Az Európai Unió neoliberális politikája. Az elmélettől a gyakorlatig

Az Európai Unió irányító szerveinek struktúrája és tevékenységi köre igen szerteágazó, és a neoliberalizmus hegemóniája nem minden területen érvényesül egyforma mértékben. Ám a makrogazdasági politikáért és a versenyszabályozásért felelős főigazgatóságok irányvonalát uralja a költségvetési fegyelmet középpontba állító, a tőke közteherviselését és reguláltságát minimalizálni kívánó neoliberális ideológia. Ezt tükrözik az idei bizottsági gazdaságpolitikai irányelvek is, annak ellenére, hogy az elmúlt időszak gazdasági teljesítménye a neoliberális politika kudarcát mutatja.

Neoliberalizmuson azt a hetvenes években erőre kapó és a nyolcvanas évtizedben uralkodóvá váló gazdaság- és társadalomfilozófiát értjük, amely elveti az állam beavatkozását a gazdaságba, és azt hirdeti, hogy a szabad piac minden vagy majdnem minden esetben sikeresebben oldja meg a gazdasági kérdéseket, mint az állam, ezért mindazt az akadályt, ami az üzleti szféra szabad tevékenységét akadályozza, fel kell számolni. A neoliberális gazdaságfilozófia közgazdasági alapja a monetarizmus, amely szerint a gazdaság fő meghatározó tényezője a pénzkínálat, az árak és bérek viszonylag rugalmasan mozognak, a magángazdaság stabil, hacsak az állami beavatkozás el nem torzítja a piacot. A monetarizmus nem a munkanélküliséget, hanem az inflációt tartja a legfőbb problémának, ezért szigorú fiskális és monetáris politika mellett tör lándzsát, ami a gyakorlatban az infláció és a költségvetési hiány leszorítására való törekvést jelenti. E filozófiában a munkanélküliség vagy "természetes", vagy pedig "önkéntes", vagyis abból fakad, hogy adott bérek mellett az emberek nem hajlandók munkát vállalni. E filozófia gyakorlati alkalmazásának úttörője Augusto Pinochet volt Chilében, aki az 1973-as hatalomátvételt követően a monetarista iskola fellegvárából, Chicagóból hívott szakértőket. Másodikként Margaret Thatcher emelte a kormánypolitika rangjára 1979-es választási győzelme után, végül Ronald Reagan következett, aki 1981-től volt két cikluson keresztül az Egyesült Államok elnöke. Mindhárman hívő emberek voltak, Thatcherről mondják, hogy egy alkalommal a brit alsóházban lecsapta az asztalra Fridrich Hayek A szabadság alkotmánya (The Constitution of Liberty) című könyvét, mondván: "ez az, amiben mi hiszünk".

A monetarizmus, illetve az e filozófiára épülő gyakorlati tanácsok a nyolcvanas évek végére egy "washingtoni konszenzus"-nak elnevezett együttesben öltöttek testet, amely alapját képezte a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap fejlődő országok számára előírt politikájának. E konszenzus lényeges elemei, a költségvetési kiadások (különösen a jóléti kiadások) lefaragása, az adók csökkentése, a kereskedelem, a tőkemozgások liberalizálása, az állami vállalatok privatizálása és az üzleti élet kötöttségeinek csökkentése, a dereguláció voltak. E filozófia, illetve gazdaságpolitikai gyakorlat az Európai Gazdasági Közösségben a nyolcvanas évtizedben folyamatosan teret nyert, majd olyan egyezményekben, mint az egységes piacról elfogadott törvény (Single European Act, 1986), majd a maastrichti egyezményben öltött testet, végül ezen egyezményekből maradéktalanul átkerült az európai alkotmány harmadik fejezetébe.

 

Az Európai Unió gazdaságpolitikája

 

Miközben elég egyértelmű, hogy az Európai Unió gazdaságpolitikája alapvetően neoliberális jellegű, e filozófia mégsem egyformán érvényesül minden területen, és a Bizottságon belül is különbségek vannak aszerint, hogy az egyes főigazgatóságok milyen területekkel foglalkoznak. Ezért az Unió politikájának megítélésénél első lépésben célszerű legalább nagy vonalakban e politikát áttekinteni.

