Andor László: Eltévedt éllovas. Siker és kudarc a rendszerváltó gazdaságpolitikában. Budapest, Napvilág Kiadó, 2009

Tavaszi számunk megrendelhető. A cikk az online változatban csak később lesz elérhető.

Rendeljen Eszméletet, legyen az előfizetőnk!

A kötet megjelenése nagy médiafigyelmet keltett, és számos ismerte­tés jelent meg róla országos napi- és hetilapokban is. Ritkaság, hogy tudományos műveket ilyen nagy nyilvánosság kísérjen, de itt mindjárt érdemes rámutatni két dologra, amit a kötet és a szerző érdemei között említhetünk. Az egyik a témaválasztás. A Kádár-korszak iránt jelentő­sen megnőtt a populáris érdeklődés – azt kell gondolnunk, hogy ezt az érdeklődést immár nem a bűnbakkeresés vagy a „tisztázás" szándéka motiválja, hiszen időközben felnőtt egy nemzedék, amely számára az államszocializmus már csak történelem, és nagyon örvendetes, ha erre a történelemre van „kereslet". A könyv külön érdeme, hogy a historiográfia egy olyan területével foglalkozik, amelyik az állampárt minden emanci­pációs törekvése ellenére is a perifériára szorult a „mainstream" törté­netírásban, és utána is „alárendelt" és alulértékelt helyzetben maradt. A hazai nőtörténet-írás úttörőit vagy amazonjait – kinek melyik metafora tetszik jobban – éppen ezért érdemes értékelni azon törekvésért is, hogy meghonosítsanak egy, az itthoni tudományos életben kevéssé elismert diszciplínát.

A másik dolog, amiben a szerző eltér a „mainstream"-től, és kiteszi ma­gát a bírálatoknak, a módszertan, az ún. Alltagsgeschichte alkalmazása. Nem kívánok itt belemenni abba a nagyon messzire vezető vitába, hogy milyen politikai kontextusban került sor a posztstrukturalista paradigma­váltásra, és milyen politikai érdekek motiválták a strukturalizmus elleni „totális" támadást. Elegendő itt annyit megjegyezni, hogy a strukturaliz­must marxista gyökerei miatt a rendszerváltás után különösen nagy „di­vat" lett a megbukott legitimációs ideológiával azonosítani, és mint ilyet, „totálisan" elvetni – holott ez az azonosítás alapvetően téves, és igencsak ideologikus „vonalon" mozog. Elméleti síkon maradva, a strukturális iskola kétségtelenül nehezen tudta „integrálni" az egyéni cselekvések indítóokát és motivációit, valamint a történeti változás magyarázata terén is adott okot a támadásra; igaz, hogy itt érdemes megemlíteni pl. a neves amerikai antropológus, Marshall Sahlins nevét, aki megkísérelt strukturális magyarázatot adni a kulturális változásra (Sahlins 1981). Min­denesetre, az Alltagsgeschichte (a mindennapok története) a strukturális iskola létező hiányosságaira kínált vagy keresett megoldást – az is igaz azonban, hogy ha „totálissá" válik, akkor ugyanazokat a hibákat követi el, mint a „megmerevedett" strukturalizmus – de erre még visszatérünk.

A könyv további érdemeinek méltatása előtt e helyütt kell rátérnem egy kritikára. A magyar történetírásban éppen az államszocializmus idején kifejlődött egy nemzetközileg is igen elismert iskola, amely sokat merített a strukturalizmus hagyományaiból. Ennek az iskolának a teljesítményét figyelmen kívül hagyni – nemcsak a múlt iránti tiszteletlenség, hanem a provincializmus jele is. Az ő teljesítményüket ugyanis ismerik és el­ismerik a mérvadó nyugati akadémiai körökben is. Lehet vitatkozni az általuk képviselt szellemi hagyománnyal – de tudomást sem venni róluk: nos, ez nem feltétlenül a generációs bátorság jele. Sajnos, ez az attitűd igen jellemző a hazai akadémiai berkekben, és szomorú hagyományai vannak mindegyik szellemi-ideológiai táborban. Hadd idézzem fel ezzel kapcsolatban Bulgakov klasszikusát, amikor Berlioz – komoly történel­mi hagyományokból merítve – azzal érvel, hogy nem azt kell Hontalan Ivánnak bebizonyítania, hogy Jézus Krisztus gonosz volt, hanem azt, hogy sohasem létezett! Nem számonkérés ez, hiszen Tóth Eszter Zsófia könyve bevezetőjében megírta, hogy tanulmányait gyűjtötte egybe. A kötet tudományos értékét mégis jelentősen növelte volna, ha a szerző egy elméleti tanulmányban tisztázza viszonyát a nőtörténet-íráshoz és a mindennapok történetéhez. Hasznos lett volna megemlíteni a magyar nőtörténet-írás úttörőit, akik az államszocializmus időszakában is jelen voltak kutatásaikkal a nemzetközi akadémiai életben. Gondolok itt Péter Katalin munkásságára, akinek a Házasság a régi Magyarországon (16­17. század) c. könyvéből (2008) sokkal többet tudunk meg a nőtörténet-írás módszertanáról, mint a Kádár leányaiból – és ez az államszocialista időszakra nézve is igaz. De hivatkozhatok az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékén Fábri Anna munkásságára, az ELTE Gender Studies Köz­pontjára és Adamik Mária nevére, vagy Neményi Mária és Pető Andrea életút-interjús kutatásaira – említést érdemeltek volna egy elméleti be­vezetőben. A Közép-Európai Egyetemen nemzetközileg elismert kutatók tettek kísérletet a társadalmi nemek történeti összehasonlító vizsgálata módszertanának kidolgozására – mindenekelőtt Susan Zimmermann nevét tudom említeni, akinek kutatásai az államszocialista időszakot is felölelik.

