A szerző szerint az úgynevezett "orosz válság" oka nem más, mint a neoliberális sokkterápia elvei alapján megkísérelt válságkezelés és gazdasági rendszerváltás. A Nemzetközi Valutaalap felelőssége közvetlenül is tettenérhető. A lejárt IMF-receptek helyett inkább olyan intézkedésekre lenne szükség Oroszország talpraállításához, amelyek az egykori New Dealre emlékeztetnek.

Az orosz tudósok valaha arról voltak híresek, hogy útjára bocsátották az első műholdat. Mai kollégáik a túlélésért zöldséget termesztenek a kiskertben. Nem ám holmi nyugdíjasokról van szó, akik jól megérdemelt szabadidejükben kertészkednek, hanem főállású dolgozókról – bányászokról, tanárokról csakúgy mint tudósokról -, akik alapszükségleteiket igyekszenek kielégíteni a gazdasági összeomlás peremén. Az ember nap mint nap elmegy dolgozni, megteszi amit a munkáltatója megkíván, de hetek, sőt hónapok telnek el fizetés nélkül. Az emberek mégis maradnak, hisz így mégis részesülnek a járulékos juttatásokból – más fizető munka pedig úgysincs.

A dolgozók többségének – az állami és a magánszektorban egyaránt -, ezt jelentette a nyugati mintájú "reform" Oroszországban. Ezt a jelenséget a média csak ez év augusztusában kezdte válságként emlegetni, amikor Oroszország képtelen volt eleget tenni a nyugati bankokkal és befektetőkkel szemben fennálló fizetési kötelezettségeinek, akik szerencsét próbáltak az orosz államkötvényekkel.

Azután a meglepően sok év után, amit oly sok orosz végigszenvedett, most mégis úgy tűnik, hogy a Nyugat által sugallt, az orosz kapitalizmus mihamarabbi fölépítését célzó neoliberális program önmaga súlyától roppan össze. Ezt a programot hét éve készítették el Jelcin legfőbb közgazdasági tanácsadói – az IMF szakértőinek szoros közreműködésével.

Ma bármely Oroszországba látogató megtekintheti az IMF programjának hatását. A nemzeti kibocsátás a felére, a beruházás a negyedére esett vissza 1991 óta, és még csak remény sincs a felépülésre. A pénzszűke olyan mértékű, hogy a tranzakciók felét barterüzletek útján végzik el. A tűzhöz közel lévők kis, ám befolyásos csoportja szerezte meg a korábbi Szovjetunió legértékesebb tulajdonainak nagy részét, miközben a többség a szegénység és reménytelenség mocsarába süllyed. A gazdasági-szociális összeomlás 1991 óta több mint kétmillió ember idő előtti halálát okozta – alkoholizmus, gyilkosság, öngyilkosság, fertőző betegségek és a stresszel összefüggésbe hozható betegségek következtében.

A soha nem látott gazdasági visszaesés ellenére egészen a közelmúltig az orosz bankárok csak egyre gazdagabbak lettek, a részvénypiac pedig szárnyalt az orosz olaj-, gáz- és fémkereskedelemnek köszönhetően. Mindehhez a nyugati bankok nyújtottak segítő kezet, amennyiben finanszírozták azt a spekulatív rohamot, amely fölhajtotta a részvényárakat, így téve az orosz tőzsdét 1997-ben a világ egyik legjövedelmezőbb részvénypiacává. Aztán 1998 késő tavaszán az árak esni kezdtek, a befektetők pedig elkezdték kivonni pénzüket az országból.

A Clinton-kormány – félve, hogy Jelcin képtelen lesz kikeveredni a kialakuló pénzügyi krízisből — nyomást gyakorolt a mindaddig vonakodó Nemzetközi Valutaalapra, hogy az jóváhagyjon egy 22,6 milliárd dolláros gyorssegélyt július 13-án. A segély azonban hiábavalónak bizonyult. Négy héttel később a válság a befektetők menekülésével újrakezdődött, és az orosz kormánynak 300 százalékos kamatot kellett felajánlania a kötvényvásárlóknak.

Miután Washington visszautasította Jelcin kétségbeesett kérelmét további pénzek iránt, Oroszország megtette az elképzelhetetlent: rákényszerült arra, hogy külföldi adósságai visszafizetését 90 napra felfüggessze, egész adósságállományát átütemezze, és leértékelje a rubelt. A pánik bekövetkezett, az addig szárnyaló orosz bankok hirtelen a szakadék szélén találták magukat, a betétesek képtelenek voltak pénzükhöz jutni, a boltok polcai pedig egy szempillantás alatt kiürültek. A pénzügyi krízis csakhamar politikai válságba csapott át, ahogy Jelcin, hazai támogatottsága megcsappanásával, saját parlamentje megerősödött ellenzékével találta szemben magát.

