Mit jelentett a neoliberalizmus az európai munkásmozgalom és -érdekképviselet számára, s milyen eséllyel képes ma a munka korlátozni a tőkét, vagy legalább hatékonyan képviselni a munkások érdekeit? A tanulmány cáfolja a tézist, hogy a nyugat-európai szakszervezetek kritikátlanul felsorakoztak volna a neoliberális politika mögé, cserben hagyva a munkásokat. E hiedelem a szakszervezetek politikai gyengeségéből fakad. Az európai munkásmozgalom nemzeti alapon szerveződött, s alkupozícióit jelentősen meggyengítette a termelés kihelyezése, a munka informalizálódása, illetve az a fejlemény, hogy a gazdaságnak kevesebb munkaerőre van szüksége, mint a kapitalizmus fordista korszakában. A szerző azonban lát biztató jeleket az európai együttműködésre a munka világában.

Bevezetés

Az 1980-as évek közepe óta az európai integráció újjászületését egyér­telműen a neoliberális igényeknek megfelelő átalakítás jellemzi, minek következtében az európai integráció elválaszthatatlanul összeforrt a globalizációval és a transznacionális korporációk (TNC-k) által dominált, a nemzeteken átívelő termelés egyre növekvő befolyásával, a globáli­san szerveződött egységes pénzpiac kialakulásával és a neoliberális gazdaság meghatározó szerepével. Az Európai Unióban végbement neoliberális átalakulás a nemzetgazdaságok deregulációjában és liberali­zálásában öltött testet a belső piaci programokban, valamint a Gazdasági és Pénzügyi Unión (EMU) belül. Ez utóbbi arra utasítja az Európai Köz­ponti Bankot (ECB), hogy egyetlen és elsődleges célja az árstabilizáció legyen, így aztán az ECB a Stabilitási és Növekedési Egyezményben (SGP) meghatározott, neoliberális konvergencia-kritériumok alapján rö­vid pórázra fogja a tagállamok fiskális politikáját. A társadalmi dimenziót szabályozó társadalmi intézkedések nem változtatnak ezen a funda­mentálisan neoliberális irányon (Bieler, 2006. 9-14.). Amikor az Európai Unióhoz Közép- és Kelet-Európa (CEE) is csatlakozott, az Unió az új tagállamokba egy, a korábbinál is piacorientáltabb neoliberális irányzatot exportált, miközben az új tagállamok nem kaptak lehetőséget az azonnali, szabad munkaerőmozgásra, és az Európai Unió újraelosztó politikájának sem lehettek teljes jogú haszonélvezői (Bohle, 2006).

Globális szinten a neoliberális átalakítás az egyenlőtlenségek drasz­tikus növekedéséhez vezetett. Egyfelől „2006-ban a GDP növekedése 5,2%-on állt, és a világgazdaság 1996 és 2006 között átlagosan 4,1%-kal növekedett" (Bieler et al, 2008. 9.). Másfelől viszont 2006-ban a munkanélküliség elérte a korábban sosem tapasztalt 195,2 milliós számot. A Gini-koefficiens – mely az országok közötti egyenlőtlenség mérésére szolgál, ahol a 0 a teljes egyenlőséget jelenti, 100 pedig a teljes egyenlőtlenség mértéke – az 1980-ban mért 43-ról 1999-ben 54-re, míg 2005-ben már 67-re emelkedett. Az országok közötti fokozódó egyenlőtlenséghez társult az egyes országokon belül tapasztalható növekvő egyenlőtlenség. „Az 1960-as évek és 2000 között vizsgált és értékelt hetvenhárom országból ötvennégyben tapasztaltak növekvő egyenlőtlenséget, tizenkettőben a mutató nem változott, és mindössze hét olyan ország akadt, ahol az egyenlőtlenség mértéke csökkent" (Bieler et al, 2008. 10.). Egyszóval, a neoliberális globalizáció a javak gyarapodását eredményezte, de azon az áron, hogy mind az országok között, mind az egyes országokon belül fokozódott az egyenlőtlenség. A kibővült Európai Unióra vonatkozóan egy nemrégiben készített tanul­mány arra a következtetésre jutott, hogy az integráció eredményeképp a régiós egyenlőtlenségek mértéke csökkent. Ugyanakkor azonban az országok közötti egyenlőtlenség mutatója meredeken emelkedett. „A kibővült Európa országaiban a régiók közötti egyenlőtlenségek az elmúlt nyolc év során 15%-kal nőttek, miközben az egyes országokon belüli egyenlőtlenségek Európában 45%-kal estek vissza" (Heidenreich és Wunder, 2008. 25.). Az új közép- és kelet-európai országokat kü­lönösen sújtja a növekvő belső egyenlőtlenség jelensége. Mint azt Heindenreich és Wunder megjegyezte: „az 1990-es évek közepétől különösen a közép-európai országokban a régiós egyenlőtlenségek erőteljes fokozódása volt megfigyelhető (lehetséges, hogy a szocialista időszak »lefojtott egyenlőtlenségének« ellenhatásaként)" (Heindenreich és Wunder, 2008. 27).

A globális pénzügyi válság, mely szintén a teljességgel szabályozat­lan piacok következtében alakult ki, és ilyenformán szorosan kötődött a neoliberális átalakítási folyamathoz, az Európai Unió tagországai közül elsősorban és különösen súlyosan a kelet-európai régiót érintette. Az Európai Unióba való belépést követően mind a vállalkozások, mind a magánszemélyek óriási mennyiségű, külföldi devizaalapú hitelt vettek fel. „2007-ben a magánszektorban lévő külföldi deviza a kelet-európai országokban a devizatartalékok 126%-át tette ki. És 2008-ban a régió bankrendszerébe még újabb 100 milliárd dollár értékű kölcsön áramlott be" (Roche, 2009). Az elértéktelenedő kelet-európai pénzek miatt a hitelt felvevők közül sokan kerültek abba a helyzetbe, hogy képtelenek tartozásaikat visszafizetni. Különösen súlyosan jelentkezett ez a problé­ma Magyarország esetében, ahol a devizaalapú hitelek az összes hitel 50%-át alkották, továbbá a balti államokban, ahol az előbbi arány elérte a 70%-ot is. Ezek a fejlemények nemcsak valószínűsítik a belső egyen­lőtlenségek további súlyosbodását, hanem elvezethetnek oda is, hogy feléled a Kelet- és a Nyugat-Európa között korábban jellemző egyenlőt­lenség. Ha az Európai Unióra és huszonhét tagállamára mint egységes egészre tekintünk, akkor megállapítható, hogy a munkanélküliség a 2008 decemberében mért 7,6%-ról 2009 decemberére 9,6%-ra emelkedett, ami a legmagasabb arányszám 2000 januárja óta, vagyis azóta, hogy az adatok egységes kezelése elkezdődött (Eurostat, 2010). Röviden, a neoliberális átalakítás az Európai Unió tagállamai közötti egyenlőtlenség növekedését eredményezte, anélkül, hogy lényegesen csökkentette volna az általános munkanélküliséget.

A szakszervezeteknek már az 1980-as évek közepétől ambivalens szerep jutott az európai integráció során. Támogatták az integráció ki­bontakozását, azonban egyfajta „igen, de" pozíció alapján azt követelték, hogy a gazdasági integráció haladjon együtt a társadalmi és a politikai integráció folyamatával, beleértve a tőke európai szintű újraszabályozá­sát. Végül ez a stratégia csak korlátozott eredményeket produkált, ha figyelembe vesszük az Európai Unió szociális dimenzióinak meglehető­sen erőtlen alakulását. Ezért gyakorta hallható az a megállapítás, hogy a szakszervezetek „igen, de" stratégiája valamiféle szimbolikus euro-korporativizmust szült, ahol a szakszervezetek részt vehetnek ugyan a tárgyalásokban, de esélyük sincs arra, hogy valóban számottevő hatással legyenek az egyes javaslatokra (például Ryner és Schulten, 2003). Ahogyan Taylor és Mathers (2002. 54.) megfogalmazta, a „társadalmi partnerségi" megközelítés, ami az európai munkásmozgalmak vezető tagszervezeteinek gondolkodását jellemzi, olyan stratégiát eredménye­zett, amely nemcsak tovább nyirbálja a munkásmozgalom autonómiáját, hanem igazolja is a neoliberális logikát a „korporativizmus segítő oldal­szelének" vagy a „progresszív versenyképesség" elvének révén. Így aztán a szakszervezeteket azzal vádolják, hogy maguk is részesei lettek a neoliberális átalakulásnak, és emiatt elvesztették jelentőségüket a neo­liberális mozgalmakkal szemben. E tanulmány célja az, hogy az európai szakszervezetek helyzetét elemezze az Európai Unió neoliberális átalakí­tásának folyamatában. Elemzésünk azt a megállapítást fogalmazza meg, hogy miközben egyes szakszervezetek elfogadtak bizonyos neoliberális koncepciókat, a szakszervezetek többségükben továbbra is bírálják az átalakítást és a nyomában járó fokozódó egyenlőtlenséget.

Gyakorta elhangzó álláspont, hogy nem korrekt dolog neoliberaliz­musról beszélni, mivel különböző emberek számára egészen eltérő jelentéseket hordoz, és olyan sokféle irányzata és változata lehetséges, hogy bármiféle általános megállapítás nagyfokú leegyszerűsítéshez vezet. Mégis, a neoliberalizmussal szemben álló körökben az emberek pontosan tudják, mit kell érteni a neoliberális közgazdaság alatt, és rendszeresen képesek átlátni azt is, hogy a neoliberális átalakítás miként érinti munkahelyüket és életüket (Bieler és Morton, 2004). Ha a neolibe­ralizmust úgy utasítjuk el, mint megértésre, végiggondolásra érdemesnek tekinthető eszmét, akkor ez esetleg olyan politikai lépésnek tűnhet, mely alapjaiban rendíti meg a neoliberális gazdaságokkal szembeni ellenállást. Ha rávilágítunk a neoliberalizmusban rejlő különböző lehetőségekre, akkor figyelmünket elkerüli a fundamentális problémák özöne, ami ennek a gazdasági eszmekörnek az összes áramlatát jellemzi. Ezért e tanulmány első része a neoliberális közgazdaságtan kialakulását tekinti át. Ezt néhány nemzeti munkásmozgalom rövid elemzése követi, annak megállapítása érdekében, hogy e mozgalmak vajon elfogadták-e a neoliberális gazdaságszervezést. Majd rámutatunk számos olyan, az európai szinten a szakszervezetek által alkalmazható hasznos stratégi­ára, amelyekkel a neoliberális átalakítást sikeresen ellensúlyozni lehet. A következtetés és összegzés további gondolatokkal szolgál az ellenállás lehetőségeit illetően.

A neoliberalizmus kialakulása

A neoliberalizmus a 20. század eleje óta jelen van és elsősorban Friedrich August von Hayek dolgozta ki részletesen. Európában a háborút követő újjáépítés időszakában azonban csak csekély figyelmet kapott. A keynesista igényre orientált gazdaságirányítás láthatólag sikeresen megteremtette a teljes foglalkoztatást, melyhez gazdasági növekedés és emelkedő profitok járultak. Csak az 1970-es években, az egész világon végigsöprő gazdasági válság idején kapott újra figyelmet a neoliberális közgazdaságtan; ekkoriban a fejlett országokat az ún. stagfláció, azaz a magas inflációval párosuló gazdasági stagnálás sújtotta. A neoliberaliz­mus kialakulását négy, jól elkülöníthető szakaszra oszthatjuk. Az 1970-es években a keynesizmus gazdaságpolitikai kritikájaként szerzett jelen­tőséget, és kísérleti jelleggel a Pinochet irányította Chilében vezették be 1973-ban. Később a kapitalista átalakítás programjává nőtte ki magát, és 1976-tól az USA-ban, 1979-től pedig Nagy-Britanniában is bevezették (Harvey, 2006. 12., 15-17.), majd az 1990-es években a globalizáció pozitív értelmezésének szinonimája lett, hogy ezt követően hegemón hittétellé fejlődjön (Gamble, 2001.; Overbeek, 1999). A második fázisból a harmadikba való átalakulást azonban nem szabad sima, akadálytalan folyamatként elgondolnunk. Mindkét fázisban a neoliberális átalakulás mind az USA-ban, mind Nagy-Britanniában számos problémába ütközött, amellett igen lehangoló gazdasági eredményeket produkált. Mint azt Peck és Tickell megállapítja, azon átmenet során, melyet a „visszaszoruló neoliberalizmusnak" a „kibontakozó neoliberalizmusba" való átalakulása­ként írhatunk le, „a megközelítési szempontok fokozatosan eltolódtak a keynesista (tág értelemben meghatározott) jóléti és szociális-kollektív intézmények aktív felszámolásától és lejáratásától a neoliberálissá ala­kult államformák, irányítási módok és szabályozó viszonyok céltudatos kialakítása és konszolidációja felé" (Peck és Tickell, 2002. 384.). Fontos megjegyezni, hogy e folyamat során a neoliberalizmusnak sikerült még jobban beágyazódnia a különböző földrajzi térségekbe, beleértve a régiós és a nemzetközi kontextust is. Jó példája ennek a folyamatnak a monetáris politika depolitizálása: az európai integráció során létrehozták a független Európai Központi Bankot (Gill, 2001). Még újabb fejlemény, hogy a neoliberalizmust egyre több bírálat éri és egyre többen kérdőjele­zik meg eredményeit. A WTO (World Trade Organization – Világkereske­delmi Szervezet) ellen 1999-ben Seattle-ben lezajlott tüntetések, illetve a Társadalmi Világfórum fejlődésével, mely első ízben a brazíliai Porto Alegrében 2001-ben rendezte fórumát (Reitan, 2007), a neoliberaliz­musnak immár negyedik szakaszáról beszélhetünk, melyet az erősödő, élesedő viták jellemeznek.

Az alkalmazott neoliberális politikai eszközök – többek között és első­sorban a privatizáció, a központi bank függetlensége, a liberalizáció, a munkaerőpiac flexibilizálása, a közszféra átalakítása, a szakszervezetek jogainak megnyirbálása stb. -, és ezen eszközök igénybevételének mér­téke országonként eltérő képet mutatott. Az eltérések abból is fakadnak, hogy kétféle neoliberális áramlat létezik: a laissez faire és a szociális piaci áramlat, melyek eltérően vélekednek arról, hogyan lehet az államnak a legátfogóbban működő, szabad piacot biztosítania (Gamble, 2006. 21-22.). Ugyanakkor azonban, minden neoliberális átalakítási projektben van két alapvető, esszenciális tétel: „az első az a hit, hogy az infláció veszélyesebb az általános jólétre nézve, mint a munkanélküliség. A második pedig az a vélekedés, hogy a munkanélküliség, az infláció és az ezekhez hasonló jelenségek egyértelműen az állami beavatkozás következményei egy egyébként önmagát egyensúlyban tartó gazdaság életében" (Blyth, 2002. 147.). Amikor a neoliberális gazdaságtan belső vitáiról gondolkodunk, akkor nem szabad szem elől tévesztenünk eze­ket a fundamentális közös sajátosságokat. Ha nem így tesz, akkor az elemző könnyen juthat arra a helytelen következtetésre, hogy ezeket a belső nézeteltéréseket döntő jelentőségű megosztottságoknak tekintse, noha ezek tulajdonképpen azonos jelenségek eltérő megnyilvánulá­sai. Mint azt Saad-Filho megállapította azzal a vitával kapcsolatban, mely Joseph Stiglitz és a Nemzetközi Valuta Alap között folyt arról, mi a legeredményesebb gazdasági továbblépés útja, valamint hogy az intézményeknek milyen mértékben kell a piac hibáit kiigazítaniuk – a vita szorosan összefüggött azzal, hogy az ún. washingtoni konszenzust fokozatosan a poszt-washingtoni konszenzus váltotta fel -, „a vita részt­vevői mindannyian azonos módszertani alapokról indulnak, beleértve a redukcionizmust, a módszertani individualizmust, az utilitarizmust és azt a dogmatikus előfeltevést, hogy a csere az emberi természethez tarto­zó sajátosság, nem pedig a társadalom egyik aspektusa" (Saad-Filho, 2005. 118.). Ezért aztán a neoliberalizmusnak ezek a belső vitái nem megosztottságának jelei, hanem „sokkal inkább úgy tekintendők, mint fejlődésének elemei. Hasonlóképpen, ezek a nehézségek és problémák sokkal inkább a neoliberális hegemónia egyidejű újratermelődéséhez és átalakulásához járultak hozzá, mintsem azonnali bukásához" (Plehwe, Walpen és Neunhöffer, 2006. 2.). Röviden, amikor a neoliberalizmus éles vitáit vizsgáljuk, akkor óvatosan kell eljárnunk, nehogy összetévesszük a belső kritikát az alapvető elutasítással. Itt kap jelentőséget Gramscinak az a megállapítása, mely különbséget tett a „történetileg szerves […] valamint az önkényes, kiagyalt, »akart« ideológiák között" (Gramsci, 1970. 106.). Gramsci azt is hangsúlyozta, hogy különbséget kell tenni egyfelől a valódi cselekvés, másfelől a gladiátori dőreség között, mely önmagát cselekvésnek állítja, de csak a szót, a külsődleges gesztust és nem a dolgot változtatja meg.

Ráadásul a neoliberalizmus dominanciájának kialakulását nem vala­miféle tehetetlen sajátosságok eredményezték. Sokkal inkább anyagi struktúrája, vagyis az a tény biztosította előretörését, hogy maga mögött tudhatta a transznacionális tőkének egy kicsi, strukturálisan azonban befolyásos osztályát, az USA-hoz és Nagy-Britanniához hasonló, jelentős országok támogatását, továbbá az olyan nagy nemzetközi szervezetek segítségét is, mint a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank. Ezért aztán a neoliberalizmust úgy kell értelmezni, mint a tőkének egy kísérletét arra, hogy az osztályhatalmat visszaállítsa (Harvey, 2006. 29.). Az 1970-es évek válsága idején a hanyatló profitráta légkörében a tőkének a ter­melőeszközökkel kapcsolatos kiváltsága a fejlett világban egyre inkább megkérdőjeleződött. A világ más tájaira áthelyezett termelőegységek és a deregulált pénzpiacok nemcsak új profitteremtési lehetőségek előtt nyitottak utat, hanem egyidejűleg ki is húzták a talajt a fejlett országok munkásosztályai alól, ahol a szakszervezetek kezdték elveszíteni jelentős hatalmi forrásaikat, hiszen a munkanélküliség tartósan magas százalékon állt. Innen fakad az, mint David Harvey állítja, „hogy „a neoliberalizmus a felsőbb osztályok szempontjából óriási sikernek bizonyult. Vagy vissza­helyezte az osztályhatalmat az uralkodó elitekhez (mint azt az USA-ban és bizonyos mértékig Nagy-Britanniában tapasztalhattuk), vagy megte­remtette a feltételeket a kapitalista osztály kialakulásához (mint Kínában, Indiában, Oroszországban és máshol)" (Harvey, 2006. 42.).

A globális neoliberális átalakítás előőrsét az egyre erősebbé váló transznacionális kapitalista osztály alkotta, mely hegemón projektet teremtett a neoliberális újjáalakítás témája köré (Robinson, 2004. 47-49.; Sklair, 2001. 295.). Magát a projektet, mint azt Carroll és Carson felvázolta, a transznacionális tőke számos, nemzetközi politikacsináló csoportjának interakciója hozta létre, többek között a Nemzetközi Ke­reskedelmi Kamara, a Bilderberg konferenciák, a Trilaterális Bizottság, a Világgazdasági Fórum és a Fenntartható Fejlődést Segítő Globális Üzleti Tanács. „Egységes egészként szemlélve ezeket a globális politi­kacsináló csoportokat, bátran tekinthetők a transznacionális kapitalista osztályformálódás eszközeinek. Ezek biztosítják azt az intellektuális irányítást, mely nélkülözhetetlen abban a fokozatosan kibomló folya­matban, melynek során a transznacionális tőke gazdaságilag domináns osztályból olyan osztállyá alakul át, melynek érdekei az univerzalizmus jegyeit veszik magukra" (Carroll és Carson, 2006. 60.). A transznacionális tőkét támogatják a vele szövetséges kis, alsóbb szintű üzletkötő és el­látó cégek, a specializált szolgáltatóegységek, például a könyvelők és a privilegizált dolgozók (Gill, 1995. 400-401.). Élvezi az egységes globális média támogatását is, mely hirdeti a neoliberalizmus igéjét, ami egyben tartja ezt a transznacionális történeti blokkot (Robinson és Harris, 2000. 31.). Európai szinten a transznacionális tőke legismertebb, bár nem kizárólagos szervezete a gyáriparosok kerekasztala (European Round Table of Industrialists – ERT), melyben Európa legerősebb transznaci­onális korporációinak felső vezetői vesznek részt. Ez a szervezet állt a „beágyazott neoliberalizmus" formálódó kompromisszuma mögött, mely az elsődlegesen neoliberális irányt némi ipari és társadalompolitikai lépéssel egészítette ki, annak érdekében, hogy a neoliberális projekt társadalmi bázisát kiszélesíthesse (van Apeldoorn, 2002).

Ugyanakkor a globális és európai színtéren fellépő, egyre erősebb transznacionális kapitalista osztály kialakulása nem jelenti azt, hogy ne volnának belső feszültségeik vagy nézeteltéréseik. A neoliberalizmus természete szerint is változatos formában jelentkezik, és eltérnek egy­mástól azok a formák is, melyek az egyes országokban a térnyerését elősegítették. Amint azt az Európai Unió pénzpiaci integrációjában érde­kelt pénzügyi kereskedelmi szervezeteket elemző egyik tanulmányában Huw Macartney kimutatta, miközben létezik ugyan ezen szervezetek politikai diskurzusában egyfajta neoliberális konszenzus, addig a német, brit és francia transznacionális pénztőke továbbra is elkülönülő, önálló, nemzeti-hazai kontextusban folytatja térnyerését és ehhez kapcsolódó versengő felhalmozási stratégiáit (Macartney, 2009). Más szóval, míg jelen van egyfajta általános konvergencia Európában és Európán túl a neoliberális átalakulást illetően, addig továbbra is megmaradnak az önálló nemzeti utak, és ezt a transznacionális osztályfrakciók eltérő ter­mészete is jól tükrözi. „A globális, homogén neoliberális hegemónia he­lyett így esetlegesen egymástól gyökeresen eltérő neoliberális hegemón konstellációkra kell következtetnünk, melyek nemzeti, transznacionális, világrégiós vagy globális szinten nyerik el formájukat" (Plehwe, Walpen és Neunhöffer, 2006. 3.).

Fontos azonban az a tény, hogy a neoliberalizmus állandóan versen­gésre kényszerül. Hegemóniáját újra meg újra biztosítania kell. Figyelem­be véve a neoliberalizmus változatos, színes arculatát, a transznacionális tőke egységét nem szabad eltúloznunk. Mint Macartney megállapítja, „az ellenállási mozgalmak jobban tennék, ha erőfeszítéseiket azon európai és nemzetközi intézményekre koncentrálnák, ahol a transznacionálisan orientált frakciók közös érdekei kiforratlanok maradtak, és ahol a társadalmi erők ki tudnák használni ezeket az egymásnak ellentmondó tendenciákat" (Macartney, 2009. 480.). Így az a kérdés áll előttünk: a szakszervezetek milyen mértékben fogják az Európai Unióban oly sok­színűen megmutatkozó neoliberális átalakítással szembeni ellenállásukat fenntartani; vagy pedig már annyira betagozódtak a rendszerbe, hogy csak a helyzet belülről javítására koncentrálnak, anélkül, hogy alapvetően megkérdőjeleznék a neoliberális átalakítást?

A szakszervezetek és a neoliberális átalakulás Európában*

* E tanulmány empirikus része neogramsciánus perspektívából tájékoztat. E nézőpont körvonalairól és kritikai alkalmazásáról lásd Bieler et al (2006) és Morton (2007) tanulmányait.

A szakszervezetekre óriási nyomás nehezedik az európai termelés társadalmi viszonyainak neoliberális átalakítása következtében. A nem­zetgazdaságok deregulációja és liberalizálása – a munkaerőpiacot is beleértve – aláásta országos szinten hagyományosan erős pozícióikat. Mi több, a neoliberális közgazdászok alapjaiban kérdőjelezik meg a szak­szervezetek szerepét, és gyakorta tekintik őket valamiféle akadálynak, mely a szabad piac hatékony működésének állja útját. Ugyanakkor, a szakszervezetek az 1980-as évek végén nagymértékben támogatták a nemzetközi piaci programot. Felbátorodva az akkori Európai Unió bizottsági elnökének, Jacques Delors-nak a szerepén – aki társadalmi integrációt sürgetett azon a címen, hogy ez elengedhetetlen velejárója a gazdasági integrációnak -, a szakszervezetek azt remélték, hogy a gazdasági integráció a politikai egység megteremtéséhez vezető út első állomása lesz, mely majd társadalmi egységet is eredményez (Beiling, 2001. 100.). A Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) elfogadásával és a neoliberalizmusnak a konvergencia-feltételekben megnyilvánuló intézmé­nyesítésével, melyhez az Európai Központi Bank megalapítása társult, a szakszervezetek fokozottan nehéz körülmények között próbáltak az árstabilitásra és a demokratikus ellenőrzés hiányára fókuszálni. Végül aztán, figyelembe véve a szakszervezetek politikai gyengeségét az 1990-es évek elején lezajlott gazdasági recesszió idején, valamint a szociális fejezet kicsinyke eredményeit, a szakszervezetek elfogadták a maastrichti egyezményt (Beiling, 2001. 105.). A szakszervezetek nem kritikátlanul támogatták e lépéseket, azonban ezt követő lépéseiket az „igen, de" attitűd jellemezte. Mint már fentebb utaltunk rá, pontosan ez a magatartás váltotta ki azokat a vádakat, hogy a szakszervezetek beta­gozódtak a neoliberális átalakítási folyamatba.

Nézetem szerint nem szabad a szakszervezeteket mint a neoliberá­lis átalakítással szembeforduló lehetséges szereplőket ilyen gyorsan leírni. Az „igen, de" magatartást nem volna szabad úgy tekinteni, mint a neoliberalizmus egyöntetű elfogadását. Az európai politika most is osztályharc, és a szakszervezetek egyszerűen nem voltak képesek a tőke strukturális hatalmával felvenni a versenyt, ahogyan nem tudták kikezdeni a korszak neoliberalizmusának domináns diskurzusát sem. Az osztrák, brit, francia, német és svéd munkásmozgalom részletes vizs­gálata rámutatott arra, hogy a szakszervezetek döntő többsége, köztük azok is, melyek elfogadták a Gazdasági és Pénzügyi Unió megalakulását, továbbra is szemben állnak a neoliberális átalakítással (Bieler, 2006). A német szakszervezetek például bírálták a Gazdasági és Pénzügyi Unió létrehozásának neoliberális következményeit, ahogyan azok a konver­gencia-kritériumokban és az Európai Központi Banknak az árstabilitás fenntartására irányuló kizárólagos erőfeszítéseiben megjelentek. A szak­szervezetek általában aktív foglalkoztatási politikát követeltek nemzeti és európai szinten is, továbbá a konvergencia-kritériumok rugalmasabb értelmezését; sőt akadtak olyan szakszervezetek is, melyek azt akar­ták, hogy vegyék be a munkanélküliség kritériumát is, ezzel igazolva a foglalkoztatásnak és növekedésnek a hangsúlyosabb szerepét. Egyes szakszervezetek szorgalmazták az inflációval és a termelékenység növekedésével arányos béremelés fontosságát annak érdekében, hogy a hazai kereslet biztosítva legyen; továbbá azt, hogy harmonizálják az Európai Unió országaiban az adókat, hogy az egyes térségek között ne legyen versengés. Ezt az érvelést arra a felismerésre alapozták, hogy a foglalkoztatást nemcsak strukturális eszközökkel lehet elérni, hanem annak a kereslethez kell igazodnia. Az európai szintű infrastrukturális programok állami fejlesztése ebben a tekintetben csak az egyik járható út (Bieler, 2003a. 34-36.).

Nagy-Britanniában a neoliberális Gazdasági és Pénzügyi Uniót még élesebb kritikák érték. Egyfelől, az országos termelői szférákban működő szakszervezetek – mint például a közszférát képviselő UNISON – ha­tározottan felléptek a Gazdasági és Pénzügyi Unió ellen, mondván, az korlátozni fogja a közellátásra fordítható nemzeti pénzösszegeket és kedvezőtlen hatással lesz a növekedés és a foglalkoztatás szintjére. Rámutattak az Európai Központi Bank demokratikus elszámoltatásának hiányosságaira is. A Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz való csatlakozás elutasítása egyértelműen az intézmény neoliberális elfogultságából eredt, és tisztán mutatja, hogy a brit munkaerő igyekezett ellenállni a neoliberális átalakításnak. Másrészt, azok a szakszervezetek, melyek az exportorientált és transznacionális szférákban dolgozókat tömörítik – mint például az Amicus -, a Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz való csatlakozás mellett foglaltak állást. Ipari szektoraik megszenvedték a magas font-euró átváltási arányt. A Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz való csatlakozás enyhített volna ezen a problémán. De még a transznacionális szektor­ban érintett szakszervezetek is szemben álltak a neoliberalizmussal és az egységes valuta bevezetésével, és nem fogadták el a Gazdasági és Pénzügyi Unió divatos logikai okfejtését. A Gazdasági és Pénzügyi Uni­óval kapcsolatos fenti ellenérveket a nagy szakszervezetek is átvették; így például a GMB, mely a közszféra és a termelői szféra dolgozóit is tömöríti, és ennél fogva mindkét álláspont jelentőségét megértette (Bieler, 2003a. 31-34.). Mint Strange felvázolja, azok a brit szakszervezetek, melyek támogatták a Gazdasági és Pénzügyi Unióba való belépést, mindig követelték az Európai Unió makrogazdasági kompetenciájának kitágítását is, továbbá a magas foglalkoztatási arányt mint támogatásuk előfeltételét (Strange, 1997. 21-23.). A brit szakszervezetek egyfajta euro-keynesista makrogazdasági irányítási projektet fogadtak el, mely végső soron centralizált pénzügyi és monetáris politikán alapulna egy föderációs unióban, és ehhez az európai uniós társadalmi partnerségi ipari kapcsolatok illeszkednének (Strange, 2002. 356-357.).

Franciaországban sem automatikusan zajlott a neoliberális átala­kulás elfogadása a Gazdasági és Pénzügyi Unió létrehozásának tá­mogatása ellenére. A jelentősebb konföderációk – a CFDT, a CFTC, a CFE-CGC és az UNSA – támogatták a Gazdasági és Pénzügyi Uniót. Ugyanakkor a CFTC és az UNSA a támogatás ellenére is elutasította a Gazdasági és Pénzügyi Unió alapjául szolgáló neoliberális struktúrát. Csak az elsődlegesen a kádereket és a vállalati menedzsereket, azaz a munkásosztály privilegizált szektorait tömörítő CFE-CGC hangoz­tatta az árstabilitás középpontba állításának szükségességét. A CFDT bizonyos mértékben elfogadta a neoliberális elveket, amennyiben nem utasította el a konvergencia-kritériumokat és az Európai Központi Bank független státusát, de még ez sem jelentette a neoliberális átalakítás teljes jóváhagyását. Másrészt, a Force Ouvriére és a G10-Solidaires élesen bírálta a Gazdasági és Pénzügyi Uniót a neoliberális logikája miatt, és különösen az utóbbi szervezet fokozottan együttműködött az átalakítással szembeszálló, többi társadalmi mozgalommal. A CGT szintén bírálta a Gazdasági és Pénzügyi Unió neoliberális vonalát, de bízott abban, hogy ezt magában a Gazdasági és Pénzügyi Unióban meg lehet változtatni, és nem szükséges az unió teljes feloszlatását követelni (Bieler, 2006. 113-119.).

Ausztriában az ÖGB-konföderáció adta meg az általános vita alap­hangját. Elfogadta, hogy a Gazdasági és Pénzügyi Unió és az egységes valuta áldásos hatással van az ország gazdaságára annyiban, hogy a gazdaság stabilitását magasabb szinten garantálják. Ugyanakkor, a Gazdasági és Pénzügyi Unió alapelvei, a neoliberális okfejtés szerintük mindenképp változtatásra szorul. Szerintük a Gazdasági és Pénzügyi Uniónak a teljes foglalkoztatást kellene elsődleges céljának tekintenie, és ezzel kapcsolatban a munkanélküliségi kritérium megfogalmazását követelték. Mi több – mondták -, a Gazdasági és Pénzügyi Uniót fel kellene szólítani arra, hogy koncentráljanak a növekedésre és a foglal­koztatásra is az árstabilitáson túl, amiben az amerikai Federal Reserve Bank (az Egyesült Államok jegybankja) eljárását követnék. Ez egyben szükségessé tenné az inflációs cél újraértelmezését is. Végül az ÖGB azt követelte, hogy az Európai Unió keretei közötti belső kereslet biz­tosítása érdekében a bérmegállapodásoknak a következő formulát kellene követniük: a termelékenység-növekedés mértéke plusz infláció (Bieler, 2006. 107-108.). Ezt az álláspontot a hazai termelési szektorban dolgozókat egyesítő szakszervezetek többsége támogatta. Csak a fém­munkások és a vegyipari dolgozók szervezetei – melyek a nemzetközi orientációjú szektorokban dolgozókat képviselik – foglalkoztak keveset a Gazdasági és Pénzügyi Unió neoliberális alapelveivel.

Ugyanakkor, míg számos európai szakszervezet továbbra is bírálta a neoliberális átalakítás folyamatát, ez az álláspont korántsem tekinthető automatikusnak, mint azt a svéd helyzet mutatja. A Szállítási Dolgozók Szakszervezete és a Kereskedelmi Dolgozók Szövetsége – mindkét szervezet elsődlegesen a hazai termelői szektor dolgozóit tömöríti – ösz-szekötötte a Gazdasági és Pénzügyi Unióval szembeni tiltakozást a neo­liberális átalakítás egyértelmű elutasításával; a neoliberális átalakulást ők a konvergencia-feltételekben és a független, cseppet sem demokratikus Európai Központi Bank intézményében láttak megvalósulni. Ugyanakkor, a szektorok szerinti országos szakszervezetek jó része, melyek nem fog­laltak állást a Gazdasági és Pénzügyi Unióval kapcsolatban – például az Önkormányzati Dolgozók Szövetsége és az Építőmunkás Szövetség -, sokkal kevésbé kritikusan álltak a neoliberális átalakuláshoz vagy éppen­séggel egynéhány neoliberális elvet helyeseltek is. Például, elfogadták az alacsony inflációs politika elvét, továbbá a gazdasági stabilitás érdekében lenyomott béremelési ütemet. Egyes neoliberális elvek elfogadása még látványosabban nyomon követhető volt a transznacionális szektorokban dolgozók szakszervezeteinek és a fizikai munkások konföderációjának, az LO-nak (Landorganisationen) az állásfoglalásaiban (Bieler, 2002b).

Összegezve, az európai szakszervezetek e rövid példatára is mutatja, hogy sokuk továbbra is ellenzi a neoliberális átalakítást. Ugyanakkor a Gazdasági és Pénzügyi Unió és más, európai uniós szintű neoliberális szervezetek ugyancsak egyértelművé tették, hogy a nemzeti álláspont nem elég hatékony a neoliberalizmussal szembeni ellenállás képvisele­tében. A következő fejezetben azt vizsgáljuk, hogy a szakszervezetek európai szinten milyen lehetőségekkel rendelkeznek az Európai Unió döntéshozóinak befolyásolására.

A szakszervezetek európai szintű együttműködése

Az Unió legtöbb nemzeti szakszervezeti szövetsége tagja az Európai Szakszervezeti Konföderációnak (European Trade Union Confederation – ETUC), mely állítása szerint 36 ország 60 millió dolgozóját képviseli. Mi több, létezik még tizenegy Európai Iparszövetség (European Industry Federation – EIF) is, melyek bizonyos iparágak nemzeti szervezeteit tö­mörítik, ilyen például az Európai Fémmunkások Szövetsége (European Metalworkers Federation – EMF) vagy a Közalkalmazottak Szakszerve­zeteinek Európai Szövetsége (European Federation of Public Service Unions – EPSU) (http://www.etuc.org/r/13). Az Európai Unió intézményi keretei között a szakszervezetek egyértelműen hátrányos helyzetben vannak a tőkecsoportokkal szemben, például a politikai döntéshozatalba való beleszólásukat tekintve. Mint azt fentebb röviden vázoltuk, az Euró­pai Unióban az 1980-as évek közepe óta zajlik a neoliberális átalakulás. Az új, neoliberális államformát intézményesen is védelmezik azáltal, hogy a szélesebb értelemben vett résztvevők befolyása alól kivonták a pénz­ügyi és gazdaságpolitikai döntéseket. Először az ún. „új alkotmányosság" révén (a kifejezés Gilltől ered, 2001-ből), amikor az alacsony inflációt szorgalmazó pénzügypolitika az Európai Központi Bank hatáskörébe került át, ahol „pártatlan" technokraták tevékenykednek. Másodszor, a makrogazdasági döntéseket az Európai Tanács, azaz az uniós kormány­fők és államfők tanácskozása hozza, amely nagyjából kikerüli a lobbik nyomását. Minden év júniusában az Európai Tanács megállapodik az ún. tágabb gazdaságpolitikai elvekben, melyeknek az Európai Központi Bank alacsony inflációs politikáját kell szolgálniuk, vagyis rendszerint megerősítik és jóváhagyják a neoliberális átalakulás irányvonalát.

Az Európai Unióra jellemző többszintű irányítási gyakorlat a szakszer­vezeteknek a többi érdekképviseleti csoporthoz hasonlóan könnyű kap­csolatteremtést biztosít a nemzetek feletti döntéshozókkal, de ez azzal is együtt jár, hogy a politikai döntésekre gyakorolt hatásuknak is kisebb a jelentősége (Greenwood, 2003. 29., 73.). A szakszervezetek különösen is szoros kapcsolatban állnak a foglalkoztatási és szociális ügyek és esélyegyenlőség szakpolitikai egységével, a korábbi V. szervezeti egy­séggel. Összességében azonban az Európai Tanácsnak 23 szervezeti egysége van, és az egyes szervezeti egységek súlya és jelentősége eltérő. A versenypolitikáért, gazdasági és pénzügyekért felelős egységek sokkal jelentősebb szerepet játszanak az Európai Unióban. A belső piaci és külkereskedelmi szakpolitikákkal együtt alkotják az Európai Bizottság kemény magját (1. számú interjú), mely a neoliberális projektet a ver­senyképesség diskurzusa révén tolja előtérbe (van Apeldoorn, 2003). Az a tény, hogy a szakszervezetek a foglalkoztatási és szociális ügyi szakpolitikára koncentrálnak, gyakorta hozza őket marginális helyzetbe az Európai Bizottság belső döntéshozatali folyamataiban.

A többszektorú társadalmi párbeszéd az Európai Szakszervezeti Konfö­deráció egyik fő eszköze az európai uniós politikacsinálás befolyásolásá­ra, az 1991-es maastrichti egyezmény megszületése óta. Ha az Európai Szakszervezeti Konföderációnak és a munkaadók szervezetének, az UNICE-nek sikerül egyezségre jutnia egy adott ügyben, akkor ez a közös megállapodás a Miniszterek Tanácsa elé kerül, mely további tárgyalások és viták nélkül határozattá emeli azt. Az első eredmények között van az 1996-os szülési szabadságról szóló határozat (Falkner, 1998). Egészét tekintve azonban a társadalmi párbeszéd jelentőségét nem szabad eltú­loznunk. A mai napig mindössze néhány egyezményt sikerült kiharcolni, melyek a minimális követelményeket tartalmazzák (Greenwood, 2003. 68.), többek között olyan egyezményeket, mint a távmunkáról rendelke­ző 2002-es határozat, mely kötelező érvényű, és melynek alkalmazását maguknak a társadalmi partnereknek kell megoldaniuk a gyakorlatban. Mégis, mint azt az alábbi példák illusztrálják, a szakszervezetek strukturá­lis hátrányaik ellenére rendelkeznek hatékony stratégiákkal, hogy nyomást gyakoroljanak az Európai Unió döntéshozó szervezeteire.

