Farkas Miklós: A huszadik század, ahogy megéltem. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2004.

Farkas Miklós a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem professor emeritiusa, a matematikai tudomány doktora, több mint száz, nagyobbrészt idegen nyelvű tudományos közlemény, monográfia és egyetemi jegyzet szerzője. Ötven éve védte meg diplomáját az Eötvös Loránd Tudományegyetem alkalmazott matematika szakán. 45 éven át dolgozott a Budapesti Műszaki Egyetemen, ebből 35 évet egyetemi tanárként és 20 éven át az egyik matematikai tanszék vezetőjeként. Közben vendégprofesszorként működött Irakban, Nigériában, Venezuelában, Kanadában, Ausztriában, Indiában és Kolumbiában. Számos tanítványa ma már egyetemi tanár hazánkban és a világ különböző országaiban. Megkapta a Szent-Györgyi Albert-díjat. 1946-ban, 14 éves korában lépett be a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalomba, azóta küzd egy igazságosabb társadalom megteremtéséért. Jelenleg az ATTAC globalizációkritikai mozgalom tudományos tanácsának tagja. 

Jó cím; jelzi, hogy Farkas Miklós két fontos dolgot tud: az egyik, hogy a történelem milliónyi egyéni sors összegződéséből áll össze, a másik, hogy éppen azért, mert a milliónyi más ember életét, véleményét nem ismerjük, mi is csak a saját gondolatrendszerünket tárhatjuk fel – könyve ezért szükségszerűen szubjektív lesz. Farkas ezt nyíltan vállalja, miközben nem hárítja el a mások megértésének követelményét sem. Nem életrajz és nem történelemkönyv, amit ír – mondja -, s ez így igaz: műfajilag talán így tudnám a legjobban megközelíteni: az életrajzba ágyazott történelem.

Az élettörténet sarkalatos pontjai nyilvánvalóan a történelem sorsfordító eseményei. Minthogy azonban a mű nem is napló, hiába halad a könyv menete a kronológia sorrendjében, Farkas kötetszerkesztése egyedi módszert követ. Ez abban áll, hogy elbeszélő modorban és stílusban – olykor igazi szépírói erényekkel – leír egy eseményt, melynek részese volt ő is, tehát a történetben cselekvőként és szenvedőként egyaránt jelen van, majd az esemény lezárása után elkezdi végiggondolni, mi miért történhetett. Ebben a gondolkodási folyamatban saját logikai készségét segíti a hatalmas műveltségi anyag: történelmi munkákat, jeles személyiségek naplóit, életrajzait és önéletrajzait – a lehető legszélesebb skálán – olvassa és gyűjti, szembesíti egymással az ellenfelek véleményeit, majd ezek ütközéséből vonja le a maga számára a következtetéseket, amelyek legtöbbször sem egyik, sem másik vitázó fél álláspontját sem veszik át, hanem saját látlelet megalkotására serkentik.

Farkas életében az első ilyen, személyesen átélt vészkorszak a második világháború, ami gyermekkorát terhelte súlyos tapasztalásokkal. Emlékképei közül az első, szinte novellisztikus epizód a csillagos házba visszaköltöztetés, ahová kedvenc könyveit akarta vinni. "A kapualjban vártam szüleimet, amikor belépett egy fegyveres nyilas fekete egyenruhában, bilgeri csizmában. Látta, hogy ott állok kezemben könyvekkel megrakott kosarammal, gondosan felvarrt csillagommal. Megkérdezi: »Viszed a zsidó könyveket, öcsi?« »Igen, bácsi kérem«, válaszoltam, és feléje nyújtottam a kosarat. A zsidó irodalmat Winnetou, Az utolsó mohikán, Fehér szarvas, vagyis Borvendég – Deszkáss Sándor indián könyvei és néhány tankönyv társaságában kedves Petőfi-kötetem és egy Arany válogatott versek képviselték." (35. o.) Az identitás megvallásának torokszorító pillanata: a zsidóságában már többször megbántott fiú (iskola, lakók stb.) nem szándékosan állította össze így a könyveket, hogy ne legyen ellene terhelő bizonyíték. Ő valóban ezeket a könyveket olvasta, valóban Petőfi a kedvenc költője, bárki ellenőrizheti, aki ezt a könyvet végigolvassa: a legtöbbször az 1848-as szabadságharc költőjét idézi benne.

Tudta, hogy édesapja révén kétszeresen is mentesül bizonyos atrocitások alól, de azt is tudta, hogy ezek a kiváltságok a vészkorszak végső tombolásakor már mit sem értek. Még apjával szemben sem, hiszen: "Ha valaki feljelentette volna, hogy zsidó származású, a nyilasok mindhármunkat elvittek és a Dunába lőttek volna. Márpedig nácikban bővelkedett ez a középosztály által lakott, budai ház." (9. o.)

Farkas a számomra legnormálisabb, legésszerűbb 20. századi zsidó magatartást és életvitelt vállalja: az asszimilációt, amely nem kívánja megtagadni a származást és az ezzel járó közösséget más zsidókkal, viszont a téma ennél tovább nem érdekli. Identitása: magyar értelmiségi. Barátai, kollégái a világ minden tájáról származó feketék, sárgák, rézbőrűek és ki tudja, még hányféle van. Nem a származás érdekli, hanem az emberi lényeg, vagy amiképpen Lukács György mondja: az ember nembelisége: ki mennyit és mit tesz az emberiség előbbre lépéséért, létének jobbításáért.

A háború másik, novellisztikus epizódja az első orosz katona megpillantása 1945. február 11-én délben. Belépése, viselkedése előírásos: minden visszaemlékezésben így olvassuk-látjuk: fegyverét előreszegezve belép, és németeket keres. Valaki – itt történetesen egy asztalos -, aki "házunkban a munkásosztályt képviselte", örömében a nyakába borul. A kisfiú élményét a saját szavaival idézem: "…valami leírhatatlan, zavaros boldogságérzés töltött el, amit akkor, kis, tudatlan gyerekként képtelen lettem volna megfogalmazni, de most, több mint fél évszázad távolából, amikor idős emberként ezeket a sorokat írom, még mindig könnybe lábad a szemem, ha erre a pillanatra gondolok. Sok mindent nem tudtam, nem értettem, nem mérhettem fel, de megéreztem, hogy valami óriási változás történt az életemben, hogy másodrendű páriából, üldözött kis vadból, akit bármikor bárki megölhetett, szabad emberré váltam, olyanná, aki egyenrangúan, bátran szemébe nézet bárkinek." (16. o.)

És a jellegzetes Farkas-módszer: a történeti események elbeszélése után következik a gondolati kísérlet annak megértésére, mi is történt 1944. október 15-én. (E sorokat 2004. szeptember 26-án írom, a fenyegetően bejelentett, október 15-i, Terror Háza előtti tüntetés előszelében. Hát ismét itt tartunk.)

Farkas kérdése a következő: "Tett-e Horthy egyáltalán kísérletet a kiugrásra? …Felmerül a kérdés, mi volt a célja október 15-én és elérte-e célját?" Farkas mély alapossággal vizsgál meg minden apró momentumot, dokumentumot, ismert és általa felfedett adatot, és gondolati végkövetkeztetésében megrendíthetetlen: "Mindezt pedig csupán azért soroltam fel, hogy cáfolhatatlan tényként megállapíthassam: Horthy minden szóba jövő mérce szerint első osztályú háborús bűnös volt, akinek vitathatatlanul osztoznia kellett volna Bárdossy, Imrédy, Szálasi és a többiek sorsában…" (43. o.) Egyenesen következik ebből felháborodása a rendszerváltás utáni újratemetés és a megújuló Horthy-kultusz miatt.

Ugyanilyen kíméletlen következetességgel ítélkezik az egyházak háború alatt tanúsított közömbösségéről: "Szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy a magyar egyházak siralmasan szerepeltek ezekben a nehéz időkben. Nem emelték fel komoly és határozott formában szavukat ártatlanul üldözött honfitársaik védelmében, még saját híveik megmentéséért sem tettek annyit, amennyi elvárható lett volna. A krisztusi szeretetet hirdető egyházak vezetőiről kiderült, hogy Jézus Krisztus fájdalmasan szép és természetes tanításai csupán csak üres szavakként konganak a szájukból, de nem szerepeltek jobban a zsidóság vezetői sem… Az egyházak mint intézmények közönye és gyávasága különösen kiemeli azoknak a bátor, humánus, a krisztusi tanokat meggyőződéssel valló egyházi férfiaknak a nagyságát, akik több ízben életüket is kockáztatva igyekeztek menteni az üldözötteket. Ilyenek voltak Apor Vilmos, Hamvas Endre, Márton Áron katolikus püspökök, Bereczky Albert református lelkész és sokan mások… "A vidéki zsidóság deportálásának befejezése után több városban azt kérték a nyilasok, hogy celebráljanak a templomokban hálaadó misét azért, mert »sikerült megtisztítani a várost a zsidóktól«. A püspökök általában kitértek ennek engedélyezése elől, egy helyen, Veszprémben azonban tartottak ilyen misét. E város püspökét Mindszenty Józsefnek hívták…" (51-52. o.) Mindszenty további közéleti szereplésének, évtizedek utáni újratemetésének eseményeit Farkas természetesen ezeknek az adatoknak a fényében értékeli.

A háború utáni évek megítélésében – ha nem is elsőként és egyedüliként, de – a számomra is egyedül elfogadható álláspontot képviseli: "Ez a mai rendszert legitimizálni hivatott történetírás egyébként a felszabadulástól az 1990-es fordulatig tartó 45 évet igyekszik egységesen kommunista diktatúrának feltüntetni. Holott 1945-től 1948-ig, a »fordulat évéig« Magyarország többpárti demokratikus ország, 1946-tól köztársaság volt, kisgazda elnökkel, illetve miniszterelnökkel, amelynek címere a köztársasághoz valóban illő Kossuth-címer volt. (A mai köztársaságban – mint tudjuk – nem ez van. Sz. E.) Soha azelőtt nem tartott polgári demokrácia olyan sokáig, több mint három évig ebben a hazában…"

Emlékezetünkbe idézi azt is, hogy 1945-ben a baloldal legnépesebb tábora a szociáldemokrácia volt, amelynek akkori két neves vezetője Marosán György és Justus Pál volt. Marosán neve még él az idősebbek tudatában, ha nem is olyan pozitív megítéléssel, mint Farkasnál: "Amikor úgy látta, hogy pártjának politikája már nem a munkásság érdekeit szolgálja, lemondott és visszavonult a politikától. Nem ismerek más példát az államszocializmus több évtizedes történelme során, hogy valaki a hatalomnak ezen a szintjén lelkiismereti okokból önként távozzék." (Kiem. Sz. E., 55-56. o.) A másik név, Justus Pálé ma már csak az irodalmárok körében ismert – ha egyáltalán. Hogy politikusként mennyire hatásos és tisztességes ember volt, arról Farkas Miklóson kívül ma már senki nem emlékszik szívesen.

A következő nagy gondolatkör – a szocializmus bukása – sok összetevőből álló, bonyolult kérdés. Mi történt hazánkban az 1956-ot megelőző időben, milyen volt a párttagság valódi összetétele, gondolkodásmódja. ("Ezeknek a tagoknak nagy része persze nem volt meggyőződéses kommunista, de sok tízezren voltak, akik készek voltak áldozatot hozni azért az eszményi társadalomért, amelyben senki nem gazdagszik meg a mások zsírján és verítékén, amelyben mindenki »képességei szerint dolgozik és munkája arányában részesül a termelt javakból«… Az a lelkesedés, amelyet ezek a nemes eszmények kiváltottak, eltakarták előlük azt, hogy a háttérben kialakulóban volt egy szűk csoport terrorista diktatúrája… ennek a Rákosi-klikknek egyetlen célja a hatalom megszerzése és megtartása volt mindenáron. Terrorja elsősorban az igazi kommunisták ellen irányult." (63. o.)

A történelem – és ezzel együtt a könyv – fényes lapjai közé tartozik az 1949-es budapesti VIT (a fiatalabbak kedvéért: Világifjúsági Találkozó), amelyen a mindenhonnan idesereglett fiatalok együtt tettek hitvallást a béke és a haladás mellett.

A másik, talán még összetettebb probléma Sztálin alakja a történelemben és a róla gyártott mítoszban. Miképpen történhetett, hogy a Szovjetunióban folyamatosan végbement atrocitások sem tudták a dicsőséges Sztálin-imázst megdönteni? Első, feltételezhető oka a bűnök nem ismerése lehetett. A II. világháború győztesének leleplezése, az igazság felderítése mélységesen megrendítette nemcsak Farkas Miklóst, hanem a világ minden táján sok millió embert. Farkas így vall belső vívódásáról: "1953. március 5-én meghalt Sztálin. Több százmillió embertársammal együtt megrendülten fogadtam a hírt. Másodéves egyetemi hallgató voltam, az általa elkövetett bűnökről semmit sem tudtam, viszont jelentős mértékben az ő érdemének tudtam be a győzelmet a fasizmus felett és azt, hogy a szocializmus eszméje terjedt a világban. Annak érzékeltetésére, hogy milyen nehezen tettem túl magam az iránta érzett csodálaton, idemásolom egy 1956. június 17-én, a Szovjetunió Kommunista Pártjának Sztálin bűneit leleplező kongresszusa után kelt naplójegyzetemet. Azt is tudni kell, hogy általában nem vezettem naplót, sosem volt erre időm. Csak nagyon ritkán éreztem szükségét annak, hogy feljegyezzem gondolataimat. Minden rossznak Sztálin volt az oka – mondják. Hát akkor, ezek szerint Sztálin valóban emberfeletti képességekkel rendelkezett, csak éppen nem az isten volt, hanem az ördög. Ez utóbbit állítani éppoly badarság, mint az előbbit. Sok minden szükségszerű volt annak idején, sok mindenre a harc belső logikája és dialektikája vezetett. Sztálinok nélkül nem győzhetett volna a forradalom. Az ő baja az volt, hogy talán túlélte korát. A mai kor talán más embereket, Hruscsovokat kíván." (66-67. o.)

Farkas tisztességére, mindent átgondoló, felülbíráló készségére jellemző, hogy ezt a naplóbejegyzést később egészen másképpen értékeli. De hiszen éppen ez az egyik erénye könyvének.

1956-os bejegyzése óta Farkas árnyaltabban látja a képet. Ennek egyik megnyilatkozása, hogy a magyar 1956-os, általa polgárháborúnak mondott eseményeket megindokoló MSZMP-határozat négy pontját ő kiegészíti egy ötödikkel: "A határozattal nagyjából egyetértettem, bár magamban még hozzátettem azt a hebehurgya módot, ahogyan Hruscsov a Szovjetunió Pártjának 20. kongresszusán kezelte a sztálini korszakkal való leszámolás ügyét." (142. o.)

A Sztálin-jelenséggel külön fejezet foglalkozik, amely részletesen tárja fel a "Sztálin bűnei" címen összefoglalható rémtetteket. Kevesebben írnak arról, és Farkas – mint dialektikusan gondolkodó és igazságkereső ember – a Sztálin-mítosz okait a személyiség pozitív jegyeiben is keresi. (73. o.)

Majd felteszi a legfontosabb kérdést, amellyel azt akarja tisztázni, miért fontos a Sztálin-jelenség pontos elemzése a XX. század megértéséhez: "Rehabilitálják-e Sztálin utólag feltárt bűnei a Sztálin vezette Szovjetunió, a szovjet hadsereg, illetve a nemzetközi forradalmi munkásmozgalom ellen harcolókat? El kell-e ítélnünk azokat a milliókat, akik a Sztálin-mítosz hordozóiként küzdöttek a Szovjetunió fennmaradásáért, a szocialista forradalomért, a munkásosztály felszabadításáért egy egész történelmi korszakon át? E kérdések nem csupán erkölcsi és elméleti szempontból fontosak, és egyáltalán nem akadémikus, hanem, ha tetszik, politikai jellegűek. A történelem süllyesztőjében látszólag eltűnt, de az utóbbi évtizedben ismét virulenssé vált sötét mozgalmak megkísérlik a sztálini önkény bűneit felhasználni a fasizmus bűneinek relativizálásához és a fasiszta célok és törekvések igazolásához." (74. o.) Az eszmefuttatást így zárja le: "A forradalom tragédiája nem igazolja a forradalom ellenségeit." (76. o.)

Farkas Miklós 1956-ban egyetemi aspiráns volt, az október 23-i események idején Szegeden tartózkodott. Hazatérvén nemzetőrnek jelentkezett, belépett a pártba, munkásőr lett. Ezek a lépések egyértelműen jelzik, hogy igazi kommunista meggyőződése nem változott, szemben mindazokkal, akikről így ír: "Véresszájú kommunisták váltak a polgárháború idején véresszájú felkelőkké. Harmincnégy évvel később, az 1990-es fordulat idején ismét megjelentek szép számmal ezek a köpönyegforgatók, pedig ekkor nem életről és halálról volt szó. Úgy látszik, a kaméleonoknak ez a fajtája nem tud kiveszni hazámban, virulens." (139. o.) Idő kellett Farkasnak ahhoz, hogy 1956 megítélése ellenforradalomból valami mássá változzék. "Ma már látom, hogy akkor, november első napjaiban még számos, a Szovjetuniótól független, demokratikus szocializmust vagy polgári demokráciát kívánó honfitársam is küzdött, mert úgy vélte, elérhető a cél. Ezért nem nevezem az 1956-os polgárháborút ma már ellenforradalomnak." (147. o.)

A forradalom terminust azonban nem szándékozik használni. Így indokolja: "1956-ban Magyarországon nem volt forradalom, ha a szót megpróbáljuk értelmes értelemben használni. Társadalmi forradalomnak olyan gyors, erőszakos vagy békés változást nevezünk, amely alapjaiban változtatja meg a társadalom szerkezetét, vagy legalábbis ezt tűzi ki célként… Egy olyan felkelés, amely egy kormány helyébe egy másikat hoz, még nem forradalom. Na mármost, vagy azt mondjuk, hogy a meghatározó erők azok voltak, amelyek szocializmust akartak törvénytelenségek nélkül, akkor ez nem volt forradalom, hiszen nem kívánt a társadalmi berendezkedésben alapvető változást. Vagy azt mondjuk, hogy a meghatározó erők azok voltak, amelyek a kapitalizmus visszaállításáért küzdöttek. Ez esetben alapjaiban akarták megváltoztatni, »visszaváltoztatni« a társadalmi rendszert, és akkor ez ellenforradalom volt. Miután ma úgy vélem, hogy a felkelésben résztvevők célkitűzései a leglényegesebb kérdésekben is eltértek egymástól, a polgárháborút, amelyben magyarok öltek magyarokat, nem nevezhetjük ellenforradalomnak. Az én hibám akkor azt volt, hogy a felkelésben részt vevők között csak a fasisztákat láttam. Sokan mások is hibásan ítélték meg a helyzetet: ők nem láttak fasisztákat."

