Se szeri, se száma napjainkban az emberi jogokra való hivatkozásnak. Mégis, nemcsak bírálói, hanem a fogalmat elfogadók között is kevesen vannak, akik jogtudományi egzaktsággal tudnák megválaszolni azt a kérdést, hogy voltaképpen "mi fán teremnek" emberi jogaink. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a jogelméletben, az alkotmányjogban és a nemzetközi jogban egyaránt érintett probléma gyakran a jogtudomány ezen ágain belül sem egyformán értelmeződik, akkor érzékelhető, hogy az egyszerűnek látszó kérdés mögött nehéz problémák húzódnak meg.

I. Problémafelvetés

Se szeri, se száma napjainkban az emberi jogokra való hivatkozásnak. Átlagos médiafogyasztó napjában többször is hallja érvként használni e kifejezést a közbeszédekben. Gyakran, vitázó felek között, végső érvként szerepel az emberi jogokra történő hivatkozás. Mégis, nemcsak bírálói, hanem a fogalmat elfogadók között is kevesen vannak, akik jogtudományi egzaktsággal tudnák megválaszolni azt a kérdést, hogy voltaképpen "mi fán teremnek" emberi jogaink. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a jogelméletben, az alkotmányjogban és a nemzetközi jogban egyaránt érintett probléma gyakran a jogtudomány ezen ágain belül sem egyformán értelmeződik, akkor érzékelhető, hogy az egyszerűnek látszó kérdés mögött nehéz problémák húzódnak meg. A dolog ugyanis azonos saját történetével ("Die Geschichte einer Sache ist selbst die Sache" – Hegel), s ezt az újkorban éppen 210 éves történetet itt még csak vázlatosan sem tekinthetjük át. Mégis nemcsak szükséges, de lehetséges is azt tisztázni, hogy filozófiai és jogelméleti értelemben hogyan alapozhatók meg az ember jogai. Tehát két oldalról fogunk a válaszhoz közelíteni: az ember és a jog oldaláról. Mi az ember, és hogy kapcsolódik hozzá a jog fogalma? Ezután térhetünk át azokra a kérdésekre, melyek az emberi jogok mai helyzetét és problematikáját jelentik.

II. Mi a jog szó jelentése? Milyen az ember természete?

Legegyszerűbben a jog valakinek valamire való igényét, jogosultságát jelenti. Úgy is mondhatnánk, hogy megérdemelt jussának az elismerését. Olyasmit, amit gyakran a jogszabályok mondanak ki, s ebben az esetben a jognak tárgyi jogi, tételes alapja van. De az emberi jogokkal kapcsolatban gyakran halljuk azt, hogy az éppen valami olyasmi, ami erősebb, mint a jogszabályok. Olyasmi, ami emberhez, alanyhoz fűződő jogon jár. Azért, mert az emberi lényegtől elválaszthatatlan, a hatalomtól független jogosultságként emberi jogaink erősebbek a tárgyi jognál. Tehát azoknál a jogszabályoknál, melyeket a mindenkori jogalkotó hatalom alkotott magatartásunk irányítására, összehangolására. Emberi jogaink hatalom, hatóságok, embertársaink tényleges viselkedése fölött állnak, sőt, egyenesen ezek elbírálásnak mércéjeként szolgálnak. Épp ezért az emberi jogok a jogok önálló, sajátos csoportját alkotják, ami túl van a jog, a jogosultság alanyi jogi vagy tárgyi jogi (jogszabályi) jellegének hagyományos jogtudományi kérdésén.

Emberi jogaink az ember emberi természetéhez kötődő jogosultságok.¹ Olyanok, melyek minden körülmények között, még a jogszabályok ellenére is megilletnek, tehát támogatnak, s védenek minket. S mivel sebezhető lények vagyunk, véges élettel, szükségünk is lehet e támogatásra. Komolyan kell tehát vennünk emberi jogainkat.²

Az emberi jogok tehát természetes jogainkból erednek. Milyen azonban természetünk? Miből ered az ember természete? Teremtett lény-e, vagy ellenkezőleg, önteremtő? Szabad-e vagy elnyomott? Milyen az ember természete, jó-e vagy rossz, egoista, önző lény-e vagy éppen ellenkezőleg: közösségi, társaival szolidáris lény? Ahányféle válasz adható e kérdésekre, annyiféleképpen alapozhatók meg és vezethetők le az emberi jogok.

Míg a jog természetének jellemzése jogtudományi választ igényelt, addig ez utóbbi, a másik oldal megválaszolása filozófiai kérdésekhez vezet. Az ember lényege, helye a világban és sajátlagos emberi természetének jellemzése – olyan végső kérdések, melyekre nincs egyetlen válasz, hanem válaszok vannak: a nagy világnézetek különböző megoldásokat adnak ezekre a kérdésekre. Világnézet, ami nem más, mint a környező világ, a természet, a történelem és benne az ember helyének, szerepének elgondolása. Végső soron az emberi jogok megértése sem lehetséges másként, mint a ma létezők közül a három legrégebbi és legnagyobb – konzervatív, liberális és szocialista – világnézettípus szerint. Tekintsük át ezek felől az emberi jogok megalapozását. Azt, hogy honnan és hogyan vezetik le az emberi jogokat e világnézeti alaptípusok (melyeknek számtalan változata van).

III. Konzervativizmus, liberalizmus és szocializmus az emberi lényegről

Induljunk ki Hugo Grotius nézeteiből, mert ő a korai természetjogi felfogások képviselőjeként, klasszikus módon tudta felvetni az emberi jogok természetének kérdését. Megoldása azonban nem egy, hanem kétirányú: egyaránt felmutatja az emberi jogok vallásos, hívők számára való megalapozását és a világi, ateista gondolkodás számára való levezethetőségét. "A háború és a béke jogáról" (1625) című könyvében a következőképpen érvel:

A jog egyik természetes forrásaként az ember társas ösztöneit, közösségi érdekeit nevezi meg. A jog ezen szűkebb, társas-közösségi fogalmából alakult ki egy másik, tágabb fogalom, a természetjogé, melynek az emberi természet a forrása. A kettő viszonyában az a helyzet, hogy "a belső tételes jog szülőanyja pedig a megegyezésből fakadó kötelezettség, amely viszont a természetjogból meríti erejét, úgyhogy a természetet úgyszólván a tételesjog ősanyjának mondhatjuk". Egyértelmű, hogy a belső, tételes jog a természetjogtól veszi erejét.

Miután a tételes jog levezetését megoldotta, már csak az a kérdés maradt, hogy vajon a természetjog ereje honnan származik: azaz milyen a természet természete? Itt válik ellentmondásossá Grotius megoldása, mert egyfelől szerinte a természetjog "helytálló volna akkor is, ha feltennők – márpedig ezt a legnagyobb bűn elkövetése nélkül még feltételezni sem lehet -, hogy Isten nem létezik, vagy nem törődik az emberek dolgaival", mert a természetjog az ember belső lényegéből következik, másfelől ezt mégiscsak Istennek kell tulajdonítanunk, mert ő maga akarta, hogy ilyenek legyünk.

Tehát a természetjog mögötti emberi természet végeredményben vagy az isteni akaratból következő teremtésre megy vissza, tehát transzcendens (nem evilági, hanem túlvilági), vagy pedig az ember belső lényegéből fakad, földi tulajdonságként.

Grotius érvelésében egyaránt szerepet kapott az ember társas-közösségi mivolta, belső, individuális természete és tulajdonságainak külső teremtő általi meghatározottsága. Ezzel alapvető álláspontokat rögzített. Most már tőle eltávolodva foglalhatjuk össze a nagy világnézet-típusok álláspontjait.

 

 

A konzervatív gondolkodás az embert éppúgy, mint a természet rendjét, transzcendens, túlvilági létezőtől eredezteti. Az ember természete és az anyagi természet közös nevezőre van hozva a teremtés aktusában, ami rajtuk kívülálló létező akaratára megy vissza. A teremtés eredményeként organikus kapcsolatok jöttek létre, melyeket a közösségi hagyományok éltetnek és erősítenek meg. Az egyes ember méltósággal rendelkező személyként a közösség tagja. Hogy melyik emberi viselkedés a természetes a társadalomban, annak megítéléséhez ezért a valláserkölcs adja a végső normákat. Az ember alkotta jogok, a tételes jogok (ius Humanum) nem sérthetik a természetjogot (ius Naturale), a természetjog nem sértheti az isteni jogot (ius Divinum). A teista világkép számára a gondviselésben van a végső bizonyosság.

A liberalizmus az embereket elsődlegesen individuális természetű lényeknek tekinti, akik versengenek egymással. Az értelmes önzésen alapuló verseny a cselekedetek mozgatórugója, ami motivál, szelektál és előre visz. A természetes jogoknak vagy az emberi jogoknak a politikai jogaiban szabad, jogilag egyenlő individuumok versenyét kell biztosítaniuk, akik nem állnak az anyagi természet rendjére jellemző organikus kapcsolatban egymással. A függetlenség értelmében vett individuális szabadság minden más érték felett áll. Ezért az azt biztosító emberi és állampolgári (politikai) szabadságjogaikban individuumok szerződéses jogközössége jött létre; e szabadságjogok megfelelnek az emberi természetnek, s ezért elidegeníthetetlenek. Az emberi jogok egyéni jogok.

A szocialista világnézet közösségi természetű, evilági lényekként fogja fel az embereket, akiket a munkamegosztás és az egyéni érdekek elválasztanak, de a közösségi lét kölcsönös egymásrautaltsága és a humanista szolidaritás összeköt. Az emberi szabadság csak a közösségi létben értelmezhető, s az emberi természet sem állandó, hanem a társadalom történetével együtt változó.³ Az emberi jogokat sem lehet a mindenkori közösség alakzatától és a történelemtől függetlenül, a fölött megalapozni. Az emberi jogok társadalmi-történelmi képződmények. A végső mérték így a történelemben van.

Végeredményben az emberi jogokat a természetes jogokra, a természetjogot az ember természetére vezettük vissza. Hogy mi az ember természete, erre nézve adnak különböző választ a nagy világnézet-típusok, aszerint, hogy az ember természetét – végső soron – individuálisnak, közösséginek vagy organikus természetűnek veszik-e. Rá kell mutatnunk arra is, hogy e magyarázatok egymással versengve jöttek létre. Ez nem zárja ki azt, hogy ezek a világnézetek és magyarázatok évszázados történetük során ne tanultak volna, ne vettek volna át magyarázó elemeket egymástól. Azonban teljes összeolvadásuk akkor sem lehetséges, ha az emberi jogok tekintetében a második világháború befejezésétől egészen a hetvenes évek végéig volt egy jelentős homogenizálódás, amely együtt járt az emberi jogok katalógusának bővülésével. Ez az ENSZ 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával indult, majd a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányával (1966) folytatódott. Ezért ismerik el mindenütt az emberi méltóságot, az állampolgárok személyi szabadságjogainak csoportját (személyi sérthetetlenség, levéltitok, lakás sérthetetlensége) és a politikai szabadságjogokat (egyesülési, gyülekezési, szólás- és sajtószabadság, lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogok) akkor is, ha nem mindenki és nem mindenütt érti rajtuk ugyanazon tartalmakat.

Már nem egészen ez a helyzet a gazdasági és szociális jogokkal (melyeket a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya definiált 1976-ban), melyek jelentős bővülést és előrelépést jelentettek, a tulajdonjog megítélésével és az ún. harmadik generációs emberi jogokkal. Ezek egységes felfogása, elismerése lényegében napjainkban is hiányzik, s ez nem véletlen. Miért?

A válasz első síkját jelenthetik az ezen jogok mögött meghúzódó elvi, világnézeti álláspontok versengő tulajdonságai.

Láttuk, hogy a természetes, emberi jogok igazolása a konzervatív gondolkodási típusban az isteni transzcendencia síkján történik. A természetjogot (ius Naturale) eredendően az ember teremtéskori természetének való megfelelés, az isteni jognak (ius Divinum) megfelelés minősíti, mert a teremtő előzetes harmóniát és célszerűséget vitt be a teremtett természet rendjébe. Ez a végső, a keresztény valláserkölcsiségben megtestesülő, tehát abszolút mérték. A tulajdon rendies előjogokhoz, feudális státusokhoz és hierarchiákhoz kötődő felfogása pedig évszázadokon át nem ellentétben állt, hanem megerősítést kapott ettől az igazolásmódtól. Mannheim a tulajdon konzervatív felfogását jellemezve méltán hangsúlyozta annak személyhez, igazi, kitüntetett tulajdonosokhoz való kötöttségét. Tulajdonos és tulajdon ilyen összefonódottsága, amely lényegében nemesi előjogok – legyen az az eredeti szerzés erősebb jogcíme, az ősiség törvénye vagy a vadászati jogról való lemondás tilalma⁴ – fenntartását jelenti és korlátozza az árutulajdon szabad mozgását, nem lesz tartható a kapitalizmus viszonyai között. Az elszemélytelenedő polgári cseregazdasághoz (és társadalomhoz) való konzervatív igazodás (rallîment) több hullámban, kényszerűen, csak a francia forradalom nyomán következik be, előbb a konkordátummal, majd a munka és a tőke létének a híres 1891-es, ’Rerum novarum’ kezdetű pápai enciklikában történő elismerésével, még később a világnézeti pluralizmus tényhelyzetének az elismerésén keresztül. A tulajdon felfogásában a polgárság szükségletei és a kapitalista termelési mód követelményei szerint alakulnak ki a liberál-konzervatív felfogás közös minimumai. Relatív ellentétüket – a közjóra való törekvés követelményének konzervatív elfogadása, illetőleg ex ante jellegének liberális tagadása, továbbá a szolidaritás keresztényi elvének felfogása tekintetében – csak félreérteni lehet, ha nem értjük meg egységtörekvéseiket.

A felvilágosodás és nyomában a polgári liberális gondolkodás szakít a transzcendens igazolással, s a természeti jogot világi alapra helyezi. A tulajdon és a szerződés szabadságának emberi joga váltja fel a transzcendens kérdésfelvetést.⁵ A polgári természetjog a feudalizmus kötött tulajdoni formáival és hierarchikus rendiségével szemben fellépve a jogi és politikai egyenlőség alapjogával igazolja az ember természetének való megfelelést. Az individuálisan különböző képességek szabad versenyének szabadsága ezért politikai és jogi síkon mozgó kérdésfeltevéssé válik számára. A szerződési szabadság formálisan racionális természetjoga végső soron a termelőeszközök elsajátításában érdekelt és arra képes polgárság emberi joga, s nem azé a munkásságé, amelyik csak munkaereje áruba bocsátásának szabadságával rendelkezik.

A szocialista világnézettípus modern formájában a liberalizmussal szemben, de annak a szabadság és az egyenlőség viszonyára vonatkozó centrális problémáját átvéve jön létre (legfejlettebb formájában tagadhatatlanul a marxi nézetekkel). A politikai és jogi egyenlőség követelményét elfogadva, de azt kritikailag meghaladva a gazdasági és szociális egyenlőséget teszi meg gondolkodása aranyalapjává. A formális – politikai és jogi – egyenlőségen túli materiális egyenlőség követelményét teszi egy legitim berendezkedés mércéjévé, ami az életlehetőségek szociális egyenlősége alapzatán ad helyt az egyéni képességek és sokféleségek versengésének. Az osztályszintű ellentmondást, s nem az emberek közötti individuális különbségeket akarja kizárni a társadalmi érintkezési viszonyokból. Számára, végső soron, csak a munkával szerzett javak és értékek igazolhatók. ("Aki nem dolgozik, ne is egyék.") Ez a radikális, materiális természetjog bizonyos értelemben pedig szemben áll a szerzés formális igazoltságát jogszerűnek tekintő liberális állásponttal.⁶

Az egyik esetben a tulajdont természetes és elidegeníthetetlen emberi jognak fogják fel, és tulajdonon azt a magántulajdont értik, amelyet a közhatalom elvileg nem, csak más magántulajdonosok érdekeivel való összeütközés feloldása érdekében korlátozhat. Akkor, amikor a "neminem laedit qui suo iure utitur" (senkinek sem árt, aki a saját jogával él) autonómiáját kell összhangba hozni a "neminem laedere" (senkinek se ártsunk) követelményével. Ehhez a tulajdonosoknak is szükségük van konfliktusfeloldó és szabályozó államra, a közterheket is viselniük kell (adózás), mert a nincsteleneknek nincs miből fedezniük ezeket. A közjavak és a közterhek köre azonban csak alárendelt lehet a magánjavak és ezek szabadpiaci közvetítésű rendjéhez képest, a vállalkozások emberi, in concreto individuális természetéhez képest.

A másik esetben, a szocialista elgondolásban a tulajdon szociális rendeltetésű intézmény, amely az emberi szükségletek minél szélesebb körének minél nagyobb embercsoport számára való kielégítésére szolgál. A tulajdon egyéni és kollektív munka eredménye egyaránt lehet, ezért nemcsak a magántulajdont illeti meg a tulajdon védelme, hanem a köztulajdont is. Generális magánkisajátítása elvileg éppúgy tiltott, mint az egyéni teljesítményen, munkán nyugvó személyes (magán-) tulajdoné.

A magántulajdon emberi jogi státuszba emelése tehát eleve kizárja a közösségi, szocialista társadalmat, míg a köztulajdonnak a tulajdonviszonyokon belüli dominanciája annak előfeltételeként mutatkozik. Itt ezért nincs és nem is lehet homogenizálódás, akkor sem, ha bizonyos jogi ideológiák eltakarják (vagy éppen csak kifejtetlenül hagyják) a termelési eszközöknek a közösség egészéhez való viszonyát.

Azt, hogy a tulajdont az uralkodó ideológia ellenére sem igazán lehet az emberi jogok státuszába emelni, jól mutatja az, hogy egyfelől a magántulajdon nacionalizálása és/vagy köztulajdonba vétele igen gyakori jelenség, másfelől, hogy az állami és szövetkezeti tulajdont a megváltozott társadalmi és poltikai erőviszonyok következtében Kelet-Európában 1989 után gátlástalanul privatizálták.⁷

IV. Az emberi jogok egységessége hiányának mai, politikai okairól

Az emberi jogok bővülése és homogenizálódása irányával szemben lépett fel egy második sík, a politikai gyakorlat síkja, amely legmarkánsabban Reagan és Thatcher neokonzervatív fordulatával jutott kifejeződésre a hetvenes évek végétől. Amíg ugyanis a szervezett kapitalizmus keynesiánus gazdaságpolitikára, nemzetállami szabályozásokra építő jóléti államait a szociális, gazdasági és kulturális jogok gyarapodása fémjelezte, addig a globális szabadversenyes erőteret újra előállítani kívánó új liberalizmus és individualizmus nem vagy csak nagyon korlátozottan ismeri el az emberi jogok ezen, ún. második generációját. Ezek ugyanis a konzervatív morál nézőpontjából egyfelől nemkívánatos módon erőforrásokat vonnak el a vállalkozói, piacosító megoldásoktól, másfelől a kínálat és a verseny liberális ösztönzése helyére újraelosztó, a racionális igazgatás technikáit alkalmazó állami beavatkozást szorgalmaznak. Intézményi szabályozásaik korlátozzák a piaci versenyt és a vállalkozói szabadságot, és erőszakos beavatkozást jelentenek a közösségek organikus rendjébe. Ezért legalábbis totalitárius-gyanúsak. A szociális jogok a munkaerőpiaci spontaneitást, az igazi versenyt korlátozzák, azzal, hogy csökkentik a munkaerőáru munkaerőpiaci túlkínálatát. A munkástanácsok együttdöntési, részvételi, beleszólási jogai a magántulajdonos autonómiáját sértik. Az oktatási és kulturális jogokhoz és értékekhez való szélesebb körű, ingyenes (vagy támogatott) hozzáférés rosszabb esetben az elitek felhígulását, jobb esetben pedig – a konzervatív szociológia terminológiájával szólva – státusinkonzisztenciákat szül. Az esélyek és esélyegyenlőtlenségek, a dolgok természetes rendjébe jelentenek illetéktelen intervenciót az állam részéről pozitív magatartást, erőforrások feletti rendelkezést, cselekvést involváló gazdasági, szociális és kulturális jogok. A szociális problémák enyhítésének az egyházi, karitatív megoldások az adekvát formái, melyek egyben az egyház anyagi-szervezeti hatalmát növelik.

Tehát az állampolgári jogon, jogegyenlőségi alapon, alanyi jogon járó szociális jogok, továbbá a társadalmi mobilitásnak a második generációs szabadságjogok egészén keresztül történő intézményes elősegítése ha nem is azonos módon és mértékben, de egyaránt zavarják a liberális minimális államot és az organikus társadalomfelfogást képviselő konzervativizmust.

Az emberi jogok generációk szerinti osztályozása, egy hasznos toposz, Karel Vasaktól (1977) származik. A polgári forradalmakat követő szabadságjogokat tekintette első generációs,⁸ a szocialista forradalmakat a szociális jogok elismerésével járó, egyenlőséget zászlajára tűző második generációs,⁹ míg a gyarmati felszabadító forradalmakat a szolidaritási jogokat megszülő harmadik generációs emberi jogoknak (Szigeti-Takács, 1998. 252.). Utóbbiak ez ideig olyan mértékű elismerést sem kaptak, mint a második generációs jogok, noha fontos és újszerű problémákat takarnak. Relatíve egységesen is csak nehezen kezelhetőek, ma mindenesetre az ún. globális problémákhoz kapcsolódnak. Szemléletükben az közös, hogy a jövő generációiért való felelősségvállalás szempontjából nézik az olyan tárgyi kérdéseket, mint az egészséges és kiegyensúlyozott környezethez, a békéhez, az emberiség közös örökségét képező ’Res communis omnium usus’ javakhoz, a humanitárius segélyekhez, a gazdasági, társadalmi és politikai önrendelkezéshez, önmeghatározáshoz való jogot. Példának okáért: amíg a környzetvédelem egy bizonyos pontig szakjogág, mert a mai és közvetlen károsodások megfékezése a célja, addig egy ponton túl már a jövő generációkért való felelősségünket terheli, hogy megőrizzünk ilyen vagy olyan biocönotikus egyensúlyt, ahol az élővilág reprodukciója végbemehet. Progresszív eszményeket adó, de rengeteg problémát felvető törekvésekről van tehát itt szó.

Az emberi jogok, mint eszmény, sok esetben haladó szerepet tölthetnek és töltenek be valóságos társadalmi jelenségek megítélésében. De a társadalmi és politikai jelenségeknek egy mégoly helyes eszményhez való hozzámérése sem egyértelmű. A minősítő eredmény attól is függ, hogy milyen érdekek felől mérnek. Ezért az eszmei mérték "ott és akkor" funkciójával gyakran vissza lehet élni. Az ilyen visszaélések, melyekre a hegemonista politikák gyakorlatában használják fel az emberi jogokat, indították Jacques Derridát arra, hogy könyvében az emberi jogokról a "Nyűttségek (képek egy kortalan világból)" című fejezetében nyilatkozzon. Az elnyűtt dolgok között, amelyek nem számítanak többé, mert éppen a mérték mértéke hiányzik a posztmodern történelemnélküliség/felettiség szemléletmódjában. Ebben a korban az emberi jogok máskor és másutt akár helyesen alkalmazott mércéje is gyakran képmutatássá válhat. "…a liberális-demokrata vagy szociáldemokrata kapitalizmus eufóriáját alighanem legelvakultabb és legdelíriumosabb hallucinációkhoz, illetve, az emberi jogokra hivatkozó jogi és formális retorikájával, egyre kiáltóbb képmutatáshoz teszi hasonlóvá." Az új világrend csapásai között említi azt, hogy "a társadalmi tétlenség, a nem-munka vagy alulfoglalkoztatottság funkciója egy korszakába lépett. Egy másik politikát igényel. És egy másik fogalmat. Az ‘új munkanélküliség’, mind tapasztalata, mind kalkulusa formájában, éppoly kevéssé emlékeztet a munkanélküliségre, mint a Franciaországban ‘új szegénységnek’ nevezett valami a szegénységre.

A hajléktalan (homeless) állampolgárok tömeges kizárása az államok demokratikus életében való minden részvételből, a menekültek, hontalanok és bevándorlók kiutasítása és deportálása az úgynevezett nemzeti területről a határok és a – nemzeti vagy magán – identitás új tapasztalatát vetíti előre.

Az európai közösség államai között, a köztük és a kelet-európai államok között, az Európa és az Egyesült Államok között, a két utóbbi és Japán között folyó kíméletlen gazdasági háború. Ez a háború ural mindent, először is a másféle háborúkat, miután uralja a nemzetközi jog következetlen és egyenlőtlen gyakorlati értelmezését és érvényesítését. Bőven van erre példa több mint egy évtizede…

A külső adósságteher súlyosbodása és más ezzel kapcsolatos mechanizmusok éhségre és reménytelenségre kárhoztatják az emberiség nagy részét. Így mindinkább kizáródnak a piacról azok, akiket ugyanez a logika éppenséggel bekapcsolni akart. Éppen ez a fajta ellentmondás működteti a geopolitikai fluktuációkat, még ha az utóbbiakat látszólag az emberi jogokról vagy a demokratizálásról szóló beszély diktálja is." (Derrida: Marx kísértetei. Pécs, Jelenkor, 1995. 90-91.)

Egyrészt tehát az emberi jogok a nyűtt világ ilyen és ehhez hasonló nyűttségei közepette lépnek színre, ami sajnálatos, másrészt pedig az emberi jogok pozitív mércéi sem mindig segíthetnek ezen társadalmi folyamatok kiküszöbölésében, ami még sajnálatosabb.

Az ellentmondásos szerep a magyarországi folyamatokban is megnyilvánult. Az alkotmánybírák korábbi, már a kilencvenes évek elején meglévő különböző, sőt ellentétes értékítéletei¹⁰ mellett az állam szociális jellegét és a szociáis jogok helyzetét nagy viták kísérték. A gazdasági stabilizációs törvénycsomag kapcsán (1995) éppúgy, mint a zátonyra futott alkotmányozás előkészítése során. Az előbbi megítélésében kialakult a szociális jogok alanyi jellegét tagadó liberális álláspont.¹¹ és ezzel ellentétben ezen jogok alanyi jogként való megalapozhatóságának álláspontja.¹² Miközben az elméleti és politikai megközelítések tisztázódtak, a gyakorlat síkján a nyitott kérdések nem oldódtak és oldódnak meg. Alighanem nem is céljuk ez. Sem a kormány, sem a parlament nem törekedett a szociális jogok helyzetének újradefiniálására. Kényelmesebb volt ezen szolgáltatások körének A gazdasági stabilizációs törvényben való korlátozását olyan gyakorlattal megfejelni, amely a szolgáltatások körét és reálértékét csökkentette. Persze ez az állampolgárok zömének még mindig jobb, mintha a meglévő alkotmányos pilléreket iktatnák ki. Így állunk ez év végén.

Jegyzetek

¹ Szerzőtársam, Takács Péter az emberi jogokról adott színvonalas és korszerű áttekintése közben arra ia rámutat, hogy a jogirodalomban sincs egyetértés e jogok általános jellegét illetően. Vannak, akik természetes jogokként, vannak, akik a jogok önálló csoportjaként és vannak, akik egyfajta egyetemes erkölcsi jelleggel próbálják levezetni őket. (Szigeti-Takács: A jogállamiság jogelmélete. Napvilág, 1998. 242-257.) Saját érvelésem többek mellett Max Weber jogszociológiájával módszertanilag azonosan, az első megoldástípushoz tartozik. Weber helyesen a ’lex naturae’ problémavonalába illeszti bele az emberi jogokat, mint a tételes jog fölött álló értékmérő problémáját és funkcióit. (Gazdaság és társadalom. 2/2. Jogszociológia. KJK, 1995. 172-175. Ford.: Erdélyi Ágnes.)

² A jog és a társadalmi valóság közötti sohasem teljes megfelelés, a jog konfliktusfeloldó, regulatív és integratív alapvető funkcióiból már szükségképpen következő inadekváció egyeseket ’a jog nem számít’ nihilizmusa felé visznek. Súlyos tévedés ez, amely alkalmatlanná tesz mind az emberi gyakorlat ezen objektivációs formájának, mind pedig az emberi jogok természetének megértésére.

³ A konzervatív gondolkodás klasszikusával, Edmund Burke-kel szemben, aki valaminő örök emberi természetre hivatkozva kívánta megalapoznia a jogállamot, Tom Paine radikális demokrata érvelése módszertanilag is fontos, szemléletes és meggyőző. "Soha nem volt, soha nem lesz és soha nem is lehet olyan parlament, embercsoport vagy nemzedék egyetlen országban sem, amely az idők végeztéig rendelkeznék az utókor megkötésének és irányításának jogával és hatalmával, amely egyszer s mindenkorra elrendelheti, hogy hogyan kormányozzák a világot, vagy ki kormányozza; ezért úgy ahogy van, semmis és érvénytelen minden olyan cikkely, törvény vagy nyilatkozat, amellyel annak alkotói olyasmit próbálnak tenni, aminek megtételére nincsen sem joguk, sem hatalmuk, és végrehajtása sem áll módjukban. Minden kornak és minden nemzedéknek ugyanazzal a szabadsággal kell rendelkeznie saját törvényei megalkotására minden ügyben, mint a megelőző koroknak és nemzedékeknek. A síron túli kormányzás önző és öntelt igénye a legnevetségesebb és legarcátlanabb zsarnokság." (Az ember jogai. Osiris-Readers International, Budapest, 1995. Ford.: Pap Mária.)

⁴ Mannheim Károly: A konzervativizmus. Ford: Kiss Endre. Cserépfalvi, 1994. 70-72.

⁵ Weber az újkori természetjog racionális jellegét a történeti-jogi iskola német romantikába gyökerező irracionalizmusával szemben tárgyalja (i. m. 174.).

⁶ A közösségi és szolidaritási értékek tekintetében az általában vett szocializmus mutat hasonlóságokat a konzervatív felfogásokkal – gondoljunk csak a földet el nem idegeníthető, védett tulajdoni tárgyként kezelő kisparaszti, földközösségi ideológiákra -, de a szocialista gondolatkör ezen értékeket sem organikus módon, hanem a munkamegosztással alapozza meg. A marxi szocializmus pedig – szemben a feudális szocializmusokkal és a romantikus antikapitalizmusokkal – nem vissza, a feudális tulajdoni formák felé megy, hanem az önkormányzó közösségek köztulajdoniságával kívánja megszüntetve meghaladni a termelőerők fejlődését egy hosszú történelmi korszakon át hordozó polgári tulajdoni formákat.

⁷ A kisajátítás a magántulajdon szükségjoga, azaz szükséges rossz. Térségünkben – a köztulajdon vonatkozásában – a magánkisajátítás, erényjoggá vált. (Ha nem is a népesség, de a privatizációs folyamat haszonélvezői szemében.) A jog egyneműsítő tendenciáival (in abstracto tulajdonvédelem) szemben a tulajdon mint reális társadalmi viszony sem gazdaságilag, sem szociálisan nem függetleníthető attól a formációtól, ahol fellép. Ezért vezet ki szükségképpen a tulajdonjog kérdése az emberi jogi megközelítésből.

⁸ Példának okáért a magyar alkotmányjogban ezen jogok katalógusa a következő: az élethez és emberi méltósághoz való jog; a politikai (vagy kollektív) szabadságjogok: az egyesülési és gyülekezési jog, a szólás- és sajtószabadság, a lelkiismereti és vallásszabadság; míg a személyi szabadságjogok kategóriája a személyi sérthetetlenséget, a levéltitok és a lakás sérthetetlenségét fogja át. Közös tulajdonságuk, hogy egyfelől a közhatalom cselekvése elé jogi korlátokat állítanak, másfelől pedig, hogy ha valaki megsérti ezen szabadságjogokat, akkor az állam köteles megvédeni mindenkit a jogsértővel szemben. A közhatalom és az egyén közötti kapcsolatot negatív oldalról leíró fenti jogosultságokkal szemben a részvételi jogok (a közvetlen demokrácia gyakorlása, választójog és választhatóság, nemzeti és nyelvi kisebbségek részvételi joga) politikai értelemben kapcsolják össze az állampolgárokat a közhatalommal. Ugyanis államalkotó lényként vannak alanyi közjogaink.

⁹ Ezen második generációs szabadságjogok tartalmának és jogi természetének hozzávetőleges bemutatása nálunk a következőket jelenti. A munkához való jog a munka szabad megválasztását (de nem a teljes foglalkoztatottsághoz való jogot), a sztrájkhoz való jogot jelenti. A pihenéshez való jog a heti pihenőnapokat, a fizetett munkaszüneti napokat és az évi szabadsághoz való jogot fogja át. Az egészséghez és szociális biztonsághoz való jog bizonyos mértékű és körű ingyenes alapfokú orvosi ellátást, egézségyügyi intézményhálózat állami fenntartási kötelezettségét jelenti. A művelődéshez való jog a tanszabadságot, az ingyenes és kötelező alapfokú oktatást, a felsőbb oktatási intézmények állami fenntartását, támogatását és kulturális intézmények fenntartási kötelezettségét jelenti. A politikai tagoltság és a jogelmélet szempontjából tekintettük át a liberális és a szociális felfogás, jelzőtlen és jelzős jogállam eltérő megközelítését: Szigeti-Takács, 1998. 191-94.