Az Európai Fémmunkások Szövetsége (EMF) a munkásokat az egyik leginkább transznacionális európai szektorban szervezi, többek között a fogyasztói elektronikával, az autógyártással és a gépgyártással foglal­kozó dolgozók számos szakszervezetét tömöríti. A transznacionalizáció kérdésében az az álláspontjuk, hogy az Európai Fémmunkások Szö­vetségének folytatnia kell működését és nemzetközivé kell tennie struktúráját és tevékenységét. A valódi fordulópontot az 1990-es évek eleje jelentette. „Az európai határok lebontásának, az erősödő nem­zetközi verseny, a gazdaság teljes európaizálása és az Európában tapasztalható tömeges munkanélküliség hatására [az Európai Fém­munkások Szövetsége] határozott tendenciát tapasztalt a versenyköz­pontú, kollektív alkupolitika kialakítása érdekében" (EMF, 2001. 1.). A Gazdasági és Pénzügyi Unió létrehozásának tervei számos országos kollektív tárgyalási egyeztető kerekasztal-megbeszélésen még inkább fokozták a társadalmi leértékelődés veszélyét a bérek csökkentése és a munkakörülmények romlása révén (EMF, 1998. 1-2.). Az Európai Fémmunkások Szövetsége érzékelte, hogy a bértárgyalások a további­akban már nem az adott, nemzeti keretű szektorban dőlnek el, hiszen a szektorokat egyre inkább a transznacionalizált termelési struktúra jellemezte. Válaszul az Európai Fémmunkások Szövetsége hozzálátott szervezete átalakításához, és tapogatózó lépéseket kezdett a lehetséges bértárgyalási koordináció megteremtése érdekében (2. számú interjú). Az Európai Fémmunkások Szövetsége koordinációs stratégiáját három pillérre alapozza (EMF, 2001. 1.): (1) információs kapcsolatrendszer a nemzeti kollektív tárgyalási folyamatokról, ez az ún. Európai Kollektív Tárgyalási Információs Hálózat (EUCOB@); (2) a határokon átívelő kollektív bértárgyalási hálózat, melynek részét alkotják a kollektív tárgya­lásokban részvevő megfigyelők, szakértők (Gollbach és Schulten, 2000. 166-176.); és (3) általános minimumszintek és irányelvek elfogadása, melyek között a bértárgyalások koordinálása nem pusztán az egyik, de vitán felül a legfontosabb aspektus. Az országos béralkuk koordináci­ójának politikáját 1998-ban fogadták el, és az Európai Fémmunkások Szövetsége megpróbálja biztosítani a feltételeket ahhoz, hogy a nemzeti szervezetek közös stratégiát alkalmazzanak, vagyis a termelékenység növekedése, plusz az inflációs ráta arányában követeljék a béremelést (EMF, 1998. 3.; Schulten, 2005. 274-289.). A rendelkezésünkre álló adatok alapján azt mondhatjuk, hogy bár a nemzeti tárgyalásokon a munkások képviselői nem hivatkoztak az Európai Fémmunkások Szövet­ségének alapelveire, a tényleges béralkuk eredményei 2001-ig követték az 1998-as alapelvek körvonalait. A jelenleg folyó béralkuk már eltérnek ettől a formulától, de fontos, hogy az irányelveket egyre szélesebb kör­ben alkalmazzák a politikai tárgyalások eszközeként (2. számú interjú). A kollektív bértárgyalások koordinálásának fő célja az, hogy elkerüljék a különböző nemzeti tárgyalási folyamatok során az egymás alá licitálást, és hogy megvédjék a dolgozókat az ebből következő bércsökkenéstől és a munkakörülmények romlásától. Így, „egy európai szintű, egységes béralku-politika jelentős szerepet játszik majd az európai egység társa­dalmi dimenzióinak fokozásában és megerősítésében" (EMF, 1998. 1.). Ez, egyúttal, jelzi, hogy az Európai Fémmunkások Szövetsége továbbra is ellene van a neoliberális átalakításnak.

Fontos megjegyezni, hogy az intézményi változások párhuzamosan folytak az alkalmazottak számának növelésével. 1998-ban az Európai Fémmunkások Szövetségének négy főállású munkatársa volt, ma pe­dig már tizenkilenc embert foglalkoztat (2. számú interjú). Az Európai Fémmunkások Szövetségének második kongresszusán 2003. június 13-14-én Prágában a szervezet belső döntéshozatalát tovább erősítette az, hogy a Végrehajtó Bizottságot felhatalmazták arra, hogy a politikai bizottságoktól érkező ajánlásokat kétharmados többség esetén elfogad­ja. A többségi szavazás bevezetése tisztán mutatja, hogy az Európai Fémmunkások Szövetsége független, önálló szereplővé nőtte ki magát az európai színtéren. Ennek a szövetségnek a példája rávilágít arra, hogy az Európai Unió államszervezetéből fakadó strukturális hátrányok sem állhatták útját a helyes, alternatív módszer kialakításának a bér­alkuk koordinálása segítségével. Ez az új, alternatív módszer három lényeges előnnyel rendelkezik: (1) nem számít a vállalkozói tárgyaló­partnerre, mely nem mutatott eddig sem hajlandóságot a lényegbevágó társadalmi dialógusra; (2) az Európai Unió szervezeti kereteiből adódó hátrányos helyzetnek nincsenek súlyos következményei, mivel az egyes szakszervezetek közötti együttműködéshez nincs szükség az európai uniós vagy a nemzeti szervezetek egyetértésére; (3) és ez a stratégia lehetővé teszi, hogy figyelembe vehetők legyenek a nemzeti sajátosságok, melyeket gyakorta tekintenek az európai szakszervezeti együttműködés legfőbb akadályainak. Ha a termelékenység az egyik országban alacsonyabb, mint egy másikban, akkor ennek megfelelően az előbbi országban alacsonyabbak lesznek a bérkövetelések, mint a másikban.

Az európai cselekvés egy másik példáját az Európai Közszolgálati Szakszervezetek Föderációja (European Federation of Public Service Unions (EPSU) szolgáltatja (Bieler, 2005. 475-477.). Ez a szervezet a helyi intézményekben dolgozó közalkalmazottakat tömöríti éppúgy, ahogyan tagjai az európai kormányzati dolgozók is, továbbá az egész­ségügyi dolgozók, valamint az energia- és vízszolgáltatásban dolgozók is. Ilyenformán az EPSU mindazon szektorokban dolgozókat szervezi, melyek hagyományosan a közszféra részét alkották a tisztán nemzeti termelési struktúrában. Mindazonáltal, az EPSU független szereplőként az 1990-es évek óta egyre aktívabb tevékenységet folytat az európai színtéren, mivel a hagyományosan nemzeti közszféráknak – amilyen az energia- és a közellátás – a deregulációját és liberalizálását az egyes nemzeti kormányok az európai uniós előírásoknak (a szolgáltatásokra vonatkozó határozatokat is beleértve) megfelelően hajtották végre. Mi több, az Európai Bizottság képviseli az Európai Uniót a szolgáltatások kereskedelméről szóló általános egyezményről (General Agreement on Trade in Services – GATS) folyó tárgyalásokon. Ennélfogva a nem­zetközi, európai szint jelentősebbé vált a szakszervezeti tevékenység számára. Az EPSU-hoz kapcsolódó tagszervezetekhez írott levélben a főtitkár, Carola Fishbach-Pyttel ismertette a közszolgálatokra vonatkozó, az Európai Unió egészére érvényes, 2003-ban elfogadott határozatokat. Ezek között szerepelt az Európai Bizottság által a GATS-tárgyalásokon képviselt álláspont, az Európa jövője elnevezésű tanácskozáson a szociális Európával foglalkozó munkacsoport jelentése, az Európai Parlamentben a közellátással és a villamossági és gázpiacok további megnyitásával kapcsolatos törvényjavaslatokról folytatott viták, a Köz­érdekű Szolgáltatások Bizottságának Zöld Könyve. Beszámolt továbbá a belső piaci szakpolitika további követeléseiről az általános gazdasági érdekű szolgáltatások további deregulációja kapcsán (EPSU, 2003a). Az EPSU szerint „az Európai Bizottság liberalizációs politikája, mely maga mögött tudhatja az Európai Tanács többségi támogatását, a közérdeket veszélyezteti" (EPSU, 2002).

A neoliberális átalakítással szembeni ellenállás kifejezése volt, hogy az EPSU a villamosenergia-iparban közel az egész szektort átfogó társadalmi párbeszédbe kezdett; ez a szektor az EPSU hatáskörének leginkább transznacionális egysége (Eironline, 2002; Eironline, 2004b). Mi több, 2004 januárjában az EPSU a helyi és a regionális kormányzati szektorokban új, társadalmi dialógust folytató bizottságokat állított fel, melyek elsőrendű lépésként a távmunkáról szóló közös állásfoglalást fogadtak el (Eironline, 2004a). 2002-ben az EPSU Végrehajtó Bizott­sága az Európai Fémmunkások Szövetsége által elfogadott bértárgya­lási információs tájékoztatórendszerhez hasonló hálózatot alakított ki a következő elnevezéssel: EPSUCOB@, és most már minden évben konferenciát rendeznek a kollektív tárgyalási stratégia kérdésében (1. számú interjú). Az EPSU által alkalmazott újabb stratégia az Európai Unió intézményeinél végzett lobbi tevékenység. A GATS-cal kapcsolatban az EPSU-nak az az álláspontja, hogy az Unió közellátásai afféle rulett­zsetonok az Európai Bizottság kezében, melyeket arra használ, hogy az európai szolgáltatási exportőröknek újabb terepeket nyerjen meg (EPSU, 2003a). Az EPSU fenntartásait fejezte ki a GATS szigorú biztonsági klau­zulái miatt 2003. február 17-én, amikor Pascal Lamyval, a kereskedelmi szakpolitika biztosával tárgyaltak; a biztonsági záradék engedélyezte az egyes országoknak, hogy saját szabályozásukat fenntartsák. Az EPSU tiltakozott a jelen tárgyalások titkosítása miatt, mert egyes intézmények, például a Világbank nyomást gyakorolt a fejlődő országokra (ezek az intézmények azt követelték, hogy a fejlődő országok mozduljanak el a liberalizáció felé ezeken a területeken), valamint tiltakoztak az Európai Unióban szerződéssel munkát vállaló külföldi állampolgárok jogait illető megszorítások ellen (EPSU, 2003b).

Az EPSU legújítóbb szellemű stratégiája azonban az, hogy egyre inkább együttműködik a többi társadalmi mozgalommal. A GATS-cal kapcsolatban például azon kívül, hogy közvetlenül is lobbizik az Európai Bizottságnál, az EPSU részt vett a belga szakszervezetek és az ATTAC által szervezett tüntetésen 2003. február 9-én, ahol azt követelték, hogy a közszolgáltatások maradjanak kívül a GATS körein. Ráadásul, az EPSU tevékeny szerepet vállalt a GATS-cal és a közszolgáltatásokkal kapcsolatos nemzeti akció európai napján 2003. március 13-án, melyet az Európai Szociális Fórum szervezett, valamint részt vett az Európai Szakszervezeti Konföderáció által 2003. március 21-ére szervezett Nemzeti akció a szociális Európáért elnevezésű mozgalomban (EPSU, 2003a). A többi társadalmi mozgalommal való kapcsolata ugyancsak jól látható a közellátás kérdésében is. 2002-ben és 2003-ban az EPSU és sok más európai iparszövetség együttműködött egy sor környezetvédelmi és más társadalmi mozgalommal, így például az európai Greenpeace és a Szociális Platform szervezeteivel – utóbbi maga is egyike az európai civil szervezetek hálózatainak, mely az Európai Unió szociális dimenzi­ójának fejlesztéséért dolgozik. Az EPSU lobbizott továbbá az európai miniszterek tanácsánál és különösen az Európai Parlamentben, azért, hogy a közellátási törvényjavaslat direktíváiba foglalják bele a társadalmi, környezetvédelmi és tisztességes kereskedelemre vonatkozó kritériumo­kat a közellátási szerződések elbírálása során (Coalicion for Green and Social Procurement, 2002 – Környezetvédelmi és Társadalmi Közellátási Koalíció; 1. számú interjú). Végül a koalíció nem járt nagy sikerrel a döntéshozatali folyamat befolyásolásában, részben azért, mert túlzottan bízott az Európai Unió intézményi rendszerén belüli lobbizás hatékonysá­gában (Bieler, 2011). Ugyanakkor, a többi társadalmi mozgalommal való együttműködés fokozása az egyik lehetséges módszere annak, hogy az ellenállás társadalmi bázisát kiszélesíthessék.

Két másik példa is mutatja, hogy az Európai Unió politikai döntéseinek befolyásolására a széles koalíció hozhat eredményeket, de megmutatja azt is, hogy a tömegek mozgósítását a lobbizás eszközével párosítva sokkal eredményesebb lehet a küzdelem. 2006-ban a szakszervezetek és a társadalmi mozgalmak széles koalíciója alkalmazta ezt a módszert: lobbiztak Brüsszelben és egyidejűleg nagy demonstrációkat szerveztek, ahol azon szolgáltatási irányelvek ellen tüntettek, melyek liberalizálni kívánták az Európai Unióban a határokon átívelő szolgáltatások biz­tosítását. A kampány csúcspontja két, nagyszabású, európai szintű tüntetés volt Brüsszelben és Strasbourgban 2005-ben és 2006 elején; a tüntetéseken jelen voltak a szakszervezetek és más társadalmi moz­galmak az európai országokból (ETUC, 2006). Végül, a széles koalíció szerepe annyiban mégis sikeresnek mondható, hogy megakadályozta az irányelvek eredeti törvényjavaslatát. Másodszor, 2001-ben és 2004-ben az Európai Unió bizottsága kétszer is kísérletet tett arra, hogy az európai kikötőkben liberalizálja a szolgáltatásokat. A szállítási dolgozók szakszervezete mindkét esetben ellen tudott állni az átalakítási tervek­nek azzal, hogy egyfelől belső információs és mobilizálási kampánnyal, másfelől nemzetközi sztrájkokkal és nagyszabású tüntetésekkel lobbi­zott. Ahogyan Turnbull megállapítja: „azzal, hogy az érvek erejének az erő érveivel adtak nagyobb nyomatékot, a kikötői szakszervezeteknek sikerült sokkal hatékonyabbá tenni az információszerzési, jelentésírási, lobbizó határozat-elfogadási játszmát" (Turnbull, 2007. 133.). Az európai szakszervezetek fellépésének ezek a példái illusztrálják, hogy a szak­szervezetek továbbra is ellenállnak a neoliberális átalakításnak. Bár strukturálisan hátrányos helyzetben vannak az Európai Unió intézményi szerkezetében, stratégiájuk része a széles mozgósítás is, továbbá a tömegtüntetések és/vagy a sztrájkok, melyek segítenek e hátrányok leküzdésében.

Következtetések

Ez a tanulmány abból a tételből indult ki, hogy az Európai Unió átalakí­tása az 1980-as évek óta neoliberális elvek alapján zajlik, és az átala­kítást elsődlegesen az európai transznacionális tőke nyomása hajtja. És miközben a Kelet- és Nyugat-Európa közötti egyenlőtlenség esetleg csökkent az uniós bővítés óta, az egyes országokban tovább mélyült, sőt drasztikus méreteket öltött a társadalmi osztályok közötti egyenlőtlen­ség – és itt különösen az új közép- és kelet-európai tagországokra kell gondolnunk. Ráadásul, mint arra rámutattunk, a transznacionális tőkét nem szabad homogén cselekvőnek tekinteni. A neoliberalizmus rendkí­vül sok formában él, és a neoliberális átalakítás homogén projektje újra meg újra megerősítésre szorul. Ugyanakkor ez a helyzet teremt lehető­séget az ellenállás számára. Amikor a munkának az átalakításhoz való viszonyát elemeztük, világossá vált, hogy az európai munkásmozgalom nagyrészt nem fogadta el a neoliberális elveket, és továbbra is ellene szegül az átalakítási folyamatoknak. Az Európai Unióban tapasztalható számos szakszervezeti kezdeményezést soroltunk fel, mint pozitív példáit annak, hogyan lehetséges európai szinten is sikeres ellenállást kifejteni. A tanulmány hátralévő részében további megjegyzéseket kívánok fűzni az ellenállás lehetőségeinek kérdéséhez.

A jelenlegi globális pénzügyi válság újra csak rámutat a szakszerve­zeteknek a globális, illetve az európai színtéren játszott, meglehetősen korlátozott szerepére. Bár a szakszervezetek állásfoglalásokat fogal­maznak meg arról, mi a teendő (például az ITUC, 2009), ám nincsenek egészen a helyzet magaslatán abban a tekintetben, hogy eldöntsék, hogyan kellene a válságra reagálniuk. Ez a gyenge pozíció a globális gazdaságban az elmúlt harminc-negyven évben lezajlott fejlemények következménye, valamint annak, hogy a termelői szektorok fokozódó transznacionalizálódása együtt járt a transznacionális kihelyezés és a termelési szétforgácsoltság terjedésével, valamint a munkakörülmények informalizációjával, plusz a döntéshozatali mechanizmusok erősödő központosításával a transznacionális korporációkban. Ráadásul tanúi lehettünk a közszféra elleni fokozódó támadásnak, és szüntelenül érez­hetjük a nyomást, hogy a természeti források szolgáltatását – így például a vízszolgáltatást – privatizálják mind a fejlett, mind a fejlődő világban. A munkásmozgalmak, melyek döntően nemzeti szinten szerveződnek, rendszerint nincsenek abban a helyzetben, hogy a nyomásra megfelelő választ adjanak (Bieler, Lindberg és Sauerborn, 2010. 237-242.). A ka­pitalizmus expanziója egyenlőtlen és összetett módon folyik. Ahogyan Silver megfigyelte, a jelenlegi kapitalista átalakítás nem hozta el a mun­kásság életkörülményeinek homogenizációját. Ehelyett azt történt, hogy „miközben egyes területek megsegítése már-már kezdte oldani az Észak-Dél közötti megosztottságot, a technológiai fejlődés, a termékek fejlődése és a protekcionizmus ismét csak a megosztottság fenntartását erősítette" (Silver, 2003. 170.). Így aztán a világ különböző régióiban élő munkások lényegesen eltérő körülmények között dolgoznak, és a transznacionális szolidaritás gyakorta ütközik akadályokba – ha nem éppen lehetetlen. Például az Európai Unió keleti bővítése sajnálatos módon feszültséget keltett a keleti és a nyugati szakszervezetek között a munkaerő szabad áramlása kérdésében. A nyugat-európai szakszervezetek az Európai Unió gazdasági és szociális bizottságának támogatásával, az Európai Szakszervezeti Konföderáció megkeresésére, továbbá a német DGB-nek és az osztrák ÖGB-nek saját kormányaikra gyakorolt nyomása révén el­érték, hogy hét évi átmeneti periódust iktassanak be a munkaerő szabad áramlásának engedélyezéséig. Azzal érveltek, hogy ennek az alapvető jognak az azonnali biztosítása aláásná a szociális Európa fejlődését a ke­leti és a nyugati régiók közötti óriási jövedelmi különbségek miatt. Ráadá­sul, a szabad munkavállalás, mondták, fokozná a társadalmi félelmeket a nyugati országokban, és ezzel a jobboldali pártoknak kedvezne a helyzet (Bohle és Husz, 2005. 102-106.). A nyugati szakszervezetek győztek, részben persze azért is, mert a transznacionális tőke ezen engedmény miatt csak kisebb gazdasági veszteségeket szenvedett, ha egyáltalán érte bármilyen veszteség. Azonban, mint azt Bohle és Husz egyértelműen megmutatja, ez a transznacionális szolidaritás hiányát igazoló politikai győzelem a munka világa számára általában katasztrofális következmé­nyekkel járhat, amennyiben a kelet-európai és a nyugat-európai munkás­mozgalom hosszú távú megosztottságához vezet, és ezzel gyengíti a összeurópai munkaerő helyzetét (Bohle és Husz, 2005. 108-109.). Ami Kelet-Európát illeti, a szakszervezetek elvesztették befolyásukat, mert a régi kommunista rendszerek eszközeit látták bennük a dolgozók. Ahol mostanság aktívan fellépnek, ott nem a szolidaritás, hanem a privilegizált munkások érdekei mozgatják őket. Egy összehasonlító tanulmányában Ost leírja, hogy eleinte a kelet-európai szakszervezetek a rendszerváltás idején támogatták az alacsony hatékonyságú üzemek átalakítását, és tétlenül nézték az átalakítással járó munkahely-megszüntetéseket; ké­sőbb ismét aktivizálódtak, de már mint „a szakképzett, elit munkások kis szakszervezetei, az új munkásarisztokráciát szolgáló egyfajta unionizmus formájában" (Ost, 2006. 327.). Röviden, nem világos, vajon a kelet- és közép-európai szakszervezetek abban a helyzetben vannak-e, hogy a neoliberális átalakítással sikeresen szálljanak szembe.

A mérleg másik serpenyőjében, vagyis a pozitív oldalon ott van azon­ban az, hogy az Európai Társadalmi Fórum folyamatai teret adhatnak a kelet- és nyugat-európai munkásmozgalomnak e feszültségek feloldá­sára és a mainál sokkal intenzívebb kooperációra a többi mozgalommal annak érdekében, hogy az ellenállás társadalmi bázisa kibővüljön. 2002. november 6-10. között az európai „globalizációellenes" mozgalmak, köztük szakszervezetek, civil szervezetek és társadalmi mozgalmak tanácskozást szerveztek az olaszországi Firenzében: ez volt az első Európai Társadalmi Fórum. A négyszáz tanácskozáson és vitán mintegy 32 000-40 000 küldött vett részt egész Európából, illetve még nyolcvan országból más földrészekről. A delegáltak vitákat folytattak a fórum három nagy témakörében: „globalizáció és [neo]liberalizmus", „háború és béke", valamint „jogok – állampolgárság – demokrácia". Az Európai Társadalmi Fórum csúcspontját a korábban aligha látott méretű háborúellenes tünte­tés jelentette november 9-én este, amikor a rendőrségi jelentések szerint mintegy 500 000, a szervezők állítása alapján viszont egymillió ember vonult végig békésen Firenze utcáin az iraki háború elleni tiltakozásuk jeléül (Bieler és Morton, 2004). Firenzében az egyes társadalmi moz­galmak, a hagyományos szakszervezetek és az új, radikális szakszer­vezetek között tisztán kirajzolódtak a különbségek. Míg a hagyományos szakszervezetek továbbra is a munkaadókkal és az állam képviselőivel folytatott „társadalmi partnerségre" összpontosítanak annak érdekében, hogy tagjaik követeléseit érvényesíteni tudják, addig a radikális szak­szervezetek az alulról szerveződő alakulatok szerepét hangsúlyozzák és a sztrájkokra, tüntetésekre valamint a többi társadalmi mozgalommal való együttműködésre koncentrálnak, az ellenállás társadalmi bázisának kiszélesítése érdekében. Ugyancsak rengeteg feszültség tapasztalható a szakszervezetek és a társadalmi mozgalmak között is. Míg az utóbbiak meglehetősen szkeptikusak abban a tekintetben, hogy a szakszervezetek hierarchikus belső struktúrái képesek és hajlandók-e szembefordulni a neoliberális átalakítással, az előbbiek megkérdőjelezik a társadalmi mozgalmak képviseleti jogosultságát és belső felelősségét. Ezeknek a különbségeknek persze nem szabad elhomályosítaniuk a közös érde­keket és az ezekből következő lehetséges közös tevékenységeket. Az eltérő stratégiák és struktúrák ellenére, az Európai Társadalmi Fórumon résztvevő minden mozgalom az ellenállás fő célpontjának a neoliberális globalizációt, pontosabban annak gazdasági, deregulációs formáját, illetve harcias verzióját tekintette (amint az éppen az Irak elleni hábo­rúban megtestesül). Így aztán számos kérdéskörben közös álláspontot sikerült kialakítani a közös tevékenységek elvégzéséhez, többek között megegyeztek abban, hogy világszerte felhívást intéznek a dolgozókhoz az iraki háború elleni tiltakozásul 2003. február 15-én, valamint abban, hogy közösen lépnek fel a közszféra neoliberális átalakításával szemben (Bieler és Morton, 2004. 312-319.). Firenze óta az Európai Társadalmi Fórum mozgalma már a hatodik találkozó megszervezését készíti elő, melyre 2010 júliusának elején Isztambulban kerül majd sor. Ez a folyamat párosul azzal a ténnyel, hogy a transznacionális szolidaritásnak vannak sikeres példái (lásd Bieler és Lindberg, 2010), és mindez jelzi, hogy a neoliberális átalakítással szembeni transznacionális szolidaritás megva­lósítható. Röviden, míg a szakszervezetek határokon átnyúló együttmű­ködése, illetve a szakszervezetek és más társadalmi mozgalmak közötti kapcsolatok nem jönnek, nem jöhetnek létre automatikusan, mégis adott a lehetőség a sikeres ellenállásra a neoliberális átalakítással szemben. Az Európai Unió az egyik olyan színtér, ahol az effajta stratégiák hasz­nosan működhetnek.

(Fordította:Baráth Katalin)

Interjúk

1. számú: Közalkalmazottak Szakszervezete Európai Szövetségének főtitkár­helyettese, Brüsszel, 2003. január 22.

2. számú: Fémmunkások Európai Szövetségének főtitkárhelyettese, Brüsszel, 2003. január 23.

Irodalom

Apeldoorn, B. van (2002): Transnational Capitalism and the Struggle over European Integration. London, Routledge.

Apeldoorn, B. van (2003): ..European unemployment and transnational capitalist class strategy: The rise of the neo-liberal competitiveness discourse", in H. Overbeek (ed.): The Political Economy of European Employment. London, Routledge. 113-134.

Bieler, A. (2003a): ..Labour, Neo-liberalism and the Conflict over Economic and Monetary Union: a comparative analysis of British and German trade unions", German Politics, Vol. 12/2. 24-44.

Bieler, A. (2003b): .Swedish trade unions and Economic and Monetary Union: the European Union membership debate revisited?", Cooperation and Conflict, Vol. 38/4. 385-407.

Bieler, A. (2005): .European Integration and the Transnational Restructuring of Social Relations: the Emergence of Labour as a Regional Actor?", Journal of Common Market Studies, Vol. 43/3. 461-84.

Bieler, A. (2006): The Struggle for a Social Europe: Trade unions and EMU in times of global restructuring. Manchester, Manchester University Press.

Bieler, A. (2011): .Labour, new social movements and the resistance to neo-liberal restructuring in Europe", New Political Economy, 16(2), forthcoming.

Bieler, A. and A.D. Morton (2004): „Another Europe is Possible?" Labour and social movements at the European Social Forum", Globalizations, Vol. 1/2. 303-25.

Bieler, A., W. Bonefeld, P. Burnham and A.D. Morton (2006): Global Restructuring, State, Capital and Labour: Contesting neo-Gramscian Perspectives. Basingstoke, Palgrave.

Bieler, A., I. Lindberg and D. Pillay (2008): „The future of the global working class: an introduction", in A. Bieler, I. Lindberg and D. Pillay (eds): Labour and the Challenges of Globalization: What prospects for Transnational Solidarity? London, Pluto Press. 1-22.

Bieler, A. and I. Lindberg (eds) (2010): Global Restructuring, Labour and the Challenges for Transnational Solidarity. London, Routledge.

Bieler, A., I. Lindberg and W. Sauerborn (2010): „After thirty years of deadlock: labour's possible strategies in the new global order", Globalizations, Vol. 7/1. 237-49.

Bieling, H.-J. (2001): ..European Constitutionalism and Industrial Relations", in A. Bieler and A.D. Morton (eds): Social Forces in the Making of the New Europe: the Restructuring of European Social Relations in the Global Political Economy. Basingstoke, Palgrave. 93-114.

Blyth, M. (2002): Great Transformations: Economic ideas and institutional change in the twentieth century. Cambridge, Cambridge University Press.

Bohle, D. (2006): ..Neoliberal hegemony, transnational capital and the terms of the EU's eastward expansion", Capital & Class, No. 88. 57-86.

Bohle, D. and D. Husz (2005): ..Whose Europe is it? Interest group action in accession negotiations: the cases of competition policy and labor migration", Politique europeenne, Vol. 15. 85-112.

Carroll, W.K. and C. Carson (2006): ..Neoliberalism, capitalist class formation and the global network of corporations and policy groups", in D. Plehwe, B. Walpen and G. Neunhbffer (eds.): Neoliberal Hegemony: A Global Critique. London/New York, Routledge. 51-69.

Coalition for Green and Social Procurement (2002). Proposal for a directive on the coordination of procedures for the award of public supply contracts, public service contracts and public works contracts, http://www.eeb.org/activities/product/policy/Coalition-PP-April-2002-v3.pdf; letötés: 2007. július 10.

Eironline, 8 November 2002, http://www.eiro.eurofound.ie/2002/11/inbrief/eu0211203n.html; letöltés: 2007. julius 11.

Eironline, 23 March 2004a, http://www.eiro.eurofound.eu.int/2004/03/feature/eu0403203f.html; letöltés: 2007. július 11.

Eironline, 6 July 2004b, http://www.eiro.eurofound.eu.int/2004/07/inbrief/eu0407201n.html; letbltes: 2007. julius 11.

EMF (1998): Collective Bargaining with the Euro. 3rd EMF Collective Bargaining Conference, Frankfurt, 9/10 December;http://www.emf-fem.org/index.cfm?target=/default.cfm; letöltés: 2004. október 26.

EMF (2001): ..EMF position on the European industrial relation system". Adopted by the EMF Executive Committee, Luxembourg, 3rd and 4th December; http://www.emf-fem.org/index.cfm?target=/default.cfm; letöltés: 2004. október 26.

EPSU (2002): Services of General interest and the Convention on the future of Europe – You can shape the future of Europe! EPSU General Circular No. 13 (1712/2002), http://www.epsu.org/Campaigns/sgi/gen13.cfm; letöltés: 2003. június 17.

EPSU (2003a): 2003: a crucial year for public services in Europe. Letter by the EPSU General Secretary Carola Fischbach-Pyttel to all affiliated unions, http://www.epsu.org/gen1.cfm; letöltés: 2003. január 30.

EPSU (2003b): GATS, PSI-EPSU and Pascal Lamy, http://www.epsu.org/Campaigns/GATS/Lamy.cfm; letöltés: 2003. június 17.

ETUC (2006): Euro-demonstration. Strasbourg 14/02/2006; http://www.etuc.org/a/1581; letöltés: 2003. június 7.

Eurostat (2010): December 2009 – Euro area unemployment rate up to 10.0%, EU27 up to 9.6%, http://epp.eurostat.ec.europa.eu/cache/ITY_PUBLIC/3-29012010-AP/EN/3-29012010-AP-EN.PDF; letöltés: 2010. február 2.

Falkner, G. (1998): EU social policy in the 1990's: towards a corporatist policy community. London, Routledge.

Gamble, A. (2001): „Neo-Liberalism", Capital & Class, No. 75. 127-34.

Gamble, A. (2006): „Two Faces of Neo-liberalism", in R. Robison (ed.): The Neo-Liberal Revolution: Forging the Market State. London/New York, Routledge. 20-35.

Gill, S. (1995): ..Globalisation, Market Civilisation, and Disciplinary Neoliberalism", Millennium: Journal of International Studies, Vol. 24/3. 399-423.

Gill, S. (2001): „Constitutionalising Capital: EMU and Disciplinary Neoliberalism", in A. Bieler and A.D. Morton (eds): Social Forces in the Making of the New Europe: The Restructuring of European Social Relations in the Global Political Economy. Basingstoke, Palgrave. 47-69.

Gollbach, J. and T. Schulten (2000): „Cross-Border Collective Bargaining Networks in Europe", European Journal of Industrial Relations, Vol. 6/2. 161-79.

Gramsci, A. (1970): Filozófiai írasok. Bp. Kossuth Könyvkiadó.

Greenwood, J. (2003): Interest Representation in the European Union. London, Palgrave.

Harvey, D. (2006): „Neo-liberalism and the restoration of class power", in D. Harvey (ed.): Spaces of Global Capitalism: Towards a theory of uneven geographical development. London/New York, Verso. 9-68.

Heidenreich, M. and C. Wunder (2008): „Patterns of Regional Inequality in the Enlarged Europe", European Sociological Review, Vol. 24/1. 19-36.

ITUC (2009): G20 Finance Meeting: Action for Employment Welcome, but many questions remain (9 November 2009); http://www.ituc-csi.org/spip.php7article4612; letöltés: 2009. november 11.

Macartney, H. (2009): „Variegated neo-liberalism: transnational oriented fractions of capital in EU financial market integration", Review of International Studies, Vol. 35/2. 451-80.

Morton, A. (2007): Unravelling Gramsci: Hegemony and Passive Revolution in the Global Political Economy. London, Pluto Press.

Ost, D. (2006): „After Postcommunism: Legacies and the Future of Unions in Eastern Europe", in C Phelan, C. (ed.): The Future of Organised Labour: Global Perspectives. Oxford, Peter Lang. 305-32.

Overbeek, H. (1999): „Globalization and Britain's Decline", in R. English and M. Kenny (eds): Rethinking British Decline. London, Palgrave. 231-256.

Peck, J. and A. Tickell (2002): „Neoliberalising Space", Antipode, Vol. 34/3. 380-404.

Plehwe, D., B. Walpen and G. Neunhbffer (2006): „Introduction: Reconsidering neoliberal hegemony", in D. Plehwe, B. Walpen and G. Neunhbffer (eds.): Neoliberal Hegemony: A Global Critique. London/New York, Routledge. 1-24.

Reitan, R. (2007): Global Activism. London/New York, Routledge.

Robinson, W.I. (2004): A Theory of Global Capitalism: Production, Class, and State in a Transnational World. Baltimore/London, John Hopkins University Press.

Robinson, W.I. and J. Harris (2000): .Towards a Global Ruling Class? Globalization and the Transnational Capitalist Class", Science & Society, Vol. 64/1. 11-54.

Roche, D. (2009): .Eastern Europe and the Financial Crisis", The Wall Street Journal, 28 March 2009; http://online.wsj.com/article/SB123819932316462089. html; letöltés: 2010. február 2.

Ryner, M. and T. Schulten (2003): .The Political economy of labour-market restructuring and trade union responses in the social-democratic heartland", in H. Overbeek (ed.): The Political Economy of European Employment: European integration and the transnationalization of the (un)employment question. London/ New York, Routledge. 176-198.

Saad-Filho, A. (2005): .From Washington to Post-Washington Consensus: Neoliberal Agendas for Economic Development", in A. Saad-Filho and D. Johnston (eds.): Neoliberalism: A Critical Reader. London, Pluto Press. 113-119.

Sklair, L. (2001): The Transnational Capitalist Class. Oxford, Blackwell.

Schulten, T. (2005): ..Foundations and perspectives of trade union wage policy", in E. Hein et al. (eds): Macroeconomic policy coordination in Europe and the role of the trade unions. Brussels, ETUI. 263-292.

Silver, B.J. (2003): Forces of Labor: Workers' Movements and Globalization since 1870. Cambridge, Cambridge University Press.

Strange, G. (1997): .The British Labour Movement and Economic and Monetary Union in Europe", Capital & Class, No. 63. 13-24.

Strange, G. (2002): ..Globalisation, Regionalism and Labour Interests in the new IPE", New Political Economy, Vol. 7/4. 343-365.

Taylor, G. and A. Mathers (2002): .The Politics of European Integration: A European Labour Movement in the Making?", Capital & Class, No. 78. 39-60.

Turnbull, P. (2007): .Dockers versus the Directives: Battling Port Policy on the European Waterfront", in K. Bronfenbrenner (ed.): Global Unions: Challenging Transnational Capital through Cross-Border Campaigns. Ithaca/London, 2007. 117-136.

Az 1968-as események negyvenedik évfordulója során méltán sok szó esett a prágai tavasz életre hívta reformok hatásairól és a szovjet katonai beavatkozás következményeiről. A tanulmány egy kevésbé kutatott téma, a nyugat-európai -elsősorban az olasz és francia – kommunista pártok reakcióit, a Szovjetuniótól való fokozatos elhidegülésük kezdetét kívánja bemutatni. Az „emberarcú szocializmust" hirdető Dubcek vezette Csehszlovák Kommunista Párt programja és útkeresése táplálta a nyugati testvérpártoknak a „keleti rendszer" megváltoztathatóságába vetett reményeit.

Az 1968-as események negyvenedik évfordulója alkalmából sok szó esett a prágai tavasz életre hívta reformok hatásairól és a szovjet kato­nai beavatkozás következményeiről.¹ Jelen tanulmány egy mindeddig kevésbé kutatott téma, a nyugat-európai – elsősorban az olasz és francia – kommunista pártok reakcióit, a Szovjetuniótól való fokozatos elhidegülésük kezdetét kívánja bemutatni, azt az alternatívakeresést, amely a hatvanas évek baloldali, antikapitalista mozgalmait jellemezte. A sztálini múlttal való szakításról, illetve annak politikai tartalmáról volt szó.

Az emberarcú szocializmust hirdető Dubček vezette Csehszlovák Kom­munista Párt programja és útkeresése táplálta a nyugati testvérpártoknak a „keleti rendszer" megváltoztathatóságába, reformjaiba vetett reményeit. Az eurokommunizmust később életre hívó olasz, francia és spanyol pár­tok, az 1956-os magyarországi felkelés vegyes megítélésével ellentétben ezúttal képesek voltak egységesen fellépni, határozottan elutasítva minden, a katonai intervenció szükségességét hangoztató szovjet és más térségbeli magyarázatot. Míg az 1956-os budapesti eseményeket és Tito szakítását Sztálinnal a jobboldali revizionizmus előretörésével, Sztálin bűneit egy betegesen gyanakvó diktátor zavarodott elméjével próbálták magyarázni, addig a hazájukban is népszerű prágai reform­folyamat kívülről történő leállítása és egy szuverén állam életébe való, ismételt durva beavatkozás vízválasztóvá vált a nyugat-európai kommu­nisták és az SZKP viszonyában. Alapvetően három kérdés merült fel a nyugati kommunisták soraiban: 1. Végső soron milyen emberek vezetik a Szovjetuniót? 2. Hogyan képesek a már említett korifeusok a szovjet politikában szükségszerűnek, küszöbön állónak mondott nyitást és stílus­váltást összeegyeztetni egy olyan kommunista kísérlet elfojtásával, mely demokratikus és pluralista elveken nyugodott, miközben nem kérdőjelez­te meg az állampárt vezető szerepét? 3. Tapasztalataik mutatták, hogy a moszkvai hatalom sorozatos hibákat követ el, fellépése, iránymutatása az évek során vajmi keveset változott. A Sztálin örökségével elvben már szembenéző világhatalom valóban poszt-sztálini államnak tekinthető-e? A szovjet szuperhatalmi eszme csak szigorú hierarchiában tud gondolkodni, képtelen megérteni az eltérő gazdasági-társadalmi fejlődésekből fakadó különbözőségek fontosságát?

A „Brezsnyev-doktrína" nem várt alkalmazása tovább lazította az olasz és francia kommunistákat Moszkvához fűző, amúgy is egyre gyengébb ideológiai szálakat. A Franco-rendszer miatt illegalitásba és száműzetés­be kényszerített spanyol párt tagjai közül többen is Csehszlovákiában, főleg Prágában találtak menedéket. Innen folytatták politikai tevékenysé­güket, sugározták rádióadásaikat, itt vettek részt a CSKP vezette közélet­ben és személyesen tapasztalhatták a reformok elfogadottságát, széles körben megnyilvánuló támogatását. Természetesen az Olasz és a Fran­cia Kommunista Párthoz hasonlóan nem fogadták el a doktriner szovjet casus bellit, az imperializmusra és az ellenforradalomra történő örökkön hangoztatott, de alapjában súlytalan hivatkozást. A két szuperhatalom közeledését tapasztaló, a nyugati demokráciák biztonságában és azok gazdasági teljesítményére építve tevékenykedő OKP és FKP az 1968. augusztusi fegyveres lépéseket élesen elítélő kórus vezérhangjaivá váltak. A külön utas szocialista fejlődés kívánatosságát valamint az egyes kommunista pártok és országok teljes szuverenitását zászlajára tűző ellentábor még nem érkezett el az eurokommunizmus meghirdetéséhez, de a főbb körvonalak már kezdtek kirajzolódni. A proletariátus kizárólagos uralma, az egypártrendszer szükségessége, a párt mint hatalmi élcsapat szerepe nagyjából ebben az időben – főképpen a prágai tavasz és ősz keserű tapasztalatai hatására – kerültek ki programjaikból. Bár ekkor többre nem voltak képesek, de a kommunista és munkáspártok soron következő moszkvai konzultatív tanácskozását sikerült elhalasztatniuk. Igaz csak a periférián, de felkavarták az állóvizet. Mindez érdekes módon tükröződött az OKP MSZMP-hez fűződő viszonyában és kapcsolataiban egy olyan periódusban, amikor Magyarországon sorsdöntő reformokat valósítottak meg az „új gazdasági mechanizmus" bevezetésével. Az MSZMP Központi Bizottságának Külügyi Osztályán keletkezett vonatkozó iratokból egy átalakuló politikai viszonyrendszer képe rajzolódik ki a nyu­gati kommunista elképzelések és a Moszkva formálta létező szocializmus kényszerű realitása között.