Csoportosítástól függően az Európai Unió mintegy 30-40 különböző tevékenységet folytat, ebből mintegy húsz foglalkozik gazdaságpolitikával, illetve érinti közvetlenül azt. A gazdaságpolitika kialakítása és végrehajtása alapvetően a Bizottság kezében van, bár a fő irányvonalról az államfőkből, illetve miniszterelnökökből álló Európai Tanács, az egyes részkérdésekben a szakminiszterekből álló Miniszterek Tanácsának valamelyik formációja dönt. (Jelenleg a Miniszterek Tanácsának kilenc formációja van, ezek egyike például a pénzügyminiszterek tanácsa, az ECOFIN.)

A Bizottság ma huszonhat főigazgatóságra (directorate general) oszlik, ezek tulajdonképpen európai minisztériumoknak felelnek meg, itt készítik elő azokat a javaslatokat, amelyek, ha a megfelelő tanács és az Európai Parlament is elfogad, törvényekké válnak és iránymutatást adnak – többek között – a gazdaságpolitika egyes kérdéseiben. A törvények mellett azonban más eszközök is állnak a Bizottság rendelkezésére, hogy gazdaságpolitikai elképzeléseit keresztülvigye, amelyeket nem kell a bonyolult és időrabló parlamenti procedúrán keresztülvinnie, ilyenek például a tanácsi határozatok.Az Unió közösségi politikáinak főbb területei a következők:

 

Agrárpolitika

Az agrárpolitika alapvető célja egyrészt, hogy a gazdálkodóknak megfelelő életszínvonalat biztosítson, másrészt, hogy a vásárlókat jó minőségű élelmiszerekkel lássa el. Amikor ötven évvel ezelőtt az európai közösséget létrehozó hat ország kialakította közös mezőgazdasági politikáját, a fő cél az volt, hogy az évtizedes élelmiszerhiány után biztosítsák országaik élelmiszerekből történő önellátását. Ennek érdekében a közös mezőgazdasági politika lényege az alapvető mezőgazdasági termékek termelésének támogatása volt. Ez a politika, amely szükséges volt az ötvenes években, a hetvenes évekre hatalmas eladhatatlan hús- és tejterméktöbbletet eredményezett, amelynek tárolása egyre több pénzbe került. Ekkor került előtérbe a közös mezőgazdasági politika megreformálásának gondolata, alapvető változtatásra azonban csak 2003-ban került sor, amikor is a termelés közvetlen támogatása nagyrészt megszűnt, és a farmerek számára történő közvetlen kifizetésekké alakult át. Ez a kifizetés környezetvédelmi, élelmiszerbiztonsági és állategészségügyi feltételekhez és általában a vidék, a természeti táj megőrzéséhez kötődik. A cél tehát az ötven év előttinek töredékére csökkent agrárnépesség megfelelő jövedelmének biztosítása, de egyben a természeti környezet védelme. A közös mezőgazdasági politika ma is az Unió költségvetésének legnagyobb tétele, de míg ötven évvel ezelőtt a költségvetés 70%-át tette ki, ma kevesebb mint a felét, és ebből is egy rész a vidék fejlesztését szolgálja.

 

Regionális politika

Bár az Európai Unió a világ egyik legfejlettebb térsége az egyes régiók között igen nagy különbségek vannak, mind a jövedelmeket, mind a lehetőségeket tekintve. A tíz új ország belépése e különbségeket jelentősen tovább növelte. Az Unió regionális politikájának célja, hogy ezeket a különbségeket csökkentse, mely célra négy, úgynevezett strukturális alap szolgál, ezek az Európai Regionális Fejlesztési Alap, az Európai Szociális Alap, a mezőgazdasági alapok vidékfejlesztési része és a halászatot támogató alap. A strukturális alapok együttesen az Unió költségvetésének mintegy harminc százalékát teszik ki. Ezt még kiegészíti a költségvetés mintegy 3 százalékát kitevő Kohéziós Alap, amely célja a közlekedési és környezetvédelmi infrastruktúra fejlesztése azokban az országokban, ahol a GDP kisebb, mint az uniós átlag 90%-a. A 2006-ban befejeződő költségvetési periódusban e támogatás zömét Görögország, Portugália, Spanyolország és Írország kapta.