¹⁰ A szociális biztonsághoz való jogot a bírák többségének pusztán programkénti – tehát alanyi jogon nem érvényesíthető, garanciákkal nem védett – álláspontjával szemben négy alkotmánybíránk, Vörös Imre, Kilényi Géza, Szabó András és Zlinszky János különvéleményt fogalmazott meg, melyben e jogot a jogállamiság fogalmából következő, alkotmányosan rögzített jogként értelmezik (24/1991. /V.18./ AB. hat.)

Zlinszky egyenesen alanyi jogként értelmezte az Alkotmány 70/E .§. (1) szóban forgó bekezdését (31/1993. /V.21./ AB.) – szemben Sólyommal, aki szerint ez nem ad senkinek jogot a szociális biztonságra, mert a jogi igények ilyen általánosságban nem definiálhatók. Másoknak nem jelentett megoldhatatlan feladatot e jog természetének jogászi, jogdogmatikai definiálása (lásd a 12. jegyzetben megadott forrásokat).

A szociálpolitika egészének alakulása, benne a jogok szerepe megértéséhez nélkülözhetetlen Ferge Zsuzsa munkásságának figyelembevétele.

¹¹ A legszínvonalasabb érvelést ebből a pozicióból Sajó András: A materiális természetjog árvái, avagy hogyan védi Alkotmánybíróságunk az elesetteket (Magyar Jog, 1996/4.) című tanulmánya adta.

¹² Ezt a pozíciót figyelemre méltó érveléssel képviseli Juhász Gábor: Az alkotmányeszme mostohagyermeke: néhány gondolat a szociális biztonsághoz való jog természetéről, illetőleg, A szociális biztonsághoz való jog alkotmányos újraszabályozása elé (Esély, 1996/3. és 1995/3.).

Saját elvi álláspontomat a szociális jogállam kontra jelzőtlen jogállam kérdésében kifejtettem: Szigeti-Takács, 1998. 191-194., illetőleg a magyar alkotmányozás folyamatában tárgyaltam az elitista és nem elitista (demokratikus) erők összecsapását, éppen az Eszmélet (1996/31. sz. 59-66.) oldalain.

A szerző szerint a külkereskedelem liberalizálása nem eredményezi az általános jólét növekedését és a nemzetgazdaságok konvergenciáját. Éppen ellenkezőleg, a legkülönbözobb módokon hozza még előnyösebb helyzetbe a gazdag nemzetállamokat, fokozva a szegények – relatív vagy abszolút – szegényedését. Többek között a GATT és a WTO közreműködésével.

Előjáték: A lengyelországi golfkuli-gyártás rövid sikertörténete

A történet, melyet Joseph Stiglitz, a Világbank vezető közgazdásza jóvoltából ismertem meg, találóan példázza az új világ gazdasági rendjét. Az évtized elején járunk, a jelszó: liberalizáció. A lengyel nagyipar, telve lelkesedéssel az új keletű szabadpiaci modell iránt, feltérképezte az exportlehetőségeket, és kijelölt egy figyelemre méltó célcsoportot: az amerikai golfozók közösségét. Rádöbbentek, hogy Lengyelország képes volna jól eladható, olcsó és strapabíró kulik előállítására; a piaci reformoknak kétségtelenül megvolt a maguk előnyös oldala.

Sajnos, ugyanez nem mondható el az amerikai golfkuli-gyártásról.

Gyógyszert kellett találni: az amerikai dömping-szabályozás tiltja bármilyen árucikk "normál értéken" aluli behozatalát, amennyiben az veszélyezteti az amerikai termelőket. A normál érték az exportáló országban érvényes eladási árat jelenti, azonban a golfkuli nem számított elterjedt árucikknek egy olyan országban, ahol a lakosság fele éhezett. A másik szóba jöhető megközelítés szerint, jóllehet elhajlásnak hangzik, a normál érték a gyártási költséggel egyenlő. De mivel Lengyelország piaci reformjai még nem teljesedtek ki, ennél fogva eleve nem lehetett szó kompetitivitásról, tehát a hazai előállítási költséget nem lehetett alapul venni.

Minthogy Lengyelország gazdasági tanácsadói lankadatlanul azt erősítették, hogy Lengyelországból csak hatékony piacgazdaság válhat, meg kell bocsátanunk, ha valaki ezek után mégis arra gondolna, hogy ez a költség meghaladhatja a "normál érték" nagyságát. Szerencsére a Kongresszus gyakorlatias testület, és életbe léptette állandó eljárási gyakorlatát, azaz keresett egy olyan országot, melynek körülményei Lengyelországéhoz hasonlóak, és megvizsgálta, hogy mennyibe kerül ott egy golfkuli előállítása. A választás, alapos megfontolás után… Kanadára esett. Kézenfekvő, gondolná az ember, eltekintve attól a csekélyke hiányosságtól, hogy Kanadában nem gyártanak golfkulit.

A Kongresszust semmi nem rettenthette vissza. A következő meghatározást fogadta el: egy lengyelországi golfkuli normál értéke az az ár, mely fedezné a Kanadában való előállítás költségeit, amennyiben ott gyártanának ilyesmit. Ezek után büntető vámmal sújtottak minden Lengyelországból behozott golfkulit, melynek mértéke a fenti összeg és az Egyesült Államok-beli eladási ár különbözetéből tevődött ki.

Így ért véget a lengyel kiviteli siker, mely soha el sem kezdődött.

Az új világrend alvó rendőre

Ebben a rövid kis anekdotában dióhéjba tömörítve láthatjuk a modern világkereskedelem valóságát. Bármit zengjen is a szabadpiacról szóló dicsőítő ének, a valóság egészen más. Ahhoz, hogy megérthessük, miért és hogyan is van ez, sem a világkereskedelem elvont elméletéhez, sem az őt felépítő cserefolyamatok hihetetlenül összetett rendszeréhez nem kell visszanyúlnunk. Ehelyett lássuk a politikai okokat! Midőn ezt tesszük, nemcsak a világkereskedelem szintjén találkozunk gyökeres újjászervezéssel, de azoknak az intézményeknek a szintjén is, melyek ezt irányítják, nem kevésbé azoknak a szabályoknak a szintjén, melyek alapján a világkereskedelem működik. Ennek az átszervezésnek a középpontjában egy új nemzetközi szerveződés áll. Ez a cikk éppen az e testület körül kialakult mítosz és a valóság rövid áttekintését kívánja adni.

Gondoljunk csak a világgazdaságra, és máris két unalomig ismételgetett név ötlik eszünkbe: a Nemzetközi Valutaalapé és a Világbanké; azé a két, több nemzetet átfogó testületé, melyet a szövetségesek 1944-es Bretton Woods-i Szerződése hívott létre, hogy a második világháború utáni gazdasági világrendet kialakítsák. Az viszont kevésbé közismert tény, hogy ez a két szervezet egyben egymásnak is tagja. A World Trade Organization (WTO, Világkereskedelmi Szervezet), mely 1994-ben, a GATT (General Agreement of Tariffs and Trade, Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény) 1986-os "uruguayi fordulójának" eredményeként született, a háború utáni gazdasági berendezkedés harmadik pillére. Bár általában a GATT egyszerű folytatásaként szokás bemutatni, valójában alapvető változás előjele volt a világkereskedelem szervezetében.

A GATT-ot egy kevéssé hatékony kereskedelmi kamarából olyan erőteljes eszközzé alakították át, melynek célja a világpiacot a vezető hatalmak kereskedelmi és pénzügyi érdekei szerint újjászervezni; a legfőbb követelmény, hogy sikerüljön megőrizni az Egyesült Államok gazdasági fensőbbségét, annak ellenére is, hogy a világtörténelem eleddig legnagyobb arányú külkereskedelmi deficitjével kénytelen szembenézni.

Feladata, hogy a világkereskedelem hálózatát kiterjessze, amiről általában azt szokás gondolni, hogy minden nemzet vonatkozásában ártalmatlan és egyöntetűen hasznos. De mondjon bármit is a szabadpiacról szóló dicsőítő ének, e folyamatnak az a valóságos értelme, hogy az el nem kötelezett és korábban a keleti tömbhöz tartozó népeket egy korlátozások nélküli piacba olvassza, mely a fejlett országok egy válogatott körének termékei számára van fenntartva. Más szóval a nemzeti önrendelkezést háttérbe szorítják azok az intézményi garanciák, melyek ennek a piacnak a rendszeres kifosztását biztosítják, egyúttal ugyanez a kör védelmet élvez minden esetlegesen bekövetkező versenyhelyzettel szemben.

A kereskedelem ellenőrzése az önmagának helyet követelő világpiac belső lényegéből, továbbá a pénzügyi zsarolásokból és az adósrabszolgaságból fakadt, lévén egyik elsődleges eszköze a fejlett országok dominanciájának.

Az új kereskedelmi napirend

A WTO radikálisan új napirendet ír elő a világkereskedelem számára. Ennek sarokpontjai a következők:

a) A teljes világkereskedelem egyötödét kitevő (1 milliárd USA-dollár) "szolgáltatások" liberalizációja a GATS (Általános Kereskedelmi és Szolgáltatási Egyezmény) révén. Ez az intézményes változás a kereskedelmi reform álarcában jelenik meg. Mivel a pénzügyi szolgáltatások árucikknek minősülnek, ez magában foglalja a tőkemozgás felszabadításának törvény általi kötelezettségét, ami sérti az egyes országok gazdasági önrendelkezésének legitim jogát. Ezen felül a behozatal meghatározását kiterjesztették a szolgáltatások esetére is, hogy ezáltal a külföldi tulajdonban lévő hazai leányvállalatok termelése is ide számítson. A kereskedelmi szabályozás tehát most első ízben kiterjedt a tagállamok belső piaci rendjére.

b) A szellemi termék tulajdonjogainak mint döntően új kereskedelmi kategóriának a beiktatása. Ennek annyi köze van a kereskedelem liberalizációjához, mint a rabszolgák szabad szállításának. Tiltja minden olyan termék adásvételét, mely húsz évnél nem régebbi technológiai eljárással készült – tehát szinte mindegyikét -, kivéve azokét, melyeket az adott technológia érvényes tulajdonosa külön megnevezett. Ezek a fejlett országok abszolút értelemben vett monopóliumát képezik: a harmadik világ jelen pillanatban a világszabadalmak 0,16%-át mondhatja magáénak.¹ Ezek a szabadalmak a gyártási folyamatot jogilag önállónak értelmezik, mely nemcsak a munkát végző személytől, de a gyár-, illetve farmtulajdonostól, valamint az eredeti feltalálótól is független. Ezek következtében a gyártási eljárás tulajdonlása és ellenőrzése a hatalom piacképes eszközévé válik. Azt a legfőbb piaci mechanizmust teszik kézzel foghatóvá, mely a harmadik világot megnyomorítja, nevezetesen a technológiai szuperprofit kereskedelem révén való realizálását.

c) Átfogó anti-dömping (AD) lépések, az Egyesült Államok, az EGK és Ausztrália, illetve Új-Zéland kedvelt protekcionista megoldása; erről a gyakorlatról írja kendőzetlenül a Világbank, hogy "a protekcionizmus megtévesztő csomagolása". Mint azt HK megjegyzi: "Az AD nem a fair play-t szolgálja. Az a célja, hogy a játéktér felbillenjen."² 1986 előtt ritkán folyamodtak anti-dömping intézkedésekhez. 1992-re ez már általánosan elterjedt gyakorlattá vált a fejlett országok körében. 1985 és 1992 között 1040 anti-dömping lépést kezdeményeztek az ipari országok; ezek több mint fele kelet-európai (132), harmadik világbeli (137) vagy ázsiai fejlődő ország (297) ellen irányult. A nem-ipari országok – a világ népességének háromnegyede – mindösszesen 91 eljárást indítottak.

d) A kereskedelmi tömbök – a domináns tőkés országok köré kiépült "szabadkereskedelmi területek": EK, NAFTA és APEC – rendszerének megszilárdítása, melyek sajátos mentességet élveznek az összes többi WTO-tagra nehezedő kötelezettségek alól. Ámbár a GATT XXIV. cikkelye különösen szigorú feltételeket szab a "szabadkereskedelmi terület" cím elnyeréséhez, ezeket sosem léptetik életbe.

1990-ig éppenséggel mindössze négy tárgyalócsoport (az amúgy összesen több mint ötven közül) tudott abban megállapodni, hogy valamiféle regionális egyezmény egyáltalán összhangban álljon a XXIV. cikkellyel; ezek közül is három még 1957 előtt működött. "A GATT tapasztalatai a szabadkereskedelmi területek és a vámuniók ellenőrzéséről az adott jogszabály tekintetében nem túl bíztatóak… Nem nagy túlzással kijelenthető, hogy a (regionális egyezményekre vonatkozó) GATT-előírások többsége falra hányt borsó."³ Röviden szólva, a fejlett országok azt teszik, amit csak akarnak.

A közmegegyezéstől a kötelezettségig

Ezt a szerteágazó változássorozatot egy szerződésben létrehozott szervezet – a régi GATT – nemzetek feletti erőszakszervezetté való átalakítása tartja egyben, mely nemcsak tagállamainak kereskedelmi kapcsolatait terheli és határozza meg jogilag, hanem belső tulajdon-, adó- és támogatási rendszerét is.

A GATT sok résztvevős és hosszadalmas tárgyalási "fordulókat" tartott, hogy bizonyos tarifák közmegegyezés tárgyát képező kölcsönös csökkentését elérje. Végeredményben nem volt más, mint közvetítő cég, mely a nagy játékosok által feltétlenül megkötendő kétoldalú egyezmények kiszélesítésén dolgozott egy kissé tágabb kör számára. "Azokban az esetekben, amikor választani kellett a súlyos konfliktus vagy a GATT-elvek betű szerinti betartása között – például a regionális integráció vagy az állami támogatás kérdésében – a szerződő felek rendszerint csak ‘pislogtak’. Nagy vonalakban ez jól tükrözi ennek az alapvetően klubjellegű intézménynek a természetét. Vannak szabályok, de a klubtagok szabadon választhatnak, hogy ezeket betartják-e, illetve eljátszhatják, hogy a szabályszegéseket nem veszik észre."⁴

Ezzel szemben a történészek a GATT-ban a kereskedelem liberalizációjának fő megtestesítőjét látják, és ez nagyrészt azért alakulhatott így, mert a jelentősebb hatalmak, mind az Egyesült Államok hegemóniája alatt, mindenáron saját kereskedelmük liberalizációjára törekedtek, hogy ezáltal biztosítsák a maguk részét az exportált amerikai tőkéből egy olyan időszakban, mikor az amerikai ipari fölény még valóság volt. A GATT egyszerűen a többieket is meghívta erre a sétalovaglásra.

A WTO két döntő változtatást léptetett életbe. Először is az "eredmény-orientáltságról" a "szabály-orientáltságra" tért át: a kereskedelem már törvények és jogszabályok, nem cél-árucikkek irányítása alatt állt. Ez a kereskedelem olyan fokú jogi szabályozásáig terjed, amit a WTO a tagországok kormányai számára, mint saját törvénybe iktatandót, kötelezően előír. Ami a legfontosabb: ezeknek a szabályoknak a betartását már ellenőrzik.

"Régebben a GATT nem (önálló jogi személyiségű) nemzetközi szervezet, hanem kormányközi megállapodás volt. Következésképpen nem ‘tagállamok’, hanem ‘szerződő felek’ alkották… A WTO olyan nemzetközi szervezet, amely az árukereskedelemre (GATT), a szolgáltatások kereskedelmére (GATS) és a kereskedelemmel összefüggő szellemi termékek tulajdonjogaira vonatkozó multilaterális megállapodásokat tartja kézben."⁵

Ha egy tagország megsérti a WTO egyik rendelkezését, beindul a kényszerítő folyamat, és konszenzusra van szükség, hogy ne kelljen szankciókat életbe léptetni, hanem el lehessen kerülni őket. Ha egy harmadik világbeli ország keres kibúvót, hogy ipari vagy mezőgazdasági termelőit megvédje a versenyben a technológiailag fejlettebb északi országoktól, a WTO-tagok egységesen összehangolt büntetőintézkedéseire számíthat.

A világpiac helyreállítása

Ezek a fenyegetések a GATT és a WTO szisztematikus terjeszkedése következtében válnak ténylegessé; a folyamat a korábban az orosz forradalom, két világháború és a kínai forradalom által ketté hasított világpiac globális rekonstrukciójában csúcsosodott ki.

A GATT jelentéktelen klubként indult, mindössze 23 aláíróval. Az erőegyensúly oly törékenynek bizonyult, hogy nem lehetett megalakítani a nemzetközi kereskedelmi szervezetet (ITO), melyre a Bretton Woods-i Egyezmény felszólított. A tárgyalások 1949-es ‘Annecy’-fordulóján csupán 11 ország vett részt. Kína 1950-ben visszalépett, az Egyesült Államok pedig, mely a két világháború között erőteljes protekcionista politikát fejtett ki, nem vette a fáradságot az ITO kongresszusi beiktatásához. Bár az 1947-es kiinduló megállapodás az amerikai vámok 21%-os csökkentését ígérte, a következő három tárgyalási forduló ezt már csak összesen 8,4%-kal tudta javítani.

A "szabadkereskedelem" kifejezés a GATT hivatalos napirendjében soha fel sem bukkant. Az 1947-es preambulum "az életszínvonal emelésére, a teljes foglalkoztatás biztosítására és a reáljövedelem, valamint a tényleges kereslet tekintélyes mértékű és kitartó növelésére, a világ erőforrásainak teljes körű kihasználására, továbbá az árutermelés és az árucsere kiterjesztésére" hív fel. A meghatározó mechanizmus a vámok csökkentéséből és a diszkriminatív eljárások kiiktatásából állt.

Tervgazdálkodásra Lengyelország 1967-es csatlakozásáig nem került sor, és az el nem kötelezettek mozgalma, valamint az UNCTAD (United Nations Conference on Trade and Development, Egyesült Nemzetek Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája) 1964-es megalakítása folytán a harmadik világ országainak is sikerült semlegesíteniük, illetve megakadályozniuk a GATT kereskedelmi egyezményeinek rájuk való érvényesítését. Az új ENSZ-szervezet azzal a céllal jött létre, hogy a fejlődő országok számára kedvező kereskedelmi intézkedéseket kényszerítsen ki. Az 1963-as "Kennedy-forduló" 74 országot érintett, és négy esztendeig húzódott. Az életbe léptetendő GATT-szabályok tetszés szerint való kiválogatásának gyakorlatát olyan széles körben ismerték, hogy egyszerűen csak a "GATT r la carte" néven gúnyolták. Az 1973-as "tokiói fordulóban", amely hat évig tartott, 99 ország vett részt, és olyan vám- és nem-vámeljárásokat kellett törvényessé tennie, melyek a fejlődő országok szempontjából voltak előnyösek.

Így tehát, bár a fejlődő országok bekerültek a GATT keringésrendszerébe, az, hogy a Szovjetunió és a Varsói Szerződés országai önálló gazdasági rendszerre tudtak szert tenni, jelentős mértékben a függetlenség lehetőségét kínálta számukra. Bár a világpiac uralkodott felettük (és nyomorította meg őket), számos imperialista javaslatot sikerült megvétózniuk, és olyan kereskedelmi különfékeket tudtak alkalmazni, melyek a hazai termelőt védték, és korlátozták az egyenlőtlen csere folytán előállt tőke beáramlásának mértékét. Ugyanis bármikor hagyatkozhattak arra (illetve fenyegetőzhettek vele), hogy a szovjet vagy a kínai tömbbel fognak ezentúl kereskedni. A "Harmadik Világ" – Mao Ce Tung gyakran idézett kifejezése – ugyan részt vett a kereskedelmi tárgyalásokon, de egyhangúlag megvétózta vagy lesöpörte azokat a döntéseket, melyek a hazai előállítókat veszélyeztették; ezáltal enyhítette, ha ki nem is védte, a világpiac káros következményeit a hazai felhalmozásra.

Az 1986-ban megkezdődött és nyolc kimerítő évvel később befejeződött "uruguayi forduló" végére a helyzet feltűnően megváltozott. Már 128 tagállamról beszélhettünk, melyek között a korábbi kelet-európai országok zöme is megtalálható. Az egykori Szovjetunió már nem jelentett valódi alternatívát a termelés vagy a nyersanyag-ellátás tekintetében. Az agresszív, "fenyegetésre épülő" amerikai intézkedések, az adósságválság és az IMF drákói közbelépése, mely szerkezetváltásában és az exportorientált programokban öltött testet, "neoklasszikus ellenforradalmat"⁶ eredményezett. A keynesiánusok helyét a világ vezető pénzügyi intézményei élén mások vették át; neoliberális tanácsadók és politikai rendszerek egyre újabb és újabb hulláma jelent meg a fejlődő gazdaságokban és a harmadik világ országaiban. Az ellenállást felváltotta a kapituláció: elérkezett az új rend.

Divergencia és nagy idő

Mik ennek az új keletű gazdasági rendszernek az anyagi vonzatai? Amit feltétlenül észre kell venni: a szabadkereskedelem egyenlőtlenséget termel. A konvergencia neoklasszikus tana szerint a kereskedelmet folytató országok közötti hátrányos különbségeknek a kereskedelmi tevékenység nyomán az idők során el kell tűnniük. Ezt az elgondolást leginkább sületlenségnek nevezhetjük. Nincs az a mértékadó tény, amely alátámasztaná.

A világpiac 120 évét a "divergencia" és a "nagy idő" kifejezésekkel jellemezve, Lance Pritchett, a Világbank vezető közgazdásza az időben közelebbi szakaszt így értékeli: "1980 és 1994 között a GDP egy főre jutó növekedése átlagosan 1,5 százalékot ért el a fejlett, és 0,34 százalékot a fejletlen országokban. A legtöbb szegény országban sem relatív, sem abszolút értelemben nem gyorsult fel a növekedés, és a divergencia sem fordult szemmel láthatóan a visszájára… mindezeket a megállapításokat együttvéve arra kell következtetnünk, hogy mindabból, ami a fejlett országok növekedési rátájára vonatkozik, szinte semmi nem áll a fejlődő országokra, sem külön-külön, sem együttesen."⁷

A dogma, mely a konvergencia fogalmát áthatja – a komparatív előny elmélete -, egyszerűen hamis. Azt jósolja, hogy a kereskedelem minden ország számára nyereséget hoz. Ezzel szemben valójában minden adásvételnek megvannak a maga vesztesei és nyertesei, és minél szélesebb körű a piac, ezek annál élesebben válnak szét.

A technikai fejlődés bizonyos mértékig képes ezen enyhíteni, akár annyira is, hogy az egyre jobban leszakadó országok között is előfordulhat, hogy sokukban átmenetileg javul az abszolút életszínvonal, miként ez történt a második világháború után is. Hozzájárult ehhez, hogy nem létezett általános érvényű, multilaterális kereskedelmi szabályozás, ami azt jelentette, hogy az egyes országok korlátozott mértékben önmaguk jelölhették ki viszonyukat a világpiachoz, és ugyanígy annak káros hatásait is képesek voltak enyhíteni. Néhányan – a négy ‘kistigris’ például – a nagy mértékű tőkebeáramlásra és (a szabadkereskedelem dogmájának ellentmondó) szigorúan szabályozott belföldi piacokra, mindenekelőtt a munkaerőpiacra támaszkodva még azt is meg tudták tenni, hogy elkezdtek felzárkózni a fejlett országokhoz.

A Reagan-korszakban, de leginkább a WTO megalakulásával ez a kiskapu megszűnt. Ma már nem csak az országok közötti relatív különbségek szélesednek, de egyre több embernek kell szembesülnie életszínvonalának abszolút értelemben vett süllyedésével, az éhezéssel, egy szóval életkörülményeinek romlásával. Már az 1990-es Socialist Economic Bulletin azzal számolt, hogy:

1. az emberi faj háromnegyede számára a relatív elszegényedés jelenti a normális körülményt; 1988-ra a világ népességének aránya azon piacgazdaságokban, melyek az egy főre jutó GDP tekintetében egyre inkább az ipari országok mögé szorulnak, elérte a 75%-ot, szemben az 1967-es 46%-kal.
2. az abszolút elszegényedés kiáltó mértékben elterjed; ugyanezen időszak alatt tizenkétszeresére emelkedett azoknak az embereknek a száma, akik az egy főre eső GDP abszolút csökkenését regisztráló országokban élnek, azaz létszámuk 71 millióról 808 millióra nőtt.

Amennyiben nem fékezik meg, a társadalmi konfliktusok, melyeket ez a robbanásszerű differenciálódás gerjeszt, rohamosan destabilizálják a piaci viszonyokat. A nemzetállam intézményes kereteket biztosít az efféle ellentétek megőrzéséhez, kiéleződéséhez vagy elfojtásához – ilyenek a költségvetési újraelosztás, a munkaerő-mobilitás, az általános szintű társadalmi szolidaritás vagy szükség esetén az elnyomás. Amikor a viszonylagosan egységes életszínvonal feltételei egyetlen országon belül fennállnak, ezek a feltételek nem a piac kiszélesedésének, hanem azoknak a társadalmi és politikai ellenreakcióknak a következményei, melyeket a piac kiszélesedése előidéz, továbbá azoknak a külső, politikai korlátoknak, amelyek ez utóbbiak nyomán kialakulnak.

A világkereskedelemből viszont jórészt hiányoznak azok az intézményes tényezők, melyek ellensúlyozni tudják a korlátozás nélküli piac destruktív hatását, melyeket még a tehetősebb nemzetek földrajzi terjeszkedése sem képes semlegesíteni; a vagyon nagymértékű újraelosztása, ami a stabil társadalmi szolidaritás megteremtéséhez szükséges, szóba sem jöhet a magánvagyonok tulajdonosai vagy inkább vállalkozásaik versenyképességének fenntartása szempontjából. Kelet-Németország kicsinyke területének, összesen 17 millió nem különösebben szegény polgárának a beolvasztása a Marshall-segély óta az egyik legjelentősebb pénzügyi transzfert hívta létre, Európa leggazdagabb országát egy évtized alatt a kereskedelmi többletből a deficitbe kényszerítve; miközben a Weimari Köztársaságénál is több a munkanélküli, még mindig nem sikerült megoldani a következményként előállt, rohamosan terjedő antagonizmusokat.

Az egyetlen végleges megoldás az országhatárok eltörlésében rejlik, csakhogy a piac az ellenkező irányba hat. Jugoszlávia és az egykori Szovjetunió széthullása is ennek élő bizonyítéka – az új országok összeütközése ugyanis a kereskedelem új (az Egyesült Államok által és a WTO révén kierőszakolt) korszakának következménye.

A gazdagabb országok bármilyen szélesebb blokkjának vagy egységének megalakulása annak a következménye, illetve függvénye, hogy mennyire képesek saját osztályaikat a szegényebb népek kizsákmányolása érdekében összefogni. Tehát arra van szükségük, hogy utóbbi országoknak a piacára a viszonosság veszélye nélkül bekerülhessenek. A szabadkereskedelem nem egyszerűen mítosz, hanem hazugság.

A világkereskedelem tehát önmaga követeli ki a nemzetállami jelleget, és ugyanilyen határozottsággal idézi elő a nemzetállamok konfliktusát, ami már ebben az egy évszázadban is két világháborút eredményezett. Ez az ellentmondás erősen behatárolja lehetőségeit. Ezért azután egyik legfőbb modern formáját ez adja: ebben a piac önmaga számára alkot korlátokat, miközben társadalmi osztályokat is létrehoz. Elsősorban a világnak ahhoz a tekintélyes ideje létező megosztásához vezet, mely úgy a korai 1870-es évek óta napjainkig fennáll: éket ver a technológiai, pénzügyi, kereskedelmi és hadügyi téren szinte monopolhelyzetet élvező nagyon gazdag országok kicsiny tömbje és a világ többi része közé. Ez a világpiac kibontakozásának tényleges következménye; és feltétlenül észre kell vennünk, hogy ez nem véletlen, vagy a piac működésének átmeneti kilengése, hanem éppen ellenkezőleg: ez jelenti a világpiac fejlődésének csúcsát.

A WTO mint intézményes rendőr

Az egyetemleges világpiac újra-megerősítése a legbiztosabb garancia a világ néptömegeinek a tömeges éhínségbe és szegénységbe való rohamos süllyedésre. A menekülés egyetlen módját bármely ország számára – kivéve a szűk élbolyt – az jelenti, ha valamiképpen ki tudja kerülni a piac általános működését. Ezért nem lehetett a régi GATT erőszakszervezet, és ezért kell az új keletű WTO-nak azzá lennie.

A WTO, az IMF és a Világbank ma már közösen dolgoznak azon, hogy a világot egy teljes körű és intézményes keretrendszerbe foglalják. A bankok hitelfeltétel és adósságenyhítő körülmény gyanánt nyitott piacokat és szabadkereskedelmet követelnek. Csakhogy a szabadkereskedelem olyan meghatározott intézményi rendszert jelent, mely a legnagyobb játékosok kivételével minden résztvevő gazdasági szuverenitását sérti. Nemcsak a tőkés tulajdonjogok sérthetetlenségét és a tőke szabad mozgását feltételezi, de kiterjed az adókra, az állami támogatásokra és bármilyen lépésre, melyre ráaggatható az "egyenlőtlen versengés" címke – magyarul az állami szerepvállalás bármely területére.

A GATT eredeti célkitűzése szerint igyekezett elkerülni, hogy a két világháború közötti ellenséges kereskedelmi tömbökre való széthasadás megismétlődjék, és prioritást adott a "nem diszkriminatív" és a "viszonosságon alapuló" szerződéseknek. A "nem diszkriminatív" kitétel azt jelenti, hogy a tagállamok kötelesek ugyanolyan kereskedelmi megállapodásokat kötni mindenki mással, mint amilyet "legtöbb kedvezményt élvező partnerállamukkal" (most favoured nations – MFNs) kötnek. A viszonosság azt szabja meg, hogy egyfajta (rendszerint hiányosan megfogalmazott) értelemben érvényesülnie kell az egyenlő veszteség elvének, ami a határok közötti kedvezmény kölcsönösségét sejteti. Ezek az elgondolások jól működtek egy szűk klubon belül, ahol alapjában kétoldalú megállapodásokat kissé tágabb körre terjesztettek ki. De egy szélesebb körű kedvezmény esetén a veszteség és a nyereség már nem lehet minden résztvevőre nézve ugyanakkora; lesznek, akik többet veszítenek és lesznek nyertesek. Ezért működött a GATT úgy, ahogy működött: olyan egyeztetési fórumként, melynek döntéseit könnyű volt megkerülni vagy átlépni.

Erőszakkal és "szabályokon alapuló" vámcsökkentéssel lehetetlenné válik minden érintett hasznát garantálni. Ezért mindenki a kiskapukat keresi. Az ipari hatalmak két szisztematikus eljárást alakítottak ki saját kivételezettségük érvényesítésére. Az egyik az anti-dömping törvény segítségül hívása, kiegészülve azzal a GATT-rendelkezéssel, mely a "kereskedelmi blokkokat" felmenti a GATT-szabályok zöme alól. A harmadik világ és a rendszerváltó országok ezzel szemben szinte minden korábbi mentességüket elveszítették. Ráadásul a viszonosság elvének alkalmazása természetszerűleg aszimmetrikus eredménnyel jár a nagy és a "kis" országok között, mikor a "kicsit" – és ezt ne tévesszük szem elől! – a pénz nyelvére kell lefordítani. Márpedig ebben az értelemben India az Egyesült Államok egyötödét teszi ki. Miként HK megjegyzi: "tényként kell tudomásul vennünk, hogy a kis gazdaságok (más szóval a legtöbb fejlődő ország) csak kevéssel tudnak a tárgyaló asztalhoz leülni".⁸

Ez adja a hátterét két további alapelvnek, mely a WTO létrejöttével különös jelentőségre tett szert: "tisztességes verseny" és "piacra jutás". A tisztességes verseny szabályának értelmében minden exportra szánt termék bármilyen nem-piacszerű előállítása – pontosabban szólva bármely támogatási eleme – azonnal a WTO elveinek megsértését jelenti.

Ám a piacra jutási szabály az intézményes erőszak legmesszebbmenő következményeit vonja maga után a szolgáltatások szerepe miatt, ami a tőkeexport új állomását fémjelzi. A külföldi közvetlen beruházások teljes állományának 50%-át ma már szolgáltatások képezik.