Az OKP kelet-európai kapcsolatai a hatvanas évek közepén – új hangok és vélemények a keleti kapcsolatokban

Az SZKP XXIII. kongresszusának határozatai² többnyire kedvező fogadtatásra leltek az olasz kommunisták soraiban. A Vezetőség nevé­ben Mario Alicata hangsúlyozta, hogy az 1966-os kongresszusi tézisek „általános szélességük tekintetében"³ mindenképpen kedvezőek. Pozitív vonásként hangsúlyozták, hogy megerősítették a XX. és a XXII. kong­resszus békés egymás mellett élésre vonatkozó tételeit. E határozatok a látszat szerint valóban biztosították a szocialista demokrácia fejleszt­hetőségének lehetőségét, így lehetővé téve a szovhozok és kolhozok átalakítását, és – finoman célozva Hruscsov leváltására – az egyszerű párttagok és dolgozók nagyobb beleszólását a közélet aktuális kérdé­seibe. Üdvözölték, hogy a moszkvai vezetés engedett korábbi merev elzárkózásából nemzetközi politikájának alternatíváit illetően – azaz legalább meghallgatta a nyugati testvérpártok felvetéseit is. Utóbbiak viszonyában számukra örvendetes módon az egyenlőség elve domi­nált, tiszteletben tartva a pártok kölcsönös függetlenségét.⁴ Sikerként könyvelték el, hogy nem romlott tovább az amúgy is feszültségekkel terhelt szovjet-kínai viszony.⁵ Negatívumként említették a szovjet állam ötvenéves fejlődésének megítélését, melyet több pontban teljesen elhibázottnak tekintettek. Sztálin szerepéről, tevékenységének kedvező és pusztító hatásairól részletes és elfogulatlan értékelést indítványoztak, hiszen, mint mondták a „hallgatással semmit sem lehet megoldani". Hibásnak találták a szovjet gazdasági fejlődés belső arányait, főleg a fogyasztás összefüggésében tartották azt kétségesnek. A felméréseket felületességük miatt nem tudták elfogadni, és sajnálattal állapították meg, hogy a belső elosztás hiányosságai súlyosabbak az általuk vártnál. A lakosság szükségleteinek pontosabb kielégítésére tettek javaslatot, hiszen állításuk szerint a szovjet államnak elemi érdeke a kapitalizmus vonzerejének kisebbítése.

Helytelenítették Mihail Solohov felszólalását,⁶ és ennek kapcsán el­utasították a múltbéli, a sztálini időszakot jellemző merev kultúrpolitikai vonalvezetés visszatérését. „Ezekre ötven évvel a szovjet állam megszü­letése után már aligha lehet objektív szükség." Felvetéseik támogatásra találtak a francia és a finn kommunisták soraiban is. Utóbbiakról Mario Stendardi egy bizalmas beszélgetésen, a római nagykövetségen 1966. május 26-án a legnagyobb elismerés hangján szólt Hetényi Istvánnak. Komoly hasonlóságot láttak a két testvérpárt belpolitikai koncepciójában; a finn álláspontot rokon gondolatként társították az OKP „új többség" programjához. Szintén Stendardi tájékoztatta Hetényit az OKP csehszlo­vák és keletnémet kapcsolatairól 1966. június 21-én.⁷ A csehszlovák párt­kongresszuson járva Armando Cossuttával együtt az volt a benyomásuk, hogy „gazdasági téren igen nehéz problémák vannak Csehszlovákiában, és ezek a közhangulatra is befolyással vannak. Megítélésük szerint a CSKP kongresszusa több fontos gazdasági kérdést nyitva hagyott." Tárgyaltak egy csehszlovák területen fogható olasz nyelvű rádióadás tervéről. Tárgyalópartnereik azt szerették volna elérni, hogy utóbbi olvadjon be a prágai állami rádió adásába, és annak hullámhosszán su­gározva váljon lefedetté az ország egész területén. Az OKP elutasította az ajánlatot,⁸ hiszen így feladták volna az adások olasz jellegét, és azok hangvételét, szokásos tematikáját a CSKP irányvonalának megfelelően módosíthatták volna.

Carlo Galluzzi az MSZMP KB meghívására 1967. december 30-tól 1968. január 2-ig Budapesten tartózkodott, ahol megbeszélést folytatott Komócsin Zoltánnal, Puja Frigyessel és Garai Róberttel a kommunista pártok budapesti találkozójának előkészítéséről. Galluzzi legfontosabb megállapításai a baloldal nemzetközi összefogására vonatkoztak. Utób­biak különösen érdekesek a csehszlovák és a magyar reform bejelentése idején, a prágai tavasz előtt néhány hónappal. „A kommunista pártok kidolgozhatják a maguk általános irányvonalát, de harcukat nem egyedül vívják, sőt az imperializmus elleni harc olyan kontinenseken is folyik, ahol a kommunisták nincsenek is jelen. A kommunista pártok lényegében Európában képviselnek erőt. Olaszország és Franciaország kivételével ott sem döntő erőt. Követezésképpen, ha önmagunkban maradunk, ha nem törekedünk a lehető legszélesebb erők mozgósítására, teljesen elvont régiókban fogunk mozogni. Mindaddig, amíg nem tudjuk a békés egymás mellett élés álláspontjára hozni mindazon erőket, amelyek az imperializmus ellen küzdenek, egy lépést sem mehetünk előre. Ezért az OKP álláspontja, hogy a nagytanácskozást ki kell szélesíteni a harmadik világ demokratikus erőinek bevonásával. … Feltétlenül ügyelni kell arra, hogy a nagytanácskozás ne csupán a küldöttségek vezetőinek beszé­deire korlátozódjon, hanem a közös álláspont keresésére, kutatására irányuljon. Fennáll az a veszély, hogy a tanácskozáson a küldöttségek elmondják a beszédeiket, szép viták lesznek, a végén azonban minden marad a régiben." Galluzzi elmondta azt is, hogy Kádár televíziós inter­júja után aggodalma tovább nőtt, természetesen nem az elmondottak miatt, pont azok „pozitív aspektusait" féltette a későbbi ortodox kritikától. „Kádár elvtárs szavainak lényege az volt, hogy nem lehet meghátrálni a nehézségek előtt, és nem szabad engedményeket tenni se a kínai-albán csoportnak, se az SZKP mögé felsorakozó pártoknak, így a keletnéme­teknek sem. Kádár elvtárs arra is célzott, hogy valószínűleg áldozatokat kell hozni. Ezt – véleményünk szerint – a nagytanácskozásra is alkal­mazni kell. Össze lehet hívni azokat a kommunista pártokat, amelyek nagyjából egyetértenek a kérdésben. Ez a mai körülmények között óriási erőfeszítést igényel. E tekintetben igen nagy jelentősége van Jugoszlávia és Románia részvételének. Ahol jelen vannak az már politikai siker. Ezért nem szabad alibit szolgáltatni a távolmaradásukhoz. Ha nem jönnek el, ennek okait ki kell, hogy fejtsék! … Az OKP olyan nagytanácskozást szeretne, amely újat hoz, amely valóban az imperializmus elleni harc fontos szakaszává válhat, amely e harcra irányítja a figyelmet és vonzó erővel bír a harmadik világ (demokratikus) erőire. … A másik kérdés… Az 1960-as moszkvai értekezletre való hivatkozás zavart okoz a nem­zetközi kommunista mozgalomban. Az (akkori) értekezlet nem adott kielégítő választ néhány kérdésre, tartalmilag nem állja meg a helyét… Az OKP nem ért mindenben egyet a JKSZ-szel, de érthetőnek tartja, hogy nem támogat egy olyan konferenciát, melyről kizárják. A jugoszláv párt gyengeségei ellenére imperialista ellenes erőt képvisel. Mire való tehát az 1960-ra való örökös hivatkozás? Ennek egy magyarázata lehet: hűségesek vagyunk bizonyos hagyományokhoz. Ez azonban lehetséges minden hivatkozás nélkül is. Ha nem beszélünk valamiről, az még nem jelent lemondást róla. Az OKP számára például a jaltai emlékirat fontosabb, mint az 1960-as nyilatkozat, de a testvérpártok kérésére elállt annak emlegetésétől."⁹

Komócsin Zoltán 1968. február 28-án Budapesten tárgyalt az Enrico Berlinguer vezette OKP-küldöttséggel, melynek tagja volt Luca Pavolini, az OKP KB tagja és a Rinascita főszerkesztője. A világkonferencián való részvételt illetően az OKP olyan konferenciát kívánt tető alá hozni, melyen részt vehettek volna nem csak a kommunista pártok valamint a harmadik világ haladó és felszabadító erői, de más antiimperialista cso­portok is. Berlinguer az 1960-as moszkvai határozattól nagymértékben eltérő záródokumentumot helyezett kilátásba, az ügyrendi kérdésekben pedig a lehető legdemokratikusabb és nyíltabb módszerek mellett foglalt állást. Megállapította továbbá, hogy – a tartalmi kérdéseken túl – két problémát tartanak alapvetőnek: az eljárás demokratizmusát és a kon­ferencia összetételét.¹⁰

Az OKP alapvetően pozitívan értékelte az 1968-as márciusi budapesti konzultatív tanácskozást, melyet az MSZMP-vel egy újabb, ekkor már kétoldalú római találkozó követett. Erről a Népszabadság 1968. április 7-i száma röviden tájékoztatott.¹¹ A találkozóról készült követségi jelentés ter­mészetesen sokkal részletesebb képet ad a megbeszélésről.¹² Az olasz kommunisták Komócsintól a következő kérdésekre vártak választ:

• Mi az MSZMP álláspontja az 1960-as nyilatkozatra való hivatkozás­ról?
• A JKSZ kapott-e meghívást az április 24-i értekezletre?
• A román kommunisták milyen konkrét előzetes nyilatkozatra gondol­nak részvételük előfeltételeként? Kinek vagy kiknek a nyilatkozatáról lenne szó?
• Milyen konkrét elgondolásai vannak az FKP-nak a nagytanácsko­zás szervezeti előkészítésére vonatkozólag? (Utóbbi különösen érdekes, hiszen a két nagy nyugat-európai KP közötti korántsem zökkenőmentes kapcsolatra, hiányos egyeztetésekre utal. Ez sokban árnyalhatja közös fellépésük megítélését, mellyel elhatárolódtak a prágai bevonulástól.)

A budapesti értekezlettel kapcsolatban elsősorban annak demokrati­kus légkörét méltatták. Megítélésük szerint ez volt az első eset, hogy a testvérpártok képviselői ilyen szabadon fejthették ki nézeteiket anélkül, hogy ez botrányt idézett volna elő. „A találkozó légkörét a megértésre, a megegyezésre való törekvés jellemezte. Az OKP elvi álláspontja, hogy továbbra is ezen az úton kell járni, az egységet csak ilyen módon lehet erősíteni. Az uniformizálás, az egyöntetűség igénye irreális dolog. Vitákra szükség van, az egység a vitákon keresztül halad előre." A konzultatív találkozó másik eredményeként értékelték a viták nyilvánosságát, hiszen önmagában ez a tény objektívebb tájékoztatásra késztette a polgári saj­tót. Bár az egyeztetésen született döntések nem mindenben egyeztek az

OKP nézeteivel, de a későbbi (moszkvai) nagytanácskozás napirendje megállapítást nyert, utóbbin általános politikai kérdésekkel terveztek foglalkozni, nem pedig ideológiai kérdésekkel.

A megbeszélés során rövid eszmecserére került sor a csehszlovákiai és a lengyelországi eseményekről is. Az OKP veszélyesebbnek ítélte a lengyelországi helyzetet a csehszlovákiainál a Lengyelországban meg­lévő harcos és reakciós ellenzék tevékenysége miatt. „Az utóbbi időkben erőteljesebben megnyilvánuló ellenzéki nyomás nem csak cionista¹³ és szocialistaellenes alapon jött létre. A nagymérvű szovjetellenesség Lengyelországban nagyon veszélyes lehet. A kialakult helyzet belső okai nagyon bonyolultak, és ezekben szerepet játszik a lengyel pártvezetés merevsége is."

Az OKP 1968 áprilisában a Csehszlovákiában megindult folyamatot alapvetően pozitívnak ítélte meg, éppen a demokratizálódási folyamat szempontjából, amelyet az OKP a 60-as években a „szocializmus legna­gyobb deficitjének" tartott. Úgy vélték e téren bontakozik ki egy sikeres folyamat Csehszlovákiában: „A szocialista demokrácia fejlesztése terén elért eredmények nem csak a párt, hanem a széles tömegek érdemei is. A csehszlovák elvtársak már túl vannak a nehezén. Volt olyan átmeneti időszak, amikor a pártellenőrzés gyengült, amikor szocialistaellenes erők is felsorakoztak a jó szándékú tömegek mögé. Igen veszélyes volt az az időszak, amikor mindenki mindenkit bírált a sajtó, a rádió és a televízió nagy nyilvánossága előtt. Most már javult a helyzet. Lényeges az, hogy a pártnak most már van egy vezető csoportja, amelyben kialakult egy bizonyos egység, van a pártnak programja is. A probléma jelenleg az, hogy a munkásság, bár alapvetően egyetért a megindult folyamattal, újat, konkrét eredményeket vár gazdasági és szociális vonatkozásban, és elsősorban az életszínvonal emelését követeli. Éppen ez a kritikus pont. Csehszlovákia gazdasági helyzete nagyon nehéz. Ahhoz, hogy anyagilag valamit tudjanak nyújtani a munkásságnak, igen komoly pénzügyi, gazdasági eszközökre van szükség, és ezek jelenleg nem állnak rendelkezésre. Ezért döntően fontos, hogy a szocialista országok politikailag és gazdaságilag is segítséget nyújtanak a csehszlovákiai helyzet konszolidálásához. Ellenkező esetben szocialistaellenes irányba fejlődhetnek az események, amelyet nem szabad megengedni."

Az 1968-ban Magyarországon nyaraló olasz baloldaliak (PSIUP és OKP) a következő kérdéseket tették fel:¹⁴

• Az olasz sajtóból értesültek arról, hogy az MSZMP lapja hasonló­ságokat fedezett fel a Csehszlovákiában folyó, a hibák kijavítására irányuló kampány és az 1956-os magyarországi események között. Ezek az analógiák csak arra vonatkoztak, hogy ellenséges elemek szivárogtak be az új áramlattal, vagy esetleg milyen más analógiák adódnak?
• Az MSZMP KB által 1966-ban elhatározott és 1968-ban életbe léptetett új gazdaságirányítási rendszer minden ipari vállalatot érint, vagy vannak olyan ágazatok, mint például a gyógyszeripar, melyek ki vannak ebből zárva?
• A kormány által szabályozott árakról most rátérnek a piaci árakra. Az árakat kizárólag a kereslet és a kínálat aránya határozza meg (és ezért sokkal magasabb is lehet, mint az előállítási költségek), vagy a termelés valamiféle elemzését is figyelembe veszik?
• A reform egyik célja a munkások anyagi érdekeltségének növelése a termelésben. A vállalatok hasznát, profitját hogyan osztják el? Főként: van-e különbség az elosztásnál munkások, technikusok és vezetők között?
• Részt vesznek-e a munkások a határozatok hozatalában, amelyek a vállalat termelésére vonatkoznak? (A termelés ritmusára, idejére, új gépek bevezetésére vonatkozó részkérdésekben, vagy a határoza­tokat csak a vállalat vezetői hozzák?) Milyen a kapcsolat a vállalatok vezetői és dolgozói között?
• A reformmal jár-e olyan veszély, hogy a modernebb illetve kevésbé modernebb felszerelésű gyárak munkásainak jövedelme között különbség alakul ki?
• A reform keretében van-e olyan terv, melynek értelmében a külön­böző vállalatok reklámozhatják saját termékeiket? Ha igen, milyen formában? A fogyasztási cikkeket termelő vállalatok piackutatással is foglalkozhatnak a termelésük tervezésénél?
• A reform az elosztó vállalatokat is érinti?
• A dolgozók közvetett úton is részesülnek jövedelemben, ingyen szolgáltatások révén, mint például az egészségügy vagy a kultúra területén? Várható-e ilyen téren pozitív irányú változás, ingyen vagy áron aluli szolgáltatások és javak révén?

A Rudé Právo 1968. június 21-én, vasárnap „Teljes felelősségünk tudatában" címmel közölt szerkesztőségi cikket. A nagy visszhangot kiváltó írást a CSKP politikájának – általában a megkezdett kommunista reformok – védelmében publikálták. „Tudjuk, hogy Csehszlovákia csak szocialista országként, csak a szocialista államközösség tagjaként tudja megtartani függetlenségét és szuverenitását, ugyanakkor államunk min­den egyszerű embere tudja, hogy a régi vezetőség hibájából, melynek élén Novotný állt, mennyit károsodott a szocialista eszmék tekintélye, a kommunista párt tekintélye. Szeretnénk visszaadni az embereknek – ná­lunk és külföldön a szocializmus iránti bizalmat. Ugyanakkor nem titkoljuk, hogy a szocializmus ellenségei országunk határain túl, elsősorban nyu­gati szomszédjaink, sajátosan magyarázzák a szocialista megújhodási folyamat tartalmát."

1968. július 25-én, csütörtökön a Népszabadság „Miben van vitánk a csehszlovák elvtársakkal" címmel szintén szerkesztőségi cikket közölt. „Annyiszor elmondtuk már, szinte felesleges ismételni, hogy kezdettől fogva egyetértettünk és egyetértünk a csehszlovák testvérpárt januári plénumán elhangzott új irányvonallal, azzal, hogy elhatárolták magukat a múlt torzításaitól, a törvénysértő perektől s a korábbi szektás, szubjektivista vezetés más hibáitól. A mi pártunk nem véletlenül az 1956-os magyarországi ellenforradalmat előidéző okok közül az első helyre tette a korábbi vezetés hibáit és bűneit. Ha valaki, akkor mi megértjük tehát csehszlovák elvtársaink törekvéseit, amelyek arra irányultak és irányul­nak, hogy a január előtti múlt, a régi vezetési módszerek ne térjenek vissza. Ebben nem volt és nem lesz köztünk vita." Kiemeli ugyanakkor a politikai határvonalak tisztázását, mintegy a reform stabil keretek közé való beszorítását, jól követhető állami ellenőrzését is, hiszen „a határ­vonalat jobbra is meg kell húzni, s a határozott fellépés szükséges a jobboldallal szemben is. E nélkül mindenféle megújhodás, demokratizá­lódás parttalanná válik …" A cikk zárása a magyar reform kockázatát, annak megvalósulását féltette. „Csehszlovákiában ennek az évnek az elején szükségszerű elhatározás történt. Mi sajnáljuk a legjobban, hogy később egyre több olyan elem keletkezett, amely minket is vitára kényszerít. Sajnáljuk ezt elsősorban a baráti cseh és szlovák nép iránt érzett őszinte tiszteletünk, szeretetünk, az irányukban megnyilvánuló féltés és aggodalom miatt. De nem csak miattuk. Ha Csehszlovákiában megrendülnek a szocializmus alapjai, ha Csehszlovákiában más lesz a külpolitikai orientáció, az minket is közvetlenül érint. Ez esetben a szocializmus közös ügyéről, s a legszorosabb értelemben vett magyar ügyről is szó van."

Az OKP küldöttsége 1968 áprilisában találkozott a török testvérpárt képviselőivel. Carlo Galluzzi, az OKP Külügyi Osztályának vezetője, a KB tagja és Marat vezették a két delegációt. Marat az év elején megtartott földközi-tengeri antiimperialista találkozó ügyében kért személyes tájé­koztatást. A konferencián nem csupán a mediterrán térség kommunista és munkáspártjai vettek részt, hanem „haladó" mozgalmak képviselői is. Az ülésszak zárónyilatkozatát a jugoszláv képviselők tartózkodása mellett fogadták el, hiszen utóbbiak egyaránt felemelték szavukat a szovjet és az amerikai flotta térségbeli jelenléte ellen. Az OKP elvben ugyan igazat adott a JKSZ felvetésének, így helyesnek nyilvánított minden, a térség demilitarizálását támogató kezdeményezést, de meglátásuk szerint a szovjet fekete-tengeri flotta jelenléte egyenes következménye a hatodik amerikai flotta szerepvállalásának, a moszkvai admiralitás katonapolitikai válaszát ezért jogosnak tartották.¹⁵

Az OKP és a csehszlovákiai bevonulás

Az OKP határozottan elítélte a szovjet beavatkozást. Természetesen a párt nyitottságára jellemző módon, ekkor is elhangozhattak bizonyos ellenvélemények, de a prágai tavasz eltiprására adatott negatív válasz­hoz a párt ifjúsági szervei is csatlakoztak. Longo 1968. augusztus 28-án, kedden tartotta meg vonatkozó beszámolóját a KB ülésén, melyet egy nappal később a fenti szerv és a Központi Ellenőrző Bizottság tagjai zárt körben is megvitattak. Összességében visszautasították, hogy akár egy percig is fennállt volna a kapitalista restauráció lehetősége – erre külön Paolo Bufalini tért ki -, ahogy imperialista fenyegetéstől sem kellett tar­tani: „a disszonáns vagy szocialistaellenes hangok elszigetelt jellegűek voltak, és a CSKP vezetői teljes egészében ellenőrizték a helyzetet".¹⁶ A párt országos politikáját meghatározó tagok közül Giancarlo Pajetta és Amendola emelte fel szavát a moszkvai lépések ellen. Mindketten egyetértettek Longo beszámolójával. Amendola kiemelte, hogy az olasz kommunisták magatartása szoros összhangban állt a náciellenes mozgalom idején, valamint az azóta eltelt 23 év alatt kifejtett egész tevé­kenységükkel. Követendő irányvonalnak Gramsci és Togliatti tanításait jelölte meg, jelen helyzetben különös hangsúlyt helyezve utóbbi jaltai emlékiratára.¹⁷ Véleményét a következő megjegyzéssel zárta: „ …nem várhatjuk, hogy a kapitalista kizsákmányolás alóli felszabadulást meghoz­zák világkampányok, mint ahogyan a kínai kommunisták ezt szeretnék, de az sem várható, hogy ez megvalósul a szocialista országok akciója révén, mint ezt a szovjet elvtársak, úgy látszik, hiszik".¹⁸

Pajetta kijelentette, hogy Moszkvában kompromisszumot, nem pedig egyezményt kötöttek. E megkülönböztetést az olasz kommunisták na­gyon lényegesnek tartották. Mindenesetre az említett kompromisszum kiküszöbölt egy katasztrófát. A tényállás szerint a CSKP vezető cso­portjának egysége felülkerekedett azokkal szemben, akik bizonyosak voltak abban, hogy ez az egység már széthullott. Pajetta kedvezőnek ítélte, hogy az olasz mellett több más, köztük a francia, a finn, a spa­nyol, a skandináv és a japán kommunista párt is elhatárolódott a szovjet beavatkozástól. Mind támogatták az olasz KP javaslatát a nemzetközi (kommunista) szervezetekben működő szélesebb ellenzék kialakítására, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a jövőben így akadályozhassák – ha úgy tetszik vétózhassák – meg egyes szocialista államoknak (elsősorban a Szovjetuniónak) a nemzetközi munkásmozgalom alapértékeit sértő politikai-katonai lépéseit.

Nézetük szerint a Varsói Szerződés beavatkozása részét képezte a tömbök logikájának, és meg kívánta törni azt a megújhodási folyamatot, mely az első kísérlet volt arra, hogy a keleti blokk országain belül tudo­mást vegyenek egy, a termelőeszközök magántulajdonát megszűntetett társadalmon belüli ellentmondásokról, és ezeket a hatalmi alapstruktúra alapján igazságosan rendezzék.¹⁹ Vitathatatlan kiindulópontként kezelték a kommunista párt, a szocialista út valamint a szocialista társadalom demokratikus megújhodása és (majdani) megszilárdulása melletti elkö­telezettségüket. Hittek abban: a CSKP a nehéz körülmények ellenére visszanyeri függetlenségét és teljes cselekvési szabadságát, mellyel előre tudják vinni a szocialista társadalom megújhodásának gondolatát, miközben határozottan megvédik a szocialista vívmányokat bárminemű kockázattal és felszámoló kísérlettel szemben.²⁰

„Ebben az irányban kívánva előrehaladni, azzal a kéréssel fordulunk most az érdekelt pártokhoz és kormányokhoz, elsősorban az SZKP-hez és a Szovjetunió kormányához, tegyen meg minden szükséges intézke­dést annak érdekében, hogy a csapatok kivonásával gyorsan helyre álljon a normális élet Csehszlovákiában. Véleményünk szerint ez ma az első lépés, amelyet meg kell tenni annak érdekében, hogy begyógyuljanak a sebek, hogy a szocialista országok közösségén belül a kapcsolatok – minden egyes ország függetlenségének és szuverenitásának tiszteletben tartásával – alapul szolgálhassanak a minden téren történő együttműkö­dés megjavítására és az egység igazi megszilárdítására. … Arra van szükség, hogy minden egyes párt autonómiájának és függetlenségének tiszteletben tartása mellett megtaláljuk annak módját és formáját, hogy a nyugat-európai kommunista és munkásmozgalom számára közös találkozópontokat és célokat tűzzünk ki."

A kommunista és munkáspártok további értekezletét értelmetlennek tartották mindaddig, amíg a csehszlovákiai helyzet nem nyer végleges és megnyugtató rendezést. Longo természetesen visszautasította Ambrogio Donini bírálatát, aki felszólalásában elítélte a pártvezetőséget azért, mert rosszallását fejezte ki az ötök csehszlovákiai közbelépése miatt, és han­goztatta, hogy szembenállásával a burzsoá propagandának ad tápot.

Érdemes ismét szó szerint idézni Longo szavait, aki kiválóan me­nedzselte a válságot, egyszerre utasítva vissza az olasz szocialisták és szocdemek vádjait, miközben élesen elhatárolta magát és pártját a szovjetektől. „A ténybeli megfontolások a csehszlovákiai helyzettel kapcsolatban véleményünk szerint elválaszthatatlanok azoktól az elvi motívumoktól, amelyek arra indítottak bennünket, hogy világosan eluta­sítsuk a katonai intervenciót. Ezek az elvi motívumok, amelyeken egész elméleti munkánk és politikánk nyugszik, minden egyes kommunista párt autonómiájának és minden egyes ország függetlenségének tiszteletben tartására alapozódnak, valamint arra a követelményre, hogy töretlenül fejlődjék a szocialista demokrácia."²¹

Beszédének további hívószavai a Szovjetunió tekintélyének kiszélesí­tése és a békés együttélésre való törekvés voltak. Ezzel kimondatlanul, ismét a prágai beavatkozást bírálta, és a keleti nagy testvér presztízs­veszteségéről szólt. Fontos kiemelni, hogy nem szakított Moszkvával, de az OKP függetlenségének példájaként éles kritikát engedett meg ma­gának. Politikájukat a Gramsci-Togliatti ideológiai tengely mellett a XX. kongresszus során lefektetett alapelvekre építették, és pont ezzel tették nyilvánvalóvá a brezsnyevi-gromikói külpolitika „árulását". „Nos meg kell mondanunk, hogy ezzel a vonallal szemben áll a csehszlovákiai beavat­kozás, szemben áll a politikai és a polgári élet tagolásának főbb problé­máival, a nézeteknek a szocialista országokban való szembesítésével és összecsapásával kapcsolatos bárminő korlátozó szemlélet, akárcsak minden olyan tendencia, amely egy más párt vagy más állam belügyeibe való – akár fegyveres – beavatkozásra irányul".²² Az OKP által javasolt megoldás alapelemei az elemző, kutató vizsgálat és az összehangolt nemzetközi (kül)politika voltak. Ezzel kívánták újra elhelyezni az olasz pártot a nemzetközi munkásmozgalom térképén, többször hangsúlyozva a nyugati kommunista mozgalom önkéntes voltát, így demokratikus vi­szonyok között mérhető támogatottságát, (közéleti) erejét. A lapok újbóli leosztása, a külpolitikai lépések előzetes egyeztetése megfosztotta volna Moszkvát már-már természetesnek tűnő lépéselőnyétől, és a Varsói Szer­ződésen belüli politikai monopóliumától. Longo ezért ahol csak tehette, a Karlovy Vary-i értekezlet fejleményeire hivatkozott, hiszen az azóta eltelt időszakban egyetlen más KP sem tanúsított olyan merészséget és kezdeményezőkészséget, különösen a szocialista országokban, amely megfelelt volna a helyzet reális értékelésének. A létező szocializmus po­litikai passzivitása elfojtott minden változásra irányuló kezdeményezést. „Mi az oka ennek a kisebb lendületnek, amely néha azt a benyomást kelti, hogy a szocialista országok az európai kezdeményezést illetően inkább várakozó, mint mozgó vagy támadó pozíciót foglalnak el? Ez olyan téma, amely kétségkívül mélyebb elemzést érdemel. Anélkül azonban, hogy a teljességet igényelnénk, azt válaszolhatjuk, hogy ez a hiányos kezdemé­nyezés, úgy tűnik, a helyzet olyan értékelésében gyökerezik, amelynek központjában az az állítás szerepel, hogy az imperializmus nem vált erősebbé, de agresszívabb lett. Az, hogy az imperializmus állandóan folytatja támadását vitathatatlan. Mi ezt nagyon jól tudjuk mivel naponta meg kell mérkőznünk propagandájával és ideológiai tevékenységének különböző formáival… Mi azonban mindig ügyelünk arra, hogy ne lássunk mindazokban, akik egy kapitalista vagy neokapitalista ideológia egyik vagy másik aspektusát hirdetik, a kapitalizmus vagy az imperializ­mus ügynökeit. Mindig ügyelünk arra, hogy eszmei hódításra törekedjünk akcióinkkal, bízva a marxizmus érvényességében és életerejében. S ezt nem eredmény nélkül tesszük egy olyan országban, ahol a tömegkommu­nikációs eszközök döntő többsége – kezdve a ma már legnépszerűbbel, a televízióval – ellenségeink kezében van."²³

Longo ügyesen használta a politikai ellenfél és ellenség fogalmakat. A tömegmédiumok esetében, a helyzet dramatizálása érdekében az utób­biakról beszélt, de a nemzetközi politikában a kevésbé megosztó ellenfél kifejezést használta, melyhez általában nem rendelt konkrét országot vagy katonapolitikai szövetséget. Így sokszor, a szövegkörnyezettől függően pont a Szovjetunió vált az aktuális politikai ellenfél szinonimá­jává. A vitára alapozott demokratikus egység értelmezésük szerint még véletlenül sem lehetett volna bürokratikus jellegű.

Togliatti után Longo is sokszor kiemelte, hogy nagyon kevés segítséget kaptak a XX. kongresszus ideológiai alapvetéseinek hathatós képvise­lése terén. Pont azoktól az országoktól kapták a legkevesebbet, ahol már testvérpártok irányították a társadalmi élet egészét. „Mi több, az a benyomásunk, hogy pontosan annak hangsúlyozásával, amit ideológiai agressziónak neveznek, ez a segítség csökken. Másoknak, mélységesen másoknak kell lenniük azoknak a szükséges és elengedhetetlen tanul­ságoknak, amelyet az összes kommunista és munkáspártoknak teljes egészében le kell vonniuk a csehszlovákiai katonai beavatkozás hibájá­ból. A külpolitika terén nagyobb lendületet várunk – Európát illetően – a biztonságért és a tömbök túlhaladásáért folytatott harcban."²⁴

Longo – hogy egyben látványosan demonstrálja hűségét a marxi-lenini ideológiai közösséghez, melynek vezetőjeként továbbra is Moszkvát is­merte el! – elítélte az Egyesült Államok vietnami agresszióját is. Meglepő taktikai húzással nem állította párba (nyilván nem is lett volna jogos, de kínálkozott az analógia!) a két katonai akciót, de mindkét sajnálatos fo­lyamatot a nemzetközi biztonságpolitika, közelebbről a két nagy katonai tömb szembenállásának kritikájaként használta.

Az MSZMP képviseletében Száll József római nagykövet találkozott Galluzzival és az olasz KB több tagjával. A jelentés csak 1968. augusz­tus 31-én keletkezett,²⁵ a hosszas egyeztetések folyományaként. Az olasz kommunisták a helyzethez képest minden követ megmozgattak, hogy fenntartsák kapcsolataikat a kelet-európai testvérpártokkal, köztük a magyarral is. Feltehetőleg ők is tudtak Kádárnak a komáromi és az ágcsernyői találkozókon tanúsított magatartásáról, ahol támogatta, de ugyanakkor mértékletességre, óvatosságra is intette fiatal szövetségesét. A kétoldalú érintkezés csak az NDK irányában fagyott be. Mind Róma, mind Budapest jól tudta, hogy kényszerpályán mozognak a partnerek. A csehszlovák helyzet normalizálását a tárgyalások felújításában és az egyeztetéses megoldásban látták.

Száll beszámolójából kitűnik, hogy az OKP naprakész információkkal rendelkezett a prágai eseményekről, így a TASSZ híradásaitól függetlenül meg tudta ítélni a politikai helyzetet. Az OKP régi, tapasztalt párttagjait küldte nyaralásra Csehszlovákiába, és ők az „ötök" bevonulási kom­münikéjével ellentétes dolgokat tapasztaltak. „Nem látták nyomát az ellenforradalmi veszélynek."²⁶ Olasz részről sérelmezték, hogy semmi­lyen irányadást nem kaptak szovjet oldalról, így a katonai akció teljesen váratlanul érte őket. Kétségbe vonták a CSKP vezető szerepét hiányoló szovjet nyilatkozatot is, hiszen a válság perceiben a csehszlovák vezetés rendelkezett még bizonyos tekintéllyel a tömegek előtt, és képes volt az ország és saját politikai munkájának az irányítására.

Nemzetközi vonatkozásban a prágai bevonulás segítette Nixon meg­választását, teljesen bonyolulttá tette Kuba jövőjét, és akadályozta a vi­etnámi kérdés megoldását. Az öt ország akciója után erősen kérdésessé vált az európai biztonság kérdésében való előrejutás lehetősége, és a Karlovy Varyban hozott határozatok megvalósítása. A katonai blokkok felszámolásáért indított harc pedig egyenesen reménytelen helyzetbe került. A nemzetközi munkásmozgalomban tapasztalt károkat még sú­lyosabbnak érezték, hiszen joggal feltételezték, hogy a Szovjetunió világ­szerte presztízsveszteséget szenved. Az OKP vezetői kizárólag a szovjet vezetés személyes tévedésének minősítették az intézkedéseket, ezzel vetve gátat annak, hogy a párttagság és a pártonkívüliek a „rendszer kérdését vessék fel és a rendszerrel azonosítsák a megtett, szerintük nem jól időzített és nem szükségszerű intézkedéseket."²⁷

A moszkvai tanácskozás végleg lekerült a napirendről, és a bevonulás négy „szövetséges" résztvevőjének pártjai részben el is szigetelődhettek, teret engedve ezzel a kínaiaknak és a velük rokonszenvezőknek – érvelt Galluzzi.

Különösen kártékonynak látták a csehszlovák események keltette vál­ság hatását az olasz belpolitika várható fejleményeire tekintettel. Ismét szavazatvesztéstől, a kereszténydemokratáktól a szocialistákig összezá­ródó ellenséges frontvonaltól tartottak, ami jelentősen befolyásolhatta a párt népszerűségét és megakadályozhatta, hogy az OKP konstruktívan bekapcsolódjon a parlamenti többség munkájába, ezzel elősegítve az olasz társadalmi fejlődés különböző folyamatait.

A prágai bevonulás pillanatában Giancarlo Pajetta és Longo Moszkvá­ban, míg Amendola Bulgáriában tartózkodott. Figyelemre méltó a tény, hogy még így sem tudtak semmit a Csehszlovákia ellen készülő katonai akcióról.

Száll jelentésében tolmácsolt személyes benyomása mindenképpen pozitív volt az olasz fél lépéseit illetően. „Az olasz pártvezetés törek­szik a helyzetet jobban megérteni és ennek következtében a korábbi álláspontját nagyon lassan és fokozatosan módosítani."²⁸ Budapesten mindenestre tudták, hogy nem vihetik kenyértörésre nyugati, elsősorban olasz és francia testvérpárti kapcsolataikat, igaz az olasz KB is érezte a magyar fél vonakodó kötelességtételét. A bevonulás utáni napok, hetek a helyzet értelmezésével és sokszor egymásnak gyökeresen ellentmondó magyarázkodással teltek. Tisztán katonai értelemben a szovjet hadsereg megszálló akciója tökéletesen előkészített és sikeres volt, ugyanakkor a moszkvai külügyi vezetés ismét alkalmatlannak mutatkozott a presz­tízskárok helyrehozatalában – amennyiben erre egyáltalán fel lehetett készülni. Mindenestre komoly naivitást tételezett fel szovjet részről a nyugati KP-k elvárt lojalitása, míg utóbbiak pont a prágai ősz hatására kezdtek egyre inkább távolodni Moszkvától, egyben Budapesttől is. Az MSZMP vezetése a lehetőségekhez képest „lekövette" az OKP és az FKP mozgását, de a Szovjetunióhoz fűződő alárendelt szerepe megaka­dályozta a kitörés valódi lehetőségét.

Mivel Longo a bevonulás pillanatában nem tartózkodott Rómában, az olasz PB első ülése az ő távollétében fenntartotta a korábbi álláspontot. Ezt Száll érvelése szerint befolyásolhatta az is, hogy a „csehszlovák helyzet teljesen kialakulatlan volt még, a moszkvai megbeszélések még nem fejeződtek be, és annak kilátásairól információkkal nem rendelkeztek".²⁹

A moszkvai „tárgyalásos megegyezés" után Longo kis mértékben, de módosította az ő és pártja álláspontját. A KB előtt tartott beszámolójá­ban, amelyet az MTI is átvett, kifejezte a szolidaritás szükségességét az

SZKP-val és a többi keleti testvérpárttal, ugyanakkor megismételte a párt már korábban közreadott véleményét az augusztus 21-i eseményekkel kapcsolatban. Az OKP nem véletlenül elevenítette fel az összefogás gondolatát, hiszen tartott egy esetleges olaszországi és nyugat-európai kommunistaellenes kampánytól. Kiemelték az atlantizmus és a reakciós erők elleni harc oly sokszor emlegetett fontosságát, mégis nem sokkal később a szovjet beavatkozás tanulságai késztették őket a keresztényde­mokratákkal való összefogásra, és álltak be a NATO védőernyője alá.

Száll szavaival: „Személyes véleményem szerint bizonyos további fejlődést mutat tartalmi tekintetben is Longo elvtársnak a Központi Bi­zottságban elhangzott zárszava. Ugyancsak pozitívan kell értékelni: a KB irányelvei nyomán a PB elhatározta, hogy eszmecserét folytatnak a fontosabb testvérpártok vezetőivel, azokkal a pártokkal is, amelyek részt vesznek a csehszlovákiai akcióban."³⁰ A magyar külügyes sietett leszö­gezni, hogy minden szocialista ország római nagykövete Budapesthez hasonlóan értékelte a helyzetet. Prága római követségéről azonban ő is hallgatott. Különösen a szovjet delegációt zavarta – érthetően – az olasz KP magatartása.

Az OKP MSZMP-t is érdeklő belső harcainak középpontjában Amendola térnyerése állt, aki Száll értékelése szerint egyértelműen az olasz belpolitika érdekeinek rendelte alá a párt „internacionalista kötele­zettségét". „Elsősorban az határozza meg állásfoglalását, hogy a többi olasz politikai pártok hogyan fogják fogadni nyilatkozataikat, azok javíta­nak vagy rontanak-e a pártnak a választás idején kialakult viszonyán a szocialista és katolikus tömegekhez, és ezért inkább félreteszik, sőt nem veszik tekintetbe a nagyobb történelmi összefüggéseket, és a nemzetközi munkásmozgalom követelményeit. Mindezek a bírálatok természetesen helytállóak, és azokkal egyet is lehet érteni."³¹

Száll nem győzte hangsúlyozni az OKP nyugati befolyását, hiszen jól tudta, hogy a mediterrán térség baloldali mozgalmaira Longo sokkal nagyobb befolyással bír, mint Brezsnyev és a távoli Moszkva – főleg a prágai tavasz után. Az olasz párt számára, „amely eddig a szocialista eszme és az emberi haladás egyik legfontosabb bázisa volt a kapitalista világban, a párttal való egység újrateremtése kikerülhetetlen történelmi szükségesség."³²

Bár a két párt érvei szöges ellentétben álltak egymással – Száll javas­lata alapján is -, minden tőlük telhetőt igyekeztek megtenni, hogy „ismét létrejöjjön elvi alapokon a sajnálatosan megbomlott egység". Az MSZMP berkeiben ismét joggal reménykedhettek a helyzet kedvező fordulatában, hiszen az OKP korábban, így 1956 esetében is, részben átértékelte állás­pontját. Ennek megfelelően az 1968 szeptemberének második hetében Budapestre érkező Giancarlo Pajettát a magyar állampárt legmagasabb szintű vezetői fogadták.