 

Kutatás

Az Európai Unió költségvetésének mintegy 3 százalékát szánja a tudományos kutatások támogatására. A támogatások fő prioritásait a 2000-2006-os időszakra vonatkoztatva a hatodik kutatási keretprogram határozta meg. Létrehozták az Egyesített Kutatási Központot, amely az Unió hét egységből álló saját kutatói hálózata és feladata elsősorban az, hogy az Unió vezetését megalapozott tudományos információkkal lássa el. Az Unió feltett szándéka, hogy 2010-ig a kutatásokra fordított összegeket reálértékben a jelenlegihez képest 50 százalékkal megemeli, hogy az elérje a GDP 3 százalékát, mely arány megfelel az Egyesült Államok jelenlegi arányának. A kutatásra fordított közös pénzeket, amelyek végső soron az Unió GDP-jének három tízezrelékét teszik ki, elsősorban a tagországokban folyó kutatások összehangolására használják. Az Unió egyik fontos célja e téren egy európai kutatási térség létrehozása, amelyben az egyes kutatóhelyek közötti laza kapcsolatok uniós szintű egységes kutatási programokká alakulnak át.

 

Oktatás, a fiatalok képzése

Az Unió által finanszírozott oktatási programok minden évben mintegy százezer uniós állampolgárt segítenek abban, hogy az Unió által nyújtott oktatási és szakképzési lehetőségekkel éljenek. A más országokban lehetővé váló tanulás segít a kultúrák közötti jobb megértésben és elősegíti az Unió adta lehetőségek kihasználását. Számos program kapcsolódik ide, amelyet az Unió néhány tízmilliótól egy-kétszáz millió euróig terjedő összeggel támogat. Az ismertebb programok: Leonardo da Vinci, a Socrates, amely számos alprogramra bomlik (Erasmus, Grundtvig, Comenius, Lingua, Minerva stb.).

 

Vállalati politika

Az európai üzleti világ számára, bár komoly sikereket mondhat magáénak, folyamatos kihívást jelent, hogy versenyképes maradjon a globalizálódó világpiacon és lépést tartson a versenyző országok technológiai fejlődésével. Az Unió nem tesz protekcionista befelé néző intézkedéseket, mert az a felfogása, hogy az iparvédelem csak kitolná az elkerülhetetlen változtatásokat és azok a későbbiekben még költségesebbek és fájdalmasabbak lennének. E politika megkívánja, hogy megfelelő egyensúly legyen az életszínvonal iránti elvárások és a versenyképesség növelése között. A vállalati politikának ennélfogva számos eltérő politikát kell integrált módon alkalmaznia, olyanokat, mint a kereskedelem, a belső piac, a foglalkoztatás és képzés, az információs társadalom, a regionális fejlesztés és az adózás, nem feledkezve meg a környezetvédelemről sem. Az Unió 25 millió kis- és középvállalata alkotja a vállalati szféra zömét, és az Unió erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy e vállalkozások sikeresek legyenek, és hatékonyan tudjanak bekapcsolódni a termelékenységet növelő tudományos kutatási programokba is. A Risk Capital Action Plan (kockázati tőkeprogram) például a kisvállalkozások beindításának egyik eszköze. E mellett a kis- és közepes vállalkozások állami támogatásával szemben az Unió elnézőbb magatartást tanúsít, mint a nagyvállalatok esetében.

 

A fenti öt terület, amely egy-egy főigazgatósághoz tartozik, azon részei a gazdaságpolitikának (beleértve ebbe a kutatást és a képzést is), ahol a neoliberális befolyás nem vagy csak kevéssé érvényesül, sőt a bürokrácia (az uniós pénzek ellenőrizhető felhasználása érdekében) ugyancsak túlburjánzik. Vannak még hasonló, a közös költségvetésből finanszírozott területek (például a harmadik országoknak nyújtott támogatások és a velük kötött kereskedelmi egyezmények vagy a környezetvédelem), ahol nem a neoliberalizmus az Unió legfőbb mozgató ereje. E területek hangsúlyozása azért fontos, mert rámutat, hogy az uralkodó felfogás ellenére a Bizottságon belül lehet olyan területeket – főigazgatóságokat – találni, ahol a nem neoliberális ihletésű felfogás az uralkodó. A hazai kisvállalkozások fejlesztését szolgáló kormányzati elképzelések például még a jelenlegi Európai Unióban is megértésre számíthatnak. Ennek ismerete segítheti a hazai vállalkozókat támogató gazdaságpolitika kialakítását.

