Jobb intézmények, szabályok és eszközök a teljes foglalkoztatásért és társadalmi jólétért Európában. Memorandum 2002.

1. Önáltatás, hamis optimizmus és folytatólagos megszorítás közepette növekvő bizonytalanság: A 2002-es Általános Gazdaságpolitikai Útmutató
2. Az Európai Társadalmi Modell – egy európai alternatív gazdasági stratégia sarokpontjai
3. Keleti bővítés – kihívás és perspektíva az Európai Társadalmi Modell számára
4. Jobb intézmények, szabályok és eszközök az Európai Társadalmi Modell számára
5. Következtetés

Az elemzés megismertetését azért is fontosnak tartjuk, mert 2003 március 7-én-8-án a csoport Budapesten tartja konferenciáját, amelynek egyik rendezője a BKÁE. A rendezvény minden érdeklődő számára nyitott lesz.

* * *

1. Önáltatás, hamis optimizmus és folytatólagos megszorítás közepette növekvő bizonytalanság: Az Általános Gazdaságpolitikai Útmutató (BEPG)

A még folyó 2002-es esztendő a gazdasági növekedésre és a foglalkoztatásra vonatkozó hivatalos előrejelzések ismételt lefelé igazításának, a munkanélküliségre vonatkozóak ismételt felfelé igazításának volt tanúja az EU-ban. A 2,75 százalékos érdemi növekedés, amelyet a BEPG 2001 jósolt, nem következett be, és az ez évre várt erős fellendülés sem vált valóra. A gazdasági növekedés fél és egy százalék között marad, következésképpen túl alacsony ahhoz, hogy megelőzhetné a munkanélküliség újbóli növekedését. Az általános gyengeség az elbocsátások rendkívül magas hullámával jár együtt, különösen azoknál az új technológiákkal foglalkozó, a telekommunikációs, a média és a pénzügyi szolgáltató társaságoknál, amelyeket alig néhány éve még az "Új Gazdaság" élcsapatának és a "tudásalapú társadalom" alapjának tekintettek, amelyek a Bizottság szerint 2010-re Európát a világ legversenyképesebb régiójává kellene változtatnia. Most már világos, hogy az "Új Gazdaság" nagy részben nem volt megalapozott, és a pénzügyi spekuláció dinamizmusa jelentős kihasználatlan kapacitások felhalmozódásához vezetett ezeken a területeken, az amerikai részvényes-kapitalizmus modellel való rögeszmeszerű versenyzés által hajszolva.

A gazdaság jelenlegi törékenysége annál is inkább aggasztó, mert az EU nem számíthat külső serkentésre, hogy az ellensúlyozza a belső kereslet hiányát. A helyzet az USA-ban roppant ingatag, közel áll a hanyatláshoz, Japánban pedig folytatódik a hosszantartó stagnálás. Több mint húsz év óta először valós a veszélye, hogy deflációs spirál következik be a világgazdaságban.

Mindazonáltal az Európa Bizottságot és az ECOFIN-t e tények egyike sem készteti meggondolásra, még kevésbé szolgáltat okot arra, hogy felülvizsgálják és felülbírálják előrejelzéseik és gazdaságpolitikai ajánlásaik elméleti alapját. Ahelyett, hogy komolyan vennék a jelenlegi helyzetben rejlő veszélyeket és határozott gazdaságpolitikai ellenlépéseket javasolnának, az önámítás útját választják, visszautasítva a valóság felismerését. Az EU gazdaságpolitikájának kulcs-dokumentuma, a BEPG Európát "a gazdasági megújulás küszöbén" látja, "a gazdaságpolitika gyors és határozott reagálása, az egészséges megalapozottság, a kedvezőtlen gazdasági megrázkódtatás-sorozatok hatásának felgöngyölítésével együtt járó bizalom-újraépülés" eredményeként. Mivel pedig nincs különösebb probléma, az európai hatóságok nem látják szükségesnek, hogy politikáikat felülvizsgálják és felülbírálják. A BEPG nyugalma közel jár az abszurditáshoz, amikor – egy bizonytalan és csökkenő beruházásokkal jellemezhető helyzetben – azt állítja, hogy "az árstabilitás iránti elkötelezettség egy stabilitási kultúrát eredményezett, csökkentve a bizonytalanságot és előmozdítva a bérek mértéktartását, ezáltal biztosítva a beruházás-barát környezethez szükséges alapot". Ez egy szégyenteljes állítás, tekintettel a pénzpiacok által okozott bizonytalanságra, amelyet nagy mértékben fokoz igen sok cég helytelen vezetése.

Amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy több ország nem képes tartani az 1997. évi Stabilitási és Növekedési Egyezmény (SGP) által meghatározott korlátokat, és néhány kormány – igen ésszerűen – hajlamosnak látszott a növekedés érdekében emelni a közkiadásokat, figyelmen kívül hagyva a költségvetési deficitet, a Bizottság zavaros módon reagált. Bár bejelentette elhatározását, hogy hivatalos eljárásokat indít Portugália és valószínűleg Németország ellen deficitjük túllépése miatt, ugyanakkor azt javasolta, hogy a kiegyensúlyozott költségvetés elérésének határidejét halasszák későbbre. Míg néhány nyilvános bejelentés szerint az SGP-t rugalmasan kell értelmezni, a Bizottság elnöke "ostobának" minősítette az Egyezményt, ezáltal hitelesítette az ismételt kritikát, amelyet mi már az Egyezmény elfogadásakor, 1997-ben is megfogalmaztunk.

Teljesen világos, hogy az SGP összeomlása nem szolgáltatott elegendő indítékot, hogy a Bizottság kritikusan felülvizsgálja az elméleti megközelítéseket, ezzel hangsúlyozva politikai orientációját. A tapasztalati bizonyítékoktól és a valóságtól való elszakadás egy politikai botrány, amely roppant költséges emberek milliói számára. A nagy jövedelmű tudósgárda folytatódó dogmatizmusa tudományos botrány is. Ebben az összefüggésben szeretnénk hangsúlyozni, hogy az előző memorandumaink kritikai helyzetelemzései és az EU-ban uralkodó gazdaságpolitikák kilátásainak előrebecslése sokkal jobban megfelelt a valóságnak a BEPG által előrevetítettnél. A Bizottságot azonban ez még annyira sem zavarja, hogy megjegyzéseket tegyen a kritikákra, nemhogy nyílt vitába bocsátkozna a gazdasági prioritásokról és azok megvalósítási módjáról.

Az európai gazdaságpolitika kudarca mögött a Maastrichti és Amsterdami Szerződésben, valamint az SGP-ben lefektetett intézményi és ideológiai rendelkezések állnak. Az eljövendő EU bővítést úgy kellene tekinteni, mint egy alkalmat, hogy ez a problematikus alap kijavításra kerüljön. Ehelyett épp az ellenkezője történik. Az Európa Konvent, aminek az a feladata, hogy egy új, alkotmány jellegű EU Egyezmény-tervezetet készítsen a következő nyárig, eltökéltnek látszik, hogy megerősíti és tovább erőszakolja a gazdasági és társadalmi szerkezet félrevezető és káros alapelveit a Közösségben. A Konventnek a kibővített EU gazdasági irányítására vonatkozó javaslatai fenntartják az ESCB (Európai Központi Bank) nagyon szűkkörű megbizatását és a demokratikus elszámoltathatóságának úgyszólván teljes hiányát. Nem engednek teret egy sokkal előremutatóbb európai fiskális politikának, akár egy bővített és rugalmas európai költségvetésen, akár a tagállamok közötti minden részletre kiterjedő politikai együttműködésen keresztül. Egy bővült Európa társadalmi szerkezete, vagy a jellemző európai társadalmi modell, amelyet a politikai szónoklatok idéznek, és amely emberek millióinak vágyait és reményeit tükrözi Európában, nem szerepel az Európa Konvent napirendjén. Ez a semmibevétel a Konvent tagok némelyikének, a szakszervezeteknek és civil szervezeteknek nyílt, nézetünk szerint indokolt tiltakozásához vezetett.

Ebben a memorandumban az európai gazdaságpolitika egy alternatív megközelítését javasoljuk, amely egy erős európai társadalmi modell koncepcióján alapul, ami – nézetünk szerint – az Európai Unió reformjának fő irányvonala kellene legyen. A 2. fejezetben az európai társadalmi modell sarokpontjait tárgyaljuk. A 3. fejezet röviden tárgyalja az eljövendő bővítés miatt felmerülő speciális problémákat, amelyek, úgy látjuk, egy minden részletre kiterjedő össz-európai fejlesztési stratégiát tesznek szükségessé. A 4. fejezetben előadjuk javaslatainkat az európai társadalmi modell koncepcióján alapuló politikára négy területen: makrogazdasági politika (4.1), társadalmi jólét (4.2), közszolgáltatások (4.3) és a pénzpiac szabályozása (4.4). Ezek a javaslatok nem kimerítőek és nem teljesen kimunkáltak, kritikus közgazdászok közötti széleskörű viták ideiglenes eredményei, akik szeretnék, ha más szakemberek és a nagy nyilvánosság megtenné észrevételeit és kiszélesítené a vitát.

2. Az Európai Társadalmi Modell – egy európai alternatív gazdasági stratégia sarokpontjai

Hivatalos nyilatkozatokban egy speciális európai modellt gyakran idéznek, mint amit megőrizni kell és megvédeni törekvésekkel szemben, amelyek a társadalmi élet valamennyi területét alárendelik a piac törvényének és a nemzetközi versenyképesség parancsának. Úgy mutatják be, mint a neo-liberális politikák egy alternatíváját, mint egy alternatívát az amerikai modellel való versengéssel szemben, mely modellre súlyos egyenlőtlenségek, kicsiny társadalmi együttműködés jellemző és roppant gazdasági és társadalmi terheket ró az emberek többségére. Mindazonáltal túl ezen a nagyon általános méltatáson, a speciális európai társadalmi modell tartalmának jellemzése gyakran roppant ködös marad és a gyakorlati gazdaság- és szociálpolitika ellenkező irányban folyik – az amerikai minta felé.

Mi támogatjuk az európai társadalmi modell koncepcióját és javasoljuk, hogy ennek a modellnek alapvető elemei lényeges részét képezzék a jövendő európai alkotmánynak. Európa a világ leggazdagabb régióinak egyike, roppant nagy lehetőséggel mind az itt élő emberek jólétének fokozására, mind a világ kevésbé fejlett régióinak támogatására. Ez a lehetőség azonban nem kielégítően fejlett és kihasznált. Tömeges munkanélküliség, társadalmi polarizáció, labilitás és bizonytalanság terjedt el a legutóbbi két évtizedben, mialatt egyre inkább piac-alapú törekvések uralták a gazdaságpolitikát. Úgy gondoljuk, hogy ezt az irányzatot csak erős társadalmi közbeavatkozás és ellenőrzés tudja megfordítani, amelynek célja egy alternatív típusú gazdasági fejlődés meghatározása és megvalósítása.

Politikai közbeavatkozások helytelenné válhatnak, de aligha tévedhetnek nagyobbat, mint amekkora a privát társaságok tévedése volt a nekilódulás és hanyatlás legutóbbi évtizedében, óriási túlkapacitásokkal számos iparágában az "Új Gazdaság"-nak, amelyet utólagosan "kiigazítottak" mély válságokon át és tömeges elbocsátások révén. Politikai elhatározásokat eltorzíthat csalás és korrupció is, de a legtöbb csalást és korrupciót, amire mostanság fény derült, privát társaságok követték el. A gazdaságpolitika tévedéseit társadalmi megvitatás útján és demokratikusan hozott döntésekkel lehet és kell kijavítani. Az ilyen javítások költségei lényegesen kisebbek és sokkal igazságosabban elosztottak, mint a privát csalásoké és "illetlenségeké", ahogy az ENRON esete is mutatja, amely egy most elkészült tanulmány szerint a társadalomnak több mint 200 milliárd dollárjába fog kerülni.

Egy alternatív gazdaságpolitikának fő általános alapelvei a társadalmi megvitatás és fokozottan demokratikus ellenőrzés, valamint részvétel a gazdasági fejlesztés folyamatában. Az ilyen megvitatásoknak és beavatkozásoknak társadalmilag megfogalmazott céljai kell legyenek, amelyeket egy európai társadalmi modellnek teljesítenie kell. Koncepciónk szerint legalább négy ilyen alapvető célkitűzés van: a teljes foglalkoztatottság, a társadalmi jólét, a társadalmi igazságosság és az ökológiai fenntarthatóság.

2.1 Teljes foglalkoztatottság

Teljes foglalkoztatottságon mi azt értjük, hogy minden személynek, aki képes és hajlandó dolgozni, joga van egy méltányos álláshoz.

A 2000 márciusi lisszaboni csúcstalálkozó óta a teljes foglalkoztatottság ismét az egyik fő célkitűzése az EU programjának. A mi értelmezésünk azonban jelentősen különbözik az Európa Bizottság, az ECOFIN és a legtöbb tagállam kormányának értelmezésétől. A hivatalos koncepcióban a teljes foglalkoztatottság fenntartása lényegében a munkaképes korú népesség részvételi aránya növelésének problémájaként jelenik meg, munkára ösztönözve az embereket, függetlenül a körülményeiktől és a munka feltételeitől. Mi ellenezzük a teljes foglalkoztatás ilyen mechanikus felfogását, mert nélkülözi azt a társadalmi lényeget, ami a teljes foglalkoztatást kívánatos céllá teszi.

Ez nem azt jelenti, hogy vissza akarnánk térni az ötvenes-hatvanas évek szociáldemokrata politikájának programjához, amely főként a férfiak foglalkoztatásán alapult. Mi számításba vesszük a technológiákban és társadalmi szerkezetben bekövetkezett változásokat, a családokon belüli új munkamegosztás terjedését, az új egyéni törekvéseket és életmódokat, az elterjedt kívánalmakat a sokkal rugalmasabb munkaidő beosztások iránt stb. Persze úgy hisszük, hogy az alábbi fő alapelvek érvényesek maradnak:

• A munkavállalás önkéntes kell legyen és nem kötelező. Az állás meg kell feleljen az alkalmazott személy képzettségének és elvárásainak, valamint lehetőséget kell nyújtson a továbbtanulásra és a hivatali előmenetelre.
• Az alkalmazottaknak joguk kell legyen a rendszeres és állandó álláshoz és nem szabad bizonytalan munka elfogadására kényszeríteni őket.
• A teljes munkaidőben dolgozó emberek bére vagy fizetése lehetővé kell tegye számukra az önálló életvitelt az elszegényedés veszélye nélkül.
• Az alkalmazottak munkájuk teljes védelmét kell élvezzék, továbbá jogokat az elbocsátás, a hátrányos megkülönböztetés és a munkaadó egyéb önkényes intézkedései ellen.
• Valamennyi, a munkaidő rugalmasságára és a munka feltételeire vonatkozó intézkedéshez szükséges az alkalmazottak egyetértése.

A teljes foglalkoztatás ebben az értelemben alapvető gazdasági, társadalmi és politikai előny a társadalom számára. Gazdasági értelemben a teljes foglalkoztatás lehetővé teszi, hogy a társadalom termelőképességét teljes mértékben kihasználjuk és így fokozzuk a jólétet. Jelentős hozzájárulást jelent a társadalmi egészségügyi költségvetéshez is, mert adóbevételt eredményez és csökkenti az állásnélküli- és szegény-támogatás közkiadásait.

Végül, politikailag a teljes foglalkoztatás fontos tényezője a politikai stabilitásnak és hatékony ellenlépés mindenfajta politikai szélsőséggel és fundamentalizmussal szemben.

2.2 Társadalmi jólét

A társadalmi jólétbe beleértjük minden ember feltétel nélküli jogát az anyagi források egy olyan szintjéhez, amely lehetővé teszi az emberi méltóság szerinti életvitelt és a hozzáférést valamennyi szociális és kulturális intézményhez. Egy minden részletre kiterjedő társadalmi jólét eléréséhez lényegesek az erős és államilag fenntartott szociális biztosítási rendszerek (mint a nyugdíj és betegellátás rendszerei) és a közszolgáltatásokkal való ellátás, pl. az oktatás és a gyermekgondozás.

A nagy mértékű társadalmi összetartás és a szegénység kiirtása ugyancsak az EU kinyilvánított céljai közé tartozik. A gyakorlatban azonban számos területen a politika nem segíti e célok elérését, esetenként épp ellenkező hatású. Ez utóbbi különösen igaz a szociális rendszerek úgynevezett "modernizációjára", ami lényegében egy privatizációs stratégia. Jelenleg a nyugdíj rendszerek reformja áll igen előkelő helyen az EU programjában. Az állami nyugdíjrendszerek váltásában az állami felosztó-kirovó (PAYG) sémáról a magánalapítású tőkepiaci sémákra való áttérésről van szó. Ez a "modernizáció" a jövendő nyugdíjasok életszínvonalát a pénzpiacok kiszámíthatatlan veszélyeinek teszi ki. A részvénypiac jelenlegi lejtmenete és a nagy amerikai társaságok csődje, amelyekbe nagyobb nyugdíj alapok alkalmazottak tömegeinek társadalombiztosítási hozzájárulását fektették be, látványosan bizonyítják, hogy ezek a piacok nem megbízható alapjai a biztonságos nyugdíjaknak, és hogy ez a krízis sok-sok nyugdíjast taszíthat kimondott szegénységbe. Az érvek, amelyeket az állami PAYG sémákról a magán tőkepiaci sémákra történő váltás igazolására rendszeresen felhoznak, nem csak hogy nem meggyőzőek, hanem egyszerűen tévesek. Egy idősödő társadalom – amennyiben a nyugdíjasok jelenlegi viszonylagos életszínvonalát fenntartandónak tartjuk – a jövőbeli termelés nagyobb hányadának valós átcsoportosítását teszi szükségessé a dolgozó népességtől a nyugdíjasoknak, tekintet nélkül arra a mechanizmusra, amellyel ezt az átcsoportosítást végrehajtjuk. Fenntartjuk állításunkat, miszerint ez az átcsoportosítás biztonságosabban és nagyobb igazságossággal hajtható végre az állami felosztó-kirovó rendszer útján. Az államiról a magán rendszerekre történő váltás mögötti valós hajtóerő nem valamiféle objektív szükségesség, sokkal inkább a nagy intézményi befektetők érdekei és befolyásoló hatalma, amelyek uralmat fognak kapni a magán biztosítási hozzájárulások milliárdjai felett, hogy azt pénzpiacokba fektessék. Azaz a profit kilátások és nem az idősödő társadalom problémái azok, amelyek a nyugdíjrendszerek modernizálását hajtják.

2.3 Társadalmi igazságosság

Társadalmi igazságosságon mi a társadalmi megkülönböztetésnek, a jövedelem és vagyon elosztás túláradó egyenlőtlenségének hiányát értjük, valamint a hozzáférést az anyagi forrásokhoz, a demokratikus társadalmi párbeszédben és a döntéshozatalban való részvétel intézményeihez és csatornáihoz.

A társadalmi igazságosság ugyancsak szerepel az EU programjában. Történnek erőfeszítések a nemek közötti megkülönböztetés kezelésére és a férfiak és nők egyenlő alkalmazási lehetőségeinek megteremtésére. A reális siker azonban kevés és messze esik a valóditól. A nemek közötti megkülönböztetés fizetésben és a társaságok, valamint az állami adminisztráció magasabb beosztásaihoz való hozzáférés tekintetében még mindig igen jelentős.

