Az ENSZ tagállamainak túlnyomó többsége elítéli az USA Kuba elleni embargóját. Az önkényes megszorító intézkedések hadüzenet nélküli háborúval érnek fel, aminek gazdasági és társadalmi hatásai elviselhetetlenek a kubai nép számára.

Az ENSZ-közgyűlés tagállamainak mind nagyobb, mostanra túlnyomó többsége ítéli el az Egyesült Államok Kuba elleni embargóját. Ám az mindennek ellenére érvényben marad az Egyesült Államok elszigetelt, makacs szándéka szerint. Jelen expozé célja, hogy a leghatározottabban elítélje ezt az embargót az általa képviselt jog megsértéséért és legitimitásának teljes hiánya miatt. Ezek az önkényes megszorító intézkedések felérnek egy hadüzenet nélküli háborúval, aminek gazdasági és társadalmi hatásai elviselhetetlenek a kubai nép számára. Az embargó alapvető jogaik gyakorlásában korlátozza és szélsőséges szenvedésnek teszi ki a teljes lakosságot – elsősorban gyerekeket, időseket és nőket – fizikai és erkölcsi értelemben egyaránt. E tekintetben akár emberiségellenes bűntettnek is tekinthető¹.

Az 1962-ben bevezetett amerikai embargót 1992-ben a Kubai Demokrácia Törvény (Torricelli-törvény) erősítette meg, amely a kubai gazdaság fejlődését volt hivatott feltartóztatni a javak és a tőke áramlását akadályozva, 1) az elmenekült családok valuta-hazautalásainak szigorú korlátozásával, 2) a kubai kikötőkben horgonyt vetett hajók hathavi kitiltásával az Egyesült Államok kikötőiből, 3) a szigettel kereskedő cégek elleni szankciókkal, még ha azok harmadik állam törvénykezése alatt állnak is. Az embargót az 1996. márciusi “Kubai Szabadság, Demokrácia, Szolidaritás Törvény” (Helms–Burton-törvény) rendszerezte azzal a céllal, hogy szigorítsa a Kuba elleni “nemzetközi” szankciókat. A törvény első paragrafusa általánosítja a kubai termékek importjának korlátozását, megkövetelve például, hogy az exportőrök igazolják, hogy termékeik nem tartalmaznak kubai eredetű cukrot, ahogy azt a nikkel vonatkozásában már korábban előírták. A devizaátutalásoknak feltételéül szabja, hogy a szigeten építsék ki a magánszektort, amely bérből élő alkalmazottakat foglalkoztat. A második paragrafus még merészebb, ez a Castro utáni rendszerbe való átmenetet és a kívánatos, Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolat természetét körvonalazza. A hármas paragrafus felhatalmazza az amerikai hatóságokat, hogy elbírálják azoknak az amerikai természetes és jogi személyeknek a kárigényét és egyéb keresetét, akiket a kubai államosítások során fosztottak meg javaiktól, és az adott vagyontárgy hasznosítóitól, illetve kedvezményezettjeitől kártérítést követelnek. A régi tulajdonosok kérésére bármely harmadik állam polgára (vagy annak leszármazottai) perbe fogható, ha az üzleti kapcsolatban áll a hasznosítókkal/kedvezményezettekkel. A kiszabható büntetéseket a négyes paragrafus tartalmazza, amely felhatalmazza a külügyminisztériumot, hogy az említett személyektől és családtagjaitól megtagadja a beutazóvízumot az Egyesült Államokba.

Az embargó normatív tartalma – különös tekintettel annak területen kívüliségére, amely egyoldalú szankciókat helyez kilátásba a nemzetközi közösséggel szemben vagy az államosítás jogának megtagadása – ellentmond az Amerikai Államok Szervezetének és az ENSZ alapító okiratának, valamint a nemzetközi jog alapelveinek. Az Egyesült Államok igazságszolgáltatási hatáskörének ilyen kiterjesztése ellentétes a nemzeti szuverenitás és a belügyekbe való be nem avatkozás elveivel – ahogyan azokat a Nemzetközi Bíróság joggyakorlata értelmezi. Korlátozza a kubai népet az önrendelkezéshez és a fejlődéshez való jogainak gyakorlásában. Erősen ellentmond továbbá a kereskedelem, a hajózás, a tőkeáramlás szabadságának elvével, amit az Egyesült Államok paradox módon a világ minden más szegletében harcosan képvisel. Erkölcstelen és illegitim az embargó azért is, mert évek óta támadja és veszélybe sodorja Kuba szociális vívmányait, amiket számos független nemzetközi (úgymint a WHO, az UNESCO, az UNICEF és különböző NGO-k kötelékébe tartozó) szakértő is elismer. Ezek a vívmányok, nevezetesen az oktatás, a kutatás, az egészségügy és a kultúra területén nyújtott közszolgáltatások az elemi emberi jogok gyakorlásának eszközei. Ráadásul az a fenyegetés, amelynek ez az elnyomó rendelkezés az egyesült államokbeli és nem egyesült államokbeli magánszemélyeket egyaránt kiteszi, kiterjeszti az embargó hatását olyan, a szövegben részben vagy egészben nem korlátozott területekre is, mint az élelmiszerek, a gyógyszerek, az orvosi eszközök vagy a tudományos információcsere.

 

Az embargó káros gazdasági hatásai

 

Egy hivatalos kubai forrás² szerint az amerikai embargó által Kubának okozott közvetlen gazdasági kár bevezetése óta meghaladja a 70 milliárd dollárt. Ebbe beleszámít i) a szolgáltatások és az export (turizmus, légi szállítmányozás, cukor, nikkel) fejlesztésének akadályozásából származó bevételkiesés; ii) a földrajzi orientációváltásból, a kereskedelmi csatornák átszervezéséből adódó veszteségek (a szállítmányozás, raktározás, beszerzés megnövekedett költségei); iii) a nemzeti kibocsátás­növekedés korlátozásának hatása (a technológiákhoz való korlátozott hozzáférés, a pótalkatrészek hiánya és a berendezések ebből adódóan rövid élettartama, kényszerátszervezések, komoly nehézségek a cukoriparban, az áramszolgáltatásban, a szállítmányozásban és a mezőgazdaságban); iv) a pénzügyi és devizakorlátozások (lehetetlen a külső adósság átütemezése; a dolláralapú kereskedelemtől való eltiltás; a kereskedelmi valuták árfolyamváltozásának kedvezőtlen hatása; a “magas kockázatú ország” besorolás; a nemzetközi pénzügyi intézményekhez való csatlakozás Amerika által való megakadályozásából következően a finanszírozás megnövekedett költsége); v) az (illegális) kivándorlás ösztönzéséből eredő károk (munkaerő-veszteség, a kubai oktatási rendszer által kitermelt tehetségek elvesztése); vi) a lakosságot érő társadalmi károk (élelmiszer, egészségügy, oktatás, kultúra területein).

Mivel az embargó minden ágazatra kihatással van³, az export mellett a kubai gazdaság talpra állása szempontjából alapvető gazdasági folyamatokat is akadályoz. Ezek közül a legfontosabbak a közvetlen külföldi befektetések, a turizmus és a devizaátutalások. Számos esetben kellett amerikai cégek európai leányvállalatainak jogászaik tanácsára megszakítaniuk kubai szállodák irányítására irányuló tárgyalásaikat, mert máskülönben a Helms–Burton-törvény által kilátásba helyezett szankcióknak néznének elébe. Ráadásul európai hajózási társaságok amerikai felvásárlása folytán a 2002/03-as évben jóval kevesebb hajó vetett horgonyt a kubai kikötőkben. Az Egyesült Államok által életbe léptetett intézkedések a polgári repülésről rendelkező Chicagói Egyezményt megsértve a repülőgépek bérbeadását és eladását, kerozinnal való ellátását és az új technológiákhoz (mint az elektronikus helyfoglalás vagy a rádiós helymeghatározás) való hozzáférést korlátozva mintegy 150 millió dolláros kárt okoz Kubának 2003-ban. A közvetlen külföldi befektetésekre gyakorolt hatás is rendkívül hátrányos. Az ezeket a befektetéseket támogató kubai intézményhez több mint 500 együttműködési projekt érkezett amerikai cégektől, de ezek közül egy sem kivitelezhető – még a gyógyszer- és biotechnológiai iparban sem, amelyekben Kuba igen vonzó potenciállal rendelkezik. Az Egyesült Államokból történő devizaátutalás is korlátozva van, havonta 100 USD-ben családonként, és némely európai banknak is korlátoznia kellett segítségnyújtását az amerikai nyomásgyakorlás következtében, amely kártérítési kötelezettséget helyezett kilátásba abban az esetben, ha tovább hitelezik Kubát. Az embargó hatással van a pénzügy, a biztosítás iparágaira, valamint az olajiparra, a vegyiparra, az építőiparra, az infrastruktúra, a szállítmányozás, a hajóépítés, a mezőgazdaság, a halászat, az elektronika, a számítástechnika ágazataira… és azokra az (1959 előtt túlnyomórészt amerikai tulajdonban lévő) exportszektorokra is, mint a cukor, a nikkel, a dohány, a rum… amelyek fellendülését nagyban hátráltatja, hogy Kuba ki van tiltva a nyersanyagok egyes számú tőzsdéjének számító New York-iról.

 

Az embargó káros társadalmi hatásai

 

Az Egyesült Államok kormányának bejelentése, miszerint elképzelhetőnek tartja a korlátozások lazítását az élelmiszerek és a gyógyszerek tekintetében, konkrét következmények nélkül maradt, és nem változtat azon a tényen, hogy Kuba de facto embargó áldozata ezeken a területeken is. E javak hiánya súlyosbítja a nyomort, folyamatosan fenyegeti a lakosság élelmezését és egészségét. A humanitárius tragédia (amely, úgy tűnik, az embargó kimondatlan célja) eddig is csak azért volt elkerülhető, mert a kubai kormány mindenáron fenntartotta társadalmi modelljének pilléreit, amelyek mindenki számára biztosítja többek között az alapvető élelmiszereket megfizethető áron, az ingyenes étkeztetést az óvodákban, iskolákban, kórházakban és az öregotthonokban. Ez jól tükrözi a hatóságok elkötelezettségét az emberi értékek iránt, ami magyarázatot ad Kuba kiváló statisztikai adatsoraira az egészségügy, az oktatás, a kutatás és a kultúra terén… és mindez a rendkívül korlátozott költségvetési források és a szovjet blokk megszűnéséből adódó problémák ellenére. Ám a további társadalmi kibontakozásnak gátat vet a gyakorlatilag kiterjesztett embargó.

Az amerikai kormányzat Kuba szállítóira való nyomásgyakorlása számos, az egészségügyben nélkülözhetetlen terméket érintett (terhes nők gyógyszerei, laboreszközök, radiológiai berendezések, műtőasztalok és sebészeti eszközök, altatószerek, defibrillátorok, lélegeztetőgépek, dialízisberendezések, gyógyszeralapanyagok…), és oda vezetett, hogy megakadályozta az újszülöttek ingyenes tápszerezését vagy a gyermek intenzívosztályok felszerelését⁴ . Kuba védőoltás-termelési kapacitását súlyosan visszaveti az alkatrészek, az importalapanyag és a vízkezelő kapacitás gyakori hiánya. Az embargó indokolatlan szenvedést mér a kubai népre. A Kubában nem gyártott gyógyszerek gyakori hiánya bonyolítja például a mellrák, a keringési és a vesebetegségek vagy az AIDS azonnali és teljes körű ellátását, gyógyítását. Ráadásul az amerikai hatóságok a személyes mozgásszabadság és a tudományos információcsere akadályozásával (amerikai kutatók utazásának korlátozása, a kubai kutatói vízumokról szóló bilaterális egyezmények felrúgása, szoftverlicencek megtagadása, kubai könyvtárak tudományos irodalmi könyv-, folyóirat-, CD-rom-megrendeléseinek visszautasítása révén) gyakorlatilag kiterjesztették az embargót a törvényben rögzített területeken túlra. A nemzetek közötti szolidáris, humanista alapú együttműködés fejlesztésének egyik leggyümölcsözőbb lehetősége ezáltal bezárult.

Az embargó nem tartja tiszteletben az Egyesült Államok népe által önmaga és a világ többi népe számára áhított emberi jogokat.

Mindezen okoknál fogva ennek az elfogadhatatlan embargónak azonnal véget kell vetni.

 

(Fordította: Farkas Gabriella)

 

 

Jegyzetek

 

¹ A történelmi összefüggések tekintetében lásd: Herrera, R.: Cuba révolution­naire, L’Harmattan, 2003, Paris.

² Kuba beszámolója az ENSZ-főtitkár számára az ENSZ közgyűlésének 56/9. (2002) határozatával “a Kuba elleni blokád megszüntetésének szükségszerűségé”-vel kapcsolatban. 2002. november.

³ Herrera, R. (2003): “Cuba: une Résistance en Amérique Latine”. Recherches internationales, n° 69.

⁴ American Association of World Health (1997), Az amerikai embargó hatása az egészségügyre és az élelmezésre. The Association, Washington.

Az "Új Amerikai Évszázadért" projekt célja, hogy állandósítsa az egyenlőtlenséget, s amerikai hegemóniát teremtsen a világban. A Szociális Világfórum igazságot és túlélést követel. Mindezek miatt magunkat harcoló félnek kell tekintenünk.

Tavaly januárban a brazíliai Porto Alegrében több ezren gyűltünk össze a világ minden sarkából, és ismét deklaráltuk: “Lehet más a világ.” Néhány ezer mérföldre északra, Washingtonban, George Bush és tanácsadói ugyanezt gondolták.

A mi projektünk a Szociális Világfórum, az övék a sokak által a “Projekt az Új Amerikai Évszázadért” névvel illetett program támogatása volt.

Európa és Amerika nagyvárosaiban, ahol néhány évvel ezelőtt erről a témáról legföljebb csak suttogtak volna, az emberek most nyíltan beszélnek az imperializmus jó oldaláról, valamint egy erős, a kaotikus világot ráncba szedő birodalom szükségességéről. Az új térítők rendet akarnak az igazság kárára és fegyelmet a méltóság ellenében. És hatalmat bármi áron. Alkalmanként meghívják valamelyikünket egy “semleges hangvételű vitára” egy a kereskedelmi média által biztosított platformon. Az imperializmusról vitázni egy kicsit olyan, mint a nemi erőszak mellett és ellen érvelni. Mit mondhatunk? Hogy nagyon hiányzik?

Mindenesetre nyakunkon az Új Imperializmus. A korábban már ismertnek újjáformált és áramvonalasított változata. A történelemben először egy a világot néhány óra alatt elpusztítani képes fegyverarzenállal rendelkező birodalom totális és egyoldalú gazdasági, katonai hegemóniával rendelkezik. A különböző piacok megnyitására különböző fegyvereket használ. Nincs Isten szép földjén egyetlen ország sem, amelyet ne tartanának sakkban az amerikai cirkálók rakétáinak célkeresztjei vagy az IMF csekkfüzetei. Ha a neoliberális kapitalizmus reklámfigurája akarsz lenni, csak tekints Argentínára, s nézz Irakra, ha te vagy a fekete bárány.

A szegény országoknak, amelyek a Birodalom számára geopolitikai szempontból stratégiai értéket jelentenek, bizonyos méretű “piaccal” vagy privatizálható infrastruktúrával, ne adj’ isten természeti kincsekkel (olaj, arany, gyémánt, kobalt, szén) rendelkeznek, az elvárások szerint kell cselekedniük, ellenkező esetben katonai célponttá válnak. A természeti kincsekben leggazdagabb országok vannak a legnagyobb veszélyben. Ha nem ajánlják fel forrásaikat a központi gépezetnek önként és dalolva, az állampolgári engedetlenséget szít vagy háborút indít. A Birodalom eme új korszakában, amikor semmi nem az, aminek látszik, az érdekelt cégek vezetői külföldi politikai döntéseket befolyásolhatnak. A washingtoni Centre for Public Integrity megállapította, hogy az USA kormánya Védelmi Politikai Tanácsának (Defence Policy Board) 30 tagja közül 9 kapcsolatban állt azokkal a cégekkel, melyek 2001–2002-ben 76 milliárd dollár értékben jutottak védelmi szerződésekhez. George Shultz, az Egyesült Államok korábbi külügyminisztere volt az elnöke az Irak Felszabadításáért elnevezésű bizottságnak (Committee for the Liberation of Iraq). Ugyanő tagja a Bechtel Group igazgatótanácsának is. Egy az iraki háború esetén felmerülő érdekkonfliktust firtató kérdésre így felelt: “Nem tudok róla, hogy a Bechtel különösebben profitálna belőle. Ha akad elvégzendő munka, a Bechtel az a fajta cég, amely képes azt elvégezni. De egyikünk sem profitforrásként tekint az ügyre.” A háború után a Bechtel 680 millió dolláros szerződéshez jutott az iraki újjáépítésben.

