Molotov kijelenti: tegnap Sztálin marsall arról beszélt, hogy tekintettel azokra a súlyos veszteségekre, amelyek a szovjet katonaságot érik jelenleg a Magyarország területén vívott harcokban, Magyarország esetében meg kellene változtatni a Churchill által javasolt arányokat 75:25-re. Ezenkívül figyelembe kell venni, hogy Magyarország a Szovjetunióval hatá­ros ország, és érthető a Szovjetunió érdekeltsége Magyarországban. A Szovjetuniónak nincsenek területi igényei Magyarországgal szemben.

Eden kijelenti, hogy szeretne gondolkozni ezen. Őt, Edent, rendkívül aggasztja az általános helyzet a Balkánon. A brit kormányt több olyan kész tény elé állították, amelyről nem értesítették. Néhány hónappal ezelőtt Tito menedékre talált a Vis-szigeten, ahol a brit hadiflotta és légiflotta védelme alatt állt. A brit kormány fegyverrel látta el és támogatta Titót, megmentette őt a pusztulástól. Tito azonban a brit kormányt nem tájékoztatva a Vis-szigetről Moszkvába utazott, ahol megállapodást kötött a bolgár katonaságról Jugoszláviában. Ugyanakkor a bolgárok úgy bántak az angolokkal és amerikaiakkal, mintha a szövetségesek elvesztették, a bolgárok pedig megnyerték volna a háborút. Az Észak-Görögországban tartózkodó brit tiszteket a bolgár hatóságok őrizetbe vették… Neki, Edennek, arra kell kérnie orosz barátait, hogy vessenek véget ennek a helyzetnek. Ő, Eden, kész megvitatni a fegyverszünet feltételeit Bulgária számára, de azt szeretné kérni, hogy utasítsák a bolgár hatóságokat Görögországban, hogy bánjanak tisztelettel a brit tisztekkel.

Molotov kijelenti, hogy Bulgáriában rendet kell teremteni, és jóllehet Bulgáriában új kormány került hatalomra, Bulgáriáról azonban nem lehet levenni a felelősséget azért, hogy a háborúban Németország oldalán vett részt. Ő, Molotov, úgy gondolja, gyakorlati lépéseket kell tenni azért, hogy a bolgár hatóságok méltóképpen viselkedjenek a brit tisztekkel szemben.

Eden azt válaszolja, hogy a kihágások nem ott fordulnak elő, ahol orosz katonaság van. Ezek Észak-Görögországban történnek. Ő, Eden, szeretné megkérni Molotovot, hogy utasítsák Tolbuhin marsallt, parancsolja meg a bolgároknak, hogy a brit tisztekkel szemben szüntessék be gyalázatos viselkedésüket Görögországban. A brit kormány még néhány tisztet küld Görögországba, és ő, Eden, nem akarja, hogy azok odaérkezésük után börtönbe kerüljenek.

Molotov azt válaszolja, hogy a brit és a szovjet kormány között kezdettől fogva megállapodás született arra vonatkozóan, hogy Bulgáriától előzetes feltételként követeljék a bolgár csapatok kivonását Görögországból és Jugoszláviából. De a szovjet kormány eddig se Tolbuhinon keresztül, se másképpen nem avatkozott azokba az eseményekbe, amelyek Bulgária határain kívül történnek.

Eden kijelenti, hogy ő ezt megérti és még egyszer megismétli a Görögországban levő brit tisztekre vonatkozó kérését.

Molotov kijelenti, hogy ő úgy véli, erről meg lehetne állapodni.

Eden kijelenti, hogy ő kész megtárgyalni Molotovval a fegyverszünet feltételeit Bulgária számára. Az összes kérdést természetesen csak az EKK-ban lehet megoldani, ahol képviselve vannak az amerikaiak. De ő, Eden, úgy gondolja, hogy ha Moszkvában létrejön a megállapodás, akkor azt meg lehet táviratozni Londonba a szovjet és a brit képviselőknek, akik megbeszélik ezt az EKK amerikai képviselőivel. Ő, Eden, szeretné tudni, hogy a Szovjet Kormány véleménye szerint hol lehet megtartani a tárgyalásokat a bolgárokkal. A brit kormány beleegyezik abba, hogy ezeket Moszkvában tartsák.

Molotov azt válaszolja, hogy a tárgyalásokat legjobb ott lebonyolítani, ahol ezek gyorsabban folynak le. Lehet Londonban is.

Eden azt mondja, hogy ott lehet megtartani a tárgyalásokat, ahol ezt a Szovjet Kormány jónak látja.

Molotov megköszöni, és azt mondja, hogy a Szovjet Kormány úgy látja jónak, hogy a tárgyalások Moszkvában legyenek.

Eden kijelenti, hogy miután tett egy engedményt a tárgyalások helyszínére vonatkozóan, ő, Eden, még egy engedményt nem tehet, vagyis nem tud beleegyezni abba, hogy a háború befejezése után Németországban a brit és az amerikai képviselők ne vegyenek részt a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban. A szövetségesek három éven keresztül harcoltak Bulgáriával. És Angliában egyszerűen nem értenék meg, ha a háború befejeződése után Németországban az angol képviselők nem játszanának aktív szerepet a SZEB munkájában Bulgáriában. Ezért ő, Eden, ragaszkodik az amerikaiak által javasolt ponthoz.

Molotov azt mondja, hogy ő mindenekelőtt szeretné közölni Edennel azt az engedményt, amelyet a Szovjet Kormány kész tenni. Ez az engedmény a bolgárokkal aláírandó fegyverszünet feltételeire vonatkozik. Ő, Molotov, nem tudja, számol-e az amerikai és a brit kormány azzal a veszéllyel, amellyel azon kívánságuk teljesítése járhat, miszerint a fegyverszünet feltételeit Tolbuhin marsall és Wilson tábornok írják alá. Tolbuhin marsall nem tengerész, de az ő csapatai jutottak a Fekete-tengerhez, és a fegyverszünet feltételei között az ő, valamint a brit földközi-tengeri parancsnok aláírása arra a következtetésre juttathatná a bolgárokat, hogy Bulgária fekete-tengeri és földközi-tengeri nagyhatalom. Bulgáriának meglódulhat a fantáziája. Mindemellett, e veszély ellenére is, a Szovjet Kormány kész elébe menni az angol kormány kívánságainak, hogy engedményt tegyen, és beleegyezik abba, hogy a fegyverszünet feltételeit a brit képviselő is aláírja.

Eden kijelenti, hogy ez az engedmény igazi meglepetés számára, és nagyon köszöni Molotovnak. Ami a veszélyt illeti, ő, Eden, megígérheti, hogy a brit és az amerikai flotta nem fogja megengedni a bolgároknak, hogy úgy képzeljék, hogy Bulgária földközi-tengeri nagyhatalom.

Molotov azt mondja, hogy visszatér ahhoz a kérdéshez, amelyet Eden vetett fel a brit és az amerikai képviselők részvétele kapcsán a SZEB-ben, és azt szeretné mondani, hogy ő, Molotov, nem érti Eden kijelentését. Az Ellenőrző Bizottságok irányítása Olaszországban és Romániában az angol-amerikai, illetve a szovjet parancsnokság feladata A felelősség kérdése teljesen világos. Milyen helyzet alakul ki azonban, ha Bulgária esetében új rendet vezetnek be, vagyis ha Németország fegyverletétele után három ország válik felelőssé az Ellenőrző Bizottság munkájáért. Fennáll annak a veszélye, hogy fejetlenség támad, és súrlódások keletkeznek.

Eden kijelenti, hogy őszinte akar lenni. Neki, Edennek, szüksége van a lehetőségre, hogy azt mondhassa a brit népnek: Anglia részt vesz a Bulgária feletti ellenőrzésben. Az amerikai javaslat megoldást kínál erre a szituációra, mivel ez egy olyan szövetségesi apparátus létrehozását irányozza elő Bulgáriában, amilyen Németországban is lesz. De ő, Eden, kész más javaslatok megvitatására is azzal a feltétellel, hogy ezeknek a javaslatoknak a megvalósítása biztosítja a brit és az amerikai képviselők aktív részvételét a bizottság munkájában, és nem tartja őket egyszerű megfigyelői státusban.

Molotov azt mondja, hogy a hasonlat Németországgal értelmezhetetlen, mert Németországot megszállási övezetekre osztják fel.Ő, Molotov, úgy véli, hogy ha a brit kormány beleegyezik, hogy Bulgáriában a Szovjetuniónak 90%-ot biztosítanak, akkor a többi kérdés könnyen megoldható.

Eden megjegyzi, hogy ebben az esetben az angolok és az amerikaiak Bulgáriában megfigyelőként lesznek jelen éppen úgy, ahogy a romániai SZEB-ben. Ami őt, Edent illeti, neki tetszik az amerikai szövegezés, de kész tárgyalni más szovjet javaslatokról is, amelyek több meghatalmazást biztosítanának az angoloknak Bulgáriában.

Molotov kijelenti, hogy az amerikai javaslat érthetetlen. Azt javasolják-e a szövetségesek, hogy Bulgáriát osszák fel megszállási övezetekre, és hogy az angolok és az amerikaiak is be akarják-e vinni csapataikat Bulgáriába? Számára, Molotov számára, nem világos, hogy lehet az Ellenőrző Bizottság vezetését három hatalom kezében hagyni Németország kapitulációja után. Ez a bizonytalanság súrlódások forrásává válik. Ezért ő, Molotov, úgy tartja, hogy Bulgária esetében el kell fogadni a 90:10%-os arányt.

Eden azt válaszolja, hogy a szövetségesek természetesen nem akarják csapataikat Bulgáriába vinni. A SZEB állandó elnökének Bulgáriában szovjet képviselőt lehetne kinevezni.

Molotov kijelenti, hogy ha a Bizottság Elnöke szovjet képviselő lesz, akkor az azzal jár, hogy a Szovjetuniónak 34%-a lesz 90% helyett. Ő, Molotov, nem érti, mit kell érteni ezen a javaslaton.

Eden azt válaszolja, hogy Romániában a brit és az amerikai tisztek csupán megfigyelők. Ami Bulgáriát illeti, a Németországgal folyó háború időszakára az angolok és az amerikaiak beleegyeznek abba, hogy az ő képviselőik státusa a SZEB-ben ugyanolyan legyen, mint Romániában, de Németország fegyverletétele után az angolok és az amerikaiak nemcsak megfigyelők akarnak lenni, hanem tevékenyen részt akarnak venni a Bizottság munkájában. Ő, Eden, nem tudja, hogy írhatná körül pontosabban, de azt szeretné mondani, hogy az angolok és az amerikaiak részvétele a SZEB munkájában természetesen kisebb lesz, mint az oroszoké, mivel Bulgáriában szovjet katonaság lesz.

Molotov azt mondja, hogy nagyon furcsa, ellentmondásosnak ható irányítás lesz az, ha nem tisztázzák ezt a kérdést.

Eden azt válaszolja, hogy ő nem tudja, mi legyen a százalékokkal, de az angolok feltétlenül nagyobb részesedésre tartanak igényt Bulgáriában, mint Romániában, ahol mindössze 10%-kal rendelkeznek.

Molotov azt mondja, hogy a százalékok mértéke az előző napi tanácskozások eredménye. Esetleg abban állapodhatnak meg, hogy Bulgáriában, Magyarországon és Jugoszláviában 75:25%-os legyen az arány.

Eden azt mondja, hogy ez rosszabb, mint amilyen az előző nap volt.

Molotov azt válaszolja, hogy akkor Jugoszlávia esetében elfogadható lehet az 50:50, Bulgária esetében a 90:10%, a magyarországi arány pedig módosítható némileg.

Eden azt válaszolja, hogy ő kész engedményeket tenni Magyarország esetében, de ő, Eden, kéri a segítséget, amely biztosítaná az angolok nagyobb részvételét Bulgária ügyeiben Németország kapitulációja után. Ő, Eden, nem ragaszkodik ehhez az amerikai szövegezéshez, de azt akarja, hogy az angoloknak legyen képviseletük a SZEB-ben Németország fegyverletétele után.

Molotov azt kérdezi, meg tudnának-e állapodni arról, hogy Magyarországon 75:25 legyen az arány, mielőtt áttérnének más kérdések megvitatására. Beleegyeznének-e az angolok 75:25 arányba Bulgária és 60:40-be Jugoszlávia esetében? Eden láthatja, hogy ő, Molotov, 15%-os engedményt tesz Bulgáriával kapcsolatban, viszont Jugoszlávia esetében, neki, Molotovnak az javaslata, hogy állapodjanak meg a 60%-ban.

Eden azt válaszolja, hogy ő nem szeretné, ha a Jugoszláviával kapcsolatos arány megváltozna. A miniszterelnököt bántaná, ha megpróbálnának változtatni a jugoszláviai arányon, elvégre Anglia nagyon sokat segített Titónak, fegyvereket szállított neki. Ezért ő, Eden, azt javasolná, hogy az arány Magyarország esetében legyen 75:25, Bulgária esetében 80:20, Jugoszlávia esetében pedig 50:50.

Molotov azt válaszolja, hogy kész lemondani a Jugoszláviával kapcsolatos módosításról, ha Bulgária számára elfogadják a 90:10-es arányt. Ha Bulgária esetében 75:25-ös arányban állapodnának meg, akkor Jugoszláviánál ragaszkodna a 60:40-hez. Mindamellett ő, Molotov kijelenteni, hogy a Szovjetuniónak nem áll szándékában beavatkozni a jugoszláviai tengerparti ügyekbe. Viszont ha Jugoszlávia esetében marad az 50:50-es arány, akkor elfogadható volna a módosítás Bulgária esetében.

Eden azt mondja, hogy az angolok és az amerikaiak három éven keresztül harcoltak a bolgárokkal. A bolgárok nagyon rosszul bántak az amerikai foglyokkal. Oroszország pedig mindössze 48 órát harcolt a bolgárok ellen.

Molotov kijelenti, hogy a németeket támogató Bulgária sokkal több kárt okozott a Szovjetuniónak, mint bármely más országnak. Ő, Molotov, arra kérné Edent, hogy vegye számításba: Bulgária és Románia Fekete-tenger menti országok. Angliát kisebb mértékben kell, hogy érdekelje a Fekete-tenger, mint a Földközi-tenger. A háborúban tanúsított viselkedése miatt Bulgáriának nem lesz kijárása a Földközi-tengerre.

Eden azt válaszolja, hogy Anglia igen csekély mértékben érdeklődik a Fekete-tenger iránt. Anglia nem kér sokat, ha azt veszik figyelembe, hogy az ország három évig harcolt Bulgária ellen. Angol szempontból az összefüggéseknek van jelentősége. Anglia felfegyverezte Titót. Tito pedig Moszkvába utazott, és erről nem tájékoztatta a brit kormányt. Tito megállapodott Moszkvával, hogy a bolgár csapatok Jugoszláviában maradnak. Ha erről a brit közvélemény tudomást szerez, akkor bírálni fogja a brit kormányt.

Molotov azt mondja, hogy nem létezik olyan megállapodás, amely szerint a bolgár csapatok Jugoszláviában maradnának. Ami Titót illeti, ő, Molotov, azelőtt nem látta őt, de megismerkedésük után az a benyomása alakult ki Titóról, hogy becsületes ember, és barátilag viszonyul a szövetségesekhez. Titóval Churchill fia gyakran találkozott már, és ő, Molotov, úgy gondolja, hogy Churchill fia igazolhatja ezt a véleményét, és nyilatkozhat arról, hogy lehet-e Titóval együtt dolgozni. Ami azt illeti, hogy Tito nem tájékoztatta a szövetségeseket moszkvai útjáról, neki, Molotovnak, az a véleménye, hogy Tito ezzel kettős hibát követett el. Ő, Molotov, ugyanis azt tartja, hogy ha Tito közli moszkvai utazásának hírét, akkor azzal csak növelte volna presztízsét, mivel mindenki megtudta volna, hogy találkozott Sztálinnal. Ő, Molotov, azzal magyarázza Tito hibáját, hogy Tito bizonyos tekintetben provinciális politikus, de azt nem hiszi, hogy Titót valami rossz szándék vezérelte volna. Titónak ez a mulasztása bizonyosan jóvátehető.

Eden kijelenti, hogy ha az amerikai megfogalmazás nem megfelelő, akkor másikat is meg lehet vizsgálni. Például az Ellenőrző Bizottságot a "Szövetséges" helyett nevezhetnék "Szovjet" Ellenőrző Bizottságnak, amelyben brit és amerikai képviselők is részt vesznek.

Molotov azt mondja, hogy a kérdést át kell gondolni, de megkérdezi Edentől, hogy emelhető-e a Szovjetunió javára a százalékarány Jugoszlávia esetében.

Eden azt válaszolja, hogy a brit kormány azt venné szívesen, ha a Szovjet Kormánnyal egységes közös politikát folytathatnak Jugoszláviában. Ő, Eden, szeretné tudni, mit fognak csinálni a szövetségesek Jugoszlávia felszabadítása után. Egyesíteni kell-e Titót és a londoni jugoszláv kormányt? A brit kormány ezt szeretné.

Molotov azt válaszolja, hogy ez helyes és figyelemre méltó szándék.Végezetül Molotov kéri, hogy ha lehetséges, a Bulgáriával kapcsolatos kérdést döntsék el 24 órán belül, mert minden fennakadás kellemetlen bonyodalmakat okozhat az ügyben.

Feljegyezte: Pavlov

(Fordította: Varga Éva)

Jegyzet

Molotov és Eden beszélgetésére a J. V. Sztálin és W. Churchill közötti úgynevezett "százalékmegállapodás" másnapján került sor Moszkvában.

Forrás: Informacionnij Bjulletyeny, Moszkva , 2002. No. 7. 19-23. o.

A tanulmány arra a végkövetkeztetésre kívánja a figyelmet felhívni, hogy Leninnek az első orosz forradalomra vonatkozó politikai és elméleti nézetei szervesen és közvetlenül mindenekelőtt a tőkés rendszer és konkrétan az oroszországi kapitalizmus történeti-gazdaságtani-elméleti és politikai tanulmányozásából nőttek ki.. Az 1905-ös (és 17-es) forradalomra való "felkészülés" szempontjából olyan alapvető mozzanat ez, amely nélkül nem érthetők Lenin ama politikai-stratégiai megfontolásai, amelyek a forradalomra vonatkozó tevékenységében, gondolkodásában később meghatározó jelentőségre emelkedtek.

Lassan megszokjuk már az új korszak meghatározó szellemiségét, amelyben Lenint még a jobb indulatú gondolkodók, publicisták, “szakemberek” is egy machiavellista, hatalommániás bozótharcossá redukálják. Minden forradalmi gondolatot ördögtől valónak tüntetnek fel. A legújabb oroszországi történeti összefoglaló mű az első orosz forradalom történetét kiforgatja a megszokott történeti kontextusból.¹ A terjedelmes könyv az eseményeket nem a valóságos történeti okai felől közelíti meg, fejti ki, hanem az események “véletlen” burjánzásában. A forradalom bűnügyek történetévé transzformálódik, ahogyan azok a bírósági tárgyalások dokumentumaiban tükröződnek. A forradalmárok jobbára pszichopata, kalandor, amorális terroristákként, titkosrendőrségi ügynökökként, jobb esetben megtévedt, zavaros fejű kóklerekként jelennek meg a monográfia lapjain…

E divatos, az új társadalmi berendezkedés értékvilágának megfelelő megközelítéssel szemben talán ma is érdekes lehet, ha a témakör évszázados historiográfiája alapján jelöljük meg e világtörténelmi eseménysor alapkérdéseit. Érdemes ezek közül néhány fontosabb összefüggést legalább jelzésszerűen felidézni. Ilyen kérdés például az orosz forradalom eredete, okai, jellege; az önkényuralom transzformációja; a demokratikus köztársaság (demokratikus szabadságjogok, az alkotmányozó gyűlés és a 8 órás munkanap) mint cél és realitás; az átmenet problémája a “demokratikus forradalomból a szocialista forradalomba” (permanens forradalom); a földkérdés megoldása – a földesúri földek elkobzása, illetve felosztása; szociális egyenlőség és jogegyenlőség követelése; önigazgatás vagy forradalmi diktatúra, a politikai erők egymáshoz való viszonya, szövetségi csoportosulásai; a pártok szerepe a forradalomban, a szociáldemokraták és a baloldali blokk (“munkás–paraszt szövetség”) stb.

Jelen írás természetesen nem foghatja át mindezen kérdésekben még Lenin elméleti és politikai nézeteinek fejlődését sem, de számosat közülük érinteni fog. Ugyanakkor e tanulmány más problémakörre is koncentrál. Döntően azt vizsgálja, hogy Lenin, az orosz forradalmárok legjelentősebb alakja, mely elméleti és tudományos elemzés alapján jutott el arra a végkövetkeztetésre, hogy Oroszország elkerülhetetlenül és “törvényszerűen” világtörténelmet formáló forradalmak előtt áll.² Ismert, hogy maga Lenin az első orosz forradalom folyamán inkább a megfigyelő, az elemző, semmint a gyakorlati szervező pozíciójából követte a forradalom eseményeit. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Lenin először az 1905-ös forradalom teoretikusaként írta be nevét a történelembe, de olyan teoretikusként, akit az elmélet mindig a gyakorlati forradalmi politika lehetőségei felől érdekelt. Talán nem is véletlen, hogy viszonylag későn, csak 1905. november elején tért haza hazájába, aminek okairól csak “találgatni” lehet. Egy dolog azonban bizonyosan állítható: pontosan értette, hogy 1905 a narodnyik-jakobinus-forradalmi demokrata fázis után egy merőben új orosz (és nemzetközi) forradalmi hullám nyitányát jelenti.³

E tanulmány arra a végkövetkeztetésre kívánja a figyelmet felhívni, hogy minden más tényező mellett Leninnek az első orosz forradalomra vonatkozó politikai és elméleti nézetei szervesen és közvetlenül a tőkés rendszer és konkrétan az oroszországi kapitalizmus történeti-gazdaságtani-elméleti és politikai tanulmányozásából nőttek ki, ebben az elemzésben gyökereznek. Az 1905-ös (és 17-es) forradalomra való “felkészülés” szempontjából olyan alapvető mozzanat ez, amely nélkül nem érthetők azok a politikai-stratégiai megfontolásai, amelyek a forradalomra vonatkozó tevékenységében később meghatározó jelentőségre emelkedtek.⁴

Általában is igaz, hogy Oroszországban a forradalmi politika és egyáltalán a forradalmi gondolkodás a 19. század utolsó másfél évtizedében a kapitalizmus elemzésétől indult el, közvetlenül Marx hatása alatt, mégpedig a narodnyikizmussal, majd a liberalizmussal való engesztelhetetlen vitában. A forradalmi politika és ezen keresztül a forradalom sorsa nem kis mértékben ezen elemzés eredményétől függött. A tradicionális terroristaeszközök kimerülése Lenin számára már akkor világos volt, amikor az eszer terroristakülönítmények tevékenységük csúcsán álltak a századelőn. Már a fiatal Lenin levonta azt a következtetést, hogy a hagyományos orosz jakobinizmus és terroristaszervezkedés nem vezet eredményre, az új tőkés rendszer Oroszországban is csak az új, proletár jellegű tömegmozgalomtól fél. De mi ez a rendszer? A válasz egyáltalán nem volt evidencia. Sőt, éppen ellenkezőleg.

Talán bátyja hőstettének (részt vett a cár elleni merénylet előkészítésében) és kivégeztetésének (1887) tanulságai is közrejátszottak abban a felismerésében, hogy nem a cár vagy a tőkés tulajdonos személye az ellenség, hanem a cárizmus, a Rendszer, a kapitalizmus a maga társadalmi állapotaival, kölcsönös kapcsolatban álló társadalmi-gazdasági struktúráival, differenciált viszonyainak összességével. Ennek hangsúlyozását még az I. világháború periódusában is fontosnak tekintette. Az imperializmusról szóló, nem is olyan régen még közismertnek számító brosúrájában a háborús erőszak kérdése kapcsán is a rendszernek ezt a “személytelenségét” hangsúlyozta: “A tőkések nem valami különös gonoszságból osztják fel a világot, hanem azért, mert a koncentráció elért foka kényszeríti rá őket arra, hogy profitszerzés céljából erre az útra lépjenek.” Vagyis a rendszernek le kell rombolnia a tőkefelhalmozás útjában álló akadályokat.⁵ Már a 20 éves fiatalember, Vlagyimir Uljanov fejében megfogant a kérdés: hogyan is lehetne a rendszer ellen sikeresen hadakozni, ha jellemzőit, törvényszerűségeit nem tárják fel, nem értik meg és nem teszik nyilvánossá, ha nem ragadja meg az elnyomottak gondolkodását?… A fiatalember elfogadta Hegel gondolatát, miszerint a rabszolgák már nem rabszolgák, amikor rabszolga voltuk tudatára ébrednek.

 

Az “orosz kapitalizmus” sajátosságai – a vita korai szakasza

 

Uljanovot (1901-től Lenin) már az 1890-es évek elején mint a Harc a Munkásosztály Felszabadításáért pétervári szociáldemokrata szervezet egyik alapítóját mindenekelőtt a Rendszer működésének kérdései foglalkoztatták. Noha a politikai harc szociológiai, szervezeti, szociálpszichológiai feltételeivel ekkor még egyáltalán nem volt tisztában, ám elméleti és tudományos felkészültsége már meglepően magas szinten állt. A tudomány erejébe vetett hite mindenekelőtt a francia felvilágosodás forradalmi hagyományában gyökeredzett, ami akkoriban a cári rezsim ellenzékét képező diákság legbensőbb meggyőződése volt. Lenin még be sem fejezte egyetemi tanulmányait, amikor már túl volt első Marx-stúdiumain, 19-20 éves korában elolvasta a Tőkét,⁶ és 1891-ben kezdte el a tőkés rendszer oroszországi hódító útjának tanulmányozását. Bizton állítható, hogy a 21 éves Vlagyimir Iljics Uljanov felismerte: Oroszország forradalmi átalakítása, amelynek hitét és meggyőződését jórészt a sokszínű orosz forradalmi hagyományból (Nyecsajev, Tkacsov és az orosz jakobinizmus, az ún. “forradalmi demokraták”, Csernisevszkij, Herzen, majd az első orosz marxisták, mindenekelőtt Plehanov) merítette, teljességgel lehetetlen az új tőkés rendszer tudományos vizsgálata és “működésének” megértése, “specifikálása” nélkül. Ettől az elemzéstől tehát sok minden függött, az új forradalmi mozgalom társadalmi alapjainak, lehetséges támogatóinak és perspektíváinak egész problémakomplexuma.

Mi a tőke, miben áll a tőkés rendszer lényege, van-e értelmes alternatívája, van-e bármilyen út visszafelé a hagyományos társadalom restaurálása irányába? Ezt a kérdést kellett feltenni a narodnyikokkal és minden olyan ellenzéki irányzattal szemben, amely a kapitalizmusban valamiféle az orosz néplélektől és az orosz történelmi feltételektől független, idegen dolgot látott, ami persze elkerülhetetlenül a múlt nosztalgikus felfogásával párosult. Ekkoriban tört be Oroszországba a marxizmus, amely az oroszországi tudományos gondolkodás történetében “kopernikuszi” fordulatot idézett elő, főképpen a fiatal generációk gondolkodásában.

Az az irodalmi és historiográfiai hagyaték, amely Lenin forradalmárrá és politikussá válását valamiféle predesztinációval, “megvilágosodással” vagy más efféle pszichologizálással (pl. bátyja kivégzésével stb.) kívánja megvilágítani, az új forráselemzések tükrében még inkább aktualitásukat veszítik, mint korábban. Nem lebecsülve persze a családi háttér erkölcsi-kulturális és világnézeti “útravalóját” és a meghatározó szociális motivációkat, minél közelebb megyünk a forrásokhoz, annál egyértelműbbé válik, hogy Lenin egy módszeres tudományos felkészülés folyamatában, illetve annak nyomán vált szociáldemokrata és marxista meggyőződésű forradalmárrá (majd később politikussá-államférfivá) a 19. század 90-es éveiben.