E másik nézet igazolására a hajdani felkelő, majd börtönviselt köztársasági elnök, Göncz Árpád szavait idézi: "És nem hallgatható el, hogy volt a forradalomnak egy nehezen kitapintható szélsőjobboldali összetevője is, amely leginkább az egységtörekvésekkel szembeni fegyveres megnyilvánulásokban, a kormányhatalom gyengítésének szándékában követhető nyomon… és ekkor lehet, hogy Nagy Imre koalíciós kormánya kénytelen lett volna néhány fegyveres csoportot akár erőszakkal is leszerelni…" (Népszabadság, 1993. X. 22., 148., 149. o.)

A magyarországi konszolidáció évei nem elégítették ki sem politikailag, sem szellemileg a kutatásban és oktatásban szenvedélyesen újat kereső Farkast: éveket tanított külföldön. Számomra az ún. harmadik világbeli élményei voltak a legfontosabbak, beszámolói Nigériáról, Irakról, Egyiptomról, Dél-Afrikáról, amely országokról olyan halvány sejtéseink vannak, hogy elképzelni sem tudjuk: előbb volt számítógép a nigériai egyetemen, mint nálunk.

Külföldi útjai a magyar viszonyok, az ország állapota megítéléséhez szélesebb rálátást eredményeztek. Jövőképe ennek birtokában igencsak komor. "A kelet-európai államszocialista rendszerek bukásával az emberiség sötét alagútba érkezett, amelynek előre nem látni a másik végét. Ma a nemzetközi finánctőke, a nemzetközi monopóliumok, a tőzsdék urai, a Nemzetközi Pénzügyi Alap és a világ legerősebb hatalmának, az Egyesült Államoknak a kormánya azt tehetnek, amit akarnak…"

Nem vigaszként, hanem elérendő célként állítja elénk két fő szellemi támaszának, Marxnak és a kortárs Petőfinek a szavait. Ez utóbbinak híres-szép versével zárja a könyvet, amely vers – még százötven év távolából is – utópiának tűnik: "Ha majd a bőség kosarából…", "Ha majd a szellem napvilága…"

Nem, még mindig nincsen itt a Kánaán. Szívesen mondanám, hogy ha sok olyan tisztességesen gondolkodó értelmiségink, munkásunk volna, mint Farkas Miklós, ha mindenki képes volna önvizsgálatra és önkorrekcióra, mint Farkas Miklós, akkor majd eljön. Sajnos, a fenti nagyhatalmak ismeretében a Kánaánt nem hozhatja meg egy bármily tisztességes könyv sem. De kielégítheti igazságérzetünket, megerősíthet hitünkben. És ez nem is oly kevés.

Julian Brookes, a Mother Jones internetes újság munkatársának beszélgetése Richard Gott, ismert Latin-Amerika-tudósítóval.

Chávez legjelentősebb fegyverténye, hogy a demokratizálódás megindulása, amelynek során a lakosság szegény többsége a politikai élet részesévé válik. A szociális és politikai integrációt célzó, folyamatban lévő, nagyszabású programok nyilvánvalóvá tették a tömegek számára, hogy Chávez, elődeitől eltérően, komolyan veszi a népnek tett ígéreteit – ezért tudhatja stabilan maga mögött a társadalom többségének támogatását. Ha a chávezi forradalom sikerrel jár, Venezuela egész Latin-Amerika számára modellként szolgálhat.

Hogyan vélekedjünk Hugo Chávezről? A Bush-adminisztráció szerint a venezuelai elnök Amerika-ellenes uszító, ráadásul a gyűlölt Fidel Castro puszipajtása. Egy "lator államfő", aki politikai játszmái eszközévé teszi az USA nyersolajszükségletének kb. 15%-át fedező venezuelai olajipart. Egyre dühödtebb venezuelai ellenlábasai szemében Chávez baloldali demagóg, aki az osztály- és faji sérelmek felizzításával jutott az elnöki posztra, és aki miután hatalomra került, minden lehetséges alkalmat felhasznál arra, hogy újabb és újabb jogköröket kaparintson magához. Szerintük a legjobb úton van afelé, hogy igazi caudillo váljék belőle. A nemzetközi sajtó egy bizonyos vonulatában, amelyet jól példáz az Economist c. folyóirat, Chávez hagymázas utópiakergetőként jelenik meg, aki ily módon előbb vagy utóbb romba dönti a venezuelai gazdaságot.

Igaz, ami igaz, Chávez szokatlanul tiszteletlenül (és időnként igen szórakoztatóan) képes véleményt nyilvánítani a Bush-adminisztrációról. Parádésan tudja szidalmazni az amerikai "imperializmust", élvezettel csinál bohócot George W. Bushból, és teketória nélkül "terrorista államként" bélyegzi meg az Egyesült Államokat. Jóformán minden áldott nap előáll valahol a médiában azzal a váddal, hogy a Fehér Ház merényletet tervez ellene. (Ez azért némileg túlzásnak tűnik.) Teljes mértékben meg van győződve arról is, hogy a Bush-kormányzat támogatását (vagy legalábbis beleegyezését) adta a 2002-es Chávez-ellenes puccskísérlethez. (Ez viszont határozottan hihető.) Az is tény, hogy Chávez kormányzási stílusa populista, továbbá menetrendszerű kirohanásokat intéz a venezuelai elit ellen, amely uralja a politikai ellenzéket, és amely Chávez felemelkedése előtt az ország politikai életét is uralta. Reformtörvényeinek egy bizonyos hányada – különösen a médiát szabályozó törvény, valamint az, amelyik átszabta a bíróság szervezetét – heves tiltakozást váltott ki a nemzetközi emberi jogi szervezetek körében. És hát igen, la lista: ott van a 2004-es népszavazást követelők aláírásainak az ügye. Ezek az aláírási ívek az ellenzék állítása szerint most feketelistaként funkcionálnak a Chávez-kormányzat kezében, amely elzárja az aláírókat az állami álláslehetőségektől és bizonyos állami szolgáltatásoktól.

Másfelől mi tagadás, Chávez 1998-ban szabályos választás révén, a szavazatok 56%-ával jutott az elnöki székbe, és azóta sikeresen átment számos választási megmérettetésen – nem is beszélve egy általános sztrájkról és egy puccskísérletről -, méghozzá minden alkalommal egyre növekvő népszerűséggel. Az sem tagadható, hogy Venezuela szegényeinek nagy tömegét (ezek legnagyobb része a nagyvárosokat övező ranchókban, nyomornegyedekben él) bevonta a demokratikus politikai folyamatba. Ami Chávez állítólagos osztálygyűlöletét illeti, egy olyan országban, ahol a lakosság mintegy 80%-a szegény, és ahol a jövedelemegyenlőtlenség ilyen ordítóan szélsőséges, a demokratikus politizálás aligha mellőzheti az osztály- vagy épp a faji szempontokat. (Venezuela szegényeinek kiemelkedően nagy hányada fekete vagy őslakos.) A "missziók" sorával a Chávez-kormányzat egészségügyi ellátást és oktatást vitt sok olyan ranchóba és agrárterületre, amelyek eddig egyikből sem részesültek. A missziókat annak a venezuelai olajiparnak a bevételeiből finanszírozzák, amely felett Chávez 2002 után megszerezte az ellenőrzést (újabb fájó pont az ellenzék számára), és amely minden várakozás ellenére mindmáig fennakadás nélkül üzemel.

Nincs okunk sem meglepődni, sem megrémülni azon, hogy Chávez valóban népszerű Venezuelában, és egyre inkább Latin-Amerikában is, állítja Richard Gott, akinek Hugo Chávez és a boliváriánus forradalom című, a Verso-nál megjelent, nemrég felújított és újra kiadott könyve az első kísérlet az angol nyelvű sajtóban, hogy Chávezt történelmi és intellektuális perspektívába helyezze. Gott rokonszenvező bemutatásában Chávez úgy jelenik meg, mint "egy kifejezetten eredeti figura Latin-Amerikában": radikális baloldali nacionalista, kétségkívül, de pragmatikus rögtönző is egyben. Chávez programja nem igazán kristályosodott ki, még maga Chávez számára sem, de az a felelősség, amit az ország szegényei és kizsákmányoltjai iránt érez – Gott szemében -, őszinte és lényegét tekintve demokratikus.

Gott, aki újságíróként négy évtizede Latin-Amerikával foglalkozik, a londoni The Guardian egykori tudósítója és rovatvezetője, s egyebek mellett a Cuba – A New History c. könyv (Yale University Press, 2004) szerzője.

*

Julian Brookes: Chávez tényleg azt hiszi, hogy az Egyesült Államok meg akarja ölni őt?

Richard Gott: Meg kell értenie, hogy ez a félelem minden egyes alkalommal, amikor egy haladó kormány hatalomra kerül, végigsöpör Latin-Amerikán. Cháveznek nagyon is komolyan kell vennie a merénylet lehetőségét. Kifejezte szolidaritását a kubai forradalommal, és azt a kijelentést is megkockáztatta, hogy amennyiben az Egyesült Államok megtámadná Kubát, Venezuela Kuba oldalán állna. De még így is, elég valószínűtlennek tűnik számomra, hogy az Egyesült Államok Chávez meggyilkolását tervezné. Úgy vélem azonban, hogy ő ezt nagyon reális lehetőségként éli meg.

J. B.: Akárhogyan is, Chávez és az Egyesült Államok nyilvánvalóan kölcsönösen nem szívelik egymást. Miért okoz Cháveznek ekkora élvezetet Amerika folytonos provokálása?

R. G: Azt hiszem, ez igen jót tesz az otthoni népszerűségének. Az Egyesült Államok polgárai egyszerűen nem érzékelik, hogy országuk történeti okokból milyen hihetetlen közutálatnak örvend a világ nagy részén és különösen Latin-Amerikában. Az Egyesült Államok az elmúlt több mint száz évben intervenciók sorát hajtotta végre szerte Latin-Amerikában. Kubában, a guantanamói katonai bázison, egészen 1898 óta jelen vannak. Szóval az Amerika-ellenességnek nagyon mély gyökerei vannak, amit bármelyik progresszív rezsim könnyedén kihasználhat.

J. B: És Pat Robertson kijelentései – miszerint az Egyesült Államoknak végre lépnie kellene és kiiktatnia Chávezt – minden bizonnyal rátettek egy lapáttal erre az ellenséges érzületre.

R. G: Hát igen, nyilvánvalóan nagyon jól jön, amikor az Egyesült Államok elkezd pont úgy viselkedni, ahogy az a beavatkozásra bármikor kész Nagy Testvér sztereotípiájához illik. De amikor Chávez hat-hét évvel ezelőtt megkezdte működését, még nem operált ezzel az Amerika-ellenes retorikával. Csak mostanra melegedett bele igazán, mégpedig azért, mert jó okkal hiszi, hogy az amerikaiak tudtak a 2002-es puccs előkészületeiről, mégsem próbálták azt megakadályozni, és nem is figyelmeztették őt rá. Vagyis sokszorosan megvan az oka erre az erősen Amerika-ellenes, illetőleg specifikusan Bush-ellenes, neokonzervatív-ellenes vonalvezetésre. Ugyanakkor Chávez jól kijön Jimmy Carterral és Clintonnal – nyilván, mivel ők kevésbé szélsőséges politikusok.

J. B.: Különösen irritálja persze az Egyesült Államokat Chávez közeli barátsága Fidel Castróval. Hogyan vélekedjünk erről a kapcsolatról?

R. G: Az Egyesült Államokban vagy Európában hajlamosak elfeledkezni arról, hogy Castro mennyire népszerű és jelentős személyiség Latin-Amerikában. Ma is az Egyesült Államokkal szembeni védőbástyaként és a legnagyobb huszadik századi latin-amerikaiként tartják számon. Chávez pedig egy nacionalizmust és szocializmust sajátosan ötvöző venezuelai, illetőleg latin-amerikai irányzat követője, és soha nem is csinált titkot ebből. Természetesen esze ágában sincs átvenni sem a kubai gazdaság speciális szovjet típusú szerveződését, sem a kubai politikai berendezkedést, amely jórészt az embargó és a bizonyos értelemben folyamatos hadiállapot következtében alakult ki. Valóban nagyra becsüli ugyanakkor Castro tanácsait, akivel minden éjjel beszélnek telefonon. Tényleg nagyon közel állnak egymáshoz.

J. B.: Márpedig ezt a kubai emigránsok lobbija nem veszi jó néven

R. G: Hát nem. Bárki, aki baráti kapcsolatokat ápol Kubával, ellenséggé válik a miami kubai maffia szemében, és hát ez a csoport mozgatja az egész Latin-Amerikával szembeni amerikai politikát. Chávez sok kérdésben felsorakozott Castro mellé, tehát ugyancsak ellenség. De ha közelebbről megnézzük: kisajátított Chávez amerikai vállalatokat? Nem. Sértett-e amerikai üzleti érdekeket? Nem. A McDonalds is ott van még Caracasban, és nyugodtan lehetsz amerikai üzletember Venezuelában.

J. B.: Azért nem csak a Miamiban élő kubaiak utálják Chávezt. Az egész angolszász sajtó meglehetősen ellenséges vele szemben.

R. G: Így igaz. Az Economist és a Financial Times caracasi tudósítói például – ugyanaz a két pasas az egész Chávez-éra alatt – lényegében kiábrándult egykori baloldaliak, akik időközben jobbra tolódtak. Elfogadták az ellenzék érveit, és végtelenül kritikusan írtak Chávezről a kezdetektől fogva, de mindig az épp aktuális ellenzéki irányvonalnak megfelelően. És az ellenzék, amely lényegében a venezuelai elit, most azt állítja, hogy Chávez balra tart, és csak idő kérdése, mikor mutatkozik meg igazi szocialista mivoltában. Jó, az igaz, hogy Chávez újabban használja a "szocializmus" szót – a "XXI. századi szocializmus"-ról beszél -, de abszolúte semmiféle jelét nem adta annak, hogy át akarná venni a szovjet típusú szocializmust, a kubai szocializmust vagy akár azt a fajta jóléti államkapitalizmust, amely Európában a XX. század második felének nagy részében létezett.

J. B.: Van önnek – vagy éppenséggel, magának Cháveznek – sejtése arról, hogy mit is ért "XXI. századi szocializmuson"?

R. G: Nem, nem hiszem, hogy neki erről kikristályosodott elképzelése volna. Imád olyan varázsszavakat használni, mint "részvétel", rengeteget beszél a "részvételi demokráciáról", de nem igazán gondolta végig ezeket az ötleteket. Tetszik neki az a gondolat, hogy a munkásképviseletek benne legyenek a vállalati igazgatóságokban, ami elég régi, érdekes elgondolás. Viszont nem különösen érdekli őt, hogy maguk a szakszervezetek jelentős erővé váljanak. Chávezt – baloldalitól felettébb szokatlan módon – nem nagyon érdeklik sem a szakszervezetek, sem a politikai pártok.

J. B.: Könyve eleje táján azt írja Chávezről, hogy "kifejezetten eredeti figura" Latin-Amerikában. Milyen értelemben eredeti?

R. G: Az biztos, hogy nem szokványos történet az övé. A progresszív katonai személyiség nem megszokott típus, habár akadt belőlük vagy fél tucat a huszadik század folyamán – [Omar] Torrijos például, Panamában -, akik a hadseregből emelkedtek ki, és progresszív katonai rezsimeket hoztak létre. Számomra a nyitottsága és a kísérletezőkedve érdekes. Mindenféle dogmatikus eszmerendszer nélkül lépett a színre. Fő példaképeinek egyike Simón Rodríguez, ez a rendkívüli XIX. századi személyiség, Simón Bolívar tanára. Az ő csodálatos jelszava volt, hogy Latin-Amerikának "eredeti"-nek kell lennie. Vitázott is Bolívarral, aki az európai felvilágosodás gyermeke volt, akit a francia forradalom eszméi vezéreltek, és aki ezeknek az eszméknek a nagy részét importálni szerette volna Latin-Amerikába. Simon Rodríguez viszont azt mondta: nem, nem importálhatjuk ezeket az eszméket nagy tételben Latin-Amerikába, meg kell találnunk saját megoldásainkat földrészünk problémáira. Azt hiszem, Chávez komolyan veszi ezt. Újra és újra körülnéz új gondolatokat keresve. Egyike a legnyitottabb latin-amerikai vezetőknek, akiket valaha láttam.

J. B.: Mégis, nagyon tudatosan Simón Bolívarnak, a latin-amerikai függetlenség XIX. századi hősének örököseként állítja be önmagát. Milyen értelemben mondható Chávezről és projektjéről, hogy "boliváriánus"?

R. G: Azt hiszem, ő még képes felismerni Bolívar eszméinek jelentőségét. Jobban érdekli őt a kultúra, mint a közgazdasági kérdések. Minden korábbi baloldali forradalom a társadalom gazdasági átalakítására alapozta önmagát. Chávezt ez kevésbé foglalkoztatja, viszont határozottan megragadta a képzeletét a latin-amerikai kulturális identitás újrafogalmazásának a feladata. Ennek az amerikai kulturális imperializmus territóriumán kívül kell megvalósulnia. Ma mindenki amerikai tévéműsorokat és amerikai filmeket néz. Chávez erre azt mondja, hogy nem, nekünk Latin-Amerikáról, a mi saját kultúránkról kell elgondolkodnunk. Felállított egy televíziós csatornát Vive néven, amelynek célja a venezuelai kultúra elemeinek képernyőre vitele. A sajátosan latin-amerikai nézőpont megjelenítése érdekében szorgalmazta továbbá a Telesur tévécsatorna felállítását. Ezenkívül szerződést kötött Iránnal, amelynek keretében venezuelaiak irániaktól tanulnak rajzfilmkészítést, hogy megszabaduljanak a Walt Disney-féle paradigmától.