Ezt a brutális, immár több millió áldozatott szedett programot használják újra és újra Latin-Amerikától kezdve Afrikán át Közép- és Délkelet-Ázsiáig. Még csak nem is állítják, hogy minden, a Birodalom által indított háború az igazság háborúja lesz. Ez javarészt a kereskedelmi média szerepének köszönhető. Fontos megérteni, hogy a kereskedelmi média nem pusztán támogatója a neoliberális projektnek, hanem maga a neoliberális projekt. A neoliberalizmus nem választott morális pozíciója, hanem a tömegmédiát működtető gazdasági törvényszerűségek struktúrája, belső lényege.

A legtöbb nemzetnek vannak kellően ocsmány házi titkai, így a médiának nem is kell mindig hazudnia. Csak kihangsúlyoz, vagy elhallgat.

Tegyük fel, hogy Indiát egy igazságos háború célpontjául választják. Az a tény, hogy 1989 óta Kasmírban körülbelül 80 000 embert, többségükben muzulmánokat öltek meg, elsősorban az indiai biztonsági erők (vagyis körülbelül 6000 embert évente); az a tény, hogy nem egészen egy évvel ezelőtt, 2003 márciusában több mint 2000 muzulmánt gyilkoltak le Gujarat utcáin, hogy a nőket bandákban erőszakolták meg, elevenen égettek el gyermekeket és 150 000 embert űztek el otthonaikból, miközben a rendőrség és az adminisztráció csak állt és nézett, sőt, esetenként aktívan segédkezett; az a tény, hogy ezekért a bűntettekért senkit nem vontak felelősségre, és a kormányt, amelyik mindezt hagyta megtörténni, újraválasztották… mindez tökéletes főcím lehetne a nemzetközi lapokban a háború előkészítése idején.

Mire észbe kapunk, városainkra cirkálók rakétái irányulnak, falvainkat drótkerítések veszik körül, utcáinkon amerikai katonák járőröznek, s Narendra Modi, Pravin Togadia vagy bármely népszerű fanatikusunk, akárcsak Szaddám Huszein, amerikai őrizet alatt találja magát, hajában tetűt keresnek, s fogtöméseit vizsgálgatják főműsoridőben.

De mindaddig, amíg “piacaink” nyitottak, mindaddig, amíg az olyan cégek, mint az Enron, a Bechtel, a Halliburton vagy az Arthur Andersen szabad kezet kapnak, “demokratikusan megválasztott” vezetőink félelem nélkül kenhetik el a határvonalat demokrácia, kisebbségellenesség és fasizmus között.

Kormányunk gyáva szervilitása, az indiai el nem kötelezettség büszke hagyományának feladása, a “Tökéletesen lojálisok” sorának legelejére való törekvése (a bevett frázis a “természetes szövetséges” – India, Izrael és az USA “természetes szövetségesek”) lehetővé tette számára, hogy elnyomó rezsimmé váljon legitimitásának veszélyeztetése nélkül.

Egy kormány áldozatai közé nemcsak a legyilkoltak és a bebörtönzöttek tartoznak, hanem azok is, akiket elűznek, kirabolnak, egy életen át tartó éhezésre és szegénységre kárhoztatnak. Emberek millióit tették tönkre a “fejlesztési” projektek. Az elmúlt 55 évben csak a nagy gátak miatt 33–55 millió embernek kellett elhagynia otthonát. Számukra nincs igazságszolgáltatás.

Az elmúlt két évben incidensek sora fordult elő, amikor is a rendőrség békés, többségükben adivasit és dalit tüntetőkre nyitott tüzet. A szegényeket, különösen, ha dalit vagy adivasit közösségekről van szó, legyilkolják az erdős területek bitorlásáért, s megölik őket, ha a gátak, bányák, acélüzemek és egyéb “fejlesztési” projektek általi jogtalan terjeszkedéstől próbálják védeni az erdős területet. Majdnem minden esetben, amikor a rendőrség tüzet nyitott, a kormány stratégiája ugyanaz volt: azt állította, hogy a tüzelést egy erőszakos cselekedet provokálta ki. Azokat, akikre tüzelnek, azonnal militánsoknak nevezik.

A POTA (Prevention of Terrorism Act) keretében országszerte több ezer ártatlan embert, köztük kiskorúakat is, tartóztattak le, akiket határozatlan időre és tárgyalás nélkül tartanak bebörtönözve. A terrorizmus elleni harc korszakában a szegénységet alattomosan összemossák a terrorizmussal. A vállalati globalizáció korszakában a szegénység bűn. A további elszegényedés ellen való tüntetés terrorista cselekedet. És most legfelsőbb bíróságunk kijelenti, hogy sztrájkolni bűn. A bíróságot kritizálni természetesen ugyancsak bűn. Elzárják a menekülési útvonalakat.

Miként a Régi Imperializmus, az Új Imperializmus is ügynökhálózatának köszönheti sikerét – a korrupt helyi eliteknek, akik a birodalmat szolgálják. Mindannyian ismerjük az Enron mocskos történetét Indiából. Az akkori Maharashtra-kormány olyan elektromosáram-átvételi megállapodást írt alá az Enronnal, amely a cég számára India teljes vidékfejlesztési költségvetésének 60 százalékával egyenértékű profitot biztosított. Egyetlen amerikai cég számára 500 millió embernek infrastrukturális fejlesztésre szánt összeggel megegyező profitot garantáltak!

A régi időkkel ellentétben az Új Imperialistának nem kell a trópusokon vánszorognia, vállalva a malária, a hasmenés vagy a korai halál kockázatát. Az Új Imperializmus e-mailekkel vezényelhető. A Régi Imperializmus vulgáris és közvetlenül gyakorlatias rasszizmusa kiment a divatból. Az Új Imperializmus sarkpontja az Új Rasszizmus.

Az egyesült államokbeli “pulykakegyelem” hagyománya az Új Rassziz­mus gyönyörű allegóriája. 1947 óta az Országos Pulyka Szövetség minden évben az USA elnökének ajándékoz egy hálaadásnapi pulykát. Egy ceremoniális nagylelkűségi show keretében az elnök ennek a bizonyos madárnak megkegyelmez (és megeszik egy másikat). Miután megkapta az elnöki kegyelmet, a Kiválasztott a virginiai Serpenyő parkba (Frying Pan Park) kerül, ahol leélheti természetes életét. A hálaadásra nevelt többi 50 millió pulykát leölik, és hálaadás napján megeszik. A ConAgra Foods, az elnöki pulykaszerződést elnyert cég, azt állítja, hogy a szerencsés madarakat szociabilitásra, a magas rangú hivatalnokokkal, iskolás gyermekekkel és a sajtóval való interakcióra nevelik. (Hamarosan még angolul is megszólalnak!)

Így működik az Új Rasszizmus a globalizációs korszakban. Néhány gondosan tenyésztett pulyka – a különböző országok helyi elitjei, a jómódú bevándorlók egy csoportja, a befektetési bankárok, a kivételes Colin Powell vagy Condoleezza Rice, néhány énekes, néhány író (mint például én) – bebocsáttatást nyer a Serpenyő parkba. A fennmaradó milliók elvesztik állásaikat, elűzetnek otthonaikból, elvágják víz- és elektromos vezetékeiket, s belehalnak az AIDS-be. Ők az edénybe valók. De a Serpenyő parkbeli szárnyasok remekül elvannak. Néhányuk még az IMF vagy a WTO számára is dolgozik – ki vádolhatja hát e szervezeteket pulykaellenességgel? Néhányan tagjai a Pulykakiválasztó Bizottságnak – ki mondhatja hát, hogy a pulykák hálaadás-ellenesek? Részt vesznek benne! Ki mondhatja, hogy a szegények vállalatiglobalizáció-ellenesek? Egymás sarkát tapossák, hogy bejussanak a Serpenyő parkba. Kit érdekel, hogy a legtöbben elpusztulnak a tolongásban?

Az Új Rasszizmusnak része az Új Genocídium. A gazdasági függőség eme új korszakában az Új Genocídium gazdasági szankciókon keresztül megvalósítható. Csak meg kell teremteni a körülményeket, amelyek tömeges halálhoz vezetnek anélkül, hogy oda kéne menni és meg kellene ölni az embereket. Denis Halliday, aki 1997–98-ban az ENSZ iraki humanitárius koordinátora volt (majd megundorodva lemondott), az Irak elleni szankciókat jellemezve használta a népirtás kifejezést. Az Irak-ellenes szankciók felülmúlták Szaddám Huszein minden eredményét: több mint félmillió gyermekéletet követeltek.

Az új korszakban az apartheid mint hivatalos politikai rendszer elavult és szükségtelen. A kereskedelem és a finanszírozás nemzetközi eszköztára ellenőrzés alatt tartja a szegényeket így is, úgy is. A dzsungel mélyén fogva tartó multilaterális kereskedelmi törvények és pénzügyi megállapodások komplex rendszerét alkalmazhatják. Az egyetlen cél az egyenlőtlenség intézményesítése. Mi más lenne az oka annak, hogy az USA hússzor jobban megadóztat egy Bangladesben készült ruhadarabot, mint egy Nagy-Britanniában készült ruhát? Mi más lenne annak hátterében, hogy a világ kakaóbab termésének 90 százalékát adó országok a világ csokoládétermelésében csak 5 százalékkal részesednek? Mi másért adóztatnák ki a piacról a kakaótermelő országokat, például Elefántcsontpartot és Ghánát, ha a kakaóból megpróbálnak csokoládét gyártani? Mi más lenne az oka annak, hogy a gazdag országok, melyek naponta több mint egymilliárd dollárt költenek a mezőgazdasági termelők támogatására, megkövetelik, hogy a szegény országok, mint például India, vonjanak meg minden mezőgazdasági támogatást, beleértve a támogatott elektromos áramot is? Mi más lehet az oka annak, hogy a gyarmatosító rezsimek által több mint egy fél évszázadig fosztogatott korábbi gyarmatok elmerülnek a gyarmatosító rezsimekkel szembeni adósságaikban, s évente mintegy 382 milliárd dollárt fizetnek vissza nekik?

Mindezek miatt a kereskedelmi egyezmények cancúni kisiklatása döntő jelentőségű számunkra. Bár kormányaink igyekeznek zsebre tenni a dicsőséget, mi tudjuk, hogy ez sok-sok ország sok millió lakója többéves harcának eredménye. Cancún azt tanította nekünk, hogy ahhoz, hogy felszámoljuk a valós sérelmeket, és radikális változásokat harcoljunk ki, alapvetően fontos, hogy a helyi ellenállási mozgalmak nemzetközi szövetségekbe tömörüljenek. Cancún megtanította nekünk a globalizálódó ellenállás jelentőségét.

Egyedül egy nemzet sem szállhat szembe a vállalati globalizációval. Többször láthattuk már, hogy mihelyst a neoliberalizmus programjáról van szó, korunk hősei hirtelen összezsugorodnak. Rendkívüli, karizmatikus emberek, akik ellenzékben óriások, erejüket vesztik a globális színpadon, amikor hatalomra jutnak, és államfők lesznek. Brazília elnökére, Lulára gondolok. Egy évvel ezelőtt Lula volt a Szociális Világfórum hőse. Az idén szorgalmasan követi az IMF irányelveit, megkurtítja a nyugdíjasok juttatásait, eltávolítja a radikálisokat a Munkáspártból. S Dél-Afrika ex-elnökére, Nelson Mandelára is gondolok. Miután 1994-ben elfoglalta hivatalát, kormánya két éven belül lényegében ellenkezés nélkül térdre borult Piac Isten előtt. Széles körű privatizációs és szerkezeti kiigazítási programot indított, ami emberek millióit hagyta fedél, állás, víz és elektromos áram nélkül.

Miért történik mindez? Nincs értelme verni a mellünket, s azt képzelni, hogy elárultak minket. Akárhogy is nézzük, Lula és Mandela nagyszerű férfiak. De abban a pillanatban, amikor az ellenzék soraiból átülnek a kormányzat oldalára, egy sor fenyegető veszedelem foglyává válnak; mind közül a legfenyegetőbb a tőkekiáramlás, amely egyik napról a másikra romba dönthet bármilyen kormányt. Aki azt képzeli, hogy egy vezető személyes karizmája és harcairól szóló önéletrajza majd megtöri a multikat, annak fogalma sincs arról, hogyan működik a kapitalizmus, vagy ha úgy tetszik, a hatalom. A kormányok nem fognak radikális változásokat “kitárgyalni”; azokat csak a polgárok kényszeríthetik ki.

Ezen a héten a Szociális Világfórumon a világ néhány vezető elméje arról fog eszmét cserélni, hogy mi történik körülöttünk. Ezek a párbeszédek tovább finomítják annak a világnak a vízióját, amelyért harcolunk. Ez egy nagyon fontos folyamat, amit nem szabad aláásni. Azonban ha minden energiánkat erre a folyamatra fordítjuk, a konkrét politikai tettek kárára, akkor az SZVF, amely mind ez idáig oly alapvető szerepet játszott a Globális Igazságosságért Mozgalomban (Movement for Global Justice), megkockáztatja, hogy ellenségeinek játékszerévé válik. Amiről sürgősen tárgyalnunk kell, azok az ellenállási stratégiák. Valós célokat kell kitűznünk, valós harcokat kell megvívnunk, és valós sérelmeket kell felszámolnunk. Gandhi Sómenete nem csak politikai színház volt. Amikor az ellenállás egyszerű aktusaként indiaiak ezrei meneteltek a tengerhez és pároltak önmaguk számára sót, megtörték a sóval kapcsolatos adótörvényeket. Közvetlen csapást mértek a Brit Birodalom gazdasági alapjaira. Ez valós tett volt. Mozgalmunk kivívott néhány jelentős győzelmet, azonban nem szabad megengednünk, hogy az erőszakmentes ellenállás hatékonytalan, politikai feel-good komédiává csökevényesedjen. Ez egy rendkívül értékes fegyver, amit folyamatosan élesíteni és újragondolni kell. Nem hagyhatjuk, hogy puszta látványossággá, médiahappeninggé váljon.

Csodálatos volt az elmúlt év február 15-e, amikor a közvélekedés látványos megnyilvánulásaként öt kontinensen 10 millió ember menetelt az iraki háború ellen. Csodálatos volt, de nem elég. Február 15-e hétvége volt. Senkinek nem kellett feláldoznia egy munkanapot. Hétvégi tüntetéssel nem lehet megállítani egy háborút. George Bush tudja ezt. Az a magabiztosság, amellyel figyelmen kívül hagyta a mindent elsöprő közvéleményt, leckéül kell hogy szolgáljon mindannyiunknak. Bush hiszi, hogy Irakot el lehet foglalni és gyarmatosítani, miképp ez megtörtént Afganisztánnal és Tibettel, annak idején Kelet-Timorral, és történik ma Csecsenfölddel, illetve Palesztinával. Azt gondolja, hogy elegendő meghúznia magát és várni, amíg a válságéhes média erről a témáról is lerágja a húst, és továbbmegy egy következőre. A lerágott csont hamarosan lecsúszik a bestsellerlistákról, s mi, gyalázatos mitugrászok, elveszítjük érdeklődésünket. Vagy legalábbis ezt reméli.

Ez a mi mozgalmunk hatalmas, globális győzelmet kell hogy arasson. Nem elegendő, ha csak igazunk van. Néha, legalább azért, hogy meggyőződjünk elszántságunkról, győzni kell. Ahhoz, hogy győzni tudjunk, nekünk – az itt és a közeli Bombayi Ellenállásnál egybegyűlteknek – meg kell valamiben egyeznünk. Ez a valami nem kell, hogy egy mindent átívelő, előre megkomponált ideológia legyen, amibe beleerőszakoljuk gyönyörködtetően lázongó, vitázó önmagunkat. Nem kell, hogy kérdezés nélküli ragaszkodás legyen az ellenállás egyik vagy másik formájához, kizárva minden más lehetőséget. Egy minimálprogramra van szükségünk.

