor is megcsodálhattunk) így írt az egyik hetilap: "Most – alig pár nappal halála után – mégis kezd felfordulni a gyomrunk. A pipiskedő magamutogatástól, a hamis könnyektől, a síppal-dobbal celebrált gyásztól, ami halála után úgyszólván percek alatt körülfonta személyét, emlékét, napjainkat. A nyakló nélküli tudatos aránytévesztésről van szó… Ahelyett, hogy méltósággal fogadnánk a világ részvétnyilvánítását […] – teljes erőből gyúrunk a csinnadrattára. Lesz [ma már írhatjuk, volt] díszes temetés egy valahai stadion romjai közt, nagy fáklyás temetés a Bazilikában – a sebtében létrehozott kegyeleti bizottság Schmitt Pál vezetésével és Lamperth Mónika élénk közreműködésével már fel is kérte a rózsaszín nemzeti giccs egykor önjelölt, mára megszokottnak mondható főbuherátorát, Koltai Gábort, rendezze meg méltón. Mit keres Koltai Gábor Puskás Öcsi körül?"³ Az egykori KISZ-es nagy rendezvényszervező (gondoljunk csak a 80-as években rendezett március 15-ei ünnepségekre!) azonban kitett magáért. Mintha Horthyt temették volna… Még a gyászban is megalázta a kispesti vagány, a zseniális futballista emlékét. A cinizmusra utal, hogy nyilvánvalóan tudta, Puskás nem ebbe a társadalmi és szellemi-kulturális közegbe illeszkedik… Mindeközben a politika gépezete darálta a maga legitimációs elvárásait. Egészen a temetésig születtek a "legagyamentebb" ötletek, hogy miképpen lehetne Puskást kiszakítani a futball, a sport területéről.⁴ Amint az ÉS szerzője frappánsan megfogalmazta, egyfelől mozgalmat indítottak, hogy a magyarországi településeken három kommunista, Lenin, Dimitrov és Ságvári helyett több mint kétezer utca legyen Puskásról elnevezve, másfelől "a példaképnek tekintett Puskás" néhány évvel ezelőtt "még vissza akart menni Spanyolországba, mert enyhén szólva naponta megalázták". Már az is vita volt, hogy ki fizesse a lakás-bérleményét, "a kórházi ápolásról nem is szólva, hogy ki állja a költségeket, aztán a nevével való visszaélések és pénzeltűnések, példának okáért a Real Madrid itt jártakor, vagy hogy az a fővárosi közgyűlés, amely most metrómegállót akar Puskásról elnevezni, öt éve még nem tartotta érdemesnek a díszpolgári címre sem".⁵

A túlméretezett és túldimenzionált temetéssel a hatalmi elit megfelelő frakciói, úgymond, mindenért kárpótolni akarták a nemzetet. Megtalálni vélték a 20. század legnagyobb magyarját. Több tízezer ember számára készült az impozáns temetés, a lovak, az ágyútalp, amelyre az újrafelravatalozott Puskás koporsóját végül ráhelyezték. No, de amíg erre sor került, addig sok furcsa dolgot kellett megélniük a rendezőknek, a tervezőknek és azoknak a kíváncsiaknak is, akiket maga a jelenség érdekelt leginkább. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy a várt tízezrek helyett öt-hatezer ember verődött össze a Puskás stadionban, leánykori nevén a Népstadionban. Másnap, december 10-én külföldön is reagáltak erre a "furcsaságra". Az AFP hírügynökség például kiemelte, hogy sokan csalódottan vették tudomásul, mennyire kevesen jöttek össze. "Alig vagyunk itt, és ez a közömbösség elszomorít engem. Szégyellem magam, és sírhatnékom van" – nyilatkozta egy gyászoló a hírügynökség munkatársának.⁶ Valójában ez a kiábrándult gyászoló nem értett semmit a dologból. Előre lehetett tudni, hogy a lakosság zömét sérti a hatalmi elit mesterkélt büszkélkedése azzal a Puskással, akitől világéletében idegen volt ez a királyoknak "kijáró", mesterségesen pompázatos, szenteskedő temetés. Nem voltak kíváncsiak az emberek erre a nem valódi érzelmeket sugárzó eseményre, pedig eljött a Népstadionba, bocsánat: Puskás stadionba mindenki, aki számít a nemzetközi futballban: Sepp Blatter, a FIFA elnöke, Lennart Johansson, az UEFA elnöke, Platini, Beckenbauer, Calderon és "Pancho" (ahogyan Öcsit Di Stefano és más barátai nevezték Spanyolországban) csapattársai a Real Madridból, Copa és Gento.