 

Gazdasági és pénzügyi szabályozás

A fentiekkel szemben állnak azok a főigazgatóságok, amelyek a makroökonómiai politikát alakítják, vagy a belső piaci versenyért felelősek, ahol a neoliberális gazdaságpolitika töretlenül érvényesül, bár kivételek itt is akadhatnak, amit szintén ki lehet használni a hazai gazdasági érdekek védelmében. Az Unió makroökonómiai politikáját leginkább a gazdasági és pénzügyekkel foglalkozó főigazgatóság (Economic and Financial Affairs Directorate General) tartja a kezében, ez a főigazgatóság felel az egységes pénz bevezetését és működését befolyásoló feltételek megteremtéséért, illetve betartatásáért, és ez dolgozza ki évről évre az úgynevezett általános gazdasági irányelveket (Broad Economic Guidelines), és stabilitási, illetve konvergenciaprogramoknak nevezett beszámolók formájában az egyes tagországokon évente számon kéri azok teljesítését. E beszámolókban az egyes országok arról adnak számot, hogy gazdaságuk mennyiben teljesíti a maastrichti kritériumokat (ha még nem tagjai az euróövezetnek), illetve az eurót bevezetett országokban mennyire felelnek meg a növekedési és stabilitási paktumban előírtaknak. A maastrichti kritériumok a következő előírásokat tartalmazzák:

– A költségvetési hiány nem haladhatja meg a GDP 3%-át, az államadósság pedig a GDP 60%-át.

– Árstabilitásnak kell érvényesülnie olyan módon, hogy a vizsgálatot megelőző évben az adott ország inflációs rátája legfeljebb 1,5 százalékponttal haladhatja meg annak – vagy annak a legfeljebb három – országnak az inflációs rátáját, amely vagy amelyek az árstabilitás tekintetében a legjobbak (fogyasztói árindexek alapján mérve az inflációt).

– Az adott országban az árfolyam-ingadozás az Európai Monetáris Rendszer (EMS) által előírt sávok között (±15%) maradjon a vizsgálatot megelőző legalább két évben, bilaterális árfolyamát pedig nem értékelhetik le az említett időszakban.

– A hosszú lejáratú hitelek átlagos kamatlába nem haladhatja meg 2 százalékpontnál többel a vizsgálatot megelőző egy évben annak – vagy annak a legfeljebb három – tagállamnak a mutatóját, amelyek az árstabilitásban a legjobb eredményt érték el.

A Stabilitási és Növekedési Paktumot a Gazdasági és Monetáris Unió létrehozásáról intézkedő, 1993-ban hatályba lépett Maastrichti Szerződés kiegészítéseként német kezdeményezésre és erős francia támogatással 1997-ben fogadták el az uniós tagországok. Célja, hogy költségvetési fegyelemre kényszerítse az eurót használó országokat. Az egyezmény alapelve, hogy valamennyi az eurózónához tartozó országnak költségvetési deficitjét 3 százalék alatt kell tartania, és államadóssága nem haladhatja meg a GDP 60 százalékát. Hamarosan kiderült azonban, hogy e kritériumnak még a német és francia gazdaság sem tud megfelelni, ezért heves viták után sor került a Stabilitási és Növekedési Paktum módosítására. Az Európai Tanács 2005. márciusi brüsszeli értekezletén elfogadott módosítás szerint gazdasági ciklusok negatív szakaszában, illetve ha a deficit a gazdaság szerkezeti javítását szolgáló beruházásokkal van kapcsolatban, a hiány túllépheti a 3 százalékot, de a gazdasági ciklusok felmenő ágában tartalékokat kell képezni, vagyis a 3 százalék alá kell szorítani a költségvetés hiányát. Ha a határokat áthágó országok e korrekciót nem valósítják meg, büntetőintézkedéseket, bírságokat vethetnek ki rájuk. A módosítás tehát az eredeti korlátokat (3, illetve 60 százalék) nem változtatta meg, csak rugalmasabbá tette a mechanizmust. Ha e téren a Bizottság és egy-egy tagállam között vita kerekedik, a végső szót az Európai Bíróság mondja ki általában a Bizottság javára.

A gazdasági és pénzügyekkel foglalkozó főigazgatóság egyik feladata annak vizsgálata, hogy az egyes tagállamok gazdaságpolitikája mennyire van összhangban az Unió közösen elfogadott céljaival, beleértve a gazdasági, a szociális és a környezetvédelmi célokat is, és hogy korai figyelmeztetést adjon, ha úgy véli, hogy a költségvetési deficit túlzottan magas lesz, vagy a stabilitási és növekedési paktumnak valamely más szabályának betartása kerül veszélybe.

A Bizottságnak (vagyis ez esetben a gazdasági és pénzügyekkel foglalkozó főigazgatóságnak) két eszköze van az Unió egyes tagországaiban folyó makroökonómiai politikai irányítására, az egyik az általános gazdasági irányelvek (Broad Economic Guidelines – BEPG), a másik pedig a stabilitási és konvergenciaprogram.