De egy kötetet téves volna hiányosságai alapján megítélni, még ha az államszocialista időszakról szól is. A könyv népszerűségét magya­rázza, hogy igen érdekes és jó érzékkel összeválogatott mozaikképe­ket tud felvillantani mind a Rákosi-, mind pedig a Kádár-korszakból: a Juli-Dzsuli-Júlia c. tanulmány igen érzékletesen festi le a főváros és a vidék kulturális ellentétét – ami sajnos túlélte a második világháborút (és a „kommunizmust" is, bár az utóbbi nem témája a könyvnek) -, és szemléletesen mutatja be a fiatal vidéki lányok azon igyekezetét, hogy pesti udvarlóhoz, férjhez jussanak. Igaz, a szintén vidékről felkerült férj sem számított éppen „utolsó kategóriának" a lányok listáján, akik elsősorban férjhez menni igyekeztek – de ez a törekvés, ahogyan Jane Austentól tudjuk, az angol úrilányok körében is elsőbbséget élvezett. A Nők 1956-ban kicsit problematikusabb, legalábbis számomra: a szerző említi ugyan, hogy a harcoló nők azért harcoltak, mert nem voltak integ­rálva eléggé a társadalomba (magyarán: egy konzervatív értékrenddel bíró ember számára nem voltak társadalmilag elfogadhatók), de aztán ez a szál elsikkad, pedig szociológiailag érdekes, különösen akkor, ha belegondolunk, hogy a magyar jobboldalnak ez mekkora fejtörést okozott.

A „férfias" és „nőies" munka világa sok érdekes adalékot ad a Rákosi-és a Kádár-korszak összehasonlításához. A szerző külön érdeme, hogy egy igen „kényes" területtel, a leányanyák szocialista megítélésével is foglalkozik. Számomra az a fő tanulság, hogy bizonyos társadalmi-kulturális előítéletek annyira erősek, hogy azokat semmilyen ideológia – még egy totális sem – tudja megváltoztatni. Hadd idézzek itt megint egy irodalmi példát, Albert Maltz A tüzes nyíl c. könyvét. Maltz igen jó pszichológiai érzékkel mutatja meg azt a tényt, hogy az előítéleteken „edződött" német társadalom akkor sem fogja hősöknek, „Hitler leányai­nak" tekinteni a leányanyákat, ha fejenként tizenöt leendő katonát szülnek is a Führernek; egyszerűen azért, mert a társadalmi előítéletek ezen a ponton erősebbek, mint a Führer-imádat. Messzebbre vezető kérdés, hogy miért? Válaszom az lenne, hogy azért, mert az a férfi-dominanci­ára berendezkedett társadalom alapjait ingatná meg. Az életút-interjús kutatások külön „színfoltot" képeznek abban a „patchwork"-ben, amit a szerző bemutat; itt ki kell emelni a szerző őszinte feltárulkozását és azt a bátorságot, ahogyan hozzá mer nyúlni olyan tabutémákhoz is, mint a gyesen unatkozó kismamák, akik a kortárs filmek szerint (!) bordélyházat rendeznek be a lakótelepi, szocialista „unalomban", miközben a dolgos férjek (máshol) fúrják a falat.

A könyv egészében tehát igen érdekes és elgondolkodtató pillanatké­peket villant fel a nők történetéből az államszocializmus időszakában. Jól megírt, olvasmányos, és a „mozaikok" sok szempontból illeszkednek egymáshoz. A kép, ami összeáll, igen fontos adalék az államszocializmus nőtörténetéhez. De ezen a ponton vissza kell térnem lényegi kritikámhoz. A kép, ami összeáll, hiányos. A szerző (talán tudatosan?) lemond a nagy elméletekről, az eredmény viszont az, hogy elsikkad az egyes fejezetek­ben olyan érzékletesen bemutatott emberi életutak, sorsok és választá­sok társadalmi közege. Nem tudjuk meg, mit jelentett cselédnek lenni a második világháború előtt és után; hogyan dolgozták fel, ideologizálták meg a kommunisták a cselédtartás intézményének fennmaradását, és mit jelentett ez az ideológia számára. Nem tudjuk meg, mi történt az egyik bemutatott cseléd zsidó „gazdáival" a háborúban, és hogyan alakult a cseléd és az alkalmazók viszonya ezekben a vészterhes időkben. Pedig ez is történelem, és kevés kivételtől eltekintve csak a szépirodalomban vizsgált kérdés, hogyan befolyásolta a társadalmi nemek viszonyát.