A külföldiek temetési beszédei a magyarokéval ellentétben mértéktartóak és kiegyensúlyozottak voltak. A temetést tulajdonképpen néhány tucat ember sajátította ki. A gyászpompában való közvetlen részvétel megtagadása a lakosságtól sokakban azt a félelmet is erősítette, hogy érzéseiket meg fogják csalni a hivatalos beszédek és külsőségek. Hát bizony igazuk lett. Nem szólva arról, hogy nem kevesen tarthattak attól is, hogy a két hónnappal korábbi, Parlament körüli szélsőjobboldali randalírozások kiterjedhetnek a stadionbeli ceremóniára is, tumultuózus jelenetekkel körítve az eseményt. Nem így történt.

A Magyar Olimpiai Bizottság betegeskedő elnökének beszédét egy sportriporter olvasta fel, amit akár egy pap is megtehetett volna, hiszen annyi szenteskedő, fohászkodó, istenes üzenetet fogalmazott a Fidesz alelnöke. De felvonult a tehetséges Pitti Katalin, a Fidesz házi énekesnője – valamely okból egy nagy jelvénnyel a mellén, amely a lyukas nemzeti színű zászlót formázta. A végén az Aranycsapat még élő jobb-bekkje, Buzánszky Jenő a nyilas írótól,⁷ Wass Alberttől idézett valamit, emlékeztetve az alapjában fiatal és fegyelmezett "fideszes" közönséget arra, hogy a "nemzeti oldalon" a mai könyvpiacon is Wass van divatban – 1944 után ismételten. De a temetés tartogatott még néhány meglepetést azon naiv emberek számára, akik azt gondolták, hogy a temetésen az osztályszempont nem érvényes, s a gyászban mindenki egyenlő. De nem. Egyes kapukon csak az I. osztályú gyászolók léphettek be külön papírokkal, más kapukon a másodosztályú gyászolók, a plebs, a harmadosztályú gyászolók csak a Verseny utcai vagy a Stefánia úti kapukon mehettek be a stadionba. Fizetniük legalább nem kellett.

A politikai propaganda másik síkja Puskás élete és halála kapcsán Puskásból olyan romantikus hőst⁸ kíván faragni, aki "a gyarmatosító Szovjetunió és a kommunista diktatúra elleni szabadságharc"⁹ szimbólumává emelhető. Ez a téveszme nem minden alap nélkül terjed. Elég, ha arra gondolunk, hogy Magyarországon ilyen szellemben készül film Puskás Öcsiről. A felkért rendező (Almási Tamás) a kor színvonalán fogalmazott, amikor a kommunista és fasiszta diktatúrák azonosítását feltételezve megállapította: Puskás "képes volt a diktatúrák által övezett 20. században úgy talpon maradni, hogy egyetlen diktatúra szirén-csábításának" sem dőlt be. Sem a Rákosi-, sem a Franco-, sem a Pinochet-, sem a görög jobboldali katonai diktatúrának."¹⁰ Ez a mindent összekeverés ideológiája azonban megbukik a Rákosi-rendszer mindennapi tényein, ahol bizony a párt és a kormány vezetőivel való találkozásaikon a játékosok is különböző formákban gyakran hitet tettek a "néphatalom" mellett. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány unszolására az Aranycsapat tagjai vidéki buszozásaik alkalmával el-elénekelték a "Sződd a selymet elvtárs…" kezdetű dalt, sok más mozgalmi nótával együtt;¹¹ sokszor találkoztak a fiúk állami és pártvezetőkkel; kaptak kitüntetéseket, katonai rangokat; stb. Öcsi, a csapakapitány nem lehetett kivétel. Az angol-magyar 6-3-as mérkőzést követően például a Népsport november 27-i számának vezércikkében ez olvasható: "A győzelmi lelkesedés nemcsak lelkes szavakat, hanem lelkesítő tetteket is szült: A mérkőzés utáni percekben jelentkezett kezdeményezésével a Magyar Pamutipar »Igaz«-brigádja és azóta egyre-másra érkezik a hír újabb, meg újabb győzelmi műszakokról […] Így hát kölcsönösen egymásra talált a sport és a nép országépítő lendülete […] Hála és dicséret a győzteseknek, dicsőség a hazának, amely ilyen fiakat nevelt!" Ugyanott olvassuk, hogy "egy győri vállalat dolgozói így fejezték ki büszkeségüket és örömüket: »Tudtuk, fiúk, hogy győztök, mert a népi demokrácia fiai vagytok«."¹² A lap ugyanezen száma hírt ad arról, hogy a Daily Mirrorban megjelent Puskás cikke, amelyben Öcsi többek között a jó közösségi szellemet dicsérte.¹³