A 19. század végén az oroszországi értelmiség új generációja számára már egyértelműen a narodnyikizmus volt a múlt és a marxizmus valamely értelmezése volt a jelen. Onnan indult el Lenin későbbi ellenfele, a marxistaként, szociáldemokrataként “kezdő” Pjotr Sztruve, miként a közgazdász Tugan Baranovszkij vagy a filozófus Bergyajev. Igaz ők, mindenekelőtt Sztruve, igen korán a marxizmus bernsteini megrevideált formáját választották Plehanovval, Potreszovval és Kautskyval szemben.⁷ Ez a tendencia a marxizmus oroszországi interpretációjában a “legális marxizmus” néven vált viszonylag önálló irányzattá, befolyásolván az oroszországi értelmiségi gondolkodás differenciálódását, megelőlegezve egyúttal a liberalizmus egyik irányzatának intellektuális megformálódását is.⁸

Nem volt még 23 éves, amikor megírta első vázlatait az oroszországi kapitalizmus fejlődéséről.⁹ Ezek az első írások és más ekkortájt keletkezett cikkek, előadások, sőt 1894-ben megjelent Kik azok a népbarátok… c. híres, a narodnyikizmus gazdasági és politikai felfogásával véglegesen szakító brosúrája – saját későbbi megjegyzése szerint is – előkészületeket jelentettek fő gazdaságtörténeti munkájának megírásához, A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című alapvető munkájához. Politikai nézeteinek kikristályosodásában ezek a tudományos vizsgálódások rendkívül fontos szerepet játszottak, aminek jelentőségét a korábbi évtizedekben nem a maga helyén értékelték.¹⁰ Letartóztatása után, a pétervári vizsgálati fogházban írt 1896. január 2-i keltezésű, családjához szóló leveléből kiderül, hogy már egy “régebb óta fontolgatott” és viszonylag kész tervvel rendelkezik az orosz kapitalizmus fejlődésének átfogó ábrázolására vonatkozóan.¹¹

Noha Lenin jogi diplomát szerzett (1891-ben különengedéllyel fejezte be tanulmányait a Pétervári Egyetem jogi fakultásán), komoly agrártörténeti és statisztikai stúdiumok mellett a közgazdasági és történészi ismereteket, illetve e tudományágakra jellemző eszközrendszereket úgyszólván “mellékesen” sajátította el az évek folyamán. Vizsgálódásaiban az agrártörténet, a zemsztvostatisztikai források mellett a témakör legfrissebb hazai kutatásainak kritikai felhasználása is megjelenik. A kutatómunkában tudatosan kapcsolta össze a szaktudományos módszereket és ismereteket Marx közgazdasági és filozófiai módszerével és elméletével. Uljanov Marx elmélete alapján vett búcsút a régi, pozitivista történelem- és tudományfelfogástól, a szubjektivista és moralizáló szociológiától, és személyesen egy teljesen új tudományos és fogalomalkotói korszak kezdetén érezte magát. Erről az alapról bírálta a korszak kutatóinak korlátozottságát, a szűk horizontú, más tudományoktól és az elmélettől izolált empirista megközelítéseket, amelyek figyelmen kívül hagyták a rendszer egészét, abszolutizálva a “részlegességet”, az “egyediséget”. Lenin egy általános gazdaság- és társadalomelmélet körvonalait fedezte fel a marxi örökségben, amelynek összefüggő fogalomrendszerével ragadta meg a modern polgári társadalom alapvető tényeit, egyetemes kifejlődésének tendenciáit. Pétervár értelmiségi szalonjaiban és a forradalmi diákkörökben hamarosan a radikális baloldal, a marxista szociáldemokrácia ifjú titánjaként tűnt föl, akinek jelentőségét csak megnövelte bátyjának, Alekszandrnak a kivégzése néhány évvel korábban.¹²

Vlagyimir Uljanov V. J. Posztnyikov agrártörténeti könyvének szentelt korai feljegyzéseiben már megnyilatkozott a jelzett szemléletmód. Érzékelte, hogy ha “mesterségesen” kiragadnak egy bizonyos kérdést, mondjuk, a parasztkérdést az egész összefüggésrendszeréből, “az ábrázolás teljessége elsikkad”. Ennek érdekében – elismerve Posztnyikov szakmai érdemeit, tanulva is tőle – a gazdaságtörténeti vizsgálódást általános elméleti, politikai-gazdaságtani szemponttal is “kiegészítette”, hogy a paraszti gazdálkodás természetét és kapcsolatrendszerét belehelyezze a kibontakozó tőkerendszer egészébe, a kapitalizmus fogalmába.¹³ Tudatosan törekedett arra, hogy megteremtse a vizsgált kérdések valódi történeti és szociológiai kontextusát. Korai kapitalizmusfogalma is az árutermelés, illetve az azt megalapozó sajátosan differenciálódott munkamegosztás meghatározott történeti formáiból indult ki, és társadalmi rendszerként, “társadalmi gazdaságként” fogta fel a kapitalizmust, amelyben a tőkeviszony, az értéktöbblet termelése, a profitmaximalizálás, tőkefelhalmozás domináns társadalmi viszony. A kapitalizmus alapvető sajátosságaként látta, hogy a piacon zajló verseny mindent, magát az embert, az emberi munkaerőt is közönséges áruvá (“bérmunkás”) alakít át. E szisztémának, amelyet már fiatal éveiben világrendszerként értelmezett, igen különböző történeti formáiról beszélt.¹⁴

Vizsgálódásainak politikai, elméleti-ideológiai éle ekkoriban még a narodnyikok ellen irányult, ami a Kik azok a népbarátok és hogyan harcolnak a szociáldemokraták ellen c. 1894-ben íródott első jelentős munkájában¹⁵ világosan artikulálódott. A kis könyvecske jelentős visszhangot keltett – nemcsak politikai pikantériája miatt. A pozitivista szociológiával szemben hangsúlyozta¹⁶ , hogy a puszta “anyaggyűjtés”, a “jelenségek puszta leírása” a régi tudományfelfogás legrosszabb örökségei közé tartozik (noha Uljanov maga pedáns kutató és a források szakavatott elemzője volt). Az új tudományfelfogás középponti kérdése – Lenin értelmezésében – az volt, hogy miképpen fejlődik a társadalmi gazdaság áruszervezete, hogyan alakul át kapitalista szervezetté, miképpen veti a tőkés piac maga alá az oroszországi mezőgazdaságot.

Már maga a “felütés” rendkívül érdekes volt: vajon Marx miért beszél a “modern társadalomról”, amikor előtte minden közgazdász az általában vett társadalomról beszélt? Milyen értelemben szerepel a “modern” fogalma, milyen ismérvek alapján különbözteti meg ezt a modern társadalmat más társadalmaktól? Lenin itt felvázolja a marxi társadalmi forma elméletének (termelési mód, termelési viszonyok stb.) alapfogalmait, hangsúlyozván a társadalmi szerkezet gazdasági meghatározottságát.¹⁷ A kapitalizmus általános jellegzetességei mellett Lenint a hagyományos társadalom kapitalizmussá való konkrét átalakulása érdekelte, különös tekintettel az orosz kapitalista gazdaság áruszervezetére. Lenin a narodnyikokkal szemben azt bizonyította, hogy “Oroszország a kapitalizmus útjára lépett”,¹⁸ de szinte ezzel egy időben megnyitja küzdelmét a “második fronton”, az ekkor még narodnyik mezben jelentkező liberális megközelítéssel (főként Mihajlovszkij) szemben is, amely azzal traktálta a korabeli olvasókat, hogy Oroszországban “nincsen proletariátus”, úgymond, sajátos rendszer van születőben.¹⁹

A legfontosabb társadalmi és gazdasági problémát – mind elméleti, mind szaktudományos szempontból – Lenin is a parasztság gazdasági és szociális differenciálódásában konkretizálta, ami a falun terjedő bérmunkával mutatott közvetlen összefüggést. Felfigyelt arra, hogy az orosz paraszt nagyon gyakran és fontos mezőgazdasági övezetekben az osztásföldet (“saját földjét”, amelyet a faluközösségen belül birtokolt) nem is használja, hanem eszközök hiánya miatt bérbe adja vagy más formában idegenedik el a földtől. A parasztság erős differenciálódásának okát a kapitalista hitelpolitikában, a konkurenciában és általában a termelésben, a gépi technika fejlődésében kereste: “…a gazdálkodást nem folytató porták tömegének megjelenését és számuk növekedését a gazdasági érdekeknek a parasztság soraiban folyó harca határozza meg.” E harcban a fő eszköz a termelési költségek csökkentése, ami nyomon követi a gazdaság méreteinek növekedését.²⁰ A paraszti differenciálódás okait vizsgálva eljut a piacig, a piacgazdaság kérdéséig: “A fő ok, amely a parasztságon belül a gazdasági érdekek harcát előidézi – olyan rend fennállása, amelyben a társadalmi termelés szabályozója a piac.”²¹ A paraszti differenciálódás problémáját és a piac(gazdaság) létrejöttét kapcsolja össze második fennmaradt munkájában, amelynek címe: Az úgynevezett piackérdésről.²² Mielőtt ez az írás tanulmányformát öltött volna, előadás formájában egy önképzőköri vitán (G. B. Kraszinnal) hangzott el.²³

Itt fogalmazta meg először a különös és az általános dialektikájának összefüggésében a kapitalizmus általános és az orosz kapitalizmus különös vonatkozásait. A kérdést így vetette fel: Vajon “szükségszerű-e a kapitalizmus kifejlődése Oroszországban”? A kérdés mögött az a meggyőződés húzódik meg, hogy a narodnyikizmus alól végleg kicsúszott a történelmi talaj, a tradicionális társadalom, és a narodnyikok képtelenek megérteni, hogy vélt társadalmi bázisuk, az orosz parasztság – nyomorúsága ellenére – miért “néma”, miért nem hallgat küldetéses “prédikátoraik” nemzetmegmentő eszméire. Lenin tudományos és politikai szempontból a legártalmasabb és legnaivabb narodnyik előítéletnek azt tartotta, hogy a szegénységet szembeállították a kapitalizmus működésmódjával.²⁴ E tudományos és elméleti probléma politikai jelentősége szembeszökő. Hiszen ha a kapitalizmus talajtalan a cári birodalomban, akkor Marx, a marxizmus, a szociáldemokrácia irreleváns, nem alkalmazható Oroszországra. Lenin tudományos munkássága éppen arra irányult, hogy ezt a tézist megcáfolja. A narodnyikok úgy szemlélték Oroszországot, mintha a kapitalizmussal szemben a régi gazdálkodási szisztéma, a naturális gazdálkodás rendszere még reális alternatíva lett volna. A narodnyikok és az első orosz marxisták fő hibájának azt tartotta, hogy a kapitalizmust, illetve annak lényegi vonatkozását, a cserét valamiféle véletlennek “nem pedig a gazdaság bizonyos meghatározott rendszerének” fogták fel. ²⁵

Lenin szemléletének megfelelően a szegénységet – amelyet a narodnyikok valamiféle kiküszöbölhető “véletlennek” tekintettek – nem a rendszer felszámolható anomáliájaként értelmezte. A piacgazdaság, a tőkefelhalmozás, a tőkekoncentráció, a verseny jelenlétével, illetve hatására, a technikai fejlődéssel stb. a kapitalizmus az elavult munkamegosztási szerkezetet állandóan megújítja, s a régi, a meghaladott munkamegosztási szerkezethez láncolt embermilliók létfeltételeit időről időre aláássa (válságok), éppenséggel a profitmaximalizálástól is hajtva. Ezért a narodnyikoknak az a beállítódása, hogy a kapitalizmus, a piac problematikáját “átmoralizálják”, a rendszer és a perspektívák valóságos kérdéseiről elterelte a figyelmet. Lenin ezzel szemben a társadalom széles tömegeinek proletarizálódására összpontosított, amely folyamat, ma úgy mondanánk, “restructuring” társadalmi előfeltétele az egységes paraszti osztály, a faluközösség, az obscsina felbomlása volt.

De már első írásaiban érzékelte a kapitalizmusba “nem illő” prekapitalista gazdálkodási elemek létét, a később általa is “alapvető problémának tekintett” (többféle termelési mód egymásra rétegződése) kérdését, amire a maga helyén még visszatérünk. A Kik azok a népbarátok…-ban, amely alapvetően politikai célú írás volt, már kimondottan igyekezett specifikálni az orosz kapitalizmus történeti jellegzetességeit. Később A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című könyve III. fejezetének 2. pontjában már teljesen kiérlelt az a rész, amely a robotgazdaság rendszerének a tőkés gazdasági rendszerrel való egyesülését elemzi az 1861-es reformok után, azt a problémakört, ahogyan a különböző termelési módok, a prekapitalista és kapitalista struktúraformák egymásra rétegződnek (“mnogoukladnoszty”)²⁶ . A paraszt úgy válik proletárrá, hogy ott marad a mezőgazdaságban²⁷ , ez valóban orosz specifikumnak bizonyult messze ható következményekkel.

Lenin 1905 előtt feltárta a – napjainkban újraaktualizálódó – fejlődési sajátosságot, hogy Oroszország világgazdaságba való beágyazódása – ma azt mondanánk “félperiferikus integrációja” – a prekapitalista formák zárványként való megőrződésével megy végbe éppen a nyugati tőkeérdekeknek megfelelő alárendeltséget erősítve. Vagyis a tőkés forma a prekapitalista formákat mindenütt saját funkciójává tette a mezőgazdaságban, de nem csak ott. Lenin a prekapitalista formák és a tőkés formák keveredését, “egyesülését” szervesen összekapcsolta a cári, “belső gyarmatosítás” fogalmával, illetve a különböző periferikus régióknak az orosz “centrum” általi bekebelezésével, az össz-oroszországi piac létrejöttével. Vagyis a “belső gyarmatosítás” (a sztyeppés határvidékek a reform utáni időszakban az európai Oroszország központi, régen benépesült részének “gyarmatai” voltak) tényeinek tükrében egy sajátos “centrum–periféria viszony” jött létre.²⁸ Ezek a gyarmatok szoros gazdasági kapcsolatban voltak egyrészt Közép-Oroszországgal, másrészt a gabonát importáló európai országokkal. Közép-Oroszország iparának fejlődése és a határvidékek árutermelő mezőgazdaságának fejlődése szorosan összefügg egymással; a kettő kölcsönösen piacot teremt egymásnak.²⁹ Magyarán szólva, a tőke felvásárolta a gabona- és a tejpiacokat, maga alá rendelvén az egész orosz mezőgazdaságot, amelyet Lenin – némileg előreszaladva, eltúlozva a kapitalizmus fejlettségi fokát, kiterjedését – egész Oroszországgal azonosított. Lezajlott vagy lezajlóban volt az a folyamat, amelynek végeredményeként a hagyományos társadalom alárendelődött a modern társadalomnak: “Most már a ledolgozási rendszer sem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy az amerikai farmer konkurenciájától megmentse Oblomovot, akinek ez a rendszer régebben minden kockázat, minden tőkebefektetés, a termelés ősidők óta megszokott módszereinek bárminemű megváltoztatása nélkül biztos jövedelmet nyújtott.”³⁰

Végül is Lenin a világpiac, ma azt mondanánk, a globalizáció tényeivel, hozza összefüggésbe a hagyományos faluközösségek orosz és indiai formáinak pusztulását, ugyanis az észak-amerikai prérik, az argentínai pampák elárasztották a világpiacot olcsó gabonával. Ezzel a konkurenciával szemben az indiai és az orosz paraszt tehetetlennek bizonyult, így újabb jelentős területekről szorította ki a “gyári gabonatermelés” a patriarchális mezőgazdaságot.³¹ Elemzésének alapvető politikai konzekvenciája, hogy a patriarchális és rabszolgaviszonyok maradványainak leküzdése önmagában is a kapitalizmus kiterjedését “igazolja”; s noha olyan “szükségszerűség” munkál a történelemben, amely lehetetlenné teszi a hagyományos társadalom bármely formájához való visszatérést, a letűnt formák makacs maradványai gyakran szervülnek a modern rendszerben.

A különféle termelési formáknak és a különböző történeti struktúráknak ez az összeötvöződése az a tudományos felismerés, amely Lenint megszilárdította abban a meggyőződésében is, hogy Oroszország a “túldeterminált ellentmondások” régiója, mely ellentmondások csak forradalmi úton szüntethetők meg. Lenin több mint egy évtizedes tudományos kutatás és politikai küzdelem nyomán ismerte fel az összefüggéseknek azt a hálóját, amelyben a kapitalizmus helyi sajátosságai és a cári monarchia lehetséges megdöntésének sajátosságai összekapcsolódtak.³² Mindenekelőtt az obscsina és az állam összeérő kérdéseiről van szó.

Lenin Plehanov nyomán a Népbarátokban (1894) az obscsina felbomlásának irreverzibilitásáról írt, s ezzel szakított Marx feltételezésével, miszerint az obscsina egy európai forradalom keretei között progresszív funkciót is betölthet mint a kommunista társadalom egy struktúrája. A marxi gondolattal – a saját világképükre alakítva – a narodnyikok is kacérkodtak. Ám a gyakorlatban, a falura járás során kellett meggyőződniük arról, hogy “a muzsik kommunista ösztöneiről való elképzelések milyen naivak”.³³ Az akkor még csak 24 éves Uljanov a faluközösség felbomlását – ha másképpen is, mint Marx – összefüggésbe hozta a forradalmi átalakulás elkerülhetetlenségével, amennyiben a hagyományos társadalom elnyomó struktúrái mellett, részben azokkal szemben falun is megjelentek a tőkés kizsákmányolás formái. Ezen új formák egy vagy más úton előkészítik, kikényszerítik a rendszerellenes szervezkedéseket. Ám az önkényuralom megdöntésének politikai-stratégiai és szervezeti-taktikai elemei ekkor még csak érlelődnek a gondolkodásában. A Népbarátokban úgy fogalmazott a régi és az új kizsákmányolási formák egymásra rétegződésével kapcsolatban a polgári fejlődés előnyeiről, hogy azok a szociáldemokraták politikai harcához, a szabadabb szervezkedéshez kedvezőbb feltételeket nyújtanak. Ezzel szemben: “A kis falusi kizsákmányolóknak (kupecek – K. T.) e tömege félelmetes erőt képvisel, mert külön-külön, egyenként verik béklyóba a dolgozót, mert magukhoz láncolják és elveszik a szabadulásba vetett minden reménységét, különösen, mert ez a kizsákmányolás a falu primitív viszonyai mellett folyik, melyeket az ismertetett rendszerre jellemző alacsony munkatermelékenység és az érintkezés hiánya szül – nem csupán a munka kizsákmányolását, hanem az egyéniség ázsiai megcsúfolását is jelenti, amivel falun állandóan találkozunk. Ha ezt a valóságos falut összehasonlítják kapitalizmusunkkal, megértik, miért tartják a szociáldemokraták haladónak kapitalizmusunk munkáját, amikor az egyetlen össz-oroszországi piaccá kovácsolja össze ezeket a szétforgácsolt apró piacokat, amikor a töméntelen jó szándékú kis vérszopó helyébe létrehozza a »haza oszlopainak« maroknyi csoportját, amikor társadalmasítja a munkát és fokozza a munka termelékenységét, amikor megszünteti a dolgozók függőségét a helyi piócáktól, és a nagytőkének rendeli alá őket. Ez az alárendeltség – a munka elnyomásának minden szörnyűsége, a pusztulás, az elvadulás, a nők és gyermekek szervezetének elnyomorítása stb. ellenére – haladást jelent az előbbihez képest, mert GONDOLKODÁSRA KÉSZTETI A MUNKÁST, a lappangó és ösztönös elégedetlenséget tudatos tiltakozássá, a szétforgácsolt, kisméretű, értelmetlen lázongásokat a dolgozók összességének felszabadításáért folyó szervezett osztályharccá változtatja át, amely éppen e nagykapitalizmus létezésének feltételeiből meríti erejét, és ezért feltétlenül számíthat a BIZTOS SIKERRE. Parasztságunk és kusztárságunk felbomlása, elparasztalanodása ténybeli bizonyítéka annak, hogy éppen a szociáldemokraták értelmezik helyesen az orosz valóságot, amikor azt mondják, hogy a paraszt és a kusztár a szó »kategorikus« értelmében kistermelő, vagyis kispolgár. Azt mondhatjuk, hogy ez a tétel a MUNKÁSSZOCIALIZMUS elméletének sarkpontja a régi parasztszocializmussal szemben, amely nem értette meg sem az árugazdaság viszonyait, amelyek között ez a kistermelő él, sem azt a tőkés jellegű felbomlást, amely ezen a talajon végbemegy.”³⁴

A marxi “világforradalom” elképzelés úgy kerül már ekkor Uljanovnak a forradalomról való gondolkodásába, mint egyúttal Oroszország forradalmasodása, amely megadhatja a nemzetközi forradalom számára a kezdőlökést, “amikor majd a munkásosztály élenjáró képviselői magukévá teszik a tudományos szocializmus eszméit, az orosz munkás történelmi szerepének eszméjét, amikor majd ezek az eszmék széles körűen elterjednek, és a munkások szilárd szervezeteket teremtenek, amelyek tudatos osztályharccá változtatják a munkások mostani szétforgácsolt gazdasági háborúját, akkor az orosz MUNKÁS, valamennyi demokratikus elem élére állva, megdönti az abszolutizmust, és a nyílt politikai harc egyenes útján elvezeti az OROSZ PROLETARIÁTUST (AZ EGÉSZ VILÁG proletariátusával együtt) a GYŐZELMES KOMMUNISTA FORRADALOMHOZ”.³⁵ Ma már, 2005 perspektívájából nézve világosnak tűnik, hogy Lenin egyfelől szellemileg-intellektuálisan, elméletileg és politikailag előkészítette az 1905-tel kezdődő forradalmak új hullámát, másfelől azonban kétségtelenül túldimenzionálta e forradalmasodás mélységét, egyetemes érettségét, a centrumkapitalizmus sebezhetőségét, integrációs képességének gyenge pontjait.

 

A centrumországok és Oroszország – egy “félreértett” viszony

 

Lenin ugyanebben az 1894-es évben – még baráti hangnemben – indította meg a liberalizmus elleni csaknem három évtizedes vitáját, amelynek első központi figurája az említett “legális marxista”, Pjotr Sztruve volt. E vitában az alapvető elméleti és politikai probléma az új, kapitalista rendszerhez való viszony, illetve részben a kapitalizmushoz való narodnyik viszonyulás kritikai megítélése volt.³⁶

Lenin véleménye szerint a kapitalizmus bármely feltételrendszerben utat tör magának, ám minél kevésbé ütközik a régi formák ellenállásába, minél inkább lerombolja azokat, annál kedvezőbb feltételeket kínál a munkásmozgalom számára. Ám ezen a ponton elvetette azt a kérdésfelvetést, amely a regionális-történeti régiók szempontjai helyett a “jó kapitalizmus (nyugati) és a rossz (kelet, orosz) kapitalizmus” megkülönböztetéséből indul ki, mert ez a tudományos megközelítéssel szemben álló moralizáló rendszer-apologetika. Lenin kigúnyolta az orosz polgárság nevében megszólaló Sztruvét, mert ez utóbbi olyan vonásokkal ruházta fel az orosz polgárságot (a “jövőn tépelődik”), amilyenekkel az nem rendelkezik. Vagyis Sztruve küldetéssel ruházta fel a burzsoáziát. Bár elismerte, hogy “bűzlik a burzsoá társadalom”, de a valóságban a burzsoáziának nem küldetése, hanem érdekei voltak, amelyek forradalmi szerepét nagyon viszonylagossá tették.³⁷ Leninnek Sz. Bulgakov Kapitalizmus és földművelés c., 1900-ban megjelent munkájáról írt jegyzeteiben is hasonló kritika körvonalazódik. Bizonyos szakmai tévedéseken túl, Lenin főleg a kisparaszti gazdálkodással kapcsolatos bulgakovi illúziókat teszi szóvá, mintha az orosz mezőgazdaság fejlődése “elkerülhetné” a kapitalizmust, mintha a válságba jutott kisparaszti gazdálkodás “visszahozható” lenne.³⁸

Lenin érzékelte, hogy a narodnyik érvelés és Sztruve érvelése egy ponton egybevágott: a narodnyik V. V. úr (V.-P. Voroncov) és az “antinarodnyik” Sztruve “az orosz viszonyokat a kapitalizmusnak valamiféle »angol formájával« vetette egybe és ahhoz viszonyította; nem pedig a kapitalizmus fő jellegzetességeiből, »általánosságából« indultak ki, amelyek arculata országonként változik”. Az orosz nemzeti sajátosság olyan különös vonásként elemződik, mintha az a kapitalizmus elkerülésében, illetve eltorzulásában öltene testet. Lenin ezzel szemben aláhúzta, hogy a kapitalizmusnak létezik egy általános elméleti fogalma, amely sem a narodnyik, sem a “liberáliskodó” álláspontban³⁹ nem jelenik meg. Sztruve is csak általában a “cseregazdaság uralmára” mutat rá, de a kapitalizmus másik ismérvét, hogy az értéktöbbletet a pénz, a tőke birtokosa sajátítja el, nem veszi számításba.⁴⁰ Lenin számára e narodnyik-liberális utópiának azért volt oly nagy jelentősége, mert úgy vélte, hogy vitapartnerei, mint Sztruve, az orosz kapitalizmust még valami jövendőbelinek, nem pedig a jelenben meglevőként értelmezte, “nem olyannak tekinti, ami már teljesen és véglegesen kialakult”, márpedig e különböző elméleti megközelítéseknek eltérő politikai implikációk feleltek meg.⁴¹

A tőkés rendszer romantikus, múltba révedő narodnyik felfogásának kritikája mellett, Lenin tehát már igen korán Sztruve “liberális elhajlását” is szóvá tette. Szemére vetette egyebek mellett azt is, hogy Sztruve az államról úgy nyilatkozik, mint “a rend szervezetéről”, noha éppen nem ez a legfontosabb sajátossága az államnak, hanem az, amit Engels hangsúlyozott még annak idején: “a nép zömétől különvált közhatalom”. “Tehát – írta Lenin konkrétabban – az állam ismertetőjele – az olyan személyek külön osztályának fennállása, akiknek kezében a hatalom összpontosul.” Lenin azt mondja, hogy a modern állam Marxnál a bürokrácia: “Az a külön réteg, amelynek kezében a mai társadalomban a hatalom van – a bürokrácia. Ennek a szervnek közvetlen és igen szoros kapcsolata a mai társadalomban uralkodó burzsoá osztállyal kitűnik a történelemből is.” (A francia történelemre hivatkozik példaképpen.)⁴²

Az első orosz forradalom bukását követő években – éppen a politikai tapasztalatok megértése érdekében – Lenin az orosz kapitalizmus sajátságos fejlődésviszonyait fogja aláhúzni, mint az (önkényuralmi) állam szerepének viszonylagos önállósodását az uralkodó osztályoktól (ami lehetetlenné teszi a burzsoáziával való bárminemű együttműködést), az ipari kapitalizmus erős koncentrációját, ami a fő politikai erők koncentrálódásával is együtt járt stb.⁴³

Lenint évtizedek óta bírálják, hogy eltúlozta a kapitalista fejlődés mértékét Oroszországban. Valójában ez a “túlzás” abból következett, hogy Lenin – mint fentebb már jeleztem, A kapitalizmus fejlődésében, melyben mindezeket a gazdasági problémákat differenciáltabban és még inkább történeti és gazdaságtörténeti kontextusban vizsgálta – szakított magával az Európa-centrikus történetfelfogással, amely mechanikusan módon a kapitalizmust a maga “centrumával” azonosította, mintha a kapitalizmus “normális”, “igazi” formája az európai volna.⁴⁴

A centrum–periféria viszony elméleti értelmezése Leninnél mint egy első elméleti kísérlet formaváltozata szintén körvonalazódik 1903-ban, A kapitalizmus fejlődése Oroszországban előszavában, amelyben egyfelől azt hangsúlyozza, hogy mennyire megragadhatók a kapitalista összfolyamat közös alapvonásai Nyugat-Európában és Oroszországban, “bármilyen lényeges sajátosságai vannak is az utóbbinak mind gazdasági, mind gazdaságon kívüli tekintetben”.⁴⁵ Utalt itt a mezőgazdasági bérmunkára, a gépek megjelenésére, a fokozódó munkamegosztásra, a szabad bérmunka elterjedésére stb., ami nem mond ellent e kapitalizmus fentebb jelzett oroszországi sajátszerűségeinek. Másfelől az egész könyv éppen a kapitalizmus általános fejlődésének különös orosz vonásait tárta fel. Az európai és az orosz fejlődés összehasonlító elemzése alapján jutott el már nagyon korán néhány olyan alapvető politikai természetű tény felismeréséhez, amelyek az orosz forradalom természetének “megsejtéséről” tanúskodnak.

