Kedves Zoli!

 

Ha jól emlékszem, sosem írtam Neked külön levelet. Most sem teszem, csak megosztom a gondolataimat azokkal, akikkel és akikért az utóbbi időben különösen sokat tettél. Bár tudom, hogy Te már nem fogod megkapni ezt a “fellebbezést”.

Furcsán érkeztünk egymás életébe úgy tíz-tizenkét évvel ezelőtt. Valami vita volt arról, hogy népszavazás útján elkergethető-e a kormány. Egy arisztokratikusan viselkedő figura érvelt addig számomra ismeretlen módon, de felkészülten és sajátos humorral. Nem volt nekem túlzottan rokonszenves az ürge, mert magázódott mindenkivel. – Ő a Báró Úr – mondták a többiek, alkotmányjogász. Aztán csak hébe-hóba találkoztunk, de egyszer megkérdeztem Tőled, hogy volna-e kedved a demokratikus intézményrendszerről beszélgetni egy műsorsorozatban, a FIKSZ Rádióban. Meglepő módon azonnal igent mondtál, és láthatóan nagy örömmel csináltad a Demarkációs demokrácia című műsort. Ahogy mondtad: Te voltál “A” műsor. Aztán tagja lettél – sok egyéb társadalmi szervezet mellett – a FIKSZ Egyesületnek is. Kezdetben túl sok dolgod nem akadt, azonban egyre inkább Te vezetted a közgyűléseket, s ezt mindannyian élveztük.

Mi ketten egyre sűrűbben találkoztunk, és sokfelé. Mindkettőnk közös és évekig tartó kalandtúrája volt a “Hogyan leheljünk életet a számítógépedbe?” projekt. Míg aztán sikerült rábeszéljelek egy új PC és egy új monitor, sőt, megtörve minden ellenállásodat, egy új billentyűzet vásárlására is. Sokat, rengeteg sokat vitatkoztunk. Sokszor nem is értettünk egyet. Arra biztosan Te tanítottál meg, hogy mindig az egészet kell nézni, s hogy vágyainktól független a valóság. Azon kevesek közé tartozol, akik nem gyűlöltek senkit. Illetve, lehet, hogy igen, de ez sosem látszott rajtad. Mert azon kevesek közé tartozol, akik a jogászi tisztességet nem viszik tőzsdére. Ha az ellenfél kérdez, kér jogi tanácsot, akkor annak is korrekten válaszolsz. – Tulajdonképpen Te kinek a pártján állsz? – kérdeztem Tőled tavaly ősszel. És nem sértődtél meg, hanem azt mondtad, hogy egy működőképes FIKSZ Rádió pártján, amelynek érdekében kompromisszumokat kell kötni. Csak később döbbentél rá szomorúan, hogy a másik féllel nem lehet. Ám egy jóval fontosabb szó akkor hangzott el közöttünk: kimondtuk, hogy barátok vagyunk. Sok kedves és érdekes epizód fog még eszembe jutni. Például az, hogy sokáig késett a tudomány doktorává avatásod, mert nem akadt, aki előtt megvédhetted volna a disszertációdat. S hogy aztán milyen boldog voltál, amikor végre nagydoktor lettél. Meg hogy milyen jókat ettünk mindenféle drága éttermekben. És miközben én már az ételre vágytam (Te fizetted), kultúrtörténeti előadást tartottál a helyről. Leginkább persze az fog megmaradni bennem, amilyen bravúrosan vezényelted le a legutóbbi közgyűlésünket – beváltván ígéretedet, működővé téve a FIKSZ Rádiót. Vitáinkra visszatérve: legtöbbet arról beszélgettünk, hogy a tőkés társadalomban mi dolga is van egy baloldali értelmiséginek? Mit jelent ma marxistának lenni? S Te mindig lelkesen fejtegetted, hogy a polgári demokráciát egyszer majd ismét meg lehet haladni, de addig is arra kell törekedni, hogy az éppen meglévő intézményrendszert az emberek érdekében működtessük. S mert nincs tökéletes intézményi struktúra, mindig megtalálhatók azok a módszerek, amelyekkel – több-kevesebb sikerrel persze – eredményeket érhetünk el. Ebből az alapállásból bíráltál jogszabályokat, s adtál be tervezeteket. Ezért segítettél annyi társadalmi szervezetnek, ezért vagy a “közösségiség ügyvédje”, s ilyen módon szerezve tapasztalatokat, próbálsz hatni a legkülönbözőbb bizottságokban – vagy éppen az egyetemek katedráin. Akik nem ismernek eléggé, pragmatikusnak is tarthatnának Téged csupán azért, mert nem hagytad magad elcsábítani mégoly megalapozottnak tűnő utópiák által sem. Talán mert komolyan veszed, hogy mindig a konkrét helyzet konkrét elemzése visz csak előre, nem az álmodozás. Amikor például a Jugoszlávia elleni NATO-agresszió kapcsán a légtér átengedéséről üvöltöztünk egymással, azt mondtad: ha a Parlament nem engedélyezte volna, akkor is átrepültek volna fölöttünk a gépek. S hogy nem ez az alapkérdés, hanem ez az egész szégyenletes, aljas háború. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna álmaid. Közös internetes bóklászásaink során vallottad be, hogy legszívesebben egy francia kastélyban laknál, de még inkább egy olyan szocializmusban, amely – hogy a Goodbye Lenin című film zárómondatait idézzem – “nem falakkal veszi körül magát, hanem kezet nyújt mindenkinek”. S ha már Leninnél tartunk: sosem a létezett szocializmus bűnöseit keresed (mindig jókat röhögünk, amikor egy-egy véresszájúról elárulod, melyik alapszervezetben volt KISZ-titkár), hanem azt, hogy az elődök rendszerszemléletéből milyen következtetések vonhatók le. Ideértve a legszigorúbb sztálini diktatúrát is. S megint visszatértünk kedvenc témádhoz: az intézmények közelítéséhez a közvetlen demokráciához. Minden tanulmányodban, egyetemi jegyzetedben – szóljon az akár katonaságról, akár sajtójogról – fölsejlik, hogy komolyan gondolod: a rendszer csakis úgy működőképes, ha a legfontosabb kérdésekben konszenzus van a “hatalom” és az “alattvalók” között. Mániákus konszenzuskereső vagy. S hangsúlyozom: bármiről is beszélgetünk, imponáló tájékozottsággal idézel. Kevesen mondhatják el magukról azt, amit Te: hogy valóban el is olvasták a klasszikusok és más jelentős baloldali vagy progresszív polgári szerzők műveit, nem csak beszélnek róla. S bár rokonszenvezel számos közösséggel, a globalizációkritikai mozgalmakat éppen azok elméleti megalapozatlansága, jövőkép-nélkülisége miatt bírálod, bízva abban, hogy egyszer majd magára talál a dolog.

Eszembe jutnak a közös terveink is; egy új médiatörvény-szöveg meg hasonlók. De most, barátságunk történetében először, olyat követtél el, amit még soha. Egyoldalúan felbontottad az élettel kötött szerződésedet. Cserbenhagyásos szerződésszegés ez, minősített eset, ilyen fiatalon egyszerűen nem ér. Igaz, panaszkodtál úgy két hete a telefonban, hogy nagyon rosszul érzed magad, mert valami vírus a gyomrodra ment, és időnként arra ébredsz, mintha belülről ráznák a gyomrodat. Mondtam is, hogy tessék kiirtani a vírust gyorsan, mert addig nem látogatlak meg, nem akarom elkapni Tőled a kórságot. Én nevetgéltem, s csak a beszélgetésünk után kezdtem félni, mert Te nem nevettél. Ma, május 4-én reggel tudtam meg, hogy nem vírus volt az, ami végzett Veled.

Szóval, most itt vagyok, barátom, írom ezt a “fellebbezést”, tudván, hogy azt mondanád: Ja persze mindent lehet, fellebbezni is lehet, jogszerű, más kérdés, hogy célszerű-e. Tudod, mit? Most az egyszer szarok az egész tudományodra! Te kellesz. Ön kell, Báró Úr!

 

Az ENSZ tagállamainak túlnyomó többsége elítéli az USA Kuba elleni embargóját. Az önkényes megszorító intézkedések hadüzenet nélküli háborúval érnek fel, aminek gazdasági és társadalmi hatásai elviselhetetlenek a kubai nép számára.

Az ENSZ-közgyűlés tagállamainak mind nagyobb, mostanra túlnyomó többsége ítéli el az Egyesült Államok Kuba elleni embargóját. Ám az mindennek ellenére érvényben marad az Egyesült Államok elszigetelt, makacs szándéka szerint. Jelen expozé célja, hogy a leghatározottabban elítélje ezt az embargót az általa képviselt jog megsértéséért és legitimitásának teljes hiánya miatt. Ezek az önkényes megszorító intézkedések felérnek egy hadüzenet nélküli háborúval, aminek gazdasági és társadalmi hatásai elviselhetetlenek a kubai nép számára. Az embargó alapvető jogaik gyakorlásában korlátozza és szélsőséges szenvedésnek teszi ki a teljes lakosságot – elsősorban gyerekeket, időseket és nőket – fizikai és erkölcsi értelemben egyaránt. E tekintetben akár emberiségellenes bűntettnek is tekinthető¹.

Az 1962-ben bevezetett amerikai embargót 1992-ben a Kubai Demokrácia Törvény (Torricelli-törvény) erősítette meg, amely a kubai gazdaság fejlődését volt hivatott feltartóztatni a javak és a tőke áramlását akadályozva, 1) az elmenekült családok valuta-hazautalásainak szigorú korlátozásával, 2) a kubai kikötőkben horgonyt vetett hajók hathavi kitiltásával az Egyesült Államok kikötőiből, 3) a szigettel kereskedő cégek elleni szankciókkal, még ha azok harmadik állam törvénykezése alatt állnak is. Az embargót az 1996. márciusi “Kubai Szabadság, Demokrácia, Szolidaritás Törvény” (Helms–Burton-törvény) rendszerezte azzal a céllal, hogy szigorítsa a Kuba elleni “nemzetközi” szankciókat. A törvény első paragrafusa általánosítja a kubai termékek importjának korlátozását, megkövetelve például, hogy az exportőrök igazolják, hogy termékeik nem tartalmaznak kubai eredetű cukrot, ahogy azt a nikkel vonatkozásában már korábban előírták. A devizaátutalásoknak feltételéül szabja, hogy a szigeten építsék ki a magánszektort, amely bérből élő alkalmazottakat foglalkoztat. A második paragrafus még merészebb, ez a Castro utáni rendszerbe való átmenetet és a kívánatos, Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolat természetét körvonalazza. A hármas paragrafus felhatalmazza az amerikai hatóságokat, hogy elbírálják azoknak az amerikai természetes és jogi személyeknek a kárigényét és egyéb keresetét, akiket a kubai államosítások során fosztottak meg javaiktól, és az adott vagyontárgy hasznosítóitól, illetve kedvezményezettjeitől kártérítést követelnek. A régi tulajdonosok kérésére bármely harmadik állam polgára (vagy annak leszármazottai) perbe fogható, ha az üzleti kapcsolatban áll a hasznosítókkal/kedvezményezettekkel. A kiszabható büntetéseket a négyes paragrafus tartalmazza, amely felhatalmazza a külügyminisztériumot, hogy az említett személyektől és családtagjaitól megtagadja a beutazóvízumot az Egyesült Államokba.