Ha valóban az imperializmus és a neoliberális projekt ellen vagyunk, akkor tekintsünk Irakra. Irak e két tényező elkerülhetetlen kulminációja. Számos háborúellenes aktivista fújt visszavonulót Szaddám Huszein kézrekerítése óta. Talán nem jobb a világ Szaddám Huszein nélkül? – kérdezik gyáván.

Nézzünk szembe ezzel a problémával egyszer s mindenkorra. Tapsolni az amerikai hadseregnek Szaddám Huszein kézrekerítése miatt, s ezáltal visszamenőlegesen igazolni Irak invázióját és megszállását, annyi, mint bálványozni Hasfelmetsző Jacket, amiért kibelezte a Bostoni Fojtogatót. S mindezt negyedszázados együttműködést követően, mialatt a “Hasfelmetsző és Fojtogató” vegyes vállalatként működött. Ez egy házon belüli vita. Üzleti partnerek, akik egy piszkos ügylet miatt összerúgták a port. Jack az elnök-vezérigazgató.

Ha tehát imperializmusellenesek vagyunk, egyet kell értenünk abban, hogy ellenezzük az amerikai megszállást, hogy hisszük, hogy az USA-nak ki kell vonulnia Irakból, és jóvátételt kell fizetnie az iraki népnek a háború által okozott károkért.

Miképpen növeljük ellenállásunkat? Kezdjük valami igazán csöppnyivel. Nem arról van szó, hogy támogassuk az iraki megszállás elleni rezisztenciát, vagy megtárgyaljuk, hogy pontosan kikből áll az ellenállás. (Vén gyilkos baath-pártiak, iszlám fundamentalisták?)

A megszállás globális ellenállóivá kell lennünk. Ellenállásunknak ott kell kezdődnie, hogy nem ismerjük el Irak amerikai megszállásának legitimitását. Úgy kell cselekednünk, hogy tökéletesen megakadályozzuk a Birodalmat céljai elérésében. Vagyis a katonáknak meg kell tagadniuk a harcot, a tartalékosoknak meg kell tagadniuk a szolgálatot, s a munkásoknak meg kell tagadniuk a hajók és repülők fegyverekkel való megrakodását. Bizonyos országokban, mint például India és Pakisztán, feltétlenül meg kell akadályoznunk az USA kormányának tervét, azt, hogy indiai és pakisztáni katonákat küldjenek Irakba azért, hogy ők tegyenek rendet az amerikaiak után.

Azt javaslom, hogy a Szociális Világfórum és a Bombayi Ellenállás közös záróünnepségén bizonyos szempontok szerint válasszunk ki két, Irak lerombolásából profitot húzó nagyvállalatot. Ezután készítsünk listát valamennyi projektről, amelyekben érintettek. Megnevezhetnénk irodáikat a világ minden országában és városában. Rájuk szállhatnánk. Lezárhatnánk az irodákat. Ehhez kollektív tudásunkat és a múltban megvívott harcok tapasztalatait egyetlen célra kell koncentrálnunk. A siker győzni akarás kérdése.

Az Új Amerikai Évszázad projekt célja, hogy állandósítsa az egyenlőtlenséget, és hogy amerikai hegemóniát teremtsen bármilyen, akár apokaliptikus áron is. A Szociális Világfórum igazságot és túlélést követel. Mindezek miatt magunkat harcoló félnek kell tekintenünk.

 

(Fordította: Farkas Gabriella)

Elfogadta a Baloldali Értelmiségi Konferencia az Európai Szociális Fórum akciónapján

(Budapest, Kossuth Klub, 2004. május 8.)

 

A konvent alkotmánytervét nagy figyelemmel követik az Európai Szociális Fórum szervezetei. Azért is, mert az európai konstrukciót mozgásban lévő, alakítható egyedi képződménynek tekintik, amelynek nincs kötelező mintája. A jelenlegi, neoliberális doktrínákon nyugvó tervezet egyoldalúan a multik, azaz a tőke strukturális fölényét szentesíti, és meg kell változtatni ahhoz a kívánatos követelményhez, hogy Európa a népek, a munkatársadalom Európája lehessen. Ezért a 2003. novemberi, párizsi 2. Európai Szociális Fórum záródokumentumával összhangban állítjuk, hogy “ez az alkotmánytervezet nem felel meg elvárásainknak”.

Üdvözölni lehet, hogy a nizzai szerződés (2001) bekerül az Unió Alapjogi Chartájába (II. rész), tehát jogilag kötelező lesz. Nem pusztán ajánlás, mint eddig, s ennyiben a szociális kérdés és jogok túlléptek a nemzeti hatásköri státusukon. Ugyanakkor kevés konkrét jog van benne, jogtételei deklaratívak, ellátási szintekkel és jogvédelmi garanciákkal nem foglalkoznak, s ennyiben szegényesebbek is, mint a korábbi ajánlási rangú dokumentumok (az 1989-es Munkavállalók Alapvető jogai és az Európa Tanács Szociális Chartája – eredetileg 1961-ből).

Ezért a természetében laza koordinációjú szociálpolitikát tovább kell vinni a két korábbi charta védettségi színvonalának irányába, továbbá jogvédelmi garanciákat kell kifejleszteni, s nem pusztán – a természetesen nagyon különböző – nemzeti jogszabályokra és gyakorlatra kellene utalni.

Követeljük tehát a gazdasági és szociális jogok, azon belül a szociális minimum garanciákkal körülbástyázott biztosítását uniós szinten! Ne legyen az EU szociálisan sem “kétsebességes”, hiszen a most csatlakozó országokban súlyos szociális helyzet alakult ki! A minimumgaranciák illessék meg a nem EU-állampolgárokat és családjukat, ha annak területén élnek, dolgoznak! Az európai szociális jogok ne érintsék hátrányosan más kontinensek népeit!

A baloldali értelmiségi tanácskozásunk kezdeményező jelszava:
Az Európai Szociális Fórum keretében indítsunk kampányt az Európai Unió IV., szociális pillérének felépítéséért!

Van-e jövője szervezett politikai és történelemformáló erőként a munkásosztálynak? A baloldalnak csak akkor van jövője, ha nem mond le a kapitalizmus kritikájáról és egy igazságosabb rendszer lehetőségéről.

Az osztály, akiért a kürt szólt

 

Ózdon évtizedeken át naponta ötször “fújt” a gyár. Hajnali hatkor, délben, kettőkor, este hatkor és tízkor egy valódi hajókürt üzent a környéknek. A kürtöt nyolc kazán túlnyomásos gőze szólaltatta meg, mindig ugyanabban az időben. Zengett tőle a város, visszhangozták a közeli völgyek – emlékeznek a helyiek egy nosztalgikus riportban. A rendszerváltozás után bezárt a gyár, és ócskavasként elhordták a százesztendős kohászati üzem mozdítható berendezéseit. Természetesen a hajókürt sem szólalt meg többé. Tizenkét évvel a fordulat után Ózd újonnan megválasztott, szocialista polgármestere megafonokat helyezett a gyár kéményére. Ezekből naponta ötször dudaszó hangja hallatszik a régi szép idők emlékére. Igaz, olyan erőtlenül, hogy még a gyár melletti utcákban sem igen hallják. S a halk dudaszót gépről játsszák le – mint valami karaokee-klubban.

Nehéz lenne plasztikusabb példát találni a munkásosztály szerepének alakulására a nyolc kazán túlnyomásos gőzével működtetett hajókürt és a gépi dudaszó eseténél. Az a régi hajókürt azt zengte világgá, hogy a város és környéke számára a gyár és a gyári műszak a legfontosabb dolog a világon. Tőle függ nemcsak a munkások és családjuk, hanem a tanárok, a tisztviselők, a bolti előadók és a parasztok jóléte is. Így volt vagy sem a valóságban, évtizedeken át ezt hirdette a hajókürt. És mögötte az a világmagyarázat, amely valóban túlnyomásos gőzzel igyekezett az eszme képére formálni az egész társadalmat. A halk dudaszó jó szándékú, jellegzetesen Don Quijote-i igyekezet egy elmúlt világ hangulatának felidézésére. Hangja úgy foszlik szét az ózdi szélben, mint minden hagyományos, de erőtlen baloldali gondolat a globális kapitalizmus rendjében.

Hideg racionalitással persze úgy is gondolkodhatunk, hogy kohászati üzemeket addig szokás működtetni, amíg valakinek szüksége van kohászati termékekre. A régi ipari kultúrák még régebbi kézműves, céhes vagy éppen paraszti kultúrák ugyanilyen könyörtelen felszámolásával jöttek létre. Ha változik a kereslet, akkor változik a termelési kultúra is. Az iparosítás hajdan még kegyetlenebb változásokat hozott milliók életében. Nemcsak az 1945-ös fordulat után, hanem már évtizedekkel azelőtt is. A gyárak virágzanak, ha menő portékát gyártanak, s becsuknak, ha tartósan nincs vevő a termékükre. Közgazdászként a nagy szakállú világmegváltó is ezt hirdette, még ha rossz tanítványai el is bliccelték a nehezebb műveit. A bezárt, lepusztult és elhordott kohászati üzemek, gázgyárak, szerelőcsarnokok és iparvágányok feletti szomorkodás merőben idegen a gazdaság alaptörvényeitől. Számomra esztétikailag és érzelmileg valóban felkavaró egy lepusztult üzemcsarnok a kongó csendjével, lecsupaszított vázszerkezetével, málladozó falaival. S mindenekfelett azzal, hogy ami történt benne egykor – zaj, termelés, munkaverseny, ezernyi vágy, remény és nekibuzdulás – visszavonhatatlanul megszűnt, csak a lyukas tetőről csorog rám valami bánatos szépség az elképzelt emlékéből. De ennek a képzelgésnek semmi köze sincs a racionalitáshoz. Veszteséges gyárak és elavult termelési kultúrák fenntartása ellentétes a józan ésszel.

De a hajókürt nem csak a gyárról szólt. Szólt a munkásról és az ő osztályáról, ahogy akkoriban mondták, a munkásosztályról is. Amely reggel hatkor kezd dolgozni, vagy éppen este tízkor. S aki nem dolgozik vele hajnalban vagy késő este, egy percre annak is hallania kell a városban és szerte a környékén, hogy most kezdődik a műszak. Mert a munkásosztály tartja fenn a gazdaságot, az országot és a rendszert. Egyetemista koromban kérdeztem rá először ennek a logikának az ellentmondására, amikor a gyári munkát produktívnak, a kozmetikusét meg improduktívnak nevezte egy lelkes emberke. S ha a gyár terméke eladhatatlan, a kozmetikusnál meg sorban állnak a jól fizető kuncsaftok, akkor melyik munka az improduktív, kérdeztem cselesen. De nem lázadás volt ez a részemről, csak kezdődő kétely. Az elmúlt rendszer hivatásos ideológusai elképesztő szómágiával igyekeztek megmagyarázni, hogy miért munkás az is, aki nem munkás, s miért van proletárdiktatúra, ha elvileg demokráciában élünk, és gyakorlatilag egy szűk réteg tekintélyuralma alatt?

Kevés munkást ismertem akkoriban, de egy sem akadt köztük, aki maradéktalanul hitt volna ezeknek a szóbűvölőknek. De mindegyiküknek volt véleménye a dologról: okosabb és összeszedettebb, mint a szemináriumi mellébeszélőknek. Annyit mindenesetre komolyan vettek a tanokból, hogy ők, a munkásosztály (a “melósok”) tartják fenn az országot, s a véleményük meghallgatása nélkül rossz irányba fordulhatnak a dolgok. Hangjuk valamiképp hasonlított a hajókürtére. Nélkülözhetetlen embernek gondolták magukat, akire nagyobb szüksége van a világnak, mint a kozmetikuslányra, az írógép klaviatúrája fölé görnyedő asszonykára vagy egy angol levelezőre. Aligha gondolták, hogy ez az igazság csak abban a világban működik, amelyben a megmosolygott előadó a proletárdiktatúráról hadovál a röpgyűlésen vagy a szemináriumon. Sok mindent másképp akartak, de bizonyosan nem egy olyan rendszerre vártak, amelyben a valódi értéket egy klaviatúra és egy kékes képernyő ötvözetéből összeállt alkalmatosságon termelik meg huszonéves, horpadt mellű és szemüveges srácok. (Legalábbis az új rend mitológiája szerint.) Amíg állt a régi rendszer, nem érthették meg, hogy az ő igazságuk és a propagandisták hazugsága ugyanannak az éremnek a két oldala, s a rendszerváltozás történelmi inflációjában együtt válik értéktelenné. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy aki főhivatásban dicsőítette a proletárdiktatúrát, az utóbb a kommunista diktatúra ellen írt műveiből is megélhet, de aki harminc évig szívlapáttal dolgozott, az már aligha tud tizedmilliméteres chipeket szerelni a tiszta térben.

A munkásosztály a paradicsomba megy, hirdette jópofa címével egy olasz film a hetvenes években. Derék kommunista film volt szerelemmel, pizzaszósszal és osztályharccal. Ha a világ megállt volna 1989-ben, s csak Magyarország sodródott volna át szökevény kompként a túlpartra, akkor talán nálunk is készülnének efféle filmek. 1989 táján még volt munkásosztály Magyarországon – legalábbis az értelmiségi és politikai közbeszédben. A rendszerváltó társadalom a kapitalista műszak felvétele előtt egy pillanatra még eljátszott egy kis 1956-os nosztalgiaműsort. Munkástanácsok, dolgozói tulajdon, az önigazgató közösségekre épülő népi demokrácia emlegetése. Utólag visszagondolva annyi értelme volt ennek, mint néhány negyvennyolcas veterán meghívásának az Osztrák–Magyar Leszámítoló Bank március 15-i ünnepségére valamikor 1881 táján. 1956-ban még volt munkásosztály Magyarországon, s akár ő robbantotta ki a forradalmat, akár nem, a munkástanácsokon keresztül látványosan kezébe kívánta venni a hatalmat. 1989-ben szervezett politikai erőként már csak egyesek nosztalgiájában élt a munkásosztály. Ezt aztán a kapitalizmus győzelmével és a Szovjetunió széthullásával rohamos gyorsasággal megértette mindenki.

Olyannyira, hogy a mai közbeszédben a munkásosztály szó legalább olyan idegenül hangzik, mint mondjuk a Tolbuhin körút neve. De míg az utóbbit jobb társaságban lehet emlegetni (én aztán igazán utáltam a kommunizmust, drágám, de a Tolbuhin körúti piac az csak Tolbuhin körúti piac marad nekem), addig az előbbi sokak szemében valódi “politikai inkorrektség”. Olyan fogalom, amelynek puszta emlegetése undok kérdésekhez vezethet. Ha létezne munkásosztály, annyi bizonyosan elmondható lenne róla, hogy mindenféle hatalomból és döntéshozatali helyzetből kiszorult. Ez esetben joggal vetődhet fel a kérdés, hogy kié a hatalom a magyar demokráciában. Ezért egyszerűbb úgy tenni, mintha a magyar társadalom lenne a világ egyetlen “osztály nélküli társadalma”. A nyugat-európai szociológiai és politikai közbeszédben a munkásosztály (working class) kifejezés ugyanis általánosan használt fogalom. Mint több alkalommal tapasztaltam, a munkáscsaládból származó brit értelmiségiek szívesen hangsúlyozzák, hogy a munkásosztályból jönnek, s egymás között legalább annyi szolidaritást mutatnak, mint az elitiskolák növendékei a maguk köreiben. A munkásosztály fogalmát nemcsak a nyugat-európai világi, hanem a vatikáni dokumentumok is sűrűn használják. Egyedül a rendszerváltozás utáni magyar közéletben vált “illetlen” szóvá ez a kifejezés.

A magyar munkásosztály történetében 1945 kétségtelenül éles cezúrát jelentett. Nem feltétlenül a helyzetében, de mindenképp a helyzete megítélésében. A 19. század végétől 1945-ig a magyar munkásosztály politikai története összefonódott a magyar szociáldemokráciával. Aki belépett a szakszervezetbe, az automatikusan a szociáldemokrata pártnak is tagja lett, s otthonra talált egy sajátos politikai és civilizációs világban. Ez a világ mai szemmel hihetetlenül szerény és tisztességes volt. A munkások a napi tíz óra nehéz fizikai munka után önként művelődtek, értékes irodalmat és elméleti műveket olvastak, előfizettek szocialista újságokra, dalárdákban énekeltek, antialkoholista mozgalomba léptek, vasárnaponként kirándultak, és természetesen folyamatosan élték a pártéletet. Egy plazában ődöngő mai fiatalhoz képest valóban “más nép” volt ez az osztály, egészen “másféle raj”. Többet és értékesebbet olvastak, mint a mai értelmiségiek (azaz egyetemi végzettségűek) túlnyomó többsége. A magyar szociáldemokrácia sok tekintetben hasonlított ahhoz, amit Hollandiában pillértársadalomnak neveznek. Zárt pillér volt, amelybe beleszületett az ember, s a munkán túl a család, kultúra, szórakozás, sport, szociális gondoskodás és még a munkásgyászindulós temetés is ezen a pilléren belül történt meg vele. Totális életteret nyújtott az egyénnek, de egyben meg is követelte tőle, hogy élete minden pillanatában azonosuljon a közösséggel. Ez a fajta szociáldemokrácia aligha fog visszatérni Magyarországon.