A mítoszteremtő filmrendező tehát félreteszi Puskás valódi személyes történetét, éppen úgy, mint a temetést celebrálók tették Puskás halálakor. Nem akarják tudomásul venni, hogy Puskás egyfelől sohasem akart, nem is tudott volna megfelelni a temetést ellenőrző "úri bagázs" ízlésének, kulturális elvárásainak és ásatag "keresztény-nemzeti ideológiájának". Ez az "istenkedés", ez a pártrendezvényre emlékeztető temetési cécó teljesen idegen volt tőle. A proli családból származó Öcsi egyáltalán nem volt templomba járó ember. (Édesapja lakatosnak tanult, de dolgozott a kispesti vágóhídon is, profi futballista lett, majd edzői képesítést szerzett, fia képességeinek kifejlesztésében komoly szerepet játszott. Édesanyja varrónő volt.¹⁴) Másfelől Puskás sohasem tett olyan politikai kijelentéseket – ellentétben az Aranycsapat egyik-másik tagjával, például Grosics Gyulával -, hogy 1956-os távozásának politikai okai lettek volna (noha természetesen lehettek!). Tudatában volt annak (és a damaszkuszi útra nem lépett rá, nem volt oka, hogy rálépjen), hogy ő a Rákosi-rendszer őrnagyaként dédelgetett fenegyerek volt, ami nemcsak bizonyos privilégiumokkal járt együtt, hanem azzal is, hogy a rendszer visszaélt propagandájában Puskás fenomenális képességeivel, s ő ezt vállalta. Ugyanakkor lehetetlen nem látni a bornírt antikommunista kritika¹⁵ alapvető ellentmondását: egyfelől a mennyekbe emeli az Aranycsapatot, mindenekelőtt Puskást (gyakran elfeledkezve a többi zseniről, például Hidegkutiról, aki hármat rúgott a Wembleyben,¹⁶ néha emlegetve Kocsist, akinek jelen sorok szerzője olyan hátrahúzós ollózó gólját látta "élőben", amilyet manapság is ritkán látni, és a kiismerhetetlenül cselező Czibort), másfelől elfeledkezik arról, hogy a csapat és a rendszer, bizony, egységet alkotott. Mint fentebb érzékeltetni próbáltuk, egyik a másikból élt. Mihelyt 54-ben elbuktuk a világbajnoki döntőt, nemcsak a játékosoknak, hanem személyesen Puskásnak is bujdokolnia kellett a korábban őt mennyekbe emelő szurkolók elől; hanem – mint közismert – a feldühödött tömeg a rendszer ellen is fordult. Tetszik, nem tetszik, az Aranycsapat a Rákosi-rendszer legfényesebb csillaga volt, Puskás volt rajta a gyémánt.

 

A valódi Puskás

 

Puskás Ferenc Purczeldként született (anyja neve Bíró Margit) 1927-ben egy sváb¹⁷ proli családban Zuglóban, de Kispesten nőtt föl. Ne felejtsük el, "Öcsi" alig múlt 16 éves, amikor 1943-ban debütált az NB I-ben (a futball a gyerekek között szent dolog volt, ami megőrződött egészen a 80-es évek elejéig). A grundokon, a tereken tehát valamit tudni kellett a játékról, hogy az embert fiatalon "istenítsék", és az "Öcsi" mindent tudott, képességekben és "szövegben" egyaránt. Puskás kvázi nem vált művelt emberré soha (ami persze nem meglepő, ha az ember a futballistákra gondol), de született intelligenciával rendelkezett, ami a játékban, a fociban kivételes tehetségét ("látott a pályán") megalapozta. Ez az intelligencia persze segített neki a mindennapokban is, hiszen nem csak játékostársai között volt tekintélye, tulajdonképpen edzői és az Aranycsapat vezetői is respektálták őt. Hatni tudott környezetére: sajátos keveréke volt ő a slágfertig vagánynak, a kisebb közössége érdekeiért is megszólaló "vezéregyéniségnek" és a jólelkű, segítőkész barátnak, valamint a vicces-humoros, szentimentális "kisembernek". Felismerte saját nagyságát, megvolt a kellő önbizalma és hite képességeiben, különben nem merte volna vállalni 1956-os távozását, majd karrierjének újrakezdését a Real Madridban… Minderről sok legenda szól. Voltak azonban életében meglepő helyzetek, amelyeket élete végéig sem dolgozott fel igazán. Amikor a vb-döntőt elveszítették, saját, filmen is elmondott visszaemlékezése szerint meglepte őt az a harag, amivel az addig őt, őket ajnározó közönség idehaza fogadta. A mai politika, főleg annak nacionalista csoportosulásai – mint már fentebb hangsúlyoztuk – igyekeznek Puskás életét és halálát is kisajátítani, a maguk képmására alakítani. Olyan "nemzeti hőst" akarnak faragni belőle, amilyen Puskás Ferenc természetesen sohasem volt.