Ennél is súlyosabb probléma, hogy bármilyen érdekes és színes is a mozaik, tulajdonképpen nagyon keveset tudunk meg arról, hogyan alakult az állampárt nőpolitikája. Milyen változások történtek a nőpolitikában, miért, és hogyan fogadta a lakosság az állampárt emancipációs törek­véseit? Milyen belső, ha úgy tetszik, kulturális gátjai voltak a párt által hirdetett emancipációnak a lakosság különböző rétegein belül? Ehhez elengedhetetlen volna több ismerettel rendelkezni arról, hogyan alakult Magyarországon történetileg és társadalmi rétegenként a nemek viszo­nya. Visszatérek itt Péter Katalin már idézett könyvére (2008), amelyből kiderül, mennyire nem igaz az a sematizált kép, amely „hagyományosan" elnyomott rabszolgát lát minden magyar nőben – a hagyomány ennél jóval sokszínűbb! Milyen is volt tehát „nemileg" az a társadalom, amelyet a kommunisták mindenáron fel akartak szabadítani? Ahhoz, hogy erre a kérdésre hitelesen válaszoljunk, lényegesen jobban kell(ene) tisztel­nünk a történelmet és a historiográfiát. Itt érdemes megemlíteni Susan Zimmermann angol nyelvű tanulmányát (2010), ahol a Közép-Európai Egyetem professzora véghezviszi azt a strukturális elemzést, amely kimaradt Tóth Eszter Zsófia könyvéből – talán a szerző szándéka sze­rint. A társadalmi nemek viszonya az egyik legérzékenyebb – ha nem a legérzékenyebb – kulturális kérdés a világon. Ahhoz, hogy „jó" kérdéseket tegyünk fel, elengedhetetlenül szükséges, hogy „otthon" legyünk a saját kultúránkban – de a másokéban is. Tóth Eszter Zsófia könyve jelzi, hogy az államszocializmus és a nők vonatkozásában még a kérdésfeltevések kezdetén vagyunk.

Hivatkozott irodalom

Péter Katalin 2008: Házasság a régi Magyarországon (16-17. század). Budapest, L'Harmattan Kiadó

Sahlins, Marshall 1981: Historical Metaphors and Mythical Realities. Ann Arbor, The University of Michigan Press

Zimmermann, Susan 2010: Gender Regime and Gender Struggle in Hungarian State Socialism. Aspasia, 2010/4. 1-24.

I. Wallerstein Frantz Fanon életművének értelmezőjeként is autentikus szerző. Úgy véli, Fanon forradalmi munkássága, osztályharc-értelmezése és elméleti munkái szinte minden jelentős kérdésfelvetésében aktuálisak, még ha egyes megoldásai esetleg vitathatók, sőt, tévesek is. Így például az a nyilvánvalóság, hogy a gyarmati, majd neokolonialista rabság ledobása erőszak nélkül szinte lehetetlen, nem jelenti azt, hogy az erőszak önmagában magasabb rendű civilizációt hoz felszínre. Az egykori gyarmati országoknak nem Európát kell utolérniük; a forradalmárok és a felszabadító mozgalmak hívei szeme előtt egy emberszabásúbb világrend céljai kell lebegjenek.

„Javíthatatlanul a saját koromhoz kötődöm" – vélekedett Frantz Fanon első könyvében (1970), a Fekete bőr, fehér maszkokban [Peau noire, masques blancs]. Ez a kor természetesen az antikolonialista küzdelmek korszaka volt. Fanon 1925-ben született az akkor Franciaországhoz tartozó Martinique szigetén, ahol Aimé Césaire tanítványa lett; a má­sodik világháborúban a szövetségesek oldalán harcolt, majd Lyonban tanult orvostudományt és pszichiátriát. Hamar ismertté vált könyve, a Fekete bőr, fehér maszkok 1952-ben jelent meg, és komoly hatással volt a korszak franciaországi értelmiségi köreire. A kötet szenvedélyes segélykiáltás volt „a fehér világba vetett fekete ember tapasztalatairól".¹ 1953-ban, egy évvel a függetlenségi háború kirobbanása előtt Fanon megkapta kinevezését az algériai Blida pszichiátriai intézetbe, ahol igen hamar döbbenten szembesült azokkal a kínzásokkal, amelyekről algériai betegei beszámoltak neki. Mivel ekkor már azonosult ügyükkel, lemondott állásáról és Tunéziába utazott, ahol felajánlotta szolgálatait az Algériai Köztársaság ideiglenes kormányának (Gouvernement Provisoire de la République Algérienne – GPRA). Hosszú cikkeket írt a forradalom lapjába, az El Mudzsahidbe.