A szolgáltatói tevékenységek zöme csak helyben végezhető, ezért a szolgáltatónak, ha külföldi vevőkört óhajt kiépíteni, tevékenységét a befogadó országba kell telepítenie. Az amerikaiak kitartó kérésére a WTO ma már úgy rendelkezik, hogy az a szolgáltatás, melyet külföldi tulajdonban lévő vállalkozás nyújt, exportnak számít, tehát képesnek kell lennie a hazai termelőkkel azonos feltételek között versenyezni. Ha általánosan kiterjesztik, ez az elv azt fogja jelenteni, hogy például egy Angliában működő amerikai egészségügyi vállalkozás a GATT közbelépését kezdeményezheti Angliával szemben az NHS (National Health Service, Országos Egészségügyi Szolgálat) sportszerűtlen versengése miatt.

De ez az állapot még nem végleges. A nagyobb fejlődő országok G-10 elnevezésű csoportja hevesen tiltakozott ellene, és támogatta őket ebben az UNCTAD, amely azzal a javaslattal állt elő, hogy a szolgáltatásokban megvalósuló kereskedelmet akként határozzák meg, mint ami csakis abban az esetben fordul elő, ha a hozzáadott érték-tartalom nagyobbik hányadát nem a befogadó ország polgárai termelik meg; ez tehát egy munkaerő– vagy humán erőforrás-alapú feltétel. Azt az egyszerű nézetet foglalja magában, miszerint az adott ország polgárainak kell eldönteniük, mi történjék az ország gazdaságával. Az Egyesült Államok javaslata, egy tulajdon-alapú elképzelés, azt sugallja, hogy a tulajdonos gazdasági joga erősebb, mint az emberek politikai jogai.

1990-ben Martin Khor Kok Peng pontosan látta, hogy "az uruguayi forduló valójában a multik azon kísérletéről szól, hogy nemzetközi törvények egész sorát alkossák meg, melyek példa nélkül való és korlátlan szabadságot és ezzel együtt jogokat adományoznának számukra, hogy kedvük szerint és új versenytársaktól mentesen működhessenek jóformán bárhol a világon".⁹ 1994-re ennek a látomásnak az intézményi váza már állt.

Minerva baglyának kalitkába rekesztése: a szellemi tulajdon és a szabadkereskedelem

Átfogó világpiac korábban is létezett – a századforduló idején. Mikor a történelem ismétli önmagát, akkor vagy addig ismeretlen elemek is megjelennek, vagy annyira elváltoznak a korábbiak, hogy azokból már mások lesznek. A világpiac rekonstrukciója a tulajdonviszonyok terén hozott új fejleményt: a TRIPS-et (Trade-related Intellectual Property Rights, kereskedelembe vont szellemi tulajdonjogok), melynek az a törekvése, hogy létrehozza a tudás világpiacát. A termelőerőknek és a termelési viszonyoknak ebben a figyelemre méltó új összeütközésében a "kereskedelem kiterjesztése" kifejezés végre először jelenti azt, ami: "a kereskedelem korlátozását".

A szellemi termékek tulajdonjogai (IPRs) az USA egyik, Bhagwati által "agresszív egyoldalúsággal" minősített, általános kereskedelmi kampányának központi kérdéseként vetődtek fel. A hadjárat az amerikai törvénykezés egyik kilométerkövét jelentő 1974-es Kereskedelmi és Vámtörvény 301-es bekezdése körül zajlott. A 301-306. bekezdéseket 1984-ben dolgozták ki, míg az "Általános kereskedelmi és versenytörvény" néven jegyzett 307-310. bekezdéseket 1988-ban.

A 301. paragrafus felborzolta a kedélyeket, mivel kötelező lépéseket írt elő a GATT beleegyezésével megkötött megállapodások betartása érdekében, még mielőtt a GATT-eljárások véget értek volna. Az Egyesült Államok ily módon pontosan ugyanannak a nemzetközi jogi rendszernek helyezte magát fölébe, amely igazolást adott intézkedéseinek, valamint azon igényének, mely szerint partnereinek kereskedelmi kötelezettségei állnának fenn vele szemben. A "szuper (Super) 301"-es és a "külön (Special) 301"-es rendelkezések ezt a problémát új szintre helyezték. Bhagwati rögzíti, hogy "a szuper 301-es arra kötelezte az Egyesült Államok kereskedelmi képviseletét, hogy szedje lajstromba a külkereskedelmet akadályozó tényezőket, állítsa fel a legsürgősebb eseteket jelentő országok és ésszerűtlen intézkedéseik sorrendjét, majd tűzze ki ez utóbbiaknak a külföldi ország általi megszüntetésének határidejét; végül arra az esetre, ha nem volnának hajlandók ennek eleget tenni, tűzze ki az Egyesült Államok válaszlépéseiről meghozandó a döntések határidejét. A külön 301-es a határidő-kiszabás tekintetében ehhez hasonló, azonban egyértelműen a szellemi termékek tulajdonjogaira vonatkozik." A szöveg ezzel a megjegyzéssel folytatódik: "A 301. bekezdést az a (teljességgel eltérő) vonás jellemzi, hogy feljogosítja az Egyesült Államokat arra, hogy egyoldalúan fogalmazzon meg igényeket a mások által kötendő kereskedelmi szerződésekben, anélkül, hogy bármiféle olyan egyeztetést, vagy olyan saját viszont-szerződést felajánlana, amit a többiek cserébe megkívánhatnának."

A szellemi termékek tulajdonjogai három csoportra oszthatók: márkanévvel ellátott termékek (a tervező neve alatt, vagy fajta-név alatt futó termékek), szerzői jogdíjas termékek (művészi alkotások) és szabadalmi termékek (gyártási folyamatok és ezek termékei). A szerzői jogra vonatkozó törvényt jelentősen kitágították, hogy a szoftverek ügye is beleférjen. Ennek a három kategóriának az együttes tárgyalása alapjában véve a szellemi termékek általános elidegenedését jelzi, továbbá azt, hogy kimondottan áruba bocsáthatóvá váltak. Egy szabadalom, egy szerzői jog vagy egy márkanév azt a jogot testesíti meg, hogy amit előállítunk, nem saját tartalma, hanem az ezt a többitől megkülönböztető tudás vagy ismeret határozza meg. A szoftver, mely a legfejlettebb szellemi tulajdonjog-forma, szinte semmi anyagi terméket nem tartalmaz. Amit eladnak, voltaképpen nem más, mint annak törvényes joga – vagy engedélye -, hogy a szoftvert a termelő folyamatok során felhasználják.

A szellemi termékek tulajdonjogai, akárcsak a GATS, kereskedelmi korlátokat emeltek az egyes országok belső jogrendje szempontjából. Az Egyesült Államok nyíltan sürgette, és a WTO révén el is érte, hogy kereskedelmi partnereinek és vetélytársainak belső struktúrája úgy változzék, hogy a szerzői jogról és a szabadalomról szóló törvényeik összhangba kerüljenek az övével, hogy ezáltal megszűnjék a másolatok engedély nélküli termelése, az úgynevezett "kalózkodás". Az Egyesült Államok figyelmen kívül hagyta, hogy már pontosan e célból létezett az ENSZ egyik testületének, a WIPO-nak (World International Property Organization, Nemzetközi Tulajdonvédő Világszervezet) a felügyelete alatt álló, kétoldalú, a szellemi tulajdon védelmét szolgáló intézmény. A WIPO a régi GATT nem-diszkriminatív jellegével működött; Maskus finoman így ír erről:

"A WIPO jelenlegi működési elve az országos kezelés, amely azt kívánja meg az országoktól, hogy a szellemi termékek tulajdonjogainak tekintetében ne alkalmazzanak hátrányos megkülönböztetéseket a hazai és a külföldi cégek között. Azonban ez az elv nem tehet semmit az ellen, hogy a védelem gyenge legyen, ha egy bizonyos ország úgy kívánja."¹⁰

Az USA-nak az volt az érdeke, hogy az egyes országok vágyai ne jelentsenek zavaró körülményeket. Az uruguayi fordulót megelőzőleg India hétéves szabadalomvédelmet biztosított a gyógyszerészeti gyártási folyamatoknak, ezzel szemben a gyógyszeripari termékek számára egyet sem; mint WTO-tag köteles húsz esztendeig tartó védelmet biztosítani mind a termékek, mind a gyártási folyamatok részére. Magyarán: a jogalkotás India számára törvényen kívül helyezi betegei gyógyítását, és megfosztja az indiai embereket önrendelkezési joguktól, hogy bármit is tegyenek ez ügyben.

Ez jól illusztrálja másik észrevételünket: a piacnak ez a kiszélesedése a termelés korlátozását teszi szükségessé. Az amerikai gyártókat nem az érdekelte, hogy az amerikai piacok védve vannak-e a hamis Gucci-karórák vagy a kalóz CD-k áradatával szemben, hanem az: nehogy a többi ország ugyanezen vagy hasonló termékek előállításával a maga számára hasznot tudjon húzni. 1989-ben az Egyesült Államok 58,8 milliárd dollár értékben exportált a szellemi termékek tulajdonjog-védelme alá tartozó árucikket, ami teljes kivitelének 16,1%-át adja. Ezzel szemben Brazília 2,0 milliárd dollárt exportált, azaz az Egyesült Államok behozatalának 0,2%-át, és 2,4 milliárd dollár értékben importált, ami saját összbehozatalának 13,1%-a.¹¹

A szellemi termékek tulajdonjogai tehát új árukategóriát teremtettek: a tudást. Az Egyesült Államok arra kényszerítette a világot, hogy a magánkézben lévő tudás közvetítését vagy felhasználását nyilvánítsák bűnténynek. Az utánzás a hízelgés legbecsületesebb formájából a lopás legújabb változatává süllyedt.

E változásnak, mely a legkevésbé sem korlátozódott a csúcstechnológia egy szűk ágazatára, átfogó jellege a világ lakosságának több mint felét foglalkoztató mezőgazdaság átalakulásában mutatkozik meg. Egyik nyilvánvalóan reakciós következménye, hogy vége a világ saját igényt kielégítő mezőgazdasági termelésének. A termelők kénytelenek elhanyagolni a saját vetőmagról való természetes termelést, ehelyett különárat kell fizetniük a genetikailag kezelt vetőmagvakért. Ráadásul ezek a vetőmagvak annyira ki vannak lúgozva, hogy szaporodásra már nem is képesek.

Ennek a változásnak a következő ellentmondás áll a középpontjában: ahhoz, hogy a tudás piacképes dologgá váljék, ki kell erőszakolni a tudatlanságot. Ha egy titok általánosan ismertté válik, akkor az már többé nem titok, csak olyasvalami, mint a lépegetés vagy a lélegzetvétel, amit mindenki tud. Ha azonban valaki a lépegetést különleges tevékenységgé kívánná tenni, ahhoz az emberek túlnyomó többségét először meg kellene bénítania. Ugyanígy, ahhoz, hogy a tudás értékesíthető legyen, meg kell akadályoznunk, hogy az emberek hasznát vehessék. Más szóval a képességek szabad fejlődését gúzsba kell kötni. A tudás áruba bocsátása, természeténél fogva, terjedésének korlátozását rejti magában. Következésképpen a szellemi termékek tulajdonjogainak erőltetése monopólium felállítását feltételezi. Eredendően ez arra az igen pontosan körülhatárolható esetre korlátozódott, ha a feltaláló számára engedélyezni akarták, hogy kutatási költségeit ily módon fedezze. HK ezt írja erről: "A szabadalom és a szerzői jog a feltaláló, illetve szerző számára átmeneti monopóliumot biztosít a találmány felhasználása, illetve a mű reprodukciója felett, egyúttal megakadályozza, hogy a riválisok fizetség nélkül részesüljenek vagy húzzanak hasznot a tudásból."¹²

A modern, adásvétel tárgyát képező szabadalmi vagy szerzői jogvédelmi egyezmény egészen más megoldás. Ez már nem a feltaláló vagy a szerző érdekét védi; éppen ellenkezőleg: azét a – feltalálót rendszerint kihasználó – tulajdonosét, akinek jogában áll a feltaláló munkáját kiaknázni. Bármelyik szoftveríró (és hovatovább bármely író), aki munkaviszonyba lép, szellemi munkájának gyümölcseihez fűződő minden jogáról lemond, mikor a szerzői jogot a munkáltatóra testálja át.

Ez az eszköz, mely eredetileg egy bizonyos személyt – egy mű megalkotóját vagy legfeljebb közvetlen újra-eladóját – volt hivatva védelmezni, ezt a tudást elidegeníti ettől a bizonyos személytől, és árucikké alacsonyítja le. A Microsoft nem Bill Gates elképzeléseivel folytat kereskedelmet, hanem bizonyos értelemben Bill Gates kivételével mindenki másnak az elképzeléseivel, amihez viszont Bill Gates szerezte meg a kizárólagos jogot.

A szellemi termék tulajdonjogait az újítás műveletéért járó elismerés igazolja. Ugyanakkor nincs okunk azt feltételezni, még az ortodox elmélet szerint sem, hogy egy termékmonopólium odaadományozása olyan elismerést fejez ki, ami bármilyen tekintetben összefüggene a termék előállításának munkálatával. A szellemi termék tulajdonjogai törvényes monopóliumot jelentenek: a pénznyomtatás engedélyét. A nyelv, mely leírja a mögöttes szándékot, e kérdésben igen egyértelműen fogalmaz:

"Amennyiben egy újítás gazdasági értékkel bír, ám egyúttal könnyen utánozható, a rivális cégek le fogják másolni és eladják, ily módon részesülnek a lehetséges haszonból. A maradéktalanul versenyjellegű piacokon kellő számú másolat fog megjelenni, és minden hasznot megszüntet… A szellemi termék tulajdonjogai azáltal kísérlik meg e probléma orvoslását, hogy kizárólagos jogot vagy monopóliumot biztosítanak az újító cég számára a termék vagy a technológia eladásában, illetve felhasználásában. A szabadalmak, a márkanevek, a szerzői jogok és a szellemi termékek egyéb tulajdonjogai korlátok közé szorítják a piac hozzáférését az újításhoz, egyúttal emelik ennek árát."¹³

Hogy fogalmat alkothassunk arról, milyen óriási összegekről van itt szó, egy egyszerű tényt idézünk: két héttel a Windows 95 világszerte egységesen 99 dolláros kibocsátása előtt, 3 dollárért a Microsofténál jobb minőségű kalózpéldányok voltak beszerezhetők a moszkvai Arbaton. A 96 dolláros különbség az a járulék, melyet a Microsoft csak szabadalmának a szellemi termékek tulajdonjog-védelme alá tartozása következtében vethet ki a vásárlókra. A 30 milliós példányszámhoz közelítő világméretű értékesítés ezt az árkülönbözetet egy kisebb ország GDP-jének szintjéig halmozza.

Ami azt illeti, a szellemi termék tulajdonjogaiban kimondatlanul megbúvó ellentmondás egyre inkább felszínre tör a Microsoft és az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma között élesedő konfliktus nyomán. A minisztérium monopolisztikus eljárásaiért igyekszik a céget vád alá helyezni. Azonban Mike Elgan a Windows magazin 1997. januári számában ezt írja: "Bírálói a Microsoftot megállíthatatlan monopóliumnak mondják, mely kiirtja a versenyt és az innovációt. Kormányintézkedésért kiáltanak az ipar és a felhasználók védelmében. …De vajon a Microsoft bizalmatlan kritikusai miért nem perlik be közvetlenül a vállalatot? Mert veszítenének. Hogy egy efféle pert megnyerjenek, ahhoz bizonyítaniuk kellene, hogy a Microsoft bevételei gyorsabban nőnek, mint a többi szoftverkereskedőé. Márpedig ez nem így áll."

A Microsoft vagyona nem valamely termékének, például az operációs rendszerek monopóliumából származik. Ahogy Elgan rávilágít: "A Microsoft felbomlása mellett szóló érv arra az elgondolásra támaszkodik, hogy egy operációs rendszer birtoklása sportszerűtlen előnyhöz juttat egy vállalatot azoknak az alkalmazásoknak az eladásakor, melyek kompatibilisek az adott operációs rendszerrel. Csakhogy a Microsoft áthatóbban uralja a Macintosh-alkalmazások piacát, mint a Windowsét."

Mindaz, amit a Microsoft tett, nem más, mint hogy erőteljesen érvényesítette azokat az elveket, melyeket az Egyesült Államok kényszerített rá a világ többi részére; ráadásul mindezt logikusan tette, hiszen ha az Egyesült Államoknak megvan a jogalapja arra, hogy a Microsoftot vád alá helyeztesse, akkor a világnak is megvan a jogalapja arra, hogy az amerikai kormányt vád alá helyeztesse. Ha a Microsoft 38 milliárd dolláros vagyona egy magánkézben lévő monopólium elfogadható gyümölcse, akkor mit jelent ez az amerikai, európai és japán közös vállalatok által, a szellemi termékek tulajdonjogaiban érintett csúcstechnológia világkereskedelme terén felhalmozott még óriásibb vagyonokra nézve?

A Microsoft hatalmas vagyona nem származik olyan monopolisztikus gyakorlatból, mely az ipar többi résztvevőjének gyakorlatától, vagy azoktól a monopóliumoktól elütne, melyeket a szellemi termékek tulajdonjogait szabályozó törvény az iparnak adományozott. Ez a vagyon azért tudott kialakulni, mert a Microsoft általános normát vezetett be, amelyet a többiek annak általános jellege miatt voltak kénytelenek használni. A Microsoft szuperprofitja nem az ipar által egyébként üdvözölt norma kikényszerítéséből származik, hanem abból, hogy a szerzői jog "normális" védelme tiltja ennek a normának az ingyenes átvételét. Ha egy szoftver-szabadalom időtartamát a törvény, mondjuk, két évben szabná meg, a szoftveripar hihetetlen jövedelmei úgy tűnnének el nyomtalanul, mint a kámfor, a kívülálló harmadikok máris elhelyezhetnék a termékekben nagyszámú poloskáikat, míg a felhasználók learathatnák az olcsóbb és jobb szoftverek hasznát.

Ám ugyanígy, ha minden szellemi termék tulajdonjogait időben hasonlóképpen korlátoznánk, úgy a világ háromnegyed részét már nem lehetne tovább a rájuk kényszerített lemaradás állapotában megőrizni, hogy az Egyesült Államok növekvő kereskedelmi hiánya kézben tartható legyen.

A piac uralma: a szellemi termékek tulajdonjoga, a műszaki haladás és az egyenlőtlenség forrása

Az új törvényhozási szak a műszaki fejlődés újabb szakaszának következménye. Eszerint a termék már elvileg nem jelenik meg tárgyakban, illetve folyamatokban. Mikor a tudás terjedését a fizikai lehetőségek határozták meg, a gyártási ismeretek nem jutottak át gyorsan egyik termelőtől a másikhoz, mivel egy gyártási folyamat igazi titkai a drága berendezésben, a speciális szakképzésben, a "know-how"-ban (módszerben) rejlettek. Pusztán a folyamat kitalálása az új technológia megalkotásának apró részletét adta.

Azonban egyre inkább az automatizált rendszerek veszik át a hatalmat az újratermelhető komponensek között – egy kis szoftver, vagy inkább génrendszer, ami újratermeli önmagát. A szétválás egy folyamat ismerete és maga a folyamat között a műszaki újítást könnyen átvehetővé tette. Egy műszaki fejlesztés reprodukciójának költsége elenyésző az első előállítás költségeihez képest.

Ez együttes hatást fejt ki a tőkés fejlődés hajtóerejének egyik lényegi összetevőjével. A kapitalista körülmények között végbemenő technológiai változás a fejlett ipari termelőket többlethez, ha úgy tetszik, "szuperprofithoz" juttatja. Ha nekem 20 dolláromba kerül, hogy egy terméket előállítsak, valaki másnak pedig 5 dollárba, mivel modern gépekkel vagy szoftverrel dolgozik, akkor, mivel mindketten ugyanazon a nemzetközi áron értékesítjük a termékeinket, a másiknak minden egyes eladott darab után 15 dollárral több haszna lesz. A kapitalizmusban az újítások mozgatórugóját ennek a többlethaszonnak az előteremtése jelenti.

Az egyenlőtlenség legmélyebb oka abban rejlik, hogy az árucikkek és a tőke szabadpiacán ez a többlethaszon a fejlett országok számára képződik. Hogy világos legyen: amennyiben sikerül elérnem a 15 dollárnyi többlethasznot, hacsak nem pazarlom el, azt további újításokba fektethetem be, úgyhogy mire a másik átveszi tőlem az új technológiai eljárást, addigra én már egy még fejlettebb berendezést helyezek üzembe. Ebben az egyenlőtlen változásban gyökeredzik a gazdagok és a szegények között egyre mélyülő szakadék magyarázata, és különösen azokban az esetekben, mikor a fejlett ország állama ezeknek a tőketranszfereknek a katonai és törvényes őrévé szegődik. A felhalmozás és a műszaki változás folyamata a szó szoros értelmében a szegény országok vérét szívja ki.

De ha a technológia mágneslemezen vagy vetőmag formájában átadható, akkor ennek a tőketranszfernek a fizikai biztosítékai köddé válnak. A szuperprofit természetes alapja elbomlik, és új, törvényes alapot kell a helyébe tenni.

Ez a tudás-világpiac a kapitalista fejlődés fontos és egyértelműen antidemokratikus új állomása. Ebben az új és dermesztő helyzetben a tudás alkalmazása vagy csak egyszerű továbbítása is a tulajdonjogok megsértését jelenti. A WTO átalakítja azt, ami korábban az emberi faj egyetemes érvényű erőforrása volt – az önmagáról és a természetről a történelem folyamán közösen szerzett és szabadon fejlődő ismeretet -, piacképes és magán-termelőerőt állítva elő belőle. A genetika területén a szellemi termék tulajdonjogainak érvényesítése megszünteti az élelmiszertermelés természetes alapját és ezzel egyidejűleg a földgolyó független önellátó rendszerét.

Emberi jogok vagy tulajdonjogok: a világkereskedelmi rendszer és ellentmondásai

Az elvi viták nagy részének alig van köze a valósághoz. Széles körben vallják, hogy: a) az általános szabadkereskedelem elkerülhetetlen, b) a globalizáció ezzel egyenértékű, c) a kereskedelem korlátlanul kiszélesíthető.

Ez számos elvi vitának meglehetősen különös aspektust kölcsönöz, mivel olyan jelenség üdvözlése vagy elutasítása körül forognak, mely ténylegesen nincs jelen. Bármi is történik, ez nem szabadkereskedelem. Egy gazdag ország sem választja, és egyetlen szegény országnak sincs felkínálva. Amilyen mértékig a kereskedelem korlátait lerombolják, olyan mértékben inog a talaj a kereskedelem alatt, mivel a gazdagság gyorsuló koncentrációja, mely szünet nélkül zajlik, destabilizálja a politikai és a társadalmi rendet.

Az univerzális dogmával ellentétben egyik oldal sem nyer rajta, még egyetlen ország egésze sem. Ellenkezőleg. Ahogy Pritchett is rámutat: kevés a nyertes, ám annál több a vesztes. És még a nyerő országokban sem képesek a haszonélvezők olyan társadalmi osztályt alkotni, mely az egész országot egységesen lendítené előbbre.¹⁴ Ennek szembeötlő bizonyítéka éppen az a tény, hogy a gazdagok micsoda védelmi állásokat építettek ki gyengébb versenytársaikkal szemben. Ha a szabadkereskedelem nyereségei olyan általános érvényűek, akkor miért kerülik ilyen mértékben még azok is, akik a legtöbbet nyerik általa?

Az elvi kérdést úgy teszik fel – szabadkereskedelem vagy autarchia, válasszatok! -, hogy az egész egyszerűen idegen a valódi lehetőségektől. Az autarchiát elutasító reakció jogos és érthető is; közvetlenül ez tehető felelőssé a Szovjetunió összeomlásáért. De, legalábbis az új világrendben, az autarchia nem választás, hanem büntetés. A szabályokra alapozott, kikényszeríthető kereskedelem-szabályozás azt jelenti, hogy a szankcionálás – egy ország kirekesztése a világpiacról – bevett politikai eszköznek számít. Azok az államok, melyek évtizedek óta tiltakoztak az apartheid-ellenes büntetőintézkedések miatt, mondván, hogy az a szabadkereskedelem megsértését jelentené, ma már ezt szokásos eljárásnak tartják – például Irak és Szerbia esetében -, és az érintett ország adósságszolgálata mellett ebbéli fenyegetettségét használják eszközként arra, hogy kedvező feltételeket érjenek el a kereskedelmi tárgyalásokon.

A szankcionálás hatékony fenyegető eszköz lehet, hiszen manapság szinte lehetetlen a világgazdaság keretein kívül életben maradni. De ugyanígy kizárólag a kereskedelem révén lehet részt venni a világgazdaságban. Ezért aztán, ha valamely ország gyakorlati lépéseket tesz népe jólétének megóvására az új világgazdasági rendszerrel szemben, közvetlen érdeke nem ahhoz fog fűződni, hogy elhagyja a világpiacot, hanem ahhoz, hogy nehogy kiszoruljon róla. Az országok ma már nem határozhatják meg szabadon, milyen viszonyt tartsanak fenn a világ többi részével. A multilaterális kereskedelmi szerződésekben vállalt kötelezettségek megfosztották őket egyik létfontosságú szabadságjoguktól: a gazdasági önrendelkezéstől.

Ezért az alapvető kérdés nem az, hogy a belső piacot a világpiac irányában vagy attól elfelé orientáljuk-e, hanem hogy miként találhatunk olyan külpolitikát, amely tekintet nélkül a kereskedelmi kötelezettségekre megvédi az önálló belpolitikához való jogot.

A régi GATT napjaiban a G-10 országok legalább azt dönthették el bizonyos fokig, hogy miként fognak részt venni a világpiacban. A gazdag országok nem mutattak elég összetartást ahhoz, hogy diktálhassanak nekik. Az el nem kötelezettek mozgalma, az UNCTAD, a GATT "r la carte" és az a tény, hogy a kereskedelmi egyezmények kétoldalúak voltak, mindez együtt korlátozott cselekvési szabadságot biztosított, ami, ha le nem is győzhette, de enyhítette a nemzetközi kereskedelem káros mellékhatásait.

Ez a cselekvési szabadság megszűnt. Így hát legyen bármi is a gazdasági formája, ez az új világrend lényegét tekintve új politikai rend. Jóllehet pénzben mérik, átalakulásának igazi költségei emberi, társadalmi és környezeti áldozatokat követeltek. A szabadkereskedelem doktrínája, különösen, ha a szolgáltatásokra, a pénzügyekre és a tudásra is kiterjesztjük, a következőt tartalmazza: az embereknek nincs joguk beavatkozni és kézben tartani életüknek bármely olyan részletét, mely eladhatóvá vált. És minthogy minden árucikké lesz, minden emberi és társadalmi viszony piaci tényező. A globális felmelegedésről nemrégiben összehívott konferencia zátonyra futott az Egyesült Államok azon kikötésén, miszerint neki jogában áll szennyezőanyagokkal kereskedni. Csak idő kérdése, hogy az emberi génállomány mikor válik szabadalommá, és ha a szellemi termékek tulajdonjogait szó szerint értelmezzük, az emberi lénynek és összes majdani leszármazottjának kereskedelmi célú tulajdonlása törvényesen érvényesíthető jog lesz. Röviden szólva: a kereskedelem általános kiterjesztése, ellentétben a hayeki utópiával, egyenértékű a szabadság általános elvesztésével.

Húsz esztendővel ezelőtt az olyan emberi jogok, mint a betegellátás, a méltó öregkor, a dolgozói jogok, a közoktatás és a tudáshoz való korlátlan hozzájutás, annyira benne voltak a levegőben, hogy alkotmányba, egyetemes jogi chartákba foglalták őket. Mára mindezek a sportszerűtlen verseny terepévé váltak. Az egyetemes piac közvetlen formális ellentétben áll az emberi jogokkal.

Egy dollárnyi termék előállításához egy indiai munkásnak átlagosan nyolcszor annyi ideig kell dolgoznia, mint Amerikában élő társának, és történetesen kétszer annyit, mint 1980-ban. Ha egy csapat katonai felderítő érkezne az indiai partokhoz, büntetőtábort állítana fel, és arra kényszerítené a helyieket, hogy ilyen körülmények között dolgozzanak, valószínűleg fegyveres felkelés törne ki. Ám az indiai kormány pontosan ugyanezeket a viszonyokat kénytelen fenntartani a szabadság nevében.

Az egyenlőtlen munkaerőcserének ez az elve hozzájárult a kereskedelem megerősödéséhez, mivel a fejlett technikát a fejlett termelők kezében összpontosította. Figyelemre méltó új tényező, hogy a kereskedelmi viszonyok azokra a szférákra is átterjedtek, melyek korábban vagy a közvetlen emberi kapcsolatok miatt estek korlátozás alá – szolgáltatások, kommunikáció és műszaki ismeretek -, vagy a természettel és annak szaporodási folyamataival álltak közvetlen összefüggésben – nevezetesen a mezőgazdaság. Más tényezőkkel együtt ez a korlátozás lendített az oktatás, az egészségügy, a gyermek- és idősgondozás, a környezetvédelem és a tudás gyümölcseihez való hozzáférés ügyén, egészen az ellenállás frontvonaláig.

Mindaddig, míg a küzdelmet a politikától távol tudják tartani, ezek a jogok egy lövés nélkül megadják magukat. Amennyiben törvénytelen az, hogy egy nép meghatározza viszonyát a piachoz, akkor nem tehet mást, minthogy lemond az emberi jogokról, mivel a piac engedelmességre kényszeríti az önrendelkezés jogát. A politika uralta társadalmi viszonyok magánszerződések uralta gazdasági viszonyokká való átalakulása bénító hatást gyakorol az ellenállásra, mivel elfedi a szerződésekben szereplő korlátozások valódi viszonyrendszerét. Ezáltal a szerződések mint ellenőrizhetetlen és személytelen erők termékei állnak előttünk, és nem kínálnak más lehetőséget, csak a kapitulációt.

De az ember ne válasszon olyasmit, ami nincs is. A feladat, mellyel a legtöbb tényleges kereskedelmet folytató országnak, de legfőként a szegényebbeknek, szembe kell nézniük, az az, hogy viszonyukat meghatározzák ahhoz a világpiachoz, melyet a WTO fegyverként fordított velük szembe.

A választás, melyet a WTO, a Világbank és az IMF kínál: liberalizáció, más néven kapituláció. Még pontosabban:

• a) a hazai piac megnyitása a domináns hatalmak olcsó termékeinek elsöprő áradata előtt, tekintet nélkül a helyi környezetre és az iparra leselkedő veszélyekre, és a viszonosság, tehát a fejlett országban való értékesítés joga nélkül;
• b) a kollektív jóléti rendelkezések feladása a szabadverseny érdekében;
• c) az emberek és a föld minden olyan védelmének megszüntetése, mely a tőke szabad mozgásának korlátozására alkalmas;
• d) a munka- és fizetésfeltételek mindenféle védelmének felszámolása;
• e) az emberiség szellemi örökségére vonatkozó bármiféle közigény elutasítása.

Az ellenállás nemcsak kivitelezhető, de más választás a költségeket tekintve nem is volna ésszerű, ahogy egyik ország a másik után erre ráébred. Paradox módon, azok az országok, melyeket a piaci sikerek példájaként szoktunk emlegetni – a négy "kis tigris" -, éppen most szenvedik el a piac legrombolóbb hatásait. Másfelől, mikor egy olyan kis méretű gazdaságnak, mint Kuba, mégis sikerült a mindenféle súlyos és igencsak hosszú ideig tartó nehézségek közepette talpon maradnia a piac karmai közé került társadalompolitikájának ártalmai ellenére is, akkor miért esne ez oly nehezére egy nagyobb országnak?

Az alternatívát az első esetben nem egy gazdasági csodaszer átvétele jelentené, hanem annak megerősítése, hogy minden ember szuverén politikai joga saját cselekvését és annak következményeit kijelölni: megszabni a termelés, a jóléti ellátás, a földviszonyok, az oktatás és a hírközlés rendjét.

De ehhez politikai erőfeszítésre van szükség, mivel a gazdag és hatalmas országokkal szemben kellő súlyú szövetségben kell fellépni. Egy efféle szövetség nem épülhet meghatározott gazdasági stratégia vagy csodaszer köré, mivel minden népnek joga, hogy megszabja saját gazdasági stratégiáját. A szövetség alapja maga a jogvédelem: a gazdasági önrendelkezés jogát tétovázás nélkül az emberek közötti szabad és egyenlő viszonyok programjába kell illeszteni.

(Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzetek

¹ Mihevic, 1995.

² Hoekman-Kostecki, 1995. 178. (A továbbiakban HK.)

³ HK, 219.

⁴ HK, 3.

⁵ HK, 23.

⁶ Todaro, 85.

