„Amerika arany- és ezüsttelepeinek felfedezése, a bennszülött lakosság kiirtása, rabszolgaságba döntése és a bányákba való elevenen-elteme­tése, Kelet-India kezdődő meghódítása és kifosztása, Afrika átváltozta­tása kereskedelmi vadaskertté, ahol feketebőrűekre vadásznak, jelzik a tőkés termelés korszakának hajnalát. Ezek az idilli folyamatok az eredeti felhalmozás fő mozzanatai. Nyomukban jár az európai nemzetek keres­kedelmi háborúja, amelynek színhelye az egész földkerekség. Kezdődik Németalföldnek Spanyolországtól való elszakadásával, óriási méreteket ölt Anglia jakobinusellenes háborújában, még továbbfolyik a Kína elleni ópiumháborúkban stb.

Az eredeti felhalmozás különböző mozzanatai, többé-kevésbé időbeli sorrendben, különösen Spanyolországra, Portugáliára, Hollandiára, Franciaországra és Angliára oszlanak el. Angliában a XVII. század végén rendszeresen egybefoglalják e mozzanatokat a gyarmati rendszerben, az államadósságok rendszerében, a modern adórendszerben és a pro­tekcionizmus rendszerében. Ezek a módszerek részben a legbrutálisabb erőszakon alapulnak, például a gyarmati rendszer. De valamennyien felhasználják az államhatalmat, a koncentrált és szervezett társadalmi erőszakot, hogy a hűbéri termelési mód tőkés termelési móddá való át­változásának folyamatát mesterségesen előmozdítsák és az átmeneteket megrövidítsék. Az erőszak a bábája minden régi társadalomnak, amely új társadalommal terhes. Maga is gazdasági potencia.

„A keresztény gyarmati rendszerről egy ember, akinek a kereszténység a specialitása, W[illiam] Howitt, a következőket mondja: »Azoknak a barbárságoknak és elvetemült rémtetteknek, amelyeket az úgynevezett keresztény fajok elkövettek a világ minden táján és minden nép ellen, amelyet le tudtak igázni, nincs párja a világtörténelem semmilyen kor­szakában, semmilyen fajnál, bármilyen vad és műveletlen, könyörtelen és szemérmetlen volt is az.«" (Karl Marx: A tőke I. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 702)

Marx halála óta a kapitalizmus történetében az erőszak oly mértékben burjánzott el és egyszersmind „finomodott" is, amire épeszű ember ré­gebben nemigen gondolhatott.

Ma, túl a szovjetek (állam)szocialista kísérletén, a kapitalizmus a maga világrendszerével és egész erőszakos, véres történetével – látszólag – alternatívátlanul áll az emberiség előtt.

Az erőszak történetéről sok mindent elárul, hogy – Eric Hobsbawm számításai szerint – csupán a XX. században 183 millió ember halt erő­szakos halált. (Az adatban nem szerepel a tőkerendszerből kisarjadó, a rendszer saját jogrendjét megsértő köztörvényes bűnözők, gyilkosok áldozatainak száma.)

Az erőszak „tudománya" és „művészete", majd az erőszakgazdaságba – a fegyverkezésbe és a hadviselésbe – való befektetés, ha elfogadjuk Giovanni Arrighi érvelését, az európai felemelkedés kimondott titka. Igen, az évszázadok folyamán kialakult a halálipar mint a legnyereségesebb üzemág, amely azután a maga tökéletességével a holokausztban, a nép­irtások történetének e valóban kivételes formájában csúcsosodott ki, mi­dőn a rablás nyílt s a náci öldöklés tébolyában (ön)céllá vált eszköze egy népcsoport minden egyes egyedének kiirtása volt. A holokauszt kapitalis­ta egyetemessége több mint szimbolikusan nyilvánult meg abban, hogy a legyilkolt zsidók szájából kitépett fogaranyat tömbökbe olvasztották, amelyek azután – köztudomásúlag – svájci bankok széfjeiben landoltak.

A kapitalizmus mint globálisan és nemzetileg is berendezkedett sziszté­ma, az idők folyamán komoly átalakulásokon ment keresztül – beleértve halálgépezetét is. A világháborúk óta megszámlálhatatlan vérfürdőt, évekig tartó helyi és regionális háborúk özönét zúdította az emberiség­re – Koreától Indonézián és Vietnamon át Közép-Afrikáig, a Balkánig, a Kaukázustól az arab világig.

Bármily változatosak is az egyetemes tőkerendszer háborúi egyedi okaik tekintetében, a döntő szerepet bennük mindig hatalmi és profitérde­kek, üzleti-piaci vagy rabló motívumok játszották. A tőkés nagyhatalmak a XX. századi háborúkat, hivatalos propagandájuk szerint – talán csak Hitlert kivéve -, mindig a béke, a civilizáció és az emberi jogok védelme érdekében kezdeményezték és vitték végbe. Ha feltételesen eltekintünk a gyarmati háborúktól, a modern népirtások történetét az I. világháborútól a jelenleg is zajló iraki, afganisztáni vagy legújabban a líbiai háborúig bezárólag mindig gondosan megkonstruált propaganda-hadjárat kísérte.

Emlékezzünk rá: François Furet, a neves francia történész volt talán az első olyan ex-marxista történész, aki a francia forradalom, majd az I. világháború és a „kommunizmus" „revizionista" magyarázatával kilépett a marxista tradícióból. Ő nevezte először az imperialista világháborút „demokratikus" háborúnak, mondván, az a népek akaratából folyt. A ke­let-európai rendszerváltás vonzásában aztán értelmiségiek egész hada, köztük számos történész is – a tőkerendszer megigazult, „demokrata" ideológusai – áttértek az új paradigmára: immár nem keresik a háború gazdasági-üzleti okait, helyettük inkább az uralkodóházak ellentéteit, a „népek beleegyezését" és hősiességét, a nemzeti elkötelezettséget, a béke iránti odaadást hangsúlyozzák, kívül hagyva a vizsgálódáson a piaci és profitérdekeket, a gyarmati jellegzetességeket stb.