Az általános gazdasági irányelvek azokra a közép- és hosszú távú változásokra koncentrálnak, amelyek szükségesek az Unió versenyképességének növeléséhez, az Unió dinamikusabb, tudásalapú gazdasággá való átalakulásához. Az egyes tagállamok minden évben részletes beszámolót készítenek gazdaságpolitikájukról, különösen azokról a lépésekről, amelyek a költségvetés kiegyensúlyozását szolgálják. Az euróövezet országai ezeket az információkat az úgynevezett stabilitási programokban adják meg, míg a többi tagállam konvergenciaprogram formájában. A konvergenciaprogram tartalmaz egy olyan elemet, amelyre a stabilitási programban nincs szükség, és ez arról tudósít, hogy ezen országok mennyire teljesítik az euró bevezetéséhez szükséges kritériumokat.

Az Unió neoliberális gazdaságpolitikája mindenekelőtt az általános gazdaságpolitikai irányelvekben jelenik meg, ezért erre részletesebben kitérünk, de előbb bemutatjuk a neoliberális gazdaságpolitika más területeken való érvényesülését.

 

Az egységes piac

Az általános makroökonómiai irányelvek kidolgozása és végrehajtásának ellenőrzése mellett a Bizottság talán a második legfontosabb feladata az egységes piac működtetése, amelyért a belső piaci főigazgatóság (Internal Market Directorate General) a felelős. Az egységes piac kialakítása az 1986-ban elfogadott törvénnyel (Single European Act) kezdődött, amely előirányozta, hogy a tagországok között még meglévő, a szabad kereskedelmet akadályozó korlátozásokat 1993-ig lebontják, majd az 1992-ben aláírt Maastrichti Szerződés mindezt kötelező módon rögzítette. Ily módon 1993-ban létrejött az egységes piac, amely a mai Európai Unió alapja. Lényege a négy szabadságjog, az áruk, szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlása. Az egységes piac újabb lökést adott a korábban monopóliumokat élvező nemzeti piacok liberalizálásának, ami az állam által nyújtott szolgáltatások (például egészségügy) területén még nem fejeződött be. A jelenleg hevesen vitatott, úgynevezett Bolkestein-direktíva e terület liberalizálását irányozza elő. A belső piaci főigazgatóság figyelemmel kíséri, hogy az egyes országok szabályozása mennyire felel meg az Unió elfogadott elveinek, és ahol eltérést tapasztal, ott sürgeti az uniós szabályok bevezetését.

 

Versenypolitika

Az Unió (neoliberális) politikájának egy következő fontos területe a versenypolitika, amely a verseny-főigazgatóság (Directorate General for Competition) kezében összpontosul. A versenypolitika kialakításánál az Unió vezetői abból a feltételezésből indulnak ki, hogy a hatékony verseny mérsékli az árakat, javítja a termékek minőségét és növeli a fogyasztók választási lehetőségeit. A versenypolitikának négy fő területe van: a tröszt- és kartellellenes politika, a vállalategyesülések ellenőrzése, a liberalizáció és az állami támogatások ellenőrzése. Az antitrösztpolitika keretében a Bizottság arra vigyáz, hogy a gazdasági élet szereplői ne állapodjanak meg egymással a piac felosztásáról vagy az alkalmazandó árakról. Az egyesülések ellenőrzése keretében a Bizottság megtilthatja a vállalategyesüléseket, ha az ily módon megnövekedett vállalat piaci dominanciá­ra tenne szert. A liberalizáció keretében mindenekelőtt a szolgáltatások területén (energiaellátás, közlekedés, távközlés) a korábbi monopolhelyzetben lévő állami vállalatok privatizációját és a piac versenytársak előtt való megnyitását szorgalmazta és szorgalmazza a Bizottság.

Az állami támogatás tekintetében a Bizottság részletekbe menően vizsgálja, hogy az egyes tagállamok kormányai milyen módon és mértékben támogatják saját vállalataikat. Nemcsak a közvetlen támogatásokat (kölcsönök, visszteher nélküli juttatások) vizsgálják, de kitérnek az adókedvezményekre, a preferenciális szolgáltatásokra és a hitelezési kockázatot csökkentő hitelgaranciákra is. A Bizottság nem engedi meg, hogy a tagállamok kormányai olyan iparágakat támogassanak, amelyek sohasem állnak meg a saját lábukon, de időleges segítségnyújtást elfogadhatónak tart, ha ezzel egy-egy vállalat vagy iparág a továbbiakban versenyképessé tehető. E kérdésekben végül is az dönt, hogy a szóban forgó segítség érdeke-e az egész Uniónak, és hogy egy privát befektető adna-e pénzt az adott célra.