Az embargó normatív tartalma – különös tekintettel annak területen kívüliségére, amely egyoldalú szankciókat helyez kilátásba a nemzetközi közösséggel szemben vagy az államosítás jogának megtagadása – ellentmond az Amerikai Államok Szervezetének és az ENSZ alapító okiratának, valamint a nemzetközi jog alapelveinek. Az Egyesült Államok igazságszolgáltatási hatáskörének ilyen kiterjesztése ellentétes a nemzeti szuverenitás és a belügyekbe való be nem avatkozás elveivel – ahogyan azokat a Nemzetközi Bíróság joggyakorlata értelmezi. Korlátozza a kubai népet az önrendelkezéshez és a fejlődéshez való jogainak gyakorlásában. Erősen ellentmond továbbá a kereskedelem, a hajózás, a tőkeáramlás szabadságának elvével, amit az Egyesült Államok paradox módon a világ minden más szegletében harcosan képvisel. Erkölcstelen és illegitim az embargó azért is, mert évek óta támadja és veszélybe sodorja Kuba szociális vívmányait, amiket számos független nemzetközi (úgymint a WHO, az UNESCO, az UNICEF és különböző NGO-k kötelékébe tartozó) szakértő is elismer. Ezek a vívmányok, nevezetesen az oktatás, a kutatás, az egészségügy és a kultúra területén nyújtott közszolgáltatások az elemi emberi jogok gyakorlásának eszközei. Ráadásul az a fenyegetés, amelynek ez az elnyomó rendelkezés az egyesült államokbeli és nem egyesült államokbeli magánszemélyeket egyaránt kiteszi, kiterjeszti az embargó hatását olyan, a szövegben részben vagy egészben nem korlátozott területekre is, mint az élelmiszerek, a gyógyszerek, az orvosi eszközök vagy a tudományos információcsere.

 

Az embargó káros gazdasági hatásai

 

Egy hivatalos kubai forrás² szerint az amerikai embargó által Kubának okozott közvetlen gazdasági kár bevezetése óta meghaladja a 70 milliárd dollárt. Ebbe beleszámít i) a szolgáltatások és az export (turizmus, légi szállítmányozás, cukor, nikkel) fejlesztésének akadályozásából származó bevételkiesés; ii) a földrajzi orientációváltásból, a kereskedelmi csatornák átszervezéséből adódó veszteségek (a szállítmányozás, raktározás, beszerzés megnövekedett költségei); iii) a nemzeti kibocsátás­növekedés korlátozásának hatása (a technológiákhoz való korlátozott hozzáférés, a pótalkatrészek hiánya és a berendezések ebből adódóan rövid élettartama, kényszerátszervezések, komoly nehézségek a cukoriparban, az áramszolgáltatásban, a szállítmányozásban és a mezőgazdaságban); iv) a pénzügyi és devizakorlátozások (lehetetlen a külső adósság átütemezése; a dolláralapú kereskedelemtől való eltiltás; a kereskedelmi valuták árfolyamváltozásának kedvezőtlen hatása; a “magas kockázatú ország” besorolás; a nemzetközi pénzügyi intézményekhez való csatlakozás Amerika által való megakadályozásából következően a finanszírozás megnövekedett költsége); v) az (illegális) kivándorlás ösztönzéséből eredő károk (munkaerő-veszteség, a kubai oktatási rendszer által kitermelt tehetségek elvesztése); vi) a lakosságot érő társadalmi károk (élelmiszer, egészségügy, oktatás, kultúra területein).

Mivel az embargó minden ágazatra kihatással van³, az export mellett a kubai gazdaság talpra állása szempontjából alapvető gazdasági folyamatokat is akadályoz. Ezek közül a legfontosabbak a közvetlen külföldi befektetések, a turizmus és a devizaátutalások. Számos esetben kellett amerikai cégek európai leányvállalatainak jogászaik tanácsára megszakítaniuk kubai szállodák irányítására irányuló tárgyalásaikat, mert máskülönben a Helms–Burton-törvény által kilátásba helyezett szankcióknak néznének elébe. Ráadásul európai hajózási társaságok amerikai felvásárlása folytán a 2002/03-as évben jóval kevesebb hajó vetett horgonyt a kubai kikötőkben. Az Egyesült Államok által életbe léptetett intézkedések a polgári repülésről rendelkező Chicagói Egyezményt megsértve a repülőgépek bérbeadását és eladását, kerozinnal való ellátását és az új technológiákhoz (mint az elektronikus helyfoglalás vagy a rádiós helymeghatározás) való hozzáférést korlátozva mintegy 150 millió dolláros kárt okoz Kubának 2003-ban. A közvetlen külföldi befektetésekre gyakorolt hatás is rendkívül hátrányos. Az ezeket a befektetéseket támogató kubai intézményhez több mint 500 együttműködési projekt érkezett amerikai cégektől, de ezek közül egy sem kivitelezhető – még a gyógyszer- és biotechnológiai iparban sem, amelyekben Kuba igen vonzó potenciállal rendelkezik. Az Egyesült Államokból történő devizaátutalás is korlátozva van, havonta 100 USD-ben családonként, és némely európai banknak is korlátoznia kellett segítségnyújtását az amerikai nyomásgyakorlás következtében, amely kártérítési kötelezettséget helyezett kilátásba abban az esetben, ha tovább hitelezik Kubát. Az embargó hatással van a pénzügy, a biztosítás iparágaira, valamint az olajiparra, a vegyiparra, az építőiparra, az infrastruktúra, a szállítmányozás, a hajóépítés, a mezőgazdaság, a halászat, az elektronika, a számítástechnika ágazataira… és azokra az (1959 előtt túlnyomórészt amerikai tulajdonban lévő) exportszektorokra is, mint a cukor, a nikkel, a dohány, a rum… amelyek fellendülését nagyban hátráltatja, hogy Kuba ki van tiltva a nyersanyagok egyes számú tőzsdéjének számító New York-iról.

 

Az embargó káros társadalmi hatásai

 

Az Egyesült Államok kormányának bejelentése, miszerint elképzelhetőnek tartja a korlátozások lazítását az élelmiszerek és a gyógyszerek tekintetében, konkrét következmények nélkül maradt, és nem változtat azon a tényen, hogy Kuba de facto embargó áldozata ezeken a területeken is. E javak hiánya súlyosbítja a nyomort, folyamatosan fenyegeti a lakosság élelmezését és egészségét. A humanitárius tragédia (amely, úgy tűnik, az embargó kimondatlan célja) eddig is csak azért volt elkerülhető, mert a kubai kormány mindenáron fenntartotta társadalmi modelljének pilléreit, amelyek mindenki számára biztosítja többek között az alapvető élelmiszereket megfizethető áron, az ingyenes étkeztetést az óvodákban, iskolákban, kórházakban és az öregotthonokban. Ez jól tükrözi a hatóságok elkötelezettségét az emberi értékek iránt, ami magyarázatot ad Kuba kiváló statisztikai adatsoraira az egészségügy, az oktatás, a kutatás és a kultúra terén… és mindez a rendkívül korlátozott költségvetési források és a szovjet blokk megszűnéséből adódó problémák ellenére. Ám a további társadalmi kibontakozásnak gátat vet a gyakorlatilag kiterjesztett embargó.

Az amerikai kormányzat Kuba szállítóira való nyomásgyakorlása számos, az egészségügyben nélkülözhetetlen terméket érintett (terhes nők gyógyszerei, laboreszközök, radiológiai berendezések, műtőasztalok és sebészeti eszközök, altatószerek, defibrillátorok, lélegeztetőgépek, dialízisberendezések, gyógyszeralapanyagok…), és oda vezetett, hogy megakadályozta az újszülöttek ingyenes tápszerezését vagy a gyermek intenzívosztályok felszerelését⁴ . Kuba védőoltás-termelési kapacitását súlyosan visszaveti az alkatrészek, az importalapanyag és a vízkezelő kapacitás gyakori hiánya. Az embargó indokolatlan szenvedést mér a kubai népre. A Kubában nem gyártott gyógyszerek gyakori hiánya bonyolítja például a mellrák, a keringési és a vesebetegségek vagy az AIDS azonnali és teljes körű ellátását, gyógyítását. Ráadásul az amerikai hatóságok a személyes mozgásszabadság és a tudományos információcsere akadályozásával (amerikai kutatók utazásának korlátozása, a kubai kutatói vízumokról szóló bilaterális egyezmények felrúgása, szoftverlicencek megtagadása, kubai könyvtárak tudományos irodalmi könyv-, folyóirat-, CD-rom-megrendeléseinek visszautasítása révén) gyakorlatilag kiterjesztették az embargót a törvényben rögzített területeken túlra. A nemzetek közötti szolidáris, humanista alapú együttműködés fejlesztésének egyik leggyümölcsözőbb lehetősége ezáltal bezárult.

Az embargó nem tartja tiszteletben az Egyesült Államok népe által önmaga és a világ többi népe számára áhított emberi jogokat.

Mindezen okoknál fogva ennek az elfogadhatatlan embargónak azonnal véget kell vetni.

 

(Fordította: Farkas Gabriella)

 

 

Jegyzetek

 

¹ A történelmi összefüggések tekintetében lásd: Herrera, R.: Cuba révolution­naire, L’Harmattan, 2003, Paris.

² Kuba beszámolója az ENSZ-főtitkár számára az ENSZ közgyűlésének 56/9. (2002) határozatával “a Kuba elleni blokád megszüntetésének szükségszerűségé”-vel kapcsolatban. 2002. november.

³ Herrera, R. (2003): “Cuba: une Résistance en Amérique Latine”. Recherches internationales, n° 69.

⁴ American Association of World Health (1997), Az amerikai embargó hatása az egészségügyre és az élelmezésre. The Association, Washington.

Egyszer hallottam egy fejtegetést arról, hogy mi az első mondat jelentősége egy könyvben – és arról, hogy mely mondatok voltak a leghíresebbek és leghatásosabbak. Gabriel García Márquez Száz év magány című könyvének nyitómondata az egyik legnépszerűbb. David Bacon könyvének első mondata pedig a legmegkapóbbak közé sorolható: “A NAFTA többször is megmártotta kését José Castillo szívében.”

Bacon könyve, mint azt az alcím is mutatja, háborúról szól. Olyan háborúról, amely ugyanolyan könyörtelen, mintha fegyverekkel vívnák, mégsem hagyományos vagy gerillaháborúról van szó. Osztályok és nemzetek küzdelme ez az amerikai–mexikói határon.