1945 óta újabb világháború nem tört az emberiségre, s a tradicionális gyarmati világ sem tért vissza. Ennek oka az, hogy – egyfelől – a Szov­jetunió a centrum-kapitalista országok segítségére volt a népirtó náci rezsim legyőzésében, másfelől a centrumországok egyesítése a szovjet világhatalommal, illetve a félperifériával és a perifériával szemben kizárta a világháború megismétlődését, aminek helyét a lokális, „helyettesítő", háborúk vették át. A Szovjetunió összeomlása után a világ nem lett biz­tonságosabb (miként igazságosabb vagy egyenlőbb sem), sőt, ezután még több pénzt költöttek fegyverekre, és megszaporodtak a háborúk. A helyi háborúk a nyugati, illetve különböző szupranacionális üzleti érde­kek által – főképpen pénzügyi eszközökkel és fegyverszállítmányokkal – „meghódított" helyi elitek egymás közötti hatalmi konfliktusai, amelyek a regionális és globális piaci vagy érdekszféra-harcok eredményeként olykor milliós áldozatokkal jártak.

Az erőszak rémtettekig eszkalálódó folyamát – bármennyire populista megfogalmazásnak tűnik is – a nyugati hatalmak és nagyvállalatok finanszírozták. Ha csak azokat az emberellenes rezsimeket számítjuk, amelyeket e demokráciák – élükön az Egyesült Államokkal – támogat­tak Közép- és Dél-Amerikától Indonézián át Szaúd-Arábiáig, ijesztő adatokhoz jutunk. Hosszú lenne a sora, ha számot próbálnánk adni minden tömegmészárlásról, amelyet üzleti érdekekből, ám emberjogi vagy vallási zászló alatt követtek el. Az 1970-es évektől megszilárduló, gyakran neoliberálisnak nevezett világrend fenntartása sok helyütt tömeg­gyilkosságokra, bombázásokra vagy állami terrorakciókra támaszkodott és támaszkodik ma is.

Hogy mit várjunk e tekintetben a jövőtől, arra vonatkozóan elgondol­kodtató, amit Marx és Engels már a Kommunista Párt Kiáltványának elején fontos tapasztalatként említett. Eszerint az osztályharcok történe­tében nem egyszer fordult elő a küzdelem olyan végkimenetele, amely a harcoló osztályok közös pusztulásával járt: „Szabad és rabszolga, patrícius és plebejus, báró és jobbágy, céhmester és mesterlegény, egyszóval: elnyomó és elnyomott folytonos ellentétben álltak egymással, szakadatlan, hol palástolt, hol nyílt harcot vívtak, olyan harcot, amely mindenkor az egész társadalom forradalmi átalakulásával vagy a harc­ban álló osztályok közös pusztulásával végződött." Napjainkban e tézist ki kell egészítenünk azzal, hogy ez a harc immár magának a Földnek, az emberi civilizációnak a pusztulásával fenyeget: Szocializmus vagy barbárság! – szegezte kortársai elé a választás imperatívuszát Rosa Lu­xemburg az 1910-es években. Szocializmus vagy barbárság! – ismételte meg ezen egyedüli történelmi alternatívát Mészáros István 2001-ben. És valóban: ha a választás lehetősége egyáltalában fennáll még, a tét mind nyilvánvalóbb módon az emberiség túlélése.

Ám az alternatíva felismerése a gyakorlatban nem ily egyszerű! A kapitalizmusban kialakult bonyolult manipulációs szisztéma, a félreve­zetés szövevényes rendszere, az érzelmi zsarolás üzleties technikája, a fogyasztói társadalom impresszív agymosása áthatja a termelés, a munka, a hétköznapok világának teljességét, s így az emberek többsége gyakran mintha inkubátorban élne. A magukat a „baloldalhoz" sorolók nagy része beleesett abba a csapdába, amelyet a piacgazdaság (a „pol­gári demokrácia") állított neki. Ahogyan S. Žižek felhívja rá a figyelmet (Eszmélet 88. 28): a történelem ismét napirendre tűzte a demokratikus intézmények defetisizálását s vele egyidejűleg az erőszak problémájának defetisizálását is. Az erőszakot ugyanis maga a piacgazdaság gerjeszti, azok a „demokratikus" intézmények, amelyek kizárják a rendszer demok­ratikus meghaladásának esélyét. Az emberek legtöbbször nem ismerik fel – rövid távú érdekeik folytán -, hogy az erőszak elválaszthatatlan a tőkés termelés profit- és piaci természetétől, a versenytársadalom lényegétől, a tőkefelhalmozás végtelen folyamatától. „Békés" eszközökkel, melyek valójában az erőszak kifinomultabb technikái, még a leggazdagabb országokban sem lehet a munkavállalók kiszipolyozását, a társadalmi egyenlőtlenséget s a kiváltságosok „demokratikus" uralmát tartósan fenntartani. Kitartó ellenfeleiből a rendszer nem csinál politikai üldözöt­teket; más úton módon pusztítja el őket – például „örökös munkanélkülit" csinál belőlük, lejáratja, bűnözőként bélyegzi meg őket, megingatva vagy egyenesen elpusztítva életfeltételeiket.