 

Adópolitika

Még egy fontos területet célszerű kiemelni az Unió politikái közül, és ez az adópolitika. Bár az adópolitika teljes egészében a tagállamok hatáskörébe tartozik, és ez az elv direkt adók esetében (jövedelemadó, vállalati nyereségadó) nagyrészt érvényesül is, az indirekt adók (hozzáadottérték-adó, fogyasztási adók) esetében azonban az Unió jogot formál arra, hogy az egységes piac zavartalan működése érdekében a tól-ig határokra közös irányelveket alakítson ki. Az Unió a forgalmi és fogyasztási adók egységességét alapvetően fontosnak tartja például olyan termékek esetében, mint az üzemanyag, a cigaretta vagy az italok, mert e téren az országok közötti differenciák könnyen torzíthatják a versenyt. Az Unió azonban elismeri, hogy az egyes tagországok között kulturális különbségek az adóztatásra is kihatnak. A vállalati nyereségadóval kapcsolatban az Uniónak két célja van, az egyik a tőke szabad mozgásának elősegítése, a másik a tagországok közötti káros adóverseny elkerülése.

 

Az általános gazdaságpolitikai irányelvek

 

Talán az említett politikák és főigazgatóságok voltak azok, amelyek leginkább formálják az Unió gazdaságpolitikáját, bár számos olyan területen, mint például az energiapolitika, a foglalkoztatáspolitika, a külkereskedelmi politika vagy a környezetvédelmi politika, az Unió neoliberális elkötelezettsége szintén tetten érhető (például a liberalizálásban, a piaci megoldások erőltetésében, amelyre példa a széndioxid-kvótákkal való kereskedelem). A további részletezés helyett azonban célszerűbbnek tartjuk, ha a Bizottság legfrissebb, 2005. áprilisi keltezésű és a 2005-2008-as időszakra vonatkozó gazdaságpolitikai irányelvei alapján mutatjuk be az Unió gazdaságpolitikai felfogását. Az anyag rendkívül hosszú címe is sokatmondó, ezért az irányelvek bemutatását érdemes rögtön a cím elemzésével kezdeni. A cím tehát – értelemszerűen magyarra fordítva – a következő:

"A gazdasági növekedés és foglalkoztatás, 2005-2008. Az elnök közleménye egyetértésben Verheugen elnökhelyettessel és Almunia és Spidla bizottsági tagokkal, amely egyben tartalmazza a Bizottságnak a tagállamok és a közösség gazdaságpolitikájának általános irányelveire vonatkozó javaslatait (az Amszterdami Egyezmény 99. paragrafusa alapján) és egy a tagállamok foglalkoztatáspolitikai irányelveire vonatkozó tanácsi határozat meghozatalára irányuló javaslatot (az Amszterdami Szerződés 128. cikkelye alapján)" (COM[2005] 141 final).

Nos a címből az "elnök" nem más, mint Manuel Barroso, a Bizottság elnöke, helyettese, a német Günter Verheugen volt az előző ciklusban az Unió bővítéséért felelős bizottsági tag, jelenleg elnökhelyettesként a vállalati és iparpolitikát felügyeli. A spanyol Joaqín Almunia a gazdasági és monetáris ügyekért felelős (tehát a makroökonómiai politika legfőbb alakítója), míg a cseh Vladimir Spidla a foglalkoztatás- és szociálpolitikát felügyeli. Az Amszterdami Szerződés 99. pontja arról szól, hogy a tagállamok gazdaságpolitikájuk kialakításánál kötelesek figyelembe venni a Bizottság általános gazdasági irányelveit, és hogy gazdaságpolitikájuknak meg kell felelnie a szabad piaci elveknek, továbbá, hogy a Tanács (ez esetben a pénzügyminiszterek tanácsa, vagyis az ECOFIN) keretében elképzeléseiket koordinálniuk kell a többi tagállammal. Az Amszterdami Szerződés 128. pontja pedig azt mondja ki, hogy az Európai Tanács (itt tehát a miniszterelnökök, illetve államelnökökből álló tanácsról van szó) a Bizottság jelentése alapján minden évben áttekinti az egyes tagországok foglalkoztatási helyzetét. A címből az is kitűnik, hogy a foglalkoztatási irányelvek (és általában a Bizottság gazdaságpolitikát befolyásoló irányelvei) tanácsi határozatok formájában kerülnek szentesítésre, vagyis róluk – általában minősített többséggel – a szakminiszterekből álló tanács dönt, és nem mennek keresztül az Európai Parlamenten.