J. B.: Chávez Venezuelában tehát továbbra is népszerű. Hogyan tekintenek rá Latin-Amerikában?

R. G: Azt hiszem, e téren jelentős változások mentek végbe, amióta Chávez hatalmon van. Kezdetben nem nagyon tudták, mire véljék őt, és jó sok időnek kellett eltelnie, míg világossá vált, hogy nagyon komoly és intelligens politikusról van szó. Emellett azt hiszem, hogy egy idő után már a politikai túlélési képessége önmagában is imponálóvá vált. Ráadásul az, hogy nem csupán talpon marad, de változatlanul népszerű, választást választás után nyer meg, még hitelesebbé teszi a latin-amerikaiak szemében.

J. B.: Ahogy mondja, tényleg rendkívül sikeresen vette az akadályokat. Hogy volt képes mindent túlélni – sőt mindent a maga javára fordítani?

R. G: Két dolognak van itt döntő jelentősége. Az egyik, hogy őt támogatják a nép széles tömegei, vagyis a többnyire fekete és indián szegények. A venezuelai, illetve általában a latin-amerikai politikának valóban van egy rasszista beütése. Szóval Cháveznek óriási a népszerűsége a szegények körében, és ráadásul ő szemmel láthatóan teljesíti is az ígéreteit. Amikor meg történetesen mégsem, akkor is elhiszik neki, hogy majd idővel teljesíteni fogja. A másik fontos tényező természetesen a fegyveres erők abszolút szilárd támogatása. A 2002-es puccs alkalmat adott számára, hogy kirúgjon hatvan tábornokot, és megszabaduljon a fegyveres erők egész felső rétegétől. Így a hadsereg jelenlegi irányítói teljes mértékben, feltétel nélkül Chávez mögött állnak. Sőt mi több, rendkívül népszerű a csapatok körében, mivel ők is a nép szegény és elfeledett rétegeiből jöttek, Chávez pedig mindig nagyon ügyel arra, hogy nyilvánvalóvá tegye, nem csupán a tábornokok, hanem a csapatok számára is van mondanivalója.

J. B.: Chávez maga is katona volt egykor. Milyen mértékben magyarázza ez meg, hogy honnan jött, és mivé vált?

R. G: Azt hiszem, nagyon nagy mértékben. A venezuelai hadsereg más, mint a latin-amerikai hadseregek általában. A venezuelai katonaságnak gyakori kapcsolatai voltak a baloldallal. Ezek egyszerűen nem azok a fajta sötét szemüveges tábornokok, akik mondjuk Chilével vagy Argentínával kapcsolatban eszünkbe jutnak, és a venezuelai katonai vezetők igen gyakran nem is a felsőbb társadalmi rétegekből, hanem a vidéki tartományokból jönnek. Ez egy viszonylag demokratikus hadsereg volt. Ezenkívül a 70-es és 80-as években elkezdtek egyetemeken és főiskolákon tanulni, és így bizonyos fokig integrálódtak a civil életbe.Azt se felejtsük el, hogy Venezuela egész politikai felépítménye összeomlott, a régi politikai pártok eltűntek, feloszlottak. Chávez nem igazán teremtette meg ezek helyén a saját szervezett politikai mozgalmát. A bürokrácia a középosztályi ellenzék kezén van, és nagyon nehéz bármiféle reformot keresztülverni a létező kormányzati apparátuson. Chávez ezért tervei megvalósításában inkább a hadseregre támaszkodik.

J. B.: A hadseregtől eltekintve, szervezett politikai mozgalom hiányában láthatóan inkább saját rendkívüli karizmájára támaszkodik. Nincs-e olyan veszély, hogy mikor majd önként vagy kényszerűen lelép a színről, vele együtt eltűnnek reformjai és az elért vívmányok is?

R. G: Ez nagyon is indokolt kérdés. A helyzet ebből a szempontból jobb ma, mint négy-öt évvel ezelőtt volt. Azt hiszem, ha Chávez két vagy három évvel ezelőtt eltűnik, akkor ezzel a dolog véget is ért volna. Mostanra viszont szerintem a folyamatok szervezettebbé váltak, az új rezsim stabilnak tűnik. Mivel az emberek immár a változások folytatódására számítanak, elkezdtek alkalmazkodni az új helyzethez. Az ellenzék sokáig azt hajtogatta, hogy már holnap megszabadulunk Cháveztől, így hát az emberek várták, mikor jön el ez a holnap. De nem jött el, és azt hiszem, sokan, akik nem voltak különösebben elragadtatva Cháveztől, lassan ráébrednek, hogy ez lesz az a kormányzat, amellyel az elkövetkező tíz évben számolniuk kell. Úgy vélem, hogy ha Chávez holnap eltűnik, lesz helyette elég felkészült, kompetens ember, így az új rezsim elég stabil, és képes lesz fennmaradni. Lényeges, hogy itt valóban egy forradalom ment végbe, az ancien régime összeomlott, és lehetetlennek tűnik, hogy visszatérjen a korábbi rendszer.

J. B.: Nem utolsósorban azért, mert Chávez bevonta a politikába a korábban kívül rekedt többséget – a szegényeket.

R. G: Igen, azt hiszem, végül ez bizonyul majd Chávez legjelentősebb fegyvertényének. Végső soron ez az, ami annyira dühíti az elitista ellenzéket – az országnak ez a demokratizálása, amely révén bevonta az alsóbb osztályokat, még a lumpenrétegeket is, a politikai életbe. Az általa elindított programok – nemcsak az egészségügyi program, hanem az oktatási program is – igazából a 16-25 éves korosztályt célozzák meg, a fiatalokat, akik korábban nem részesülhettek középiskolai képzésben vagy szakoktatásban. Chávez tesz róla, hogy töméntelen pénzt fordítsanak erre az egy korosztályra, hogy oktatáshoz, munkához juttassák, valamint politikailag aktivizálják őket, mert ők azok, akik végső soron dönteni fognak majd a rendszer jellegéről.

J. B.: Csakhogy Chávez azért képes ilyen sokat költeni erre a célra, mert Venezuelát elárasztják az olajbevételek. Mi történik majd, ha jelentősen lelassul az olajjövedelmeknek ez a beözönlése?

R. G: Nem hinném, hogy az olajár a belátható jövőben jelentősen csökkenne, de amúgy is, Chávez ezt kampányjellegű programnak szánja, amely egyetlen generációra vonatkozik. Ezt követően a venezuelaiaknak dönteniük kell, merre tovább. Ám akkorra elkötelezett embereknek egy sokkal népesebb csoportja lesz a színen, mint bármikor a XX. században.

J. B.: Ön Chávez "új olajpolitikájáról" beszél. Mi az újdonság ebben a politikában?

R. G: A jelenlegi események előzménye az a 80-as években jött felfedezés volt, hogy pusztán az olajipar államosítása nem generálja a várt hatalmas fejlesztési forrást, mégpedig abból az egyszerű okból, mert azok az emberek, akik átvették az olajipart, ugyanolyan módon működtették tovább, mint ahogyan az a Shell és az Exxon idejében működött, amikor az olajbevétel elfolyt a menedzsment kezében. Chávez teljesen megváltoztatta az olajipar irányítási rendszerét, kikötötte, hogy a pénzt Venezuelában kell befektetni.

J. B.: Sosem egészséges, ha egy gazdaság túlzottan függ egy iparágtól, mint pl. Venezuela az olajipartól. Tesz-e erőfeszítéseket a Chávez-kormányzat a gazdaság diverzifikálására?

R. G: Nagyon is. Rengeteg múlik a most felnövő új generáción és azon, hogy később milyen lehetőségei lesznek az új beruházásoknak. Cháveznek megvan az az ódivatú, XIX. századi meggyőződése, hogy szerte az országban fejleszteni kell az infrastruktúrát, és hogy meg kell fordítani az embereknek a vidékről a városba való áramlását. Azt hiszem, Chávez célja a helyi gazdaság felélesztése, a vidék fejlesztési pólussá alakítása, szeretné elérni, hogy véget érjen az a szakadatlan vándorlás a városok felé, amely persze nem csupán a venezuelai, hanem az egész latin-amerikai fejlődésnek is a rákfenéje.

J. B.: Összegezve, Chávez a radikális reform – a boliváriánus forradalom – ígéretével lépett hivatalba. Teljesült-e az ígéret?

R. G: Azt hiszem, korai lenne még erről végső ítéletet mondani. A chávezi program sorsa még korántsem dőlt el, és biztos vagyok benne, hogy a fejlődés iránya még alakulni és változni fog az idő előrehaladtával. Chávez igen pragmatikus vezető, aki sok fronton, fokozatosan halad előre, de nem rendelkezik kész tervvel a venezuelai társadalmi berendezkedést illetően. Például két-három esetben sor került gyárkisajátításokra, miután a gyár csődbe ment, és a munkások követelték az állami kisajátítást. Nem hinném, hogy ez modellértékű, de előfordul ez is. Vagyis felfedezhető a programoknak egyfajta pluralizmusa, néhány szövetkezeti, néhány állami üzemi, néhány magángazdasági projekt. Ez történik jelenleg, és arra számítok, hogy ez a pluralizmus folytatódni fog. Oly nagy mértékben függnek az olajtól, és oly sok időbe telik az alternatív gazdasági tevékenységek kifejlődése, hogy még jó darabig várni kell, mire kiderül, melyik irány mennyire bizonyul ígéretesnek.

J. B.: Történt-e valódi javulás Chávez alatt a szegények és a történelmileg jogfosztottak helyzetében?

R. G.: A szegénynegyedek lakossága nagymértékű javulást élt át az egészségügyi ellátásban és az oktatás terén. Ez látványos és rendkívüli eredmény. És akikhez még nem jutott el, azok is tudnak róla, és várják, sürgetik, hogy ők is részesedjenek belőle. Jártam például egy Caracashoz közeli nyomornegyedben két-három hónappal ezelőtt, és még semmi sem történt, de az ott lakók hihetetlenül várták, hogy történjen. Tiltakozó gyűléseket tartottak a helyi polgármesteri hivatal előtt, tudakolva, hogy mikor érkeznek már meg a kubai orvosok, és mikor jut el az oktatási projekt az ő falujukba is. Nagyon is tisztában vannak azzal, hogy küszöbönáll a változás, és az ő helyzetük is javulni fog, habár erre még nyilvánvalóan nem került sor. A foglalkoztatási program még gyerekcipőben jár, és ez jó darabig így is marad.

J. B.: A standard amerikai álláspont úgy szól, hogy Chávez lényegében autokratikus hajlamú vezető. Mit gondol erről?

R. G: Szerintem ez totális kitaláció. Az igaz, hogy Chávez katona, aki elvárja, hogy teljesítsék a parancsait. Az ellenzék által felkapott két intézkedése a médiareform és a bírói testület reformja. A bíróság valami hihetetlen szemétdomb volt az ancien régime idejében. Megreformálták, felügyelet alá helyezték, és azt hiszem, bármelyik kormánynak ezt kell tennie, amelyik ilyen romhalmazt örököl. Ilyenkor mindenki el akarja kerülni, hogy a megelőző korszak korrupt bírái befolyással lehessenek a rendszer működésére. Nevezze államrezonnak, ha úgy tetszik; én úgy látom, hogy az adott helyzetben ez egy tökéletesen érthető intézkedés volt a kormány részéről. Ami azt illeti, nekem úgy rémlik, hogy Franklin D. Roosevelt valami hasonlót csinált a 30-as években.A médiatörvénnyel kapcsolatos siránkozás pedig teljesen nevetséges figyelemelterelő manőver. A kormány mindössze annyit tett, hogy életbe léptetett néhány szabályt, amely valószínűleg kevésbé korlátozó jellegű, mint a nyugat-európai szabályozás. És valójában bárki, aki volt Venezuelában, tudja, hogy a 80%-ban Chávez-ellenes sajtó él és virul. Úgyhogy nincs sok oka panaszra.

J. B.: Ha Chávez sikerre viszi forradalmát, mit gondol, hogyan fest majd Venezuela tíz év múlva?

R. G: Azt hiszem, Venezuela modellként szolgál majd a többi latin-amerikai ország számára. Venezuela olyan társadalom, amely képes volt kiegyezni fekete és őslakos, nyomor sújtotta néprétegeivel, és ahol ezek a néprétegek teljes mértékben részt vesznek a demokratikus közéletben. Mivel ennek elérése az új generáció feladata lesz, a dolog kimenetele nyitott, de Chávez tisztában van ezzel. Azt mondja: "hagyjuk, hogy a nép döntsön", s szerintem ezt komolyan is gondolja.

 

(Fordította: Matheika Zoltán)

Venezuelában ahelyett, hogy frontális támadást intéztek volna a régi közigazgatási és bürokratikus gépezet ellen, inkább párhuzamos struktúrákat építettek ki azoknak a feladatoknak az ellátására, amelyekre a hagyományos apparátus alkalmatlannak mutatkozott. Így a Chávez-kormányzat elhíresült szociális, egészségügyi és oktatási programjait is nagyrészt ezek az új, jelentős mértékben alulról szerveződő paralel struktúrák működtetik. E paralelek erőforrásai és jogosítványai azonban korlátozottak, ami hátráltatja sok égető probléma megoldását, és megnehezíti a közvetlen demokrácia irányába való továbbhaladást.

I. A párhuzamos forradalom

 

Az elnöki palotához közel, egy párhuzamos utcában található egy foglalt ház, amelyet közösségek szálltak meg és működtetnek. Régi hivatali épület, Caracas belvárosának egyik turisztikailag fontos tere, a Bellas Artes tőszomszédságában s közel az óriási Hilton Szállóhoz, amely jelenleg szintén boliváriánus konferenciáknak és a forradalom barátainak ad otthont. Látogatásom időpontjában, szombat délután, éppen színházi próba zajlik. A legkülönfélébb korú emberek láthatók a földszinten, melyet puccos recepciónak szántak valaha, nem pedig közösségi akciók központjának.

Az épületet egy éve szállták meg. Jó pár elfoglalt épület található még a városközpontban, de nem épült ki köztük kapcsolatháló, amelynek révén további információkhoz lehetne jutni róluk. A szóban forgó központban, amióta az épületet elfoglalták, lázas munka folyik. Az emberek itt élnek, esznek, politikai és kulturális összejöveteleken vesznek részt, s itt szerveződik az elnök által kezdeményezett különféle kampányok nagy része is. A ház az el proceso, “a folyamat” − ahogyan errefelé a forradalmat széles körben emlegetik − egyik csomópontja.

A Venezuelában meghirdetett boliváriánus forradalom párhuzamos struktúrák által zajlik. Egy-egy megnyert választás nem jelenti az államhatalom átvételét; Venezuelában az ellenzék még számos pozíciót birtokol az államigazgatás különféle zugaiban, az állami vállalatokban és a médiában, s a gazdaság jelentős részét is ellenőrzése alatt tartja. A rendkívül körülményes állami bürokrácia, még ha nem is az ellenpárt ellenőrzi, lassítja az előrehaladást, mivel úgy működik, ahogyan mindig is működött; a dolgozók nem estek át új, boliváriánus közigazgatási átképzésen.

Valójában az új Boliváriánus Közigazgatási Iskola nem is létezik. A kormányzók, polgármesterek, miniszterek, tisztviselők, bürokraták, parlamenti képviselők azok, akiknek elvileg végre kellene hajtaniuk az alkotmány rendelkezéseit, tervezniük és szervezniük kellene “a folyamatot”, biztosítaniuk kellene a kitűzött célok teljesülését, ám ez különféle okokból nem működik úgy, ahogyan kellene. E hivatalosságok együtt olyan széles középréteget alkotnak a társadalomban, amely megnehezíti a változások keresztülvitelét. Az elnök válasza erre a paralelizmus – egy eddig nem kategorizált politikai stratégia − lett, amely az elnök és a széles néprétegek által közösen folytatott gyakorlat.

A forradalmi folyamat eddig elért vívmányainak jelentős részét párhuzamos struktúrák kiépítése révén sikerült kivívni. Ha az ország egészségügyi apparátusa nem hajlandó az ország szegény lakosait ellátni, az elnök teremt egy párhuzamos rendszert, százával hív kubai orvosokat az országba, és hagyja őket dolgozni. Ha az oktatási rendszer gyengén teljesít, s szemlátomást nem képes leküzdeni az írástudatlanságot, az elnök párhuzamos intézményeket hoz létre, oktatási programokat dolgoztat ki, s működtetésüket a közösségek kezébe adja. Ha az üzletek nem kínálnak elérhető árú élelmiszereket, az elnök létrehozza az állam által támogatott boltok párhuzamos kiskereskedelmi hálózatát, s ha ez sem elég az alultápláltság leküzdésére, teremt egy újabb párhuzamos ellátási struktúrát, és a közösségeket közvetlenül látja el élelmiszerrel, aminek elosztását szintén a közösségekre bízza.

Ezek a párhuzamos struktúrák − működnek. Az írástudatlanságot hamarosan felszámolják. A párhuzamos központok létrehozásának a régi rendszer megtörését és felszámolását célzó baloldali programja új, meghökkentő fejezetekkel bővül. Chávez elnök nem csupán párhuzamos bankot, párhuzamos egészségügyi és oktatási rendszert vagy a CNN paraleljét, a Telesurt hozta létre. Létezik immár egy igen népszerű szappanopera, az Amores de Barrio Adentro is (a Barrio Adentro a párhuzamos egészségügyi program elnevezése), amelynek témája egy osztályhatárokat átszelő szerelem a mai venezuelai politikai atmoszférába helyezve, amit a többi szappanopera paraleljeként indítottak útjára.

Az elnöki palotával párhuzamos utcában elhelyezkedő foglalt ház a közösség vezérelte forradalom gyújtópontja. “Itt működtetjük a Robinson-missziót és a Ribas-missziót; az emberek idejönnek írni-olvasni tanulni, mi koordináljuk a kubai orvosok munkáját, s mi osztjuk szét az élelmiszert a szegényeknek. Működnek itt boliváriánus körök, zajlanak népoktatási és kulturális tevékenységek, mint az előbb látott színházi produkció is. Magam oktató vagyok, a szövetkezetekről tartok kurzusokat. A politikai pártokkal azonban semmi dolgunk.” A férfi, aki körbevezet engem a közösségi központban, aláhúzza: ők nem valamiféle politikai szerveződés. A falakon Che Guevara-poszterek, Arafat arcképe szabad Palesztinát követelő felirattal, Simon Bolívar, a felszabadító portréja s persze Chávez. Mosolygok, s Che arcképe felé biccentek: “Szóval ti nem politizáltok…” “Nem politizálunk, mert nem kedveljük a politikai pártokat”, erősködik kísérőm.