⁷ Pritchett, 12., 14.

⁸ HK, 163.

⁹ Khor Koh Peng, 37.

¹⁰ Markus, 82.

¹¹ Az ENSZ Nemzetközi kereskedelmi statisztikai évkönyve. In: Maskus

¹² HK, 146.

¹³ Maskus, 72.

¹⁴ A Politikai Kutatóintézet (1997) azt közölte, hogy a világ 100 legnagyobb gazdasági tényezője közül (a nemzetállamokat véve figyelembe) 58 vállalat nemzetközi, és egyetlenegynek – a Wal-Mart Inc. – az eladásból származó bevételei meghaladják 158 ország, köztük Lengyelország, Görögország és Izrael GDP-jét. Viszont az élen járó 200 vállalat alkalmazotti összlétszáma csak 18,8 millió fő.

Irodalom

Bhagwati, J.: Agressive Unilateralism: an Overview. In: Bhagwati, J.-Hugh Patrick (szerk.): Aggressive Unilateralism. University of Michigan Press, Ann Arbor, 1993; változatlan újranyomás: King, Philip: International Economics and International Economic Policy. McGraw-Hill, New York, London, 1995.

Chossudovsky, M.: The Globalization of Poverty, Impacts of IMF and World Bank Reforms. Third World Network, Penang-Zed Books, London, 1997.

Elgan, Mike: Justice Department: Hands Off Microsoft! Windows Magazine, CMP Press, Manhasset, New York, 1997.

Freeman, A: The Poverty of Nations, LINKS, 1997. június.

Hoekman, B.-Kostecki, M.: The Political Economy of the World Trading System: from GATT to WTO. OUP, Oxford, 1995.

Institute for Policy Studies: The Top 200: The Rise of Global Corporate Power. 1997.

Maskus, Keith E.: Intellectual Property Rights and the Uruguay round. Federal Bank of Kansas City Economic Review, 1993. első negyedév, 11-23.; változatlan újranyomás: King, Philip: I.M.

Mihevic: The Market Tells them So. Zed Books, London, 1995.

Pritchett, Lance: Divergence, Big Time. Journal of Economic Perspectives, 1997. nyár, 3-17.

Todaro, M. P.: Economic Development. London, New York.

Nemzetközi fejlődési mutatók. Világbank, Washington, 1995.

Nemzetközi Kereskedelemstatisztikai Évkönyv. ENSZ.

A nyolcvanas évek eleje óta a nemzetközi pénzügyi szervezetek kötött feltételekkel nyújtottak hitelt az eladósodott államoknak. Ezek a feltételek gyakran nyíltan is magukba foglalták az emberi jogok érvényesítése terén való előrelépést. Valójában azonban éppen az elvárt gazdasági programok teszik lehetetlenné a politikai, gazdasági és szociális jogok jobb érvényesülését.

A kelet-európai rendszerváltás szellemi folyamatai két jellegzetes véglettel jellemezhetők. Vagy megmaradtak a hangzatos, ám annál semmitmondóbb politikai jelszavak szintjén, vagy elmerültek a rendszerváltó szakma technikai részleteiben: a gazdasági, jogi, politológiai és más tranzitológiában. E két mező között szinte érintetlenül maradt a politikai filozófia számos alapkérdése, amelyek megvitatása konzisztens módon rendezhette volna az átalakulási folyamat számos nagy horderejű társadalmi problémáját. Bár az átmenet lényegének a hangadó irányzatok a szabadság és a demokrácia megteremtését tekintették, e folyamatból mindvégig hiányzott a nyílt társadalmi párbeszéd, amely tisztázhatta volna a párbeszédben részt vevő, és az abból esetleg kimaradó csoportok státuszát az újonnan kiépülő társadalmi-politikai rendben.

Ebbe az űrbe robbant be 1995 tavaszán a Bokros-csomag kontra Alkotmánybíróság vita, amely felkészületlenül érte a politikai és társadalmi szereplők java részét. Pedig a rendszerváltozás talán legjelentősebb, politikai filozófiai jelentőséggel is bíró összecsapása volt. Feltűnő azonban, hogy a stabilizáció időszakában megjelent számos vitacikkben szinte utalást sem találhattunk a konfliktus történeti és nemzetközi dimenzióira, holott ezek felmérése nélkül lehetetlen korrekt elemzést adni. Ezek hiányában akkor csak elvágni, semmint lezárni lehetett a vitát.

A nemzetközi szakirodalomban a kilencvenes évekre már nem kevés olyan elemzés született, amely összefüggésbe hozta a gazdasági stabilizáció kérdését az emberi jogok – és azon belül is különösképpen a gazdasági és szociális jogok – alakulásával. A 80-as évek eleje óta, vagyis mióta a multilaterális pénzügyi szervezetek bevezették az intézményi hitelek feltételekhez kötését, számtalan fórumon csaptak össze az érvek a feltételesség és az emberi jogok kapcsolatáról. Egyik oldalról a hitelezők a hitelképesség kritériumai közé emelték a szalonképességet, vagyis azt, hogy az általuk finanszírozott országokban tiszteletben tartják-e az emberi jogokat. A másik oldalról viszont az adósok azt próbálták bizonyítani, hogy maga a feltételesség, és a segítségével fenntartott forráskivonás nehezíti meg az adott országban az emberi jogok érvényesítését, aláásva annak anyagi alapjait. Érveik közt rámutattak arra, hogy a második világháború utáni világgazdasági rend kialakítói éppen az emberi jogokra való tekintettel vetették el a feltételesség alkalmazását.

Atlanti koncepció

Az emberi jogok második világháború utáni globális intézményesülése nem a jogrendszer valamiféle önfejlődésének volt eredménye – azt a háborúban kialakult erőviszonyok termékének kell tekintenünk. Az Egyesült Államok megerősödésének, domináns, sőt hegemón világhatalommá emelkedésének következménye, hogy az emberi jogok kérdése a nemzetközi politika fókuszába került. Ennek segítségével az amerikai politika nemcsak a háborús ellenfél Németország által kínált perspektívától tudta megkülönböztetni saját koncepcióját, hanem a szövetségesnek tekintett, ám birodalmi hagyományaikhoz továbbra is ragaszkodó európai országoktól is.

1941 augusztusában, az új-fundlandi Placentia-öbölnél (Kanada) találkoztak Nagy-Britannia és az Egyesült Államok vezetői, hogy megfogalmazzák a háborúval kapcsolatos céljaikat, és kidolgozzák a háború utáni világrend alapelveit. E célok nem egyszerűen a tengelyhatalmak legyőzését jelentették, hanem elkötelezték – ahogy akkor már nevezték: – az Egyesült Nemzeteket az önrendelkezés, a demokratikus önkormányzat, a szabad kereskedelem, a tengerek szabadsága, valamint az univerzális béke és leszerelés mellett. A Franklin D. Roosevelt és Winston Churchill által aláírt Atlanti Chartához tizennégy további, a tengelyhatalmakkal szemben álló ország csatlakozott, köztük a Szovjetunió. A Charta programja nemcsak a német ("Harmadik") birodalmat fenyegette, hanem a britet is, Churchill és kormánya azonban nem volt abban a helyzetben, hogy Roosevelt liberális kezdeményezésével alternatív koncepciót állíthasson szembe.

Az amerikaiak által kidolgozott koncepció elemei – bár sok mindenben emlékeztettek Woodrow Wilson tizennégy pontjára és szerencsétlen sorsú Népszövetségére – nem egyszerűen jelszavak voltak az államférfiak számára; gyakorlati megvalósításuk előkészületei még az évben, tulajdonképpen az USA hadbalépésével egyidőben megkezdődtek. 1945-ben formálisan is megalakult az Egyesült Nemzetek Szervezete, amelynek gazdasági feladatokkal megbízott intézményeiről (Nemzetközi Valutaalap, Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet) már egy évvel korábban megállapodás született Bretton Woodsban (USA, New Hampshire állam).

Az Atlanti Chartában megfogalmazott önrendelkezési elvvel összhangban a multilaterális pénzügyi szervezetek alapokmányaiba nem került be a hitelek feltételessége, amely bizonyos kormányzati magatartáshoz kötötte volna a nemzetközi finanszírozást, és így sértette volna a pénzügyi támaszra szoruló tagországok szuverenitását. John Maynard Keynes, a Bretton Woods-i konferencia szellemi atyja nem utolsósorban azért ellenezte a feltételességet, mert korlátozni kívánta az USA Nagy-Britannia fölötti befolyását, amely akkor – a háború alatt nyélbeütött hitelkonstrukciók következtében – már egyébként is igen erős volt.

Bár a háborút követő évek sok tekintetben más feltételeket teremtettek, mint amire akár Churchill, akár Roosevelt gondolhatott volna, az általuk előkészített intézmények java része létrejött és működni kezdett. Így például 1948-ban az ENSZ közgyűlése elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amely deklarálta az emberek polgári, politikai, gazdasági, szociális és kulturális jogait egyaránt. A Nyilatkozat 22-től a 27-ig terjedő cikkelyei tartalmazták a szociális biztonsághoz, a munkához, a pihenéshez és szabadidőhöz, az egészség és jólét számára megfelelő életszínvonalhoz, az oktatáshoz és a közösség kulturális életében való részvételhez való jogokat. A befejező cikkelyek (28-30) elismerték azt is, hogy mindenkinek joga van olyan társadalmi és nemzetközi rendhez, amelyben ezek a jogok és szabadságok teljes egészében érvényesülhetnek. Ez azt jelentette, hogy ha egy ország adott esetben progresszív adóztatással, központi ár- és jövedelemszabályozással és más hasonló megoldásokkal tartja lehetségesnek az emberi jogok biztosítását, az élhessen ezekkel az eszközökkel, még akkor is, ha Friedrich A. von Hayek és más konzervatív ideológusok már ekkor is a szolgasághoz vezető útnak tekintették az ilyen politikát (lásd Hayek Út a szolgasághoz című könyvét, amely 1944-ben jelent meg először).

Az emberi jogok fejlődése

A háború utáni években dolgozta ki klasszikussá vált elméletét az emberi jogok fejlődéséről a szociálpolitika kiemelkedő teoretikusa, a brit T. H. Marshall. Három alapkategóriát különböztetett meg: a polgári (lelkiismereti, tulajdon- stb.), a politikai (választó-) és a szociális (munkához, lakáshoz, jövedelemhez stb. való) jogokét. Az első kialakulását a XVIII. századhoz, a másodikét a XIX.-hez, a harmadikét pedig a XX.-hoz kötve. E megvilágításban a XX. század közepén, a nyugat-európai jóléti állam megjelenésével az állampolgári lét kiteljesedett, az egyének számára mindenfajta egyéni jog biztosítottá vált, "a történelem véget ért". Marshall munkássága – hasonlóképp a jóléti állam szükségességét megfogalmazó William Beveridge-éhez – a háború utáni évtizedekben meghatározta a nyugat-európai szociálpolitikai gondolkodás fogalmi keretét.

Az emberi jogok szakaszos fejlődésének elmélete a későbbiekben lehetővé tette, hogy a jóléti állam újkonzervatív kritikusai kétségbe vonják a szociális jogok létjogosultságát; mondván, hogy azok nem képezik a modern kapitalizmus szerves részét, és sokkal inkább tekinthetők aberrációnak. Az a szemlélet, amely szerint az emberi jogok olyan dolgok, amelyek hosszú évszázadok során alakulnak ki, teret engedett annak a konzervatív nézetnek is, amelynek értelmében az úgynevezett fejlődő országoknak "még" nem kell garantálni a szociális jogokat, sőt a politikai jogokat sem, amennyiben mindezek érvényesülése akadályozza a modern tőkés gazdaság hatékony működését, és legfőképpen amikor politikai és szociális jogok gyakorlása beleütközne bizonyos polgári jogok érvényesülésébe, egészen pontosan: ha a transznacionális befektetők tulajdonjogait sértené.

A jóléti állam ideológusai és annak konzervatív bírálói által egyaránt vallott tulajdonfelfogás azonban nem ugyanaz volt, mint amit a polgári társadalom első ideológusai a XVII. és a XVIII. században kifejtettek. Az angol John Locke és az amerikai Thomas Jefferson ugyanis a tulajdonhoz való jogról értekezve (utóbbi ezt a "boldogság kereséséhez" való jogként fogalmazta meg – változatlan tartalommal) nem egyszerűen úgy értelmezték azt, hogy senkitől sem lehet elvenni a neki már meglevő tulajdonát, hanem úgy, hogy valóban minden állampolgárnak bírnia kell a megélhetését biztosító saját tulajdonnal. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy nézetük szerint a szociális és gazdasági jogokat tartalmazta a tulajdonjog kategóriája, s így ezek ugyanolyan fontos és szerves részét képezték koncepciójuknak, mint az élethez vagy a szabadsághoz való jog.

A XIX. század azonban nem igazolta azt a várakozást, hogy a laissez faire rendszer (más néven: a magára hagyott szabadpiac) kialakítja vagy megőrzi a tulajdon viszonylagos egyenlőségén nyugvó gazdasági rendet. Ehelyett a tulajdon dinamikus koncentrációja ment végbe, saját tulajdon és önálló megélhetés nélkül hagyva a modern társadalmak nagy tömegeit a legfejlettebbnek tekintett országokban is. Ezért a XX. században a szociális és gazdasági jogoknak új formában kellett visszatérniük a progresszív liberalizmus programjába. A század derekán – Franklin Roosevelttől Lloyd George-ig – minden aktív liberális politikus támogatását élvezte a megoldásra alkalmazott három eszköz: a jövedelmek makroszintű újraelosztása, az állami szabályozás, valamint a nemzetgazdasági tervezés. Az újító szellemű liberálisok sok esetben merészebben viszonyultak az újabb megoldásokhoz, mint a kor szocialistái, szociáldemokratái.

Amikor a háború utáni években az emberi jogokat egyetemes jelleggel deklarálták, a nemzeti önrendelkezés a nemzetközi rendszerben ugyanolyan fontos elvnek számított, mint az egyéni szabadság a nemzeti kereteken belül. A politikai dekolonizáció folyamatán keresztül az önrendelkezés elve a volt gyarmatokra is fokozatosan kiterjedhetett, lehetővé téve számukra – legalábbis elvben -, hogy az emberi jogok biztosítása érdekében az általuk célszerűnek tartott megoldásokat alkalmazzák. A valóságban azonban a formális szuverenitás elnyerése mellett a függés új formái alakultak ki a világkapitalizmus perifériáin. Ilyennek tekinthetők a segélyekhez és más gazdasági kapcsolatokhoz fűződő politikai elvárások.

A feltételesség

A különböző időszakokban és térségekben bekövetkezett gazdasági növekedés ellenére nem mondható el, hogy a gazdasági fejlődés háború utáni formái a perifériákon egyértelműen hozzájárultak volna az emberi jogok érvényesüléséhez. Az elmúlt három évtizedben – az "új nemzetközi munkamegosztás" jegyében – a multinacionális vállalatok számos olyan termelőfolyamatot telepítettek át a "fejlődő" országokba, amelyek nem tettek eleget az OECD országok gazdasági, szociális, környezeti vagy emberi jogi normáinak, az intézményi és magánhitelezők pedig rendszerint szemet hunytak afölött, hogy az eladósodott országoknak időnként kifejezetten embertelen eszközöket kellett alkalmazniuk hitelképességük helyreállítása érdekében.

Az adósságcsapdába került társadalmak és kormányok számára az alternatívák eltűnnek, és a többé-kevésbé plurális politikai rendszer által lehetővé tett választások illuzórikussá válnak. A választott nemzeti kormányok választás által nem legitimált szupranacionális intézmények végrehajtó szerveivé válnak.

Maga a feltételesség, vagyis az, hogy a hitelkapcsolaton keresztül érvényesülő függést kihasználva a hitelezők meghatározhatják az adósok gazdaság- és más szakpolitikáit, a 80-as évek elején, vagyis a nemzetközi adósságválság kialakulásával vált a nemzetközi pénzügyi renszer meghatározó elemévé. A Világbank (IBRD) programhiteleinek bevezetése és az IMF-hitelek feltételessége alapvetően átalakította a közpolitika rendszerét a fejlődő országokban. Nem egyszerűen arról van szó, hogy külső elvárásokhoz kell igazítani a gazdaságpolitikákat, hanem – ennek következményeként – arról is, hogy bármely kormány olyan helyzetbe kerülhet, hogy a társadalom többsége által – sőt néha még saját maga által is – ellenzett intézkedéseket kell foganatosítania.

Azzal, hogy egy-egy kormányról megállapítja reformerségének fokát, manapság az IMF dönti el, hogy egy-egy ország szalonképes tagja-e a nemzetközi gazdasági közösségnek vagy se. E döntés alapját pedig nem az életkörülmények javítása vagy az emberi jogok biztosítása jelenti, hanem a pénzügyi irányelveknek való megfelelés, és a nemzetközi kapitalizmus iránti lojalitás. Az IMF beavatkozását elutasítókra szankciók sora és a nemzetközi együttműködésből való kiközösítés vár.

Az IMF bírálói helyesen mutattak rá, hogy ez az intézmény – szabad versenyt hirdető ideológiájával ellentétben – monopolhelyzetben van. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy nem lennénk sokkal jobb helyzetben több "IMF" megléte esetén sem, vagyis ha a szalonképesség igazolásáért különböző, egymással is versengő szervezetekhez lehetne fordulni. Ekkor ugyanis az 1970-es évek pénzügyi anarchiájához hasonló helyzet állhatna elő, amely maga is a 80-as évek elején bekövetkezett centralizáció okozója, forrása volt. A probléma tehát nem egyszerűen a centralizáció, hanem az, hogy a multilaterális intézmények a nemzetközi forrásáramlást egyértelműen üzleti szempontok alapján szabályozzák, ami szöges ellentétben áll a perifériák fejlődésének meggyorsításával, és sokkal inkább a további differenciálódást segíti elő. (Ezt az 1997-98-as időszak pénzügyi válságai kétséget kizáróan bizonyították.)

A nyugati kormányok és a pénzügyi szervezetek a retorika szintjén persze azt hirdetik, hogy partnereiktől elvárják az emberi jogok biztosítását. A 90-es évek elejétől nyíltan is használják a "politikai feltételesség" kifejezést, jelezve, hogy az együttműködésükre számító országoknak civilizált magatartást kell tanúsítaniuk, és törekedniük kell a "jó kormányzás" (good governance) megvalósítására. Ez az új szemlélet azonban több okból is bírálható. Az egyik az, hogy az emberi jogok jelszava alatt a tulajdonjogok szűkebb értelmezésének ad szinte kizárólagos hangsúlyt, s így a beruházásvédelmi megállapodások egyszerű ideológiai körítésévé degradálja e jelszót. Másodszor: a "jó kormányzás" mibenlétének meghatározásába az adósok nem szólhatnak bele, ami kérdésessé teszi annak univerzalitását, illetve homályban hagyja, hogy az adósok miért is kötelesek megfelelni ezeknek az elvárásoknak. A harmadik probléma pedig az, hogy az emberi jogok számonkérését továbbra is alárendelik a reálpolitikának, vagyis stratégiai partnerek (Törökország, Indonézia, Oroszország vagy Kína) olyan kihágásokat is megengedhetnek maguknak, amilyenekért a kereskedelmi vagy katonai szempontból kevésbé fajsúlyos országokat nagyon komolyan felelősségre vonnák.

Az átmenet és az emberi jogok

Az államszocializmus felszámolása a rendszerváltó retorika szerint a jogállam megteremtésének jegyében kezdődött. A lakosság jelentős része azonban sokkal inkább jogvesztésként élhette meg az 1989-es fordulatot követő éveket. A többpárti országgyűlési és önkormányzati választásokkal, valamint a népszavazásokkal szemben ugyanis felhozható a munkahelyi demokrácia elemeinek felszámolása, a munkához való jog megszüntetése, és az alanyi jogon járó szociális és kulturális juttatások körének drasztikus szűkítése.

Mindezek következtében a rendszerváltás legsúlyosabb társadalomlélektani sokkjának tekinthető az úgynevezett Bokros-csomag, hiszen az ország éppen attól a párttól kapta a mind ez ideig legnagyob "szociális lórúgást" (Tamás Pál kifejezése), amely egy évvel korábban még a lecsúszás megállítását hirdette. A csomag nemcsak közgazdasági szempontból tekinthető állatorvosi lónak (amelyen minden betegség tanulmányozható), hanem politikailag is ezer sebből vérzett, akár a demokráciához, akár az alkotmányos keretekhez, akár az emberi jogokhoz való viszonyát nézzük.

1995. március 12-én a kormányfő nemcsak a közvéleményt és a parlamenti ellenzéket lepte meg, hanem koalíciós partnerét, saját pártfrakcióját, sőt minisztereinek többségét is. (Érdekes, hogy akik gyakran bírálták a kormányfő rögtönzéseit, éppen a legnagyobb és legsúlyosabb rögtönzésében nem találtak kivetni valót.) A csomagot rendkívül szűk körben kidolgozó két pénzügyi vezetőnek (a pénzügyminiszternek és a jegybank elnökének) nem kellett tekintettel lennie a két kormánypárt választási dokumentumaira, sem a minisztériumokban folyó reformmunkálatokra, sem a többhónapos érdekegyeztetési kísérletre (társadalmi-gazdasági megállapodás, röviden TGM).

Az antidemokratikus vonásoknál több szó esett a stabilizációs program meghirdetését követő néhány hónap vitáiban azokról az alkotmányos konfliktusokról, amelyeket a Bokros-csomag okozott. A feltételesség – egy mondvacsinált likviditási válsághelyzetre hivatkozva – arra kényszerítette a törvényhozó testületet, hogy figyelmen kívül hagyja saját maga által meghatározott programját. A csomag végrehajtásához szükséges tucatnyi törvénymódosítás miatt el kellett halasztani más fontos kérdések törvényi rendezését, így például – korábbi Alkotmánybírósági határozat ellenére – meghosszabbodott az az időszak, amelyben törvényi alapok nélkül működnek az archívumok vagy a média. Szintén alkotmányos problémaként került napirendre a személyi számok használatának fenntartása és az APEH nyomozati jogkörének létrehozása.

Magyarországon a Bokros-csomaggal került volna sor arra, hogy a gazdasági és szociális jogokat a rendszerváltás végleg kiiktassa a jogok köréből. Nagyon nehéz persze meghúzni a határvonalakat a fennálló anyagi körülmények, a járandóságok és a jogok között, mégis bizton állítható, hogy az államszocializmus által megvalósított teljes foglalkoztatást, térítésmentes oktatást (beleértve a felsőoktatást) és egészségügyi ellátást a lakosság döntő része nem egyszerűen egy pillanatnyi anyagi helyzetnek tekintette, hanem olyan szerzett jognak, amelyről a rendszerváltás során sem kívánt önként lemondani. Másként nem értelmezhető az a tény, hogy az alanyi jogon járó családi pótlékot és más kádárista kedvezményeket megvonó Bokros-csomag meghirdetése utáni közvéleménykutatások a lakosság 66 százalékának felháborodottságát mutatták ki.

A tömeges elégedetlenségre reagálva a pénzügyminiszter kijelentette: ha az embereknek nem tetszik a márciusi csomag, akkor 1998-ban a történelem szemétdombjára hajíthatják a Szocialista Pártot. Az MSZP azóta – részben a Bokros-csomag, részben más okok miatt – valóban elszenvedte a sokak által megjövendölt választási vereséget, míg az akkori pénzügyminiszter jól fizető állást kapott Washingtonban a Világbank központjában. Amikor a fenti kijelentés elhangzott, sejthető volt, hogy a hivatalban levő balközép koalíció bukása esetén – akár mérsékelt, akár militánsabb formában térne vissza a jobboldali kormányzás Magyarországra – olyan politikai erők is kormányzati szerephez jutnának, amelyek nyitott kérdésként kezelik az emberi jogi problémának tekintett ügyeket, mint például a halálbüntetés visszaállítását és az abortusz jogának korlátozását (az utóbbit látszólag az elmúlt tíz év alacsony születési arányszámaival igazolni is lehetne).

A gazdasági instabilitás politikai következményeinek kiszámíthatatlansága miatt az sem volt kizárható, hogy adott esetben nem egyszerűen a parlamenten kívüli kollektív alkufolyamat korlátozására kerülne sor, hanem a parlamenti rendszer egyes elemeinek elsorvasztására is. (Az 1998-ban hivatalba lépett jobbközép koalíció mindkét irányban lépéseket tett!) A Bokros-csomag tehát közvetve is próbára tette a jogállamiságot, amennyiben a technokrata "modernizáló" elit egy része a "stabilizációs" intézkedéseket védve értelmetlennek látta, hogy a szocialista vezetésű koalíció oly sok időt és energiát fordított egyik oldalról az Alkotmánybírósággal, másrészt pedig a szakszervezetekkel folytatott alkudozásra. Hellyel-közzel olyan véleményeket is hallhattunk, hogy a demokratikus folyamat eleve alkalmatlan a "helyes" gazdaságpolitika megvalósítására (illetve: ha az Alkotmánybíróságnak nem tetszik a Bokros-csomag, akkor készítse el a saját alternatív költségvetését). A kormányzó szocialista párt a technokrata logika befolyása alá került: kudarca nem abban mutatható ki, hogy megszorító intézkedéseket foganatosított, hanem abban, hogy ennek során a szőnyeg alá próbálta söpörni a reformok emberi jogokat érintő hatásait.

Elhúzódó vita

A hitelek feltételességének romboló hatásait – közgazdasági, szociológiai, jogi és más szempontokból – számos tanulmány vizsgálta már. A problémák gyökerének felkutatásához, súlyuk megértéséhez nélkülözhetetlen a történelmi dimenzió feltárása is. Nyilván elhamarkodott lenne azonban ez alapján az Atlanti Charta szellemiségével ellentétes feltételesség alkalmazóit az Atlanti Charta egykori ellenségeivel azonosítani. Az azonban egyértelmű, hogy eredendően nem magyar konfliktusról van szó, és az emberi jogok jövőbeni sorsa is a nemzetközi rendszer alakulásától függ. A feltételesség és az emberi jogok konfliktusa a második világháború utáni "Pax Americana" válságának egyfajta kifejeződése volt, és okkal várhatjuk, hogy egy új világrend (a nagyhatalmi centrumok közötti új konstelláció) új politikai filozófiai doktrínákat tűz napirendre.

A tisztánlátást nehezíti az emberi jogok fogalmának ellentmondásossága, és legfőképpen az, hogy a kategória alkalmat ad a legkülönbözőbb önkényes értelmezésekre és visszaélésekre. Hiszen mindaddig, amíg az atlanti koncepciótól eltérő értelmezésről nem alakul ki konszenzus, vagyis amíg az emberi jogok fogalmát a létező ENSZ-dokumentumok szellemében értelmezni lehet, úgy az állami szabályozás és újraelosztás, valamint a gazdasági tervezés elleni minden támadás egyszersmind az emberi jogok elleni fellépésnek is tekinthető.

Nem várható azonban, hogy önmagában bármiféle fogalmi tisztázás magatartásuk megváltoztatására késztethetné azokat a nagyhatalmakat, amelyek katonai vagy kereskedelmi politikájuknak alárendelve használják az emberi jogok számonkérését. Kizárólag tudományos érvek sohasem vezetnek paradigmaváltáshoz; ehhez szükség van az intézményrendszer válságára, belső bomlásának felgyorsulására. Az 1997-98 folyamán kibontakozott globális pénzügyi válság kezdetét jelentheti egy ilyen fordulatnak, amennyiben a rendszer eddigi mechanizmusainak csődjére az eddig is kritikus erők átfogó koncepcióval, határozott programmal válaszolnak, és amennyiben e program nem szűken technikai értelemben kívánja helyreállítani a világgazdaság működőképességét, hanem újra kívánja fogalmazni a világtársadalom értékviszonyait is.

Az "egységes" világot gazdasági értelemben a világpiac hozta létre, de valójában nagyon is ökológiai jelenség. A "racionális világuralom" törekvései a források kimerüléséhez és a természetes hulladék-elnyelők telítődéséhez vezettek. A gazdasági folyamatok és az ökológiai krízisek globalitása új kihívásokat állít a politikai szabályozással szemben. Már nem a nemzetállamok a "nemzetközi porond" legfontosabb szereplői.

Ha beszélhetünk egyáltalában "világrendről", akkor az csakis a 20. században lehetséges. Az ezt megelőző évszázadok "globális rendjei" sohasem az egész világot, hanem annak csak az éppen akkor ismert és elérhető részét foglalták magukba. Amennyiben ezek a világok politikai elképzelések mentén, rendként működtek, folyamatosságukat a szuverén nemzetállamok erőviszonyainak egyensúlyban tartásával biztosították. Ilyen nemzetközi rend volt például a harmincéves háborút követő vesztfáliai békerendszer ("pax westphalica"), amelynek alapelve egészen a 20. századig érvényben maradt (Miller). A nemzetállamokon alapuló rendszerben azonban túlságosan sok tényezőt kellett szabályozni ahhoz, hogy a nehézségi erő newtoni törvényéhez hasonlóan "az erők egyensúlyát" megvalósítsa. Ez a törekvés aztán könyörtelenül megbukott, amikor megszűnt a rendszer átláthatósága, és túlságosan sok, különböző súllyal és érdekekkel bíró szereplőt kellett volna egyensúlyban tartani. Ez a hanyatlás akkor indult meg igazán, amikor az imperializmus korában a nemzetállamok – amelyek szuverenitását éppen azon képességük jelenti, hogy határokat tudnak szabni – nemzetállami határaik kitolásával a világ meghódítására törekedtek. Nem nehéz belátni azt, hogy ez már akkor is konfliktushoz vezet, ha csak két nemzetállam követi ugyanazt az elvet. A két világháború a nemzetállamokon alapuló nemzetközi rend korszakának végét jelenti.

Bár a nemzetállamok már nem törekednek arra, hogy a földrajzi területhez és az azon élő néphez kötött hatalmuk és szuverenitásuk birtokában a "nagyhatalmak koncertjének" – mint például a vesztfáliai rendszernek – aktív szereplői legyenek, de egészen a 70-es évekig megőrzik szuverén jogukat a főbb nemzetgazdasági jelzőszámok (mint az árfolyam és a kamatok) meghatározása tekintetében. Így lehetséges az, hogy a II. világháború után a teljes foglalkoztatás és a szociális egyenlőség politikája kerül napirendre úgy, ahogyan azt Keynes elméletileg megalapozta (1936), és Lord Beveridge politikai programmá emelte (1946) – természetesen a kapitalista gazdaság keretein belül. A nemzetközi intézmények pedig segítő kezet nyújtanak e nemzetállami célok megvalósításában. Csak az 1970-es évek elején, az 1944-ben létrehozott árfolyamrendszer összeomlásával történik változás. A nemzetállamoknak a pénzhez mint eszközhöz kötött gazdaságpolitikai szuverenitása megszűnik, mivel területi szuverenitásukat részben át kell engedniük bizonyos szupranacionális erőknek és egy hegemón hatalomnak. A pénz, a valuta, a pénzügyek és a kereskedelem szabályozására létrejött nemzetközi intézmények azóta mélyreható változáson mennek keresztül funkcióik tekintetében. A háború utáni időszak világrendje már ebben a fejlődési szakaszban törékennyé válik, és nemcsak 1989-ben, az ellenséges nagyhatalom eltűnésével. Ezzel párhuzamosan a nemzetállamok (és régiók) a kamatok, az árfolyamok és az árak feletti szuverenitásuk elvesztését egy másik területen, a "telephelyeken" igyekeznek ellensúlyozni: politikai programot dolgoznak ki a "rendszerszerű versenyképesség" előállítására.¹ A költségeket csökkenteniük kell annak érdekében, hogy az adottságként megjelenő, befolyásolhatatlan árak (termékárak, árfolyamok, kamatok) mellett a "hosszan tartó konjunktúra-hullám" végén – amikor a piacok stagnálnak, és világméretűvé váló racionalizálási versenyfutás van kialakulóban – képesek legyenek a konkurrenciával lépést tartani. Nem csoda, hogy a bérszabályozás a gazdaságpolitika stratégiai fontosságú tényezőjévé válik (Altvater-Mahnkopf, 1993). A nemzetállam ebben a helyzetben "versenyállammá" válik (J. Hirsch), amely "telephelyeket" biztosít más "telephelyekkel" szemben. Mindez nem is jelent gondot mindaddig, amíg a bővülő világpiac "pozitív összegű játékot" tesz lehetővé. Amikor azonban "nulla összegű" vagy "negatív összegű játékok" határozzák meg a szabályokat, akkor a telephelypolitika a költségek externalizálásának romboló és veszélyes stratégiájává válik. (Erre a későbbiekben még visszatérünk.)