Ilyenformán a tőke a termelés világában – története során mindvé­gig – az erőszak legkülönbözőbb módjait alkalmazta és alkalmazza: a gazdaságon kívüli erőszak változatos fajtáitól a represszivitás piaci for­maváltozatain keresztül a holokausztig – amint erről Herbert Marcuse oly pontos elemzésekben számolt be már az 1960-as években. Az elnyomás modern formáinak erőszakos megvalósításában ma óriási apparátusok, egész társadalmi csoportok vesznek részt. Világméretekben gyarapszik a mindenre megvásárolható tömeg (amelyet Marx a lumpenproletariá­tus fogalmával ragadott meg); soraikat ma széles értelmiségi csoportok duzzasztják. Ők azok, akik az értéktöbbletnek a munkavállalókból való kisajtolásában immár meghatározó szerepet játszanak, a latin-ame­rikai halálbrigádoktól a kelet-európai bértollnokokig. A tőkerendszer egyetemessége az erőszaknak és az erőszakkal való fenyegetésnek, a furkósbotnak és a mézesmadzagnak, a gazdaságon kívüli és a piaci kényszernek/kényszerítésnek az egész Földre való kiterjedésében is megmutatkozik, ami az 1970-es évektől a „multinacionális társaságok világuralmának" kiépülésében öltött formát.

Tudjuk tehát, hogy e „világuralom" erőszak nélkül nem volt sem kiépít­hető, sem fenntartható a Föld egyetlen régiójában sem. Nem csupán a neoliberális politikával szembeni ellenállás gyakori erőszakos leverésére gondolunk, hanem a bérből és fizetésből élők, a munkanélküliek szociális biztonságtól és munkától való kíméletlen megfosztására, az új szegény­ség „bevezetésére" szerte Európában – miközben persze a rendszer ezúttal is mindenfelé kitermelte s termeli szakadatlanul az „ellenállás" szélsőjobboldali, fasiszta válfaját -, szemben a baloldali, antikapitalista alternatívával. Szép perspektíva elé néz a világ, ha a demokrácia zász­laja alatt ismét halálbrigádok jönnek, hogy kifinomult vagy kendőzetlen erőszak útján móresre tanítsák a népeket – a tőkerendszer védelmében.

Álljunk ellen a gonosznak!

A szerkesztőség

A Science tudományos hetilap 2010. május 20-án a Craig Venter irá­nyítása alatt álló csoport eredményéről közölt hírt, amely először hozott létre olyan sejtet, amelybe egy számítógép által tervezett DNS-mole-kulát építettek be.¹ Craig Venter számára ez „tudományos és filozófiai szempontból is fontos állomás". Ha figyelmen kívül hagyjuk is a dicsekvő hangnemet, amellyel a bejelentést megtették a sajtóban, e tudomá­nyos közlemény és azok a kutatások, amelyek ehhez az eredményhez vezettek, számos olyan kérdést vetnek fel, amelyek megérdemlik az állampolgárok, a politikai döntéshozók, a civil társadalom szervezeteinek és természetesen a tudományos szakemberek közösségének teljes figyelmét. A civil társadalom szervezetei, nevezetesen az ETC Group* moratóriumot követel az ún. „szintetikus biológia" által alkalmazott technikákra, és globális választ sürget a szélsőséges genetikai kutatá­sokkal szemben.

„A csütörtöki bejelentés az első olyan élő sejt létrehozásáról, amelybe egy szintetikus genomot építettek, előrelépést jelent az élet mechaniz­musának megértésében, és megnyitja az utat mesterséges szervezetek előállításához, amelyek képesek például tiszta üzemanyagot termelni." E bevezetés áll az AFP tudósításának legelején, amely az első francia nyelvű híradás a felfedezésről, s egyben legkevésbé hatásvadász közle­mény. De itt is megfigyelhetjük, hogy a laboratóriumi kísérletek szerepe átalakult; bolygónk és az egész emberiség szenvedéseire és bajaira onnan várjuk a csoda-válaszokat, és ennek megfelelően a tudományos kutatások eredményeinek bejelentése ebben a hangnemben születik meg. Ez a gyakorlat viszont csökkenti a tudományos munkák objektív elemzésének lehetőségét, s csökkenti az állampolgárok és képviselőik lehetőségeit is, hogy kritikusan értékeljék azt, és levonják a politikai kö­vetkeztetéseket a tudomány fejlődésének következményeiből.

Valójában a kísérlet sokkal szerényebb, ám egyszersmind nyugtala­nítóbb eredményre jutott. Arról van szó, hogy szintetizáltak egy kromo­szómát, amelynek kódját számítógép tervezte, először mesterséges élesztő-kromoszóma segítségével génkonstrukciót hoztak létre** , amelyet azután beépítettek egy baktériumsejtbe és ott megtalálták azt ennek a sejtnek az osztódása után is. Ennek igazolásául Craig Venter csapata „filigránokat" vitt be a kromoszóma kódjába.

DNS-t először az 1970-es évek elején Har Gobind Khorana szintetizált és az 207 bázispárt tartalmazott. 2002-ben Eckard Wimmer jelezte, hogy újra előállította a polio, a gyerekbénulás vírusát. Ezt követően pedig újra előállították az 1918-as spanyolnátha vírusának DNS-ét és tökéletesítették a DNS előállításakor használt technikákat. Azóta az ember megrendelhet bármely DNS-szálat, ha e-mailben elküldi a szek­venciáját. Közel negyven genom-szintézissel foglalkozó vállalkozás léte­zik, közülük kettő Franciaországban. Ami újat a J. Craig Venter Institute kísérlete hozott, az az, hogy tökéletesítették a kromoszóma-összerakás technikáját, és mivel sikerült a sejtosztódás után is megtalálni az új DNS-t a sejtben, ez azt jelenti, hogy a mesterséges DNS ellenőrzése alá vonta a sejtet. David Baltimore, a Caltech kiváló genetikusa számára, akit a The New York Times idéz, nem az élet, hanem egy új másolat előállításáról van szó. Egy olyan technikáról, amelynek egyébként ő elismeri minőségi jellegét, de ez számára távolról sem teszi indokolttá a Craig Venter teamje által használt szuperlatívuszokat, amellyel „el akarják adni" kísérletüket.