Nézzük ezután a hivatkozott anyag (a továbbiakban: Irányelvek) javaslatait. Az Irányelvek először is nagyon becsületesen megállapítja, hogy (bár vannak biztató jelek) az Unió az árstabilitást kivéve egyetlenegy területen sem teljesíti az elvárásokat, a növekedés minimális, a munkanélküliség magas, a foglalkoztatási ráta alacsony, a termelékenység növekedése szintén alacsony. A problémák oka a kedvezőtlen külső helyzet (a világgazdasági bizonytalanság, a dot.com buborék kipukkadása, a terroristák, az iraki háború) és az, hogy nem sikerült előrehaladni a lisszaboni tanácsülésen elhatározott úton, amely szerint 2010-ig az Unió a világ legversenyképesebb, tudásalapú gazdasága lesz.

A terápiát az általános gazdaságpolitikai irányelvek (Broad Economic Policy Guidelines) tartalmazzák. Ezek szerint a legfontosabb, hogy a tagországok a gazdasági ciklus egészét tekintve fenntartsák középtávú költségvetési céljaikat (vagyis az előírt 3%-nál nem nagyobb költségvetési deficitet), illetve amely országban ez nem teljesül, ott tegyenek intézkedéseket e cél elérésére. Ahol a fizetési mérleg problémát okoz, ott strukturális reformokat kell végrehajtani a külső versenyképesség növelése érdekében, és a fiskális politikával is hozzá kell járulni ennek eléréséhez (vagyis a költségvetési kiadások csökkentésével mérsékelni kell a költségvetési deficitet). A fenntartható gazdasági fejlődés érdekében, különös tekintettel a lakosság öregedésére, csökkenteni kell az államháztartás adósságát, és meg kell reformálni a nyugdíj- és egészségügyi rendszereket, hogy azok pénzügyileg finanszírozhatók legyenek (ez a gyakorlatban a két szféra privatizációját jelenti). Az erőforrások hatékony elosztása érdekében olyan adószerkezetet kell kialakítani, amely növeli a növekedési potenciált (vagyis csökkenteni kell az adókat). A nominális bérek növekedésének összhangban kell lennie az árstabilitás elvével és a termelékenységnövekedés trendjével. A közös valuta megfelelő funkcionálása érdekében az eurozóna tagországainak különleges figyelmet kell szentelniük a fiskális fegyelemre (vagyis a növekedési és stabilitási paktum betartására), akik még nem érték el az előírt értéket (a legfeljebb 3 százalékot), azoknak évi 0,5 százalékponttal csökkenteniük kell a deficitet.

A Unió növekedési potenciáljának emelését a következőképpen kell elérni. Mindenekelőtt nagy figyelmet kell szentelni a belső piac kiterjesztésére és elmélyítésére. Míg a belső piac jól működik az áruk esetében, a szolgáltatások terén még eléggé szétszabdalt, ez különösen az energia- és szállítási piacra érvényes. Tehát a gazdasági növekedés, a foglalkoztatás növelése és a versenyképesség növelése érdekében a szolgáltatások belső piacát teljes egészében működőképessé kell tenni, miközben fenn kell tartani az európai szociális modellt. Az adózásban meglévő akadályok elhárítása (vagyis az adókulcsok egységesítése) és a munkaerő-mobilitás előtt még meglévő akadályok lebontása szintén jelentősen hozzájárulhat a hatékonyság növekedéséhez. Az európai egységes piac előnyeinek általános elismerése mellett a belső piacra vonatkozó direktívák tagországi átvétele még mindig kiábrándítóan lassú, ezt fel kell gyorsítani. A tudományos és műszaki fejlődés felgyorsítása érdekében a kutatásra és fejlesztésre fordított összegeket 2010-ig a jelenlegi átlagos 2%-ról 3%-ra kell emelni. A tagországoknak be kell számolniuk, hogy e téren mit terveznek.