A legtöbb területen a nagyobb igazságosságra történő felszólítás a szónoklatok szintjén megreked, mert az EU-nak nincs igazi jogosultsága a társadalmi politikába való beavatkozásra és nem tud hatékonyan foglalkozni a növekvő egyenlőtlenségekkel. Az újraelosztás eszközei az EU-ban – különösen az EFRE és az ESF – gyakorolnak némi hatást a szegényebb országokra és régiókra, de egészében véve túlságosan kevesek, hogy támogassanak egy fenntartható felzárkózási folyamatot. A jövendő bővítéssel összefüggésben az újraelosztás hatékony mechanizmusának hiánya jelentős akadályává fog válni a kiegyensúlyozott fejlődésnek és valószínűleg ugyancsak jelentős forrása lesz a bővített EU-n belüli konfliktusoknak.

A növekvő egyenlőtlenség fontos jellemzője az európai fejlődésnek. A nemzeti jövedelem bérhányada Unió-szerte esett az elmúlt két évtizedben, a már a nyolcvanas években is nagy jövedelem- és vagyonkoncentráció a kilencvenes években tovább nőtt a legtöbb országban. Míg az egy főre jutó jövedelem különbségek enyhén csökkentek országok közötti összehasonlításban, a legtöbb országban nőttek az országon belül, így aztán az EU tehetős és szegény régiói közötti szakadék valójában szélesedett. Néhány országban a hajléktalanság valóságos problémává vált százezrek számára. A legtöbb országban a fiatalokat különösen sújtja a munkanélküliség és a szegénység.

2.4 Ökológiai fenntarthatóság

Az ökológiai fenntarthatóságon mi azt értjük, hogy a természeti források kiaknázása nem lépi túl azok megújulási kapacitását, és a természetbe történő hulladék kibocsátás nem haladja meg a természet felvevő képességét.

Az ökológiai korlátok hosszan tartó semmibe vételének következményeit mostanság bizonyítják az egyre gyakoribb katasztrófák, pl. az árvizek és viharok. Közös európai projektek szükségesek, hogy korlátok közt tartsuk és csökkentsük a sok hulladékkal járó káros és energia-intenzív termelést. Az ökológiai fenntarthatóság mindenekelőtt messzire ható átrendezést kíván meg a gazdasági és társadalmi újratermelési folyamat számos alapvető területén, ilyen az energiaellátás decentralizálása, a megújuló energiaforrások fokozott használatba vétele, megnyerő tömegközlekedési infrastruktúra, kevesebb vegyi műtrágya és más szennyező anyagok felhasználása a mezőgazdaságban, kis energia fogyasztású lakásépítés stb. Ebben a folyamatban az ökológiailag káros termelés csökkenését helyettesíteni kell nagyobb költséggel és több foglalkoztatással járókkal, ezáltal nőnek a termelés fenntartható területei. A GDP összetételének változása a szolgáltatások irányába ugyancsak lehetőséget teremt az inkább fenntartható fejlődési módok felé történő váltásra. Ezeknek a mélyreható változásoknak nagy előnyt kell biztosítani az EU-ban. Eddig azonban – eltekintve néhány kisebb előrelépéstől -, az EU nem volt képes a vegyipar, az autógyártás, az olajipar és más iparágak nagyhatalmú lobbijain felülkerekedni és egy egészségesebb környezetet kierőszakolni a polgárai számára.

3. Keleti bővítés – kihívás és perspektíva az Európai Társadalmi Modell számára

Az Európa keleti felében zajlott politikai változások megnyitották az utat a keleti bővítés előtt. Ez egyedülálló alkalom Kelet és Nyugat megbékélésére, évszázadok vitáinak befejezésére és a béke és társadalmi haladás Európájának megteremtésére.

Az Európa Bizottság azt javasolta a decemberi koppenhágai Tanácskozásnak, hogy 2004-ben nyolc közép- és kelet-európai ország (CEEC), valamint Málta és Ciprus váljék az EU tagjává. Ennek az eseménynek nagy a történelmi fontossága. Egyúttal nagy kihívás az európai társadalmi modell részére. A termelékenység és jövedelem alacsony szintje a közép- és kelet-európai országokban speciális intézkedéseket tesz szükségessé, hogy az európai társadalmi modell működőképes legyen ezekben az országokban is, és hogy megelőzzük a keleti periféria állandósulását, amely alá van rendelve a belső piac szabályainak, de ki van zárva a társadalmi modell előnyeiből.

Bebizonyosodott, hogy még az "öreg" Európában is elégtelenül valósultak meg a társadalmi modell célkitűzései, és alapos reformok szükségesek. Az alapelvek egyike kell legyen, hogy a klub-szemléletet, amely uralta a csatlakozási tárgyalásokat, és a létező EU szabályok feltétlen elfogadását követelte meg a közép-kelet-európai országoktól, fel kell váltsa egy össz-európai szemlélet.

A bővítés elsősorban politikai akció, ami erősítheti a demokratikus változásokat, a gazdasági és társadalmi haladást az új tagországokban, és pozitív hatású Kelet-Európa többi részében is. Új lehetőségeket nyit meg valamennyi partner számára, Keleten és Nyugaton egyaránt, de jelentős kockázatokat is magában rejt. A már tagországok hozzáférést nyernek a 82 millió lakosú közép-keleti országok piacaihoz. Amivel a keleti országok rendelkeznek, az a jelentős növekedési lehetőség, a természeti erőforrások, a jólképzett munkaerő, valamint a jó oktatási, egészségügyi és szociális rendszerek. A bővítés a nagyobb és stabilabb növekedési ütem lehetőségét teremti meg az EU egésze számára és új területeket nyit meg a beruházások előtt. A keleti országoknak a csatlakozás egyedülálló alkalmat nyújt, hogy gyorsítsák a fejlődést, kiigazítsák és modernizálják gazdaságukat és így javítsák a lakosság életfeltételeit.

A minden részletre kiterjedő általános változás évei mély átmeneti válsággal járnak együtt. Bár a megújulás mostanra a régió valamennyi országában elkezdődött és a gazdaság rekonstrukciója folyamatban van, a zökkenőmentes bővítés alapvető problémája az, hogy az új tagok fejlődési szintje sokkal alacsonyabb a jelenlegi uniós átlagnál. A Bizottság legutóbbi, haladással foglalkozó beszámolója szerint az öt közép-európai ország (Cseh Köztársaság, Magyarország, Lengyelország, Szlovénia és Szlovákia) egy főre jutó átlagos jövedelme a 2001-es EU átlag 53 százaléka, a balti államoké 37 százalék, Romániáé és Bulgáriáé 28 százalék vásárlóerő paritáson számítva. Összehasonlításként: az egy főre jutó GDP Görögországban, Portugáliában és Spanyolországban, a létező 15 tagország közül a három legszegényebb országban az uniós átlag 78 százaléka volt 2000-ben. Tehát az egy főre jutó GDP értéke az összes jelölt országban alatta van az Unió legszegényebb országainak szintjénél, és a keleti országok egymás közötti különbsége lényegesen nagyobb, mint a jelenlegi tagországok között. Ezek a mennyiségi különbségek minőségi különbséget bizonyítanak a jelölt országok gazdasági feltételeiben, amelyre mindezidáig nem fordítottak figyelmet az Unió gazdasági stratégiájában.

A csatlakozási tárgyalások során a jelölt országoktól megkövetelték, hogy elfogadják az Unió valamennyi értékét és ellátmányát, és azok így is tettek. Azonban a fejlettségi szintkülönbségek oly nagyok, hogy a növekedési ütem – amely kétszer olyan nagy, mint a 15 tagú EU-é – fenntartása szükséges a meglevő szakadék szűkítése érdekében, és hogy a közép-kelet-európai országok a 15-ök legkisebb jövedelmű országainak szintjére felzárkózzanak. Ez nem tud megvalósulni, ha a maastrichti kritériumokat az új tagokra is alkalmazzák. Az ilyen mértékű egyenlőtlenség állandósulása Kelet és Nyugat között előbb vagy utóbb elviselhetetlen feszültségekhez és konfliktusokhoz fog vezetni.

Memorandumainkban rendszeresen kritizáltuk az EU gazdaságpolitikájának kulcs-elemeit. Érveltünk, hogy ez a politika hátráltatja a gazdasági aktivitást és foglalkoztatást a 15 tagú EU-ban. Ez még inkább érvényes a közép- és kelet-európai országokra. A növekedés lerontása ezen országokban szintén negatív következményekre fog vezetni a jelenlegi tagállamokban. Ennek elkerülése érdekében szükség van a félrevezető szabályok kijavítására és a jelenleg túlságosan merev európai gazdaságpolitikai szerkezet újraformálására.

4. Jobb intézmények, szabályok és eszközök az Európai Társadalmi Modell számára

Alapos változások szükségesek az EU intézményi szerkezetében, valamint a gazdasági és társadalmi politikájában. Az Egyezmény felülvizsgálatában az Európa Konvent rossz irányban halad. Amire szükségünk van e tévút helyett:

• demokratikusabb és hatékonyabb makrogazdaság-politikai szerkezet,
• erősebb elkötelezettség a társadalmi jólét iránt,
• a közszolgáltatások reformja és erősítése,
• a közérdek érvényesítése a pénzpiacokon.

4.1 Demokratikusabb és hatékonyabb makrogazdaság-politikai
szerkezet

"Európai szinten a Parlamentnek egyelőre nincs hivatalos szerepe a gazdaságpolitikák koordinálásában. A gazdasági koordináció eszközeinek erősítésében együtt kell haladjon az Európa Parlament nagyobb mértékű bevonása és a mérlegelt eszközöktől függő pontos szerepe, és figyelembe veendő marad, hogy a gazdaságpolitika irányítása nem tárgya a törvényhozási területeknek. Hasonlóan az Európa Parlament és a nemzeti parlamentek közötti kooperációt növelni szükséges." (COM82002)247 final/22-5-2002/p.10)

Ellentétben ezzel a kinyilvánítással, a Bizottság aktuális javaslatai a politikai koordinálás racionalizálására korlátozódnak. A gazdaságpolitikai koordinálás demokratikus legitimitását célzó intézkedés még csak említésre sem került. Az Európai Központi Bank szerepét pedig adottnak tekintik. A koordinációs problémák, amelyeket a gazdasági és a monetáris politika közötti téves kettőség okoz, szóba sem került. Mind az Európa Parlament, mind az Európai Központi Bank szerepét felül kell vizsgálni és azokat ki kell igazítani, hogy segítsék a gazdaságpolitika meghatározását és sokkal demokratikusabb és sokkal ésszerűbb koordinálását. Különösen az Európa Parlamentnek kell nagyobb súlya legyen a koordinációs eljárásban, párhuzamosan a Közösség költségvetési eljárásában való részvételével. A nemzeti parlamenteket is be kell vonni a koordinációs eljárásba legalább tanácskozási szinten. Végül ugyancsak kell gondolni arra, hogy a demokrácia erősítése a társadalom bevonását jelenti a gazdasági prioritások megvitatásába, sokkal jobban, mint mostanság.

Az euró körüli intézkedések gyengeségei nyilvánvalóvá váltak az elmúlt évben. A gazdasági visszaesés csökkentette az adóbevételeket és növelte a költségvetési deficiteket, gyakran az Egyezmény által megszabott 3 százalékos határérték közelébe. Nem meglepő, hogy a gazdasági visszaesés próbára teszi a 3 százalékos határértéket. Természetesen sajnálatos a Stabilitási és Növekedési Egyezmény szószólói számára, hogy megrendült a "fiskális fegyelem" és kétségessé vált az Egyezmény hitele. Még mindig fennáll azonban a veszély, hogy rossz politikákat kényszerítenek ki: ha a nemzeti kormányoktól kierőszakolják a költségvetési deficitek erőteljes csökkentését a következő években, akkor a termelést vissza fogják tartani és a munkanélküliség nem fog csökkenni.

Itt az ideje, hogy a Stabilitási és Növekedési Egyezményen néhány alapvető változtatást végezzünk, ha ezt nem tesszük, Labilitási és Pangási Egyezménnyé fog válni. Ha az "egy méret mindenkire illik" fiskális politikáját (cikluson átnyúló kiegyensúlyozott költségvetések és a deficit felső határértéke a GDP 3 százaléka) kierőszakolják, akkor a nemzeti kormányok elől elzárják azt a lehetőséget, hogy országaik számára testre szabott fiskális politikát fogadjanak el. A minimális követelmény az lenne, hogy a nemzeti kormányoknak elegendő teret adjanak hatékony anticiklikus intézkedések meghozatalára az európai szerkezeten belül, a további kilátás pedig az, hogy szoros és rugalmas gazdaságpolitikai koordináció kerül alkalmazásra az Euró-csoportban és Tanácsban a merev Stabilitási és Növekedési Egyezmény alternatívájaként.

Egy Európai Foglalkoztatás Stabilitási Alap-nak (az EU GDP egy százalékának nagyságrendjében) automatikus stabilizálóként kell működnie gyors átutalások megszervezésével azon országok számára, amelyek foglalkoztatási helyzetének romlása rosszabb az átlagosnál. Ez akár az EU költségvetéséből, akár a tagországok külön hozzájárulásaiból finanszírozható. Egy tagország szintjén ugyanezt a célt kell szolgálják az esetlegességi előirányzatok, amelyek akkor kerülnek felhasználásra, amikor a teljesítmény bizonyos küszöbérték alá esik.

a. Nincs fenntartható perspektíva a növekedésre és a teljes foglalkoztatásra a szövetségi költségvetés megteremtése nélkül, ami a talpra állításhoz szükséges európai szinten közös megrázkódtatás esetén (ilyen pl. az USA esete) valamint a régiók közötti – az aszimmetriák és növekvő egyenlőtlenségek figyelembe vételével történő – újraelosztáshoz szükséges. Adott a létező erős vonakodás, így csak egy mérsékelt, 2007-re az európai GDP 5 százalékára növelést lehet előrebecsülni. Még ez is áttörést jelentene. A többletbevétel előteremthető (1) a saját forrásrendszerek reformja, (2) többletadók bevezetése és (3) az EU saját "állami" eladósodásra való feljogosítása útján.

1. Mi GDP-re vonatkoztatott progresszív EU adót javasolunk a nemzeti GDP-t véve az adó alapjául. A gazdagabb országok GDP-jük nagyobb hányadát fizetik be, a szegényebbek kisebb hányadát. Ez a megoldás tükrözi a különböző fizetési képességeket és megkönnyíti a nemzetközi újraelosztást.
2. Ezen felül egy százalékos összehangolt értékpapír tranzakció adót kell kivetni a kötvények, részvények és származékos papírok minden másod értékesítésére, az első részvény kibocsátás adómentes kell legyen.
3. Azért, hogy az EU képes legyen külső megrázkódtatásokra reagálni és finanszírozni tudjon hosszú távú transznacionális beruházásokat, az EU-t fel kell jogosítani az Európai Beruházási Bankon keresztüli kötvénykibocsátásra.

b. Az adó versengés mérséklése és egy igazságosabb és hatékonyabb közfinanszírozási rendszer bevezetése érdekében az EU-nak egységesítenie kell különösen (1) a tőkeadókat, (2) az energiaadókat és (3) a valuta tranzakció adókat.

1. A tőkeadók egységesítése halaszthatatlan, mert a most folyó tőkeadó versengés tönkre teszi a jövedelem alapot valamennyi tagállamban. Mi a világ-jövedelem alapelvének bevezetését és szigorú alkalmazását javasoljuk a multinacionális társaságok adóztatására, hogy megelőzzük a nemzetközi adó versengést a társasági adóztatásban. A társasági adó alapját kell egységesíteni, és a minimális adó mértékét 45 százalék körüli értékben kell meghatározni. A határokat átlépő hozam kifizetésekre vonatkozó kölcsönös információs rendszert azonnal létre kell hozni, hogy megelőzzük a magánbefektetők további kibújását az adózás alól.
2. A tagállamok egységes energia adót kell bevezessenek az energiatermelő ágazatra is, a felhasznált energiaforrás széndioxid kibocsátásának intenzitását alapul véve. Az atomerőműveket ugyancsak be kell vonni az adóztatásba, hogy elkerüljük az atomerőművek helyettesítését fosszilis energiát felhasználókkal.
3. Végül, a tagállamok egységes egy százalékos valuta tranzakciókat sújtó adót kell kivessenek (Tobin adó), hogy csökkentsék a pénzügyi labilitást; a bevételeket a fejlődő országoknak kell átutalni az ENSZ-en keresztül.

4.2 Erősebb elkötelezettség a társadalmi jólét iránt

Az európai jóléti állam megerősítésében a hosszú távú célkitűzés egy európai társadalmi alkotmány megalkotása, amely minden, az EU-ban élő ember számára feltétel nélküli jogot biztosít olyan szintű jövedelemhez, szociális biztonsághoz és jóléthez, amely szükséges egy független és emberileg méltó életvitelhez. Biztosítani kell a társadalmi életben való demokratikus részvétel jogát is, ami nem kevésbé fontos az egyéni függetlenséghez és méltósághoz. Az új Európai Unió Egyezménynek ezeket az alapelveket tartalmaznia kell.

E társadalmi távlat konkretizálásának egyik útja egy minden részletre kiterjedő alsó határérték készlet megállapítása. Ezek meghatározásánál a nemzeti sajátosságokat figyelembe kell venni, ugyanakkor el kell kerülni az "egymást alulmúlási" versengést. Miként a 2001. évi memorandumunkban kifejtettük, az alsó határértékek meghatározása azt jelenti, hogy a tagállamok GDP-jük legalább egy meghatározott hányadát a jóléti rendszerek egészére kell költsék. Persze az alsó határértékeket meg kell határozni a társadalmi juttatások minden egyes területére is.

Támogatjuk a nyugdíjrendszer változtatásait, ha azok bővítik a jelenlegi rendszereket és orvosolják a nyugdíjasok széles körben elterjedt elégedetlenségét, akik az alapok hiányait és a rendszer gyakran bürokratikus jellegét kritizálják. A reform premisszája, hogy az idős emberek jól-létét meg kell őrizni. Idézzük ide az EU nyugdíj-rendszerekre vonatkozó célkitűzéseit: "biztosítandó, hogy az idősebb emberek ne legyenek kitéve az elszegényedés veszélyének és méltányos életszínvonalat élvezhessenek; hogy aktívan osztozhassanak országaik gazdasági jól-létében és ennek megfelelően aktívan részt vehessenek a társadalmi, szociális és kulturális életben." (A Szociális Védelmi Bizottság és a Gazdaságpolitikai Bizottság közös beszámolója a célkitűzésekről és munkamódszerekről a nyugdíjak területén: a koordináció nyílt módjának alkalmazása, 1. pont, 2002)

Mivel a végrehajtott reformoknak jelenleg igen jelentős, hosszú távra érvényes visszafejlesztő hatásai vannak, fontos, hogy rövid távon az első változat megőrizze a létező állami nyugdíjrendszert, esetenként, a káros változtatások után visszaállítsa az előző állami rendszert. Ez megtehető anélkül, hogy a pénzügyi oldal által ürügyként emlegetett problémák jelentkeznének. A teljes foglalkoztatottság a legjobb garancia a nyugdíjak finanszírozására rövid-távon.