Az MTI 1968. szeptember 13-án készült bizalmas jelentésében hivat­kozott az AFP kommentárjára, melyben Pajetta és Cossutta budapesti látogatását pozitívnak minősítették. Értesülésük szerint a magyar és a román vezetők a legnagyobb megértést tanúsították az olasz álláspont iránt, mely szerint a csehszlovákiai normalizálást a kommunista és mun­káspártok soron következő moszkvai értekezlete előtt végre kell hajtani. Ellenkező esetben szakadás fenyegette volna a munkásmozgalom már így is törékeny egységét. Az olasz kommunista vezetők megelégedés­sel vették tudomásul, hogy a románok és a jugoszlávok támogatták elképzeléseiket, a magyar párt részéről pedig jóakaratú megértéssel találkoztak.³³

Széles visszhangot keltett az olasz sajtóban, hogy Koszigin és Černík Prágában aláírták a megállapodást a szovjet csapatok további cseh­szlovákiai tartózkodásáról. A Messaggero az eseményeknek vezércikket is szentelt az „Utolsó fejezet" címmel. „Prágában való jelenlétükkel a szovjetek megünnepelték, nem csak azt, hogy tankokkal fizikai erőszakot alkalmaztak egy néppel szemben, hanem a tizenkét év óta hangoztatott kötelezettségek, ígéretek és eszmei követelmények megtagadását is. Sárba taposták mindazt, amit 1956 óta mondtak a szocializmusba vezető utak különbözőségének jogosságáról és a szocialista országok függet­lenségéről, melyet maga Brezsnyev erősített meg két évvel ezelőtt." A Tempo szerint Koszigin rövid látogatása Prágában az akasztófa-megállapodás jóváhagyására szolgált csak.³⁴

1969. január 26-án Bolognában került sor az OKP XII. kongresszu­sára, melyet a megoldatlan problémákról (a Karlovy Vary-i határozatok, tömbök felszámolása, kínai aktivitás, csehszlovák helyzet) folyó nyílt vita jellemzett. A kongresszust előkészítő okmány diskurzusában szólalt fel Alessandro Natta is. Szerinte a katonapolitikai tömbök korszaka már lezárult, a hidegháború teremtménye tehát túlhaladottá vált. A békés egymás mellett élés politikájának alapvető célkitűzése: a nemzetek önállóságáért és függetlenségéért, a társadalmi és politikai választások szabadságáért, minden ország szabad haladásáért való tenni akarás és konkrét tettek. Natta egy olyan olasz külpolitikát álmodott meg, mely a tömbök, így a NATO felszámolására törekszik. Meglátása értelmében a középbal koncepció életképtelen, és megérett az idő egy utóbbival szembeni demokratikus alternatívára.³⁵ Bár Longo nem említette ne­vén a csehszlovák válságot, mégis kemény szavakkal utalt az alig két hónappal korábbi eseményekre. „Mozgalmunkban ma az a tényleges probléma vetődik fel, hogy történelmien és konkrétan tudjuk értékelni a forradalmi folyamatoknak ezt a különbözőségét, hogy fel tudjuk tárni e forradalmi folyamatok közös alapját és ne veszítsük el azok értelmét, ne engedjük, hogy azokat elfojtsák azon különbözőségek és ellentétek, amelyek a forradalmi fejlődések során jelentkezhetnek." Ezzel össze­függésben találóan Togliattit idézte: „A kommunista mozgalomnak nem csak nemzeti, hanem nemzetközi téren is egységesnek kell lennie. Ezt az egységet kétféleképpen lehet értelmezni. Lehet értelmezni kívülről jövő kényszer eredménye, mások utasításának gépies átültetése és szolgai utánzása következményeként. Ezt elutasítjuk. Lehet viszont olyan egység is, amely az egyes tapasztalatok különbözőségében és eredetiségében jön létre, amely a kölcsönös kritikai szellemből táplálkozik, s amely az egyes pártok autonómiájában erősödik. Erre a második fajta egységre van szükségünk. Egységesnek kell lennünk, mert azonosak az elveink és ugyanazt a célt követjük. Egységünk előképe annak a nemzetközi társadalomnak, amelyért harcolunk, amelyben minden nép egyenlő, szabad, testvér lesz."³⁶

A fenti sorokból kiolvasható, hogy a majdani olasz-szovjet kommunis­ta távolodás, az eurokommunizmus születése tulajdonképpen kódolva benne rejlett az OKP és az SZKP gyökeresen eltérő marxizmus-értelme­zésében. Ebből a nézőpontból vizsgálva az eseményeket a sorozatos konfliktusok a Szovjetunió egyes lépései hatására előre megjósolhatóak voltak. Mégis a két párt sorsa szorosan összefüggött. Longo erre utalva megjegyezte, hogy a „szocialista világ védelme kétségkívül olyan prob­léma, amelynek minden kommunista pártot, minden demokratát, minden fejlődő és haladó mozgalmat foglalkoztatnia kell".³⁷ A megjegyzés ismét kétértelmű volt, hiszen akár a prágai reformok, az „emberarcú szocia­lizmus" védőbeszédeként is lehetett értelmezni. Ezért hozzá is tette: „a problémát azonban ma a jelenlegi realitások, sokrétűségek és a jelenlegi összetevők szemszögéből kell vizsgálni, amelyek elősegíthetik annak megoldását. Ezen összetevők mindegyike fejlődésének meg vannak a maga különböző okai." Legsúlyosabb állítását pont a fentiek folyománya­ként, logikai továbbgondolása eredményeként fogalmazta meg. „Miből keletkeztek és keletkeznek ezek a véleménykülönbségek, ellentétek és szakadások? A legegyszerűbb válasz, ami azonban nem kielégítő, az, hogy ezek ilyen vagy olyan párt jobb vagy baloldali elhajlásaira vezet­hetők vissza, és hogy a megoldást – mint az elmúlt napokban írták – »a marxista-leninista elvektől való mindennemű elhajlás elleni, valamint a nacionalista, dogmatikus és revizionista torzulásokkal szembeni kér­lelhetetlen harcban« kell keresni."³⁸ A különbözőségek okait objektíven szemlélve kinyilvánította, hogy azok természetszerűen léteznek a kü­lönböző szocialista országok valamint kommunista és munkáspártok között. Furcsállta, hogy pont a fentebb elmondottak ismeretében, a Német Szocialista Egységpárt elméleti folyóiratában az OKP álláspont­jával kapcsolatban Axen a következőket jegyezte meg: „a kommunista és munkáspártok, valamint a szocialista országok közötti kapcsolatokban a legfontosabb elv nem minden egyes kommunista párt autonómiája és szuverenitása".

Az olaszok érthetően ragaszkodtak az SZKP XXIII. kongresszusán is kinyilvánított véleményhez, az egyenlőség, az autonómia és a mások bel­ügyeibe való be nem avatkozás elveinek szigorú tiszteletben tartásához. Zárszóként pedig, alig burkoltan Moszkvának címezve felelevenítették a Togliatti által megfogalmazott „egység a különbözőségben" elvet. „Ha valóban munkálkodni akarnak az egység ügyén, akkor szigorúan tiszte­letben kell tartani a pártok, továbbá a szocialista országok autonómiáját, és (konkrét) lépéseket kell tenni annak érdekében. Ha felülvizsgálják, vi­tatják vagy megsértik ezeket az elveket, ezzel nem használnak az egység ügyének, hanem csak még nagyobb arányú szakításokat idéznek elő. A különbözőségből kell kiindulni, ha haladni akarunk az egység felé."³⁹

Giancarlo Pajetta az OKP kezdeményezésére látogatott Budapestre, hogy megbeszéléseket folytasson a csehszlovákiai eseményekkel kap­csolatban. 1968. szeptember 9-én érkezett és 12-én reggel utazott vissza Rómába. Ez idő alatt kétszer, szeptember 10-én és 11-én tárgyalt Komó­csin Zoltánnal.⁴⁰ Pajetta hangsúlyozta, hogy az OKP helytelenítő állásfog­lalása a korábbi, az SZKP XX. kongresszusa óta folytatott politikájukból következik, így azt elvi alapon, nem pedig taktikai okok miatt hozták meg. A Vezetőség és a KB egységesnek mutatkozott a határozatok megho­zatalában, egyedül Ambrogio Donini szólalt fel ellene a KB ülésén, aki viszont egyetlen érvet sem tudott felhozni álláspontja igazolására. A KB ülésén elutasítottak minden olyan felvetést, hogy szembeszálljanak vagy elszigetelődjenek az öt szocialista ország pártjaitól. Az olasz párt állás­pontját gyűléseken, értekezleteken vitatták meg a pártszervezetek, és általában egyetértés mutatkozott. Voltak egyszerű párttagok, akik felve­tették, hogy ha a Szovjetunió megtette ezt a lépést, akkor biztosan meg is volt rá az oka. A moszkvai megállapodást kompromisszumnak tekintették, de pozitív tényként értékelték, és – sokat mondóan – nem akartak arról beszélni, hogy milyen módon jött létre. „Számukra elsődleges, hogy sem­mi olyat ne tegyenek, ami nem támogatná azt a csehszlovák csoportot, amely a fenti szerződést Moszkvában aláírta." Pajetta szerint a Pravda és a Trybuna Ludu egyes cikkei viszont éppen ezt a csoportot hozták ne­héz helyzetbe. Nem tudták, hogy az öt szocialista ország pártjai hogyan vélekednek az 1968 őszén hatalmon lévő csehszlovák vezető csoportról, illetve, hogy képesnek tartják-e őket a megállapodás végrehajtására. Az OKP vezetősége a csehszlovákiai helyzet normalizálásának alapvető feltételét a szocialista országok csapatainak kivonulásában, a CSKP autonómiájának, önálló működésének helyreállításában látta. A moszkvai megállapodást mindkét félnek teljesítenie kell! – hangoztatták.

A (moszkvai) nemzetközi nagytanácskozással kapcsolatos előzetes véleményüket Longo már egy korábbi lapinterjújában közölte. Abból indultak ki, hogy az akkori helyzetben nem lehetne elkerülni a csehszlo­vákiai események eltérő megítéléséből származó vitát, amely nem pozitív eredményt, hanem a szembenállás további elmélyülését, legrosszabb esetben nyílt szakadást eredményezne.

„Értékelésük szerint a helyzet most súlyos, súlyosabb, mint 1956-ban volt. Úgy vélik, hogy tíz éves munkájuk az európai biztonságért, a NATO ellen, a baloldali erők egységének megteremtéséért vált kérdésessé, és újra problémát jelent több olyan elvi kérdés, mint a békés egymás mellett élés, a békés átmenet a szocializmusba, a szocialista építés demokra­tizmusa, a többpártrendszer lehetősége stb. Érzéseik a Szovjetunióval szemben mély megrázkódtatást szenvedtek. Pártjukban, kádereikben mélyen gyökerezik a Szovjetunió iránti szimpátia, de az olasz elvtársak érzik ezt a sebet. Számolnak ezzel, súlyos károkat kell helyrehoznunk, és ezt közösen kell tennünk. Aggódtak amiatt, hogy az ilyen válságok tíz évenként ismétlődnek. Úgy látják, hogy a szocialista országok államközi kapcsolatai ránehezednek a pártközi kapcsolatokra. Aggódnak amiatt is, hogy mindig csak egyfajta szocialista modellt hajlandóak elfogadni. Úgy vélik, hogy a szocialista országok határait tekintjük a szocializmus határainak, és ezt olyan módszerekkel tesszük, amelyek akadályozzák a szocializmus térhódítását. Pajetta elvtárs ismételten kérte, hogy higgyünk őszinteségükben és megrendülésükben."

Az FKP és a csehszlovákiai bevonulás

A Francia Kommunista Párt az elsők között foglalt állást a csehszlovákiai katonai akcióval kapcsolatban.⁴¹ Bár elutasították a szovjet (válasz)lépéseket, mégsem határolódtak el az OKP-re jellemző elvi megalapozással. A párt politikai bizottsága augusztus 21-én délelőtt hozta nyilvánosságra első közleményét, amelyben „meglepetésének és helytelenítésének ad kifejezést a prágai katonai beavatkozással kapcsolatban". A közlemény szerint „a kommunista pártok között felmerülő problémákat két- és többol­dalú találkozók keretében sorra kerülő elvtársi vitákban kell megvizsgálni, és megoldani minden ország szuverenitásának, minden párt szabad döntési jogának tiszteletben tartásával és a proletár internacionalizmus szellemében". A közlemény utalt arra, hogy az FKP ezt az álláspontját az elmúlt időszakban már több alkalommal kifejtette; a csehszlovákiai események negatív aspektusai miatt érzett aggodalmának kifejezése mellett azt is leszögezte, hogy „a CSKP-re hárul a feladat, hogy fellépjen a szocialistaellenes elemekkel szemben, hogy megóvja és továbbfej­lessze a szocialista vívmányokat."⁴² Az OKP-hez hasonlóan felhívták a figyelmet az esetlegesen nyíltan szovjet-, alig burkoltan kommunista-, ki nem mondva szocialistaellenes (atlantista) kampány veszélyeire. A moszkvai csehszlovák-szovjet tárgyalások megindulása után az FKP Politikai Bizottsága augusztus 25-i keltezéssel nyilatkozatot tett közzé, amelyben a (PB) „annak a reményének ad kifejezést, hogy a Moszkvá­ban folyamatban lévő tárgyalások végül is a csehszlovák kormány és a csehszlovák párt szuverenitásának helyreállításához fognak vezetni". A nyilatkozat a csehszlovákiai helyzet normalizálásának egyik (előfeltéte­leként a Varsói Szerződés csapatainak Csehszlovákiából való kivonását tűnteti fel. A moszkvai tárgyalásokat követen az FKP PB először augusz­tus 27-én, majd szeptember 2-án adott ki újabb nyilatkozatot a szovjet és a csehszlovák vezetők között augusztus 27-én létrejött megállapodásról és az azt követő fejleményekről. A szeptember 2-i nyilatkozat röviden összegzi a megállapodás lényegét, pozitívan értékelve azt a tényt, hogy a megállapodásra sor kerülhetett. Megállapítja, hogy az FKP kezdettől fogva helytelenítette a katonai beavatkozást és a válság politikai meg­oldását szorgalmazta. „Az FKP minden tőle telhetőt el fog követni, hogy elősegítse a megállapodás tényleges és gyors végrehajtását, mindkét fél részéről, elkerülve minden olyan akciót, amely ezt akadályozhatja, illetve késleltetheti…" Zárásként a nyilatkozat ismét kitért a nemzetközi kommunista mozgalom egységének fontosságára és arra, hogy az FKP erősíteni kívánja baráti kapcsolatait valamennyi testvérpárttal, köztük az SZKP-vel is az egyenlő jogok, minden párt szabad döntési jogának megfelelően. A vezető szervek hivatalos állásfoglalásai mellett a francia pártsajtó rendkívül nagy terjedelemben közölt híranyagokat, nyilatkoza­tokat, kommentárokat és elemezéseket a csehszlovákiai helyzetről. A katonai akciót követő napokban a párt napilapja – az FKP hivatalos állás­foglalásnak megfelelően – következetesen olyan fényképekkel illusztrált írásokat közölt, melyek kiválóan igazolták a beavatkozás teljes értelmet­lenségét, annak teljes elutasítását mind a kormány, mind a csehszlovák állami szervek illetve a CSKP, és végső soron, de legerősebben a nép részéről. Sorra leközölték a „legális csehszlovák országgyűlés és egyéb állami intézmények" nyilatkozatait, mindemellett hathatósan támogatták, kiemelt ügyként kezelve, a CSKP és az állami szervek „demokratikusan megválasztott vezetőit". Véleményük szerint a csehszlovák pártvezetés a tömegek bizalmának birtokában képes lett volna úrrá lenni a nehéz­ségeken, így az 1956-os magyarországi helyzettől eltérően semmi sem indokolta a katonai beavatkozást, így a szovjet pártsajtóban megjelent cikkek egyetlen olyan tényt sem tudtak felhozni, amely 17 nappal a po­zsonyi találkozó után olyan fordulatot idézett volna elő Csehszlovákiában, hogy a katonai beavatkozás valóban szükségessé vált volna.

Étienne Fajon és François Billoux a vezetésük alatt működő lapokban mindenekelőtt annak bizonyítására törekedtek, hogy a francia kommunis­ták állásfoglalásait, elhatárolódásukat a szovjet fellépéstől és külpolitikai doktrínától éppen a Moszkvában hiányolt, és a dél-európai pártokkal szemben kritikaként (inkább vádként) megfogalmazott munkásmozgalmi alaptézisek: az elvhűség és az internacionalizmus, és éppen nem azok hiánya hatja át. Az FKP és az OKP a csehszlovákiai katonai beavatkozást nem opportunizmusból vagy taktikai okokból helytelenítette, csupán az 1960-as moszkvai tanácskozást és annak zárásaként létrejött nyilatkoza­tot tartották szem előtt, melyben megfogalmazást nyertek a testvérpártok közötti kapcsolatok elvei és mindenkori normái: a függetlenség, a be nem avatkozás és a jogegyenlőség elve. Billoux szerint „a Politikai Bizottságot nem a könnyű taktikázás és az opportunizmus vezette, arról szó sincs, hogy engedett volna az imperialisták és az imperialista ügynökök nyo­másának és üvöltésének. A PB-nek a KB által 24 óra múltán jóváhagyott állásfoglalása se nem véletlen (eredménye) se nem improvizált volt. Ez az állásfoglalás egyszerűen az FKP politikájának az alkalmazását jelentette." Budapestnek részben a saját reformja védelmében (kiemelve a csehszlovák és a magyar gazdaságirányítási és politikai-társadalmi átalakulást célzó folyamatok közti különbségeket, természetesen az utóbbiak javára), annak érdekében kifejtett érvelései nem kaptak teret sem az olasz, sem a francia sajtóban, akárcsak a többi szocialista or­szág állampártjának közleményei sem, vagy csak elvétve. Ez alól csak a jugoszláv, a román illetve – érthető módon – a szovjet sajtó (mint az el­utasítandó, ezért gyakran idézett vonalvezetés tárgya) képezett kivételt.⁴³ A L'Humanité 1968. augusztus 30-i számában Étienne Fajon az FKP PB tagja válaszolt a Figaro vezércikkére, melyben elítélték („az FKP leleplez­te magát") a francia kommunisták gyorsan kiadott pozitív nyilatkozatait a csehszlovák-szovjet tárgyalások kimeneteléről. Az említett cikkben Fajon a többi közt a következőket írta: „Már a legelején helytelenítettük a kato­nai beavatkozást. Erre késztettek bennünket a testvérpártok viszonyára érvényes elvek, a kongresszusainkon hozott határozatok tiszteletben tartása a szocializmus irányába történt haladás és minden egyes kom­munista párt függetlenségét illetően. Állásfoglalásunkra abban a tudatban került sor, hogy azzal helyesen szolgáljuk a francia nép és a nemzetközi kommunista mozgalom érdekeit. … Mihelyt megindultak a tárgyalások a szovjet és a csehszlovák küldöttségek között, egy olyan pozitív meg­oldásért szálltunk síkra, amely magában foglalja az intervenciós erők visszavonását, a normális állapotokhoz való visszatérést Csehszlovákia szuverenitásának és nemzetközi kötelezettségeinek keretében. … A tárgyalások befejeztével létrejött megállapodást úgy értékeltük, mint egy lépést előre, és szívből kívánjuk, hogy e megállapodás realizálása megnyissa az utat egy békés és igazságos rendezés irányába."⁴⁴

Korántsem volt ilyen egyértelmű és egységes a párttagság állásfogla­lása, a vezetőség alsóbb szinten zavart, ellentmondásosságot tapasztalt: „Személyes beszélgetéseink során sokan elmondták, hogy egyetértenek a szocialista országok által foganatosított katonai intézkedésekkel, az FKP vezetőségének álláspontja elhamarkodott, az egyértelműen elítélő nyilatkozatok előtt⁴⁵ konzultálnia kellett volna a pártvezetésnek a szovjet elvtársakkal. Aggodalmukat fejezték ki a szocialista országok pártjai és az FKP közötti kapcsolatok alakulásának jövőjét illetően stb. Beszéltünk olyan elvtársakkal, akik összefüggéseket véltek felfedezni a párt jelenlegi álláspontja és a májusi események alatt tanúsított magatartása között, amikor is az egységes baloldal összekovácsolása, vagy a már meglévő egység megtartása érdekében cselekszik, és ezt tartja elsődlegesen szem előtt."⁴⁶

A vonatkozó magyar jelentés tanúsága szerint (is) a francia KB tagjai a szovjetekkel folytatott beszélgetéseik során hangot adtak azon szándé­kuknak, hogy „a csehszlovákiai helyzet megítélésében felmerült nézet­eltéréseik ellenére, semmit sem kívánnak tenni, ami ronthatná a pártjaik közötti kapcsolatokat. Ennek ellenére a párt lapjának, a L'Humanité-nek a hasábjain Prágából olyan tudósítások és kommentárok jelentek meg, melyeknek hangneme elfogadhatatlan. A L'Humanité szeptember 7-8-án tartandó ünnepségére még az események előtt meghívták az itt vendég­szereplő Alexandrov ének- és táncegyüttest. S amikor most a program konkretizálására került sor, kiderült, hogy a francia elvtársak csak szep­tember 7-én szombaton, és nem vasárnap az igazi nagy ünnepségeken engedélyezik az együttes fellépését.

Ellentmondásos az is, ahogyan az FKP KB elhatárolta magát Roger Garaudy szovjetellenes, a Csehszlovákiában augusztus 21-e előtt történteket osztatlan örömmel és fenntartás nélkül elfogadó nyilatkoza­tától. Ugyan elismerték, hogy utóbbi nem fejezi ki a KB véleményét és értékelését, de nyilvános vagy egyáltalán pártbírálatot Garaudy ezért sem kapott."⁴⁷

Az FKP PB a prágai eseményeket követően kétszer hívta össze a KB-t, az elsőt rögtön augusztus 22-én, a másodikat jóval később, ok­tóber 21-22-én. A pártvezetés júliusi tapasztalatai akkor keletkeztek, amikor Waldeck Rochet július 15-én Moszkvába és július 19-én Prágába látogatott. Ezek megerősítették a francia PB-t mindabban a meggyőző­désében, hogy Csehszlovákiában lehetőség van a politikai megoldásra és feltétlenül elkerülendő az újbóli katonai beavatkozás. „Ebből azt a következtetést vonják le, hogy a PB és a KB tények alapos ismeretében alakította ki álláspontját."⁴⁸ Plisonnier ismertette a KB-val, hogy a PB szeptember 26-án Rochet javaslatára kezdeményezett az SZKP-nél egy első titkári szintű találkozót adott év november 4-én. A párt ezzel kívánta kifejezésre juttatni, hogy „számára az SZKP-vel való szolidaritás döntő jelentőségű elvi kérdés". Plisonnier „Az események megerősítik, hogy a párt állásfoglalása helyes" címmel hosszú beszámolót közölt a csehszlovák helyzetről. Elemzésének lényegi megállapításai a követke­zők voltak:

1. A szovjet elvtársaktól kapott információk nem érvénytelenítették a pártnak a csehszlovákiai helyzetre vonatkozó értékelését.⁴⁹
2. A beavatkozás lehetővé tette annak megállapítását, hogy a cseh­szlovák nép többsége pártja és kormánya mögött állt.
3. Tény, hogy a CSKP időnként „habozott", nem mindig lépett fel kellő eréllyel a szocialistaellenes erőkkel szemben, nem támaszkodott eléggé a munkásosztályra – ezt Rochet is szóvá tette Dubčeknek. Az ellenzéki és jobboldali erők ténykedéseinek, kísérleteinek és a nyugati propaganda törekvéseinek lebecsülése nélkül megállapítha­tó, hogy a CSKP nyugalomra intette a lakosságot, és ezzel súlyos incidenseket tudott elhárítani.
4. Még akkor is, ha a beavatkozás nacionalista és szovjetellenes érzelmeket váltott ki a lakosság egy részében, a szocialistaellenes erőknek nem sikerült a rendet megbontaniuk; ha elég erősek lettek volna, provokációt tudtak volna végrehajtani.
5. A pozsonyi tárgyalások utáni tizenhat napban nem változott meg annyira a politikai helyzet, hogy a reakció megfékezésére nem lett volna más megoldás, mint a katonai intervenció.
6. A tények bebizonyították, hogy a Varsói Szerződés öt országának csapatait sem a CSKP vezetősége, sem a csehszlovák kormány, sem a Nemzetgyűlés, sem a köztársasági elnök nem hívta be.
7. A szocialista országok sajtója szüntelenül két fő érvet hangoztatott a beavatkozás igazolására: egyfelől garantálni kell a biztonságot az imperializmussal, nevezetesen a nyugat-német imperializmussal szemben; illetve szembe kell szállni a burzsoázia ideológiai támadá­sával. Az első érv indokolt, de nehéz elhinni, hogy Csehszlovákiát katonai agresszió fenyegette volna Bonn részéről. A burzsoá ide­ológia offenzívájával kapcsolatban megjegyezhető, hogy valóban létezik, de ez elmondható a probléma megoldásáról is: az eszmei harc fokozása. Igaz, hogy Csehszlovákiában revizionista vagy fe­lelőtlen elemek behatoltak a propagandamunka egyes szektoraiba, de az is igaz, hogy a cseh pártvezetés már megkezdte a kívánatos változtatásokat.
8. Minden jel arra mutat, hogy Csehszlovákiában nem volt ellenforra­dalmi helyzet.

Ha elfogadásra került volna az FKP 1968. július 17-i javaslata az európai kommunista és munkáspártok értekezletének összehívására, elérhető lett volna a politikai megoldás, elkerülhető lett volna a katonai beavatkozás, és jó néhány nehézségtől meg lehetett volna óvni a kom­munista mozgalmat, és elsősorban a Szovjetuniót. Végeredményben három kérdésben keletkezett komoly nézeteltérés a Varsói Szerződés öt országának pártjai, másrészt számos más kommunista párt között, beleértve az FKP-t is:

1. A csehszlovákiai helyzet értékelése; valamint annak elbírálása, hogy mit kell érteni szocialistaellenes tevékenység alatt.
2. A CSKP lehetőségei a helyzet rendezésére.
3. Az igénybe vett módszerek minősége – azok durva beavatkozást jelentenek a CSKP belső ügyeibe.

Plisonnier a franciaországi és nemzetközi sajtó erősödő szovjet- és kommunistaellenes támadásaira célozva rámutatott, hogy a párt ellenfelei sokat tettek azért, hogy rávegyék az FKP-t a Szovjetunió és az SZKP elítélésére. Még a Francia Szocialista Párt is arra buzdította őket, hogy adják fel osztályálláspontjukat, és szakítsák meg baráti kapcsolataikat az SZKP-vel. Ezzel kapcsolatban az FKP a következő feladatokat tűzte maga elé:

1. Újból leszögezni álláspontját a beavatkozással kapcsolatban, és erélyesen visszavágni minden támadásra.
2. Továbbra is bizonyítania kell, hogy Franciaország nemzeti érdeke és a béke ügye a kapcsolatok állandó fejlesztését igénylik a Szov­jetunióval és az összes szocialista országgal.
3. Kifejezésre kell juttatni elszántságát az összes demokratikus erők összefogására az egyszemélyi hatalom felszámolásának előkészí­tése céljából.

A párt 96 megyei pártbizottsága ellenvetés nélkül jóváhagyta a pártve­zetés lépéseit. A területi bizottságok csaknem egyhangúan helyeselték a párt vezető szerveinek állásfoglalását. Általában mindenütt, így a pártsejtekben is a párttagok döntő többsége egyetértett a vezetéssel. Raymond Guyot a magyar párizsi nagykövetnek adott tájékoztatása szerint mindössze a párttagság 3-4%-a bírálta a pártvezetést. Az ingado­zásokat a következő okokra vezette vissza: valójában egyetlen párt sem csalhatatlan, egyik sincs biztosítva sem a módszerben, sem a helyzet elemzésében elkövethető hibákkal szemben. Többen pontatlanul ítélik meg a Csehszlovákiában kialakult tényleges helyzetet, többek között „a burzsoá propaganda zavarkeltő híresztelései miatt, de a szocialista országokból származó anyagok hatására is". Az utóbbival kapcsolatban az FKP vezetői már korábban is szóvá tették, hogy az NDK-ból és a Szovjetunióból a pártvezetés tudta és beleegyezése nélkül terjesztettek brosúrákat és különböző propagandaanyagokat a francia kommunisták között.

Az OKP kelet-európai kapcsolatainak átrendeződése 1968-1969 fordulóján

Az OKP és a Német Szocialista Egységpárt viszonya sosem volt felhőt­len. A hatvanas évek legtöbb, sokáig szándékosan került, ki nem mondott ellentéte került a felszínre a csehszlovák reformok gyökeresen eltérő megítélése kapcsán. 1968 novemberére a két testvérpárt közti, addig is jobbára formális kapcsolatok végleg befagytak. A helyzet tarthatatlansá­gát kelet-német részről meglehetősen későn vették észre, amikor pedig végre döntésre szánták el magukat, az OKP kongresszusi téziseiben már végleg szakított az előző évek konfliktuskerülő dialektikájával. Az NSZEP megkésve bár, de – tőle szokatlan módon – értékelhető gesztusokat tett Longo pártja felé. Ami évekkel korábban még tárgyalási alapul szolgálha­tott volna, 1968 késő őszére nem csak a főtitkár számára vált érdektelen­né. Harminc évvel a müncheni egyezmény, szudétanémet területek náci megszállása és a Közép-Kelet-Európában példa nélküli, demokratikus intézményrendszerrel bíró csehszlovák állam felbomlasztása után, ismét német katonák keltek át az Érchegységen. A két „bevonulás" ideológiai hátterének különbségei nyilvánvalóak, mégiscsak – függetlenül eltérő következményeiktől – egy szuverén állam belügyeibe való durva beavat­kozásként értékelhetőek. Érezve az ötvenhatos magyar események és a prágai bársonyos reformok társadalmi háttereinek különbözőségét, és tanulva a magyar forradalmat követő szovjet intervenció korábbi hibás megítéléséből, az OKP válasza nem is lehetett más, csakis a teljes elzár­kózás. A keletnémet állampárt szeptemberi plénumán elítélte az OKP po­litikáját, és az NDK területén élő olasz párttagok és az OKP-hez köthető szervezetek részére névtelen tájékoztatási anyagokat és Longo irányvo­nalát bíráló röplapokat küldtek. Az esetnek érthetően komoly visszhangja volt Rómában, a párt sajtója pedig minden korábbinál élesebb hangot ütött meg nem csak az NSZEP-vel, hanem magával az NDK-val szemben is. A két kommunista párt közti közvetítésben, és a kapcsolatok részleges rendezésében komoly szerepe volt a római magyar nagykövetségnek. Keletnémet részről tudták, hogy átütő sikereket rövidtávon képtelenek lennének elérni a megromlott viszony helyreállításában. Természetesen csak a párbeszéd felélesztésében reménykedhettek, de ezt sem való­síthatták volna meg pusztán önerőből.

Az MSZMP szintén kényszerpályán mozgott, és Magyarország sze­repvállalása Csehszlovákia megszállásában nem menthető, mégis tett lépéseket a beavatkozás elkerülése és a békés rendezés megvalósítása felé. Feltételezhetjük, hogy a keleti blokk viszonyrendszerét kiválóan ismerő OKP látta és belátta a keleti testvérpártok kényszerpályáit, és különbséget tett a feltétel nélküli parancsteljesítés valamint a kényszerű engedelmesség között. Utóbbira kiváló bizonyíték lehetett Kádár és Dubček komáromi találkozója. A magyar félnek volt félnivalója és aktív tapasztalata is az SZKP rugalmatlansága felől. Az 1968 januárjában bejelentett új gazdasági mechanizmus és a prágai reformok közti pár­huzam könnyűszerrel megállapítható volt. Miközben magyar oldalon nagy reményeket fűztek az északi szomszéd megújulási próbálkozásá­hoz és az ezzel járó piaci nyitás hozadékaihoz, a létező szocializmust képviselő-építő többi állampárt az európai munkásmozgalom egységét féltette Prágától. 1968. november 28-án az NDK Kereskedelmi Kamará­jának állandó római képviselője, Schnell személyesen tájékoztatta Száll Józsefet Jarosewsky külügyminiszter-helyettes tárgyalásairól. Schnell elmondása szerint az NSZEP legutóbbi berlini plénumán „elemezték a fejlett kapitalista országok gazdasági, társadalmi helyzetét, és ennek tükrében bizonyos megállapításokat tettek az olasz párt politikáját ille­tően. Nem számoltak azzal, hogy az olasz elvtársak ilyen érzékenyen fognak reagálni az állásfoglalásaikra." Schnell utasítást kapott, hogy tegyen meg mindent az OKP-vel való jó viszony helyreállítására. Előre készülve a várható súlyos nézeteltérésekre, utasították, hogy kerülje a kényes témákat, így ne nagyon bocsátkozzon vitába a csehszlovák kérdést illetően. Berlinben csak azokat a közös érdekű vagy mindkét fél számára közömbös témákat jelölték ki „megvitatásra", melyek tekinteté­ben jó esély kínálkozott egy közös álláspont kialakítására. Megbízása az OKP legfelsőbb szintű vezetőivel való közvetlen tárgyalásokra is szólt. Nem véletlen, hogy miután visszarepült Rómába, a baráti országok testületei közül először a magyar nagykövettel ismertette programját, és „béketervét". Az iratból nem derül ki, de gyanítható, hogy az olasz KB és a Vezetőség tagjaival bajosan találkozhatott volna Száll közbenjárása nélkül. A követi jelentés említést tesz a két testvérpárt ellentétének okairól is. Schnell szerint a legfontosabb kiváltó okok a csehszlovák reformok eltérő megítélése körül sűrűsödtek, és egyéb félreértsék is hátráltatták a párbeszéd folytonosságát. Jellemző módon az önkritika legapróbb jelét sem találjuk a felsorolt okok között. Szemléletes eset volt, hogy az ADN keletnémet hírügynökség elbocsátotta olasz, az OKP által ajánlott kollégáját, mert az a nyugat-berlini RIAS rádió számára készített tudó­sításokat a csehszlovák helyzetről és ismertette hallgatói előtt az olasz párt álláspontját. Erre válaszul Róma minden informális kapcsolatot befagyasztott Berlinnel, a tervbe vett delegációs szintű egyeztetéseken – abban az esetben, ha valóban sor került rájuk – csak az OKP párhie­rarchia alsóbb szintjén álló küldöttek vettek részt, vezetőségi, titkársági egyeztetésekről szó sem lehetett.

A prágai tavasz tapasztalatai

Az OKP Vezetősége határozottan elítélte a Varsói Szerződés öt orszá­gának csehszlovákiai beavatkozását. Longo még 1968-ban könyvet publikált a Csehszlovákiai eseményekről.⁵⁰ A pártapparátus tagjai általá­ban elfogadták az öt szocialista ország beavatkozásának bírálatát, csak egyes, alacsonyabb szintű pártszervezetekben hoztak, a KB nyilatkozatát elhamarkodottnak ítélő határozatot.⁵¹ A párt 1969. február 8-15. között Bolognában megtartott XII. kongresszusára készülve, az események horderejének el nem hallgatása mellett, a sorok összezárása volt napi­renden. Az egyre jobbra tolódó Olasz Szocialista Párt ügyesen használta ki a csehszlovák helyzet római belpolitikai vetületét, és szavazatokat vett el az OKP-től. A Szovjetunió külpolitikai lépései lényegében a Longo által meghirdetett választási program tagadásaként is megállták a helyüket, így hitelességük megőrzésének érdekében nem maradt más választásuk, mint a tényleges elhatárolódás Moszkvától.

Emilia-Romagna tartomány székhelyén ezért megismételték korábbi határozatukat, és újfent elítélték a szovjet beavatkozást.⁵² Azonban sem a beszámoló, sem a további hozzászólások nem elemezték részleteiben a problémát – érezhetően el kívánták kerülni a kérdésben esetlegesen kialakuló vitát. A kongresszus kiállt Longo politikájának helyessége mellett,⁵³ ezzel elismerte Togliatti döntésének igazát. A vitában magát a csehszlovák kérdést kevesen érintették. A felszólalások zöme egyetérté­sét fejezte ki a vezető szervek határozatával és beszámolóival. Ambrogio Donini,⁵⁴ a Központi Bizottság tagja – vélhetően Ingrao szorgalmazására -, megismételte korábbi, a beavatkozás jogszerűségét és szükségessé­gét igazoló kijelentését. Ellenben az Amendola vezette reformerek – akik nyíltan elítéltek a „Brezsnyev-doktrínát" – nem reagáltak a felvetésre, így az érdemi vita is elmaradt. A nyugati testvérpártok és a keleti blokk hat érintett állampártjának képviselői egy élénk vita kibontakozását várták, de a háttérben szemben álló áramlatok hallgatása miatt a nyílt polemizálás elmaradt. Az OKP szemmel láthatóan tanult a korábbi évek hibáiból, amikor pluralizmusa, belső szabadossága miatt nem volt ké­pes az egységes pártálláspont védelmére. Ezúttal is lehetőséget adtak az egyes irányvonalak képviselőinek véleményük ismertetésére, de ez csak árnyalhatta a kompromisszumos nyilatkozat egyes megállapítá­sait. Hallgatásukkal tiltakoztak, nem kívántak osztozni a szovjet blokk történelmi felelősségében. Kerülték ugyan az SZKP kemény bírálatát, mégis, Berlinguer felszólalása már egy új, a korábbinál sokkal kritiku­sabb hangvétel erősödését jelentette. „A csehszlovák beavatkozás nem tekinthető csak hibának, hanem magyarázata a szocialista világ objektív ellentmondásaiban és nehézségeiben is keresendő." Berlinguer nagyon határozottan vetette fel a nemzetközi munkásmozgalom keretei közötti autonómia immár elodázhatatlan igényét. A pártok függetlenségének kölcsönös elismerése és biztosítása a kongresszus fő tézisévé vált. Így érték el, hogy bár nem beszéltek a prágai tavasz elfojtásáról, mégis, tanácskozásuk fő irányvonala a kommunista testvérpártok egyenlőtlen viszonyrendszerének súlyos vádjait fogalmazta meg, és vált a szovjet be­avatkozás hatásainak pontos értékmérőjévé. Az óriási támogatottsággal főtitkárhelyettessé választott Berlinguer kifejtette, hogy az autonómia alatt azt a jogot értik, melynek birtokában az olasz kommunisták függetlenként ítélhetik meg a Szovjetunió és más szocialista országok lépéseit, anélkül, hogy bárkinek is leckét kívánnának adni a „létező szocializmus" építésé­ből. Kötelességüknek tartották azonban, hogy véleményüket diplomáciai kertelés nélkül, az egész mozgalom érdekében elmondják. Az OKP-től új, a korábbinál sokkal kevésbé elnéző magatartást vártak el a keleti tábor országainak irányában. Berlinguer a külföldi küldöttségek tiszteletére rendezett fogadáson „nagyon őszinte és megkapó" pohárköszöntőjében elmondta: „Az OKP nagyon komplikált párt, és néha nehéz megérteni őket. Elismerte, hogy ők sem tettek meg mindent a szocialista országok mély és alaposabb megismerése érdekében."

A kongresszus elsöprő többséggel szavazta le a „vezető párt" és a „vezető állam" – Ponomarjov, a szovjet pártküldöttség vezetője által is elvetett – elvét. Ugyanakkor Galluzzi, a Vezetőség tagja, a nemzetközi kérdések felelőse, kemény szavakkal utasította vissza az SZKP által felvetett „korlátozott szuverenitás" gondolatát.

A több mint egy hetes kongresszus záróakkordjaként óriási többséggel, egy ellenszavazat és tizennégy tartózkodás mellett fogadták el a Központi Bizottság beszámolóját, valamint Longo és Berlinguer zárszavait. Az OKP ezzel történetének új korszakába lépett. A jobbközép politikai hetilap, az Epoca, így írt erről: „Sokat beszéltek a kommunizmus válságáról. De a tényeket tekintve be kell ismerni, hogy az OKP ismét leküzdött egy nehéz szakaszt; szervezetileg és taktikailag egységesebben került ki a kongresszusból, mint valaha."