S az igazságnak tartozunk azzal, hogy ez a szociáldemokrácia mindig elszigetelt kisebbség volt a magyar társadalmon belül. Három alapvető kérdésben nem azonosult a többséggel. Aki szociáldemokrata volt, az hivatalból ateistának számított, nem foglalkozott a “nemzeti kérdéssel”, és a magyar falu sohasem hitte el neki, hogy bármi köze lenne a birtokos parasztsághoz. (Tömegpártként a Magyar Szocialista Párt ezért sem térhet vissza kritikátlanul a “szociáldemokrata örökséghez”, nem beszélve arról, hogy az MSZDP 1948-as szétverése óta fél évszázad telt el.) A magyar szociáldemokráciának igazából egyszer, 1918 őszén adódott lehetősége kezébe venni a történelem alakítását. De sok ok miatt (amiben óvatos tisztessége is közrejátszott) ezt nem tette meg, és csak asszisztált előbb Károlyi Mihály, majd Kun Béla kétségbeesett kísérletéhez.

A marxizmus (mert ne tévedjünk, a szociáldemokrácia volt a klasszikus marxista mozgalom) egyik legkülönösebb tulajdonsága az elméleti tudás mindenhatóságába vetett, szinte misztikus hit. Marxista az, aki őszintén hiszi, hogy a munkásosztály csak akkor szabadíthatja fel magát és az emberiséget, ha elsajátítja és megvalósítja a marxi filozófiát. A katolikus egyház másfél évezredig még a Bibliát sem adta az egyszerű hívek kezébe, nem beszélve a bonyolult filozófiai fejtegetésekről. Más vallásokban is vannak “titkos könyvek”, a hétköznapi hívektől elzárt tekercsek, a “beavatottaknak” szóló tanítások. A modern kapitalizmusban, mint tapasztaljuk, a tömegszórakoztatás szerkezete minden lényegi információtól elzárja a nagyközönséget. Egy sztár vagy Big Brother-féle villalakó magánéletéről egymilliószor több információ kering, mint amennyit nehéz munkával kideríthetünk például a kipufogógázok rákkeltő hatásáról. A mai proletárok felszabadításáról szóló tanítás már csak azért sem juthat el az érdekeltekhez, mert a számukra rendeltetett szellemi kábítószer (reklám, információ és szórakozás együttese) szerint maradéktalanul szabadok, boldogok és önfeledtek. S bár egyénileg tudják, hogy ez esetükben konkrétan nem igaz, de egymás szavánál többre tartják a jótékony hazugságot árasztó kábítószer-médiumokat. A társadalom más rétegei ennél árnyaltabb képet kapnak erről a rétegről, de olyan nyelven és bonyolultsági szinten, amely ellentétes a proletárokba táplált kellemességfogalommal. A szabadidő nem a kellemetlen igazságokra, hanem a kellemes hazugságokra való. Ez minden reklám, kereskedelmi televízió és bulvárlap alapvető üzenete. Akibe ezt sikerül belesulykolni, az valóban nem “munkásosztály” már, hanem kimenős cseléd a vasárnapi körhintán. (Természetesen élnek még valódi munkások, akik őrzik az osztályhoz tartozás pislákoló lángját, de félő, hogy a fiatal nemzedéknek nem tudják továbbadni az örökségüket.)

A marxista elmélet nem szabadította fel a világot, de komoly küldetéstudatot ébresztett azokban a munkásokban, akik megismerték a tanítását. Ilyen értelemben Marx “alkotta meg” a munkásosztályt, amely aztán igyekezett a teremtő szándéka szerint viselkedni. Magam nagy tisztelője vagyok ennek a zseniális bölcselőnek. Kapitalizmuskritikája szerintem a kezdetektől a maga korán át a mai globalizációig érvényes elemzést ad a tőkés világ lényegéről De sohasem értettem, hogy az emberiség – kissé teológiai ízűen bemutatott – felszabadítása miért csak és kizárólag az ipari munkásság feladata. Kristálytiszta logikájú és elbűvölő eleganciájú elemzése ezen a ponton unalmas és nyögvenyelős üdvtanba megy át, amely például A Kommunista Párt kiáltványa című remeklésében (társszerző Engels, tudom) stilisztikailag is fájdalmas törést jelent.

De ez az írás nem az én hitemről szól. A munkásosztályt azok alkották, akik magukra nézve elfogadták ezt az üdvtant. Az elmélet és vele párhuzamosan a szépirodalom olvasása számukra politikai küldetésnek számított. Marx a szervezett munkásmozgalmat egyetlen hatalmas könyvtárrá és művelődési otthonná változtatta. (A nevében fellépő rendszerek aztán tele is rakták országaikat ilyen intézményekkel. A fal leomlása után Kelet-Berlinben feltűnt a következő felirat: Wessis raus, Kinderbibliotek bleiben! Nyugatiak kifelé, a gyermekkönyvtár marad! Más kérdés, hogy a mérsékelt áron kínált magas kultúra első számú haszonélvezője országainkban az értelmiség és a megmaradt polgárság volt.) Az olvasás és a művelődés politikai eszközként való felhasználása a marxizmus egyik legrokonszenvesebb vonása. Napjainkban jól látjuk, hogy az elméleti tudástól és a magas kultúrától megfosztott dolgozó emberek milyen gyorsan atomizálódnak és válnak a legsilányabb konzumkultúra áldozatává. Ilyen értelemben fordítva is igaz a nevezetes állítás. A marxi filozófia érvénytelenné válása a létező szabadságától is megfosztotta a munkásosztályt.

Nem célom a hol kommunizmusnak, hol szocializmusnak nevezett, 1945-től 1989-ig tartó időszak elemzése. Amennyire tudom, a rendszer nem a munkásosztály, hanem az addig feudális sorban élő, hárommillió falusi nincstelen sorsán javított a legtöbbet. De természetesen megemelte a munkásosztály társadalmi tekintélyét, és megadta számára a munkahelyek biztonságát. Cserébe elvette a munkásmozgalom lényegét, az önszerveződést, az alulról építkező, öntudatos közösségek autonómiáját. 1956-ban a magyar munkásosztály a szocializmusban kapott hivatalos tekintélyéhez és biztos munkahelyéhez ezt a szociáldemokrata jellegű, önszerveződő szabadságot szerette volna magasabb szinten visszakapni. Kísérlete elbukott, az utóbb Munkáspárt fantázianéven működő állampárt szorgos tisztviselők gigantikus hivatala lett. Mindent összevetve nem működött sokkal rosszabbul, mint egy polgári közigazgatás, a hajdani városi pártbizottság és a mai polgármesteri hivatal a helyi iskolákat vagy a rendelőintézetet nagyjából hasonló módszerrel felügyeli. Kormányzati szinten pedig a személyek átjárhatósága is jelzi, hogy a Központi Bizottság valamely osztálya szakmailag nem volt igénytelenebb egy mai minisztériumnál. De a munkásosztály marxi küldetéséhez, önmaga megszüntetéséhez és az emberiség felszabadításához ennek a “Munkáspártnak” legfeljebb annyi köze volt, mint egy plébániai stemplinek Krisztus mennybemeneteléhez.

1989-ben aztán pontosan az ellenkezője történt a munkásosztállyal annak, amit 1956-ban célul tűzött ki maga elé. Elvesztette a szocializmustól kapott formális tekintélyét és a munkahelyek biztonságát, de nem kapta vissza a szociáldemokrata mozgalom önszerveződését és szabadságát sem. Másfél millió munkahely megszűnése kevesebb nyilvános tiltakozást váltott ki, mint néhány rádiós elbocsátása a megboldogult MDF-érában. 1956 megünneplése ezért oly ellentmondásos minden októberben. A szabad ünneplést az a fordulat tette lehetővé, amely ötvenhat vágyaival ellentétes módon visszahozta a kapitalizmust, és ismét a pénzt tette az ember legfőbb értékmérőjévé.

Az ötvenhatos munkástanácsok a szakszervezettel szemben nemcsak az érdekvédelmet, hanem a gyári termelés és a nemzetgazdaság irányítását is maguknak igényelték. Az új rendszerben ezzel szemben még a hagyományos szakszervezeti érdekvédelem is kiszorult a privatizált munkahelyekről. A szakszervezeti mozgalmat és mindenfajta kollektív szerveződést sikerült a “múlt örökségeként” stigmatizálni. A munkanélküliség állandó fenyegetése miatt – amire a nyugatiakkal szemben a magyar munkavállalók nem tudtak felkészülni – a munkások többsége reménytelenül kiszolgáltatott a munkáltatónak. A kisebb vállalkozásoknál a feketemunka és a minimálbérrel való trükközés azt a hamis látszatot kelti, mintha a dolgozó nem a béremelésben, hanem a tulajdonossal együtt elkövetett adócsalásban lenne érdekelt. A munkásosztály presztízsének az sem használt, hogy a nagyipari munkásság jellegzetes üzemei – a bányák, a kohászati üzemek, az acélművek, a vegyipari kombinátok, az erőművek – korunkra a környezetszennyezés jelképeivé váltak. Éppen az a nehézipar bizonyult egyszerre veszteségesnek és környezetszennyezőnek, amelyben a nehéz fizikai munkát végző, látványos értéket termelő, szervezett és öntudatos munkások dolgoztak. A tegnap hősei, akikről a szobrok készültek, mára felesleges emberek lettek. A nagyüzemi dolgozó, az erős, öntudatos és szervezett munkás, a férfi, akiért a hajókürt szólt, eltűnt a világunkból. A hagyományos baloldalt képviselő szakszervezetek és az új baloldalt megjelenítő zöldek közti konfliktusok jól mutatják, hogy az utóbbiak nem hatódnak meg a munkásosztály mítoszától, s a tiszta környezetet nagyobb értéknek tartják a korszerűtlen munkahelyeknél. Az új baloldal a globális kapitalizmus és a spekuláns tőke ellen szerveződik, tiszteli a kisebb, helyi gyökerű, környezetbarát vállalkozásokat, és nem foglalkozik a proletariátus “történelmi küldetésével”. A diák, a munkanélküli, a bevándorló díszmű­árus, a szélkerék tulajdonosa, a biotermelő és a progresszív pap legalább olyan fontos számára, mint az acélgyári előmunkás.

Van-e jövője szervezett politikai és történelemformáló erőként a munkásosztálynak? Jóslatokba nem szeretnék bocsátkozni. Rövid távon aligha, hosszú távon pedig – amint Keynes mondja – mindannyian meghalunk. Abban azonban biztos vagyok, hogy a baloldalnak csak akkor van jövője, ha nem mond le a kapitalizmus kritikájáról és a kapitalizmusnál igazságosabb rendszer reményéről. Politikai szereplése akkor lehet hiteles, ha a kapitalizmus reformja mellett vállalja és hirdeti a kapitalista társadalom megszüntetésének és egy igazabb világ megteremtésének lehetőségét is. Ebben döntő szerepe van a munkavállalói és helyi önszerveződésnek, a nem haszonelvű közösségi tevékenységnek, a szolidaritás és a kölcsönös segítség kultúrájának. Ha a munkásosztály ezen az alapon szervezi újjá önmagát, ha ismét feltalálja az egy munkahelyen dolgozók szolidaritását a tulajdonossal és a tőkével szemben, akkor része lesz ennek az új politikai kultúrának. De a történelem és a gazdaság – ezt Marx tudta a legjobban – sohasem fordul vissza az útján. A szénre és vasra épülő ipari kultúra nem lesz még egyszer a modern civilizáció hajtóereje, az új világ és az új ember kohója. A munkás ugyanolyan munkavállaló, mint mindenki más, aki szabad idejét és egyszeri életenergiáját feláldozva dolgozik, értéket teremt, s ebből csak annyit kap kézhez, amennyit az uralkodó osztály jónak lát számára visszaosztani. Ha megvalósul a fenntartható fejlődés alapvető feltétele, az ökoadó – amelyben a felhasznált nyersanyag és a keletkezett hulladék alapján fizet mindenki adót –, akkor a munkahelyek státusa is alapvetően átértékelődik majd. Nem az ipar, hanem a szolgáltatás, a helyi termelés, a szabadidős tevékenység és a szellemi munka javára. Száz éve elképzelhetetlennek tűnt, hogy az “életet” termelő parasztok egyszer majd a lakosság alig néhány százalékát teszik ki. Hamarosan az “anyagi világot” újrateremtő gyári munkások sem lesznek sokkal többen.

De mégis, más a tudás és más az emlékezés. Sajátos történelmi pillanat volt, ahogy két szereplő – a nagyipari fejlődés és egy esztétának indult bölcselő – megteremtette a maga képére a munkásosztályt. Ez a munkásosztály belakta a történelmet, katedrálisszerű, hatalmas csarnokokat épített, s városokat emelt a mezők és álmos falvak helyén. Vaspályákkal és vashidakkal szórta tele a tájat, és vasakarattal dolgozott a mások hasznára és a maga dicsőségére. Hajókürtök dicsőítették a nevét, no meg elfelejtett regények, festmények, filmek, dalművek végtelen tömege. Kis híján valóban megváltotta a világot. De csak kis híján. S a megváltás elmaradása szempontjából a “kis híján sikerült” és a fantaszta kísérlet nagyjából ugyanannyit nyom a történelem mérlegén. A dokkokban, gázgyárakban, szerelőcsarnokokban ma az enyészet honol. Jobb esetben alternatív fiatalok zenélnek, kínai árusok tüsténkednek, szép lányok vetkőznek a pornófilm forgatásán, s utóbb szállodák nyílnak választékos ízlésű utazóknak. Talán még dudaszó is megszólal a hajdan volt műszakok emlékére. Egy kultúra hullik szét előttünk, amely talán nem volt a miénk, de tartózkodó humánumával szövetségese volt a jónak és a haladónak. Szegényebbek leszünk nélküle.

Tervezet¹

 

A kapitalista globalizáció által megtépázott Földünkön – meggyőződésünk szerint – Európa pozitív, sőt nélkülözhetetlen szerepet játszhat. De ez nem lehet a jelenlegi Európa, a pénzuralom, a társadalmi szakadékok és a demokratikus deficitek Európája. Nem lehet az a politikai közösségként értett Európa, amilyennek a Giscard d’Estaing-féle konvent által előkészített Alkotmány elfogadhatatlan tervezete megálmodta.

Mindazonáltal nem elégszünk meg a puszta tiltakozással: hozzá akarunk járulni egy hiteles és erős európai alternatíva létrejöttéhez. Egy másik Európáról álmodunk. Egy másik Európát akarunk, igazságosabb és humánusabb társadalommal.

1. Többé nem kell végzetként elfogadnunk Európát úgy, ahogy azt már oly régóta építik nekünk. Az az Európa a kapitalista döntések, a privatizáció és a szociális vívmányok módszeres rombolásának Európája. Továbbra is annak az atlanti gondolatnak az Európája, amely az Egyesült Államok tartós hegemóniáját eredményezte. Az alacsony életszínvonal és a hanyatlás Európája. A beteg demokrácia Európája, amely a legaggasztóbb jelenségek és közöttük is egy olyan populista szélsőjobb melegágya, amely tagadja a kontinens szolidáris és demokratikus gyökereit. Nem tudunk elfogadni egy ilyen Európát. Nem ismerjük el egész intézményes építményét és azon belül az Alkotmány jelenlegi tervezetét sem. Nem fogadjuk el döntéseit, különös tekintettel a lisszaboni vagy barcelonai nagy “csúcsok” társadalomellenes és antidemokratikus intézkedéseire.

2. Szemben ezzel a liberális Európával, mi a foglalkoztatás és a fenntartható fejlődés Európájának szükségességében és lehetségességében hiszünk. Megteremtéséhez akaratra van szükség, arra, hogy a politikának visszaadjuk az őt megillető első helyet, illetve hogy visszautasítsuk a pénzügyi dogmák megkérdőjelezhetetlenségét.