Mivel a munkaerő-piacok természete és a társadalom is lényegesen megváltozott, a népesség érdekében állhat az állami rendszereket a munkaerő-piaci alapúról az állampolgárság alapúra váltani. Egyik lehetséges útja lehet a nyugdíjak egységesítésének: minden állampolgárt nyugdíjra jogosítani, függetlenül munkás-élete teljesítményeitől. Egy kevésbé radikális út volna a munkán alapuló rendszer kiegészítése egy állampolgárság alapúval. Egy sokkal erősebb – és vitathatóbb – változat lenne nekilátni egy olyan elgondolásnak, amely szerint egy alap-jövedelem minden állampolgárt megillet. Különböző nyugdíjrendszerek megmaradhatnak Európa-szerte akár hosszú távon is. De az EU-nak el kell köteleznie magát egy olyan folyamat mellett, amely a legjobb társadalompolitikákhoz közelít és aktívan hozzájárul ehhez a közelítéshez az alsó határértékek bevezetésével az egész Unióban.

Mivel a folyamatban levő nyugdíjreform természete vitatható és távol esik az elérhetőtől, széleskörű társadalmi megvitatás volna kívánatos. Legtöbb alapelvünk ellenkezik a jelenlegi gazdaság- és társadalompolitika fő irányaival. Ezért haladásra csak akkor lesz lehetőség, ha a társadalmi és politikai erők szemlélete megváltozik. A probléma nem technikai, hanem ideológiai és politikai.

4.3 A közszolgáltatások reformja és erősítése

A közszolgáltatások (vagy a Bizottság szóhasználata szerint "általános gazdasági érdekeltségű szolgáltatások) magukba foglalják azokat a termékeket és szolgáltatásokat, amelyek a napi élethez, valamint az alapvető egyéni jogok gyakorlásához szükségesek (garantált hozzájutás az energiához, az egészséghez és a gyógyításhoz, a közlekedéshez, a kommunikációhoz, az oktatáshoz – függetlenül attól, hogy hol él, mindenki számára megkülönböztetés nélkül és igazságos alapon). Ezek a szolgáltatások hozzájárulnak a gazdasági, társadalmi és földrajzi együttműködéshez. Biztosíthatja a szolgáltatásokkal való ellátást az állami adminisztráció, vagy – bizonyos feltételek mellett – állami illetve magánvállalat. A liberális politika központi intézkedésére versenynek lettek kitéve, ami fokozódott a korai kilencvenes években.

Különféle tényezőket idéznek az aktuális politika igazolására. Néhány tevékenység, mint pl. a telekommunikációs tevékenységek, amelyek a múltban gazdasági szabályozás alá estek, a technológiai változások eredményeként nem szabályozott tevékenységgé alakultak, többé nem megfelelő nézet természetes monopóliumoknak tekinteni azokat. Néhány tevékenység osztódása, mint pl. a vasúti szállítás, lehetővé tette az állami vállalatok részekre bontását, amelyek némelyikét privatizálni lehetett vagy kitenni a piaci verseny hatásainak. Sok szempontból ezek az "elméleti" okok csak leplezései a "közszolgáltatás" fogalom visszatérésének a neoliberalizmus nyomása alatt és a költségvetési megszorításokkal összefüggésben.

A közszolgáltatások most témát jelentenek az európai integrációban és tágabban, a WTO keretében a szolgáltatások kereskedelméről folytatott tárgyalásokon. Az EU Alapító Szerződésében az alapelv a verseny volt, de elismerték az "általános gazdasági érdekeltségű szolgáltatások" mozgásterét, megengedve a nemzeti államoknak, hogy maguk határozzák meg az állami szolgáltatások területeit.

Mindazonáltal, három tényező tartja nyitva a lehetőségét a sokkal aktívabb beavatkozásnak. Az alapelvek elismerik a "hálózat" fogalmát, amelyet a szabályozás növekvő visszatérése jellemez, és ezzel érvelni lehet, hogy a szóban forgó szektorok "természetes monopóliumok", tehát az állami beavatkozás jogos. Bizonyos szektorokban az irányelvek elismerik, hogy szükséges "általános" szolgáltatást biztosítani, azaz "adott minőségű, mindenki számára megfizethető áron hozzáférhető minimális szolgáltatás-csomagot". Végül, az "általános gazdasági érdekeltségű szolgáltatások" szerepét újra megerősítették néhány legfrissebb EU dokumentumban.

Más részről, a WTO "Általános Egyezménye a Szolgáltatások Kereskedelméről" (GATS) fokozta a közszolgáltatások újabb visszaszorításainak megzavarását. Az országok kivételeket és megszorításokat határozhatnak meg a liberalizáció általános szabályával szemben. Azonban ötévenként rendszeresen felülvizsgálják ezeket a kivételeket, és a WTO dönt, hogy ezek még mindig elfogadhatóak-e. Pereskedés esetén a WTO "Vitákat Rendező Testülete" – egy erősen kérdéses demokratikus jogosultságú bíróság – fogja kimondani a végső ítéletet.

A közszolgáltatások szerepének megőrzésére többféle javaslat adható elő. Az első lehetőség annak kifejezett elismerése, hogy a tagállamok szabadon határozhatják meg saját közszolgáltatásaik terjedelmét és azt, hogyan biztosítják azokat (finanszírozzák a szolgáltatásokat, vajon az érintett vállalatok állami vagy magán társaságok).

Sokkal ambiciózusabb megközelítés lenne az EU szintű irányelv-keret alapelvének fenntartása, ebben meghatározni az "általános érdekeltségű szolgáltatásokat" és demokratikus szabályozó testületeket alapítani a szolgáltatás igénybevevőinek és az állampolgároknak a részvételével. A "közszolgáltatások" fogalma tágabb kell legyen, mint az "általános szolgáltatásoké". Ezt a keret-ajánlást aztán le kell bontani szektorokra szóló ajánlásokká, figyelembe véve az egyes szektorok speciális jellemzőit. Ez a megközelítés azt jelentené, hogy a liberalizáció és a piacok megnyitása többé nem tekinthető az európai integráció egyetlen lehetséges útjának.

Egy hosszú távú lehetőség volna az "általános érdekeltségű szolgáltatások"-ra vonatkozó közös európai álláspont kidolgozása, amely aztán kötelező lenne az összes tagállam részére közös célkitűzésekkel és az EU, valamint a nemzeti szabályozók közös beavatkozásával. Ebben a jövőképben világos lenne a keret, ami háttérbe szorítja a verseny-törekvéseket és a privatizáció hajszolását.

Ami a WTO-t illeti, az EU-tárgyalóknak, akik az összes tagországot képviselik, meg kell védeniük a közszolgáltatások világos koncepcióját. A közszolgáltatások elismerése lényeges az alapvető jogok gyakorlásához, és ezért különleges helyzetet kell élvezzenek.

Végül, a szolgáltatások hálózatának integrációja aktív iparpolitikát igényel; először is neki kell látni a liberalizáció okozta torzulások rendbehozatalának és le kell fektetni az állami és magánvállalatok viszonyának szabályait; másodszor meg kell alkotni az európai infrastruktúrára vonatkozó ambiciózus politikát Európa egésze fejlődési potenciáljának növelése érdekében.

4.4 A közérdek érvényesítése a pénzpiacokon.

A pénzügyi integráció – ezt irányozta elő a Pénzügyi Szolgáltatások Akcióterve (FSAP) – kulcskérdés az EU vezető szervei számára. Céljuk az európai pénzügyi mechanizmus teljes átalakítása olyan szerkezet irányába, amely nagyobb súlyt adna a tőkepiacoknak. Ezt a stratégiát az európai "modernizáció" és "versenyképesség" útja központi összetevőjének tekintik. Ez a hamis stratégia csak súlyosbíthatja az európai konstrukció társadalmi és gazdasági oldalának egyensúlytalanságát.

A lisszaboni tervezet – a késő kilencvenes évek amerikai gazdasága működésének teljesen irreális értékelése alapján – megkísérli: felgyorsítani a bankhitel helyettesítését részvénypiacokkal a pénzügyi ellátásban; ösztönözni a pénzügyi alap menedzselte társaságok növekedését (pl. a nyugdíjalapok szereplői ezeknek a piacoknak); egységesíteni a nemzeti rendszerek pénzügyi szabályozását minimalizálási alapon és lebontani a törvényes akadályokat a pénzügyi tranzakciók elől. Az FSAP központi témája – újrahangsúlyozva a Lámfalussy-féle beszámolóban – a pénzügyi szférában a tranzakciós költségek csökkentése, különösen a részvények kereskedelmében.

Így aztán próbálkozások kezdődtek, hogy jelentős változásokat vezettessenek be a nemzeti gazdasági rendszerek számos vonatkozásban, a társasági törvényben, a csődeljárás szabályaiban, fogyasztó védelemben stb. A dolognak súlyos szociálpolitikai hatásai is vannak, mert a pénzügyi integráció folyamata együtt jár a társadalombiztosítási rendszerek "modernizálására" tett kísérletekkel oly módon, hogy az alap-menedzselésű társaságoktól való függést növeli, különösen a nyugdíjak tekintetében (cf.s.4.2.).

Szoros összefüggésben az FSAP-vel ismételt kísérletek történnek az európai (vállalat-) felvásárlási kódex megváltoztatására és integrálásra oly módon, hogy sokkal könnyebb legyen ellenőrzést vásárolni európai társaságok felett a részvény tőzsdén. Arra hivatkoznak, jelentős bizonyíték nélkül, hogy egy ilyen piac hozzájárul a hatékony iparátrendezéshez. A liberalizált átvételi rezsim komoly következményekkel járna a munkahely-biztonságra és a munkahelyekre az európai vállalatokban.

A részvénypiac hanyatlása, a súlyos makrogazdasági helyzet, amelyet pénzügyi összeomlás követett, és az amerikai társaságok által folytatott masszív törvényellenes gyakorlat felismerése bizonyítja az FSAP és a Felvásárlási Útmutató – jelenlegi formájában – ésszerű megalapozottságának hiányát.

Mi egy teljesen más megközelítését javasoljuk az európai pénzügyi szektornak. Az integrációnak az általános érdekek érvényesítésén és egy igen magas szintű fogyasztóvédelmen kell alapulnia.

Első szükséges szempontja ennek a stratégiának az állami tulajdonú, kölcsönös és szövetkezeti tulajdonú pénzintézetek megvédése a rabló versenytől. Az állami takarék és hitelintézetek nagyban hozzájárulhatnak ehhez, például a kis jövedelmű csoportok pénzügyi kirekesztésétől való elzárkózással, a közösségi érdekeket szolgáló aktivitások támogatásával. A pénzügyi szféra versenyszabályainak ezeket a hozzájárulásokat teljes mértékben figyelembe kell vennie.

Egy második szempontja az alternatív stratégiának, hogy a pénzügyi piacok labilitását korlátozni kell. Mivel a piac stabilitása nem az egyéni piaci ügynökök felelőssége, a társadalmi hasznosság kerül feláldozásra, ha a minimális szabályozás irányába való törekvés folytatódik.

Harmadsorban, a fogyasztóvédelmet meg kell erősíteni és javítva egységesíteni egy olyan rendszer irányába, amely megakadályozza a pénzügyi vállalkozásoknak termékek eladását, hacsak nem vizsgálták meg alaposan ügyfeleik aktuális érdekeit és követelményeit.

Végül, a jelenlegi "Felvásárlási Irányelvek" helyébe egy Európai Újjászervezési Kódex kell lépjen, amely védi az alkalmazottak, a helyi közösségek és a kis- és középvállalkozások érdekeit, a társasági egyesülések és vásárlások során.

5. Következtetés

Az elkövetkezendő években az EU-nak három kihívással kell szembenéznie. Küzdenie kell a gazdasági hanyatlás, a munkanélküliség gyors emelkedése és a társadalmi polarizáció ellen. Meg kell valósítania a bővülést, és bele kell vágnia egy összeurópai fejlődési stratégia megvalósításába. Valamint a bővebb Európa alapelveit és intézményeit bele kell foglalnia egy új alkotmányos szerződésbe. A jelenlegi és ezt megelőző memorandumainkban kritizáltuk a neoliberális megközelítést és annak demokratikus deficitjét. Javasoltunk az európai társadalmi modell irányelvein alapuló alternatív gazdaságpolitikákat és intézményi reformokat. Nem hisszük, hogy az alternatív gazdasági fejlesztési stratégia összes szempontjával foglalkoztunk volna, vagy hogy megoldottuk volna annak minden problémáját, és felkérjük a kollégákat, szakértőket, a tudományos közösséget és a nyilvánosságot, tudassák velünk kritikai észrevételeiket, hogy javíthassuk érveinket. Azt azonban hisszük, hogy javaslataink különbek a Bizottság, az Európai Központi Bank és az ECOFIN Tanács javaslatainál. Feltétlenül kérjük az EU hivatalos hatóságait, hogy reagáljanak érveinkre és egyezzenek bele egy nyílt vitába. Mindenekelőtt a társadalmi mozgalmakhoz szólunk, amelyek küzdenek a neoliberális politikák ellen. Akarjuk támogatni ezeket a mozgalmakat, felajánlva professzionális, tudományos szakértelmünket és megmutatva, hogy a kedvezményezett politikák hibásak, és a mögöttük álló hajtóerő nem a tudományos érvényesség, hanem a gazdasági érdek és a politikai hatalom. Amint a jelenlegi és az előző memorandumainkban bizonyítottuk: vannak alternatívái a neoliberális politikának Európában, és ezek az alternatívák a többség érdekeit szolgálják. Ilyen alternatívák megvalósítása azonban nem intellektuális belátás kérdése, hanem és elsősorban demokratikus erőé. Ez pedig energikus és folytonos társadalmi és politikai mozgósítást követel meg.

(Fordította: dr. Hermann Imre)

* * *

A szerzőkkel az alábbi e-mail címeken lehet kapcsolatba lépni:

Prof. Miren Etxezarreta, Universitàt Autónoma de Barcelona,

Miren.Etxezarreta@uab.es

Prof. John Grahl, University of North London Business School,

J.Grahl@unl.ac.uk

Prof. Jörg Huffschmid, Universität Bremen,

Huffschmid@ewig.uni-bremen.de

Prof. Jacques Mazier, Université de Paris Nord,

Mazier@seg.univ-paris13.fr

Az Eszmélet 55. számában "Werth Márk" néven jelentkező "történész, nyugalmazott egyetemi tanár" nyolc oldalas, hazugságokkal teletűzdelt cikkben vette célba személyemet. Hamisítónak nevez, miközben maga hamisít. Nem véletlenül tettem nevét és címét idézőjelbe: ilyen néven alkotó szerzőt ugyanis sem az interneten, sem máshol nem sikerült fellelnem. Egyetemi tanár esetében kizárható, hogy egyetlen publikációját sem említenék meg a világhálón, így hát abból kell kiindulnom, hogy a cikk írója annyira gyáva volt, hogy nevét sem merte adni rágalmaihoz. Elszomorít, hogy egy magát kritikai lapnak tartó folyóirat mégis leközölte ezt a méltatlan és etikátlan írást.

Nem zavarna, ha egy kritikus tévedéseimet venné górcső alá. Azt azonban elfogadhatatlannak tartom, hogy munkásságom tárgyilagos bírálata helyett politikai, és becsületemet sértő rágalmakkal illessen.

A cikk írójának első és legfőbb érve, hogy a "fidesz-kurzus ifjú házitörténésze" vagyok. Ebben a megállapításában az sem zavarja, hogy munkahelyem éppen a Fidesz által ellehetetlenített 1956-os Intézet. "Fidesz-közeli" intézményben soha sem dolgoztam, annak ellenére, hogy kaptam erre ajánlatokat. Meg kell egyébként jegyeznem, önmagában attól, hogy valaki valamilyen párt, vagy ideológia elkötelezettje (mint pl. az Eszmélet szerkesztői is), elvileg még lehet objektív történész. Demagógia csak azzal lejáratni valakit, hogy milyen pártokkal vagy eszmékkel rokonszenvez. Abból a tényből, hogy a Kritikában, a Népszabadságban, a Beszélőben publikálok, a Demokratában, a Magyar Nemzetben (1996 óta) vagy a Heti Válaszban pedig nem (kivéve egy olvasói levelet, amelyben viszont épp a lapot kritizálom), mindenki következtethet politikai állásfoglalásomra is, amely "Werth" állításaival ellentétes.

"Werth" ordasulásom és hamisító tevékenységem bizonyítására a Wehrmacht bűncselekményeit bemutató, tévedései miatt elhíresült és bezárt kiállítás esetét hozza fel. E tévedések feltárásában döntő szerepet játszottam. A kiállítás alapvető tézise az volt, hogy csak az egyszerű katonák bűncselekményeit, illetve az erről készült fotókat mutatja be. A megnyitó beszédeken többször is elhangzott, hogy SS-katonák vagy az Einsatzgruppék fotóit szándékosan nem vették fel a kiállítás tárgyai közé, és minden képet külön egyenruha-szakértő vizsgált meg arra nézve, hogy rajtuk csak egyszerű Wehrmacht-katonák legyenek láthatóak.¹ Ehhez képest a felvételeknek csupán 10%-án voltak beazonosíthatóak tettesként Wehrmacht-katonák, a képek jelentős része azonban nem az ő bűncselekményeiket ábrázolta (lásd mellékelt táblázatot). Állításom, mely szerint a fényképek 90%-a nem a kiállítás koncepcióját támasztja alá, ebben és csakis ebben az összefüggésben értendő.

"Werth" és az Eszmélet ugyane számában, egy másik helyen Samson Madiewski azt állítják, hogy szerintem a "Wehrmacht alapvetően egy szakmai szervezet volt, amely nem lépett túl a háború játékszabályain". Ebből is látszik, hogy írásaimat nem is olvasták. Én ugyanis a Wehrmacht bűneit bemutató kiállítást kritizáló cikkemet azzal a gondolattal kezdtem, hogy kívánatos a Wehrmacht bűncselekményeinek bemutatása, mivel az "a keleti területeken és a Balkánon brutális hadviselést folytatott, amely számtalan vérengzéssel és bűncselekménnyel járt". Már írásom címében is leszögeztem ("Igaz képek – problematikus állítások")² , a kiállított fényképekkel nem az a baj, hogy hamisítványok volnának. Ezzel szemben "Werth" azt adja a számba, hogy a kiállított képek 90%-a hibás vagy "hamis", és ezzel tudatosan hazudik, mivel a hivatkozott Népszabadság-cikkben a "hamis" szó nem is szerepel. Nem a képekről állítottam, hogy hibásak, hanem aláírásaikról. Hozzá kell tennem, e megállapításaimat a Wehrmacht-kiállítás ellenőrzésére összehívott bizottság egyetlenegy esetben sem cáfolta meg: "Az összes kommentárt újraírták, és a fényképeknek is legfeljebb tíz százalékát tartották meg" – írja maga Madiewski az új kiállításról.

Kritikám alapvetően arra irányult, hogy a kiállítás elmossa a náci diktatúra legveszélyesebb működési mechanizmusát, a bűncselekmények elkövetésében követett munkamegosztás gyakorlatát. Wehrmacht-katonák közvetlenül "csupán" néhány ezer zsidó kivégzésében vettek részt. De több millió áldozat esetében a Wehrmacht biztosította a lőszert, a teherautókat és a tömeggyilkossághoz szükséges "rendet". A Wehrmacht mint intézmény a náci diktatúra szerves része volt, és ezért institucionálisan annak bűncselekményeiért is felelős. A kiállítás első változatának módszere, amely ezt a fajta felelősséget elmosta, és helyette az átlag Wehrmacht-katonákat mint ideológiailag fanatizált SS-gyilkosokat mutatta be, nemcsak történelemhamisítás, hanem a náci diktatúra veszélyességének lekicsinylése. A népirtás ugyanis nem azért működött olyan hatékonyan, mert csupa vérengző vadállat vett részt benne. Ellenkezőleg: épp a fent említett munkamegosztás, a racionális tervezés és a hideg kalkuláció tette a náci népirtás dinamikáját oly szörnyűvé.