Márpedig az eladás igencsak a szintetikus biológiai kutatások cél­jai közé tartozik. Venter 2007 májusában előterjesztett egy amerikai (20070122826 sorszám alatt) és egy nemzetközi (PTO WO2007047148) szabadalmibejegyzés-kérelmet. Ennek értelmében tulajdonosa kíván lenni egy olyan „minimál"-DNS-konstrukciós technikának, amely élő szervezetek önreplikációjára alkalmazható. Magának követeli az olyan hidrogén- és etanoltermelő eljárások (szellemi) tulajdonjogát, amely hasonló technikák alkalmazásával történik. Igencsak távolra kerültünk attól a kutatástól, amely „meg akarja érteni a természetet" és magyarázni akarja a biológiai jelenségeket… Ez a fajta kutatás sokkal inkább olyan alkalmazásokat keres, amelyek a kockázati tőkebefektetők fantáziáját mozgatják meg.

Venterék hosszú távon ellenőrzésük alá szeretnék vonni a széndioxid­piaci spekulatív buborék pénzügyi és gazdasági eredményét. Ebben a zabolátlan versenyben a Synthetic Genomics Inc. vállalattal lépnek fel közösen, amelyet szintén Craig Venter irányít, és amelyet az Egyesült Államok kormánya támogat. (Az USA energiaügyi minisztere, a fizikai Nobel-díjas Steven Chu lelkes híve a szintetikus biológiának.) Egy olyan vállalatról van szó, amely az Exxon Mobil és a BP olajcégek partnere; az utóbbi „kockázatmentes műszaki képességeit" éppen a közelmúltban csodálhattuk meg a Mexikói Öbölben!

Prométheuszi ambíció

Hogy egy mesterséges DNS-sel módosított baktérium szénhidrogéneket termeljen, nem biztos, hogy a közeljövőben megvalósul. De maguk ezek a kísérletek, amelyeket közvetlenül pénzügyi célokból végeznek, és ame­lyek afféle médiaszórakozásként hatnak a Föld és az emberi társadalom aktuális problémáira, erősen megkérdőjelezhetőek.

Márpedig az aggályok jelentősek: biológiai fegyverek kifejlesztése; annak következményei, ha a laboratóriumi személyzet különösen patogén vírusokkal kerül érintkezésbe; valamint annak kockázata, hogy szintetikus szervezetek kerülhetnek ki véletlen baleset következtében a környezetbe.²

Az ipari verseny éppúgy, mint az érintett kutatók egójának háborúja egyaránt globális demokratikus válaszért kiált, abból a célból, hogy ha­tározzák meg az ilyen kutatások végzésének lehetőségét és feltételeit. Nem lehet a döntést csupán az adott tudományterület kutatóira hagyni. Azt sem, hogy mindezeket széles körben árusítsák ki, olyan, a médi­ában csillogtatott tulajdonságokkal, amelyek hiteltelenek és nagyon is megkérdőjelezhetők.

Egy ilyen reflexió során soha ne felejtkezzünk el a tudományos kö­zösség egy részének prométheuszi vágyairól, különösen a genomikai kutatás megszállottjairól, akik a minapi közlemény szerzői között is ott vannak. Azoknak az újságíróknak, akik megkérdezték a Nobel-díjas Hamilton O. Smith-t, a Synthetic Genomics Inc. részvényesét, és a Science cikkének egyik szerzőjét, vajon nem érzi-e úgy hogy Istent ját­szik, ő a kedvenc tréfájával válaszolt: „Mi nem játszunk." A minap publikált kísérlethez használt genetikai kód magában hordozza – és arra kérnek bennünket, hogy ezt ne vegyük szó szerint – azokat a jeleket, amelyek lehetővé teszik a kromoszóma megtervezését. Felix Adler filozófust idézve, aki az atombomba kidolgozójáról, Oppenheimerről írt életrajzi könyvében, az American Prometheus-ban ezt írta: „Ne azt nézzétek a dolgokban, amik, hanem azt, amivé válhatnak".

Márpedig alapjaiban egy ilyen prométheuszi logika terjedt el ma a tu­dósok körében: a „föld-gép megjavításának" akarata a geo-engineering révén, egészen a nano-anyagokig, és természetesen az élő anyag leigá-zásáig.³ A természet nem egy egyedi és különös modell többé, hanem egy egyszerű tárgy, amit a mérnököknek tökéletesíteniük kell… és ha ez lehetséges, mindez a „kutatói szabadság" nevében – vagyis anélkül, hogy az állampolgároknak hatalmukban állna a kutatói orientáció befolyásolása -, az élő anyag feletti hatalom iránti különleges vágy kergetésével kap­csolatos, a természeti vagy a társadalmi környezetre gyakorolt hatások értékelése nélkül, de még a filozófiai következtetések sincsenek végig gondolva erről az élővilág feletti teljes uralom szándékáról.