Miközben a politika életében nem sokat áldozott a "világhíres magyarra", a "legismertebb magyarra", mint fentebb utaltam rá, sokat lehetne mesélni arról, hogy milyen nehézségekbe ütközött idehaza a megélhetése, miközben azokban az években folyt a leggyalázatosabb "rabló privatizáció".¹⁸

Puskás Öcsit gyerekkoromban láttam játszani "élőben". Egyetlen emlékem maradt. Hét- vagy nyolcéves lehettem, a Népstadionban volt egy MTK-Honvéd-meccs, amelyen a kék-fehérek kikaptak, és Puskás egy olyan gólt lőtt, hogy egyedül vitte a labdát kapura, és Gellért, az MTK kapusa meg sem próbálta az elkerülhetetlennek látszó gólt megakadályozni. Talán így kerülte el a nagy közönség előtt a kicselezés "blamázsát", mert "az Öcsitől bármi kitellett a futballpályán". De zsenialitásáról egy-két tv-meccsen is meggyőződhettem. Példának okáért a Lenin krt. 17-ben a házmester tudta fogni a Real-Frankfurt BEK-döntőt, ahol a hétből Puskás négyet rúgott. Persze az sem igaz, hogy Puskás fénykorát a Realban töltötte, amint azt a hozzá nem értők hada próbálja beállítani a szokásos antikommunista indulatból: a szabadság, úgymond, "megsokszorozta az Öcsi erejét". Ez a szánalmas indulat odáig megy egyes szerzőknél, hogy "nemzeti ellenállóvá" stilizálják azt a Puskást, aki maga sem hazatérte előtt, sem hazatérte után nem volt hajlandó semmiféle nyilvános antikommunista vagy direkt pártpolitikai kijelentést tenni. Öcsi valahogyan átlátott a szitán, hogy a politika hazugságra és becsapásra épül. Igazából a régi haverokkal érezte jól magát, úgy tűnt, a "nagy emberek" inkább untatják, fárasztják; a futballmeccs közönsége volt az a közeg, ahol otthon érezte magát. Micsoda sportember volt, és mennyire megvetette az előítéleteket és a rasszista indulatokat! Személyes tapasztalatok alapján mondom, nemegyszer szólalt meg Kispesten vagy az Üllői úton az MTK-t, illetve közönségét mocskoló csoportokkal szemben, és védte meg a körülötte ülőket. Igaz, olyan tekintélye volt, hogy ha ő odaszólt, a legszélsőségesebb, legtrágárabb csirkefogó is befogta…

Emberi arculatát sem ismerhetjük meg a szédítő propaganda tengernyi "dokumentumából". Olyan ember volt, aki sohasem hitte el, hogy "félisten" volna; nem könnyezte meg saját zsenialitását. Bárki, aki felismerte, legyen egy ember az utcán, egy külföldi turista a szállodában, mindenkihez volt egy hálálkodó szava vagy egy jó poénja, hiszen hallatlanul szellemes ember volt, igazi vagány maradt időskoráig.