A kiállítás hamis téziseire egyébként nemcsak én mutattam rá, hanem számos egyéb publikáció is.³ Horst Möller, a müncheni Institut für Zeitgeschichte igazgatója "blamázs"-nak nevezte a rendezvényt és a kiállítás szakmai ellenőrzésével megbízott bizottság is kénytelen volt elismerni a munka fogyatékosságait.

Két okból is érthetetlen, hogy éppen az Eszmélet kárhoztatja a kiállításról megfogalmazott gondolataimat. Egyrészt azért, mert a Wehrmacht kapcsán egyik fő érvem a német háborús bűncselekmények kizárólagossága ellen az volt, hogy ilyeneket a magyar királyi honvédség éppúgy elkövetett, mint a német. Hozzáállásom tehát éppen nem "jobboldali" indíttatásból táplálkozott. A kiállítók azzal, hogy magyar katonák bűncselekményeit is németként mutatták be, illetve azzal, hogy a náci ideológiát kizárólagos motívumként emelték ki, minden más kelet-európai csatlóst indirekten felmentettek. A Horthy-rendszerben, Ante Pavelic Horvátországában vagy Antonescu Romániájában náci ideológia nélkül is ezreket vagy akár százezreket tudtak meggyilkolni.

Sajátosnak tartom az Eszmélet szerzőinek eljárását azért is, mert olyan kiállításnak csinálnak reklámot, amely a mindmáig hasznosan alkalmazható marxi alap-felépítmény összefüggésnek gyökeresen ellentmond, anélkül, hogy ezt az ellentmondást meg tudná indokolni. Eddigi tanulmányaim során többek között Krausz professzor úrtól is azt tanultam, hogy az ideológiák a társadalmi viszonyokból következnek. A kiállítás ezzel szemben a német katonák között állítólag általánosan uralkodó, öncélú nemzetiszocialista meggyőződésből eredezteti a tömeges bűncselekményeket,⁴ anélkül, hogy ennek az ideológiának elterjedtségét és állítólagos tömeges népszerűségét, illetve e népszerűség okait empirikus vizsgálatokkal igazolná. Az a lehetőség, hogy a katonák jelentős része azért gyilkolt, mert a külső, nácik által meghatározott politikai körülmények, valamint a helyszíni adottságok számukra ezt tették elfogadhatóvá, fel sem merült a kiállítók fejében.

"Werthnek" az az állítása sem igaz, hogy "külön felkérésre" sem voltam hajlandó Magyarországon reagálni az ellenőrző történészbizottság jelentésére. Hozzám egyrészt semmilyen magyar felkérés nem érkezett, másrészt Németországban felkérés nélkül is reagáltam a magát függetlennek nevező, ámde kizárólag a volt kiállítás propagátoraiból összeállított bizottság zárójelentésére⁵ , és a kiállítás felülvizsgálatával megbízott bizottság meghívására személyesen is beszámoltam észrevételeimről. Szívesen megteszem ezt itthon is bármikor, ha erre igény mutatkozik. De azt hiszem, a tisztázáshoz az is elég, ha közlöm a kérdéses kiállítás képeinek statisztikáját, amelyet a kérdéses bizottság egyetlen konkrét esetben sem cáfolt meg.

Bűncselekménynek számítottunk minden Wehrmacht-katona által elkövetett erőszakos cselekményt, tehát túszok, partizánok kivégzését is, annak ellenére, hogy a hadi- és a nemzetközi jog 1945 előtt ezeket nem tekintette bűncselekménynek.

Amint a táblázatból is látható, a kiállítók tézisük alátámasztására csak kevés olyan fotót találtak, amelyeken egyértelműen a Wehrmacht katonái láthatóak. Még tanulságosabb képet nyújt a képek részletes elemzése.

"Werth" szememre hányja, hogy sem az orosz nyelvű szakirodalmat, sem az orosz nyelvet "nem ismerem" és ezzel is bizonyítani kívánja inkompetenciámat. Arra a tényre azonban, hogy a Ruszisztikai Intézet gondozásában megjelent, szovjet háborús emberveszteségeket bemutató Sevljakov-tanulmány adatait részben orosz nyelvű források segítségével cáfolom, nem reflektál, mert nem illik koncepciójába, hogy esetleg mégis el tudok olvasni egy orosz könyvet.

A "Werth" által kárhoztatott "legszörnyűségesebb", a szovjet emberveszteségeket taglaló tanulmányomban megkíséreltem, hogy a Ruszisztikai Intézet által eddig nem vizsgált veszteségi kategóriákat is számba véve adjak képet a Szovjetunió teljes háborús veszteségeiről. Krausz Tamás értékes forráspublikációiban ugyanis nem számszerűsítette az 1939-1945 között a szovjet deportálásokban elpusztult, a szovjet hadbíróságok által kivégzett, vagy az NKVD által ítélet nélkül meggyilkolt, a kollaboránsként harcban és harcok után elpusztult, valamint a németek által meg nem szállt területeken éhínségek, járványok és egyéb, többek között megtorlások miatt meghalt személyek számát. Minden megállapításomat lábjegyzeteltem, részben orosz, részben nemzetközileg is tekintélynek örvendő tudományos munkákra hivatkozva. Azt a tényt, hogy "Werth" egyetlen konkrét megállapításomat sem cáfolta, csak úgy tudom értékelni, hogy általános gyalázkodáson kívül nem képes tudományos munkára. (Meg kell jegyeznem, a szöveg korábbi verzióját magának Krausz Tamásnak is odaadtam, sőt kifejezetten kértem is, hogy amennyiben tudja, állításaimat cáfolja meg. Erre mind a mai napig nem került sor.)

Hasonlóan tudom értékelni azt a módszert, amely állításaim cáfolása helyett a szélsőjobboldallal való hírbehozással operál ("…Ungváry szimpatizál és kapcsolatban áll a szélsőjobboldallal"). Ennek igazolására hozza fel "Werth" írótársa, Madiewski, hogy állítólag "szélsőjobboldali" kiadónál jelent meg a Budapest ostromával foglalkozó könyvem német kiadása. Kiadóm, a Herbig Verlag politikai beállítottságát nem ismertem, de mivel Efrájim Kishontot is ők adják ki, gondoltam, nekem is megfelel. A szerző által egyetlenként inkriminált "Junge Freiheit" című lapnak csakugyan adtam interjút, de hozzá kell tennem, a német politikai spektrum az SPD-től a zöldeken át a CDU-ig egyaránt szerepelt interjúalanyként az újságban.

A cikk indulatokból fakadt torzításaival nem kívánok a továbbiakban foglalkozni. Ha már a hazánktól távol (?) élő "Werth" nem tudja, legalább a szerkesztőségnek illett volna kijavítani Schmitt (sic) Mária nevét Schmidtre (a freudi elszólás talán arra utal, hogy "Werthet" túlságosan is befolyásolták a budapesti önkormányzati választások?), és ellenőrizni, hogy tanulmányaim ténylegesen hol jelentek meg (például a szovjet veszteségekkel foglalkozó inkriminált írásom nem 2002-ben, hanem 2001-ben látott napvilágot). Örömmel veszem, ha tanulmányaim tudományos igényű vitát indítanak. Egy olyan írás, amely munkásságomat úgy minősíti, hogy publikációim tartalmáról tudomást sem vesz, nem igényes lapba való.

Jegyzetek

1 Eröffnungsrede von Bernd Greinier In: Krieg ist ein Gesellschaftzustand. Reden zur Eröffnung der Ausstellung "Vernichtungskrieg. Verberchen der Wehrmacht 1941 bis 1944." Hamburg é.n. 176. o.

2 Krisztián Ungváry: Echte Bilder-problematische Aussagen. Eine quantitative und qualitative Fotoanalyse der Ausstellung "Vernichtungskrieg – Verbechen der Wehrmacht 1941 bis 1944" In: Geschichte in Wissenschaft und Unterricht 10/1999, 584-595. o.

3 Hogy csak a legújabbakat említsük: Christian Gerlach: Kalkulierte Morde. Die deutsche Wirtschafts- und Vernichtungspolitik in Weissrussland 1941 bis 1944. Hamburg, 1999, 618, 777, 882, 889, 916-917, 968, 1146, 1154, 1155,. Christian Hartmann: Massensterben oder Massenvernichtung? Sowjetische Kriegsgefangene im Unternehmen "Barbarossa". Vierteljahreshefte für Zeitgeschichte 49 (2001), 97-158. o., Peter Lieb: Täter aus Überzeugung? Vierteljahreshefte für Zeitgschichte 50 (2002), 523-553. o.

4 Hannes Heer/Klaus Naumann: Einleitung. In: Heer/Naumann (szerk): Vernichtungskrieg. Verbechen der Wehrmacht. 1941-1944. Hamburg, 1995, 30. o.

5 Mit zweierlei Maß. Die Komission zur Überprüfung der hamburger Wehrmachtausstellung arbeitete parteiisch und ungenau. In: Berliner Zeitung, 23. November 2000. A történészbizottság munkájáról hasonlóan kritikus hangvételű írások jelentek meg a Die Woche, a Neue Zürcher Zeitung és Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain is. Bogdan Musial: Die Wanderausstellung "Vernichtungskrieg. Verbrechen der Wehrmacht 1941 bis 1944" und der Bericht der Komission zu ihrer Überprüfung. In: Zeitschrift für Geschichtswissenschaft 2001/8, 712-731. o. című tanulmányában igazította helyre a történészbizottság tévedéseit.

6 A továbbiakban a katalógus képeire odal/kép száma sorrendben hivatkozunk. 41/5; 52/2; 78/1, 2; 87/7, 8; 93/3, 4, 98/1-4; 99/5, 8; 113/3; 121/1; 125/2, 3; 132/4; 133/5, 6, 8, 9; 135/1, 2, 4; 137/6, 14-16; 186/36; 190/33; 191/38, 43; 193/55,57-60, 62; 194/64-65,67-68,70; 195/75,79; 196/82, 83; 197/6-8; 200/31, 36; 206/41-45; 207/46; 208/63; 209/64; 211/9, 212/11, 213/20-21.

7 33/2; 36/1; 37/27; 41/6; 45/7; 53/4-5; 57/3-8; 69/3, 97/ 1-3; 116/3; 194/66; 202/16; 203/18, 204/19, 23; 205/36, 208/58, 59, 62; 210/75-77,79,80.

8 44/1-3; 45/4-6; 52/1, 108/1-3; 109/4-6; 113/2; 183/9; 185/27; 186/35; 187/2-5, 7-9; 188/10-12, 15, 16; 189/27; 190/28-32, 34-36, 191/37, 39-40, 42, 44; 192/46-48; 193/56, 63, 194/69-72; 195/73-74, 76-78, 80,81; 196/84-89; 202/7, 8; 203/10-15, 17; 205/33-35; 206/37-39; 207/48; 209/66-68.

9 29/4, 30/3; 31/4; 33/1; 34/1-3; 35/1-3; 40/1; 53/3; 67/5; 95/8-9; 119/3; 144/1-2; 145/3-7; 146/6-8; 147/9-13; 184/14-15; 186/28-33; 187/1, 5-6; 188/13-14, 17-18; 189/19-26; 191/45; 192/49-52; 194/67; 202/1-6, 9; 204/25, 26; 205/32; 207/52-54; 208/55-57; 210/73-74.

10 131/7 ,8; 185/19-26; 196/90; 204/27, 205/28.

11 39/2; 70/1; 71/2-6; 78/1-2; 79/3; 109/7-8; 116/1, 2; 117/4-5; 136/13; 149/3; 150/1; 153/7; 193/61; 207/47; 209/65; 218/38.

12 94/1-2; 95/3-5; 119/1-2, 4; 192/53-54; 216/20; 218/39.

13 69/1, 2, 4; 204/20-21; 205/29-31.

14 27/7; 57/3-8; 200/35; 204/24; 206/40; 214/3; 216/20, 24-25.

15 A kiértékelést a kiállítás adatai alapján végeztük. Olyan képeket, amelyek önmagukban nem mutatnak erőszakos- vagy bűncselekményt, de bűncselekménnyel mégis összefüggnek (például kivégzéshez vezetett csoport) a bűncselekmények kategóriájába soroltuk. Ennek ellenére gyanítható, hogy nemzetközi jogi értelemben a felvételek jelentős része nem tekinthető bűncselekménynek, erre azonban nem voltunk tekintettel.

16 Amennyiben ugyanarról az eseményről két különféle adattal jelent meg fotó, akkor ezek közül csak az egyiket tekintettük tévesnek. 27/7; 31/5-6, 41/4; 57/3-8; 69/3-4; 116/1-2; 117/ 4-5; 136/13; 153/7; 119/1-4; 153/7; 187/6; 191/41, 193/61; 195/76, 81, 200/35; 203/14; 204/20-21, 24; 205/29-31; 206/40, 209/66, 67; 210/75; 216/20, 24-25; 218/39.

17 53/4-209/67; 98/2-97/3; 98/3-97/1-2; 95/8, 9-187/6; 116/1, 2-117/4, 5; 187/9-196/84; 188/11-194/66; 194/67-188/23; 191/41-29/4; 193/62-195/81; 209/68-45/5; 216/20-218/39.

Ungváry Krisztián – úgy tűnik – nem olvasta figyelmesen cikkemet. Annak témája ugyanis legkevésbé sem az ő személye, még csak nem is történészi tevékenységének summázata vagy bírálata – az előbbihez természetesen senkinek semmi köze, az utóbbi pedig (ha van rá ész, erő és energia) valóban szaktudományos kérdés -, bár arról nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy egy ilyen esetleges vitában kizárólag a történettudomány jutna szóhoz. Én azonban – hangsúlyozom, a politikai publicisztika szintjén – magát az Ungváry-jelenséget boncolgattam, utalva arra, hogy milyen mértékig "emésztette fel" a politika a történettudományt.

Ungváry Krisztián munkássága ugyanis véleményem szerint egy olyan általános és nemzetközi trendbe illeszkedik, amely messze túlmutat a "történettudomány" keretein. Nemcsak avval, hogy szubjektivizálja a történelmet (ami természetesen nem csak a jobboldalra jellemző; bármilyen ideológia, legyen az jobb- vagy baloldali, politikai vagy vallási stb. felléphet és fel is lép ilyen igénnyel), hanem sokkal inkább azért, mert ezt teljes szaktudományos apparátussal felvértezve, oly módon teszi, hogy nagyívű (és kis- meg közepes ívű) hipotéziseit megfellebbezhetetlen tényekké konvertálja át: mint sajnálatos módon szemtanúi lehetünk, hasonlóan tényszerűnek kikiáltott hipotézisek alapján manapság háborúkat is indítanak…

E jelenség mindazonáltal nem új, és valóban álságos dolog lenne úgy rácsodálkozni, mintha még soha nem találkoztunk volna ilyesmivel. Az a fajta – nem tudok jobb szót használni rá – cinizmus azonban, amellyel mostanság a gyilkosokat áldozatoknak festik le (függetlenül attól, hogy a tényleges áldozatok valóban bűnösök-e; ez a kérdés persze az elpusztított zsidók esetében csak valóban periferiálisan merül fel, Ungvárynál nem látom nyomát az antiszemitizmusnak) egyre inkább eluralkodik. A történettudomány ebben is csupán a tágabb valóságot tükrözi. Hangsúlyozom: nem azt tartom cinizmusnak, ha a történész mítoszokat rombol, bálványokat döntöget és a valódi tényeket igyekszik feltárni. Ez a feladata. A mítoszok átírása azonban nem más, mint kurzusideológia – kurzus nincs mitológia nélkül, hiszen alapot kell teremteni a historizáláshoz.

Feltűnő és riasztó, ha ez az alap a nácizmus relativizálására épül. Ungváry válaszában azt üzeni nekünk, hogy volt a náci rendszernek egy szakmailag maradandó, sőt, olyan egészséges része, amelyet még Amerika is fel tudott használni a háború után. Nem lehet tudni, hogy ez kinek válik dicsőségére, a náci hadseregnek vagy a szakértelmet "tisztelő" Amerikának, pontosabban a konzervatív jobboldali Amerikának.

Ungváryt ebben az értelemben neveztem a "fidesz-kurzus ifjú házitörténészének". Magyarországon ugyanis eleddig a Fidesz volt az a szerveződés (párt, véd- és dacszövetség, "rablóbanda", mozgalom, nemzetmentő erő… kinek-kinek kedve szerint), amelyik a leginkább emblematikusan képviselte a liberalizmus és a szélsőjobboldaliság látszólag paradox, valójában félelmetesen logikus szintézisét – egyfajta ifjúburzsoá forradalmi hevületet, hogy Tamás Gáspár Miklós frappáns gondolatmenetét idézzem. E kurzus számára náci hadsereg vagy Vörös Hadsereg csak "mennyiségileg" különböztethető meg, a szocializmus minden formája szitokszó vagy legalábbis kriminalizált kifejezés csupán stb. Ezt az amalgámot képviseli egy más szinten Ungváry történészi tevékenysége is – teljesen függetlenül politikai szimpátiáitól és attól, hogy hová teszi az ikszet a szavazólapon. Hogy Ungváry Krisztián nem szereti a Fideszt, én szimpatikusnak tartom, ám ugyanakkor kicsit szánom is őt: helyzete némileg tudathasadásos lehet… Ungváry ugyanis a kurzust sematikus módon csupán a pártpolitikában hajlandó észrevenni: hangsúlyozza, hogy ő személy szerint nem fideszes, de azt mintha nem venné tudomásul, hogy kik használják fel "kritikáját", hogy az általa alkalmazott szélsőjobbos ízesítésű liberalizmus milyen politikai vegykonyhák polcaira kerül, és ott mit főznek ki abból számunkra – mindannyiunk számára, sajnos. Ungváry dörgedelmes és érthetetlenül sértődött válaszában még csak ki sem tér arra a kritikámra, ami a kommunizmus és a fasizmus azonosításának általa is megfogalmazott "fideszes" tézisére vonatkozik (amit egyébként a Népszabadságtól a Fidesz által irányított közszolgálati televízióig oly vehemensen képviselt éveken keresztül). Olykor bizony még a szovjet történelem szakavatott képviselőjeként sem restellt megjelenni a képernyőn Kun Miklóssal vagy a kurzus más jeles és tekintélyes képviselőivel. Feltehetően nem kényszer hatása alatt cselekedett.