Ezeknek a duális tudományoknak a kutatói (akik hajlamosak óriási kockázatokat vállalni az ígéretesség előnyeiért) nagyon gyakran azt akarják, hogy ők maguk szabályozzák az etikai és biztonsági kérdéseket, kizárólag az ágazatban működő vállalatok bevonásával. Ez volt a vörös fonál a híres asilomari biotechnológiai konferencián 1975-ben, ahogyan a 2006-ban Berkeley-ben tartott „Synthetic Biology 2.0" konferencián, vagy most, 2010 áprilisában a geo-engineering-ről tartott Asilomar 2 konferencián is. Mindegyik esetben meghívtak filozófusokat, hogy be­széljenek etikai szabályokról, hitelesítendő az adott terület képviselőit […] önszabályozást akarnak megvalósítani, a közvélemény kizárásával, kizárólag a „partnerek" közös feladataként, miközben ezek a partnerek ugyanannak a pénzügyi és hatalmi kapcsolatnak a részesei.

Ez az oka annak, hogy a civil társadalom számos szervezete, köztük a nagy befolyással rendelkező ETC Csoport, vagy Franciaországban a Fondation Sciences Citoyennes, globális vitát akar szervezni, hogy elkerülhető legyen Pandora szelencéjének megnyílása. A Tudomány és Demokrácia Világfórumának, melynek második ülését 2011 februárjá­ban Dakarban tartják, foglalkoznia kell ezekkel a lényegi kérdésekkel. Az alkalmazott technológiák ugyanis különösen éles Damoklesz-kardokat jelentenek. Már 2004 októberében megjelent egy szerkesztőségi cikk a Nature tudományos folyóiratban: „Ha a biológusok eljutnak arra a pontra, hogy képesek az élet új formáit létrehozni, a szándékosan vagy tévedésből kiprovokált balesetek valószínűsége óriási mértékben megnő."

Jegyzetek

¹    Creation of a Bacterial Cell Controlled by a Chemically Synthesized Genome, (Egy kémiai úton szintetizált genom által irányított baktériumsejt előállítása.) Science, 2010. május 20.

http://www.sciencemag.org/content/vol328/issue5981/index.dtl http://www.sciencemag.org/content/vol329/issue5987/index.dtl

A Science-ből hivatkozott írás tényleges címe: Elizabeth Pennisi: Synthetic Genome Brings New Life to Bacterium. Science, 328 (2010), 958-959. A cikk egy összefoglaló beszámoló, médiaismertető. (Az írás szerzője valószínűleg már ismerte a másfél hónappal későbbi számba kerülő közlemény tartalmát a Nucl. Acid. Res. cikke alapján.) Online olvasható a Science-t előfizető illetve a Science Direct hálózatába bekapcsolt intézményekben: http://www.sciencemag.org/content/vol328/issue5981/index.dtl (A ford.)

²    Lásd Mateo Cueva: Bits, atomes, neurones et génes font BANG. (Bitek, atomok, neuronok és gének – avagy BANG.) Le Monde diplomatique, 2009 október -magyarul is elérhető:

http://www.magyardiplo.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=113:bitek-atomok-neuronok-es-genek&catid=38:2009-oktober&Itemid=85

³    Lásd Mona Chollet: Le ciel nous préserve des optimistes. (Az ég megőrzi nekünk az optimistákat.); és Philippe Riviére: Nous serons tous immortels en 2100. (2100-ban mindannyian halhatatlanok leszünk.) Le Monde diplomatique, 2009. szeptember illetve december, utóbbi magyarul is elérhető: http://www.magyardiplo.hu/index.php?option=com_content&view=article &id=139:mindannyian-halhatatlanok-leszuenk-2100-ban&catid=49:2009-december&Itemid=88

* ETC Group: Action Group on Erosion, Technology and Concentration – nem­zetközi szervezet a kultúra, környezet és emberi jogok fenntartására. (A ford.)

** A mesterséges élesztő-kromoszóma (YAC, Yeast Arteficial Chromosome), az egyik olyan génátvitelre alkalmas vektor, ami nagy DNS-szakaszokat (kb. 1000 kilobázis, vagyis 1 millió nukleotid méretig) képes más sejtekbe bevinni. (A ford.)

Craig Venter kutatócsoportjának kísérleti sikere, egy szintetikus genom beépítése egy sejtbe jelentős médiafigyelem mellett került bejelentésre. A munkák közlésének napján Obama elnök előrejelzést kért a jövőbeni technológiai és erkölcsi következményekről, s ezzel politikai felhangot adott a születő technológiának. Könnyű alátámasztani, hogy a Venter-kutatócsoport által kidolgozott biológiai eljárás előzmény nélküli, és aközé a nagyon kevés eljárás közé tartozik, amelyeknek nincs megfele­lőjük a természetben. Még Dolly bárány tizenöt évvel ezelőtti klónozása – amit Wilmut kutatócsoportja végzett el, és amely általános morális megrázkódtatást okozott – sem sorolható ebbe a kategóriába, mert a szomatikus sejtmagok transzplantálódása bizonyos gerincesek ivarsejt­jeibe vélelmezhetően természetes körülmények között is megtörténhet. A nukleáris maghasadási reakció, amely révén Fermi 1942-ben be­vezette az atommag meghódítását, szintén olyasmi, ami bizonyos természetes geológiai feltételek mellett évmilliárdokkal ezelőtt már megtörténhetett.

Venter és munkatársai tettének fontosságát nehéz eltúlozni, annak ellenére, hogy nagyhangú bejelentése szinte szándékosan sokkolni akarja az ortodox gondolkodásúakat, míg az esetleg szintén nagyhangú versenytársai – kritikáik ellenére – nála kevésbé voltak képesek mozgó­sítani az egyéni merészséget, és az ilyen nagyszabású műveletekhez szükséges vállalkozás anyagi alapjait. A Manhattan Projecttel való összehasonlítás – amelyet hajdan Robert Oppenheimer irányított az első atombombák felrobbantására – jó analógiának látszik, még akkor is, ha a nukleáris energetikai és a szintetikus biológiai kutatás nem használhatja ugyanazokat az eszközöket (akár veszélyeseket akár nem veszélyese­ket) civil vagy katonai alkalmazásokra.