Később az I. világháború idején, amikor Lenin a maga imperializmuselméletét kidolgozta, néhány vonatkozásban megelőlegezte a világrendszer hierarchizálódásának kérdésfelvetését, annak gazdasági és politikai jellemzőit vizsgálódásainak középpontjába állította. Így az eladósodás olyan függési rendszerére mutatott rá, amelynek során Angliát, amely például “kölcsönöket nyújt Egyiptomnak, Japánnak, Kínának, Dél-Amerikának”, katonai-politikai hatalma “megvédi az adósok felzúdulásától”, sőt “szükség esetén hajóhada veszi át a bíróság végrehajtó szerepét”.⁴⁶ Eközben jutott arra – az egész forradalomra vonatkozó álláspontját jellemző – fontos felismerésre, hogy a tőke koncentrációjának új szintjén a finánctőke egyetemes kiterjedése “a függőségi viszonyok sűrű hálójába keríti a mai polgári társadalom minden gazdasági és politikai intézményét”.⁴⁷ Ez a fejlemény kifejeződik a gyarmatosítási politika monopolizálódásában is,⁴⁸ végül is az imperializmusnak mint gazdasági és politikai világrendnek a sajátosságai az I. világháború idején minden összefüggésben egyértelműen megmutatkoztak. 1905 és általában a forradalom perspektívájának, lehetőségeinek megítélése szempontjából (is) alapvető, hogy Lenin egyfelől felismerte az állam rendkívül megnövekedett gazdasági szerepét és a magántőkével, konkrétabban a finánctőkével való összefonódottságát, amely a kapitalista világrendszer hierarchizálódásának és a gyarmati perifériáért folytatott egyetemes harcban is különleges fontosságra tett szert.⁴⁹ Másutt úgy fogalmazott, hogy “ahol a finánctőke nagyon megerősödik, ott az állam is”. Az értékpapírok összegét vizsgálva, amellyel egyes országok rendelkeztek, Lenin egy hierarchiát állított föl, amely a kölcsönös függőség láncolatát létrehozta: Anglia, USA, Franciaország, Németország (1910-es adatokkal vizsgálva) “szemben a világ csaknem egész fennmaradó része, így vagy amúgy, az adós és sarcfizető szerepét játssza. Külön ki kell térni arra, hogy a függőségi viszonyok nemzetközi hálózatának és a finánctőke kapcsolatainak kiépítésében milyen szerep jut a tőkekivitelnek”⁵⁰ . Lenin már akkor érzékelte, hogy a gyarmatok integrálódása a világpolitikába átrendezi majd magának a világrendszernek a jellegét, amennyiben a gyarmatosítás “áldozatai” a munkásmozgalom mellett önálló nemzeti mozgalmakként jönnek létre – ezzel a történelemben a nemzeti kérdés világméretekben tesz szert jelentőségre, messze túlmutatva Európa határain. Oroszország pedig e tekintetben is “köztes” történelmi állapotban leledzik.

Lenin a nemzeti kérdés, a nemzetek önrendelkezési jogának problematikáját vizsgálva a világrendszer hasonló alapstruktúráját vázolta föl: “Téziseinkben (6. ) arról van szó – írta Lenin –, hogy, ha konkrétak akarunk lenni, az országoknak legalább három típusát kell megkülönböztetnünk az önrendelkezés kérdésében. (…) Az első típushoz Nyugat-Európának (és Amerikának) azok a fejlett országai tartoznak, ahol a nemzeti mozgalom a múlté. A második típushoz Kelet-Európa tartozik (lényegében a Habsburg Birodalom és a Balkán egésze), ahol a nemzeti kérdés a jelen kérdése.” Végül a gyarmati országokat különbözteti meg, ahol a nemzetek létrejötte még csak folyamatban van.⁵¹ Az eltérő történelmi korszakok és régiók, az alapjában eltérő termelési formák és gazdálkodási rendszerek egymás mellett élése alapján jutott el az egyenlőtlen fejlődés “törvényének” felismeréséig. E téren szintén Marxot “felülvizsgálva” arra a következtetésre jutott, hogy “…a társadalmi forradalom nem lehet az egész világ proletárjainak egyesült akciója azon egyszerű oknál fogva, hogy a legtöbb ország és a föld lakosságának többsége ez ideig még nem is áll a tőkés fejlődés fokán, vagy pedig csak a tőkés fejlődési fok elején áll… A szocializmusra csak Nyugat-Európa és Észak-Amerika fejlett országai értek meg”.⁵²

E gondolatkörben nyert tudományos formát az a felismerése is, amelyből a “gyenge láncszem” gondolata kikelt. Vagyis a kapitalizmus oroszországi “különös” formája nem csupán “demokratikus felépítménnyel” és erős polgári hagyományokkal és struktúrákkal nem rendelkezett, hanem a mezőgazdasági munkába való belerögzöttség a tőkés alapon egyre differenciálódó munkamegosztással kiegészülve sokkal több embert rekesztett ki, másképpen fogalmazva, sokkal kevesebb embert integrált szociálisan és gazdaságilag, hiszen a kirekesztést jogi korlátok úgyszólván nem gátolták.

 

Az “orosz kapitalizmus” politikai determinációi

 

Lenin felismerte, hogy az önkényuralom megdöntésére irányuló nem távoli időben elkövetkező forradalom egy centralizált, illegális “élcsapatpárt” létrehozását teszi szükségessé Oroszországban (Mi a teendő, 1902). Már 1901 óta tudatában volt annak, hogy a forradalom vezető osztálya az oroszországi polgári demokratikus forradalomban a proletariátus lesz,⁵³ s a burzsoázia politikai gyengesége, a cárizmustól való függése (“önállótlansága” mind a cárizmussal, mind a külföldi tőkével szemben) a munkásosztály szövetségesévé – éppen a burzsoáziával szemben⁵⁴ – a parasztságnak azokat a rétegeit teszi, amelyek a tőkés fejlődés következtében elveszítik gazdasági létfeltételeiket (a “baloldali blokk” politikája).⁵⁵ Mindez eredeti oroszországi felismerés volt (amelyet sokan valamiféle “leninista eretnekségnek” gondoltak a nyugati marxisták körében is). Ezzel függ össze, hogy Lenin a parasztság érdekeit, a földhöz jutás érdekeit hatalmi és gazdasági kérdésként tekintette egyidejűleg. Elvetette a mensevikek javaslatát, amely a földkérdés megoldását a “municipalizálás” útján, vagyis a helyi önkormányzat tulajdona útján képzelte el, míg Lenin és a bolsevikok a nagybirtokok nacionalizálásának perspektívájában gondolkodtak, mert az lehetett volna elképzelésük szerint a társadalmasítás (nem az államosítás!) előfeltétele.⁵⁶ A kis magántulajdon elutasítása mellett nem egyszerűen valamiféle szociáldemokrata doktrinerség szólt, hanem az a történelmi érvelés, hogy a porosz utas agrárfejlődés nem nyit teret belső sajátosságai következtében a kistulajdon előtt. Más kérdés, hogy a szociáldemokraták a szövetkezeti mezőgazdaság, az önkéntes kooperáció alapján álltak, amely a kapitalista agrárfejlődés egyetlen alternatívájaként jött számításba. De 1905 tapasztalatai differenciálták a képet, mert kiderült: a parasztság a földosztás alapján állt.⁵⁷

A jelzett politikai-taktikai vitákat Lenin A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban (1905 nyarán jelent meg Genfben) folytatta le a mensevikekkel szemben a legrendszeresebben. A bolsevikok egy céljaiban polgári demokratikus forradalom munkásjellegét húzták alá, és a szociáldemokratáknak a kormányhatalomban való részvételét hangsúlyozták, míg a mensevikek a munkásosztálynak a “szélső ellenzék” szerepét szánták. Lenin szerint a győzedelmes forradalom – “a proletariá­tus és a parasztság demokratikus diktatúrájának” rezsimjét hozza létre. Ez egy olyan “diktatúra” lett volna, amely a fejlődést átvezetheti, kedvező belső és külső feltételek között – a forradalom egy újabb, “szocialista szakaszába” – elnyomva az önkényuralmat restaurálni akaró erőket.⁵⁸ Lenin így vetette fel a kérdést: “Hiszen valamennyien szembeállítjuk a polgári forradalmat a szocialista forradalommal, mindannyian feltétlenül ragaszkodunk a kettő szigorú megkülönböztetéséhez, de vajon tagadható-e, hogy a történelemben a két forradalom egyes elemei, részleges elemei összefonódnak?”⁵⁹ Az orosz polgárság azonban nem a forradalom radikalizálásában, végigvitelében volt érdekelt, sokkal inkább annak megzabolázásában reménykedett.

Nem véletlen, hogy Lenin az 1905-ös forradalom idején és főként leverése után a liberálisokat ostorozta, akik “elárulták” a forradalom alapvető követeléseit: “1905 októberéig a liberálisok olykor rokonszenvező semlegességet tanúsítottak a tömegek forradalmi harca iránt, de már akkor is kezdtek fellépni ellene: aljas szónoklatokkal küldöttséget menesztettek a cárhoz, támogatták a Buligin-dumát, nem ostobaságból, hanem azért, mert ellenséges érzülettel viseltettek a forradalom iránt. 1905 októbere után a liberálisok mást sem tettek, mint aljas módon elárulták a nép szabadságát… A forradalom bámulatosan gyorsan leleplezte a liberalizmust, és a gyakorlatban megmutatta ellenforradalmi természetét… Olyan illúziók, hogy az önkényuralmat össze lehet kötni valamelyest is nagy néptömegek valódi képviseletével, nemcsak különféle isten háta mögötti helyek tudatlan és elnyomott lakóiban éltek. Az efféle illúziók nem álltak távol az önkényuralom uralkodó rétegeitől sem.”⁶⁰ A politikai indulat sohasem homályosította el Lenin szemét annyira, hogy megfeledkezett volna az orosz liberalizmus fiziognómiáját végső soron meghatározó orosz burzsoázia sajátos, “oroszországi” természetéről. Lenin az orosz forradalomra vonatkozó átfogó, egész koncepcióját kifejtő legfontosabb, máig érvényes előadásában (“Előadás az 1905-ös forradalomról”, l. Lenin írását e számunkban), amelyet svájci munkásfiatalok előtt mondott el 1917 januárjában, az újabb forradalom előestéjén, az orosz burzsoázia politikai jelentéktelenségét, alávetettségét a cárnak és jelentős mértékben az európai burzsoáziának – egyúttal Max Weberrel vitázott is a forradalom jellegéről: “A nyugat-európai burzsoázia, még a legszabadabb, még a köztársasági országok burzsoáziája is az »orosz szörnyűségekről« szóló képmutató frázisokat nagyszerűen össze tudja egyeztetni a leggyalázatosabb pénzüzletekkel,⁶¹ különösen a cárizmus pénzügyi támogatásával és Oroszországnak a tőkekivitel stb. útján történő imperialista kizsákmányolásával… A burzsoázia szívesen nevezi »mesterséges« dolognak a moszkvai felkelést (1905. december – K. T.) és szeret gúnyt űzni belőle. A német, úgynevezett »tudományos« irodalomban például Max Weber professzor, Oroszország politikai fejlődéséről írt terjedelmes munkájában, »puccsnak« nevezte a moszkvai felkelést. »Lenin csoportja – írja ez a ‘nagy tudományú’ professzor úr – meg az eszerek egy része már hosszabb ideje készítette elő ezt az esztelen felkelést… Valójában egész fejlődése elkerülhetetlenné tette a fegyveres összecsapást.”⁶²

Ugyanakkor saját párttársaival is polemizált, akik közül nem kevesen a rendszer elleni harcból kiindulva értelmetlennek találták a polgári demokratikus követelések puszta megfogalmazását is, mondván, azok megvalósítása lehetetlen a kapitalizmus feltételei között. Lenin azonban éppen az orosz kapitalizmus feltételei között találta fontosnak a polgári demokratikus követeléseket. Nem azért, mert megvalósíthatók a tőkés szisztéma “perifériájának” keretei között, hanem éppen azért, hogy e kereteket felbomlassza. Lenin nemcsak kereste a fogást a rendszeren, hanem meg is találta. Ő maga igazán pontosan tudta, hogy a demokratikus köztársaság “logikailag” ellentmond a kapitalizmusnak, mert hiszen “hivatalosan” egy szintre helyezi a gazdagot és a szegényt, a jogegyenlőség pedig csak eltakarja a valóságban meglévő antagonisztikus gazdasági különbségeket. Ez a gazdasági rend és a politikai felépítmény közötti ellentmondás az imperializmus korában, amikor a szabad konkuren­ciát felváltja a monopóliumok uralma, még jobban “megnehezíti” minden demokratikus szabadságjog megvalósítását. “Hogyan egyeztethető hát össze a kapitalizmus a demokráciával? A tőke mindenhatóságának közvetett megvalósítása útján! Ennek két gazdasági eszköze van:

1. a közvetlen megvesztegetés;

2. a kormány szövetsége a tőzsdével (téziseinkben ezt a következő szavakkal fejeztük ki: a finánctőke »szabadon megvásárol és megveszteget bármely kormányt és minden hivatalnokot« a burzsoá rend idején.)”.

Ha a “vagyon” a megvesztegetés és a tőzsde révén “általában teljes mértékben megvalósíthatja uralmát bármely demokratikus köztársaság felett, azaz politikailag független köztársaság felett” is, nem jelenti azt, hogy a demokráciáért való harcot fel kell adni a szocializmusra hivatkozva.⁶³ Lenin politikai gondolkodásában a tőke elleni bármely sikeres támadás előfeltétele a minél szélesebb tömegbázis (“baloldali blokk”) megteremtése volt. Hosszú oldalakon át érvelt a demokráciáért folytatandó harc fontossága mellett – ami 1905 tapasztalatai nyomán még inkább megszilárdult benne. A munkásforradalom mint a szocialista rendszer előfeltétele egy országban lehetségesnek látszott, de tisztán “orosz alapon” szocialista rendszer nem jöhet létre Lenin számára. Parvussal és Trockijjal való vitája a permanens forradalomról, nagymértékben erről a kérdéskörről is szólt, amennyiben a két forradalom között az “átmenet” problémáját eltérően ítélték meg.⁶⁴

Lenin ugyanakkor tényekkel bizonyíthatta, hogy az 1905-ös forradalom világtörténelmet csinált.⁶⁵ A forradalmi mozgalmak fejlődésének helyi, illetve nemzetközi okait a folyamatban lévő imperialista világháború oly gyorsasággal élezte ki, hogy még Lenin maga sem gondolta 1916–17 fordulóján (itt jelzett előadásának időpontjában), hogy micsoda sebességgel következik be a forradalmak újabb fordulója Oroszországban és végső soron nagy csalódására, csak részlegesen és elvetélve Európában. Lenin, aki Rosa Luxemburg mellett elsőként ismerte fel, hogy 1905-ben egy új típusú forradalom zajlik, amely “eszközeiben, jellegében proletár” (vagyis politikai tömegsztrájk, fegyveres felkelés), céljaiban pedig polgári demokratikus, de “nyitott” a szocialista forradalom irányába, egyúttal pontosan látta korlátozottságát. E korlátozottsága éppen társadalmi hordozóinak “gyengeségében” nyilatkozott meg a legvilágosabban: “hívő emberek, hűséges alattvalók özönlenek Gapon pópa vezetésével” a cárhoz, ám a naiv, írástudatlan oroszországi tömegek viharos gyorsasággal “tanulnak” az eseményekből, “a forradalom előtti Oroszországban az iskolázatlan orosz munkások tettekkel bizonyították be, hogy egyenes emberek, akik először ébredtek politikai tudatra”.⁶⁶ Ám ez a forradalomra “ítélt” oroszországi parasztság és munkásság radikális forradalmisága egy új rendszer berendezése szempontjából nem rendelkezett azzal a kulturális-civilizatorikus feltételrendszerrel, amire pedig éppen az önigazgatási struktúráik (sztrájkbizottságok, szovjetek, munkásbizottságok stb.) huzamosabb ideig való életben tartásához szükség lett volna. Mégis 1905 – mint “új típusú” forradalom – Oroszországot végérvényesen a “modern” történelem színpadára emelte: “a szendergő Oroszország – ahogyan Lenin fogalmazta – a forradalmi proletariátus és a forradalmi nép Oroszországává vált”, összefonódott itt a patriarchális viszonyok ellen is lázadó parasztság földfoglaló mozgalma az ipari munkásság forradalmával és Oroszország elnyomott népei között fellángolt nemzeti szabadságmozgalmakkal, ami a maga teljességében 1917 folyamán bontakozott ki, így ellentmondásaik mélységéről nem szerezhetett még kellő tapasztalatot.

Kevésbé érzékelte Lenin a nyugat-európai forradalmi fejlődés, a nyugati munkásság forradalmasodásának nehézségeit. Lenin 1917 januárjában, azokkal vitatkozva, akik a nyugat-európai fejlődést illetően az orosz forradalom irrelevanciáját hangoztatták, arra helyezte a hangsúlyt, hogy az orosz forradalom annak bizonyítéka: Nyugaton a proletárforradalom van napirenden, az orosz forradalom annak első állomása csupán.⁶⁷ A szocialista forradalom és a nemzetek önrendelkezési joga c. téziseiben 1916 elején a nemzetközi forradalom objektív feltételeinek meglétét hangsúlyozta mindjárt a legelső tézisben: “Az imperializmus a kapitalizmus fejlődésének legfelsőbb foka. A tőke a vezető országokban túlnőtt a nemzeti államok keretein, a monopóliumot állította a konkurencia helyébe, megteremtve a szocializmus megvalósításának minden objektív feltételét. Ezért Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban napirendre került a proletariátus forradalmi harca a kapitalista kormányok megdöntéséért, a burzsoázia kisajátításáért.”⁶⁸ Kétségkívül igaz, ez csupán egy alternatíva felvetése volt, és nem is bizonyult többnek, amennyiben Oroszország forradalmi erőfeszítéseit nem kísérte a nyugat-európai proletariátus hasonló igyekezete, vagy amennyiben kísérte, súlyos vereséget szenvedett. Bár Lenin sok évet élt Nyugat-Európában, éppen az 1905-ös forradalom előtt, sőt a forradalom első évének nagyobb részében is, ám a nyugat-európai munkásság szellemi-politikai evolúciójának mélyebb tanulmányozását elmulasztotta. Ez irányú vizsgálódásait bizonyos sablonosság jellemezte, nem érzékelte, hogy “a szociáldemokrácia árulása” mögött a nyugat-európai munkásság igen jelentős tömegeinek életszemlélete, évszázados beidegződése, pszichológiája rejlik; nem tisztázta az oroszországi és az európai proletariátus magatartása közötti különbségek részleteit. E problémát szőröstül-bőröstül az extraprofitból kitartott “munkásarisztokrácia” létezésében konkretizálta csupán, holott a valóságban ez a jelenség csak a jéghegy csúcsa volt. E bonyolult kérdéscsoport valódi jelentősége azonban csak az októberi proletárforradalom első súlyos nehézségei után kezdett mind nyomasztóbban megmutatkozni. Tehát a két forradalom közötti kapcsolat, összefüggés még Lenin elemzési “tévedésében” is megnyilatkozott.

 

A forradalom végcélja: a munkásönkormányzat

 

Lenin a forradalom periódusában nemcsak a hatalomátvétel elméleti és technikai-szervezeti kérdéseit vizsgálta, hanem a forradalom és a forradalom után összefüggéseiről is megnyilatkozott. A forradalom során létrejött népi önszerveződések “szakmai” jellemzőit és politikai funkcióit részben együttesen szemlélte mint a forradalom problematikáját (gazdaság és politika egyfajta egyesítése), és részben úgy tekintett rájuk, mindenekelőtt persze a szovjetekre, mint amelyek a forradalom önvédelmi szervei, hatalmi struktúrái. Gondoljuk meg, a forradalom csúcspontja az 1905. decemberi moszkvai fegyveres felkelés (“Krasznaja Presznya”) veresége után az önvédelem került előtérbe, s Lenin ehhez alkalmazkodva károsnak tekintette az összmozgalom szempontjából a realitásoktól elrugaszkodó, a forradalom utánra (a jövő társadalmára) vonatkozó “ígérvényeket”, utópisztikus törekvéseket, mert azok elvonják a figyelmet és az energiákat a forradalom önvédelmétől. Korszakadekvát kérdésfelvetései közé tartozik az is, hogy a szovjetek pártok általi, beleértve a szociáldemokraták általi “elfoglalását”, ellenezte. Részben, rövid távon, taktikai síkon azért, mert a szociáldemokraták kisebbségben voltak a szovjetekben, nem volt érdemes izolálódniuk a proletártömegektől, másrészt a szovjetek “szakmai” feladatai nem azonosak pártpolitikai megfontolásokkal, noha a szovjetekben való szociáldemokrata jelenlétnek természetesen nagy fontosságot tulajdonított. A fentebb mondottakat igyekszem bemutatni a konkrét történelmi “anyagon”, mert nem tanulság nélküliek e történelmi tapasztalatok.

1905-ben a jövő abból a szempontból is felsejlett tehát, hogy felbukkantak a történelem korábbi időszakaiban nem ismert önigazgatói-önvédelmi munkásszervezetek, a szovjetek, amelyek gazdasági, szociális, hatalmi-politikai, néhol katonai feladatokat láttak el egyidejűleg Pétervártól Ivanovo-Voznyeszenszkig. Lenin még Oroszországba érkezte előtt néhány nappal, 1905. november legelején külön cikket írt “Feladataink és a munkásküldöttek szovjetje” címmel⁶⁹ a forradalom alapvető új intézményéről a “munkásküldöttek szovjetjéről”. Mint “kívülálló” határozta meg saját pozícióját, utalva arra, hogy nem közvetlen részese az eseményeknek, s így fenntartja a lehetőségét annak, hogy politikailag később módosíthassa álláspontját. Ám felfogása mégis olyan módszertani és elméleti mozzanatokat is magában rejtett, amelyek a politikai “véletlenektől” függetlenül “maradandó” elemzési tendenciákat hordoztak a későbbi periódusokra nézve is. Eleve elutasította a “szovjetek vagy párt” kérdésfelvetést, s nyomatékkal úgy foglalt állást, hogy a szovjeteket az egész munkásosztály, sőt a lakosság antimonarchista tömegeinek önszerveződéseként kell felfogni, egyfajta “szakmai szervezeteként” alakultak meg, amelyeket egyetlen párt sem sajátíthat ki. Ugyanis ezen érvelés szerint a munkás- és szocialista pártoknak a szovjetekétől eltérőek a feladataik, funkcióik és a mögöttük álló társadalmi csoportok. “Lehet, hogy tévedek – írta az említett helyen, de szerintem (hiányos és csak »papírokból« merített értesüléseim alapján ítélve) a munkásküldöttek szovjetje politikai szempontból az ideiglenes forradalmi kormány csírájának tekintendő.”⁷⁰ Tehát egy országos, az egész társadalmat átfogó politikai központként fogta fel e népi szervezetet, amelynek “nem hátránya, hanem előnye”, hogy nem csak szociáldemokraták vannak benne.

A szovjetekben éppen annak bizonyítékát látta, hogy a szociáldemokraták nem akarnak semmiféle kísérleti eszméket ráerőszakolni Oroszországra, hanem szerves módon a népi szerveződések kezébe kerüljön az ország irányítása: “Nem erőszakolunk rá a népre semmiféle általunk kieszelt új dolgot, csupán magunkra vállaljuk a kezdeményezést annak a megvalósításában, ami nélkül – mint azt általában és egyöntetűen mindenki elismeri – nem élhetünk tovább Oroszországban… A dolgozó tömegekből kiinduló szabad kezdeményezésre támaszkodunk.”⁷¹ Amikor december 2-án letartóztatták a Petrográdi Szovjet 52 küldöttét (köztük az elnököt, Lev Trockijt), már nyilvánvaló volt, hogy az alapvető vád ellenük az államrend erőszakos megváltoztatására irányuló kísérlet lesz. (Azonban tudni illik, hogy az 1905. október 17-i, bizonyos alkotmányos jogokat elismerő cári manifesztumot követően sem lett törvényes a monarchia elleni harc semmilyen formája.)

Lenin később így vélekedett a szovjetek szerepéről: “A harc tüzében sajátos tömegszervezet alakult ki: a nevezetes munkásküldöttek szovjetjei – az összes gyárak küldötteinek gyűlései. A munkásküldöttek szovjetjei Oroszország néhány városában egyre inkább az ideiglenes forradalmi kormánynak, a felkelések szervének és vezetőjének szerepét kezdték betölteni.⁷² Kísérletek történtek a katona- és matrózküldöttek megszervezésére és ezeknek a munkásküldöttek szovjetjeivel való egyesítésére.”⁷³ Az 1905-ös forradalom elemzése olyképpen fonódik össze magának az 1917-es forradalomnak a kibontakozásával, történetével, hogy némely összefüggésben az utókor embere azt gondolhatná, bizonyos problémák 1917-ben szinte mechanikusan megismétlődtek. Ezek közé tartozik a paraszti földfoglaló, kúriagyújtogató mozgalmak mellett a munkásönkormányzás problémája, amelynek szervei már 1905-ben – úgy tűnt – világtörténelmet írtak, mindenekelőtt a Pétervári Szovjet alakjában. A mensevik Iszkra a dumaválasztások bojkott-taktikájának részeként “a forradalmi önkormányzatot” mint a felkelés lehetséges előjátékát vetette fel. Lenin azonban pontosan látta, hogy a forradalmi önkormányzás (szakmai, gazdasági-tulajdonosi) problematikája döntően nem a felkelés problematikája, mivel Lenin érvelésében az önkormányzat számára a forradalmi felkelés teremtheti csak meg a megfelelő feltételeket: “A forradalmi önkormányzatnak, a népi megbízottak megválasztásának megszervezése nem előjátéka, hanem utójátéka a felkelésnek… Előbb a felkelésben kell győznünk (még ha csak egy városban is), és meg kell alakítanunk az ideiglenes forradalmi kormányt, hogy ez utóbbi mint a felkelés szerve, mint a forradalmi nép elismert vezére hozzáláthasson a forradalmi önkormányzat megszervezéséhez.”⁷⁴ A munkásönkormányzat – hangsúlyozta Lenin 1905–1906 folyamán többször is – nem létezhet a régi rendszer keretei között, s az ilyen irányú naivitással szemben húzta alá: “A forradalmi önkormányzat a cári hatalom fenntartása mellett a forradalomnak csak egy kis töredéke lehet… Aki ezt teszi meg a forradalmi proletariátus fő jelszavának, az zavart kelt és az oszvobozsgyenyisták (a liberálisok egy frakciója – K. T.) malmára hajtja a vizet… nem szabad összekevernünk a háborúnak a szervezetét, a felkelés szervezetét az önkormányzattal. A fegyveres felkelés szervezete egyáltalán nem hasonlít a forradalmi önkormányzat szervezetéhez sem rendeltetését tekintve, sem kialakulásának módját tekintve, sem jellegét tekintve.” Lenin a forradalmi jelszavakat így kombinálta: “ideiglenes forradalmi kormány, illetve az általa összehívandó össznépi alkotmányozó gyűlés, fegyveres felkelés és forradalmi hadsereg szervezése a cári hatalom megdöntésére”⁷⁵ . Így a bojkott-taktikát is csak addig tartja értelmesnek, amíg a fegyveres felkelés lehetősége fennáll, s a bojkott a forradalmas tömegek számára jelzi, hogy a forradalmi folyamat még nem zárult le, az önkényuralmat fenntartó duma ugyan “egy lépés a burzsoá monarchia irányába”, de semmiképpen nem a népi törekvések megtestesülése. A polgári demokratikus átalakulás ügye elbukott. Ám egyre erőteljesebben merült föl az az elméleti és gyakorlati politikai kérdés, hogy Oroszországban lehetséges-e egyáltalán bármiféle polgári demokrácia meggyökeresedése. A demokratikus polgárság hiánya, Gramsci kifejezésével élve, az orosz társadalom “kocsonyás halmazállapota” napirendre állíthatja a proletárforradalom kérdését. De mi történhet Nyugat-Európában, ahol a polgári társadalom egész “erődrendszerrel” (Gramsci) rendelkezik? Lenin erre a kérdésre nem helyezett olyan hangsúlyt, és adós maradt azokkal a kifinomultabb politikai elemzésekkel, amelyekkel az oroszországi fejlődést nyomon követte. Az I. imperialista világháború az addigi történelemben példátlan vérözönnel olyan töréspontot idézett elő a világtörténelemben, amely az orosz forradalom és egyáltalán a világfejlődés új perspektíváit nyitotta meg. Nemcsak a kapitalizmus addig “liberális” világrendje roppant meg, hanem ennek részeként a cári monarchia a pusztulás szélére jutott. 1905 alapvető célja 1917 februárjában néhány nap alatt megvalósult. Ám csak ezt követően került igazán színre 1905 másik arca, a munkás-, paraszt- és katonaforradalom.

 

Jegyzetek

¹ Gennagyij Golovkov: Bunt po-ruszszki: palacsi i zsertvi. Randevu sz revoljuciej 1905-1907 gg. Moszkva, Detyektivpreszsz, 2005.

² Tudatában vagyok annak, hogy a százados historiográfia számos értéket képvisel, mégis fontosnak tartom, hogy friss szemmel újra tekintsük át Lenin elemzését, amely ilyen vagy olyan formában hét évtizedig különböző erővel és formában erősen befolyásolta az egyetemes történetírás alapvető irányzatait, hogy ne szóljak most külön a legitimációs ideológia evolúciójáról a Szovjetunióban és határain kívül.