 

Utóhang

 

Puskás Ferenc "keresztény-nemzeti" temetése után nyugodtan helyére tehetjük a dolgokat. Puskás – hála neki és csak is neki – egyetemes jelentőségű magyar (persze nem a legnagyobb, mégiscsak "nagyobb" nála Széchenyi vagy Deák, Lukács György vagy Neumann János). Nem véletlen, hogy Spanyolországban már Puskás korában is sok fiatal úgy hitte, hogy a "Pancho" spanyol, hiszen felvette a spanyol állampolgárságot, és játszott a spanyol nemzeti válogatottban is.¹⁹

A populista politika mindjárt létrehozta egyfelől a felcsúti Puskás Ferenc-futballakadémiát, talán "elirigyelve" Várszegi Gábor valóban működő – Sándor Károlyról, az ugyancsak zseniális labdarúgóról elnevezett – futballakadémiájának sikereit,²⁰ vagy talán Orbán a felcsúti Puskásként kíván a magyar politikában új színfoltra szert tenni. A szociálliberális oldal viszont vállalva a "nemzeti kötelességet", megtámogatta vagy 60 millióval Puskás temetését, de nem ígért egy fillért sem a futballnak, mert dogmatikus módon alkalmazza a neoliberális gazdaságpolitika receptjeit. Az állam még a közös cirkusznak sem szolgálhat – csak a magántőkének.

A futball, amely ma ahhoz a cirkuszhoz hasonlatos, amelyet az ókori Rómában a gladiátorok küzdelme képezett, "titok" maradt a milliárdos magyar "szocialista" miniszterelnök számára, hisz nem ismeri fel annak politikai jelentőségét, noha nem is oly régen még sportminiszter volt. Persze, ha a mostani magyar focit adja át szőröstül-bőröstül a jobboldali nacionalizmusnak, nem tesz vele nagy szívességet.

Puskás persze végül is a miénk, nemcsak azért, mert közülünk való volt, hanem mert igazi hívei kitartanak a játék mellett, és elgondolkodnak azon, hogy miképpen kerülhetett a Rákosi-rendszer őrnagya (aki egyetlen napot sem katonáskodott, majd halála után tábornokká "magasztosult") a püspökök mellé…

Mi persze bizton tudjuk, hogy a népi emlékezet, a játék szerelmesei visszahozzák őt oda, ahová való, a labdarúgás, a legnagyszerűbb játék keretei közé, hogy megtermékenyítse a nemzeti és államhatárokat nem ismerő közösségi szellemet, az érdek nélküli közös szerelmet. De hát ne legyünk szentimentálisak, mert semmi okunk, hogy optimistán nézzünk a jövőbe; rövid távon biztosan nem.

 

Jegyzetek

 

¹ Eközben történt meg a magyar futball "szétglobalizálása", ami része volt annak az általános globalizációs folyamatnak, amely labdarúgást is a nagy nemzetközi, multinacionális vállalkozások egyikévé emelte. Lásd erről írásainkat az Eszmélet különböző számaiban.

² G. Lineker: Majestic Puskas will live long in our memories Telegraph.co.uk, 2006. nov. 19. Erről a gólról és általában Puskásról talán a legszebb megemlékezés a közelmúlt híres angol középcsatáráé, a sportújságíró Gary Linekeré.

³ Szerk.: Díszlövések nekifutásból. Magyar Narancs, 2006. november 23.

⁴ Például a temetés előtt egy-két nappal – és messze nem ez volt a legabszurdabb "politikai kisajátítás" – egy Rogán nevű kerületi polgármester egyenesen a Belvárosba kívánta letelepíteni a nem létező Puskás-múzeumot, amire valószínűleg valamely állami lakás, épület kisajátítása útján nyílhatna csak mód. A kispesti futballszurkoló meg csak álmélkodik…

⁵ Megyesi Gusztáv: Kétezer utca. Élet és Irodalom, 2006. december 1., 48. sz.

⁶ Puskás temetés: külföldi lapszemle Figyelő Net 2006. XII. 10.

⁷ Lásd erről Nagy László: Wass Albert és a hungarizmus. Eszmélet, 72. sz. 175-188. Más források a "nagy magyar író" "magyarellenességét" bizonyítják, amennyiben mint gazdag földbirtokos tartózkodott a magyar munkaerő alkalmazásától erdélyi birtokán; a román munkaerőt alkalmazta, mert az "nem beszél vissza". (lásd fia nyilatkozatát egy Wassról készített dokumentumfilmben). Az osztályszempont és a magyarkodás szemléletes ütközésének dokumentuma. A mai rendszer Puskás-kultusza is hasonló jelenséget hozott létre, csak persze nagyobb volumenben.