A 2004. évi népszavazáson a “nem” győzelme után (ti. hogy Chávezt nem mozdítják el az elnöki posztról − a szerk.) Chávez indítványozta, hogy a kampányban részt vett aktivisták váljanak társadalmi aktivistákká. A foglalt ház személyzete sikeresen végrehajtotta az átalakulást. “Sok helyütt ez nem sikerült, a választási egységek feloszlottak, ám mi itt még keményebben dolgozunk”, mondja kísérőm. Nemrégiben a foglalt háznak szembe kellett néznie a kilakoltatás veszélyével. Az önkormányzat más célra akarta igénybe venni az épületet. “Nagygyűlést hívtunk össze, hogy megtárgyaljuk a helyzetet, s úgy döntöttünk: harcolunk az ittmaradásért, s lám, a mai napig itt vagyunk, s csináljuk tovább a forradalmat”, mondja büszkén.

Az elnök által elindított valamennyi párhuzamos programot katonai terminusokkal illették, vagy a felszabadító harc kiemelkedő történelmi személyiségeiről nevezték el őket. Két csoportra oszthatók: választási kampányokra, illetőleg a társadalmi átalakulást célzó mozgalmakra.

Ahhoz, hogy minden választást megnyerjen, Cháveznek bíznia kellett társadalmi bázisában. Párhuzamos akcióegységeket hívott életre, hogy elnyerje azok szavazatát, akik támogatják ugyan a forradalmi folyamatot, ám a hagyományos választási kampányok nem érik el őket, illetve akik esetleg zaklatásnak vannak kitéve Chávez-pártiságuk miatt. Az eredmény minden alkalommal nagy siker lett, s a 2006-os elnökválasztásra Chávez már 10 millió szavazat elérését tűzte ki célul.

A társadalmi missziók (misiones) négy fő terület köré csoportosíthatók: oktatás, szakmai képzés, egészségügy és élelmezés. A Robinson-misszió, amelynek célterülete az alapfokú oktatás, fegyver az írástudatlanság felszámolásáért folytatott küzdelemben. A Ribas-misszió egyetemi előkészítő program középiskolások számára. A Vuelvan Caras-misszió munkások továbbképzését, alkalmazási esélyeinek javítását célozza. A Barrio Adentro-misszió keretében kubai orvosokat hívtak az országba, hogy a nyomornegyedekben (barrios) felépült kis kórházakban egészségügyi ellátást nyújtsanak. A Milagro- (“Csoda”-) misszió szürke- és zöldhályogos betegek számára teszi elérhetővé a látásukat visszaadó műtétet. A támogatott árú élelmiszereket országszerte árusító üzletek programjának neve Mercal. Egy másik élelmiszerprogram ingyenes élelmet nyújt a szegénynegyedeknek; a közösség tagjai készítik el és osztják szét naponta egyszer gyermekek, egyedülálló anyák, várandós nők és idősek számára.

Valamennyi missziót a közösségek működtetik. Ezek megszervezik önmagukat, létrehozzák a kórházakat, kialakítják az oktatási termeket, önkéntes tanárokat toboroznak, tanmenetet készítenek, s megoldást találnak a felmerülő ezernyi problémára. Mindezt önkéntes alapon teszik, s ily módon sokakat elérnek. Az egészségügyi program, a Barrio Adentro I keretében, amelyet 2003 áprilisában indítottak, eddig több mint százezer orvosi konzultációra került sor. Emberek, akiket korábban soha életükben nem látott orvos, most orvosi vizsgálatok során estek át.

A párhuzamos programok és kihatásuk meghatározó szerepet játszik a forradalmi folyamat tömeges népi támogatottságában. A legendás 23 de Enero szegénynegyed egyik közösségi aktivistájával beszélgetve, megkérdeztem, hogy szerinte mi teszi a folyamatot annyira fontossá az emberek számára. “A proceso méltóságot adott az embereknek. Lehetőséget adott számunkra, hogy szégyenkezés nélkül kimondjuk, amit gondolunk. A boliváriánus forradalomnak sikerült a népet mozgósítania, megadta nekünk az érzést, hogy a folyamat a miénk, hogy mi is felelősek vagyunk érte. Ha nem működik, a kudarc az enyém is.”

Az itteniek jól ismerik az elnyomást és a kirekesztettséget; nap mint nap átélték azóta, hogy 1958. január 23-án Pérez Jiménezt, a diktátort elsöpörték. Az az idő a mozgósítás és a népi demokratikus aspirációk időszaka volt, egészen addig, amíg a népet ismét elárulták, s a szegénynegyedekre újból elnyomás várt. Most viszont az árulás nem ismétlődött meg.

A 23 de Eneróban jártamban feltűnt egy nagy, vörös és fekete betűkkel a falra írt jelszó: Al pasado no regresaremos jamás! “Soha nem térünk vissza a múltba!” Ez szemlátomást mélyen meggyökerezett a népi köztudatban. Az emberek tisztában vannak vele, hogy a dolgok jó irányba változtak, ezért dolgoznak a forradalom sikeréért − noha korántsem kritikátlanul.

A venezuelai ellenzéket escuálidosnak, “kövületeknek” nevezik, s ezt a fogalmat alkalmazzák kiterjesztve mindenkire, akik akadályozzák a procesót. Az emberek azt akarják, hogy a választott politikusok − polgármesterek, kormányzók, hivatalnokok − valóban a közjóért dolgozzanak. Ehelyett túlságosan is gyakran tapasztalják, hogy a dolgok a régi rossz módon intéződnek, korrupcióval, helyezkedéssel, értelmetlen hatalmi civakodással. A párhuzamos struktúrákat azért teremtették, hogy a régi utakat megkerülve újakat teremtsenek – a párhuzamosok nem metszik egymást. Ily módon kerülhető el a konfrontáció egy olyan országban, ahol az ellenzék erőszakosan lép fel, s a népnek időre van szüksége ahhoz, hogy építhessen, ne csak konfrontálódjon. Ám az emberek türelmetlenül várják, mikor válnak a párhuzamos utak főútvonalakká…

Hugo Chávez elnök igazi jelenség, nem is annyira nyolcórás beszédei miatt (ez inkább régi vágású vonás), hanem a közvetlen kommuniká­cióra való egyedülálló képessége miatt saját társadalmi bázisával. Képes a széles középrétegeket megkerülve közvetlenül a nép gondolatait, vágyait megfogalmazni. Chávez a proceso kezdeményezője, fejlesztője, ideológusa, de egyidejűleg kemény kritikusa is. Az általa kimondott gondolatok a köznép soraiban formálódnak ki. A puccskísérlet harmadik évfordulóján mondott beszédében Chávez kijelentette: aminek pusztulnia kell, nem tűnt még el, aminek pedig meg kell születnie, egyelőre nincs túl a vajúdás szakaszán.

Ez a venezuelai paralelizmus lényege: az új utakkal párhuzamosan fennmaradtak még a régi utak is. Az átállás nem könnyű, de megvalósítható. A foglalt ház éppoly távol vagy éppoly közel van az elnöki palotához, mint a különféle kormányzati intézmények. Ha az itt lakók azok, akik a folyamatot életben tartják, talán ideje lenne elismerni őket közösségi központként, s felruházni őket a szükséges anyagi forrásokkal, míg másfelől a folyamat útjában álló intézményeket időszerű lenne fogyókúrára fogni…

 

II. Párhuzamos demokrácia?

 

A részvételi demokráciának a képviseleti demokráciával párhuzamos bevezetése Venezuelában egyike a legnehezebb, de egyben a legérdekesebb kihívásoknak, amelyekkel az ország szembesül. Ha sikerrel járnak, ez olyan társadalmat eredményezne, amelynek hatalma nagyobb lenne az államénál. A paralelizmus alapelve, hogy olyan párhuzamos utakat hozzunk létre, amelyek jobbak az eredeti útvonalaknál. A részvételi demokráciának az ország különböző részeiben és szintjein történő bevezetése a demokrácia fejlődését vonná maga után. A részvételi demokrácia egyben a többi párhuzamosság egyenletesebb eloszlásához is a leghatékonyabb eszköz.

A “részvétel” és a “részvételi demokrácia” fogalma több mint negyvenszer kerül említésre a venezuelai alkotmányban, amely egyébként valódi bestseller. Az emberek között gyakori beszédtéma az alkotmány, viták során idézik, hivatkoznak rá. A részvételi demokrácia szempontjából a legfontosabb két paragrafus a 166. és a 184. – ezek rendelkeznek egyrészt a Helyi Lakossági Tervezési Tanácsok létrehozásáról, másrészt a hatalom decentralizációjáról és a népre ruházásáról. Ám az alkotmány végrehajtása lassan halad. A tervezési tanácsok nem mindenütt jöttek még létre, s legtöbbjük csak nemrégiben keletkezett. A tervezési tanácsokról 1999-ben született meg a rendelkezés, ehhez képest Caracas városának Helyi Lakossági Tervezési Tanácsa csupán 2004-ben alakult meg. Habár akadnak olyan rátermett erők, melyek igyekeznek ténylegesen működőképessé tenni a tanácsokat, az emberek korántsem elégedettek azzal, ahogyan a tanácsok működnek. A proceso sokak szerint túl lassan halad előre. Hogyan fordulhat ez elő egy olyan országban, ahol mindenki a részvételi demokráciáról beszél?

A boliváriánus forradalmat a folyamatos konfliktus állapota jellemzi. Az elnök és politikája rémálmokat idézett fel a felsőbb osztályok soraiban. Az ellenzék próbálkozásaira a válasz minden állítással szemben nem az elnyomás volt, hanem a demokrácia elmélyítését célzó újabb intézkedések sora. Chávez hét év alatt nyolcszor írt ki választásokat, amivel helye lehetne a Guiness-rekordok könyvében… Ez azonban nem gátolja meg az ellenzéket abban, hogy a szólásszabadság korlátozásával vádolja Chávezt a magántulajdonú tv-ben és rádiócsatornákban, újságokban. A konfliktusok sora kialakította a népben a mozgósítás egyfajta rituáléját: kampányolnak, mozgósítanak, szavaznak, majd kezdik az egészet elölről újra és újra.

Egyetlen választás megnyeréséhez kell egy politikai párt, tíz választás megnyeréséhez viszont már egy Nagy és Erős Politikai Pártra van szükség. Egy ilyen párt aligha képes a közvetlen demokrácia irányába ható paralel politikai struktúraként működni. Az 1998-as első elnöki választás idejére Chávez életre hívott egy politikai pártot, az MVR-t, az Ötödik Köztársaság Mozgalmat. Az ezt követő választások során aligha tehetett mást, mint hogy ezt a pártot tovább erősítgette. Az MVR-en belül 2005 áprilisában lezajlott, az augusztusi önkormányzati választásokat megelőző saját jelöltállító választásnak egy szemernyi alternatív jellege nem volt egy szokványos helyi választáshoz képest. Szerte Caracasban szép nagy színes plakátok sorjáztak a jelöltek neveivel és képeivel, és a választási jelszavak véletlenül sem olyasféle értelmes üzenetek voltak, hogy “megszervezzük a szemétszállítást”. Hanem a jelöltek azon versengtek inkább, ki hányszor képes belegyömöszölni a “Chávez” nevet a plakátjába anélkül, hogy saját arcképét eltakarná. A plakátokból ítélve a választóknak csak arra volt lehetőségük, hogy döntsenek a “chavistas de verdad”, az “igazi chavisták” és a “chavistas de verdad verdad”, az “igazi-igazi chavisták” között.

A véget nem érő választási sorozat rengeteg olyan helyi vezetőt teremtett, akik szemlátomást leginkább saját hatalmuk elvesztésétől félnek. Habár a nők meghatározó erői a forradalomnak, a parlamenti képviselők, polgármesterek és kormányzók között arányuk rendkívül alacsony. A vezetésben a szegénynegyedek “sokszínűségéhez” képest a fehérbőrűek aránya meghökkentően magas. “Azt hiszem, az MVR-választás nem volt több, mint a rossz, régi vágású politika újabb attrakciója, és sok közös vonása volt az AD-vel (az egyik régi kormányzó párttal) és a negyedik köztársasággal¹” , mondja egy férfi a legközkedveltebb folkénekesről elnevezett Ali Primavera közösségi rádió megviselt mikrofonjába. A vezérlőteremben ülők megéljenzik. Az emberek igen nyersen mondanak ítéletet a választásokról és az MVR “fejlődéséről”. Az MVR valószínűleg a legnagyobb kudarc az ország valamennyi párhuzama közül, egyszerűen azért, mert nem volt képes igazi párhuzammá válni – ellenkezőleg, újratermelte a tradicionális politika jellemzőit. A választásokon továbbra is férfi jelöltek ismétlik ugyanazt, mint régen, marakodnak a hatalomért, igyekeznek pozíciójukat megtartani – mindez az embereket arra emlékezteti, ahova nem akarnak többé visszatérni.

A részvételi demokrácia nem az unalomig ismétlődő szavazásokat jelenti. A részvétel azt jelenti, hogy az emberek kezébe adjuk a politikáról való döntés jogát, beleértve a fiskális és gazdasági döntéshozatalt, egy egyszerű és átlátható folyamat keretében. Az emberek már korábban is ezt követelték. A népszavazás és a 2004-es regionális választások között eltelt három hónap folyamán több közösség követelt változásokat és hatalmat a közösségeknek. A nagygyűléseken, az El Valléhoz, a Petaréhoz és a Catiához hasonló szegénynegyedekben az emberek kiáltványokat szerkesztettek, amelyekben decentralizációt és a hatalomnak a vezetőktől a közösségekhez való átruházását követelték.

A részvételi demokrácia meghonosítása rengeteg erőfeszítést igényel, de az általa nyerhető előnyök is óriásiak. Az észak-brazíliai Belém és más városok példája megmutatja, hogyan teremti meg a népi tervezés lehetőségét egy participatív városi költségvetés. A folyamatok átláthatóvá tételével kiküszöbölték a korrupciót, és a kollektív intelligencia mozgósítása hatékonyan elősegítette a fejlődést. Mindenhol csak a helyileg adott feltételekre alapozva lehet építeni, de Venezuelában ezek a feltételek sok mindenre lehetőséget adnának. Erre gondolok, amikor Iruma Sanchezszel, a száznyolcvan boliváriánus kört magában foglaló, petarebeli Casa Bolivariana koordinátorával beszélek. Az ebben a házban összpontosuló energiákkal nem csupán egy helyi önkormányzatot lehetne átformálni. Akkor hát Sucre polgármestere miért nem ide szervezi a költségvetést megtárgyaló gyűléseket, és teszi lehetővé, hogy az emberek dönthessenek a források egy részének elosztásáról?

Az a tény, hogy elmulasztották a szükséges döntési jogköröknek a népre való átruházását, mostanra jól látható problémákat idézett elő. Venezuelai utazásom során a kudarc leglátványosabban a hulladékkezelési probléma megoldatlanságában mutatkozott meg. Caracas szegénynegyedei adják a legjobb képet erről; e szegénynegyedek legtöbbje domboldalakra épült, amelyek körbeveszik és lenéznek a bevásárlóközpontokra és a középosztályi városnegyedekre. A dombokra felnézve az ember apró, düledező házak ezreit látja, mellettük a lejtős utcákon fekete szemeteszsákok tömegét.

Cuidad Bolívarban, miközben taxival utazom a történelmi negyed felé, megkérdezem a taxisofőrt, elégedett-e a polgármesterrel. “Nem”, mondja, és az utcák oldalában sorakozó szeméthalmok felé biccent. A gyönyörű Mochima Nemzeti Parkban a turisztikailag legfontosabb tengerparti strandok úgy festenek, mint valami szeméttelep, a hulladék bűze miatt kínszenvedés átsétálni az egyik plázstól a másikig. Santa Fé halászfaluban ugyanazt a “nem”-et és ugyanazt a szemét irányába biccentést kapom válaszul, mikor a polgármesterrel való elégedettségről kérdezek.

A részvételi demokrácia segítségével a hulladékkezelés problémája megoldható. A brazíliai Pôrto Alegrében az emberek kollektív folyamattá tették a szemét újrahasznosítását. A Részvételi Költségvetésen keresztül pénzt allokáltak a szövetkezeteknek, amelyek összegyűjtötték, majd üzemekben újrahasznosították a hulladékot, az embereknek munkát, jövedelmet és képzést adva – ott az írás-olvasás tanfolyamok részét képezték a munkarendnek. Egy látogatás alkalmából a szegénynegyedben, fenn a domb tetején, alkalmam volt látni, hogy az emberek igyekeznek közösen megbirkózni azokkal a gondokkal, amelyekkel a Helyi Lakossági Tervezési Tanácsoknak kellene megbirkózniuk, csak éppen párhuzamosan, hatalom és erőforrások nélkül.

Mindezek ellenére a venezuelaiak valóban felnőttek ahhoz a szerephez, amelyre az alkotmány deklarációja szerint hivatottak: a “folyamat” aktív résztvevőinek és fő hajtóerejének a szerepéhez. Megtették azt, amit eddig még senki, szembeszálltak egy puccskísérlettel − és győztek. Amikor az ellenzék offenzívában volt, az emberek elviselték az éhséget, az általános sztrájkot és a megaláztatásokat. Amikor pedig az ellenzék puccsot rendezett és elrabolta Chávez elnököt, az emberek az utcára vonultak és visszakövetelték őt. 2002. április 13-án, a népnek hála, az elnök ismét hivatalában volt. A venezuelaiak türelmesek, de hiba lenne azt hinni, hogy ez a türelem örökké tart. A nép, amely megszállta az utcákat, hogy visszakövetelje az elrabolt elnököt, megteszi újra, ha vészhelyzet áll elő. Közben viszont valódi fejlődést akarnak elérni saját közösségeikben – mondjuk, megkezdeni a szemétgyűjtés megszervezését. Ehhez meg kellene kapniuk a szükséges hatalmat.

 

Jegyzetek

 

¹ A chavisták így nevezik Venezuela 1958 és 1998, azaz a diktatúra megdöntése és Chávez megválasztása közti korszakát (a szerk.).

(A Znet Daily Commentaries felületén közzétett írás rövidített, szerkesztett változatát készítette és fordította: Matheika Zoltán)

Az írás azokat a lépéseket elemzi, amelyeket a venezuelai munkásmozgalom Chávez hatalomrajutása óta tett a munkásönigazgatás felé. Bemutatja a régi szakszervezeti szövetség és az új, spontánabb módon formálódó szakszervezetek küzdelmét, az önigazgatás különféle elképzeléseit és gyakorlati eredményeit. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy a folyamat még messze nem ért véget: a venezuelai "forradalom" még tartogathat meglepetéseket.