³ Kezdetben valószínűleg úgy értékelte a dolgok menetét, hogy ebben a forradalomban a spontán erők “logikája” – éppen a nyugati munkásmozgalom kiterjedt és aktív támogatásának hiánya miatt sem vezethet el közvetlenül a proletárforradalom kirobbanásához. Ám 1905 őszére az események és folyamatok elemzése megmutatta számára a polgári és proletárforradalom egy saját kombinációját, így az események “tanulmányozását”, befolyásolását – vállalva a lebukás közvetlen veszélyét – közvetlen közelről folytatta.

⁴ Lenin halála után, mindjárt 1924 februárjában, Lukács György volt az első, aki az itt jelzett problematikát a maga teljes nagyságában felvetette és megértette híres, Bécsben írt Lenin-tanulmányában. Lenin. Tanulmány gondolatainak összefüggéséről. In Lenin. Bp. Magvető, 1970 (szerk.: Vajda Mihály), 15–17. Lukács pontosan felismerte, hogy Lenin későbbi elemzésének, imperializmuselméletének közgazdasági része nem volt olyan mély, mint Rosa Luxemburgé (a tőkefelhalmozás, a gyarmati piacok, a háborúk eredete stb.); de mégis egy döntő vonatkozásban Lenin “elméleti fölényéről” beszél “az összfolyamat megítélésében”, vagyis egy konkrét világhelyzet konkrét megítélésének tekintetében, abban, hogy az elméleti elemzést és a gyakorlat közötti közvetítéseket is képesnek bizonyult számba venni. Vö. uo. 63–66. o.

⁵ Lenin Összes Művei, 27. köt. Kossuth, 1971. 354. o., 374–376. o. Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka… E kérdésre más összefüggésben még visszatérünk.

⁶ Lenin intellektuális fejlődésének e korai szakaszáról l. Robert Service: Lenin. Minszk, Poppuri, 2002. 61–123. o. és főleg Vladlen Loginov: Vlagyimir Lenin. Vibor putyi: biografija. Moszkva, “Reszpublika”, 2005, különösen 179–240. o. és 316–355. o.

⁷ Egy 1899. május 28-i levélben biztosította Bernsteint feltétlen egyetértéséről és támogatásáról. Vö. R. Pipes: Sztruve: levij liberal 1870-1905. I. köt. “Moszkovszkaja skola polityicseszkih iszszledovanyij”, Moszkva, 2001, 306–308. o. Lenin ez időben hároméves szibériai száműzetését töltötte. Sztruve, a későbbi fehérgárdista ideológus, propagandista és politikus egy zaklatott pálya részeként éppenséggel az 1905-ös forradalom veresége nyomán szakított végleg a baloldal minden irányzatával.

⁸ L. Lenin antibernsteiniánus cikkét (recenzió): Karl Kautsky Bernstein und das Sozialdemokratische Program. Eine Antikritik. LÖM 4. Bp., Kossuth, 1964. 187–197. o., amelyben jelzi az irányzatos elhatárolódás szükségességét.

⁹ Vö. LÖM 1. köt., Bp., Kossuth, 1964. Az első négy lenini munka ebben a kötetben található. (Első írása egy recenzió volt: Újabb gazdasági változások a paraszti életben. V. J. Posztnyikov Juzsno-ruszszkoje kresztjanszkoje hozjajsztvo c. könyvéről, 1891.) Lenin megjegyzései 1893 tavaszán íródtak, a cikk először 1923-ban jelent meg.

¹⁰ Magyarországon napjainkban alighanem R. Pipes-i és általában egy “hidegháborús” Lenin-ábrázolásnak a befolyása a jellemző – a Lenin-tematika iránti komolyabb, elmélyültebb érdeklődés csaknem teljes hiánya mellett. L. R. Pipes: Az orosz forradalom története. Bp., Európa, 1997. Pipes: Az ismeretlen Lenin. A titkos archívumból. Bp., 2002. Pipes és A kommunizmus fekete könyvének magyarországi propagandistái (pl. Hahner Péter) általában is kriminalizálják a forradalmak és a Szovjetunió történetét, félretéve mindenfajta szakmai szabályt, amely a történetírás több évszázados történetében megszilárdult. Miközben komoly elméleti gondolkodásnak témakörünkben nagyon is van hagyománya, amelyre ma is támaszkodhatunk: mindenekelőtt Ágh Attila némely vizsgálódására gondolok, amelyekben Lenin elméleti jelentőségét igyekezett körvonalazni éppen A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című műve kapcsán szintén, és joggal támaszkodhatunk rá ma is. Vö. Ágh A.: A politika világa. Kossuth, 1984, 190. o. skk. Más kérdés az, hogy a szerző marxista korszakával szakított a rendszerváltás után.

¹¹ LÖM 55. köt. 13. levél (a börtönből) A. K. Csebotarjovnak, az Uljanov család ismerősének, a család számára, és N. Krupszkajának, 1896. jan. 2. 15. o. “Van egy tervem, amelyen letartóztatásom óta sokat és egyre többet gondolkodom. Már régóta foglalkozom egy közgazdasági kérdéssel (a feldolgozó ipar áruinak az országon belüli piacával), összegyűjtöttem valamelyes irodalmat, összeállítottam a kérdés feldolgozásának tervét, sőt írtam is valamit azzal a szándékkal, hogy munkámat önálló könyv formájában adom ki, ha terjedelme meghaladja egy folyóirat méreteit.” Továbbá a levélben szervezi Lenin Sztruvén és Potreszovon keresztül a kutatás megfelelő könyvtári hátterét. A családjára hárult később a könyvek Lenin száműzetési helyére (Susenszkoje, 1898–1900) való elszállíttatásának terhe.

¹² Loginov, i. m. 160–169. o.

¹³ LÖM 1. köt. 4–5. o.

¹⁴ Uo. 81–82. o.

¹⁵ Kik azok a “népbarátok” és hogyan hadakoznak a szociáldemokraták ellen? Válasz a “Ruszszkoje Bogatsztvo” marxistaellenes cikkeire. LÖM.1. köt. 117–319. o. Megírása ideje 1894. tavasz–nyár, és még ebben az évben meg is jelent. 1892–93-ban kezdett a könyvön dolgozni Szamarában, ahol az ottani marxista körökben tartott e tematikában előadást. 1894 őszén könyvét felolvasta a pétervári marxista körben, l. a könyv terjesztéséről, sorsáról további informácókat az 532–33. oldalakon.

¹⁶ Vö. LÖM I. köt. uo. 121–124. o. “Világos, hogy Marxnak az az alapeszméje, amely szerint a gazdasági társadalomalakulatok fejlődése természettörténeti folyamat, gyökerében ássa alá azt a gyermekded moralizálást, amely arra tart igényt, hogy szociológiának nevezzék.”

¹⁷ Vö. uo. 125–126. o. “Az anyagi társadalmi viszonyok elemzése (vagyis az olyan viszonyok, amelyek anélkül alakulnak, hogy az emberek tudatán átmennének; az emberek, miközben termékeiket kicserélik, termelési viszonyokba lépnek anélkül, hogy akár csak annak is tudatában volnának, hogy itt társadalmi termelési viszonyról van szó), nyomban lehetővé tette, hogy észrevegyék az ismétlődéseket és a szabályszerűségeket, és általánosítsák a különböző országok viszonyait egy alapfogalomban, a társadalmi alakulat alapfogalmában.”

¹⁸ Uo. 178. o.

¹⁹ Uo. 180. o. “Oroszországban – mondja Lenin Mihajlovszkijjal szemben, aki a proletariátus puszta létezésében is kételkedett –, ahol olyan leírhatatlan nyomorban tengődnek a tömegek, ahol oly arcátlanul kizsákmányolják a dolgozókat, mint sehol, úgyhogy, ami a szegények helyzetét illeti, Angliával hasonlították össze (és jogosan), Oroszországban, ahol állandó jelenség a népesség millióinak éhezése, s emellett például egyre növekszik a gabonakivitel – Oroszországban nincsen proletariátus.”

²⁰ LÖM I. köt. 4–5. o., skk. és 53., 58–59. o.

²¹ Uo. 60. o.

²² LÖM 1. kötet, 67–112. o.

²³ Lenin G. B. Kraszin előadása nyomán fejtette ki nézeteit. 1893 őszén írta Lenin a tanulmányt, amely először 1937-ben jelent meg.

²⁴ Uo. 67. o. “Hiszen a kapitalizmus fejlődéséhez kiterjedt belső piac szükséges, a parasztság tönkremenetele pedig ezt a piacot aláássa, s azt a veszélyt rejti magában, hogy teljesen megszünteti, és a tőkés rendszer megszervezését lehetetlenné teszi. Igaz, azt mondják, a kapitalizmus azzal, hogy árugazdasággá változtatja közvetlen termelőink naturális gazdaságát, piacot teremt magának, de vajon elképzelhető-e, hogy a félig koldus parasztok naturális gazdaságának nyomorúságos maradványai alapján kifejlődhet nálunk az olyan hatalmas tőkés termelés, mint Nyugaton?” 77. o.

²⁵ Uo. vö. Az úgynevezett piackérdésről. 80–81. o.

²⁶ Vö. LÖM 3. köt. A kapitalizmus fejlődése Oroszországban. Bp., Kossuth, 1964, 172–178. o.

²⁷ Vö. uo. 173–174. o. “…bármilyen változatosak is a formák…. a mai földesúri gazdaság szervezete két fő rendszernek, nevezetesen a ledolgozási (Lenin jegyzete: Most megváltoztatjuk a terminust és “robot” [barscsina] helyett “ledolgozást” [otrobotok] használunk, mivel ez a kifejezés jobban megfelel a reform utáni viszonyoknak, s irodalmunkban már polgárjogot nyert.) rendszernek és a tőkés rendszernek a legkülönfélébb kombinációiból áll… Az előbbi… a robotgazdaság egyenes folytatása…”

²⁸ L. erről Ágh idézett elemzését uo.

²⁹ LÖM 3. köt. Uo. 237. o.

³⁰ Uo. 289. o. Ezt a fejleményt kiegészítve Lenin lényegében kimondja, hogy a földközösség – a narodnyik állásponttal ellentétben – egyáltalán nem gátolja meg a kapitalizmus térhódítását, csak bonyolultabbá teszi. Marxot idézi: Tőke III. kötetéből (156. o.): “A kialakuló tőkés termelési módnak… nem felel meg a földtulajdon készen talált formája. A neki megfelelő formát ő maga teremti meg azáltal, hogy a földművelést alárendeli a tőkének; ezzel aztán mind a hűbéri földtulajdon, mind a nemzetségi tulajdon vagy a markközösséggel párosuló kisparaszti tulajdon átváltozik a tőkés termelési módnak megfelelő gazdasági formává, bármennyire különbözők is a jogi formái.” 299. o.

³¹ Vö. LÖM I. uo. 304. o.

³² Ezeknek a tudományos és elméleti-politikai vitáknak és küzdelmeknek a történetéről l. bővebben Krausz T.: Pártviták és történettudomány. Viták az “oroszországi történelmi fejlődés sajátosságairól”, különös tekintettel a 20-as évek vitáira. Bp., Akadémiai Kiadó, 1991.

³³ LÖM I. köt. Kik azok a népbarátok… 220–221., 260–261. o.

³⁴ Uo. 218–221. o.

³⁵ LÖM I. köt. Kik azok a… 285. o.

³⁶ LÖM I. Főleg 388–487. o. P. Sztruve Krityicseszkie zametki k voproszu ob ekonomicseszkom razvityii Rosszii c. (Szentpétervár, 1894) könyvéről írt recenzió­ja (A narodnyikság gazdasági tartalma és bírálata Sztruve úr könyvében. A marxizmus tükröződése a polgári irodalomban) e tekintetben az első fontos elméleti dokumentum. A tanulmány megírásának ideje 1894 vége–1895 eleje. Először a Matyeriali k haraktyerisztyike nasego hozjajsztvennogo razvityija, Sz.-P., 1895., K. Tulin álnéven jelent meg.

³⁷ Vö. I. köt. uo. 335–339. o.

³⁸ Vö. Konszpekt i krityicseszkije zamecsanyija na knyigu Sz. Bulgakova. Lenyinszkij Szbornyik XIX., főleg 119. o. A kötet jegyzetei gazdagon dokumentálják, hogy Lenin a nemzetközi szakirodalmat is milyen magas fokon ismerte. Lenin irodalmi és szakmai vitája igen kiterjedt volt, Kautsky, Hertz, Bulgakov és mások műveit elemezte az agrárkapitalizmus tanulmányozása során, és közben a kapitalizmus általános fejlődési sajátosságait bontja ki e könyvekről készült jegyzeteiben is, melyekben mindig felbukkannak a szocialista perspektíva, az állami és magántulajdon különböző formái között a társadalmi és szövetkezeti tulajdon fogalmai.

³⁹ LÖM 16. köt. Bp., Kossuth, 1968. 88. o. Lenin később, a forradalom után visszatekintve a megtett szellemi útra, a narodnyikizmus elleni harcot – Sztruve, Bulgakov, Tugan-Baranovszkij, Bergyajev és mások teljesítményét – értékelve így vélekedett: “Ezek polgári demokraták voltak, akiknek a narodnyiksággal való szakítás a kispolgári (illetve paraszti) szocializmusról nem a proletár szocializmusra való áttérést jelentette, mint nekünk, hanem a burzsoá liberalizmusra való áttérést.”

⁴⁰ I. köt. Uo., 478–480. o.

⁴¹ Uo. 480. o. “Sztruve úrnak az a nézete, hogy az orosz kapitalizmus valami jövendőbeli, nem pedig jelenlegi dolog, különösen szembetűnően megmutatkozik a következő fejtegetésében: »amíg a mai, törvényben lerögzített és szentesített földközösség fennáll, addig ennek talaján olyan viszonyok fognak kifejlődni, amelyeknek semmi közük sincs a ’népjóléthez’«.”

⁴² Vö. uo. 406–407. o.

⁴³ Lenin 1909–11-ben saját elvbarátaival folytatott vitáiban is aláhúzta, hogy a cári monarchia viszonylagos önállóságra tett szert az uralkodó osztályokkal szemben, s noha 1905 nyomán “a cárizmus egy lépést tett a burzsoá monarchiá­vá fejlődés irányába”, a bürokratikus gépezet megőrizte viszonylag független érdekrendszerét mind a nagybirtokos arisztokráciával, még inkább a burzsoáziával szemben. A cárizmus a XX. század elején a külföldi tőke “becsalogatásával” saját létének meghosszabbítását és a nemzetközi porondon való versenyképességét kívánta megőrizni. 1905-ben azonban kiderült, hogy a cárizmus elveszítette társadalmi hátterét, a parasztságot, és nem olyan, a szakszervezetek által “féken tartott” és “megfegyelmezett” nyugati proletariátussal kell szembenéznie, hanem az orosz viszonyokból kisarjadt lázadó, valóban csak a “láncait veszítő” integrálhatatlan ipari és főként mezőgazdasági proletariátussal kellett volna megbirkóznia. Lenin ezt tudta, hiszen nem véletlenül hangsúlyozta unos-untalan, hogy 1905 csak egy újabb forradalmi hullám “előhírnöke”, “főpróbája” volt. Vö. Krausz T.: Pártviták és történettudomány… i. m., főleg 60–62. o.

⁴⁴ A világrendszer-elmélet művelőinek nagy érdeme, hogy e tekintetben is tovább vitték Lenin alapvető felismeréseit és a tradíciót, amely egyébként Sztálin és utódai idején periferizálódott az utolérés vagy utolérő fejlődés ideologikumának részeként.

⁴⁵ LÖM 3. köt. A kapitalizmus fejlődése Oroszországban. Előszó az első kiadáshoz, Kossuth, 1964. 5–8. o.

⁴⁶ LÖM 27. köt. Kossuth, 1971. Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka… 378. o.

⁴⁷ Uo. 295. o. “A kistermelő munkáján nyugvó magántulajdon, a szabad konkurencia, a demokrácia – mindezek a jelszavak, amelyekkel a tőkések és sajtójuk becsapják a munkásokat és parasztokat, rég túlhaladott dolgok. A kapitalizmus olyan világrendszerré fejlődött, amelyben maroknyi “vezető” ország gyarmati elnyomásban tartja és pénzügyileg fojtogatja a föld lakosságának óriási többségét… saját zsákmányuk felosztásáért folyó saját háborújukba belerántják az egész földkerekséget.”

⁴⁸ LÖM 27. köt. Kossuth, 1971. 399. o. Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. “De amikor Afrika 9/10-ed része volt már elfoglalva (1900-ra), amikor már az egész világ fel volt osztva, elkerülhetetlenül beállt a gyarmatok monopolisztikus birtoklásának korszaka, tehát a világ felosztásáért és újrafelosztásáért való különösen kiélezett harc korszaka is.”

⁴⁹ Lenin polemizált az “államszocialisták” ellen, akik “beleszerettek” a monopolista szervezetiségbe. “Lássák be végre államszocialistáink, akik egy szép napon elkápráztatják magukat, hogy Németországban a monopóliumoknak sohasem az volt a céljuk és eredményük, hogy a fogyasztás javát szolgálják, vagy hogy legalább az államnak is átengedjenek egy részt a vállalkozói nyereségből, hanem mindig csak arra szolgáltak, hogy a csőd szélén álló magánipart az állam segítségével szanálják… Itt szemléltetően láthatjuk, hogy a finánctőke korában hogyan fonódnak össze a magán- és állami monopóliumok, és hogyan alkotnak mindezek a monopóliumok csak egyes láncszemeket a legnagyobb monopolisták között a világ felosztásáért folyó imperialista harcban.” LÖM 27. köt. 351–352. o. Lenin elméleti korlátaira utal Szigeti Péter: Világrendszernézőben. Globális “szabad verseny” – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Bp., Napvilág, 2005. 37. o. Kétségtelenül igaz, hogy Lenin nem látta előre sem a “jóléti kapitalizmus” későbbi kibontakozásának lehetőségét (vagy a kapitalizmus még későbbi fejlődési fázisát) és következményeit, de tegyük hozzá, senki az ő kortársai közül ezeket a fejleményeket elméletileg nem anticipálta. Vagy ha igen, az Bernstein volt, aki a “jó kapitalizmus” lehetőségeit fontolgatta anélkül, hogy annak konkrét formáit előre látta volna. Keynes volt talán az egyetlen (“A béke gazdasági következményei”, 1919), aki éppen a bolsevik-kommunista forradalom közvetlen tapasztalataiból kiindulva e forradalmak európai kiterjedésével szemben idejekorán hangsúlyozta, hogy a bolsevizmus szociális és gazdasági kihívására a tőkés világnak adekvát választ kell adnia, de ennek kibontakozására csak a II. világháború után került sor.

⁵⁰ Uő. uo. 341. o.

⁵¹ L. a téziseket LÖM 27. köt. 251. o.

⁵² Lenin utalt arra, hogy Engels Kautskyhoz írt levelében (Marx és Engels: Válogatott Művei. 20. k., Budapest, Kossuth, 1963, 465–466. o.). P. Kijevszkij (Pjatakov) elolvashatja… hogy “az egész világ proletárjainak egyesült akciójáról ábrándozni annyi, mint a szocializmust ad calendas graecas, vagyis »sohanapjára« elhalasztani…” LÖM. 30. k. Válasz P. Kijevszkijnek (J. Pjatakovnak). A megírás ideje 1916. aug.–szept., 1929-ben publikálták az írást először. 87–88., 108–109. o.

⁵³ Nem véletlen, hogy amikor száműzetése után végre találkozhat Plehanovval, az első politikai természetű nézeteltérés az orosz burzsoáziához való viszony meghatározása során tűnik elő, egyelőre inkább csak hangsúlyeltolódás formájában, mint politikai-stratégiai értelemben. Lenin és Plehanov megismerkedésének és első kapcsolatainak árnyalt elemzését l. V. Loginov idézett munkájában, 356–428. o.

⁵⁴ Az oroszországi kapitalista fejlődés sajátosságainak következtében a munkásosztálynak részben a burzsoázia politikai funkcióját is el kell látnia, amelyet a francia burzsoázia több mint 100 évvel korábban maga képes volt “ellátni”. A liberálisokkal és a mensevikekkel szemben Lenin sokszor hangoztatta ezt a történelmi tényt.

⁵⁵ Ezen politikai kérdések vitáját 1907-ben, a londoni pártkongresszuson vitték végig, amelyen a bolsevikok és a mensevikek végleg szakítottak az orosz forradalom perspektíváit illetően. A mensevikek a burzsoáziával képzelték el továbbra is a forradalmi fejlődés jövőjét, a bolsevikok pedig a parasztsággal. L. erről részletesebben Krausz T.: Pártviták… i. m. 30–37. o., 49–51. o. és uő.: Az első orosz forradalom és az oroszországi szociáldemokrácia “második” szakadása. Századok, 1983. 4. sz. 840–870. o.

⁵⁶ 1905 elején párizsi előadásaira (“Marxista nézetek az agrárkérdésre vonatkozóan Európában és Oroszországban”, Párizs, 1905. febr. 25–26.) készülve több konspektust is készített 1905 elején, amelyek e téren is fontos források. Vö. Lenyinszkij Szbornyik XIX. Partizdat, Moszkva, 1932. 225–295. o. L. még Lenin nézeteinek fejlődéséről és az agrárkérdés körüli vitákról, Varga Lajos: Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt első, 1903-as agrárprogramja. Párttörténeti Közlemények, 1978. 3. sz.

⁵⁷ Sokan ma is úgy vélik, hogy a bolsevikok 1917-ben taktikai okokból feladták álláspontjukat és áttértek a földosztásra. Ez csak féligazság, ugyanis Lenin és a bolsevikok a szegényparaszti tömegek nyomására a földosztást nem a föld magántulajdonának megvalósításával azonosították, hanem éppen ellenkezőleg. A 17-es októberi, földről szóló dekrétum kizárta a föld adásvételét, mert a szabad adásvétel a tőkehiány következtében, amint a háború előtti, ún. sztolipini reformok is meggyőzték a parasztokat, nemcsak a föld elveszítésével jár, hanem még a “túlélést” valamiképpen biztosító faluközösségből való kirekesztődést is maga után vonta. Az “egyenlősítő” földosztás lehetett (volna) a szabad mezőgazdasági szövetkezés “előszobája” is. Hogy mégsem lett, annak történelmi okairól nem itt kell értekeznünk.

⁵⁸ Magyar nyelven is született tárgyszerű munka e témakörben sok évvel ezelőtt, l. Kirschner Béla: Lenin a demokratikus és a szocialista forradalomról. Bp., Kossuth, 1971.

⁵⁹ LÖM 11. köt. Kossuth, 1975. 68. o.

⁶⁰ LÖM 16. köt. Kossuth, 1968. Forradalom és ellenforradalom (Proletarij, 1907. október 20.). 111–112. o.

⁶¹ L. Lenin írását e kérdésről az 1905-ös forradalom periódusából: “Oroszország pénzügyei”. 1905. okt. 1. (14.) után. Először Lenyinszkij Szbornyik, XVI. köt. 1931. “Már több ízben rámutattunk arra, hogy az önkényuralmi kormány pénzügyi téren egyre inkább belebonyolódik ügyeibe (vagy helyesebben, üzelmeibe). A pénzügyi csőd elkerülhetetlensége mind nyilvánvalóbbá válik.” 322. o.

⁶² LÖM 30. köt. Előadás az 1905-ös forradalomról. 309. o.

⁶³ LÖM 30. köt. Válasz Kijevszkijnek… 96–97. o.

⁶⁴ A téma nagy irodalma itt nem teszi lehetővé a cizelláltabb állásfoglalást, másutt foglalkoztam a téma irodalmával, itt eltekintek tőle.

⁶⁵ Vö. LÖM 30. Előadás… uo. 310. o. “Az orosz forradalom egész Ázsiát megmozgatta”, utalt a török, a perzsa és a kínai forradalmi erjedésre. “Nem szabad megfeledkezni arról, hogy mihelyt 1905. október 30-án megérkezett Bécsbe a cár alkotmánykiáltványát hírül adó távirat, ennek a hírnek döntő szerepe volt abban, hogy az általános választójog véglegesen győzött Ausztriában.” (Bécsben óriási utcai tüntetések kezdődtek…)

⁶⁶ LÖM 30. Előadás… 297. o.

⁶⁷ Uo. skk. “Mindamellett az orosz forradalom – éppen azért, mert proletár jellege volt a szónak abban a sajátos értelmében, amelyről már beszéltem – a közelgő európai forradalom bevezetése. Kétségtelen, hogy ez a közelgő forradalom csakis proletárforradalom lehet, mégpedig a szónak még mélyebb értelmében: tartalmát tekintve is proletár, szocialista forradalom. Ez a közelgő forradalom még nagyobb mértékben fogja megmutatni egyrészt azt, hogy csak kemény harccal, vagyis polgárháborúval szabadíthatjuk fel az emberiséget a tőkés iga alól, másrészt pedig azt, hogy csak az osztálytudatos proletariátus léphet és lép fel a kizsákmányoltak óriási többségének vezéreként.”

⁶⁸ LÖM 27. köt. 243. o.

⁶⁹ LÖM 12. köt. Kossuth, 1972, 55–66. o.

⁷⁰ Uo. 12. köt. 56–57. o.

⁷¹ Uo. 64. o.

⁷² Lenin egy 1906. július 4-i írásában a Petrográdi Szovjet korábbi, akkorra már letartóztatott, sőt száműzött elnökével, Hrusztaljov-Noszarral polemizálva a szovjetek létrehozását nem tekintette időszerűnek. Amikor a forradalom önvédelme folyik, e munkásszervezeteket, az “élcsapatot” kockára tenni, a hatalom önkényének kitenni, hiba volna. Egyetértve Noszarral, aki a szovjetet “a forradalmi proletariátus forradalmi parlamentjének” nevezte, létrehozásukat meghatározott mozgalmi és politikai feltételekhez kötötte. Vö. LÖM 13. köt. 283–286. o.

⁷³ LÖM 27. köt. id. c. 307. o.

⁷⁴ LÖM 11. köt. A Buligin-duma bojkottja és a felkelés. Proletarij, 1905. aug 22. (9.) 161. o. Néhány héttel később egy írásában ismét felvetette ezt a kérdést: Uo. 261. o. A jelenlegi helyzetről. Proletarij, 18. sz. 1905. szept. 26., okt. 3. “Amennyiben a kercsi duma önkényesen túllépi a dumák törvényben megállapított hatáskörét, amennyiben részt vesz az egész ország általános forradalmi életében – annyiban valóban »forradalmi önkormányzat« útjára lép, de hol a biztosíték arra, hogy ez az önkormányzat »népi« önkormányzattá fog válni? S helyes-e, ha mi, forradalmárok, a »forradalomnak ezt a darabkáját« kiemelve megtesszük az agitáció fő jelszavává, vagy pedig a forradalom teljes és döntő győzelmét hirdetjük, amely felkelés nélkül lehetetlen?”Vagyis egyelőre a forradalom fő jelszava nem lehet az önkormányzat, csak a forradalom győzelme után… és ez felkelés nélkül megvalósíthatatlan.

⁷⁵ LÖM 11. köt. A zemsztvokongresszus. Proletarij, 19. sz., 1905. okt. 3. (szept. 20.) 267–268. o.

Kabai Imre: Társadalmi rétegződés és életesemények. A magyar fiatalok a posztindusztriális korszakban, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2005.

Tulajdonképpen mi is a fő profilja Kabai Imre új könyvének: ifjúságszociológiai, rétegződéselméleti vagy módszertani könyv? Alaposabban megismerve a művet, úgy gondolom: ez is meg az is. A tanulmány fő jelentősége – megítélésem szerint – mégis egy új rétegződési kutatás logikájának, módszertanának kialakításában van, amely sok vonatkozásában vitára ingerlő. A könyvben kidolgozott modell ugyanis megpróbálja “összebékíteni” a korábbi rétegződéskutatási hagyományokat egy új szemponttal. Ez a modell a társadalmi meghatározottság mellett – éppen az életutak jelentőségének kiemelése révén – nagy hangsúlyt fektet az egyéni döntések szabadságára is. Úgy gondolja a szerző, hogy a vizsgált fiatalok “életeseményeinek egyéni mintázatai” olyan fontos kérdésekben, mint például az iskolaválasztás, a továbbtanulás, a munkavállalás, a párkapcsolataik alakítása, avagy a gyermekvállalás kérdései, “egyszerre egyéniek és társadalmilag meghatározottak”.