⁸ Lásd e tekintetben a Puskásról szóló legutóbb megjelent könyvet Szöllősi György tollából: Puskás, Ringier Kiadó,Budapest, 2005.

⁹ Ezek a képtelenségek még egyes angol lapokban vagy site-okon is megjelentek.

¹⁰ Puskás ellenállt a diktatúrának Figyelő Net 2006. XII. 8.

¹¹ Sándor Csikar, aki maga is az Aranycsapat tagja volt, még ha legtöbbször a kispadra is ültették (ritkán játszatta őt a szövetségi kapitány), sokat tudna mesélni ezekről a történetekről, de ezzel inkább más majd alkalommal foglalkozunk.

¹² Népsport, 1953. november 27., 237. sz. 1. p.

¹³ Uo. 4. p. Az egyébként gyermekkoráról és fociszenvedélyéről szóló írás eredendően interjú formában készült, a fordítás során valószínűleg kiszínezték a szöveget, vagyis "megformálták", mert Puskás nem arról volt híres, hogy két mérkőzés között cikkeket ír. Öcsi nem a toll embere volt.

¹⁴ Vö. Írások Puskás Ferencről Nemzeti Sport Online 2006. XI. 30.

¹⁵ A Magyar Nemzet odáig ment a történelem átírásában, hogy Puskás kapcsán az 1938-as vb-ezüstérem és a két világháború közötti "jól szervezett serdülő- és ifjúsági, avagy leventebajnokságok" jól működő rendszerét a kommunisták "ideológiai alapon szétzúzták, anélkül hogy mást ültettek volna a helyébe", s ez volt a tehetségek "későbbi elapadásának egyik oka". Vö. "Ha úgy akarjuk velünk marad ". Magyar Nemzet, 2006. november 18. Ennél képtelenebb szamárságot mostanában e kérdéskörben nemigen olvashattunk. Ugyanis az 1948 utáni úttörő és ifjúsági bajnokságok klubkeretek közötti rendszere a Horthy-korszakban igazolt játékosok többszörösét adta a felnőtt bajnokságok számára. Jelen sorok írója a 60-as években az NB II-es Bp. Előre serdülő (úttörő), majd ifjúsági csapatában volt igazolt játékos, ahol hat csapatot (!) üzemeltettek, több mint száz igazolt játékossal.

¹⁶ Hogy 6-3-on mennyire a csapaton volt a hangsúly, és mennyire kiábrándító ez a "személyi kultusz", amely egyébként sérti magának Puskás Ferencnek az emlékét is, jól dokumentálható. A nagy mérkőzés után egy elfogulatlan szakértő, az olasz válogatott szövetségi kapitánya, Pozzo, "aki az utóbbi években mint sportújságíró a magyar csapatnak minden mérkőzését végignézte, most is itt volt […] Arra a kérdésemre, hogy ki tetszett neki a magyar játékosok közül, ezt felelte: Nagyszerűen játszott mindenki, talán Bozsik és Hidegkuti voltak azok, akik – ha csak árnyalattal is – mégis ki tudtak emelkedni a csapatból. Ők szinte behunyt szemmel is tudták, hogy hová kell adni a labdát…" Népsport, 1953. november 27., 237. sz. 2. p.

¹⁷ Iskolába járt már, amikor apjának, a nacionalista Horthy-rendszer elvárásai szerint, magyarosítania kellett a nevét.

¹⁸ 1991-es hazatérése után, üzleti vállalkozásainak összeomlását követően idehaza sokféle kicsinyességgel kellett szembenéznie. A legnagyobb vihart azt kavarta, hogy kórházi ápolásának költségeire hivatkozva családja, nyilván mindenekelőtt felesége, arra kényszerült, hogy aukcióra vigye a "nemzeti ereklyének" számító érmeit, futballkellékeit, cipőit, mezeit stb. Egy cég emlékmérkőzést rendezett, úgymond, Puskás javára, ami valakiknek komoly profitot hozott a konyhára, ebből aztán nagy vita kerekedett a családdal, hogy vajon mennyi illeti meg a súlyosan beteg Puskást, pontosabban feleségét, illetve a kórházi ellátást finanszírozó államot.

¹⁹ Laszlo Andor – Gonzalo Ramos: The booming cannonball. The Guardian, 2006. december 9.

²⁰ Várszegi kísérlete maga is igazolja, hogy a tőke multinacionális világrendjébe illeszkedő vállalkozás felépíthető a futball-terep elsivatagosodásának időszakában is.