Az amerikai–mexikói határ mindig is nehéz régió volt geopolitikailag és gazdaságilag egyaránt. A jelenlegi határ annak köszönhető, hogy az Egyesült Államok megnyerte az 1846–48-ban Mexikó ellen indított háborút. A határ sok évig szabadon átjárható volt, és mindkét ország belpolitikája befolyásolta azt. A mexikóiak rendszeresen utaztak át a határon mindkét irányba, és ezek a kapcsolatok sok idő elteltével és az Egyesült Államokon belüli chicano nép kialakulása után is fennmaradtak.

A határ egyre nagyobb jelentőségre tett szert, ahogy azt Bacon esszéiben bemutatja, és 1960-ra fontossága gyorsan nőtt mindkét országban. A maquiladoras létrehozatala, ami exportra szánt áruk gyártására jött létre nagyon alacsony munkabéreket kínálva, vonzotta az amerikai tőkét és a jobb megélhetés reményében munkát kereső mexikói munkásokat (valamint sok földművest). Immár legendássá vált az amerikai és más multinacionális vállalatok abbéli képessége, hogy ezt a helyzetet kihasználják. Nem csak új üzemek jöttek létre – egyes amerikai illetőségű vállalatok teljes mértékben ebbe a régióba költöztek.

Bacon könyve mégsem csupán e gazdasági tényekre összpontosít. Alapvetően ez a könyv az emberekről szól, és mostoha körülmények közti küzdőképességükről. Megérezvén a meggazdagodás lehetőségét, az egykor haladó PRI (Intézményes Forradalmi Párt, Mexikó több mint 70 éven át kormányon lévő pártja) nemcsak hogy bátorította az alacsony bérű foglalkoztatás felfuttatását, hanem együtt is működött a munkaadókkal a munkások önszerveződési próbálkozásainak letörése érdekében. Ezek a szakszervezetek, amelyek csak nevükben voltak munkásszerveződések, egyedül a járandóságok elszipkázására voltak jók, de nem tettek semmit tagjaik érdekeinek képviseletéért. Válaszként az önszerveződés egyéb progresszív formái kezdtek kialakulni, beleértve a független szakszervezeteket. A legismertebb független szakszervezeti mozgalom talán a Hiteles Munkásfront (a spanyol rövidítés szerint FAT), bár más hasonló szövetségek és egyedi szakszervezetek is működnek.

A The Children of NAFTA elkalauzolja az olvasót a maquiladorashoz és az ott alkalmazásban álló munkásokhoz. Ezenkívül azt is megvizsgálja, hogy milyen a helyzet a határ amerikai oldalán; milyen hatással volt a NAFTA és az azt szülő neoliberális globalizáció a gyárakban és a földeken dolgozó munkásokra. A könyv tehát egy harsány fölhívás a munkásosztály nemzetközi szolidaritására. Ez a szolidaritás pedig, hogy az egykori mozambiki elnököt, Samorát idézzem, nem jótékonyság, hanem a közös érdekek azonosítása. Kevés olyan könyv van, amely Baconhöz hasonló sikerrel volna képes bemutatni, hogy e szolidaritás anyagi alapjai ma is léteznek, és hogy a határ két oldalán a progresszív erők milyen lépéseket tesznek a megvalósítására.

A The Children of NAFTA ugyan egy kiváló és lenyűgöző könyv, engem mégis gondolkodóba ejtett és bizonyos fokig össze is zavart. A határon folyó karakán, heves küzdelem a munkásjogokért és Mexikó nemzeti önrendelkezéséért bámulatot kelt és segítségért kiált. Mindazonáltal míg Bacon alaposan kifejti a mexikói és amerikai munkások harcát a tőke kapzsiságával szemben, a stratégia kérdésének mélyebb kifejtésére nem kerül sor.

Bacon lenne az első, aki elismerné, hogy az amerikai tőke ahogy Mexikóba költöztette gyárait, nagyjából ugyanúgy ismét el is viheti onnan őket. Ráadásul a NAFTA létének köszönhetően több ezer mexikói földműves megélhetése vált semmivé, és több ezer mexikói munkás munkahelyét – mind a köz-, mind a magánszektorban – építették le vagy számolták fel. A munkások és farmerek harcának támogatásán kívül mit tehetnek azok, akik a neoliberális globalizáció alternatíváját keresik? Valamint milyen lépéseket lehet tenni – ha vannak ilyenek egyáltalán – a tőke mobilitásának korlátozására vagy megakadályozására ebben az időszakban?

A The Children of NAFTA végén két dologra jöttem rá. Először is arra, hogy a határokon átnyúló szolidaritás sokkal több, mint internacionalista retorika. Többre is van szüksége szimpátiatüntetéseknél. Szervezetek és intézmények létrehozását kell, hogy magában foglalja, amik a multinacionális tőkével foglalkozó stratégiai tervezésnek és koordináció­nak találkozóhelyéül szolgálhatnak. A nemzetközi szakszervezeti titkárok voltak hivatottak ezt a szerepet betölteni, intézményüket pedig a 20. század elején hozták létre és főleg Nyugat-Európában volt elterjedt; de túl sokan vannak köztük, akik reménytelenül el vannak merülve a bürokráciában vagy továbbra is magukkal hordozzák a hidegháborús szakszervezetiség bűzét. Így a haladó erők előtt álló feladat annak eldöntése, hogy átalakíthatók-e ezek az intézmények vagy újak megalakítására van szükség. Ezt tovább bonyolítja annak szükségessége, hogy a formális munkásosztályon kívül a farmereket, a tartósan munkanélkülieket és más olyan társadalmi osztályokat is foglalkoztatni kell, amelyeket összezúz a neoliberalizmus.

Második következtetésem a politikai küzdelem és az államhatalom jelentőségével kapcsolatos. A szocializmus jelenlegi válsága közben népszerűvé vált a posztmodern és posztstrukturalista mozgalmakban megvetni az államhatalmat. Valójában a zapatistákat gyakran támogatták posztstrukturalista szövetségeseik az északi féltekén azért, mert állítólag lemondtak a mexikói államhatalomért való küzdelemről. Hogy valóban ezt tették-e a zapatisták, az egy másik kérdés, de világossá válik Bacon könyve és a neoliberális globalizáció tanulmányozása során, hogy a kapitalista újrarendeződés nem valami természetes evolúció következménye – sokkal inkább politikai döntések kombinációjáé, amiket az idők során a kapitalizmus stagnálása miatt hoztak.

Ez a következtetés azt jelenti, hogy azok a kérdések, hogy kié az államhatalom és hogy hogyan gyakorolják, továbbra is létfontosságúak mindazok számára, akik progresszívnek vagy baloldalinak tartják magukat. Ez akkor is igaz, ha olyan újító kormányról van szó, amely lehetővé teszi a munkásoknak, hogy gyakorolják az önszerveződés jogát, és akkor is, ha olyan radikálisabb irányultságúról, amely egy alternatív társadalmi-gazdasági paradigma megteremtésével próbálkozik. Ez az oka annak, hogy a Bush-kormányzat olyan mély érdeklődést mutat a brazil és venezuelai próbálkozások iránt, amik szakítani próbálnak az ún. washingtoni konszenzussal, és a regionális fejlődés egy más útjával próbálkoznak, amit a Bush-kormányzat el akar lehetetleníteni.

E témák teljes vizsgálata nélkül is a The Children of NAFTA egy kivételesen jól megírt, magával ragadó történet küzdelemről és reményről. A könyv a neoliberális globalizáció, az osztályharc és nemcsak a déli, de az északi félteke népei számára is egy más világ megteremtéséért folytatott küzdelmek megvitatásához is hozzásegíthet.

Ez a könyv csodálatra méltó, hasonlóan a compañeroshoz és compañerashoz – a határ mindkét oldalán –, akik gyakran elsöprő ellenállással, zsarnoksággal és tragédiával szemben állva eddig sem feledkeztek meg és ezután sem fognak megfeledkezni az osztályharcról.

 

David Bacon: The Children of NAFTA: Labor Wars on the U.S.-Mexico Border, University of California Press, Berkeley, 2004

 

(Fordította: Breuer András)

Elfogadta a Baloldali Értelmiségi Konferencia az Európai Szociális Fórum akciónapján

(Budapest, Kossuth Klub, 2004. május 8.)

 

A konvent alkotmánytervét nagy figyelemmel követik az Európai Szociális Fórum szervezetei. Azért is, mert az európai konstrukciót mozgásban lévő, alakítható egyedi képződménynek tekintik, amelynek nincs kötelező mintája. A jelenlegi, neoliberális doktrínákon nyugvó tervezet egyoldalúan a multik, azaz a tőke strukturális fölényét szentesíti, és meg kell változtatni ahhoz a kívánatos követelményhez, hogy Európa a népek, a munkatársadalom Európája lehessen. Ezért a 2003. novemberi, párizsi 2. Európai Szociális Fórum záródokumentumával összhangban állítjuk, hogy “ez az alkotmánytervezet nem felel meg elvárásainknak”.

Üdvözölni lehet, hogy a nizzai szerződés (2001) bekerül az Unió Alapjogi Chartájába (II. rész), tehát jogilag kötelező lesz. Nem pusztán ajánlás, mint eddig, s ennyiben a szociális kérdés és jogok túlléptek a nemzeti hatásköri státusukon. Ugyanakkor kevés konkrét jog van benne, jogtételei deklaratívak, ellátási szintekkel és jogvédelmi garanciákkal nem foglalkoznak, s ennyiben szegényesebbek is, mint a korábbi ajánlási rangú dokumentumok (az 1989-es Munkavállalók Alapvető jogai és az Európa Tanács Szociális Chartája – eredetileg 1961-ből).

Ezért a természetében laza koordinációjú szociálpolitikát tovább kell vinni a két korábbi charta védettségi színvonalának irányába, továbbá jogvédelmi garanciákat kell kifejleszteni, s nem pusztán – a természetesen nagyon különböző – nemzeti jogszabályokra és gyakorlatra kellene utalni.

Követeljük tehát a gazdasági és szociális jogok, azon belül a szociális minimum garanciákkal körülbástyázott biztosítását uniós szinten! Ne legyen az EU szociálisan sem “kétsebességes”, hiszen a most csatlakozó országokban súlyos szociális helyzet alakult ki! A minimumgaranciák illessék meg a nem EU-állampolgárokat és családjukat, ha annak területén élnek, dolgoznak! Az európai szociális jogok ne érintsék hátrányosan más kontinensek népeit!

A baloldali értelmiségi tanácskozásunk kezdeményező jelszava:
Az Európai Szociális Fórum keretében indítsunk kampányt az Európai Unió IV., szociális pillérének felépítéséért!

A tanulmány áttekinti a nemzetközi irodalmat, amely globalizációs szemszögből vizsgálja a nemzetközi migráció kérdését, illetve a migrációs folyamatok elemzése során jut el újabb következtetésekhez a globalizáció folyamatával kapcsolatban.