Venter és munkatársai sikerének jelképe egy egyszerű petricsésze, nem egy halált hozó gombafelhő. A Venter Intézet arzenáljában nem találnánk egyetlen olyan eszközt, molekulát, vagy sejtet, amelyet a szokásos bio­technológiai gyakorlat kárhoztatna, vagy amelyet drákói módon kellene ellenőrizni. Minden műveletet, amelyet a csoport és annak beszállítói vég­rehajtanak, külön-külön laboratóriumok ezreiben végeznek el, különösen a DNS kémiai szintézisét, és a PCR¹ -t, a mesterséges élesztőkromo­szómák klónozását. Az ACGT bázisok rendezett láncának automatizált megvalósítása, amely követi az ember által diktált parancsokat, de nem avatkozik bele a szintézis folyamatába, hogy ezzel valamivel több mint egymillió bázispár végső összerakása megtörténjék, ez az, amit Venter hangsúlyozott, mint ami a Mycoplasma mycoides (egy kérődzők számára patogén baktérium) szintetikus genomjának eredetét alkotta. Minden más élőlénynél – kivétel nélkül – az előzőleg már létező genetikai üzenet örök­sége volt a parancs, amely legalábbis részben irányította felépülésüket, proliferációjukat és szabályozta evolúciójukat. Ez a tény alapvetően fontos és tagadhatatlan – ebben rejlik prométheuszi jelentősége.

Kényszerhelyzetben a politika

A politikai hatalmasságoknak mostantól tudatában kell lenniük annak a rendkívüli beavatkozási képességnek, amelyet az örökítő anyag, a DNS kémiai szintézise hordoz magában, és annak a lehetőségnek, hogy olyan mértékben formálja át a világot, ami összehasonlítható a nukleáris energiáéval, bár utóbbinak hatását ma is korlátozza az a tény, hogy még mindig nem vagyunk képesek megoldani a magfúziós folyamat ellenőrzött előállítását.

Az analitikus biológia szakértőit és méltóságait ez megfosztja attól, hogy megbízható előrejelzést adjanak a genetikai teremtőképesség következő lépéseire vonatkozóan. Egyébként úgy látszik, nem is me­részelnék ezt megkockáztatni. Legalábbis nem kell attól tartani, hogy valamiféle GIEC² -et hoznának létre a szintetikus biológiában; hiszen ez egyértelműen inkompetens lenne. Pontosan ez teszi a szintetikus bio­lógiát tudománnyá, annak minden morális következményével és jelentős intellektuális kockázatával. Senki sem lehet próféta, hogy megmondja, mi következik be a jövőben a biotudományokban és a biotechnológiában, még maga Craig Venter sem.

Nincs semmi meglepő azokban a mitológiai utalásokban, amelyek néhány – hivatalosan kevéssé kompetens – kommentátortól erednek, és valamilyen túlkapásként ítélik meg az új technológiát. Pandora sze­lencéjének képét általában sokféle önostorozó flagelláns idézi fel, hogy kiűzze az ördögöt a nyitott petricsészékből, mintha a genomika eddig elért eredményeit vissza lehetne fordítani és a technológia a jövőben feledésbe mehetne. Azt a tényt, hogy 40 millió dolláros magánbefektetés segítségével érték el a kísérleti célokat és a ezzel járó szabadalmakat, súlyosbító körülményként értékelik, és annak kézzelfogható jeleként leplezik le, hogy kereskedők szentségtelenítik meg a természet szent templomát. Ezt a reflexszerű mitológiát követve térnek mindig vissza a befektetetésekre, a profithajhászás szellemére, amely tönkretétellel fenyegeti a természeti környezetet, a mezőgazdaságot és az egész­ségügyet – közömbösségből, vagy vigyázatlanságból. Így a józan ész nevében a flagellánsok igazolják annak a felhívásnak a jogosságát, hogy szülessen moratórium a szintetikus biológiában, arra várva, hogy a kipró­bált módszerek követésével ki tudják elemezni, hogy az új lehetőségek előnyösek-e vagy szerencsétlenségek forrásai lesznek.

Márpedig pontosan az analitikus megközelítés válsága az, amely lét­rehozza a genomikai teremtést egy olyan történelmi kontextusban, ahol a válságok a technika, a környezet és a gazdaság minden területén so­kasodnak. Az ismeretelméleti törés annak következménye, hogy a rend­szerint gyors és beszédes „bárdjaink" és felkent papjaink a bioetika és a szakmai erkölcsök nevében – de közhelyekre hagyatkozva – szólítják meg országunk falvainak kollektív értelmét a klónozásról, a béranyákról vagy a klímaváltozásról. Az az analitikai, hipotetikus-deduktív elemzés, amely képes a GMO-pollenek szétszóródását vagy a CO₂-vel feldúsult légkört modellezni, egyáltalán nem alkalmas a genetikai teremtés kö­vetkezményeinek előrejelzésére. Valóban, a világ összes szakértőjének plenáris ülése – a saját őszinte vallomásuk szerint – képtelen lenne előre megjósolni, milyen életképes genomikai szöveg garantálná egy környezet betelepítését egy szaporodó organizmus által, vagy vonná magával annak kihalását. A szintetikus biológia egy radikálisan más megközelítést alkalmaz: hogy megértse, hogyan áll össze az élő anyag: következtet, összerak és beavatkozik. Ez teljes szakítás a deduktív állásponttal, amely alapvetően felülről indulás, szemben az alkalmazott alulról indulással, akadémizmus szemben a műhellyel, babérkoszorú szemben a kocsikenőccsel.

