60 éve ért véget a második világháború

A szerkesztőség által feltett kérdésekre a témakör kutatói fejtik ki válaszaikat.

Hat évtizede ért véget a szövetséges nagyhatalmak győzelmével az emberiség történelmének leggyilkosabb és pusztítás tekintetében legborzalmasabb háborúja, a második világháború. A huszadik századi történelemnek ezt a katasztrófáját – ahogyan a filmművészetben és irodalomban újjáéledő, második világháborúhoz kapcsolódó témák reneszánsza mutatja – a modern társadalomnak és az embernek azóta sem sikerült feldolgoznia.

A második világháborúról "konszenzusos" megegyezés kialakítását nemcsak az eltérő értelmezési keretek vagy történelmi tapasztalat, hanem a világnak a háborút követő politikai-gazdasági felosztása és a mind amerikai, mind szovjet oldalon folytatott hidegháborús propaganda is nehezítette. Ez a helyzet – vagyis az ideológia túltengése a szakmai érvek felett – a kétpólusú világrend felbomlása, illetve a Szovjetunió összeomlása után sem változott sokat. Az utóbbi években Magyarországon egyre több olyan cikk lát napvilágot, amely nemcsak szélsőséges nézeteket propagál, hanem minden tudományos alapot is nélkülöz.Folyóiratunk azzal kíván hozzájárulni a kérdés szakmai tisztázásához, hogy az évforduló alkalmából felkért néhány, a témával foglalkozó magyar történészt, hogy fejtse ki gondolatait a következő kérdésekről:

Melyek azok a fő problémák, amelyeket Ön nem tart kellőképpen kutatottnak a téma szakirodalmában?
Melyek, Ön szerint, a téma leginkább vitatott kérdései?
Melyek azok a tézisek, amelyekkel ma is egyetért, illetve mely lényegi szempontokban változott meg a témáról a véleménye?

Szerzőink válaszáért, értékes gondolataikért köszönetet mondunk.

Pritz Pál:

Hatvan esztendő, tehát két generáció választ el bennünket a második világháború végétől. Ennyi idő múltán általában már nem csupán az indulatok csitulnak el, ám gyakorta a megtörténtek ténye is homályba hull. A második világháborúval azonban – legalábbis az indulatokat illetően – nem így vagyunk. Ennek döntő oka a pusztulás irgalmatlan mértéke, több mint félszáz millió ember, közöttük ötmilliónál is több német halála. E hatalmas embertömegek jelentős hányada pedig nem a harcterek áldozata lett, hanem – addig soha nem látott mértékben – a polgári élet nyugodt pályáiról zuhant a megsemmisülést jelentő mélybe, olyan mértékű népirtásokra (napjainkban használt kifejezéssel élve), etnikai tisztogatásokra került sor, amelyek emberi ésszel és érzelemmel mérve most is felfoghatatlanok. Olyan volt ez – természeti képpel élve -, mint amikor az elemek tombolása során hegyek süllyednek el, rohanó vízáradat örvényében biztosnak hitt hatalmas építmények tűnnek el nyomtalanul. Míg azonban e természeti katasztrófákat (többnyire) külső szemlélőként látjuk, addig erről az infernóról olyanoknak kell(ene) tárgyilagos képet alkotniuk, akik ilyen vagy olyan módon, ilyen vagy olyan mértékben, közvetlenül vagy közvetve érintettek. Miért is csodálkoznánk azon, hogy mindebből következően a véleménynyilvánításnál sokáig messze nem a tárgyilagosságra törekvés volt a fő cél. A megjelenítés is harci eszköz volt, amelynek a nemzetiszocializmus legyőzése terén szintén szerep rendeltetett. Gondoljunk csak Chaplin híres filmjére, A diktátorra (1940), melyet jó ideje már sokan a nagy művész egyik legrosszabb alkotásának tartanak, ellenben ki vitathatná el annak nagy hatását, az antifasiszta koalíció győzedelmeskedése szempontjából számottevő jelentőségét. Vagy utalhatunk Ernst Lubitsch (Lengyel Menyhért forgatókönyve alapján) 1942-ben készített Lenni vagy nem lenni című, napjainkban is vetített filmjére, amelynek naivitása, történelmietlensége a néző arcára ugyan már gyakran csal mosolyt, ám azt aligha szabad felednünk, hogy annak idején A diktátorhoz hasonló szerepe és funkciója volt.

Az indulatokból azonban – mint jeleztük – mára is maradt bőven. Az a tény, hogy Oliver Hirschbiegel révén tavaly – tehát majd két generációval később – megszülethetett Adolf Hitlerről, pontosabban annak utolsó napjairól az első mozifilm, az arra vall, hogy az eltelt évtizedek meghozták a tárgyilagosság lehetőségét. Ám A bukás c. film körül kavargó hatalmas polémia egyértelműen jelzi, hogy sokak számára a téma továbbra is jelentős mértékben harci terep. Hiszen, ha még ma is vita tárgya lehet, hogy szabad-e Hitlert emberként ábrázolni vagy sem – eddig nem volt szabad -, akkor világos, hogy ma is harci terepen járunk. Pedig itt csupán egy roncsot, egy törmelékembert látunk. Vajon mikor jutunk el oda, hogy a diadalmas, hatalma teljében volt vezérről lehet filmet készíteni, tehát az idő múlását nem csupán az jelzi, hogy Leni Riefenstahl sokáig tilalmazott filmjeit meg lehet nézni, hanem lesz majd pénz és akarat erről az emberről film készítésére? Természetesen nem politikai szándékból – attól Isten óvjon bennünket -, hanem a múlttal való (lehetőségig elfogulatlan) szembenézés vágyától vezérelve.

A filmet támadók egyik érve, hogy a filmben ábrázolt számos öngyilkosság szörnyű képéhez hasonlóan a rendező miért nem ábrázoltatja a Führer halálát is. Mert azt nem lehet látni, csak hallani. Mert az – vélelmem szerint – így helyes, mert így tükrözi azt a történelmi tényt, hogy Adolf Hitler (bármennyire is szörnyű leírni) sokáig legitim vezetője volt a német népnek. A nép természetesen nem választotta a náci rezsimet, amint azt Goebbels a filmben is elképesztő cinizmussal hazudja, de a hatalmat demokratikus szabályok szerint megszerzett nácikat – idővel, többségében – elfogadta.

A film nemzetközi – főleg angol és francia, részben németországi – fogadtatása is arra vall, hogy a nem roncs Hitlerről film még sokáig nem fog megszületni. Ennek – vélelmem szerint – egyik oka az, hogy két évtizede változóban van jelentős német köröknek saját történelmük náci korszakához való viszonyuk. S ez a változás nyugtalanító lehet a volt antifasiszta koalíció táborában, Németországban pedig azok számára, akik érzékenyen reagálnak a szélsőjobboldal egyes tartományokban tapasztalt megerősödésére. A változásnak a nyolcvanas évek derekán zajlott történészvita volt az első látványos megnyilvánulása. Ezt a változást bátorította a baloldal nemzetközi megrendülése, nagyon széles körökben bekövetkezett hitelvesztése, a kelet-európai országokban lezajlott rendszerváltások, sokat lendített rajta a német újraegyesülés, majd a Szovjetunió bukása, de az is, hogy a nyugati demokráciák maguk is szembenéztek a németek ellen megtett, a stratégiai szempontok nem indokolta terrorbombázások tényével. A múltátértelmezés széles ívű folyamatában ott van a német szépirodalom is. Látványos jele Günther Grass 1959-ben megjelent, Nobel-díjjal jutalmazott Bádogdob c. regénye és a 2002-ben publikált Ráklépésben c. mű történelemszemlélete között feszülő különbség.

Az indulatok tehát sok szempontból megmaradtak, ám a sok évtizednyi távolság miatt a nagy háború történetének nem kevés – egyáltalán nem lényegtelen, a történettudomány által rögzített, feldolgozott – részlete a közgondolkodásból eltűnt. Ezért mielőtt azt vennénk számba, hogy a történettudománynak még hol vannak adósságai, a hangsúlyt inkább arra helyezném, hogy tudatosan, minden eszközzel törekedjünk a már kikutatott múlt mai és a jövőbeni történeti tudatban való megőrzésére.

Tapasztalati tény, hogy a közgondolkodás hajlamos a szélsőségekre, a klisékre, a korszellem igézetében valamiféle túlzottan sarkos megfogalmazásra, s mivel szkeptikus, a rációval szemben inkább a másik véglet felé hajló korban élünk, ezért sokak szerint a második világháborúról annyit sem tudunk, mint korábban.

Ez – mint fentebb utaltam rá – egy pontig valóban így van, ám a higgadt tájékozódás érdekében – két dolgot szét kell választanunk. Az egyik a felhalmozott, megismerhető tényanyag irdatlan mértékű gyarapodása, a másik pedig az, hogy mindebből kevés, sőt korábbi időszakoknál kevesebb van jelen a közgondolkodásban.

A mi tájainkon a rendszerváltásig a Szovjetunió hatalmi érdekei, a politikai marxizmus ideológiai funkciója akadályozta a reális szemléletmódot, ellenben a Horthy-rendszerről már a hetvenes évektől fokozatosan reálisabb, a nyolcvanas években pedig egészében időtálló kép bontakozott ki. A rendszerváltás politikai fordulata meghozta a történetíráson belüli pluralizmust is, amelynek önmagában feltétlenül hasznos következményei lehetnek, mert a különböző nézetek ütközéséből adódó vitáknak a tudományos előrelépést segítő hatása lehet. A pártok közötti hatalmi harcok ellenben – azon megfontolásból, hogy akié a múlt, azé lesz a jövő is – nálunk is harci tereppé tették a történelmet s azon belül főleg az 1918-1945 közötti időszakot is. Ideológiai koloncok miatt a szocialista korszakban nagyon sokáig nem lehetett kibeszélni a szovjet fronton történtek mindennapjait (Sára Sándor emlékezetes tévésorozata ennek orvoslására készült, ám a moszkvai akaratra működő hazai cenzúra a vetítéseket sokáig megakasztotta, majd a késő éjszakába űzte). Még súlyosabb tilalom gátolta az 1945 utáni fordulat felszabadulás mellett újabb megszállást is jelentő valóságának ábrázolását, az ingaeffektus jegyében pedig a rendszerváltás nyomán olyan avítt, történelmietlen nézetek kaptak lábra, mintha az orosz hómezőkön honvédeink a magyar szabadságért harcoltak volna, mintha a Vörös Hadsereg magyarországi túlkapásainak magyar részről semmiféle előzményei nem lettek volna.

Bár meggyőződésem szerint hazai történetírásunknak is nagyon sok komoly eredménye van, amelynek birtokában a magyar múlt feldolgozása megfelelően elvégezhető, a tudomány nem lenne tudomány, ha másfelől nem lenne az is igaz, hogy további tennivalók természetesen bőséggel akadnak. Kezdeném a forráskiadványokkal. Bár ilyenekből rengeteg van, ám még nincsen egy olyan átfogó sorozat, amely megfelelő apparátussal az egész 1918-1945 közötti korszak komplex bemutatásának bázisa lenne. Az 1962-ben indult Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 1936-1945 c. sorozat annak idején a délkelet-európai térség egyedülálló vállalkozása volt, ám az 1982-ben megjelent V. kötettel az 1941-es esztendőnél torzóban maradt. (Nem beszélve arról, hogy amikor megtervezték, nem számoltak azzal a tudományos igénnyel, hogy az alapos ismeretekhez – legalább utólag – az 1918-as indulásig vissza kell egyszer menni, így ha valakik ehhez a munkához egyszer majd hozzálátnak, akkor törhetik a fejüket a megfelelő megoldáson. A magyar-német kapcsolatok s általában a magyar köztörténet szempontjából máig alapvető jelentőségű az 1968-ban megjelent Wilhelmstrasse és Magyarország c. forráspublikáció, ám itt is érezhetően hiányzik az 1918-1932 közötti időszak forrásainak vaskos kötetben publikálása. Fontos eredmény a Magyarország a második világháborúban című, a téma széles összefüggéseire kiterjedő lexikon 1997-ben történt megjelenése, ám az egész időszakot felölelő nagymonográfia megszületése mind a mai napig várat magára. Sok ok miatt érdemi németellenes küzdelem hazánkban nem bontakozott ki, ám volt egy viszonylag jelentős szellemi ellenállás, s annak (az elbarnulás tényeivel és folyamataival konfrontáló) monografikus bemutatása bizonyára szükséges lenne. Vannak részeredmények az ország gazdasági kizsákmányolásáról, ám ezt a kérdést is szükséges lenne ideológiai-politikai konnotációk nélkül, az immáron rendelkezésre álló gazdag módszertan birtokában monografikusan bemutatni.