Globalizáció és migráció a társadalomtudományi irodalom tükrében¹

 

1. Bevezetés²

 

A globalizáció témakörének, illetve a nemzetközi migráció területén tapasztalható régi/új jelenségeknek a vizsgálata szorosan összekapcsolódik egymással. Sőt a két problémakör irodalma nemcsak több területen érintkezik, hanem bizonyos pontokon ma már elválaszthatatlan is egymástól. E tanulmány célja, hogy áttekintse azt a nemzetközi társadalomtudományi irodalmat, amely globalizációs szemszögből vizsgálja a nemzetközi migráció kérdését, illetve a migrációfolyamatok elemzése során jut el újabb következtetésekhez a globalizáció folyamatával kapcsolatban. A tanulmány során először a globalizáció fogalmát vesszük szemügyre, majd pedig elemezzük a fontosabb közös témákat és kérdésköröket. Tanulmányunkban amellett érvelünk, hogy bizonyos történeti folyamatosságok ellenére igen nagy váltás zajlott le a múlt század hetvenes éveiben a világ politikai gazdaságtani és geokulturális rendszerében, amely átalakulás átrajzolta a nemzetközi migráció rendszerét és belső összefüggéseit. Megjegyzendő persze, hogy ezen átalakulás a hetvenes évek törése mellett sokban felidézi a szocialista világrendszer létrejöttét megelőző globális (modern-koloniális) rendszer elemeit. Így leginkább egyfajta visszarendeződésről beszélhetünk.

 

2. A globalizáció fogalma

 

A társadalomtudományokban a globalizáció fogalma több olyan folyamatra utal, amelyek csak részben köthetők össze (Castles, 2000, 4.; Mittelmann 2000; Sklair, 2002; Roberts-Hite, 2000; Forsander, 2002; Kalb et al., 2000; Held et al., 1999, Sassen, 1996; 1998, Appadurai, 1996; Beck, 2000).

• Egyrészt egy olyan folyamatra utal, amelynek keretében az új információs technológiák révén a képi, szövegbeli és más elektronikus formában létező tudás és információ mind szabadabban áramlik az országhatárokon át, és amely folyamatnak rendkívül nagy hatása van a társadalmak és politikai rendszerek területi, nemzeti vagy regionális megszerveződésére. Még pontosabban a globalizáció fogalmával operáló elemzések szerint a társadalmi és politikai szervezetek (legelsősorban is a nemzetállamok) adott, jól körülhatárolható területhez való kötődése jelentős mértékben lecsökken.
• Másrészt egy olyan piaci alapú globális gazdaság kialakulására utal, amelyben leginkább is a pénzügyi és befektetői tőke a lehető legszabadabban áramlik. A transznacionális társaságok révén a termelés, az áruk és a szolgáltatások terén létrejön egy viszonylag egységes globális piac, amelynek kiszolgálása válik a nemzetállamok egyik legfontosabb feladatává. Ez összekapcsolódhat az állam gazdasági szerepvállalásának csökkenésével, széles körű privatizációval, kiszervezéssel (részfeladatok piaci szereplőkkel történő ellátásával) és deregularizációval, azaz a gazdasági szabályozás bürokratikus szintjeinek csökkentésével, illetve szabályozások leépítésével. Fontos elem még a nemzetközi munkamegosztás átalakulása is.
• Harmadrészt olyan regionális gazdasági egységek kialakulásával függ össze, amelyeken belül a tőke, a munka és a munkaerő szinte teljesen szabadon mozoghat. Ezen regionális blokkok mintaesete az Európai Unió, illetve az egységesülés egy alacsonyabb szintjén a North American Free Trade Area (NAFTA), Asia-Pacific Economic Cor­po­ration Forum.
• Negyedrészt olyan szupranacionális intézmények és jogi rendszerek kialakulására utal, amelyek igen aprólékosan szabályozzák az alájuk tartozó politikai szervezeteket. Ide sorolandó többek között az Európai Unió, az Európai Bíróság, a Világkereskedelmi Szervezet, amelyek már a nemzetek feletti kormányzás szervezeti formái. Ugyanebbe a körbe sorolandók azok az “univerzális” jogi normák is, amelyek kapcsolatosak lehetnek az egyetemes emberi jogok kérdésével vagy éppen a nemzetközi kereskedelmi ügyletek szabályozásával.
• Ötödrészt e fogalom értelmében kulturális téren is átrajzolódik a világ. A kulturális teret illetően összeszűkül, illetve új módon darabolódik fel. Az egységes identitások helyett kevert, hibrid identitások és kulturális-térbeli önazonosságok alakulnak ki, vagy éppen régi ellentétek kerülnek újra a felszínre.

 

3. Történeti összefüggések

 

3.1. A 18–19. századi modern-koloniális rendszer és a vándorlás összefüggése, illetve a nemzetállami bezárkózáshoz vezető út

 

Mint látható, a legfontosabb közös elem a fenti meghatározásokban a kapitalista világrendszer makroszintű átalakulása az első világháborútól a hatvanas–hetvenes évekig tartó nemzetállami bezárkózást követően. Ekkor a 18. és 19. századi modern-koloniális rendszerhez hasonlóan (Mignolo, 1998, 2000) a kapitalista politikai gazdasági rendszer komolyabb akadályok nélkül túlnyúl a nemzeti kereteken, és ennek megfelelő szervezeti formákat hoz létre, illetve azok között működik. Mint azt a 18–19. századi modern, kapitalista, koloniális rendszer is megmutatta, a migráció az expanzió egyik fontos formája. E tekintetben úgy fogalmazhatunk, hogy ebben az időszakban bontakozik ki először a kapitalista rendszerhez kötődő tömeges migráció, amely már az egész világot átfogja. Ez a nagymértékű mobilizáció már kihatott az adott korszak kulturális-ideológiai önképére is, sőt tulajdonképpen hozzájárult a nemzetállami bezárkózáshoz és a “liberális” rendszer összeomlásához. Ezen folyamat követésében lehet nagy segítségünkre a globalizációs szakértő Saskia Sassen 1999-es összefoglaló történeti munkája, amely éppen a jelenlegi globalizációs folyamatok megértését szolgáló munkának készült (Sassen, 1999).³

Sassen legfontosabb állítása az, hogy Amerika és Európa a bevándorlók és vándorlók hazája legalábbis a 18. századtól, azaz az európai népességrobbanás és a modern-koloniális rendszer megszilárdulásától. Ebben az időszakban rövid és hosszú távú migrációs minták keveredéseként hihetetlen tömegekben mozdultak meg az emberek Európán belül. És mozgásuk nemcsak az óceánon túlra nyúlt, hanem igen fontos migrációs utak alakultak ki kelet–nyugati és észak–déli irányokban. Olasz területekről nemcsak Amerika kapott bevándorlókat, hanem hasonlóan többmilliós számban érkezett innen mezőgazdasági vagy ipari munkás Németországba és Franciaországba, amely utóbbi ország olasz bevándorlók révén tudott valamit javítani európai összehasonlításban hihetetlenül visszafogott népességnövekedési eredményein.⁴ Ugyancsak nagy jelentőséggel bírt az olasz bevándorlás Németországban is, ahol a 19. század végén még olasz szakszervezeti mozgalom is alakult a szervezkedni éppen nem túlságosan akaró olasz “vendégmunkások” között. Bár megjegyzendő, hogy ez utóbbi országban nem az olasz migráns népesség jelentette a legfontosabb csoportot számbelileg és különösen nem a politikai diskurzusok szintjén. E téren az első világháború előtti “keleti” bevándorlók sokkal nagyobb jelentőséggel bírtak, sőt úgy tűnik, hosszabb távon “megalapozták” a német birodalmi fóbiákat és hisztériákat, hogy Bibó István méltatlanul elfelejtett megközelítésére utaljunk (Bibó, 2001). Ezen “zavaró” keletiek pedig nem mások voltak, mint a keleti “Auspolen” és “Ostjuden” csoportok, amelyek “elérték”, hogy külön törvények foglalkozzanak velük vagy még pontosabban távozásukkal. A nem porosz területeken élő lengyel, agrár idénymunkások ugyanis minden év végén el kellett, hogy hagyják Németország területét ahhoz, hogy néhány hónap múlva visszatérhessenek kizsákmányoltatni magukat a szociálisan nem túlságosan érzékeny porosz nagybirtokosok által, akik rengeteg “honos” agrármunkást veszítettek el a nyugati területek, illetve Amerika irányában.

A lengyelekéhez hasonlóan fontos történet a nemzeti bezárkózásban a 700 ezer főre tehető Ostjuden csoportok hányattatása is, akiket Németország egészen addig “tudott” befogadni, amíg továbbküldhette őket Amerikába. Jellemző, hogy a 19. század közepétől az első világháborúig beérkező 700 ezer főből körülbelül 70 ezer maradt Németországban. És itt nem a keletkonstrukcióba (értsd orientalizmusba) ágyazott antiszemitizmus a legérdekesebb. (Bár fontos momentumként mutatja a fóbia történeti folyamatosságát, hogy a nácik egyik első törvénye volt az első világháború után bevándorló keleti zsidók megfosztása az állampolgárságtól.⁵) Hanem az a Sassen által nagyon finoman leírt migrációs rendszerbeli váltás, amely a felszínre hozta a fentihez hasonló kizárási reflexeket és az első világháború utáni nacionalista őrjöngéseket. Ugyanis Németország esetében jól nyomon követhető, hogy Észak-Amerika bezáródása, hogyan vezetett el az addig “liberális” módon nemigen definiált állampolgárság aprólékos meghatározásához, illetve ezzel összefüggésben a határellenőrzés és az ehhez természetszerűleg kapcsolódó nemzetállami kontroll megteremtéséhez. Tehát más szavakkal, a transzatlanti migráció (mint az európai “népességfelesleg” lecsapolása) a 19. század végén elnehezül, és az 1920-as években szinte leáll, legalábbis a korábbi szintekhez képest (lásd az amerikai bevándorlást korlátozó törvényeket: Chinese Exclusion Act, 1882; National Quotas Act, 1924).⁶ És ez Európát is befelé fordította, illetve bezárkózóvá tette. Így alakult ki az első világháború után az a helyzet, amelyben, Sassen leírása szerint a nemzetállam mint migrációs aktor aktív szerepet vállalt széles tömegek mozgatásában a nemzeti homogenizáció érdekében. Az első “etnikai tisztogatási” jelenet e téren a Balkánon zajlott még az első világháború előtt, majd onnan tevődött át Európa más részeire. Magyar példák e nemzetállami népességmozgatásra is ebbe a sorba illeszkednek (Tóth, 1997).

Ezen összefüggések feltárása után pedig már csak fél lépés, hogy meglássuk a kapitalista modern-koloniális rendszer migrációs történeti szociológiai összefüggéseit (lásd még Held et al., 1999, 284–297.; Staring in: Kalb et al., 2000). Ugyanis felsejlik, hogy például a kelet-európai agrárnépesség “kitántorgása”, sőt a kelet-európai lakosságcsere rémtörténete összefügg az afrikai rabszolgák több mint 10 milliós tömegének Atlanti-óceánon való áthurcolásával, illetve az indiai “kulik” és kínai bányamunkások vándorlásával és szociális kizárásával. Vagy más oldalról ugyanígy az angol, francia, belga társadalmi csoportok elvándorlása a gyarmati területekre szociológiailag összefügg német telepesek kelet-európai megjelenésével. Ugyanis a transzatlanti migráció fentebb már említett lelassulásával és a 19. század végi birodalmi mámorban a vérségi állampolgárság fogalmára építő Német Birodalom például (az 1913-as állampolgársági törvényben) a közép-afrikai német gyarmati népesség jogállásához kötötte a kelet-európai “aussiedler” népcsopor­tok állampolgári státusát.