2003. májusi megalakulása óta a Venezuelai Munkások Nemzeti Uniója (UNT) a venezuelai munkaügyi forradalom körül zajló viták középpontjába került. Ezek a viták alapvetően az üzemek és a szakszervezetek feletti munkásellenőrzés problémáiról folynak. A demokrácia áll a venezuelai munkások küzdelmének homlokterében, amikor a régóta a korrupció és az osztály-együttműködés mocsarába süllyedt munkásmozgalom újraélesztésén igyekeznek.

Amikor 1998-ban Hugo Chávezt Venezuela elnökévé választották, olyan radikális politikai és társadalmi változásokat ígért, amelyek úgy tűntek, hogy a munkásmozgalmat is lekörözhetik. A legjelentősebb szakszervezeti szövetség, a Venezuelai Munkásszövetség (CTV) az elnök legelszántabb kritikusai közé tartozott, aki cserébe nem fukarkodott a CTV elleni kirohanásokkal. Ám a mainstream média által kreált kép a “munkásmozgalom és Chávez küzdelméről” tudatosan félrevezető volt: valójában a CTV már az 1970-es évek óta – ha nem még régebben – nemigen képviselte a munkások ügyét. Chávez és a CTV harcának dacára a venezuelai munkások jó része aktívan és lelkesen részt vett az elnök által meghirdetett “bolívari forradalomban”, amely a Latin-Amerika függetlenségéért síkra szálló Simón Bolívar után kapta nevét.

Az Amerikai Birodalom erőszakossága által táplált felpörgő globalizáció légkörében komoly visszhangot keltett Cháveznek a neoliberális modellt elutasító politikája. És hamar bebizonyosodott, hogy ez az elutasítás több, mint puszta retorika. Chávez elnöksége túlélt egy puccsot, valamint az olajvállalkozók bojkottját; legitimálta egy drámai referendum és a helyi választások – most eljött az ideje, mint az Economist újságírója fogalmazott, hogy “szavait tettekre váltsa”. A neoliberális forgatókönyvvel szemben Venezuela egy olyan alternatív fejlődési modellbe fogott bele, amely nyíltan a társadalmi jólét kérdését helyezi a középpontba.

A venezuelai forradalom alapvetően a demokráciáért küzd, de nem azért a “tiszta demokráciáért”, amely oly gyakran blokkolja az északi gondolkodást. Venezuelában ez a terminus társadalmi és gazdasági dimenziókat éppúgy felölel, mint politikai, sőt földrajzi szempontokat. A népi részvétel a helyi tervtanácsok bonyolult fejlődését jelenti, amelyek a közösség költségvetését vitatják meg, de ugyanígy arról is esik szó, hogy a termelés bizonyos területein a világpiaci termelést a venezuelai nép számára folyó termeléssé változtassák. Így a korábbi trend, amelyben Venezuela élelmiszer-szükségletének 70%-át importból volt kénytelen fedezni, az “élelmiszer-szuverenitás” jegyében megfordulóban van. Ám az “élelmiszer-szuverenitás” megkívánja a földtulajdon demokratizálását, a venezuelai vidék tulajdonarányainak megfordítását, hiszen ma a földbirtokosok leggazdagabb 5 százalékáé a magántulajdonú termőterület 75%-a, amelyből a legszegényebb 75% viszont mindösszesen 6%-ot mondhat magáénak.¹

Bolívart az egész régióban tisztelet övezi, és Chávez ezt kihasználva igyekszik erősíteni a szolidaritást a dél-amerikai államok között. A regionális – tulajdonképpen “Dél–Dél közötti – egységet hangsúlyozó retorikája Bolívar nagy álmán, az egyesített Latin-Amerikán alapul. Ám ez sem szimpla retorikai ciráda: Chávez valóban vállalta ezt az üzenetet, és olyan regionális egységet szorgalmaz, amely képes lehet szembeszegülni a globális tőke erőszakos terjeszkedésének.

Január végén, szokásos vasárnapi televíziós interjúműsorában, az Aló Presidentében Chávez bejelentette a gazdaság fejlesztésének új irányvonalát, amelynek középpontjában a “made in Venezuela” szlogen áll. Az elnök új programját abból az óriási papírgyárból (az Invepalból) jelentette be, amelyet 350 munkásának nehéz harcai után a kormány nemrégiben államosított. Chávez felhívása a kétéves UNT csatakiáltását visszhangozza: “Közös irányítás nélkül nincs forradalom!” A venezuelai és más országbeli korábbi önigazgatási fiaskók ismeretében a mostani kísérlet valódi munkás-önigazgatást követel, és elutasítja a munkavállalói résztulajdon vagy éppen egy technokrata munkásmenedzseri osztály kialakításának ötletét.

 

Egy új Venezuela

 

A Chávez 1998-as elnökké választását megelőző négy évtizedben két hagyományos párt osztozott a hatalmon, és küzdött az ország legfontosabb intézményeinek irányításáért. 1958-ban a diktátor Perez Jiménez után jól menő olajgazdaság maradt az ország új vezetőire, és a szociáldemokrata Acción Democrática, valamint a keresztényszociális Copei párt az olajjövedelmeket továbbra is igyekezett az elit körökben tartani, miközben a népet hatásos nacionalista retorikával etették.

A CTV, amely a Jiménez elleni harcokban még progresszív erőként alakult és azokból alaposan ki is vette a részét, hamarosan a pártérdekek kiszolgálójává vált. Sőt, a szervezet hosszú ideig aktív szerepet vállalt az USA dirigálta regionális antikommunista tevékenységből is, ami figyelemre méltó összegeket hozott a CTV konyhájára az American Institute for Free Labor Developement (AIFLD) kasszájából.² Az 1980-as évek neoliberális kormányzása idején azután ezt a munkások keservesen megfizették. Ebben az időszakban születtek meg a mai munkás-önigazgatási elképzelések alapjai, miközben a CTV háromoldalú “társirányítási” bizottságokban vett részt a Kereskedelmi Kamara és a Munkaügyi Minisztérium képviselőivel. Az 1990-es évek közepére a CTV vezetői felmondták megegyezésüket Rafael Caldera elnökkel, akinek privatizációs és reformhadjárata igencsak pusztítónak bizonyult a munkásokra nézve, és tovább csökkentette a CTV hitelét. Ilyen tapasztalatokkal a hátuk mögött a venezuelai munkások ma az irányításban igazi munkásrészvételért szállnak harcba.

Az a változást követelő nemzeti felzúdulás, amely Chávezt 1998-ban a hatalom csúcsára lendítette, nem hagyta érintetlenül a munkásmozgalmat sem. A lusta és korrupt “vezetőikkel” elégedetlen munkások egyre gyakrabban hangoztatták korábbi fenntartásaikat, és számos új kritikát is megfogalmaztak. A nagymértékű szociális változás iránti elkötelezettség, az a cél, hogy növeljék a venezuelai lakosság azon 80%-ának életszínvonalát, amely a szegénységi küszöb alatt él, arra késztette a munkásokat, hogy csatlakozzanak a folyamathoz, és a munkásmozgalom reformját is a célok közé emeljék.³

Mindennek a nettó eredménye a munkásosztály drámai léptékű változása lett: egy egész sor, korábban a CTV-be tartozó szakszervezet és federáció lépett ki a szövetségből. Ezek hozták létre 2003-ban a Venezuelai Nemzeti Munkásszövetséget (UNT), amelynek ideiglenes vezetősége az új szakszervezeti stratégia leghangosabb hirdetője lett. Az UNT még meglehetősen kiforratlan szerveződés, és a hivatalos választásokig – amelyeket vélhetőleg 2005 őszén fognak megtartani – továbbra is nélkülözni fogja a szakszervezetiséghez szükséges belső struktúrákat. Ám a venezuelai társadalom nagy átalakulása arra ösztönözte a munkásokat, hogy relatíve csekély eszközeikkel is meglehetősen messzire jussanak, és az UNT szoros kötődése a kormányzathoz biztosítja, hogy a szervezet az országos színtér fontos szereplője lesz.

Bár egyelőre nem lehet megítélni, hogy melyik szervezet mennyire reprezentatív, az UNT működésének első két éve során meghökkentő mértékben megizmosodott. Az ítéletalkotás egyik módja, hogy az aláírt kollektív szerződések milyen mértékben köthetőek az egyik vagy másik szakszervezeti szövetséghez. A Munkaügyi Minisztérium szerint a 2003–2004 folyamán megkötött kollektív szerződések 76,5%-át az UNT keretébe tartozó szakszervezetek írták alá, míg a CTV tagszervezeteire csupán 20,2% jutott.

Mindazonáltal a társadalmak nem változnak meg egyik napról a másikra egy új korszak, új kormány vagy éppen új szakszervezet bejelentésétől. A szervezett munkásság a régi venezuelai rendszer, a Negyedik Köztársaság (1958–1999) egyik alapvető intézménye volt, és megváltoztatásához konkrét és nagy ívű gazdasági, politikai és társadalmi stratégiára lesz szükség. Ebben a demokrácia hangsúlyozása csupán az első lépést jelentheti.

 

Munkásjogok, emberi jogok: a Coca-Cola Femsa

 

A venezuelai szakszervezetek hagyományosan sokkal inkább üzemek, mintsem ágazatok szerint szerveződtek. Az egyes üzemegységeknek még ugyanazon vállalaton belül is saját szakszervezetei vannak. Így a Coca-Cola Femsa nyolc venezuelai palackozóüzemének is megvannak a különálló szakszervezetei, sőt az egyiknek kettő is. A CTV-hez tartozó régi szakszervezetük tehetetlenségével elégedetlen aktivisták egy része a valenciai gyárban létrehozott egy párhuzamos szakszervezetet, amely gyorsan komoly támogatottságot szerezve a régi szervezet komoly vetélytársává vált.

A Coca-Cola Femsa Coca-Cola termékeket (söröket, ásványvizeket és üdítőitalokat) palackoz, terjeszt és árusít Latin-Amerika-szerte. Mexikóban, Közép- és Dél-Amerikában is vannak érdekeltségei. Bár a forgalomból Venezuela csupán 7,1%-kal részesedik (Mexikó pl. 66,7%-kal), ez árnyalatnyival még mindig több Kolumbia 6,5%-ánál. Ám – mint arról egy nemzetközi civilszervezet, a Campaign to Stop Killer Coke (Kampány a gyilkos kóla megfékezésére) beszámol (http://www.killercoke.org) – Kolumbia csekély részesedése is elég ahhoz, hogy a cég különféle paramilitáris csoportokkal működjön együtt, amelyek nem egy szakszervezeti aktivista zaklatásáért, megkínzásáért vagy éppen meggyilkolásáért felelősek.“

Venezuelában nem szokásuk úgy megölni a szakszervezeti vezetőket, mint Kolumbiában – mutat rá José Cardenal, az új valenciai szakszervezet főtitkára. – De a legális és törvényes keretek között mindent megtesznek, hogy eltiporják azokat a szakszervezeti vezetőket, akik valóban kiállnak a munkások jogaiért. Megtalálják a legális módját annak, hogy megfélemlítsék, fenyegessék azokat a munkásokat, akik szervezkedni próbálnak, vagy törvényadta jogaikat követelik.”

2004 májusában, hónapokig tartó fáradhatatlan szervezőmunkát követően Cardenal és más aktivisták megalapították párhuzamos szakszervezetüket, amely egy üzemi szavazás formájában dobott kesztyűt a régi szakszervezetnek. A valenciai munkafelügyelet által lebonyolított szavazáson, ahol megfigyelőként mindkét szervezet, valamint a cég képviselői is részt vettek, az új szervezet 80%-os részvétel mellett 301:234 arányú győzelmet aratott.“

A Coca-Cola Femsa munkásai sohasem kaptak tisztességes fizetést” – nyilatkozta Freddy Contreras, az új szakszervezet kulturális titkára. “Korábban ha egy munkás a jogait követelte, hamar az utcán találta magát” – tette hozzá dühösen. “A régi szakszervezeti vezetők összeszűrték a levet a céggel, amely megvásárolta őket. A munkások nem merték kritizálni a szakszervezetet, mert tisztában voltak vele, hogy a szakszervezet kirúgathatja őket. A szakszervezeti vezetők a cégtől kapták fizetésüket, irodájukat az üzemben; a cég a markában tartotta őket, biztonságos távolságban a munkásoktól.”

A győztes szakszervezeti választások óta eltelt egy évben az új szervezet elért néhány kisebb, ám mégiscsak fontos eredményt. “Korábban képtelenek voltunk hozzájutni a minket megillető élelmiszertikettekhez – jegyezte meg a palackozószalag mellett dolgozó Julio Llepes – ám amióta új szakszervezetünk van, megkapjuk azokat.” Llepes az új szakszervezetet nyitottabbnak találja, és azt is hozzátette, hogy ha valamilyen baja lesz annak vezetőivel, akkor félelem nélkül ki fog merni állni az igazáért.

A gyárban hét éve dolgozó Luis Ferrero azt hangsúlyozta, hogy az új szakszervezet négy évre visszamenőleges hatályú bért harcolt ki azoknak a dolgozóknak, akik a futószalag mellett kénytelenek ebédjüket elfogyasztani. És végül fontos politikai győzelemként a szakszervezet arra is rákényszerítette a céget, hogy kifizessék a bért arra a két hónapra is, mikor 2002 decembere és 2003 februárja között a Coca-Cola Femsa is bezárta kapuit, hogy így érjék el Chávez megbuktatását. Akkor azt mondták a munkásoknak, hogy megkapják fizetésüket a gyárbezárás idejére is, ám mostanáig egy fillért sem láttak belőle.

A Coca-Cola Femsa csak egy a mind több üzem közül, ahol a munkások harcba kezdtek, hogy visszahódítsák a szakszervezeteket a korrupt, a munkaadókkal igencsak barátságos viszonyt ápolgató vezetőktől. A sort a Ford nyitotta meg 2000-ben, ahol először került sor szakszervezeti referendumra a régióban. Az új szakszervezet sima győzelmet aratott, lökést adva ezzel a szakszervezetek demokratizálására irányuló mozgalmaknak. Az elmúlt évben Valenciában és Maracayban, Venezuela ipari központjaiban összesen nyolc referendumot tartottak, és mindegyikből az új szakszervezetek kerültek ki győztesen.

A szakszervezeti referendumok számának és az új szakszervezetek alakulásának növekvő száma nem kis mértékben az állami befolyásnak is köszönhető. Korábban a Munkaügyi Minisztérium óvakodott állást foglalni a vitákban, ám az alacsony fizetésű munkások elbocsátására kirótt moratórium 2003 áprilisában ezt megváltoztatta. “A cégek az elbocsátási moratórium miatt immár nem rúghatják ki a munkásokat, ha azok új szakszervezetet akarnak alakítani, vagy a jogaikért szervezkednek” – kommentálta az UNT carobói regionális vezetője, José Joaquín Barreto. “A kormánynak köszönhetően ezeknek a munkásoknak most már jut némi mozgástér, hogy új szakszervezetet alakítsanak, referendumot tartsanak, és immár van néhány lap a kezükben hogy a tárgyalóasztalok mellett is konkrét eredményeket érhessenek el.”

 

Három mese a venezuelai közös menedzselésről

 

A lokális szakszervezeti demokrácia szintjén az UNT kulcsszerepet játszott a munkások megszervezésében, az új szakszervezeteknek adott stratégiai és jogi támogatásban és az állammal való kapcsolattartásban. Ám vezetői a munkahelyi demokrácia előmozdításán is iparkodnak, amelynek központi tézise a termelés feletti munkásellenőrzés. Venezuela újszülött új szakszervezeti mozgalma a különféle elképzelések némiképp zűrzavaros elegyén alapul, akárcsak annak idején maga a bolívari forradalom, de ezek közül a legfontosabb a munkások részvétele az igazgatásban. Mind a kormányzati politika szintjén (ez vadonatúj fejlemény), mind pedig az üzemekben, ahol már működik a közös igazgatás, vagy éppen harcolnak érte, három jól elkülöníthető modell jelenik meg: mindháromnak megvannak a maga előnyei és hátrányai, tanulságai és példái.

 

Villamosipar

“Mi az a közös irányítás?” – mennydörögte Joaquín Osorio az összegyűlt munkásoknak Valenciában. Osorio a Fetraelec nevű villamosipari szakszervezet fegyelmi bizottságának elnöke és egyben a szakszervezet fő ideológusainak egyike. Egy nemzetközi szakszervezeti gyűlésen – ahol az ország minden részéből érkezett munkások és delegátusok mellett a kanadai Vancouveri Munkástanácsok képviselői, valamint az USA-beli Babson College egy közgazdász professzora is megjelentek – Osorio a közös irányításról szervezett workshop előadójaként szólalt fel. “Számunkra a közös irányítás hatalom a munkások kezében – folytatta beszédét. – Annak joga és igénye, hogy a munkások részt vehessenek a cég igazgatásában. Olyan menedzselési és adminisztratív rendszer, amelyben az állam, a munkások és (a mi esetünkben) a fogyasztók is egyenlő feltételek mellett kapnak részt. A közös igazgatás a régi, megbukott vertikális, korrupt és bürokratikus rendszer alternatívája, amely abba a válságba juttatta az állami vállalatokat, amelyben ma vergődnek.”

Az ország villamos energiájának 60%-át biztosító állami vállalat, a Cadafe dolgozói Chávez 1998-as választási győzelme után szinte azonnal szorgalmazni kezdték a közös irányítás bevezetését. 2002-ben, nem sokkal az áprilisi puccskísérletet követően a Cadafe hivatalosan is megkezdte az áttérést a közös irányításra. Ám három év elteltével a munkások beleszólása a döntésekbe még mindig igencsak korlátozott: két hellyel rendelkeznek abban a koordináló bizottságban, amely nem kötelező erejű javaslatokat tehet a vállalat elnökének. Miután adtak egy lehetőséget az állami vezetésnek a valódi közös irányítás bevezetésére, a Fetraelec szakszervezeti szövetségébe tömörült munkások egész sor tiltakozó akcióban fejezték ki türelmetlenségüket. Ez meglehetősen kényes probléma, hiszen a munkások többsége Chávez elnök lelkes támogatója, ám tiltakozásuk szükségszerűen az Energiaügyi Minisztérium, a Cadafe felügyeletét ellátó állami szerv ellen irányul. “

Megértjük, hogy az elmúlt három év sztrájkjai, kizárásai, puccsai, guarimbasai⁴ erőteljesebb fellépésre kényszerítették az államot ezekkel az akciókkal szemben, amelyeknek célja a kormány megbuktatása volt – magyarázza Angel Navas, a Fetraelec elnöke. – Ám ez az időszak immár véget ért, és itt az idő az állam demokratizálásának megkezdésére, mert a munkások és általában az emberek nagyobb beleszólást követelnek a döntéshozatalba.”⁵

“Érezhető egy bizonyos ellenállás a konszolidációval és a forradalmi folyamattal szemben” – jegyezte meg Navas. – Amikor szorgalmazni kezdtük a közös irányítás konkrét kidolgozását a Cadafénál, akkor kiprovokáltuk az állam olyan állítólagos képviselőinek az ellenkezését, akik nem kívánták hatalmukat a munkásokkal megosztani.”