Végül szükség van arra is, hogy magunk mögött hagyjuk a “stabilitási paktum” katasztrofális hatással járó korlátozásait, és hogy alapjaiban alakítsuk át az Európai Központi Bank (EKB) működését. Ahelyett hogy folyamatosan a közkiadásokat csökkentenénk, az általunk elképzelt Európában a stabil foglalkoztatás és képzés érdekében kellene inkább növelni a szükséges kiadásokat.

Ez az Európa megteremtené magának a tervek megvalósításához szükséges költségvetési forrásokat, a közösségi érdeket az egyének profitérdekeltsége elé helyezné, a közszolgáltatásokat fejlesztené, ahelyett hogy megsemmisítené őket, büntetné a nem tiszta szándékú spekulációt, ahelyett hogy a munka világát sápolná.

3. A korlátozott jogok Európájával szemben kiállunk a szociális Európa szükségessége és lehetségessége mellett, a szolidaritás és az egyén jogainak Európája mellett. Egy olyan Európa mellett, amely azt a méltányos célt tűzi ki maga elé, hogy mindenkinek legyen meg a lehetősége arra, hogy autonóm módon és méltóságban éljen.

Kiállunk egy olyan Európa mellett, amelyben a férfiak és nők egyenlősége a gyakorlatban is megvalósuló érték, amelyben a migránsok egyenjogúsága biztosított, amelyben követelmény a közjószágokhoz és közszolgáltatásokhoz való hozzáférés. Egy szolidáris Európa mellett, amelyben az idősek nincsenek kitéve a tőkésítés és a nyugdíjalapok kockázatainak.

4. A kevesek által irányított Európa helyett a demokratikus Európa lehetőségét és szükségességét hangoztatjuk, amelynek építménye a népszuverenitáson és nem néhányak átláthatatlan hatalmán nyugszik. Egy olyan Európáét, amelyben az állampolgároknak és a népeknek van beleszólásuk sorsukba, amelyben a közhatalmi ágak funkciói egyértelműek, és amelyben hatékony az állampolgári ellenőrzés. Egy olyan Európáról van szó tehát, amely felszabadítja energiáinkat, újra közös ügyünkké teszi Európa építését, amely a liberalizmus miatt feneklett meg. Egy olyan Európáról, amely felfrissíti a demokratikus hagyományokat azáltal, hogy előtérbe helyezi a részvételi és paritásos demokrácia elveit.

5. Ellentétben azzal az Európával, amely megelégszik azzal, hogy eljátssza szerepét a “nagyhatalmi koncertben”, mi a béke és együttműködés Európájának szükségességét és lehetségességét valljuk, amely visszatalál eredeti ideáljainak erejéhez. Egy olyan Európáét, amely nyitott a déli félteke felé, és amely ragaszkodik a nemzetközi intézmények alapos és demokratikus reformjához. Egy minden gyámságtól és különösen a NATO gyámkodásától mentesített Európáét. Egy olyan Európára van szükségünk, amely hozzájárul ahhoz, hogy visszaszoruljon az a veszélyes gondolkodásmód, amely napjaink globalizációjára és hegemonizmusára jellemző. Röviden: egy másmilyen Európára egy másmilyen világban…

6. A tizenötök, huszonötök vagy akár még több ország Európájának csak akkor van jövője, ha megszabadul a neoliberális béklyóktól. Határozottan kell azonban ezt végrehajtani: az elmúlt évek tapasztalata a szociálliberális politikák szarvashibáinak tapasztalata is. A hatalomban egymást váltó liberálisok és szociálliberálisok destabilizálták az európai társadalmakat, növelték az egyenlőtlenségeket, fékezték a fejlődést. Hozzájárultak a lakosság reményvesztettségének növekedéséhez, politikai válsághelyzetet idéztek elő, ami ajtót nyitott a szélsőjobboldali populizmus számára.

Európa – amilyenné mi kívánjuk változtatni – a humánum magasztos elvére épül. És ez nem egy ködös távolba vesző álom. A humánum Európája ugyanis rendelkezik egy nagy ütőkártyával: a különféle mozgalmak és csoportok sokaságával. A hátterében egy olyan mozgatóerő áll – a globalizációellenes mozgalom, amely számára az Európai Szociális Fórumok kontinentális jelentőségű fórumot jelentenek –, amely szembeszáll a tőke és a piacok hegemóniájával.

Ezek a mozgalmak más válaszokat javasolnak a problémákra. De még mindig nem változtatták meg az európai politika irányultságát, nem váltak politikai erővé. Arra törekszünk, hogy megszüntessük ezt a széttagoltságot. Célunkat megvalósíthatónak tartjuk, amennyiben minden antineoliberális progresszív erő, tekintet nélkül politikai szimpátiáira és társadalmi szerepvállalására (legyen az szakszervezeti, egyesületi vagy politikai jellegű), összegyűl, hogy egyazon politikai platformot javasoljon, és képviselje is azt, elsősorban a választásokon. Mindezt pedig a hatalommegosztás, az egyenlőség, a méltóság és a felelősség szellemében kell tennie.

Segítendő, hogy ezek az erők egy zászló alá gyűljenek, és kialakítsanak egy közös programot, vitára bocsátjuk az alábbi javaslatokat, amelyek véleményünk szerint egy másik, egy szociális, demokratikus, feminista, ökologista és pacifista Európa alappilléreit jelenthetik. A 2004. június 13-i választás lehetőséget jelent arra, hogy nemet mondjunk Európára a jelenlegi formájában, és megfordítva, igent az állampolgárok és a népszuverenitás Európájára.

 

Nemet mondunk a jelenlegi alkotmánytervezetre

 

Az Alkotmány kérdése újra előtérbe került. A Giscard d’Estaing-féle konvent 2003-ban kidolgozott egy tervet, amelyet az Európai Parlament többsége ratifikált.

Mi nem fogadjuk el ezt a tervezetet: alkotmányos rangot ad ugyanis annak a neoliberális elvnek, amely “a szabad és torzításoktól mentes versenyre épülő egységes piac” szükségességét hirdeti; alapvonásait tekintve megerősíti a jelenlegi intézményrendszert, amely átláthatatlan technokráciájával fékezi egy valóban közösségi európai térség felemelkedését; nem fogadjuk el, mert nem kísérte alapos társadalmi vita. A költségvetési vagy a védelmi kérdésekben a tervezet még ront is a helyzeten a jelenleg érvényes szerződésekhez képest. Válaszunk tehát minden bizonytalankodástól mentes: nemet mondunk erre a veszedelmes tervezetre.

Az egymást követő lisszaboni és barcelonai csúcsokon hozott döntésekkel együtt az alkotmánytervezet egy olyan csomagot alkot, amelyet vissza kell utasítanunk. Európa népeinek meg kell erre adni az egyértelmű lehetőséget a népszavazás által.

Az ilyen antidemokratikus módszerekkel szemben egy másik eljárást támogatunk: úgy véljük, szükség van egy új szerződésre, amely rögzíti minden uniós közösségi intézmény hatáskörét és szerepét, különös tekintettel a Tanácsra, a Bizottságra és a Parlamentre, annak az érdekében, hogy az unió állampolgárai valóban tudják, hol születnek a döntések, illetve tudják, milyen jogaik és lehetőségeik vannak a döntési folyamatba való beleszólásra.

Ezen új szerződés megalkotását széles körű demokratikus vitának kell kísérnie az egész unióban, világosan meghatározott alternatívák alapján. Ebben a vitában részt vehetnének az európai és a nemzeti parlamentek képviselői, a szakszervezetek, az állampolgárok egyesületei. Csak ez után a szakasz után kezdődhet meg maga az alkotmányozási folyamat, amelyben érvényesülnek a vitában kikristályosodott elvek. A folyamatot közvetlen véleménynyilvánításnak kell zárnia népszavazás formájában, amelyen az Európai Unió minden tagállamának állampolgárai szavazhatnak.

 

A munka Európája, a szociális Európa

 

Európa többé már nem a szociális védelemnek és a munkások jogainak, hanem a munkanélküliségnek és a társadalmi hanyatlásnak a kontinense. Az érvényben lévő Európai Foglakoztatási Stratégia egyetlen célja a munkapiacot visszafejlesztő reformok igazolása. Nem fogadjuk el ezt a stratégiát, mivel az Európai Uniónak is ki kell vennie a részét a munkahelyek eltűnése és a munkanélküliség ellen folytatott harcból.

 

 

I. Fellépés a munkanélküliséget előidéző okok ellen, elmozdulás a foglalkoztatás és képzés biztonsága felé

Ebben a helyzetben, amelyet milliók élnek meg szívet tépő emberi drámaként, azt javasoljuk, hogy:

1. Állítsunk korlátokat az ideiglenes munkákba való – már rendszerszerűvé váló – menekülés elé, és tegyük általános érvényű joggá, hogy az átmeneti munkákat állandó állássá lehessen átminősíteni. Alkossunk közösségi szabályozást a munkaügyi konfliktusok rendezéséről. A tömeges elbocsátások előtt minden esetben kötelező lenne tárgyalni a dolgozók képviselőivel; az államigazgatás számára minden eszköz rendelkezésre állna a döntések végrehajtásának felfüggesztésére és a kerekasztal-tárgyalások kikényszerítésére.
2. Biztosítsunk új jogokat a munkavállalóknak. Egy ilyen fontos és azonnali változást hozó jog tenné lehetővé a céges átszervezési tervek végrehajtásának felfüggesztését annak érdekében, hogy a munkatársak áthelyezési lehetőségei, illetve alternatív javaslatok is kidolgozásra és megvizsgálásra kerüljenek.
3. Csökkentsük a munkaidőt összehangolt intézkedésekkel, egyidejűleg korlátozva a végrehajtása alól ma elfogadottnak tartott kibúvási lehetőségeket.
4. Az említett azonnali intézkedések mellett szükségesnek tartjuk az elmozdulást egy új munkavállalói jogállás kialakítása felé, amely átvehetné a 30-as és 60-as évek között született nagy európai egyezmények helyét. Ez az új jogállás lehetővé tenné, hogy egyszerre érvényesüljön a munka és életmód a jelenleginél szabadabb megválasztásának követelménye és az a stabilitás, amely nélkül a munkaerő-piaci “rugalmasság” csak annak eszköze, hogy a munka világát a piacok diktátumainak kiszolgálójává tegyék. A legnagyobb európai vívmány így a munkaszerződések folyamatosságát biztosító garancia lenne, melynek alapelve a munka, a képzés és a jövedelem biztonsága.

 

 

II. Egy munkahelyteremtő politika kialakítása

Az EU-tagállamok támogatásával a Bizottság és a Tanács megerősítette a jelenleg is érvényesülő neoliberális vonalvezetést, kiállt a privatizáció mellett, és gyengítette a közérdek és a közszolgáltatások elvének érvényesülését. E katasztrofális értékválasztásokkal szemben az Európai Uniónak oly módon kellene hozzálátnia a gazdaságpolitika átalakításához, hogy az lehetővé tegye a munkavállalók áthelyezésének ritkábbá válását, a munkanélküliség elleni harcot, és elősegítse a fenntartható növekedést.

1. Az unió intézményeinek minden az államigazgatás számára rendelkezésre álló eszközt (költségvetési, adó- és kulturális politikát) fel kell használnia a célok elérésére.
2. Ez feltételezi, hogy végre érvénytelenítsük a közkiadásokat drámai módon korlátozó Stabilitási és Növekedési Paktumot. A gazdasági és pénzügypolitikának nem “az árstabilitás fenntartását” kell célul kitűznie, hanem a növekedést elősegíteni és előnyben részesíteni a minőségi munkahelyek megteremtését mindenki számára.
3. Az Európai Uniónak rendelkeznie kell az ambiciózus közpolitika megvalósításához szükséges eszközökkel. Ennek érdekében az Unió költségvetését a tagállamok GDP-jének 5 százalékához kell közelíteni. Hasonlóképpen, meg kell teremteni annak lehetőségét, hogy az Unió hitelt vehessen fel az EKB-tól a nagy infrastrukturális beruházások megvalósítására, illetve hogy meglegyen a 2004-ben csatlakozó országokban szükséges befektetések forrása. Az ilyen típusú hitelezést megtiltó jogi rendelkezéseket tehát hatályon kívül kell helyezni. Végül, az Európai Strukturális Alapokat össze kell kapcsolni egymással, hogy aktívan segíthessék a képzésre, társadalmi beilleszkedésre és foglalkoztatásra meglévő helyi és regionális forrásokat. Egy a bérből és fizetésből élőket védő és felemelkedésüket segítő speciális alap lehetőséget adna a munkahelyek áttelepítéséből fakadó problémákkal való szembenézésre.

 

 

III. Méltányos életkörülményeket mindenkinek

1. Mindenkinek biztosítani kell a méltóságteljes élethez szükséges feltételeket. A fizetéseket és a minimális szociális járandóságokat meg kell emelni, és biztosítani kell a hozzáférést mindenki számára, aki rájuk szorul, oly módon hogy senki se maradjon a szegénységi küszöb alatt; a betegség után járó, anyasági, munkanélküliségi, munkaképtelenségi, családi és öregségi juttatások minimális összegét rögzíteni kell.
2. Biztosítani kell a jogot a korkedvezményes nyugdíjhoz. Ehhez felül kell vizsgálni a barcelonai csúcson született döntést a munkavállalási kor ötéves meghosszabbításáról, és el kell mozdulni a nyugdíjba menetel korának szabad megválasztása felé, feltéve, hogy az nem érinti hátrányosan a legalacsonyabb jövedelműek helyzetét, illetve hogy van lehetőség a kötetlen munkaidő mellett történő munkavállalásra az aktív kor elejétől végéig.

 

A jogok Európája

 

A liberálisokkal szemben, akik a jogokat kötelezettségként és költségként fogják fel, mi úgy véljük, hogy a jogok kiterjesztésével kellene megteremteni a fejlődés alapját az egész földrész számára.

 

 

A. A nők jogai

Az a tény, hogy az emberi nem fele nem részesül a másik felével valóban egyenlő jogokban és lehetőségekben, hátráltatja az egész társadalom fejlődését. A férfi–női egyenlőséget tehát az Unió alkotmányos alapértékévé kell tennünk, és a gyakorlatban is elő kell segítenünk megvalósulását a nők jogainak biztosításával. Mindezt pedig a legkiszolgáltatottabbakkal kell kezdenünk, így például a bevándorló nőkkel.

Azt javasoljuk tehát, hogy:

• Tegyük általánossá a fogamzásgátláshoz és a terhesség-megszakításhoz fűződő jogot!
• Küzdjünk a prostitúció és a modern kori rabszolgaság ellen!
• Erőteljesebben lépjünk fel a nőkkel szembeni erőszak ellen! Támogassuk a területen működő választott képviselőket és segítsük a feminista hálózatokat!
• Tegyünk a fizetések és a munkajogi feltételek egyenlőségéért!
• Küzdjünk az iszlám fundamentalizmus és annak nők jogait támadó törekvései ellen!
• Erősítsük meg a paritásos demokráciát, amely valódi eszköz arra, hogy a nők részt vehessenek a döntésekben!

 

 

B. Az egyén védelme

Az Európai Uniónak egyértelmű prioritásként kell kezelnie az egyéni jogokat, és biztosítania kell hatékony érvényesülésüket a gyakorlatban. Különösen fontos ez az olyan esetekben, mint a diszkrimináció áldozatainak vagy a kisebbségeknek az ügye.

 

1. A bevándorlók jogai

– Valódi egyenlőséget kell biztosítani a számukra a munkahelyekhez és a lakáshoz való hozzáférésben. A személyek szabad áramlását az erőforrásokhoz és szociális juttatásokhoz való hozzájutás mindenkire való kiterjesztésének kell kísérnie.

– Az illegális bevándorlók helyzetét szabályozni kell: ez az egyetlen mód jogaik garantálására, csökkenteni a státusukból adódó bizonytalanságot és lazítani azon a szerepen, amelyet a munkáltatók rájuk osztottak az átalakuló munkavállalói szerkezetben.

– Létre kell hozni a lakóhelyen alapuló európai állampolgárság intézményét, együtt a szavazási jog biztosításával az Unió minden lakója számára, bármilyen legyen is a származása (e szavazójog-kiterjesztést vitának kell megelőznie, amelyben pontosítani lehet az alkalmazási körét).