Azt a kérdést, hogy miért is volt szükség erre az új elméleti megközelítésre, már a bevezetőben megválaszolja a szerző. Manapság egyre inkább érvényesek a Merton által felvetett problémák, miszerint az utóbbi időkben “tovább szaporodtak a társadalom tagozódásának kutatásával kapcsolatos dilemmák… az emberi életfeltételek drasztikus mértékű változásaival, a társadalmi tagozódást meghatározó tényezők heterogenitásának és inkonzisztenciájának növekedésével járt együtt”. Vagy ahogy Kabai fogalmaz: “az individualizálódó társadalmi univerzumban mind nagyobb szerepet kap az egyéni szabadság, a véletlen, a vakszerencse és sok más olyan tényező, amely szinte kiszámíthatatlanná teszi az egyén életútját. …., de e mögött a látszólagos káosz mögött mind gyakrabban felfedezhetőek olyan újabb rendező elvek, amelyek mentén megérthetőek és leírhatóak ezek az individualizácis-reflekív társadalmi folyamatok”. A szerző az életeseményeket választotta tehát az új “rendező elvnek”, mellyel – véleménye szerint – pontosabban leírhatóak lesznek a társadalmi viszonyok, mint a klasszikus rétegződés-elméletek által alkalmazott mutatókkal. Míg a korábbi rétegződési elméletekben a gazdasági tényezők, életkörülmények, a munkamegosztásban elfoglalt hely, fogyasztási szokások jelölték ki a rétegeket, addig a Kabai által kidolgozott rétegződési modellben már – mindezek mellett – a különböző életesemények bekövetkeztének időpontjai is döntően befolyásolják a rétegek “kereteit”.

A könyv első részében a szerző összegzi a Magyarországon az elmúlt fél évszázadban készült empirikus rétegződésvizsgálatok legfontosabb elméleti és módszertani tanulságait. Az első komoly empirikus kísérlet a magyar társadalom rétegződésének vizsgálatára Ferge Zsuzsa nevéhez fűződik. Az 1960-as években készült nagyszabású vállalkozással kapcsolatban Kabai kiemeli, hogy számos előnye mellett a legnagyobb hátránya a modellnek az volt, hogy hiányzott belőle sok olyan ismérv, amely releváns lehet a rétegződési rendszerben. Ilyen ismérvek a kereset, a jövedelmi színvonal, a presztízs, a lakóhely, a származás vagy a fogyasztás. Ferge foglalkozott ugyan ezekkel a “hiányzó dimenziókkal” is, de nem emelte be rétegződésmodelljébe, hanem ezeknek a tényezőknek a munkamegosztás keretein belüli hatását vizsgálta csupán. A kialakított rétegződési rendszer erényei ugyanakkor vitathatatlanok: ma is egyfajta “kályha”, ahonnan kiindulhatunk, kiválóan alkalmas volt a legtöbb társadalmi differenciáló tényező modellezésére, és a nyugati szociológiában is hitelessé – mondhatni “piacképessé” – tette a magyar szociológiát.

A következő nagy rétegződésvizsgálati kísérlet Kolosi Tamás nevéhez fűződik, amelynek legnagyobb újítása így fogalmazható meg: “eljött az ideje egy pluralista társadalommagyarázatra való áttérésnek”. Kolosi már három lépcsős logikát használt a társadalmi tagozódás vizsgálata érdekében: státuszcsoportokat, rétegeket különített el, majd kísérletet tett a ’80-as évek magyar társadalmának strukturális modellezésére is. Ezt a modellépítő stratégiát Kabai “többszintű iteratív-induktív” módszernek nevezte (az eljárása során empirikus adatelemző, szintetizáló lépések egymásra épülő sorozata révén jutnak el a kutatók a kívánt háromszintű modell-együttesig – dominánsan induktív logikával), szemben a Ferge-féle kutatatás “egyszintű deduktív” eljárásával (mivel munkájuk során a deduktív elemek dominálnak, másrészt a másik két stratifikációs szint csak elméleti-metodológiai “háttérként” jelenik meg). Kabai rávilágít arra, hogy – kétségtelen erényei mellett – “az induktív és a deduktív logikai elemek egy harmonikusabb egyensúlya” kérhető számon elsősorban a Kolosi-féle kutatáson, de az idő dimenziójának a “teljes kiiktatása” volt ezeknek a rétegződésmodell vizsgálatoknak a legfőbb hiányossága.

A harmadik releváns rétegződéskutatás Szelényi Iván és Manchin Róbert nevéhez fűződik – éppen az idő, az előzmények, életutak rétegképző hatásának vizsgálata miatt emelte ki Kabai. Igaz ugyan, hogy a szerzők empirikus adatelemzések nélkül alkották meg elméletüket – amely a “megszakított polgárosodás” néven került be a tudományos közéletbe – de ebben a vizsgálatban az életútnak rendkívül jelentős stratifikációs szerepet tulajdonítottak. Ahogy fogalmaznak: “az életútjellemzők az idegen beavatkozások változói, amelyek közvetítik, tehát meg is változtatják a családi háttér hatásait.” A magyar társadalmi rétegződéskutatásban ezen kívül alig található olyan elmélet, amely az életutakra ilyen hangsúlyt fektetett volna.

A következő – a szerző által fontosnak ítélt – vizsgálat Somlai Péter családszociológiai elemzése volt, amely szintén kitüntetett figyelmet szentelt az életvezetési elveknek. Kabai kiemeli, hogy a kvantitatív vizsgálati módszerek sokat átvehetnek ezeknek a kvalitatív elemzéseknek a fogalmi apparátusából, technikai újításaiból, és a nagymintás vizsgálatok mellet szükség van ilyen típusú “mélyfúrásokra” is ahhoz, hogy jobban megérthetőek és leírhatóak legyenek az individualizálódó társadalmi folyamatok.

A rendszerváltás után született eredményekből a Kolosi Tamás, Sági Matild és Róbert Péter által végzett társadalmi rétegződéskutatásokat emeli ki a szerző. Úgy véli, hogy nem volt egy egységes adatbázis ezekhez a vizsgálatokhoz, továbbá a minta nagyság sem tette lehetővé összetettebb többváltozós elemzési technikák alkalmazását. Ugyanakkor az 1980-as évekhez képest “nem bővítették, hanem szűkítették a vizsgálatba bevont változók körét”. Ezért ez a kutatás nem volt alkalmas egy új rétegződési elmélet kialakítására, módszertani kidolgozására, csak a korábbi tagozódás változásait írhatta le.

A legújabb kísérletek közül Kabai azt a jellegzetes empirikus adatelemzést választja ki, amely a magyar társadalom tagozódását az “élet-fogalmak” segítségével vizsgálja. Fábián Zoltán, Kolosi Tamás és Róbert Péter egyik 2000-ben megjelent cikkükben a “miliőcsoportok” fontosságát emelik ki. Hradil dolgozta ki ennek elméletét, amelyben az életstílus és az értékek meghatározó szerepet kapnak a korábbi rétegképző tényezők mellett. A kutatók is elismerték, hogy ez még közel sem elégséges a társadalom struktúrájának a leírására, de – Kabai szerint – az ilyenfajta megközelítések legnagyobb hibája a “marketing-szemléletű” megközelítés logikájából ered. Ahogy a szerző fogalmaz: lényegében egyirányú ez a megközelítés, csak arra alkalmas, hogy az “output” (a vevői magatartás) okait, az egyes célcsoportok jellemzőit kimutassa, eközben nem mérlegeli a magyarázó változók társadalmi jelentőségét, csupán a “vásárlási hajlandósággal való korrelációjuk” alapján vonja be a magyarázó modelljébe, tulajdonít neki kisebb vagy nagyobb jelentőséget.

A következő – Kabai módszertanára a legnagyobb hatást gyakoroló – vizsgálat az Angelusz-Tardos-féle “kulturális-interakciós” kettős rétegződési modell volt. Az alapmotívum a modell kidolgozásánál az a felismerés volt, hogy a társadalmi rétegződéskutatások immáron nem képesek megmagyarázni a gondolkodásmódok közötti különbségeket. Angeluszék felismerték, hogy tudásszociológiai alapon kialakított rétegződésmodellekre van szükség, mert a tudati-kulturális jelenségek és a gazdasági-társadalmi helyzetet meghatározó tényezők elváltak egymástól és az előbbiek nagyobb hatást gyakorolnak a társadalom tagozódására, mint az utóbbiak. Így jön létre elméletükben az a kettős rétegződési viszonyrendszer, amelyben a gondolkodásmódok, viselkedésminták és normák önálló magyarázóerővel bírnak. Kabai szerint a vizsgálat jelentősége elsősorban az igényes modellalkotásban, az induktív és deduktív logikai kiegyensúlyozott működésében, a nemzetközi empirikus sztenderdek sikeres alkalmazásában, a multidimenziós elemzési technikában, és többdimenziós statisztikai apparátus bemutatásában rejlik. Azonban kiemeli a kísérlet hiátusait is: empirikusan nem tudták meggyőző módon bizonyítani az elméleti modelljük használhatóságát.

A szerző saját modellje megalkotásáról így vall:

“A kísérleteink újdonsága abban fogalmazható meg, hogy egyrészt igyekeztünk a többféle forrásból eredő elméleteket összebékíteni, másrészt olyan többdimenziós tagozódási modell mellett tettük le a voksunkat, amelyben az életútnak stratifikációs jelentőséget tulajdonítunk. … az elhatárolódás igényével nem lépünk fel, hanem csupán annyiban kívánjuk ’elhagyni a kutatások rutinösvényeit’, hogy közben ’nem dobjuk el a térképeket’. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ’más ösvényeken, de ugyanazon a tájon barangolunk’, mint mestereink és kollégáink, amikor megpróbáljuk feltérképezni az individualizlódó-reflexív jelenségeket az ezredforduló magyar társadalmában.”

Talán a legfontosabb újdonsága ennek a megközelítésnek abban foglalható össze, hogy Kabai egy új csoportosítási szempontrendszert alakít ki a rétegképző tényezőkre. Az Angelusz Róbert által javasolt – Blau modelljéhez képest egy finomabb – tipológiát veszi alapul, majd ezt kombinálja Blau kétosztatú tipizálásával, amely “veleszületett” és “szerzett” tulajdonságokat különböztet meg. Továbbmenve, a szerzett tulajdonságokon belül elkülöníti az “elsődleges döntési mező” attribútumait. Ide az életeseményeket, az egyéni életutak olyan “mérföldköveit” sorolja be, amelyek esetében “az egyén döntési lehetőségei nagyok és a késztetések, kényszerítő körülmények is erősek”. Olyan “kihívásoknak” tekinti ezeket, amelyekkel a mai magyar társadalomban szinte kivétel nélkül mindenki szembesül élete során: az iskolaválasztás, a munkába lépés, a párválasztás, vagy a gyermekvállalás kérdései. Külön osztályba sorolja ezeket az életeseményekhez kötődő attribútumokat, és nem csupán az egyéni döntések “lenyomatainak”, hanem rétegképző tényezőknek, azaz a társadalmi különbségeket magyarázó ok-változóknak tekintve illeszti be őket rétegződésmodelljébe. E logika mentén elkülöníti a “másodlagos döntési mező” attribútumait is (a szerzett tulajdonságok másik csoportját), ahol az egyéni döntésekre ugyan van lehetőség, de ennek erőssége, a késztetések jellege, motiváló, kényszerítő ereje lényegesen gyengébb, mint az előző csoportba soroltak esetében.

Az életciklusok, életutak vizsgálata önálló szakterületté nőtte ki magát a szociológiában. Kabai az életciklus-modell elemzésekor az “egyén életrajza” Hareven által megfogalmazott definícióját használja: “Az életszakaszokat tanulmányozó szociológiai felfogás a történelmi feltételek kontextusába ágyazva kíséri nyomon az emberi élet során állandóan változó egyéni és kollektív családi magatartás kölcsönhatását. Ez a megközelítés az egyén életútját és a családtagok viszonyát tanulmányozza a személyes és történelmi idő előrehaladtával.” Az életciklus elemek vizsgálata Kabai számára azért is nagyon fontos, mert – mint azt korábban kiemeltem – rétegződésmodelljének egyik indikátorát alkotja. Az életutat végül is a különböző életesemények (tanulás befejezése, munkába állás, tartós párkapcsolat, házasság, gyermekvállalás) bekövetkeztének ideje és sorrendisége határozza meg. A kutatás során a szerző célként fogalmazta meg annak a leírását, hogy milyen életciklus modellek jellemzőek a magyar fiatalokra, és ezeknek milyen hatásuk van a magyarázandó változókra, továbbá mennyiben függnek össze a modell többi indikátorával. A szerző korévenként lebontva vizsgálja a 18-29 évesek körében az egyes életesemények bekövetkeztének időpontját és az előfordulások százalékos arányát. Az adatok elemzése révén megállapítja, hogy a tanulás és munka világa közötti lavírozás még nem terjedt el teljesen az adatfelvétel időpontjában, a fiatalok nagy részére a “normál életút” volt a jellemző. A párkapcsolatok kialakításának időpontja egyre korábbra tolódik az adatok szerint, miközben a kibocsátó családoktól való elköltözés is viszonylag korán megtörténik. A “poszt-adoleszcencia” – a meghosszabbodott ifjúkor – jele ugyanakkor, hogy a házasságkötések aránya a fiatalabb generációk körében csökken, várhatóan időben mind inkább kitolódik, ahogy a gyermekvállalás időpontja is.

Kabai az életciklus elemzéseket és tipológiákat a 25-29 éves korosztály körében készítette el hat – illetve bizonyos összevonások után négy – életeseményre. Az egyes életesemények bekövetkeztének eltérései mentén típuscsoportokat alakított ki egy többlépcsős eljárás segítségével. Az első lépésben nem hierarchikus klaszter-analízissel egy finom tipizálást hozott létre, majd második lépésként az elkészült klasztereket összevonta, a harmadik lépésben elemezte a négy dimenzió mentén az elkészült csoportokat, a negyedik lépésben a klaszterek homogenizálását végezte el, végül az ötödik lépésben leírta a végleges típuscsoportok jellegzetességeit. A könyvben Kabai nem elemzi részletesen az összes típust, csak néhányat mutat be részletesen. Ezután azt elemzi, hogy milyen eltérések vannak, nem, településtípus, kor, anyagi helyzet, szülők iskolai végzettsége alapján a különböző “életút-típusok” között.

Ezt követi a rétegződési modell empirikus tesztelése. Tizennyolc olyan változót választott ki a rendkívül gazdag adatbázisból, amelyek az életminőség adekvát indikátora lehetnek. Csupán egyetlen magyarázandó változóra mutatja be részletesebben a rétegződési modell működését, ez a változó a fiatalok “beintegrálódása az e-társadalomba” – az Internet-használatuk alapján. Kabai variancia-analízissel vizsgálta meg, hogy az életút-elemeknek, illetve a többi magyarázó indikátornak együttesen milyen hatása van az internetezésre, és milyen interakciók találhatóak az indikátorok között. Az elemzés során egy rendkívül érzékletes leírását adja a fiatalok körében fellelhető egyenlőtlenségek rendszerének: egyszerre vizsgálja annak hatását, hogy a fiatalok “honnan jöttek” (előzmények), “hova jutottak” (jelenlegi társadalmi helyzetük), “hogyan jutottak idáig” (életút) és “milyen körülmények között” (háttérelemek).

Az empirikus vizsgálat során beleütközött abba a problémába, hogy ezek a rendkívül összetett, sok kategóriát tartalmazó változók nehezen kezelhetők egy olyan modellben, ahol az együttes hatásokat elemzi (a többdimenziós matematikai modellbe nem sikerült mind a négy változót egyszerre beilleszteni, csak kétváltozós teljes faktoriális modelleket alkalmazhatott). A továbbiakban ennek a problémának a megoldására törekszik: egy speciális visszacsatolási műveletet hajt végre, azaz elkészíti a négy magyarázó változónk attribútumainak összevonásait. Ehhez először megállapítja az egyes attribútumok közötti hierarchikus relációkat: “rangsorolja” őket aszerint, hogy a kiválasztott 18 életmód-életminőség változó mentén “hogyan viselkednek” (az egyes csoportokba tartozók mennyire kedvező vagy kedvezőtlen életminőség-mutatókkal jellemezhetőek). Egy olyan összetett modell körvonalai rajzolódnak ki, amely alkalmas a kiválasztott négy rétegképző tényező révén a tipikus réteghelyzetek elkülönítésére.

Törekszik arra is, hogy az új – összevont – változók minél több magyarázóerőt megőrizzenek a korábbi – részletesebb – modellhez képest. Először a rétegképző változók attribútumainak a sorrendjét állapítja meg, majd – egy hierarchikus klaszterezés segítségével – elkészíti a rétegképző tényezők összevont csoportját, amely során “aktívan beavatkozik” a végleges csoportosítások kialakításába (“dominánsan deduktív logika”). Ezt követően – az “induktív módszer” logikájának megfelelően – egy nem hierarchikus klaszterelemzést végez, és az eljárás során csak abba “avatkozik bele”, hogy hány csoport legyen, így a többdimenziós statisztikai eljárás mintegy “maga” alakítja ki a végső csoportosításokat. Mindkét logikai séma alapján elkészíti statisztikai elemzéseit, és kideríti, hogy az életút-elemeknek van a legerősebb magyarázó ereje. Ahogy a szerző megfogalmazta: ez annak bizonyítéka, hogy “az individualizálódó társadalmunkban az életesemények ismerete nagyobb jelentőséggel bír”, mint a korábbi évtizedekben használt réteg-ismérveké.

Kabai könyvének végén egy módszertani melléklet található, ahol részletesen leírja a modell empirikus tesztelése során használt többváltozós elemzési technikák (a variancia-analízis “teljes faktoriális modelljét” – összehasonlítva a logisztikus regressziós modellel) matematikai-statisztikai hátterét. Ezt követően egy valóságos “aranybányát” tartogat a társadalomkutatók számára a könyv. Annak a tizenhét életmód- életminőség változónak az új modell szerinti elemzését tartalmazó táblázatait is beemelte a szerző a mellékletbe, amelyeket az “Ifjúság 2000” adatbázisból a legizgalmasabbaknak gondolt, és amelyeket – terjedelmi okok miatt – nem elemzett könyvében. Itt azonban tálcán kínálja az adatokat a továbbgondolásra, elemzésre. Többek között, a droghasználat, a tervezett gyermekek száma, a különórákra járás gyakorisága, a baráti kapcsolatok intenzitása, a szórakozási intézmények látogatása változók vizsgálati adatait teszi közé.

Amint a recenzió elején is írtam, Kabai Imre könyve egyaránt ifjúságszociológia, elmélet- és módszertan-történeti tanulmány, módszertani leírás. A legfontosabb mondanivalója azonban a módszertan kialakításában és bemutatásában rejlik. Az ifjúságszociológiát mintegy ürügyként használta fel az új rétegződésmodell működésének tesztelésére. Ugyanakkor nagyon sokat megtudhatunk a könyvből a magyar ifjúságról is, arról, hogy milyen életstratégiát választanak ma a fiatalok, és hogy milyen dimenziók mentén tagozódnak csoportokba. Akit a tudománytörténet izgat, az is élvezettel forgathatja a könyvet, mert a magyar rétegződéskutatásokat részletesen bemutatva elemzi azok hiátusait és az erényeit is. Azonban a módszertan iránt érdeklődők számára igazi “csemege” a könyv. Egy teljesen kidolgozott logiko-empirikus kutatási sémát ismerhet meg az olvasó, teljes módszertani leírással, amit ráadásul “élesben” – konkrét empirikus alkalmazása alapján – mutat be a szerző.

A legnagyobb erénye a szerző művének véleményem szerint mégsem abban rejlik, amit leírt, hanem abban, hogy olyan “tabukat döntöget”, amelyekre Angelusz Róbert a könyv fülszövegében is utal:

“Az elmúlt két évtized szociológiai publikációinak egyik legszembetűnőbb vonása, hogy rendkívül elhalványult az érdeklődés a társadalmi rétegződés kérdései iránt. A struktúra és a rétegződés témája csaknem tabuvá vált. Nem születtek a korábbi évtizedek teljesítményeihez mérhető, nagy kisugárzó erejű monográfiák, s még az ilyen tematikájú tanulmányok is megritkultak. Kabai Imre könyve kétségtelenül egyfajta kihívás a hazai rétegződéskutatók számára.”

Remélhetőleg a könyv kezdeményez egy szakmai diskurzust a magyar szociológiai kutatások helyzetéről, amelynek az lenne a legnagyobb hozadéka, ha több mint 20 év után újra elindulna egy nagyszabású rétegződésvizsgálat Magyarországon.

A száz leggazdagabb magyar listájának közreadása körüli vita (is) igazolta, hogy Magyarországon még mindig meglehetősen ellentmondásos kép él a gazdagságról, illetve a pénz által megszerezhető értékekről. Míg gazdagnak lenni vitathatatlanul irigyelt állapot, a vagyonhoz sokszor automatikusan olyan negatív tulajdonságokat, az érzelmi-lelki értékek oly nagy hiányát társítják, amelyekkel együtt már kérdéses, hogy megéri-e egyáltalán gazdagnak lenni. A “szegény gazdagok” mindenesetre egyre gyakrabban tűnnek fel nemcsak a képernyőn (pl. a Szeress most! sorozat), hanem a női magazinok irodalmi rovataiban is (pl. Nők Lapja). Az élethelyzetek természetesen nagyon különbözők, ám a végére a tanulság ugyanaz: a gazdagok élete – a fényes látszat ellenére – sivár, és tulajdonképpen nem irigyelni, hanem sajnálni kell szegényeket, hiszen lényegében ők is nagyon rosszul érzik magukat abban az elanyagiasodott világban, amelynek pedig ők lennének a legfőbb nyertesei.

A “szegény gazdagok” térhódítása a médiában több olyan kritikát kapott, amelyek elsősorban morális szempontból bírálták ezt az ábrázolást, mint a társadalmi egyenlőtlenségek valódi természetét elleplező, ideologikus üzenetet. Ez a morális alap azonban meglehetősen régóta létezik, és kérdéses, hogy – a szegényekkel való szolidaritás fontosságát leszámítva – messzire lehet jutni vele. A jelen cikk éppen ezért nem annyira az etikai, mint inkább a történeti aspektusra koncentrál, amikor megkísérli bemutatni, hogyan jelennek meg a “szegény gazdagok” a késő Kádár-korszak ifjúsági irodalmában. Amellett, hogy a témának van bizonyos aktualitása, hiszen, ahogyan látni fogjuk, a mai “szegény gazdagokról” folytatott vita sok szempontból rímel egy letűnt korszak ideológiájára, a vizsgálódás célja, hogy az irodalmi reprezentáció segítségével kövesse nyomon a szocialista értékrend bomlási folyamatát.

Három könyvet szeretnék kiemelni az egykori pöttyös, illetve csíkos könyvek sorozatából, amelyek szemléletesen állítják a középpontba a szocialista ideológia és a társadalmi valóság ellentmondásait, illetve az ebből fakadó értékrend-válságot: Dániel Anna Karambol (1979) és Széllovasok (1989), valamint Molnár Géza A tizennyolcadik születésnap (1988) c. regényeit. A műfajból fakadóan mindegyik regényben helyet kapnak a fiatalok “örökösnek” tekintett problémái, mint a szülők, vagy a tekintély elleni lázadás, az első komoly szerelem, a kortárs közösségbe való beilleszkedés és mindezzel összefüggésben a felnőtt identitás keresése. A kamaszkor társadalmi rendtől függetlenül is nehéz korszak – a regények színhelyeként szolgáló késő Kádár-rendszer azonban tele van olyan belső ellentmondásokkal, amelyek még jobban megzavarják a benne felnövő fiatalokat. Ez a társadalom már a Karambolban is csupán államrendjében szocialista, miközben egyre több olyan “kapitalista” elem jelenik meg benne, amely a szocialista értékrendet legalábbis megkérdőjelezi. Ez a legerőteljesebben a növekvő társadalmi egyenlőtlenségben nyer kifejezést, amelyet a regény ifjú hősei a saját bőrükön tapasztalnak (vagy élveznek), és amelyet a fiataloknak már nem megváltoztatni, hanem elviselni kell megtanulniuk.

A Karambol alaphelyzete a jól ismert szerelmi háromszög, amelyben egy fiú szeret két lányt, de egy baleset után megtalálja az igazit. A párválasztás problémája azonban nem egyszerűsödik le a kamaszszerelem buktatóira, hanem mély társadalmi mondanivalóval ötvözött. Sanyi, a főszereplő fiú, noha nemcsak jó tanuló, hanem menő fiúnak is számít az osztályban, egyszerű munkáscsaládból származik, kevés zsebpénzzel, de annál tekintélyelvűbb neveléssel, ami ellen, ahogyan az kamaszoknál szokás, lázadni próbál. A szülők egyszerű világával való szembefordulás mellett a főhőst a pénz által megvásárolható értékeivel is vonzza a legjobban az új osztálytárs, Ildikó által képviselt “más” világ, ahol az emberek kertvárosban laknak, jól öltözködnek, és drága éttermekbe járnak. Ahogyan az otthagyott barátnő, a pedagóguscsaládból származó Eszter fogalmaz: “Vannak, akiknek minden olyan könnyű. Miért? – hüppögi. – Kinyújtják a kezüket, és ezt akarják, meg azt akarják, és mindent megkapnak. A tekintetükben fölény van, és azt képzelik, hogy nekik mindent szabad. Komolyan hiszik, és sikerül is. A mosolyukat úgy villantják fel, mint fényképész a vakut. Dior parfümöt használnak meg Nina Riccit, és körüllengi őt a finom illat – Észre se veszi, hogy átcsapott egyes számba. – És a srácok azt képzelik, hogy az ő testében van a jó illat, annyira hozzá tartozik, pedig nem igaz, nem benne van, mert én is tusolok minden este…” A regény végén persze győz az igazság, és egy súlyos baleset “megtanítja” Sanyit arra, hogy a pénz által megvásárolható szabadság nem az igazi, és a “más” világ mögött nincsenek valós emberi értékek. (És persze az Ildikóval való szakítás után Eszterhez is “visszatalál). A történet mai szemel nézve megmosolyogtató, de nem kizárt, hogy az új ifjúsági irodalom, mint témát, felfedezi. A regény “üzenete” ugyanis éppen nem a társadalmi rend ellen való lázadást, mint inkább annak elfogadását célozza: a fiataloknak nem feladatuk a világ megváltoztatása, elég, ha a szegények felismerik a “helyes” – vagyis nem fogyasztói – értékeket, a gazdagok csak maradjanak meg a saját önző, “más” világukban, ahonnan úgyis hiányzik a boldogság. Ami a regényt újraolvasva érdekes – amellett, hogy minden kritika ellenére is színvonalas ifjúsági irodalmat képvisel – pontosan az, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek problémája már a 70-es évek Magyarországán sem mint társadalmi kérdés, hanem mint értékrendek összeütközése jelentkezik, ahol természetesen a kapitalista világ értékeiről kiderül, hogy értéktelenek. Az erkölcsi fölényen kívül azonban már nincs más, amit a szocialista társadalom adhat a regény szegény főhőseinek.

Hasonlóan a Karambolhoz, a Széllovasok cselekménye is a valós emberi értékek és a materialista ál-értékrendszer szembeállításán alapul, azzal a különbéggel, hogy itt a lány az, aki enged a fogyasztói világ csábításának, és elhagyja szegény, munkáscsaládból származó, ámde kitűnő tanuló barátját az új osztálytárs, egy külföldről hazatért, gazdag, ámde annál kiállhatatlanabb fiú kedvéért. A “szocialista” és “kapitalista” értékek kettőssége egyébként a lány családjában is megtalálható: az előbbit a főhősnőt, Évit, egyedül nevelő édesapa képviseli, aki még géemkázni sem hajlandó, hogy több időt tölthessen a lányával, és nem vállalja az új házasságot egy doktornővel, aki többet keres, mint ő, míg az utóbbit az édesanya, aki popénekesnő, és szívesebben utazik Nyugatra, mint a lányához, akinek a szeretetét drága ajándékokkal és éttermi meghívásokkal igyekszik megvásárolni. Míg a Karambolban a főhős a szabadságot véli megtalálni a gazdagok világában (ahol nincs – vagy legalábbis nem egyértelműen tetten érhető – a tekintélyelvű nevelés, hiszen a szülők nem törődnek azzal, mikor jár haza a gyerekük, mennyi pénzt költ, vagy éppen mikor viszi el anyuka kocsiját), Évi azt hiszi, hogy a materialista világ – és persze Csaba, az új barát – nagyobb teret enged a fantáziának, mint apja, vagy a volt barát, Gabi, erkölcsi elvei és szűk életlehetőségei. A regény végén egy rosszkor jött összeveszés és egy véletlenül kitört balatoni vihar, amelynek során a főhősnő kis híján vízbe fullad, lerántja a leplet a “másik” világ hamis értékeiről, mint ahogyan azt is megmutatja Évinek, hogy ez a materialista világ – benne popénekesnő édesanyjával és Csabával – teljesen közönyös nemcsak a valós emberi értékek, hanem az emberi élet iránt is. Noha a “szegény gazdagok” világa – csakúgy, mint a nagy klasszikusban, Fitzgerald A nagy Gatsby c. művében – itt is érintetlen marad, a Széllovasokból úgy tűnik, a szegények – vagy szegényebbek – világa nemcsak értékrendjében sebezhető.