Más szavakkal a modern koloniális rendszer mozgatta meg nagy tömegekben a világ népességét, és ez a rendszer került rendkívül komoly válságba az első világháború során, amely aztán elvezetett a nemzeti elzárkózáshoz és a modern-koloniális rendszer liberális változatának válságához. Ezt a kort követi az a korszak, amelynek során a legtöbb állam legalábbis kísérletet tesz a nemzeti szuverenitás, a nemzeti közösség és a nemzeti terület közötti teljes egyezőség megteremtésére, azaz az exkluzív nemzetállami rendszer megteremtésére. Ez persze mindvégig kísérlet maradt, hiszen a korábbi birodalmak romjain és a kirobbanó nemzetállami viszályok közepette szinte egyetlen állam sem volt képes ezen homogenizációra és teljes területi kontrollra. Ennek ellenére e törekvések és a korábbi transznacionális folyamatok megakadása jelentősen kihatott a nemzetközi migrációs folyamatokra, és bizonyos területeken (mint például Kelet-Európában) a háborús időszakok felfordulását leszámítva szinte meg is akadt a vándorlás, főképp ha a korábbi időszakok perspektívájából vizsgáljuk azokat (Melegh, 2001; Tóth, 1997). A globalizáció ebből a szemszögből tulajdonképpen nem más, mint ezen nemzetállami kísérlet végleges kudarca, amely a második világháború után a hatvanas és hetvenes években vált véglegessé.

 

3.2. A globalizáció és egy új vándorlási rend kezdetei a hatvanas és hetvenes években. Váltás a társadalomtudományi és politikai diskurzusban és annak szociális összefüggései

 

A globalizációs irodalom egyik igen fontos önreflexiós történeti témája magának a gondolatnak a nyolcvanas évek eleji megjelenése és ezen eszmetörténeti probléma szociális összefüggései. A globalizációként ismert folyamat kiteljesedésekor, tehát majd egy évtizeddel a kommunizmus bukása előtt, a versengő modernizációs utakat első, második és harmadik világként ábrázoló diskurzus meglepő gyorsasággal összeomlott.⁷ Helyébe olyan régi/új civilizációs beszédmód lépett, amely a minőségi, regionális különbségekre helyezi a hangsúlyt (McMichael, 2000; Melegh, 2002; Melegh, 2003: 1. és 2. fejezet).

Érdekes módon körülbelül a vita időpontjától gyorsul fel a globalizáció, más szavakkal a nemzeti tőkepiacok liberalizálása, az úgynevezett második és a harmadik világ újraintegrálása a világgazdaság pénzügyi folyamataiba a hitelképesség elvei alapján (McMichael, 2000). Az időbeli egybeesés azt sejteti, hogy a társadalomtudományi diskurzusban megfigyelhető váltás valamiképp összefügghet a globalizáció kiteljesedésével: vagy valamilyen közvetlen kapcsolat révén, vagy pedig olyan történelmi tényezők hatásaként, amelyek a háttérben egyszerre üresítették ki a modernizáció kvantitatív felfogását, és indították útjára a transznacionális cégek világméretű terjeszkedését.

E kapcsolat és a modernizációs diskurzus összeomlásában egyik fontos elem lehet azonban maga a migráció és a migrációs politika is, amely a hetvenes évek gazdasági recessziója során rendkívül fontos változáson ment keresztül (Sassen, 1999; Held et al., 1999, 297–302.; Okólski, 1999; Salt, 2001; Salt in: Sik, 2001, 61–62.; Hansen, 2002). Nevezetesen több nyugati államban megkísérlik leállítani a dél- és délkelet-európai országokból északra irányuló munkaerő-vándorlást (vendégmunkásrendszer), illetve a volt gyarmati területek felől érkező bizonyos előjogokat élvező népesség bevándorlását. A törekvés ugyan alapjában véve kudarcot vall – és erre majd a globalizációs irodalom egyik fontos témájaként visszatérünk –, mégis úgy tűnik, hogy a diskurzív váltás, nevezetesen a második és főképp az első világháború előtti civilizációs diskurzus újbóli megjelenése összefügg ezzel a kísérlettel és annak kudarcával. Úgy tűnik, hogy az új kelet–nyugat diskurzus egyik változata, amely a “mély”, szinte meghaladhatatlan kulturális különbségeket hangsúlyozza a megoldható és kvantitatívan értelmezett “szegénységi” problémákkal szemben, tulajdonképpen jól jön, illetve jól illeszkedik a bevándorlók kizárását célzó törekvésekhez. Például a “túl nagy” tömegben érkező, illetve az egyre inkább a befogadó országban születő török vendégmunkások integrálása úgymond komoly kulturális, nemzeti kérdéseket vet fel ezen nem modernizációs beszédmód szerint, és ezért lehet kívánatos ezen “idegen” népesség növekedésének korlátozása. Más szavakkal a bevándorlással kapcsolatos intézkedések szinte tökéletesen beleillenek a régi/új civilizációs diskurzusba. Ezen történeti vizsgálódás után azonban már érdemes közelebbről megvizsgálni a globalizáció és migráció elmúlt néhány évtizedbeli összefüggéseit a vonatkozó irodalom tükrében.

 

4. Globalizáció és migráció a múlt század nyolcvanas éveitől

 

Az alábbi táblázat azokat a főbb témákat foglalja össze, amelyek révén a különböző szerzők összekapcsolták a globalizáció és migráció kérdéskörét.

Mint a táblázatból is látható, a globalizációval és migrációval foglalkozó irodalom igen széles témakört alakított ki. E témakört áttekintve érdemes felfigyelni arra, hogy a legtöbb vizsgált probléma makroszintű és leginkább a gazdasági és politikai rendszerek átalakulásával kapcsolatos. Más szavakkal a migráció területén történő átalakulásokat a szerzők a szélesebb rendszerek és összefüggések leképeződéseként értelmezik. Sőt úgy is fogalmazhatunk, hogy éppen az egyik sajátossága a globalizációs irodalomnak, szemben a migrációt elemző “neoklasszikus” írásokkal, amelyek nyíltan vagy kevésbé nyíltan Ravenstein vonzási és taszítási elméletére, illetve valamiféle “racionális kalkulációra” hivatkoznak (Carling, 2002). Ezen makroösszefüggésen kívül, amely a legpregnánsabban az ellentétes irányú tőke- és munkaerőmozgás témájában érhető tetten, ez az irodalom vagy a networkelemzéshez és a csoportszintű transznacionális kapcsolati hálókhoz nyúl, vagy pedig, és ebben különösen erősnek tűnik, a diaszpóra és kevert identitások kérdéskörén dolgozik (Massey et al. és Zolberg in: Sik, 2001, 9–55.). Tehát makroirányultságú ez az irodalom, idegenkedik a nyíltan mikro- vagy individuális szintű elemzésektől, és igazából a csoport-, intézmény- vagy rendszerszintű jelenségek és magyarázatok izgatják.

A globalizáció és migráció jelenbeli összefüggéseivel foglalkozó irodalom főbb témái
Migrációs politika és intézményi változások	Állampolgárság és a nemzetállam exkluzivitásának megszűnése. Többszintű állampolgárság. Transznacionális jogok és univerzális emeberi jogok kérdése. Privilegizált etnikai csoportok.	A bevándorlás- korlátozó intézkedések hatékonysága bevándorlás lassítása érdekében.	Illegális bevándorlók, ember- csempészet. Szexiparral összefüggő (kényszer) vándorlás ellenőrzése.	A menekült státust kérők számának megugrása és az arra adott politikai válaszok. Biztonsági kérdések.
Migráció és a globális makro rendszerek	A globális gazdasági különbségek növekedése és a szegény államok kiszolgáltatottsága, rendezetlen belső viszonyai. Koloniális múlt és poszt- koloniális jelen. Váltás a modernizációs világrend és a globalizáció között.	A munkaerő és a tőke ellentétes irányú mozgása. Befektetés az export- orientált ágazatokba a fejletlen gazdaságokban és az onnan való elvándorlás összefüggése. Globális városok megjelenése.	Migrációs jelenségek: szerződéses munka, kiszolgáló személyzet a globális városokban, cselédipar, a munkaerő vándorlás elnőiesedése, szakképzettség elvesztése, álturisták, eldobható emberek, rabszolgák versus menedzser vándorlás. Turizmus és életstílus migráció.	Rasszizmus, osztály és gender, mint kombinált hatalmi rendszer. Multi- kulturalizmus.
Migrációs döntések elemzése (mikroszint)	Hálózatok és transznacionális kapcsolatrendszerek. Etnikai bank.
Migráció és térbeliség	Családi stratégiák. A regionális migráció felerősödése.	Új területek bekapcsolódása a nagyobb térségek közötti migrációs folyamatokba. (pl. Kelet Európa)	Rurális területek védelme. Ökológiai öszefüggések.	Területen kívüliség.
Migráció, identitás és kulturális globalizáció	Univerzális fogyasztói kultúra, mint a tömeges migráció indítéka. Kulturális diszkrepancia.	Migráció és identitás. Transznacionális közösségek és diaszpóra identitás. Transznacionális mezők.	Migráció, népesedés és egészségügy.	Vallás.

 

 

 

Már a fentiekből is jól látszik, hogy a kérdéskör tárgyalása összefügg egy kritikai mozgalommal, amely előszeretettel bírálja a nemzetek szintje felett operáló aktorokat, a szupranacionális intézményeket és a makroszintű egyenlőtlenségek újratermelését eredményező makroösszefüggéseket. Ezen kritikai szálon túlmenően újító jellegű ezen irodalom abban is, hogy megpróbál túllépni a nemzeti keretekben vagy a globális összefüggésekben nem gondolkodó társadalomtudományon, és kísérletet tesz transznacionális jelenségek és kapcsolatok értelmezésére. Fontos megjegyezni, hogy szemben más megközelítésekkel ezen irodalomban viszonylag kicsi az érdeklődés a számbeli nagyságok iránt, és meglepő módon ritkán hivatkoznak statisztikákra. A kvalitatív indíttatást jól mutatja, hogy a közvetlen népesedési kérdések milyen kis mértékben foglalkoztatják az ebben a megközelítésben hívő szerzőket. Ezen összefoglaló táblázat után nézzük meg részletesebben az egyes témákat és az ott felmerülő vizsgálati kérdéseket. E konkrétabb vizsgálat során már kísérletet teszünk arra is, hogy saját kutatásunk számára is fogódzókat keressünk.