A háború utáni rend még ötven évig sem maradt fenn. A berlini fal összeomlása 1989-ben, amely a "létező szocializmus" porba hullásának látványos szimbóluma volt, a bipoláris világ végét jelentette, s azóta "új világrendről" beszélünk. A 20. század végének és a 21. század kezdetének világa a "hidegháború győzelme" és a "történelem vége" után alternatívák hiányában olymódon engedelmeskedik a racionális világuralom elvének, hogy gazdaságilag a piac, politikai szempontból pedig formális-demokratikus szabályok irányítják az ezen alapuló rendszert (l. Niethammer és Anderson vitáját a "posthistoire"-ról). A világuralom ezen elvének követése számos kérdést vet fel, amelyekre az "új világrend" keretein belül új válaszokat kell találni, mivel a bipolaritás és Bretton Woods korszakának "régi válaszai" már kevésnek vagy éppen szándékával ellentétes hatásúnak bizonyultak: Hogyan kell viszonyulni ahhoz, hogy a Föld politikai értelemben vett déli féltekéjén (amely nem feltétlenül esik egybe a földrajzival) az elmúlt évtizedek fejlesztési erőfeszítései kudarcot vallottak? Milyen szabályrendszerekben kell megállapodni ahhoz, hogy a mára már ellenőrizhetetlenné vált nemzetközi pénzügyi és valutáris kapcsolatok terén "rendet" lehessen tenni? Elképzelhető-e, hogy az "északi Nyugat" által megvalósított modernizáció és iparosítás továbbra is követendő minta legyen a "posztszocialista Kelet" és az "alulfejlett" Dél minden régiója számára? Javíthatja-e a "telephelyek versenyképességét" minden nemzet egyszerre, vagy csak egymás kárára lehet ezt megvalósítani? Hogyan kell hozzáállni ahhoz a kérdéshez, hogy a racionális világuralom tökéletesítésével egy időben a természet "visszaüt", hogy a globális ökoszisztémák – víz, levegő, föld és a jéghegyek – egyensúlyukból kibillenni látszanak, és a "racionális világuralmat" a "tárgyak bosszúja" teszi nevetségessé? A bűvészinasok ugyan megsuhintották pálcáikat, de parancsolni már nem tudnak nekik. Ami a legvégzetesebb, hogy nem is szabad ezzel próbálkozniuk, mert, mint a nemzetközi verseny résztvevőinek, számos hátránnyal kell számolniuk akkor, ha külön utakra tévednének. A bűvészinasok küzdelmét a természet szenvedi meg.

A globális ökológiai kérdésekről 1992 júniusában, Rio de Janeiro-ban rendezett UNCED-konferencia óta Rio-t úgy tekintik, mint az első lépések egyikét a gazdasági-ökológiai paradoxon elismerése felé. A vesztfáliai rend megbukott a nemzetállamok földrajzi határokat átlépő törekvései miatt. A háború utáni rendben a nemzetállami határok sérthetetlenségét ugyan a legmesszebbmenőkig érvényesítették, de más határok mégsem maradtak sértetlenek. Az egyik oldalon a határok nélküli növekedésnek egy olyan rendje áll, amely a modernizáció, az iparosítás és a fogyasztói társadalom jellegzetességeit vonultatja fel, a másik oldalon pedig az a tény, hogy határai vannak a globális ökoszisztéma terhelhetőségének, és hogy új politikai szabályrendszerek kialakítására van szükség ember és természet viszonyának rendezésére. Ezen új elveknek és szabályoknak már neve is van: fenntarthatóság (sustainability). Ez azonban még nem az érett gyümölcs, először még gondozni kell, hogy aztán le lehessen szüretelni. Rio azoknak az elveknek a szócsöve, amelyek az újat és a közöset jelenthetik az "új világrendben", mert minden konfliktuson túlmenően szabályokat kell találni a globális erőforrások és hulladékok kezelésére.

Az alapvető kérdés természetesen az, hogy az a Rio-ban mozgásba lendült folyamat, amely az erőforrás-felhasználás és a környezetszennyezés szabályozását tűzi ki célul, egyáltalán komolyan vehető-e a világpiaci verseny könyörtelen elvárásainak megfelelni kényszerülő "versenyállamok" számára, vagy az történik-e, mint a bűvészinas esetében, amikor a racionális világuralom programjának követése – főleg a többi bűvészinassal folytatott küzdelem következtében – általános katasztrófába torkollik.

A "racionális világuralom" követésének programja

A múltban a környezeti ártalmak csak lokális vagy regionális hatással bírtak, mert az ember hozzáférése a globális forrásokhoz csak nagyon szűk keretek között volt lehetséges. Az athéni szmog, a szennyvízgondok és a bűz Rómában, a faállomány pusztulása és az ebből fakadó karsztosodás a Balkán-hegységben, a kultúra hanyatlása a Húsvét-szigeteken mind a regionális ökoszisztémákba történő durva beavatkozás következményei voltak, ezek azonban alig érintették a Föld ökoszisztémájának működését. A racionális világuralom csak az újkorban válik globális elvvé, amikor több elvetélt kísérlet (pl. a vikingek próbálkozásai) után az Ibériai-félsziget "marinheiro"-inak sikerült a "Pangea kontúrvonalait" (Crosby), azaz a valamikor egységes őskontinens kontinentális részei között húzódó óceáni vízválasztókat Európa felől átlépni. Elfoglalták és gyarmatosították az óceán túlsó felén létrejött "neo-európai" kolóniákat, és alávetették őket a belső és külső természettel való bánásmód európai formáinak. Egyébként is, nemcsak emberek vándoroltak e távoli területekre, hiszen magukkal vitték állataikat, növényeiket és betegségeiket is, amelyek részben ugyanolyan feltartóztathatatlanul és ellenségesen vették birtokukba a földet, és tették ellenségeikké a többi élőlényt, mint ahogyan azt a "teremtés koronái" korábban tették (részletesen l. Crosby ). A világ erőszakos europaizálása során erőteljesen csökkent a fajok eredendő sokfélesége is, és mindezek következtében az evolúció pályája is europaizálódott a nagy felfedezések óta.

A korábbi évszázadokkal ellentétben ma már a világ minden régiója belekerült a térbeli expanzió és az időbeli növekedés gazdasági elveinek bűvkörébe. Nincsenek már fehér foltok a térképen, a "civilizált" nemzetek köre, a "charmed circle" már nem a "civilizálatlan világtól" való elhatárolódásában definiálódik, amely világba Sir Thomas Holland a 20-as években még Kínát és Perzsiát is besorolta (Rigaux, 388.).

A modern kapitalista termelési mód az ipari forradalommal indul virágzásnak. Amikor a fosszilis energiahordozók (kezdetben a szén, aztán a kőolaj) már nemcsak a főzéshez és fűtéshez, hanem a munkavégzéshez szükséges energia előállításához is rendszeresen alapul szolgálnak, a természet által behatárolt biotikus energiákat – megint csak a természet adta lehetőségek kiaknázása által – jelentős mértékben növelni lehet.² Az energiaátalakító-rendszerek (ide tartozik a gőzgép is), amelyek először is a szénben (majd később a kőolajban) tárolt energiát hasznos energiává alakítják át, másodsorban pedig sokkal több hasznos energiát termelnek (szenet bányásznak a földkéregből), mint amennyi inputot belefektetnek, elsöprik a termelékenység emelése elől az elháríthatatlannak tűnő akadályokat. Az ember és az állat biotikus, "endoszomatikus" ereje természettől fogva korlátozott. Egy ökör, egy ló, de az ember sebessége sem emelhető az állati vagy emberi léptékkel mérhető szint fölé, még ha a világrekordok utáni hajsza ezt célozza is. A fosszilis energiahordozók, az "exoszomatikus erők" (Lotka) felhasználása tehát hatalmas előrelépést jelentett a sebesség növelésében, a térbeli mobilitásban és hatótávolságban, a munka termelékenységének, a termékmennyiségnek és ezáltal a "nemzetek gazdagságának" emelésében. Nicholas Georgescu-Rhoegen (1986) ebben az összefüggésben a termelékenység növelése módszereiben lezajlott "prométheuszi forradalomról" beszél, amelyet az – európai, majd a neo-európai – emberiség az energiarendszer, a termelési mód és a társadalmi szerveződés átalakításával megvalósított. Marx a "Tőke termelési folyamata" című elemzésében bemutatja, hogyan teszi lehetővé a meghajtógépek, erőátviteli berendezések és szerszámgépek együttese a "nagy iparban" a munkának a tőke alá történő, már nem csupán formális, hanem valódi alárendelődését a relatív értéktöbblet termelése érdekében (MEW 23. 331.). Az alapelv a munka termelékenységének emelése; ennek megvalósítása egyrészt a fosszilis energiahordozók feletti rendelkezést előfeltételezi, másrészt azt a képességet, hogy ezeket az energiaforrásokat az egy munkásra jutó termelés növelése érdekében ésszerűen fel tudják használni. Ebben a folyamatban a társadalom is átalakul. Az energetikai forradalom egyben társadalmi forradalom is.

Csak ettől kezdve lehet igazán világuralmat gyakorolni. "Hódítsátok meg a Földet!"- szólt korábban az isteni ige, amelyet azonban csak emberi módon, azaz tökéletlenül lehetett megvalósítani. Napjainkra azonban az isteni ige valóság lett, mert megvalósíthatóvá vált. Az a szabály, hogy az idő minden egyes egysége egyben a nyereség része is, és hogy ebből fakadóan "az idő: pénz", olyan meghatározó elvvé válhat, amely a társadalmi változást a forradalmon kívüli időszakokban is gyorsítja. A tőke törekszik a körforgási idő nélküli körforgásra (Marx MEGA II 1.2. 543.), tehát egy térben kötetlen gazdaságot és társadalmat igényel, amelyet a neoklasszikus modellek oly magától értetődően és ebből következően oly kritikátlanul előfeltételeznek. Semmi sem marad állandó. Egy statikus vagy komparatív-statikus elmélet teljesen alkalmatlan ennek az újnak a megragadására: a változás normalitássá válik, a folyamatosság pedig stagnálást, krízist jelent. "A pre-indusztriális világot egyfajta meghatározó folyamatosság jellemezte, még az olyan nagy fordulatok ellenére is, mint a római birodalom, az iszlám vagy a kínai dinasztiák felvirágzása és bukása… Ez a folyamatosság szakadt meg 1750 és 1850 között." (Cipolla, 2.). Ezentúl a változás az alapelv, amely minden egyes embertől állandó alkalmazkodási képességet követel. A világuralom őrültsége, tragikuma és végzete ugyanis abban rejlik, hogy senki sem talál nyugalmat benne. Az örök nyughatatlanság, az otthon melegének elveszítése (Bloch értelmében), a szociális kötődések felbomlása a világuralom győzelmének fonákját adják. A flexibilitásról, mobilitásról és deregulációról folytatott jelenkori vitákban a folyamatos változás, valamint a rugalmas, mobil, érdekektől mentes alkalmazkodóképesség erénnyé, követésre méltóvá válik. A társadalmat azonban megfosztják szociális összetartó erejétől, ha a térbeli kötődést és az időbeli rutint elnyomják, lehetetlenné teszik. (Klauss, 1989., Klauss, 1990). Ezáltal olyan szabadon lebegő társadalmi erők keletkeznek, amelyek könnyen rendelkezésére állhatnak a populista és autoriter behatásoknak.

A világ egységes gazdasági és ökológiai térré, globális bazárrá vált, amelyben mindenütt, ahol megvan a szükséges pénzzel rendelkező vásárlóerő, könnyen megvásárolható az a citrom, amelyről Goethe még mint távoli országok gyümölcséről álmodott. Ez jelenti a törést a hosszú "előtörténettel" szemben, amely az ipari viszonyok profanitása következik.

Pénz és szén szövetsége

A "világuralom racionalitása" nemcsak a termelőerőkre bukkan rá, amelyek segítenek a puszta ötlet vagy az isteni ige történelmet megformáló realizálásában. Sokkal inkább arról van szó, hogy a társadalmi formák átalakítása a "prométheuszi forradalomnak" történelmileg lökést adjon. A pénz itt a gazdaság meghatározó társadalmi formája és médiuma. A "pénz kvantitativizmusa", amelyet Arisztotelész még erősen kritizált a társadalmat széthúzó hatása miatt, jól láthatóan bontakozik ki, amikor az anyag és energia technikailag változó rendszerei az "oikosz" és a "polisz" időbeli és térbeli határait messze maguk mögött hagyják, és az emberi és állati (endoszomatikus) energiát (exoszomatikusan) megsokszorozzák. A modern pénzgazdálkodás számára, amely már a 14. században létrejött a felső-itáliai városokban, a prométheuszi forradalom fosszilis energiahordozói olyan hajtóerőt jelentettek, amely a mai globális pénzügyi spekuláció hetedik mennyországába emeli. A 20. század szállítási és kommunikációs csatornáinak segítségével a pénz és tőke térbeli és időbeli dinamikája előtt szélesre tárulnak a kapuk. Az akadályt képező szállítási és kommunikációs költségeket minimálisra redukálják, amikor szén és pénz egy életre szóló szövetséget kötnek (legalábbis az ipari társadalmakban). Fosszilis energiahordozók nélkül nem lenne sem kapitalista termelési és felhalmozási folyamat, sem modern monetáris világpiac. Hogyan is lehetne különben a másodperc töredéke alatt dollármilliárdokat Hong Kongból New Yorkba, vagy Tokióból Londonba eljuttatni? És csak azért, mert idő és tér lassan szinte megsemmisül a "technikai haladás" révén (úgy, hogy a gazdaságot büszkén, de meggondolatlanul már "virtuális" világként emlegetik), kell a La Plata, a Rio Grande, a Rajna, a Po és a Volga között elterülő "telephelyeknek" nagyon is valóságos teljesítményeket – bérköltségek, infrastruktúra, az állami hatóságok hozzáértése stb. – felmutatniuk, hogy megkaparinthassák a "virtuális" pénzügyi piac szabadon befektethető forrásait.

Ha nem létezne az a lehetőség, hogy a munka termelékenysége a fosszilis energiahordozók és a technikai rendszerek révén egy megfelelő társadalmi forma keretein belül növelhető, azaz ha nem létezne a gazdasági növekedés, akkor a hitelbe adott pénz kamatának beszedése nagyon hamar felemésztené az adós gazdasági alapjait. Nem is létezhetne tartósan kamat, ha nem sikerülne gazdasági többletet produkálni és ezt mennyiségileg emelni, miközben a minőségi termelési feltételeket a "relatív értéktöbblet termelésénél" forradalmasítják. A többlet a kapitalista viszonyok között értékként kerül a felszínre (értéktöbblet), de materiális oldalától nem válik el. Mert az "érték hordozója" Marx szerint a "használati érték". Az összefüggés meglehetősen közvetett, de létezik. A monetáris mennyiségeknek a reál- (és társadalmi) viszonyokhoz való kötődése a központi eleme Arisztotelész, Augustinus és Aquinói Szent Tamás intő szavainak a kamat társadalomromboló hatásával kapcsolatban (innen a máig érvényes kamatszedési tilalom az iszlámban). Amint azonban megszűnik a biotikus energia korlátozottsága a fosszilis energiahordozók megjelenésével, egyszerre lehetséges a szerves növekedési folyamat üteméhez és korlátaihoz immáron nem kötött termelésbővülés és a (monetáris) többlet megcélzása is. A kamatokat fel lehet emelni, és ki is lehet őket fizetni, anélkül, hogy a közösség társadalmilag szétzilálódna, vagy az egyén anyagilag csődbe menne. Pontosan ellenkezőleg, a kamat gyakorolja a "monetáris költségvetési restrikció" szerepét, és ezzel stimuláló hatást gyakorol a termelésre: a hitelfelvevőt a munka termelékenységének fokozására, tehát technikai, munkaszervezeti és menedzsment-stratégiai innovációra kényszeríti. A fosszilis energiahordozók és a pénz a kapitalizmus társadalmi formációjában szinergikus kapcsolatba lépnek, kölcsönösen emelik egymás dinamikáját. Pénz nélkül a szén és a kőolaj még a földkéreg alatt pihenne, és a fosszilis tűzelőanyagok nélkül a "pénz kvantitativizmusa" ártalmatlan tündérmese lenne.³

A 18. század "prométheuszi", ipari és energiagazdálkodási forradalma után időbeli eltolódással egy világméretű nyersanyag- és energiagazdaság alakul ki. Míg a premodern időkben az emberek csak térben korlátozott mértékben voltak képesek az energiahordozók (elsősorban fa) szállítására (Debeir), és emiatt "telephelyeiket" is az energiahordozók elérhetősége határozta meg, a kapitalista társadalmak a világ minden tájáról képesek nyersanyag- és energiaigényüket biztosítani, hogy aztán a nagy energia- és nyersanyagátalakító központokban a használati értékek olyan formáit alakítsák ki, amelyek megtöltik a "modern jóléti társadalom" kirakatait és megvalósítják a "nemzetek gazdagságát". Az energiamultik a "global sourcing" segítségével ehhez az irányvonalhoz kötötték stratégiáikat. Ez azonban a hosszabb időn keresztül történő tárolás lehetőségét, a könnyű szállíthatóságot, és a primer, szekunder, valamint a végső energiák egyszerű átalakíthatóságát (pl. a szenet hővé, mozgási energiává, vagy fordítva, a mozgási energiát hőenergiává és elektromos energiává) előfeltételezi. Ezeket a feltételeket a fosszilis energiahordozók tökéletesen teljesítik. Mivel a lelőhelyekhez való hozzáférés az egész világon biztosított, ezért az ipari telephelyek kiválasztása már nem a nyersanyag-ellátottság, hanem más kritériumok függvénye. A "just-in-time" vagy a "lean production" rendszerei csak akkor váltak megvalósíthatóvá, amikor a nyersanyag-gazdaság nemzetközivé vált, és a termelő-, illetve kitermelőhelyek közötti ellentét kialakult. A "versenyző állam" szén hiányában nem tudná eljátszani szerepét, legyen bármennyi pénze. A modern ipari rendszereknek az emberiség történelme szempontjából oly hatalmas fellendülése akkor vált lehetségessé, amikor a társadalmak abban a helyzetben voltak, hogy a technikát és a társadalmi intézményeket rendszerbe tudták foglalni, és a rizikómenedzsment kihívásainak az exoszomatikus energia segítségével meg tudtak felelni (ehhez l. Altvater, 1992. 47.). Rizikó csak akkor állhat fenn, amikor az energiapotenciált olyan célirányos munka érdekében koncentrálják, amely extrém mértékben meghaladja az emberi léptéket, és ezáltal kizárólag komplex technikai apparátussal és átfogó társadalmi előkészületekkel lehet folyamatos ellenőrzés alatt tartani.

A globalizálódás azonban semmi esetre sem jelenti azt, hogy a modern ipari rendszerek fejlődése egyszerre és egyenletesen megy végbe, vagy hogy integrált kitermelő- és termelőrendszerek jönnének létre. A 20. század második felének "világrendjét" sokkal inkább az az ellentét jellemzi, amely egyik oldalról a fejlett, északi ipari társadalmak magas versenyképességű nyersanyag- és energiaátalakító rendszerei, másik oldalról pedig a kevésbé fejlett országok déli nyersanyagkitermelő rendszerei között fennáll ("szintrópia-szigeteknek" nevezi Hans Peter Dürr a koncentrált nyersanyagok tárolóhelyeit). Egyáltalán nincs biztosítva az, hogy pontosan azoknak az országoknak és régióknak van a legjobb esélyük a gazdasági jólét megteremtésére, amelyek nyersanyagban gazdag területekkel rendelkeznek. Míg a 19. században a nyersanyagban való gazdagság még a telephely hatalmas előnyének számított, addig a 20. században kialakult munkamegosztás azoknak az országoknak kedvezett, amelyek nem voltak rászorulva a nyersanyagexportra, hanem technikai és szervezeti innovációk, valamint kvalifikált munkaerő segítségével képesek voltak előrenyomulni a világpiacon. Ezen alapul már évtizedek óta az európai ipari országok versenyképessége, ezért hozzák fel mostanában példaként Ázsia "dinamikus gazdaságait" (Japánt, később Dél-Koreát és Tajvant). A nyersanyagban gazdag és nagy területtel rendelkező országok, mint Argentína és Brazília – de a jövőben akár Oroszország, Kazahsztán vagy Ukrajna – ezzel szemben a területükön elterülő "szintrópia-szigetekkel" inkább a világ többi részének ipari rendszerváltásához járulnak hozzá, és csillapítják azok energiaéhségét, ahelyett, hogy saját – nem létező vagy harmatgyenge – iparukat látnák el. Az exportált energiahordozók révén az ipari országok számára lehetőséget adnak arra, hogy azok megtartsák és emeljék jólétük színvonalát, miközben a kitermelt nyersanyagok után csak "fekete űr" marad.

Kitermelés versus termelés

A fejlett ipari világ rendjének a kitermelő-vidékek "rendetlensége" felel meg (l. ehhez Altvater, 1992 és 1993). A nyersanyagtermelő országoknak sikerül az "árrendszer átható erejét" (Innis, 252.) a belső cserearányok kialakításához úgy felhasználni, hogy a munka és a tőke a nyersanyagszektorból az iparba irányul. Az ipari termékeket versenyképesen kellene előállítani és a világpiacon eladásra kínálni, hiszen csak ekkor volna gazdasági értelme a tényezők átáramoltatásának a kitermelőszektorból a termelőszektorba. Azok a régiók és nemzetek azonban, amelyek az "alapvető termékek" kitermelésétől és piacra dobásától függnek, hátrányba kerülnek, mert megfelelő gazdaságpolitikával meg kell oldaniuk azt a kettős problémát, miszerint adott világpiaci cserearányok (terms of trade) mellett a belső terms of trade-et úgy kell kialakítani, hogy az képes legyen a feldolgozóipar "szisztematikus" versenyképességét a nemzetgazdaságon belül a nyersanyagszektorral szemben, a világpiacon pedig a többi konkurráló feldolgozóiparral szemben fenntartani. A "szisztematikus versenyképesség" tehát mindig egyszerre vonatkozik az ágazaton belüli és az ágazatok közötti konkurrenciára. Ez a tény gyakran elkerüli a versenyképességet elemzők figyelmét.⁴ A legtöbb elemzésben az ágazaton belüli verseny áll előtérben a más országokból, telephelyekről származó, egymással összehasonlítható termékek: például a japán autók német, amerikai, olasz autókkal szemben; a brazil érc az ausztráliai érccel szemben. Sokkal nehezebb a helyzet akkor, amikor egy bizonyos országban az ágazatok közötti, tehát a nyersanyagszektorból a feldolgozóiparba irányuló tényezőáramlás okait kell megragadni, ennek magyarázata és részletes kifejtése azonban itt nem lehetséges.⁵ Érdemes lenne az iparosítás és a modernizáció endogén és exogén akadályairól folytatott fejlődéselméleti vitákba a versenyképesség elméletének néhány "újkeletű" észrevételét is beilleszteni, természetesen az egyre keményebbé váló ökológiai szigorítások figyelembe vételével.

Azt, hogy a nyersanyagokban gazdag, erőforrásokat kitermelő országok és az erőforrásokat felhasználó ipari országok közötti fejlettségbeli különbségek egyáltalán ilyen problémává váltak, elsősorban a termelés és fogyasztás normáinak és eszményképeinek teljes körű, a kommunikációs média által megvalósított globalizációja okozta. A fejlődés ma már nem "csak" egy "nemzetgazdaság" termelőerőinek kihasználása a nemzeti cél érdekében, mint ahogy azt 150 évvel ezelőtt Friedrich List a Smith és Ricardo által fémjelzett, a klasszikus kozmopolitizmus jegyében zajló szabadkereskedelem "komparatív költségelőnyeivel" szemben támasztott nagy elvárásokkal szemben kifejtette. A fejlődés ma a globális rend ígérete, a termelés és a fogyasztás globális modelljének példaképe. Az alulfejlettség ebből kifolyólag tehát nem csak azért probléma, mert alacsony az egy főre jutó jövedelem más társadalmakhoz képest, hanem azért is, mert a siker kritériuma, a modernizáció és az iparosítás a világ sok táján egyáltalán nem járt sikerrel. A szabványok, a normák és az értékek ráadásul könnyen változnak. A lécet – és ez is a modell kifejeződése – a versenyben legsikeresebbek mindig magasabbra és magasabbra teszik. A pénz említett kvantitativizmusa a nemzetközi verseny szabályait és dinamikáját is meghatározza. Semmi sem marad úgy, ahogyan volt, minden versenyző kényszert érez arra, hogy átugorja a lécet, sőt hogy még magasabbra helyezze. A verseny szelleme áthatja az állami politikát is, az állam "versenyző állammá" (J. Hirsch) válik, és a "telephelyek versenyképességének" védnökeként lép fel, amely telephelyek között azonban a kitermelőközpontok és -régiók általában nem a legjobb pozíciókat foglalják el.

A verseny és a globális ökoszisztéma terhelhetősége

Van-e köze ennek az egésznek a globális ökológiához? A versenyképesség és a fejlődésben elért sikerek a termelés bővülésében (a felhalmozás "aranykorának" bizonyos feltételei mellett a foglalkoztatás növelésében is) öltenek testet. A pénzben mért nemzeti termék növelése csak akkor lehetséges, ha az anyag- és energiainputok felhasználása is nő – még az energiafelhasználás hatékonyságának javulása esetén is.⁶ Így formálódik – az erőforrások szűkössége mellett – a globális rend másik problémája: A termelési és fogyasztási szférában végbemenő anyag- és energiaátalakítási folyamat során keletkező melléktermékek elhelyezése megterheli, sőt túlterheli a folyós, gáznemű és szilárd halmazállapotú káros anyagokat elnyelő természetes tározókat. Ezek a tárolók ugyanolyan véges kapacitásúak, mint azok az erőforrások, amelyeknek a kívánt használati értékké történő átalakítása során ezek keletkeznek. A kérdés tehát az, hogy "nem kellene-e komolyan venni azt, hogy talán az energia- és a tárolási probléma mégis növekedést gátló hatású lehet" (Wissenschaftlicher Beirat, 158.). A globális rend ökológiai problémáját tehát egy "forrás"- és egy "tárolás"-problémára lehet felosztani. Az első alkotta a modern ökológiai viták kezdetén a fő problémát, és a Római Klub jelentésének is ez alkotta gerincét. A második kérdéskör később került felszínre, de lehet, hogy fontosabb, mint az előző. Itt kell azonban figyelembe venni azt is, hogy az egyes konkrét esetekben ez a megkülönbözetés nem mindig bizonyul megfelelőnek. Az erdők például források, hiszen a fa (az erdő egyéb nyersanyagforrásaitól eltekintve) alapanyagként és energiahordozóként is felhasználható. Ugyanakkor az erdő a széndioxid-kibocsátás fő elnyelője is, hiszen a biomassza által beépül a növekedési folyamatba. Mindezeken kívül pedig az erdők – és különösen a trópusi esőerdők – életteret biztosítanak az élőlények sokaságának.

A globális ökológiai probléma ebből következően elvben hármas természetű: 1. A kimeríthető, véges forrásokat az emberiség az utolsó cseppig kifosztja, a kimeríthetetlen, megújítható forrásokat pedig messze regenerációs képességükön túl (ki)használja. 2. A természetes elnyelőket olyan mértékben terheli, hogy a felvevő- és a regenerációs képességük már felmondja a szolgálatot. 3. A források és az elnyelők túlterhelésével az élőlények élettere megsemmisül, ők pedig nem képesek az emberhez hasonlóan olyan "exoszomatikus eszközök" kiépítésére, amelyek segítségével egy, a megváltozott környezeti feltételekhez igazított, "második" természetet lehet kiépíteni. Ha a "környezetek" változása gyorsabban következik be, mint ahogy a belső természet ahhoz alkalmazkodni tudna, akkor a fajok kipusztulnak, "méghozzá legalább ezerszer nagyobb arányban, mint ahogy ez a természet által vezérelve az elmúlt 65 millió év alatt történt" (Wissenschaftlicher Beirat, ⁷.). A katasztrófa pontosan abban rejlik, hogy az időbeli játéktér annyira beszűkül (többek között az időben és térben gyorsuló és hódító imperializmus következtében), hogy teljesen kudarcot vall minden erőfeszítés, amely a radikálisan megváltozott környezethez való alkalmazkodásra irányul.

A globális ökoszisztémák túlzott kihasználása a kapitalista, személyi birtokláson alapuló társadalmakban érvényesülő "játékszabályok" alapján annak az eredménye, hogy a résztvevők saját racionális érdekeiket követik. A "játék" végül a "köz tragédiájává" fajul: az egyéni racionalitás nemcsak kollektív irracionalitásba csaphat át (ennek a témának szentelik magukat a társadalomtudományok születésük óta). A többi, ugyanolyan individuális és racionális érdekektől vezérelt szereplő közötti érintkezés, és a korlátozott erőforrásokhoz és elnyelőkhöz való közös hozzáférés (ami azt is jelenti egyben, hogy az egyéni cselekedet minőségileg és mennyiségileg is mások számára folyamatosan változtatja ezeket, és ez már önmagában is megkérdőjelezi a szereplő individualitásának feltételezését) még az egyéni érdekek érvényesítését is csak átmenetileg teszi lehetővé, vagyis csak addig, amíg a források korlátai nem lesznek érzékelhetőek, amíg a teherbíróképesség nagyobb mint a terhelések összege.

Mindez azonban a fejlődés igénye és a konkurrencia által stimulált termelésnövekedésnek megint csak határokat szab, amely határoknak tulajdonképpen az exoszomatikus energiákhoz való visszanyúlással áthidalhatónak kellene lenniük: ezek a teherbíróképesség, a globális ökoszisztémák terhelhetőségének határai, "a termelés és fogyasztás ökológiai mértékének" határai. Az exoszomatikus gépezetek, amelyek felhasználóik korlátozott endoszomatikus erőit megsokszorozzák, szintén problémát okoznak: ugyanúgy önállósítják magukat, mint a bűvészinasok varázspálcái. A fejlődés eddigi menete "az árrendszer átható erejének", a pénz dinamikájának és a piacok innovációs potenciáljainak logikáját követte. Az ebből a logikából levezetett szabályok és eljárási alapelvek nem alkalmasak a "globális köz" túlságos kihasználása problémájának elkerülésére, vagy amikor már fennáll a probléma, megoldásokat felmutatására annak megszüntetésére. A modern (kapitalista) társadalmak az előtt a nem túl örömteli alternatíva előtt találják magukat, hogy rendelkeznek ugyan egy kigondolt monetáris, gazdaságilag hatékony piaci árakon alapuló szabályozási rendszerrel, amely azonban sajnos teljesen alkalmatlan olyan szabályok kialakítására, amelyek a természettel való anyagcserét és az ezzel kapcsolatban felmerülő globális ökológiai problémákat kezelni tudná. Minél tovább tart a "világuralom racionalitása" programjának követése, annál inkább bebizonyosodik, hogy a világot valóban uralni lehetetlen, mivel "egy olyan társadalomról, amely nem veszi figyelembe a természet átalakításának következményeit, aligha mondhatjuk, hogy valamennyire is uralja a természetet" (Grundmann, 109.).7 Ha először is léteznének az ökorendszer terhelhetőségének határai regionális és globális szinten, másodsorban, ha a "világuralom racionalitása" a kapitalista termelési mód eszközeivel a források és tározók terhelése nyomán túllő a terhelhetőség határain, ha ezáltal harmadsorban az ökológiai válságok elkerülhetetlenné válnak, negyedsorban akkor merül fel csak a kérdés, hogy hogyan lehet másképp szabályozni az emberek, a társadalmak és a természet közötti anyagcserét globális szinten.

A természet igényeinek racionalizálása – "feltartóztatás"

Elméletileg két válasz létezik az ipari termelési és fogyasztási folyamat által igényelt erőforrások korlátozottsága, illetve a mérgező gázok, szennyvizek és hulladékok elnyelőinek túlterheltsége folytán felmerülő kihívásokra. Az egyik válasz egyszerűen a "feltartóztatás" (containment) (Sachs), ami nem más, mint az erőforrások és a természetes elnyelők túlzott kihasználásának korlátok közé szorítása Délen, a Harmadik Világ országaiban azért, hogy az északi privilegizált országokban folytatódhasson a bejáratott termelési modell és a szívekhez oly közel álló "life style". A globalizált ipari társadalom ökológiai költségeit tehát szintén "externalizálják" egy olyan világban, amely éppen a kapitalista értékesítési logika térbeli és időbeli dinamikája alapján egyre "kisebb" lesz, és ezáltal kizárja az externalizálás lehetőségét. A széndioxid-kibocsátás nem képes olyan üvegház-hatást létrehozni, amely csak a Föld déli féltekéjén érvényesül, és a felmelegedés a Földön mindenütt hat. Nemcsak az Antarktisz felett van ózonlyuk, hanem az Arktisz felett is, és a fajok kiirtásának következményei az élet evolúciója szempontjából minden embert, sőt minden élőlényt is érintenek, nemcsak ma, hanem évezredekkel később is. Bár az érintettség nem egyenlően oszlik meg (erről a későbbiekben még szólunk), de nincs a Földön olyan ország, régió, amely kibújhatna ez alól. A pénzügyi kompenzáció (például egy, a forrásait tekintve egyre kevésbé elégséges "Globális Környezeti Alapon" keresztül) nem sokat segít, inkább részét képezi a megoldandó problémáknak. A megosztott világ, a korlátozási kísérletek "globális apartheidjének" modellje hosszú távon nem csak ökológiai szempontból nem lehetséges.