Míg Dániel Anna fenti két regényében a főhősök nem önmagukért választják – ideiglenesen – a fogyasztói értékeket, hanem mert Sanyi számára azok a szabadság, Évinél a fantázia képzetével társulnak, A tizennyolcadik születésnap annyiban mai regény, hogy itt a pénz már egyedüli értékként jelenik meg, és irányítja a kapcsolatokat. Míg a regény a főhősök származásán és viselkedési mintáin keresztül igyekszik megalkotni a 80-as évek társadalmának több alaptípusát, e helyütt csak két szereplőt szeretnék kiemelni, akiket könnyűszerrel “megvesz” a fogyasztói társadalom. Érdekes, hogy mindkét hős munkásszármazású, az egyik édesapja ráadásul Nyugaton járt jó szakember, aki a regényben otthagyja a gyárat és saját vállalkozást alapít, ahol a fia is dolgozni kezd. Míg a másik édesapa megmarad egyszerű munkásembernek, a lánya már sokkal jobban átlátja az új morált: “Manapság a piacon nincs értéke annak, hogy hűséges vagy, meg szemérmes, meg szűzies, meg illedelmes, meg rendes, ezeket elsodorta az élet…A mi nemzedékünk sokkal gyorsabban akar mindent megszerezni, mint az öregeink. Gyorsabban és könnyebben! Hiszen itt van körülöttünk egy olyan óriási civilizáció, amilyen még soha nem volt az emberiség történetében. Csak megnyomom ezt a gombot, és már szól a zene. Kinyitom a frizsidert, benne a friss kaja! Fölemelem a telefonkagylót, tudok beszélni Los Angelesszel is, ha akarok.” Ezt az új morált igazi sikerre persze Csilla, az egykori funkcionáriusgyerek viszi, aki a főhőssel, Zsoltival folytatott viszonya után hozzámegy egy gazdag, öreg svédhez, akivel már Zsoltival párhuzamosan is volt kapcsolata. Itt már szó sincs a pénz által megvásárolható értékek “átlényegüléséről”; a kapcsolatokat éppolyan egyértelműen a pénz irányítja, mint ahogyan Csilla meg sem próbálja mentegetni a “párhuzamos” szerelmi viszonyt. A kevésbé felvilágosult Zsolti, aki őszinte érzelmeket is vitt a kapcsolatba, egy súlyos balesettel fizet az illúziók elvesztéséért. A happy end azért nem marad el, mert a pénzvilágból kiábrándult Zsolti összejön régi osztálytársával és barátjával, Barbarával, akinek nem a kapitalista világgal, hanem elveik mellett kitartó, szocialista mérnök és tanácselnök szüleivel van konfliktusa, akikről kiderül, hogy hazudtak neki, és nem az igazi szülei, hanem csak örökbe fogadták. Ez a hazugság azonban, úgy tűnik, kevésbé balesetveszélyes, mint a materialista világ látszat-értékei, hiszen Barbara egy élettapasztalattal és egy baráttal gazdagabban tér haza nevelőszüleihez, akiktől megszökött.

Miközben a regények főhősei számára eltérő okok miatt vonzó a pénz által kínált “más” világ, annyiban közös a három mű üzenete, hogy a “szegény gazdagok” élete a pénz ellenére – vagy éppen azért – kiüresedett, az élet- és viselkedésminták mesterkéltek és hazugok, maguk a gazdagok pedig egyáltalán nem képesek arra, hogy új értéket hozzanak létre, vagy legalábbis felismerjék saját világuk korlátait. Az értékrendek összeütközéséből tehát csak a valós emberi értékeket képviselő szegények kerülhetnek ki győztesen (még ha az életből nem is.) Hogy aztán ez a késő Kádár-korszak hazugsága, vagy ma is érvényes üzenet, arra nézve egyelőre nem az ifjúsági irodalom ad eligazítást.

Kár.

Oroszországban a Föderatív Biztonsági Szolgálat ismét politikai provokációs pereket kreál a "baloldali terrorizmus" ellen. A szerző a meggründolt ügyek történetébe beágyazva leplezi le e perek jogi és politikai hamisságát, illetve politikai funkcióját. A vizsgálat története a sztálinista hagyományba éppen úgy illeszkedik, mint az azt megelőző cári titkosszolgálat örökségébe.

I. A “Szokolov-ügy”

 

Nem csupán az egyszerű polgár, de a politika iránt (akár hivatásszerűen) érdeklődő emberek többsége is úgy véli, hogy kellőképpen tájékozott a média által “baloldali terrorizmusnak” titulált jelenségről a posztszovjet Oroszországban. Persze: mindenki olvasott és hallott II. Miklós cár emlékművének felrobbantásáról, sőt sokan emlékeznek arra, hogy az emlékműnél kétszer is robbantottak. Nagy visszhangot keltett I. Péter cár szobrának (alias Kolumbusz*) aláaknázása is. És mennyit beszélt és írt a média az FBSZ (Föderatív Biztonsági Szolgálat) fogadótermében végrehajtott robbantásról (sokan emlékeznek, hogy a fogadóteremben is kétszer robbantottak, pontosan úgy, mint II. Miklós szobra esetében). Végül pedig a televízió valamennyi csatornája leadta bizonyos “baloldali terroristák” letartóztatását, majd bírósági tárgyalásukat. Következésképpen országunkban sokan meg vannak győződve arról, hogy elegendő információval rendelkeznek erről a bizonyos “baloldali terrorizmusról”, és ezért el sem gondolkoznak azon, vajon megfelel-e a valóságnak a hatalom és az általa ellenőrzött média által kreált kép. Egyébként egy átlagos, liberális beállítottságú olvasó szükségét sem érzi, hogy kételkedjen: valóban, robbantások voltak, baloldali terroristák világszerte léteznek (azaz miért lennénk mi rosszabbak?), a Népakaratról (Narodnaja volja) és a harci eszerekről mindenki tanult még az iskolában.

Ám a hazai különleges szolgálatok által ebben a történetben alkalmazott módszerek igencsak ijesztőek. Riadót kell fújni.

 

Tulajdonképpen az egész posztszovjet ifjúsági “baloldali terrorizmus” négy fő “ügyből” áll:

– “Szokolov-ügy” (a Vaganykovói temetőben végrehajtott robbantás ügye);

– a “krasznodari ügy” (a Krasznodari terület akkori kormányzója, Nyikolaj Kondratyenko ellen állítólag készülődő merénylet ügye);

– a “Forradalmi Katonai Tanács (FKT) ügye” (a II. Miklós-emlékmű robbantásának, az I. Péter-emlékmű aláaknázásának ügye stb.);

– az “Új Forradalmi Alternatíva (ÚFA) ügye” (az FBSZ fogadótermében végrehajtott robbantás stb.) – kiemelve közülük azon letartóztatott fiatal “balosok” egyes ügyeit, akik nem kívántak együttműködni a vizsgálat során, és ezért büntetés gyanánt általános bűnvádi cikkelyek alapján lettek elítélve.

 

Az ügyek egyike sem hasonlít a másikra, és mindegyik megérdemli, hogy külön tanulmányozzuk és leírjuk. Mindegyik soron következő ügy bonyolultabb az előzőnél, és megmutatja, hogy a különleges szolgálatok okultak a saját hibáikból és kudarcaikból, ugyanakkor egyre erősítették provokatív vonalukat, kezdve a szimpla ellenőrzéstől és a robbantással szembeni engedékenységtől a “Szokolov-ügyben”, egészen olyan bonyolult tevékenységekig bezárólag, mint amilyen a felfogadott álterrorista csoport létrehozása (az “FKT-ügy”) vagy egy nem létező földalatti szervezet kitalálása (“ÚFA-ügy”).

A különböző ügyek során a jövőre gondolva bejárattak különféle olyan “operatív munkamódszereket”, mint a gyanúsított védője eltávolításának kísérlete oly módon, hogy ugyanezen ügy tanújává változtassák (később ezt alkalmazták a “Guszinszkij-ügyben”); provokátorok beépítése létező ellenzéki szervezetbe (később alkalmazva a “Limonov-ügyben”); szimpla köztörvényes ügyek mesterséges kiötlése a “nehezen kezelhetők” ellen (alkalmazva Szergej Dorenko ellen). És így tovább.

Valamennyi fenti ügy következményei is különböznek egymástól. A “Szokolov-ügy” csak elősegítette az FBSZ diszkreditálását, a “krasznodari ügy” következményei nem értékelhetők ilyen egyértelműen: egyrészt az ügy megbukott a bíróságon, és szintén csapást mért az FBSZ hírnevére, másrészt ezen ügy során hosszú időre megfélemlítették és demoralizálták egész Kubán anarchistáit és antifasisztáit; N. Kondratyenko, a helyi kormányzó az általa ellenőrzött média segítségével a térségben az “anarcho-cionista terror áldozatának” hírnevére tett szert, az orosz anarchista társaság pedig kettészakadt. Az “ÚFA-ügy” következményei még súlyosabbak: ezen ügy vizsgálata során az FBSZ egyedülálló adatokat gyűjtött sok “balos” fiatalról, és sikeresen felfújta a “baloldali terrorizmus” mítoszát. A legsúlyosabbak az “FKT-ügy” következményei: az FKT felbérelt terroristaszervezet, mely megszervezte a Népi Küldöttek Tanácsa nevű újság kiadását, amelynek lapjain a Szovjetunió restaurálásának céljából szervezett “partizánháború” fantazmagóriáját propagálták, bizonyos számú követőre talált és elérte, hogy Ukrajnában kiadják “testvérlapját”, mely partizánháborúba szólít a Fekete-tenger melléki Szovjet Köztársaság létrehozása céljából. Így kezdődött az “ukrán ügy” (avagy “odesszai”, avagy “nyikolajevszki”). Pár törzstagra, néhány statisztára szert téve megvalósítottak egy sor “kisajátítást”. Az ügy során összesen 11 embert tartóztattak le (orosz, ukrán és a Dnyeszter-mellék polgárait); közülük tízet elítéltek “Ukrajna alkotmányos rendje megdöntésének kísérletéért”, “terrorizmusért”, “banditizmusért”, “rendőrségi munkatársak élete elleni merényletért” és egyéb cikkelyek alapján. A letartóztatottak egyike, Szergej Bergyugin nem érte meg a bírósági tárgyalást, vallatás közben meghalt (ezt szakértők ismerték el). Általában véve is, az “ukrán ügyben” letartóztatottak mindegyikét kegyetlen kínzásnak vetették alá (például az egyiküknek a másodiktól a kilencedikig valamennyi bordája eltörött, másikuk szemét vesztette), ezt nem sikerült eltitkolni, és végül az Amnesty International, Ramsy Clark, az USA volt legfőbb ügyésze és az ENSZ kínzásokkal foglalkozó bizottsága elé került az ügy. Jelen cikk megírásának idején az “ukrán ügy” még nem zárult le: előttünk áll a semmítőszék ülése…

A “Szokolov-ügy”, melynek ezt a cikket szentelem, volt az első, a legkönnyebb és (a provokatív elem alkalmazása szempontjából) a legártatlanabb a “baloldali terrorizmus elleni harc” történetében, és – rögtön meg is jegyzem – a dolog semmisséggel végződött.

Minden 1997. július 19-én éjjel kezdődött, amikor Moszkvában a Vaganykovói temetőben robbanás hallatszott. Egy kis erejű, házi készítésű robbanószerkezet lépett működésbe a Romanov cári család síremlékének lapján, melyet egy kis hazafias monarchista szervezet kezdeményezésére (azaz a Romanov-dinasztia életben levő képviselőinek jóváhagyása nélkül) állítottak fel. A robbantásban a kőlap kevéssé sérült, néhány szilánknyit csorbult. A robbantók a “Munkásoknak fizetést!” feliratot hagyták maguk után és aláírták: “Forradalmi partizáncsoportok”.

Már a harmadik napon, július 22-én Moszkvában letartóztatták a 18 éves Andrej Vlagyimirovics Szokolovot, az FKISZ(b), a Forradalmi Kommunista Ifjúsági (bolsevik) Szövetség tagját. Szokolovot terrorizmussal vádolták (az Oroszországi Föderáció BTK 3. része, 205. cikkelye – 20 évig terjedő szabadságvesztés), nevezetesen: robbantás véghezvitele a Vaganykovói temetőben és részvétel a Moszkvai terület Tajnyinszkoje községbeli II. Miklós-emlékműnél történt robbantásban és az I. Péter-emlékmű aláaknázásában.

Letartóztatását követően 1997. július 22-én Szokolov hamar beismerte a Vaganykovói temetőben végrehajtott robbantás szervezését. Tulajdonképpen nem volt választási lehetősége, mivel az FBSZ rendelkezésére állt az felvétel, amin rögzítették a Viktor Tabolinnal, egy másik komszomolistával folytatott telefonbeszélgetéseit, és ezeken a beszélgetéseken Szokolov a robbantás részleteit beszélte meg jóval annak megvalósítása előtt.Itt szükségeltetik egy rövid magyarázat. Jelenleg bármely, operatív nyomozati tevékenységre jogosult hatóság (az “Operatív nyomozati tevékenységről” szóló törvény szerint ilyenből nyolc van: a BM, az FBSZ, az SZVR, az Igazságügyi Minisztérium, az adórendőrség, az államvédelem, a határőrség, a vámhivatal) a 130. számú, 2000. július 25-én kiadott hírközlési miniszteri rendelet értelmében teljesen önkényesen lehallgathatja bármely polgár telefonját. Az említett rendelet szerint a telefon-, mobil-, számítógépes és rádióhálózat valamennyi vonalán és állomásán elhelyezésre került az operatív nyomozati intézkedések biztosítását célzó technikai eszközrendszer (ONYIE), azaz a “telekommunikációs társaságok saját költségük terhére kötelesek vezetékkel összekötni saját rendszerüket az FBSZ-szel, az FBSZ-nél felszerelni a lehallgatáshoz szükséges berendezést és betanítani a különleges szolgálatok munkatársait azok használatára. Emellett az FBSZ technikailag hozzáférést nyer minden, a kezelőcég hálózatán átmenő közleményhez”¹ . Mindez a Legfelsőbb Bíróság 2000. szeptember 25-i ülésén derült ki, amikor P. Nyetupszkij szentpétervári újságíró keresetét tárgyalták, aki a 130. számú rendelet visszavonását követelte annak alkotmányellenessége okán. Nyetupszkijnak azonban csupán a rendelet egy pontjának egyik paragrafusát sikerült visszavonatnia, melynek értelmében az FBSZ munkatársainak nem kötelező értesíteniük a hírközlési eszközök kezelőit arról, hogy konkrétan mely polgárokat hallgatnak le. Azaz továbbra is bárkit le lehet hallgatni, és bárki elektronikus levelezését el lehet olvasni, de most már erre előzetesen figyelmeztetni kell a kezelőt² .

Viszont 1997-ben még az előző, “szovjet” szabály volt érvényben, mely szerint az efféle lehallgatás törvénytelen, azaz az ilyen úton szerzett operatív adatok nem bírtak bizonyító erővel a bíróság előtt. Sőt az ilyen lehallgatás önmagában bűntett (OF BTK 137. és 138. cikkely); az FBSZ bírósági határozat és ügyészi szankció nélkül nem jogosult legálisan működő politikai szervezet tagjainak a telefonjait lehallgatni. (Magától értetődő, hogy bűnvádi eljárást a Vaganykovói temetőben történt robbantás ügyében nem kezdeményezhettek jóval korábban, mint ahogy maga a robbantás megtörtént.) A vizsgálóknak be kellett idézniük V. Tabolint az FBSZ-be, és “őszinte vallomásra bírniuk”, hogy A. Szokolov vele a Vaganykovói temetőben levő sírlap felrobbantásának részleteit megbeszélte³ .

Szokolov elmondta, hogy petárdákból kiszedett puskaporból, háztartásivegyiáru-üzletben vásárolt vegyszerekből robbanószerkezetet (pontosan fogalmazva egy kis bombát) készített.

Szokolov elmagyarázta tettének motivációját is A Vaganykovói temetőben történt robbantás demonstratív akció volt a társadalom és a hatalom figyelmének felkeltése céljából a fizetések tömeges és tartós ki nem fizetése miatt. Szokolov szavait megerősítette ügyvédje, Sztanyiszlav Markelov is az Orosz–Amerikai Információs Sajtóközpontban 1997. augusztus 20-án tartott sajtótájékoztatón: “Azok a munkabeszüntetések, éhségsztrájkok és főútvonal-lezárások, amik ugyanolyan követelések miatt történnek, mint amit Szokolov a robbantás helyszínén leírt (“Fizetést a munkásoknak!”), sokkal kisebb publicitást kapnak a médiában, mint Szokolov tette.”⁴

N. Kovaljov, az FBSZ igazgatója állítja, hogy valamennyi, e három incidenssel kapcsolatban letartóztatott személy egyazon szervezethez tartozik, nevezetesen az Oroszországi Kommunista Ifjúsági (bolsevik) Szövetséghez⁵ . Itt meg kell jegyezni, hogy ilyen elnevezésű szervezet soha nem létezett.

Pontosan amiatt, hogy Szokolovot megpróbálták összekapcsolni egy szervezetbe az FKT-vel, a vád ellene a 3. rész 205. cikkelye: “szervezett csoport által végrehajtott” terrorizmus volt, ami különösen súlyosbító körülménynek számít és szigorúbb a büntetési tétele (a “szimpla” terrorizmus 10 évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető)⁶ .

Bátran állíthatjuk, hogy az FBSZ cselekedeteivel olajat öntött a baloldali radikális kormányellenes propaganda tüzére, és jelentős mértékben maga provokálta az Andrej Szokolov védelmére létrehozott bizottságok megjelenését, a Szokolovval szolidáris tüntetéseket és gyűléseket és hasonlókat, azaz elősegítette, hogy a piromán kamaszból szimbolikus figura, mártír és hős váljon.

Sokatmondó az a tény is, hogy először a Vaganykovói temetőbeli robbantás ügyét a helyi belügyi szerv indította meg a “vandalizmus” cikkelye alapján, és csak amikor megjelent a lefogott (Szokolov), és kiderítették politikai hovatartozását (komszomolista), akkor tették át az anyagát a helyi belügyesektől az FBSZ-hez, és ők minősítették át az ügyet terrorizmussá. Ez a tény tette lehetővé a politikai represszió elleni jogvédő csoport számára, hogy kijelenthessék: “a Szokolov-ügy politikai természetű”⁷ .

A Szokolov-ügy tárgyalása a Moszkvai Városi Bíróságon zajlott 1999 januárjában, majdnem két évvel a “terrorista péklegény” (így aposztrofálta őt a Moszkovszkij Komszomolec újság)⁸ letartóztatása után. Az FBSZ (államtitok megőrzésének ürügyével) az ügyet titkossá nyilváníttatta, ezért az ülések zártak voltak. Markelov ügyvédnek nem sikerült töröltetni a titkosságot, bár – ahogy ő mondta – az ügyben nemcsak hogy titkos dokumentum nem szerepelt, de még egy titkos vessző sem. Markelov ragaszkodott az ügy átminősítéséhez terrorizmusról vandalizmussá, de ezt nem sikerült elérnie zárt ülésen. 1999. január 21-én a Moszkvai Városi Bíróság A. Szokolovot 2 éves szabadságvesztésre ítélte terrorizmusért. Ám úgy tűnik, a bírók maguk is érezték a vád ingatag voltát, mivel Szokolovot az alsó büntetési tételnél kevesebbre büntették. Az 1. rész 205. cikkelye, amely alapján elítélték, minimum 5 év elzárást ír elő büntetésként⁹ .

Amint a Moszkovszkij Komszomolec írta, a bíróság ítélete mindenkit sokkolt. Tényleges időtartamú büntetésre senki sem számított. Annál is inkább, mivel a felperes monarchisták maguk kérték a komszomolistával szemben feltételes büntetés kiszabását.¹⁰ Az eljárás egész ideje alatt a bíróság termét a Szokolovval szimpatizáló tömeg fogta ostromgyűrűbe zászlókkal, plakátokkal és transzparensekkel. Az újságírók elképedtek, amikor Szokolov védelmezőinek soraiban papokat fedeztek fel¹¹ .

Maga Szokolov – úgy tűnik – nem lepődött meg, felkészült rá, hogy ülni fog, sőt arra készült, hogy a zónában földalatti komszomolszervezetet hoz létre¹² . De a Moszkvai Városi Bíróság határozata ellen benyújtott semmisségi panasz tárgyalása során az Oroszországi Föderáció Legfelsőbb Bíróságán a bírók helyt adtak Markelov ügyvéd a titkosság megszüntetésére vonatkozó követelésének, mivel az ügy anyagaiban államtitok nem szerepelt. Amint kiderült, hogy a tárgyalás nyilvános lesz, az állami vád csatlakozott a védelem követeléséhez az ügy terrorizmusról vandalizmusra történő átminősítése tekintetében¹³ ! A bíróság még tovább ment: a vádlott tettét még csak nem is vandalizmusnak, hanem “ idegen vagyonban okozott kártételnek” ismerte el¹⁴ , Szokolovot kötelezte az okozott kár megtérítésére a monarchistáknak, és őrizetét megszüntette. “Szokolov követői arra számítottak, hogy a bírósági teremben szabadon engedik őt, de az őrkíséret vezetője közbelépett: »Parancsom van, hogy visszaszállítsam Lefortovóba.« Felháborodott kiabálás közepette szállították vissza. Szokolov követői ugyanoda tartottak. Csak este hétkor engedték szabadon a vandált a börtönből. A kapunál virágcsokrokkal és pezsgővel fogadták”¹⁵ .

Így, az FBSZ teljes vereségével ért véget a Szokolov-ügy.

Egyébként az FBSZ nem bocsátotta meg Szokolovnak a szégyent. 2000. június 21-én ismét letartóztatták, immár az ÚFA-ügyben. Mivel semmilyen bizonyíték nem volt arra nézve, hogy Szokolovnak köze van a hírhedt ÚFA-hoz, maga Szokolov pedig konokul elhárította, hogy kedvükre való tanúvallomást tegyen, példaszerűen megbüntették: Szokolov ügyét az ÚFA-ügytől különválasztották, külön tárgyalták, és 2001. április 4-én 5 év és 6 hónap börtönbüntetésre ítélték fegyver és lőszerek törvénytelen birtoklása vádjával. (De ez már egy más történet.)

 

A Szokolov-ügyben négy momentum hívja fel magára a figyelmet.

Első. Dokumentáltan bebizonyosodott a baloldali politikai szervezetekhez tartozó aktivisták törvénytelen totális lehallgatásának ténye, beleértve az egyszerű komszomolistákat is (Szokolov saját szervezetében semmiféle poszttal nem rendelkezett).Emellett Szokolov és társai törvénytelen lehallgatásának tényében senki nem indítványozott semmilyen bűnvádi eljárást.

Második. A törvényi előírás ellenére az FBSZ munkatársai, bár módjukban állt megakadályozni a temetői robbantást, ezt nem tették meg, nem idézték be a Ljubjankára Szokolovot és nem figyelmeztették, hogy tudnak tervéről, valamint arról, mi fenyegeti őt ezen terv valóra váltása esetén. (Megjegyzem, a “pangás” időszakában a KGB széleskörűen alkalmazta ezt a módszert.) Azaz az FBSZ “legeltette” Szokolovot, és türelmesen várta, mikor hajtja végre elgondolását. Feltételezhető, hogy – amennyiben Szokolov nem egy senkinek nem kellő sírkövet készült volna felrobbantani, hanem, mondjuk például az Állami Dumát – a minden lépését ellenőrző “terroristaellenes harcosok” cselekedetei ugyanezek lettek volna.

Harmadik. A nyomozók, akik Szokolov minden lépéséről tudtak, és nagyszerűen informáltak voltak a tekintetben is, hogy Szokolov nem tartozott az “FKT semmilyen terroristaszervezetéhez”, és nem vett részt a II. Miklós-emlékmű felrobbantásában és az FKT egyéb ügyleteiben, konokul igyekeztek rákényszeríteni őt arra, hogy elismerje, köze van ehhez a szervezethez és ezekhez az akciókhoz, azaz a vizsgálat tétje eleve egy “nagy terrorista összeesküvés” leleplezése volt.

Végül a negyedik. A dolog bíróságon elszenvedett kudarca ellenére a Szokolov-ügyben nyomozást végző FBSZ-munkatársak kitüntetéseket és előléptetést kaptak rögtön az ügy bíróság elé kerülését követően. Másképp fogalmazva: a jutalmazás alapja maga az a tény volt, hogy bírósági stádiumba jutott az ügy, a bírósági tárgyalás kimenetelétől függetlenül. Ez nem juttathatta más következtetésre a különleges szolgálatok munkatársait, mint hogy még a dolgok teljes és nyilvánvaló meghamisítása és a bíróságon elszenvedett kudarc esetén is számíthatnak kitüntetésre és karrierre.

Meg kell jegyezni, hogy az FBSZ levonta a Szokolov-ügy tanulságait:

a) Az erőviszonyokhoz és lehetőségekhez mérten elkerülendő a nyilvános bírósági tárgyalás (minden fokon) a kudarc kivédése érdekében.

b) Nem elégséges egyszerűen alapos megfigyelés és ellenőrzés alatt tartani a radikálisokat arra várva, hogy közülük valaki elkövet valami törvényelleneset. A baloldaliak garantált terrorista aktivitása érdekében szükség van arra, hogy provokátor ügynökök hatoljanak be soraikba, akik maguk is hasonló tevékenységgel foglalkoznak és erre ösztönzik társaikat is.

c) Szükség van a média megdolgozására. A magukra hagyott újságírók “nem azt” írják, “nem azokat” a személyeket interjúvolják meg, és általában “sokat engednek meg maguknak”. Ezt a hiányosságot már kiküszöbölték a következő, a “krasznodari ügy”-ben.

d) Ha a vádlott önállóan választhat magának ügyvédet, fennáll annak a veszélye, hogy a vád megbukik a bíróság előtt. Amennyiben nem sikerül rátukmálni a vádlottra a “kellően megbízható” ügyvédet, meg kell próbálni eltávolítani a “kényelmetlen” ügyvédet az ügyből és lecserélni “kényelmesre”. Ezt is kipróbálták már a “krasznodari ügy”-ben.

e) Az ellenzéki baloldali közvélemény a legkisebb tiszteletet és a legcsekélyebb szimpátiát sem tanúsítja azok iránt, akik magukat “Dzerzsinszkij örököseinek” tartják, ellenkezőleg, szüksége van hősökre és mártírokra, olyannyira, hogy kész hősnek kikiáltani akár egy, erre a szerepre nyilvánvalóan alkalmatlan piromán kamaszt is. Következésképpen a jövőben különleges akciókra lesz szükség ahhoz, hogy a vádlottakat diszkreditálják a közvélemény előtt, azaz alkoholistának, drogosnak, léhűtőnek, erkölcstelen alaknak, őrültnek stb. fessék le. És ezt ki is próbálták a következő, “krasznodari ügy”-ben. De ez már egy másik történet, a következő.

 

II. A “krasznodari ügy”

 

1998 decemberében a Kubán akkori kormányzója, Nyikolaj Kondratyenko által teljes mértékben ellenőrzött helyi média – a televízió és a Krasznodarszkije izvesztyija újság – a “Kondrat atyuska” elleni terroristaakció meghiúsításáról tudósított. Mint kiderült, a terrorista aktust Kondratyenko nemzetiségi politikájával és “ruszofóbokkal és cionistákkal” vívott harcával elégedetlen anarchisták kísérelték meg. 1999 tavaszára, amikorra a nyomozás kidolgozta a történtek végleges verzióját, a kondratyevista kiadványok újabb információáradatot zúdítottak az olvasókra: mint kiderült, nemzetközi összeesküvésről volt szó. Az egyik anarchista terrorista egyenesen Csehországból érkezett, hogy felrobbantsa Kondratyenkót, a helyi terroristákat pedig Moszkvából irányították. És ha nem lett volna Alekszandr Prilovszkij és Gennagyij Szanyin rendőr őrmesterek ébersége, akkor “Kondrat atyuska” már nem lenne életben. Az őrmesterek szolgálati igyekezetét igazságosan megjutalmazták: a kormányzó intézkedésére mindketten 20 ezer rubel prémiumot kaptak.