Ez a megközelítés idáig nem volt jelen a biológiai gyakorlatban, ami magyarázza, hogy a molekuláris biológusok elképedve állnak az esemény előtt. A konstruktivista módszer azonban a szerves kémiában már több mint egy évszázada használatban van. Sajnos, akárcsak a GMO-knál, a közvélemény nem szereti a kémiát, amelyet természetelle­nesnek tekint, holott termékeinek előnyét élvezi és nagy mennyiségben fogyasztja. A szintetikus biológia eljövetelével a kémia konstruktivista megközelítései hatalmukba kerítik a deduktivista biológiát, hogy egy eddig soha nem látott fejlődési ritmust és irányt diktáljanak. A DNS szintézisétől kiindulva, a technológiai vonal Bruce Merrifield és Gobind Khorana kémikusok akarata szerint kezdődött el, majd folytatta egy szervezet teljes genetikai parancsának megvalósításával Craig Venter akaratából.

Mesterséges biodiverzitás felé

Az előny, amit a genom szintézisétől és más szerkezetek kidolgozásától várhatunk, hogy olyan genetikailag módosított szervezeteket állítsunk elő, amelyeknek alkalmazási biztonsága nagyobb, mint amit a huszadik században előállított GMO-knál nem voltunk képesek elérni. Alapelvében azok a tényezők, amelyek limitálják a szintetikus fajok proliferációját és szétterjedését, magában a genomban multiplikálódnak, ezzel csökkentik az alkalmazkodási lehetőségeket arra, hogy kicsússzanak a kísérletező, vagy az ipari termelő ellenőrzése alól és ez az az alacsony küszöb, amit elvárhatunk. Ezzel mód nyílik arra, hogy az óvatosság elvét alkalmazzuk a tiltás, belenyugvás vagy elszegényítés doktrínájával való fenyegetés helyett. A Venter által a Mycoplasma mycoides mesterséges genomjának szekvenciájába beépített filigránok a kezdetleges módját jelentik azoknak a biztonsági szerkezeteknek, amelyeket a jövőben a szintetikus fajok magukkal fognak hozni.

Meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a bioszférában mos­tantól egy mesterséges biodiverzitás jelenik meg. Ez a folyamat nem tegnap, hanem már a neolitikumban elkezdődött a növények, állatok és az élesztők domesztikálásával. Ha hagyományosnak és ártalmatlannak tekintjük is a domesztikációt, az is magával hozta a mesterséges és más biológiai tárgyak proliferációját és jólétünk veszélyeztetését. A Craig Venter és csapata által elért áttörés felerősíti a domesztikációs folyamatot az információs felszabadulás fokának és sebességének megfelelően. Annál biztosabban közelebb fog vinni bennünket ahhoz, hogy tartósan megőrizzük a természetes élőhelyeket és az emberi egészséget. Csak egy látszólagos paradoxon az az előrejelzés, hogy a genom első teljes életre keltésének sikerét később úgy fogják emlegetni, mint egy várat­lan szerencsét a környezet számára, mint a természetes biodiverzitás emancipációját és nem a természet leigázását.

Fordítói jegyzetek

1 PCR: polymerase chain reaction (polimeráz láncreakció). A molekuláris genetika egyik rutinmódszere, amelyet a vizsgálni kívánt DNS mennyiségének olyan mértékű megnövelésére használnak, hogy az aktuális analitikai módszerek érzékenységének határát elérje.

2 GIEC – Groupe International d'Experts sur le Climat (Nemzetközi Klímaszak­értői Csoport). Az adott kontextusban a szintetikus biológiai kutatás valamilyen nemzetközi intézményes ellenőrzésére céloz.

Tegnap a nanotechnológiának kellett megoldania minden problémát. Ma a szintetikus biológián van a sor. Megszabadít minket Claude Bernard-tól és a hipotetikus-deduktív módszertől, hogy lehetővé tegye számunkra, hogy mindent megértsünk és megvalósítsunk. Legalábbis ez derül ki abból a válaszból, amit Philippe Marliére írt Hervé Le Crosnier közle­ményére.

Úgy tűnik számomra, hogy ez a két szöveg nem csupán a szintetikus biológia ellentmondását jellemzi, de sokkal általánosabban azt a hoz­záállást, amely megjelent az újonnan kifejlődő technológiák ígéreteivel kapcsolatban, és amely független a szűk értelemben vett technikai fejlő­déstől ódzkodó, technofób nézetektől. Hervé Le Crosnier az egyik oldalról és Philippe Marliére a másikról. Az első számára: „A tudománypolitika, a kutatási döntések, a laboratóriumi és vállalati gyakorlat ellenőrzése, és végül az ismeretek szabadalmak révén történő eltulajdonításának eluta­sítása olyan valódi stratégia, amely lehetővé teszi az igazi függetlenséget egy olyan tudomány számára, amely érzékeny arra, hogy tanulmányozza a társadalom és annak minden tagja valós problémáit, és amely kérdé­seknek hamarosan napirendre kellene kerülnie az állampolgárok és a politikai döntéshozók gondolataiban és vitáiban."

A másik számára: „A Craig Venter és csapata által elért áttörés felerősíti a domesztikációs folyamatot az információs felszabadulás fokának és sebességének megfelelően. Annál biztosabban közelebb fog vinni ben­nünket ahhoz, hogy tartósan megőrizzük a természetes élőhelyeket és az emberi egészséget. Csak egy látszólagos paradoxon az az előrejelzés, hogy a genom első teljes életre keltésének sikerét később úgy fogják emlegetni, mint egy váratlan szerencsét a környezet számára, mint a természetes biodiverzitás emancipációját, és nem a természet leigázását."