1960-ban a GPRA nagykövetként Ghánába küldte, amely akkoriban az afrikai egységmozgalom tényleges központja volt. A GPRA nem csu­pán a ghánai kapcsolatok megerősítését várta tőle, hanem azt is, hogy összeköttetést teremt azokkal a függetlenségi harcokat folytató afrikai nacionalista szervezetekkel, amelyek vezetői gyakran megfordultak Accrában. Én magam itt találkoztam először Fanonnal 1960-ban, és hosszas beszélgetéseket folytattunk a világpolitikai helyzetről. Egyfelől roppant lelkes volt a nemzeti felszabadító mozgalmak globális hullámá­nak láttán, ugyanakkor már ekkor zavarták azok a korlátok, amelyeket több ilyen mozgalom vezetésében is látott – ezeket a kellemetlen érzéseit azután utolsó könyvében alaposan kifejtette. Nem sokkal ezt követően kiderült, hogy leukémiás. Először a Szovjetunióba, majd az Egyesült Államokba utazott kezelésre, ám azok eredménytelennek bizonyultak. Lehetőségem nyílt meglátogatni a washingtoni kórházban, ahol a szüle­tőben lévő amerikai fekete polgárjogi mozgalomról beszélgettünk, amely teljesen elbűvölte őt. Ugyanakkor igen rossz szemmel nézte az Egyesült Államok külpolitikáját: „Az amerikaiak nem bocsátkoznak párbeszédbe; továbbra is csak monologizálnak" – jelentette ki. Életének utolsó évében elkeseredett energiával írta könyvét, amely halála után A föld rabjai címen jelent meg. Még elolvashatta Jean-Paul Sartre-nak a könyvhöz írott híres előszavát, amelyet kiválónak talált. A könyv címe (franciául: Les damnés de la terre) természetesen az Internacionálénak, a világ munkásmoz­galmi indulójának kezdő sorából származik. Fanon 1961-ben halt meg, fájdalmasan fiatalon.

Ez az utolsó kötet – és nem a Fekete bőr, fehér maszkok – volt az, amely világszerte ismertté tette Fanon nevét, beleértve természetesen az Egyesült Államokat is. A könyv afféle bibliává vált azok számára, akik az 1968-as világforradalomban kicsúcsosodó nagyszámú és sokszínű mozgalmak résztvevői voltak. Ám a '68-as lángok kilobbanásával A föld rabjai körül is elcsendesedett a lárma. Az 1980-as évek végének külön­féle identitás- és posztkoloniális mozgalmai első könyveként fedezték fel újra, de olyan formában interpretálták, hogy abból többnyire kimaradtak Fanon fő szempontjai. Amint arra a Fekete bőr, fehér maszkok beveze­tőjében rámutatott, Fanon úgy látta, hogy a feketék elidegenedésének megszüntetéséhez többre lenne szükség, mint amit a freudista pszichoa­nalízis nyújtani tud. Freud a filogenetikuson túllépő ontogenetikus kifejtés mellett érvelt; Fanon szerint viszont szociogenetikus megközelítésre van szükség. Bár a Fekete bőr, fehér maszkok harminc évvel megjelenése után a posztmodern kánon egyik központi szövegeként éledt újjá, a könyv maga semmiképpen sem egy felhívás az identitáspolitikák mellett. Éppen ellenkezőleg, ahogyan azt Fanon kifejtette:

„A színes ember tragédiája abban a tényben leli magyarázatát, hogy rabszolgává tették.

A fehér ember tragédiája és elembertelenedése abban a tényben leli magyarázatát, hogy valahol magát az embert pusztította el.

És még ma is ezt az elembertelenítést igyekeznek racionálisan fenntar­tani és megszervezni. De én, mint színes ember, amennyiben lehetővé válik számomra az abszolút létezés, nem tehetem meg, hogy a vissza­menőleges sérelmek világába zárkózom.

Én, a színes ember, csupán a következőt akarom:

Hogy az eszköz soha ne nőhessen az ember fölé. Hogy az ember ember általi rabságba vetése egyszer s mindenkorra véget érjen; bárkié bárki által. Akkor talán lehetővé válik számomra, hogy felfedezzem és szeressem az embert, akárhová is tartozzon.

A négert nem. Nem inkább, mint a fehér embert." (Fanon 1970, 164-165)

Bármi volt is Fanon, nem volt posztmodernista. Leginkább talán úgy jellemezhetjük, hogy részben marxista freudista, részben freudista mar­xista, legnagyobb részben pedig teljes mértékben elkötelezte magát a forradalmi felszabadító mozgalmak támogatására. Ha a saját korához tartozott is, munkássága számos dolgot jelenthet ma is, számunkra is. A Fekete bőr, fehér maszkok legutolsó mondata így hangzik: „Végső imám: ó, testem, tegyél engem mindig kérdező emberré!" Az állandó vizsgáló­dás eme szellemében ajánlom észrevételeimet arról, hogy mennyiben érvényesek Fanon gondolatai a XXI. században.