A "feltartóztatás" a záróvonal stratégiája: elismeri, hogy a térbeli-időbeli expanzió lassanként már rendíthetetlen falakat dönget, így a privilegizáltaknak igényeiket meg kell védeniük a "kielégítetlen" nemzetekkel szemben. Noam Chomsky könyvében az 500 éves tőkés világrenddel kapcsolatban Winston Churchillt idézi, aki – a vesztfáliai rend gondolatmenetéhez hűen – az "éhes nemzetek" veszélye kapcsán egyértelműen területi kielégítetlenségről beszél, és korlátok közé szorításukat a már "elégedett nemzetek" védelmével indokolja (Chomsky, 9.). A "kielégítetlenekkel" szembeni containment ma már más, meta-territoriális, ökológiai dimenziót kapott. A kapitalista fejlődés korábbi korszakaihoz kapcsolódó térbeli-időbeli rezsimekhez képest a különbség teljesen nyilvánvaló. A kapitalizmus korai időszakának kolonializmusa a fehér foltokat igyekezett meghódítani, alávetni és kizsákmányolni; gyarmatokként próbálta őket a kapitalista nemzetállamok bűvkörébe bevonni, miközben azok nem voltak elég civilizáltak ahhoz, hogy ne ártsák magukat a gyarmatosított kontinensek dolgaiba. A 19. és 20. század imperialista államai minden erőfeszítést megtettek azért, hogy a már területileg felosztott világot térben újrastruktúrálják – e vállalkozásuk során háborús konfliktusokba keveredtek, amelyek aztán a világháborúkban csúcsosodtak ki, hiszen a hegemónia megszerzéséért és a világ új rendjéért folyt a harc. A nemzetállamok voltak azok, amelyek a hatalom territoriális (és államnemzeti, és ezáltal mindig rasszista alapú) kiterjesztésében részt vettek, és így a vesztfáliai rendet, amelynek az erőket kellett volna egyensúlyoznia, végleg romba döntötte. A korlátozás stratégiája, tehát nem a territoriális kiterjesztés, hanem a gazdasági, politikai és társadalmi elszigetelés stratégiája a Föld teljesen új térbeli szerkezetét hozza magával. Az elmúlt évtizedekben, a háború utáni rend során kialakult és a nemzetközi rendszer struktúráiba belevésődött privilégiumok tovább élnek. A jómódú társadalmak igyekeznek biztosítani a forrásokhoz és az elnyelőkhöz való hozzáférést, de az ökoszisztéma felismert határai miatt gondjuk van arra, hogy a korlátozások mindenekelőtt a másiknál jelenjenek meg. Azt az elvet, hogy a Föld természeti forrásaira mindenki egyenlő mértékben igényt tarthat, hogy a szükségletek és a kielégülés lehetőségei mindenki számára egyenlőek, felváltja egy olyan elv, amely a korlátozott ökoszisztéma használatának kiadagolását hirdeti. E kiadagolás során az emberiség egy kis része nagy mértékben részesedik a forrásokból, míg az emberiség nagyobbik fele csak kis hozzáférést kap azokhoz. A kiadagolási folyamatot az ármechanizmus vezényli (hiszen azok a G7-állampolgárok, akiknek az egy főre jutó éves jövedelmük 20000 USA-dollár körül van, sokkal nagyobb részt hasíthatnak ki, mint azok a G77-állampolgárok – azaz a 77 fejlődő ország lakosai -, akiknek az egy főre jutó éves jövedelme alig teszi ki az 500 dollárt), amit az "új világrendben" politikai és katonai eszközökkel tökéletesítenek. Miközben az ármechanizmus és a piac által megalkotott kiadagolás önmaga által és procedurálisan is legitimálásra kerül, a politikai és katonai beavatkozások különleges legitimációjára van szüksége, amelyhez többek között azok a kísérletek is tartoznak, amelyek az ENSZ-nek új alapokat hoznának létre.

Az ipari társadalom termelési módja és életformája "oligarchikus javaknak" (Harrod, Hirsch) számítanak, mert nem elérhetők a Föld minden lakója számára. Az ipari társadalomban paradox módon – mert tulajdonképpen az ipari társadalom "jóléte" hatalmas lehetőségeket rejt magában, hogy az emberi képességeket az egyenlőség jegyében újraossza – nem lehet megvalósítani azt, hogy minden kontinens, kultúra és faj egyenlő hozzáféréssel rendelkezzen a Föld erőforrásaihoz annak érdekében, hogy a nagyon is különböző igényeiket ki tudják elégíteni, és hogy az életesélyeknél és a jövedelmek elosztásánál igazságosság valósuljon meg.

A legfejlettebb világban jelenleg előszeretettel alkalmazott ipari modellre építve nem lehet "igazságos" világrendet létrehozni. De nem létezik olyan társadalmi mechanizmus sem, amely a gazdaság és társadalom alapelveit (költségvetési szigor, profitelv, az egyéni jólét legitimáló ereje, verseny) megőrizve képes lenne a globális erőforrásokhoz való hozzáférést korlátozni. Az ökológiai válság egy civilizációs válság méreteit kezdi ölteni (Anders). Az ökoszisztéma megőrzését nem lehet megalapozni, ha nem történik változás a termelés és a fogyasztás módjában, amelyek a természethez való hozzáférés egyenlőtlenségének alapját alkotják. Ha tehát a földgolyó ökológiai lepusztulását sajnálatra méltónak találják, és ezzel egy időben a világrend vezérelvei a "történelem végén", a piacot, a tőkefelhalmozást, a parlamenti demokráciát megkérdőjelezhetetlennek nyilvánítják, akkor az ökológiai érvek konzervatív, autoriter felhangot kapnak, ami sok ökológiai vita sajátja.⁸ Fordított esetben azonban megmutatkozik, hogy az ökológiai diskurzusok igénylik a társadalmi igazságosság normáira való hivatkozást. Mert ha a természettel szemben támasztott igények adagolása elkerülhetetlen, és ha jó ok van arra, hogy ezt ne a piac ármechanizmusa irányítsa, akkor az ökológiai egyenlőség valamely elméletéből kell azokat a kritériumokat levezetni, amelyek azonban természetesen jobb híján csak feltevésként léteznek (vö. Ely).

"Fenntarthatóság" – hamis ígéretek?

Ha más választ keresünk az ökológiai kihívásokra, akkor elképzelhető lenne egy olyan rendszer, amely egyenlő elosztást biztosítana a Föld globális forrásaihoz és károsanyag-elnyelőihez való hozzáférési jogokat illetően. Ebben az értelemben a Rio de Janeiro-i konferencia sokak által a rendszer-kialakítás egyik jelentős mérföldköveként értelmezhető (Buckmeier, Simonis, Rowlands), mert ez az UNCED-konferencia a természettel folytatott anyagcsere globális szabályozását célzó más egyezményeknek elébe ment. Egy dolgot emel ki: a "feltételesség" egy olyan formáját, amely a feltétel nélküli szabadkereskedelmet és a szabad vállalkozói kezdeményezést bizonyos mértékig hosszú (de nem túl hosszú) pórázra engedi, anélkül, hogy szót emelne a nemzetállami protekcionizmus elve mellett – amely a nemzetállamok 19. századi világrendjének idejéből származik, még ha ma is van némi aktualitása. Ide tartoznak a ritka növény- és állatfajok védelméről szóló egyezmények (így az 1975-ös "Washington Agreement"), a Bécsi és Montreali FCKW-Konvenció (1985, illetve 1987), és az ezekkel kapcsolatos londoni és koppenhágai utóegyezmények (l. Wissenschaftlicher Beirat, 20.), a Baseli Hulladékegyezmény (1989), amelyet 1994 márciusában Genfben jelentős mértékben szigorítottak, a tokiói és yokohama-i Tropical Timber Trade Organization, és végül a Rio-ban elfogadott és azóta már ratifikált szén-dioxid konvenció, valamint a kevésbé kötelező érvényű egyezmény az erdők védelméről és a fajok változatosságáról, amit szintén Rio De Janeiro-ban írtak alá. Túlzás lenne ezeket az egyezményeket és a környezettel kapcsolatban eddig megszületett mintegy 170 nemzetközi szerződést (l. French, Petersmann, OECD 1991 – ebben a környezettel kapcsolatos multilaterális egyezmények listája is megtalálható) már a fent említett elemekkel rendelkező "rendszer" alappillérének tekinteni, amely a nemzetközi szereplők környezetpolitikai cselekvésének irányát, célját és kereteit megszabná. Egy nemzetközi környezetvédelmi rendszer kialakulásának újszerűsége abban rejlik, hogy a természettel folytatott anyagcsere szabályozása már nemcsak kizárólag a világpiaci árak kérdése, de nem is a már nem igazán szuverén nemzetállamok magától értetődő kompetenciájába tartozik, és a társadalmak közötti ökológiai kiegyenlítődés elemeinek csíráit tartalmazza.

Milyen irányba hathatnak a globális erőforrások és elnyelők használatának politikailag meghatározott (tehát már nem egyedül az ár által definiált) határai, hol kell meghúzni és felállítani őket, és hol kell őket tudatosan ellenőrizni? A terület felett határokat húzni és ellenőrizni őket a szuverén nemzetállamok privilégiuma. A nemzetállamok behatárolt és körülkerített területe azonban sokféle, nem utolsósorban ökológiai behatásnak van kitéve. Melyek a határtalan kozmopolita szabadkereskedelem határai? Csak a pénz költségvetési restrikciója lehet az, tehát nem területi-térségi, hanem (gazdasági értelemben) funkció-térségi határ (e különbségtételhez l. Altvater, 1987.). Csak kereskedelmi szankciókat lehet kivitelezni, amelyek a nemzetközi kamatlábakhoz viszonyítva rentábilisak, profitábilisak. A természetes erőforrások használatának határait, például a káros anyagok kibocsátását a légtérbe nem lehet nemzetállami keretek között megragadni vagy költségvetési megszorításoknak alávetni. Azok a kísérletek, amelyek ilyen irányba mutatnak, vagy azon buknak meg, hogy területileg nem lehet őket behatárolni, vagy azon, hogy a rentabilitási és profitelv követése pontosan az externalizálást szolgálja. Egy terület gazdasági, ökológiai, katonai, etnikai alapon biztosított használati jogok alapján történő "zónásítása" belső határok felállításával egyrészt a területi szempontú és a gazdasági érdekek inkompatibilitásán bukik meg, másrészt a politikai legitimáció létrejöttének logikája miatt (Nitsch).

Az ökológiai szempontú "költségvetési" korlátozások sokkal inkább kettős meghatározottságúak. Először is, passzív módon, azaz a tekintetben, hogy mit eredményeznek az antropomorf behatások a globális ökoszisztéma terhelhetőségében és tűrőképessége szempontjából; másodsorban aktív oldalról, azaz a tekintetben, hogy milyen nagyságúak a terhelések, amelyeket a termelés és a fogyasztás során az emberiség a földgolyóra kibocsát. Ezt az új határt az ökológiai terhelhetőség és a gazdasági terhelés, az "economic scale" és az "ecological scale" között a nemzetközi vitákban – főleg a Brundtland-jelentés megszületése óta (1987) – a "fenntarthatóság" fogalmával jelölik. Ez a fogalom normatív tartalommal van megtöltve, és analitikailag kevésbé merev.⁹ Ésszerűen kapcsolódnia kell a fent leírt globális ökológiai problémákhoz, és meg kell alkotnia az ember és természet közötti anyagcserének olyan vázát, amelynek mértékét a fajok evolúciójának és reprodukciójának képessége adja: Egyrészt nem szabad a forrásokat és elnyelőket regenerációs képességükön felül igénybe venni, másrészt a fajok evolúciójának felül kell kerekednie a pénzvagyon- és (gondolat)birtokosok érdekein, tehát a gazdasági költségvetési restrikciók és a gazdasági szereplők közötti kereskedelem logikáján. Ebből csak egy magas entrópia-fokkal rendelkező monokultúra alakulhatna ki, amelynek túlélőképessége azonban kérdéses. A "tartósságot" termodinamikailag értelmesebben lehetne definiálni (Daly, 1991, Altvater, 1992): az (ökológiai) entrópiatermelési-rátát a Földön nullával kell egyenlővé tenni, azaz az energianövekedésnek (a Napból) és a felmelegedés, szennyvíz, hulladék, légszennyezés formájában megjelenő entrópia-növekedésnek egyensúlyban kell lenniük (Georgescu-Roegen, 1971.; Daly). A globális környezeti szempontú rezsim célnagyságai tehát meghatározásra kerültek, de hogyan kellene e rendszernek működnie?

A "tartósság" elvét két úton lehet megközelíteni. Az ökoszisztéma használata elsősorban attól függ, hogy mennyi forrást termeltek ki, és mekkora emisszió kerül a természetes elnyelőkbe, tehát a termelés és fogyasztás ökológiai méreteitől (Zarsky). Ez a termelés és fogyasztás anyagi-energetikai, tehát a használati érték alapú oldala. Másodsorban, a forrásfelhasználás a világtársadalom növekedési rátájának szintjétől, a jövedelem elosztásától, a termelés és fogyasztás gazdasági méreteitől függ. Ebben az esetben a gazdasági folyamatok használati értékoldaláról van szó (a munka és termelés marxi "kettős természetéhez" való kapcsolatot l. Altvater, 1991 és 1992). Egy nemzetközi rezsim szabályait ezek után az első vagy a második vagy mindkét mértékhez kapcsolódóan egyszerre lehet megszabni. A források és elnyelők használata (ökológiai mérték) megköveteli kötelező kvantitatív határértékek és minőségi normák meghatározását, mint például a CO2-kibocsátás elfogadható szintje, az erdőhasznosítás elvei és módja, a természetes vizek terhelése, a hulladéktermelés és -kezelés beleértve az újrahasznosítás módjait is stb. A forrásfelhasználás kötelezően előírt felső határai politikai konszenzust igényelnek, ahogy az ezekből levezetett tilalmak és parancsok, a gyakorlatba való átültetés hatásos módja és a szankcionálás is. E cél elérése nemcsak technikailag rendkívül nehéz (jó példája ennek a "határérték-vita"), hanem társadalmilag utópikus. És mégis meg kell próbálni, mert nincs más alternatívája a globális ökológiai pusztulásnak.

A gazdasági mérték határainak figyelembe vétele azonban elvben megoldható gazdasági módszerekkel is. A gazdasági szereplőket arra kellene kényszeríteni, hogy az általuk okozott környezetszennyezést kalkulációjukba beépítsék (internalizálják). Ehhez fel lehet használni egyrészről a környezetvédelmi adókat, és el lehet törölni a környezetterhelő szubvenciókat (a szállítási szektorban, a mezőgazdaságban, az energiatermelésben), másrészt ki lehet alakítani a nyilvános szolgálatok tarifáinak jól kiszabott rendszerét. A másik oldalról, az árképzés szabályozásával a vállalat részéről növelhető volna az árak "valóságtartalma". Az eddig externalizált költségeket a szabály szerint internalizálni kell. A liberális piacot preferáló szereplők (de a Világbank közgazdászai is) kedvelik az "ökológiailag helyes ár" koncepcióját, mert ezáltal a már megszokott piacgazdasági diskurzus keretein belül maradhatnak, és abból indulnak ki, hogy az allokáció hatékonyságának növelése a környezetterhelés (externalizált) költségeinek internalizálása az árkalkulációba az erőforrás-felhasználás és a károsanyag-kibocsátás csökkenéséhez vezet (egy adott jövedelmi szintet feltételezve). Többek között azért lehet komoly kétségeket támasztani a környezet "helyes árak" segítségével történő tehermentesítéséhez fűzött elvárásokkal szemben, mert, példának okáért, a Világbank "szerkezeti kiigazítási kölcsönei" kapcsán végzett empirikus vizsgálatok azt mutatták, hogy bár a "conditionality", amelyhez minden esetben hozzátartozik a helyes ár megállapítása is, javítja az allokáció hatásfokát, és ezáltal csökkenti az ökológiai terhelés gazdasági méretét, de az ökológiai méretre nem hat elegendő mértékben (Zarsky). Azokkal a szabályokkal, amelyek a költségvetési restrikció irányába hatnak az ökológiai szigorításokat nem lehet ésszerűen kidolgozni.

A "helyes ár" illúziója

Ennek magyarázatára okok egész sorát lehet felvonultatni. Először is, az extern ökológiai költségek teljes internalizálása már csak olyan okok folytán sem lehetséges, amelyek a termodinamika 2. alaptételének megfogalmazásához vezettek: az anyag- és energiaátalakítási folyamatok irreverzibilisek, és szétszórt struktúrákat hagynak maguk után, amelyeket még teljes költségkalkuláció segítségével sem lehet visszafordítani. Ideális esetben tehát elképzelhető, hogy az árak tényleg megfelelők, ám ezzel a környezetrombolást csak a költségkalkuláció szempontjából ragadjuk meg, de nem akadályozzuk meg, vagy nem fordítjuk vissza. A problémát még az is növeli, hogy az anyag- és energiatranszformáció hatóköre, hatásfoka és iránya elvileg nem ismerhető tökéletesen, és ezért nem is lehet rájuk vonatkozóan helyes árakat megállapítani.

A második indok arra utal, hogy a piaci árképzés az érvényes piaci feltételek mellett egyáltalán nem vezethet "helyes" árarányok kialakításához. Így a világkereskedelem legalább 25%-a a vállalatokon belül folyik. A világpiaci árak tehát egyáltalán nem a piaci erők szabad játékának eredményei, hanem a nemzetközi vállalatok menedzsmentjének mikroökonómiai ármeghatározó szerepétől függnek (OECD 1993). A harmadik a legfontosabb: a kapitalista pénzgazdálkodásban a pénz költségvetési restrikcióját végző ár, nevezetesen a kamat, nagyon is bizonytalan változó, különösen a gazdasági instabilitás időszakában. Nagysága többé már nem a termelékenység növekedése által generált többlet megcélzásának reális és "természetes" lehetőségeit, ezáltal a profitot és a termelésbe fektetett tőkét tükrözi (mint ahogy a "klasszikusok" feltételezték, és Kurt Wicksell elméletté formálta). A világméretű "adósságfüggőség" és a hitel nemzetközi, ellenben a valuták nemzethez kötött volta mellett – ami aztán folyamatos spekulációkra ad lehetőséget – a kamatban a tőkehitelezések és -befektetések kockázata rejlik. Egy adott tőkemennyiséggel megcélzott termelői felesleg profit formájában jelentéktelen a monetáris világpiacon történő befektetések pénzügyi eszközeinek hozamkalkulációja szempontjából. A kanonikus és iszlám kamattilalom "pre-fosszilis" korszakához hasonlóan a kamat nagysága elválik az adós reális (és társadalmi) teljesítőképességétől. Mivel a mai világban jórészt szuverén adósokról (államokról) van szó, folyamatosan politikailag mérsékelt újraelosztási folyamatokat indítanak a nemzetközi pénzvagyon felett rendelkezők érdekében.

Ilyen "mérséklő erő" elsősorban a Világbank, az IMF, a Londoni és a Párizsi Klub, a baseli BIS, mindazon intézmények tehát, amelyek a háború utáni világrend kialakulásával együtt jöttek létre, vagy – mint a BIS esetében történt – továbbfejlesztették őket, amelyeknek azonban az idők folyamán funkcióváltáson kellett keresztülmenniük. A déli eladósodott országokból érkező nettó transzferek az "északi" országok hitelező bankjaiba ezt a tendenciát erősítik meg.

Sok társadalomban a társadalmi és ökológiai szempontok sérülnek. Ezenkívül a lakosság jelentős része az önellátó termelésbe és a nem szabályozott foglalkoztatás informális szektorába kényszerül. A kamatláb képzése gazdaságilag ugyan racionalizálás, de az ár mint gyorsan és pontosan reagáló piaci ár elméletileg annyira "helyes", hogy a közgazdászok gyakran elutasítják az árképzési folyamatok politikai szabályozását a nemzetközi pénz- és tőkepiacokon. Amikor azonban a kamat elszakad a többlettermelés reális feltételeitől, és elsősorban a hitelezés kockázatának nagyságát tükrözi, nem lehet ökológiailag és társadalmilag is helyes, és nem lehet rá racionális döntéseket alapozni.

Negyedsorban: lehet-e a "gazdasági hozadék" korlátozását a nemzetközi kereskedelem egyfajta "ökológiai feltételességével" korlátozni? Az ökológiai feltételesség elfogadása, amely körül nincs más út – amennyiben az UNCED Rio-i és azt követő határozatait komolyan veszik -, a következő alternatívát vonja maga után: az ökológiai normák ellenőrzésének joga vagy a nemzetállamok kezében van, vagy e normák egy nemzetközi kereskedelmi egyezményben kerülnek rögzítésre, és egy nemzetközi intézmény végzi a felügyeletet. Az első esetben szinte elkerülhetetlen egyik oldalról az "öko-dömping", másik oldalról pedig az "öko-protekcionizmus" kialakulása, és az államok közötti kereskedelmi konfliktusok már most előre jelezhetők. Ez a perspektíva azonban nem szabad, hogy elrettentsen bárkit is, mert az ökológiailag nem szabályozott kereskedelem alternatívája semmi esetre sem kedvezőbb. A klasszikusok által beígért "komparatív költségelőnyök" működése, még ha előfeltételezzük is a teljes tőkemobilitást és a munkaerő nemzetközi migrációját, még elméletileg sem megalapozott (Daly). Természetesen egy nemzetközi intézmény létrehozását kellene előnyben részesíteni, amely a rendszer-kialakításnak az UNCED-konferencia után további lökést adhatna. Ebbe az irányba mutatnak "a GATT zöldre festésével" kapcsolatban folytatott viták is (Anderson-Blackhurst). Az ökológiai kondicionalitás mindenesetre ütközne a szabadkereskedelem, a diszkrimináció-mentesség és a legnagyobb kedvezmény elvével, és így aláásnák a GATT tartóoszlopait.¹⁰ Mivel az ökológiai kondicionalitás bevezetése esetén csak korlátozott mértékben lehet a természet erőforrásait igénybe venni, amelyek a jövedelemszint megtartásához elengedhetetlenek, a rezsim kialakítása szükségképpen a transzfer- és kompenzációfizetések elosztásának problémájával fog összekapcsolódni. Ha például létrehoznának egy energia- vagy széndioxid-adót, akkor rögtön kérdések merülnek fel az adóval kapcsolatban (az energiafogyasztóknak, az energia előállítóinak vagy a kőolaj-kitermelőknek kell-e a költségeket állniuk), és arra vonatkozólag, hogy milyen lesz az adó költségvetési hatása az ipari országokban, a nemzetközi intézményeknél, valamint a fejlődő és kőolaj-előállító országokban (Whalley).

A "globális falu" szereplői, avagy lépések egy nemzetközi civil társadalom felé

Még ha "globális ökológiáról", "globális faluról" (McLuhan) vagy "egy világról" beszélünk, ha "globálisan gondolkodunk" és "lokálisan cselekszünk" is, a nemzetközi rendszer különössége pontosan abban rejlik, hogy a környezetszennyezők és a környezetszennyezés kárvallottjai, a bűnösök és az áldozatok még kevésbé állnak közel egymáshoz, ha nemzeti határok osztják fel a területeket, mint egy régión vagy egy nemzeten belül. Ebből következően a nemzetközi öko-diplomácián belüli politikai kooperáció sokkal nehezebben megvalósítható, mint a homogénebb és koherensebb egységek szintjén, ahol pedig szintén nem könnyű a konszenzus kialakítása (Ostrom, Streeten).

Az államok és országcsoportok, a transznacionális vállalatok, a nemzetközi szervezetek, valamint a különböző NGO-k mind saját érdekeiket követik a nemzetközi környezetvédelmi politika színpadán. Ezeket a szereplőket csoportba lehet osztani aszerint, hogy a kárt okozók vagy a kárt elszenvedők érdekeit képviselik-e. Átmeneti kategóriaként számításba lehet venni a "segítségnyújtók" érdekeit képviselő csoportot is (Prittwitz). A szereplők és szereposztás így kialakuló mátrixa alapján már képet lehet alkotni arról, hogy milyen összetett és ellentmondásos az érdekstruktúra nemzetközi szinten akkor, amikor olyan rezsimek kidolgozásáról van szó, amelyek a fejlődés és környezet szabályozását célozzák meg. Egy környezetvédelmi vagy fejlődést szabályozó rendszer kialakítása ugyanolyan nehéz, mint amennyire könnyű a források és tározók használatának szabályozása az "árrendszer átütő ereje" segítségével – természetesen a hatások módját, és nem az eredményeket tekintve. Az alábbi ábra ezeket az összefüggéseket ragadja meg, Simonis ábrázolását fűzve tovább.

A környezetszennyezés érdekstruktúrája
Nemzetközi szereplők	Környezetszennyezés okozói	Környezetszennyezés érintettjei	Segélyt nyújtók	Segélyt kapók
USA	erős	gyenge	erős	nem probléma
EU	erős	erős	erős	nem probléma
Kelet-Európa	erős	erős	gyenge	erős
OPEC	erős	gyenge	gyenge	gyenge
77-ek	gyenge	erős	gyenge	erős
AOSIS	alig	erős	nem probléma	gyenge
Nemzetközi vállalatok	erős	erős/gyenge	nem probléma	nem probléma
NGO-k	nem probléma	erős	erős	erős
Nemzetközi intézmények (IMF stb.)	nem probléma	nem probléma	erős	nem probléma

A táblázat csak egy dinamikus folyamatról készült pillanatfelvétel. Az, hogy milyen érdekek fűződnek milyen országokhoz, kormányváltás esetén hamar elavulttá válhat. Jó példa erre a Bush- és Clinton-kormányzat közötti átmenet az USA-ban, ami jelentős mértékben hozzájárult a környezet- és fejlődéspolitikai irányvonalak megváltozásához. A kérdés az, hogyan jön létre ez a dinamika a globális, nemzeti és regionális folyamatok, az ökológiai célkitűzések és a társadalmi érdekek között, és mi az, amivel befolyásolni lehet. A gazdasági érdekektől és befolyástól, a kulturális hagyományoktól és "képzetektől",¹¹ egy speciális osztályszerkezet örökségétől, amelyek egy olyan sajátos, nemzetállamon belüli dinamikát hoznak létre, amely hatással van a nemzetközi színtérre is, ebben az összefüggésben ki kell emelni a nem-kormányzati szervezetek meghatározó szerepét is. Az "új világrend" már nem tisztán (nemzet)állami rend többé. A nemzetközi kommunikáció és a különböző hálózatok kialakulása folytán az állam és a kormányzatok diplomatái elveszítették azt a magától értetődő és elvitathatatlan privilégiumukat, hogy a nemzetközi kapcsolatok minden szempontját ők alakítsák. A "civil társadalom" már kész arra, hogy nemzetközivé váljon. Ez is a fosszilis-fordista modell globalizációjának következménye, és biztos, hogy ez a változás nem harmóniában és konfliktusok nélkül fog végbemenni. Ennek során az egyik oldalon a természetes környezet fenyegetettsége miatt létrejönnek az "új érintettségek", míg a másik oldalon a technikailag kivitelezhető nemzetközi hálózatok, amelyek egyre inkább szervezeti formát öltenek, mégpedig mindig a globális kommunikáció éppen aktuális technikai szintjének megfelelően. A nem-kormányzati szervezetek időközben jelentős feladatokat vettek át a nemzetközi egyezmények kidolgozásában, elsősorban a környezet és fejlődés területén, amivel minden gyakorlati kérdésen túl egy államelméleti kérdés is felvetődik.

A nemzetközi rendszerben a legnagyobb tradícióval, a legnagyobb hatalomgyakorlási eszköztárral, gyakorlattal és meg nem kérdőjelezett legitimációval azok a szuverén államok rendelkeznek, amelyek a modern kor kezdetétől fogva a nemzetközi "rendet" alkotják, és amelyekről kezdettől fogva szó van. A nemzetállam szuverenitása kettős értelemben definiált, és egyúttal korlátozott. Az államhatalom egy adott területre vonatkozik, tehát területi, térbeli dimenziója van, és az adott területen élő népből vezethető le, amely mint tulajdonképpeni szuverén a demokratikus rendszereknek megfelelően a mindenkori nemzeti kormányzást legitimált cselekvési teljhatalommal ruházza fel.¹² Teljesen mindegy azonban, hogy hogyan vezetjük le, a hatalom és a szuverenitás, a terület és az államnemzet változáson megy keresztül.

Ha a nemzetállamok mint egyedüli szereplők mai funkcióikkal, játékterükkel és korlátaikkal nem képesek a globális ökológiai és gazdasági problémákra megoldást találni, a globális állam pedig illúzió, akkor az ugyan nem globalizálódott, de nemzetköziesedett civil társadalom köztes intézményeire és szervezeteire a nemzetközi ökológiai rendszer kialakítása során feladatok kettős csoportja hárul. Először is, a nem-kormányzati szervezetek nélkülözhetetlen közvetítői és multiplikátorai lesznek a konszenzusnak minden egyes nemzeti (vagy regionális) társadalomban, hogy a levegő-, víz- és talajszennyezés, az erőforrások kímélése, a fajok életterének fenntartása érdekében hozott radikális, és emiatt meglehetősen népszerűtlen intézkedéseket – amelyek "gazdasági hasznát" nem lehet (és nem is szabad) felbecsülni – belevigye a társadalmi köztudatba, és a politikai érdekérvényesítéstől távol tartsa. A természetes környezet védelmével kapcsolatos érdekek nem a hagyományos értelemben vett osztályérdekek, és nem is partikuláris csoportok horizontálisan elrendezhető diszparitásos érdekei. Minden egyént, minden osztályt és horizontális csoportot érint, akkor is, ha osztályhelyzettől függően egyesek a pénz időleges bevetésével próbálják elhárítani az ökológiai degradációt. Ebben az értelemben igaza van Ulrich Becknek, aki ironikusan megjegyzi: "a szmog demokratikus". A nem-kormányzati szervezeteket ezért nem lehet sem osztályok, sem csoportérdekek mentén meghatározni, inkább ügyészi funkcióik vannak.

Másodsorban, a nem-kormányzati szervezetek azon nemzetközi hálózatok kötőanyagai, amelyeket a nemzetállamok nem képesek összetartani, mivel kizárják őket az állami szintről: a "high politics" alá rendelik őket, mert ott csak a szuverenitás és a hagyományos diplomácia kaphat főszerepet. Ezáltal az NGO-k a nemzetközi civil társadalom alkotóelemei.¹³ Az NGO-k – amelyek számára a szuverenitás és a nemzetállami területi- és funkciótérségi hatalom nem jelentenek vezérlő elvet – jobban képesek artikulálni az "emberi érdekeket" (és az emberek, valamint a népek jogait) a nemzetállamoknál, akik belemennek a nemzetközi tárgyalásokba. Az NGO-k az ökológiai válság globalitásának politikai-formális kifejeződései.¹⁴ A Rio-i tapasztalatok arra is fényt vetnek, hogy az NGO-k közös intermedier jellegük és a politika-alakítás hasonló formái ellenére sem biztos hogy egy hullámhosszon vannak. Bár Rowland "az NGO-társadalom egyik-másik tagja között eddig nem tapasztalt mértékű kooperációról" beszél, leírja az északi és déli NGO-k közötti különbségeket is, amely különbségek a tevékenységük professzionalitásából, a bázishoz való kötödés fokából, és a nagy nemzetállamok képviselőire és a nemzetközi intézményekre gyakorolt hatásukból fakadnak (Rowlands, 215.), amikor például a konferenciadiplomáciában úgy hatnak, mint "homok a gépezetben" (Ullrich-Kürzinger-Wiemann, 168.). Ma már az NGO-k sokszínűsége folytán elfogadhatatlannak tűnik az NGO-k látásmódjának, érdekeiknek, hatalmi forrásainak közös és egységes interpretálása.