Az egyetlen kivétel a Cadela – a Cadafe andoki részlege –, amely a közös irányítás úttörőjének bizonyult; a munkások és a menedzsment ottani együttműködése az egész szakszervezet számára jövőbe mutató példát jelent. A Cadafe jelenti a közös irányításra irányuló, alulról kiinduló kezdeményezés legszervezettebb formáját Venezuelában.

 

Papíripar

A Venepal papírgyár (ma már Invepal néven állami vállalat) dolgozóinak harca komoly rokonszenvet ébresztett a venezuelai munkások között: a cég csődbe jutva elbocsátotta 900 munkását, arra késztetve őket, hogy a gyárat elfoglalva munkahelyük államosítását követeljék. A cégtulajdonosokkal vívott hosszadalmas csaták és jogi huzavonák után az állam piaci áron felvásárolta a csődbe jutott vállalatot, és felét átadta a munkásoknak, hogy az állammal együttműködve irányítsák. Ám a munkásigazgatás összetett dolog, és országszerte óriási elvárásokat támaszt a munkások között az Invepallal szemben. Bár nem látható tisztán, hogy mi folyik az Invepalnál, a legutóbbi fejlemények mégis arra utalnak, hogy eltértek a munkások eredeti célkitűzéseitől.

Chávez elnök szerint az Invepal hazai alapanyagokból fog jegyzetfüzeteket előállítani. A fővárostól, Caracastól délkeletre eső Monagas és Anzoáteguí államokból származó fát egy új üzem fogja feldolgozni, amelyet az államnak még meg kell vásárolnia. Az ebből származó papírmassza jelenti majd az Invepal teljes mértékben hazai eredetű alapanyagát. Az Invepal szakszervezeti vezetője, Edgar Peña szerint az Invepal jelenleg Chiléből kénytelen importálni a papírmasszát.

Egy munkásgyűlés, jelentette ki Chávez elnök, amely teljes felhatalmazással bír a vállalat irányítására, megszünteti a bürokráciát, és összekapcsolja a termelést az adminisztratív feladatokkal. “Ezt a struktúrát leteszteljük, és ha szükséges, igazítunk rajta, mivel itt a saját modellünk kidolgozásáról van szó” – tette hozzá.

A valenciai üzemben éppen ez történt a közös igazgatás legelső napján. Alexis Ornevo, a Venepal immár megszűnt szakszervezeti végrehajtó bizottságának egykori és az Invepal igazgatóságának jelenlegi tagja kijelentette, hogy mivel nincsenek többé főnökök, így szakszervezetre sincs többé szükség, hiszen a munkások immár kooperatívába tömörülnek (Covimpa), és így irányítják az üzemet. És ez a kooperatíva, sietett rámutatni Ornevo, számos előjogot élvez, így például az adózás alóli alkotmányos felmentést. Ráadásul az 1999-es Bolívari Alkotmánynak köszönhetően a Covimpa – amely ma az Invepal részvényeinek 49%-ával rendelkezik – részesedését akár 95%-ra is növelheti.

Ornevo bejelentése komoly nyugtalanságot keltett hallgatósága körében, akik attól tartottak, hogy a közös igazgatás és a munkásbizottságok egyfajta kapitalista kooperatíva kialakulása felé mutathatnak az országban. “Mint azt tegnap az Invepal bemutatóján láthattuk – mondta Navas egy magánbeszélgetés során –, van néhány komoly problémájuk. Úgy tűnik, menedzserként gondolkodnak. Annak alapján, amit tegnap hallhattunk, meg akarják szerezni a vállalat összes részvényét. Nyolcszáz munkás lesz a vállalat tulajdonosa. És ha az profitot hoz, akkor ezek a munkások gazdagok lesznek? Ez a cég állítólag az egész ország tulajdona; az én vállalatom nemcsak a munkásokhoz tartozik, ha profitot termelünk, az az egész népet illeti. Ez mindannyiunk felelőssége – az olajipari munkásoké, akik a legtöbbet termelik: hogyan terjesszük ezt ki az egész országra? Ez a profit nem az enyém. Semmi értelme, hogy csak mert például az olajiparban dolgozom, 90 millió bolívart (42 000 dollárt) keresek, mikor a minimálbér mindössze 4 millió bolívar (1900 dollár).” Meglátjuk, hogy az Invepal valóban csak a munkások egy kis csoportjának jólétére fókuszál, vagy eredeti célkitűzéseinek megfelelően a közösség, az egész ország érdekében fogja az üzemet működtetni. Az biztos, hogy az ott leszűrt tapasztalatok heves vitákat gerjesztenek még az UNT-ben arról, hogy milyen buktatói vannak a közös igazgatás stratégiájának, ha nem áll mögötte egy nagyobb ívű gazdasági stratégia.

 

Alumíniumipar

Az állami tulajdonú Alcasa alumíniumfeldolgozó vállalat a venezuelai közös igazgatás harmadik példája. Mikor 2005 januárjában Chávez bejelentette, hogy a közös igazgatás kulcsszerepet fog kapni a “belső erőkre támaszkodó” új venezuelai fejlesztési stratégiában, egyben egy szakértői csoportot is kineveztek, hogy meghatározzák a közös igazgatás bevezetésének mikéntjét és hogyanját a teljes állami szektorban. A közös igazgatás lelkes támogatójának számító Victor Alvarez ipari miniszterrel együttműködve a szakértői csoport úgy döntött, hogy az Alcasa legyen a kísérleti nyúl. A cég újonnan kinevezett elnöke, Carlos Lanz egész sor, a demokráciát erősítő intézkedést hozott, hogy bevonja a dolgozókat a cég ügyeit illető döntéshozatalba. Trino Silva, az Alcasa szakszervezetének főtitkára már régóta kárhoztatta azt a tehetetlenséget és korrupciót, amely meggátolta, hogy az Alcasa lehetőségeinek megfelelően jövedelmezővé váljon.

“Egy produktív gyárra van szükségünk – vázolta Silva egy tavaly novemberi interjúban. – Mostanában a cég produktívvá válik, de arra is szükség van, hogy profitot hozzon. Márpedig ha nem hoz profitot, és csődbe jutunk, akkor mit keres még itt a régi menedzsment?” Azóta ezt a menedzsmentet munkások által választott munkások váltották fel, ami mind Lanz, mind pedig Silva szerint valószínűleg fokozni fogja a termelékenységet és csökkenteni a korrupciót – és egyben megteremtik a közös igazgatás országos stratégiájának fő vonalait.

 

A Chávez-féle szakszervezetiség kontra autonómia

 

Az alapítása óta eltelt időben egy vita különösképpen megosztotta az UNT-t: miként találják meg a középutat Chávez támogatása és a kormányzattól való függetlenség között? Ez a vita összekapcsolódott az UNT demokratikus struktúrájának különféle elképzeléseiről szóló polé­miákkal. A Chávez elleni legális és illegális támadások özönében ráadásul mindez a probléma különleges érzelmi felhangokat kapott.

A “Chávez-féle szakszervezetiség” élharcosa a Bolívarista Munkáserő (FBT), a chávezista szakszervezeteknek az UNT-t támogató federációja, Orlando Chirinos vezetésével. Az UNT hét leginkább közismert koordinátora (összesen húszan vannak) közül négyen, köztük Chirinos, az FBT soraiba tartoznak. A Ramón Machuca vezette “autonóm szakszervezetiséget” követő csoporttal, amely a fennmaradó három koordinátort adja, később foglalkozunk.

A vitát tovább bonyolítja, hogy látszólag mindkét fél támogatja a szakszervezeti autonómiát. Az FBT-ről mégis mindenki úgy tudja – és ezt saját forrásaik is alátámasztják –, hogy szoros kötelékek fűzik a Munkaügyi Minisztériumhoz. A Machuca-féle társaságot ugyanakkor azzal vádolják, hogy megvannak a saját kormányzati csatornái, mégpedig Franklin Rondónon, az egyik legnagyobb közalkalmazotti szakszervezet elnökén keresztül. És itt a viták egy szélesebb, nehezebben behatárolható polémiává duzzadnak, amely immár a demokráciáról szól. Az egyik vélemény szerint az adott erőviszonyok között egy új, szilárd federációt kell létrehozni a CTV leváltására, még ha ez némileg beszűkíti is az új szervezet demokratikus mozgásterét. Mások úgy látják, hogy az új federációnak határozottan szakítania kell a régi szakszervezetiséggel, és teljes mértékben demokratikus alapokon kell felépülnie.

Az eltérő nézeteket jól illusztrálja az arról folyó vita, hogy ki kapjon szavazati jogot a közelgő UNT-s szakszervezeti választásokon. Machuca és néhány UNT-koordinátor szerint minden munkásnak biztosítani kell a szavazati jogot, akár az UNT tagjai, akár nem, hiszen az UNT első szavazásának eredménye nagy valószínűséggel az ország minden munkására hatással lesz. Chirinos és társai pedig azt hangoztatják, hogy bár a javaslat szellemével egyetértenek, az mégis szélesre tárná a kaput a lehetséges szabotázsakciók előtt, mert a CTV tagságának is lehetővé tenné a részvételt az UNT választásain. A CTV vezetői elvileg arra késztethetnék tagságukat, hogy olyan jelöltekre adják voksukat, akik sokkal inkább a CTV, mintsem a munkások érdekeit képviselik. Ám egyik oldal sem javasolja a szervezetlen munkások részvételét a szavazásban, annak dacára, hogy az ország munkásságának fele egyéni munkavállaló, vagy éppen a feketegazdaságban dolgozik.⁶

 

Egység az UNT-ben?

 

A helyi szakszervezeteken és az UNT-n belüli ingerült vádaskodások nem csitulnak. Ám ahogy telik-múlik az idő, mindkét oldal egyre inkább érzi a tagság növekvő türelmetlenségét az egység hiánya miatt.

November közepén a Latin-Amerikai Munkásközpont (CLAT) brazíliai tanácskozásán nem hivatalos találkozóra került sor Ramón Machuca és Marcela Maspero (UNT-koordinátor, az FBT tagja) között, ahol jelentős előrelépés történt az UNT két rivális frakciójának összebékítésére. Mind Maspero, mind pedig Machuca úgy nyilatkozott, hogy a brazíliai ad hoc találkozó jelentős áttörést hozott. Eldöntötték, hogy december elejére Caracasba hívják az UNT koordinátorait, hogy kihasználják a két oldal közti “jelentősen megjavult kapcsolatokat”.⁷

Az együttműködés elkerülhetetlen, ha a közelgő választásokon az UNT meg a maga oldalára kívánja állítani azt a rengeteg venezuelai szakszervezetet, amelyek ma még ingadoznak a két rivális szakszervezeti szövetség, a CTV és az UNT között. Ez a még határozatlan szektor nagyon is tisztában van az új federáció potenciális erejével, ám jól ismerik a venezuelai munkásmozgalom erőteljes szektariánus gyökereit is. A politikai nézeteltérések kétségkívül megmaradnak, ám ha Machuca és Chirinos – illetve ami még fontosabb, támogatóik – képesek egyesülni, ami valószínűnek látszik, akkor az UNT a progresszív politika sokszínű és dinamikus bázisává válhat Venezuelában.

 

Konklúzió

 

A venezuelai munkásmozgalom kollaboráns múltjával szakítva, a haladó kormány támogatását élvezve is szükség van mind a munkásvezetők, mind a szervezeti munkások tudatos önképzésére. Idő kell hozzá, hogy a munkások és a szakszervezeti bizalmik egyáltalán el tudjanak képzelni egy újfajta szakszervezetiséget. Ehhez vitákon, konfliktusokon át vezet az út, és mindenekelőtt egyfajta történelmi érzék szükséges hozzá. A munkásoknak ki kell menteniük a harc kultúráját a CTV letargiájának romjai alól, miközben új formákat hoznak létre. Az UNT fennállásának két éve alatt egyes vitákból nyílt konfliktusok lettek. Akárcsak a CTV régi vágású gyakorlatában, a hatalom és az egoizmus is nemritkán kihatott a döntésekre, és akárcsak korábban, a szektarianizmus az egység komoly gátjaként ütötte fel a fejét. Ám az UNT vonzereje, amelynek segítségével két röpke év alatt alapjaiban rengette meg a CTV pozícióit, éppen abban áll, hogy ezek a konfliktusok nem árnyékolták be az alapvető ideológiai vitákat. Miként lehetséges megtalálni a középutat a kormányzattal való együttműködés és a szakszervezeti autonómia között? Hogyan alakítható ki a munkásellenőrzés, amely inkább magukra a munkásokra, mintsem az állam jóindulatára apellál? Miként egyensúlyozhatnak a helyi vezetők a munkások és a helyi közösség érdekei között, illetve a lokális és az országos érdekek útvesztőjében? Ezek a viták folytatódnak – az UNT még távol jár bármiféle konszenzustól. Ám maga a viták léte mutatja, hogy milyen messzire jutott immár az UNT a venezuelai munkásmozgalom autoriter múltjától.

 

Jegyzetek

 

¹ Gregory Wilpert: Collision in Venezuela. New Left Review, 2003. május–június.

² Az Organización Regional Interamericana de Trabajadores (ORIT) központja a CTV irodaházában kapott helyet Caracas belvárosában. Lásd: Steve Ellner: Organised Labor in Venezuela 1958–1991: Behaviour and Concerns in a Democratic Setting. Wilmington. 1993. Annak részleteihez, hogy a CIA miként használta fel a CTV-t és az ORIT-t a nicaraguai sandinista kormány ellen az 1980-as évek végén, lásd: William I. Robinson: A Faustian Bargain: US Intervention in the Nicaraguan Elections and American Foreign Policy in the Post-Cold War Era. Boulder, 1992.

³ Fontos rámutatnunk, hogy bár nem túl sok szervezett munkás tartozhat e 80%-ba, ám legtöbbjüknek valószínűleg akad olyan rokona, aki munkanélküli vagy éppen a feketegazdaságban talál magának bizonytalan megélhetést. Sőt az olyan közösségekben, ahol a többség a nyomorküszöb alatt tengődik, gyakran az egész közösség a néhány jobb munkához jutó tagjától leszivárgó jövedelmektől függ. Végül, bár erről nincs túl sok írott forrás, de általában úgy tartják, hogy az informális gazdaságot inkább a nők dominálják. A formális és informális munkások közötti kölcsönös kapcsolatok rendszere időnként olyan erőteljes szolidaritást eredményez, amely túllép az üzemi kereteken.

⁴ A guarimbas erőszakos utcai demonstrációk voltak 2004 februárjának végén és március elején, amelyek során barikádok épültek, és a molotovkoktélokat és köveket hajigáló encapuchados (csuklyások) célzatosan összetűzéseket provokáltak a rendőrséggel és a Nemzeti Gárdával. A tüntetéseket Chávez ellenzéke szervezte, és az encapuchados jó részét az ellenzék pénzelte, hogy támadásaikkal kiprovokálják az államhatalom erőszakos válaszát.

⁵ Valencia, 2005. április 13.

⁶ Interjú Ricardo Dorado munkaügyi miniszterhelyettessel. Caracas, 2004. október 9.

⁷ Caracas, 2004. december 15.

 

(Fordította: Konok Péter)

A húsz éve halott francia filozófus a "fegyelmező társadalom" kritikusaként eredeti gondolkodó volt. Azért, mert újszerű módszereivel sok mindent fel tudott tárni a hatalom mikrovilágában lejátszódó elnyomó folyamatokról. Mai olvasata is egyfajta egészséges és termékeny szabadelvű anarchizmust indukál., s a modern uralmi-függőségi viszonyok elemzésével emlékeztet a marxi kritikai elméletre is.

I. Foucault szellemi világáról

 

Michel Foucault francia filozófus (1926–1984) nagy hatású életművében számos olyan problémát tárgyalt, amelyek az állam- és politikatudományok művelői számára is rendkívül jelentősek. Hazai terminológiáink szerint igazi állambölcseleti teljesítményről van szó, ahol a filozófiai-módszertani oldal jelentősen befolyásolja, hogy a szerzőnk mit lát meg tárgyában. Foucault természetes beállítódása az volt, hogy a polgári demokratikus felépítésű állami és politikai berendezkedés vizsgálatánál sokkal jelentősebb a hatalom jelenségeinek a mindennapi életet átható s egyben abban gyökerező formáinak tanulmányozása. A társadalmi hatalom formáinak, intézményeinek, mikrofolyamatainak kitüntetett a jelentősége – ennyiben a pluralista elméletekkel azonos a pozíciója – a szervezeti, intézményesült, formalizált államhatalomhoz képest. Elgondolásaihoz ezért olyan témákat választott – a büntetés és a börtön intézményeinek szerepe a társadalom fegyelmező mechanizmusaiban, az elmegyógyintézet, a szexuális érintkezés módjai, a katonaság és az oktatás formáinak hatása az egyének társadalmi viselkedésére –, amelyek a hatalom mikro- és makroszintű jelenségeit együttesen mutatják meg. Leegyszerűsítve: Foucault a modern társadalom fegyelmező mechanizmusait kutatta, amelyek az egyéni szabadság korlátait és keretfeltételeit jelentik. A fegyelmező társadalom ugyanis egy egész korszakot fog át, kb. a XVIII. századtól a XX. század derekáig, végéig terjedően, amelynek intézményes rendje nem merül ki az állami, politikai racionalitás működő formáiban. Foucault arra is kíváncsi, hogyan irányítják az egyéni viselkedést a fegyelmező társadalmakban, mi kondicionálja az emberi magatartásokat és gondolkodásmódokat. Foucault-nál a mikromechanizmusok hatalomtechnológiáinak, azoknak a dresszúráknak, amelyeknek kiteszik és alávetik az egyéneket, legalább akkora szerepe van, mint a formális állami-jogi intézményeknek. A nyelvek, nyelvi gyakorlatok azért elemzendőek, mert nem pusztán beszédmódot, façon de parler-t jelentenek, hanem olyan gyakorlatokról, tudásformákról árulkodnak, melyekben uralmi viszonyok mutatkoznak meg. Például az orvoslásban használt nyelv, diskurzus, tudásformákat és a beteg és orvos közötti uralmi viszonylatokat mutatja fel (tisztelet, szakmailag indokolt rendszabályok, engedelmesség, melyek általában is a tekintélyi viszonyok erősítését kondicionálják egy társadalomban, mert az alá- és fölérendeltség elve szerint klasszifikálnak, ti. a beteg rábízza magát egy szakmai fensőbbségre).