Jegyzetek

1 Az eurokommunizmus témakörének fontosabb irodalma: McInnes, Neil: Euro-Communism. In: The Washington Papers, Vol. IV. SAGE, London, 1976.; Schwab, George, (szerk.): Eurocommunism. The Ideological and Political-Theoretical Foundations. Aldwych Press, London, 1981.; Narkiewicz, Olga A.: The End of the Bolshevik Dream. Western European Communist Parties in the Late Twentieth History. Routledge, London, 1990.; Narkiewicz, Olga A.: Marxism and the Reality of Power 1919-1980. Croom Helm, London, 1981. Az 1968-as évnek az Eszmélet is több cikket, tanulmányt szentelt.

2 1966. március 29 – április 8.; 86 testvérpárt képviselőinek részvételével. A Kínai Kommunista Párt nem fogadta el a meghívást. A kongresszusi beszámoló legfontosabb témái: hűség a békés egymás mellett élés politikájához, aktív szo­lidaritás az amerikai agressziótól sújtott Vietnammal. „Mindent meg kell tenni a szocialista rendszer egységéért, rendezni kell Kína és a Szovjetunió viszonyát. A kommunista pártok egymás közötti kapcsolataiban érvényesíteni kell az egyen­lőséget."

3 MOL M-KS 288. 32. 1966. 13. őe. 59-62.

4 Igaz, ezt az SZKP a maga teljességében csak a nyugati testvérpártok esetében ismerte el. Ennek keserű felismerésévé vált a prágai tavasz szovjet elfojtása.

5 Nem sokáig remélhették a kétoldalú viszony javulását, hiszen 1966. június 4-én a KKP meghirdette a „kulturális forradalmat".

6 Szinyavszkij és Danyiel írók elítélésének olasz sajtóvisszhangja, M-KS 288. 32. 1966. 13. őe. 8-13.

7 M-KS 288. 32. 1966. 13. őe. 63-64.

8 Az OKP ekkor komoly anyagi nehézségekkel küzdött, sőt az is felmerült, hogy az Unité valamelyik vidéki kiadását megszüntetnék. A párt finanszírozási problé­máit kiváltó okokat Stendardi őszintén feltárta Hetényi előtt. (Lásd: fenti fond.)

9 M-KS 288. f. 32/b/1968/167. őe. 181-188. Szigorúan bizalmas feljegyzés az MSZMP KB KO számára, Verók Istvánné.

10 Uo. 208-211.

11 Uo. 213.

12 Uo. 214-223.

13 Az arab-izraeli hatnapos háború következtében.

14 MOL M-KS 288. f. 32/b/1968/167.őe. 284-286.

15 Uo. 30. A találkozó összetételének komoly jelentősége volt, hiszen a nyugati KP-k pont így képzelték el a későbbi moszkvai konzultatív találkozót is.

16 Uo. 41.

17 Togliatti közvetlenül halála előtt befejezett írása, melyben a szocializmus olasz útjának érvényességét taglalta és enyhe kritikával illette a Szovjetuniót.

18 M-KS 288. f. 32/b/1968/167. őe. 40.

19 Uo. 41. (Dőlten szedve, az eredetiben aláhúzva, mellette: „Bár így volna".)

20 Uo. 45-46. („= ne")

21 Uo. 47. („Maguk sem tudják, mi ez!")

22 Uo. 48.

23 Uo. 50-51. („Ezek szerint nem bízunk önmagunkban, túlértékeljük az impe­rialisták agresszivitását, mindenkiben egyformán ellenfelet látunk".)

24 Uo. 51.

25 Uo. 53-58.

26 Uo. 54.

27 Uo.

28 Uo. 55.

29 Uo. 56.

30 Uo.

31 Uo. 57. (Dőlt betűs szakasz az eredetiben pirossal aláhúzva, mellé a margóra tollal írva: „Igaza van!")

32 Uo. (A margón két párhuzamos vonallal kiemelt szakasz.)

33 Uo. 59.

34 Uo. 60.

35 Uo. 60-61. A vita ideológiai aspektusa is kibontakozott. Cossutta szerint job­ban meg kell világítani a különbözőségekben rejlő egység fogalmait, különösen azután, hogy az olasz kommunista alapszervezetekben bizonytalanság mutatko­zott a csehszlovák események következtében. A párt balszárnyához tartozó Ingrao kritikai kutatás elvégzésére tett javaslatot, hogy így jobban meg lehessen világítni a demokrácia és a szocializmus közti összefüggéseket. Október 19-én Longo is hozzászólt a Natta beszámolója keltette vitához. Elutasította a marxizmus mint egységes doktrína kritikáját, igaz utóbbit olasz részről sosem dogmaként, hanem politikai akcióikhoz nélkülözhetetlen irányelvként használták. Az a tény, hogy a „különféle realitások során" a marxizmus több esetben a helyi körülményeknek megfelelően árnyaltabbá vált, „nem botránkoztatta meg" az olasz kommunistákat, hanem „életképességének és erejének bizonyítékát" látták benne.

36 Uo. 64.

37 Uo. 66.

38 Uo.

39 1968 októberében Emilio Sereni vezetésével OKP-küldöttség utazott egy hétre Moszkvába, hogy „tapasztalatcseréket folytasson le az SZKP pártoktatási osztályának vezetőivel". Ezzel párhuzamosan Rómába érkezett a JKSZ küldött­sége, melyet Mijatović (a szövetség elnökségi tagja, a boszniai-hercegovinai szövetség elnöke) és Zvanko Grahek (a KB külügyi osztályának tagja) alkottak. Találkoztak Giancarlo Pajettával és Galluzzival illetve Bufalinival és Colombival is. Uo. 67-68.; 123.

40 Uo. 292-297.

41 A francia párt egyik jellegzetes, sajátos motívuma volt az önálló bírálat jogának fenntartása a szovjettel való szövetség megőrzésével együtt. Ez az elvi alapvetés a későbbiekben több ellentmondásos helyzetet eredményezett, hiszen nemzeti identitása és Moszkvától való függése egyaránt hangsúlyos szerepet kapott poli­tikájában. Igaz, az FKP mind hagyományában, mind pénzügyileg jobban függött Moszkvától, mint olasz elvtársaik.

42 M-KS 288. f. 32/b/1968/152. őe. 28.

43 Uo. 30-31.

44 Uo. 32.

45 Uo.

46 Uo. 33-43. (A párizsi magyar nagykövetség szigorún bizalmas jelentése.)

47 Uo. 35.

48 Uo. 46-59. (Szigorúan Bizalmas, Bp. 1968. X. 31. MSZMP KB KO számára. Feljegyzés a francia KP KB 1968. X. 20-21-i üléséről.

49 Megjegyzés: „Sem itt sem a beszámoló további részeiben nem esik szó arról, hogy az FKP más szocialista országbeli testvérpártokkal is folytatott kétoldalú megbeszéléseket a csehszlovák kérdésről." Uo. 48.

50 Longo, Luigi: Sui fatti di Cecoslovacchia. Roma, Editori Riuniti, 1968. (A könyv elérhető volt Magyarországon is, de Longo több művével ellentétben nem fordították le.)

51 288. 32. 1969. 10. őe. 16-20.

52 Uo. 21-31.

53 Az 1963-as parlamenti választásokon az OKP 7.768.228 alsóházi szavaza­tot szerzett, ezzel a parlamenti helyek kevéssel több, mint negyedét birtokolta. Az 1964-es év viszontagságai (Togliatti halála és Hruscsov leváltása) ellenére 1968-ban közel egymillióval több szavazatot gyűjtöttek, melyet még ellenfeleik is kimagasló eredményként értékeltek.

54 1903-1991, marxista történész. 1926-1928 között Rómában, majd 1960-tól 1971-ig Bariban oktatott. 1947-ben varsói nagykövet. 1953-1963 között az OKP képviselőjeként a Szenátus tagja.

A múzeumba járás divatba jött, növekszik a látogatók száma – bármilyen meglepőnek is tűnhet ez a jelenség a dekulturálódás korában. A múzeum egyfelől része a kultúriparnak, másfelől a képiség, a teatralitás, az élménycentrikusság folytán közelebb is kerül a nézőhöz, aki ma már korántsem passzív látogató, mint volt korábban.

A kilencvenes években a múzeumjárás világszerte nagy divat lett, az elképesztő kulturális választékdömpingben nemhogy visszaszorult volna ez a konzervatív, merev intézménytípus, hanem csodák-csodájára elő­retört. A múzeumalapítási, múzeumépítési láz, a „muzealitási járvány" szünet nélkül folytatódott, a múzeumok látogatottsága növekedett. E láz leglátványosabb vállalkozása a világ új csodájaként emlegetett múzeum megépítése az Egyesült Arab Emírség fővárosában Abu-Dzabiban. A lé­tesítmény 2012-re készül el, 400 millió dollárba kerül, alapterülete 30.000 négyzetméter lesz. A múzeum megkapta a lehetőséget, hogy a Louvre nevet felvegye. Mellette gigantikus idegenforgalmi létesítmény-együt­tes is épül, a kettő szervesen kiegészíti egymást. Ez a példa mintegy előlegezi azt, amiről alább szó lesz, vagyis az elmúlt két évtized egyik legizgalmasabb kulturális fejleményét, az örökségipar és a múzeumvilág különös átalakulását.

A Magyarország múzeumait ismertető enciklopédia 1996-os első kiadása 725 múzeumot sorol fel, a negyedik kiadás több mint hétszáz­ötvenet. A múzeumba látogatók száma hosszú évek óta folyamatosan növekedik és ezt csak a válság törte meg 2009-ben. A megváltott jegyek száma országosan meghaladja az évi 12 milliót, miközben jó néhány állandó kiállítás ingyenesen volt látogatható, és 2004. május 1-től egyes időszaki kiállítások belépőjegyei rendszeresen 3.000 Ft fölött vannak. Legtöbben a főváros múzeumait nézik meg, itt évente kb. 5 millió jegy kel el. Budapesten a legnépszerűbb hely a Jövő Háza – Csodák Palotája, amely egymagában 1 millió látogatót vonz. (Ez nem hazai specialitás.) Természetszerűen a kíváncsiskodók az időszaki kiállítások egyszeri látványosságaira vannak kiéhezve. Az ingyenesség bevezetése után átmenetileg megugrott az időszaki kiállítások száma, amely a bevételi lehetőségeket növelte. (2004-ben 2.756, 2005-ben 3.443 bemutató közül válogathatott a nagyérdemű.) 2006-tól azonban ez a tendencia nem foly­tatódott, ami nyilván a kapacitáshiánnyal magyarázható, hiszen egy-egy kiállítás előkészítésére több esztendő sem mindig elég.

Az bizonyított tény, hogy állandó kiállításokkal nem lehet áttörni a múzeumokat övező tiszteletteljes távolságtartást. Felmérések szerint a múzeumtól távolságot tartók a következő tényezőkre hivatkoznak: túlbe­csülik a belépők árát, vagyis drágának tartják a múzeumlátogatást (ami egyes kiállításokat illetően igaz is). A látogatást nem kikapcsolódásnak tekintik, hanem kulturális missziónak, a művelődés oltárán bemutatott áldozatnak. Ennek következtében ha elmennek, akkor azt az intézményt egyszer és mindenkorra le akarják tudni, a pincétől a padlásig szeret­nék „kiolvasni". Ez a mentalitás azt eredményezi, hogy egyesek akkor is kipipáltnak vélnek egy-egy múzeumot, ha oda 10-20 éve nem tették be a lábukat, és a hajdani látogatásból már szinte semmilyen emléket nem őriznek.

Ilyen körülmények között nyilvánvaló, hogy az érdeklődés növeke­dése, a látogatottság felfutása az időszaki kiállításoknak köszönhető. Az időszaki kiállítások látogatottsága csúcsokat dönt Magyarországon, Budapesten, Debrecenben vagy más kiállítóhelyeken. (Szenzáció volt a Szépművészeti Múzeum impresszionisták tárlata, ahova szinte lehetetlen volt a bejutás, a Hősök terén hosszú sorokban kígyóztak az érdeklődők. Hasonló érdeklődés kísért még számos bemutatót, így például a Van Gogh tárlatot, vagy a francia festészet 400 évét, a reneszánsz évében a Medicit.) 2006-ban a Van Gogh kiállítással indító Szépművészeti Mú­zeumba 611 ezren látogattak el. Igen nagy érdeklődés tapasztalható a Magyar Nemzeti Galériában (pl. Munkácsy, Zichy), vagy a Termé­szettudományi Múzeumban; különösen a Vácott felfedezett múmiák bemutatása, a dél-amerikai dínók, vagy legutóbb a „Jégkorszak" kiállítás keltett izgalmat. Nagy a látogatottsága a vidéki helyeknek is, különösen az idegenforgalmi központokban (Eger, Dobó István Múzeum; tihanyi bencés apátság; szentendrei skanzen; szilvásváradi erdészeti kiállítás; esztergomi, sárospataki vármúzeum; visegrádi palota stb.).

Néhány éve – a múzeumdivat hatásaként – állandó helyszínen egyre si­keresebb programot bonyolít le a Sziget Fesztiválon a múzeumsziget is.

Mitől vált izgalmassá, érdekessé a múzeum?

Az eredeti látvány varázsa

A múzeum volt az, amely a filmiparban kifejlesztett forradalmian megújuló látványtechnikából maximálisan hasznot húzott az elmúlt két évtizedben. A látványelemek bevonultak falai közé, de nem szorították ki az eredetit, hanem élővé, még elevenebbé tették. Egy dínócsontváz például ma kiegészül nemcsak az élőlény rekonstrukciójával, de környezete bemu­tatásával is. Számítógépen el lehet készíteni épületek, sőt egész városok modelljét. Hangsúlyozom, hogy a múzeumban ez a valódi mellé kerül, tehát összhatásában több, mint amit bármilyen számítógépes program önmagában nyújtani tud. A hagyományos és új látványtechnikák egyidejű jelenléte adja a mai múzeumélmény egyik fontos részét. Aquincum romjai például nem mozgatják meg a fantáziát. De ha a látogató belenézhet egy távcsőbe, amelyen keresztül a romok helyett a valóságos ókori várost látja maga körül, akkor az szinte csodának számít. Nos, az Aquincum Múzeum rendelkezik ilyen látcsővel.

Többrétegűség

A múzeumban lévő ismeret többrétegűvé vált. Az érintőképernyős digi­tális eszközökkel egy-egy részletkérdést alaposabban megismerhet a kíváncsiskodó, ha épp ahhoz van kedve. A digitális technika segítségével az adott kiállítás tartama megsokszorozható, egész enciklopédiák tárul­nak fel anélkül, hogy a látogatóra kényszerítenék azt. Egyre inkább a kiállítások részévé válik például a film, miközben nem tolakszik előtérbe. Elég egy képernyő, egy fülhallgató, de van ahol kis mozitermeket képez­nek ki. Ez képzőművészeti bemutatókon is tapasztalható: a festmények, szobrok mellett mondjuk megnézhető az alkotóval készült portréfilm, dokumentumfilm, vagy egy-egy képről készült ismeretterjesztő film. A krakkói képtárban például megtekinthető volt Leonardo da Vinci: Hölgy hermelinnel című remekműve mellett a teljesen feketévé vált háttér rekonstrukciójának kísérlete monitoron. Sok tárlaton látható egy-egy műtárgy restaurálását bemutató installáció, vagy a műtárgy története. Ilyen például Berlinben a világ egyik leghíresebb műtárgyának, Nefertiti (Nofretete), a csodálatos szépségű fáraófeleség mellszobrának (büszt-jének) bemutatása. Ennek már a megtalálása, a régészeti feltárása is hallatlan izgalmas történet, ami végigkövethető a szobor megcsodálása mellett.

Az időszaki kiállítások már eleve úgy vannak összeállítva, hogy azok valamilyen teljesen új összefüggésrendszerben mutatnak be műveket vagy történelmi korszakokat, természeti jelenséget. Itt a megközelítés és az eredmény az új dimenziók feltárulásának élményét jelenti a látogató számára. A Műcsarnok Kempelen Farkas kiállítása például egyszerre szólt egy polihisztor életéről, felfedezéseiről, Mária Terézia udvaráról és a beszélő gép, illetve a sakkozó gép máig nyúló történetéről, mond­hatni megvalósulásáról; sőt az automaták fejlődéstörténetéről is képet kaphatott a nagyérdemű, úgy hogy önmagán kipróbálhatta a portréraj­zoló automatát, vagy megcsodálhatta, hogyan sakkozik egymással két komputer. De még azt is személyesen meg lehetett tapasztalni, milyen volt a kuporodás a Kempelen-féle sakkautomata gyomrában a benne rejtőző embernek.

A dinamikus látvány

A múzeum a változatlan kiállítások unalmas hagyományával, az állan­dósággal egyre inkább szakítva egy dinamikus élet felé fordult néhány évtizeddel ezelőtt és ez a dinamizmus azóta sem veszített lendületé­ből. Megtanulta a modern és hatékony marketinget, megtanulta úgy tematizálni életét, hogy az érdeklődést váltson ki a közönségből. A hagyományos látványtervezés is dinamikus változáson ment át. Ma Magyarországon egyre több panoptikum nyílik a várakban, amely sajátos élettel telíti a kopár termeket, kazamatákat, boltozatos pincéket. A hagyo­mányos látvány változatosságában igen nagy szerepe van annak, hogy fejlődik a nemzetközi műtárgy- és kiállításcsere. Egész ipara és piaca jött létre vándorkiállításoknak, amelyek egy sikerre orientált, professzionális módon kivitelezett és menedzselt látvány-együttest tartalmaznak és azt országról-országra szállítják, cserélik, teszik bemutathatóvá. Ilyen ván­dorkiállítás volt a Debrecenbe szervezett, Leonardo da Vinci találmányait bemutató anyag. Mindenütt nagy sikerű a Pákh Imre gyűjteményére épülő és évek óta úton lévő Munkácsy-kiállítás. (Természetesen vannak vitatott vándorlátványok, ilyen a japán halottak belső szerveit láthatóvá tevő Bodies kiállítás a VAM Designe Centerben, de az ilyen produkciók már alig kapcsolódnak a múzeumi kultúrkörhöz. Sokan például felhábo­rodással fogadták ezt.)

Az elmúlt évtizedekben több megvalósulatlan ötlet jelezte a látvány­teremtésben rejlő lehetőségeket. Az egyik ilyen volt egy óriás lekötözött Gulliver felépítése Budapest valamely külső területén, amely repülőgépi látványnak sem lett volna utolsó. A hatalmas alak belseje az emberi ana­tómia kiállítása lett volna sétáló folyosókkal. A pestszentlőrinci Bókay-kert funkciójáról való gondolkodás közepette jelentkezett a kilencvenes évek közepén egy rajongó azzal az elképzeléssel, hogy Shakespeare-parkot alakítana ki, ahol a nagy drámaíró műveinek helyszínei és alakjai eleve­nednének meg kellemes arborétumi környezetben. Ezek az elképzelések azonban pénzhiány miatt nagyon nehezen valósíthatóak meg. Ugyanak­kor Berlinben a Sony Centerben egy minden eddigi képzeletet felülmúló Lego-panoptikum épült fel, a nagy játékgyártó cég finanszírozásában.

Nyitás a közönséggel való másfajta együttlét felé

Néhány éve megjelentek a múzeumokban olyan programok, amelyek teljesen szokatlan élményt nyújtanak a látogatóknak. Nem arról van szó, hogy a múzeumban van egy koncert, vagy fogadás, hanem arról, hogy meghosszabbított nyitva tartásban tárlatvezetéseket kapcsolnak össze vendéglátással, találkozókkal, zenei aláfestéssel színezett múze­umi tartózkodással. A múzeum sajátos közéletet teremt, ahol úgy lehet hosszabb időt eltölteni falai között, hogy a kiállítással való intenzívebb, nem hétköznapi megismerkedéshez egy kötetlen, a muzeológusokkal és más látogatókkal való kapcsolatteremtés társul. A múzeum sajátos vendéglátó- vendégmarasztaló hellyé válik. Különösen a Szépművészeti Múzeum bonyolít rendszeren és sikeresen ilyen programokat.

(A tárlatvezetés is megváltozott, az sok esetben már nem egyszerű kiegészítése a látottaknak, hanem összekapcsolódik különféle élmé­nyekkel, mondjuk személyesen meg lehet tapasztalni, hogy hány kilós egy páncéling, vagy egy lovagi kard.)

A múzeummal való nem hagyományos viszonynak mára Magyarorszá­gon két különleges alkalma van. Az egyik a Múzeumok Éjszakája, amikor százezrek töltik idejüket a rendezvényeken. 2009-ben a siker nyomán megjelent a rendezvény őszi mutációja is. A másik a Múzeumok Majálisa, amelyen vagy száz múzeum mutatkozik be és teremt különleges búcsúra emlékeztető hangulatot a Nemzeti Múzeum udvarán, illetve egyre több vidéki helyszínen. E két rendezvény hallatlan sikere és vidéken való elterjedése egyértelműen jelzi a múzeumok újfajta magatartása iránti soha nem tapasztalt tömeges fogékonyságot. A múzeumok majálisa nem egyszerű bemutatkozás, hanem egyfajta kézműves prezentáció is (2008-ban hetven kézműves mester dolgozott a múzeumkertben), ahol száz különféle műfajú program egészíti ki a standok látványosságát. Az egész kimondottan vásári hangulatot áraszt, ahol egyedi termékek gazdag kínálata lepi meg a látogatót; a színpadon zenei produkciókból, a múzeumban pedig az újszerű tárlatvezetési kísérletek közül lehetett válogatni.

A Múzeumok Éjszakája, a Múzeumok Őszi Fesztiválja és a Múzeumok Őszi Éjszakája együtt több mint 600.000 vendéget vonzott a közgyűj­temények falai közé.

A múzeum egyre inkább emlékeztet egy összetett kulturális szolgáltató létesítményre, amelyen belül az oktatás, a szórakozás, a különböző kul­turális tevékenységek kínálata egyre sokoldalúbban van jelen.

Hogy a múzeumok irányítása mennyire ezeket a törekvéseket preferál­ja azt jól mutatja az, hogy ehhez a szakmai mentalitáshoz kapcsolódnak a hazai díjak, vagyis az Év Múzeuma és a Vendégbarát Múzeum cím is.

A cselekvő látogató

A passzív, szemlélődő, befogadó látogatói magatartással szemben roha­mosan terjedőben vannak az aktivitására építő megoldások. A számítás­technika interaktivitási lehetőségeire már utaltunk. A berlini zsidó-történeti múzeumban a kiállítás végén digitális közvélemény-kutatásban vehet részt a nézelődő, és természetesen azonnal visszajelzést is kap arról, hogy az eddigi látogatók között az ő válasza hogyan helyezkedik el. Az egyik teremben felpróbálhatja a középkori favázas hátizsákot.

A kiállítási tárgyak közül a modern múzeumban mind több dolgot le­het személyesen kipróbálni. Ma gyakoriak az olyan rendezvények, ahol ruhapróbák vannak. Különleges élmény egy páncélsisakot magunkra ölteni és így járkálni. Másutt nemcsak szemlélhetőek a kínzóeszközök, de kalodába lehet kerülni. Megint másutt a legkülönfélébb helyzetekben való fotózkodás jelent élményt. Nem véletlen, hogy Magyarországon a leglátogatottabb a Csodák Palotája, amelyben nincs is más tárgy, csak olyanok, amelyek személyes próba alapján avatnak be a fizika és a technika, valamint az emberi érzékszervek különlegességeibe. A Medici családról szóló kiállítás a Szépművészeti Múzeumban először hozott Magyarországra egy különlegességet: a vakok számára külön terem állt rendelkezésre, ahol bizonyos tárgyak makettjei révén a kezükkel is „láthatták" a kiállítást.

A Nemzeti Múzeum „A szépség óhajtása" című kiállítása az 1700-1815 közötti udvari öltözködés történetét mutatta be. A látogatók külön terem­ben próbálhatták fel a XVIII. századi ruhadarabokat, az urak megtanul­hatták a korabeli nyakkendőkötést. Lehetőség nyílt az akkori illatszerek kipróbálására, és XVIII. század végi mintájú levél megírására is.

Itt említhető, hogy múzeumi rendezvények gyakran összekapcsolód­nak hagyományőrző egyesületek, civil szervezetek bemutatóival, lovagi tornákkal, íjászattal, vagy kézműves foglalkozásokkal. A múzeumok rájöttek, hogy számukra a profiljukba vágó civil világ legalább olyan fon­tos, mint a művelődési házak számára. Egyes helytörténeti múzeumok mellett hagyományőrző egyesületek, alapítványok működnek, amelyek a nyitottság felé terelik az intézményeket.

Múzeumpedagógia

A múzeum és a közönség új viszonyára való törekvés majd negyven évre tekint vissza hazánkban. A mindent megnéző és végeredményben felületes összbenyomást eredményező múzeumélmény helyett a tar­tós tudás és emlék létrehozására törekvő látogatóvezetésből nőtt ki a múzeumpedagógia. Ez mára önálló pedagógiai ággá alakult, felsőfokú szakképesítést lehet szerezni belőle mind a múzeumokban, mind az is­kolákban működő szakemberek számára. A múzeumpedagógiai folyamat a következő: előkészítő óra, múzeumlátogatás – múzeumi óra, végül feldolgozó óra. Az első és harmadik elem helye az iskola. A pedagógiai hatás lényege: új, ingergazdag környezet, az eredeti vagy az eredetit imitáló tárgyak és környezet intenzív hatása, a gyermek nem passzív, hanem aktív részvétele a múzeumi tevékenységben. A múzeumi hatás központi eleme a valódiság. Ezt az interaktív tábla elterjedése sem fogja megváltoztatni. A múzeumban zömmel nem virtuális, hanem valóságos tárgyakkal találkozik és ismerkedik meg a gyermek.

A múzeumpedagógiai gyakorlat alkalmazkodik az életkorhoz, az iskolai tananyaghoz és múzeumonként kidolgozott eszközkészlettel rendelkezik (szituációs játékok, feladatlapok, tárgykészítő foglalkozások, versenyek stb.).

A múzeumi közművelődési tevékenységnek azonban nemcsak az iskolai csoport az alanya. Legalább annyira fontosak a családok. Sok esetben épp a gyermek az, aki „elviszi" szüleit a számára élményt ígérő múzeumba. A kiállítások egy jó része a családok számára is kínál játékos ismerkedési lehetőségeket. A múzeumban megjelentek már játszóházak, játszótéri elemek.

A múzeumpedagógiai foglalkozások az aktuális időszaki kiállításhoz kapcsolódnak, ugyanakkor ezek ki vannak dolgozva az állandó kiállítá­sokra is. Számos múzeumban – így a korszerű építészeti megoldással kialakított Természettudományi Múzeumban is – az állandó kiállítás mel­lett külön és jól felszerelt foglalkoztató terem található, de azt látjuk, hogy az időszaki kiállítások is különféle korosztályoknak foglalkoztatókkal, vagy játszóterekkel vannak kiegészítve. A dél-amerikai dinoszauruszokat bemutató szenzációs kiállításnál például 8-10 kisgyermeknek való eredeti játékkal felszerelt tér (játszótér) állt rendelkezésre, ahol „ásatásosdit" ugyanúgy lehetett játszani, mint a tojásból való kikelést.

Múzeumok – Mindenkinek Program

Az elmúlt években a kormányzat is felismerte a múzeumokban rejlő lehetőségeket és 2002-ben vitára bocsátotta múzeum-modernizációs programját, amelynek egyik célkitűzése a Látogatóbarát Múzeumok megteremtése volt. Itt a cél az, hogy a múzeumok mind alkalmasabbá vál­janak oktató, szórakoztató programok kínálatára. A muzeális intézmények közönségszolgálati, múzeumpedagógiai munkájának koordinálására és a fenti célkitűzés megvalósítása érdekében a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma más tárcákkal együttműködve kidolgozta a Múzeumot – Mindenkinek Programot. E kezdeményezés nagy hangsúlyt helyez arra, hogy a diákok rendszeresen látogassák a múzeumokat. Ennek nyomán a 1160/2002. (IX. 26.) számú kormányrendelet megteremtette a lehetőséget arra, hogy a vidéki diákcsoportok ingyenes vasút igénybevételével jussa­nak el a múzeumokhoz. A minisztérium kiadványsorozattal tájékoztatta az ország valamennyi oktatási intézményét arról, hogy Magyarország múze­umaiban milyen programokkal várják a diákcsoportokat, illetve beindította a már említett múzeumpedagógus képzést. Kiadványai a múzeumpeda­gógiai módszerekkel is megismertették a pedagógus közvéleményt.

Miből?

A kormányzat 2008-ban jelentős, több mint 400 millió forintnyi összeg­gel újabb lendületet kívánt adni a múzeumpedagógia fejlesztésének a szentendrei skanzenhez kapcsolódó módszertani és képzési központ továbbfejlesztésével.

A válság beköszöntével ennek ellenére megszaporodtak a finanszíro­zási nehézségek, helyenként, különösen vidéken brutálisabb racionali­zálásra is sor került. A szakma képviselői arról panaszkodnak, hogy a fent részletezet innováció mögött bevételnövelő kényszer húzódik meg, túlzottan előtérbe került a kiállítás a gyűjteménygyarapítás, a kutatás, sőt a fenntartás rovására. Ez nemzetközi téren is igaz, erről tanúskodott a múzeumok nemzetközi elit klubja, a Bizot-csoport 2008-as budapesti tanácskozásának tapasztalata. A múzeumi szférán kívüli vállalkozások konkurenciájának megjelenése még a legtekintélyesebb múzeumok vezetőiből is aggodalmat váltott ki. Így például a világ egyik legnagyobb sport- és szórakoztatóprogram-szervező cége által világkörútra indított Tutanhamon kiállításcsomag – ennek londoni mutációja Disneyland-szerű elemeket is tartalmazott -, amelynek apropóján a British Múzeum igaz­gatója dühösen fakadt ki: „megengedhetetlen, hogy múzeumi tárgyakat szórakoztató központokban mutogassanak". (Az itthoni másolatokból álló „Tutanhamon kincsei" elnevezésű látványkiállítást ugyancsak egy koncertekkel, rendezvényekkel foglalkozó német cég szervezte a VAM Designe Centerben.) A bécsi Kunsthistorisches Múzeum igazgatója már sokkal visszafogottabb volt, hiszen ott a múzeum maga látta vendé­gül – jelentős bevételt kaszálva – az élménytárat. Ezzel együtt a világ nagy gyűjteményein, illetve itthon a Szépművészeti Múzeumon kívül az intézmények jelentős százaléka inkább vesztesnek érzi magát ebben a folyamatban. Az állandó kiállítások megújítására született kormányzati pályázatot – az Alfa-programot – sem érzik teljes gyógyírnak. 2008-2009-re kétségtelen, hogy a forráshiány mellett tovább gördültek hosszan megoldatlan problémák: így például az Ipaművészeti Múzeum felújítása, a kiállítási tér nélküli Magyar Építészeti Múzeum sorsa, amely egy ideig a Divatcsarnok épületében remélte az Építészet Csarnokának megnyitását – mindhiába. Miután az Óbudai Gázgyárból nem lett múzeumi negyed, a 2008 elején összevont Műszaki és Közlekedési Múzeum vezetői továbbra is legfeljebb álmokat szőnek Magyarország első „science múzeumának" megteremtéséről.

Ezzel együtt a kormányzati és a közönségfigyelem jóvoltából az elmúlt két évtized a múzeumi szférát összességében pozitívan érintette – gon­doljunk csak a Nemzeti Múzeum és a Szépművészeti rekonstrukciójára, A Mai Manó Ház, a Holokauszt Emlékközpont, a Textilmúzeum, a Bűnügy Múzeum kiállításának létrehozására, vidéken a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum kiválóan sikerült teljes rekonstrukciójára, vagy a már említett Alfa-program keretében megújult állandó kiállítások sorára. 2001-es alapkőletétel után 800 négyzetméteren, három szinten közel egymilliárd forintért elkészült a Magyar Nyelv Múzeuma Széphalmon. S reményeink szerint 2012-re megvalósul a föld alá épülő miskolci Pan­non-tenger múzeuma, amely a bükkábrányi lignitbányában 2007-ben megtalált szenzációs mocsári ciprus leletek körül interaktív eszközökkel mutatja be a 8 millió évvel korábbi állat- és növényvilágot.

Ugyanakkor az 1998-2002 közötti időszak, a Terror Háza létrehozásá­nak körülményei, kiállítása, a körülötte ismétlődő politikai demonstrációk, a rendezvények és egyes időszaki kiállítások tendenciózussága, majd a hódmezővásárhelyi mutáció és a hálózatépítési szándék a jobboldal ideo­lógiai önépítésének nyílt és brutális behatolását jelentette a múzeumok és kiállítóterek világába. Ez a politikai térfoglalás máig létező veszély, amit a Nemzeti Múzeum állandó kiállítása és az önkormányzati választások után Várpalota példája mutat. Ezzel szemben a baloldal az elmúlt nyolc év alatt képtelen volt a maga eszmeiségét kifejező kiállítási-múzeumi koncepcióval és még kevésbé gyakorlattal előállni. Még véletlenül sem jutottak Magyarországra például az európai kulturális egybetartozás kérdését feszegető, külföldön látható izgalmas kiállítások, de még itt a szomszédban, a schliningi várba költözött „béke múzeumot" sem jutott eszébe senkinek hazahozni, vagy kreatívan utánozni, miközben az erő­szak, az agresszivitás, a hétköznapi militarizmus megállíthatatlannak tűnő térnyerését látjuk magunk körül.

Végül is ma egyfelől ott tartunk, hogy ha a súlyos általános restrikció nem sújtaná a kulturális szférát, akkor a (központi és helyi) hatalmi rep­rezentációs igények, és az üzleti szféra figyelmének együttese elvileg segíthetné a múzeumok fejlesztését. Másfelől nagy kérdés, hogy a jobboldal milyen mértékben söpri be marketing eszköztárába a kormány­nak és a helyi képviselő-testületeknek teljes mértékben kiszolgáltatott múzeumpolitikát, mivé alakítja a kiállításokat.

A háttér

A múzeumok divatja, sikere, az érdeklődés fokozódása mögött nem nehéz észrevenni korunk kultúrájának már említett jellegzetességét: egyfelől a képiség, a teatralitás, a medializáció, és az élménycentrikusság erősödését, másfelől az új hatalmi és legkülönfélébb társadalmi identi­tások reprezentációs, egyben megrendelői igényeinek és finanszírozó aktorainak elvárásait. A múzeum egyrészt kiszolgáltatottja, követője ezek­nek a folyamatoknak. Akár akarja, akár nem, része a kulturális fogyasztó­ipar, ezen belül a kiállításipar világának. Másrészt alakítója is. Az elmúlt két évtized egyik legkreatívabb intézménye épp a múzeum, amelynek nem volt nehéz felismernie a vizualitásában rejlő lehetőségeket, hiszen eleve látványra építő hely volt – „a tekintet helye". Ezt kellett átformálni, gazdagítani, érdekesen és újszerűen tematizálni. Hol tartunk ma?

Az Edinburghi Tudományos Fesztivál 2008-as kiállításának egyik szenzációja egy teljesen eredetinek ható, borjúbőrből készített múmia figura volt, amit fél kilométernyi gyolcsba tekertek. A látogatók akár ki is csomagolhatták a múmiát, sőt az eredetiről készült röntgenfelvételek alapján eljátszhatták a tudóst, aki megállapítja, hogy miben halt meg a sokezer éves lelet. Maga a modell és a „játék" tökéletesen leképezte az eredeti helyzetet.

A múzeumban felhalmozott és korszerűsödő szellemi kapacitás az új látványtechnikai eszközök alkalmazásának kísérleti terepévé vált. Ma már megszokott a digitális látványképzés, de ez nem szorította ki a hagyományos tárgyélményt, csak kiegészítette azt. A high-pop, vagyis a magaskultúra popularizálódását is a maga hasznára fordította.

A lényeg mégsem ez. A múzeum nemcsak jól eladható, a különleges fogyasztási trend igényét kielégítő termékelemeket és -együtteseket tanult meg gyártani az elmúlt évtizedekben. A múzeum még akkor sem expo, ha élni tud a marketing szinte minden eszközével. Több ennél, éppen azért, mert sokat megőrzött hagyományos struktúrájából. Falain belül a folyamatokat még mindig erőteljesen a nem piaci szempontok által vezérelt szellemi munkások határozzák meg, vagyis a tudományos ismeretelméleti és módszertani műhelyek. Ezek összekapcsolódnak más, egyetemi műhelyekkel; így őrződött meg az az intellektuális szubkultúra, amely uralja és nem aláveti magát a piacnak és a marketingnek, és amely a múzeummal kapcsolatos vitákban életben tartja saját kreativitását. Az új „múzeumelméleti" irányzatok adaptációi Magyarországon is megjelentek, majd meghonosodtak.

Elméleti provokációk

A kiállítás- és a gyűjteményközpontú felfogás között 2009-ben már a vita is látvánnyá vált, amikor a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria összevonásának apropóján a nyilvánosság előtt ültek le szakemberek véleményük ütköztetésére. Nem mehetünk most bele abba, hogy kinek van igaza. Vajon a Nemzeti Galéria a maga tereivel és tevékenységével korszerűtlen-e, vagy a Szépművészeti Múzeum lépett-e ki a múzeumi követelmények közül a piac világába? Vajon össze kell-e vonni az 1957-ben szétvált két intézményt, vagy ez – Marosi Ernő sza­vaival – olyan lenne, mint egy harminc éves gyereket visszagyömöszölni az anyja hasába. A vita ugyanis messzebbre, a múzeumok jövőjét és szerepvállalását alapvetően befolyásoló kérdések felé visz.

A múzeumelmélet legnagyobb hatású hazai művelője, György Péter legtömörebben talán az Amerigo Tot kiállítás kapcsán foglalta össze véleményét a múzeum stratégiaváltásának programjáról: „Mindez annyit jelent, hogy a múzeum nem statikus hely többé, ellenben nyilvános labo­ratórium, ahol épp az anyagi kultúra és a társadalmi szemantika közötti kulturális szerződések vizsgálandók. S mi lenne méltóbb hely a műalko­tás-fogalom kritikai elemzésére, mint maga a múzeum? A fegyelmező, nevelő jellegű múzeum az, amelyből ez a kiállítás nem kér, s egyenlőtlen oktatás helyett felvilágosult párbeszédet, tehát közös munkát ajánl a nézőnek. Nemcsak elmélyült álmélkodást, ellenben kritikai önvizsgálatot. Mindez tagadhatatlanul egy újfajta nézőt tekint ideális látogatónak, azt a kortárs kultúrában járatos elmét, aki tudja, hogy a kiállítás nem diktátum, inkább kínálat, hogy a kánon nem pusztán árucikk, ellenben a közös élmények sorából összeálló dallamok, ellendallamok rendje."¹

A kiállítás-központúság és az időszaki kiállítások fenti szempontok szerinti igényessége az anyagi lehetőségek függvényében – mint láttuk – Magyarországon is teret hódít. Jó példa erre a 2006-ban létrehozott ferencvárosi múzeum, amely nem épített állandó kiállítást, hanem évente néhány, a helyhez kötődő, de idegenforgalmi érdeklődésre is számot tartó, időigényes és színvonalas előkészítő és kutatómunkát követe­lő időszaki kiállítást szervez. Gyűjteménye szerény, de a bemutatók előkészítése csapatot kíván és szellemi kalandot jelent, a megnyitók eseményszerűsége, a reprezentatív katalógusok pedig a fenntartó helyi hatalom igényeit is kielégítik. A modell tehát működik, ugyanakkor mintha Marosi Ernőnek is lenne némi igazsága, amikor az mondja, hogy a Szép­művészeti Múzeum importgyakorlatához elég egy jól fűtött kiállítóterem. (Lásd VAM Designe Center.)