Vajon a nemzetközi rezsimalkotás egy nemzetköziesedett civil társadalom kialakulásával "megtetézve" előrelépést jelenthet-e a globális gazdaság "fenntarthatósága" felé? Lehet-e ily módon értelmet adni a bűvészinasok világuralmának? A "világuralom okcidentális modelljét" a több mint 200 évvel ezelőtt elindított iparosítás hatalmas potenciáljával sem a globális térben, sem közép távon (mondjuk egy-két generáció erejéig) nem lehet általánossá tenni, mert ez egy kirekesztő modell, és ma a legfőbb törekvések arra irányulnak, hogy ezt a kirekesztő jelleget újra és újra megvédjék a globális forrásokhoz való hozzáférés egyenlősítésének feltételeivel szemben. Nincs olyan, a mai rendszerben rejlő határ, amelynek elérése esetén a kapitalista növekedés megáll, és az expanzió abbamarad, még akkor sem, ha bizonyos külső határokat már elértek, kivéve, ha ez katasztrófához vezet, amelynek hatása van a mindennapokban. A globális és regionális ökoszisztémák terhelhetőségének határa kívül marad a kapitalista piacgazdaság társadalmi dinamikáján, és ebből következőleg csakis gazdaságon kívüli kritériumok alapján lehet meghatározni. Ez minden kétséget kizárólag egy társadalmi "konstrukciós hiba", amely egyre világosabban látszik, minél inkább közeledik a rendszer a gyakorlatban is annak a világuralomnak a teljes megvalósulásához, amelyre törekszik. Ebből következően a "fenntarthatóság" feltételezése kapitalista körülmények között illuzórikus. Úgy néz ki, hogy végül csak egy "napstratégia" (Scheer) vezethet ki bennünket a "fordista fosszilizmusból".

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

¹ Fritz W. Scharpf a nemzetállami "kamatszuverenitás" elvesztéséből olyan következtetést von le, amely a "szocializmus egy osztályban" kínálatpolitikai koncepciójának irányába mutat. A nyitott gazdaságok versenyképességéről folytatott legújabb viták arra helyezik a hangsúlyt, hogy a nemzetközi versenyképesség alapját a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális struktúráknak a nemzetgazdaságon belüli regionális hálózata képezi (vö. Messner-Meyer-Stamer). Ebben a vitában kizárólag a befolyásolható nemzeti feltételek a felelősek a versenypozíció erősségéért vagy gyengeségéért; a globális rendszer és annak működési mechanizmusa külső adottságként szerepel, és nem mint az egymást kölcsönösen befolyásoló nemzetállami erők eredője. Lényegében még mindig a "nemzetállam" fogalma használatos akkor, amikor a versenyző állam nemzetiségi hovatartozásának koncepciójáról van szó.

² Prigogine és Stengers írják le "azt a mulatségos tényt, hogy Adam Smith éppen a Nemzetek gazdagságán dolgozott…, amikor James Watt ugyanazon az egyetemen az utolsó simításokat végezte gőzgépén. Adam Smith azonban a szén egyetlen hasznát könyvében abban látja, hogy meleget szolgáltat a dolgozóknak" (Prigogine-Stengers 111.). Úgy látszik, a késő 18. század skót egyetemein sem volt könnyű az interdiszciplinaritást a gyakorlatba átültetni.

³ A pénz, a kamat és a fosszilis energiahordozók, tehát a monetáris és az energetikai kategóriák közötti összefüggés rendkívül fontos a kapitalista ipari társadalom fejlődési irányainak megértése szempontjából. Nem csoda, hogy a monetár-keynesiánus elmélet keretein belül az ökológiai kérdések tárgyalása elmarad, és a kritizált neoklasszikusoktól kell kölcsönözni (vö. Betz-Lüken 115.).

⁴ A marxi elméletben az ágazaton belüli verseny az egyéni árnak a "világpiaci árhoz" való igazítását szolgálja, míg az ágazatok között a profitráták kiegyenlítését. A nemzetek versenyképességének vizsgálatakor a tárgy az árak (és költségek) versenye, az ágazatok közötti profit-irányította tőkemozgás általában kimarad.

⁵ Harold Innis Kanada példáján, olyan nyerstermékek, mint tőkehal, szőrme és fa vizsgálatával próbál magyarázatot adni (l. Watkins). Ezt ütközteti aztán Steven Bunker, aki termodinamikai kategóriáival Amazónia elmaradottságát ("underdevelopping the Amazon") igyekszik magyarázni (vö. Altvater, 1987, 1991). Hirschmann az ágazatok közötti kapcsolatok ("linkages") létrejöttének szükségességére utal, és arra is, hogy ezek csak bizonyos körülmények között alakulhatnak ki. Ezekről a "kapcsolatokról" elsősorban az olajexportáló országok kapcsán volt szó, ahol a perverz tényezőár-arányok "holland betegsége" és az osztályspecifikus érdekek jól érvényesülnek (Gregory). Massarat a "fejlődési blokádok" problémáját "Észak manipulációinak" fogja fel a "világgazdaság duális rendszerében", amelyek megakadályozzák, hogy "a déli fejlődő országok erőforrástartalékai tőkejelleget öltsenek" (Massarat 46.).

⁶ 1973 és 1993 között az NSZK-ban a gazdasági teljesítmény 50%-kal, a szén-dioxid kibocsátás 7%-kal emelkedett. Más országok esetében is hasonlóan alakultak ezek az értékek (l. OECD 1991). A gazdasági tevékenységek környezeti hatásainak kiszámítására l. (Wissenschaftlicher Beirat, 1993. 15.).

⁷ Az uralom hiányának egyik aspektusa az is, hogy az ökológiai kommunikáció nem lehetséges a számok és nem-számok által vezérelt bináris piaci kódokon kívül (Luhmann), amely azonban nem elegendő az ökológiai folyamat során az anyagok és energiák átalakítása megragadásához.

⁸ Ebben az esetben nincs lehetőség a konzervatív és ökológiai vitákat adekvát módon ismertetni. L. még Jahn-Wehling, 1991.

⁹ Ráadásul nagyon is kényelmes, mert a "pozitív összegű játék" hatását kelti. E fogalmi ernyő alatt ugyanúgy nyernek a fejlődési stratégiák, mint a környezetvédők. A fogalom közel áll a szintetizáláshoz, mielőtt a környezet és fejlődés közötti ellentmondások analitikusan kioltják egymást. Ezért olyan szegényes az "utóhatások" irodalma, hiányzik a szükséges él (l. Hein).

¹⁰ "A GATT nem utal kifejezett módon környezeti kérdésekre. Ily módon valószínű, hogy a környezetvédelemre alapozott érvekkel alátámasztott ‘unfair’ kereskedelemmel kapcsolatos megállapítások nem igazán fognak kedvező fogadtatásban részesülni a GATT-on belül. Minden bizonnyal GATT eljárásokkal kezelnék ezeket az eseteket, és GATT-ot inkompatibilisnek minősítenék ilyen kérdések esetén." (Whalley 181.). A GATT-egyezmények játékteréről sokkal kedvezőbb interpretációt ad Petersmann 262. vö. Altmann, 1992 és Kulessa, 1992.

¹¹ Nagyon nagy jelentősége van annak, hogy a konvencióban megvédendő erdő milyen képek formájában él a tudatokban: "gonosz, sötét erdő" Dante Inforno-jában, faalapanyag az erdőgazdasági leírásokban, szégyenlős állatok élettere, "Hollywood" és Dino-erdő, a kalandregények zöld pokla…

¹² Ennek kapcsán természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy a nemzetállamok maguk hozzák létre saját szuverénüket, mint pl. Németországban a ius sanguinis-sel, amely kulturálisan beilleszkedett polgárokat kizár az állampolgárságból, és kulturális és társadalmi szempontból idegeneket pedig állampolgároknak nyilvánítanak, ha "német vért" tudnak felmutatni.

¹³ Glagow utal arra, hogy nem szabad az NGO-kat túlságosan felértékelni. Erejük a beléjük táplált bizalomból származik. A bizalom azonban nagyon törékeny, és egy illékony forrás: ha nem ápolják folyamatosan. Számos NGO állami szálakon függ, tehát nem teljesen független. Néhány NGO még illegális utakat is igénybe vett, hogy a forrásokhoz hozzájusson. Jelentős különbség van ezenkívül az északi és déli NGO-k között: erre utal Rowland is az NGO-knak az UNCED-folyamatban játszott szerepükkel kapcsolatos jelentésben. Vö. a fejlődéspolitikai együttműködés során a környezetvédelmi mozgalmak ábrázolását és az "ökocentrikus" és "eurocentrikus" szemlélet veszélyeit Ullrich-Kürzinger-Wiemann munkájában.

¹⁴ A nemzetközi NGO-hálózatokra jó példa a BUND által alulról támogatott klímavédelem, vagy a "klímaszövetség" (európai városok szövetsége az esőerdők őslakosaival a Föld atmoszférájának megőrzéséért) az esőerdők védelme és a széndioxid-kibocsátás csökkentése érdekében; a nagy, nemzetközi szinten tevekenykedő NGO-k, mint a Greenpeace vagy a Friends of the Earth. Ide tartozik azonban például a "business council for sustainable development", amelyben vállalkozók és vállalatok vesznek részt, és amelyet Weinzierl az UNCED-konferenciáról szóló jelentésében a "council for sustainable business" kifejezéssel illeti (Weinzierl 11.). A szakszervezeteknek is kezdeményező szerepet kellene játszaniuk azért, hogy a környezet védelme érdekében nemzetközi szinten hálózatot hozzanak létre, hiszen mint szervezetek jelentős szerepet töltenek be a munka világa érdekeinek képviseletében.

Irodalom

Aglietta, Michel (1979): A Theory of Capitalist Regulation. The US Experience, London.

Altmann, Jörn (1992): Das Problem des Umweltschutzes im internationalen Handel. In: Entwicklung und Umwelt. Schriften des Vereins für Sozialpolitik. Berlin, 215. k. 207-244.

Altvater, Elmar (1987): Sachzwang Weltmarkt. Verschuldungskrise, blockierte Industralisierung, ökologische Gefährdung – der Fall Brasilien. Hamburg.

Altvater, Elmar (1991): Die Zukunft des Marktes. Ein Essay über die Regulation von Geld und Natur nach dem Scheitern des "real existierenden Sozialismus". Münster.

Altvater, Elmar (1991a): Ressourcenkrieg am Golf? Das Öl und die neue moralische Weltordnung. PROKLA 1991. március, 157-168.

Altvater, Elmar (1992): Der Preis des Wohlstands. Umweltpünderung in der neuen Welt(un)ordnung. Münster.

Altvater, Elmar (1993): Die Ökologie der neuen Welt(un)ordnung. Nord-Süd Aktuell, 1993. 1. sz. 72-84.

Anders, Günther (1980): Die Antiquiertheit des Menschen. 2. k. München.

Anderson, Kym-Blackhurst, Richard (szerk.) (1993): Regional Integration and the Global Trading System, New York, London stb.

Anderson, Perry (1992): A Zone of Enlargement. London-New York.

Betz, Karl-Lüken gen. Clasen, Mathilde-Schelkle, Waltraud (1993): Übernutzte Umwelt, unterbeschäftigte Arbeit: Systemkrise oder Systemmerkmal? Berliner Debatte INITIAL ,1993. 6. sz. 115-126.

Buckmeier, Karl (1994): Strategien globaler Umweltpolitik. Münster.

Bunker, Stephen (1985): Underdeveloping the Aamazon. Extraction, Unequal Exchange, and the Failure of the Modern State. Urbana-Chicago.

Cipolla, Carlo M. (1985): Die Industrielle Revolution in der Weltgeschichte. In: Cipolla-Borchardt (szerk.): Europäische Wirtschaftsgeschichte, 3. k. Stuttgart-New York, 1-10.

Chomsky, Noam (1993): Wirtschaft und Gewalt. Vom Kolonialismus zur neuen Weltordnung. Lüneburg.

Crosby, Alfred (1991): Die Früchte des weissen Mannes. Darmstadt.

Daly, Herman E. (1991): Steady-State Economics, Washington, Covelo

Daly, Herman (1994): Die Gefahren des freien Handels. Spektrum der Wissenschaft, 1994. január 40-46.

Debeir, Jean-Claude-Deléage, Jean-Paul-Heméry, Daniel (1989): Prometheus auf der Titanic. Geschichte der Energiesysteme. Frankfurt-New York.

Ely, John (1989): An Ecological Ethic? Left Aristotelian Marxism versus the Aristotelian Right. Capitalism, Nature, Socialism, 1989. 2.sz. 143-156.o.

French, Hilary F. (1993): Reconciling Trade and the Environment. In: Brown, Lester R. (szerk.): State of the World. New York-London, 158-179.

Georgescu-Roegen, Nicholas (1971): The Entropy Law and the Economic Process. Cambridge-London.

Georgescu-Roegen, Nicholas (1986): The Entropy Law and the Economic Process in Retrospect. Eastern Economic Journal, 1986. 1. sz. 3-25.

Glagow, Manfred (1992): Nicht-Regierungs-Organisationen (NGO) – Neue Hoffnungsträeger der internationalen Entwicklungspolitik? Entwicklungspolitische Korrespondenz, 1992. 2. sz. 6-8.

Gregory, R. G. (1976): Some Implications of the Growth of the Mineral Sector. The Australian Journal of Agricultural Economics, 1976. 2 sz. 71-91.

Grundmann, Reiner (1991): The Ecological Challenge to Marxism. New Left Review, 1991/187. 103-120.

Harrod, Roy (1958): The Possibility of Economic Satiety – Use of Economic Growth for Improving the Quality of Education and Leisure. In: Problems of United States Economic Development 1. k. New York, 207-213.

Hein, Wolfgang (1993): Umweltorientierte Entwicklungspolitik, Hamburg.

Heins, Volker (1993): "Survival of the fattest?" Genetische Ressourcen und globale Biopolitik. Peripherie 1993. 51-52. sz. 69-85.

Hirsch, Fred (1980): Die sozialen Folgen des Wachstums. Eine ökonomische Analyse der Wachstumkrise. Reinbek.

Hirsch, Joachim (1994): Vom fordistischen Sicherheitsstaat zum nationalen Wettbewerbsstaat – Internationale Regulation, Demokratie und "radikaler Reformismus". Das Argument, 1994. január-február 7-22.

Innis, Harold (1956): Essay in Canadian Economic History. Toronto.

Jahn, Thomas-Wehling, Peter (1991): Ökologie von rechts. Frankfurt-New York.

Klauss, Jochen (1989): Goethe unterwegs. Eine kulturgeschichtliche Betrachtung. Weimar.

Klauss, Jochen (1990): Alltag im klassischen Weimar. Weimar.

Kulessa, Margareta E. (1992): Free Trade and Protection of the Environment: Is the GATT in Need of Reform? Intereconomics 1992. július-augusztus 165-173.

Lipietz, Alain (1993): Berlin, Bagdad, Rio. Münster.

Luhmann, Niklas (1990): Ökologische Kommunikation. Kann die moderne Gesellschaft sich auf ökologische Gefährdungen einstellen? Opladen.

Maddison, Angus (1989): The World Economy in the 20th Century. Paris.

Marx, Karl: Das Kapital. MEW, 23. k.

Massarrat, Mohssen (1993): Endlichkeit der Natur und Überfluss in der Marktökonomie. Schritte zum Gleichgewicht. Marburg.

Messner, Dirk-Meyer-Stamer, Jörg (1993): Die nationale Basis internationaler Wettbewerbsfahigkeit. Nord-Süd Aktuell, 1993/1. 98-111.

Miller, Lynn H. (1994): Global Order, Values and Power in International Politics. Boulder-San Fransisco-Oxford.

Niethammer, Lutz (1990): Posthistoire – Ist die Geschichte zu Ende? Reinbek.

Nitsch, Manfred (1993): Vom Nutzen des systemtheoretischen Ansatzes für die Analyse von Umweltschutz und Entwicklung – mit Beispielen aus dem brasilianischen Amazonasgebiet.

O’Connor, James (1991): Mord im Orientexpress. Die politische Ökonomie des Golfkriegs. PROKLA, 1991. szeptember 368-383.

OECD (1991): OECD Environmental Data. Compendium 1991, Paris.

OECD (1993): Intra-Firm Trade. Paris.

Ostrom, Elinor (1993): Governing the Commons. The Evolution of Institutions for Collective Action. Cambridge-New York

Petersmann, Ernst-Ulrich (1992): Umweltschutz und Welthandelsordnung im GATT, OECD- und EWG-Rahmen. Europa-Archiv, 1992/9. 257-266.

Polanyi, Karl (1978): The Great Transformation. Frankfurt.

Prigogine, Ilya-Stengers, Isabelle (1986): Dialog mit der Natur. Neue Wege naturwissenschaftlichen Denkens. München-Zürich.

Prittwitz, Volker von (1990): Das Katastrophenparadox. Elemente einer Theorie der Umweltpolitik. Opladen.

Rigaux, Francois (1991): Reflexionen über eine neue Weltordnung. PROKLA 84, 1991. szeptember 384-399.

Rowland, Ian H. (1992): The International Politics of Environment and Development: The Post-UNCED Agenda. Millenium. Journal of International Studies 1992. 2. 209-224.

Scharpf, Fritz W. (1987): Sozialdemokratische Krisenpolitik in Europa. Frankfurt-New York.

Scheer, Hermann (1993): Sonnenstrategie. Politik ohne Alternative. München-Zürich.

Simonis, Georg (1993): Der Erdgipfel von Rio – Versuch einer kritischen Verortung. Peripherie, 1993. december 12-37.

Stiftung Entwicklung und Frieden (1993): Globale Trends 93/94. Daten zur Weltentwicklung. Frankfurt.

Streeten, Paul (1992): The evolution of development thought: facing up to global interdependence. In: Ekins, Paul-Max-Neef, Manfred (szerk.): Real-Life Economics. Understanding Wealth Creation. London-New York.

Ullrich, Detlev-Kürzinger-Wiemann, Edith (1993): Umweltbewegung und Entwicklungspolitik. In: Hein, Wolfgang (szerk.): Umweltorientierte Entwicklungspolitik. Hamburg.

Watkins, Mel (1981): The Staple Theory Revisited. In: Melody, William-Salter, Liora-Heyer, Paul (szerk): Culture, Communication and Dependency. The Tradition of H. A. Innis, Norwood, 53-71.

Weinzierl, Hubert (1993): Der Erdgipfel: Ein Stimmungsbild aus Rio. In: Engelhardt/Weinzierl (szerk.): Der Erdgipfel. Perspektiven für die Zeit nach Rio. 1-21.

Whalley, John (1991): The Interface Between Environmental and Trade Policies. The Economic Journal, 1991. március 180-189.

Wissenschaftlicher Beirat der Bundesregierung Globale Umweltveränderungen (1993): Welt im Wandel: Grundstruktur globaler Mensch-Umwelt-Beziehungen. Bonn.

Zarsky, Lyuba (1993): Lessons of Liberalization in Asia: From Strucutal Adjustment to Sustainable Development, Nautilus Pacific Research. San Diego (Mimeo).

Dramatizált esszé egy drámaírótól. A szatirikus színdarab főszereplője kitaszított értelmiségiből államfővé válik, s közben elveszíti korábbi kritikai attitűdjét, s a gazdasági és politikai nagyhatalmak szolgálójának szerepében találja meg történelmi szerepét.Első felvonás, első szín

Kávézó Manhattan észak-nyugati részén, nem messze a Columbia Egyetemtől. Grovel Havel hétköznapi viseletben, a New York Review of Books folyóirat szerkesztőjével és az újbaloldallal szimpatizáló egyik professzorral üldögél, kávéját kavargatja, cigarettája Jean-Paul Belmondót idézve csüng a szájában.

G. H.: A kommunizmusban semmi nem működik, pedig mindenki végzi a dolgát. A munkások színlelik a munkát, a rendszer pedig úgy tesz, mintha fizetne érte. Ez az ellenállás egy formája – cseh módra.

Szerkesztő: Borzasztó nehéz lehet sztálinista rezsim uralma alatt dolgozni.

G. H.: Mindent ellenőriznek: a rádiót, a tévét, a könyvkiadókat. Egy pár kisstílű káder kezében vannak az írószövetségek és a nagyobb lapok is. De azért élünk, hála a nyugati szolidaritásnak.

Professzor: Nem az a spekuláns Soros pénzeli a cseh disszidenseket?

G. H.: Mégis mit vár? Amikor az ember egy totalitárius szörnyeteggel áll szemben, onnan fogad el támogatást, ahonnan tud. Az Egyesült Államokban megengedhetik maguknak a luxust, hogy megkérdőjelezzék egyik-másik alapítvány tisztaságát, nekünk viszont mindegyikük támogatása – létszükséglet.

Szerkesztő: A baloldal ebben az országban kettős mércével mér. Elítéli az USA indokínai politikáját, de rendre tartózkodik a szovjetek Kelet-Európában elkövetett visszaéléseinek bírálatától.

Professzor (ingerülten): Ez nem igaz.

G. H. (széles mosollyal): Ugyan már, ön is tudja, hogy van ez. Én persze rokonszenvezem a diáklázadással meg az amerikai polgárjogi mozgalommal. Ez ugyanaz a szabad szellem, mint annak idején, 68-ban Prágában. Azonosultunk Párizzsal, Berkeley-vel; mindnyájan az utált, régi tekintélyelvvel szemben harcoltunk. A szabadságjogok körül forgott minden. Csak hát Nyugaton könnyebb fegyvert fogni. Ez azért demokrácia, az atrocitások ellenére. Jól ismerem (biccent a professzor felé) a kapitalista demokráciákat.

Szerkesztő: A kommunisták alapvetően "burzsoák" a mi demokratikus értékeink nélkül.

G. H. (mosolyog): Imádják a régi palotákat, a csokornyakkendőket meg a szép ingeket, s kezüket-lábukat törik egy vidéki dácsáért. Miközben persze elítélik a másként gondolkodó értelmiségiek "burzsoá életmódját". Nyálukat csorgatják a jó öreg arisztokrácia nádszálkisasszonykái után… Bunkó kommunista majmok.

Szerkesztő: Mennyi ideig volt a Gulágban?

G. H. (fészkelődik a székén, hezitál): Hmm, börtönben, nem koncentrációs táborban… úgy négy hetet.

Professzor: Megkínozták?

G. H.: Inkább pszichológiai nyomást mondanék: faggatózás, folyton ugyanazok az unalmas kérdések. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy nem írhattam és olvashattam, s a barátaimmal sem beszélhettem.

Szerkesztő: Akár a chilei titkosrendőrség… Amelyet Washington juttatott hatalomra.

G. H. (töpreng a válaszon): Hát, van benne valami. A diktatúráknak megvan a maguk logikája.

Első felvonás, második szín

Prágai kávéház, 1989-ben. G. H. négy barátjával: egy zenésszel, egy újságíróval, egy filozófussal és egy szabadúszó, emberjogi aktivista íróval beszélget.

G. H.: Úgy buktak meg, ahogyan a fa dől ki, amelynek elrodhadtak a gyökerei: dicsőség és részvét nélkül. A nép csodálatos volt. Az utolsó pár hét eseményeire nem volt még példa a világtörténelemben. Milliók békés tüntetésének hatására a rezsim visszavonulót fúj… s végül elismeri bukását és átadja a hatalmat. Bársonyos forradalom. Salud! (Megemel egy pohár whisky-t, a többiek követik példáját.)

Zenész: Ünnepi koncertet adunk. Végre azt játszhatjuk, amit szeretnénk, s ott, ahol mi akarjuk. Szabadon utazhatunk, olvashatunk és beszélhetünk. Eddig azt gondolták rólunk, hogy csak azért, mert fizetést kapunk és van állásunk, nem gondolkodunk, csak játszuk, ami a kottában áll… De most végre meg lesz mindenünk…, szabadság, civilizált életkörülmények…, ugyanúgy, mint Nyugaton.

Újságíró: Aha, talán. De most majd a nagy amerikai, angol és német cégek által kiadott zenékkel, videó- és magnókazettákkal kell versenyre kelniük. Amúgy igaza van. Az ember inkább éhezzék, semmint hogy az állam vályújából kanalazzon, s tovább írja a hazugságokat a pártsajtóba.

Filozófus: Remek alkalom kínálkozik most a dolgok megváltoztatására; olyanná varázsolunk mindent, mint Svédországban vagy Németországban…, jóléti állam és szabadság. Mostanában egyik gyűlésről a másikra járok. Elképesztő, ahogy az emberek szomjaznak a beszélgetésekre, a dolgok megvitatására. Mindenféle nézet felbukkan: liberális, nacionalista, demokratikus szocialista… A szabad piac, a hajdani földbirtkosok vagy a háború előtti jobboldal hívei egyaránt hallatják hangjukat.

Szabadúszó író: Talán nekünk is lesz egy Margaret Thatcherünk vagy egy Ronald Reaganünk. ők a leghíresebb nyugati politikusok. (Némi rosszalló arckifejezés, nevetés.)

Filozófus: Magától értetődik. ők voltak a legkeményebb antikommunisták… "Ellenségeink ellenségei a barátaink." A legtöbb ember azonban semmit sem tud a Nyugatról, s ezért megint meglopják majd őket, ha nem ismerik ki magukat elég gyorsan.

G. H.: Mi az, csak nem nosztalgiát érzek a hangjában a bukott rezsim iránt? A saját kezünkben van végre a sorsunk – nem könnyelműsködhetünk! Ünnepelhetjük a függetlenségünket, de észre kell vegyük azt is, hogy része vagyunk – mármint a kultúránk, a szokásaink révén – a Nyugatnak. A kommunizmus előtt a nyugati civilizációhoz tartoztunk, nem a szlávhoz.

Szabadúszó író: Vagyis szakítsunk Szlovákiával?

G. H. (elutasítóan legyint): Szó sincs róla. Szlovákiával a kapcsolataink a történelemben gyökereznek. Mi majd irányítunk, ők pedig követnek bennünket.

Első felvonás, harmadik szín

Kávézó Washington D. C.-ben. G. H. kongresszusi tagok és tanácsadóik egy csoportjával ül egy asztalnál.

Képviselő délről: Csodálatos beszéd volt, Grovel! Megengedi, ugye, hogy a keresztnevén szólítsam?

G. H.: Persze, hisz’ így hívnak. (Kedélyes nevetés.)

Képviselő délről: Tudja, amit a marxizmus materializmusáról kifejtett, telitalálat volt. Emlékszem, amikor szegény gyerekként a papa farmján éltem, lelkesítettek a helyi lelkész hasonló leckéi arról, hogyan győzedelmeskedik a lélek a testi szükségletek felett. Mivel sokszor éheztünk, nagy hatással volt rám ez a tanítás.

G. H. (kissé kellemetlenül érzi magát, mozgolódik): Ki tudja… talán ha majd elnök leszek, a szónokolni fogok… (mindenki nevet)

Szenátor New Yorkból: Igazán remek fordulat volt a marxi dialektikát fejreállítani: "A tudat határozza meg a létet, s nem fordítva."

G. H. (mosolyog): Aha. Az ötvenes években egy orosz író "Nem csupán kenyérrel" címmel írt egy könyvet, amely érzékeny pontra tapintott. (Unottan bekap egy falat véres bélszínt.)

Képviselő nyugatról (egy szelet kenyér után nyúl): Hát, bizonyos fokig egyet értek. De azért fizikai táplálék nélkül sem mennénk messzire.

G. H.: Természetesen ez csak hasonlat volt…

Képviselő Texasból: Tudja, Grovel, nagyra tartjuk, hogy értékeli demokráciánk szépségeit. Vannak persze problémáink a nagyobb városokban, de ön ezt úgyis jól tudja. Mindenesetre valamennyi demokrácia közül a miénk a legtökéletesebb, s tudjuk, hogy mint kritikus értelmiségi, ön nem külföldi segélyek érdekében hízeleg.

G. H. (elkomolyodik, tekintete őszinte): Beszédem minden szavát komolyan gondoltam. Nem lehet az embereket csupán osztályhelyzetük vagy osztályérdekeik alapján megítélni. Vannak ennél alapvetőbb szellemi és kulturális jellemzőik is.

Mindenki egyszerre: Ahogy mondja.

Északnyugati képviselő: Fogadok, egy csomó mindent újjá kell építeniük. A kommunisták mindent porrá zúztak. Hallottam, hogy amikor valamelyik szovjet gyártmányú repülőgéppel utaztak, a jegyhez ejtőernyő is járt…

G. H. (nevet): Ha az nem is, de párnát azért ajánlatos vinni, hogy legyen mire leülni. (Mindenki nevet.)

Északnyugati képviselő: Ha kellemesebbé akarja tenni a repülőútjait, csak szóljon, s összehozom egy barátommal a Boeingnél.

Képviselőnő Közép-Nyugatról: Uraim, ez nem a megfelelő alkalom ilyesmihez.

G. H. (átveszi a képviselő névjegykártyáját): Nem felejtem el. Nagyra becsülök minden támogatást, amelyet az Egyesült Államok nyújt a kommunista iga levetéséhez. S ezen nemcsak az anyagi javakat értem…, egy működő demokrácia erkölcsi buzdítása legalább olyan fontos.

(Mindenki G. H.-ra emeli poharát, skandálni kezdenek: "Grovel, Grovel.")

Képviselő délről: "Az erkölcs határozza meg a létet." Így is lehet mondani, nemdebár?

(G. H. bólogat.)

Második felvonás, első szín

Elnöki palota. G. H. kigombolt nyakú pólóban, arannyal futtatott falak között, egy újságokkal teli íróasztalon ül, finoman metszett kristálycsillár alatt. Tanácsadói szintén pólót és divatos farmert viselnek, időnként viccelődnek.

G. H. (cigarettázik): És hol van az udvari bolond meg az ajtónálló? (Végigméri a pazar berendezést, ironikusan mosolyog.) Ez hát a bársonyos forradalom… (A tanácsadók nevetnek.)

Első tanácsadó: A jómódú, kapitalista életvitel mintapéldányai vagyunk.

Második tanácsadó: Nem a forma, hanem a tartalom az, ami számít.

Harmadik tanácsadó: A demokraták számára semmi sem lehet túl jó.

Negyedik tanácsadó: De mit fognak szólni ehhez a volt trockista barátaim Párizsban?

G. H. (rágyújt): Majd hozzászokunk. Az elnök lakjon csak az elnöki palotában – ezt várja el a közvélemény. Belenyugszunk. Legfeljebb estéről estére váltogatom a hálószobáimat, amíg meg nem szokom. (Felrakja a lábát az asztalra és pöfékel.) Mi a mai menetrend?

Első tanácsadó: Találkozás a Volkswagen cég egyik vezetőjével: Skoda-részvényeket akarnak venni.

Második tanácsadó: Földjeiket visszaigénylő hajdani földtulajdonosok delegációja kér bebocsátást.

Harmadik tanácsadó: A Vatikán képviselője is itt van: az egyházi ingatlanokat követeli vissza – felújítva…

Negyedik tanácsadó: Két munkanélküli nő jelentkezett be a Színészszövetségétől. Azt szeretnék, hogy újra vezessük be a színházak állami támogatását. Mellesleg nagyon csinosak.

G. H. (mosolyog): Kezdjük a színészekkel. Hozzájuk értünk a legjobban. (Két csinos nő lép be. G. H. az üdvözlésükhöz feláll, a tanácsadók is felállnak, néhányuk láthatóan ismeri őket.)

G. H. (kedélyes, de mosolya ironikus): Üdvözlöm önöket a nép elnökének palotájában. Foglaljanak helyet. (Hanyagul ül az asztal szélén.)

Első színésznő: Köszönjük, hogy ilyen gyorsan válaszolt a beadványunkra. Ne haragudjon, hogy ilyesmivel zaklatjuk, de tudja, a színház világa haldoklik; az állami támogatás megvonása volt a kegyelemdöfés. A színésztársadalom több mint 80 százaléka munkanélküli.

Második színésznő: Amikor a Kulturális Minisztériumba mentünk, ott azt mondták, felejtsük el a régi sztálinista szisztémát. Szabadok vagyunk, keressük meg a saját pénzünket.

Első színésznő: Tudja, Grovel úr, mindannyian küzdöttünk a sztálinista cenzúra ellen. Miután aláírtam a Helsinki petíciót, hosszú ideig nem kaptam eljátszható szerepet…

G. H. (közbevág): Tudom, tudom. Volt egy barátnőm az önök társulatából. Mindent elmesélt. (Mosolyog.) Bár nehéz idők voltak, mégis sikerült egymásnak szép perceket szereznünk. Együtt ettünk…

Első színésznő: Nekünk még a Soros Alapítvány pénzéből se jutott. Valahogy mindig ismertebb ellenállók kapták…

G. H. (észreveszi a mondat élét, kissé bosszúsan): Nézzék. Változnak az idők. A szabadságnak ára van, s ha tényleg olyanok akarunk lenni, mint a Nyugat, nem lehet, hogy állam bácsi oldjon meg mindent. Régen persze az állam pénzelte mindazt, amit cenzúrázhatott.

Első színésznő: Nehezen követem. Az egy kommunista állam volt, ez viszont demokratikus állam. Cenzúra nélkül is lehet támogatni.

