Az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt (NAFTA) Carlos Salinas, George Bush és Brian Mulroney kezdeményezte egy 1991 júniusában, a texasi San Antonióban lezajlott találkozón.
Az Egyezmény részét képezi az észak- és dél-amerikai „szabadkereskedelmi" egyezmények sorozatának, amelynek első lépése a Kanada és az USA között 1988-ban aláírt Szabadkereskedelmi Egyezmény (FTA), a következő pedig a George Bush által 1990 júniusában meghirdetett „Kezdeményezés Amerikáért" volt. 1991 szeptemberében Mexikó és Chile indítványozta egy új Gazdasági Együttműködési Egyezmény megkötését.
Ezekről az egyezményekről az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény „Uruguayi Fordulójának" későbbre halasztott lezárásával párhuzamosan folytak a tárgyalások. Mind az Uruguayi Fordulónak, mind a NAFTA-nak 1994. január 1-én kellett életbe lépnie.
A NAFTA széleskörű piaci liberalizációról szóló rendelkezéseket, valamint a piaci „torzulások" kiküszöbölésére és a kereskedelmi viták eldöntésére vonatkozó hatékony szabályozást foglal magában. A megegyezés hat széles területre terjed ki:
- Piacra jutás: Kanadában, az USA-ban és Mexikóban az átlagos vámtarifa-korlátok már alacsonyak, és nincsen számottevő korlátja a kereskedésnek. Azonban Kanada és az USA jelentős korlátokat tart fenn több, Mexikó számára igen fontos területen, úgymint: textíliák, italok, közlekedési eszközök, élelmiszeripari cikkek és mezőgazdasági termékek.
- A kereskedelem szabályozása: Bírságokat és „antidömping"-vámokat helyeztek kilátásba. Várhatólag semmi sem menti meg ezeket a szabályokat attól, hogy a protekcionizmus eszközeiként alkalmazzák őket.
- Szolgáltatások: A kereskedelmi szolgáltatások széles skáláját „deregulálták", beleértve a pénzügyi szolgáltatásokat és a szállítást. Vitatott pont az állam által teljesített szállítási szolgáltatások ügye, mint ahogyan azon egyéb állami szolgáltatások és szociális programok is (pl. óvodák), amelyeket az USA a munkaadók „támogatásaként" értelmez.
- Külföldi befektetések: A NAFTA gondoskodik a külföldi befektetések „nemzeti védelméről", megszüntetve a felhasznált hazai termékek arányával és a teljesítménnyel kapcsolatos követelményeket. Mexikó tart még fenn korlátozásokat, de szeretne több külföldi befektetést magához vonzani.
- Szellemi tulajdon: Ez egy vitatott kérdés Észak és Dél között a GATT vonatkozásában. A NAFTA-tárgyalások során az USA erős nyomást gyakorolt Mexikóra annak érdekében, hogy a szerzői jogok, szabadalmak és védjegyek kérdésében vesse alá magát a nemzetközi egyezményeknek.
- Vitás ügyek rendezése: Az idevágó szabályokat már az USA és Kanada közti Szabadkereskedelmi Egyezményben rögzítették. 1993 őszén éles nézeteltérés alakult ki e téren a „nemzeti önrendelkezés" és a szankciók és bírságok ügyében.
A NAFTA felbukkant mint az 1992-es amerikai elnökválasztás egyik vitatémája is. Később Clinton elnök az USA és Mexikó közti kétoldalú – munkaügyi és környezetvédelmi kérdésekkel kapcsolatos – „kiegészítő egyezmények" ügyét is felvette a tárgyalások napirendjére. Ezek a „szennyezés-elrejtési effektusra" (vagyis hogy amerikai szennyezők Mexikóba települnek át, kikerülve ezáltal az amerikai környezetvédelmi törvényeket), az „elszökő állásokra" (azaz, hogy amerikai munkaadók az olcsó munkaerővel dolgoztató mexikói gyárakba telepítenek át termelőfolyamatokat) és azokra a munkajogi kérdésekre összpontosítanak, amelyek a szabad szakszervezetek Mexikó-beli korlátozása következtében merülnek fel. Tekintettel arra, hogy maga az Egyezmény sem bír a kikényszeríthetőség jogi státusával, a kiegészítő egyezményeket sok olyan amerikai lobbista is lemondóan túlságosan gyengeként könyvelte el, aki eredetileg felvetette ezek szükségességét.
Thea Lee, a Washingtoni Gazdaságpolitikai Intézet munkatársa kommentárja szerint: „Az az igazság, hogy az USA fontosabb Kanada és Mexikó számára, mint Kanada és Mexikó az USA számára. Jóformán az összes komoly engedményt Mexikó tette".