Fanon könyveit újraolvasva leginkább az fogott meg, hogy mennyi olyan kijelentés van bennük, amelyeknek igazában Fanon teljesen biz­tosnak látszik, különösen, ha éppen másokat bírál; másodszor pedig az, ahogy ezeket a kijelentéseket, néhol oldalakkal később, azok a részek követik, amelyekben Fanon kifejezi bizonytalanságát, hogy mi lenne a legkedvezőbb fejlődés, mire is lenne szükség, és hogyan lehetne azt elérni. Az is megfogott, akárcsak Sartre-ot, hogy ezek a könyvek jórészt egyáltalán nem a világ hatalmasait szólítják meg, hanem a „föld rabjait", azokat, akiket Fanon jórészt a „színes emberek" kategóriájába sorolt. Fanon soha nem mulasztja el kifejezni haragját a hatalmasokkal szemben, akik egyszerre kegyetlenek és leereszkedőek. De még inkább dühös azokra a színes emberekre, akik viselkedésükkel és hozzáállá­sukkal hozzájárulnak az egyenlőtlenség és a megaláztatás e világának fenntartásához, gyakran csupán azért, hogy cserébe néhány morzsa leessen nekik. A következőkben három olyan dilemmát járok körül, ame­lyek véleményem szerint Fanon számára fontosak voltak – az erőszak alkalmazását, az identitás kifejezését és az osztályharcot.

Ami annyi támadást és figyelmet – csodálatot csakúgy, mint elutasítást – váltott ki A föld rabjaival kapcsolatban, az a könyv első, az erőszakról szóló fejezetének kezdő mondata volt: „Nemzeti felszabadulás, nemzeti újjászületés, a nép visszahelyezése nemzeti jogaiba, Commonwealth – bármilyen elnevezést használunk, bármilyen új címkével látjuk el, a dekolonizáció mindig erőszakos jelenség." (Fanon 1985, 53)

Ez vajon most analitikus megfigyelés, avagy ajánlott politika? A válasz talán az, hogy Fanon mindkettőnek szánta. Meglehet, maga sem volt tisztában azzal, hogy melyik értelmezésnek van prioritása; és az is lehet, hogy ez egyáltalán nem is számít. Az a gondolat, hogy az alap­vető társadalmi változások soha nem mennek végbe erőszak nélkül, nem volt új. A XIX. század összes radikális emancipatorikus mozgal­ma úgy gondolta, hogy a kiváltságosok soha nem fognak önkéntesen lemondani hatalmukról; a hatalmat mindig el kell ragadni tőlük. Ez az elképzelés segített meghatározni a társadalmi változás „forradalmi", illetve „reformista" útja között feltételezett különbséget. Ám az 1945-öt követő időszakban a „forradalom" és a „reform" megkülönböztetésének hasznossága már megkopott – és éppen a legtürelmetlenebb, legdü­hödtebb, a megalkuvásra legkevésbé hajló mozgalmak militánsainak körében. Ez az oka, hogy az erőszak alkalmazásának kérdése nem szociológiai elemzésként, hanem politikai ajánlásként került a figyelem középpontjába.

Ha a „forradalmi" mozgalmak hatalomra kerülve – úgy tűnik – keveset váltottak be egykori ígéreteik közül, akkor az is igaz, hogy a „reformista" mozgalmak sem teljesítettek sokkal jobban ezen a téren. És itt válik am­bivalenssé az erőszakkal kapcsolatos politika. Az algériai nacionalisták saját történetük során maguk is keresztülmentek ezen a cikluson. Ferhát Abbasz, aki 1958-as megalakulásától 1961-ig volt a GPRA elnöke, politi­kai élete első három évtizedét reformistaként töltötte, és végül rá kellett döbbennie, hogy sem ő, sem pedig mozgalma nem ért el semmit. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy Algéria számára az egyetlen követ­hető út az erőszakos felkelés, már ha az ország nem akar mindörökre „szolgaságban", gyarmati sorban maradni.

A föld rabjaiban Fanon három pontban látszik megvizsgálni az erőszak alkalmazásának politikai taktikáját. Először is, a „manicheus" gyarmati világban ennek eredeti forrása a gyarmatosítók által gyakorolt folyamatos erőszak: „A nép, amely mást sem hallott, mint hogy kizárólag az erőszak nyelvén ért, most úgy dönt, hogy az erőszak nyelvén fejezi ki magát. Voltaképpen a gyarmatos mindig azt az utat jelezte számára, amelyet most neki is követnie kell, ha szabadságot akar. A gyarmatosított által választott érvet előbb a gyarmatos hozta föl ellene, most viszont – így fordulnak visszájukra a dolgok – a gyarmatosított állítja, hogy a gyarma­tos egyedül az erőszakból ért." (Fanon 1985, 92)

Másodszor, az erőszak átalakítja a gyarmatosítottak társadalmi pszi­chológiáját csakúgy, mint politikai kultúrájukat: „A gyarmatosított számára az erőszak, mivel ez egyedüli munkája, pozitív, alkotó jelleget is ölthet. Az erőszak gyakorlata mindenre kiterjed, hiszen mindenki láncszemévé válik az erőszak nagy láncolatában, az erőszak hatalmas szervezetében, amely az először a gyarmatosító által alkalmazott erőszak visszahatása­ként jött létre. A csoportok kölcsönösen magukra ismernek egymásban, s a leendő nemzet máris egységes. A fegyveres harc mozgósítja a népet, azaz ugyanarra az egyirányú útra tereli." (Fanon 1985, 101)