Magyarország második világháborús időszaka vizsgálatának magába kell ötvöznie mindazokat az eredményeket, amelyek annak feltárására irányulnak, hogy a nemzetiszocialista korszak miképpen illeszkedik a nemzetállami kereteknek a XIX. század hetvenes éveitől megkezdődött eróziójába. Az érzelmi-ideológiai összetevők oly eleven világában az ötvenes-hatvanas években nem hogy azt a kérdést nem lehetett firtatni, hogy az európai integráció folyamatában milyen szerepe volt a német nemzetiszocializmusnak, de még a nácizmus kompromittálta Mittel-Europa-gondolatról sem szóltak a korabeli történeti, történetpolitikai munkák. Egy Toynbee-nak kellett lenni, aki ebben a nagy hallgatásban – éppen egy évtizeddel a második világháború befejeződése után – ki merte mondani: "Európának az az erőszakos katonai, politikai és gazdasági egyesítése, amit Hitler megvalósított, gyakorlati válasz volt Európa legégetőbb szükségletére. Bár Európa problémájának ezt a brutális, hitleri típusú megoldását a vonakodó haszonélvezők számára gyűlöletessé tették azok az agresszív lépések és barbár módszerek, amelyek révén ide eljutottak, továbbá az önző német nemzeti célok, amelyek érdekében ezt kiaknázták, mindazonáltal súlyos csapás lenne Európára, ha a német zsarnokság alóli kiszabadulás árába belefoglaltatnék annak elvesztése is, ami ennek a zsarnokságnak az egyetlen nagy haszna volt." Tehát ennek a zsarnokságnak megvolt az a haszna, hogy a maga brutális eszközeivel az integráció útját is egyengette. Amikor ezt állítjuk, akkor egyáltalán nem vonjuk kétségbe, hogy "az agresszív lépések és barbár módszerek" a nácizmus lényegét fejezik ki, hanem arról beszélünk, hogy miközben a nemzetiszocializmus a maga szörnyű tetteit megcselekedte, ugyanakkor maga is eszköze volt azoknak a mélyebb erőknek, amelyek már jóval a színre lépése előtt is az integrációt készítették elő. Természetesen nem lehet kétséges: a második világháború után kibontakozó európai együttműködésnek az alapvető mozgatója az volt, hogy többet ne kerülhessen sor újabb össz-európai birodalomalapítási kísérletre. Ezek a törekvések vezetnek el – a fasizmus romjainak eltakarítása után – 1951-ben Európában az első igazi integrációs szervezet, a Montánunió néven számon tartott Európai Szén- és Acélközösség létrejöttéhez. Ám annak okán, hogy a nácizmus is eszköze volt a történelemnek, nem számolta fel az 1926-ban létrejött Nemzetközi Acélkartell pozitív örökségét, tehát az annak folyományaképpen született szervezetek, szerveződések és termelésirányító folyamatok lényegében a nemzetiszocialista korszakban is fennmaradtak, megkockáztatható annak kijelentése, hogy az európai integráció létrejöttének objektíve – minden akarata ellenére – a nácizmus is hozzájárult.

3. Az évtizedek során – remélhetőleg – gyarapodtak a második világháborúra vonatkozó ismereteim, az ideológiai kötöttségek megszűnte nyilván árnyaltabbá tette számomra is a Szovjetunió történelmi szerepét, a diktatúrák természete közötti rokon vonásokat. Ez az árnyalás azonban – vélelmem szerint – nem vezethet el a nácizmus és sztálinizmus, a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió történelmi szerepének egyenlősítéséhez, főleg nem oda, hogy nem sok híján a Szovjetunió robbantotta ki a második világháborút. És azt sem árt felejteni: az egyik üzemeltette az Auschwitzot, a másik véget vetett a halálgyár működésének.

Székely Gábor:

Öt téma további vizsgálatát is javasolhatom: az első a szövetséges hatalmak egymáshoz való viszonyával kapcsolatos. Véleményem szerint tisztázható a kérdés: vajon tudták-e a győztes hatalmak, hogy az I. világháború végét követő időszaknál is élesebb nemzetközi konfliktusokra kell számítani s mindenekelőtt éppen a "két nagy", a Szovjetunió és az Egyesült Államok között?

Az irodalomban általában az található, hogy a leendő győztesek egyaránt reménykedtek a háború utáni szoros együttműködésben, több szerző valamiféle közös világcsendőri szerep elképzelésről is ír. Véleményem szerint a hatalmi és katonai erőviszonyokat, az ezekből fakadó helyzetet mérlegelő vezető politikusok tisztában voltak azzal, hogy a háborúval egyben az együttműködésnek is vége lesz. Ennek egyik jele volt, hogy a valóban szoros együttműködés már a háború idején is csak a legszűkebben vett katonai területekre (hadianyagok, kis részben fegyverek szállítása, offenzívák indítása) korlátozódott, és még ott sem volt felhőtlen – lásd a D-day halogatását. Magyarázza ezt, hogy a szövetségesek 1943-tól már nem a győzelem mikéntjével foglalkoztak, abban ugyanis az év elejétől bizonyosak voltak, gondolataik akörül forogtak, miként folytatódhat számukra legelőnyösebben a történelem a háború után. Pontosabban, hogyan cselekedjenek ennek érdekében még a háború idején. Egyértelmű részbizonyítékai ennek a varsói hadműveletek, mégpedig mindkét oldalról, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1945. június 5-i ülése a németországi megszállási zónákról. Emellett apróságnak tűnik a bombázások tervezése, például Heidelberg megkímélése, hogy az amerikai főhadiszállásnak kulturált körülményeket biztosítsanak. (Hogy a krematóriumokat miért nem rombolták le, azt sohasem tudhatjuk meg pontosan.)

Az I. világháború után a Franciaország kontinentális súlya miatt érzett brit aggodalom nagymértékben segítette elő Németország felemelkedését, Olaszország mozgásterének bővülését és az egész versailles-i békerendszer felbomlását. Bár csekélyebb mértékben, a brit-francia-amerikai érdekkülönbségek már az 1921-1922-es washingtoni konferencián erősítették Japán magabiztosságát. Vagyis a valódi ellenség és ezzel a szövetségek létrehozásának a felismerése lényegében a háborúig nem vagy tévesen történt meg. Míg a német alkotmány elnöki hatalmat érintő részeivel, a Népszövetség tanulságaival nagy terjedelemben foglalkoznak különféle munkák, addig az előbbiek hatása a kortársakra, Eisenhowerre, Churchillre és Attlee-re még alig feldolgozott, Sztálinnál is elnagyolt.

1945-ben az ellenség feltalálása persze könnyebb volt, mint negyed évszázaddal korábban: a II. világháború végén létrejött új hatalmi struktúrában a Szovjetunió két kontinensen, Európában és Ázsiában is szinte alig ellensúlyozható kontinentális katonai fölénnyel rendelkezett. A két ütőkártya, a Szovjetunió lepusztulása, majd az atombomba, már 1945-ben sem jelentett olyan előnyt, amelyre egy katonai szupremácia építhető lett volna. Viszont az érzékelhető volt már a háború idején folytatott felső szintű üzenetváltásokból, hogy Sztálin tisztában volt az Egyesült Államok gazdasági potenciáljának jelentőségével, s ez végig befolyásolta abban, hogy azt ellensúlyozandó, területeket, még inkább érdekszférákat, befolyási övezeteket szerezzen a maga számára. A Szovjetunió számára a területek birtoklása, a katonai erő további növelése, új szövetségesek (Kína mellett már ekkor a gyarmati világból is) szerzése és felépítése mellett a fegyverkezési verseny tűnt még vállalhatónak az egyensúly érdekében, ami szintén nem az együttműködés felé mutatott.

E kérdések tisztázásához a politikatörténeti dokumentumokon túl elsősorban a háború időszakának igen hiányos statisztikai-gazdasági dokumentumainak áttekinthető adatbázisba gyűjtése és újabb gondos elemzése járulhat hozzá.

Másodiknak említem egy mítosz eloszlatását. Ilyen a háború fő célját jelző "antifasiszta koalíció" s ami emögött húzódott, az új világrend vágya. 1995-ben, a háború végének 50. évfordulóján nemzetközi ülésszakot rendeztünk, amelynek anyagát nem véletlenül publikáltuk "A demokratikus és szociális megújhodás 1942-1945" címmel (Magyar Lajos Alapítvány, Budapest, 196 o.). E gondolatot folytattuk "A baloldal előretörése és annak problémái 1945-1948" című tanulmánykötetünkben (Magyar Lajos Alapítvány, Budapest, 2001, 156 o.), több témakörben is visszanyúlva a háború éveire. A tanulmányokból kitűnt, hogy a szövetségeseknek a Szovjetunióval kibővült koalícióját alapvetően nem az antifasizmus jellemezte, hanem Németország, Japán és szövetségeseik katonai legyőzése. (E hangulat és propaganda jeles példájának tekinthető Ilja Ehrenburg "A német" című háborús pamfletje, amelyet később maga sem tett be művei sorába.) Annyi bizonyosan kiderült, hogy a Szovjetunió mint állam elhatárolta magát, már 1922 végén az ideológiai elkötelezettségtől – fontosnak ítélve az olasz kapcsolatot a diplomáciai elszigeteltségből való kitöréshez. (A fasizmus elleni akciók a Kominternre és az egyes kommunista pártokra, szakszervezetekre maradtak, természetesen szovjet állami támogatást sem nélkülözve. Erről lásd könyvemet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929, Kossuth Könyvkiadó, 1980, 275 o.) Hitler hatalomra jutása ugyan fordulatot jelentett sok mindenben, egyben azonban nem: egyetlen hatalom sem tartotta 1939-ig indokoltnak, hogy ellenlépéseket, netán szankciókat vezessen be Németország sorozatos szerződésszegései ellen, holott azok egyértelműen veszélyeztették biztonságukat. Sőt az általános hadkötelezettség bevezetését követő hónapokban tette lehetővé Nagy Britannia, hogy Németország megkezdhesse legális flottaépítését. Nem történt semmi a Rajna-vidék remilitarizálásakor, és a hágai nemzetközi bíróság, amely 1931-ben megakadályozta az osztrák-német vámuniót, 1938-ban szó nélkül fogadta el az Anschlusst. A náci terror ellen sem tiltakozt nyugati hatalmak, ezt ráhagyták a "társadalmi" szervezetekre. Az "antifasiszta koalíció" elnevezés tulajdonképpen a Szovjetunió belépésének volt a következménye. Ekkor, úgy tűnt, a "nyugat" a demokrácia védelmének jelszavát áldozta fel a szövetség oltárán, a Szovjetunió cserében lemondott a kommunizmus terjesztéséről. Kompromisszum azonban valójában egyik részről sem történt. Hiszen a britek és a franciák egészen a háború kirobbanásáig komoly reményeket fűztek a fasiszta Olaszországhoz németellenes terveikben, Franco lázadásával szemben nem támogatták a köztársasági Spanyolországot, s adták oda Hitlernek Csehszlovákiát. Sztálin, aki legalább komolyan félt Hitlertől, már 1934-ben kinyilvánította, hogy mindenkivel kész ellene szövetkezni. (A Komintern világforradalmi reményeket dédelgető vezetőit fizikailag is megsemmisítette, majd a kommunista pártokat is alárendelte hatalmi politikájának.) Így egyik oldalon sem kellett elvekről lemondani: előbb a háborús veszélyre hivatkozva, majd, már a háborúban, lemondhattak a hatalmukat legitimáló ideológiák hangoztatásáról. A háború végének közeledtekor azonban változott a helyzet. A háború mindennapjaiban – kölcsönbérlet, szállítások, hadműveletek mellett – készültek a világ újrafelosztását tartalmazó vázlatok, amelyek már nem nélkülözhették a nyilvánosságnak szánt ideológiai töltetet. A szabadság, a demokrácia mind gyakrabban jelent meg a fasizmus teljes szétzúzásának hangoztatása mellett, viszont továbbra sem került szóba a kommunizmus. Sőt Sztálin ekkor, 1943 májusában tartotta szükségesnek a Komintern feloszlatását, máig egyértelműen nem tisztázott okoktól vezéreltetve. (Tehát nem 1941-ben vagy 1942-ben, amikor még nem voltak hangsúlyosak a háború utáni elképzelések!) Bár éppen ez utóbbi tárgykörben születtek részeredmények, így a Komintern újjászervezésének elvetéséről Sztálin által, a kommunista pártok "visszafogásáról" a háború végén, a vonatkozó dokumentumok teljesebb feltárása és elemzése azonban még várat magára.

Harmadiknak említek egy már valóban lezárható vitát, ami tartozhatna ugyan a második kérdéskörhöz (vitatémák), mégis ide sorolom. A Molotov-Ribbentrop-paktumról van szó. Itt az a sajátos helyzet alakult ki, hogy míg az orosz történetírás a korábbi hivatalos, a titkos záradék létét (is) letagadó szovjet álláspontot szélsőségesen ellenpontozva ítéli el a paktumot, megfeledkezik a körülmények részleteinek bemutatásáról, a ma már jórészt rendelkezésre álló kiegészítő dokumentumokról. Így ma sem áll össze a kép, mert a történészek, talán joggal, nem a paktum keletkezéstörténetét és magát a paktumot elemzik, hanem azt vizsgálják ennek kapcsán is, hogy ki a felelős a háború kirobbanásáért. Ez pedig olyan kérdés, amely a paktumnál lényegesen összetettebb. Az ugyanis tény, és ebben például szinte valamennyi, a világháborút követően íródott Hitler-monográfia szerzője, John Toland (1976), Ormos Mária (1993) s a legutóbbi, Jan Kershaw (magyarul: 2004) véleménye megegyezik abban, hogy Hitler nem robbanthatta volna ki a háborút, ha vele szemben határozott nagyhatalmi erőcsoportosulás jelent volna meg.

Negyediknek javasolom annak vizsgálatát, hogy miért adós a kutatómunka tulajdonképpen teljesen azoknak a megfontolásoknak és érdekeknek a feltárásával, amelyek végül Németországban és Japánban egyaránt a szélsőségek s nem a kompromisszumok, a békésebb revízió politikájának kedveztek.

Japán esetében kiindulópontként talán érdemes ismét átgondolni a Litton-bizottság – és a Népszövetség eljárásával elégedetlen és elkeseredett Litton lemondásának – hosszú távú japáni hatását, Németországnál pedig a brit és francia ellentéteket, az Egyesült Államok esetében az európai konfliktusoktól való távolmaradást, a szovjetellenes attitűd hatását Sztálinra, vagyis több közvetett nagyhatalmi érdek megjelenését és hatását.

Ötödikként említem annak kutatását, miként élték meg a háborútól felszabadult emberek ezt az időszakot, és miként a politikai-gazdasági elit. Külön kutatási területként vizsgálható a Szovjetunióban kialakult bonyolult helyzet: egyre több forrás utal arra, hogy a felszabadulás, a győzelem még az elit körében is felkeltette a sztálini diktatúra – legalábbis – enyhülésének reményét.

Szerintem a témakör egyik legvitatottabb kérdése magának a II. világháborúnak a jellege.

Mindenekelőtt az, hogy az összecsapás valóban az emberi civilizáció értékeit védők és egy újkori barbárságot képviselő hatalmak között folyt-e? Ezzel függnek össze azok a viták, amelyek a történeti irodalomban a fasizmus és a kapitalizmus összefüggéseiről folynak az 1960-as évektől, a sztálini rendszer megítéléséről (szocializmus vagy államkapitalizmus stb.), az Egyesült Államok világstratégiájáról, a Horthy-rendszer jellegéről, nemkülönben olyan részkérdésekről, mint Svájc és a holokauszt, a terrorbombázások vagy a koncentrációs táborokhoz vezető vasútvonalak, illetve a krematóriumok lebombázásának az elmaradása. (Az utóbbiak kétségtelenül nagyobb eredményt hoztak volna, mint a német ipartelepekre leszórt sok millió tonna bomba, ami 1944-ig egyáltalán nem járt a német haditermelés csökkenésével.)