Az új elmélet radikálisan támadja a hagyományos múzeumfilozó­fiát, annak a bizonyossághoz, az átfogó történelem eszméjéhez, az esszencializmushoz, univerzalizmushoz való kötődését és az ebből adódó hagyományos múzeumi módszertant: a gyűjtés, a rendezés prekoncepcionalitását, a tipologizálást, az egyértelmű interpretációt, az ítélkező végeredményt, egyfajta fellebbezhetetlenséget, fensőbbséget. Az okság, a genealógia helyett a többszempontúságot, a folyamatos­ság és folytonosság helyett a megszakítottságot, a lezártság helyett az újrakezdést, a szintézis helyet a szétszedettséget kultiválja. A nagy és kizárólagos elbeszélés helyett a kétséget és emiatt a párbeszédet hirdeti. „Nem az a kérdés, hogy az egyes dokumentumokat milyen installációs keretben, miként tesszük érthetővé, hanem az, hogy mi egy dokumen­tum, pontosabban: mikor, milyen feltételek, kontextusok, lezárt történetek, megszakadt hagyományok, újraírt kulturális területek, értelmezések tesznek, tehetnek valamit dokumentummá" – írja másutt György Péter. „Ha van valami, amit ez [az új – a szerző] muzeológia elért, akkor az a múlt és jelen lezáratlanságából következő új társadalmi, esztétikai tapasztalat kimunkálása. A múzeum nem egy kizárólagos metapolitikai történet vitát nem ismerő narratívájának terepe többé. Nem a lezárt történelem reprezentálásának a helye, hanem a múlt közös újraírásá­nak, megformálásának műhelye. Emlékezetnek és ellenemlékezetnek egyaránt a helye."²

Ez a radikalizmus egyrészt elutasításra talál az esszencialiták köré­ben, legyenek azok akár valamilyen vallás követői, vagy nemzethívők. A székesfehérvári egyházi reprezentatív Szent Imre kiállítás muzeológusai aligha tolerálták volna – főleg egyenrangúan nem – Imre herceg profán történeti interpretációját, a Trianon-múzeum létrehozói aligha változtatnak a magyarság szenvedéstörténeti bemutatásán.

Másrészt joggal vitatkozik vele a szakmai muzeológia, hiszen végső soron nemcsak az állandó kiállítások tradícióját kérdőjelezi meg, de elbizonytalanítja a múzeumi taxonómiát, szubjektívvá, esetlegessé, sőt tetszőlegesség teszi nagy hagyományú gyűjteményeknek azt az értékrendjét, amelyen azok felépültek. A kritika vonatkozások nélküli kultuszát erősíti, teret nyit az instabilitásnak, kikezdheti az intézmények belső szilárdságát, és a szellemi életben viselt tekintélyét. Ennek nincs is jobb példája, mint a Magyar Nemzeti Galéria önállóságának meg­kérdőjelezése, ami legalább annyi esetleges, szubjektív érvet hordoz a korszerűség címkéje alatt, mint megfontolást érdemlő szempontot. Jó adag igazság van abban, hogy a fenntartás, a gyűjteményvédelem és -gyarapítás, a háttérben zajló állományvédelmi és tudományos feldolgozó munka leértékelődik és ennek következtében egyre kevesebb pénz jut rá. Egy ponton túl a „kultúr-vendéglátósokkal" és egyéb impresszáriókkal való versenykényszer, az „esztétikai wellness" iránti igény kielégítésére fordított energia az értékteremtés és az örökségvédelmi misszió kárára megy. Ahogy nemrég művészettörténészek írták: „Fennáll a veszélye annak, hogy az évszázadok alatt felhalmozott kulturális és esztétikai érték és felbecsülhetetlen műkincsvagyon fenntartása, a közjó érdekében való hasznosítása megkérdőjeleződik, továbbá, hogy a piaci szemlélet által irányított »kultúr-vendéglátás« területéről a kreatív szakemberek viszonylag rövid időn belül ki fognak vonulni, hogy átadják a terepet a szolgálatkész marketingeseknek és azoknak a kiszolgáltatott helyzetben maradó kollégáiknak, akik kénytelenek lesznek idejüket technológiai feladatok ellátásának szentelni."³

Végül is mitől elátkozni való a reprezentativitásra törekvés, az érték­szelekció, a hierarchizálás, a lényegteremtés? Ma a gyűjtés nemcsak mentést, de egyre inkább szűrést követel, ez pedig rangsorok, fontossági sorrendek nélkül lehetetlen. Ahogy Goys mondja, a múzeum az iszonyta­tó mennyiségű kultúrszemét világában cenzurális intézménnyé válik. Ha ebben elveszíti tekintélyét irrelevánssá, érdektelenné silányul.

Mégsem mondhatjuk, hogy a posztmodern kritika pusztán a piaci, kon­junkturális hatások vak szövetségese. Rombolja ugyan a múzeumi tudás tekintélyét, de megveti a bóvli expo múzeum pénzhajszáját is. Ebben az értelemben védelmet is nyújt a kommercializálódás, a piaci-marketing szempontok uralomra jutása ellen, mert egyfajta szellemi igényesség felől fogalmazódik meg. Határozottan szemben áll az élményipari silány­ság térhódításával, a bamba, bámészkodó helyett a töprengő, kérdező, partner közönség felé nyújt kezet. Sőt, ez a védelem a múzeum falain túl terjed, az épített környezet, az örökségvédelem felé. Még az sem kizárt, hogy egy innen érkező reformkoncepcióban nem a források szűkössége keres magának magyarázatot, különösen, ha megértőbb lesz a kultúra vi­lágában ma védelemre szoruló szakmai tekintély megőrzése iránt és nem akarja a múzeumot teljesen megfosztani varázsától, és a demokratizálás nevében kiszolgáltatni a tömegízlésnek és dilettantizmusnak.

*

A múzeumot – mint a modernitás intézményét – a posztmodern, a kontextualizmus igyekszik a maga képére formálni. A hagyományos mú­zeum azonban nem adja könnyen magát. Védekezik, máskor a politikai reprezentáció tartja életben. Van azonban egy harmadik segítője is. Arisz­tokratizmusára, magasrendűségére, tekintélyére a piacnak is szüksége van. A múzeum, mint kánonképző intézmény ugyanis fontos szerepet játszik a műtárgyak piaci értéken tartásában. Ott áll a műtárgypiac hátte­rében a maga és természetesen a művészettörténészek ítéleteivel, mint egy szabályozó és fogódzókat nyújtó intézményrendszer. Remekművei ugyan nem eladók, de fel vannak értékelve, amit a kölcsönforgalomban a biztosítási összegek valóssá tesznek. Paradox módon a lopások is hozzájárulnak az árak szinten tartásához vagy emeléséhez. Olykor ki is derül egy-egy kép ára. Gustav Klimt Bécsből a jogos tulajdonosához került Bloch-Bauer arany portréja magyar pénzben 25 milliárd forintért kelt el, hogy aztán azonnal – most letétként – újra múzeumba kerüljön. A műtárgy és idegenforgalmi piaca minden valószínűség szerint erősebb védelmet jelent az élményipar behatolásával és persze a posztmodern laboratorizáló, tekintélyirtó szándékával szemben is.

Az egyre inkább a globális céghálózatok által irányított és terjeszkedés­re kárhoztatott kultúr- és médiaipar korszakában kevés olyan kulturális szféra maradt meg, amely körül olyan szellemi, üzleti és hatalmi burok képződik, amely bizonyos védelmet nyújt, és prosperitást is biztosít a kommersz áradatával szemben. A több mint húsz éve tartó „museum boom" után azt látjuk, hogy a múzeum egyelőre ilyen intézmény. Mellette a kulturális örökségvédelem van hasonló helyzetben, megint csak az idegenforgalom igényei okán. A művészi film és színház, az igényes iro­dalom vagy a világháló demokratikus aspektusai mind visszaszorulóban vannak. A képzőművészetet hagyományosan is a műtárgypiac tartotta életben, ez ma egyre inkább feloldódik a megvásárlásra dizájnosított környezet és tárgyalakítás molochjában. Vigyázzunk hát erre a mene­dékre.

Jegyzetek

1 György Péter: A Kádár-korszak művészete. Amerigo Tot – párhuzamos konst­rukciók. Élet és Irodalom, 2009. december 11.

2 György Péter: Múzeumkritika. Élet és Irodalom, 2009. június 26.

3 Távlatok és teendők. Országos közgyűjteményeink jövőjéről. Magyar Szemle, 2009. augusztus. 34.

A cikk felvázolja a korrupció jelenségének történeti és elméleti fogalmát, döntően az oroszországi tapasztalatok és szakirodalom alapján. A korrupció konkrét megjelenési formáit a rendszerváltás és következményeinek összefüggésrendszerében ragadja meg mint a tőkés világgazdaság eliminálhatatlan jelenségét, amely a tőke természetének elidegeníthetetlen vonása. Az orosz állam a rendszerváltás időszakában maga volt a korrupció legfőbb hordozója, éppen az állami tulajdon magánkisajátítása érdekében. A szerző érzékelteti a mai orosz társadalomnak a korrupcióhoz való apatikus viszonyát is.

Kofi Annan, az ENSZ főtitkára, azon az ülésen, amelyet a Közgyűlés az ENSZ korrupció-ellenes egyezményének elfogadása alkalmából rendezett, a korrupciót olyan „társadalmi pestisjárványhoz" hasonlította, melytől minden jelenlegi társadalom szenved: „A korrupció gyengíti a demokráciát és a jogrendet, ennek eredményeképpen pedig sérülnek az emberi jogok, eltorzulnak a piac mechanizmusai, romlik az emberek életminősége, terjed a szervezett bűnözés, a terrorizmus, és a nemzet­közi biztonságot fenyegető egyéb tényezők. Ez a különösen veszélyes jelenség minden országban tetten érhető – a nagy országokban épp úgy, mint a kicsikben, a gazdagokban épp úgy, mint a szegényekben."¹ A Világbank értékelése szerint a világszervezetnek a korrupció miatt el­szenvedett vesztesége évente 80 milliárd dollárra rúg.² Ez a becslés nem tartalmazza azokat a közvetett károkat, amelyek minden valószínűség szerint meghaladják az említett összeget.

A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap megvizsgálta 69 ország 3.000 olyan cégének tevékenységét, melyek számára a két szervezet hiteleket nyújtott. Kiderült, hogy a vizsgálat tárgyát képező cégek 40%-a nem rendeltetésük szerint használja fel ezeket a pénzforrásokat. A médiában megjelenő híradásoknak megfelelően ezeknek a tőkéknek a nagy része, felelős hivatalokat betöltő személyek közreműködésével és különböző pénzügyi ügyeskedések eredményeképpen az említettek személyes bankszámláira kerül, különféle külföldi illetőségű bankokba. Arról, hogy ez Oroszországban is előfordul, a hazai média számos hír­adásából értesülhettünk.³

A Világbank szakértői a korrupciót a modern világ egyik legfőbb gaz­dasági problémájának tartják. Adataik szerint az egész világot tekintetbe véve a vállalatok 40%-a kénytelen megvesztegetési pénzeket fizetni. A fejlett országokban ez az arány 15%, az ázsiai országok esetében 30%, a FÁK államaiban pedig 60%.⁴

A korrupció veszélyességét, a korrupció elleni fellépés szükségessé­gét Oroszországban is elismerik. Abban az elnöki üzenetben, melyet az Orosz Föderáció elnöke 2006-ban a Föderációs Gyűlésnek eljuttatott, a következő mondat hangzott el: „[…] vállalt erőfeszítéseink ellenére mind ez ideig nem sikerült elhárítani fejlődésünk útjából az egyik legko­molyabb akadályt – a korrupciót." Amikor Vlagyimir Putyintól az utolsó sajtótájékoztatón – melyet az ország elnökeként tartott – megkérdezték, mi az, amit nem sikerült elérnie, melyik probléma maradt megoldatlanul, gondolkodás nélkül azt felelte: „a korrupció".

Történelmi áttekintés

A korrupció jelensége hosszú évezredek óta létezik. Plutarkhosz Nagy Sándor apjának, az i.e. 359-től 336-ig uralkodó II. Philipposz makedón királynak tulajdonítja a következő szólás eredetét: „Nincs a világon olyan magas várfal, amelyen egy arannyal felmálházott szamár át ne jutna."⁵ Az államigazgatási rendszerben felbukkanó korrupciót megemlítő első dokumentumok, amelyek az államiság legkorábbi emlékeit tartalmazó ókori babiloni levéltárakban megmaradtak, az i.e. XXIV. század második feléből származnak. A sumérok és sémiták idejében Urukagina, Lagas királya (ókori városállam Sumerben, a mai Irak területén), azzal a céllal vezetett be államigazgatási reformokat, hogy véget vessen hivatalnokai és bírái visszaéléseinek, csökkentse a papság részére a királyi hivatal­nokok által törvénytelenül osztogatott jutalmak mértékét, rendszerezze és mérsékelje a szertartásokra kifizetett pénzösszegeket.⁶

Az antikvitás hagyatékában meglehetősen nagy tárháza van a korrupci­óval foglalkozó anyagoknak. Platón és Arisztotelész, a legnagyobb ókori görög filozófusok műveikben számos helyen utalnak a hatalommal való visszaélés és a vesztegetés bomlasztó, romboló hatására a társadalom gazdasági, politikai és szellemi életében. Arisztotelész Politika című művében olyan tényezőként írja le a korrupciót, amely képes, ha nem is a végső pusztulásba, de romlásba dönteni az államot. Arisztotelész munkáinak angol fordításaiban a kormányzás „helytelen", „már kiveszett" formáit általában a „corrupt" szóval fejezik ki. A korrupció elleni harcot Arisztotelész az állami stabilitás biztosítása alapfeltételének tekintette: „[…] minden politikai rendszerben elsődleges fontosságú, hogy a törvé­nyek megakadályozzák az egyes tisztviselők meggazdagodását […]"⁷ . „Csak azokat a rendszereket tarthatjuk egyértelműen helyesnek, amelyek az általános jólétet tartják szem előtt [.. .]"⁸ .

A középkorban a „korrupció" fogalma mindenekelőtt kanonizált jelentést kapott, mint kísértés, ördögi csábítás. A katolikus teológiában a korrupció a bűn egy megjelenési formája, mivel János apostol szavai szerint: „Aki bűnt cselekszik törvényszegést követ el, mert a bűn törvényszegés." Ez, ugyanakkor, a kortársak számtalan beszámolójának tanúsága szerint, egyáltalán nem akadályozta meg a katolikus egyházat abban, hogy a középkori Európa korrupciójának központja legyen. A búcsúcédulákkal való kereskedés, az egyházi rangok adásvételének gyakorlata nem csak hogy ellentétben állt az alapvető keresztény vallási tanításokkal, de még a mai értelemben véve is korrupciónak tekinthető.

A középkori Oroszországban korrupcióról először mint „kenőpénzről", azaz törvénytelen juttatásról esik szó, a XIV. századból származó dvinai alapítólevélben. Igen sok orosz történeti és irodalmi forrás tanúskodik arról, milyen szélesen elterjedt a korrupció Oroszország területén. A bojárok és más hivatalnokok kapzsisága – melyet tovább erősített az „eltartás" rendszere – egy olyan országban, ahol az alsó néposztályok teljes jogfosztottságban éltek, valóságos nemzeti sorscsapássá vált.

A centralizált államok kialakulása Európában az újkor elején új sza­kaszt nyitott a korrupció fejlődésében. Az iparosítás nem csak gazdasági fejlődéshez vezetett, hanem a társadalmi elosztás spektrumának kiszé­lesedéséhez és a hatalmi döntések jelentőségének megnövekedéséhez is. A politikai hatalom egyre inkább „áruvá" vált a folyamatosan növekvő piacon. A győztes burzsoázia aktívan részt vett a magas hivatalokat betöltő személyek korrumpálásában, s néha az állami hivatalok „meg­vásárlásában" is.

A korrupció problémája a Felvilágosodás vezető személyiségeinek, az Enciklopédia szerzőinek, Jean-Jaques Rousseau-nak, Charles de Montesquieu-nek – de Francis Baconnek és másoknak is – megjelenik a munkáiban. Az ő műveikben a korrupció a társadalom betegségeként, diszfunkcionális működéseként értelmeződik. A természetjog támoga­tóinak szempontjából a korrupció a természeti és a pozitív törvények között fennálló ellentmondás egyik következménye. Thomas Hobbes ezt írja híres Leviathánjában: „Gyakorta megtörténik, hogy azok, akik vagyonuk nagyságával büszkélkednek, bűnöket követnek el abban re­ménykedve, hogy a köz Igazságának korrumpálásával mentesülhetnek a büntetéstől, vagy pénzük és egyéb juttatásaik segítségével bocsánatot nyerhetnek."⁹

A XX. században a korrupció elemzése tovább fejlődött, s a múlt század második felében önálló tudományos kutatási irányzattá vált. Az adott kérdéskörben megjelent legtekintélyesebb nyugati kiadvány (Political Corruption – A Handbook. New York, 1989) szerzői megemlítik, hogy a világon az első komolyabb korrupció-kutatások csupán az 1970-es, 1980-as években indultak el.¹⁰ Ezek a kutatások a korrupciót mint univerzális társadalmi jelenséget közelítették meg, amely nemzetközi jelentőséggel bír.

A hidegháború vége és a kapitalizmus restaurációja a szocialista tábor legtöbb országában, akárcsak a globalizációs folyamatok ezt követő intenzív felgyorsulása a világgazdaságban, új jelleget adtak a korrupció jelenségének. Ma az, hogy a korrupció a világrendre leselkedő globális fenyegetést jelent, s egy az emberiség jövő századi fejlődését érintő kihívások közül, már axiómának számít.

Korrupció – viták a definíció körül

A korrupció jogászok, kriminológusok, szociológusok, közgazdászok, politológusok, filozófusok és történészek vizsgálatának tárgyát képezi. Ez azzal magyarázható, hogy a korrupció összetett jelenség, kiváltó okai bonyolultak, következményeinek megjelenési formái a társadalmi élet minden területén sokrétűek.

A korrupcióra, mint szociális jelenségre mindmáig nem dolgoztak ki univerzális definíciót, még a fogalom általánosan elfogadott jogi meg­határozása sem létezik. A szakirodalomban még a „korrupció" terminus etimológiai eredetéről is viták folynak. Általában elfogadottnak tekintik, hogy a „korrupció" szó a latin corruptio-ból ered, mely megrontást, meg­vesztegetést jelent. Korrumpálni valakit (latinul corrumpere) azt jelenti: az illető szolgálatait pénzzel vagy más anyagi javakkal megvásárolni. Ugyanakkor több szerző azon a véleményen van, hogy a „korrupció" szó elsődleges jelentése ennél sokkal szélesebb volt. Az I. H. Dvoreckij által összeállított latin-orosz szótár a fent felsorolt jelentéseken kívül (megrontás és megvesztegetés) még a következőket is felsorolja: „el-züllés, hanyatlás, züllöttség, rossz állapot, alantasság (vélemény vagy nézet esetében)".¹¹ G. K. Misin más értelmezést javasol, rámutatva, hogy a témában megnyilatkozó szerzők többségének állítása ellenére, a corruptio latin terminus két tővel rendelkezik: cor (szív, lélek, szellem, értelem) és ruptum (tönkretenni, lerombolni, megrontani) Ezért a korrup­ció lényege nem a megvesztegetés, a közszolgák és más tisztviselők megvásárolhatósága, hanem valamilyen dolog egységének megbontása (dezintegrációja, felbomlasztása, szétzúzása), beleértve az államhatalom szerveit is.¹² Ily módon már a „korrupció" szó etimológiai jelentésszintjét illetően felmerül egy dilemma – megvesztegetést értsünk-e korrupció alatt (ez a szűk jelentés), vagy negatív, bomlási folyamatokat magában az államigazgatási mechanizmusban (ez a tágabb értelme).

A korrupció mint társadalmi jelenség alapvető megközelítéseinek vizs­gálata során figyelembe kell venni kutatásának interdiszciplináris jellegét. Amint az az elemzésből kitűnik, a társadalomtudományok különböző ága­ira jellemző módszerek és kutatói megközelítések erőteljesen befolyásol­ják az egyes tudományágak által adott meghatározások mibenlétét.

A politikatudomány elsősorban olyan faktorként tartja számon a kor­rupciót, amely deformálja a társadalom politikai szervezetét, akadályozza a demokratikus folyamatokat. A politológusok figyelmére legfőképpen a korrupció olyan formái tarthatnak számot, mint a politikai pártok illegális finanszírozása, a parlamenti visszaélések, a befolyással való üzérkedés, melyek együtt a politikai korrupció szféráját alkotják, amely különbözik a politikai elemeket nem tartalmazó üzleti és hétköznapi korrupciótól. A politikai korrupció hozza létre a kleptokráciát, a tolvajok uralmát (amely a hatalom szerveződésének korrupción alapuló formája), és az ennek meg­felelő társadalmi-politikai réteget. A politológusok műveikben általában arra koncentrálnak, hogy a politikai rendszer egyes konkrét történelmi formáiban miként nyilvánul meg a korrupció.

A korrupció szociológiai szempontból a társadalom betegsége, illetve a beteg társadalom által produkált tünet. A korrupció jellemző példája az olyan társadalmi diszfunkciónak, amely egyrészt a társadalomszervezet egyes tagjai individuális céljainak s magának a szervezetnek a céljai között fennálló ellentmondásból, másrészt a társadalom szervezetének formális-logikai lényege s a társadalom természete között fennálló el­lentmondásból ered.

A szociológia gyakran úgy tekint a korrupcióra, mint deviáns magatar­tásformára. A korrupció egyik „kanonikus" definíciója Carl Friedrichnek, a Harvard egyetem professzorának nevéhez fűződik: „A korrupció olyan magatartás, amely megsérti az általánosan elfogadott normákat. Deviáns magatartás, melyet meghatározott motivációk vezetnek, többek között a társadalom rovására szerzett személyes haszon reménye."¹³ Joseph S. Nye a következőképpen határozza meg a korrupciót: „Olyan magatartás, amelyben valaki, magát jórészt személyes (individuális és családi) anyagi és hatalmi törekvéseknek alárendelve, megsérti a közszereplők iránt támasztott formális követelményeket."¹⁴

A korrupció társadalmi diszfunkcióként, deviáns magatartási aktusok összességeként való megítélése mellett a szociológiában egyéb meg­közelítések is helyet kaptak. V. Heveling véleménye szerint például „a korrupció az adott területen uralkodó társadalmi normák és morál te­kintetében destruktív rendszere azoknak a társadalmi kapcsolatoknak, amelyeket a hivatali befolyásnak anyagi és/vagy nem anyagi természetű előnyök szerzésére való felhasználása jellemez."¹⁵ Tehát a korrupcióra úgy tekintenek, mint társadalmi kapcsolatok rendszerére. J. I. Gilinszkij a társadalmi gyakorlat állandóságával jellemezhető társadalmi intézmény­ként határozza meg a korrupciót. Ebben az értelmezésben a korrupciót – mint alrendszert – gyakran sorolják be a társadalom „árnyék-jelensé­geinek" rendszerébe. (Ide tartozik az „árnyékgazdaság", az „árnyékjog", „árnyék-jogalkalmazás" stb., mely jelenségeket intenzíven elemzi I. Kljamkin, L. Tyimofejev¹⁶ és V. M. Baranov¹⁷ .) Így az „árnyékjog" V. M. Baranov szerint „a jogoknak és kötelességeknek az a hivatalos törvények keretein kívül álló összessége, amelyet bizonyos társadalmi viszonyok részesei maguk állapítanak meg és maguk érvényesítenek".¹⁸ A tudós, a társadalmi élet „árnyékos" oldalát elemezve, amely a korrupciót is ma­gában foglalja, megállapítja: „az árnyék mikro- és makro-szerződések nem pusztán egyszeri kompromisszumok részeivé válnak, hanem egy kiterjedt, folyamatosan működésben lévő társadalmi szabályrendszer elemeivé alakulnak. Az állam kijátszása itt általánosan elfogadott nor­mának, a mindennapi kultúra részének tekinthető."

Tagadhatatlanul sajátos a korrupció meghatározásának úgyneve­zett „etikai megközelítése". Ez utóbbit többek között a Transparency International nevű szervezet publikációi képviselik. E megközelítés hívei szerint a korrupciót, mely a kormányzat rendszerének krízisét okozza, az etikai szabályok hiánya eredményezi. Véleményük szerint ebben az esetben a korrupcióellenes reformok legfőbb eszköze nem más, mint a „good governance" bevezetését célzó kormányzati reform, etikai szabályok alkalmazásával az üzleti élet területén és a társadalom más struktúráiban.

A jogtudomány képviselőinek körében heves viták folynak a „korrup­ció" fogalmának meghatározása ügyében. A külföldi országok büntető törvénykezésének elemzése azt mutatja, hogy a büntető törvényköny­vek a „korrupció" terminust egymástól eltérő tartalommal látják el, és nem használják egyértelműen: korrupció alatt a btk-k a „hagyományos" hivatali visszaélések egyik-másik változatát értik. Ám „eltekintve a kor­rupciós bűncselekmények adott formáinak törvényhozásban használatos megfogalmazásai különbségétől – írja A. V. Naumov, aki az európai országok törvényhozását vizsgálta összehasonlító módszerrel -, némi leegyszerűsítéssel ezek teljes készletét fel lehet fogni két klasszikus konstrukció variációiként. Ezek a hivatali helyzettel való visszaélés ha­szonszerzés (illetve bármi egyéb) céljából, másrészt pedig a megvesz­tegetés (megvesztegetési pénz adása, elfogadása vagy ilyen ügyben való közvetítés)."¹⁹

Oroszországi kriminológusok munkáit elemezve is ugyanezt a képek kapjuk. Ők alapvetően két táborra szakadtak: az egyik a korrupció „szűk értelemben vett" meghatározását pártolja -, mint lefizetés, megveszte­getés (e tábor hívei között találunk olyan jól ismert jogtudósokat, mint A. I. Dolgov, N. F. Kuznyecov, J. M. Antonjan), a másik olyan tudósokból és gyakorlati szakemberekből áll, akik a korrupció „szélesebb" értelmezésé­hez ragaszkodnak, amely a haszonszerzésért végzett hivatali visszaélés (ilyenek B. V. Volzsenkin, V. V. Lunejev, Sz. V. Makszimov, G. K. Misin, A. I. Kirpicsnyikov és mások).

A jogtudósok, függetlenül attól, melyik álláspontot képviselik – a szűk vagy széles értelmezést -, mindannyian a hatalom felbomlásában látják a korrupció, mint társadalmi jelenség alapvető okát. A korrupció lényegének szemléletes jellemzését adja A. I. Kirpicsnyikov: „A korrupció a hatalom korróziója. Ahogyan a rozsda eszi a vasat, úgy rágja szét a korrupció a társadalom erkölcsi alapjait. A korrupció szintje a társadalom sajátos hőmérője, erkölcsi állapotának mutatója, s annak, képes-e az államap­parátus nem saját, hanem a társadalom érdekeit követve megbirkózni a feladataival. Úgy, ahogyan a fém teherbírását csökkenti a korrózió, a társadalom számára is az ellenálló képesség csökkenését jelenti a korrupció."²⁰

Az utóbbi időben széles körben elterjedt az a megközelítés, amely a korrupciót mint gazdasági jelenséget vizsgálja.²¹ Susan Rose-Ackerman megjegyzi: „a közgazdaságtan hatékony eszköz a korrupció elemzésé­ben. A kulturális különbségek és a morál mind hozzáteszik a maguk apró különbségeit és egyediségeit, ám ahhoz, hogy megértsük, hol érezhető leginkább a korrupció kísértése, s hol a legerősebb ennek hatása, elen­gedhetetlen az általános közgazdasági megközelítés."²²

A közgazdaságtani elméletek közül említésre érdemes a korrupciót státuszbiztosító eszközként beállító elmélet (mely szerint ennek célja a hivatalnok monopolhelyzetének biztosítása, amely elősegíti a megtaka­rítást), valamint a korrupció „ágens-elmélete".

Az „ágens-elméletet" először Edward C. Banfield ismertette, aki úgy vélte: a korrupció akkor válik lehetségessé, amikor a gazdasági szereplők (ágensek) három típusa van jelen: a meghatalmazott, a meghatalmazó, és egy harmadik személy, akinek bevételei és veszteségei a meghatal­mazottól függenek. A meghatalmazott addig a szintig korrumpálható, ameddig a korrupció ténye elhallgatható a meghatalmazó előtt. Akkor válik valójában korrupttá, amikor, megsértve a törvényt, a meghatalmazó érdekeit alárendeli a sajátjának.

Azok, akik a korrupciót mint státuszbiztosító eszközt kutatják, ezt a jelenséget beállítják egy, a liberális metodológia alapján képzett sorba, azt bizonygatva, hogy a korrupcióban érdekelt felek arra törekednek, hogy korlátozott források esetén megtalálják az optimális eszközt saját érdekeik érvényesítésére. E kutatók (Gary S. Becker, Robert W. Vishny, Francis T. Lui, Paolo Mauro, Susan Rose-Ackerman, Vito Tanzi, Andrei Schleifer és mások) szerint a korrupció – a megtakarítás optimalizálá­sának racionális módja.

Ez az álláspont igen szélesen elterjedt az oroszországi közgazda­ság-tudományban. N. Epifanova például ezt írja „A korrupció kutatása a gazdaságelmélet módszerei alapján" című cikkében: „A gazdaságelmélet szempontjából közelítve a korrupcióhoz, e jelenséget úgy határozhatjuk meg, mint az individuumok viselkedésének olyan megnyilvánulását, mely­nek célja a haszonszerzés maximalizálása annak révén, hogy termelés nélküli profltot szerezzenek azáltal, hogy használják és újraelosztják azokat a forrásokat, amelyek nincsenek e személyek tulajdonában, ám lehetőségük van ezekhez hozzáférni".²³ Gyakorlatilag olyan „jövedelem­forrás" kereséséről van szó, mely alatt a közgazdaságtani szakirodalom azt a nem termelő tevékenységet érti, melynek alapja „nehezen hozzá­férhető források felhasználása annak érdekében, hogy mesterségesen létrehozott transzferhez jussunk hozzá". Ahogyan Sz. Barszukova helyesen megállapítja: ebben az esetben, „egy politikus, hivatalnok vagy üzletember viselkedésében nincsenek lényeges különbségek: mindannyian arra törekszenek, hogy a források fennálló korlátozását saját érdekükben a leghatékonyabban hasznosítsák […] Van, aki politikai tőkéjével operál, mások hatalmi- illetve gazdasági tőkéjükkel. Eközben a korrupciós ügyletek résztvevői nem kizárólag anyagi javakat tartalmazó paketteket cserélnek, a megszerzendő javak között szerepel a képviselők újraválasztása, a vezetői hierarchiában elfoglalt pozíció megtartása, és új üzleti lehetőségek megszerzése is."24 Ezt az elméletet jól illusztrálja két orosz tudós, G. Szatarov és M. Levin kutatása is, akik úgy vélik, hogy a korrupció értékelésében a központi momentum a hivatali pozíció, vagyis a korrupció „gyökere" a „megfelelő hely", a pozíció, amelyből hasznot lehet húzni.²⁵

A eddig elmondottak lezárásaként megállapíthatjuk, hogy az egyes tudományágak keretei között a mai napig a korrupció elemzésének négy alapvető kutatói megközelítése kristályosodott ki.

Az első megközelítés a hagyományos, vagy ahogyan néha nevezik, „idealista-filozófiai", amely „moralizáló" vagy „konvencionális" néven is ismert.²⁶ Ez a szemlélet a korrupciót olyan viselkedésnek tekinti, amely megsérti a társadalomban általánosan elfogadott normákat, és amelyet a köz rovására való személyes haszonszerzés motivál. E szemlélet elsődleges forrásai között szerepel a Biblia, „az emberiség első alkot­mánya", amely egyértelműen elítéli a korrupciót: „A bölcsek szemét is elhomályosítja a nekik juttatott adomány s ajándék, és mint zabla a száj­ban, elhárítják a feddést." (Sir. 20, 29.) „Jaj azoknak […] kik a gonoszt ajándékért igaznak mondják, és az igazak igazságát elfordítják tőlünk." (Ézsaiás 5, 23.)

A korrupció e szemléletének mai képviselői hangsúlyozzák, hogy a személyes haszon nem feltétlenül pénzügyi-gazdasági természetű. Összefügghet például a korrupciót megvalósító személy, vagy az ő érdek­csoportjába tartozók szolgálati előmenetelével, megtakarításokkal vagy más előnyökkel az illető családja vagy környezete számára. Az ismert orosz kriminológus, V. V. Lunejev helyesen állapítja meg: „A korrupció, elsősorban a piacgazdaság, a szabad kereskedelem és a demokrácia világában nem korlátozódik a primitív kenőpénz-adásra. A lobbizmus, a favoritizmus és protekcionizmus, a politikai célok tőketámogatása, az a hagyomány, hogy a politikai és állami hivatalnokok állami nagyvállalatok és magáncégek befolyásos elnökeivé-igazgatóivá transzformálódnak, üzleti érdekeltségek állami költségvetési támogatása, állami tulajdon részvénytársaságokba irányítása, bűnszövetkezetek kapcsolatainak felhasználása stb. mind a korrupció rejtett formáihoz tartoznak."²⁷

Carl Friedrich, aki minden bizonnyal e megközelítés legismertebb képviselőjének számít, a hatalom korrumpálhatóságának mértékét a korrupció megvalósulásának kontextusával, az azt körülvevő társadalmi konszenzus mértékével kötötte össze; a korrupciót visszatartó tényezők­nek pedig a hatalom ellenzékét képező mozgalmakat és a szabad sajtót tartotta. Friedrich számára a korrupció csaknem tisztán negatív fogalom, „a politika patológiája", mely megrontja mind az állami hivatalnokokat, mind a hatalom intézményeit, bár egy meghatározott mértékig elfogadja a korrupció funkcionalitását. David R. Simon és D. Stanley Eitzen úgy vélik, hogy a korrupció az erkölcstelenség, az amoralitás intézménye­sülésén alapul, a bűnözés problémája pedig valójában a rendszerben gyökerezik, amelyben az alsóbb rétegek bűnözése, a maffia, a korrupt közszolgálati szektor és a bűnszövetkezetek a hatalom és a haszon re­ményében egyesülnek. A tudósok abból a feltevésből indulnak ki, hogy a bűnözés és a deviancia a társadalmi szinten adottak. Ez azt jelenti, hogy meghatározott szociológiai faktorok elősegítik a bűncselekmények végrehajtását mind az egyének, mind a szervezetek által. E tényezők közül az amerikai társadalomban a hatalmi struktúrát mint olyat tartják a leglényegesebbnek.²⁸

A korrupció „tradicionális" vagy „moralizáló" szemléletének képviselői – bár úgy tartják, hogy e jelenség kiiktathatatlan kísérője a politikának, így legyőzése csupán utópikus cél – mégis arra bíztatnak, hogy álljunk erőteljesen ellen a korrupciónak, hogy e betegség kórokozói ne terjed­hessenek el, és ne rombolják szét a politikai rendszert.²⁹

A korrupció tanulmányozásának második megközelítését „revizionis­tának" nevezhetjük. Ennek keretében merült fel a kérdés a korrupció funkcionalitásáról és alkalmazhatóságáról bizonyos meghatározott kö­rülmények között (például, ha ez megerősíti annak a társadalmi elitnek a pozícióját, amely garantálhatja a társadalomban zajló változási folyamat felgyorsítását). E szemlélet képviselői – például José V. Abueva, David H. Bayley, Nathaniel H. Leff, Colin Leys – azt vallották, hogy a korrupció po­zitív funkciókat is elláthat a „harmadik világ" társadalmainak integrációja, fejlődése és modernizációja során, ahol, ahogyan a szociológusok több­sége elismeri, a szélesen elterjedt korrupció a befejezetlen modernizáció és a szegénység következménye és/vagy megjelenési formája.

Tény, hogy a piaci viszonyok terjedése, a hatalom és az ellenőrzés bürokratizálása lerombolja azon hagyományos szolidaritási közössége­ket, amelyek a preindusztriális társadalom gerincét adták. Ugyanakkor a fejlett országokban ez egy jobban elhúzódó folyamat, és ami ennél is fontosabb, hogy a nyugati országokban az egyéni függőségek helyett főként jogokkal biztosított, szerződéseken alapuló viszonyok alakultak ki, ami a védelem és a szolidaritás civil formáira való állandó törekvés eredménye. A modernizációt hajszoló társadalmakban, és ott, ahol a fejlődés különféle okoknál fogva a „függőségen alapuló fejlődés" formá­ját öltötte, és ahol a történelmileg kialakult erős állam a közélet alapját képezi, a modernizált társadalmakra jellemző intézmények kiformálódása jócskán lemarad, vagy éppen puszta létezésük is diszfunkcionális. A hagyományos társadalmakra jellemző „klientúra-jellegű" viszonyoknak minden esélyük megvan rá, hogy a modernizáció időszakában is fenn­maradjanak. Ezek különféle megjelenési formáit gyakorta korrupcióként értelmezik. A „revizionista megközelítést" képviselők számára a korrupció jelensége annak arányában csökken, ahogy sikerül leküzdeni az adott ország társadalmi és gazdasági lemaradását, és sikereket elérni az „utolérő fejlődés" útján.

A korrupció „revizionista megközelítésének" keretében megfogalmazódó koncepciók az átalakulás kezdeti szakaszában aktív támogatást élveztek az egykori szocialista országok „új elitjeinek" körében. A korrupciót sokszor afféle „szerszámnak" tekintették a társadalom békés átalakításához, az elit mobilizálásához és a még aktívabb progresszív reformokhoz.

A korrupció értelmezésének harmadik irányzata – a gazdaság- és piacközpontú megközelítés – a korrupciót a társadalmi csere részének tekinti, és a korrupciós pénzeket a csereügyletek költségei közé számítja. A korrupciót a behatárolt források racionális elosztójaként definiálják, a gazdasági szereplők közötti olyan megegyezéses kapcsolatként, amely bizonyos pozíciókat adott előnyök kicsikarására használ fel. A korrupció mind a tranzakciót megelőző, mind azt követő költségeket is magában foglalhat. Az előbbiek meghatározzák, hogy ki vehet részt az adott tranz­akcióban, milyen formájú és mekkora mértékű megvesztegetésekre kerül sor, mik lesznek a tranzakció lebonyolításának szabályai. Az utóbbiak pedig a megegyezés betartását, a kölcsönös bizalom garanciáit jelentik, illetve a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodást, az esetleges konfliktusok megoldásának lehetőségeit szabályozzák.³⁰

Azon kutatók, akik a gazdasági analízis szempontjából közelítik meg a jelenséget, a korrupció meglétét leginkább a gazdasági folyamatokba való széleskörű állami beavatkozás számlájára írják. Ebből a néző­pontból a közgazdászok szerint a korrupció akár teljesen funkcionális is lehet, hiszen a túltengő bürokratizálás ellensúlyát képezi, és mint az adott folyamatokkal kapcsolatos adminisztratív döntéseket meggyorsító hatás, hozzájárul a hatékony irányításhoz. A klasszikus liberális kutatók a korrupciót „az állam hibájának" tekintik. Még L. Mises is úgy véli: „A korrupció az intervencionalizmus mai szatellitája".³¹

Érdemes megjegyezni, hogy a korrupció és a gazdasági ellenőrzés centralizációjának kapcsolatát hangsúlyozó elképzeléseket eredetileg a központilag ellenőrzött gazdaságú országokkal összefüggésben fo­galmazták meg – ide tartozott Oroszország (illetve a Szovjetunió), de a harmadik világ országai is. Ám később ezen irányzat kialakítói analóg módon közelítették meg a fejlett piacgazdaságokban létező korrupció elemzését is, és az állami szerepvállalás kiterjesztése ellen érveltek. Ám ez a nézőpont nem segít választ adni arra a kérdésre, hogy egyes olyan országokban, ahol az állami szerepvállalás szintje meglehetősen magas (így például Dániában, Finnországban vagy Svédországban), miként lehet a gazdasági korrupció mégis igen csekély.