 

4.1. Migráció és politika a globalizáció korában

 

A globalizáció és migráció kérdéskörét elemző irodalomban meglepően élénk az érdeklődés a migrációs politika kérdései iránt. Szinte mindegyik szerző nyíltan kitér azokra a nemzetállami vagy szupranacionális törekvésekre, amelyek a migráció szabályozását és kontrollját hivatottak szolgálni, és leginkább az izgatja őket, hogy miért nem sikerül e folyamat ellenőrzése. Ezzel kapcsolatban több hipotézis fogalmazódik meg (Hansen, 2002; Castles-Davidson, 2000; Sassen, 1996; 1999; Salt, 2001; Okólski, 1999; George-Wilding, 2002; Teitelbaum, 1998; Mittelman, 2000; Staring in: Kalb et al., 2000).

 

4.1.1. Migráció mint üzletág

 

A nemzetközi migráció egyre nagyobb transznacionális üzletággá vált, amelyben egyszerre több szinten és több intézmény bevonásával szerveződik az emberek áramlása a tőke és a javak mozgása mellett. Ebben az üzletágban megjelennek a küldő és fogadó államok, kormányzati szervek, a multinacionális cégek, a munkaerő mozgását szervező ügynökségek, nemzetközi migrációs szervezetek, etnikai csoportok, illetve az embercsempész-hálózatok is (kiemelten foglalkozik a csempészéssel Salt, 2001). Kiváló példa erre az összefüggésre az újból fellendülő külföldi háztartásialkalmazott- (cselédipar-) business, amelyben a küldő kormányok, ügynökségek, civil szervezetek és egyházak vesznek részt, miközben a fogadó államok kormányai általában kísérletet sem tesznek a szabályozásra, illetve egyszerűen szemet hunynak az e téren kialakuló visszásságok felett (Lutz, 2002). Érdekes momentum ebben a folyamatban, hogy a Fülöp-szigetek kormánya például évente díjat oszt ki a legjobb külföldön dolgozó háztartási alkalmazottnak (lásd még Phizacklea in: Koser–Lutz, 1998). Ide tartozik még a szex- és a házasságipar is, amely például Délkelet-Ázsiában milliós nagyságrendű népességeket képes megmozgatni. Csak a japán szórakoztatóipar évente 100 ezer külföldi nőt “foglalkoztat” (többek között Biemann, 2002; Lutz, 2002).

 

4.1.2. Globalizációs hipotézis

 

A migráció mint üzletág hipotézissel összefüggő, de attól részben elkülönülő magyarázat a migrációs kontroll kicsi hatékonyságára a globalizációs hipotézis, amely leginkább Sassen nevéhez és globális város elméletéhez fűződik, bár implicit módon igen sokan mások alkalmazzák (Hansen, 2002; Staring in: Kalb et al., 2000; Sassen, 1996; 1999; 2001). E hipotézis alapja az, hogy a globális piac korában a migrációs kontroll gondolata is tarthatatlan, hiszen nem egyeztethető össze a szolgáltatások, áruk és a tőke szabad mozgásával. E keresleti magyarázat szerint nem a migrációs nyomás a nagy, hanem állandóan fennáll a kereslet a külföldi munkaerő iránt, és ez messze ellensúlyozza a migrációs korlátozásokat és a nemzeti idegenellenes közhangulatot. Ebben a folyamatban értelemszerűen nagy szerepet játszanak a gazdasági élet szereplői, a kis- és nagyvállalkozók, amelyek különböző okoknál fogva érdekeltek a külföldi munkaerő állandó jelenlétében. Jól mutatják ezt a dilemmát az amerikai viták is az illegális bevándorlásról (a déli határok kapcsán), ahol is a jogi kontroll gondolata felett végül szinte mindig győzedelmeskedik a nyílt gazdasági érdek az olcsó munkaerő iránt (lásd Teitelbaum, 1998, 7. fejezet). Vagy éppen nyílt kormányzati programok készülnek bizonyos szakember-szakmunkás csoportok behívására, mint nemrég Németországban. Tulajdonképpen nemcsak a neve miatt, hanem szellemisége miatt is ez a globalizációs irodalom legfontosabb hipotézise a migráció és a migrációs politika kapcsán, és e keresleti modellre majd még részletesebben kitérünk a makrorendszerek elemzése kapcsán.

 

4.1.3. Politikai és jogi korlátok

 

A kicsi hatékonyságra született harmadik válasz szemben az előző két magyarázattal nem a politikán kívül keresi az okokat. E magyarázat kétféle olyan politikai korlátot ismer, amely nem engedi, hogy a korlátozások teljes egészében érvényesüljenek. Egyrészt vannak “hazai” korlátok, másrészt pedig vannak olyan transznacionális jogok és nemzetközi normák, amelyek nem engedik a sorompó leengedését (Castles–Davidson, 2000). Hazai korlátot egyrészt az idegenellenes politikai diskurzusok alkotmányos kontrollja és korlátozása jelent, másrészt pedig bizonyos olyan történeti megfontolások jönnek számításba, amelyek egy adott ország hazai represszív vagy nemzetközi koloniális múltjából erednek (Hansen, 2002). Ez utóbbira kiváló példa a mind a mai napig meglévő ódzkodás Németországban a külföldi menekültek jogainak korlátozásával szemben, amely a náci múlttal hozható összefüggésbe (Kumin, 1995). Megjegyzendő, hogy a jelenleg zajló antiterrorista és nemzetbiztonsági kampánysorozat a világban erősen lecsökkentette a fenti belpolitikai korlátok visszatartó erejét, és ma már nyíltan megsértik a legálisan tartózkodó külföldiek jogait, vagy éppen megalázó procedúrákkal lehetetlenítik el a beutazást egyes országokba. A transznacionális jogok korlátja egyrészt utal az egyetemes emberi jogokra és arra, hogy, mint például az Európai Unióban, az egyes nemzetállamok már nem elkülönülő jogi entitások, hanem, mint azt Soysal állítja, egymással alkotmányosan összekapcsolt országok sorozata, amelyek már nem dönthetnek teljesen szabadon. Egyrészt tehát nem nemzeti alapú jogi intézmények vannak a menekültek és bevándorlók jogainak a védelme érdekében, másrészt pedig a kontroll egyik legfontosabb alapját képező “nemzeti” állampolgárság nélkül is megszerezhet valaki állampolgári jellegű jogokat (Castles–Davidson, 2000, 18.). A transznacionális jogok használata és a menekültstátus védelme különösen akkor került a figyelem középpontjába, mikor a nyolcvanas évektől egészen a kilencvenes évek közepéig rohamosan nőtt a menekültstátust kérők száma az Európai Unió országaiban (Okólski, 1999). Ezt az emelkedést, amely igen komoly belpolitikai ellenkezést váltott ki nemcsak az egyes nemzetállamok szintjén, hanem már az egész Unióban is, a globalizációs irodalomban úgy értelmezik, mint a nemzeti korlátozásokra adott választ vagy éppen azok megkerülését (Okólski, 1999).

 

4.1.4. Privilegizált etnikai csoportok

 

A hetvenes évek során elindult korlátozási folyamat sikertelenségének utolsó felemlegetett oka a privilegizált etnikai csoportok kérdése (Okólski, 1999; Hansen, 2002). Ezek a csoportok (a magukat vér szerint németnek valló, de nem Németországban élő csoportok vagy a koloniális múlt jogán könnyebben vagy automatikusan állampolgárságot kapó volt gyarmati alattvalók, mint az algériaiak vagy az Afrikában élő indiaiak) ugyanis kivételes bánásmódban részesültek vagy részesülnek mind a mai napig. Az ebből fakadó “kontrollhiány” különösen élesen jelentkezett Németország esetében, ahol a kilencvenes évek elején a Kelet-Európából érkező “aussiedler”-ek száma többszörösen meghaladta az innen menedéket kérők számát az ún. “menekültválság” idején (Melegh, 2002a). Ebből a szempontból érdemel különleges figyelmet a magyar státustörvény is (Melegh, 2002b, Hegyesi–Melegh, 2003).

 

4.2. Migráció és a globális makrorendszerek

 

Mint már fentebb, a témák általános bemutatásánál jeleztük, a globalizációs irodalom egyik legfontosabb problémáját a makrorendszerek és a migrációs minták összefüggése képezi. Tulajdonképpen ugyanezt figyelhettük meg a történeti kérdések irodalma esetében is, és ezért az alábbiakban nem a makroszintű összefüggésekre koncentrálunk elsősorban, hanem azokra az új migrációs formákra (típusokra), amelyek összekapcsolódnak a globális gazdasági és társadalmi rendszerek működésével.

 

4.2.1. Szerződéses munkaerő-vándorlás

 

Egyrészt van a határokon át ingázó, “szerződéses munkaerő-vándorlás”, amely kormányok és munkáltatók által időben korlátozott mozgást jelent, és amelynek legfőbb célja olcsó, szakképzetlen vagy gyengén szakképzett munkaerő szezonális biztosítása, majd “rendezett” hazaküldése és a családok áttelepülésének megakadályozása. E forma, mely már a 19. század végi és a mai globalizáció előképeként értelmezett liberális rendben, illetve expanziós időszakokban is jelen volt (Németországtól, az USA-n keresztül Dél-Afrikáig), ma újból előtérbe került, és igen komoly projektek kerültek kidolgozásra (pl. mezőgazdasági idénymunkások Nagy-Britanniában) (Castles, 1995; Okólski, 1999; Morawska, 2001). A magyar státustörvény bizonyos vonatkozásai is beleillenek ebbe a sorba (Melegh, 2002b).

 

4.2.2. Kiszolgáló személyzet

 

A globalizáció korában a szakképzetlen munkaerő vándorlásának “rendezetlenebb” formája a világ pénzügyi és gazdasági szervezőközpontjaként működő “globális” városokba nagyobb tömegekben frissen vagy időlegesen bevándorolt szakképzetlen “kiszolgáló személyzet” megjelenése (Sassen, 2001, Chapter, 9). E társadalmilag és etnikailag hihetetlenül heterogén csoport tömeges jelenlétét jól mutatta a World Trade Center összeomlásának tragédiája, ahol ezrével haltak meg takarító, ügyintéző, burkoló, büfés munkát végző mexikóiak, bangladesiek, indiaiak, törökök és más nemzetiségűek. Megjegyzendő, hogy már saját interjúnk is van egy magyarországi roma kőművestől is, aki a WTC-hez hasonló irodaházakban dolgozott illegális migránsként.

Ezek a vándorlók, akik a szerződéses munkásokhoz hasonlóan esetleg csak ideiglenesen jelennek meg az adott ország munkaerőpiacán, háromféle funkciót tölthetnek be a globális városok gazdaságaiban:

 

• Alacsony bérű munka a gazdaság elmaradottabb szektoraiban.
• Alacsony bérű munka a magasan specializált és felfutó szolgáltatói szektorban. E csoportot növelheti a korábban állami feladatként ellátott szolgáltatások privatizációja. Kitűnő példát hoz fel erre Forsander Helsinki buszközlekedése alapján (Forsander, 2002, 105–109.).
• Elhagyatott szektorok és területek rehabilitációja. Jó példa lehet erre a kínaiak budapesti jelenléte, akik a hanyatló, alacsony árú és rosszabb minőségű árukat előállító és forgalmazó textil-kiskereskedői szektort vették át (Nyíri, 2002).