A harmadik pont mindazonáltal ellentmondani látszik a második pont optimizmusának, a nemzeti és emberi felszabadulás felé vezető, visszafordíthatatlannak tűnő útnak, amiről a kötet első fejezete szól. A könyv második és harmadik fejezete – amelyek már az algériai nemzeti felszabadító háború idején íródtak – különösen érdekesek abból a szem­pontból, hogy milyen megvilágításba helyezik az első, az erőszakról szóló fejezetet. A második fejezet – „A spontaneitás ereje és gyengeségei" – a nacionalista mozgalmak átfogó kritikáját adja. A nacionalizmus „belső gyengesége", állítja Fanon, hogy „a legöntudatosabb elemekhez fordult: a városi proletariátushoz, a kézművesekhez, a hivatalnokokhoz, tehát a lakosság alig egy százalékát képviselő töredékhez. […] A nacionalista pártok óriási többsége igen bizalmatlan a falusi tömegekkel szemben […] Az elnyugatiasodott elemek olyan érzelmeket táplálnak a paraszttö­megek iránt, amelyek az ipari országok proletariátusa körében fellelhető érzelmekre emlékeztetnek." (Fanon 1985, 114-116)

Éppen ez a belső gyengeségük az, ami miatt nem lehetnek forradalmi mozgalmak, hiszen azok nem alapozhatnak a nyugatosított proletari­átusra, csupán arra a gyökértelenné tett parasztságra, amely a városi centrumok külső övezeteibe szorult: „Ez a tömeg, a nyomornegyedek népe, a lumpenproletariátus lesz a városi felkelés lándzsahegye. A lum­penproletariátus, ez az éhező, törzsből, nemzetségből kihullott sereg alkotja a gyarmatosított nép egyik legösztönösebben, legradikálisabban forradalmi osztályát." (Fanon 1985, 130)²

Ezután Fanon áttér a törzsi kötelékeitől megfosztott lumpenproleta­riátus felmagasztosításáról a hatalomra került nacionalista mozgalmak természetének elemzésére. Éles, bocsánatot nem ismerő szavakat használ, és könyvének egyik legismertebb mondatában így bélyegzi meg politikájukat: „Az egypártrendszer a nyílt, leplezetlen, lelkiismeret­lenül cinikus burzsoá diktatúra modern változata." (Fanon 1985, 161) Az elmaradott országok nemzeti burzsoáziája ellen „nem azért kell küzdeni, mert hátráltatja az egész nemzet harmonikus fejlődését", jelenti ki Fa­non. „Egyszerűen azért kell elszántan fellépni ellene, mert a szó szoros értelmében semmire sem jó." (Fanon 1985, 169) Ezt követően pedig világosan és egyszerűen elutasítja a nacionalizmust: „A nacionalizmus nem politikai elmélet, nem program. Ha valóban meg akarjuk kímélni országunkat az ilyen visszalépésektől, a megtorpanásoktól és törésektől, akkor a nemzettudatból mielőbb politikai és társadalmi öntudatot kell for­málni. Az a burzsoázia, amely a tömegeknek egyedül a nacionalizmust veti táplálékul, hűtlen lett hivatásához, és szükségképpen ballépések sorozatába gabalyodik." (Fanon 1985, 191-192)

Ez az a pont, ahol Fanon második témám, az identitás felé fordul. Először is leszögezi, hogy az ősi civilizációk egykori nagyságával való dicsekvés természetesen senkit sem képes jóllakatni. Ám legitim eszkö­ze lehet a nyugati kultúrától való távolságtartásnak. A kultúra faji alapra helyezéséért a felelősséget mindenekelőtt azok a gyarmatosítók viselik, azok az európaiak, „akik minduntalan szembeállították a fehér kultúrát az azon kívül álló kulturálatlansággal […] A négritude fogalma például érzelmi, ha ugyan nem logikai antitézise volt annak a sérelemnek, amely a fehér ember részéről érte az emberiséget." Ugyanakkor – folytatja Fanon – „Ez a történelmi kényszer, amelynek hatására az afrikai kultúra képviselői faji alapokra helyezik követeléseiket […] zsákutcába vezet." (Fanon 1985, 200, 202)

Fanon igen kritikus minden olyan törekvéssel szemben, amely szerint a kulturális identitás nem a nemzeti felszabadításáért vívott politikai küzdelem része, hanem független attól. A „nemzeti kultúráról" szóló negyedik fejezetben ezt írja: „Ha valaki azt képzeli, hogy fekete kultúrát fog létrehozni, tulajdonképpen furcsamód megfeledkezik arról, hogy a négerek eltűnőben vannak […] Nem lesz fekete kultúra, mert egyetlen politikus sem képzeli magáról, hogy hivatott volna fekete köztársaságok életre hívására. A kérdés az, milyen helyet szánnak népüknek milyen típusú társadalmi viszonyokat akarnak bevezetni, mi a felfogásuk az emberiség jövőjét illetően. Ez az, ami számít. Minden egyéb irodalom és ködösítés." (Fanon 1985, 219)