Az orosz eufóriának pénzügyi válságba torkollása két okra vezethető vissza. Az egyik annak felismerése volt, hogy a Valutaalap a hatalmas kölcsönök és szigorú gazdasági intézkedések (vagy ismertebb nevén: a "szerkezeti kiigazítási program") ellenére képtelen megoldani az ázsiai pénzügyi válságot. Ennek tovagyűrűző hatásaként késő tavasszal a nemzetközi befektetők között bizonytalanság támadt az úgynevezett "fejlődő piacokkal" (emerging markets) szemben. Hasonlóan fontosnak tekinthető az olaj és más nyersanyagok árának rendkívüli csökkenése 1998 során, amely az orosz olajexport ellenértékét felére csökkentette az év első hat hónapjában az 1997-es év hasonló időszakához viszonyítva. Ez a két fejlemény késztette a befektetőket tőkéjük visszavonására Oroszországból.

Az ország hamarosan megindult a klasszikus adósságcsapda felé. Noha a költségvetési hiány a GDP 5%-ára rúgott, ami csak mérsékelten magasnak mondható, a nyár elejére a mind nagyobb tőkekiáramlás arra késztette a kormányzatot, hogy a hiány finanszírozására felvett kölcsönök kamatait egyre növekvő ütemben emelje. Nem javította a helyzetet, hogy ezek a kölcsönök rendkívül rövid lejáratúak voltak, esedékességük csak hetek kérdése volt, ami a visszafizetési problémát csak jobban elmélyítette. Júliusra a havi kamatfizetések a havi adóbevételt negyven százalékkal haladták meg. Felismerve a helyzet tarthatatlanságát, a befektetők a Valutaalap hatalmas segélyei ellenére hanyatt-homlok menekültek az országból.

Az orosz pénzügyi válság igazi oka azonban mélyebben keresendő, mint az ázsiai pénzügyi járvány, vagy a nyersanyagárak rövid távú ingadozása. Oroszország pénzügyi összeomlásának végső oka a reálgazdaság immár majd’ hét éve tartó szabadesése. Elvégre a pénzügyi szektor nem szárnyalhat a végtelenségig, ha az áruk és szolgáltatások előállítása összeomlóban van.

Hogy hogyan és miért döntötte végnélküli zuhanásba az orosz gazdaságot az IMF által inspirált neoliberális program, azt megírtam a Dollar and Sense egy korábbi számában (Russia in Shock. 1993. június). Az IMF sürgetésére Oroszország pillanatok alatt lerombolta előző gazdasági rendszerét – megszüntetve a központi tervezést, és az import, valamint a tőkemozgások felett gyakorolt ellenőrzést, mindezt a legtöbb állami vállalat magánkézbe adásával egyetemben. Azt várták, hogy az egyéni kezdeményezések által pillanatok alatt létrejön egy új és hatékony kapitalista rendszer, és ennek egyik feltétele, hogy az állam mindenből kimaradjon. De korunkban egy kapitalista rendszer kiépítése aktív állami szerepvállalást és jelentős időt igényel. A régi gazdasági rendszer megszüntetésével – új létrehozása híján – a gazdaság és a társadalom káoszba süllyedt.

Az infláció leküzdésére az IMF ragaszkodott ahhoz, hogy Oroszország szigorú költségvetési és monetáris politikát folytasson, azaz: fogja vissza a közkiadásokat, valamint tartsa szűken a pénz- és hitelállományt. Ez aztán biztosította, hogy a javak és szolgáltatások iránti csökkenő kereslet komoly visszaesést okozzon. Végül az orosz kormány csak úgy tudta teljesíteni a kötelező költségcsökkentési célt, hogy fokozta a bérek és közüzemi díjak kifizetéseinek késleltetését. A közüzemek tehát nem tudják kifizetni munkásaikat, ezzel mintegy láncreakciót indítva el a kifizetetlen bérek és adók terén a gazdaságban.

Ilyen körülmények között azután semmiféle IMF-prédikációnak nem lehet foganatja az adók beszedésével kapcsolatban. Sokat írtak például a kormány sikertelen próbálkozásáról, hogy behajtsa a Gazprom, a privatizált földgázmonopólium hatalmas adóhátralékát. Némi kutakodás után azonban kiderült, hogy a költségvetés kifizetetlen gázszámlája meghaladta a Gazprom adóelmaradását – hála az IMF által kikényszerített kiadáscsökkentésnek.

Amint a pénzügyi válság szele megcsapta Oroszországot, az IMF ragaszkodott a "szokásos" megoldáshoz: a költségvetési kiadások további lefaragása, magasabb adók, hitelvisszatartás. Egy olyan országnak ezt javasolni, melynek termelése 50%-kal esett vissza – ez egész egyszerűen abszurdum. Bármelyik közgazdasági tankönyv kézbevételével meggyőződhetünk róla, hogy egy ilyen leépülés mellett az áruk és szolgáltatások iránti kereslet további csökkentése az amúgy is súlyos válságot tovább mélyíti – ahogy azt Herbert Hoover elnök is bizonyította az 1929-32-es években.

