A gyerekmunka problémáját nem lehet megoldani akkor, ha elválasztjuk a gyerekmunka "speciális" kérdését az általában vett kizsákmányolástól. Ezzel a felelősséget arra a világrendszerre hárítjuk, amely a kizsákmányolás ezen és más szélsőséges módjait túlságosan gyakorivá tesz.

Június 16-án Clinton elnök a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (International Labour Organization – ILO) genfi ülésén kijelentette, hogy “el kell törölnünk a föld színéről a kizsákmányoló gyermekmunka legkegyetlenebb formáit. A globális gazdaságnak végre emberi arcot kell kapnia, és a dolgozó embereknek részesülniük kell annak sikerében.”

Két nappal később az ILO véglegesítette a “gyerekmunka legrosszabb formáiról” szóló új egyezményt, azt, amellyel kapcsolatban az amerikai elnök ígéretet tett, hogy segíti kongresszusi elfogadását. Az egyezménynek nem a világszerte 250 millió főt számláló gyerekmunkás a tárgya (a 15 évnél fiatalabbak), hanem “a [gyerek] rabszolgaság minden formája, kikényszerített vagy kötelező munka, adósságszolgálat és embertelen körülmények között végzett munka”, gyerek prostitúció és gyerekek alkalmazása a kábítószer-kereskedelemben.

Clinton szerényebb célokat kitűző kijelentése a gyerekmunkának csak a “legrosszabb formáiról” úgy hangzik, mintha kódolva közölné, az Egyesült Államok nem ellenzi magát a gyakorlatot, csak annak az ILO-egyezményben szereplő “legrosszabb fajtáit”. Nem tesz ígéretet a gyerekmunka eltörlésére, csak a helyzet javítására.

Azonban az egyáltalán nem biztos, hogy az Egyesült Államok kormányának politikája, egészét tekintve, még ennyit is elérne. Júniusban Clinton aláírt egy rendeletet, amely megtiltja, hogy az amerikai kormány olyan árut vásároljon, amelyet a “legrosszabb fajta” gyerekmunkával készítettek. Mexikó és a Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organization – WTO) tagjai azonban kivételt képeznek.

Vagy vegyük Banglades példáját, ahol a munkaerő 20%-a (kb. 6,5 millió munkás) gyerek. 1994-ben a Bangladesi Ruhagyártók és Exportőrök Egyesülete az amerikai nyomásra beleegyezett, hogy gyáraiban eltörli a gyerekmunkát. A nyomás fokozódott, miután az NBC Dateline című műsorában bemutatta a rabszolgaság modern fajtáit Dél-Ázsiában, beleértve a gyerekmunkát is. Ezután fiatal gyerekek ezrei hagyták el az üzemeket, de nem volt semmilyen szociális háló, amely segített volna rajtuk. Az amerikai kormány ekkor nyomást gyakorolt a bangladesi ruhaipari egyesületre, hogy vonja vissza döntését. 1995. júliusában az egyesület és az Egyesült Államok aláírtak egy jegyzőkönyvet, amelyben a munkáltatók beleegyeznek, hogy megtartják a gyerekmunkásokat és iskolákat hoznak nekik létre, de nem foglalkoztatják őket többé. Időközben az Egyesült Államok és a Nemzetközi Valutaalap (IMF), amely a kormányoknak nyújtott rövid távú hiteleket ellenőrzi, rákényszerítette a bangladesi kormányt, hogy csökkentse egészségügyi és oktatási kiadásait.

Lehet, hogy az Egyesült Államok hivatalosan ellenzi a gyerekmunkát, de azzal, hogy takarékossági intézkedéseket sürget (különösen az alapvető szükségletek kielégítése területén, amely az új globális gazdaság kulcsfontosságú terepe), csak még biztosabban a műhelyekhez és a földekhez köti a gyerekeket. És azzal, hogy néhány gyereket kiemelnek “megmentésük” érdekében, az Egyesült Államok és a gyerekmunka ellenzői implicit módon azt állítják, hogy a gyerekek szüleinek reménytelen szegénysége elfogadható.

A szabályozás szándékairól

A gyerekmunkával szembeni különleges viszolygást a történelem során a viktoriánus Angliában ellene indított kampányok táplálták. Az angol gyerekek nagy számban dolgoztak a gyárakban, míg indiai gyerekek az angol tulajdonú bombay-i bányákban dolgoztak. Az állami intézkedések jó eszköznek bizonyultak arra, hogy megakadályozzák – ahogy Karl Marx írta – “a gyerekek vérének tőkévé kovácsolását”. A gyerekek kimentése a gyárakból elsősorban nem a liberális érzékenység megerősödésére vallott – érvelnek olyan tudósok, mint például Douglas Galbi –, hanem arról van szó, hogy a kemény, de képzetlen munka helyett a képzett felnőtt munkaerő iránti technológiai szükséglet nőtt meg. Ez a változás teremtette meg a feltételeket a gyerekmunkával szembeni állami intézkedések számára. Az Egyesült Államokban a szövetségi szabályozásra csak az 1929–1933-as gazdasági világválság idején került sor, a mezőgazdasági munkával kapcsolatban azonban kivételt tettek, és ez mind a mai napig fennáll.