– A menedékjogot meg kell erősíteni és ki kell terjeszteni alkalmazási körét.

 

2. A gyermekek védelme

– A gyakorlatban is végre kell hajtani az Európai Parlament 1996-os és 1997-es határozatait.

– Határozott fellépésre van szükség a gyermekek szexuális zaklatásával szemben. Ennek érdekében kell tevékenykednie a meglévő közösségi igazságszolgáltatási intézményeknek (Europol, Schengen, Eurodac). Meg kell teremteni azon államok szankcionálásának lehetőségét, amelyek nem teszik meg a szükséges jogi lépéseket egy pedofil ügy kivizsgálása során.

3. Az Uniónak küzdenie kell a rasszizmus, antiszemitizmus, neofasizmus, sovinizmus, idegengyűlölet és nacionalizmus, valamint az intolerancia minden formája ellen. El kell ítélni a szexista és homofób diszkriminációt.

4. A világnézeti semlegesség elve. A kisebbségek védelme elválaszthatatlan a tolerancia eszméjétől, amely alapjaiban a világnézeti semlegesség eszméjéből fakad. Az államot és a közügyeket szigorúan távol kell tartani minden vallásos vagy filozófiai befolyástól. A vallást semmi esetben sem tekinthetjük közös örökségünknek és az Unió alkotmányos alapelvének. Egyedül a demokratikus hagyomány alkalmas arra, hogy a közösségi élet iránytűjéül szolgáljon. El kell vetni az olyan javaslatokat, amelyek “nyitott, átlátható és rendszeres párbeszédet” szorgalmaznak “az egyházakkal és a felekezetekhez nem tartozó vallási szervezetekkel”.

 

 

C. A közjavakhoz és közszolgáltatásokhoz való hozzáférés joga

1. Az oktatáshoz való hozzáférés joga

Legyen szó Európa bármely országáról, az oktatási rendszerek továbbra is az egyenlőtlenségre épülnek. A lisszaboni csúcs megerősítette ezt az irányt azáltal, hogy az oktatást és a képzést, a versenyképességet kiszolgáló eszközzé tette, ahelyett hogy az az egyéni kibontakozást szolgálná. Az oktatás piacosítására irányuló aktuális folyamatok szintén ebbe az irányba mutatnak. Vissza kell tehát adni az egyenlőség elvének elsőbbségét a verseny ideológiájával szemben.

• Nem szabad engedni az állami szerepvállalás mértékéből, nem szabad bizonytalanságban hagyni az oktatásban dolgozókat, és nem szabad hagyni, hogy Európában több tízezer állás tűnjön el az oktatásból, hogy a közoktatás egész szegmensei a magánszektorba kerüljenek át.
• Az európai intézményeknek e célok érdekében össze kell hangolni erőfeszítéseiket; biztosítani kell a területi egyenlőtlenségek csökkentéséhez szükséges eszközöket, ezek az egyenlőtlenségek ugyanis gátolják az oktatáshoz való elidegeníthetetlen jog érvényesülését. Mindezek végrehajtása érdekében meg kell erősíteni a strukturális alapokat.

 

2. Jog a kultúrához

Valódi, komoly szerepet szükséges adni a kultúrának, amely mentesíti a piac és a verseny szabályai alól, s amely a kulturális sokszínűséget Európa hajtómotorjává teszi, a kulturális egyediséget pedig fontos értékké avatja.

• A kulturális javakat és szolgáltatásokat függetleníteni kell a piac és a verseny szabályaitól; a kultúra ezen kivételes szerepének elvét minden nemzetközi tárgyalás során védelmezni kell.
• Minden állam vagy államcsoport számára garantálni kell, hogy szabadon meghatározhassa, milyen kulturális politikát követ.
• A többnyelvűséget mint a túlerőben lévő angol–amerikai monopóliummal szembeni védőbástyát és mint egyedi európai jelenséget fejleszteni kell.

 

3. Az információhoz való hozzáférés joga

• Az Unióban garantálni kell a média pluralitását. Az európai szervezeteknek így fel kell lépni a koncentráció irányába mutató folyamatokkal szemben, mert néha olyan kvázi-monopóliumokhoz vezetnek, amelyek csak néhány multinacionális cégnek kedveznek.
• Fel kell lépnünk a piacosítás, privatizáció és tulajdonkoncentráció Európa-szerte megismert folyamata ellen, akárcsak az információk torzításának és a közvélemény manipulálásának a részvényesek-cégtulajdonosok gazdasági és politikai érdekeit szolgáló jelenségével szemben.
• Meg kell védeni a köztelevízió gondolatát, és biztosítani kell a működéséhez szükséges közforrásokat, akár új állami – és európai – tájékoztatási intézmények felállításával.

 

4. Városi jogok

• A lakhatáshoz fűződő jogot az európai alkotmányos szerződésben is szerepeltetni kell.
• A pénzügyi piacok és a spekulánsok befolyását csökkenteni kell, hogy biztosíthassuk a méltányos, jól megközelíthető lakhatáshoz való jogot.
• A mindenki számára hozzáférhető kulturált városi környezethez, a tisztességes lakóhelyhez és az elköltözéshez való jogot uniós prioritássá kell emelni. Ennek érdekében hangsúlyozottan bátorítani kell az állam számára rendelkezésre álló eszközök gyakorlati alkalmazását, minden területi szinten.

 

 

D. Egy új alapjogi charta

Az Európai Unió tiszteletben tartja az alábbi alapelveket:

• A mindenki számára elfogadható normák keresése nem járhat azzal az eredménnyel, hogy elfogadjuk a nemzeti parlamentek véleményének legkisebb közös nevezőjét. Ehelyett kitartóan kell törekedni a lehetőségek szabta keretek között a munkavállalókat védő jogszabá­lyok megerősítésére.
• Az “eredmények megőrzése” elvének biztosítania kell, hogy a gazdasági integráció előrehaladása ne járjon együtt a tagországok által garantált munkavállalói jogok megkérdőjelezésével.
• A gazdaságszabályozás bármilyen módosítását, különösen ha az a piac szerepének erősítését irányozza elő, meg kell előznie a tagálla­mok szociális jellegű joganyagának harmonizálásának.
• Végezetül sem a verseny, sem a szabad kereskedelem nem szerepelhet az Unió célkitűzései és alapelvei között: ezt a fontos szerepet az együttműködésnek és a szolidaritásnak kell betöltenie.

Ezen elvi alapokon kell megkezdeni egy új Alapjogi Charta előkészítésének demokratikus folyamatát, amiben fontos szerepet kell játszania az európai civil társadalomnak és szintúgy a nemzeti és európai képviselőknek. Mindez elmaradt a jelenleg érvényes Charta szövegezése során 2000-ben, most a lehető leghamarabb sort kell keríteni rá.

Az Uniónak mint intézménynek késedelem nélkül csatlakoznia kell a Torinóban aláírt Európai Szociális Chartához, az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez, valamint a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) határozataihoz.

 

 

Európai fellépés egy másfajta fejlődésért

 

A privatizáció, a dereguláció és a befektetések megtérülésére vonatkozó elvárások ellehetetlenítették a képzésre, az egyéni kiteljesedésre és az ökológiai egyensúlyra vonatkozó hosszú távú érdekek érvényesülését. Ezzel a hozzáállással szemben mi Európa építésének középpontjába a humán képességek fejlesztését, a természeti erőforrásokkal való takarékosságot, az önzetlenséget és szolidaritást kívánjuk állítani.

 

 

I. Új irányt adni a közpolitikai eszközök alkalmazásának

1. Át kell alakítani az adórendszert

• Az adókedvezményeknek a termelő beruházásokat végző cégeket kell segíteni, illetve ellenkezőleg, büntetni kell a kizárólag a pénzügyi szempontokat figyelembe vevő és magas társadalmi költséggel járó vállalati stratégiákat. Így meg kell adóztatni azokat a cégeket, amelyek az alacsonyabb fizetések és járulékterhek miatt helyezik át tevékenységüket máshová.
• Európai szinten, ahogy a területi szinteken is, a tőkejövedelmek, a széndioxid-kibocsátás és a folyó tranzakciók után szedett, illetve az energiát terhelő adók harmonizációjából származó bevételeket a növekedés finanszírozására kell fordítani, hogy végül egy egész Európára kiterjedő egységes adó legyen kivetve a tőkejövedelmekre.
• Szükséges bevezetni az Unióban székelő multinacionális cégek ellenőrzését; az állami segélyek visszafizetésére kell őket kötelezni, ha megállapítható, hogy azokat a tevékenység más területre történő áthelyezésére fordították. Hasonló módon, az Uniónak nem szabad elfogadnia azt, hogy némelyikük ragadozó politikát folytasson a Dél országaiban.
• Új irányt kell adni a hitelpolitikának, és biztosítani kell annak felügyeletét.
• Az EKB demokratikus ellenőrzését az Európai Parlamentnek és a nemzeti parlamenteknek kell ellátni, célkitűzéseit újra kell fogalmazni, úgy hogy figyelembe veszik a foglalkoztatási övezeteket képviselő szociális partnerek véleményét is.
• Olyan szelektív hitelpolitikát kell kialakítani, amely előnyben részesíti azokat a vállalkozásokat, amelyek növelik a foglalkoztatást és bővítik a képzést, és gátolni azok hitelfelvételét, amelyek a foglalkoztatás ellen spekulálnak. Egyformán támogatni kell a munkavállalók, illetve a képviselők munkahelyek megőrzésére irányuló kezdeményezéseit.
• Az Uniónak erőfeszítéseket kell tenni köztulajdonban lévő pénzintézetek alapításért, legyen szó nemzeti vagy akár európai szintről.

2. A szövetkezeti, valamint a harmadik szektort² bátorítani kell, és megadni nekik azt a támogatást, amely lehetővé teszi, hogy összebékítsék a társadalmi érzékenység és a gazdasági hatékonyság logikáját. Az adórendszernek és az állami segélyeknek ennek megvalósulását kell támogatni. Biztosítani kell továbbá a harmadik szektor számára fontos szolgáltatásokat.

3. Ezeknek az erőfeszítéseknek az EU aktívabb fellépésével kell párosulnia a nemzetközi küzdőtéren, ide tartozik:

• A pénzügyi piacok (Tobin-adó) és az értéktöbblet megadóztatása.
• Aktív támogatás az ENSZ Fejlesztési Programjának, amelynek célja a szegénység elleni küzdelem és a fenntartható emberi fejlődés új modelljeinek kidolgozása. Változtatni kell az IMF és a Világbank politikáján (l. lentebb: “A béke és együttműködés Európája”).
• Fel kell függeszteni a GATS-ról (Általános Egyezmény a Szolgáltatások Kereskedelméről) szóló tárgyalásokat, mindaddig míg nincsenek felmérve a liberalizáció ellentmondásos hatásai. Véglegesen ki kell vonni a szolgáltatásokat a WTO hatóköre alól, ezekre ugyanis mint az emberiség közös javaira kell tekintenünk (egészség, kultúra, oktatás, víz stb.).
• Kezdeményezni kell egy egységes világpénz létrehozását, amely a következő lépcsőfokot jelentheti a dollár idejétmúlt hegemóniája után.
• Hatálytalanítani kell azokat a rendelkezéseket, amelyek akadályozzák a fenti célok teljesülését, és különösen azokat, amelyek a tőkeáramlás bármilyen korlátozását tiltják.

 

 

II. A közszolgáltatások mint az európai közösség támasztékai

A. Erőteljes kiállás a közszolgáltatások mellett

1. Alkotmányos szinten is el kell ismerni a közszolgáltatások jelentőségét. A kívánt eredmények elérése érdekében ezeket a szolgáltatásokat olyan sajátos szempontok alapján kell megszervezni és működtetni, amelyek felülírják a verseny szabályait. Az egyenlőség, folyamatosság, alkalmazkodóképesség, hozzáférés, minőség és az ellátásszínvonal demokratikus ellenőrzése szempontjainak előnyt kell élvezniük a szabad kereskedelem előfeltételeivel szemben. Ezeket a szempontokat azonnali hatállyal érvényesíteni kell a Bizottság tárgyalódelegációinak álláspontjában, különös tekintettel a WTO-ban folytatott megbeszélésekre.

2. Alkotmányos szinten is el kell ismerni az Unió illetékességét közszolgáltatások nyújtására és a nemzeti, helyi szolgáltatók támogatására, szolgáltatásuk fejlesztésére, annak érdekében, hogy fenn tudják tartani tevékenységüket. Az Uniót kötelezni kell egész Európára kiterjedően közszolgáltatások biztosítására minden olyan esetben, amikor az szükségesnek tűnik.

 

B. Konkrét intézkedések a közszolgáltatások fejlesztésére

1. Az Európai Uniónak azonnali hatállyal moratóriumot kell hirdetnie a közszolgáltatást nyújtó cégek privatizációjára, legyenek azok bár helyi jelentőségű cégek. Teljes gazdasági-társadalmi mérleget kell továbbá készíteni a közszolgáltatások színvonalában végbement csökkenésről valamennyi európai országban és valamennyi területi szinten.

2. Az Uniónak magáévá kell tennie azt az álláspontot, hogy a közszektor nemcsak egy kivétel a piaci törvények érvényesülése alól, hanem a demokratikus társadalom legfontosabb támasza. Valamennyi fontos társadalombiztosítási, oktatási és kulturális tevékenységnek állami felügyelet mellett kell végbemennie. Az infrastrukturális ellátás fontos elemeinek – utak, vasút, iskolabusz-szolgáltatás stb. – hasonlóan a közjószágok egy csoportjához – víz, áram, gáz stb. – és az olyan hálózatos szolgáltatásokhoz, mint a telekommunikáció és a posta, szintén a közszférához kell tartozniuk. Célszerűnek tűnik kiterjeszteni az állami szabályozást a hitelek, a lakhatás, a gyógyszeripar és más olyan szektorok esetében, amelyek alapvető közszolgáltatásokat nyújtanak az egészségügy területén.

3. A munkavállalók és szakszervezeteik jogait ki kell szélesíteni minden európai szinten, hogy erősödjön beleszólási, döntési és ellenőrzési képességük. A közszolgáltatók célkitűzései közé fel kell venni olyan új fogalmakat, mint a kirekesztés elleni harc, a fenntartható fejlődés koncepciója és különösen a munkavállalók, a választott képviselők és a fogyasztók jogainak és befolyásának kiszélesítése a közszolgáltató vállalatok irányításában.

4. A közszolgáltatások ilyetén előtérbe helyezését kiegészítő intézkedéseknek kell kísérnie:

• Valódi együttműködésnek az európai közszolgáltatók és közüzemi vállalatok között, hogy megoszthassák egymás között a beruházások, a képzés és a kutatás költségeit, és különösen, hogy javíthassanak a foglalkoztatás feltételein.
• Létre kell hozni a Közérdekű Szolgáltatások Tanácsát, amely uniós szinten hozna össze képviselőket, szakszervezeteket, a tagállamokat képviselő fogyasztóvédelmi szervezeteket, hogy rendszeresen értékeljék a közszolgáltatások fejlődését.
• Támogatást kell nyújtani azon helyhatóságok döntéseinek, amelyek kinyilvánítják, hogy nem tartják magukra nézve kötelezőnek a GATS előírásait, fenntartva ezáltal egy adott közszolgáltatási tevékenységet.

 

 

III. Aktív ágazati politikákat!

A. Aktív európai környezetpolitikát!

1. Foglalkoznunk kell a Föld sürgős válaszokat igénylő problémáival. Ha minden a jelenlegihez hasonló mederben folyik tovább, a Kyotói Egyezmény kötelezettségvállalásai nem fognak megvalósulni a gyakorlatban. Az Európai Uniónak fel kell lépnie a kyotói jegyzőkönyvben meghatározott környezetvédelmi intézkedések tényleges végrehajtása érdekében (még akkor is, ha erre teljes körűen nem kerül sor), valamint az ENSZ égisze alatt létrejött különböző csúcsokon született irányelvek gyakorlati alkalmazása mellett.

2. Új közlekedéspolitikára van szükség. A vasút fejlesztésének előfeltétele a politikai akarat és a hosszú távú befektetések megléte, így lehet csak biztosítani a hálózatok közötti átjárhatóságot, illetve új vonalak vagy olyan vasúti “autópályák” létesítését, amelyeket áruszállítás céljára lehetne használatba venni.