A fejezetet lezáró csípős megjegyzése pedig egyértelműen szembe­helyezkedik az identitáspolitikákkal: „Ha az ember az, amit tesz, akkor kimondjuk, hogy az afrikai értelmiségi legsürgetőbb feladata ma a nem­zetépítés. Ha ez az építés igazi, azaz ha a nép nyilvánvaló akaratát fejezi ki, ha Afrika népeit a maguk türelmetlenségükben mutatja meg, akkor a nemzetépítést szükségképpen egyetemes emberi értékek felfedezése és kidolgozása kíséri. A nemzeti felszabadulás tehát nemhogy eltávolítaná a többi nemzettől, hanem éppen feljuttatja a nemzetet a történelem po­rondjára. Az internacionalista tudat a nemzettudat szívéből emelkedik ki és válik élővé. E kettős eredet közös mindennemű kultúrában." (Fanon 1985, 230)

A föld rabjainak zárszavában mindazonáltal Fanon – mintha csak úgy érezné, hogy túl messzire ment a sajátos afrikai út (vagyis egy nem-eu­rópai út) előnyeinek taglalásában – az Egyesült Államok példáját veszi elő, amely Európa utolérését tűzte ki célul maga elé, és ez olyan jól sikerült, hogy „az Amerikai Egyesült Államok valóságos szörnyeteggé vált, ahol ijesztő mértéket öltöttek Európa fogyatékosságai, betegségei és embertelensége". Fanon szerint Afrika nem kell, hogy „utolérje" Eu­rópát, hogy egy harmadik Európává váljon, hanem éppen ellenkezőleg: „Az emberiség mást vár tőlünk, nem ezt a karikatúraszerű és egészé­ben véve szemérmetlen utánzást. Ha Afrikát új Európává, Amerikát új Európává akarjuk átalakítani, akkor bízzuk az európaiakra országaink sorsát. Jobban csinálják majd, mint közülünk a legtehetségesebbek. Ha viszont azt akarjuk, hogy az emberiség egy fokkal előbbre lépjen, ha magasabb szintre akarjuk emelni, mint ahová Európa juttatta, akkor le­leményességre, fölfedezésekre van szükségünk. […] Európa érdekében, önmagunk érdekében, az emberiség érdekében új bőrt kell öltenünk, új gondolkodást kell kialakítanunk, meg kell kísérelnünk talpra állítani egy új embert." (Fanon 1985, 292-293)

Fanon szövegében, mindkét könyvben pontosan azt az alapvető dilem­mát látjuk a kulturális identitás és a nemzeti identitás kérdésében, amely az elmúlt fél évszázadban – és meglehet, így lesz ez a következőben is – az összes rendszerellenes gondolat rákfenéje volt. Az európai uni­verzalizmus elutasítása alapvető a pán-európai dominancia és az ahhoz kötődő hatalmi retorika elvetéséhez abban a modern világrendszer-struk­túrában, amelyet Aníbal Quijano a hatalom gyarmatiságának nevezett. Ám ugyanakkor mindenki, aki egy egalitárius világért harcol, vagy azért, amit történelmi szocialista törekvésnek nevezhetünk, meglehetősen gyanakvóvá válik azokkal a jelenségekkel szemben, amelyeket Fanon „a nemzeti öntudat csapdáinak" nevezett. Tovább kell gondolkodnunk, hiszen vélhetőleg csakis így maradhatunk azon a jövőbe vezető ösvé­nyen, amelyen – hogy ismét Fanon szavaival éljünk – az emberiség „egy lépéssel tovább léphet". 

Harmadik témámat, az osztályharcot mint olyat, Fanon írásaiban nem vizsgálta központi kérdésként. És mégis alapvető fontossága van világnézetében és elemzéseiben. Hi­szen Fanon termé­szetesen egy mar­xista kultúrán neve­lődött, Martinique-on, Franciaország­ban és Algériában egyaránt. Az általa és munkatársai ál­tal beszélt nyelvet át- meg átszőtték a marxista premisszák és szófordulatok. De ugyanakkor Fanon, és mindazok, akik­kel együtt dolgozott, hevesen lázadtak a korszak kommunista mozgalmainak meg­csontosodott mar­xizmusa ellen. Aimé Césaire könyve, a Discours sur le colonialisme [Értekezés a gyarmatosí­tásról] klasszikus példa arra, hogy a gyarmati világ értelmisége (és a világ más részeinek értelmisége) miért ábrándultak ki a kommunista pártokból, és dolgozták ki az osztályharc egy eltérő verzióját. A viták fő szempontja az volt, hogy valójában melyek is azok az osztályok, amelyek harcban állnak? A kérdést sokáig azok a kategóriák határozták meg, amelyeket még a német Szociáldemokrata Párt, illetve a szovjet Kommunista Párt állított fel. A legfontosabb érv szerint egy modern kapitalista világban a két alapvető, harcban álló és a leosztásokat meghatározó osztály a városi, ipari burzsoázia és a városi, ipari proletariátus. Az összes többi réteg csupán halott, vagy kihalófélben lévő struktúrák eltűnésre ítélt ma­radványa, hiszen mindenki bele kell, hogy sajtolódjon a burzsoázia és a proletariátus kategóriáiba, öndefinícióiba.