Kondratyenkónak lehetősége nyílt, hogy nyilvánosan elmondja, hogy a “nemzetközi cionista tőke” próbált leszámolni vele az anarchisták keze által: “Novemberben – magyarázta Kondratyenko – lelepleztek egy terroristacsoportot 1,7 kg súlyú trotilbombával, melyet a dolgozószobám alatt akartak felrobbantani. Letartóztatták őket. Mint kiderült, zsidó nemzetiségű emberek voltak…¹⁶ A terroristák között volt egy cseh, egy adige és egy szibériai orosz. A pénzen kívül mi más köthette össze ezeket az embereket?¹⁷ A cionista központok pénze hozta össze őket.”¹⁸

A “krasznodari ügy” 1998. november 28-án kezdődött, amikor egy rendőr járőr Krasznodar központjában igazoltatásra megállított három fiatalembert, a 18 éves Gennagyij Arturovics Nyepsikujevet, a 21 éves Marija Olegovna Rangyinát és a 22 éves Jan Musilt. Az első az Adige Állami Egyetem hallgatója, a második a Kubáni Állami Egyetemé, a harmadik cseh turista volt. Az őket feltartóztató rendőrök állítása szerint azért állították meg őket, mert “gyanúsan viselkedtek” (ügyiratszám 112–17. 1. kötet, A. Prilovszkij és G. Szanyin vallomása¹⁹ ). Hogy ez mit is jelent, a helyi újság hamarosan megvilágította: “A járőrök számára formális okként az elhanyagolt és kihívó külső megjelenésük szolgált, mely a járőrök véleménye szerint a deklasszált elemekre és drogosokra jellemző.”²⁰ Tudni kell, hogy mindhárom feltartóztatott fiatal punk volt, és ennek megfelelően festettek.

A további események fantazmagóriába illőek: a formaság kedvéért ellenőrizték az iratokat, megkérdezve Gennagyij Nyepsikujevet, mi van a hátizsákjában. A válasz: “Bomba!” Rendben, mosolyogtak az őrszemek, jó vicc. Válaszul Nyepsikujev kinyitotta a hátizsákot és megmutatta tartalmát: valamilyen fémdoboz, két F–1-es gránát (gyújtás nélkül), vezetékgombolyagok, “Krona” zsebelemek, “Szláva” ébresztőóra, forrasztópáka²¹ . “Kérdésünkre, hogy miért van szüksége robbanószerkezetre, Nyepsikujev polgártárs elmondta, hogy fel akarja robbantani a Krasznodari terület kormányzósági épületét. Őrizetbe vettük és bekísértük a belügyi igazgatóságra” (112–17. sz. ügyirat, 1. kötet, A. Prilovszkij és G. Szanyin vallomása)²² .

Később a jegyzőkönyvben ezt rögzítették: “A Nyepsikujev hátizsákjában található tárgyak: 1. Salétromos doboz, nehéz gázolajjal átitatva, csavarokkal. 2. Újságpapírba csomagolt F–1-es gránátok. 3. Fényképfilm doboza ismeretlen fehér színű anyaggal. 4. Gyermektápszerüveg ismeretlen sárga színű, zselészerű anyaggal. 5. Krona típusú tápelemek blokkba forrasztva. 6. Házi gyártású készülék. 7. Ébresztőóra vezetékkel és csatlakozással a Krona elemhez. 8. Kék, fekete, zöld és barna színű vezetékek gombolyagban. 9. Forrasztópáka” (ugyanott).

Egyébként, amint arról V. Voronyin és P. Moroz újságírók tudósítanak, a nyomozók nem tudtak egységes véleményre jutni abban a kérdésben, hogy képes lett volna ez a szerkezet felrobbanni vagy sem²³ . Maga Nyepsikujev később azt állította, hogy nem lett volna képes, mert “ letépte az elemeket az ébresztőóráról, és nem tudta volna visszaforrasztani” (112–17. számú ügyirat, 2. kötet, G. A. Nyepsikujev kihallgatása 1998. 11. 29-én)²⁴ . Hogy nem robbanó bombával miképpen akarta mégis felrobbantani “Kondrat atyácskát” Nyepsikujev, isten tudja.

De ebben az ügyben a furcsaságok még Nyepsikujev feltartóztatását és önkéntes vallomását megelőzően elkezdődtek. Mint kiderült (ezt maga Nyepsikujev mondta el), négy és fél órát körözött a városközpontban hátizsákjában a bombával és “kihívó külsejű” emberek társaságában. Azaz addig provokálta a rendőröket, amíg azok fel nem tartóztatták²⁵ .

Nos, november 28-án Nyepsikujev még azt mondja, hogy egyedül akarta a kormányzót felrobbantani, és senki másnak nincs része ebben. De kevesebb mint 24 óra elteltével Nyepsikujev alapvetően módosítja vallomását. Vallomásában (a hivatalos hangú fordulatokból ítélve nyilvánvalóan diktálás után) “önként jelentkezést” ír, ahol elmondja, hogy a robbanószerkezet alkatrészeit Larisza Romanova moszkvai anarchista készítette el, aki megbízta Nyepsikujevet azzal, hogy a Kaukázusban hozzon létre egy terroristacsoportot. Ezeket az alkatrészeket Moszkvából M. Rangyina és J. Musil hozták el (112–17. számú ügyirat, 2. kötet, G. A. Nyepsikujev önként jelentkezése, saját kezűleg írva 1998. 11. 29-én)²⁶ . A Novoje vremja újságírói Nyepsikujev álláspontváltozását azzal hozzák összefüggésbe, hogy az FBSZ kezelésbe vette őt: “Most már nem csupán magányos garázda, hanem egy szervezett diverziós terroristacsoport tagja.”²⁷

Ekkorra Nyepsikujev már tudja, hogy az FBSZ nyomozói szigorú kihallgatásnak vetették alá rokonait: apját, anyját, nővérét. Ugyanezen a napon Nyepsikujev kijelenti, hogy “politikai meggyőződése alapján magányos anarchista” (ami az általános vélekedés szerint nem igaz, és amit Nyepsikujev a bíróságon vissza is von), hogy “az, amit az első kihallgatáson mondtam, többnyire kitaláltam”, és végül, hogy… nem akarta felrobbantani a bombát: “Ha… azt akartam volna tenni, elrejtőztem volna. Rajtam meg… piszkos farmer volt, és gyanús külsőm volt…” (112–17. számú ügyirat, 2. kötet, G. A. Nyepsikujev kihallgatása gyanúsítottként 1998. 11. 29-én)²⁸ . Mindez nagyon emlékeztet a vizsgálat alatt álló személy “vallomásának pontosítása” című, közismert praktikájára, amikor elkezd együttműködni a nyomozókkal, és a vád fő tanújává válik azért, hogy maximálisan megkönnyítse sorsát a bíróság előtt. És valóban, a bíróságon a vádhatározatban sehol sem szerepel a krasznodari területi hivatal címe (Krasznaja ul. 35.)²⁹ , a Kubáni Komszomolszkaja Pravda újság pedig a perről tudósítva ironikusan jegyzi meg: “…a kocarobbantó még azt sem tudta, milyen címen található a kormányzó.”³⁰

Ily módon az ügyben még egy vádlott megjelent, Larisza Romanova. Érdekes, hogy az ügyből viszont kikerült J. Musil! Később egy kubáni félhivatalos lap így ír: “Különös módon a jogvédő szervek látóteréből eltűnt a cseh állampolgár. Tudvalevő, hogy kiutasították Oroszországból, de ellenőrizték-e, van-e köze a radikális szervezetekhez otthon és itt?”³¹

 

L. Romanova moszkvai lakásában a házkutatás valamiért csak 1999. február 2-án zajlik le. 7 óra hosszat tart, és eredménye elég különös: Romanovától elkoboznak nagy mennyiségű teljes mértékben legálisan megjelent “történelmi-forradalmi jellegű” irodalmat, saját jegyzeteit, személyes levelezését, férje, Ilja Romanov kéziratait és levelezését, forrasztópákát, kenderes zacskókat és végül egy “kisujj méretű, piszkos falú fiolát – ebben a szigorú szakértők felfedeztek 2 g robbanószert (összekaparták)”³² . Mellesleg valójában a szakértők arra jutottak, hogy a vizsgált anyag “nem robbanószer, de oxidálószerként felhasználható robbanószerek készítéséhez” (112–17. számú ügyirat, 3. kötet, 177–181. l.)³³ . Léteznek naiv emberek, akik azt hiszik, hogy Visinszkij elméletét régen és örökre ad acta tették. Egyáltalán nem. A “krasznodari ügy” fényesen demonstrálja Visinszkij koncepciójának újjászületését hazánkban: Andrej Januarjevics doktrínáját pontosan követve, magának a lehetőségnek a tényét L. Romanova esetében a bíróság elismerte mint a bűntett végrehajtásának bizonyítékát! Ez nem vicc. Minden ház konyhájában van kés, és ezért a krasznodari bírók logikája szerint bárki felelősségre vonható gyilkosságért vagy gyilkosságra való felbujtásért.

A házkutatást követően Romanovát letartóztatták, és a Lefortovo börtönbe került. Négy napot töltött a fagyosan hideg, 16. számú magánzárkában, négy hónapos terhesen. Otthon hagyta másfél éves szívbeteg gyermekét.

Lariszát az “alfások” szakasza kísérte Krasznodarba, megbilincselve, emberhez méltatlan körülmények között. Így összegyűjtötték mindhárom “terroristát”.

Ez időben a “krasznodari ügy”-ben folyó nyomozás enyhén szólva is különös jelleget öltött. Bár Nyepsikujev csak Romanova, Rangyina és Musil ellen vallott, az FBSZ viharos nyomozati kampányt indított az összes ökologista és anarchista ellen, és még azt fáradságot se vették maguknak, hogy bizonyítsák, bármi közük van a 112–17. számú ügyhöz. A “krasznodari ügy” anyagait olvasva néha nehéz nevetés nélkül megállni: “1999. 12. 1-jei különmegbízatás. Voroncovnak, a Krasznodari terület FBSZI vezetőjének… 1. Operatív nyomozati úton tisztázni Larisza Romanova moszkvai lakos személyazonosságát, aki tagja lehet az anarchista pacifista pártnak… Intézkedni elfogása és a területi ügyészségre történő előállítása tekintetében. 2. Operatív módon megállapítani a Novorosszijszk mellett fekvő Juzsnaja Ozerejevkában 1998. évben megtartott alternativista találkozó résztvevőinek céljait és feladatait. 3. Operatív módon megállapítani a Független Ökológiai Szolgálat (FÖSZ) csoportjainak, Majkop község (Szvoboda utca 290.) és Krasznodar, tartózkodási helyét. Együttműködésüket más régiókkal, Moszkvával. Mik az említett szolgálat céljai és feladatai… 5. Operatív úton megállapítani az Apseronszkij kerületbeli Memzaj községben 1998. október 1-jén lezajlott ökológiai konferencia céljait és feladatait…” (112–17. számú ügyirat, 1. kötet.)³⁴ A kubáni FBSZ szoros pórázon tartotta a helyi ökologistákat és anarchistákat, még “kurátoruk” neve is ismert: V. Bajanov. Ez az ember sokszor “beszélgetett” az anarchistákkal és az ökologistákkal is, igyekezett beszervezni őket. Miután egy antifasiszta nagygyűlés szervezésének kísérlete során Rangyinát őrizetbe vették, megmutatták neki a róla vezetett operatív ügyiratot. Végezetül, kétség nem fér hozzá, hogy az ökologista és anarchista közegbe elegendő számú besúgó férkőzött be, még a “krasznodari ügy” anyagaiból is kiderül két ember neve, akikkel kapcsolatban teljességgel megalapozott ez a gyanú. Mindemellett a nyomozók kérik, hogy “operatív úton” derítsék ki a teljességgel legális, a helyi sajtóban meghirdetett és besúgókkal sűrűn megtűzdelt Juzsnaja Ozerejevka-i találkozó és memzaji konferencia “céljait és “feladatait”! Még szórakoztatóbb az “operatív úton megállapítani a FÖSZ tartózkodási helyét” parancs (ugyanitt megadják a megállapítandó címet). Végül feltalálják az “anarchista-pacifista pártot”, amelyhez állítólag Romanova, lánykori nevén Sipcova tartozik. Arról nem is beszélve, hogy az anarchistáknak nem szokott pártjuk lenni, és nem is lehet (az egyik legfőbb jelszavuk így hangzik: “Hatalmat a népnek, nem a pártoknak!”). A nyomozók bele sem gondolnak, hogy terroristát keresnek a pacifisták között!

Azonmód nagyszámú házkutatás és kihallgatás kezdődik az ökologisták és anarchisták körében. A kihallgatások során a nyomozók maximális mennyiségű információra törekednek, mégpedig olyanra, aminek eleve semmi köze a 112–17 sz. ügy lényegéhez (személyes élet, nézetek, Kondratyenko kormányzóhoz való viszony). Még nagyobb hatású a házkutatások eredménye: “Zsarszkaja Tatjanától elkoboztak anarchista tartalmú irodalmat és egy »Matyuskintól« feliratú csomagot, melyben az Ultraradikális Anarchista Tájkutató Mozgalom (Moszkva) anyagai voltak, Rjabinyin Dmitrijtől egy számítógépet, teljes levelezését, anarchista tartalmú irodalmat, noteszét, Uszok Anasztaszijától anarchista tartalmú irodalmat, fotófilmet, nagyapja vadászpuskáját, Aszejeva Aljonától anarchista irodalmat és levelezését, Szingyeckij Grigorijtól anarchista irodalmat.”³⁵

De a nyomozás nem állt meg a Krasznodari területen. “A nyomozóbrigád rákapott egy régiókon átívelő összeesküvés felgöngyölítésének ízére.”³⁶ 1999. február 2-án Moszkvában házkutatást tartanak Tupikin Vladlen (“Vlad”) hivatásos újságírónál, akinél egyszer Rangyina is megfordult. A házkutatás 7 óra hosszat tart, és törvénysértések sorozatával zajlik. Egyidejűleg több helyiségben végzik, ami nem teszi lehetővé, hogy figyelemmel kísérjék, mi zajlik, a hatósági tanúk egyáltalán nem érdektelen személyek (pl. szomszédok), hanem ugyanolyan FBSZ-munkatársak, mint akik a házkutatásnál segédkeznek, a házkutatást végzők (és a hatósági tanúk) állandóan ki-be járkálnak a lakásból, be- és kihordanak tárgyakat, csomagokat és táskákat. Ennek eredményeként a házkutatási jegyzőkönyv messze nem tartalmazza mindazokat a tárgyakat, amiket kihordtak V. Tupikin lakásából. Bár a házkutatásban 5 FBSZ-munkatárs és két “hatósági tanú” vett részt, a jegyzőkönyvben mindössze 2 fő szerepel. Tupikin kénytelen volt megjegyzést fűzni a jegyzőkönyvhöz, leírva mindezen szabálytalanságokat. Megjegyzésben rögzítette alapos gyanúját, hogy egyes papírokat vagy tárgyakat 24az FBSZ munkatársai csempészhettek be hozzá³⁷ .

Tupikin házkutatásának eredményeként elkoboztak egy számítógépet, nyomtatót, 90 kislemezt, az 1980–1990-es évek teljes magánlevelezését, hatalmas és óriási tudományos értekkel bíró szamizdatarchívumát, rengeteg fényképet (Tupikin hivatásos fényképész), minden fellelt noteszét, jegyzettömbjét és naplóját, nagyszámú kéziratot, anarchista irodalmat és az Utópia kiadásra váró 3. számának anyagait. A házkutatók külön örömüket lelték egy, a lakásban talált, Izraelből érkezett levélben (cionista nyom!). A lakásban valóságos pogromot rendeztek, a “Hét botrányai” televízió-műsor stábja, kiérkezvén Tupikinhez, felvette a lakásban zavarodottan bolyongó Vladot, ahol valamennyi szekrényajtó tárva volt, a fiókok kihúzva, a padlót vastagon borította mindenféle papír, könyv és háztartási tárgy.

A házkutatás után Tupikint Lefortovóba vitték, de mint kiderült, csak kihallgatásra. (El kell ismerni, nem mindennapi megdolgozási módszer, a szovjet időkben a le nem tartóztatottak kihallgatását mégsem Lefortovóban intézték, hanem a Ljubjankán.) A több mint két óráig tartó kihallgatás során Tupikint főleg… az anarchizmusról kérdezték. Magyarázza el, milyen irányzatok léteznek az anarchizmuson belül, miben különbözik az anarchoszindikalizmus más anarchista áramlatoktól, általában milyen anarchista szervezeteket ismer, mik az anarchisták végső céljai stb.³⁸ A 112–17 sz. ügyhöz kapcsolódó kérdések sem voltak kevésbé különösek. Például: “Mit tud Sipcovának a Kondratyenko, a Krasznodari terület kormányzója nemzetiségi politikáját illető kritikájáról és a Sipcova által előkészített ellenlépésekről?”³⁹ Az Antirepesszant értesítő erről írva külön felhívja a figyelmet arra, hogy Sipcovától is és Tupikintől is maradéktalanul elkoboztak minden antifasiszta jellegű nyomtatott anyagot, és így ír: “ A Krasznodari területen az utóbbi években a Kubáni Anarchisták Szövetsége volt szinte az egyetlen politikai szervezet, amely nem félt nyíltan fellépni a fasizmus ellen, akcióit a »Szemétdombra a nacionalizmussal!« jelszó alatt szervezte.”⁴⁰

Közben Kubánban folytatódott a házkutatási, őrizetbevételi és kihallgatási hullám. Ez érintette a Kubáni Egyetemet, ahol korábban Rangyina tanult, Belorecsenszkben őrizetbe vettek néhány órára KAF-résztvevőket, felderítetlen eseteket igyekeztek a nyakukba varrni, megfélemlítették és megverték őket. Február 26-án 7 anarchista lakásában tartottak házkutatást Krasznodarban, Anapban és Novorosszijszkban. Irodalmat, archívumokat, fényképeket, felvételeket, címeket tartalmazó noteszeket, személyes leveleket, számítógépet, monitort, nyomtatót koboztak el. Krasznodarban az anarchistákat megfigyelték, beidézték, kihallgatásoknak vetették alá, nyomást gyakoroltak rájuk a munkahelyi és tanulmányi vezetőik által. Mindez a legtisztább megfélemlítési kampány volt, mivel a nyomozóknak semmiféle adatuk nem volt esetleges új személyeknek az ügyben való érintettségéről (de még gyanújuk sem volt e tekintetben).

Még inkább jellemző az, hogy a levelezésre, telefonbeszélgetésekre, távirati és egyéb közleményekre vonatkozó titok alkotmányos garanciái ellenére a hatalom hosszú időre blokkolta a kubáni anarchisták és ökologisták próbálkozásait, hogy Oroszország más területein élő kollégáikkal ismertessék, mi történik Kubánban. A telefonbeszélgetések váratlanul megszakadtak, az Aszejeva és Uszok által küldött leveleket “kiemelték a postahivatalokban és visszaküldték a feladóknak a vizsgálat lezárulásáig”⁴¹ (!!!), azaz a hatalom még csak nem is palástolta, hogy bűncselekményt követ el (az OF BTK 138. cikkelye alapján). Az elektronikus levelek nem értek el a címzettekhez, az anarchisták és ökologisták telefonjait nem lehetett felhívni. Csak 1999 áprilisában, 5 hónappal az események kezdetét követően sikerült a krasznodari anarchistáknak kapcsolatba lépniük a “nagy földdel”.

A “krasznodari ügy”-ben a másik durva törvénysértés a kubáni és moszkvai anarchisták és ökologisták személyes életére vonatkozó információgyűjtés volt. A nyomozók M. Rangyinától (sikertelenül) próbálták kicsikarni az arra vonatkozó “vallomást”, mintha intim kapcsolatot folytatott volna J. Musillal (112–17. sz. ügyirat, 2. kötet, Rangyina kihallgatása 1999. 11. 29-én)⁴² . Általában szólva, kivel folytatott intim kapcsolatot Rangyina, s kivel nem, ez kizárólag az ő személyes dolga, az FBSZ-nek nincs joga ez után kutakodni. A beavatkozás más ember magánéletébe, pláne intim szférájába – ez köztörvényes bűncselekmény (OF BTK 137. c.). Ám a “krasznodari ügy” nyomozói folyamatosan megtették ezt.

Szeretném elkerülni, hogy az olvasóban torz kép alakuljon ki a kubáni anarchistákról, mintha piszkos punkok, drogosok, rendezetlen nemi életet élő személyek gyülekezete volnának. Röviden közlöm a nyomozás adatait a KAF fő kiválóságairól: “Rjabinyin Dmitrij Nyikolajevics (“Kabanosz”), szül. éve 1970., krasznodari illetőségű… a Cselovek truda (Munka embere – a ford.) szakszervezeti újság szerkesztőségében dolgozik, Aszejeva Aljona Vlagyimirovna (“Barrikada”), szül. éve: 1975, armaviri születésű, kubáni egyetemi hallgató a művészeti-pedagógiai karon, Uszok Anasztaszija Sztanyiszlavovna (“Iszkra”), szül. éve: 1976, Potsdam szülöttje… középiskolai tanárként dolgozik a 24. sz. iskolában, Zsarszkaja Tatjana Igorjevna (“Tancsik”), szül. éve: 1978, Krasznodar szülöttje… a Kubáni Állami Egyetem ötödéves hallgatója” (112–17. ügyirat, 1. kötet, 15–4. sz., 1998. 12. 09-én kelt beszámoló a különmegbízatás végrehajtásáról)⁴³ .

Ezzel még nem ért véget a törvénysértések sora. Amikor Sz. Markelov ügyvéd Moszkvából Krasznodarba érkezett, a nyomozók egyszerűen nem engedték be M. Rangyinához! Sz. Sztyepanov nyomozó “sértegette és kituszkolta dolgozószobájából Markelovot”⁴⁴ . Nyepsikujevhez sikerült Markelovnak bejutnia. De találkozásuk után Nyepsikujev “váratlanul” beadványt ír azzal a kéréssel, hogy magyarázatot kíván adni a december 22-i, Markelovval történt találkozó körülményeiről, mivel az ügyvéd “viselkedése gyanúsnak tűnt” Nyepsikujev számára” (112–17. sz. ügyirat, 2. kötet, Nyepsikujev G. A. 1999. 01. 10-i beadványa)⁴⁵ . Majd Nyepsikujev… írásban elutasítja Markelov és Belenykaja moszkvai ügyvédeket!⁴⁶ A mai oroszországi bűnvádi bírósági eljárásban csak egy kicsit is eligazodni képes bármely ember tudja, hogy nincs olyan vizsgálat alatt álló épeszű és józan ítélőképességű vidéki személy, aki lemondana a moszkvai ügyvédek szolgálatairól. Maga a tény, hogy moszkvai ügyvéd részt vállal egy vidéki perben, nagyságrenddel javítja védence esélyét.

Markelovot nem sikerült eltávolítani Romanova-Sipcova védelméből, mivel Larisza szülei Markelovval megfelelő szerződést kötöttek. Ekkor az FBSZ nem hétköznapi eszközhöz folyamodott. Megszervezték Markelov ügyvéd megfigyelését és – a hazai történelemben addig egyedülálló módon – a 112–17. sz. ügyiratba bekerülnek Markelovra vonatkozó operatív-nyomozati jellegű anyagok annak reményében, hogy sikerül kivonni őt az ügyből⁴⁷ . Azután Markelovot feltartóztatják Moszkvában az utcán, és kihallgatják a Moszkva város és Moszkvai terület FBSZ Igazgatóságának Nyomozóirodájában mint “tanút” az FBSZ várójában, az 1999. április 4-én történt robbantás ügyében (azaz az ÚFA-ügyben). A kihallgatást Dmitrij Andrejev és Alekszej Platonyenko, az FBSZ nyomozói vezetik, a “krasznodari ügy”-gyel kapcsolatos információ érdekli őket, amivel Markelov nem szolgálhat, mivel köti az ügyvédi titoktartás. Markelov kénytelen beadvánnyal fordulni a Régióközti Ügyvédi Kamara Elnökségéhez, amelyben rámutat (utalva védencére és Sipcova másik ügyvédjére, V. M. Micsurinra) az irányában történt jogellenes ténykedésre: “Az ügybe bevont operatív-nyomozati adatokat (videofelvétel, operatív információ) bírósági vagy ügyészi végzés nélkül szerezték, és egyéb anyag nem támasztja alá azokat. Ilyen értesülések bevonása bűnvádi per anyagába az OF Alkotmányának, a bűnvádi-eljárásjogi törvényeknek és az »Operatív-nyomozati tevékenységről« szóló törvénynek a közvetlen megsértését jelenti… További, irányomban elkövetendő jogsértő lépésektől tartok krasznodari tartózkodásom ideje alatt.”⁴⁸ Szöveghűen megismételve Andrejev és Platonyenko fenyegetéseit Markelov így folytatja: “Maga a tény, hogy tanúként idéznek be ügyvéd mivoltomban olyan információ kapcsán, melyről nem adhatok semmiféle felvilágosítást, az OF bűnvádi-eljárásjogi normáinak (nevezetesen a BEK 51. cikkelyének) nyilvánvaló megsértése.”

A jogvédő szervezetek Moszkvában külön sajtókonferenciát tartanak Markelov és Tupikin részvételével. A konferencián Markelov kijelenti: “A nyomozók nem kérdezték Lariszát a robbanószerkezetről. Politikai nézetei iránt érdeklődtek”⁴⁹ – és beszámol arról, milyen gyalázatos, túlzás nélkül megalázó körülmények között tartják fogva Krasznodarban az állapotos nőt⁵⁰ . “A peresztrojka ideje óta részt veszek az anarchista mozgalomban, amely hazánkban teljesen békés formában működik… Az elkobzott számítógépemben elegendő levelezési adatbázis van ahhoz, hogy kívánságra “anarchista ügyet” kreáljanak, és “leleplezzenek” egy mitikus szervezetet, amelynek részlegei jelen vannak az egész volt Szovjetunió területén” – tette hozzá Tupikin⁵¹ . A “krasznodari ügy” felkeltette a külföldi média figyelmét is, és nemzetközi visszhangra talál. Ez lehetetlenné teszi, hogy a nyomozás “játékon kívülre” tegye Markelovot. Jellemző azonban, hogy a sajtókonferenciáról csak a krasznodari újságok és a külföldi média tudósított. A moszkvai újságírók, bár jelen voltak a sajtókonferencián, némák maradtak, akár a hal.

Markelov harcba szállt védence jogaiért. Az állapotos Sipcovát az FBSZ börtönében tartották fogva, melyet a krasznodari köznyelv csak gestapóként⁵² emleget. Az ottani rémséges, emberhez méltatlan körülményeket maga Sipcova írta le kicsempészett levelében. “Minden, minden a személyiség teljes morális megalázására és az emberi méltóság megsemmisítésére van kitalálva.”⁵³ A Playing Identity lap közli: “A börtönben Lariszától megvonták a sétát és csomagokat (ami törvényellenes – A. T.), étkezésre híg börtönlöttyöt kapott (ami szintén törvényellenes: a várandós nők javított ételre jogosultak – A. T.). Már február végére kilazultak Larisza fogai, vérzett az ínye, jövendőbeli gyermeke visszamaradt a fejlődésben.”⁵⁴

Markelov és Micsurin bírósághoz fordulnak, kérvényezik a Sipcova elleni rendszabályok enyhítését a tartózkodási hely el nem hagyására vonatkozó írásos kötelezettségvállalásra. Indoklás: az Állami Duma öt küldöttének kezessége és az FBSZ orvosi rendelőintézetének igazolása arról, hogy Sipcova egészsége jelentősen leromlott, fennáll a vetélés veszélye⁵⁵ . Ám 1999. május 18-án a bíróság nem ad helyt a kérvénynek. Ekkor Markelov nemzetközi jogvédő szervezetekhez fordul, kezdve a Moszkvai Helsinki Csoporttal.

Végül május 29-én enyhítették a Sipcova ellen foganatosított rendszabályokat, szabadon bocsátották a börtönből Krasznodar el nem hagyására adott írásos kötelezettségvállalása ellenében. Markelov kitartása mellett ebben kétségtelen szerepet játszott a bebörtönzött asszony egészségének további hanyatlása is. Lariszánál pyelonefritis alakult ki, becsípődött a veséje, és felmerült a terhességmegszakítás szükségessége az élettani paraméterei alapján⁵⁶ . Másként fogalmazva az FBSZ munkatársai megijedtek, hogy a fiatal állapotos nő náluk, a börtönben hal meg, a bírósági tárgyalás előtt, és ez szörnyű botrányt von maga után, mivel addigra Oroszország-szerte, sőt külföldön is sok akció zajlott le Rangyina és Sipcova védelmében.

Egyúttal írásos kötelezettségvállalással kiengedték Nyepsikujevet is. Rangyinát meg egyenesen átminősítették tanúvá, visszavonva a vádemelést ellene!