Az ugyanis kétségtelen, hogy a háborút megelőzően nem a civilizáció ügyéről volt szó, azt mindkét vagy mindhárom tábor a szokásoknak megfelelően a magáénak vallotta, és barbársággal is a háborús hagyományoknak megfelelően egymást vádolták. Az országhatárokat rajzolgatták át, mind nagyobb teret biztosítva az agresszornak. Igaz, az emberiségnek két ponton is nagy szerencséje volt. Az egyik, hogy Hitler nem fogadta el a minden oldalról felkínált hegemóniát Közép- és Délkelet-Európában, vagyis a fasiszta rendszer mindössze egyik világhatalommá válásának lehetőségét. (Franco, Salazar és később Pinochet rendszerének több évtizedes tovább élése jelzi, hogy másképpen is történhetett volna…) A másik, hogy Hitler nem halogatta a háború kirobbantását, s így az véget érhetett, mielőtt Németország atomfegyverek birtokába került volna. Az utóbbi bekövetkezte legalább annyira katasztrófát idézett volna elő, mint magának a náci rendszernek a további fennmaradása.

Korábbi munkáimban, A Komintern és a fasizmus, a Béke és háború (Napvilág Kiadó, 1998) könyvemtől át egészen a legutóbb megjelent tanulmányomig (A háborúk keletkezéstörténete. Múltunk, 2004. 4. sz.) fokozatosan átértékeltem pesszimista álláspontomat a háború elleni fellépés lehetőségeiről. Azt már az első írásaimban is bemutattam, hogy igen ritka volt az a pillanat, amikor jelentős, befolyással rendelkező szervezet, politikai párt, interparlamentáris fórum, kormány, ezek nemzetközi egyesülése képes volt megfelelő választ adni a háború vállalásának vagy elkerülésének veszélyeire. Ebben olyan mértékben akadályozta őket pozíciójuk, illetve a kereteiken belüli és a közöttük húzódó ellentéteik, hogy kompromisszumaikkal a helyzet valós értékelésére és kezelésére szinte a háború kirobbanásáig alkalmatlanoknak bizonyultak. A teoretikusan is színvonalas válaszok olyan személyiségektől és szerveződéseiktől származtak, akik, illetve amelyek ha egyáltalán kapcsolódtak is lazán e jelentősebb szervezetekhez, azok megtűrt, sőt lenézett útitársai voltak. Kezdve a politikai pártok ellenzéki, nemritkán kizárt és üldözött csoportjaitól, az olyan ma NGO-nak nevezett szervezetekig, mint az Emberi Jogok Ligája, a Nemzetközi Békeszövetség, a világháború kitöréséig működő háborúellenes és antifasiszta Amszterdam-Pleyel Mozgalom, illetve személyiségek, mint Romain Rolland, Albert Einstein, Bertrand Russell, Norman Angell, Willi Münzenberg és Szilárd Leó. Első írásaimban azonban túlhangsúlyoztam a politikai pártok állásfoglalásának a jelentőségét, különösen a Kominternét és a Szocialista Munkásinternacionáléét, pontosabban nem vizsgáltam megfelelő súllyal azokat a külső (kormány-) erőket, amelyek döntéseiket befolyásolták.

Fontosabb, hogy mindeddig nem tudtam megfelelően bemutatni: maga a háború a XX. század második felétől már egyértelműen egy letűnt korszak korszerűtlenné vált túlélőjének tekinthető. És nem azért, mert a gazdaságnak nem kifizetődő (Norman Angell), s nem is azért, mert emberek milliói halnak meg feleslegesen (Bertrand Russell, valamint a pacifisták), hiszen mindkettőre bőven van példa életünkben, a háborúknál még nagyobb pusztítást is felmutatva. A háború azért tekinthető elavult eszköznek, mert napjainkban teljesen alkalmatlanná vált a nemzetközi, sőt egyre jobban felismerhetően az országokon belüli konfliktusok kezelésére is. A folyamat persze nem 1945-ben kezdődött, de a tanulságok levonásához, ha az egyáltalán megtörténik, idő kell. Az utolsó két olyan háború, amely hosszabb időszakra idézett elő konfliktusokat, az 1870-es francia-porosz, illetve 1898-ban az amerikai-spanyol háború volt. Nagy fenntartásokkal még ide sorolhatók a balkáni háborúk 1912-1913-ból, illetve a spanyol polgárháború 1936-1939-ben. Az I. világháború már annyira nem, hogy egyáltalán vitatják: vajon valóban véget ért-e 1918-ban, vagy csak 1945-ben zárult le a konfliktus? Az 1945 utáni háborúkat áttekintve belátható: alkalmatlannak bizonyultak a gyarmati rendszer fenntartására, az arab-izraeli konfliktus megoldására, a koreai félsziget megosztásának a felszámolására, Vietnam egyesítésének a megakadályozására, Afganisztán többmenetes pacifikálására és legutóbb Irakban, valamint már évtizedek óta az afrikai konfliktusokban. Viszont egyetlen puskalövés nélkül szűnt meg az egész emberiség pusztulását vizionáló kétpólusú világrendszer. Nehéz ennek tanulságait levonni mindinkább erőszak-orientált társadalmainkban, annyi azonban ma is bizonyos, hogy a gazdasági-politikai elitnek mind nehezebb lesz háborúkat kirobbantani, még inkább háborús állapotot fenntartani. Erre az első példa Vietnam volt, a legutóbbi Irak.

Ma már úgy gondolom, hogy elképzelhető, sőt nincs is olyan távol a háború nélküli világ. Abban bizonyosan könnyebben szabadulhat meg az emberiség az erőszak más formáitól – meghaladva a mindezeket folyamatosan tápláló és újraformáló, a ki nem elégülő uralom- és birtokvágyat a "haladás kulcsának" (Ralf Dahrendorf) tekintő társadalmakat.

Ravasz István:

Hatvan esztendővel ezelőtt, 1945 tavaszán véget ért a II. világháború Európában, augusztus-szeptember fordulójára pedig Ázsiában. Németország kétszer is aláírta a fegyverletételt, május 7-én és 9-én, Japán szeptember 2-án. A fegyverek eltérő időpontban hallgattak el. Észak-Itáliában május 2-án szüntették be a harcot, amikor Berlin helyőrsége kapitulált. Május 4-én írták alá az Északnyugat-Németországban, Hollandiában és Dániában, 5-én a Dél-Németországban és a Felső-Ausztriában harcoló csapatok fegyverletételét. A Bornholm-sziget helyőrsége 11-én tette le a fegyvert, a Közép Hadseregcsoport Csehországban 12-én, s ugyaneddig tartottak a harcok a Kurland Hadseregcsoportnál. Az E Hadseregcsoport horvát és egyéb délszláv csapatai május 15-éig harcoltak. A japán katonák közül volt, aki több mint egy évtized múltán vette tudomásul, hogy vége a háborúnak. A világháború vége kapcsán osztja meg gondolatait az Olvasóval – mint felkért hozzászóló – a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadisírgondozó Iroda vezetője, dr. Ravasz István alezredes.

Vége a világháborúnak – de hányadiknak is?

A világháború fogalmát sokáig nem definiálták. Az első, a "felénél több" elvéből kiinduló, részletes definíció itthon csak 1996-ban született meg, a Magyarország a második világháborúban című lexikonban. Eszerint akkor beszélhetünk világháborúról, ha egy összefüggő háborúsorozat legalább három kontinensen és két óceánon folyik, valamint a részt vevő szuverén országok száma meghaladja az érintett kontinensek és óceánok önálló országainak felét.

A történeti szakirodalom két világháborút tart nyilván, az 1914-1918 közötti első és az 1939-1945 közötti második világháborút. Az első az Osztrák-Magyar Monarchia 1914. július 28-i hadüzenetét követően tört ki, s a konfliktus napok alatt világméretűvé szélesedett. Az 1918. őszi fegyverszüneteket (a Monarchia részéről november 3., Németországéról november 11.) követően azonban egy fő- és két mellékhadszíntéren is tovább tartottak a harcok: Oroszországban a Baltikummal, a Közel-Keleten, illetve a Kárpát-medencében – ide számítva a Tanácsköztársaság harcait.

Közel egy évszázad távlatából kimondható: a háború nem ért véget, s erre kortársakat is idézhetünk. Ferdinand Foch marsall, az Antant-csapatok főparancsnoka 1919. június 28-án, a Németországnak szánt béke szövegét látva felkiáltott: "Uraim, ez nem béke, ez 20 évre szóló fegyverszünet!" Edward Rýdz-Smygly marsall, a lengyel hadsereg főparancsnoka 1939. szeptember elsejére virradóra, mikor értesült a német támadásról, így kiáltott: "Uraim, Foch marsall tévedett – de csak két hónapot…" S irodalmi Nobel-díjat kiérdemlő tízkötetes munkájában Winston Churchill is azt fejtegette, hogy 1914 és 1945 között egy világháború zajlott, két fegyveres szakasszal (1914-1918 és 1939-1945), közte húszéves fegyverszünettel. A harmadik szakaszban az első "újrajátszása" történt, brutálisabb formában és eszközökkel, új – a XIX. században gyökerező – ideológiák hátterével, ám alapvetően egyazon folyamatok eredőjeként. Az 1914-ben kitört világháború lezárta az európai nagyhatalmak erőegyensúlyán és Európa elsőségén alapuló világrendet, s 1945 után minden szempontból új, két szuperhatalom által meghatározott világrendet teremtett.

A Versailles környéki békék szakítottak az évezredes békekultúrával. A békék addig, mint nevükben etimológiailag benne foglaltatik, arra szolgáltak, hogy megbékéltessék a legyőzött fele(ke)t. A napóleoni háborúkat lezáró 1815. évi bécsi békerendszer például Franciaországot visszaemelte a nagyhatalmak sorába, s – nem számítva a helyi háborúkat – alkalmas volt a világméretű béke megőrzésére egy teljes évszázadon át. A XX. századra azonban megjelentek a legyőzöttek megbüntetésére törekvő diktátumok. Ez pedig egyenesen vezetett a reváns igényéhez.

A fogalmak az időkkel együtt változnak. Az érintett népesség régen is világháborúnak érzett és nevezett olyan háborúkat, amelyek akkor az emberiség egy adott kultúrkörének nagy részére kiterjedtek, de a jelen fogalom szerint nem minősíthetők világháborúnak. Ilyenek voltak az ókorban a Nagy Sándor-i háborúk (Kr. e. 332-323), a középkorban az Európa nagy részét érintő invesztitúraháborúk (1073-1177), a keresztes háborúk (1096-1291), a két százéves háború (1066-1204, illetve 1337-1453), a tizenöt éves háború (1591/1593-1606), illetve a harmincéves háború (1618-1648).

A definíció alapján azonban világháborúnak minősíthető a hétéves háború (1756-1765) és a napóleoni háborúk (1791-1815) sorozata. Mindkettőben részt vett valamennyi európai hatalom, az előbbi már kiterjedt Amerikára és Ázsiára, az utóbbi Afrikára is. Az óceánok mindkettő idején hadszíntérré váltak. Az első értelmezése inkább vitatható, mint a másodiké. E felfogásban az 1914. július 28-án kitört és három szakaszban 1945. szeptember 2-áig (Európában május 9-éig) tartó eseménysorozat, amely átvezetett az európai középkorból az európai újkorba, a harmadik (vagy a második) világháborúként határozható meg.

S ebben a XX. századi világháborúban (akár másodiknak tekintjük, akár harmadiknak, attól függően, hogy elfogadjuk vagy sem a hétéves háború besorolását a világháborúk közé) a két fegyveres szakasz megnevezésére, a hagyományos I. és a II. világháború helyett, olyan terminus technicusok adódnak, amelyeket éppen a kortársak használtak első ízben: Nagy Háború (1914-1918), illetve Totális Háború (1939-1945).

Ez utóbbi 1939. szeptember 1-jén vette kezdetét, amikor a németek átlépték Lengyelország határát. Ez azonban korlátozott helyi háború volt, noha megtörténtek a hadüzenetek Nagy-Britannia és Franciaország, illetve Németország között, illetve szeptember 17-én a Szovjetunió is megtámadta Lengyelországot. Helyi háborúnak minősíthető a Finnország elleni szovjet támadás is 1939. november 30-án. A konfliktus akkor szélesedett európai méretűvé, amikor 1940 áprilisában Németország lerohanta Norvégiát és Dániát, majd május 10-én Franciaországot. A háború kontinentális maradt, amikor Németország – szövetségeseivel együtt – 1941 tavaszán leszámolt Jugoszláviával és Görögországgal, majd június 22-én megtámadta a Szovjetuniót. Világméretűvé 1941 decemberében szélesedett, amikor Japán Pearl Harbor elleni támadását követően Németország és szövetségesei hadiállapotba kerültek az Amerikai Egyesült Államokkal, Ausztráliával és a többi amerikai, afrikai, ázsiai brit domíniummal.

A Nagy Háború és a Totális Háború párhuzamai

A Nagy Háború ismerete nélkül nehezen érthető a Totális Háború, de leginkább a háttérben meghúzódó mozgatórúgók alapja s a felelős beosztást betöltő vezetők gondolkodásmódja. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy azok, akik a döntéseket hozták, a Nagy Háborúban még mint fiatal tisztek nem lebecsülhető harctéri tapasztalatot szereztek; de a vezető politikusok is már kezdő fogalmazók voltak a minisztériumokban.

A negyed századdal korábban történtek ismerete (is) kell annak belátásához, miért hitte a magyar politikai és katonai vezetés 1942 elején, hogy a Moszkva alatt történtek ellenére a keleti hadjárat még győzelmesen befejezhető, hiszen az 1914-1915-ös kárpáti betörések, az 1916-os Bruszilov-gőzhenger és az 1917. nyári Kerenszkij-offenzíva dacára 1917-1918 fordulójára a klasszikus értelemben definiálható keleti front az orosz hadsereg összeomlása nyomán megszűnt.