 

Fontos megjegyezni, hogy a fenti hipotézist valló szerzők szerint ezen “láthatatlan” és a lokális munkaerő-társadalomtól teljes egészében elszakított és rasszista alapon diszkriminált csoport leginkább azon fejletlenebb térségek nem túlságosan szegény rétegeiből kerül ki, ahova nagyobb volumenben érkezik külföldi transznacionális és az exportorientált ágazatokban érdekelt tőke (Sassen, 2001, Portes in: Kalb et al., 2000; Mittelman, 2000, 58–73.). E hipotézis számunkra is rendkívül érdekes lehet, hiszen Magyarország is igen nagy mennyiségben kapott külföldi tőkét exportorientált ágazatokban, sőt Magyarország világviszonylatban is különösen függ ettől a külföldi transznacionális szektortól. Ez alapján azt várhatjuk, hogy Magyarország is kibocsátója lesz a globális központok kiszolgáló személyzetének, illetve kérdés, hogy vajon ez a szektor mennyiben alkalmaz még szegényebb nem magyarországi munkaerőt.

 

4.2.3. Cselédipar

 

A növekvő cselédiparról már tettünk említést a migrációs politika kapcsán, azonban külön is érdemes ezzel a csoporttal foglalkozni a globális makrorendszerek keretén belül. Két szempontból is fontos lehet ez az újból növekvő csoport. Egyrészt közvetlenül felveti a hazaadott pénzek gazdasági jelentőségét és összefüggését a függőség problémájával. Egyes szerzők a hazaadott pénzeket a globális kiegyenlítődés példájaként hozzák fel, míg mások a függőség példájaként kezelik (Orozco, 2002; Mittelman, 2000, 62.). Az utóbbi vélemény szerint a pénzjuttatás nem helyettesíti a fejlesztést, miután elsősorban nem a termelői szférába kerül, másképpen pedig a nem helyi termékek fogyasztását növeli, hiszen kapcsolatot teremt a globális piac és szegényebb, nem migráns csoportok között. Másrészt a cselédipar két szinten is kiszolgálhatja a globális gazdaságban privilegizált pozíciót elfoglaló nyugati menedzserrétegeket. Egyrészt a cselédek a gyakran utazó menedzserek “csonka” családjait szolgálják ki (Mittelman, 2000, 66), másrészt pedig lehetőséget teremt privilegizált nyugati nők oly módon való tehermentesítésére, hogy nem borulnak fel a hagyományos férfi–női szerepek (Biemann, 2002; Lutz, 2002; Phizacklea, in: Koser–Lutz, 1998). Fontos megjegyezni, hogy gyakran vélik úgy a munkaerő elnőiesedése kapcsán, hogy ez a vándorló nők számára is egyfajta kiszabadulást jelent az otthoni patriarchális viszonyokból, hiszen aktív szereplőként tudják alakítani saját életüket az otthoni háztartáson kívül. Ezzel szemben megjegyzendő, hogy a fogadó helyek gyakran kezelik a háztartási alkalmazottakat házi rabszolgaként, és igen gyakori a velük szembeni testi-lelki és szexuális erőszak (Bales, 1999, 1–6.). A cselédipar esete különösen jól mutatja az osztály, gender és faji alapú kizárások együttes meglétét. Ezen iparág különlegesen fontos csoport lehet a magyarországi globalizáció vizsgálata során, hiszen igen nagy felfutás lehetett a nem magyarországi cselédek alkalmazásában.

 

4.2.4. Álturisták

 

A globalizációval foglalkozó szakirodalomban egy további új csoportot jelentenek az álturisták, akik vagy igen rövid távú munkát végeznek, vagy pedig kiskereskedőként lépik át a határokat. Ide tartozhatnak a kelet-európai “lengyel”, “ukrán” stb. piacok árusai, a bőrholmit magukon átcsempésző román turistabuszok utasai vagy a Közép-Amerika és az Egyesült Államok között bőröndökkel ingázó ruhakiskereskedők vagy éppen az európai piacokon megjelenő dél-amerikai poncsóárusok (Okólski, 1999; Portes in: Kalb, 2000). Okólski joggal sorolja be őket a “befejezetlen” migráció kategóriájába.

 

4.2.5. Átmeneti szakképzett vándorlók és a turizmus

 

A globalizáció nemcsak a rasszista megkülönböztetésnek is gyakran kitett szakképzetlen munkaerő vándorlásában jelenik meg, hanem megfigyelhető a magas szakképzettséggel vagy speciális tudással rendelkező, egyesek által új “elitként” leírt csoportok mobilitásában is. Ezek a (menedzser, informatikus stb. foglalkozással bíró) átmeneti szakképzett vándorlók szintén területen kívüliek abban az értelemben, hogy mozgásuk állandó, tulajdonképpen sehol sem telepednek le egy-két évnél hosszabb időre (Findlay, 1995; Rudolph-Hillmann, in: Koser–Lutz, 1998; Sassen, 2001, 34.). Általában nagyobb multinacionális cégeknek szolgálnak, vagy azok szatellit beszállítójaként dolgoznak, és feladatuk egy-egy nagyobb beruházás megszervezése, végrehajtása vagy éppen egy átszervezés levezénylése. Jellemző, hogy ez a gyakran már nemzetközi menedzserosztályként is leírt és a rasszista szempontból “láthatatlan” csoport hat a globális városok térbeli megszerveződésére is, hiszen például elemi igényük a repülőterek gyors és megbízható elérése, amely szempontokat a globális városok vezetése általában figyelembe veszi. Magyarországon e csoport éppen a jelentős nyugati tőkebefektetés okán rendkívül fontos lehet, kutatása elsődleges fontosságú.

Megjegyzendő, hogy a globális társadalmi egyenlőtlenségek szempontjából a felsőbb rétegekhez kapcsolható sok tekintetben a nemzetközi turizmus mint időszaki migráció is. Ennek a szervezeti kerete is a globális “szabadidő-kapitalizmus”, amely az egyenlőtlenségi viszonyok újratermelésének formája. A szabadidő-migráció pedig kultúra átalakító hatása révén a kulturális és ideológiai uralom és hegemónia fontos terepe (Böröcz, 1996). Hasonlóan idesorolható a növekvő oktatási, tudományos és kulturális célú időszaki migráció is.

 

4.2.6. Virtuális migráció

 

A globalizációs kor egy újabb migrációs formája már a testek térbeli mozgását sem igényli, hiszen az online állások megjelenése pl. a biztosítási szakmákban, szoftverfejlesztésben lassan létrehozza a virtuális migráció különböző formáit, amelyek területen kívüliek nemzetállami szempontból (Aneesh, 2001, 2003). Ugyanide tartoznak a különböző hívásközpontok (call centres), amikor is az Amerikában tartózkodó érdeklődő Indiából kap választ a kérdésére. Ugyancsak a testek virtuális mozgatásának számíthat az internetes pornóipar is, ahol nők és férfiak internetes kapcsolatok révén bocsátják áruba testüket.

 

4.3. Migráció és térbeliség

 

Mint azt a virtuális migráció fogalma is mutatja, a globalizáció és migráció együttes vizsgálatában rendkívül fontos szerepet játszik a térbeliség kérdése. A térbeliség esetében a virtuális migrációnál is megfigyelhető deterritorializáció mellett főképp az identitás kérdése kapcsán folyik originális kutatómunka az új térbeli konstrukciók elemzése kapcsán, amelyekről a migráció és identitás, migráció és kultúra kapcsán majd bővebben is szót ejtünk. Ugyancsak a térbeliség kérdése izgatja a szerzőket a nemzetállami területek és főképp a nemzetállami exkluzív szuverenitás megtörése kapcsán, amely kérdéskör az állampolgársági kérdések esetében már felmerült (Castles–Davidson, 2000, Sassen, 1998).

A térbeliség kérdése hagyományosabb szinten is felmerül, mikor is többszöri kísérlet történik a migrációs mezők és a migrációs terek meghatározására és az itt megfigyelhető változások követésére (Salt, 2001). Szinte minden szerző kitér a migráció “változó földrajzára” a múlt század utolsó két évtizede kapcsán. Ez a változó földrajz egyszerre több dolgot is jelent. Egyrészt ugyancsak egyöntetű a vélemény az irodalomban, hogy olyan új területek kapcsolódtak be a globális migrációs folyamatokba, amelyek korábban vagy legalábbis a múlt század 50-es éveitől nem vettek részt benne. E téren legelsősorban is Kelet-Európa kerül említésre (mint egy új migrációs mező), miközben megjegyzik az Öböl-térség változó szerepét, Afrika egyre intenzívebb bekapcsolódását egy Észak–Dél migrációs rendszerbe a hagyományosan fontos szerepet betöltő Dél-Amerika és Közép-, Délkelet-Ázsia mellett. Ezen túlmenően komoly hangsúly kerül arra is, hogy a migráció leginkább egyes térségeken belül erősödött fel, és nem a nagyobb régiók között (Mittelman, 2000; Okólski, 1999).

 

5. Összefoglalás

 

Összefoglalóan tehát azon képzet, hogy területhez kötött nemzetállamok és az államok között egy adott irányban mozgó vándorlók jelentik a nemzetközi vándorlás alapját, a globalizáció korában már érvénytelen. A kapcsolat megbomlott mind a nemzetállamok, mind pedig a vándorlók oldalán, és ezért csak politikai eszme szintjén értelmezhető a közkeletűen “olvasztótégelyként” elgondolt nemzetállam gondolata. Úgy tűnik tehát, hogy a migráció elemzésekor elsősorban a transznacionális (globális) gazdasági és társadalmi kapcsolatok és terek mentén lehet teljes körűen megérteni a nemzetközi migráció folyamatát.

E kapcsolatok vizsgálatában és az elemzett makroösszefüggések, illetve a történeti háttér megítélésében már komoly viták vannak, bár a fenti elemzett körben szinte megegyezik, hogy a globális piac formálódása és működése kvalitatívan új folyamatokat indított el legalábbis a múlt század második harmadában tapasztaltakhoz képest. Úgy tűnik, a globalizáció és az ahhoz kapcsolódó migrációs minták egyszerre tekinthetők régi és új folyamatoknak, hiszen a 18. században létrejött modern-koloniális rendszer már jórészt megalkotta azokat az összefüggéseket és szociális formákat, amelyek a globalizáció korában, jelentős módosulásokkal ugyan, de feléledtek. Ez arra figyelmeztet minket, hogy saját kutatásunkban is hangsúlyozottan figyeljünk az első világháború előtti mintákra.