A fenti megközelítés keretei között vizsgálja a korrupciót az „egyesített előnyök" (joint benefits) ismert elméletének szerzője, Mancur Olson. Szé­les körben elismert és nagy figyelmet keltő könyvének, a The Rise and Decline of Nations: Economic Growth, Stagflation, and Social Rigidities-nek [A nemzetek felemelkedése és hanyatlása: gazdasági növekedés, stagfláció és társadalmi korlátok] orosz kiadásához írott előszavában Olson így körvonalazza véleményét: „Álláspontunk lényege, hogy bár­miféle törvénykezési gyakorlat vagy korlátozás, amely »szembe megy a piaccal«, gyakorlatilag az összes érintettet a törvények áthágására fogja késztetni, és még nagyobb valószínűséggel növelni fogja a törvényte­lenséget és a korrupciót a köztisztviselők köreiben. Következésképpen annak egyik oka, hogy oly sok társadalmat veszélyeztet az államgépezet korrupciója, abban áll, hogy szinte minden egyes tulajdonosnak indítéka van a törvény áthágására, és szinte senki sem érez késztetést az efféle esetek bejelentésére a hatóságoknak; nem csupán a magánszektor kö­zös érdekei sarkallják a résztvevőket a törvények megkerülésére, hanem egyszerűen a magánszektorra jellemző összes motiváció a törvénysze­gés mellett szól. Amikor az efféle törvények és korlátozások túlzottan elszaporodnak, előbb vagy utóbb maga a magánszektor (amelynek összes, vagy szinte az összes képviselője motivált a piacellenes intézke­dések akadályozására, vagy a köztisztviselők megvesztegetésére) fogja a kormányzatot korrupttá és tehetetlenné tenni."³²

Az oroszországi korrupció elméletét legalaposabban L. M. Tyimofejev monográfiája fejti ki. A szerző már a könyv első oldalain leszögezi: „[…] sok esetben pozitív jelenségként fogjuk értelmezni a korrupciót, mint a józan ész racionális működését az emberek gazdasági magatartásában. A korrupció éppen ebben a színben tűnik fel, ha tekintetünket a történel­mi múlt felé fordítjuk. Az idő lemossa a történelmi jelenségről a törvényi előítéleteket és az ideologikus mítoszokat, és ezáltal lehetővé teszi, hogy megértsük az emberek társadalmi magatartása mögötti alapvető motivá­ciókat – a racionális gazdasági érdekeket, amelyek megmagyarázzák, sőt időnként egyenesen igazolják a lefektetett törvények megszegését."³³ A korrupció Tyimofejev értelmezésében a piac eszköze, amely „a gazdasági érdekek józansága" érdekében kompenzálja az állam által támasztott akadályokat. A korrupciós tranzakciók rendszere idővel egy „árnyékgaz­dasággá" formálódik – „egy komplex, intézmények sokaságát egybefűző rendszerré, amely azokból a többé-kevésbé intézményesült, egyéni jog­érvényesítő megoldásokból áll össze, melyek óhatatlanul megjelennek a háttérben a tulajdonviszonyokat szabályozó törvénykezés során".³⁴ L. M. Tyimofejev véleménye szerint ennek az „árnyékos oldalnak" az a feladata, hogy „csökkentse a piaci cserék tranzakciós költségeit, amikor a kormányzati beavatkozások ezzel ellentétes negatív hatást fejtenek ki […]".³⁵ Ily módon úgy gondolja, hogy a korrupció szükséges segédesz­köze a piac hatékonyságának, ha a kormányzati beavatkozások megne­hezítik az elosztást és a közös források felhasználását.

Számos szakértő úgy látja, hogy a korrupció hozzájárul az általános jólét növekedéséhez, hiszen lehetővé teszi a túlzott szabályozás meg­kerülését, és lehetővé teszi egy olyan rendszer kialakulását, ahol a nem megfelelően fizetett közszolgálati munka hozzájuthat az őt illető javadal­mazáshoz.³⁶ E nézet támogatói rámutatnak a korrupció és a gazdasági növekedés közötti közvetlen kapcsolatra, hiszen véleményük szerint a korrupció segítségével a tranzakciós költségek csökkentése által rövidebb idő alatt nagy mennyiségű tranzakció mehet végbe, ez pedig hozzájárul a gazdasági növekedéshez.³⁷

Mivel a korrupciónak a gazdasági fejlődésre kifejtett hatásáról való­ban megbízható empirikus adatok nemigen állnak rendelkezésre, ezért néhány kutató a gazdasági szimuláció módszerét alkalmazza. Az ilyen tanulmányokra érdekes példa N. Epifanova kutatása, aki a korrupciónak az általános jólétre gyakorolt hatását elemzi.³⁸ Ezt a legegyszerűbb kor­rupciós modell vizsgálatával teszi, amelyben a közjavak valamelyike felett monopoljellegű ellenőrzést gyakorolva annak eladója – a kormányzat képviselője – igyekszik a maximumra emelni azoknak a kenőpénzeknek az összegét, amelyeket az árujához való hozzáférés biztosításáért meg­kapni szándékozik. Epifanova ezt a helyzetet két formájában vizsgálja – a „tolvajlással egybekötött" és a „tolvajlás nélküli"³⁹ korrupció formájában. A két forma összehasonlításából arra az eredményre jut, hogy „a korrupció hagyományos közgazdasági elemzése lehetővé teszi a redisztributív mechanizmus természetének meghatározását, amely hatást gyakorol az általános jólétre. Amennyiben a korrupció az adott áru alulfogyasztásához vezet, mivel abból hiány alakul ki, akkor a társadalom ezen ténylegesen veszíteni fog. Ám amennyiben a korrupció növeli a fogyasztás volumenét, úgy ez előnyöket jelent a társadalomra nézve is."⁴⁰

Vizsgáljunk meg néhány észrevételt a korrupció „pozitív funkcióival" kapcsolatban. Először is, a „funkcionalisták" számos konklúzióját cáfolják a prominens nyugati közgazdászok. Így például Paolo Mauro munká-iban⁴¹ kimutatja, hogy a nagymértékű korrupció, különösen a bel- és külföldi befektetések csökkentésével, valamint a nem hatékony állami költekezés növelésével hátrányosan hat a gazdasági növekedésre. A korrupció hatására megváltozik a befektetések struktúrája (növekszik a tőkeigényes nagyberuházások száma, csökkennek a közegészségügyre és a közoktatásra fordított összegek, és általánosságban csökken a be­ruházások hatékonysága) – ezt a jelenséget vizsgálják tanulmányukban Vito Tanzi és Hamid Davoodi.⁴² Számos fejlődő országbeli gazdaság elemzésére támaszkodva Susan Rose-Ackerman rámutat, hogy „még akkor is, ha a korrupció és a gazdasági növekedés békében megférnek egymással, a megvesztegetések új költekezést gerjesztenek, és a gaz­dasági célkitűzések eltorzulásához vezetnek".⁴³

Teljesen egyértelmű, hogy az a koncepció, amely a korrupciót a gaz­dasági növekedést megkönnyítő eszközként kezeli, mivel az rövidebb idő alatt képes nagyobb számú tranzakciót levezényelni, és csökkenti a tranzakciók költségeit, nem felel meg az igazságnak. Valójában a gazdasági növekedést nem a tranzakciók száma határozza meg. Ha a korrupció például olyan eszközzé válik, amely kiszorítja a pénzügyi esz­közöket a gazdaságból (és éppen ez a modern oroszországi gyakorlat), akkor nemhogy dinamizálná a gazdaságot, hanem közvetlenül annak széthullásához vezet.

A Világbank és más szervezetek által megrendelt tanulmányok sora tárja fel, hogy a megvesztegetés, ahelyett, hogy az üzleti aktivitást serkentené, a valóságban egy rakás új, felesleges szabályozás meg­jelenéséhez vezet, amelyekből a döntési pozícióban lévő hivatalnokok húznak hasznot. Más szavakkal, a megvesztegetés újabb megvesztegetendőket szül, a bürokrácia egész új rétegeit, amelyek a hasznot lesik. Az állami tisztviselőknek gyakorta fűződik érdekük az új bürok­ratikus korlátozások bevezetéséhez, amelyek újabb megvesztegetési lehetőségeket generálnak, és gátolják a hatékonyságot. Ebben az esetben minden egyes megvesztegetés negatív externáliákat ered­ményez, és káros hatással van a gazdasági fejlődés egészére. Azzal a feltételezéssel szemben, hogy elősegítené a társadalmi változásokat, a korrupció, éppen ellenkezőleg, bebetonozza a negatív gyakorlatot és fixálja a fennálló rendet.

Amennyiben az egyének (a kliensek) számára a korrupció eszköze által lehetővé válik a kitűzött cél elérése a versenyfolyamatban, akkor az egész ország szempontjából nézve a korrupció a verseny korláto­zását, az adóbevételek csökkenését, a gazdaság szürke szektorának erősödését és a beruházások visszaesését eredményezi. Mikor egye­sek korrupt eszközökkel „felgyorsítják" jogaik érvényesítését, akkor ezt kizárólag mások jogainak rovására tehetik, nem csupán a törvényeket, de az állampolgárok törvény előtti egyenlőségének és értékének több évszázados morális alapelveit is megsértve ezáltal.

Fontos hangsúlyozni, hogy a korrupció fokozza a gazdasági közegben tapasztalható bizonytalansági tényezőt (amely még a korrupció hatása nélkül is problémát okoz a reformokat végrehajtó országokban), hiszen a gazdaság irányítói között mintegy felhalmozódik az a torzító hatás, amelyet a különböző korrupt tranzakciók sora okoz.

A korrupció, pontosabban a jelentős kenőpénzek elérésének lehető­sége komoly ösztönző erővé válhat a politikai hatalom megragadására illetve megtartására, mind a hatalmon lévő elit, mind pedig az ellenzék számára. Ám ennek az irányító szerepnek a beágyazódása, amelyet a privilégiumok megtartásának és a kenőpénzekhez való hozzájutásnak a vágya igazol, eltorzítja a gazdasági és szociális politika prioritásait, és a deklarált fejlesztési célok és stratégiák csupán csekély mértékben tükrözik az ország valódi érdekeit.

És végül, ha a korrupció hatását nézzük a gazdasági fejlődésre, lát­nunk kell, hogy a korrupció a leghatékonyabb eszköz a törvényhozás rendszerének lerombolására. A volt szocialista országok átalakulási folyamatának hosszú távú beruházásai meggyőző példát szolgáltatnak arra, hogy csupán azok az országok lehettek sikeresek, ahol egyértel­mű és működőképes törvényeket dolgoztak ki; az átalakulás csupán a törvények talaján állva lehetett eredményes. Jó példa erre, ahogyan a közép-kelet-európai országok az Európai Unióhoz csatlakozva átvették annak törvényhozási módszereit, és létrehozták a jogállamiságot ga­rantáló intézményrendszert. Oroszország és az egykori szovjet államok többsége viszont azt példázza, hogy az állami tisztviselőknek juttatott illegális, „suba alatti" pénzekkel a magánvállalkozók „elbitorolták" és „felvásárolták" az államot, majd újonnan szerzett befolyásukat felhasz­nálva immár az alapvető játékszabályok (így a törvények, stratégiák, szabályozások és módszerek) kialakításába is beleszóltak.

Ezt a jelenséget a gazdasági átmenet országaiban a nyugati szakiro­dalom az 1990-es évek második felében kezdte alaposabban vizsgálni.⁴⁴ A „felvásárolt gazdaság" új birtokosai számára biztosított előnyök súlyos hátrányba hozták az összes többi vállalkozást. Ennek eredményeként egy oroszországi vállalkozás hatékonysága kevésbé függ attól, hogy az milyen jól dolgozik, és inkább attól, hogy a törvény milyen költségekkel terheli meg – vagyis az a vállalkozó, aki ezeket jobban képes manipulálni, és jobb kapcsolatot épít ki az állami tisztviselőkkel, sikeresebb lesz, mint az, aki csak a termelésre összpontosít.⁴⁵ A vállalkozások felvásárlóinak nem szükséges közvetlenül arra használniuk a bürokráciákkal kiépített kapcsolataikat, hogy akadályokat emeljenek más cégek elé a piacra való bejutásnál, hiszen bármilyen megállapodás, amely adott piaci szereplők és a játékszabályokat kidolgozók között születik, automatikusan szűkíti a piac más szereplőinek lehetőségeit (attól függetlenül, hogy konkrétan ez volt-e a szándékuk, vagy sem).⁴⁶ Pontosan ez történik az oroszországi üzleti életben. A vállalkozások közötti kártékony egyenlőtlenségek (a befolyás terén, hogy milyen mértékben képesek hozzáférni a hatalmi szférához) oda vezetnek, hogy míg egyes vállalkozások szuperprofitra tesznek szert, addig mások tönkremennek. Az összoroszországi helyzet átterjedt a regionális és a lokális szintekre is, és ma mindenütt ugyanaz történik: „az állami hatalom felvásárlása".

A közgazdászok általában az „enyhe korrupciót" pártolják, és igen óvatosak a korrupció elleni állami szintű küzdelem lehetőségeinek és hasznosságának megítélésében. Így például Georgij Szatarov előadásaiban folyamatosan azt hangsúlyozza, hogy bár szükséges a korrupció elleni harc, de szükséges az is, hogy tartózkodjunk a „durva lépésektől", különben „az ország össze fog omlani". Egy interjúban így körvonalazta álláspontját: „A korrupció olyan mértékben átitatta a tár­sadalmi és gazdasági rendszert, a politikai kommunikációt, hogy durva lerombolása tönkretenné magát a rendszert is. A »harc« koncepciója nem a korrupcióra, hanem a teljes társadalomra veszélyt jelent. Jobb lenne inkább »kezelésről« beszélni. Késő már sebészeti beavatkozást tervezni. Az operáció immár lehetetlenné vált, hiszen oly sokáig nem vet­tünk tudomást a betegségről, hogy ha most megpróbálnánk kimetszeni – immár az egész szervezet belepusztulna. Olyan ez, mint a rák, amely már áttéteket okozott. Már csak az áttéteket kezelhetjük, a betegséget nem tudjuk eltávolítani."⁴⁷ Ám mindez még nem válasz arra a kérdésre, hogy vajon mi pusztulna el egy ilyen operációtól – a társadalom, vagy a korrupt rendszer?

A korrupció jelenségének negyedik megközelítése a gazdaságszo­ciológiai felfogás. E szerint a korrupció a társadalmilag beágyazott szubjektumok kooperációjaként értelmezendő. A gazdaságszociológu­sok munkáikban azt ígérik, hogy „a korrupciót a résztvevők szemével" nézik, „akiknek az érdekei nem illeszthetőek be limitált források racionális elosztásának modelljébe. Ezekben a munkákban az a közös, hogy kate­gorikusan elutasítják a korrupcióról szóló, történelmen és kultúrán kívül rekesztett »ismeretek« létjogosultságát".⁴⁸

E nézet követői alapvetően elvetik a korrupció hagyományos neoklasszikus modelljeit, amelyek az adó és az elfogadó között a korrupciós költségek és az elért előnyök elemzésére támaszkodva aszimmetrikus kapcsolatot feltételeznek, hangsúlyozva, hogy ez a megközelítés nem veszi figyelembe a kulturális normák szerepét. Amint arra Jean Cartier-Bresson helyesen rámutat, a neoliberális elmélet figyelmen kívül hagyja a dominancia és a legitimáció rendszereinek, a kódoknak, értékeknek, életfelfogásoknak és csoportideológiáknak a hatásait a gazdasági társa­dalom reprodukciójának folyamatára.⁴⁹

A gazdaságszociológusok joggal hangsúlyozzák, hogy a gazdaságtör­ténet számos olyan példát ismer, mikor a társadalmi standardok képesek voltak kontrollálni a gazdasági vállalkozásokból eredő korrupciót, és sok olyat is, amikor éppen ellenkezőleg, nehezen megmagyarázható lendületet adtak neki.⁵⁰ Ez utóbbi értelmezés nagy segítséget nyújthat a mai oroszországi valóság megértéséhez, tekintetbe véve hogy nem az egyes személyek racionális számításai, hanem az ideológiai konstruk­ciók és társadalmi standardok „határozzák meg a korrupció kiterjedését a társadalomban".⁵¹

E gazdaságszociológiai konklúzió érvényességét igazolják azok az elemzések is, amelyek a nem formális hálózatok működését vizsgálják – ezek igen jellemző jegyei a mai oroszországi társadalom megszerveződésének, különösen a hatalom és az üzleti élet területén.

Ezek a hálózatok a legkülönfélébb alapokon (család, baráti kör, etnikai hovatartozás, klánok, vallások, korporációk) szerveződhetnek, számos célkitűzésük, rengeteg féle tevékenységük lehet. A kölcsönös segítség és a szolidaritás alapelvére épülnek, megalkotják saját szabályaikat, ame­lyeknek betartása elsőrendű fontosságú, de ez nem ütközik a család és az állam elvárásaival, illetve tiszteletben tartja a résztvevők egyéni érde­keit is.⁵² Az elemzések azt mutatják, hogy a hálózatok szerveződésének természete aláássa az egyéni racionalitáson alapuló metodológia alapjait. Egy korrupciós hálózat kialakulásának esetében az egyén, bár ő maga hoz döntést a megvesztegetésről, úgy tűnik, nem elsődlegesen az egyéni kiadásokat és a hasznot mérlegeli, mint inkább annak a hálózati struktú­rának a standardjait, amelynek ő maga is tagja. Így például a szubjektív kockázatérzetet csökkenti, ha a megvesztegetési pénzek egy részét a megvesztegetett hivatalnok „visszaforgatja" az adott cég vezetőjének stb. És minél többen vesznek részt egy korrupciós hálózatban, annál kisebb a bűntudat, az attól való félelem, hogy az ember elveszíti reputációját, ha lebukik. A korrupció gyakoriságában nyomon követhető fluktuációkat W. Michael Reisman azzal magyarázza, hogy a korrupciós ügyletektől elvárt nyereség annak függvényében alakul, hogy hányan vesznek részt az adott tranzakcióban. Egyetérthetünk Reisman-nel abban, hogy egy tranz­akció morális terhei a zéróhoz közelítenek, amennyiben abban harmadik félként az egész társadalom résztvevőként jelenik meg.⁵³ Ennek eredmé­nyeképpen alakul ki az „intézményi csapda", vagyis hogy minél többen kapcsolódnak be a korrupciós hálózatokba, annál „veszélyesebbé" és annál „hatástalanabbá" válik (az egyéni érdekek megvalósításának, „az egyéni költség és haszon egyensúlyának" szempontjából) kimaradni a korrupciós tevékenységből, a korrupciós hálózatból.

„A magányos korrupt" a modern Oroszországban kiveszőben lévő faj. Kiszorították a nem formális struktúrák – a korrupciós hálózatok. Ebben az értelemben nyugodtan beszélhetünk arról, hogy beteljese­dett a korrupció intézményesedése és „korporatizálódása". V. Radajev így ír az Új oroszországi piacok kialakulása című 1998-as könyvében: „A kenőpénz mindent egybevéve csupán azon viszonyok primitív, kezdeti formája, amelyek a rövidtávú (egyedi) interakciókat közvetítik, és leginkább a jelentéktelenebb vagy középszintű hivatalnokokra, illetve a kisvállalkozókra jellemző. Az alapszintű kenőpénz a kölcsö­nös szolgálatok rendszerévé fejlődik, amely már nem kívánja meg a konkrét pénzformát, és nem is korlátozódik a személyes juttatásokra. A továbbiakban a tisztviselő és a vállalkozó közötti bizalom erősödésé­vel kapcsolatuk zökkenőmentesen egyfajta hosszú távú, nem formális »szerződéses viszonnyá« válik, ahol az »én neked – te nekem« jellegű kölcsönös szolgáltatások már egyáltalán nem szükségesek. Ekkor már olyan kölcsönös stratégiákról és taktikai támogatásról van szó, amely családi, baráti kapcsolatok kialakulásához is vezethet."⁵⁴ J. Kuzminov azt hangsúlyozza, hogy „a személyes kapcsolatok hálózata a tisztvise­lőket konkrét partikuláris érdekekhez köti. Néha ezek a kapcsolatok úgy alakulnak ki, hogy egy konkrét hivatalnokot »felvásárol« egy konkrét struktúra, ám sokkal gyakoribb az, hogy a hivatalnok nem valamiféle kötelező jelleggel kapcsolódik be a kölcsönös szolgálatok hálózataiba, amelyek mindazonáltal a döntéshozatal szintjeire összpontosulnak (mind a kormányzati apparátus, mind pedig az üzleti élet területén). Még a legbecsületesebb hivatalnok is, aki egyáltalán nem tartja magát meg-vesztegethetőnek, és felháborodva utasítana vissza bármiféle ajánlatot valamilyen konkrét szolgálatért cserébe, jövedelmének olyan jelentős részét szerzi a »baráti körön« keresztül, hogy egyszerűen nem maradhat ki abból, következésképpen nem állhat ellen a közvetett befolyásnak. Ennek okából a köztisztviselők legalább annyira igyekeznek ezeknek az elvárásoknak megfelelni munkájuk során, mint az állam érdekeinek, amelytől fizetésüket kapják. Megjelennek a korporációs jellegű kapcso­latok, a közös érdekek hierarchiájával; az új, nem formális korporációk mindenképpen magukba foglalják az államapparátus egyes szektorait, illetve egyes konkrét tisztviselőit."⁵⁵

Hogy jobban megvilágíthassuk ezt a kapcsolatrendszert, nézzünk még néhány megfigyelést orosz kutatóktól: „a föderális és területi hatalmi szervek […] létrehozzák a »saját« vállalkozásaik hálózatát, harcolnak versenytársaik ellen, és a többiek mindezt időnként korrupciónak nevezik.

Ez véleményünk szerint nem állja meg a helyét. Ilyen esetekben nem egyes bűncselekményekről van szó, hanem az üzlet és az államigazga­tás közötti interakciók rendszeréről, amit leghelyesebb lenne az állami adminisztratív rendszer (hatóság) kommercializálásának nevezni."⁵⁶ „A kialakuló és megerősödő »szerződéses viszonyok« keretein belül az államgépezet szinte összes jelentősebb tisztviselője beleilleszkedik az ilyesféle üzleti hálózatokba. Ezekben az esetekben az egyes tisztviselők (vagy azok csoportjai) egyre inkább üzleti partnerként jelennek meg a megfelelő vállalkozók (vagy vállalkozói csoportok) számára."⁵⁷ Nem vélet­len, hogy a korrupciós kapcsolatrendszereket elemezve E. Galickij és M. Levin arra a következtetésre jutnak, hogy „valójában az üzleti sikeresség szempontjából csupán kétféle stratégia létezik: az üzlet »elszállítása« a hatalom képviselőihez, illetve a hatalom képviselőinek »alkalmazása« állandó javadalmazással".⁵⁸ Nemigen vitatható J. Radajeva következte­tése, aki szerint „a megvesztegetés Oroszországban nem pusztán egy konkrét tisztviselő ára (amit az őszinte gazdasági szereplők azon költség részének tekintenek, amelybe az üzleti élet irányításához való hozzáférés kerül), hanem ezek az összegek a profitrészesedést helyettesítik, az ille­gális pénzügyi mozgások (jövedelmek) részét képezik, amelyet az adott csoportosulás azon tagjai kapnak, akik pillanatnyilag a közszolgálatban való részvétellel foglalkoznak".⁵⁹

Érdemes odafigyelni ezekre a szavakra: „akik pillanatnyilag a közszol­gálatban való részvétellel foglalkoznak". Az Európai Unióban törvény van rá, hogy az Európai Bizottság visszavonuló tagjai csakis a Bizottság engedélyével választhatnak új munkahelyet. Ezáltal megszűnik annak a lehetősége, hogy az illető valaha is olyan területeken dolgozzon, amelyek hivatali ideje alatt az ellenőrzése alatt álltak. Ennek a „civilizált" gyakorlatnak a fényében érdemes megnézni az orosz miniszterelnökök, kormánytagok sorsának alakulását, miután visszavonultak posztjukról, és ezt követően minden belső információjukkal, „felhalmozott társadalmi tő­kéjükkel", és gyakorta a költségvetési pénzekhez való hozzájutás remek lehetőségeivel egyetemben magáncégeknél tűntek fel újra.

A gazdaságszociológiai megközelítés keretein belül a korrupció értel­mezésében hangsúlyos szerephez jut a kulturális értékek és a korrupció közötti kapcsolatok vizsgálata. A mai szakirodalomban három különféle nézőpont ismeretes a kultúra és a korrupció kapcsolatrendszerét illetően. Az első szerint a korrupció önmagában kultúraforma (üzleti vagy szerve­zeti kultúra), és annak alapján elemezhető, hogy miként reprodukálódik az üzleti közösségben, a szimbólumok, mítoszok, szokások, gondolatok és alapértékek mátrixainak felállásában. A korrupciós kultúra néhány jellemző vonása megjelenik az oroszországi állami intézményekben, különösen az alsóbb szintű hatóságok esetében. Jellemző például, hogy a megkérdezett Nyizsnij Novgorod-i köztisztviselők 40%-a maga is beszámolt róla, hogy a helyi vezetésben megvesztegetéseket (41,7%) és bürokratizmust (44,4%) tapasztalt.⁶⁰

A második típusú megközelítés szerint a korrupció átmeneti állapot, a kultúra működési zavara, amely a különféle társulások mentén megoszló értékrendekben, standardokban és elrendeződésekben ragadható meg. Akkor válik lehetővé, ha morális normadeficit uralkodik, vagyis az adott társulás jelentős része negatívan vagy legalábbis közömbösen viszonyul a társadalmi standardokhoz, amit a különféle értékrendek közötti konflik­tusok okoznak. Különösen akkor jelenik meg ez a normadeficit, ha egy társadalom egyrészt felmagasztalja a sikeresség bizonyos szimbólumait (például annak anyagi jeleit), amelyek állítólag a társadalom egésze számára elérhetőek, miközben standardjain és szabályain keresztül megnehezíti, vagy éppen lehetetlenné teszi a társadalom jelentős ré­sze számára, hogy azokat törvényes eszközökkel elérhesse.⁶¹ Ebből a szempontból a vállalkozáspárti propaganda, a köztisztviselők között eluralkodó tulajdonosi szemlélet, amely együtt járt a tevékenységük feletti ellenőrzés lazulásával az 1990-es évek elején, valamint a hatalmi és az üzleti szféra közötti számos tranzakció törvényi megerősítésének hiánya oda vezetett, hogy a szabályok és törvények hiteltelenné váltak, és úgy tekintették őket, mint „tökéletlen és túlhaladott" normákat, amelyeknek engedelmeskedni immár nem morális kötelesség.

Alapvetően ebbe a nézőpontba illeszkedik az összeegyeztethetetlen standardok elmélete is, amelyet W. Reisman dolgozott ki a korrupció megértésére.⁶² E szerint a társadalomban olyan mítoszvilág alakul ki, amely túlzottan idealisztikus standardokat állít fel; ezért az emberek olyan működő normákat dolgoznak ki, amelyeket képesek betartani. Ez utóbbiak különbözhetnek a rendszer által propagált mítoszoktól, és az adott nézőpontoknak megfelelően fordíthatóak le a kriminalizált „korrup­ció", vagy éppen az „üzlet és a hatalom" közötti, organikusnak tekintett „együttműködés" nyelvére. A korrupciós hálózatok legitimációját éppen az adja tehát, hogy a létező standardokat az emberek elégtelennek vagy hibásnak tekintik.⁶³ Éppen ezért igen lényeges, hogy kicsoda és milyen értékrendszer alapján formálja a „közvélemény nézőpontját", és milyen a korrupcióval szembeni társadalmi tolerancia szintje. Ezzel kapcso­latban felidézhetjük, hogy miként osztotta fel Arnold J. Heidenheimer, Michael Johnston és Victor T. Le Vine a korrupciót „fehér" (elfogadott), „szürke" (részben elutasított) és „fekete" (a társadalom által elvetett) korrupcióra.⁶⁴

A harmadik megközelítés szerint a korrupciót nem tekinthetjük átme­neti, egészségtelen állapotnak, hanem olyan jelenségnek kell tartanunk, amelyet az adott nemzeti kultúrák biztos, állandó alapjain nyugvó kultu­rális tradíciók folytonosan újratermelnek.

Jens Christopher Andvig például arra a következtetésre jutott, hogy a volt szovjet tagköztársaságok eltérő korrupciós indexe kulturális örök­ségük különbségeivel magyarázható: a grúzok kockázat iránti vonzódá­sával, vagy a közép-ázsiai köztársaságokban megszokott ajándékozási szokásokkal.⁶⁵

Wiboon Arunthanes és más kutatók rámutatnak a kapcsolatra, amely egy adott kultúra kontextualitásának szintje, és a között a standard között van, hogy az üzleti kapcsolatokban ajándékot szokás adni.⁶⁶ Edward T. Hall szerint – aki a kontextualitás koncepcióját⁶⁷ bevezette a tudományos diskurzusba – a magas kontextualitású kultúrákban a kommunikációs folyamatok jelentős része nem verbális síkon zajlik, és az alku sikere sokkal inkább a baráti kapcsolatokon és a kölcsönös bizalmon alapul, mintsem a megállapodásban világosan lefektetett pozí­ciókon. Ezzel szemben az alacsony kontextualitású kultúrákban az em­berek nem szeretnek kölcsönadni, illetve kölcsönvenni, az üzleti életben a formális viszonyokra, a szerződések egyértelműen megfogalmazott cikkelyeire támaszkodnak, és előnyben részesítik a rövidtávú tranzakci­ókat (az Egyesült Államok, Németország vagy Svájc kultúrája). Magas kontextualitású kultúra például a japán, az arab vagy a mediterrán országok (Olaszország, Spanyolország, Törökország) kultúrája abból a szempontból, hogy az ajándékozást a megbízható üzleti kapcsolatok elengedhetetlen velejárójának tekintik.

A vallás a korrupció egy további kulturális tényezőjét jelenti. Statisz­tikai módszerekkel számos kutató igazolta, hogy található kapcsolat az adott országban uralkodó vallás hierarchikussága és a korrupció mér­téke között. A 33 országot vizsgáló analízis, amely más jellemzőket is számításba vett, azt az eredményt hozta, hogy olyan országokban, ahol kifejezetten hierarchikus vallási rendszerek a meghatározóak (a katoli­cizmus, az ortodoxia vagy az iszlám), inkább hajlamosak az emberek a korrupcióra, mint ott, ahol kevésbé hierarchikus vallások dominálnak (protestantizmus). Ezeket az eredményeket később egy 114 országot felölelő felmérés is igazolta.⁶⁸ Daniel Treysman 64 országban vizsgál­ta meg a korrupció mértéke és a protestáns vallásúak aránya közötti kapcsolatot, és arra a következtetésre jutott, hogy a két mutató között stabilan fordított arányosság van.⁶⁹

Más kutatások arra mutattak rá, hogy azokban az országokban, ahol olyan vallások dominálnak, mint a katolicizmus, az ortodoxia, az iszlám, a buddhizmus vagy a hinduizmus, magasabb a korrupció szintje, mint ott, ahol törzsi vallásokat követnek, vagy a reformált kereszténység valamely ágának hívei (protestánsok vagy anglikánok).⁷⁰

Az oroszországi korrupciónak, ahogyan azt számos kutató hangsú­lyozza, mély történelmi és kulturális gyökerei vannak. A kormányzati tisztségviselők megvesztegetése, amint arra rengeteg történeti forrás utal, az orosz állam működésének stabil pontja volt, legalábbis az utóbbi néhány évszázad folyamán. A megvesztegetések formái változtak – élel­miszer, szőrmék, jobbágyok, pénz, szolgálatok, tettek, „további lehető­ségek" -, ám a korrupció lényege, a hatóságok visszaélései, a hivatali bűnözés változatlan maradt. E jelenség hihető, realisztikus elemzése, amely Oroszország történeti múltjából kiindulva afféle szabályként tekint a korrupcióra, annak két faktorcsoportját különbözteti meg:

1. Felszíni tényezők. A tisztviselők anyagi bizonytalansága, különösen az alsóbb szinteken; az ország óriási területe, és ezzel kapcsolatosan ellenőrzésének lazasága, a társadalmi kontroll nehézségei („a tér nyo­mása", ahogy az eurázsiaiak mondták); a kettős elidegenedés, egyrészt a különféle rangok között, másrészt pedig a teljes hivatalnoki világ és a társadalom között. És erre válaszul a hivatalnokok „bosszúja" a társada­lommal szemben: az ellenőrzés törvényességének áthágása.⁷¹
2. A történelmi tradíciók formáiban jelentkező tényezők. Ezek közül leg­fontosabb a politika és az államot irányító tisztviselők életformája közötti kapcsolat, és a megvesztegetés paradox szerepe a nemzet életében. Azt láthatjuk, hogy ezek a tényezők még ma is biztosítják az oroszországi korrupció rendíthetetlenségét.

Korrupció és lojalitás a politikai rendszerhez

Pavel Abramovics Berlin, az oroszországi hivatalnoki kar ismert, for­radalom előtti kutatója megállapította, hogy az orosz korrupció rendíthetetlenségének alapja, hogy „együtt emelkedett fel és fejlődött az egész rendszerrel és a politikai élet struktúrájával".⁷² Mai szavakkal a megvesztegetés: a politikai hatalom látens funkciója, eszköze és műkö­dése. Úgy van jelen, mint egyfajta sajátos adomány lehetősége vezető tisztviselők számára, akik társadalmi és legfőképpen politikai hatalommal bírnak, s ennek fejében előnyöket biztosítanak, kedvezményt adnak, állami megrendelésekhez segítenek hozzá, támogatást és garanciákat nyújtanak azoknak, akik ezt „meghálálják", s eközben a hangsúly nem a konkrét személyeken van (bár ez is fontos), hanem a hatalmi viszonyok strukturális hálózatának egészén.

A felsorolt előnyökre vágyók kénytelenek politikai kapcsolatokat ke­resni, és ez egyértelmű engedelmességet jelent a politikával, illetve az ezzel egyenértékű pénzhatalommal szemben, amelynek képviselője hivatali befolyásából kifolyólag képes lehet számukra hasznos segítséget nyújtani. „Következésképpen ezekben az emberekben, akik harsány és visszataszító módon hirdették politikai elkötelezettségüket, idővel az a meggyőződés alakult ki, hogy ezért jogosultak lesznek ilyen vagy olyan anyagi ellenszolgáltatásokra."⁷³ Az eredmény megrázó. Az egész XVIII és XIX. században, de még a XX. század elején is a kormányzat „egyfelől elszánt, ám hiábavaló lépéseket tett a megvesztegetések megszünte­tésére, miközben másfelől olyan elszánt, és egyúttal teljesen sikeres lépéseket tett, amelyek óhatatlanul létrehozták az előfeltételeket, hogy megszülethessen a megvesztegethető tisztviselők új nemzedéke."⁷⁴

Az egész oroszországi társadalmat korrumpálja az a vélekedés, hogy a politikai hatalmat fel lehet használni a törvénytelen meggazdagodásra, illetve hogy a politikai simulékonyság egyenes utat jelenthet a jóléthez. Kialakult annak a gyakorlata, hogy a hatalom emberei ész nélkül és számlálatlanul osztogatták el az államkincstár javait az általuk kedvelt emberek számára, illetve visszavették azokat, ha korábbi kedvenceik kiestek a kegyeikből. A kegyencek helyzete a „ragadd meg azonnal, és vidd a lehető legtöbbet" módszerének alkalmazására serkentett. Ennek megfelelően a társadalmi elitek „hozzászoktak, hogy ne igyekezettel, találékonysággal és munkával jussanak vagyonokhoz, hanem a hízelgés, a simulékonyság és a politikai szervilizmus bizonytalan ösvényein halad­janak […] És politikai megfontolásoktól vezetve az orosz kormány minden lehetséges módon bátorította az efféle hozzáállást."⁷⁵ Ez az oka annak, amint arra tanulmányában E. Karnovics is rámutat, hogy országunkban a hatalmas vagyonok története igen nagy mértékben eltér a hasonló gazdagságú nyugat-európai államok történetétől, hogy Amerikáról már ne is beszéljünk.⁷⁶ Ezeket a sorokat olvasva az ember hirtelen nem is tudja pontosan, hogy melyik században él, és milyen korszakról van szó.

A trónhoz közel álló legmagasabb rangú főtisztviselők vékony rétege alatt – jegyzi meg Pavel Berlin – ott húzódik a nemesek és tisztviselők szélesebb rétege, amely fizikailag képtelen volt ugyan közvetlenül „le­borulni" a legfensőbb hatalom előtt, ám a főrangúak példáját követve képesek voltak kunyerálással és szervilizmussal meggazdagodni, majd hatalmukat arra használni, hogy különféle juttatásokat csikarjanak ki a tőlük függőktől. „Ha figyelmét az oroszországi megvesztegetések fő területére irányítja, akkor a kutató arra a fontos konklúzióra juthat, hogy azok az emberek, akik elfogadták a megvesztegetést, és azok, akik adták, ugyanabban az általános pénzügyi spekulációban találták meg gazdagodásuk forrásait – a kincstár rovására gazdagodtak."⁷⁷ Ez ismét komoly párhuzam a mai oroszországi viszonyokkal.

Berlin szerint a fennen fitogtatott politikai lojalitás és a harsány hazafiaskodás egybefonódása sajátos nemzeti jellegű hátteret biztosított a korrupció újratermelésének, amely „arra törekedett, hogy erős szálakkal fűzze egybe a teljes hivatalnoki kart […] a kormányzat szemét eltakar­va, de az ujjai között leselkedve figyelte a megvesztegetéseket és az államkincstár megcsapolását. Tudatában volt annak, hogy ha a megvesz­tegethető hivatalnokok tönkre is teszik az államkincstárat, de cserébe politikai szempontból mindig számíthatnak engedelmességükre."⁷⁸ Berlin sorait olvasva megdöbbentőek a párhuzamok azzal a korszakkal, amikor Oroszország a társadalmi, gazdasági és politikai rendszer átalakulásá­nak korát élte: a tulajdon osztogatása a „kedvelt", „politikailag lojális" embereknek, akik különleges kiváltságokra áhítozva „felsorakoztak a korona mögött", az ennek érdekében hozott intézkedések, ediktumok, amelyek ideológiailag igyekeztek alátámasztani a fenti folyamatokat, visszaköszönnek számos ifjú reformer írásaiból.

Az oroszországi korrupció rendíthetetlenségének másik oka – amint azt már érintettük -, hogy az orosz hivatalnok speciális, orákulum-jellegű helyzetben van, lévén ő hivatott értelmezni a kasszandrai homályos­sággal megfogalmazott törvényeket. Sok ország törvénykezési nyelve ködös és érthetetlen az átlagemberek számára, és ez teszi lehetővé az értelmező, a szakember, vagyis a hivatalnok társadalmi befolyását. És mindezt olyan körülmények között, amikor a megkésett és megmereve­dett törvényi felépítmény olyan gyorsan változó viszonyokkal szembesül, amelyek néha egyáltalán nem képesek beilleszkedni az elavult keretek közé. Ez az a jelenség, amit a XX. század elején az amerikai szociológus, William Ogborne „kulturális lemaradásnak" nevezett, de a felemás fejlő­désnek, illetve az abból eredő problémáknak a leírásával már korábban is találkozhatunk Pjotr Sztruve és Mihail Tugan-Baranovszkij munkássá­gában. A túlhaladott standardok megreformálására előbb-utóbb biztosan sor kerül, ám ez egy hihetetlenül lassú folyamat.

A megkésettséget lehetséges a törvények átértelmezésével orvosolni, teret adva így az új kezdeményezések szabadabb fejlődésének. Számos civilizált ország követi ezt a gyakorlatot, ám Oroszország esete speciá­lisnak mondható, hiszen a törvények értelmezése „nem azok kereteinek tágítása, hanem éppen ellenkezőleg, szűkítése" irányába hatott és hat mindmáig.⁷⁹ Ilyen körülmények között, ahogy azt Berlin is megjegyzi, az új elképzelések támogatói, bármily paradox legyen is ez, a megvesz­tegetésekből szerezhetnek támogatást, amelyek segítségével némileg megnövelhető a cselekvés szabadsága, főleg a gazdaság területén. A pénzsóvárság kihasználásával új üzemek és vasútvonalak épültek, modernizálták a kereskedelmi és a katonai flottát. Vélhetőleg a meg­vesztegetések ilyen funkciója lebegett a moszkvai polgármester, Gavril Popov szeme előtt, amikor rezignáltan megjegyezte, hogy a vállalkozók szükségszerűen megvesztegetik a hivatalnokokat „ügyeik" elintézésének érdekében. Egy elmaradott politikai rendszerben, ahol a törvénykezésben jellemző a korrupció, a megvesztegetés, amint arra Berlin figyelmeztet, gyakorta „az alkotmány szerepében lép fel".⁸⁰ Ebben az esetben mind­azonáltal nem tagadható, hogy a megvesztegetés nem csupán azokat korrumpálja morális és politikai szempontból, akik az elfogadják, hanem azokat is, akik adják, hiszen miután valaki ügyét kenőpénzzel „mozdítja elő", megszűnik tiszteletben tartani a törvényeket, és kétséges kimenetelű ügyleteinek megtámogatására újra a megvesztegetéshez fordul – akkor is, ha céljai nem formálisan, hanem lényegében véve törvényellenesek. Erre ismételten sor kerül, és így a megvesztegetés „alkotmányellenes" jelentősége egyértelműen felülmúlja „alkotmányos" szerepét.

A modern Oroszországban a megvesztegetés „progresszivitásának" tudomásul vétele azzal a mély meggyőződéssel társul, hogy az úgyne­vezett „elit" (a gazdasági, politikai és egyéb elit) tagjainak „joga" van a „felgyorsított fejlődéshez, és problémáik megoldása prioritást élvez" az egyszerű állampolgárok ügyeivel szemben. Ennek eredményeképpen ez a „progresszivitás" valójában egyszerű magánérdekek eredőjévé válik. Nem véletlen, hogy számos általunk megkérdezett üzletember, aki érdekelt volt a gazdasági problémák korrupt megoldásában, azt mondta: „Legyenek laza törvények, de azoknak szerezzenek érvényt. Ez még mindig jobb, mint amikor a törvény be nem tartása, annak önkényes értelmezése, meg az egyesek személyes érdekeit szolgáló módosítások miatt az ember már nem is tudja, hogy milyen koordináta-rendszer kere­tei között él." Ahogy egyik vizsgálati alanyunk megfogalmazta, „minden reggel új változásokra ébredünk".