Növelni kell a munkaképes korúak foglalkoztatási arányát úgy, hogy (2010-ig) a jelenlegi 60%-kal szemben érje el a 70%-ot. A foglalkoztatásban össze kell hangolni a rugalmasságot a biztonsággal, többek között az állandó és ideiglenes munkaszerződések megfelelő arányával. Megfelelő bértárgyalási rendszerek kialakításával biztosítani kell a foglalkoztatásbarát béreket és más munkaerőköltségeket úgy, hogy a bérek alakulása legyen összhangban a termelékenység alakulásával. Hatékony, élethosszig tartó képzési rendszereket kell kiépíteni, ahol a költségek megfelelően oszlanak meg a vállalkozók az állam és az egyének között.

Mint ebből a nyilvánvalóan nem teljes, de a lényeget azért tükröző ismertetésből érzékelhető, az Unió általános gazdaságpolitikai irányelvei teljesen megfelelnek a bevezetőben idézett neoliberális politikának. Annak ellenére, hogy e politika kudarca nyilvánvaló, hiszen – mint ahogy azt az idézett Irányelvek is tartalmazzák – az Unió fejlődése messze elmarad nemcsak a kívánalmaktól, de a potenciális versenytársak fejlődésétől is, míg társadalmi problémái szaporodnak, az Unió vezetésében fel sem merül, hogy esetleg az alkalmazott gazdaságfilozófia a hibás. Ez a felismerés annak ellenére nem történik meg, hogy a neoliberális politika vagy például az euró bevezetésével kapcsolatban várható negatív hatásokat sok ismert közgazdász előre prognosztizálta (többek között az euróval kapcsolatban Milton Friedman, a monetarista gazdaságfilozófia atyja).

Az is figyelemre méltó, hogy az Irányelvek egyáltalán nem foglalkozik az újonnan csatlakozott országok speciális problémáival (igaz, a régi tagországok sajátos problémáival sem), hallgatólagosan azt feltételezik, hogy a felmerülő problémák részben az Irányelvek alkalmazásával, részben a strukturális alapok segítségével megoldhatók. De hogy a strukturális alapokban rendelkezésre álló források és a problémák nagyságrendje között elfogadható arány van-e, e kérdés sem itt, sem máshol (például az egyébként színvonalas 2004-es kohéziós jelentésben – A New Partnership for Cohesion) fel sem merül.

Az Unió neoliberális politikája nemcsak hogy mérsékelte az Unió gazdasági növekedését, de folyamatosan erodálja a második világháború után kialakult európai szociális modellt (például a munkaerőpiac rugalmasabbá tételére való törekvés a gyakorlatban a reálbérek csökkenését, a létbizonytalanság növekedését jelenti), ezért az ellene irányuló ellenállás erősödik, és nemcsak a globalizációellenes tüntetésekben vagy az európai szociális fórumon nyilvánul meg, de számos civil szervezet, közöttük mindenekelőtt az európai szakszervezeti szövetség, az ETUC kritikájában is. Emellett az Unió számos országának közgazdászait tömörítő mozgalmak igyekeznek a neoliberalizmussal versenyző, alternatív gazdaságpolitikákat kidolgozni. Sajnos azonban e mozgalmak mind ez idáig nem erősödtek meg annyira, hogy az Unióban gazdaságpolitikai irányváltást kényszerítsenek ki.

Ugyanakkor még az adott keretek között is számos lehetőség van arra, hogy – különösen az újonnan csatlakozott országok – gazdasági érdekeiket védelmezzék. Már említettük, hogy a kis és közepes vállalatok versenyképességét különleges eszközökkel is lehet támogatni, e téren az állami támogatást nem veszik annyira szigorúan, mint a nagyvállalatok esetében. Emellett a csatlakozási jegyzőkönyv tartalmaz egy olyan passzust, hogy "Legfeljebb 2004. május 1-jét követő harmadik év végéig, amennyiben a gazdaság bármely ágazatában súlyos és tartósnak mutatkozó, illetve egy adott térség gazdasági helyzetének komoly romlásával fenyegető nehézségek merülnek fel, az új tagállam felhatalmazást kérhet arra, hogy a helyzet orvoslása és az érintett ágazatnak a belső piaci gazdasághoz történő hozzáigazítása érdekében védintézkedéseket tegyen" (26. cikk).

E lehetőségek ki nem használása nem az Unió neoliberális politikájára vezethető vissza, hanem arra, hogy a hazai gazdaságpolitika irányítói, talán még az Unió vezetőinél is egyoldalúbban, a neoliberális ideológia elkötelezettjei.