Magyarország “globalizációs” esete a fenti irodalom alapján pedig rendkívül fontos és eddig még nem vizsgált szociológiai kérdéseket vethet fel. Nevezetesen azt, hogy egyszerre vizsgálhatjuk függőségünket globális befektetésektől és annak szociális és így migrációs következményeit, másrészt pedig elemezhetjük, miképpen alakítunk ki mi például migrációs folyamatok által függőségi viszonyokat szomszédos vagy még távolabbi területek társadalmaival. Más szavakkal amennyiben kellően jól tudjuk tisztázni az ország helyét a globális politikai gazdaságtanában, akkor “átmeneti státus” révén olyan kérdéseket tehetünk fel, amelyek “középről” tesztelik a fenti hipotéziseket, miközben a globalizációs irodalomban fókuszba került el- és bevándorló csoportok szinte mindegyike releváns számunkra. Ezzel a tranzíciós elemzéssel pedig utat nyithatunk olyan komparatív vizsgálatok irányába, amelyek már végre szakítanak a globalizációs irodalomban is gyakran megfigyelhető teleologikus, nyugatcentrikus szemlélettel.

 

 

Irodalomjegyzék

 

Aneesh, A. (2001): Virtual Migration: Indian Programmers in the US–based Information Industry. Manuscript.

Aneesh, A. (2003): “Between Fantasy and Despair: Nationalist Closures in the Transnational Lives of Indian Programmers, in Immigrant Life in the United States: Multi–Disciplinary Perspectives” edited by Colin Wayne Leach and Dona Gabaccia. Routledge, forthcoming. In: Leach, Colin Wayne and Gabbacia, Dona (eds): Immigrant Life in the United States: Multi–Disciplinary Perspectives, Routledge, forthcoming.

Appadurai, A. (1996): Modernity at large: cultural dimensions of globalization. University of Minnesota Press. Minneapolis, London.

Bales, K. (1999): Disposable people. New slavery in the global economy. University of California Press. Berkeley, Los Angeles, London.

Baumann, Z. (1996): “From Pilgrim to Tourist – a Short History of Identity” in: Hall, Stuart–Du Gay, Paul (eds): Questions of Cultural Identity. London, Sage.

Beck, U. (2000): What is Globalization? Polity Press, Malden, MA.

Berger, P. L. (2000): A globális kultúra négy arca, 2000, 16–20. Translated from: National Interest 1997/49, 1998.

Bibó I. (2001): Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Budapest, Múlt és Jövő K.

Biemann, U. (2002): “Remotely sensed: a topography of the global sex trade Feminist review”, Spring 2002, No. 70, pp. 75–88.

Böröcz J. (1996): Leisure Migration. A Sociological Study on Tourism Pergamon, Oxford, New York.

Carling, J. (2002): “Migration in the age of involuntary immobility: theoretical reflections and Cape Verdean experiences”. Journal of ethnic and migration studies, Jan 2002, vol. 28, No. 1, pp. 5–42.

Castles, S. (1995): “Contract labour migration”. In: Cohen, Robin: The Cambridge Survey of World Migration. Cambridge, Cambridge University Press. pp. 510–515.

Castles, S.–Davidson, A. (2000): Citizenship and migration: globalization and the politics of belonging New York: Routledge.

Demográfiai átmenet Magyarországon, 1991. Előszó. KSH Népességtudományi Kutató Intézet Történeti Demográfiai Füzetek 9. 187–230.

Findlay, A. M. (1995): “Skilled transients. the invisible phenomenon?” In: Cohen, R.: The Cambridge Survey of World Migration. Cambridge, Cambridge University Press. pp. 515–522.

Forsander, A. (Ed.) (2002): Immigration and Economy in the Globalization Process Sire Reports Series. No. 20. Vantaa.

George, V.–Wilding, P. (2002): Globalization and human welfare. Palgrave, New York.

Hansen, R. (2002): “Globalization, embedded realism, and path dependence: the other immigrants to Europe”. Comparative political studies, Apr 2002, Vol. 35, No. 3, pp. 259–283.

Hegyesi A.–Melegh A. (2003): “Immár nem mi vagyunk a szegény rokon a nemzetközi világban. A státustörvény és az Orbán–Nastase egyezmény vitájának sajtóbeli reprezentációja és diskurzív rendje”. In: Sárközy, Erika and Schleicher, Nóra (eds): Kampánykommunikáció. Akadémiai, Budapest, 135-171.

Held, D.–McGrew, A, Goldblatt, D.–Perraton, J. (1999): Global transformations: politics, economics and culture. Polity, Cambridge.

Kalb, D.–van der Land, M.–Staring, R.–van Steenbergen, B.–Wilterdink, N. (Eds.) (2000): The neds of globalization. Bringing society back in. Rowman & Littlefield Publishers, Lanham, Boulder, New York, Oxford.

Koser, K.–Lutz, H. (Eds.) (1998): The new migration in Europe. Social const­ructions and social realities, Palgrave, Macmillan Press Ltd. London.

Kumin, J.: Asylum in Europe: Sharing or Shifting the Burden?

USCRI World Refugee Survey (http://preview.refugees.org/world/articles/europe_wrs95.htm  Megnyitva: 2003. január 15.) http://www.refugees.org/home.aspx

Livi-Bacci, M. (1992): A concise history of world population, A. Cambridge, MA: Blackwell.

Lutz, H. (2002): At your service madam! The globalization of domestic service, Feminist review, Spring 2002, No. 70, pp. 89–104.

McMicheal, P. (2000): “Globalization: Myths and Realities”. In: Roberts, T.–Hite, A. (Eds.): From Modernization to Globalization. Perspectives on Development and Social Change. Blackwell, Malden: Massachusetts, Oxford, England. 274–292.

Melegh A. (2001): “International migration in Hungary in the 1990s”. In: Demo­graphic and Cultural Specificity and Integration of Migrants. Bundesinstitut for Population Research in co–operation with the Network of Integrated European Population Studies. Wiesbaden, Germany pp. 213–224. In: German (2001): Internationale Migration und Ungarn in den 90er Jahren. Probleme und Perspek­tiven. Zeitschrift für Bevölkerungs-wissenshaft. Demographie. 26. Jahrgang. No. 3–4. pp. 463–64.

Melegh A. (2002): “Mozgó kelet. Globális térképek és a státustörvény”. In: Kovács János Mátyás (Ed.). Zárva várt nyugat. Tanulmányok a kulturális globali­zációról. 2000, Sík Kiadó (in print). Also published in Eszmélet. No. 55. pp. 33–62.

Melegh A. (2002a): “Migráció Magyarország és Németország között a kilencvenes években”. In: Illés, Sándor (ed.). Migráció és Statisztika. KSH NKI, Kutatási jelentések, No. 71. pp. 53–67.

Melegh, Attila (2001). “Mondialisation, nationalisme et petit imperialisme”. La Nouvelle Alternative. Vol. 16. No. 55. pp. 130–142.

Melegh A. (2003): “East in the East. Globalization, nationalism, racism and discourses on Eastern Europe.” Manuscript. (RSS grant No. 651/1999, Improving Human Research Potential Program of the European Commission, 2003).

Mignolo, W. D. (1998): “Globalization. Civilization Process and the Relocation of languages and Cultures”. In: Jameson, F.–Miyoshi, M. (Eds.): The Cultures of Globalization. Duke University Press, Durham, London, 32–53. o.

Mignolo, W. D. (2000): “Local Histories and Global Designs. Coloniality, Subaltern Knowledges, and Border Thinking”. Princeton Studies in Culture/Power/History. Princeton University Press, Princeton, New Jersey.

Mittelman, J. H. (2000): Globalization Syndrome. Transformation and Resistance. Princeton University Press, Princeton.

Morawska, E. (2001): “Structuring migration: the case of Polish income-seeking travelers to the west”. Theory and society, Feb. 2001, Vol. 30, No. 1, pp. 47–80.

Nyiri P. (2002): “Chinese in Hungary and their significant others: a multi-sited approach to transnational practice and discourse”. Identities, Jan–Mar 2002, Vol. 9, No. 1, pp. 69–86.

Okólski, M. (1999): “Migration pressures on Europe. In: van de Kaa, D.–Leridon, H.–Gesano, G.– Okólski, M. (eds): European Populations. Unity in Diversity Kluwer Academic Publishers, Dordrecht, Boston, London.

Roberts, T.–Hite, A. (Eds.) (2000): From modernization to globalization. Perspec­tives on development and social change Blackwell, New York.

Salt, J. (2001): “Az európai migrációs térség”. In: Melegh Attila (ed.): Válság vagy átmenet. I. Regio. 2001/1. pp. 177–212.

Sassen, S. (1996): Losing Control? Sovereignity in an Age of Globalization. Columbia University Press, New York.

Sassen, S. (1998): Globalization and its discontents, New York, The New Press.

Sassen, S. (1999): Guests and aliens, New York, The New Press.

Sassen, S. (2000): “Women’s burden: counter-geographies of globalization and the feminization of survival”. Journal of international affairs, Spring 2000, Vol. 53, No. 2, pp. 503–524.

Sassen, S. (2001): The global city. New York, London, Tokyo Princeton University Press, Princeton, Oxford.

Sik E. (szerk.) (2001): A migráció szociológiája, Szociális és Családügyi Minisztérium, Budapest.

Sklair, L. (2002): Globalization. Capitalism and its alternatives. Oxford University Press, Oxford, New York.

Teitelbaum, M. S.–Winter, J. (1998): A Question of Numbers. High Migration, Low Fertility and the Politics of National Identity, Hill & Wang. A Division of Farrar, Straus, Giroux, New York.

Tóth P. P. (1997): Haza csak egy van? Menekülők, bevándorlók, új állampolgá­rok Magyarországon (1988–1994), Budapest, Püski.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Az NKFP5–/0084/2002., “A magyarországi bevándorlás okai és következményei” című kutatási projekt keretében készült tanulmány átdolgozott változata.

² A kérdéskörrel már foglalkoztam egy nagyon rövid írásban ugyanezen cím alatt a Korfa című időszaki, KSH NKI-kiadvány 2002/1-es számában.

³ A könyvvel részletesebben foglalkozom egy recenzió kereteiben, amely megjelent: Faragó–Őri (szerk.): Történeti Demográfiai Évkönyv, 2002. KSH NKI. Ezen recenzió egyes rövidebb szövegrészleteit itt fel is használom.

⁴ A demográfiai átmenet típusaihoz és a franciaországi sajátosságokhoz lásd: Livi Bacci (1992): Demográfiai átmenet Magyarországon, 1991; 187–230.

⁵ Lásd Simon Wiesenthal Center (http://motlc.wiesenthal.com/resources/courage/p04.html Megnyitva: 2003. január 27.)

⁶ Lásd még: Daniels, Rogers (1988): Asian America: Chinese and Japanese in the United States since 1850. Seattle: University of Washington Press; Hodgson–Dennis (1991): “The Ideological Origins of the Population Association of America”. Population and Develeopment Review, 17. No. 1. March 1991.

⁷ E diskurzus jegyei kapcsán lásd Chirot néhány munkáját, amelyek ma is vállaltan e szerint az értelmezési keret szerint készülnek (Chirot 1999; 2001).