3. A szükséges gondossággal újra kell fogalmazni az árvíz elleni és a tengerpartok védelmét szolgáló politikát.

4. Meg kell reformálni az energiapolitikát. Az üvegházhatást előidéző gázkibocsátás elleni fellépés megköveteli, hogy a hatékony energiafelhasználás, az energiatakarékosság és a megújuló energiaforrások fejlesztésének ügye az EU legfontosabb célkitűzései között kapjon helyet, nem megfeledkezve a megfelelő jogi háttér biztosításáról. Amennyiben a nukleáris energia ügyében nézeteltérés alakulna ki az antiliberális Európa hívei között, az alábbi pontokban még akkor is lehetséges lenne a megegyezés:

• A legnagyobb államok kutatásfejlesztési tevékenységének az energiatakarékosságra és az alternatív megújuló energiaforrásokra kell irányulnia.
• Kötelező elvárássá kell tenni az átláthatóság és biztonság feltételeinek biztosítását.
• Szükséges a demokratikus ellenőrzés kiterjesztése.
• Nemzeti és európai szinten is alapos állampolgári vitát kell lefolytatni minden lényeges kérdésről, az információkhoz való teljes körű hozzáféréstől a döntéshozás és az ellenőrzés módjáig. Végeredményben az ügyben az Unió lakosainak kell döntenie, népszavazás útján.

5. Át kell alakítani az adórendszert. A szükséges adóharmonizációt oly módon kell irányítani, hogy az fenntartható fejlődést és más hasonló célok érvényesülését szolgálja. A folyamat egyik eredménye a nem megújuló energiaforrások – így elsősorban a szén- és szénhidrogén-származékok – használatára kivetett adó lehet.

6. Mindez feltételezi, hogy szakítunk azzal a liberális gondolkodásmóddal, amely immár évek óta minden területen tagadja az állami környezetvédelmi politika szükségességét. Európában ennek megfelelően fel kell lépni az olyan nagy társaságok, mint a Vivendi és a Lyonnaise des Eaux ellen, amelyek komoly befektetéseket eszközöltek a jól jövedelmező ágazatokban, nem törődve az érintett lakossággal vagy a környezeti egyensúllyal. Szükséges bevezetni az Európai Alkotmányba a “vízzel mint közjószággal való összehangolt, a szolidaritásra épülő és fenntartható gazdálkodás” elvét. Európának el kell érnie, hogy ezt az elvet nemzetközi szinten is betartsák: ennek megfelelően ragaszkodnia kell az európai központtal rendelkező multinacionális cégek tevékenységének szigorú felügyeletéhez.

 

B. Ambiciózus kutatáspolitikát!

• Az Európai Kutatási Térséget demokratizálni kell. Távol kell tőle tartani a magánszektor és a lobbik részéről érkező nyomásgyakorlást, csökkenteni kell az azonnali megtérülés elvének érvényesülését és a növekvő bizonytalanságot.
• A kutatásra fordított kiadások arányát fel kell emelni a GDP 3 százalékára.
• A felsőoktatásban az együttműködésnek és a közszolgálati elveknek kell érvényesülnie ahelyett, hogy versenybe kényszerítenénk az egyetemeket, és tétlenül nézzük, ahogy szponzorként fellépő magáncégek diktálnak nekik, ahogy sérül a diákok, valamint a diplomák egyenlőségének elve.
• Az Európai Uniónak meg kell teremtenie azokat a demokratikus eljárásokat, amelyek révén sor kerülhet az innovációs és kutatási politika főbb irányainak meghatározására, éspedig nem a gazdasági háború, valamint a nemzeti érdekek, hanem az együttműködés és a fenntartható, szolidaritásra épülő emberi fejlődés jegyében. Egy konkrét esetet említendő pedig az Uniónak elő kell írnia, hogy a Bizottság által finanszírozott minden kutatási projektről készüljön éves jelentés, és annak megvitatására is sor kerüljön. Ezen célok elérését egy európai kutatási konferencia megszervezése is segíthetné.

 

C. Egy másfajta közös agrárpolitikát!

A mezőgazdasági termelésnek, a világ élelmezésének nem szabad néhány nagy kapitalista csoport kezében összpontosulnia. A korábbi elutasító döntések ellenére ismét fel kell vetni az Unió “exportőr szerepvállalását”, visszatérni a támogatott árakhoz, szabályozni a termelés mennyiségét és az alkalmazott termelési módokat, miközben szakítunk az intenzív termeléssel, amely túltermelést és a környezet pusztulását idézi elő. Végeredményben az élelmezési önállóságnak elsőbbséget kell élveznie a szabad verseny alapelvével szemben.

• A támogatásokat a kis és közepes méretű mezőgazdasági vállalkozásokhoz kell irányítani, ők ugyanis tiszteletben tartják a fenntartható fejlődés és a környezet megóvásának elvét.
• Európának önellátásra kellene törekednie a fehérjetermelés tekintetében, ugyanis ma még a szükségletek 75 százalékát importból fedezi.
• Európának szilárdan el kell utasítania a genetikailag módosított vetőmagok használatát, amelyek kifejlesztésének az egyetlen célja az volt, hogy a világ többi részét a nagy amerikai mezőgazdasági-élelmiszeripari csoportoktól tegyék függővé. Ugyanakkor nem kell betiltani a szoros állami-közösségi ellenőrzés mellett folyó GMO- (Genetikailag módosított organizmus) kutatásokat.
• A mezőgazdasági célú segélyek elosztásának kritériumai közé fel kell venni a társadalmi helyzetet, különös tekintettel a munkakörülményekre, illetve komoly súllyal az élelmezésbiztonság szempontját.

 

A kibővített demokrácia Európája

 

Immáron 20 éves tapasztalat, hogy a neoliberális politika egyúttal antidemokratikus eljárásokat is jelent. Eljött tehát az idő, hogy szakítsunk ezzel az idejétmúlt gondolkodásmóddal, és az öreg kontinensre ismét a demokrácia friss levegője áramoljon be. Európa demokratikus kibővítéséhez a népszuverenitás kiterjesztése jelenti a kulcsot.

 

 

I. Adjuk meg a szót az állampolgároknak!

Legfontosabb teendőnk tehát az, hogy véget vessünk annak a bevett eljárásnak, hogy az állampolgárokat és képviselőiket kész helyzet elé állítják a Brüsszelben vagy Strasbourg-ban a kormányok képviselői által előkészített döntésekkel, anélkül hogy bárki más részt vehetett volna a folyamatban bármilyen módon. Meg kell tehát erősíteni a népszuverenitást, visszaadni a politikának elsődleges szerepét, biztosítani a demokrácia társadalmi dimenzióját, kifejleszteni a részvételi és paritásos demokrácia működésének formáit.

1. Az Európai Unió fontosabb döntéseit nyilvános és a médiában nyomon követhető vitának kell kísérnie. Biztosítani kell a lehetséges döntési alternatívákról szóló információk pluralitását.

2. Az állampolgári jogok kiterjesztése többet jelent a szavazási és megválaszthatósági jogok kiszélesítésénél. Ezeket a jogokat biztosítani kell minden uniós lakosnak, legyen bár egy tagország vagy az Unión kívüli ország állampolgára (emlékeztetőül: ezen intézkedés bevezetésének körülményeit egy vita során még pontosítani kell).

3. Ki kell dolgozni az állampolgári népszavazás-kezdeményezés intézményét. Egy megadott számú aláírás összegyűjtésével az uniós intézményeket kötelezhetnék a javaslat megvizsgálására vagy akár egy európai tárgyalási folyamat megindítására is (például egy olyan direktíva megváltoztatásáért, amelynek bevezetésekor az állampolgárok még nem láthatták előre a hatását), nem beszélve egy népszavazás megszervezéséről.

 

 

II. Teljesítsük ki az ellenőrzési eljárásokat!

1. Helyet kell biztosítani egy intézményesült állampolgári fórumnak is az európai irányelvek és törvények előkészítési folyamatában, amely ellenőrizné e törvények végrehajtását, és időszakonként mérleget vonna az eredményekről.

2. Újra komoly szereplővé kell tenni a Gazdasági és társadalmi bizottságot: ez a bizottság felfüggeszthetné egy direktíva végrehajtását annak érdekében, hogy felmérje társadalmi és környezeti hatásait; alternatív tervezeteket javasolhatna, amiket a Bizottságnak, az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak kötelező lenne megvizsgálni.

3. Meg kell erősíteni a nemzeti parlamentek szerepét: minden évben vitát kell szervezni az uniós politika irányelveiről és hasonlóképpen a nemzeti kormányok által képviselendő álláspontról is.

4. Mindez természetesen hozzájárulna ahhoz az alapvető fontosságú változtatáshoz, amelyről már szóltunk: az Európai Központi Bank célkitűzéseinek és státusának átfogó felülvizsgálatához. Az EKB-t alá kell rendelni az Unió politikai irányításának, és elsődleges célja a munkahelyteremtés, a képzés és a fenntartható fejlődés támogatása lenne. Az EKB-nek és a nemzeti központi bankoknak beszámolási kötelezettséggel kell tartozni a kormányok és a választott képviselők előtt.

 

 

III. Olyan eljárásokat, amelyek ugyanúgy szolgálják a népek jogait, mint a közös európai érdeket!

A. Pontosítani kell a hatásköröket, biztosítani kell a döntések megváltoztathatóságát

1. Anélkül hogy akadályozni kívánnánk a tagállamok és az Unió cselekvőképességét, fontosnak tartjuk, hogy – funkcionális és pragmatikus módon, a továbbfejlesztésre gondolva – pontosítsuk az egyes intézmények hatáskörét. Időről időre meg kell vonni az adott hatalommegosztási modell mérlegét, hogy levonhassuk a közösség számára fontos tanulságokat.

2. Ki kell terjeszteni a szavazásoknál a “minősített többség” elvének alkalmazási körét, növelendő ezáltal a közösségi intézmények működésének hatékonyságát. Ezt a kiterjesztést a következő korlátozások mellett kell végrehajtani:

• Bizonyos területeket teljes mértékben ki kell vonni a minősített többség alkalmazási köréből, és továbbra is egyhangú döntéseket kell megkövetelni: ilyen terület például a külpolitika és a közös biztonságpolitika.
• Azokban a minősített többség alá eső esetekben, amelyeknél a liberálisok nyomásgyakorlásának hevessége eléri a kritikus szintet, fenn kell tartani az egyhangú döntés követelményét: ide tartoznak például az oktatásról, az egészségügyről vagy a kultúráról szóló nemzetközi tárgyalások.
• Ezzel szemben a minősített többségnek és nem az egyhangúságnak kellene érvényesülnie minden derogációs kérelemnél, amelyet a tőkeáramlások liberalizálásának szabályával kapcsolatban adtak be. Hasonlóképpen a minősített többség elvének kell érvényesülnie a cégek adózása, az adócsalás, az ökoadók, a szociális biztonság és védőháló, a munkaszerződés felbontásához tartozó biztosítékok, a munkavállalók kollektív képviselete és jogvédelme, a harmadik világból érkezett munkavállalóknak az EU munkaerőpiacára való belépése, valamint a szociális partnerek közötti egyezmények eseteiben.

3. Be kell tartani a döntések megváltoztathatóságának elvét: biztosítani kell, hogy a tagállamok minden uniós döntést megkérdőjelezhessenek.

Minden tagállam kérhesse kormánya vagy parlamentje által egy elfogadott uniós jogszabály visszavonását, illetve annak az Európai Parlament által történő újratárgyalását. Az Európai Parlament döntése kötelező érvényűnek tekintendő, kivéve abban az esetben, ha a tagállamok parlamentjeinek többsége arról másként nem határoz, illetve ha állampolgárok, élve kezdeményezési jogukkal, népszavazás kiírását kérik, és azon elutasító döntés születik. A nemzetközi tárgyalások során az Unió nem támogathat olyan javaslatokat, amelyek a kereskedelmi egyezmények bebetonozását irányozzák elő.

 

B. Meg kell találni a véleménynyilvánítás demokratikusabb formáit a tagállamokban és az Unióban!

• Egy lehetséges megoldást jelentene a nemzeti parlamentek szerepének erősítése az európai intézményrendszerben: a meglévő intézmények mellett erre lehetőséget adna például egy “Parlamentek parlamentjének” felállítása, amely élhetne interpellációs és ellenőrzési jogával, és részt vehetne a törvényhozási folyamatban.
• Egy másik lehetőséget jelentene, ha módosítanánk az Európai Parlament tagjainak megválasztására vonatkozó szabályozáson, létrehozva egy kettős választási rendszert, amely egyfelől az európai listákra, másfelől a területi képviseletre épülne: így biztosítani lehetne a politikai vélemények és történelmi tájegységek egyidejű képviseletét az egykamarás rendszer keretein belül.
• Végezetül felvethetnénk a kétkamarás európai parlament gondolatát: a jelenleg is létező, az állampolgárokat számuk és politikai nézeteik súlya alapján képviselő “alsó” házat kiegészítené egy “felső” ház is, amely közvetlenül a tagállamokat reprezentálná. Ebben az esetben azt is el kellene dönteni, hogy az alsó- vagy a felsőházat illeti-e meg az utolsó szó joga. A dolgok mai állása szerint a PCF leginkább az első megoldás felé hajlik: a jelek szerint ez biztosíthatná ugyanis legjobban a nemzeti és a közösségi szuverenitás egyidejű tiszteletben tartását.

 

C. Fejlesszük az Unió intézményeit!

Feltétlenül szükségesnek tartjuk az alábbi minimális program megvalósítását:

1. Meg kell erősíteni az Európai Parlament jogosítványait. Ez történhet többek között azon szakterületek listájának bővítésével, amelyek esetében a törvény- (direktíva-) előkészítésben a Miniszterek Tanácsával közösen részt vesz. Ugyancsak bővíthetők az Európai Parlamentnek a Bizottság és az Európai Központi Bank felett gyakorolt ellenőrzési jogkörei. Meg kell számára adni az európai törvények kezdeményezésének jogát, mivel manapság ezt kizárólag a Bizottság teheti meg. Végül fejleszteni kell az EP együttműködését a nemzeti parlamentekkel is.

2. Korlátozni kell az Európai Bizottság hatáskörtúllépéseit. A Bizottság mint olyan szervezet, amely mindenekelőtt az állam- és kormányfők Európai Tanácsában vagy a Miniszterek Tanácsában hozott döntések előkészítéséért, majd ezt követően végrehajtásáért felel, nem törekedhet olyan jogosítványok megszerzésére, amelyeket éppen hogy az állampolgárok által a lehető legközvetlenebbül, az általános választójog alapján megválasztott képviselőknek kellene gyakorolniuk. Hasonló szellemben csökkenteni kell a Bizottságnak a versenypolitika területén, illetve a nemzetközi tárgyalások esetében meglévő végrehajtó hatalmi jogosítványait is. Minden tagállam számára biztosítani kell tehát a jogot, hogy kérhesse, hogy egy az érintett területeket érintő Bizottsági döntés felfüggesztésre kerüljön mindaddig, míg a Tanács minősített többsége a Parlamenttel együtt döntve arra áldását nem adja.

3. Túl kell lépni a Tanácsban oly régóta bevett “kormányközi együttműködés” gondolatán. Természetesen nem arról van szó, hogy megkérdőjeleznénk a tagállamok szerepét Európa építésében, de meg kell válnunk ettől a teljesen átláthatatlan és az állampolgároktól – egyébiránt pedig maguktól az európai képviselőktől is – tökéletesen elszigetelt döntéshozási modelltől. Ennek érdekében minden esetben támogatni kell a társadalmi szervezetek, állampolgárok és képviselők részvételét a Tanács döntéseit megelőző szakaszban.

4. Lehetővé kell tenni, hogy az alkotmányos szerződést ténylegesen módosítani lehessen: hogy ez megvalósulhasson, a minősített többségnek is elegendőnek kell lennie a módosításhoz. A Szerződés(eket) érintő lényegi módosításokat csak a kötelező jelleggel kiírásra kerülő népszavazás ratifikálhatja.

 

 

A béke és együttműködés Európája

 

 

I. Kibővített és testvéri Európa

A bővítés – minden bizonnyal ez az Európai Unió előtt álló legfontosabb kihívás a 2004-es évben. Európa kiforgatta a bővítés kérdését: egy a kapitalizmus szempontjainak megfelelően zajló integráció növeli a népek közötti ellentéteket, és utat nyit Európában a populizmusnak és az idegengyűlöletnek. A kibővített Európai Uniónak magának is meg kell változnia.