Kevés helyen engedik meg manapság, hogy a gyerekek (tömegesen) gyárakban dolgozzanak. A gyerekmunka elterjedt azonban a mezőgazdaságban és a kézműves iparban. A földek és a műhelyek monoton feladataihoz fiatal kezekre továbbra is szükség lehet, és van is, mivel kevés technikai ügyesség kell a gyümölcsök szüreteléséhez, vagy a szőnyegszövéshez. Indiában, ahol 11 millió gyerek dolgozik, egyre több fiatal lányt alkalmaznak a mezőgazdasági termelésben az Összindiai Demokratikus Nők Szervezete szerint, mint ahogy egyre több gyerek dolgozik a ruhaiparban is. Az Egyesült Államok Munkaügyi Minisztériumának nemrégiben napvilágot látott jelentése szerint gyerekek készítenek petárdákat Peruban, Mexikóban és a Fülöp-szigeteken. Mexikóban gyerekek dolgoznak ruha- és cipőgyárakban. Nepálban, Indiában és Pakisztánban gyerekek csomózzák a szőnyegeket.

Indiában és más dél-ázsiai országokban gyerekek tízmilliói dolgoznak a többnyire export-orientált ágazatokban (szőnyegek, gyémántok, üvegáruk, lábbelik) és a turizmust kísérő szolgáltatásokban (beleértve a szexipart), amelyek a helyi elit birtokában vannak. Munkájuk tehát olyan szektorokat támogat, amelyek a globális gazdasághoz kötődnek, azaz nem valami régi, agrárius szerkezet maradványai. Ez modern üzleti gyakorlat, különösen az IMF feltételeit teljesíteni kívánó országok között, hogy visszanyesik az állami programokat.

Indiában a gyerekmunka formálisan tilos, bizonyos ágazatokban azonban a gyakorlat elterjedt. Az indiai kormány felhagyott az állami szerepvállalással, így az üzleti érdekek befolyásolják a megmaradt kormányzati tevékenységet (vagy semmittevést).

A kormányok elvesztették azt a kevés függetlenségüket is, amellyel valaha kordába szoríthatták a tőke profit iránti törekvéseit. Amikor az indiai gazdaságpolitika az IMF irányítása alá került 1991-ben, a kormány drasztikusan csökkentette a szociális kiadásokat, különösen az élelmiszer-, egészségügyi és oktatási támogatásokat, és mindent megtett az export növelése érdekében. Mindkét intézkedés lendületet adott a gyerekmunka terjedésének. Természetesen az IMF nem hozott létre munkahelyeket gyerekeknek, de gazdasági intézkedései súlyosbították a helyzetet: növelték a gyerekmunkások számát a stratégiai fontosságú export ágazatokban.

Külföldi adósságai finanszírozása érdekében sok ázsiai kormány, köztük India, Banglades és Thaiföld, a nemzetközi pénzügyi rendszer és az IMF parancsára a gazdaságot mindenáron az export szolgálatába állította. Így devizára tettek szert, amellyel visszafizethették adósságaikat a leggazdagabb országoknak. Ezek az export ágazatok feneketlen étvágyat mutatnak az olcsó munkaerő iránt és a legtöbb esetben a gyerekek robotjára támaszkodnak.

Bármennyire is aktívan törekedtek a nem-kormányzati szervezetek (non-governmental organisation – NGO) a közvélemény figyelmét felhívni a gyerekmunkára, úgy tűnik, hogy sokan kerülik az IMF-fel és az Amerika által támogatott szerkezeti kiigazítási politikával való konfrontációt. Néhányan közülük, például a Free the Children, felismerik az adósság problémáját, erőfeszítéseik azonban az egyes vállalatok megváltoztatására és a nemzetközi jogra irányulnak. Akik úgy követelik a gyerekmunka gyakorlatának megszüntetését, hogy nem ismerik el azt a központi szerepet, amelyet az IMF és a nemzetközi adósság-rendszer érdekeinek más érvényesítői játszanak a világ népessége túlnyomó többségének gazdasági helyzetét illetően, nos, ezek rosszhiszeműen cselekednek.