Amikor Fanon könyveit írta, ezt már csupán viszonylag kevesen fo­gadták el a valóság megfelelő vagy megbízható leírásaként. A városi, ipari proletariátus a világon sehol sem alkotta a népesség többségét, és egyáltalán nem látszott olyan osztálynak, amelynek a láncain kívül nincs semmi vesztenivalója. Ennek következtében a legtöbb mozgalom és értelmiségi azon igyekezett, hogy olyan más leosztást találjon az osz­tályharcnak, amely szociológiai elemzésként jobban megállja a helyét, és hatékonyabb alapjául szolgálhatna a radikális politikának. Számos ajánlat érkezett olyan új történelmi szubjektumra, amely a forradalmi tevékenység „dárdahegyévé" válhatna. Fanon ezt a törzsi kötelékeitől megfosztott, urbanizált lumpenproletariátusban vélte megtalálni. Ám ugyanakkor „a spontaneitás csapdáiról" írva kétségeit is megfogalmazta.

Végső soron többet kaphatunk ma Fanontól, mint pusztán szenvedélyt vagy a politikai akció lehetséges tervezeteit. Kollektív dilemmáink briliáns kézzel felvázolt alaprajzát kínálja. Erőszak nélkül a föld rabjai semmit sem érhetnek el. Ám az erőszak, legyenek bármilyen terápiás erényei, és legyen bármilyen hatásos is, nem old meg semmit. A domináns pán­európai kultúrával való szakítás nélkül lehetetlen előre lépni. Ám az így megerősödő partikularizmus és zavarodottság óhatatlanul „csapdákhoz" vezet. Az osztályharc központi jelentőségű, amennyiben tudjuk, hogy melyek azok az osztályok, amelyek valóban harcolnak. Ám a lumpen­osztályok, önmagukban, szervezeti struktúrák nélkül, kiégnek.

Egy olyan hosszú távú átmenetben találjuk magunkat – ahogyan arra Fanon is számított -, amely a ma létező kapitalista világrendszerből valahová máshová vezet. Olyan harc ez, amelynek kimenete teljesen bizonytalan. Ezt talán Fanon maga így nem mondta ki, ám könyvei azt bizonyítják, hogy ő is így érezte. És az, hogy képesek leszünk-e közösen kikeveredni ebből a küzdelemből, és létrehozni egy jobb világrendszert, nagy részben függ attól, hogy mennyire tudunk szembenézni azzal a három dilemmával, amit Fanon körbejárt. Hogy szembenézünk-e velük, és hogy képesek leszünk-e úgy kezelni őket, hogy egyszerre legyünk analitikusan tájékozottak, morálisan elkötelezettek az elidegenedés fel­oldása mellett – amelyért Fanon is küzdött -, és politikailag is adekvát válaszokat tudjunk adni a bennünket körülvevő valóságra.

(Fordította: Konok Péter)

Eredeti megjelenés: New Left Review 57, 2009. május-június

Jegyzetek

¹    Francois Jeanson szavai, aki a Fekete bőr, fehér maszkok francia első kiadá­sának előszavát írta.

²    Fanont itt egyértelműen befolyásolta az algíri csata, és annak szerepe az algé­riai forradalomban.

Hivatkozott irodalom

Fanon, Frantz 1970 (1952): Black Skin, White Masks. London

Fanon, Frantz 1985 (1961): A föld rabjai. (Ford.: Kovács Anikó és Staub Valéria) Budapest, Gondolat

Az Eszmélet új száma régi adósságot törleszt, midőn az erőszak problémáját úgy is felveti, mint a természeti környezet elleni biotechnológiai támadást. A kapitalizmus története eo ipso az erőszak, a terror, a fizikai kényszerítés végtelen gazdagságának története, s az erőszakos eszközök alkalmazását a rendszerrel szembeni ellenállás sem tudta még eddig megkerülni. Hogyan és miért szüli a globális és nemzeti formájú tőkerendszer nap mint nap az erőszakot, hogyan épül ki e problémakör keretei között az okok és következmények láncolata, sőt, hálózata? Felkészült-e az emberiség a genetikailag módosított mezőgazdasági termékek ellenőrzés nélküli elszabadulására? Kellően „cool"-e – eléggé ravasz-e – a kapitalizmus arra, hogy minden rendszerellenes kulturális produktumot képes legyen integrálni? Ilyen s ehhez hasonló kérdésekre keresnek választ az itt közölt írások – a világtársadalom eltérő fejlődési dimenzióiban és a világrendszer különböző régióiban.