Egy társadalom tagjai számára, akik benne élnek egy adott intézményes rendben, azoknak a fennálló megoldások egyfajta magától értetődőséggel jelennek meg. A kutató feladata, hogy problémaként vesse fel ezeket az evidenciákat, történeti kialakulásukat, aktuális és potenciális funkcióikat megértően leplezze le. A mindennapi gondolkodás előtt rejtve maradó összefüggéseknek a feltárása a tudományos kutatás feladata. A hatalom filozófusa pedig mesteri elemzési módszereket talált ahhoz, hogy kérdéssé tegye mindazt, ami a cselekvő szereplők átélése során – az evidenciák erejénél fogva – eltűnik szemhatárunk előtt.

Lezárt életművének nem törekszünk átfogó feldolgozására, pusztán az állam- és politikaelméletileg releváns metszeteket kívánjuk bemutatni.

 

II. Módszertani elemek (a diskurzus, genealógia, hatalom, normalitás problémája)

 

Módszertani oldaláról kezdve, néhány jellemző terminusát (diskurzus, genealógia, hatalom, normalitás) és megfontolását bocsátjuk előre.

A diskurzus nem egyszerűen a beszélgetés szinonimája, hanem az emberi gyakorlatnak egy olyan formája, amely a jelentéseken túlmenő többletet, uralmi viszonyokat hordoz. Az, hogy kik, miről és hogyan beszélgetnek, az társadalmi tudásformákat hordoz, a tudás pedig hatalmi viszonyokat. A tudás ugyanis nemcsak egy fennálló társadalmi gyakorlat kritikai leleplezésére, az egyenlőtlenségek feltárására szolgálhat, ellenkezőleg: a tudásfölény előnyök szerzésére, kihasználásra és mások elnyomásra is alkalmas. Épp ezért tudás és hatalom kölcsönhatásban állnak egymással. A diskurzusokat azért érdemes elemezni, mert felmutatják a tudás megoszlását és intézményes rendjét, egyének és társadalmi csoportok uralmi viszonyait, tehát a szabadság állapotát és határait.

Foucault alapvető különbséget tesz a tudás (savoir) és az ismeret (connaissance) között. A mindennapi életben ismereteket szerzünk és használunk, melyek beágyazódnak életünkbe, azaz evidenciákként hatnak. Ezzel szemben a tudás nem a hétköznapiság helyzeteiben használt gyakorlatias ismeret, hanem elméleti rangja van. Min alapulnak ismereteink, honnan származnak, hol a határ igaz és hamis ismeret között, a megismerhető és a megismerhetetlen között? A tudás behatárolja a lehetséges ismeretek körét, és társadalmilag kondicionálttá teszi az ismeretek alkalmazását¹ . Ahogy a mai politológiában mondjuk: hatalmi kérdés az, hogy ki tematizálja a közéletet, ki uralja a közbeszéd témáit, megközelítésmódjait. A tematizáció tudása pedig, de még inkább “a tudás általában”, kétélű fegyver. Ahogy Szophoklész fogalmazza az Antigonéban: “Ha tud valaki valami mesterit, bölcset, újszerűt, / van ki a jóra, s van ki a gonoszra tör vele.” Ebben az értelemben a tudás nem semleges, csak a bevett gyakorlatok ismeretszintje, rutinjai tüntetik el a tudás hatalmi összefüggéseit.

A diskurzuselemzés ezért a tudás szerveződésmódjának a kulcsát, a hatalmi összefüggések feltárását eredményezheti. “A történelem szüntelenül arra oktat minket, hogy a diskurzus nemcsak egyszerűen tolmácsolja a küzdelmeket és az uralmi rendszereket, hanem érte folyik a harc, általa dúl a küzdelem; tehát a diskurzus az a hatalom, amelyet az emberek igyekeznek megkaparintani” (1991 b, 869–70.).

A genealógiai korszak – amely az archeológiai után következett – az intézmények és a mindennapi tevékenységi kapcsolatok elemzését pedig egyenesen abból a célból állította előtérbe, hogy hamis világbeli vagy hamis szituációban fogant viselkedéseket leplezzen le. Ez pedig összefügg a hatalom relacionista természetével. “A hatalom mindenütt jelen van, nem azért, mert mindent átfog, hanem mert mindenünnen előbukkanhat” (1996, 95.). A nyers fizikai erőszak, például pusztán fogvatartás, egyenesen kizárja a hatalmi viszonyt, mert ahol dologszerűvé, fizikaivá degradálás áll fenn, ott nincs és nem is lehet magatartás-irányító befolyásolás, mert eleve kizárt a szabad cselekvés mozzanata. Azzal, hogy a hatalom nem szubsztancia, ami adott, hanem egy súlyponteltolódásokon keresztülmenő összefüggés, emberek, embercsoportok közötti aszimmetrikus, de kölcsönhatásos viszony, ami a viselkedést befolyásolja, koordinálja, kormányozza, azzal Foucault mindig a szabadság aspektusát elemzi a hatalmi viszonyokban. A szexualitás története. I.-ben egy helyütt tömör és szemléletes kifejtését adja felfogásának. Először a hagyományos felfogásoktól határolja el magát, amikor kifejti, mit nem ért hatalmon. “…hatalmon én nem »a Hatalmat« értem, nem azon intézmények és mechanizmusok összességét, amelyek valamely adott államban biztosítják az állampolgárok feletti uralmat. Nem is az uralkodás egyik módját értem hatalmon, azt a módot, amelynek – ellentétben az erőszakkal – jogszabály ad formát. Végül, hatalmon nem is valamilyen általános uralmi rendszert értek, amelyet egy ember vagy egy embercsoport gyakorol a másik ember vagy csoportok felett, és amelynek hatása – a sorozatos irányváltoztatások révén – az egész társadalmon áthullámzik. A hatalom elemzésének ugyanis nem szabad az állami szuverenitás, a törvény formája vagy egy uralkodás globális egységének posztulátumából kiindulnia; ezek legfeljebb olyan formák, amelyeket a hatalom végül magára ölt.” Azon törekvését pedig, hogy pozitív értelemben mit ért hatalmon, a következőképpen fogalmazza meg: “hatalmon, úgy vélem, legelőször is azoknak az erőviszonyoknak a sokasága értendő, amelyek szervesen hozzátartoznak ahhoz a területhez, amelyben kifejtik tevékenységüket, és amelyek alkotórészei e terület szervezettségének; hatalmon az a játék értendő, amely – harcok és szakadatlan összeütközések révén – átalakítja, felerősíti, megfordítja ezeket az erőviszonyokat; hatalmon azok a támpontok értendők, amelyeket ezek az erőviszonyok egymásban találnak, miközben folyamatos láncolatot vagy rendszert alkotnak, vagy pedig éppen ellenkezőleg, azok az eltolódások és ellentmondások, amelyek elszigetelik őket egymástól; a társadalmi hegemóniákban ölt testet… a hatalom gyakorlását… mechanizmusait korántsem valamilyen előzetesen adott középpontban, a szuverenitás egyetlen fókuszában kell keresnünk, amelyből a hatalom származékos vagy lefelé irányuló formái mintegy sugárszerűen áradnak ki; hanem azoknak az erőviszonyoknak az örökösen változó szubsztrátumában, amelyek egyenlőtlenségeikkel újra meg újra létrehozzák, gerjesztik a – mindig helyi és mindig ingatag – hatalmi viszonyokat. A hatalom mindenütt jelenvalósága nem abból ered, hogy mindenre kiterjeszti legyőzhetetlen egységét, hanem abból, hogy nincs olyan pillanat, nincs olyan pont… ahol ne volna jelen, ahol meg ne mutatkozna” (1996, 95–96.).

A normalitás vizsgálata szintén kitüntetett Foucault-nál, modernitás­kritikájának egyik gondolati-módszertani alapja. A többség normativitást képező erejét permanensen és sokoldalúan vitatja el. Felfogásában mindenképpen progresszív, hogy ezzel fenntartja a mindenkori kisebbségek, ízlések, gyakorlatok többséggé válásának demokratizmusát, elvi lehetőségét, ami a toleranciaelvhez köthető másságok és az intézményesített kisebbségvédelem szükségességének is teret nyit. Ennyiben rokona John Stuart Mill szabadságfelfogásának, amely a többség zsarnokságának lehetőségét a kisebbségvédelemmel látta orvosolhatónak. Humánus és hasznos politikai pedagógiai funkciója van itt a filozófus bölcsességének. Az alaptétel – a normalitások visszavétele – azonban kétélű fegyver. Lehet kritikai potenciálok hordozója, de rögvest nehézséget szül, mihelyst érvényességén túlra is kiterjesztjük, így például ha a jogra alkalmazzák. A legalitási szféra nagy átlagában a normalitásnak mértékfunkciója van, aminek visszavétele lehetetlenítené a jogszolgáltatás rendjét. A többség normalitást elfogadó (aktív–passzív) támogatottsága nélkül egy jogrendszer nem működőképes, az állampolgári lojalitás többségi támogatottságának eleste egy jogrendszer aláásódásának, felbomlásának tünete volna. Többségileg elfogadott cselekvési mértékek, magatartásszabályok nélkül egy jogrend nemcsak hogy nem érvényesülhetne, hanem saját érvényességét is aláásná.

Nem feltétlenül ez a helyzet más társadalmi viszonyokkal, főleg nem az összes társadalmi gyakorlattal. A hetero-normativitás szerzőnknél “a jelenlegi nyugati, biológiai/társadalmi nemi hovatartozáson belül az a tendencia, hogy a heteroszexuális viszonyokat a normához tartozónak, a nemi viselkedés bármely ettől eltérő alakzatát pedig az e mércétől való elkanyarodásnak vélik” (idézi Spargo, é. n., 73.). Ez pedig kritizálandó s elvetendő, aminek belátása vitte szerzőnket a nemi identitás szabad megválasztásának álláspontjára.

Mindenesetre a normális–abnormális, többség–kisebbség viszony mértékfunkcióját alaposan analizáló elgondolásokról van szó. A fegyelmező társadalom tárgyalásakor éppen azt fogjuk látni, hogy az éppen a normalitások hatékony bensővé tételén alapul.

 

III. Az állami, politikai racionalitás premodern és modern típusának különbsége

 

Az állami, politikai racionalitás vizsgálatát a premodern és a modern szembeállításában tárgyalhatjuk. A politikai racionalitás genealógiájáról szóló előadásaiban (Foucault, 1979) a premodern viszonyok őstípusaként (arché-típusaként) Foucault a pásztorkodás, pásztorság viszonyrendszereként mutatja fel az emberek kormányzásának évszázadokat átívelő módját. A keresztény középkorban a pásztor tereli a nyáját, egyben tartja és felelős nyájáért. A jóra törekszik, s kerüli a gonoszt. Az emberek kormányzásának egy olyan módja a pásztori, egyházi hatalom, amely isten földi helytartójának képére formálta a közösségi hatalmat. A királynak úgy kell kormányoznia birodalmát, ahogy Isten kormányozza a természetet; vagy a lélek a testet. Aquinói Tamás felidézésével mutat rá, hogy a királynak úgy kell az embereket céljuk felé vezetni, ahogy Isten teszi ezt a természeti lényekkel, ahogy – a középkor teizmusa szerint – a lélek formát ad a testnek. Mi az ember célja? “Ami jó a test számára? Nem; ehhez orvosra van szükség, nem királyra. Gazdagság? Nem, ahhoz elég lenne egy intéző. Igazság? Még az sem, ehhez ugyanis egy tanár kellene. Az embernek szüksége van valakire, aki meg tudja mutatni a túlvilági boldogság felé vezető utat, ami a földön a becsületesség (honestum) megtartásában áll” (Foucault, 1979, 70.).

A jó pásztor-király (ti. államegyház) kormányzási mesterségének modellje Isten, aki törvényeket ír elő a teremtmények számára, melyek megtartására a pásztori-világi hatalom ügyel. Becsületességre neveli, s viselkedésében tereli nyáját, a túlvilági boldogság reményében, kordában tartja az emberek testi kicsapongásra hajlamos természetét. Az ismétlődően fellépő új és új rendek (pl.: domonkosok, ferencesek), az egyház megreformálására irányuló mérsékelt (Luther Márton fellépése) és radikális mozgalmak (valdensek, husziták, Thomas Münzer népi reformációja) mutatják, hogy állandó válságokon keresztül próbálta az egyház elérni-visszanyerni pásztor funkcióját. A kötelezettségeit nem teljesítő egyház reformátor kritikusai visszautasították annak hierarchikus szervezetét, s olyan, többé-kevésbé spontán közösségeket kerestek, ahol a nyáj maga találja meg pásztorát. Az emberek egyházi-világi hatalom általi kormányzása tehát a középkor hosszú évszázadai alatt sem volt a győzedelmes pásztorok időszaka, mert ekkor is szakadatlanul keresték a kormányzás hatékony, gyakorlatias módját. Mégis, az egész középkoron átvonult a vágyódás az emberek közötti pásztori jellegű kapcsolatok létrehozására (1979, 66.).

Ezzel a toposszal éles ellentétben áll a politikai racionalitás újkori fordulata, amelynél már nem a (teremtett) emberi természet törvényeivel foglalkoznak, hanem azzal, hogy mi az állam, mik a követelményei és hogyan bontakoztathatja ki saját racionalitását. Ez pedig szerzőnk szerint két tanban fogalmazódott meg a legvilágosabban: egyfelől az államérdek doktrínájában (raison d’État), másfelől pedig a polícia elméletében. Az államérdek előtérbe kerülése a XVI. és a XVII. században egyben a valláserkölcsi alapú politikafelfogást helyezte hatályon kívül, ami, tegyük hozzá, kétségtelenül a szekularizációs folyamat egyik aspektusa. De korabeli jelentése is ateista kicsengésű volt. Fogalmilag a korabeli szerzők “az államérdeket »mesterségnek« (vagy »művészetnek«, [»art«]) tekintik, vagyis egy technikának, aminek bizonyos szabályokhoz kell alkalmazkodnia. Ezek a szabályok nem pusztán a szokások vagy a hagyományok függvényei, hanem ismeretekre, racionális tudásra vonatkoznak. Napjainkban az »államérdek« kifejezés önkényesség vagy erőszak képzetét kelti. Abban az időben ez sajátos racionalitást jelentett, ami az államok kormányzásának a művészetéhez kapcsolódott” – írja (1979, 69.). Foucault – nem teljesen meggyőzően (1979, 70–71; 1996, 100.) – némiképp távol tartja Machiavelli alapművének mondanivalójától az államérdeket, mondván, ott a fejedelmi hatalom megerősítése a fő vonal, míg az államérdeket teoretikusai az államhoz és annak természetéhez kötötték (függetlenítve attól a kérdéstől, hogy a fejedelemnek hogyan kell megerősítenie hatalmát örökletes vagy szerzett tartományok, területek felett)² . Az államérdek az állam erejével összhangban lévő kormányzást jelent, olyat, amelyiknek célja az állam erejének növelése egy terjeszkedő és kompetitív keretben. Az állam erejének, területének és népességének növelését pedig a (politikai) statisztika és az első államtudomány, a kameralisztika segíthetik elő, számolva egyben a többi állam erejével és képességeivel is, melyekkel szemben külső támadás esetén önvédelemre szorulnak. A kormányzás államérdekként felfogott mesterségéhez tehát nemcsak észre, bölcsességre, óvatosságra van szükség, hanem a dolgok, mennyiségek, erőforrások pontos ismeretére.

A politikai racionalitás újkori típusát a polícia fogalmán keresztül kell még bemutatnunk. Ez a fogalom a vizsgált korszakban nem a mai rendvédelmi szerv, a rendőrség tevékenységét jelentette, amely a közrendet és a közbiztonságot hivatott fenntartani, hanem az állam sajátos kormányzási technológiáját, technikáját, mégpedig azokon a területeken és államcélok jegyében, ahol szükség volt az állam közbeavatkozására. (Első megközelítésben a polícia fogalmát mintegy a mai közigazgatás analógiájára kell tehát elgondolnunk.) Delamare XVIII. század eleji Compendiumából pontos képet kapunk arról, hogy a políciának az államon belül miféle dolgokkal kell foglalkoznia. A feudalizmussal szemben a királyi hatalom a hadseregre támaszkodott, a jogrendszerrel és az adórendszerrel biztosította önmaga hatalomgyakorlását. A polícia ehhez képest valóban új területekre terjeszkedett ki, amelyekre a központosított politikai és adminisztratív hatalom beavatkozhatott. Felsorolásszerűen a polícia tizenegy dologgal kell, hogy törődjön:

1. vallás,
2. erkölcsök,
3. egészség,
4. ellátás,
5. utak, országutak, városi épületek,
6. közbiztonság,
7. bölcsészettudományok (vagyis a művészetek és a tudományok),
8. kereskedelem,
9. üzemek,
10. szolgálók és dolgozók,
11. szegények.

Túlmenve a korszak ezen tipikus osztályozásán, azt mondhatjuk, hogy a polícia az egész életmódra mint olyanra tartott igényt, beleértve az emberek boldogságával és társas kapcsolataik szabályozásával összefüggő kérdéseket. “A polícia egyetlen célja, hogy az embereket az ebben az életben élvezhető legnagyobb boldogság felé vezesse” – idézi Foucault a legsikerültebb összegző megfogalmazást (1979, 79.).