1997-ben a Világbank (az IMF testvérszervezete, amely hosszú távú hiteleket nyújt a fejlődő országoknak) számára világossá vált, hogy pénzt kölcsönzött az indiai selyemiparnak, ahol sok gyerek dolgozik. A következő évben a Bank alkalmazott egy hivatalnokot annak érdekében, hogy ne olyan vállalkozásoknak adjon kölcsönt, amelyek gyerekeket dolgoztatnak. Bár ez az esemény jó sajtóvisszhangot váltott ki, ennek az egyetlen hivatalnoknak a kinevezése csak egy jelzésértékű gesztus egy olyan intézmény részéről, amelynek általános költségvetés-csökkentési igényei tönkreteszik az oktatási rendszert és más szociális szolgáltatásokat a gyerekmunka által sújtott területeken.

Oktatást, ne bombákat

Az oktatás jótékony hatásai a gyerekek, családjaik és a szegény országok számára összemérhetetlenek azzal a kevéske jövedelemmel, amelyet a gyerekek munkájáért kap a család, illetve azzal a torz gazdasági növekedéssel, amellyel a gyerekmunka járul hozzá a nemzeti számlák gyarapodásához. Az amerikai Munkaügyi Minisztérium, az NGO-k és a baloldal mind egyetért abban, hogy a kormányok által valóban érvényre juttatott kötelező oktatás erőteljes eszköze a gyerekmunka megszüntetésének.

A Sophie Labenne által a belgiumi Universti de Namur-on folytatott kutatás azt mutatja, hogy az indiai gyerekmunka nem járul hozzá jelentős összeggel a családi vagyonhoz. Ellenkezőleg, a legtöbb család azért küldi gyerekeit dolgozni, hogy maximalizálja a családi bevételeket, nem pedig a túlélés érdekében van erre szükség. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a család fizetni tudna a gyerek taníttatásáért. Más kutatók azt találták, hogy a gyerekmunkások szüleinek többsége azt szeretné, tanuljanak a gyerekei, de úgy gondolják, hogy az állami oktatás már meghaladja lehetőségeiket. Sok helyen tandíjat kell fizetni és nincsenek ingyen a könyvek, az egyenruha, az ebéd és az utazás sem.

A tanulás hatásait övező széles egyetértés ellenére kevés állam vállalja, hogy törvénybe iktatja a kötelező oktatást vagy érvényt szerez az erről szóló törvénynek. Indiában sincs ilyen törvény. Míg a könyvekről szóló törvény létezik, az országok nem képesek biztosítani azt a támogatást, amely lehetővé tenné az alapfokú oktatást a szegény családoknak, s ez ellen az Egyesült Államok és az IMF semmit sem tett. Míg az IMF újra és újra nyomást gyakorol a szegény országokra, hogy csökkentsék szociális kiadásaikat, keveset tesz a fegyvervásárlási kiadások csökkentése érdekében. Pakisztán, India, illetve Fekete Afrika és Latin-Amerika nagy része devizatartalékaiból hihetetlen összegeket költ fegyverekre. Pakisztán például hatszor annyit költ fegyverekre, mint alapfokú oktatásra. India kétszer annyit. Ez nem meglepő, ha meggondoljuk, hogy ki szállítja ezeket a fegyvereket – az Egyesül Államok önmagában a fegyverpiac több mint 50 %-át ellenőrzi a Stockholm Peace Research Institute adatai szerint.

A gyerekek követelik az oktatást

Ezzel szemben az indiai kommunisták, szakszervezetek és NGO-k, akik nem adósai külföldi hitelezőknek, sokkal közvetlenebbül támadják a neoliberalizmust azzal, hogy követelik az oktatást és még mást is. A Campaign against Child Labour (Gyerekmunka Elleni Kampány) által Chennaiban, 1994 decemberében tartott konferencián több mint ezer gyerekmunkás vett részt. A fiatalok követelték, hogy az oktatás “a lakhelyünkhöz közel” legyen, emellett ingyen könyveket és egyenruhát, “érdekes” oktatást, a szüleik számára (akik adósságokkal küszködnek) munkát, és testvéreik számára napközbeni gondoskodást követeltek. Addig is, amíg reményeik szerint jogokhoz jutnak a munkahelyeiken, valamiféle szakszervezeti szerveződést igényelnek mint áthidaló megoldást. A konferencia nem tárgyalta a szakszervezeti szerveződést részleteiben, hiszen hogyan tudnának 7–10 éves gyerekek független szakszervezetet létrehozni, amely ellenállna a munkáltatók fegyveres erejének?! Egy ilyen stratégia nemsok reményre ad okot. Valóban, csak maroknyi ilyen gyerek-szakszervezet létezik. Ugyanakkor, ez azt is mutatja, hogy a fiatal emberek csak kevéssé képesek strukturáltan gondolkodni és nem támaszkodnak olyan figyelemfelkeltő eseményekre, amelyek inkább a lelkiismeretünkön könnyítenek, mintsem azokat a problémákat kezelnék, amelyek a gyerekmunkához vezetnek.