A magyar vezetés 1944 szeptemberéig kimutatható hite, hogy a harcok kívül tarthatók az ország határain, ha a honvédség – német segítséggel – hosszabb ideig képes védelmezni a Kárpátokat, az 1915-1917 között a hegységben lefolyt állásharcokat tanulmányozva válik érthetővé. Akkor és ott ugyanis sokkal kisebb harcértékű, nem kis mértékben népfelkelőkkel feltöltött honvédalakulatok is képesek voltak – német segítséggel – feltartóztatni az orosz "gőzhengert".

A XX. századi világháború mindkét fegyveres szakaszában fő hadszíntérnek számító lengyel síkságon lezajlott állásharcokat kell elemezni, hogy érthetővé váljon a lengyel hadvezetés 1939. szeptember első hetében hozott intézkedése a harc folytatásáról az ország belső területein. Egyfelől 1914-1917 során többször hónapokig állt a front a Visztula és a San folyók mentén, s nem egy helyen még az állásrendszerek és az erődítések is megmaradtak, csak fel kellett azokat újítani. Másfelől az 1919-1921. évi orosz-lengyel háborúban egyszer már szenvedett vereségsorozatot a lengyel hadsereg, s éppen az ország belsejébe visszahúzódva tudta – állásharcra kényszerítve – megállítani a szovjet-orosz hadsereget.

A Nagy Háború várostromait szükséges tanulmányozni annak megértéséhez, hogy miért ragaszkodott Hitler nagyvárosok, köztük Budapest végsőkig tartó védelméhez. A lehetséges példák közül vizsgáljuk meg Przemyśl esetét. Ott is egy város mint mag köré épített védelmi rendszerben, szükség esetén magában a városban kellett a lehető legtovább harcolni. Azzal, hogy Przemyśl védőserege addig tartott ki, amíg csak élelme volt, négy hónapra lekötött egy teljes orosz hadsereget. Ezzel erősen késleltette az orosz hadvezetés terveinek végrehajtását, s akkora veszteséget okozott az oroszoknak, hogy másfél hónap múltán az osztrák-magyar és a német csapatok lendületes és sikeres ellentámadást indíthattak – ez volt a gorlicei áttörés.

Budapest 1944-1945-ös védői is egy város köré telepített védelmi rendszerben küzdöttek, s amikor a szükség úgy hozta, magában a városban. Összesen ők is lekötöttek egy hadseregnyi erőt három és fél hónapig, jelentős mértékben hátráltatva a szovjet hadvezetés elképzeléseinek megvalósítását. S Budapest védelmének is ugyanez lett volna az értelme: kiinduló bázisa legyen egy nagy erejű ellentámadásnak. Hitler 1944 decemberében Szálasinak még ezt fejtegette, s legalább ők ketten ezt akkor még komolyan is gondolták – s ők voltak a döntéseket legmagasabb szinten meghozó személyek. Mint Przemyśl esetében I. Ferenc József és II. Vilmos.

Németországnak 1944-1945 fordulóján már nem volt lehetősége, hogy egy időben két hadászati méretű hadműveletet indítson (december közepe óta folyt az ardenneki offenzíva), de arra igen, hogy megnyújtsa Budapest védelmét. Még azon az áron is, hogy a IV. SS-páncéloshadtestet elhozza a főiránynak számító Varsó alól. Megnyújtotta, hogy kiinduló hídfője legyen a tervezett offenzívának. S lett is ilyen offenzíva, igaz csak Budapest eleste után egy hónappal; de a gorlicei áttörés is bő egy hónappal Przemyśl feladása után következett be. Az más kérdés, hogy a Vezérrel ellentétben, tábornokai a januári hadműveletnek más értelmet adtak, nem akarták beerőltetni a hadtestet a budapesti katlanba, hogy ott menthetetlenül elvesszen; de a Nagy Háborúban is előfordult, hogy német vagy osztrák-magyar hadvezérek nem követték mindenben a legfelsőbb elgondolást. Az 1918. június 15-én kezdődött piavei csatában, amely az osztrák-magyar haderő utolsó támadó hadművelete volt, a Boroević-hadseregcsoport világosban indította meg az átkelést a Piavén, a 6. hadsereg XXIV. hadtestének parancsnoka, Goiginger altábornagy azonban önhatalmúan már hajnalban támadásra küldte gyalogságát.

S ide tartozik – a teljesség igénye nélkül lezárva a példák sorát – a Magyarország az első világháborúban című lexikonban a rohamcsapatok kialakítása és harceljárásainak leírása is, amely csírájában már az 1944-re a nyugati hadszíntér mellett épp Magyarországon kiteljesedett, a nagyfokú önállósággal bíró kis kötelékekben megvívott, a NATO elvei által is preferált feladatorientált harcászatot vetítette előre.

A Központi Hatalmak reinkarnációja

A Központi Hatalmak szerepét az 1930-as évek végére Németország, Olaszország és Japán vette át. Olaszország és Japán a Nagy Háborút mint győztes fejezte be, a Totális Háborúban mégis Németországgal szövetkezett. Olaszország elégedetlen volt az 1918 után kapott területekkel, ráadásul győzelmét nem gazdasági fellendülés, hanem összeomlás követte. A kaotikussá váló belpolitikai helyzetből a fasiszta mozgalom tudott kiemelkedni, amely a versailles-i békerendszer revízióját hirdette, s így törvényszerűen átkerült a vesztesek oldalára. Japánt a csendes-óceáni hegemónia igénye fordította szembe a térségbe az 1930-as években benyomuló USA-val. Japán szembekerült a Mandzsúria és Mongólia felé terjeszkedni kívánó Szovjetunióval is.

Ennek alapján német-olasz-japán szövetségi rendszerről kellene beszélnünk, a szakirodalomban és a mindennapi szóhasználatban – legalábbis Európában – mégis a német szövetségi rendszer kifejezés terjedt el. Alapjai a német-japán Antikomintern Paktum, a német-olasz-japán Háromhatalmi Egyezmény, illetve a Tengelyhatalmak és a német szövetségi rendszerhez tartozó országok kétoldalú egyezményei voltak.

A Tengely eredetileg az "új rendre" törekvő német-olasz szövetség képletes elnevezése volt. 1936. október 27-én Berlinben német-olasz egyezményt írtak alá a külpolitika összehangolásáról, valamint a gazdasági érdekszférák elhatárolásáról a Duna-medencében és a Balkánon. Mussolini november 1-jén Milánóban elmondott beszédében hozta nyilvánosságra a szerződést azzal, hogy "a Berlin-Róma ív nem egy választóvonal, hanem egy tengely", amely köré Európa többi állama csoportosulhat. 1939. május 21-én írták alá a német-olasz Acélpaktumot, amely kötelezte a feleket egymás fegyveres támogatására bármely, tehát támadó háború esetére is.

A Tengely és Japán együttműködésének első lépése az 1936. november 25-én aláírt német-japán Antikomintern Paktum volt, amelyhez Olaszország 1937. november 6-án jogilag eredeti aláíróként csatlakozott. A Paktum eredetileg a Szovjetunió és a Komintern nemzetközi politikai tevékenységének ellensúlyozására volt hivatott. Három részből állt: a német-japán megállapodásból és ennek pótjegyzőkönyvéből, Olaszország csatlakozási jegyzőkönyvéből, valamint a német-japán szerződés titkos pótegyezményéből. Ez utóbbi konzultációt vagy közös fellépést irányzott elő, ha valamely fél háborúba keveredne a Szovjetunióval. Az 1939. augusztus 23-i Molotov-Ribbentrop-paktum gyakorlatilag hatályon kívül helyezte a titkos pótegyezményt. A német-szovjet viszony átmeneti javulásával egyre inkább a nyugati hatalmakkal mint "korhadó demokráciákkal" szembeni ideológiai szövetséggé vált. 1941 júniusától elsősorban ismét a kommunizmus ellen lépett fel, s mikor a háború menete megfordult, egyre inkább Európa és az európai kultúrkör védelmét hangoztatta a bolsevizmus terjeszkedésétől. Az Antikomintern Paktumhoz csatlakozott – e sorrendben – Magyarország, a Mandzsukuo Császárság, Spanyolország, Bulgária, Horvátország, Finnország, a japánbarát nankingi Kínai Köztársaság, Románia, Szlovákia és a németek megszállta Dánia.

Az 1940. szeptember 27-én Berlinben aláírt Háromhatalmi Egyezmény a Nagynémet Birodalom, az Olasz Birodalom és a Japán Császárság szövetségét rögzítette. Japán elfogadta Németország és Olaszország vezető szerepét Európában, azok pedig Japánét az ún. Nagy-Ázsiai Térségben. Kötelezték magukat, hogy segítséget nyújtanak egymásnak, ha valamely, a háborúban az egyezmény megkötésének idején még részt nem vevő hatalom a szerződő felek bármelyikét megtámadja. Elsődleges célja az Amerikai Egyesült Államok távol tartása volt a háborútól. Miután a német szövetségi rendszerhez tartozó államok sorra csatlakoztak, a korabeli szóhasználatban a Háromhatalmi Egyezmény kifejezést valamennyi aláíróra (e sorrendben Magyarország, Románia, Szlovákia, Bulgária, Jugoszlávia – ám ez közvetlen kiváltója volt a belgrádi katonai hatalomátvételnek, az pedig az ország német lerohanásának – s Horvátország) alkalmazták.

Az 1939. évi német-szovjet szerződések megkötése előtt a szovjet és a japán haderő a Távol-Keleten hadüzenet nélküli háborúban állt. Szeptember 16-án a két ország semlegességi egyezményt kötött, hogy mindketten elkerüljék a kétfrontos háborút. A Pearl Harbor-i japán támadás után az Amerikai Egyesült Államoknak küldött német-olasz hadüzenet csupán szolidaritási gesztus volt Japán felé, ám ezzel a Háromhatalmi Egyezmény elvesztette eredeti célját, s a világháborút vívó három hatalom és szövetségeseik általános szövetségi alapokmányává alakult át.

Az Antant reinkarnációja

Az antifasiszta koalíció alapja Nagy-Britannia és Franciaország együttműködése – bizonyos értelemben az 1914-1920 közötti Antant tovább élése – volt az 1930-as években. A két nyugat-európai hatalom 1938. szeptember 30-án még az ún. megbékéltetési politika jegyében írta alá a müncheni egyezményt a két Tengely-országgal. 1939 tavaszán, amikor Németország ezt megszegve felszámolta Csehszlovákiát, már keményen léptek fel ellene. Március 31-én garantálták Lengyelország, április 13-án Románia és Görögország határait, s május 8-tól tárgyalásokat kezdtek a Szovjetunióval az 1914-1917 közötti szövetség felújításáról. 1939-ben mégsem alakult ki közöttük ilyen viszony, mivel Sztálin feltételül szabta, hogy adott esetben hadserege átvonulhasson Lengyelország és Románia területén, a brit-francia delegáció pedig ebbe nem ment bele a két érintett ország elutasító álláspontja miatt. A Molotov-Ribbentrop-paktummal ideiglenesen a náci birodalom szövetségesévé váló kommunista birodalom csak 1941. június 22., az ellene indított német támadás után vált az antifasiszta koalíció részévé.

Az Amerikai Egyesült Államok kezdettől támogatta Nagy-Britanniát, ennek ellenére az antifasiszta koalíció formális tagjává csak az 1941. december 7-i japán támadás után vált. Az 1940 kora nyarán elbukó Francia Köztársaság szerepét 1940. június 18-tól a De Gaulle által Londonban proklamált Szabad Franciaország vette át. Lengyelország 1939. szeptember 1-jétől, a német-lengyel háború kitörésétől számítható az antifasiszta koalícióhoz, Norvégia 1940. április 9-i német lerohanásától, Hollandia, Belgium és Luxemburg 1940. május 10-től, a német nyugati hadjárat kezdetétől, Görögország 1940. október 28-tól, az ellene intézett olasz támadástól, Jugoszlávia az 1941. április 6-i balkáni hadművelettől. Csehszlovákia 1942. december 12-én az emigrációban lévő Edvard Beneš és a szovjet kormány közötti szövetségi szerződés megkötésétől volt formális tag, ám gyakorlatilag 1939-től annak számítható. Románia 1944. augusztus 23-i átállásától, Bulgária az 1944. szeptember 10-én Németországnak küldött hadüzenettől tartozott a koalícióhoz, Finnország 1944. október 1-jétől, amikor hadereje harcot kezdett az országból határidőre ki nem vonult német hadsereg ellen. Az antifasiszta koalícióhoz csatlakozott több ázsiai és latin-amerikai ország is. Közülük Csang Kaj-sek Kínai Köztársasága, az ún. Kuomintang emelhető ki. Magyarország helyzete speciális, mivel az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944. december 28-án hadat üzent ugyan Németországnak, ám a Hungarista Munkaállam 1945 májusáig folytatta a harcot annak oldalán.

Az antifasiszta koalíció tagjait is több egyezmény kapcsolta egymáshoz. Az angolszász hatalmak közös politikai alapelveit meghatározó, 1941. augusztus 12-én aláírt Atlanti Chartához szeptember 24-én a Szovjetunió, továbbá kilenc ország (Belgium, Csehszlovákia, Görögország, Jugoszlávia, Hollandia, Lengyelország, Luxemburg, Norvégia és a Szabad Franciaország) csatlakozott. 1941 decemberétől a brit és az amerikai fegyveres erők közös hadászati tervek alapján hajtották végre a hadműveleteiket. Nemzetközi jogi értelemben az antifasiszta koalíció az 1941. december 22. és 1942. január 14. közötti washingtoni konferencián jött létre, ahol 1942. január 1-jén az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és a Kuomintang-Kína aláírta az Egyesült Nemzetek Nyilatkozatát. E dokumentumhoz eredeti aláíróként még 22 ország s 1945. május 1-jéig további 21 állam csatlakozott.