• A csatlakozókat hosszú időn keresztül segíteni kell, de emellett vissza kell szorítani az Európa keleti felének társadalmaiban oly sok kárt okozó liberális gondolkodásmód érvényesülését is. A maastrichti kritériumok a gyakorlatban is megmutatják ennek hihetetlen kártékonyságát.
• A bővítés sikere érdekében jobban be kell vonni az állampolgárokat a vitákba és a döntésekbe. A csatlakozási folyamat során meg kell teremteni a civil társadalom és a szakszervezeti szövetségek számára azokat a fórumokat, amelyeken eszmét cserélhetnek és hozzászólhatnak a vitákhoz.
• Az Uniónak meg kell erősítenie partneri kapcsolatát a volt szovjet tagállamokkal és a Mediterráneum országaival, különös tekintettel a Maghreb-államokra.

 

 

II. Európai politika a béke szolgálatában

Amerika hegemóniára törekvő háborús politikája Európát arra kell sarkallja, hogy felemelje hangját ez ellen az irányvonal ellen. Európának fel kell lépnie azon veszélyes törekvés visszaszorítása érdekében, amely a “megelőző” jellegű háborút a kapitalista globalizáció fejlődésének utolsó stádiumává kívánja tenni. Ha sor kerülne közös európai fellépésre a védelmi területen vagy a terrorizmus elleni harcban, akkor Európa ezt csak az ENSZ által jóváhagyott küldetés keretében tehesse meg. Az elmúlt időszak konfliktusai a lefegyverzés politikájához való visszatérést teszik indokolttá.

 

Ez feltételezi:

• A nemzeti hadiipar cégeinek bármifajta privatizációjával szemben történő fellépést.
• Annak biztosítását, hogy a védelmi politikai ügyekben a tagállamok csak egyhangúlag dönthessenek, illetve hogy bármily katonai vonatkozásokkal is bíró döntés esetén – mint amilyenek például a békefenntartó missziók – az ENSZ felhatalmazását kelljen kérni. A katonai megoldáshoz csak a legutolsó esetben szabad nyúlni, és kizárólag az érintett lakosság biztonságának védelme érdekében.
• Európai kezdeményezésként egy lefegyverzési világkonferencia összehívását együttműködésben az ENSZ-szel és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezettel (EBESZ).
• Egy, az Egyesült Államoktól független külpolitikát, amely tiszteletben tartja az államok szuverenitását, aktívan fellép a világbéke és lefegyverzés ügye, valamint a konfliktusok politikai rendezése mellett, és amely felértékeli az ENSZ és a nemzetközi jog szerepét. Egy ilyen politikának el kell vetnie az Európai Unió bármily módon történő militarizálását.
• Tekintsünk rá bárhogy, a NATO nem egy európai közösségi intézmény; minden erre az intézményre vonatkozó utalásnak el kell tűnnie a leendő alkotmányos szerződésből. Egy új, az európai államok együttműködésén alapuló biztonsági rendszert kell létrehozni, amely támaszkodna egy megújult és az ENSZ-hez kapcsolódó EBESZ-re, kikerülve ezzel a NATO-t a mediterrán térségben található partnereinkkel történő együttműködésben.
• Fel kell lépni Irak megszállásának befejezése és a megszálló csapatok kivonása érdekében, hogy az országuk feletti uralmat teljesen átadhassuk az irakiaknak.
• Minden lehetséges eszközzel támogatni kell az izraeli–palesztin béketerveket, illetve az életképes és független palesztin állam létrehozását egy olyan biztonsági modellben, amelyet Izrael és a régióban megtalálható államok együtt tartanak fenn.
• A leszerelési tárgyalások újraindításával és az Atomsorompó-szerződés szigorú betartatásával küzdenünk kell a kiújuló fegyverkezési verseny ellen, a (nukleáris, biológiai, kémiai) tömegpusztító fegyverek tárolása és terjedése ellen, nem kivételezve a jelenlegi nukleáris hatalmakkal sem.
• Küzdenünk kell a világűr hadi célokra való felhasználása ellen, és a tengereket mentesíteni kell minden nukleáris fegyverzettől.

 

 

III. Európának Délre is figyelnie kell!

A Dél országai hatalmas várakozással tekintenek az Európai Unió felé. Márpedig a valóságban az Unió éppen most mond le arról, hogy bármilyen formában folytassa fejlesztési programjait. Ezzel egyidejűleg a bevándorlási politikák európai szinten történő összehangolása alapjait tekintve egy olyan negatív szemléletmódon alapul, amelynek célja a legrepresszívebb szabályozások általánossá tétele. Az az új migrációs rendszer, amelyet a fejlett országok érvényesíteni kívánnak, nem más, mint egy megosztott, egyenlőtlen, a munka bizonytalanságával és a közös cselekvés visszaszorulásával jellemezhető világ tükörképe.

Mindezt figyelembe véve azt javasoljuk, hogy:

• Európa engedje el a szegény országok adósságát.
• Szakítson a szabad kereskedelem dogmájával, hogy a Dél országaival végre az együttműködésen és reciprocitáson alapuló kapcsolatokat alakítson ki annak érdekében, hogy ez utóbbiak képesek legyenek saját maguk megoldásokat találni a problémáikra, anélkül hogy az IMF vagy a Világbank megalázó feltételeit teljesíteniük kellene.
• Európa GDP-jének 0,7 százalékát fordítsa fejlesztési segélyekre.
• A WTO keretein belül folyó nemzetközi tárgyalásokon álljon ki a Dél érdekei mellett, szemben a liberális diktátumokkal, legyen szó az egészségügyhöz vagy az oktatáshoz stb. való hozzáférésről. Megengedhetetlen a “vagy az AIDS ellen harcolunk, vagy a GMO ellen” típusú zsarolás.
• Emeljük meg az Európai Fejlesztési Alap keretét, és demokratizáljuk annak döntéseit. A fejlesztési segélyezést meg kell szabadítani a világhatalmi politika logikájának maradványaitól.
• Európának át kell végre gondolnia, milyen felelőséggel tartozik a gyarmatosítás és az afrikaiak kitelepítése ügyében.

 

 

IV. Európának fel kell lépnie a nemzetközi intézmények rendszerének átalakításáért

A hegemón törekvések és az unilateralizmus visszaszorítása érdekében fontos, hogy az Európai Unió minden tekintélyét felhasználja a nemzetközi rendszer demokratikus reformjáért: az ENSZ szerepének újbóli felértékelődése a gyakorlatban a szervezet radikális demokratizálásával valósulhat meg.

• Elő kell segíteni az ENSZ reformját, hogy központi jelentőségű vitafórumként még jobban segíthesse a nemzetközi együttműködést.
• Meg kell törni a Biztonsági Tanács öt állandó tagjának túlhatalmát; meg kell erősíteni a Közgyűlés szerepét; bővíteni kell a különböző népek lehetőségét a döntésekbe való közvetlen beleszólásra.
• Meg kell erősíteni az emberi fejlődés kérdéseivel foglalkozó szervezetek szerepét és anyagi hátterét.
• Támogatni kell a tömegmozgalmak küzdelmét a meglévő nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi intézmények (WTO, IMF, Világbank) politikája ellen. El kell kötelezni magunkat radikális átalakításuk mellett, újra kell fogalmazni céljaikat és biztosítani az ENSZ hatékony felügyeleti jogosítványait felettük.

 

Huszonöt intézkedés egy másik Európáért

 

1. A jelenlegi alkotmánytervezetet el kell vetni.

2. Meg kell kezdeni egy új szerződés előkészítését, amelyben részt vesznek a nemzeti és európai képviselők, a szakszervezetek, a különböző egyesületek és az állampolgárok. Ezt követően kezdődhet meg az alkotmányozás folyamata, amelynek eredményéről az állampolgá­rok döntenek népszavazáson.

3. Küzdeni kell a munkanélküliség és bizonytalanság Európája ellen. A munka, a képzés és a jövedelmek biztonságára épülő rendszer garantálni fogja a foglalkoztatás folyamatosságát. Azonnali hatállyal kötelezővé kell tenni, hogy a munkáltatók minden tömeges elbocsátás előtt tárgyaljanak a dolgozók képviselőivel; az államigazgatásnak fel kell lépnie e jog gyakorlati érvényesítése érdekében. Az Unió intézményeinek minden az államigazgatás számára rendelkezésre álló eszközt (költségvetési, fiskális, kulturális politikát) fel kell használnia e célok elérésére.

4. Érvényteleníteni kell a Stabilitási és növekedési paktumot. Az Unió költségvetését a tagállamok összesített GDP-jének 5 százalékához kell közelíteni; lehetővé kell tenni, hogy az Unió kölcsönt vegyen fel az EKB-tól a konszenzusos ipari, környezetvédelmi vagy szociális beruházások megvalósítására. Aktívan támogatni kell a beilleszkedést és a foglalkoztatást segítő helyi és regionális alapokat.

5. A pénzügy- és hitelpolitika célja nem lehet más, mint a fenntartható fejlődés, valamint a mindenki számára elérhető tisztességes munkahely biztosítása. A magas társadalmi költséggel járó, pusztán pénzügyi szempontokat szem előtt tartó vállalati stratégiákat büntetni kell; szükséges az állami segélyek ellenőrzése; bátorítani kell a (nemzeti és európai) köztulajdonban lévő pénzintézeti csoportok létrejöttét.

6. Azonnali hatállyal moratóriumot kell hirdetni a privatizációra, és teljes gazdasági-társadalmi mérleget kell készíteni a közszolgáltatások színvonalában végbement csökkenésről.

7. A közszolgáltatások fontosságát el kell ismertetni az Uniót képviselő intézmények által, és függetleníteni kell a verseny szabályaitól. Az Uniót kötelezni kell ezen szolgáltatások nyújtására minden esetben, amikor az szükségesnek tűnik.

8. Az Európai Központi Bankot az Unió céljait szolgáló intézménnyé kell tenni, tevékenységének új irányt kell szabni. Az EKB-t az Európai Parlamentnek és a nemzeti parlamenteknek kell ellenőriznie és irányítania.

9. A méltóságteljes élet lehetőségét mindenki számára biztosítani kell. A fizetéseket és a minimális szociális juttatásokat emelni kell, ez utóbbiakhoz pedig minden olyan ember számára biztosítani kell a hozzáférést, aki arra rászorul, oly módon, hogy senki se maradhasson a szegénységi küszöb alatt; rögzíteni kell a betegség után járó, az anyasági, munkanélküli-, munkaképtelenségi, családi és öregségi juttatások minimális összegét. A tőkefelhalmozásos nyugdíjrendszerrel szemben a felosztó-kirovó rendszert kell előnyben részesíteni.

10. A férfi–női egyenlőségnek az Unió alapvető értékévé kell válnia; ennek a gyakorlatban olyan konkrét intézkedésekben kell megnyilvánulnia, mint a fogamzásgátláshoz és terhesség-megszakításhoz való jog, a prostitúció elleni küzdelem, a fizetések és a munkajogi feltételek egyenlővé tétele, a női részvétel általánossá válásának biztosítása a döntéshozásban.

11. Biztosítani kell a migránsok jogait: teljes jogegyenlőséget a munka, a lakhatás és az egészségügy tekintetében; legalizálni kell az illegális bevándorlók helyzetét; létre kell hozni a rezidensségen alapuló európai állampolgárság intézményét.

12. Európának hozzá kell járulnia, hogy valamennyi országban valóban egyenlő hozzáférése legyen mindenkinek az oktatáshoz, az egészségügyhöz, a kultúrához. Ezeket a szektorokat meg kell védeni az elüzletiesedéstől; ki kell vonni őket a GATS-ról szóló tárgyalások érvénye alól.

13. A szociális törvénykezésnek az “eredmények megőrzésének” elvén kell alapulnia: semmilyen közösségi intézkedés nem eredményezheti a nemzeti parlamentek által biztosított munkavállalói jogok megkérdőjelezését. Meg kell kezdeni egy új Alapjogi Charta megszövegezésének munkálatait, amelyben fontos szerepet kell játszania az európai civil társadalomnak és szintúgy a nemzeti és európai képviselőknek.

14. Az európai szinten is fontos cégeknél biztosítani kell a munkavállalók és érdekvédelmi szervezeteik jogait; a közszférában e jogokat ki kell egészítenie a fogyasztók képviseletének, ily módon erősítendő a közszolgálati célok megvalósulása fölött gyakorolt állampolgári ellenőrzést.

15. Az aktív környezetpolitika lehetővé tenné Európa számára, hogy fellépjen a Kyotói Egyezmény betartása, a vasút és a vízi utak fejlesztése, a tengerpartok biztonsága, az energiaforrások diverzifikálása, az árvízvédelem, az alternatív, megújuló energiaforrások kifejlesztése és a valóban hatékony energiatakarékosság mellett.

16. Európának egy valódi, környezettudatos iparpolitikát kell magáévá tennie, együttműködésben a nemzeti és helyi közösségekkel. Egy másfajta közös agrárpolitika lehetőséget adna, hogy a támogatásokkal ne a túltermelésre ösztönözzünk, ne használjunk genetikailag módosított vetőmagokat, és olyan lehetőséget jelentene, ahol a segélyezés során érvényesülhet a társadalmi normák tisztelete és az élelmiszer-biztonság szempontja.

17. Ki kell terjeszteni az európai állampolgárság intézményének alkalmazási körét. A szavazójogot minden uniós rezidensnek meg kell adni (megvitatandó téma).

18. Az állampolgárokat közelebb kell hozni az Unióhoz: minden olyan kérést, amely mögött legalább egymillió állampolgár áll, kötelező érvénnyel meg kellene vizsgálni az európai intézményeknek; állandó állampolgári fórumot kell létrehozni, amely részt vehetne az európai politikai irányelvek és törvények kidolgozásában, illetve ellenőrzésében.

19. A gazdaság- és társadalompolitika fölötti ellenőrzést az Európai Parlamentnek, a Gazdasági és Szociális Bizottságnak, valamint a nemzeti parlamenteknek kell gyakorolnia.

20. Meg kell erősíteni az Európai Parlament jogosítványait, különös tekintettel a törvénykezdeményezési jogra, illetve a Bizottság és az EKB feletti ellenőrzésre.

21. A Bizottság hatáskörtúllépéseit korlátozni kell; szűkíteni kell a versenyjog és a nemzetközi tárgyalások tekintetében meglévő erős jogosítványait.

22. Javítani kell az Unió és a tagállamok közötti viszonyt: a nemzeti parlamenteknek el kell látniuk ellenőrző szerepüket; a közösségi testületek döntéseit nyilvános vitának kell megelőznie; ki kell mondani és érvényesíteni kell az uniós döntések megváltoztathatóságának elvét.

23. Európának a lefegyverzés és a béke érdekében kell tevékenykednie, teljes függetlenségben az Egyesült Államoktól. Indítványoznia kell az Irakot megszálló csapatok visszavonását és támogatni az izraeli–palesztin béketerveket. A NATO-t nem tekintheti európai intézménynek.

24. Európának szolidárisabb politikát kell követnie a Dél országaival szemben: az adósságokat el kell engedni, a fejlesztési segélyeket a GDP 0,7 százalékára kell emelni, és Európának a Dél államait kell támogatni a WTO-tárgyalásokon.

25. Európának ki kell állnia az ENSZ rendszerének reformjáért, csökkenteni a Biztonsági Tanács állandó tagjainak szerepét, és fel kell lépnie a pénzügyi és kereskedelmi intézmények (Világbank, IMF, WTO) ENSZ-fennhatóság alá való helyezéséért.

 

(Fordította: Sebők Miklós)

 

 

Jegyzetek

 

1 A tervezet a Francia Kommunista Párt javaslatainak összefoglalása, amelyeket a párt tisztségviselői az Európai Baloldali Párt létrehozásával kapcsolatos tárgyalásaikon fogalmaztak meg a különböző politikai erőkkel létrejött találkozóikon. E találkozók célja az egységes fellépés elérése és a valamennyi érdekeltet összefogó neoliberális-ellenes lista tető alá hozása volt a 2004. júniusi európai parlamenti választásokra.

2 Harmadik szektor alatt a francia “économie sociale” kifejezés értendő, amely tartalma szerint az állammal és a profitérdekelt magánszektorral szemben vett harmadik szektort, civil egyesületek, szövetkezetek, szakszervezetek stb. gazdasági tevékenységét jelöli. Jellemző rá a demokratikus döntéshozatal és a munka tőkével szembeni elsőbbségének hangsúlyozása. Bővebben ld. http://www.econosoc.org/publications/index.htm – a ford. megj.