Márpedig ez a "fideszes" szellemi eledel, nincs mit tenni, olyan, amilyenné a hozzávalók tették. Attól, hogy maga Ungváry is nyögvenyelősnek találja, még részt vett az elkészítésében. Nemcsak a szerkesztőnek, de a történésznek is "felelőssége" van…

Éppen ez a fajta szervezetközpontú sematizmus (ami egyébként sokkal inkább a mai magyar történészképzés, mintsem Ungváry hibája: a marxizáló sematizmussal együtt a marxista dialektikát is kihajították) vezeti oda Ungváryt, hogy képtelen akár a Wehrmachtot is ellentmodásosságában szemlélni. A korábbi egysíkú ábrázolást egy újabbal váltja fel: abból a felismerésből, hogy a Wehrmacht – természetesen – nem volt, nem lehetett egy monolit náci horda, amelynek minden egyes katonája a Führer nagy céljaiért lángolt, Ungváry tulajdonképpen arra a "posztmodern" következtetésre jut, hogy nem is beszélhetünk a Wehrmachtról mint egységes szervezetről, illetve a Wehrmacht (praktikusan a Wehrmacht katonái) által elkövetett háborús bűntettekről. Senki, akibe csöppnyi józan belátás szorult, nem kérdőjelezte meg, hogy a Wehrmacht, mint fentebb Ungváry is rámutat, "a náci diktatúra szerves része volt, s ezért institucionálisan annak bűncselekményeiért is felelős". Az inkriminált Wehrmacht-kiállítás célja nem is ennek a ténynek egy újabb igazolása volt, hanem éppen az, hogy bemutassa ennek a szervezetnek (és – itt csak a mértékben lehet különbség – tulajdonképpen minden állami és kvázi-állami erőszakszervezetnek) az elembertelenítő, lealjasító, egyszerre atomizáló és homogenizáló hatását az egyes emberekre – vagyis éppenhogy nem "lekicsinylette" a náci diktatúrát, ahogyan Ungváry feltételezi, hanem feltárta annak valódi dimenzióit, rámutatott arra, hogy a nácizmus mint a kapitalizmus irracionális racionalitása milyen elképesztő méretekben hatotta át a társadalmat. Igyekezett rádöbbenteni a nézőket, hogy nem csupán a nürnbergi vádlottak voltak nácik, és hogy milyen mértékig hamis a "parancsra tettem" típusú mentegetőzés. Mint az eredeti kiállítás fogadtatása is mutatta, ez a szembesítés sikeres volt. Az új, átfésült kiállítás már korántsem képes ezt ilyen meggyőző erővel képviselni. Nem tudta az egyénnek a borzalmakban való "alkotó" részvételét mélyebben ábrázolni, noha lehetséges, hogy szakmailag pedánsabb munkáról van szó. (Kinek a pap, kinek a papné…?)

Az eredeti Wehrmacht-kiállítás legnagyobb gyengesége (ki tagadná, volt ilyen is számos) éppen abban rejlett, hogy nem mutatta meg az ellenállás lehetőségeit is – bár ezt az aspektust a szervezők nem is vállalták fel. Persze ez a szemlélet is történelmi: ugyanígy gondolták sokkal tragikusabb eredménnyel pl. azok az olasz partizánok is, akik kifejezetten a Wehrmachtból dezertált katonákra vadásztak, lévén, hogy azokat könnyebb likvidálni, és úgyis "minden német katona náci". Azt is látnunk kell – bár véleményem szerint a Wehrmacht-kiállítás nem esett bele ebbe a hibába -, hogy a fasizmus (és mindenekelőtt a nácizmus) rémtetteinek hangsúlyozása időnként azt a célt szolgálja, hogy elkendőzze a szövetségesek szintén nem túl szívderítő ténykedését. Auschwitz mellett eltörpülhet Drezda terrorbombázása, Buchenwald árnyékában még Hirosima is kifakul…

De az arányokkal mindenképpen csínján kell bánnunk, másfelől fontos látni, hogy mindezek egyazon gazdasági-társadalmi struktúrának különféle megjelenései. Nem játszhatunk a gulaggal, Auschwitz-cal vagy Vietnammal (a sor sajnos mérhetetlenül hosszú lehetne), hogy egyiket a másikkal, vagy a másikat az egyikkel indokoljuk, ideológiai mérlegek serpenyőibe pakoljuk. A tények, a struktúrák valódi feltárására van szükség, és ez a történész feladata, nem pedig az, hogy a szövetségesek bűntetteit a náci bűntettek elbagatellizálásával hangsúlyozza ki, vagy erőltetett párhuzamokat vonjon a náci koncentrációs táborok és a szovjet munkatáborok között (Ungváry még a nyilas és a szovjet kultúrpolitika között is "azonosságokat" vél felfedezni – persze csak szigorúan "szakmai" céllal…).

Ungváry azonban nem az efféle ellentmondásos hozzáállást kéri számon a kiállítókon; sokkal inkább azt sérelmezi, hogy a szervezők nem hangsúlyozzák a felső vezetés, a náci nagykutyák szerinte abszolút meghatározó szerepét: "A népirtás ugyanis nem azért működött olyan hatékonyan – írja -, mert csupa vérengző vadállat vett részt benne. Ellenkezőleg: épp a fent említett munkamegosztás, a racionális tervezés és a hideg kalkuláció tette a náci népirtás dinamikáját oly szörnyűvé".

A kiállítók – helyesen – máshová tették a hangsúlyt: azt mutatták be, hogy miként formált ez a "hideg kalkuláció" "vérengző vadállatokat" a derék német kispolgárokból, munkásokból, családapákból, templomjárókból és szociáldemokratákból stb. stb. Sőt, azt is sugallta: mindez nem feltétlenül a múlt, hiszen a munkamegosztás, a racionalitás stb. egyáltalán nem specifikusan a nácizmus, hanem általában véve a kapitalista termelés sajátja. Ungváry is negligálja, mint annyian a mai "mainstream" társadalomtudósok közül Adorno vagy József Attila figyelmeztetését, mely szerint nem beszélhetünk komolyan a fasizmusról anélkül, hogy a kapitalizmusról ne beszélnénk. Vélhetőleg éppen ez a mögöttes gondolat volt az, ami nem tetszett a kiállítás amúgy liberális szponzorainak sem…

De végül is az Ungváry által kifogásolt írásom – az ő beállítása ellenére – nem a Wehrmacht-kiállítás körüli bonyodalmakról szólt. Az érdeklődő olvasót én is az Ungváry által fentebb közölt statisztikához utalom: ítélje meg maga, hogy ezek miről tanúskodnak. Véleményem szerint éppen nem Ungváry igazáról, aki szemmel láthatóan azt várja el, hogy minden egyes képen jól látható Wehrmacht katonák éppen gyilkoljanak valakit (aminek magánkezdeményezésű fényképezését a náci vezérkar szigorúan tiltotta). Nos, ilyen egyértelmű helyzetet a táblázat alapján "csupán" a kiállított képek egynegyede ábrázol. Nekem elég. Ungváry Krisztián többet várt; de milyen célból? Ungváry sajnálatosan nem is veszi észre, hogy a Wehrmacht tulajdonképpeni "mentegetését" folytatja tovább. Így például publikált és megbízható dokumentumok igazolják, hogy a Wehrmacht-katonák által legyilkolt zsidók száma nem "néhány ezer", hanem több tízezer, ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy éppúgy gyilkosnak tekinthető az is, aki a zsidókat a falusi csűrbe beterelte, mint az, aki rájuk gyújtotta, akkor ez a szám biztosan sok százezerre rúg… A pontos adatok egyébként mindig vitathatóak lesznek, hiszen a nácik nem csináltak adatfelvételt mondjuk a szovjet zsidóság kiirtásának folyamatában.

Ungváry statisztikái nem megbízhatóbbak akkor sem, amikor a szovjet emberveszteségeket elemzi. Egy ilyen publicisztikai jellegű, egy általános jelenségre reflektáló írásban már csak műfaji okok miatt sem térhetek ki részletesebben Ungvári "forráskutatásaira". Mindenesetre Ungváry nem vette a fáradságot, hogy a Gulag és a szovjet emberveszteség tematikájában beleássa magát a legújabb orosz forrásközlések magyar nyelvű publikációiba, amelyeket éppen az általa "bírált" Krausz Tamás szerkesztett egy kötetbe. A kötet anyagai valóban számszerűsítették a veszteségeket – ellentétben Ungváry kompilációival, pedig orosz, magyar és amerikai történészek kiváló munkái segítenek az érdeklődőknek eligazodni a téma szerteágazó problémaköreiben. Más kérdés, hogy nemcsak Ungváry, hanem a magyar szellemi élet szinte egésze, gyakorlatilag a média sem vett tudomást a frekventált téma valóban tudományos vizsgálódásairól. Ezek nem válthatók be szenzációs politikai poénokra. A média "szakemberek" még mindig előnyben részesítik azt a megközelítést, hogy nagyon öreg bácsik nagyon késői visszaemlékezéseit tekintik a Gulag-probléma kiindulópontjának – a tudományos vizsgálódások helyett. A tudomány nemcsak üzletileg, úgy tűnik, politikailag sem kifizetődő a mai hatalom számára.

Ungváry Krisztián történészként nem várhatja el, hogy helyette valaki más fogja megvilágítani azokat az adatokat, amelyeket ő maga ignorált vagy nem volt képes elsajátítani, illetve a tudományos kritika elvárásainak megfelelően felhasználni. A forráskritika ábécéje, hogy ha Ungváry nem ad hitelt (ez persze szíve joga, és a kétely egyáltalán nem alaptalan) az orosz archívumi közleményeknek, akkor nem a másodlagos források alapján próbálja meg cáfolni azokat, hanem kiutazik a megfelelő levéltárakba, és ott ellenőrzi az adatokat – amint ezt nem egy magyar történész manapság is teszi.

Ungváry kolléga válaszában megkerüli az én cikkemben felvetett problémákat. A tőle hozott idézeteket nem is próbálja cáfolni vagy más megvilágításba helyezni. Közvetve elismeri, hogy ő olyan liberális, aki a konzervatív jobboldali, néha szélsőjobboldali történeti koncepciókat preferálja. Azon az úton jár, amelyet a szélsőjobboldali (ettől még nem "echte" náci) beállítottságú Nolte Németországban, a sztálinistából harcos antimarxistává avanzsált konzervatív francia Furet vagy a történeti hamisításairól elhíresült Conquest (hogy Brzezinskit vagy Pipes-t ne is említsük) tapostak ki számára – akiknek munkásságát egyébként az Eszmélet is nemegyszer elemezte kritikai módon. (Mellesleg e szerzők bizony nagyon megsértődnének Ungváryra, ha leliberálisozná őket.)

Írásom alapvetését sem kérdőjelezte meg Ungváry: vagyis célom a szélsőjobboldali liberalizmus (vagy a liberális szélsőjobboldaliság?) mibenlétének és történelem(át)formáló módszereinek rövid feltérképezése volt csupán, és – itt és most – nem szaktudományos vita, így nincs is miért tovább szaporítanom a szót.

Mindössze egy dolog még végezetül: jelen válaszom, akárcsak az Eszmélet előző számában közölt írásom is, publicisztikai jellegű; nem ritka és szerintem etikailag sem kifogásolható ilyen esetben az anonimitás, különösen, ha egy általános jelenségről van szó, és az adott írás által tükrözött álláspont nem egy személy agyszüleménye, hanem vitákban, beszélgetésekben formálódott, innen is, onnan is adódott hozzá egy-egy szempont, ötlet. Cikké csak az egyre feszítőbb kényszer formálta: meg kellene már szólalni valakinek ebben a dologban. Egyszerűen – kínos volt. Kínos, hogy ma még mindig (és újra meg újra) ilyen vitákat kell folytatnunk. Kínos, hogy a szélsőjobb és a liberalizmus házassága hovatovább "polgárjogot" nyert. Nem "gyávaságból" "született" meg hát "Werth Márk", csupán viszolygásból. Egyébként Ungváry Krisztián megspórolhatta volna internetes kutatómunkáját, ha felfigyel arra, hogy ha a Wehrmacht témában Werth Márk ír, az valószínűleg szóvicc – jó, lehet hogy nem a legötletesebb, de – ellentétben bizonyos történeti koncepciókkal – legalább ártalmatlan. Úgyhogy részemről továbbra is maradok:

"Werth Márk"

A nyugati sajtót az 1990-es évek végétől elárasztották az "orosz maffia" bűntetteiről, illetve az orosz bürokrácia felső vezetésének korrupciós ügyeiről szóló cikkek. Nem mintha a nyugati kommentárok túloznának. Feltűnő azonban, hogy a nyugati sajtó az oroszországi korrupciót csak a rubel összeomlása és az 1998-as gazdasági krízis kezdete után fedezte fel. Ezeket a beszámolókat a nyugati szakértők és a moszkvai tudósítók jól ismerték, de a bennük foglalt anyagokat korábban tendenciózusnak és hitelt nem érdemlőnek nyilvánítva elutasították.

A nyugati sajtó az oroszországi korrupciót az 1990-es évek végén fedezte fel. A nyugati olvasót elárasztották a minden esetben a régi politikai rendőrségből, a KGB-ből eredeztetett "orosz maffia" bűntetteiről, illetve az orosz bürokrácia felső vezetését érintő megvesztegetésekről, sikkasztásokról és külföldre való illegális pénzátutalásokról szóló cikkek. A legkirívóbb eset a Bank of New York-nál kezelt orosz számlákkal kapcsolatos, a sajtó által "Russia-gate"-nek keresztelt botrány volt. Az orosz elnök, Borisz Jelcin családja és közeli munkatársai voltak érintettek a nyugatra történt illegális pénzátutalások ügyében. Később, a Russia-gate forrpontján, Pavel Borogyint, a Kreml korábbi kabinetfőnökét az Egyesült Államokban le is tartóztatták az ellene Svájcban emelt vádak miatt. Az orosz ügyészség azonban egyértelműen vonakodott a svájci és amerikai partnerekkel való együttműködéstől, s az ügy feledésbe merült.

Az 1998-99-es skandallumok nem csak az orosz vezetésben jelen lévő korrupció méreteire derítettek fényt. Feltárták a nyugati sajtó mélységes előítéleteit és átideologizált természetét, valamint az Oroszországgal kapcsolatban álló sok nyugati politikus inkompetenciáját is. Nem mintha a nyugati kommentárok eltúlozták volna az oroszországi korrupció mértékét. Bármely orosz állampolgár, aki valamilyen módon kapcsolatba kerül az üzleti élet világával, vagy a közigazgatás hivatali gépezetével, pusztán saját tapasztalatai alapján tud annyi esetet idézni, mint a Bank of New York-ról vagy a Borogyin-ügyről tudósítók összesen. Figyelemre méltó azonban, hogy a nyugati sajtó az oroszországi korrupciót csak a rubel összeomlása és az 1998-as gazdasági krízis kezdete után fedezte fel. A nyugati újságírók által hivatkozott tények java részét az orosz ellenzéki sajtó már 3-4 évvel korábban, bizonyos esetekben már 1993-94-ben közzétette. Ezeket a beszámolókat a nyugati szakértők és a moszkvai tudósítók jól ismerték, de a bennük foglalt anyagokat tendenciózusnak és hitelt nem érdemlőnek nyilvánítva elutasították.

A gördülékenység, mellyel ezt a hatalmas mennyiségű "tényanyagot" feltárták, és az amerikai, illetve a nyugat-európai olvasók számára közzétették, pontosan annak köszönhető, hogy ezeket az anyagokat nem kellett kinyomozni. A felszínen voltak, és a legtöbb esetben senki nem palástolta őket. Mindössze a nyugati megfigyelők politikai állásfoglalásának megváltozására volt szükség.

Oroszország nyugati szemmel: az optimizustól a pesszimizmusig

1998-ig a privatizációt, az árak liberalizációját és más liberális reformokat a tudósítók, a nyugaton uralkodó neoliberális ideológia jegyében, az Oroszországot a prosperitás útján elindító kétségbevonhatatlan sikernek tekintették. Az egyetlen látható probléma a továbbra is a kommunista módszereket preferáló "konzervatív erők" ellenállása volt. Csupán néhány író, többek között Stephen Cohen, Janin Wedel és Peter Reddaway¹ gondolta úgy, hogy szembe kell szállni az efféle interpretációkkal. Az ő hangjukat azonban a nagy kórus elnyomta. Valójában a neoliberális kurzussal szembehelyezkedő emberek többsége korábban semmilyen formában nem támogatta a kommunista rezsimet, az 1990-es évek neoliberálisainak többsége viszont azelőtt kommunista funkcionárius volt.

A reformokkal szembeni ellenállást 1993-ban fegyveres erőkkel törték meg, miközben a nyugati vezetők semmi, a demokrácia alapelveibe ütközőt nem láttak a képviseleti testületek (regionális szinttől kiinduló) feloszlatásában, az alkotmány hatályon kívül helyezésében, a Parlament lövetésében, de még az 1993 őszén bevezetett előzetes cenzúra intézményében sem.

Miután a "reformokkal szembeni ellenállást" megtörték, sokan Oroszországnak gyors áttörésére számítottak a jövőbe. Az 1994 és 1998 közti időszak azonban precedens nélküli pénzügyi csőddel és totális gazdasági, társadalmi, illetve politikai krízissel zárult, amiből egy "konzervatív", a gazdaság keynesi megközelítését alkalmazó csapat vezette ki az országot. Pontosan ebben az időszakban kezdtek az orosz szakértők – akiknek a jóslatai katasztrofálisan tévesnek bizonyultak – magyarázatokat adni arra, hogy a követett irányvonal miért vezetett zsákutcába. Ha a szakértők kijelentik, hogy ez az irány már a kezdet kezdetén, akár csak részben is hibás volt, önmagukat diszkreditálják. Következésképpen a legnépszerűbb elmélet szerint az oroszországi reformok működésének gátja a korrupció volt. Ugyanakkor a reformerek a korrupciót kizárólag a régi szovjet rend folyományaként vagy sajátságos hibák eredményeként interpretálták. A korrupció "szovjet maradványként" való magyarázata tulajdonképpen a konzervatív ellenállás mítoszának új szinten való felidézését jelentette. Korábban a szovjet adminisztárciót azzal vádolták, hogy vonakodik "belépni a piacra"; most azzal vádolták őket, hogy rossz módszerrel léptek piacra, majd azzal, hogy lerombolták azt.

Az ilyen cikkek szerzői szándékosan figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy e botrányok jelentős része, ha nem a legtöbb, a progresszív nyugati értékeket hordozó "fiatal reformerek" csoportjának tagjait érintették. Ugyancsak nem vettek tudomást arról, legalábbis az elemzésekben nem említették, hogy az orosz korrupciós botrányokba nyugati szakértők, üzleti vállalkozók és egész vállalatok is belekeveredtek. Történt mindez annak ellenére, hogy a Svájci Főügyészség az 1990-es évek végén személyek és szervezetek egész sorát idézte be.

Privatizáció és korrupció

Ha meg akarjuk érteni, hogy az események valójában hogyan fejlődtek, alapvetően fontos visszatérnünk az 1989 és 1991 közötti helyzethez, amikor Oroszország, illetve Közép- és Kelet-Európa országai kidolgozták a neoliberális reformok stratégiáját. Az első megdöbbentő tény az, hogy a posztkommunista országok rezsimjeinek ezirányú törekvése nem egyszerűen a piaci mechanizmusok implantációjára és a magángazdasági szektor engedélyezésére, hanem az állami tulajdon széleskörű (Oroszország esetében majdnem totális) privatizációjára is irányult. 1990-ben úgy kalkuláltak, hogy a Szovjetunió köztársaságaiban az állami vagyon iránti fizetőképes kereslet nem haladja meg értékének 1 százalékát. Bizonyos, hogy e tanulmányok szerzői a felhalmozott "árnyéktőkéhez" képest túl alacsony összegeket állapítottak meg. De ha többszörös fizetőképes keresletet feltételezünk, a kép akkor sem változik meg radikálisan. A nagyobb külföldi beruházásokhoz fűzött remények sem voltak reálisabbak.