Az angolszász hatalmak és a Szabad Franciaország közös stratégiai alapelveit, a feltétel nélküli megadás elvét és a különbéke tilalmát leszögező 1943. január 13-26. közötti casablancai konferencia határozataihoz a Szovjetunió május 1-jén csatlakozott. Az 1943. augusztus 12-14-i első quebeci konferencián, az október 19-30-i első moszkvai külügyminiszteri konferencián, a november 23-26-i első kairói konferencián, a november 28. és december 1. közötti teheráni konferencián (az antifasiszta koalíció vezetőinek első csúcstalálkozóján), a december 4-7-i második kairói konferencián, az 1944. szeptember 13-16-i második quebeci konferencián, az 1945. február 2-12-i jaltai konferencián, végül az 1945. július 17. és augusztus 2. közötti potsdami konferencián a koalíció vezetői közös döntéseket hoztak a katonai és politikai stratégiáról, illetve a háború utáni rendezés elvi és gyakorlati kérdéseiről.

Nagy-Britannia az 1944. október 9-13-i második moszkvai külügyminiszteri konferencián a Szovjetunióval külön informális egyezséget kötött (ún. "százalékos megállapodás") az angol és a szovjet befolyás arányáról Délkelet-Európában, amelyet azonban a gyakorlatban nem tudott érvényesíteni. Jaltában döntöttek véglegesen a megszállási zónákról a Nagynémet Birodalom volt területén, fogadták el az európai rendezés elveiről szóló Nyilatkozat a felszabadított Európáról című deklarációt, illetve a Szabad Franciaország beemelését a győztes nagyhatalmak közé negyediknek. Potsdamban döntöttek a Külügyminiszterek Tanácsának felállításáról a békeszerződések megkötésének előkészítésére, nemzetközi per lefolytatásáról a háborús főbűnösök ellen (nürnbergi perek), a német ajkú lakosság kitelepítéséről Magyarországról, Lengyelországból és Csehszlovákiából, a fasisztának minősítendő szervezetek betiltásáról, továbbá (Sztálin kihagyásával) az atombomba bevetéséről Japán ellen. Lengyelország eltolásának kérdésében Jaltában és Potsdamban az antifasiszta koalíció nyugati tagjai és a Szovjetunió között súlyos ellentét keletkezett, ami hozzájárult a hidegháború kialakulásához.

Magyarország a német szövetségi rendszerben

Magyarország az Antikomintern Paktumhoz és a Háromhatalmi Egyezményhez egyaránt elsőként csatlakozott. A magyar politikai vezetés reménye szerint ha a Tengelyhatalmak után elsőként léphet az aláírók sorába, akkor a "primus inter pares" (első az egyenlők között) elve alapján azt a helyet foglalhatja el a szövetségi rendszerben Németország (és most Olaszország) mögött, amelyet annak idején Ausztria-Magyarország töltött be a Német Császárság mögött.

Az Antikomintern Paktumhoz való csatlakozás szándékát 1939. január 12-én jelentette be gróf Csáky István külügyminiszter. Másnap budapesti olasz, német és japán követ felszólította a magyar kormányt a belépésre. Csáky pozitív válasza következtében Magyarország tagsága január 13-án kész ténnyé vált, noha a szerződést csak február 24-én írták alá. A magyar vezetés az aláírás fejében politikai támogatást remélt Németországtól Kárpátalja visszafoglalásához. A magyar csatlakozást, amit Olaszország sürgetett, Berlin annak fejében fogadta el, hogy az együtt jár Magyarország kilépésével a Nemzetek Szövetségéből.

A Háromhatalmi Egyezmény aláírásának másnapján Sztójay Döme berlini magyar nagykövet – felhatalmazás nélkül – felajánlotta Magyarország csatlakozását, amit rövid idő múlva már a kormány utasítására ismételt meg. A német vezetés először elutasította a felajánlkozást, mivel úgy vélte, hogy a csatlakozást valamilyen szolgálattal vagy engedménnyel "ki kell érdemelni". Az alkalmat a magyar kormány szeptember 30-i hozzájárulása adta meg a német tancsapatok (valójában az olajmezőket biztosító seregtestek) átvonulásához Romániába. Ezzel Magyarország területe német felvonulási területté vált, ami törést jelentett a magyar fegyveres semlegességi politikában.

Az ezt érzékelő német külügyi vezetés október 12-én tájékoztatta Sztójayt a másik két aláíró hatalom beleegyezéséről a Háromhatalmi Egyezmény megnyitásához, s ígéretet adott, hogy a csatlakozás elsőségét Magyarország számára biztosítják. Gróf Teleki Pál miniszterelnök és Csáky külügyminiszter a csatlakozás feltételeként – sikertelenül – igyekezett elérni, hogy Berlin juttassa kifejezésre a magyar revízió további támogatását. A két magyar politikus 1940. november 20-án Bécsben parafálta a csatlakozási okmányt, amely két részből állt, az egyezmény szövegéből és egy jegyzőkönyvből. Ez utóbbi 2. pontja jogot biztosított, hogy amennyiben a három nagyhatalom magyar érdekeket is érintő kérdéseket tárgyal, akkor bevonják Magyarországot a tanácskozásba. E lehetőség érvényesítésére a gyakorlatban egyetlen alkalommal sem került sor.

Hazánk helyét és szerepét vizsgálva látni kell, hogy a korabeli Magyarországon támogatóra egyetlen politikai csoportosulás sem számíthatott, ha nem ostorozta a nemzetet drasztikusan megcsonkító trianoni békét. Ez még a szociáldemokrácia esetében sem volt másképp. A hatalmon lévő politikai elit a reális erőviszonyokkal számolva látta, hogy Magyarország a nemzetközi közvélemény által ha el nem is fogadott, de méltányolt jogos revíziós érdekeinek nem tud szövetségesek nélkül érvényt szerezni. Pontosabban, a magyar revízió sikerrel csak akkor kecsegtethet, ha szervesen beilleszkedik a versailles-i békerendszer általános revíziójába. Az 1930-as években pedig egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy e folyamatban Németország lesz a meghatározó tényező.

A német szövetségi rendszerhez tartozó államok három csoportra oszthatók. 1944 elejéig Magyarország azon államok csoportjába tartozott, amelyek Németország különböző mértékben alárendelt, ám szuverén szövetségesei voltak, s amelyek önként csatlakoztak. E csoportba sorolható még Finnország, Románia és Bulgária. Magyarország kezdetben, az 1920-as évek közepétől a vesztesek oldalára átsodródó Olaszország szövetségese volt. Az 1930-as évek második felétől – törekedve Itália "atyai" barátságának fenntartására – fokozatosan közeledett Németországhoz. 1943-ra végérvényesen ahhoz csatlakozott (alárendelt) szövetségesként, de nem csatlósként. A magyar csapatokat is önként, nem német kényszer hatására küldték a frontra 1941-ben.

Az 1944. március 19-i német megszállás után Magyarország átkerült azon országok csoportjába, amelyekben ún. ellenőrzéses uralom (Kontrollherrschaft) érvényesült. Ezek formailag még önállóak voltak, ám a német haderő és rendészeti szervek jelenléte erősen (de nem teljesen) korlátozta még meglévő államiságukat. E csoport tagjaként határozható meg a németek által megszállt Dánia, Quisling Norvégiája, Pétain kollaboráns Francia Állama vagy Japán esetében Bao Dai Vietnami Császársága.

A nyilas hatalomátvétel után a Hungarista Munkaállam átkerült abba a csoportba, ahol a német irányítás az élet minden területén direkt módon érvényesült. Ezen országok államisága csak papíron létezett. E kategóriába tartozott Pavelić Horvátországa, Tiso Szlovákiája, a bukott, majd a németek által kiszabadított Mussolini Olasz Szociális Köztársasága, illetve 1943-ig az olasz irányítás alatt álló, Olaszországgal formálisan perszonálunióban lévő Albánia. Ide sorolhatók az ún. Nagy-Ázsiai Térségben Japán által kreált államok, így a Mandzsukuo Császárság vagy a nankingi Kínai Köztársaság. Mindegyikük kitartott Németország (illetve Japán) mellett az összeomlásig, hiszen létükben is függtek az őket létrehozó nagyhatalomtól.

Voltak olyan, a korabeli német vagy olasz térképeken esetenként külön politikai egységként is feltüntetett tartományok, amelyek semmiféle államisággal sem rendelkeztek. Ezeket a nemzetközi jogi alapok sem érintették, s a fenti három csoport egyikébe sem sorolhatók be. Ilyen volt a Nagynémet Birodalomba betagolt Cseh-Morva Protektorátus, a Lengyel Főkormányzóság vagy a Szovjetunió megszállt részein kialakított négy német birodalmi komisszariátus: Ukrajna, Moszkóvia, Kaukázia, Keleti Komisszariátus (Ostland). Ez utóbbi Észtországot, Lettországot, Litvániát, Lengyelország 1939-ben a Szovjetunió által annektált részeit, Fehéroroszországot (Belorussziát) és Oroszország északnyugati körzeteit foglalta magában.

A keleti területek német közigazgatásába egyes helyeken bekapcsolódtak a lakosság látszatönkormányzatai és milíciái (például az ukrán nemzeti partizánok szervezete, az UPA), sőt kialakult egy pszeudo-államszövetség, az Antibolsevista Nemzetek Blokkja. Németország szövetségesei közül a megszállt szovjet területek megszervezésében a legnagyobb szerepet Románia kapta, amely 1941. augusztus 30-án egy német-román egyezményben visszakapta Besszarábiát és Észak-Bukovinát, s annektálta Transznyisztriát. Finnország 1941. december 6-án visszacsatolta az 1939-1940-es szovjet-finn téli háborúban elvesztett területeit. A Magyar Megszálló Erők ellenőrizte ukrán és fehérorosz körzetek közigazgatási főhatalma német kézben maradt.

Szerbia – egyedülállóan – a harmadik és a negyedik csoport között foglalt helyet. Az 1941-ben felosztott Jugoszlávia egyik utódállamaként külön országot képezett, de tényleges államisággal nem bírt. Milan Nedić miniszterelnök helyett teljhatalommal a mindenkori belgrádi német követ irányította, s nem csatlakozott a nemzetközi egyezményekhez sem. Volt ellenben hadserege, amely részt vett a partizánmozgalom elleni háborúban, majd 1944 őszén harcolt az odaérkező szovjet hadsereg ellen, de seregtestei közvetlen német parancsnokság alatt álltak.

A XX. századi világháború lezárása

Az Egyesült Nemzetek, illetve a német szövetségi rendszerhez tartozott Magyarország, Olaszország, Románia, Finnország és Bulgária közötti hadiállapotot nemzetközi jogi szempontból az 1947. február 10-én aláírt párizsi béke zárta le. Kidolgozását a Külügyminiszterek Tanácsa 1945. december 16-26-i moszkvai ülésén határozták el. 1947. szeptember 17-én lépett életbe, a magyar Országgyűlés az 1947:XVIII. törvénycikkel iktatta be. Minden, egymással hadiállapotban állott állam képviselője aláírta.

A párizsi békekonferencia plenáris ülése 1946. október 12-én fogadta el a Magyarországnak szánt béketervezet szövegét, amelyet a Külügyminiszterek Tanácsa novemberben a dunai hajózás rendezésében és gazdasági kérdésekben kis mértékben módosított, így az eredetileg előírni szándékolt kártérítési kötelezettséget a külföldi állampolgárok által a háború során Magyarországon elszenvedett veszteségek vonatkozásában 75%-ról 66,5%-ra mérsékelte.

A békeszerződés bevezetője felsorolja, hogy Magyarország mely állammal és mikor került hadiállapotba. Az okmány 8 rész 42 cikkéből, 6 mellékletből, valamint 2 függelékből áll. I. rész: Magyarország határai; II.: politikai rendelkezések; III.: katonai rendelkezések; IV.: a szövetséges haderők visszavonása; V.: jóvátétel és visszaszolgáltatás; VI.: gazdasági rendelkezések; VII.: a Dunára vonatkozó rendelkezések; VIII.: záró rendelkezések. I. melléklet: Magyarország határai térképeken; II.: katonai és légi kiképzés meghatározása; III.: hadianyagok meghatározása; IV.: különleges rendelkezések bizonyos javak tekintetében; V.: szerződések, elévülések, forgatható értékpapírok; VI.: bírói határozatok. A függelékben kapott helyet az 1945. január 20-án Moszkvában aláírt fegyverszünet és az Atlanti Charta.

A békeszerződés semmisnek nyilvánítva az 1938-1941 közötti területi változásokat, Magyarország határait az 1938. január 1-jei állapotnak megfelelően állította vissza, ám a pozsonyi hídfőt Csehszlovákiához csatolta. Magyarország kötelezettséget vállalt, hogy az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat minden, magyar fennhatóság alá tartozó személynek biztosítja, megszünteti a faji alapon és az antifasiszta tevékenység megtorlására foganatosított intézkedéseket, ilyeneket a jövőben sem hoz, s nem engedélyezi a fasiszta és revizionista szervezetek működését.

A katonai rendelkezések szerint Magyarország 65 ezer fős szárazföldi haderővel rendelkezhet és 5 ezer fős, 90 repülőgéppel felszerelt légierőt tarthat fenn. A béke megtiltotta atomfegyverek, saját meghajtású vagy irányított lövedékek birtoklását, valamint rendelkezett a magyar hadifoglyok hazaszállításáról. Ez utóbbi azonban több mint egy évtized múltán valósult meg…

A 27. cikk elrendelte a zsidókkal szemben hozott hátrányos rendelkezésekkel érintett javak, jogok és érdekek teljes visszaállítását vagy méltányos kártalanítás nyújtását. A 29. cikk lehetőséget biztosított a Szövetséges és Társult Hatalmaknak, hogy területükön kölcsönösség nélkül lefoglaljanak, visszatartsanak, felszámoljanak minden magyar vagyont. Magyarországnak le kellett mondania maga és állampolgárai minden követeléséről. A 38. cikk kimondta a Duna szabad hajózását minden állam számára.

A párizsi béke a magyar nemzetiségek kérdését azon államok belügyének nyilvánította, amelynek területén élnek, noha deklaratíven elismerte az általános emberi szabadságjogokat.