Az FBSZ Sipcova és Rangyina védelmezőin vágott vissza. Kubánban újabb házkutatások és kihallgatások történtek: Krasznodarban, Novorosszijszkban, Belorecsenszkben, amennyire ismeretes, összesen 8 helyen. Ahogy később kiderült, durva jogtiprásokkal.

Péterváron, ahol az anarchisták aktív szolidaritási kampányt folytattak, az FBSZ addig nem tapasztalt aktivitást fejtett ki megkísérelve négy anarchista (vagy volt anarchista) beszervezését. Közülük az egyiknek, Nyikolaj Sz.-nek, a Pétervári Anarchista Liga tagjának a “magát Tyitov Alekszej Vlagyimirovicsnak nevező” FBSZ-munkatárs megkísérelt átadni egy fasiszta brosúrát, melyen ez a “pontosító” megjegyzés volt: “Ez a brosúra nem fasiszta, hanem náci”. Tyitov fel is hívta a figyelmet a náci ideológia iránti pozitív hozzáállására. Rögtön felajánlotta, hogy Nyikolaj működjön együtt az FBSZ-szel besúgóként, munkahelyi elbocsátással, valamint az N. Sz. által fogyasztott drogok beszerzési csatornájának blokkolásával megzsarolva őt. A fenyegetés hatástalannak bizonyult, különösen a második, mivel Nyikolaj még évekkel korábban megszabadult drogfüggőségétől (amiről az FBSZ nem tudott). A beszélgetés konfliktussal zárult⁵⁷ .

Moszkvában is kihallgattak egy sor anarchistát és ökologistát, akiktől azt követelték, “nevezzék meg a Romanova és Rangyina védelmében tartott nagygyűlések és sztrájkőrségek szervezőit, mivel ezek az akciók »bűnözők« védelmében történtek, bár abban az időben Romanova és Rangyina vizsgálati fogságban volt, tehát a törvény szerint ártatlanok voltak⁵⁸ ”.

Az FBSZ mindent megtett annak érdekében, hogy szaporítsa a rezsim ellentáborát.

Mellesleg ez a nyomásgyakorló kampány az FBSZ részéről arra indított egy sor moszkvai anarchistát, hogy nyilatkozatot fogalmazzanak meg, mely szerint elhatárolják magukat a szociális rendszerek bármiféle erőszakos megváltoztatásának eszméjétől, rámutattak, hogy a “hivatásos földalatti terroristákat” nem az anarchisták között kell keresni, hanem a “marxista–leninista, nacionalista, ultrajobb és egyéb autoriter ideológiai rendszer hívei között még akkor is, ha utóbbiak anarchista frazeológiát használnak”, és általában igyekeztek elhárítani maguktól a lehetséges repressziót. A hagyományos forradalmiság irányába tett egyetlen engedmény a nyilatkozatban a következő pontosítás volt: “Mi nem vagyunk pacifisták, és elismerjük az egyén és a közösség (ideértve a fegyveres) önvédelemhez való jogát erőszak ellenében, attól függetlenül, hogy magánszemély, csoport vagy az állam gyakorol erőszakot. Mégsem gondoljuk, hogy az erőszak önmagában jó dolog vagy csodaszer. Csak kikényszerített önvédelmi formáját tudjuk elfogadni.”⁵⁹

Bár ezt a nyilatkozatot mindjárt öt csoport is aláírta – a Dolgozók Szakmaközi Szövetsége (DSZSZ), az Anarchoszindikalisták Konföderációjának (ASZK) Moszkvai szervezete, a Naperekor folyóirat szerkesztősége, az Utópia folyóirat kollektívája és az Alekszej Borovoj nevét viselő Csoport⁶⁰ , a valóságban a nyilatkozat a moszkvai anarchisták kicsinységét és erőtlenségét tükrözte: a DSZSZ szó szerint 5 főből állt, ugyanezek az emberek alkották a Naperekor folyóirat szerkesztőségét. Az ASZK bármilyen tevékenységgel régen felhagyott moszkvai szervezete nevében V. Tupikin és a társadalmi tevékenységgel már néhány év óta nem foglalkozó M. Covma lépett fel. Az Utópia folyóirat “kollektívája” ugyanez a Tupikin volt, az Alekszej Borovoj nevét viselő Csoport – ugyanezen Covma álneve.

A Tupikinnál végrehajtott házkutatással, valamint archívumának és számítógépének elkobzásával (az újságíró munkaeszközei) sokkolt moszkvai anarchisták naiv kísérlete, akik magukat igyekeztek megóvni a további házkutatásoktól és elkobzásoktól, nem mentette meg őket. A DSZSZ magán érezhette az FBSZ éber figyelmét⁶¹ . Még inkább jellemző egy másik történet: amikor a szerzők tájékoztatásra szétküldték a nyilatkozat tervezetét, első reagálásként Alisza Nyikulinának, a SZÖSZ (Szociális-Ökológiai Szövetség) munkatársának a szigorú válaszát kapták kézhez, aki tiltakozott azon bekezdések ellen, amelyek az “önvédelemhez való jogot” tartalmazták. Nyikulina azt írta: “Az ellenállás egyik legfőbb elvének az erőszakmentesség elvét tartom… Az erőszakra nem szabad erőszakkal felelni.”⁶² És egy idő múltán éppen szegény Nyikulina került a Lubjankára “tanúként”.

Összességében a moszkvai anarchisták nyilatkozata példáján nyomon követhető, hogyan vezetnek a nyomásgyakorlás és megfélemlítés módszerei szakadáshoz és nézeteltérésekhez az “ellenfél” soraiban. Az FBSZ örömünnepet ülhetett: sikerült kiprovokálni a “nihilisták szakadását”.

 

A “krasznodari ügy” bírósági tárgyalása 1999. július 12-én kezdődött. Az ülés azzal indult, hogy “az ügyvédek két külön végzést indítványoztak: állapotos asszony törvénytelen őrizetben tartására és az FBSZ általi törvényellenes operatív adatgyűjtésre Markelov ügyvédről”⁶³ , de a bíróság mindkét indítványt elutasította. Ekkor az ügyvédek az ügy ejtéséért folyamodtak Sipcova tekintetében, mivel terhessége folytán amnesztia alá esik. De a bíróság nem ismerte el a nyolcadik hónapos terhes Sipcovát állapotosnak!⁶⁴ Ez idáig ez precedens nélküli eset a hazai bírósági gyakorlatban. Amikor ismerős jogászoknak elmeséltem, egy emberként állították: “Ez lehetetlen!” Mikor rákérdeztem, ugyan miért lehetetlen, a válasz az volt: ilyen eset még Sztálin alatt sem fordult elő. Ez ugyan meglehet, de akkor sem érv. Csak egy ügyvéd motiválta másként saját hitetlenségét: “Ha állapotos lett volna, utána hamarosan szülnie kellett volna.” Meghallva a választ, miszerint úgy is történt (másfél hónappal később Larisza a börtönben megszülte gyermekét), az ügyvéd nagy szemeket meresztett, és magához térve így szólt: “Úgy tűnik, ideje elhúzni ebből az országból.”

A bíróság pozíciójának hátterében különös – embertelen, jezsuita – logika rejlik: a bíróság természetesen értette, hogy Sipcova állapotosként óhatatlanul amnesztiában részesül, előbb vagy utóbb egy bíróság magasabb fokon így határoz. De arra helyezték a tétet, hogy amikor az ügy eljut a fellebbezés elbírálásáig valahol a Legfelsőbb Bíróságon, Larisza már megszül, és következésképp többé már nem állapotos, ezzel együtt már nem esik amnesztia alá!

Ám a védelem kudarcai után elkezdődtek a vád kudarcai. A tanúk többsége nem jelent meg a tárgyaláson⁶⁵ , akik pedig megjelentek, sorban visszavonták vagy megváltoztatták a nyomozás során tett vallomásaikat⁶⁶ . “A vád néhány tanúja azt mondta, hogy a vizsgálat során nyomást gyakoroltak rájuk, és kénytelenek voltak aláírni azt, amit diktáltak nekik.”⁶⁷ A legnagyobb csapást M. Rangyina vallomásának visszavonása jelentette, mivel ez gyakorlatilag szétzilálta a Sipcova elleni vád verzióját⁶⁸ . Ténylegesen a vád kezében csupán Nyepsikujev vallomása maradt, aki egyébként a bíróság előtt összezavarodott, és módosítgatta vallomását (de nem Sipcova tekintetében). A bíróság meghallgatta a szakértői véleményeket, amelyek alapjában igazolták, hogy Sipcovának nem volt része a robbanóanyagok szállításában és előállításában.

Gyakorlatilag az ügy a bíróságon elbukott⁶⁹ . A vádak képtelensége gyakran váltott ki nevetést a teremben.⁷⁰ Viktor Micsurin, Sipcova védője konstatálta: “A vizsgálat nem objektíve állt hozzá az ügyhöz, a felhozott vádakat nem erősíti meg bizonyítás”, és felháborodva kijelentette, hogy a per folyamán “gyakorlatilag tagadják az Alkotmány által garantált ártatlanság vélelmét. Éppen ellenkezőleg, a vádlott ügyvédei kénytelenek bizonyítani védencük ártatlanságát, azaz olyasmivel kell foglalkozniuk, ami elvben nem az ő dolguk”⁷¹ .

Végül július 14-én az utolsó szó jogán felszólalt L. Romanova-Sipcova. Ragyogó beszéd volt. Larisza kifejtette anarcho-kommunista nézeteit, beszélt arról, hogy hisz a dolgozók forradalmi tetteiben és a szociálisan igazságos társadalom szükségességében. Beszéde lényegében leleplezte a nyomozókat és az FBSZ-t. Szólt a rá, szüleire, ügyvédeire gyakorolt nyomásról. Követelte, hogy szolgáltassák vissza minden elkobzott tárgyát, még az ammóniumnitrátot is, amit trágyázásra használt⁷² . Ezután Szergej Szvasenko bíró váratlanul hatnapos szünetet rendelt el. “A későbbiekben kiderült, hogy a hatóságoknak telefonálgatott…”⁷³

Július 20-án folytatták az ülést. Az utolsó szó jogán Nyepsikujev kapott szót. Sipcovától eltérően ő mindenáron próbált elhatárolódni az anarchizmustól, bánta bűneit, és megértésért könyörgött. De a bíró ítélete valamennyi jelenlévőt megdöbbentette: Sipcova négy év normál rezsimű telepen letöltendő börtönbüntetést kapott, Nyepsikujev pedig három évet. Ha Sipcova védőit megdöbbentette az állapotos asszony elítélése, akinek pici gyermeke is van (s akinek férje ez időben már letartóztatásban volt és előzetesben ült), akkor a Nyepsikujev-védelmet igencsak kellemetlenül érintette azon egyetlen tanú elítélése, akinek vallomására az egész vádat alapozták. Nyepsikujev ügyvédje hirtelen haragjában azt találta mondani az újságíróknak, hogy igaz a régi szólás, miszerint “keveset beszélsz – keveset kapsz, semmit nem szólsz – semmit nem kapsz”⁷⁴ . Sipcova így kommentálta Nyepsikujev elítélését: “Ez jó lecke a leendő nyepsikujeveknek, akik »aktívan együttműködnek« a nyomozókkal.”⁷⁵

“A bíró az ítélethirdetést követően egy pillanat alatt elpárolgott, a bírósági ülnökök széttárták kezüket, és azt mondták, Szvasenko telefonált valakinek, és lediktálták neki az ítéletet.”⁷⁶ Az anarchistáknak lehetőségük nyílott rá, hogy az ítélet különösen hatásos részeit idézzék. Például ezt: “A vizsgálat során megállapítást nyert Sipcova és Nyepsikujev vádlottak részvétele egy nem bejegyzett anarcho-kommunista társadalmi egyesület tevékenységében, ahol Larsz és Krokodil fedőnéven ismerték őket. Ezt a tényállást maguk a vádlottak is elismerték, más bizonyítékok is alátámasztják, s így ez bizonyítja bűnösségüket az inkriminált cselekedetben.”⁷⁷ Az anarchisták ezt így kommentálták: “Először is, agyrém. Másodszor, világos, hogy a meggyőződéséért ítélték el!”⁷⁸ Ez valóban nem jött össze a bíróságnak: Nyepsikujev semmiféle “anarcho-kommunista egyesületnek” nem volt tagja, sőt anarchista sem volt (amit maga is elismert a bíróságon), Sipcova pedig, bár anarcho-kommunista volt, szintén nem tartozott semmiféle “egyesülethez” (főleg nem Nyepsikujevvel együtt). Ilyen “egyesület” – a Kubáni Anarchisták Föderációja – tagja Rangyina volt, de éppen őt semmivel sem vádolták. A “Krokodil” (emlékeztetőül: ez Nyepsikujev punk neve) pedig egyáltalán nem “pártbeli fedőnév”. Hasonlóképpen “Larsz” az a név, amivel Sipcova a Trava i voljában megjelent cikkeit aláírta. És végezetül: a törvény nem írja elő a társadalmi egyesületek kötelező regisztrációját.

Sipcova védőire nem kisebb benyomást tettek az ítéletben található közvetlen meghamisítások. Például az ítéletben szerepel, hogy Sipcovát felismerte Ju. Scserbakova vonatkísérő, aki ráadásul kijelentette, hogy Sipcova átadott neki egy csomagot egy Nyepsikujev nevű ember számára. Egy másik példa: az ítéletben utaltak a Sipcova bűnösségét alátámasztó szakértői adatokra⁷⁹ . Amint arról már szó esett fentebb, a szakértők nem támasztották alá Sipcova bűnösségét. Sipcova azonosítása a vonatkísérő által pedig meg sem történt! (112–17. sz. ügyirat, 2. kötet, Ju. Scserbakova 1999. 03. 15-i vallomása⁸⁰ ). Sőt mi több, a nyomozás megállapította, hogy Sipcova-Romanova egyáltalán nem ismerte a “Nyepsikujev” nevet (!). Nyepsikujevet csak “Krokodil” és “Krek” néven ismerte (ugyanott, L. V. Romanova 1999. 03. 15-i és 1999. 04. 27-i kihallgatásai, L. V. Romanova és G. A. Nyepsikujev szembesítése 1999. 03. 16-án⁸¹ ).

 

Nyepsikujev további sorsáról keveset tudunk. A Krasznodarban járt komszomolisták állítása szerint “Nyepsikujev ugyanabba a börtönbe került, közös cellába. Az ilyen elkülönítőkben és zónákban nagyon gyorsan terjednek a hírek. Ezért Gena cellatársai hamar tudomást szereztek »hőstettéről« a nyomozás során… El lehet képzelni, mit műveltek vele. Az igazságosságot, amit nem leltünk a burzsoá bíróságon, köztörvényesek állították helyre. Ez az önhitt kretén, aki nemrég még ostobácska kaján mosollyal, cigarettázva kérkedett és az újságíróknak kijelentette, hogy Larisza helyettesítette őt, most az ügyvédjének panaszkodva mondta, hogy nem akar tovább élni…”⁸²

Többet tudunk Lariszáról. Ugyanúgy, mint Nyepsikujevet, őt is megbilincselték még a bírósági tárgyalóteremben, aztán 15 órától 22 óráig kénytelen volt az őrkíséret kocsijában ücsörögni, mivel egyetlenegy börtön sem akarta befogadni⁸³ (a törvényhozó nem vette számításba azt az esetet, hogy a bíróság visszautasítja egy nyolcadik hónapban levő asszony terhességének elismerését!). Végül egy krasznodari “fejes”, bizonyos Afanaszjev ezredes személyes parancsával kényszerítette a börtönorvosokat, hogy fogadják be Lariszát az előzetes letartóztatásban levők kórházába⁸⁴ . Két héttel a szülés előtt átszállították Uszty-Labinszkba a 3. számú női telepre.

Augusztus 25-én a járási bíróság tárgyalta a Sipcova ügyvédjei által benyújtott semmisségi panaszt. A Pervomajszkij kerületi bíróságon elkövetett nagyszámú durva és nyilvánvaló hiba miatt az ügyvédek biztosak voltak a sikerben. De a járási bíróság elutasította a semmisségi keresetet.

L. Romanova-Sipcova augusztus 26-án a telepen szült. Nehéz szülés volt, a telepen fájdalomcsillapító és érzéstelenítő nem volt.

Szeptember 3-án a járási bíróság elnöksége váratlanul új határozatot hozott Sipcova ügyében. Mint kiderült, a semmisségi panaszt tárgyaló járási bíróság egy bírója “különvéleményt” fogalmazott meg, és panaszt tett az elnökségnél, elsősorban az állapotos Sipcova terhességét el nem ismerő elutasító határozat embertelen és abszurd mivoltára hivatkozva. Az elnökség megtárgyalta a panaszt, és határozatot hozott: négy év feltételesen⁸⁵ . Szeptember 9-én Sipcova az újszülöttel elhagyta a telepet.

De a “krasznodari ügy”-ben az a legelképesztőbb, hogy a bírósági ítélettel nem zárult le! Sipcovát a telepen tartózkodása első napjától kezdve többször berendelték az operatív részleghez, kihallgatták, keresztkérdéseket tettek fel a saját ügye kapcsán, krasznodari ismerősei iránt érdeklődtek, azok neveit akarták, akik segíteni próbálták a börtönben. Pénzküldeményt, csomagokat nem kaphatott, ügyvédjével nem találkozhatott.

Moszkvába történt visszatérése után Sipcovát állandóan kihallgatták, most már az ÚFA-ügyben. Lakásánál 24 órás megfigyelést szerveztek (az FBSZ munkatársai még csak nem is álcázták magukat), és természetesen lehallgatták telefonját.

Végül 2000. április 5-én Larisza Sipcovát a házából kijövet letartóztatták, és a Lubjankára szállították.

Ismertették vele a 772. számú ügyben (az 1999. április 4-én, az FBSZ várójában történt robbantás) ellene emelt vádat. (A cselekmény idején Larisza a krasznodari börtönben ült.)⁸⁶

Mint ismeretes, mindez azzal végződött, hogy Romanova-Sipcovát zárt bírósági ülésen hat és fél évre elítélték az ÚFA-ügyben, egy ugyanolyan koholt ügyben, mint amilyen a krasznodari volt. (Ez utóbbit könnyű bebizonyítani, de ez már egy más történet.)

 

A “krasznodari ügy” csak egy az FBSZ által konstruált, “baloldali terroristák” elleni ügyek között. Ezen ügyek során a politikai kiszorítottakon (akinek nem volt társadalmi támogatottsága, “felsőbb” kapcsolatai, és akiket nem volt, aki védelmébe vegyen), többek közt az anarchistákon csiszolták ki az ellenzék elnyomásának módszereit. Azokat a módszereket, amik igazolták a hozzájuk fűzött reményeket, a későbbiekben alkalmazásba vették, például a Limonov-ügyben és az “oligarchák” ügyében. Nevezetesen a “krasznodari ügy”-ben alkalmaztak először olyan fogásokat, mint provokátor beépítése ellenzéki szervezetbe, a központi sajtótól való elszigetelés, a postai, távirati közlemények blokkolása, számítógépek elkobzása információszerzés ürügyével (holott a merevlemezek teljes tartalma kimásolható anélkül, hogy a számítógépet kivinnénk a házból), tanúkihallgatás lefolytatása Lefortovóban pszichológiai nyomásgyakorlás céljából, ügyvéd eltávolítása oly módon, hogy ugyanazon ügybe tanúként vonják be.

Az FBSZ által kitervelt “baloldali terrorizmus” elleni különböző ügyekben különféle módszereket “csiszoltak ki”. Jellemző, milyen sikeres volt az anarchisták kiválasztása a provokáció objektumának szerepére. A moszkvai házkutatásokat követően a megriadt moszkvai anarchisták komoly erőfeszítéseket tettek, hogy felhívják a központi média figyelmét a történtekre: egyes anarchistáknak jó kapcsolatai voltak a liberális sajtónál még az SZKP hatalma elleni közös harc idejéből, mások ugyanilyen kapcsolatban voltak a kommunista sajtóval 1993 októbere óta. De sem ezek, sem azok nem kívántak foglalkozni a dologgal! A liberális média újságírói – bár értették, hogy koholmányról és rendőri provokációról van szó – előnyösebbnek tartották, ha a formálisan liberális politikai rezsim oldalán állnak (és nem annak anarchista ellenfele oldalán), a kommunista lapok újságírói pedig nem akartak kedvelt Kondratyenkójuk ellen fellépni. És valamennyien féltek bajszot akasztani az FBSZ-szel. Sem az egyikek, sem a másikak bele sem gondoltak, hogy nem beteges dolog-e az FBSZ, a “liberális állam” és a xenofób Kondratyenko megható szövetsége.

A központi médiumok között az egyetlen, ahol tért kapott a krasznodari ügy, a “Hét botrányai” nevű, meglehetősen kétes hírű műsor volt, és ez is csak azért, mert ott dolgozott a magát meggyőződéses anarchistának valló Andrej Sztvolinszkij.

A “krasznodari ügy” a napnál világosabban bemutatta a hazai médiában a cenzúra és öncenzúra állapotát, és az FBSZ számára lehetőséget adott a következtetésre: amit a média nem kap fel, az nem létezik a társadalmi tudatban, következésképpen az önkény bármilyen megnyilvánulása büntetlen maradhat. Könnyű észrevenni (még ezen cikk lábjegyzeteiből is), hogy a krasznodari üggyel kapcsolatban a központi média által felvetett kétségeket csak 2000-ben publikálták, amikor az önkény áldozatainál ez már nem osztott, nem szorzott. Ráadásul ennek kiváltója az ÚFA-ügy volt.

Egyébként abból a tényből, hogy az információ terjedését teljesen nem sikerült megakadályozni (kis példányszámú balos kiadványok és az internet), és nem sikerült az ügytől elszigetelni a külföldi tudósítókat, Lubjanka levonta a tanulságot. Az ÚFA-ügyben az FBSZ munkatársai már aktívan kommunikáltak az újságírókkal és etették a sajtót mindenféle hagymázos információval: az “ÚFA-nak ötszáz harcosa” van szerte az országban, a nyomozók által állítólag fellelt titkos fegyverraktáraik tele van robbanóanyagok tonnáival stb.

Ha összevetjük a “krasznodari ügy”-et a Nyikityin-üggyel vagy a Paszko-üggyel, nyilvánvalóvá válik, hogy csakis a hazai média cenzúrája és öncenzúrája miatt és hogy a “krasznodari ügy”-et a bírósági tárgyalás időpontjáig totálisan agyonhallgatták, alakulhattak ki olyan eszelős dolgok, hogy két embert elítélnek úgy, hogy az ellenük emelt vád a bíróságon teljesen összeomlik, vagy hogy egy nyolcadik hónapban levő asszony terhességét a bíróság nem ismeri el.

Hozzáteszem, hogy az újságírói gyávaság, mint mindig, elnyerte büntetését: amikor a “balosokon” sikeresen kipróbált módszereket később bevetették a kegyvesztett “oligarchák” ügyében, az “oligarchák” médiabirodalmából sok újságíró munka nélkül maradt.

“– Bocsánat, apa, megint zavarlak – mondta Félix belépve. – Most akkor mégis hogy van: volt harminchetes év, vagy nem?– Nem volt – felelte az apa apai nyájassággal –, nem volt, fiacskám. De lesz.”

 

Jegyzetek

 

¹ L. Gazeta.ru, 2000. szeptember 25.

² L. uo.

³ A vallomás szövegét l. a Politikai Foglyok Védelmi Bizottságának Közleményei, 2000., 1. szám, 9. o.

⁴ “Szocialista és kommunista szervezetek 1997 augusztusában. A Humanitáriuspolitikai Kutatóintézet monitoringja”, 1997. szeptember.

⁵ ITAR-TASSZ, 1997. július 22., 18:08

⁶ L. “Az Oroszországi Föderáció Büntető Törvénykönyve. Hatályba lépés dátuma 1997. január 1.” Moszkva, 1996., 106. o.

⁷ http://ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

⁸ Moszkovszkij komszomolec, 1998. november 3.

⁹ L. Kommerszant, 1999. január 22.

¹⁰ Moszkovszkij komszomolec, 1999. január 23.

¹¹ Szegodnya, 2000. szeptember 19.

¹² Bumbaras-2017,, 1999., 2. szám

¹³ Kommerszant, 1999. március 26.

¹⁴ Bumbaras-2017, 1999., 2. szám

¹⁵ Kommerszant, 1999. március 26., Kommerszant, 1999. március 26.

¹⁶ Izvesztyija, 1999. 04. 10.

¹⁷ Kommerszant, 1999. 03. 25.

¹⁸ Kubanszkije novosztyi, 1999. 05. 12.

¹⁹ http://www.krasnodelo.chat.ru

²⁰ Krasznodarszkije izvesztyija, 1999. 03. 23.

²¹ L. Novoje vremja, 42. sz. 2000. 10. o.

²² http://www.krasnodelo.chat.ru

²³ Novoje vremja, 42. sz. 2000. 10. o.

²⁴ http://www.krasnodelo.chat.ru

²⁵ L. uo.

²⁶ L. uo.

²⁷ Novoje vremja, 42. sz. 2000. 10–11. o.

²⁸ http://www.krasnodelo.chat.ru

²⁹ Krasznodarszkije izvesztyija, 1999. 07. 13

³⁰ Komszomolszkaja pravda na Kubanyi, 1999. 07. 14.

³¹ Krasznodarszkije izvesztyija, 1999. 03. 23

³² Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.

³³ Idézet: Novoje vremja, 42. sz. 2000. 11. o.

³⁴ http://www.krasnodelo.chat.ru

³⁵ http://www.krasnodelo.chat.ru

³⁶ http://www.ipclub.ru/identity/pres/deadline/anarkh_3jun99.html

³⁷ Csornij szpiszok, 23. sz.; Bumbaras-2017, 2. sz. 1999; An-Press Message (SZPb), 1999. 02. 03.

³⁸ Csornij szpiszok, 23. sz.; An-Press Message (SZPb),1999. 02. 03.

³⁹ Antyipresszant, 2. sz. 1999.

⁴⁰ Uo.

⁴¹ http://www.krasnodelo.chat.ru

⁴² http://www.krasnodelo.chat.ru

⁴³ http://www.krasnodelo.chat.ru

⁴⁴ An-Press Message (SZPb), 1999. 04. 17.

⁴⁵ http://www.krasnodelo.chat.ru

⁴⁶ Uo.

⁴⁷ Avtonom (Krasznodar), 10. sz.

⁴⁸ Bumbaras-2017, 3. sz. 1999.

⁴⁹ Antyirepresszant, 2. sz. 1999.

⁵⁰ Krasznodarszkije izvesztyija, 1999. 03. 23.

⁵¹ Uo.

⁵² Trava i volja, 6. sz.

⁵³ An-Press Message (SZPb),1999. 03. 10.

⁵⁴ http://www.ipclub.ru/identity/pres/deadline/anarkh_13may99.html

⁵⁵ http://www.krasnodelo.chat.ru

⁵⁶ http://www.ipclub.ru/identity/pres/deadline/anarkh_3jun99.html

⁵⁷ Bumbaras-2017, 1999. 2. sz.

⁵⁸ http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

⁵⁹ Naperekor, 10. sz., 78. o.

⁶⁰ Uo.

⁶¹ Csornij szpiszok, 49. sz.

⁶² An-Press Message (SZPb),1999. 07. 26.

⁶³ http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

⁶⁴ Avtonom (Krasznodar), 10. sz.; Csornij szpiszok, 51–52. sz.; Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.

⁶⁵ http://www.krasnodelo.chat.ru

http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

⁶⁶ http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm Bumbaras-2017, 1999. 3. sz; Avtonom (Krasznodar), 10. sz.

⁶⁷ Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.

⁶⁸ Csornij szpiszok, 51. sz.; Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.; Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.

⁶⁹ Szegodnya, 1999. 07. 13.; Kommerszant, 1999. 07. 15.

⁷⁰ http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

⁷¹ Csornij szpiszok, 51. sz.

⁷² An-Press Message (SZPb),1999. 07. 26.

⁷³ http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

⁷⁴ Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.

⁷⁵ Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.

⁷⁶ Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.

⁷⁷ Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.; Avtonom (Krasznodar), 10. sz.

⁷⁸ Avtonom (Krasznodar), 10. sz.

⁷⁹ http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

⁸⁰ http://www.krasnodelo.chat.ru

⁸¹ Uo.

⁸² Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.

⁸³ http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm An-Press Message (SZPb),1999. 07. 26.

⁸⁴ Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.

⁸⁵ Pressz-reliz FAK, 1999. 09. 02.

⁸⁶ An-Press Message (SZPb),1999. 04. 07.; Kommerszant, 2000. 04. 07.(Fordította: Anyiszonyan Klára)

 

 

* Eredetileg Kolumbuszt ábrázolta Cereteli szoborkompozíciója, de az amerikai megrendelőnek nem felelt meg, ezért az oroszok vették meg és a fejét kicserélték I. Péterére (a ford. megjegyzése).

 

(Fordította: Anyiszonyan Klára)