Minél extenzívebb lett a privatizáció, annál kevesebb remény volt az állami vagyon előnyös értékesítésére. A kilencvenes évek elején az állami vagyon kiárusítása minden régióban napirenden volt. A dezintegrálódó és privatizáló Szovjetunió mellett, amely gyenge hatékonysága ellenére a világ második legnagyobb gazdaságát képviselte, tömeges privatizációk történtek Kelet-Európában, Afrikában, Latin-Amerikában, jónéhány ázsiai országban, sőt, még Nyugaton is. Vagyis az eladásra kínált javak értéke nem csak a belső piacon haladta meg többszörösen a fizetőképes keresletet, hanem a világpiacon is. Adjuk ehhez még hozzá a kilencvenes évek eleji világgazdasági recessziót, s nyilvánvalóvá válik, hogy 1991-92-ben már eleve lehetetlen volt egy piaci alapú sikeres privatizáció. Eszerint a felgyorsított privatizáción keresztül történő piacra lépés céljának deklarálása magában rejtett egy feloldatlan ellentmondást. A privatizáció nem a piaci viszonyok fejlődéséhez, hanem egy egyre szélesesebb körű bürokratikus redisztribúcióhoz vezetett.

Mivel a vállalatokat nem tudta megfelelő áron értékesíteni, a hatalmon lévő adminisztráció kénytelen volt a "politikai kapitalizmus" útját választani, tulajdont juttatva partnereinek és klientúrájának. Egészen más kérdés, hogy ez az irányvonal tökéletesen megfelelt a kormányzó elitnek. Az elitnek (nómenklatúrának) a "politikai kapitalizmushoz" való vonzódása segít magyarázatot adni arra a könnyedségre, amellyel az adminisztráció apparátusának nagy része, még legfőbb ideológusai is, áttértek a "marxizmus-leninizmusról" a neoliberalizmusra. Ahogy azt Szelényi Iván, a közismert szociológus és szerzőtársai megállapítják, "az 1989 előtt nómenklatúra pozícióban volt emberek politikai tőkéjük magángazdasági vagyonra váltása által meg tudták őrizni hatalmukat és privilégiumaikat egészen a posztkommunista átmenet végéig".²

A privatizációs reform, amely társadalmi tartalmát tekintve konzervatív, sőt reakciós volt, Szelényi szavaival "nagy bankrablássá" fajult.³

Mindeközben a "politikai kapitalizmus" szükségszerűen teret engedett saját játékszabályainak. "A ´politikai kapitalizmus´ rendszere, árnyékgazdaságával együtt, krónikusan instabil" – írja Georgij Derlugyan szociológus.

"Rendkívüli mértékben függ a személyes kapcsolatoktól, informális megállapodásoktól és bürokratikus intrikáktól, s a posztszovjet körülmények között alkotó alapelemévé vált a bűnözői erőszak és a tömegdemonstrációk mobilizálása:"⁴

Ebben a helyzetben ugyancsak strukturális tényező a korrupció. A reform legjózanabb ideológusai nemcsak hogy tudták ezt, de lépéseket is tettek annak érdekében, hogy a korrupció legitim és társadalmilag elfogadott viselkedési formává váljon. A '90-es évek elején Moszkva polgármestere, Gavrilij Popov, cikksorozatot jelentetett meg, amelyet a korrupció teoretikus igazolásának szentelt. Popov nézete szerint a legalitás és moralitás általánosan elfogadott normái nem alkalmazhatók egy "abnormális" szovjet-típusú társadalomból egy "normális" kapitalista társadalomba való átmenet idején. Következésképpen a csalást, a megvesztegetést és sikkasztást társadalmilag hasznos tevékenységeknek kell tekinteni, amennyiben végül a privát vállalkozások fejlődésének kívánatos céljához vezetnek. A "civilizált" viselkedési normák csakis a kapitalizmus végső diadala után, egy új vállalkozói generáció színre lépésével győzedelmeskedhetnek.

Függetlenül attól, hogy az ember morális értelemben hogyan tekint az efféle teóriákra, azok módszertani hibákat rejtenek. A korrupció strukturális jelenséggé válik, s a kapcsolatok fennálló rendszerén, a kialakult kötelékeken és a habituális normákon keresztül reprodukálja önmagát.

Természetesen a korrupció konkrét formái az idők folyamán megváltoztak. Az 1990-es években a moszkvai lapok tele voltak olyan hirdetésekkel, amelyekben egyes cégek a hivatalos döntéshozatal felé közvetítő szolgáltatást ajánlottak (más szavakkal, a kormányzati funkcionáriusok megvesztegetésében brókerként működtek közre). Azokban az években e cégek igen hasznosak voltak, mivel klienseik nem mindig tudták, hogy céljaik elérése érdekében kit és mennyivel kell lefizetniük. Az évtized végére az efféle hirdetések eltűntek, de ez nem azt jelenti, hogy kevesebb lett a megveszetegetés. Pusztán arról van szó, hogy a rendszer kialakult és stabilizálódott.

Az 1990-es években a korrupció az elit számára tulajdonképpen életformává, a döntéshozatalban pedig a legfőbb racionális alappá vált. Az adminisztráció embereinek személyes kötődései és személyes érdekei kizárólagos kritériumként funkcionáltak. A baj nem az, hogy a döntéshozók rendkívül amorálisak voltak, hanem hogy a rendszer teljességgel képtelen volt más szempontok kidolgozására. A rendelkezések szerinti működésre irányuló bármely kísérlet gyorsan a rendszer bénulásához vezetett, mint azt Viktor Polivanov esete is bizonyítja. Polivanovot 1995-ben nevezték ki a Goszkomimusesztvo, a privatizációért felelős állami szervezet élére. Polivanov próbálkozásai, hogy a privatizációba bizonyos hatékonysági szempontokat is bevezessen, rohamosan az egész rendszer lebénulásához vezettek, megállították a privatizációs folyamatot, s Polivanovot hamarosan menesztették is.

Az 1990-es évek privatizációinak átfogó eredményeként a vállalatok túlnyomó többsége piaci értékének nem több mint 1,5 százalékáért kelt el. Csak három orosz vállalatért fizettek többet, mint amennyibe a moszkvai Fehér Ház körül 1993-ban emelt kerítés került.

A "felülről jövő" korrupció a privatizációs folyamat direkt folytatása, az "alulról jövő" korrupció a kormány adópolitikájának szülötte. A privatizációval a kormány lemondott a cári idők óta legjelentősebb állami bevételi forrásokról, vagyis az állami vállalatokról és a kereskedelmi monopóliumokról. Az inflációtól való félelem ugyanakkor arra kényszerítette a vezetést, hogy ezeket a költségvetési kieséseket magas adókkal próbálja pótolni. Az adóterhek radikális növekedése következtében a kis- és középvállalatok jelentős része veszteséges lett, lényegében a nagy üzletek világa sem volt jövedelmező, s a magas fizetések hátrányosan érintették az azt kézhez kapókat.

A sajtó ezt az emelést "kormányzati svindlinek" keresztelte el. Eredményeként a vagyon adóhatóságok előli elrejtése valóságos népbetegséggé vált, olyan gyakorlattá, amelyben lényegében minden, havi 100 dollár feletti jövedelemmel rendelkező állampolgár részt vett. Ebben a helyzetben a teljesen legálisan működő vállakozások nagy számban "vonultak árnyékba". Miként azt a történész Roj Medvegyev megjegyzi: a liberalizáció ideológusai azt ígérték, hogy amint megkezdődnek a reformok, az "árnyékgazdaság" aránya drámaian vissza fog esni. A gyakorlatban ennek pontosan az ellenkezője történt:

"Az újonnan alakult kereskedelmi struktúrák és vállalatok nagy számban vonultak át az árnyékgazdaságba, mert egyszerűen képtelenek voltak talpon maradani a túlzott mértékű adók és az állam, valamint a bürokrácia egyéb uzsorái közepette."⁵

Ugyanakkor a vállalkozások "fényben" maradási képessége nagyban függött a tulajdonosoknak a hivatali apparátus kulcsfiguráival fenntartott kapcsolataitól. Tőlük lehetett viszonylag legálisan adómentességi időszakokat és előnyös szerződéseket remélni. A kedvezményezettek között voltak a legnagyobb oroszországi vállalatok, akárcsak a sportklubok vagy az afganisztáni háború veteránjai által alapított félbűnözői szervezetek. Ugyancsak a támogatottak közt volt az orosz ortodox egyház, mely az efféle egyezségeknek köszönhetően az ország legnagyobb alkoholtartalmú ital és dohányáru importőre lett.

A kiválasztott kevesek által élvezett előnyökért a többség fizetett további adóterhek formájában. Kétféle könyvelés vezetése normális könyvelési gyakorlattá vált. Az állam a pénzügyieken kívül minden egyéb szabályozási mechanizmust elutasított, s szembe került a társadalommal, amely semmilyen módon nem reagált a pénzügyi stimulációkon vagy szankciókon keresztül történő rendezési erőfeszítésekre.

Sok nyugati és orosz szakértő próbálja a "nem megfelelő jogalkotással" és a bírói kar gyengeségével magyarázni a korrupció térnyerését. Oroszországban a független bíróságok hiánya nyilvánvaló tény, de a "nem megfelelő jogalkotásra" hivatkozó érvelések kevéssé tekinthetők önmagukban és önmagukról meggyőzőnek. Ha a törvény minőségét meghatározó kritérium az, hogy összhangban legyen az elfogadott nyugati gyakorlattal, akkor az oroszországi törvénykezés legalább annyira jó, mint bármely közép- és kelet-európai országé. "Az egyik legkárosabb reformista mítosz" – ahogy a közgazdász Mihail Deljagin írja – "az, hogy egy jogállamot magának a jogalkotásnak a terén elért eredményeivel jellemzik, és nem a gazdasági és társadalmi élet rendbetételével. Ebből következik számos, a valósággal hadilábon álló törvénykezési elem alkalmazása, s ez oda vezet, hogy törvénysértés nélkül lehetetlen vállalkozást menedzselni. A gazdasági viselkedés informális normái és a hivatalosan propagáltak közti divergenciák közhellyé váltak. A törvények széndéknyilatkozatként való értelmezése ugyanilyen általános, akárcsak a törvénybe vetett általános bizalom hiánya."⁶

Ebben a helyzetben a legjobb nyugati modellek mintájára készült törvények nemcsak hogy nem tudták megoldani a korrupció problémáját, hanem tovább súlyosbították azt, mivel a hivatalosan proklamált követelmények és a való élet normái közti szakadék növekedett. Minél jobbak voltak a törvények a liberális közvélemény szempontjából, annál rosszabbul funkcionáltak. A korrupciós gyakorlat lényegében betöltötte a jogalkotás és az élet közti űrt, lehetővé téve azok paralell létezését.

Ugyanakkor voltak a "mindennapi élet normáinak" kontrollját igénylő emberek is. A kényszerekre alapozó államapparátusnak a törvények szerint folyó élet megszervezésére való képtelensége vezetett a kényszeralapú privatizációhoz, az informális normákra épülő privát struktúrák általi erőszak alkalmazásához, valamint a kliensi és bűnözői "megegyezések" létrejöttéhez.

Ez, és nem a mitikus "nem megfelelő jogalkotás" vagy a "szovjet örökség" ad magyarázatot a kilencvenes évek túlburjánzó szervezett bűnözésére. A szovjet elnyomó szervek volt alkalmazottai jelentős számban álltak a bűnözők soraiba, de csak azért, mert a társadalomban effektív igény mutatkozott a bűnözői csoportok működésére, miközben az állami erőszakszervezetek létszámát leépítették. Akkor, amikor a jövedelmeket változatlanul eltitkolták, s mindennaposak voltak az "árnyéküzletek", konfliktus esetén értelmetlen volt bírósághoz fordulni. A bűnöző lett a piac kezelőorvosa, miközben a maffia volt immár az a struktúra, amely biztosította az üzleti élet szabályozását, és azt, hogy a vállalkozók egymással való kapcsolataikban betartsanak bizonyos normákat. A bérgyilkos átvette az ügyész helyét.

"A liberalizáció paradoxona most az" – írta a közismert közgazdász, Szergej Glazjev -, "hogy az államnak mint a gazdaság legfőbb kontroller szereplőjének visszaszorítása nem piaci önszerveződéshez és versenyhez vezetett, hanem ahhoz, hogy ezt a funkciót a szervezett bűnözés vette át. Az állam helyett most a jól szervezett maffia diktálja a piaci magatartás játékszabályait. Ezekben a szabályokban az önkényesség uralkodik. A bírósággal ellentétben, mely a törvények és szabályozások precíz rendelkezései alapján jár el, a bűnözők vitás ügyeinek elintézési szabályait a legerősebb határozza meg, s ezek könnyen változhatnak meg attól függően, hogy ki tartja kezében a valódi hatalmat. Korábban a sértett fél az államhoz fordult, most azonban bűnözői csoportokhoz folyamodik."⁷

Ugyanakkor nagyon sokan egyre inkább meggyőződtek arról, hogy a bűnözők nem csak hatékonyabban és gyorsabban, de az államnál igazságosabban és kevésbé részrehajlóan oldják meg a problémákat. Szükségtelen mondani, hogy az utóbbi nézet téves volt, de a '90-es években, például a kisvállalkozások fejlesztése iránt a maffia sokkal nagyobb érdeklődést mutatott, mint a kormány.

A bűnözői csoportok konszolidációja, az üzleti élettel való kapcsolataik és a tisztesség látszatának felöltésére irányuló törekvéseik szükségszerűen vezettek a maffia és a bürokrácia közti kapcsolatok kialakításához. Az etnikai és lokális kötelékeknek fontos szerepük volt. Ha a hatalom kriminalizálódásáról beszélünk, azt is el kell mondani, hogy az ellentétes folyamat is jelentős volt – az állami struktúrák hatáskörükbe vonták a maffiaszervezeteket, elismertséget és a folyamatok fölötti kontrollt biztosítva számukra. A közismert politológus, Alekszandr Taraszov megjegyzi, hogy amíg az új tulajdonosok kezdetben többnyire a szovjet pártállami apparátus emberei közül kerültek ki, addig a privatizáció során az alvilág az új elit egyfajta "kádergyárává" változott: "Az alvilág és a hivatali szféra összefonódása (vagyis a tipikus maffiastruktúrák kialakulása) e két csoport új uralkodóosztállyá emelkedésére alapozva jelent meg."

A gazdasági élet kulcspozícióit végül a "bürokratikus burzsoázia" kaparintotta a kezébe. Mint ahogy azt Taraszov megjegyzi, 1994 óta "a bürokrácia fokozatos, de szisztematikus előretörése tapasztalható, a többi réteg kárára (beleértve a második legnagyobb csoportot, a bűnözőket is)".⁸ A legparadoxabb jelenség az, hogy a bürokrácia szerepének és számarányának növekedését nemcsak hogy nem kísérte a piaci viszonyokba való állami beavatkozás erősödése, hanem ellenkezőleg, a szabadpiaci elveknek a hivatalos elméletben és gyakorlatban jelentkező diadalmenete adta e folyamat hátterét. Az, hogy az állam elutasította a direkt beavatkozást és a gazdasági folyamatok szabályozását, együtt járt ugyanezen bürokraták nyílt dominanciájával, immár kulcsszerepű résztulajdonosként és magántulajdonosként való fellépésükkel. A helyzet megváltoztatására irányuló javaslatokat és az "érdekek konfliktusára" való hivatkozásokat az állam kategorikusan visszautasította arra hivatkozva, hogy az állami hivatalnokok eltiltása a gazdasági életben való részvételtől merénylet lenne a gazdasági szabadság ellen, felérne az állami beavatkozással és regulációval, amiből már eleve semmi jó nem származhat.

Miközben a korrupciós és maffia tevékenységek az ország általános gazdasági és társadalmi életének alapelemeivé váltak, a társadalom és a társadalom különböző alterületeinek adminisztrációjában lényegi alkotórésszé vált a bűnözői és "árnyék"-folyamatokon alapuló igazgatás. A bűnözői szervezetek a sokféle, a szervezett bűnözők bandáiból létrejött biztonsági szolgálatok, a szervezett bűnözők (köz)tulajdonának legalizálását lehetővé tévő jótékonysági alapítványok, valamint a megvesztegetést jogszerű lobbizási tevékenységgé alakító politikai adományok óriási rendszerének formájában legalizálódtak.

A "politikai kapitalizmus" normái

A gazdaságban gyökeret vert korrupciós gyakorlat szükségszerűen terjedt át a politika szférájába. A "politikai kapitalizmus" rendszerében a vállalkozók pozíciói a hatóságoktól való kapcsolataiktól függenek, a hivatalnokoké pedig attól, hogy mennyire képesek üzlettársaikat védeni és támogatni. Vagyis a hatalomért folyó harcot a verseny egy formájának tekintik. A választási csalások mind helyi, mind szövetségi szinten általános gyakorlattá váltak. A sajtó ezt finoman az "adminisztratív források" felhasználásának nevezi.

A választási csalás széles körben elterjedt formája a "holt lelkek" szavazásba való bevonása – mind a ténylegesen elhunyt szavazók, mind a szavazás vége előtt öt perccel még nem szavazottak esetében. Ennek eredménye az, hogy a világ többi részével ellentétben az orosz választások mérlege masszív szavazói aktivitást mutat a szavazófülkék zárása előtti öt perces időszakban.⁹ A választási csalásokról rendszeresen hírt adott a Novaja Gazeta, a Nyezaviszimaja Gazeta és a Moscow Times, ám ezek közül a hatóságok egyet sem vittek bíróság elé. Ugyanakkor a bíróságok nem voltak hajlandó tárgyalni a hatóságokat választási csalással gyanúsító állampolgári beadványokat.¹⁰

Óriási összegek fordítódtak azonban a különféle gazdasági és adminisztratív klánok propaganda-apparátusának létrehozására. Az összes jelentősebb oligarchikus struktúra létrehozta saját újságjait és ha lehetséges volt, televíziós csatornáit is. Az olaj- és gázkirályok (Jukosz, Lukoil, Gazprom) és a bankok (Oneksim, illetve MOST-Bank) óriási médiaorgánumokhoz jutottak. Borisz Berezovszkij és Vlagyimir Guszinszkij, a közismert oligarchák befolyása nem csak a Kreml vezető figuráival való kapcsolataikból, de médiabirodalmaik hatalmából is ered. A tartományi vezetők a regionális TV stúdiókat és újságokat vonták saját ellenőrzésük alá.

Gyakorlatilag minden politikus és vállalkozó múltjában előfordult illegális tevékenység, s mindannyiuk esetében fennáll a leleplezés veszélye. A sajtó így szelektíven tud közzétenni kompromittáló anyagokat ("kompromat") egyik vagy másik szembenálló félről. Ha egy újság "saját" politikusait és oligarcháit ilyen támadás éri, igazságtalanság áldozataiként lehet őket feltüntetni; ha mindenki pontosan ugyanolyan magatartást tanúsított, miért csak egy bizonyos személyen kérik azt számon?

Hatalmas, időnként az oktatásba és a szociális fejlesztésbe invesztált összegeket meghaladó pénzeket fordítottak efféle lejárató kampányokra, amelyek a "fekete PR" elnevezést kapták. Nem túl meglepő, hogy az újságírói szféra, a publikált leleplezések okán, maga is kivételesen korrupt. Újságírók lefizetése bizonyos anyagok közlésére vagy éppen közzé nem tételére az 1990-es években olyan általános gyakorlattá vált, hogy 1999-ben a közismert liberális hetilap, az Argumenti i fakti, még nyilvánosságra is hozta a kliensei számára kínált szolgáltatások árlistáját. Mivel az újságírók nem közhivatalnokok, efféle díjazásuk jogilag nem minősül megvesztegetésnek, s nem ad jogalapot bűnvádi eljárás indítására.¹¹ Ami a dolog morális oldalát illeti, a posztszovjet elit által elfogadott viselkedési normák szerint nem elítélendők az effajta cselekedeteket. A politikai, gazdasági és médiaelit "alól" jövő morális kritikákat ezek a körök elutasítják, mondván, az az elit anglicizált zsargonja által "luzery"-nek tituláltak impotens irigykedése.