Az 1994-es chennai-i dokumentum ezzel a követeléssel zárult: “az idősebbeknek, a tanároknak és a kormánynak tenniük kell valamit azért, hogy megakadályozzák, hogy dolgozzunk, és azért, hogy iskolába küldjenek bennünket.” A dokumentum a gyerekmunka eltörlését és a kötelező oktatásról szóló törvény létrehozását állítja a középpontba. Ahogy Vasuki, az Összindiai Demokratikus Nők Szervezetének képviselője elmondta: “ez egy mélyen gyökerező probléma, és egyszerre sok szempontból kell kezelni”.

Még az Egyesült Államok sem mentes a problémától. Itt gyerekek százezrei dolgoznak a farmer szülők mellett, 63%-uk soha nem teljesíti a minimálisan előírt iskolalátogatási időt. Az amerikai kormánynak időközben ratifikálnia kell az ILO 138. számú egyezményét, amely megtiltja a munkát a kötelező iskolai évek alatt, vagy ha a gyerekek 14 illetve 15 évesnél fiatalabbak.

A Fülöp-szigeteken látható a paarlang bayanok (közösségi iskolák) fejlődése, amelyek írni, olvasni tanítják a szemétdombon guberáló gyerekeket. Peruban a Gente del Maqana ingyen étkezéseket biztosít, amelyek fejében a gyerekeknek az iskolájukba kell járniuk. Májusban a Norvégiai Aranyművesek Egyesülete és a Norvégiai Szakszervezetek Szövetsége 150, az indiai gyémántiparban dolgozó gyerek számára nyitott osztálytermeket, emellett egy szerény havi illetményt ad a szülőknek, hogy a gyerekek odajárhassanak.

Ez csak néhány azon technikák közül, amelyekkel a fiatalok számára biztosítják az oktatást. Néhány szervezet, köztük az Összindiai Demokratikus Nők Szervezete, csalódott az ilyen átmeneti megoldásban, és figyelmüket arra fordítják, hogy a szülők és a gyerekek szervezetbe tömörítésével védjék meg a jóléti államot a nemzetközi adósság- és zűrzavar rendszerével szemben, amely fenntartja a gyerekmunka intézményét. Úgy tűnik, hogy ez a küzdelem lesz a jövő útja.

A gyerekmunka visszataszító; új módszereket kell kigondolni eltörlése érdekében. Ugyanakkor az a tendencia, hogy a gyerekek nehézségeire koncentrálunk, láthatóan azzal a feltevéssel él, hogy a felnőttek kizsákmányolása normális. Azt halljuk, hogy gyerekek élnek szegénységben, és arra kérnek, hogy érezzük ezt át, a felnőttek szegénysége viszont rendben van! Ezzel hallgatólagosan megadjuk magunkat a “személyes felelősség” dogmájának – a gyerekeknek nincs választásuk, de a felnőtteknek igen.

Valójában növekszik a mindenféle szélsőséges módon kizsákmányolt munkások száma a szabadkereskedelem korában. Csupán felszíni különbségek vannak a maquiladora munka, a kiszipolyozó üzemi munka, a börtönmunka, a kihelyezett munka és a gyerekmunka között. Az olcsó munkának ezen formái teszik lehetővé a legtöbb harmadik világbeli ország számára exportáruk termelését az olcsó árakat igénylő európai-amerikai piacra (pl. Wal-Mart etc.).

A gyerekmunka problémájának megoldására az vezethet, ha visszautasítjuk a gyerekmunka “speciális” kérdésének elválasztását az általában vett kizsákmányolástól. Ezzel a felelősséget nem a gyerekek kizsákmányolásának rendellenességére hárítjuk, hanem arra a világrendszerre, amely a kizsákmányolás ezen és más szélsőséges módjait túlságosan gyakorivá teszi. Ebben a mentőcsónak etikájú korban a politikusok hűvös számítással döntik el, hogy kiket mentsenek meg és kiket áldozzanak fel. Előnyös lenne számukra, ha kijelenthetnék, hogy a gyerekeket meg fogják menteni (míg másokat feláldoznak). Ugyanakkor a probléma ma nem annyira az, hogy kit kell azonnal megmenteni, sokkal inkább az, hogy szégyenletesen kevés a csónak, amelyet egyáltalán elküldenek a mentésre.

Források:

1. Those That Be in Bondage: Child Labor and IMF Strategy in India. Forum of Indian Leftists (1. vitairat, 1996. ősz)

2. By the Sweat and Toil of Children. U. S. Department of Labor. 1999.

3. Pharis Harvey: Ending Abusive Child Labor: Global Strategies for a Global Problem. International Labor Rights Fund. 1999. június.

4. Douglas A. Galbi: Child Labor and the Division of Labor in the Early English Cotton Mills. Journal of Population Economics. 10. évf. 4. szám, 1997.