Elvetélt próbálkozások – további csonkítás és megnyomorítás

A magyar békedelegáció, Nagy Ferenc miniszterelnök vezetésével, először 1946. április 9-18. között tárgyalt a béke tervezetéről Moszkvában, de semmit nem tudott elérni azokból a magyar elképzelésekből, amelyeket a miniszterelnök a Nemzetgyűlés május 2-i ülésén többek között így foglalt össze: "A magyar békecélok elsősorban a határainkon kívül élő magyarok (…) megvédésére irányulnak, de (…) magukban foglalják (…) nélkülözhetetlen területi igényeinket is."

A magyar kormány 1946. április 14-én elfogadott hivatalos álláspontja alapján 22 000 km² területi igényt jelentett be Romániával szemben. Mivel a Külügyminiszterek Tanácsa május 7-én az 1937. december 31-i határokat javasolta véglegesíteni, Nagy Ferenc június 15-25. között látogatást tett Washingtonban, Londonban és Párizsban. A brit kormány nem zárkózott el minimális magyar területi igény teljesítésétől, ám az amerikai kormány kijelentette, hogy csak akkor támogatja azt, ha a szovjet kormány is beleegyezik. Moszkva azonban elzárkózott, s tiltakozott a csehszlovák, a jugoszláv és a román kormány is. A magyar vezetés ezt követően 4000 km²-re mérsékelte a Romániával szemben támasztott területi igényt.

A csehszlovák vezetés nem csupán az egykori "kisantantos" szövetsége védelmében tiltakozott. Az 1943. január 12-i casablancai határozat ismeretében tartott egy vele szemben bejelentésre kerülő magyar területi igénytől. Casablancában ugyanis azt mondták ki, hogy érvénytelen minden, Hitler vagy Mussolini közreműködésével létrejött határváltozás, ám ez nem vonatkozik a kétoldalú egyezményekre. Márpedig az 1939. március 30-án megkötött s a Felvidék déli és Kárpátalja délkeleti sávjának magyar birtoklását elismerő határmegállapodás kétoldalú volt, akárcsak az 1940. október 7-i román-bolgár craiovai egyezmény. Ez utóbbit pedig nem helyezték hatályon kívül, s például Várna ezért tartozik ma is Bulgáriához.

A békekonferencia 1946. július 29-én nyílt meg Párizsban. A Magyarországnak szánt béketervezettel foglalkozó Magyar Területi és Politikai Bizottság augusztus 26-i ülésén elutasítottak minden magyar területi igényt. A szeptember 5-i plenáris ülés ezt jóváhagyta, s a tervezetben visszaállította az 1937. december 31-i határokat.

Az ettől vérszemet kapó csehszlovák kormány területi igényt támasztott a Duna déli oldalán lévő ún. pozsonyi hídfőre, amely az 1921. évi trianoni béke alapján magyar felségterület maradt, s javaslatot tett 200 000 magyar kitelepítésére Csehszlovákiából. Gyöngyösi János magyar külügyminiszter válaszában kiemelte: "Ha Csehszlovákia meg akarja tartani azt a területet, amelyen magyarok élnek, akkor tartsa meg az ott élő magyarokat is (…). Ha azonban (…) mindenképpen meg akarna szabadulni a magyar kisebbségtől, akkor a magyar kormánynak ragaszkodnia kell ahhoz az elvhez, hogy a népnek joga van a földhöz, melyen él." A bizottság a kért öt községből hármat (Dunacsún, Oroszvár, Horvátjárfalu) összesen 43 km²-en Csehszlovákiának ítélt, Rajkát és Bezenyét meghagyta Magyarországnak. A kitelepítést illetően további magyar-csehszlovák tárgyalásokat írt elő azzal, hogy ha a párizsi béke életbe lépését követő 6 hónapon belül nem születik megegyezés, akkor Csehszlovákia a Külügyminiszterek Tanácsához fordulhat egy végleges megoldás kidolgozása végett. Az elcsatolt területeken élő magyar lakosság megkérdezése a békekonferencián fel sem merült.

Magyarország gazdasági kötelezettségeinek tervezetét a békekonferencia Balkáni Gazdasági Bizottsága tárgyalta. A szovjet kormány elvetette az amerikai javaslatot a jóvátételi kötelezettség 200 millió dollárra való csökkentéséről, a Bizottság pedig a Németország által Magyarországgal szemben a háború során felhalmozott adósságra, valamint a kihurcolt magyar javak visszaadására vonatkozó magyar igényt.

A békeszerződés megszületett tehát, minden szigora ellenére biztosítva a szuverén és demokratikus fejlődés lehetőségét. Az már más tanulmány lapjaira tartozik, hogy Magyarország sorsa a valóságban miként alakult a sztálini világrendszerben, s ez miként vezetett az 1956-os forradalom és szabadságharc kirobbanásához, amelynek okaként sok minden felsorolható, csak épp a szuverenitás és a demokrácia nem.

Sipos Péter:

A kortársak számára végeláthatatlannak, már-már elviselhetetlenül hosszúnak tűnt az 1939 szeptembere és 1945 augusztusa között eltelt hat "vértől, küszködéstől, könnytől és verejtéktől" oly nyomasztó esztendő. Sohasem volt még a történelemben ilyen kiterjedt, szinte az egész Földet átfogó háború. 61 állam vett részt benne, a Föld lakosságának 80%-a, és mintegy 40 ország területe vált hadszíntérré. Kb. 52 millió ember vesztette életét, ez már túllépi a felfoghatóság és érzékelhetőség határát. Az anyagi károk – ideértve a hadviselés költségeit is – csak csillagászati számmal mérhetők, ha egyáltalán fel lehet mérni őket: kb. 1,5 billió dollárra becsülhetők.

A háború nem csupán területi értelemben fogta át a földgolyót, hanem minden akkor élő ember sorsát egyik pillanatról a másikra megváltoztatta: "…az élet egyszerre kettéhasadt: az, ami most folyt, és az, ami egy pillanattal előbb, a háború előtt volt, mindörökre elkülönült egymástól" – érezték Konsztantyin Szimonov "Élők és holtak" c. regényének hősei, amikor meghallották a végzetes hírt. Az emberek életmódja, felfogása, egymás közötti kapcsolatai gyökeresen átalakultak. Kivételes rendelkezések, parancsok írták elő, mikor mit kell tenniök, új íratlan törvények, viselkedési minták és erkölcsi normák szabályozták életüket. A hadat viselő államok az első világháborúhoz képest összehasonlíthatatlanul átfogóbb, súlyosabb igényeket támasztottak polgáraikkal szemben, és minden emberi, anyagi és erkölcsi erőforrásuk legteljesebb mértékű mozgósítására törekedtek. A fegyveres erőkben szolgálók és a civil lakosság közötti – az amerikai kontinenstől eltekintve – különbség lényegében megszűnt. A polgári népességből a légiháborún és az állandó hadműveleteken kívül sok millió áldozatot szedett a korszerű technológiával végrehajtott népirtás, továbbá a tömeges megtorlás ellenállás, engedetlenség, hűtlenség esetén. Míg az első világháborúban a katonák és a civilek halálozási aránya 75:1 volt, addig a második világháborúban kb. 27 millió katona és kb. 25 millió civil pusztult el – az 1,8:1 arány szinte "kiegyenlítődött". Ez volt a történelem első totális háborúja. A küzdelem teljessége, mindent átfogó jellege feltételezte, hogy végső kimenetelét egyes személyek, egyedi események avagy különleges harceszközök, fegyvernemek, kivételes hírszerzési teljesítmények együttesen döntsék el. A totalitás azt is jelentette, hogy egész társadalmak mérkőztek meg, nem volt olyan anyagi vagy szellemi szférája működésüknek, amely kimaradhatott volna a könyörtelen próbatételből. Az emberek életén, népek nemzetek sorsán kívül az egész emberiség jövője, a haladás és a humánum tovább élése volt a tét. Jóllehet az első világháborúban is jelentkeztek bizonyos ideológiai mozzanatok, a második világháború, Joachim C. Fest német történész szavaival "bizonyos értelemben világméretű polgárháború volt, amely… arról a morálról döntött, amely a jövőben a világot mozgatja".

A fasizmus győzelme leszámolást jelentett volna a szabadság, az egyenlőség és a demokrácia eszményei jegyében a nagy francia forradalom óta elért vívmányokkal és kialakult életvitellel. A világméretű terroruralomtól egyetlen ország sem lehetett volna biztonságban. Winston Churchill angol politikus 1940-ben kifejtette: "A háború egy olyan iszonyatos zsarnokság ellen folyik, amelyet semmi nem múlt felül az emberi bűnök sötét és gyászos listáján."

A faji felsőbbrendűség elvére építő rabszolgaság új korszakában az uralkodó fajhoz nem tartozók számára csak a puszta vegetálás jutott volna osztályrészül, s csak addig, amíg munkaképesek voltak. Heinrich Himmler, Adolf Hitler egyik alvezére, így határozta meg az "új rend" lényegét: "Az a kérdés, hogy más népek bőségben élnek-e vagy éhhalált szenvednek, mint a barmok, engem csak annyiban érdekel, amennyiben szükségünk van rájuk mint szolgákra kultúránk számára."

Az eszmék harca minden eddiginél nagyobb jelentőségűvé tette a lélektani hadviselést. Ebben kiemelkedő szerep jutott az első világháború után, de Európában inkább csak az 1930-as években elterjedt találmánynak, a rádiónak. Az új kommunikációs eszköz addig elképzelhetetlen kiterjedésben és hatásfokkal tette lehetővé a propagandát.

A rádió azonban csupán egy műszaki vívmány volt a sok közül a hadviselés szolgálatában. Valójában technikai-tudományos háború is zajlott. Soha ilyen ütemben nem folyt tudományos kutatás, és példátlanul lerövidült az út a laboratóriumoktól az üzemekig, az eredményeket azonnal hasznosították. A termelési forradalom eredményeként hatalmas gyárak ontották a repülőgépeket, a hajókat, a páncélosokat és egyéb járműveket, hogy biztosítsák a történelem első gépi háborújának anyagi-technikai alapjait.

Más távlatokat és értelmet kapott a háború globális jellege is. Nem egyszerűen több frontról volt szó, mint 1914-1918 között, hanem az euro-afrikai, euro-atlanti régiókban és az eurázsiai térségben, valamint a világóceánon és a levegőben zajló hadműveletek szoros és kölcsönös összefüggéseiről. Roppant méretű haderőket, tömérdek hadianyagot, nyersanyagot, élelmiszert kellett szállítani a világ egymástól távol eső pontjai között. Ezért a győzelem vagy a vereség múlhatott a szárazföldi és a tengeri összeköttetésen, illetve ennek megszakításán.

Az összecsapás méretei szükségessé tették elsőbbségi szempontok meghatározását minden ország számára. A prioritások, "a sorrendiség" kérdése a szövetségi rendszerek működésének teherpróbája volt. Az ún. tengelyhatalmak, Németország, Olaszország és Japán csak a világ tervbe vett felosztásáig jutottak a remélt győzelem után. Hadászati terveiket még az európai fasiszta nagyhatalmak sem egyeztették össze, még kevésbé volt ilyesmiről szó Japánnal. Tehát a világháború a tengelyhatalmak számára a hadszínterek terjedelmére vonatkozott, nem jelentett globális együttműködést.

Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió – különösen 1943-tól – már nem külön-külön háborúkat vívtak, hanem egyeztették stratégiai terveiket. Oly közel jutottak az egységes küzdelemhez, ahogyan ez az eltérő angolszász-szovjet, illetve angol-amerikai más érdekek miatt egyáltalán lehetséges volt.

A világméretű összefüggésekből következően az egyes hadszíntereknek nem tulajdonítható abszolút, az egész háborúra érvényes fontossági sorrend. A fasiszta szövetség legnagyobb erejét jelentő Németország elleni küzdelem fő terheit a Szovjetunió viselte. A német hadsereg katonai és hadianyag-veszteségeinek kétharmadát a keleti fronton szenvedte el. Egyetlen front fejleményei azonban önmagukban nem döntötték el a háborút. Az észak-afrikai, a közel- és távol-keleti, majd a dél- és nyugat-európai hadszínterek, a tengeri és a légiháború, amelyek terheit az angolszászok viselték, erőik megosztására kényszerítették a tengelyt, feltartóztatták előretörését fontos stratégiai pontok, új nyersanyagbázisok felé, s végül felmorzsolták tartalékait, amit egyébként a Szovjetunió ellen vetett volna be.

Varga Éva:

A második világháború vérzivataros hat esztendeje szerte a világon több mint 50 millió katonai és polgári személy életét követelte, hadifogságba Európában 20-22 millió katona és civil személy került. A történelem eddigi legnagyobb katasztrófáját jelentő háborúban való magyar részvételről már könyvtárnyi irodalom jelent meg, de még mindig sok a homályos pont, amelyeket elhallgatunk, esetleg félremagyarázunk. A XX. századi magyar-szovjet kapcsolatok kutatása terén a rendszerváltás óta a korábbi ideológiai megkötésektől mentesen folynak a tudományos feltárások, összegzések, ugyanakkor a két ország kapcsolatrendszerében a mai napig szép számban találhatunk "fehér foltokat". Ezek közül az egyik – talán legfájóbb – problematika a hadifogolykérdés, hiszen kevés olyan magyar és orosz család létezik, akinek valamilyen hozzátartozóját ne érintették volna a második világháborús események. A 20. század második világégése során Magyarország lakossághoz viszonyított embervesztesége a negyedik legnagyobb a világon, Lengyelország, a Szovjetunió és Németország mögött.