Az új évszázad kezdetére jelentősen visszaesett a propaganda és a "fekete PR" iránti igény. A 2001-es helyhatósági választások megmutatták, hogy a szavazókért való kampányolásnál lényegesen egyszerűbb lefizetni a választási adminisztrációt. A választók körében mutatott aktivitás folyamatos hanyatlásával a választások kimenetele egyre kevésbé függött a szavazóktól, s egyre inkább a szavazat-számlálással megbízott hivatalnokoktól. A Novaja Gazetában Oleg Lurje, a prominens újságíró közzétette a 2001-es választásokon a Moszkvai Duma esetében érvényes árak listáját. Egy jelölt garantált megválasztása körülbelül egymillió dollárba került.

Vlagyimir Putyin "törvényes diktatúrája"

Az új évszázad az orosz társadalomban is lényegi változásokat hozott. Paradox módon a rubel 1998-as csődje jótékony hatással volt az ország gazdaságára, versenyképesebbé téve az orosz ipart mind külföldön, mind pedig a hazai piacon. Emellett emelkedni kezdett az olaj és a gáz világpiaci ára. A gazdaság növekedésnek indult.

Mivel az említett folyamat elsősorban a korábban beszüntetett termelés újraindításából fakadt, a növekedés beindulásához minimális tőkebefektetésre volt csak szükség. Ez az orosz elitben egyfajta stabilitásérzést generált, s felmerült egy tartósabb szabályozási rendszer megalkotásának igénye. A gazdasági pangásból a növekedésbe való átmenet egybeesett a Kreml vezetőváltásával. Vlagyimir Putyin, aki az idősödő Borisz Jelcin elnök utóda lett, "törvényes diktatúrát" ígért a társadalomnak. Figyelemreméltó azonban, hogy ezek a kijelentések nem keltettek pánikot a közhivatali világban. Putyin tervei között soha nem szerepelt a korrupció gyökeres kiirtása vagy okainak felszámolása. Mindössze egy intézkedéscsomagról volt szó, amely egyrészt legalizálja az "árnyéktevékenységeket", másrészt megbünteti azokat, akik "túl messzire mentek", vagyis az oligarchiák és a bürokrácia azon tagjait, akik felelőtlen tetteikkel megsértették a spontán módon kialakult játékszabályokat. A korábban illegálisan külföldre vitt tőkék Oroszországba való visszatérésére kényszerítő intézkedések történtek. Ugyanakkor lényegesen megkönnyítették az országból való pénzkivitelt az állampolgárok számára (s megszigorították a szabályokat a külföldiek és a külföldön élő oroszok esetében). Az Oroszországba folyó olajbevételek által lehetővé vált drámai adócsökkentések voltak hivatottak megoldani az alacsonyabb szintű korrupció problémáját. A legfelsőbb szinten a tulajdonok újraelosztása kezdődött el; a tulajdonokat a Kremlhez nem lojális oligarchák felől az új adminisztrációhoz közel álló vállalkozók felé vándoroltatták. Ez a redisztribúció szigorúan a "politikai kapitalizmus" szabályainak megfelelően zajlott le. Berezovszkij és Guszinszkij bűnvádi eljárások áldozatai lettek, míg korábbi partnereik, Alekszandr Volosin és Roman Abramovics, akik átálltak az új csapatba, tovább növelték befolyásukat. A szenzációs bűnvádi eseteket végleg dűlőre vitték vagy ejtették, jelezve a Kreml-béli elit változó erőviszonyait. Ugyanakkor Putyin első két hivatali éve alatt egyetlen nagyobb korrupciós ügy sem került bíróság elé.

Putyin adóreformjai nem hozták meg a kívánt eredményt, mivel az olajárak, pontosan a reformok 2001-es életbelépésével egy időben, esni kezdtek. Röviden, az orosz költségvetés ismét ugyanazokkal a problémákkal találta magát szembe, mint a kilencvenes évek elején. A kormány ezt a bevételkiesést a lakhatási és közszolgáltatási támogatások eltörlésével próbálta pótolni, áthárítva a fizetési terhet a lakosság legelesettebb rétegére. Ez az adó-, illetve a lakhatási és közszolgáltatási reformokat rendkívül népszerűtlenné tette. Ugyanakkor a kormány tökéletesen képtelen volt felszámolni a vállalkozások kétféle könyvelési gyakorlatát, minthogy ez túlságosan mély gyökereket vert, s a korábbiakhoz hasonlóan, a jövedelmek eltitkolásából származó előnyök meghaladták a kockázatot.

Elmondható, hogy 2001 elejére minden remény, hogy a Putyin-adminisztráció által tett lépések elősegítik a korrupció problémájának megoldását, szertefoszlott. Mivel ez a probléma rendszerjellegű, kizárólag a rendszer természetét megváltoztató reformok oldhatják azt meg, ideértve a privatizált vagyon legalább egy részének az államhoz való visszatérését (a bevételek legfőbb forrása), és ezzel egyidejűleg a politikai rendszer és a kormányzó apparátus radikális reformját és demokratizálását. A gond az, hogy ezek a reformok ellentétesek a mai orosz elitek érdekeivel. Ezért a "politikai kapitalizmus" meghaladásának problémája csakis forradalmi módszerekkel oldható meg. Amíg ez lehetővé nem válik, a korrupció az orosz társadalmi rendszer természetét determináló legfőbb jelenségek egyike marad.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Jegyzetek

1 Lsd. S. Cohen. Failed Crusade: America and the Tragedy of Post-Communist Russia. New York and London, W. W. Norton and Co., 2000; J. Wedel. Collision and Collusion: The Strange Case of Western Aid to Eastern Europe, 1989-1999. London, Macmillan Press, 1998; P. Reddaway and D. Glinski. The Tragedy of Russia's Reforms: Market Bolshevism against Democracy. Washington DC, US Institute of Peace Press, 2001.

2 G. Eyal, I. Szelenyi and A. Townsley. Making Capitalism without Capitalists: Formation and Elit Struggles in Post-Communist Central Europe. London, Verso, 1998, p. 117.

3 Ibid., p. 116.

4 D. E. Furman (ed.). Csecsnya i Rosszija: Obscsesztva i Goszudarsztva. Moszkva, Politinform-Talburi, 1999, p. 216.

5 R. A. Medvegyev. Kapitalizm v Rossziji? Moszkva, Prava Cseloveka, 1998, p. 196.

6 M. G. Deljavin. Ideologija Vozrozsgyenija. Moszkva, Forum, 2000, p. 164.

7 S. Glazjev. Ekonomika i Polityika: Epizodi Borbi. Moszkva, Gnozisz, 1994, p. 87.

8 A. Taraszov. Provokacija: Postskriptum iz 1994-go. Moszkva, Feniksz, 1994, p. 87.

9 A választási csalásokról szóló első tanulmányokat 1994-ben publikálta A. Minkin (Moszkovszkij Komszomoletsz, 1994. jan. 11.); A. Szobjanyin (Vecsernyaja Moszkva, 1994. máj. 27.), és A. Taraszov (op. cit.). Érdekes, hogy az első két szerző támogatta a kormány általános politikáját.

10 2000-ben egy a választási csalásokról szóló részletes analízist publikált Jevgenyija Boriszova is a www.themoscowtimes.com web-oldalon.

11 A tömegtájékoztatásban jelen lévő korrupció elemzését l. I. Zaszurszkij. Mass-Media Vtoroj Reszpubliki. Moszkva, MGU, 1999.

A Szovjetunió összeomlását követően sokak számára úgy tűnt, hogy a szocialista kalkulációs vita egyértelműen eldőlt a piac javára. A világpiacon a közelmúltban megfigyelhető egyensúlyzavarok mindazonáltal újra felvetik a kérdést, vajon nem volna-e kívánatos a gazdaság tudatos szabályozásának valamely formája. Elgondolásunk szerint a modern számítástechnika egyre növekvő térhódítása -összekapcsolva a ricardói-marxi munkaértékek használatával – új lehetőségeket nyit meg a gazdasági tervezés előtt.

A Szovjetunió összeomlását követően sokak számára úgy tűnt, hogy a szocialista kalkulációs vitának lényegében vége van, az egyértelműen eldőlt a piac javára. A világpiacon a közelmúltban megfigyelhető egyensúlyzavarok mindazonáltal újra felvetik a kérdést, vajon nem volna-e kívánatos a gazdaság tudatos szabályozásának valamely formája. A mi elgondolásunk szerint a modern számítástechnika egyre növekvő térhódítása – összekapcsolva a ricardói-marxi munkaértékek használatával – új lehetőségeket nyit meg a gazdasági tervezés előtt.

1. Bevezetés

A Szovjetunió összeomlása az 1980-as évek végén a legtöbb megfigyelőt arra a súlyos következtetésre vezette – amelyet alátámasztottak az osztrák közgazdasági iskola (Hayek, Mises) elméleti érvei is -, hogy a kapitalizmusnak és a piacgazdaságnak nincs életképes alternatívája. Ha így fogjuk fel a dolgokat, akkor a szocialista tervezést csak utópikus álomnak láthatjuk. Nem csak arról van szó, hogy az utóbbi időben a szocialisták csak nagyon ritkán próbálták védelmezni a tervezést; tulajdonképpen nem is igen volt érdemi vita a gazdasági tervezésről. Hogy az osztrák iskolának a racionális tervezés lehetetlenségét kimutatni kívánó érvei milyen uralkodó szerephez jutottak a kérdésről folyó mai vitákban, azt jól mutatja Joseph Stiglitz Whither Socialism című munkája (1994). Stiglitz kritikus álláspontot foglal el a szocialista gazdasággal szemben, de kritikája majdnem teljes egészében a piaci szocializmus ellen irányul. Ami a központilag tervezett gazdaságot illeti, ezzel kapcsolatban csupán annyit mond, hogy "Hayek kritikája a marxi szocializmus-elgondolást illetően helyes volt, amikor rámutatott arra, hogy egy központi gazdaságirányító hatóság sohasem rendelkezhetne a hatékony tervezéshez szükséges információkkal" (Stiglitz, 1994, p. 9.). Válasza tipikus: még azok a közgazdászok is, akik nem hódolnak be teljesen Hayek nézeteinek a szabad piac előnyeire vonatkozóan, általában úgy hiszik, hogy a központi tervezéssel kapcsolatban az osztrák iskola által megfogalmazott kritika végérvényesen eldöntötte a kérdést – természetesen a piac javára. Reményeink szerint meg tudjuk mutatni ebben a cikkben, hogy ezt talán mégsem kell készpénznek venni.

2. Javaslataink vázlata

Mindenekelőtt azokat az általános feltételeket rögzítjük, amelyek a központi gazdasági tervezés egy hatékony rendszerének működéséhez elengedhetetlenek, félretéve egyelőre azt a kérdést, vajon ezek a feltételek megteremthetőek-e bármilyen, valóban megvalósítható rendszerben. A gazdaságot egyfajta input-output sémába állítva, a hatékony központi tervezés a következő alapkövetelményeket támasztja:

1. A végső output-ok vonatkozásában kijelölt termelési célok együttes elérését lehetővé tevő (időről-időre felülvizsgált) szisztéma, amely magában foglalja mind a fogyasztók preferenciáit, mind az egyes termelési alternatívák relatív költségeire vonatkozó információkat (azt a kérdést, hogy ez utóbbit hogyan lehet mérni, egyelőre nyitva hagyjuk).
2. Valamilyen módszer, amellyel ki tudjuk kalkulálni, hogy a végső outputok bármilyen tetszőleges együttesének megtermeléséből mi következik az összes többi termékek termelésére vonatkozóan. Ebben a stádiumban rendelkezésünkre kell állnia valamilyen eszköznek arra is, hogy ellenőrizzük: megvalósíthatóak-e az így előálló termelési célok, s ennek során a tervezésnek, mielőtt az így kijelölt termelési célokat a termelőegységekhez továbbítja, figyelembe kell vennie a munkaerő-kínálat és a termelési eszközök meglévő készletei által szabott korlátokat is.

Ezeknek az alapkövetelményeknek a biztosítása involvál bizonyos előfeltételeket, nevezetesen egy adekvát szisztémát a gazdaságra vonatkozó, a gazdaság egész területén szétszórt információk összegyűjtésére és kezelésére, valamint a termelési árak mérésének egy racionális technikáját. Emlékeztetnünk kell azonban a Nove (1977. és 1983.) által hangsúlyozott tényre is: a hatékony központi tervezéshez elengedhetetlen, hogy a tervezők képesek legyenek a fenti kalkulációkat a legapróbb részletekig, az elemekig lebontva véghezvinni. Ha a vállalatok között nincsenek horizontális piaci kapcsolatok, akkor vállalati szinten a menedzsment "nem ismerheti a társadalom igényeit, hacsak a központ nem informálja" (Nove, 1977: 86). Ezért, ha a központ képtelen egy megfelelően részletes tervet kidolgozni a vállalatok számára, akkor annak, hogy a terv nemzetgazdasági szinten biztosítja az egyensúlyt, nincs sok haszna. Ebben az esetben még az összes érintett jó szándéka sem garantálja, hogy a vállalatok szintjén meghozott specifikus output-döntések megfelelően fognak a rendszerbe illeszkedni. Ezt az általános igazságot erősíti meg Yun a szovjet tervezésről írott munkájában (1988: 55), megállapítva: az 1980-as évek közepétől kezdődően a Goszplan legfeljebb 2000 termékfajtát illetően volt képes kijelölni, hogy optimálisan mennyit kell belőlük a gazdaságnak előállítania. Ha figyelembe vesszük a Gosznab és az egyes ipari minisztériumok számításait is, akkor ez ugyan körülbelül 200 ezer terméket jelent, de ez még mindig messze elmarad attól a 24 millió féle terméktől, amelyet a szovjet gazdaság az adott időszakban előállított. Ez pedig azt jelentette, hogy a vállalatok ugyan teljesíteni tudták azokat a tervcélokat, amelyeket a központi gazdaságirányítói szervek direktívái egyértelműen kijelöltek, ugyanakkor nem tudtak eleget tenni azoknak a közvetlen igényeknek, amelyeket termékeik specifikus felhasználói támasztottak.

A mi gondolatmenetünk a következő álláspontot fogja védelmezni: egyetértünk azzal, hogy "egy alapvetően nem-piaci jellegű gazdasági modell esetében a központnak kell meghatároznia, hogy mik a szükséges teendők" (Nove, 1977: 86), és elfogadjuk Yun értékelését, amely szerint a szovjet Goszplan ennek a követelménynek nem tudott megfelelni, ugyanakkor vitatjuk Nove állítását, hogy "a központ ezt mikroszinten, az egyes termékekre lebontva, nem tudja megtenni" (ibid.).

Javaslataink lényege nagyon egyszerűen megfogalmazható, mindazonáltal kérjük az olvasót, tartsa észben, hogy a szükséges finomításokra, kidolgozásokra itt most nincs terünk (nagy terjedelemben elvégeztük ezt a "Cockshott and Cottrell, 1993a"-ban ).

2.1. A munkaidő mint az össztársadalmi költségszámítás és az ár mérőeszköze

A források elosztása a termelőtevékenység különböző szférái között a szocializmusban elgondolásunk szerint egyfajta, a társadalom munkaerejével kalkuláló költségszámítás formájában menne végbe. Egyidejűleg elfogadjuk a hatékony gazdálkodás alapvető kritériumaként azt, hogy a társadalom munkáját úgy kell megszervezni, hogy az adott termelési célokat a lehető legkevesebb munkaidő mellett érjük el, vagyis minimalizáljuk a társadalom összmunkaidejét. Egyetértünk Misesszel (1935: 116), hogy a szocialista gazdaságban a racionális költségszámítás megkövetel "egy objektív, általánosan alkalmazható mércét, amely lehetővé tenné a gazdasági kalkulációt az olyan gazdaságban, ahol sem a pénz, sem a csere nem létezik. Márpedig, ilyen lehetséges mérceként egyedül a munkaidő állna rendelkezésre." Viszont elutasítjuk, amit Mises ezután mond, hogy tudniillik végső soron a munkaidő sem lehet alkalmas erre a szerepre. Misesnek a munkaidő-kalkulációval szembeni érveit – egy másik publikációnkban (Cottrell and Cockshott, 1993a) – úgy értelmeztük, mint amelyek alapvetően két állításra redukálhatóak, nevezetesen, hogy a munkaidővel való kalkuláció szükségképpen a nem-újratermelhető természetes erőforrások alulértékeléséhez vezet, valamint hogy ha nincs munkaerőpiac, akkor a szocialista tervezők nem tudják semmilyen módon figyelembe venni azt a különbséget, amely a szakképzett és a szakképzetlen munka értéke között van. Az erre a két érvre adott válaszunkat itt most csak röviden foglalhatjuk össze. Ha a marginális munkaidőt használjuk az ár mértékeként, akkor ezzel számításba tudjuk venni, hogy a természetből egyre nehezebben lehet kinyerni a nem-reprodukálható erőforrásokat. Ezenfelül, a tervezők dönthetnének arról, hogy erőforrásokat biztosítanak a nem-újratermelhető természetes erőforrások lehetséges alternatíváinak – a kőolaj helyett a napenergia felhasználása például – kutatására. Ráadásul semmi okunk azt hinni, hogy bármilyen valóságos piacgazdaság optimális megoldást kínálna erre a problémára. Ami a munkaerő nem-homogén jellegét illeti, a szakképzett munkaerő értékét ugyanazon alapelvek szerint mérhetjük, mint bármilyen más termékét, ugyanis ezt az értéket a létrehozásához szükséges idő (a képzési idő) alapján állapíthatjuk meg.

2.2. A zsetonos elosztási rendszer

Marxtól, a Gothai program kritikájából (Marx, 1974) vettük át a "zsetonos" munkabér-fizetés ötletét és azt az elgondolást, hogy a fogyasztók a munka-hozzájárulásukkal egyenlő munkatartalommal bíró javakat vételezhetnek a társadalmi készletekből (miután ebből a társadalmi fogyasztási alapból levonják azokat az "adókat", amelyekből fedezik az olyan közösségi célokat, mint a termelőeszközök felhalmozása, közjavak és közfeladatok, a munkaképtelenek támogatása). Egy alapvetően egyenlőségelvű bérezési rendszerrel számolunk; de ha az egyenlőségelvtől bizonyos mértékben mégis elmozdul a rendszer (vagyis bizonyos munkafajtákért több, másokért kevesebb fizetés jár az óránként egy zsetonnál), a makroökonómiai egyensúly fenntartása akkor is megköveteli, hogy az összes kibocsátott zsetonok mennyisége egyensúlyban legyen a társadalomban elvégzett munka összmennyiségével. Azt gondoljuk továbbá, hogy a legalkalmasabb adózási szisztéma egy ilyen típusú gazdaságban az egyszerű fejadó lenne – ami, hogy így fejezzük ki magunkat, a szocialista társadalom mindenki számára egyenlő "tagsági díja" volna. Ez az adó (voltaképpen a társadalom nem-dolgozó tagjainak való tiszta jövedelemtranszferálás, hiszen az adókat az ő támogatásukra használnák fel) a folyó zseton kibocsátásból a nem dolgozó polgárok ellátására éppen elégséges mennyiséget kellene hogy elvonja, hogy a fogyasztóknál elegendő rendelkezésükre álló zseton maradjon a fogyasztási javak beszerzésére.