Könnyű észrevennünk, hogy nemcsak rokon, hanem egyenesen azonos gondolattal van itt dolgunk, mint Jeremy Bentham híres Utility principle-je, amely a legnagyobb szám legnagyobb boldogsága maximával fejezte ki az államcélt. A Polizeiwissenschaft német tudománya egy kicsit később jut hasonló megfontolásokra, de mindezek az elgondolások kölcsönösen hatottak is egymásra a kontinentális Európában. Von Justi a polícia sajátos célját a társadalomban élő egyének felügyeleteként határozta meg, nem feledve a materiális, szükségletkielégítő vonatkozásokat sem. Döntőnek azonban az állam területén (városokban, falvakban) élő népességet, annak erőforrásai növelését (emberek száma, egészségi állapota, születés–elhalálozás) tekinti. “A polícia az, ami lehetővé teszi az állam számára, hogy a lehető legnagyobb mértékben növelje az erejét és gyakorolja a hatalmát. A másik oldalon viszont a políciának őriznie kell az állampolgárok boldogságát – ahol a boldogság alatt a fennmaradást, az életet és a javuló életkörülményeket kell érteni” (1979, 81). A kormányzás modern mesterségének, az állami-politikai racionalitásnak a célja az egyéni élet alapvető elemeinek oly módon történő fejlesztése, hogy az egyben az állam erejét is növelje. A polícia feladata tehát pozitív, az, hogy egyszerre növelje az állampolgárok és az állam erejét. Eltérően ettől, a politika feladata alapvetően negatív: az állam belső és külső ellenségeivel folytatott küzdelem.

Foucault következtetéseiben a nyugati társadalmak egész története a politikai racionalitás növekedését mutatja, a pásztori hatalomtól az államérdeken és a polícia eszméjén keresztül. Az állam az emberek kormányzásának legfigyelemreméltóbb és legfélelmetesebb formája, de éppen nem az instrumentális erőszak okán, hanem mert a diffúz, szétszórt hatalmi viszonyok közepette egyszerre nyugszik az individualizáció és a totalizáció (totalitarianus) elvén. Akik ellenállnak vagy lázadnak egy bizonyos hatalommal szemben, azok nem elégedhetnek meg az erőszak vagy a fennálló intézmények bírálatával. Sikerre csak akkor tarthatnak igényt, ha a politikai racionalitás bírálatát is el tudják végezni, azaz a viszonyokat megváltoztatni. Az egyének és az egész közötti kapcsolatokat. A hatalom ugyanis nem szubsztancia – a jelenség változásaiban és változatos megjelenési formái mellett magánál maradó azonossága –, hanem egy bizonyos fajta viszony az egyének között. A hatalomnak mint sajátos viszonynak nincs semmi köze a cseréhez, a termeléshez vagy a kommunikációhoz, bár összekapcsolódik ezekkel. Sajátos jellemvonása éppen az, ahogy néhány ember képes meghatározni mások viselkedését – de sohasem teljesen és kényszerrel. Akinek “a szabadságát hatalomnak vetették alá, kormányozták (irányították). Ha egy egyén szabad maradhat, akármilyen kicsi is legyen szabadsága, a hatalom kormányzásnak vetheti alá. Nincs hatalom a visszautasítás vagy a lázadás lehetősége nélkül” (1979, 83.). A szabadság csak a politikai racionalitás gyökereinek, az individualizáció és a totalizáció közötti viszonyoknak a megváltoztatásán keresztül lehetséges.

 

IV. A fegyelmező társadalom modernitása (Panoptikum)

 

Foucault-nak, a hatalom filozófusának – talán túlzottan is sokjelentésű “hatalom”-koncepciója – magvát képezi a fegyelmező társadalomról szóló elmélete. Mindenesetre állam- és politikaelméleti szempontból ez a legérdekesebb kutatási iránya, és ezt valóban széleskörűen alapozta meg.

Foucault abból indult ki, hogy a társadalmi gyakorlatok tudásterületek kialakulását idézik elő, amelyek nem csupán új kutatási tárgyak, fogalmak és technikák megjelenéséhez vezetnek, hanem a szubjektumok merőben új formáihoz. “Hogyan formálódhatott ki a XIX. század folyamán egy bizonyos tudástípus az emberről, a szabályokat követő vagy azokat áthágó, vagyis a normális és az abnormális individuumról, a tudás olyan válfaja, mely igazság szerint az ellenőrzés és a felügyelet társadalmi gyakorlatainak köszönheti létrejöttét” (1998, 6.). A fegyelmező társadalom képződménye a középkori büntető társadalmakat váltotta fel, s kapcsolódott a büntetőjog, büntetőbíráskodás és büntetési rendszer XVIII–XIX. század fordulója körüli reformokhoz. Anélkül, hogy végigkövetnénk ennek angliai és franciaországi történetét és Cesare Beccaria fellépésének értékelését, arra kell rámutatnunk, hogy az igazságszolgáltatás képtelen volt megvalósítani az egyéni viselkedésformáknak büntetőjogi ellenőrzését, beleértve a rendőrség, valamint a felügyelettel és korrekcióval foglalkozó intézmények egész hálózatát. “Ez vezetett oda, hogy a bírósági intézményrendszer körül, megkönnyítendő számára az illetékességébe tartozó ellenőrzésfajta, a veszélyesség kontrolljának lebonyolítását, a XIX. században hihetetlenül elszaporodtak azok az intézmények, melyek az egyéni élet teljes tartama számára megadták a létezés kereteit. Nevelési intézményekről van szó, amilyen például az iskola, pszichológiai vagy pszichiátriai intézményekről, amilyen a kórház és az elmegyógyintézet, és persze a rendőrségről. Ennek a jogi gépezeten kívül működtetett hatalmi hálózatnak el kellett látnia az igazságszolgáltatás egyik sajátos feladatát is: nem pusztán büntetnie kellett az egyének által elkövetett törvénysértéseket, de korrigálnia is a magatartás ama lehetőségeit, melyek ilyesmiket eredményezhettek” (utóbbi kiemelés – Sz. P. 1998, 72.). A középkor büntető társadalmait felváltja a szociális ortopédia egy olyan formája, amely a korábbiaktól lényegesen eltérő hatalom- és társadalomtípushoz vezet, s melynek eszmei modelljét a Foucault által felfedezett, Jeremy Bentham-i panoptikum alkotta.“

A panoptikum egy gyűrű alakú építmény, amely egy udvart zár körül. Az udvar közepén egy torony áll. A gyűrű kis méretű cellákra oszlik, ezeknek kifelé és befelé is nyílik ablakuk. Mindegyik cellában egy személy tartózkodik, aki az intézmény céljától függően lehet írni tanuló gyermek, dolgozó munkás, jó útra térítendő fegyenc vagy tébolyától megszállott őrült. A középponti toronyban egy felügyelő foglal helyet. Mivel a cellákban kifelé és befelé egyaránt néznek ablakok, a felügyelők az összes fülkét átláthatják… ő mindent lát, míg őt senki sem láthatja… A panoptikum egy olyan társadalom és hatalmi működés utópiája, melyet jól ismerünk jelenlegi életünkben, végső soron tehát egy valóra vált utópia” (1988, 73–74.).

A panoptikum hatalomtípusa nem nyomozási (enquête) eljáráson alapul, mint ez a büntető hatalom esetében volt. “Nem egy esemény rekonstrukcióját kell elvégezni, hanem teljes és megszakítás nélküli felügyeletet kell gyakorolni valami vagy inkább valakik fölött. A hatalommal rendelkezők – tanítók, munkavezetők, orvosok, pszichiáterek, börtönigazgatók – szüntelen felügyelik az egyének életét, s a felügyelet mellett minden lehetőségük megvan arra, hogy egyfajta tudást állítsanak össze a megfigyelt személyekről… hogy az egyének megfelelően, szabályosan viselkednek-e, s hogy képesek-e fejlődés felmutatására.” Az újfajta tudás “rendező elve” a norma, fő kérdése a normalitásra és a helyességre vonatkozik.

Ellentétben tehát az igazságszolgáltatás középkori államosítása során képződő nyomozati jellegű tudással, mely a tények tanúvallomás általi újraaktualizálását lehetővé tevő eszközök kidolgozását vonta maga után, itt egy új, gyökeresen más típusú tudás jön létre, a felügyeletre és a vizsgálatra (examen) jellemző tudás, mely az egyének élethossziglan tartó ellenőrzése segítségével biztosítja a normák érvényesülését” (kiemelés – Sz. P., 1998, 74.). És ennek a vizsgálaton alapuló tudástípusnak az alapzatán rendezkedtek be az ún. ,embertudományok’: pszichiátria, pszichológia, szociológia. Ahogy ezt szerzőnk a definiálás igényével összefoglalja: “A panoptizmus társadalmunk jellegzetes vonása. Olyan hatalomtípus, mely az egyének fölötti és minden egyes személyre külön is kirótt állandó felügyelet, ellenőrzés, büntetés, jutalmazás formájában korrekciós funkciót lát el, vagyis bizonyos normák érvényesülését szem előtt tartva munkálkodik az egyének átalakításán. A panoptizmus három oldala – felügyelet, ellenőrzés, korrekció – képezi a társadalmunkban működő hatalmi viszonyok alapvető és jellegadó dimenzióját” (1998, 87.).

A fegyelmező társadalomban – ahogy ezt a Felügyelet és büntetés (1990) című művében Foucault tovább konkretizálja – nem a fizikai kényszerítés, hanem a fegyelmező mechanizmusokkal történő rendelkezés (dispositif), koordináció és a normakonform viselkedést biztosítani hivatott kiképzés dominál. A középkor “Isten szeme mindent lát” toposzát, ahol a kárhozat és bűnhődés tartotta sakkban a pásztor terelte emberi magatartásokat, itt felváltotta a panoptizmus. Itt a diszciplinaritás ereje végzi a dolgát, s rendezi az igazság két mozzanata szerint (a tudás és a hatalom – melyek egymásnak nem ellentétei szerint) az erőviszonyokat, a kimondható (diszkurzív) és a nem-diszkurzív, nem elmondható, pusztán csak látható dolgok hálóját. A kiejtett szavak (les mots) és a megtett dolgok (les choses) rendjét – mondhatnánk –, de éppen nem egy adott rendről beszélhetünk, amelynek megvolnának a törvényei, tehát lenne elégséges oka (raison suffisante), hanem esetlegesebb képződményekről, egybeesésekről van szó: olyanokról, amelyeknek a létezés heterogén, konkrét folyamataiban elégséges alkalma van pusztán (occasion suffisante-ja).

A diszciplináris, fegyelmező és osztályozások szerint besoroló intézményeket, a hadsereget, az iskolai fegyelmet, a kórházét, de a nagyüzemi üzemszervezést és parancsnoklást is a fegyelmező hatalom normáinak történő megfelelésként értékeli szerzőnk. A hatalom sokkal mélyebb és hatékonyabb mikrofolyamatai adják meg a létezés karakterisztikumait, nem egyszerűen a formalizált állami-jogi intézményrendszer. “A hatalom panoptikus módozata – elemi, technikai, szerényen fizikai szintjén – nem közvetlenül függ a társadalom nagy, jogi-politikai struktúráitól, s nem is ezek nyúlványa, azonban nem teljesen független tőlük. Az a folyamat, amelynek során a polgárság a XVIII. század folyamán politikailag uralkodó osztály lett, nyilvánvaló, kodifikált, formálisan egyenlőségre törekvő jogi keretek kialakulása mögött húzódott meg történelmileg, s egy parlamentáris típusú, jellegzetes rendszer megszervezésével vált lehetségessé. De a fegyelmező berendezkedések fejlődése és általánossá válása e folyamatok másik, sötét arculatát is megmutatja. Egy lényegében egyenlőségre törekvő jogrendszert garantáló, általános törvénykezési formát a fegyelmezést alkotó, apró, mindennapi és fizikai mechanizmusok tartották alulról, lényegükben egyenlőségellenes és nem szimmetrikus mikrohatalmi rendszerek” (kiemelés – Sz. P., 1990, 301.).

Idézetünk jól mutatja a modernitás ambivalens mivoltát, melyben a formális politikai-jogi egyenlőség mögött vele szemben ható materiális egyenlőtlenségek, fegyelmező mechanizmusok működnek. A magánegyén kanti akaratautonómiáját és szabadságát biztosítani hivatott polgári társadalomban jelen van a panoptizáció, Bentham utópiája is, amely egy láthatatlan hatalom erejével vesz vissza a deklarált szabadságeszményekből. Ha teljesen nem is veszti el eszét az ész, mint a frankfurti iskola kultúrkritikája szerint, a Dialektik der Aufklärungban (1947), de itt is működésbe lép a hegeli ész csele (List der Vernunft): a képzés egyben kiképzés lesz: nemcsak ismeretátadás, hanem fegyelmező dresszúra. A tudás az egyén felemelkedését éppúgy szolgálhatja, ahogy alávetését is. Az állam számára az egyén nem egyéniségként, hanem a klasszifikálandó népességként válik fontossá: a területén élő népesség erőforrásává, amelyet születésszabályozással, egészségének gondozásával, képzésével, tudáshatalmával kíván növelni. A valóságban messze járunk a sokat emlegetett, liberális minimális állam közszabadságok biztosítására vonatkozó projektjétől, a magántulajdon szentségét, a szerződési szabadságot garantáló, továbbá a jog- és a közbiztonság megteremtésére korlátozódó minimális állami szerepvállalástól. Az egykor Comte igényelte pozitív tudás az államapparátus tudása lett, melyet a közrend érdekében, az állami funkciók gyakorlásával hasznosít.

Végül néhány értékelési problémáról. Foucault provokatív szándékokat sem nélkülöző elemzései ma is heves vitákat váltanak ki. Hatalomkoncepciója nemcsak eléggé nehézkes, komplikált, hanem inkoherens, helyenként pedig egyenesen ellentmondásos is. “Az egyik ellenvetés arra mutat rá, hogy ha a hatalom és a tudás rendszerei között szükségszerű összefüggés áll fenn, akkor ennek következményei alól Foucault saját erőfeszítései sem vonhatóak ki (J. Habermas). Erre adott válaszában Foucault nem tagadta, hogy vizsgálódásai a hatalom vonatkozásában nem lehetnek semlegesek, de egy komoly mentséget is felhozott: a törekvése az volt – állította –, hogy felszabadítsa és szóhoz jutassa az “alávetett tudásnak” azokat a változatos formáit, amelyeket az uralkodó diskurzusformák árnyékába szorítanak. Az ezekben rejlő potenciális hatalom mozgósításával igyekezett megtörni bizonyos “diszkurzív szükségszerűségek” hatalmát, hogy előkészítse a talajt a szabadság meghatározatlan munkája számára. Az e tekintetben elért sikerei aligha vitathatóak. Bírálói is elismerik, hogy (a fegyelmezésen keresztül) rámutatott a hatalom kapilláris effektusainak jelentőségére” (Bódig, 1997, 219). Két dolgot mindenesetre állapítsunk meg: egyrészt mindenképpen van valami egészséges és termékeny szabadelvű anarchizmus Foucault leleplező kritikáiban. Másrészt az uralmi-függőségi viszonyok elemzésében – terminológiai és módszertani mássága ellenére is – emlékeztet a marxi kritikai elméletre.

 

Irodalom

 

Bódig Mátyás (1997): A fegyelmező hatalom, in: Takács Péter (szerk.): Államelmélet, Prudentia Iuris 8. Miskolc, 213–219. o.

Foucault, Michel (1963): La naissance de la clinique, Gallimard, Párizs

(1966): Les mots et les choses, Gallimard, Párizs

(1969) L’ Archeologie de savoir, Gallimard, Párizs

(1979) Omnes et Singulatim (Mindenkit és egyenként is): a “politikai ész” kritikája felé (Előadások a Stanford Egyetemen, 1979) in: Szakolczay (1991), 43–114.

(1990) Felügyelet és büntetés: a börtön története, Gondolat, Bp.

(1991) A diskurzus rendje, in: Holmi, 7.

(1996) A szexualitás története. A tudás akarása, Atlantisz, Bp.

(1998) Az igazság és az igazságszolgáltatási formák. Latin betűk, Debrecen

(1999) A szexualitás története. A gyönyörök gyakorlása, Atlantisz, Bp.

(2001) A szexualitás története III. Törődés önmagunkkal, Atlantisz, Bp.

Kiss Balázs (2004): Michel Foucault hatalomfelfogásáról in: Politikatudományi Szemle, 3.

Nagy Frigyes (1991): Anti-Machiavelli, Kossuth, Bp.

Spargo, Tamsin (é. n.): Foucault és a többszörös nemi identitás elmélete, Alexandra Kiadó, Pécs

Szakolczay Árpád (1991): A modernség politikai filozófiai dilemmái, a felvilágosodáson innen és túl. Michel Foucault írásaiból, Bp.

 

Jegyzetek

¹ Szakolczay Árpád (1991, 22–23.) plasztikus példájával: Az ismeretek szintjén a vírusok felfedezésében a döntő lépést a mikroszkóp felfedezése jelentette, mert lehetővé tette a szabad szemmel nem észlelhető jelenségek megfigyelését. Mégis, a technikai felfedezés csak szükséges, de nem elégséges feltétele az orvostudomány fejlődésének. Ugyanis utóbbihoz az is kell, hogy az orvosok akarják használni a mikroszkópot. (A tudás akarása [le volonté de savoir] pedig éppen azért nem evidens, mert nagyon különböző érdekpályákra tereli az emberi, társadalmi cselekvéseket – Sz. P.) Mindaddig, amíg az orvostársadalom bevett szokása, attitűdje a betegségek szemmel látható, érzékszerveinken keresztül felállítható diagnózisaira korlátozódott, addig sem mikroszkópot nem használtak, sem a boncolás ismeretszerző eszközéhez nem nyúltak. Az orvoslás társadalmi felfogásának, tudásdimenziójának kellett megváltoznia ahhoz, hogy a mikroszkóphasználat alkalmazott ismeretszerzéssé normalizálódjon.

Foucault első korszakában – A klinika születése (1963), A tudás archeológiája (1969) – eredeti felfedezéseket tett az orvostudomány ismeretelméleti alapfeltevéseiről, az ismeretek kialakulásának és alkalmazásának társadalmi kondicionáltságáról.

² Machiavelli államformatana az uralom megszerzéséről és megtartásáról – függetlenül az általa elindított több száz éves vitától, melyet a jezsuita antimachiavellisták és Nagy Frigyes (1991) a machiavellistákkal folytatott – éppen a politika sajátlagos, önálló racionalitásának alkalmazása. Ezért nemcsak Weber uralomtipológiája kapcsolódott hozzá, hanem Friedrich Meinecke klasszikus műve (1924) – közel sem véletlenül – az államérdek kategóriatörténeti megalapozását is A fejedelemtől származtatta. Lásd: Az államrezon fogalma, in Államtan (szerk.: Takács Péter), 2003, 71–90.