Oroszország neoliberális stratégiája, úgy látszik, kútba esett. Megbukott gazdasági téren, és nem sok támogatója maradt az országban – noha ez nem gátolja meg a nyugati hatalmakat a "tartani a gazdasági irányvonalat" szlogen szajkózásában. A neoliberális stratégia támogatói mindig ragaszkodnak ahhoz, hogy semmilyen körülmények között sem létezik más alternatíva. Az orosz ellenzék, baloldal és centrum, kidolgozott egy alternatív gazdaságpolitikai stratégiát. Oroszország legjobb közgazdászai vettek részt részletes gazdasági tervek kialakításában. Ezeknek a terveknek három közös vonása van: 1. a középpontban mindenképpen az orosz ipar és mezőgazdaság talpraállítása áll; 2. a gazdaságot hazai fogyasztási cikkek termelésére kell ösztönözni a nyersanyagok exportja és a fogyasztási javak importja helyett; 3. az államnak aktív szerepet kell vállalnia a gazdaság talpraállításában és a hosszú távú fejlesztésben, ezeket nem szabad a piacra hagyni. Csak jelzésszerűen felsorolunk néhány intézkedést, amit az ellenzéki csoportok javaslatai tartalmaznak:

• Nagyszabású infrastrukturális beruházások beindítása a szállítás, energia, telekommunikáció és egészségügyi szolgáltatások területén. Ez egyaránt növelné a keresletet, és enyhítené a kínálat szűk keresztmetszeti problémáit.
• Elmaradt fizetések azonnali teljesítése a közalkalmazottaknak, nyugdíjasoknak, kormányzati vásárlások ellenértékének megtérítése a magánvállalkozásoknak. Ez megkönnyítené az elmaradt bérek kifizetését a magánszektorban is, és serkentené a keresletet az orosz kibocsátás iránt.
• Hitelek becsatornázása a produktív szférába: iparba, építőiparba és mezőgazdaságba a spekuláció helyett.
• Azon vállalatok visszaállamosítása, melyek valós értékük alatti áron találtak új gazdára – befolyásos "belső" emberek és bűnözők személyében. Ez erősítené azt a meggyőződést, hogy anyagi ellenszolgáltatást becsületes munkával is meg lehet szerezni, nemcsak "tűzközeli" helyzetből.
• Növelni a költségvetési támogatást a tudomány, technológia, oktatás és közegészségügy területein. Ez egyaránt szükséges a gazdaság és a lakosság hosszú távú egészségéhez és jólétéhez.
• Néhány kiválasztott hazai iparcikk és mezőgazdasági termék időleges védelmét biztosítani, hogy az orosz termelők lehetőséget kapjanak a modernizációra, és a felkészüljenek a nyugati cégekkel való versenyre.

Egy olyan nagy ipari országnak, mint Oroszország, nem szerencsés fogyasztási cikkeinek felét importból fedezni. (A moszkvai élelmiszerfeldolgozóipar nyersanyagainak mintegy 85-90%-a importból származik.)

• Az orosz nyersanyagok és energiahordozók hazai felhasználásának ösztönzése export helyett, ugyanakkor néhány elsődleges termék további exportálása devizabevétel érdekében.
• Az orosz tőkemozgások ellenőrzése azzal a nem titkolt céllal, hogy megállítsák az oligarchák tőkemenekítését, és meggyengítsék a rövid távú külföldi hitelektől való túlzott függést.
• Ellenőrzést gyakorolni a devizaváltások fölött, hogy a nyersanyagexportból származó bevételeket a Mercedesek és luxuscikkek vásárlása felől átirányítsák az átlagos fogyasztók jóléte és az orosz ipar újjáépítésének területére.

A visszaállamosítási elképzeléstől eltekintve egyik terv sem túl radikális. Nem egyet közülük az amerikai kormányzat is fölhasznált a New Deal idején, ami megmagyarázza, miért hivatkozik az orosz ellenzék folyamatosan az amerikai New Dealre, mint programjaik "forrására".

Ha Oroszország végleg hátat fordít a neoliberalizmusnak, és felvállal egy, a fentiekhez hasonló programot, jó esélye van arra, hogy a katasztrofális gazdasági összeomlást megfordítsa, amit gazdasági felépülés és terjeszkedés követhet. Oroszországnak nincs szüksége nyugati segélyekre vagy befektetésekre. Mindene megvan, amire csak szükség lehet: bőséges nyersanyag, képzett munkaerő, diverzifikált gazdasági bázis és egy potenciálisan hatalmas belső piac.

Ha Oroszország megszabadítható lenne attól a neoliberális politikától, amely gúzsba kötötte és lerombolta gazdasági potenciálját, ismét növekedésnek és fejlődésnek indulhatna. A sors iróniája, hogy a növekedő orosz gazdaság felkeltené a hosszú távú befektetők érdeklődését is, akik sokat segíthetnének, ha nem nélkülözhetetlenek is, a fellendülésben. Ezek a befektetők attól az Oroszországtól ijedtek meg, amelyet a neoliberális gazdaságpolitika hét éve oly könnyen sebezhetővé és szegénnyé tett.

(Fordította: Kővári Gábor)