Az egyik oldalról az az akarat, hogy a technikai haladást rendeljék alá a közös érdekeknek, a társadalom jogává téve a választást, és behatárolva a haladásnak a magánérdekek által történő kisajátítását, míg a másik oldalról ugyancsak a közérdek akarata, de hangsúlyozva a technopiacba integrált kutatás hatékonyságát és felsőbbrendűségét, „haladó" jellegét, ami felhatalmaz arra, hogy minden vizsgálatot és alkalmazást kipróbál­janak, amitől valamilyen tökéletesítés várható.

A történelem azt mutatja, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy a tudo­mány megnyitott egy utat, a műszaki emberek megpróbálták azt alkal­mazni. Észre kell vennünk azonban, hogy bizonyos megvalósításokért az emberek súlyos árat fizettek.

Csak három példát idéznék két évszázad különbséggel.

Ami általában jellemzi ezeket a magatartásokat, az a bizonyosság abban, hogy a tudomány egy új utat nyitott meg. Márpedig ezekben a helyzetekben az ismeretek kezdetben még csak részlegesek, amit a kutatók nem tudnak (vagy legalábbis nem akarnak tudomásul venni), és ennélfogva az alkalmazásokról nem lehet tudni, mit fognak hozni. A gyakorlat emberei biztosak magukban és a tragikus következmények csak jóval később jelentkeznek.

Visszatérve Philippe Marliére szövegére: azt állítja, hogy a szintetikus biológia elhagyja „az analitikus, hipotetikus-deduktív eljárást" egy másik javára: következtet, összerak és tökéletesít. „Összerakás közben megér­teni, levonni a következtetést, hogy tökéletesíthessük és azért tökélete­síteni, hogy megértsük" – írja, de közben elhallgatja azt a tényt, hogy ha elhatározzuk, hogy létrehozunk valamit, amiről csak annyit tudunk, hogy megalkotható (vagyis mindegy-hogy-mit), akkor előbb-utóbb kiderül, hogy ez csak valami akármi, és később gyakran ez lesz a legszebb példája annak, hogy mit nem kellett volna tenni!

Nincs szó sem Pandoráról, sem Prométheuszról. Mindenki a saját vé­leménye szerint forgathatja ezeket a mitológiai szereplőket. Ellenkezőleg, ha Görögországra akarunk hivatkozni, akkor a hübrisz (az elbizakodott gőg) az, amiről beszélni kell azt a magatartást illetően, amikor különbséget akarunk tenni a néha vakmerő tudományos kísérlet (ez az, ami szükséges) és annak olyan alkalmazásai között, amelyek a „mindegy-mi, csak megcsi­nálható legyen" körébe tartoznak – azzal a elgondolással, hogy „ha meg tudom tenni, miért ne tenném"? Így, amikor Philippe Marliére emlékeztet arra „az alapelvre, hogy az ember mindig megváltoztatta az élőt" és pon­tosítja, hogy mindez már a neolitikumban kezdődött, illene pontosítania, hogy miről beszél. Biztos, hogy az ember átélt néhányezer évet, amíg a farkasból olyan különböző kutyákat formált, mint a chiwawa és a dobermann, és kétségtelenül több évtizednek kellett eltelnie, hogy keresztezze a narancsot és a citromot… És nyilvánvaló, hogy az egész világ örömmel látná, hogy hála a génmódosításoknak, sokkal gyorsabban megy a kuko­rica vagy minden más növény termelése, kevesebb vízigénnyel. De nem erről van szó akkor, amikor rovarölő géneket vagy olyan elemeket építenek be, amelyek a növényvédő-szerek elleni rezisztenciáért felelősek. Mert, túl azon, hogy „mindegy-mi", arról is szó van, amit Philippe Marliére foggal-körömmel védelmez, amikor támad: „Ezt a reflexszerű mitológiát követve térnek mindig vissza a befektetésekre, a profithajhászás szellemére, amely tönkretétellel fenyegeti a természeti környezetet, a mezőgazdaságot és az egészségügyet, közömbösségből, vagy vigyázatlanságból." Hát igen, gyártsunk és adjunk el egy gyomirtó szert, olyat, hogy emiatt a mezőgaz­dászok kénytelenek legyenek megvenni a mi vetőmagjainkat, amelyek­nek a genomja védelmet nyújt ez ellen a gyomirtó ellen. Nem fontos a vetőmagok diverzitásának eltűnése, nem fontos egy „genetikai Csernobil" kockázata a mexikói kukorica számára, miután nem tudom, vajon egyes gének bevitele fogékonnyá tesz-e fontos biológiai visszahatásokra a kuko­rica helyi változatainak genetikai diverzitására vonatkozóan. Nem fontos tehát számukra a mezőgazdaság világának szerencsétlensége.

Végül, essen szó az „ígéretekről" való vitáról. Így: „a genom első teljes életre keltésének sikerét később úgy fogják emlegetni, mint egy váratlan szerencsét a környezet számára, mint a természetes biodiverzitás eman­cipációját és nem a természet leigázását".

Több, mint hatvan éve, mindenki úgy gondolta, hogy a 2000. év előtt a „magfúzió" megoldja az emberiség összes energetikai problémáját. Tehát aggodalom nélkül fogyaszthatjuk az energiát!

Ennek az okoskodásnak a lényege a következő: „A haladás elhozta az élettartam meghosszabbítását és a fogyasztás növekedését. A tudomány meg fog tudni oldani minden nehézséget is, ami a haladás következmé­nye." A szakadék szélén állunk és a következő lépés átvisz bennünket a szakadék másik oldalára.

Döntsenek az állampolgárok a saját jövőjükről!