2.3. Demokratikus döntések az erőforrások elosztásának fő kérdéseiben

Azokról az átfogó felhasználási lehetőségekről (további termelési eszközök felhasználása, kollektív fogyasztás, személyes fogyasztás), amelyek között a társadalom erőforrásait el lehet osztani, a szocialista társadalom demokratikus módon dönthet. Ez különböző formákat ölthet: történhetik például megfelelő időközökben közvetlen népszavazással a specifikus kiadási kategóriák esetében (arról például, hogy növeljék vagy csökkentsék, esetleg az adott szinten tartsák az egészségügyi rendszer finanszírozására szánt társadalmi munka arányát), szavazással több gazdasági tervről, amelyek más-más módon gondolják el a gazdaság egyensúlyát, vagy úgy, hogy a polgárok választásokon szavaznak a tervezési prioritások tekintetében eltérő álláspontokat képviselő pártokra.

2.4. Algoritmus a fogyasztási javakra

Az ennek a problémának a megoldására adott javaslatunkat a "Lange plusz Sztrumilin" formulával írhatjuk le. Langétől átvettük a "trial and error" módszer egy módosított variánsát, melynek révén a fogyasztási javak piaci árai szabják meg a társadalmi munkának a különböző fogyasztási javak termelése közötti elosztását; Sztrumilintől pedig azt az elgondolást, hogy a szocialista gazdaságban, amikor a gazdaság egyensúlyban van, a termelés minden egyes ágában azonos kell, hogy legyen a létrejövő használati érték és a ráfordított társadalmi munkaidő aránya. Elgondolásunk lényege a következő: a terv megköveteli a végső fogyasztási javak bizonyos specifikus vektorának a termelését, ezek a javak pedig leírhatóak a bennük megtestesülő társadalmilag szükséges munkaidő-mennyiséggel. Ha a tervezett kínálat és a fogyasztási igények az egyes javak iránt éppen úgy esnek egybe, hogy a javak árai ekkor megfelelnek munkaértéküknek, a rendszer már egyensúlyban van. Egy dinamikus gazdaságban ez mindazonáltal valószínűtlen. Ha a kínálat és a kereslet nem azonos, a fogyasztási javakkal foglalkozó piaci hatóságra hárul a feladat, hogy a rövidtávú egyensúly közelítőleges elérése érdekében az árakat kiigazítsa, vagyis hogy emelje az árakat a hiánycikkek, illetve csökkentse a túlkínálatot mutató árucikkek esetében. A mechanizmus következő lépéseként a tervezők megvizsgálják a piactisztító ár és a munkaérték közötti arányokat a különböző fogyasztási javak esetében. (Fontos megjegyezni, hogy mindkét mennyiséget munkaórákkal mérjük; munkatartalom lesz az egyik, zseton a másik.) Ahogyan Sztrumilinnál is, ezeknek az arányoknak a hosszú távú egyensúlyban egyenlőeknek kell lenniük (és egyenlőeknek az egységgel is). A fogyasztási javaknak a következő periódusra megfogalmazott tervében ennek megfelelően az outputok növelésére lesz szükség az átlag fölötti ár/érték aránnyal bíró, míg csökkentésükre az átlagos alatti arányokkal bíró javak esetében.

Minden egyes periódusban a tervet egyensúlyba kell hozni, akár az input-output módszerek használatával, akár valamilyen alternatív egyensúlyozó algoritmussal. Ez azt jelenti, hogy előzetesen ki kell kalkulálni azokat az aggregált outputokat, amelyek a végső outputok célfüggvényének a megtermeléséhez szükségesek. Lange (1938) rendszere a mi elgondolásunktól eltér ebben a vonatkozásban, hogy nála maga a terv koherenciája, nem csupán optimalizálása hárul a "trial and error" mechanizmusára. Sémánk ugyanakkor nem jár a fogyasztói kereslet ex ante tökéletes anticipálásának ex ante követelményével; a kiigazítás ebben a vonatkozásban egy ismétléses eljárás feladata lesz, amely a valós, történeti időben folyik le.

Az általunk javasolt elgondolás szembekerül Nove (1983) ellenvetésével, tudniillik, hogy a munkaértékek nem jelenthetik a tervezés kiindulópontját még akkor sem, ha történetesen a termelési költségek megfelelő mérésére alkalmasak lennének is. Nove mondandójának lényege, hogy a munkatartalom önmagában semmit sem mond nekünk a különböző javak használati értékéről. Ez természetesen igaz, de csak annyit jelent, hogy a fogyasztók igényeinek felméréséhez egy másik, a munkaidőtől független értékmérőre van szükségünk; márpedig a zsetonokban kifejezett ár, mely a tervezett kínálatot és fogyasztói keresletet egy első megközelítésben kiegyensúlyozza, éppen egy ilyen lehetséges értékmérő. Ugyancsak a zseton jelentheti a választ Mises azon észrevételeire is, amelyeket azzal kapcsolatban tett, hogy a gazdaság hatékony tervezése azért sem lehetséges, mert – hacsak nem egy statikus gazdaságot tételezünk fel – a számbaveendő tényezők állandóan változnak (1951: 196ff). Az általa vizsgált változó tényezők egyike a fogyasztói kereslet változása, melynek kapcsán ezt írja: "ha a gazdasági kalkuláció és vele együtt a termelési költségeknek akárcsak megközelítő megállapítása is lehetséges volna, akkor minden egyes állampolgár számára, a neki megadott teljes fogyasztási kereten belül, megengedhető volna, hogy igényeit tetszése szerint alakítsa…", csakhogy – folytatja – "mivel a szocializmus viszonyai között ilyen kalkuláció nem lehetséges, minden ilyen, a kereslettel összefüggő kérdést szükségképpen az állam hatáskörében kell meghagynunk". (Vagyis az állam kell hogy szabályozza, ki, miből, mennyit fogyaszthat.) Nos, a mi javaslatunk pontosan a fogyasztóra hagyja a választást.

3. A gazdasági kalkuláció megvalósíthatósága

3.1. A munkaértékek kalkulációja

Fenti indítványaink azon az előfeltevésen alapulnak, hogy a gazdaság minden egyes termékét illetően ki lehet számítani a benne megtestesülő munkamennyiséget. A probléma elvi szinten megoldható, hiszen van n számú munka értékünk, valamint a hozzájuk tartozó lineáris termelési függvények egy n elemű halmaza. A probléma tehát nem elvi, hanem nagyságrendi. Amikor a termékek száma már milliókra rúg, a szóban forgó kalkuláció nem triviális feladat lesz.

De a probléma egyértelműen a számítástechnika lehetőségein belülre kerül. Problematikus követelményként a memória marad, de ez a jelenleg rendelkezésre álló gépek teljesítményét nem haladja meg. Következtetésünk tehát, hogy a munkaértékek kiszámítása minden további nélkül megvalósítható.

3.2. A források elosztása

Ha feltesszük, hogy a tervezők konkretizálják a végső tervcélokat képező termékek halmazát, továbbá a rendelkezésre álló technológiákat és a termelőeszközök meglévő készleteit is, akkor felmerül a kérdés: mekkora nehézséget jelent az egy teljesíthető tervhez szükséges számítások elvégzése? (Megvalósítható terven olyan tervet értünk, amely legalábbis a rendelkezésre álló erőforrások alapján előállítható outputokat rögzíti.) Még egy lépéssel továbbmenve, el tudjuk-e vajon dönteni, hogy a betervezett termékcsomag az adott erőforrások mellett megtermelhető-e egyáltalában?

E probléma klasszikus megközelítése a gazdasági tervezés irodalmában a lineáris programok használatát feltételezi, ez pedig – egy több millió termékfajtát előállító modern gazdaság esetében – meglehetősen komoly, teljesíthetetlennek tűnő követelményeket támaszt a számítógépekkel szemben. Másrészt viszont, ha követelményeinken hajlandóak vagyunk némiképp lazítani, és az optimális megoldás helyett megelégszünk egy "nagyjából jóval", akkor segítségül hívhatunk egy ahhoz hasonló egyszerűsítési eljárást, mint amelyet a munkaértékek kiszámításával kapcsolatban már leírtunk. Egy lehetséges megközelítés az volna, hogy a célul kitűzött outputok listájából kiindulva visszamenőleg meghatározzuk az ennek megfelelő, ezek megtermeléséhez szükséges összes termékek listáját. Ha az összes termékek vektora adva van, a munkára és a különböző fajta rögzített termelési eszközökre vonatkozó általános követelmények átfogó mérőszámai közvetlenül meghatározhatóak. Ha ez utóbbi követelmények teljesíthetőek, akkor rendben van a dolog; ha viszont nem, akkor a tervezők egyes tételeket kiszelektálnak a végső outputok listájából, és újrakezdik az eljárást.

3.3. Az alacsony komplexitású terv-egyensúly

Egy tetszetősebb alternatív technika az, amelyet Cockshott (1990) javasol, s amelynek alapgondolatát a neuronális hálózatokkal foglalkozó tudományos irodalomból vette.

Szimulált gazdasági modellünk a források egy önkényesen meghatározott kezdeti elosztásával számol. A valóságos tervezés során a forrásoknak az iparágak között ténylegesen meglévő elosztásából kellene kiindulni.

Algoritmusunk akkor a következőképpen alakul:

1. Minden egyes iparág számára határozzuk meg azt az output szintet, mely az aktuális forráselosztás mellett lehetséges.
2. Határozzuk meg minden egyes iparág esetében, melyik az az input készlet, amely az adott iparágban a termelés rátájának limitáló faktorát jelenti.
3. A kapott lineáris termelési függvény alapján ezután minden egyes iparág vonatkozásában meghatározhatjuk, hogy a többi inputokból, külön-külön mekkorára van szüksége egy aktuális output fenntartására. Ezeket a készleteket egyensúlyi készleteknek nevezzük. Ha az egyensúlyi készleteket már ismerjük, elvesszük ezeket a kiindulásnál juttatott készletekből, és a megmaradó készleteket logikus módon egy, a gazdaság egészének számára rendelkezésre álló tartalékban helyezzük el.
4. Számítsuk ki a gazdaság egészére kiterjedően a javak mindegyike esetében a nettó termelést, hogy megkapjuk ezáltal minden egyes iparág harmóniáját.
5. Számítsuk ki az egész gazdaságra érvényes közép harmóniát.
6. Rendezzük az iparágakat harmóniájuk sorrendjében.
7. A legkisebb harmóniájútól kiindulva minden egyes iparág esetében:
   a. Amennyiben a globális alapban elégséges készletek állnak rendelkezésre, utaljunk ki a javak mindegyikéből elegendő mennyiséget az iparágnak, hogy termelését egy olyan szintre hozza, melyen harmóniája az egész gazdaság középszintű harmóniájával egyenlő lenne.
   b. Amennyiben nincs elegendő készlet, utaljunk ki annyit, amennyi rendelkezésre áll.
8. Az eddig elvégzett lépések vagy növelték, vagy megőrizték az egyes termékek harmóniáját. Következő lépésünk a források újraelosztása lesz, a legmagasabb harmóniájú iparágaktól azokat az alacsony harmóniájúakhoz utalva, melyeknél a harmónia függvény deriváltja az adott input vonatkozásában magas lesz. Ez a következőképpen tehető meg:
   a. Kiszámítva minden egyes termék vonatkozásában azon iparágak összes harmónia-függvénye parciális deriváltjainak középértékét, melyeknek inputjaként megjelenik.
   b. Elegendő mennyiségű készletet elvéve a felső tizedrészben elhelyezkedő iparágaktól, hogy outputjuk a harmónia középértékére csökkenjen; végül
   c. Az így keletkező készleteket az össztársadalmi alapba utalva.
9. Ismételjük a 2. és 8. lépéseket, míg a rendszer egészére érvényes harmonikus megfigyelhető növekedés egy bizonyos, előre adott konstansnál kisebb nem lesz.

A fenti algoritmus a megvalósítható tervek lehetséges mozgásterét kutatja, azzal a céllal, hogy a megvalósítható és célkitűzésként megjelölt outputok között a megfelelés fokát maximalizálhassa. A kereső algoritmus természetéből adódik, hogy inkább egy lokális maximum, semmint a globális megtalálására alkalmas; ez az az ár, amit a számítások elvégezhetőségéért fizetnünk kell. Az azonban, hogy a kapott megoldás nem az optimális terv, hanem csupán egy megvalósítható, nem nevezhető komoly problémának, ha a tervezést a piaccal vetjük össze, hiszen semmilyen piaci szabályozás sem képes az optimális termelési struktúrát megvalósítani.

4. Értékelés

A valóságos árképzés a tényleges kapitalista gazdaságokban valószínűleg olyan eredményeket produkál, amelyek a szocialista tervezésnek az egyszerű-munkaidő minimalizálást alkalmazó mechanizmusával összehasonlítva kevésbé hatékonyak. Hogy jobban megvilágítsuk, mire gondolunk, hasznos lehet a következő egyszerű példa. Tételezzük fel, hogy van két árokásási módszerünk: az egyik technika egyenlő mennyiségű közvetlen munkát és a termelő eszközökben megtestesült munkaidőt használ, a másik megtakarít a munkaerőn, de további felszerelések hozzáadása árán. A vállalkozó alkalmazhat 2 légfúrós embert az árokásásra, de akár egy embert is egy földmozgató gép munkába állítása mellett.

A munkaidőn alapuló értékmérés szerint az új módszer a réginél hatékonyabb lesz; megspórol a társadalomnak 25 munkaórát. A pénzben kifejezett költségek azonban, valószínűleg, más eredményt mutatnak. A pénzbeli számítások alapján a régi technika olcsóbb. Ez azért lehet így, mert a vállalkozó részben fizeti a munkásai által ráfordított munkát, míg a gépekben megtestesült munka egész költségét kifizeti. A munkaidő-minimalizálás szempontjából nézve, a polgári kalkuláció társadalmilag irracionális, jóllehet profitábilis. A közvetlen munkát megtakarító módszerek a társadalmi (eredményességi) kritériumot kielégítik, ugyanakkor kudarcot vallhatnak a kapitalista profitabilitás kritérium alapján. Az utóbbi szempontot képviselő Samuelson-Weizsäcker-féle érvelésben azonban egy megtévesztő manőver rejlik: a gazdasági növekedés valós rátájával egyenlő leértékelt ráta használatát úgy tünteti fel, mintha ez a burzsoá kalkuláció standard módszere volna. De persze a tényleges burzsoá profitráta általában jóval meghaladja a valós növekedés rátáját. Az összes profit egy tekintélyes – talán nagyobbik – része a felsőbb osztályok extravagáns életstílusának biztosítására fordítódik, és semmivel nem járul hozzá a gazdaság növekedéséhez.

Irodalom

Cockshott, W. P. 1990. ‘Application of artificial intelligence techniques to economic planning', Future Computer Systems, vol. 2, no. 4, pp. 429-43.

Cockshott, W. P. and Cottrell, A. 1993. Towards a New Socialism, Nottingham: Spokesman Books.

Cockshott, W. P. and Cottrell, A. 1997. ‘Labour time versus alternative value bases: a research note', Cambridge Journal of Economics, vol. 21, no. 4, pp. 545-9.

Cockshott, W. P. and Cottrell, A. 1998. ‘Does Marx Need to Transform?', in Bellofiore, R. (ed.), Marxian Economics: A Reppraisal, vol. 2, Basingstoke: Macmillan, pp. 70-85.

Cockshott, W. P., Cottrell, A. and Michaelson, G. 1995. ‘Testing Marx: some new results from UK data', Capital and Class , 55, Spring, pp. 103-29.

Cottrell, A. and Cockshott, W. P. 1993a. ‘Calculation, complexity and planning: the socialist calculation debate once again', Review of Political Economy, vol. 5, pp. 73-112.

Cottrell, A. and Cockshott, W. P. 1993b. ‘Socialist planning after the collapse of the Soviet Union', Revue Européene des Sciences Sociales , vol. 31, pp. 167-185.

Dongarra, J, H. Meuer, H. and Strohmaier, E. 1997. ‘TOP500 Report 1996', Supercomputer, no. 1.

Farjoun, E. and Machover, M. 1983. Laws of Chaos , London: Verso.

Freeman, A. 1998. ‘The transformation of prices into values: comment on the chapters by Simon Mohun and Anwar M. Shaikh', in Bellofiore, R. (ed.), Marxian Economics: A Reppraisal, vol. 2, Basingstoke: Macmillan, pp. 270-275.

Freeman, A. and Carchedi, G. (eds) 1996. Marx and Non-Equilibrium Economics, Cheltenham: Edward Elgar.

Lange, O. 1938. ‘On the economic theory of socialism', in Lippincott, B. (ed.), On the Economic Theory of Socialism, New York: McGraw-Hill.

Lange, O. 1967. ‘The computer and the market', in Feinstein, C. (ed.), Socialism, Capitalism and Economic Growth: Essays Presented to Maurice Dobb, Cambridge: Cambridge University Press.

Marx, K. 1972. Capital, Volume 3, London: Lawrence and Wishart.

Marx, K. 1974. ‘Critique of the Gotha Programme', in Fernbach, D. (ed.), Karl Marx: The First International and After (Political Writings, Volume 3), Harmondsworth: Penguin/New Left Review.

Marx, K. 1976. Capital, Volume 1, Harmondsworth: Penguin/New Left Review.

Mises, L. von 1935. ‘Economic calculation in the socialist commonwealth', in Hayek, F. A., (ed.) Collectivist Economic Planning, London: Routledge & Kegan Paul.

Mises, L. von 1951. Socialism, New Haven: Yale University Press.

Nove, A. 1977. The Soviet Economic System, London: George Allen and Unwin.

Nove, A. 1983. The Economics of Feasible Socialism, London: George Allen and Unwin.

Ochoa, E. M. 1989. ‘Values, prices, and wage-profit curves in the US economy', Cambridge Journal of Economics , vol. 13, no. 3, September, pp. 413-29.

Petrovic, P. 1987. ‘The deviation of production prices from labour values: some methodology and empirical evidence', Cambridge Journal of Economics , vol. 11, no. 3, September, pp. 197-210.

Samuelson, P. and von Weiszäcker, C. 1972. ‘A new labour theory of value for rational planning through the use of the bourgeois profit rate', in The collected scientific papers of Paul A. Samuelson, Vol. 3, Cambridge, Mass.: MIT Press.

Shaikh, A. 1984. ‘The transformation from Marx to Sraffa', in A. Freeman and E. Mandel (eds) Ricardo, Marx, Sraffa , London: Verso, pp. 43-84.

Smolensky, P. 1986. ‘Information Processing in dynamical systems: foundations of harmony theory', in Rumelhart, D. (ed.), Parallel Distributed Processing, vol. 1, Cambridge, MA: MIT Press.

Steedman, I. 1997. Marx After Sraffa, London: New Left Books.

Stiglitz, J. E. 1994. Whither Socialism? Cambridge, MA: The MIT Press.

Strumilin, S. G. 1977. ‘K teorii tsenoobrazovaniya v usloviyakh sotsializma', in Akademiya Nauk USSR, editors, Aktual'niye problemy ekonomicheskoy nauki v trudakh S. G. Strumilina, Moscow: Nauka.

Valle Baeza, A. 1994. ‘Correspondence between labor values and prices: a new approach', Review of Radical Political Economics , vol. 26, no. 2, pp. 57-66.

Varga, R. S. 1962. Matrix Iterative Analysis, Englewood Cliffs, NJ: Prentice Hall.

Yun, O. 1988. Improvement of Soviet Economic Planning, Moscow: Progress Publishers.

(Fordította: Szalai Miklós)