Közismert tény, hogy a második világháborúban elpusztult, fogságba esett katonákat a pártállami korszakban sokáig említeni sem volt szabad, a kérdéskör a történeti szakirodalomban is nemkívánatos téma lett, emiatt valós adatokkal számoló veszteségkutatás sem folyt. Ez az állapot az elmúlt évtized alatt gyökeresen megváltozott, számos tudományos publikáció látott napvilágot, rendkívül gyorsan gazdagodik a memoárirodalom, sorra jelennek meg a korabeli naplójegyzetek és a visszaemlékezések. Az elmúlt időszakban – részben az egykori szovjet levéltárak megnyitásának köszönhetően – Oroszországban is érzékelhető a Nagy Honvédő Háborúhoz és a hadifogoly-problematikához való hozzáállás változása. Új szemléletmódot tükröző publikációk, köztük forráskiadványok is jelennek meg, egyre gyakoribbak e témában a tudományos rendezvények, konferenciák, kiállítások. A megjelent művek közül rendkívül fontos kiemelni a Rosarhiv és a Volgográdi Egyetem XX. századi Gazdaságtörténeti Tudományos Kutató Intézete irányításával a "Hadifoglyok a Szovjetunióban. 1939-1956" elindított forráskiadvány-sorozatot, melyből 2000 és 2004 között már 3 vaskos kötet látott napvilágot.¹ A kiadványsorozat az Oroszországi Állami Katonai Levéltárban (RGVA), az Oroszországi Föderáció Állami Levéltárában (GA RF) és az Oroszországi Állami Társadalom- és Politikatörténeti Levéltárban (RAGSZPI) őrzött, a hadifogolykérdésben illetékes állami szervek iratanyagát emeli be a tudományos kutatásba. Az Oroszországi Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézete pedig 1996-ban indított el egy monumentális kiadványsorozatot a Nagy Honvédő Háborúról, amelyből 1996-tól napjainkig több mint húsz kötet látott napvilágot. A szintén levéltári forrásokra épülő, többek között a – külföldiek által ma sem igazán kutatható – podolszki katonai irattár anyagából is válogató kiadvány három kötetben foglalkozik a Szovjetunióba került hadifoglyok sorsával.²

Ugyanakkor a Magyarországon a témakörben eddig napvilágot látott publikációk között szinte alig akad olyan, amely közvetlenül oroszországi levéltári forrásokra is támaszkodna. Külön problémát okoz, hogy folyamatosan összemosódik a Gulagra és a hadifogságba kerültek sorsa, holott az egykori Szovjetunióban – a Belügyminisztérium (MVD) keretén – belül két teljesen különálló szerv intézte az elítéltek és a hadifoglyok ügyeit.

A moszkvai Oroszországi Állami Katonai Levéltárban – a zsákmányolt dokumentumok mellett – az egykori Különleges Archívum gyűjteményében található – az 1939-1960 között működött – GUPVI NKVD/MVD (Glavnoje upravlenyije vojennoplennih i intyernyirovannih – a Szovjetunió Belügyminisztériumának a hadifoglyok és internáltak ügyeinek intézésére alakult főhatósága) hatalmas mennyiségű iratanyaga (mintegy 3,8 millió őrzési egység). Ez az iratkomplexum a második világháború hadifogolykérdésének tudományos kutatása terén gazdag, eddig ismeretlen információkat tartalmaz, amelyek feltárása magyar részről az elmúlt években kezdődött meg.

A Szovjetunió nem vett részt 1929-ben, Genfben a hadifoglyok jogállásának szabályozása céljából a nemzetközi vöröskereszt által összehívott értekezleten, és nem is fogadta el az ún. Genfi konvenciót. Csupán a sebesült és beteg hadifoglyokról szóló rendelkezéseket ismerte el és léptette életbe 1932-ben. A komplex kérdéskört saját, belső törvényhozásán belül kívánta rendezni, ezért 1931-ben a SZU Központi Végrehajtó Bizottsága (CIK) és a Népbiztosok Tanácsa (SZNK) külön rendeletet alkotott a hadifoglyok helyzetéről. A Szovjetunió megtámadása után ezt a rendeletet felülvizsgálták, módosították, és már 1941. július 1-jén megjelent a Szovjetunió Népbiztosok Tanácsának 1798-800c számú rendelete a hadifoglyokról, amely a háború alatt és után is hatályos volt.

A második világháború következtében az NKVD (1946. március 1-jétől MVD) felügyelete alatt álló lágerekbe mintegy 4 millió német, japán, magyar, osztrák, román, olasz, finn és egyéb nemzetiségű hadifogoly került. 1946-ban a külföldi hadifoglyok és internáltak 267 főtáborban és 2112 mellérendelt táborrészlegben, valamint 392 speciális munkabrigádban és 178 speciális kórházban voltak elhelyezve, gyakorlatilag szétszórva a Szovjetunió teljes területén. Nem működtek nemzetiségek szerint elkülönített lágerek, ezt bizonyítja az a korabeli dokumentumok alapján általunk összeállított lágerjegyzék, mely szerint 181 lágerben és 35 lágerrészlegben voltak elhelyezve 1941-1955 között a magyar hadifoglyok. A szovjet vezetésnek szándékában állt elkülöníteni bizonyos nagyobb létszámot kitevő nemzetiségeket, elsősorban a hatékonyabb antifasiszta és propagandatevékenység fokozása érdekében, de ez a törekvés csak részben és későn, 1948-ban valósult meg. (Erre az időszakra a legtöbb magyar hadifogolyt a 62-es számú kijevi lágerbe szállították.)

A hadifoglyok számát illetően, a német és japán hadifoglyok után a harmadik helyen a magyar hadifoglyok száma szerepel.

Egy 1945. november 2-án kelt kimutatás szerint 1941-1945 között szovjet hadifogságba esett: 3 729 304 fő. Ebből 3 120 944 fő a Németországgal vívott háború során, 608 360 fő a Japánnal vívott háború során. A német hadsereg állományából 2 293 269 fő került fogságba, a magyar hadsereg állományából 541 530 fő. (Ebből: 537 532 fő magyar, 3998 fő zsidó.)³

Egy későbbi, 1949. január 26-án készült kimutatás az alábbi adatokat tartalmazza a magyar hadifoglyokra vonatkozóan: Fogságba került: 526 604 fő, ebből repatriálva lett (hazaszállíttatott) 418 782 fő. Hadifogságban meghalt: 51 005 fő. Gulagnak átadva: 14 fő, katonai bíróság által elítélve: 70 fő, börtönbe került: 510 fő. 1949. január 1-jén még fogságban található: 8021 fő.⁴

A repatriált magyar hadifoglyok számára vonatkozóan egy másik jelentésben 419 523 fő szerepel.⁵

A szovjet forrásokban fellelhető kisebb eltéréseknek – a bürokrácia pontatlanságán kívül – több oka is van. A hadifoglyok többszöri ellenőrzésen, adatfelvételen estek keresztül, sok esetben tolmács segítsége nélkül, és nem kis gondot okozott a nyelvismeret hiánya. Elképzelhető, hogy nem mindig értették az eléggé terjedelmes orosz nyelvű kérdőív bizonyos pontjait. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a történeti Magyarország területéről érkeztek a foglyok, és voltak esetek, amikor a nemzetiségét jelölte meg, emiatt esetleg a statisztikai kimutatásokban pl. a románok közé sorolták az illetőt.

A szovjet statisztikai nyilvántartásokban a hadifoglyok létszámától általában külön futott az internáltak létszámának nyilvántartása. Az 1953. április 23-án készített kimutatás szerint a Szovjetunió területére 178 630 fő internált polgári személy került, akik 199 munkabrigádban dolgoztak.⁶ A részletes nyilvántartásokban 24 443 fő magyar internált szerepel: (ebből férfi: 15 344, nő: 9109).

Az eddigi kutatásaink tapasztalatai alapján kijelenthetjük, hogy a hadifoglyok létszámába belekerültek olyan elhurcolt személyek is, akik sohasem szolgáltak a magyar hadseregben. A foglyokról készített személyi kartotékot vizsgálva, találhatunk a hadifoglyok közé besorolt polgári személyeket is. Ugyanakkor az eddig átnézett lágerek iratai alapján bizton állítható, hogy hadifogolylágerekbe csak férfiak kerültek, az elhurcolt nők és gyermekek az internáltak és a munkabrigádok részére működtetett lágerekben külön kerültek elhelyezésre.

2005 tavaszán az Oroszországban megrendezésre kerülő Magyar Évad keretén belül – a 60. évforduló alkalmából – az Oroszországi Állami Katonai Levéltár és a moszkvai magyar Levéltári Intézet együttműködésének eredményeként jelenik meg Moszkvában a magyar hadifoglyokra vonatkozó forráskiadvány.⁷ A kötetben szereplő 150 dokumentum és közel 100 illusztráció nagy része először kerül publikálásra, és bizonyos levéltári iratok minősítését a kiadvány megjelentetése érdekében oldották fel.

A téma vonatkozásában további alapos kutatásokra van szükség, megközelítően végleges számokat csak az egykori szovjet és magyar források teljes körű feltárása és összevetése során kaphatunk.

Jegyzetek

¹ Vojennoplennije v SZSZSZR.. 1939-1956. Dokumenti i matyeriali. Összeállította: M. M. Zagorulko, Sz. G. Szidorov, T. V. Carevszkaja. Szerk.: M. M. Zagorulko. Moszkva, Golosz, 2000. A szerkesztők az első kötetbe a felsőbb törvényhozási és végrehajtó szervek előkészítő és normatív dokumentumait válogatták össze, különös tekintettel az NKVD/MVD-iratokra.

Vojennoplennije v Sztalingragye. 1943-1954. Dokumenti i matyeriali. 2 k. Szerk.: M. M. Zagorulko, Volgograd, Goszudarsztvennoje ucsrezsgyenyije "Izdatyel", 2003, 1160 o. A kötet összeállítói: M. M. Zagorulko, K. K. Mironova, L. A. Pilova, Sz. G. Szidorov, N. Sz. Tarhova, E. M. Cunajeva. A második kötet levéltári dokumentumai a sztálingrádi területi hadifogolyszervek létrehozása és fejlődése mellett bemutatják azt is, milyen szerepet játszottak a hadifoglyok Sztálingrád újjáépítésében és a terület gazdasági életének fellendítésében.

Glavnoje upravlenyije po gyelam vojennoplennih i intyernyirovannih NKVD-MVD SZSZSZR. 1941-1952: Otcsetno-informacionnije dokumenti i matyeriali 4. k., Összeállította: M. M. Zagorulko, K. K. Mironova, L. A. Pilova, Sz. G. Szidorov, N. Sz. Tarhova, E. M. Cunajeva. Szerk. M. M. Zagorulko, Volgograd, Volgogradszkoje naucsnoje izdatyelsztvo, 2004, 1118 o. A 4. kötetben szereplő mind a 144 dokumentum először kerül publikálásra, és az MVD GUPVI részlegének fennállása alatti legfontosabb átfogó beszámolókat, jelentéseket tartalmazza.

Vojennoplennije o Sztalingragye i o perezsitom. III. k. A 3. kötet már nyomdában van, és a sztálingrádi területen létesített lágerek német nemzetiségű hadifoglyainak az antifasiszta mozgalom keretén belül folytatott kulturális tevékenységét mutatja be.

Az 5. – két könyvből álló – köteten most dolgoznak a szerkesztők. A GUPVI regionális szerveinek jelentései, lágerparancsnokok beszámolói kerülnek publikálásra.

² Russzkij arhiv: Velikaja Otyecsesztvannaja. Inosztrannije vojennoplennije vtoroj mirovoj vojni v SZZSZR. 24 k., Moszkva, Terra, 1996, 560 o.Russzkij arhiv: Velikaja Otyecsesztvannaja. Nyemeckije vojennoplennije v SZSZSZR. 1941-1955 gg. 24 k., (13-2), Moszkva, Terra, 1999, 560 o.

³ RGVA. F. 1p.. Op. 01е. D. 39. 20-21. o. I. A. Petrov altábornagy, a GUPVI helyettes vezetője által készített kimutatás.

⁴ RGVA. F. 1e.. Op. 01. D. 46. 212-215. o. A GUPVI 1. osztályának kimutatása a volt európai és japán hadseregek hadifoglyainak mozgásáról.

⁵ RGVA. F. 1p.. Op. 14. D. 32. 188-190. o. GUPVI-kimutatás a volt nyugati hadseregek hadifoglyainak 1944-1950. január 1-jéig történő repatriálásáról.

⁶ RGVA. F. 1p.. Op. 3g. D. 9. 1-30. o. Jegyzék az ORB (különleges munkabrigádok) elhelyezkedéséről, létszámáról 1945. június 1-je és 1950. január 1-je között.

⁷ Vengerszkije vojennoplennije v SZSZSZR. Dokumenti 1941-1953 gg. A kötet a ROSZPEN Kiadó gondozásában jelenik meg.

Konok Péter:

– Nincs értelme – nevetett Alice -, a lehetetlent nem hiheti el az ember!- Szerintem nincs elég gyakorlatod – mondta a Királynő. – Én a te korodban naponta félórán át csak ezt gyakoroltam. Volt úgy, hogy már reggeli előtt hat lehetetlen dolgot elhittem. (Lewis Carroll: Alice Tükörországban)

Eredetileg nem szándékoztam írni erről a témáról – a felkérés dacára sem tartom magamat a téma avatott kutatójának, Auschwitzról töprengeni nem szeretek, a háborús filmeket kikapcsolom, nem érdekel, hogy menti meg Ryan közlegényt az Egyesült Államok… lelki egyensúlyom billenékeny, gyerek az iskolába el, ő is zaklatott, cipeli dögnehéz táskájában a tudományt meg a körözöttes kenyeret, a hó szemetel, Xanax, kávé, cigaretta, azután vissza az ágyba, jó reggelt, Kelet-Európa…! Sajnos azonban mazochisztikus szertartásom a kávé mellé a Reggeli Krónika fogyasztása, napirenden az auschwitzi évforduló, sebaj, Gyurcsány ígéri, megvéd, a gyereket nemkülönben – Rebekának hívják szegényt, jósolták sokan, baja lesz még ebből… -, Szájer viszont már egész Európát védené a vörös csillagtól is. Frappáns időzítés ez, láthatja bárki, igazi hungarikummal törni be az európai ideológia piacára. Pont ma, pont mi (ők). A felszín fecseg, hallgatja a mély. Jó, mégis, juszt is írok.

A világháborúról rengeteget lehet gondolkodni, átértelmezni, feldolgozni, bemutatni. Az én szolgáltatómnál három tévécsatorna ontja a nap huszonnégy órájában a "dokumentum"-filmeket, besuvasztva két gyilkos krokodil és egy számítógépen szimulált kéjgyilkosság közé Dönitz eltűnt tengeralattjáróját, Hitler kutyáját, Sztálin pipáját, D-dayt, D-dayt minden mennyiségben. Kínálat van, kereslet is nyilván. Az egykor valós horror önmaga puszta jelzésévé válik, a szenvedés metaforikussá szelídül. A második világháború kétségkívül piackonform.