G. H. (közbevág): Persze, persze (zavartan mosolyog). Nézzék. Beszélek a minisztériummal, hátha lehetséges valamiféle konszolidálás. Azért mégis azt ajánlom, nézzenek valamilyen magánforrás után is. Tudják, az Egyesült Államokban a kulturális tevékenység nagy részét a vállalatok finanszírozzák. Beszéljenek a Volkswagennel. És Sorossal. Miért is ne?

Első színésznő: A kommunista rezsim bukása után lelépett.

G. H. (az órájára tekint): Adják meg a telefonszámukat az egyik tanácsadómnak, és összehozunk még egy találkozót a minisztériummal. Ígérem, minden rendben lesz. (Megkönnyebbülten sóhajt, amikor elmennek.)

Első tanácsadó: Az ilyen elvarázsolt művész-bűvész alakok még mindig a múltban élnek. Nem gondolja?

(A többi tanácsadó figyeli G. H. reakcióját.)

G. H.: Igaz, vannak problémáink, de mindannyian tudjuk, hogy az átmenet nagyon bonyolult. Ezek csupán apró nehézségek a fellendülés előtt. Sok víz folyik még le a Moldván, mire mindenen túl leszünk. (A tanácsadók egyetértően bólintanak.) Különösen a piacgazdaság kulturális ügyei…, azok felettébb kényes esetek.

G. H. (megint csak irónikusan): Hívja be azt a német elvtársat, aki a Volkswagentől jött. Vele könnyebb dolgunk lesz. Ha a német tőkét és technológiát ötvözzük a cseh szaktudással, csodákra leszünk képesek.

Első tanácsadó: És a kinti bérnek csupán egy ötödével kell számolni.

Második tanácsadó: Piacot is találnak majd.

Harmadik tanácsadó: Megvetjük a lábunkat a Közös Piacon.

Kórusban: A Nyugat részévé válunk!

Második felvonás, második szín

Kávéház Prágában. A két színésznő két író társaságában szürcsölgeti kávéját.

Első író (az apróhirdetéseket nézegeti az újságban): A Lakáshivatal visszajuttatta a bérházat, amiben lakom, egy volt náciszimpatizánsnak, akinek első dolga volt a négyszeresére felemelni a lakbért, s megpróbált kidobni néhány öreget, akik már vagy 30 éve laktak a házban.

Első színésznő (az újságot olvasgatja): Itt van egy lakás – csak neked: "műterem az óvárosban", csupán 500 $-ért havonta.

Első író: Egyhavi fizetésem!

Második színésznő: Ja, a szabadság ára, édes fiam. Grovel is megmondta.

Második író: Mit is mondott pontosan?

Első színésznő: Azt, hogy kopogtassunk a Volkswagennél vagy a McDonald’snál, hátha támogatnak.

Második író: Miért nem próbáltok meg bekerülni a pornóipar vérkeringésébe? Úgyis "széles látókörű, szakmailag fejlődni vágyó" színésznőket keresnek.

Első színésznő: Egyáltalán nem nevetséges. Az egyik balett-táncosnőnek is hakniznia kell, hogy az albérletét ki tudja fizetni.

Első író: Na és ki olvas még manapság könyvet? Az egyik könyvárus barátom mesélte, hogy raktárban kell tárolniuk Grovel legújabb könyvét, a Tudat és létet, hogy legyen hely a polcon az új Stallone- és Schwartzenegger-videóknak.

Második színésznő: Ennyit a tudat és a lét viszonáyáról…

Második író: Hát igen. Bárki, aki tud valamilyen tulajdonosi jogcímet kreálni s kap egy tanúvallomással alátámasztott igazolást arról, hogy ártatlan politikai menekült, visszajön és követeli valamilyen múltbéli ingatlanját.

Első színésznő: A McDonald’s tárgyalásokat folytat a püspökkel a katedrális részleges bérbevételéről.

Második író: Hamarosan jön a Pápa is, hogy misézzen és mozgósítsa a hívőket. Hosszú ingatlan-visszaigénylő listát is hoz magával, megelőzendő, hogy az amerikaiak és a németek mindent lenyúljanak.

Első színésznő: Még az is lehet, hogy a Disney megveszi a Nemzeti Színházat.

Második színésznő: Miért, nem hallottad még, hogy diszkó lesz belőle? Az orosz maffia és a New York-i ingatlankereskedők egyik csoportja vásárolja fel. A kábítószerpénzeket itt mossák majd tisztára.

Első író (gúnyosan): Szóbeszéd. A lényeg az, hogy alkalmazkodni kell az új idők új dalaihoz. Dezodorok reklámszlogenjeit fogom írni.

Első színésznő: Csupa émelyítő illat. (Turistacsoport halad el mellettük, az egyik túrista le szeretné fényképezni őket, de nem reagálnak.)

Második színésznő: Lehet hogy pénzt kéne szednünk a turistáktól a pózolásért: "maradvány munkanélküliek a kommunizmusból".

Első író: Á, nem jó, ezek amerikaiak. Legyen inkább: "vállalkozóvá lett hajdani szabadságharcosok".

Második színésznő: Vagy áruljuk gyermekek pornóképeit a jó öreg, erkölcsös briteknek.

Második író: Felhívod Grovel tanácsadóját? Talán elküld turnézni, feltéve, persze, ha befekszel az ágyába.

(Első színésznő füstöt fúj az író arcába.)

Második felvonás, harmadik szín

Elnöki palota.Grovel kigombolt, hajszálcsíkos inget, lazán kötött nyakkendőt és elegáns nadrágtartót visel. Tanácsadóin öltöny és nyakkendő van. Titkárnője, irodavezetője és hivatalsegédje fel-alá járkálnak az irodák és Grovel között. Mindenféle hivatali iratokat visznek aláírásra, ki-be kísérgetik a látogatókat.

Titkárnő: Olc asszony szeretné látni önt, elnök úr.

(Grovel feláll és int neki. Elegáns, ötvenes-hatvanas éveiben járó nő, ezüstös hajjal)

Olc asszony: Grovel, mennyire örülök hogy látom. Mikor is találkoztunk utoljára? Azon a felső East Side-i adománygyűjtő gyűlésen, ahol azok a Béke és Demokrácia-típusú emberek meg dúsgazdag zsidó befektetési ügynökök jöttek össze?

G. H. (hűvösen, üzletiesen): A memóriája jó, de kissé szelektív. Miben segíthetek?

Olc asszony (egyenesen Grovel szemébe néz): Ingatlanokra nyújtunk be igényt. A kommunisták elkobozták a földjeinket s minden más vagyonunkat, a prágai családi birtokainkkal együtt.

G. H.: Ezt már megvizsgálta a tulajdonjogok helyreállításával foglalkozó bizottságunk.

Olc asszony (mint tanár a diákhoz): De drága Grovelem, még csupán az elején vagyunk. Ön jól tudja, hogy még mindig milyen sok a hatalmon lévő régi, vonalas kommunista. A szokásos bírósági procedúra évekig is eltarthat. (Felemeli a hangját, felháborodottan.) És ez idő alatt azok az állami gazdák továbbra is a mi földjeinken élősködnek majd.

G. H. (kissé kötekedően): Azt akarja, hogy kihúzzam alóluk a földet?

O. A. (fagyosan néz Grovelre): Nézetem szerint, a Világbank és az Egyesült Államok kormányában tevékenykedő barátaink feltétlenül pozitív jelként értékelnék, ha a kormány valódi változásokat eszközölne a piacgazdaság visszafordíthatatlanná tétele érdekében.

G. H. (sóhajt egyet): Igaza van: fontos, hogy megfelelő jelzéseket adjunk az EGK-nak. Fontolóra veszem egy elnöki rendelet kibocsátását.

O. A.: Ön nagyon okos, elnök úr. A nép szeretni fogja. Ha kész lesz a kastélyunk, meghívjuk vacsorára.

G. H. (magában mormol): A "jó társaság" már szeret.

A nő kimegy. Közben Grovel behívatja a titkárnőt és diktálni kezdi a rendeletet "az egykori földtulajdonosok jogairól birtokaik visszaigénylésére, hogy előkészítsék a földeket a vetéshez". Az irodavezető bejelenti a pénzügyminisztert, Klaus Louce-t. A hivatalsegéd bevezeti az irodába.

K. L.: Jó reggelt, elnök úr. Itt van a privatizálásra váró vállalatok listája.

G. H. (a listára pillant): Minden benne van a vízen, a levegőn és talán az járdákon kívül. (Kissé gúnyosan.) Ezek hogy maradhattak ki?

K. L.: Azon vagyunk, hogy találjunk egy magántulajdonban lévő vízművet, de annak, amelyre Angliában bukkantunk, rekordmagasságú a kólibaktérium-szennyezettsége és csillagászatiak az árai….

G. H.: A hatékonyságot természetesen egyensúlyba kell hozni a közegészségügy szempontjaival.

K. L.: A vállalatokat hamarosan árverésre bocsátjuk: 50% lesz a külföldi vevőké, 50% pedig a munkavállalóké.

G. H.: Hogyan működik majd a rendszer?

K. L.: A dolgozók megkapják a részvényeket, de a cégeket a befektetők irányítják – felvétel, kirúgás stb.

G. H.: Rendeben. És mi a helyzet az árral?

K. L.: Az ár másodrangú kérdés, elnök úr. Ha a vállalatok bekerülnek a piacra, visszavonhatatlanul a kapitalizmus útjára lépünk. A jó irány az, ha olcsón adunk el, és fenntartjuk a jó viszonyt a németekkel és az amerikaiakkal.

G. H.: Ez egyúttal a NATO-ba és az Európai Közösségbe való bejutást is jelenti. Támogatom. (Kezet ráznak. Ahogy KL elhagyja a színt, Grovel magában motyog.) Mintha valamit is számítana. Már a tegnapi lapokban bejelentette a privatizációt.

A titkárnő egy cseh nacionalista csoport pártvezetőjét jelenti be, aki határozott léptekkel jön be; megölelik egymást.

Otto Bendic: Üdvözlöm, elnök úr.

G. H.: Hagyjuk a formaságokat. Mit ötlöttél ki?

O. B.: A szlovákok érzelgős nacionalizmusa és kisebbségi komplexusa tönkre fogja tenni az országot.

G. H. (elgondolkodva): Túl közel Oroszországhoz és túl messze a Nyugattól.

O. B.: Azt állítják, hogy minden kormánytámogatást elhappolunk, s hogy felszámoljuk a hadiiparukat.

G. H. (feláll székéből és nagy léptekkel fel-le jár a szobában nyakkendőjét simítgatva): Menjenek csak a saját fejük után. De ez egy tragédia! Hiába próbáltam elmagyarázni nekik, hogy az átmeneti időszak milyen fájdalmas lesz mindannyiunknak, s hogy ebből nekik is ki kell venni a részüket.

O. B.: Csak arról tudnak beszélni, hogy a gazdaságuk a hadiiparon alapszik. Meg hogy a munkanélküliség megkétszereződött.

G. H. (ásít, ábrázatán unalom jelei): Nem tehetünk mást, mint megpróbáljuk rávenni őket, hogy maradjanak velünk. Végtére úgyis ők döntenek, legfeljebb majd el kell viselniük a szétválás következményeit. Nekünk itt van Németország; nincs is rájuk szükségünk.

O. B.: De a különválás a mi területünket is kisebbítené.

G. H. (arckifejezése komoly, megfontolt): Igen, ez tragikus lesz… Leragadtak a régi, sztálinista modellnél: nehézipar, fegyverexport… Nem emberségesebb-e ennél még az is, ha több a munkanélküli, viszont kevesebb a gyilkos eszköz? A helyzet tragikus. (Megsimítja selyem nyakkendőjét, majd az asztalt megkerülve kivezeti Otto Bendic-t a szobából. Monológja közben körbe-körbe járkál az irodában.) Annyi minden megváltozott. Ki gondolta volna hogy pont mi, demokraták a NATO-ért fogjuk elhagyni a Varsói Szerződést, és inkább leszünk kisfiúk Németország mellett, mint hogy a szlovákokkal maradjunk. A téeszparasztokat kisemmizzük, hogy visszaadjuk a földet a nagybirtokosoknak. (Arca felvidul, hanghordozása ironikus.) A marxisták persze most mondanák a magukét, hogy a politikám, no meg a tudatom a burzsoá létemet tükrözi. De ki törődik velük többé…, nem léteznek. Bármekkora árat is fizet a társadalom, ez másodrendű kérdés. Újra civilizált, nyugati ország leszünk.

Harmadik felvonás – első szín

Prágai gyorsétkezde az egykori kávézó helyén. G. H. régi értelmiségi barátainak összejövetele. Itt van a zenész, az újságíró, a filozófus és a szabadúszó író. Műanyag székeken műanyag pohárból isszák kávéikat a neonlámpák fényénél.

Újságíró: Szóval, elmész Új-Zélandra. Talán a Volkswagen nem fizeti meg a prágai szimfonikusok másodhegedűsét?

Zenész: Valahogy így. De játszhatnék háttérzenét idelátogató olasz üzletembereknek egy nívós bordellóban.

Újságíró: Hát te, mindentudó filozófus barátom, sikerült-e anyádat kommunistából igazi izraeli zsidónak megtérítened?

Filozófus: Felajánlottak egy állást a Negev Egyetemen. Agymosott palesztin foglyokkal kell elsajátíttatnom az új jeruzsálemi zsidó települések erkölcsi normáit.

Újságíró: Igen környezetkímélő eljárás. Sőt, még a titkosrendőrség villanyszámláját is csökkented.

Filozófus: A munkával együtt jár egy rendes lakás is, gyönyörű kilátással a sivatagra.

Újságíró (gúnyosan): Én meg itthon maradok és megpróbálok megtenni minden tőlem telhetőt a bársonyos forradalom elveiért.Tegnap is majdnem meglincseltek a cikkem miatt, amit a könyvtárból eltávolított marxista könyvekről és az egyetemről kirúgott professzorokról írtam. Azt vágták a fejemhez, hogy visszasírom a sztálinizmust.

(A zenész a szomszéd asztalnál ülő tizenéves prostituáltra pillant. A lány ruhája a köldökéig ki van vágva, csizmája combközépig ér.)

Zenész: No lám, az új prágai tavasz. Minden nyílás szellőzik.

Szabadúszó író: Tudjátok, miből fizetem az albérletet? Lágypornó-filmek feliratozását csinálom. Litván serdülőlányok és munkanélküli román focisták szerepelnek bennük.

Újságíró: Micsoda kozmopolita kultúra. Mit gondoltok, mi erről Grovel véleménye?

Mind együtt: Ez a demokrácia ára. (Kissé hosszasan nevetnek.)

(A filozófus kinéz az ablakon, ahol éppen temetési menet halad el… Dudálás és káromkodás hallatszik.)

Szabadúszó író: Ahogy Grovel mondaná: "újra civilizált nép lettünk".

Filozófus: A privatizációt követő létszámcsökkentések és a téesztagok elbocsátása ellenére, a közvélemény-kutatások alapján Grovel még mindig nagyon népszerű.

Zenész: Miért is ne? Minél jobban gyötröd őket, annál jobban élvezik.

Szabadúszó író: Lám-lám, milyen bölcsességekre képes a birkapásztorok leendő hegedűse… Úgy látszik, emigránskám, savanyú a szőlő. Pedig elnökünk tényleg nagy elnök. Megmondta, hogy fel fogjuk támasztani a nemzeti kultúrát, s tessék, elárasztott bennünket a hollywoodi szemét, meg egy középkorú, pocakosodó, sortos angol urakból álló kvartett, amely 60-as évekbeli nótákat énekel fejhangon… Azt is megmondta elnökünk, hogy független politikát folytatunk majd, s íme, koldulni járunk Kohlhoz és össztesszük a kezünket a NATO-uralomért. Grovel tulajdonképpen csodálatraméltó dialektikus.

Újságíró: Ha az amerikai külügyminiszter asszony látogatására gomndolok, erotikus képek jelennek meg a szemem előtt. Albright meghágja Grovelt, míg emez váltig bizonygatja a világnak, hogy ez mennyire más érzés, mint amikor a Medve tette ugyanezt.

Filozófus (merengve, csak úgy maga elé): Hát…, kinek a pap, kinek a papné.

Zenész: És azelőtt?

Szabadúszó író: Megengedhetted magadnak, hogy lakásod legyen. Egy hónap nyaralás, biztos munka és a hatalommal szembeni összetartás jóleső érzése. Most meg? Nyaljuk a nyugatnémetek seggét, három különböző helyen gürizünk, és ráadásul ki is lakoltatnak, hogy jusson szoba amerikai befektetési ügynököknek, akik Prága óvárosában akarják egy letűnt világ kultúrájának levegőjét magukba szívni.

Zenész: Gyógyíthatatlan nosztalgiázó vagy. (Mímeli a hegedülést.) Idézd fel a régi szép időket!

Szabadúszó író: Ha 68-ban nyertünk volna Dubcek-kel, most minden más lenne.

Újságíró: Lenne…lehetne… Felejtsd el Dubceket, Grovelünk van, meg Klausunk és nem Sikünk. Szóval, tedd meg, ami tőled telik! Tanulj angolul és németül, és a megélhetésedért írj a hatalom új embereinek kedvében járó röplapokat! Tudniillik ezt csinálják manapság az értelmiségiek – a szabadpiacon.

Zenész (feláll): Nekem szimpatikusabbak az új-zélandi birkapásztorok.

Filozófus: Én inkább a negevi naplementét kedvelem.

Szabadúszó író: Én meg megkérdezem ott azt a tini prostit, szerezzek-e neki egy tiszta, kanadai diplomatát.

Író: Olyan ez, mintha glasszékesztyűben kéne vécét pucolnod.

Harmadik felvonás – második szín

Elnöki hivatal.Grovel idegesen jár le-fel a következő látogatóra várva. Madeleine Albright-ot jelenti be a titkárnő.

Grovel (Előremegy, hogy üdvözölje, közben megigazítja a nyakkendőjét és hízelgő mosolyt ölt. Kezét előrenyújtja a belépőnek.): Külügyminiszter asszony, mennyire örülök, hogy ellátogatott hozzánk. (Kezet ráznak.)

Albright: Boldog vagyok, hogy oly hosszú idő után megint itt lehetek, bár a város sokat változott. Az a rengeteg autó, a szmog…

Grovel: A jólét ára – már mindenkinek van autója.

Albright: Persze, persze. De térjünk inkább a tárgyra. Készen áll-e kormánya arra, hogy alávesse magát a NATO szabályainak?

Grovel (bölcselkedve): Elsőrendű lehetőség ez számunkra, hogy a Nyugat része lehessünk. A legjobb eszköz arra, hogy megszilárdítsuk demokráciánkat és elkergessük az oroszokat.

Albright (öt másodpercig mosolyog, majd megint mint komoly üzletasszony szólal meg): Biztosítani fogjuk a védelmüket, de ennek ára van: a kölcsönösség. Támaszpontokat létesíthetünk, továbbá rakétákat és nukleáris robbanófejeket telepíthetünk országukba bármikor, ha ezt hadászatilag szükségesnek ítéljük.

Grovel (egy pillanatra összehúzza szemöldökét): Ezt természetesen még meg kell vitatni az országgyűléssel, és…

Albright (a szavába vág): Ez nem irodalmi stílusgyakorlat, Grovel. Ön az elnök, döntse el: akar-e a Nyugat része lenni, vagy sem? A terhek jó részét maguknak kell viselniük.

Grovel (alázatosan): Természetesen. Ne értsen félre. Semmi ellenvetésem sincs, de mégiscsak demokráciában élünk. Össze kell hívnom a pártvezetőket. Biztosíthatom, nem lesz semmi probléma. Függetlenségünkhöz mindennél fontosabb, hogy amerikai vezetés alá kerüljünk a NATO-ban.

Albright (cinizmussal és enyhén leplezett megvetéssel a hangjában): Napjainkban csak egyetlen nagyhatalom létezik, Grovel. Jól döntött. Igaz, nem is volt más választása.

Grovel (halványan elmosolyodik): Szabad akaratunkból döntöttünk így, s a nép túlnyomó többségének támogatását élvezzük.

(Albright felkel, kezet ráznak, majd kimegy.)

Albright (monológ): Mikor hagyja már abba ezt a szent-szar szöveget és ezt a kenetteljes magatartást? Nekünk akarja elmagyarázni, hogy mi a NATO eredeti jelentése? Ha-ha. Mi szerveztük meg, mi irányítjuk, s európai szövetségeseinkkel nyalatjuk a talpunkat. (Megáll, töpreng.) Azt hiszem, Grovel annyit zagyvált már erről a szirupos marhaságról a liberálisoknak, hogy maga is elhiszi, hogy képes vizen járni… Hogyan is írta abban a cikkben: "finomítani a NATO céljának, küldetésének és hovatartozásának meghatározásán". Ide hallgass, Grovel, a NATO az Egyesült Államok hatalmáról szól, érted? Arról, hogy a világon mi vagyunk a "number one". (Arca elvörösödik, megáll, gondolkodik, majd felcsillan a szeme.) Azt hiszem, semmi bajunk nem lehet belőle, ha Grovel erkölcsi mázzal keni be menetelésünket az orosz határ felé. Néha azon tűnődöm, hogy vajon nem az én állásomra pályázik-e, amikor azt ecseteli, hogy az "új NATO" az "európai és amerikai civilizáció őre, és így az egész világra kiterjedő védelem főpillére". Mindenesetre nagyon élvezem. Jó érzéssel tölt el addig is, amíg az oroszokat döfködjük. Oh, Grovel, ha bármikor munkára lesz szükséged, beajánllak az Egyesült Államok Tájékoztatási Hivatalához. Persze, akkor is csak egy dagályos seggfej marad. Ahányszor találkozunk, mindig az az érzésem, hogy annak a szövegnek a piszkozatát olvassa fel, amelyet másnap lead a New York Times publicisztikai rovatába, vagy nyílt levélként a New York Review of Books-ba. Mégis, ez a dicső szónok megkönnyíti nekünk, liberálisoknak a dolgunkat, hogy jóízűen lenyelethessük saját erőpolitikánkat. (Önelégülten mosolyog.) Egy ilyen szigorú erkölcsi normákkal bíró fickónak térdvédőt kellene hordania. (Vidáman felnevet.)

Grovel (monológ): Ez a nő sötétebb, mint gondoltam. Persze, ha egy nagyhatalom képviselője vagy, akkor is tisztelnek, ha a nevedet se tudod rendesen lebetűzni. Itt volt például Reagan. Elaludtaz üléseken, s mégis egész Európa zseninek hitte. Óh, mennyire megalkuvó ez a nő. Mit meg nem tesz azért, hogy behízelegje magát. Előbb a kongresszus neandervölgyi ősemberei előtt eljátssza, hogy ő kőbaltás harcos az ENSZ-ben, majd mert nő, bekerül a kormányba, azután csehként beszél az európaiakkal, miközben, hogy közép-európai politikájának hitelt szerezzen, zsidónak mutatja magát. (Teátrális mozdulattal széttárja a karját.) Mit meg nem kell még tennem ezért az országért… (Kopognak az ajtón.) Tessék!

Titkárnő (belép): Írók csoportja van itt. Azt állítják, be vannak jelentve.

Grovel: Látni se akarom őket. Biztosan munkát akarnak. Küldje őket a kulturális miniszterhez.

Titkárnő: Azt mondják, eszméik miatt üldözték őket.

Grovel (ingerülten): A sztálinista Írószövetség akciója lehetett a nómenklatúra egy részével szemben. (Megnyomja a csengőt, egyik tanácsadója besiet.) Vezesse ki azokat a munkanélküli sztálinistákat.

Tanácsadó: Mármint a középkorú irodalomprofesszorokat?

Grovel: Honnan tudja hogy irodalmat tanítanak?

Tanácsadó: Egyikük a tanárom volt. Dubceket támogatta, s ezért kirúgták a sztálinisták. Csöppnyi lakásában adott órákat.

Grovel: Jól van. Beszéljen vele. Esetleg kereshet munkát neki valamelyik középiskolában.

Harmadik felvonás – harmadik szín

Három év múlva a négy értelmiségi visszatér a kávézóba. Amerikai muzsikától zajos háttér, neonfények, műanyag asztalok, Starbuck kávé.

Szabadúszó író: Üdvözlök mindenkit osztálytalálkozónk alkalmából… Bár lehet, hogy nem kéne ilyen divatjamúlt kifejezést használnom…

Zenész: Éppen le voltak árazva az Államokból induló járatokra a jegyek, s így olcsón hazajöhettem. El kell adnom elhunyt anyám lakását.

Filozófus: Otthagytad Új-Zélandot?

Zenész: Ja. Az ottani munkáspárti kormány Grovel nyomdokaiba lépett, és megvonta az állami támogatást a zenekartól. Azt mondták, keressünk magunknak farmereket, akik támogatnának.

Filozófus: És Amerikában vannak még közpénzek?

Zenész: Valamennyi van, de leginkább van egy sereg hivatásos adománygyűjtő, aki mindannyiunk után sápot húz. A pénzeszsákok az alapítványba fektetett tőkét levonhatják az adójukból, s még nevük és a nejeik neve is bekerül a programfüzetbe. (Az asztalhoz fordul.) Hát te, drága Maimonides barátom? Még mindig a Negeven adsz órákat a feltételezett terroristák házai felrobbantásának jogosságáról?

Filozófus (keményen): Az antiszemitizmus megint fölütötte fejét Közép-Európában. Jelenleg a jeruzsálemi Zsidó Egyetemen tanítok. A székemet egy jónevű new york-i konfekciógyárostól és családjától szereztem. Egyszerűen csodálatos. Évente csupán egyetlen szemináriumot és egy előadássorozatot tartok "Mit jelent zsidónak lenni?", "Vegyes házasságok: veszély vagy lehetőség?" s hasonló témákról, olyan filantróp csoportoknak, mint például a Hadassah.

Újságíró: Ne izgass fel… Ez majdnem olyan izgalmas, mint régi amerikai szappanoperák kéziratait átírni a cseh tévénézők számára. A lényeg az, hogy jól fizetnek, és a gyerekeim nemzetközi cégek tejfelesszájú igazgatóinak kölykeivel járhatnak ugyanabba a magánsuliba. Csehül is német vagy angol akcentussal beszélnek. Mindenesetre többre viszik majd, mint én.

Szabadúszó író: Nekem nincs szerencsém. Nem vagyok körülmetélve. Nem sikerült egyetlen vezérigazgatót se megnyernem, hogy támogatást adjon a számítógépemhez…, annyit meg nem tudok inni, hogy megjöjjöm az étvágyam a felmelegített amerikai szappanoperákhoz.

Filozófus: Sértett antiszemita vagy.

Zenész: A múltban élsz.

Újságíró: És miből tartod el magad?

Szabadúszó író: Grovel könyveit árulom az utcán, 90%-os árengedménnyel.

Író: És hol van ebben haszon?

Szabadúszó író: Ingyen kapom őket a raktárból.

Zenész: Elég csupán Grovelt árulni? Ennyire sok fogy?

Szabadúszó író: A külföldi turisták veszik a lefordított Groveleket, különösen ha ráhamisítom az aláírását és az ajánlását. Érdekes, egy csomó furcsabeszédű amerikai keresi a Szellem a lét felett című könyvet, amit az egyik politikusuk ajánlott nekik. Rájuk sózom mindet, s a fordító hibájára fogom címbeli eltérést. Marx és Lenin összeseket is adok el régiségkereskedőknek. Az olcsó Tolsztoj-, Dosztojevszkij- és Gorkij-kiadásokért 50 centet kapok példányonként attól a kevés korosodó csehtől, aki még olvas. Szóval reggel írok, délután árulok.

Filozófus: És télen?

Szabadúszó író: A feleségem egy utazási irodánál dolgozik… Olyan tájakról írok útleírásokat, amelyeket sohasem láttam.

Újságíró: Gazdag fantáziát kívánó műfaj. S mi lett a bársonyos forradalomról írt regényeddel?

Szabadúszó író (Beszélni kezd, de észreveszi hogy a többiek nem figyelnek. A filozófus lengén öltözött turistákat néz. A zenész a Financial Times egy példányát lapozgatja, az újságíró pedig éppen egy ásítást nyom el.): Nagyjából a kétharmada van kész. A forradalom elárulásáról szól. Arról, hogy hogyan fordult a visszájára minden, amiért harcoltunk. (Megáll.)

Filozófus: Nos, uraim, nekem mennem kell. Az üzletemberek és filozófusok közös konferenciájára vagyok hivatalos, amelynek témája a vállalatfelvásárlások etikai aspektusa.

Szabadúszó író: Mivel mentegetőznél, ha rajta kapnának?

Zenész: Nekem is mennem kell. Díszelőadást próbálunk Grovel és nagybecsű vendége, Albright alkirály tiszteletére.

Szabadúszó író: Dugj egy cigarettát a szájába, és mondd, hogy semmit sem változott.

Újságíró (összeszoríjta ajkait, döbbenten bólogat): Önmagadat pusztítod. Tudod, élveztem kívülállóként szemlélődni, amikor te fiatalon a jó ügyért, a sztálinizmus ellen harcoltál, pláne mikor a Nyugat is mellétek állt. Soros szórta a millióit, az Amnesty jelentéseket írt, a Nemzeti Alap a Demokráciáért pedig fizetett. Bármit is írtál, zseniálisat vagy szart, ha kritikus volt, biztos lehettél benne, hogy a New York Times, a Le Monde, vagy a New York Review of Books vevő volt rá. (Megáll, mondandóját lassan, de határozottan folytatja.) Ez az idő azonban elmúlt. Megkapták, amit akartak. Az elnök-vezérigazgató urak befészkelték magukat a kormányhivatalokba, ahol Klaus-szal, Grovellel és a többiekkel üzletelgetnek. Nem érdekli őket többé a másként gondolkodó kritika. Ez a vállalkozók, az üzletemberek, az új idők ünnepeltjeinek kora. Öngyilkosság folytatni az írást az újonnan megjelent pornóiparról, az osztálykülönbségekről, a privatizációs visszaélésekről, az újgazdagokról. Kit érdekel mindez? A fiatalokat biztosan nem. Nézz körül! A gimis lányok német üzletembereket bűvölnek Calvin Klein farmerokért, diszkós éjszakákért, míg fiúik a székesegyház oldalába hugyoznak a sörparti után. A Pápa pedig Grovelt magasztalja, s 327 jól jövedelmező ingatlan visszaigénylő listáját lobogtatja az orra előtt.

Szabadúszó író: Nagyon ihletett vagy. Neked kellene megírnod a könyvem.

Újságíró: Nézd. Tudom mit gondolsz a múltbéli elvtársainkról. Mindent eladtak, ugyanúgy, mint én is. De én legalább tisztában vagyok vele.

Szabadúszó író: A jó öreg cseh módszer: a felszín alatt tombol a harc, míg kifelé összhang mutatkozik. Hát nem ez az, amit annyira gyűlöltünk a Dubcek utáni időkben?!

Újságíró: Igazad van, de te sem tudsz más kiutat. És a legrosszabb az, hogy manapság senki nem áll melléd, ha a globális kapitalizmussal akarsz szembeszállni. Inkább érdemes a felszín alatt, apróbb dolgokért küzdeni.

Szabadúszó író: Példának okáért, szappanoperáid hősei használjanak újrahasznosítható óvszert. Biztonságos szex, és még a zöldeknek is tetszik.

Újságíró: Eközben te egyik munkahelyről vándorolsz a másikra és legnagyobb ellenséged, Grovel Havel könyveit árulod.

Szabadúszó író: Hát nem érted? Úgy állok bosszút rajta, hogy 25 centért adom a Tudat és létet.

Újságíró: Azt hiszed érdekli? Nem is emlékszik a könyv címére. Új könyvet ír Zöld bársony címmel, melynek kezdő sora így hangzik: "Itt jönnek a brókerek: vesd szét a lábad és élvezz!"

Szabadúszó író (fanyarul vigyorog): Ennek is meglesz a böjtje. A cseh emberekből nem lehet hülyét csinálni. A munkások egy nap rá fognak ébredni arra, hogy többet dolgoznak mint a németek, de ötödannyi a fizetésük, mint azoknak.

Újságíró: Te tényleg álmodozó vagy. Az idősebbek még tudják, hogy elvesztettek valamit: a biztonságot, terveiket, szabadidejüket, de a nyugdíjig kitartanak. A fiatalabbak azért dolgoznak, hogy fogyaszthassanak. Eszük ágában sincs lázadozni. A munkakörülményekkel nem törődve, nekik minden áron hifitorony és saját kis Volkswagen kell. A kapitalista pedig azt kapja, amit a kommunista csak megpróbált elérni.

Szabadúszó író: Mindenhez idő kell. Sok idő… Addig is, ha szükséged van valakire, aki név nélkül besegít a szappanoperák fordításába, csak hívj fel.

Újságíró: Szó se lehet róla. Inkább mintázok rólad egy hőst, aki még a klozettpapírt is újrahasznosítja.

(Függöny.)

(Fordította: Szabó Veronika)