Nincs, nem is lehet ma olyan politikai áramlat, amely ne viszonyulna valamilyen módon a fasizmushoz, következésképpen a világháborúhoz. Nyugaton – itt, Kelet-Nyugaton is – éppen ez az egyik határvonal "szalonképes" és "szalonképtelen" politizálás között, bár a distinkció, láthatjuk sokszor, igen rugalmas. Az ábrázolás markánsan fekete-fehér, a csúsztatások sokkal inkább az értelmezésekben bukkannak elő. Ne foglalkozzunk most azokkal, akik a "fekete" oldalt próbálják önmagában kifehéríteni: ami a mai történetírásból – az ideológiacsinálás e fontos műhelyéből – nagyrészt (tisztelet a kivételeknek: vannak azért, szerencsére) kikopott, az sokkal inkább az általános, strukturális okok és tényezők feltérképezése, az ellentétek és azonosságok dialektikájának megragadása. Bár a történettudomány úgy általában régen túllépett már a romantikus freskók felvázolásának tizenkilencedik századi módszerein, a fasizmus, a Holokauszt vagy éppen a világháború tekintetében mintha elbátortalanodna, visszaesne gyermekkori szokásaiba. Orrát túrja, gagyog s ragyog.

Véleményem szerint képtelenek leszünk megérteni a fasizmust, ha valamiféle páratlan, elszigetelt történelmi jelenségnek tekintjük, kollektív őrületnek ábrázoljuk. Méreteiben kétségkívül példátlan iszonyatot hozott az emberiségre, de a rémségek Everestje nem csupán maga a hegycsúcs, hanem széles sziklaalapzaton nyugszik. A fasizmus valójában ugyanannak a társadalmi rendnek egy szélsőséges változata, mint a szövetségesek "demokráciája": fasizmus és tőke, ugye, jegyesek. Ha a fasizmus – és ezt sokan vallják – a kapitalizmus válságának terméke, akkor jó szívvel nem állíthatjuk, hogy egyedi jelenségről van szó. A kapitalizmus alapjaiban nem változott azóta sem, és minden ellenkező híreszteléssel szemben továbbra is produkál válságokat, immanensen és elkerülhetetlenül. Az egykor szentírásként vallott, manapság végképp elvetett dimitrovi meghatározás nem pontos ugyan, de nem is teljesen helytelen. A tőkeviszony mindennapi, demokratikus diktatúrája adott körülmények között nyílt, terrorisztikus diktatúrákba csaphat át – végül is mi más a fasizmus lényege? Még a történelmileg létezett fasizmusoknak is voltak sajátos megkülönböztető jegyei: sokban különbözött az olasz fasizmus a nácizmustól, Franco Horthytól, Salazar Pinochettől… Jelentős különbségeket találunk a "másik oldalon" is; a legszembeötlőbb különbség természetesen a Szovjetunió és többi szövetségese között érezhető. Manapság egyre divatosabb viszont a szovjetek és a nácik azonosságát hangsúlyozni – így értelmezendő Szájer József szimbolikusan ostoba gesztusa is -, vagyis az az igyekezet, hogy a fasizmus feltételezett egyediségét valamilyen módon a "diktatúrák" és a "demokráciák" közötti totális antagonizmussá kerekítsük. Ez a törekvés azonban mélyen történelmietlen: a fennen hangoztatott "azonosságok" mellett különbségekben sincs hiány, ráadásul hasonlóságokat és eltéréseket éppilyen arányban találhatnánk a nyugati demokráciák és a Szovjetunió, vagy éppen – párhuzamokat talán még nagyobb arányban – a Nyugat és a náci Németország között. Hogy mi volt a Szovjetunió, arról rengeteget lehetne és kell is vitatkozni (csak utalnék az e lap hasábjain folyt legutóbbi vitákra), de egyvalami biztos: nem volt "kommunista ország" (ami önmagában is contradictio in adiecto). Szerintem minden további nélkül államkapitalista rendszernek tekinthetjük (ami viszont természetesen tautológia), vagyis egy olyan világméretű társadalmi rendszer, a kapitalizmus egy sajátos verziójának (Ana Bazac igen szemléletesen "izotópnak" nevezte), amelybe mind világháborús szövetségesei, mind pedig ellenségei egyaránt beletartoztak, ám a Szovjetunió sok tekintetben "különleges izotóp" volt.

Ezek az "izotópok" heves reakciókba bonyolódtak egymással. A második világháború alapvetően nem ideológiák, még kevésbé "civilizációk" közötti összecsapás volt, hanem olyan klasszikus érdekharc, amely számos sajátos elemet is hordozott. A háborút megelőző évek egyik legfontosabb problémája az volt, hogy a hárompólusú leosztásban milyen aktuális szövetségek köttetnek. Mind a nyugati "demokráciákban", mind a Szovjetunióban, de a fasiszta országokban is sokan úgy vélték, hogy a logikus megoldás a nyugati-fasiszta koalíció lenne a "bolsevik fenyegetéssel" szemben. Ideológiailag valóban ez tűnhetett a legvalószínűbbnek: ebből a szempontból a Szovjetunió forradalmi retorikája, de egész társadalmi-gazdasági berendezkedése sokkal inkább eltért a másik két tömbtől, mint azok egymástól. Gyakorlati szinten azonban a fasiszták ad absurdum kapitalizmusa sokkal rombolóbb volt a kapitalista világrendszer egészére nézve (hogy az "emberiségről" most ne is beszéljünk), mint a szovjetek ellentmondásos (anti)kapitalizmusa. A fasizmus és a bolsevizmus koalíciója ugyanakkor meglehetősen valószínűtlen lett volna: közös érdekeik lényegében nem voltak, a két rendszer minden szempontból kizárta egymást. Köztudott, hogy Sztálin lényegében végigkönyörögte az összes nyugati hatalmat, és csupán az egyértelmű és mindenirányú elutasítás hatására kötötte meg a Molotov-Ribbentrop-paktumot – hiszen lényegében ő is egy, a Szovjetunió elleni közös nyugati-fasiszta offenzíva rémét látta kirajzolódni. A nyugati országok tulajdonképpen helyesen látták, hogy míg a bolsevizmus és a fasizmus ab ovo halálos ellenségei egymásnak, addig köztük és a fasizmus között csupán hagyományos érdekellentétek vannak. Amit nem vettek számításba, az a német (és részben az olasz) fasizmus féktelen imperializmusa volt; ez az imperializmus olyan ideológiai legitimációt szült, amely önálló erővé válva végül már az összkapitalizmus működését veszélyeztette: a háborút végül a németek robbantották ki, a nyugati diplomácia az utolsó pillanatig példátlan engedmények és megalázkodások sorozatával igyekezett elodázni azt. A tőke fasiszta irracionalitása kovácsolta össze a nyugati "demokráciák" és a Szovjetunió furcsa koalícióját. Más lehetőség egyszerűen nem maradt.

Kétségtelen, hogy az egymás ellen forduló "izotópok" mindegyike saját túléléséért harcolt; volt azonban egy magasabb absztrakciós szint, a kapitalizmus mint olyan fennmaradása, amely valamilyen szinten mindegyiküknek vitális érdeke volt: egy valóban forradalmi átalakulás (amely egyébként, szemben az első világháború végének időszakával, a második világháború során és azt követően sem került napirendre) egyik blokknak sem állt érdekében. Ebben a harcban tulajdonképpen az összes rendszer állt az "emberiséggel" (ha bátrabb és naivabb lennék, azt írnám: a proletariátussal) szemben. És éppen ez az a rétege a valóságnak, amelyet sem az ideológusok, sem a történészek, de általában véve is igen kevesen méltatnak figyelemre manapság. A konkrét vérengzések, csaták és lágerek, az iszonyat gyakorlata és mechanikája jól feltérképezett, és rengetegen kutatják továbbra is. Erre szükség van; felejteni nem szabad. Természetes, hogy felmerül a felelősség kérdése, és az sem meglepő, hogy erre különféle válaszok születnek. Kétségtelenül vizsgálni kell a személyi felelősségeket és kiterjesztésüket, az egyes szervezetek, struktúrák, államok felelősségét is. De álságos dolog lenne itt megállni. Egy magasabb szinten megkerülhetetlen a tőkés termelés, a kapitalizmus felelősségének megállapítása, ahol "demokrácia" és "diktatúra" csupán átmeneti és esetleges formák, amelyek az adott körülmények között kisebb-nagyobb – vagy éppen katasztrofális – zökkenőkkel átcsúszhatnak egymásba úgy, hogy a termelés maga alapjában érintetlen marad. (Németország bő negyedszázad alatt mindent produkált: [véresen levert] proletárforradalmat, demokráciát, fasizmust, háborút, ismét demokráciát… ám Marx szavaival a pénz mindvégig zavartalanul pénzt fialt…)

Ám ha a Szovjetuniót és a fasizmust egyaránt "diktatúraként" határozzuk meg, lényegében nem sokat mondtunk. A köztük lévő alapvető ideológiai különbségek (az osztályelmélet és a fajelmélet nem hogy rokonok lennének, de kölcsönösen kizárják egymást) a két "izotóp" alapvető strukturális különbségeinek eredményei. A náci Németország a klasszikus paternalista kapitalizmus egy torz mutációjának tekinthető, és nem volt államkapitalista rendszer. A Szovjetunióban pedig – ellentétben a nyugati országokkal – semmi esély sem volt a fasizmusba való átmenetre. Ehhez előbb fel kellett volna számolni az államtulajdonosi struktúrákat és visszaállítani a klasszikus kapitalista magántulajdont: az "elárult forradalom" országában csupán egy komplett ellenforradalom következetes végrehajtása után lett volna lehetőség a fasizmussal való azonosulásra. Ez az adott történelmi helyzetben lehetetlen és értelmetlen lett volna, ilyen igények komolyan fel sem merültek. A fasiszta mutáció minden esetben egy megrendült piacgazdaságban gyökerezik; létrejöttében éppúgy szerepe van a válság meghaladására tett kétségbeesett kísérleteknek, mint a forradalmi átalakulástól való félelemnek. Az ellenforradalmiság a fasizmus (minden fasizmus) alapvető vonása, sőt a "fasiszta forradalmiság" záloga saját hirdetőinek szemében is éppen ez a manifeszt ellenforradalmiság. Csupán látszólag paradox, hogy a Szovjetuniónak előbb demokratizálódnia kellett volna ahhoz, hogy utána fasizálódhasson: ma persze már minden lehetősége megvan erre…

A Szovjetunió "rémtetteinek" hangsúlyozása manapság általánossá vált, de ez sajnálatosan nem egy univerzalisztikusabb szemlélet jele, hanem nemegyszer a fasizmus mentegetésére tett kísérlet (persze az "objektivitás" jegyében), de sokkal inkább a "diktatúrák" és a "demokráciák" közötti azonosságok tagadása, a "kétfajta diktatúra" elfogadhatatlan azonosítására és egy idealizált demokrácia mítoszának megteremtésére irányuló igyekezet. Az eredeti fekete-fehér leosztás megmarad, csupán a szovjetek "átcsúsznak" a fekete oldalra. Ezáltal persze maga a fasizmus is relatívvá válik: a "bolsevik fenyegetéssel" szemben némileg még jogosultnak (vagy legalábbis: részben igazolhatónak, Nolte és követői szerint "válasznak") is tekinthető, míg ugyanez a fasizmus Nyugat felé teljesen elítélendő. Mindez a képmutatás meghozza gyümölcsét: ma a magyar kisiskolások közül sokan úgy tudják, hogy a második világháborúban a magyarok az amerikaiak oldalán harcoltak az oroszok és a németek ellen…

A történetírásban is igen kevés figyelmet kapnak azok a kapcsolatok, amelyek a világháborúban ellenségesen szemben álló struktúrák között fennálltak. Kevés szó esik a nyugati szövetségesek cseppet sem szívderítő tevékenységéről: Drezda bombázásáról, a Holokauszt figyelmen kívül hagyásáról, a nagy konszernek között mindvégig fennálló, a frontvonalakon átívelő kapcsolatokról – business as usual – akár a stratégiai nyersanyagok tekintetében is… a sor hosszan folytatható lenne. Ezeket, ha egyáltalán szóba kerülnek, a "háborús szükségszerűség kényszerének" tekintik, vagyis kénytelen racionalitásukat hangsúlyozzák, hiszen ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Ezzel szemben a fasizmus rémtetteit – és újabban a szovjetekéit – irracionálisnak ábrázolják, kivetve őket a józan ész (vagyis a kapitalista rendszer) kereteiből. Tőkés frakciók érdekharca így a ráció és az őrület apokaliptikus küzdelmévé nemesül, ami persze mindenre igazolást, felmentést kínál. Pedig a fasizmus csupán azt mutatja, hogy a tőke racionalitása az ember szempontjából mélységesen irracionális, hogy az érték értékesülése tökéletesen megfér az emberiség katasztrófájával, hogy emberek millióinak likvidálása rokon az emberek milliárdjainak kizsákmányolásával, az emberi élet kioltása csupán hátborzongatóan logikus folytatása az emberi élet fokozatos elrablásának: "a háborúban ontják, a békében szívják a vérünket" – fogalmazták meg kurdisztáni felkelők az 1990-es évek elején.

Az 1945 óta eltelt hat évtizedben a régi történet folytatódott: a béke csupán a háború folytatása volt, más eszközökkel. Méreteiben nem ismétlődött meg a Holokauszt iszonyata. Módszereiben igen; az egy nagy mészárlást sok kisebb helyettesítette. A "béke" szimbolikusan Hiroshimával vette kezdetét. És még a fasizmust sem sikerült kiirtani. Olyannyira nem, hogy újra és újra visszaköszön "mérvadónak" tekintett "demokratikus" politikai erők eszközkészletéből is. Hiszen televénye, a kapitalista társadalom köszöni, viszonylag jól van.

Eszmélet

60 éve ért véget a második világháború

Társadalomkritikai és kulturális folyóirat // A quarterly journal for social critique and culture

Kapcsolódó cikkek

Társadalomkritikai és kulturális folyóirat // A quarterly journal for social critique and culture