Ezeket az általunk vizsgált oroszországi tradíciókat egyértelműen kul­turális jellegűnek kell tekintenünk, ám mindazonáltal tévedés lenne nem észrevenni, hogy a korrupció mértéke változó volt az orosz történelem folyamán. Ebben a fluktuációban véleményünk szerint meghatározó szerepet játszanak az aktuális morális elvárások és értékrendek. Így például amennyiben a pénzt tekintjük az ember és az emberi élet alap­vető értékmérőjének, akkor ez érthető módon a legkedvezőbb környe­zetet teremti meg a korrupciós viszonyok kialakulásához. Az pedig, ha a korrupciót a „vér nélküli átalakulás", a „hatalom áthangszerelésének" eszközeként fogjuk fel – akkor ez a szó mai értelmében közvetlenül az állam szétforgácsolódásához vezet.

A jelenség mélyebb megértéséhez a gazdaságszociológusok fontosnak tartják a korrupciós kapcsolatok történelmi és társadalmi kontextusának figyelembe vételét. Arra a következtetésre jutottak, hogy a „nem nyuga­ti" államok korrupcióját azért látjuk ilyennek, mert nyugati mértékeket használunk ezek vizsgálatánál.⁸¹ Így például Sz. Barszukova úgy látja, hogy „a korrupció nem objektív jelenség, hanem a társadalom diagnózisa egy specifikus elemzési perspektívából. Ezt a perspektívát véleményem szerint nyugaton alakították ki, a racionális bürokrácia megteremtésével, valamint a magán- és közszféra szétválasztásával. Ha ez az elemzési séma nem képezi le megfelelően a társadalmi és gazdasági realitásokat, akkor a »korrupció« szó elveszíti tartalmát, ideológiai jelzővé, a politikai ellenfelekkel szembeni nyomás eszközévé válik."⁸²

Az oroszországi korrupció – valóság vagy „ideológiai marker"?

Ha az Oroszországban jelenlévő korrupciót annak a hivatalos sta­tisztikának az alapján elemezzük, mely a napvilágra került korrupciós bűncselekményeket tartalmazza, s még inkább, ha az ennek megfelelő törvénykönyvi cikkelyek alapján elítélt személyek számából indulunk ki, el kell ismernünk: az országban nincs is korrupció, ez csupán a túlfűtött közvélemény és a szenzációhajhász újságírók és a politikai ellenfelek fantáziájának terméke. 2008-ban Oroszországban kenőpénz elfogadásáért 1.300 embert ítéltek el, az őrizetbe vettek többsége a Belügyminisz­térium alkalmazottja (a 2008-ban elítéltek 31%-a ott dolgozott), orvos vagy más egészségügyi dolgozó (20,3%) illetve tanár (12%) volt. Az önkormányzati tisztviselők részaránya a 2008. év kenő­pénz miatt elítélt személyei között csupán 9% volt, a Szövetségi büntetés-végrehajtásban dolgozók aránya pedig 2,5%. Azok az összegek, amelyekért az oroszországi korrupciós bűnözőket 2008-ban felelősségre vonták, egyszerűen nevetségesek: az illető személyek 13,8%-át 500 rubelnél kisebb összeg elfogadásáért ítélték el. 33% kapott 500-tól 3.000 rubelig terjedő összeget, 23% 3.000 és 10.000 rubel közöttit, 12% 10.000 és 30.000 közöttit. Így az elfogadott kenőpénzek összegének átlagát 5000 rubelben állapíthatjuk meg. Ennek alapján, az 1.300 elítélt személy törvényellenes cselekedetei 6,5 millió rubellel károsították meg az államot és a társadalmat, ami egy állampolgárra lebontva összesen 4 kopejkát jelent.⁸³

Tehát akkor most van vagy nincs korrupció Oroszországban? Időnként, amikor különösen látványos események kerülnek terítékre, a televíziós újságírók ezeket a „no comment" esetek közé sorolják. Most mi is ezzel a lehetőséggel élünk, kivonatokat közölve orosz állampolgárok válaszaiból, akiket a szociológusok arról kérdeztek, előfordult-e már, hogy találkoztak a korrupcióval, és szükségesnek vélik-e harcot folytatni e jelenség ellen.

*

T. E., 39 éves, végzettsége szerint bölcsész, de már több éve saját vállalkozását vezeti – egy étterem háziasszonya Ufa városában:

Inkább azt kérdezze, hol nem találkoztam a korrupcióval! Hiszen min­denütt ott van! Mindent meg lehet úszni, ha valami ismeretsége van az embernek. Néha még fizetni sem kell, csak odamenni, sírni, kacérkodni egy kicsit, és megszüntetik az intézkedést. Igaz, aztán előfordulhat, hogy azok a fiúk, akik segítettek nekem, eljönnek ide a társaságukkal, és nem fizetnek a vacsoráért. Mostanában a helyi vezetés kereskedelmi osztályáról szoktak ide a nyanyák a vendégeikkel. Ott kell ülni velük, és vedelni a vodkát, pedig nem is kívánom. Jönnek, esznek, aztán az egyik gazdag fickó, aki velük van, előveszi a pénztárcáját, ez a némber pedig azt mondja: „Nem, nem, tegye csak el, hiszen meghívtam!" Én meg azt gondolom: na, ha te hívtad meg, fizess csak te, de hogy jövök én a kép­be? De nem szólhat az ember egy szót sem. Egyszer előfordult, hogy én nem voltam itt, a kolléganőm pedig bekattant: ragaszkodott ahhoz, hogy fizessenek. Azután aztán mennyi kellemetlenségünk volt! Sokáig nem tudtunk egyenesbe jönni.

V. J., 52 éves férfi, termelési igazgatóhelyettes egy magánkézben lévő téglagyárban Rosztov-na-Donu-ban:

A korrupcióval mindenhol találkozom, könnyebb lenne azt megmon­dani, hol nincsen. Tudom, hogy sok vállalatnál, vagy talán mindegyiknél, használnak különböző eszközöket arra, hogy csökkentsék a mért fo­gyasztást a gázórán, vízórán, villanyórán stb. Persze, a mi cégünknél is vannak ilyen kütyük: mindenféle mágnesek, rugók, matricák stb., amelyek „lefékezik" az órákat. A gáz esetében, mint mindig, most is párhuzamos csöveket használnak, amelyek elkerülik az órát. Őszintén szólva, az energiaszolgáltató cégek dolgozói az összes ilyen, mérőórák körüli „trükközésről" tudnak. Tudják, mennyibe kerül nálunk egy elektromos meghajtót üzemeltetni, ismerik a teljesítményüket. Tudják, hány téglát gyártunk egy nap, és mennyi gáz szükséges ezek kiégetéséhez, stb. De csak akkor hajlandóak szemet hunyni a dolgaink felett, ha csúsztatunk nekik valamit. Mi jobban járunk, ha az ilyen hallgatási díjat téglában fizet­jük, de mostanában sok „ellenőrünk" pénzben kéri, mert a téglát nehéz elrejteni a kívülállók elől, az adóhatóság papírokat kérhet stb.

Nálunk kialakult egy sajátos „együttműködés" a foglalkoztatási hiva­tallal. Néhány cég a városban és a kerületben évről évre részt vesz egy pályázatban, amelynek célja új munkaerő alkalmazása az adott cégnél – valójában új munkahelyek teremtése. Ehhez meg kell szerezni magas rangú városi vagy körzeti tisztviselők támogatását. Ez a pályázat csak papíron verseny, a valódi verseny az, ki ad többet a cégvezetők közül a hivatalnoknak, aki ezeknek a forrásoknak az elosztásáért felelős. A hivatalnok ír egy papírt arról, hogy „mi (a vezetés) támogatjuk, hogy az adott vállalat számára forrásokat irányítsanak át munkahelyek létesítése céljából". Az ellenőrzést ebben az esetben a rendőri szervek végzik, akiknek szintén kénytelenek vagyunk „lecsípni" valamennyit, hogy ne mászkáljanak ide ellenőrizni, valójában hány ember dolgozik nálunk, és kik ők. Nekik például építőanyaggal fizetünk. Újra állományba vesszük azokat, akik már itt dolgoznak, vagy felveszünk embereket falból, akiknek fizetünk egy keveset. Így aztán papíron lesz egy adag új dolgozónk. Ez meglehetősen elterjedt jelenség. Az új dolgozóért kapunk egy konkrét összeget, az pedig eltűnik a balfenéken.

Zs. V., moszkvai, 40 éves nő. Korábban technikumot végzett. Egyéni vállalkozó, kiskereskedelemmel foglalkozik:

Nekem most már úgy tűnik, hogy a korrupció ellen harcolni – teljesen kilátástalan dolog. Kiengedték a szellemet a palackból, és most már nem lehet visszadugni. Ma harcolni a korrupcióval – ezt csak egy forradalom tudna. Ki adja vissza, amit elvett? Aztán meg, talán lőjük őket agyon? Államosítsunk? No és a privatizáció eredményei?

Persze, úgy élünk, mint a barmok. Az emberek is megváltoztak, az emberek közötti kapcsolat is. Mindent a pénzzel mérnek. Nagyon nagy fontosságot tulajdonítanak neki.

Sz. V., moszkvai, 50 éves nő. Végzettsége szerint fémmegmunkáló technológus-technikus, egész életében üzemgazdászként dolgozott. Most egy állami cég alkalmazottja:

Ugyan miféle korrupcióellenes harcról lehet szó, amikor ebben az or­szágban fent is, lent is mindent áthat a korrupció! Az egyik barátnőm férje fuvarozott egyszer egy banditát. Az mesélte, hogy amikor a moszkvai körgyűrűt építették, Luzskov bizonyos pénzösszegeket szedett be min­den effélétől. Meg is kapta mindtől. Világos, hogy ennek fejében aztán valami felett szemet hunytak. Egyáltalán nem értem, hogy járhatnak ezek az emberek templomba!

Ebben a mostani rendszerben a korrupcióval szemben nem segít az sem, ha felemelik a hivatalnokok fizetését, mert az emberek majd maguktól adják a kenőpénzt, annak pedig egyetlen hivatalnok sem tud ellenállni, mindegy, milyen magas a fizetése. Az egész rendszert kell megváltoztatni, e nélkül nem fog menni.

Én magam is, ha muszáj valamit elintéznem egy hivatalnoknál, kény­telen vagyok kenőpénzt adni. Ha meg nem olyan fontos a dolog? Akkor köpök az egészre és otthagyom, nem kezdek el vele kötözködni.

V., 21 éves moszkvai férfi, negyedéves szociológia szakos főiskolai hallgató. Egy cég termelési igazgató-helyetteseként dolgozik:

A prefektúra védelmi pénz fejében biztosít számunkra egy amolyan „védőhálót", amely az „azzal segítesz, hogy nem ártasz" elvén működik. A támogatás lényege, hogy nem turkálnak a szennyesünkben. Ezért persze fizetni kell, elég magas összegeket, igaz, kerülőutakon. Például úgy, hogy szponzorálunk valami rendezvényt, ami a cégnek egyáltalán nem hoz bevételt, de a drága jó prefektúra profitál belőle. Egyetlen nyári rendezvényen való részvétel 170.000 rubelünkbe került. Egy másik pél­da – fogadást adunk a prefektúrán a cég költségére. Ez persze olcsóbb mulatság, de azért nem kevés pénz. A konyakot, pezsgőt, bonbont és virágot persze már nem is számolom.

Nekem mostanra már kialakult egy olyan ismeretségi köröm, amelyre bármilyen „rajtaütés" esetén számíthatok. Vannak köztük, akik az igaz­ságszolgáltatásban dolgoznak, de rájuk csak végső esetben támaszko­dom, és nem közvetlenül velük állok kapcsolatban, más ismerősökön keresztül érem el őket.

Ha az embernek nincsenek meg a szükséges kapcsolatai, tulajdon­képpen lehetetlen érvényesíteni a jogainkat akár a bíróságon, akár a banditákkal, akár a hivatalnokokkal szemben. Hiába kérdőjeleznénk meg egy hivatalnok döntését, ha nincsenek kapcsolataink az állami szervek vagy a helyi vezetés magasabb rangú képviselőivel.

E. B., 30 éves férfi, a „Rosszelmas" cég egyik leányvállalatának ve­zetője:

A mi városunkban nagyon ritkán indul bírósági eljárás megvesztegetett hivatalnokok ellen. Ezek általában bukott emberek, akik túl mohók voltak és maguk alatt vágták a fát, eljátszották a kapcsolataikat. Egyszerűen nem akartak már osztozni, elmarták a többieket a húsosfazéktól, vagyis nem tartották már be a játékszabályokat. A rendszer reagál ezekre az emberekre, egyszerűen odavetették őket prédaként. Ritkán érkezik pa­nasz az ilyenekre. A hivatalnokok nem szívesen teregetik ki a szennyest, az ilyen problémákat házon belül intézik.

Nekem úgy tűnik, az ország jelenlegi helyzetében nem megoldás a kor­rupcióra, hogy felemelik a hivatalnokréteg fizetését. A kenőpénz-rendszer már be van járatva. Aki egyszer már belenyalt a mézesbödönbe, nem akar erről lemondani, mindegy, kiféle-miféle.

A mi társadalmunkban minden probléma abból ered, hogy keresztül-kasul behálózza a korrupció. Ezért van az elég súlyos szociális és gaz­dasági helyezet. Minden szociális probléma a gazdaság állapota miatt keletkezik, a gazdasági élet pedig korrupt.

J. N., 27 éves rosztovi lakos, egy háztartási gépeket forgalmazó keres­kedelmi vállalat menedzsere. A Rosztovi Egyetemen végzett:

Nemrég az apósomnál jártam vendégségben. Ott voltak az építész barátai is, pontosabban, ezek az építőipari cégek vezetői voltak. A városi közterek építéséről és rehabilitációjáról folyt a szó. Az utóbbi időben Rosztovban elkezdtek kültéri járólapokat lefektetni. Jó dolog ez, végre le­het normálisan közlekedni a járdán. De a kivitelezéssel a „Tandem" nevű céget bízták meg, amit az építészek korábban egyáltalán nem ismertek, mert a városi hivatalnokok alapították, és most az ő ellenőrzésük alatt áll. Ez a cég nem csak a járólapok lefektetésére vállalkozik, hanem a járó­lapot is ők gyártják, ráadásul a rosztovi börtönben csináltatják a fegyen­cekkel, persze, illegálisan. A hivatalnokok természetesen szuperprofithoz jutnak, hiszen nincs olyan adóellenőr, aki beleütné az orrát egy ilyen cég ügyeibe. Korábban néhány építőipari cég szeretett volna megrendelése­ket kapni ilyen járólapok lefektetésére, de a helyi vezetésnél azt mondták nekik: először, úgymond hitelbe kéne dolgozni egy keveset. De azt azért tudják az emberek, hogy, ha hajlandó vagy egy ideig ingyen dolgozni a helyi szerveknek, előfordulhat, hogy később sem kapsz pénzt egyáltalán az ilyen munkáért. A hivatalnokok egyszerűen udvariasan „ejtenek", aztán próbálj csak érvényt szerezni a jogaidnak a bíróságon.

Egyáltalán, ahhoz, hogy manapság valamilyen engedélyt szerezzünk a hatalmi szerveknél, anyagilag érdekeltté kell tenni valakit, aki a vezetés­ben dolgozik. Ez általában azokra a munkákra vonatkozik, amelyeket a helyi költségvetésből fizetnek – építkezés, felújítás, a városi gazdálkodás átszervezése, licencszerződések kötése és legfőképpen a szeszesitalok árusítása. A vezetés „védőhálója" nélkül semmi ilyesmivel nem lehet foglalkozni egy adott területen. A helyi vezetés „fülese" nyomán elkezd rád szállni a közegészségügyi hivatal, a tűzoltóság stb.

És így tovább, ha a vezetésnek döntenie kell valamilyen tevékeny­ség, kereskedelem vagy ilyesmi engedélyezéséről, a tisztviselők ezer „objektív" okot találnak, miért kell akadályozniuk, húzni-halasztaniuk a dolgot. De ez csak egyetlen dologról szól – kenőpénzt akarnak kizsarolni maguknak.

D., aneszteziológus orvos, kosztromai lakos, 28 éves:

Ami az én saját tapasztalatomat illeti, közvetlenül a munkahelyemmel kapcsolatban, a kórházi korrupció gyökere az orvosok és az alacsonyabb beosztású egészségügyi dolgozók alulfizetettsége. Persze, kénytelen vagyok számítani a páciensek ajándékaira, hálájára, és ezt, nekem úgy tűnik, sem a betegek, sem az orvosok nem tartják megvesztegetésnek. Általában bort, virágot, édességet adnak.

Az orvos-beteg viszony következő szintje, amikor a beteg azért, hogy tisztességesen megoperálják, vagy normális körülmények között he­lyezzék el, egyszerűen lefizeti az orvost. Ez általában olyan osztályokon fordul elő, ahol hosszúak a várólisták. Ahhoz, hogy valaki bejusson a szemészeti osztályra, hónapokig kell várakoznia. Ha soron kívül akar bejutni, fizetnie kell.

Még egy sajátos formula is kialakult a kenőpénz átadására. A beteg átadja a pénzt az orvosnak, és azt mondja: „Doktor úr, kérem nézze át a leleteimet!" Ha kevés a pénz, az orvos így szól: „Több vizsgálatra van szükség!" . Ha elégedett az összeggel: „Nos, így már sokkal jobb a helyzet!" Erre a kódolt szövegre valószínűleg azért van szükség, hogy ne legyen értelme diktafonra venni az esetet, és aztán megzsarolni az orvost, vagy értesíteni a rendőrséget.

Mostanában megjelentek a hivatalosan is fizetett szolgáltatások – az izotópos vizsgálatok, a fibrogasztroduodenoszkópia (ezt hívják úgy a be­tegek, hogy „belet nyelni") vagy a komputer-tomográfia -, ezért elterjedt a pénztári fizetés megkerülése. Lehet közvetlenül az orvosnak fizetni, mert ez előnyös mind a beteg, mind az orvos számára. Az orvos több pénzhez jut, a betegnek meg kevesebbet kell fizetnie.

Előfordul, hogy az orvos egy olyan készítményt ajánl a betegnek, ame­lyet hivatalosan nem írtak fel neki. Persze az ilyen plusz gyógyszerek plusz pénzbe is kerülnek. A gyógyszer persze a kórházé, de a pénzt az orvos kapja közvetlenül. Ilyen esetben elég sok múlik az orvos személyes hozzáállásán. Kínálhat valóban nehezen beszerezhető és szükséges gyógyszert, de az is lehet, hogy valami raktáron maradt vitaminkészít­ményt ad el ritka külföldi gyógyszer gyanánt, amitől rosszabbul ugyan nem lesz a beteg, de jobban sem. A betegek hisznek az orvosnak, meg aztán nem is nagyon ismerik a gyógyszereket.

Olyan is van, hogy pénzért beteglapot készítenek olyan embereknek, akik be sem tették a lábukat a kórházba. Segíthetnek megúszni a kato­naságot, felállítják a kért diagnózist.

A legnagyobb összegeket a főorvos, a főnővér és az osztályvezetők kapják. Az alacsonyabb beosztású orvosok értelemszerűen kevesebbet kapnak. Itt, akárcsak az egyetemen, sok múlik azon, ki hogy tud egyez­kedni.

Sz. M., óraadó tanár egy Rosztov-na-Donu-i főiskolán, 40 éves:

A felsőoktatási rendszert úgy falja fel a sógor-komaság meg a családi összefonódások, mint a vasat a rozsda. Ez az évtized reformjainak legszörnyűbb következménye. A főiskolákban csak az kap munkát, aki „valakinek a valakije" (rokon, ismerős vagy „hasznos ember"). A „főis­kolai dámák" mind-mind különböző hivatalnokok feleségei vagy sze­retői, vagy valamikor azok voltak. A tudományban dolgozók általában sikeresen bejuttatják az ilyen munkahelyekre a gyerekeiket is (máskor az ilyesmi cserealapon működik: mi felvesszük a ti gyerekeitek, ti meg a mieinket). A pályázatok, amelyeket a megüresedett főiskolai oktatói posztokra kiírnak, az aspiránsi felvételi vizsgák, vagy a kandidátusi vé­dések – egy merő fikció. Nem félek kijelenteni, hogy a mai Oroszország felsőoktatási rendszere egy gennyes kelevény, amelyet valószínűleg csak az Oroszországnak nevezett földrajzi fogalommal együtt lehetne eltávolítani.

Végül pedig az utolsó interjú. M. J., 45 éves. Végzettsége szerint op­tikus mérnök. Több éve egy olyan iparvállalat igazgatója, amely évente több millió dolláros forgalmat bonyolít:

„Mostanában engem nem érint a korrupció, bár nem tagadom, hogy a mértéke elég nagy. Talán azért, mert a munkám során alaposan ki­ismertem, és egyszerűen, tudom, mit kell tennem, ha történik valami." (Miután hosszasan magyarázza, hogyan sikerült alkalmazkodnia a korrupcióhoz, váratlanul így szól:) „A fiamat kénytelen voltam külföldre vitetni. De nem csak a katonaság miatt, hanem azért, hogy kiszakítsam ebből a környezetből, hogy ne igya betegre magát." (A végeredmény: a korrupcióval nincs semmi gond, de azért a gyereket mégsem lehet ebben a környezetben hagyni, utazzon csak el az országból.)

*

A megkérdezettek vagy átlagemberek voltak, vagy az üzleti élet alsó vagy középső szintjén tevékenykedő szereplők. Az ő nyilatkozataik szomorú képet festenek: a hivatalnokok mohósága végtelen, legyen szó az oktatásról, az egészségügyről, vagy bármelyik munkahelyről. A korrupcióval leginkább sújtott területek között ott van az igazságszolgál­tatás is. Ahogyan Mihail Paskin, a rendőrségi dolgozók szakszervezete koordinációs tanácsának elnöke tanúsítja, pénzért beosztást, rangot, kitüntetést is lehet venni. A rendőrségi vezetők anyagi gyarapodásának egyik forrása a beosztottaktól való pénzbehajtás (a posztoló rendőr a kerületi rendőrkapitánynak fizet, az pedig tovább, felfelé). A pénzt azoktól szerzik, akik az adott közigazgatási területen végeznek üzleti tevékeny­séget. „A rendőrség – tudósít M. Paskin – már régen kiszorította a he­lyükről azokat a banditákat, akik a kilencvenes években uralták a vidéket. Az üzlet nagyságától függően 5-10 ezer dollár sápot szoktak szedni. A prostituáltakat futtató stricik szintén fejenként 3-10 ezer dollár védelmi pénzt fizetnek. Egy másik pénzforrás – a bűncselekmények kezelése. Pénzért megindítják, pénzért megszüntetik az eljárást. Az eltussolás ára – huliganizmusért 2.000 dollár, egy komolyabb üzletember elleni elkövetett bűncselekményért akár 1,5 millió dollár is lehet. Menjen el a Petrovkára, nézze meg, milyen autók parkolnak ott. A Landrover Sport-tal, ami kb. 160.000 dollárba kerül, a körzeti rendőrparancsnok jár. Persze, ő azt csak kölcsönkapta, a kocsi a testvére nevén van."⁸⁴

A korrupció bomlasztó hatása a hadseregben is érződik, veszélybe sodorva mind az ország védőinek, mind a védendő polgároknak az életét. Erre végtelen számú példát hozhatnánk. Álljon itt csak egy.

Lezárult az elsődleges nyomozati szakasz az Oroszország Honvé­delmi Minisztériuma Rakétatüzérségi Főparancsnokságának egykori vezetője ellen folytatott büntetőeljárásban, aki abba a bizottságba, amely a golyóálló mellények beszerzéséről döntött – és később egyöntetűen megszavazta, hogy ne minden golyóálló mellényt teszteljenek éleslőszer­rel, hanem csak minden ötödiket -, „elfelejtett" szakértőket is delegálni. Ennek eredményeképpen a fegyveres erők több mint 14 ezer golyóálló mellényt vásároltak emelt áron, több mint 200 millió rubelért. Ebből a pénzből a volt főparancsnok személyesen 93 millió rubellel károsította meg az államot, mely összeget bizonyos cégeket közbeiktatva szemé­lyes bankszámlákra irányítottak. A hatósági szakértők kimutatták, hogy a gyártás során az orosz alapanyagot olcsóbb, és a követelményeknek nem megfelelő import anyagra cserélték, s a pályázatban megjelölt 25-30 réteg helyett csupán 22 rétegű mellényeket állítottak elő. A katonai állománynak, azoknak is, akik az Észak-Kaukázusban állomásoztak, olyan golyóálló mellényeket szállítottak le, amelyek sem a golyók, sem a repeszek által okozott roncsolással szemben nem nyújtottak megfelelő védelmet.⁸⁵

Az amoralitás egyre terjed. Íme egy megdöbbentő eset: a katonai nyomozati szervek büntetőeljárást indítottak egy kiképzőtiszt ellen. Az illető két, Dél-Oszétiában elesett katona özvegyétől fejenként 400 ezer rubelt követelt annak fejében, hogy olyan dokumentumokkal lássa el őket, amelyekkel hozzájuthatnak a „Nemzeti jótékonysági alap" és a „Véde­lem" alapítvány által nyújtott anyagi segítséghez. Mire a büntetőeljárás megkezdődött, az egyik asszony már átadta neki azt a pénzt, melyet kompenzációképpen kapott a családfenntartó elvesztése után.⁸⁶

Mi következik az itt felsorolt egyedi „esetekből"? Az emberek totális kiszolgáltatottsága az orosz társadalomban, a szabadság és a jogok teljes eltiprása; az eredmény pedig, ahogyan az egyik interjúalany helyesen megfogalmazta: „Úgy élünk, mint a barmok." De lehet, hogy csak a társadalom alsóbb rétegeiről van itt szó, ott, fent pedig minden rendben van?

Orosz közgazdászok állítása szerint hatalmas lendületet kapott a korporációs korrupció. A krízis által teremtett körülmények között Oroszországban különösen megnövekedett a mértéke. A menedzserek „egyezkedési hajlandósága" úgyszólván száz százalékos, a lényeg -az ár. Ami meglehetősen magas, tekintve, hogy bele kell számolni a rendőri szervek részesedését is. Az eredmény: a topmenedzseri réteg által elkövetett korrupciós bűncselekmények nem kerülnek napvilágra. A korrupció az állami felvásárlás nyomán is növekszik. A hivatalnokok nem tudnak olyan feltételeket szabni, amit a cégvezetők ne fogadnának el. A részesedés akár 40% is lehet. A veszteségeket eltünteti a meghamisított könyvelés. Mindenütt ez a hozzáállás terjed: kivenni a lehető legtöbb pénzt, és kijuttatni külföldre, vagy csak eldugdosni különböző zsebekbe.⁸⁷

A csúcson lévők között dívó korrupció mértékét nehéz megítélni. A Nemzeti korrupcióellenes bizottság elnöke, Kirill Kabanov szerint „minél magasabb a korrupcióban részt vevő beosztása és státusza, annál magasabb szinten vannak védelmezői is. Egyelőre valójában nem is találkoztam olyan üggyel, amelyben igazán magas beosztású hivatalno­kok szerepelnek."⁸⁸ Nos, közvetett adatokra is támaszkodhatunk. Borisz Jelcin, az Oroszországi Föderáció elnöke, a szövetségi parlamentnek küldött üzenetében még 1997-ben megállapította, hogy az országban a törvénytelen gyarapodás, a gazdasági bűnözés és a korrupció fel­virágzásának legfőbb forrása az állami költségvetés megdézsmálása. Egy elgondolkodtató tény: a 2008-as év első felére az ország központi bankjának aranyalapja körülbelül 560 milliárd amerikai dollárt tett ki – és ennyire értékelték Oroszország száz leggazdagabb emberének vagyonát is. A putyini kormányzás kezdetén még csak hét valutamilliárdos volt az országban, a végén pedig már több mint száz.

Néhány szó arról, hogyan harcolunk a korrupció ellen

Rendelkezésükre állnak a Központ a Szervezett Bűnözés Tanulmányo­zására nevű szervezet internetes oldalán található információk.⁸⁹ Ez a központ a Távol-Keleti Egyetemen működik már több mint 15 éve, és a régió monitoringját végzi. A Központ adataiból kiderül, hogy az igazság­szolgáltatás pallosa, legalábbis Vlagyivosztok városában, kicsorbult, és már nem sújt le senkire. A helyi hatalomnak ahhoz még van muníciója, hogy keresztes hadjáratot hirdessen, de magára a hadjáratra már nem­igen jut.

Vlagyivosztok város Frunze városrészének bírósága elmarasztalta az agráripari szövetkezet gazdasági osztályának volt vezetőjét, Vlagyimir Knyizsnyikot, aki megbízatása idején versenytárgyalás nélkül, kedvez­ményes feltételekkel bocsátott egy magáncég rendelkezésére két jókora földterületet. Ez a város és a járás költségvetése számára 14.767.200 rubel hiányt eredményezett. Hatásköri túllépésért és a 14 millió rubeles költségvetési kár okozásáért öt év szabadságvesztésre ítélték, a végrehajtást négy évre felfüggesztve. Primorszkoj járás volt szenátora, Igor Ivanov, aki az ítélet szerint „maffia jellegű bűnszövetkezet egyik szer­vezője" volt, szerencsésen elkerülte, hogy lesújtson rá az igazságszol­gáltatás, mivel még idejében elhagyta az országot. Hasonlóan sikerült megúszniuk a büntetést Szergej Peredrijnek, az ingatlankezelő vállalat volt elnökhelyettesének és a „Primteploenergo" volt vezetőjének, Szergej Vahnyinnak (ők annak a büntetőeljárásnak voltak a vádlottai, amely az ingatlankezelő számára felvásárolt tüzelőanyaggal kapcsolatos törvény­sértő ügyletek miatt indult). Külföldre távozott Jurij Sztyepancsenko, a Primorszkoj járás építkezéseiben vezető szerepet játszó képviselő, aki az állami javak elosztásáért felelős Igor Mescserjakov perében lett vádlott (utóbbit állami vagyonnal való spekulációval vádolják, több mint félmilliárd rubellel károsította meg az államot).

Vlagyivosztok volt polgármesterei, Vlagyimir Nyikolajev és Jurij Kopilov, mindketten hatáskörtúllépést és több milliós gazdasági visszaéléseket követtek el, s mindketten felfüggesztett börtönbüntetést kaptak. Vla­gyivosztok lakásépítési alapjának vezetője, Alan Budajev, egy bűn­szövetkezet tagjaként 151.343.081 rubelt lopott a várostól. A megtorlás – négy év szabadságvesztés három évre felfüggesztve, még a pénzbüntetéstől is eltekintettek (pedig az ügyészség indítványozta, hogy hajtsák be a vádlottakon a valamivel több mint 150 millió rubelt). Ezelőtt meg ott volt Nyikolaj Arzsanovnak, a vlagyivosztoki városfejlesztési és városgazdálkodási hivatal vezetőjének az esete, akit felmentettek a 39 millió rubeles károkozás vádja alól. Igaz, az eljárás során maga a hiva­talnok bevallott 11 milliót, de a bíróság ezt sem vette figyelembe, nem rótták fel neki. Később az ügyet újratárgyalták, és bűnösnek találták Arzsanovot, és – 11 millió helyett – nyolcvanezer rubel pénzbüntetést kapott, de „elévülés miatt" a bűnös büntetlenül távozhatott.

Borisz Gelcer, a szociális kérdések volt elnökhelyettese 17 millió rubelt lopott a járási költségvetésből. A bíróság először három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte, azután megszánták szegényt, és fél évre csök­kentették a büntetést. De a legszerencsésebb mégis Szergej Lomajev, Primorszkoj járás volt főfelügyelője volt: már folyt ellene a szövetségi nyomozás, amikor úgy döntött, hogy egy, a korrupt hivatalnokokat rette­gésben tartó intézménynél – az oroszországi elnöki adminisztrációban fog ezentúl érvényesülni.⁹⁰

A felsorolt példákból kitűnik, hogy amikor ilyen „heves" harc folyik a korrupció ellen, a valóságos nagyságrendek mindig eltérnek a hivatalos statisztikák mutatóitól. Szakértők számításai szerint tízezer végrehajtott korrupciós bűncselekményre csupán hetvenöt bírósági ítélet jut, vagyis az ügyek kevesebb, mint egy százaléka ér így véget. Elég veszélyes ez a tendencia, hiszen, minél többen fogadnak el kenőpénzt körülöttünk, a többieknek annál kisebb a lelkiismeret-furdalása, ha ők is megteszik. Úgy tűnik, a Koreai Köztársaság volt elnöke, aki olyan korrupciós botrányba keveredett, melyben nem csak ő maga, de egész környezete is érintve volt, elsiette a dolgot – ő ugyanis öngyilkos lett, de előtte még ezt az üzenetet hagyta: „Túl sok embernek tartozom felelősséggel […] Túl nagy, mérhetetlen a fájdalom, amit okoztam nekik […]" Nem bírta elviselni a szégyent, és levetette magát egy szikláról.

Nos, nem sok köze van a tényleges gyakorlatnak a napvilágra került korrupciós bűncselekmények mennyiségéhez, s még kevesebb az ilyen ügyekben elítéltek számához.

Erre a közgazdaságtudomány elméletei adhatnak magyarázatot.

A korrupció elterjedésének specifikus okairól a peresztrojka utáni Oroszországban

Azzal, hogy miért növekedett meg a korrupció mértéke a rendszerváltás­hoz vezető reformok idején, kiterjedt szakirodalom foglalkozik, amelyben egymástól igen eltérő jelenségeket is vizsgálnak. Ezt a kérdéskört már mi is érintettük, amikor arról írtunk, miért nem lehet az Oroszországban dívó megvesztegetésnek gátat vetni. Ugyanakkor úgy véljük, hogy a mai oroszországi korrupció jelenségének megértéséhez mindenekelőtt annak az átalakulásnak a jellegét kell meghatároznunk, amely az országban lezajlott.

Az első, amit érdemes figyelmünk középpontjába állítani, hogy miként határozták meg az 1990-es évek történelmi pillanatának jellegét az ak­kor hatalomra került politikai erők. Ők ugyanis forradalomnak nevezték ezeket az eseményeket. Ez a tény döntő hatással volt a rendszerváltást kísérő átalakulások stratégiájának alakulására, mivel forradalmi helyzet­ben a legfőbb feladatok minden esetben:

• a hatalom megerősítése a hatalmat támogató társadalmi-politikai réteg megteremtésével;
• olyan anyagi források felkutatása a hatalomra került vezetők részéről, amelyek segítségével politikai pozícióikat megerősítik.

A tulajdonnal kapcsolatos tranzakciók és a korrupció a fent nevezett feladatok legfontosabb mechanizmusaivá válnak. Hadd idézzünk fel néhány sokatmondó kijelentést az oroszországi rendszerváltó reformok kidolgozóinak és bevezetőinek szájából. Vlagyimir Mau: Gazdaság az átmeneti periódusban. Tanulmányok a posztkommunista Oroszország gazdaságpolitikájáról. 1991-1997 című művében például így ír: „Az a mechanizmus, amely a gyenge forradalmi hatalom túlélését biztosítja, az ingatlanvagyonnal kapcsolatos manipuláció. Minden forradalomban közös, hogy ideológiai paradigma alapozza meg a tulajdonviszonyok átalakítását egy bizonyos irányban. De ez a modell csak a végrehajtandó átalakítás általános kereteit szabja meg. A forradalmi kormány konkrét intézkedéseit azonban egészen más tényezők determinálják: a korrup­cióval elegyített politikai célratörés."⁹¹

Ezt a gondolatot viszi tovább Jegor Gajdar, A. Radigin: A tulajdonreform Oroszországban: út a múltból a jövőbe című könyvéhez írt előszavában: „Ha a piacgazdaság felé vezető úton nem lett volna elhúzva a mézes­madzag – a nómenklatúra által megszerezhető dollárok – aligha tudta volna az ország ezt az utat békésen, vérontás nélkül végigjárni."⁹² Így tehát a tulajdonnal kapcsolatos manipulációkat és a korrupciót a kilenc­venes évek elején Oroszországban hatalomra került erők úgy tekintik, mint a társadalmi-gazdasági rendszer transzformációjának legfontosabb eszközeit. S ha felidézzük emlékeinkben a nyolcvanas évek végének kiélezett vitáit arról, milyen szerepet játszhat az árnyékgazdaság és az árnyéktőke a rendszer egy lehetséges piaci reformfolyamatában, akkor láthatjuk, hogy a rendszerváltás ideológiájában az árnyékszféráknak és a korrupciónak mint komponensnek a politikai célok elérésének érdekében hatalmas jelentőséget tulajdonítottak.

Így tehát a korrupció a társadalmi-gazdasági és politikai rendszer transzformációja során a rezsimet támogató társadalmi-politikai réteg, az új tulajdonosi osztály kialakulásának mechanizmusává vált. Erre egy klasszikus példa az árverések esete, amelyeken, sokak véleménye szerint a gazdaság politikailag jelentős ágazatainak újraelosztása zajlott azon társadalmi erők között, amelyek biztosítani tudták Borisz Jelcin győzelmét az 1996-os elnökválasztáson.

Emlékeztetnénk az olvasót arra, hogy e modellnek megfelelően az állami költségvetésnek hitelt kellett kapnia a kereskedelmi bankoktól, amelynek fedezetét a legsikeresebb vállalatok részvénycsomagjai al­kották. A részvényekre, amelyek a fedezetet alkották, versenytárgyalást írtak ki. A győztes meghatározta a hitel összegét, amelynek kifizetésére a hitelezett kötelezte magát. A gyakorlatban mindez a következőképpen festett:

Az oroszországi kereskedelmi bankok konzorciuma – melyet az „Imperial", „Inkombank", „Onekszimbank", „Fővárosi Takarékbank", „Menatep" bankok és a „Nemzetközi Pénzügyi Vállalat" alkottak – nagy összegű előnyös privatizációs kölcsönt ajánlott az orosz szövetségi kormánynak, amely átmenetileg pótolta a költségvetésbe betervezett privatizációs bevételeket, azzal a feltétellel, hogy a legrentábilisabb orosz vállalatok részvénycsomagjainak kezelését a kormány átruházza a konzorciumra.

Oroszország Pénzügyminisztériuma tizenkét szerződést kötött az árve­rések győzteseivel hitelszerződés kötésének jogára, melynek fedezetét szövetségi tulajdonban lévő részvények s az ezekkel való kereskedési jog képezte.

A számvevőszék 1995-ben, a privatizációs intézmények komplex el­lenőrzése után az ilyen versenytárgyalások hatékonysága ellen, további lefolytatásuk beszüntetéséért emelt szót. Többek között azzal érvelt, hogy a szövetségi vagyon zálogba adása révén a büdzsé nagyjából annyi hitelhez jutott, amely egyenlő azoknak a nem lekötött betéteknek az összegével, melyeket a Pénzügyminisztérium a szövetségi költség­vetésből ez idő alatt azokban a bankokban helyezett el, melyek később a versenytárgyalások győzteseivé váltak.

Ilyen nem lekötött betétek voltak a Pénzügyminisztérium által elhelyez­ve a következő bankokban:

• az AB „Imperial" bankban 80 millió amerikai dollár értékben, míg az általuk két hitelszerződésben biztosított hitel értéke 43,3 millió dollár;
• „Fővárosi Takarékbank"-ban 137,1 millió amerikai dollár, míg a biz­tosított hitel értéke 100,3 millió dollár;
• a „Menatep" bankban 120 millió dollár, míg a két szerződésben biz­tosított hitel 163,125 millió amerikai dollár volt.

A hitelszerződések kötelezettségekre vonatkozó cikkelye alapján, amelyet az 1995. augusztus 31-i 889. számú elnöki rendelet megerősí­tett, a hitelezett a szerződésben vállalt kötelezettségeket teljesítési év megjelölése nélkül a szövetségi költségvetésből volt köteles teljesíteni, ugyanakkor minden hitelszerződésben feltüntették, hogy a teljesítés az 1995-ös költségvetési év eszközeiből történik, ami gyakorlatilag azt je­lentette, hogy a részvények zálogba adása, vagyis a szövetségi vagyon ideiglenes használatba adása helyett a részvények szervezett kiárusí­tása folyt. Az államnak „hitelező" bankok, lehetőséget kaptak arra, hogy közvetlenül vagy megbízottaikon keresztül tulajdonosaivá váljanak az állami vállalatok zálogba adott részvénycsomagjainak. Eközben a pénz, amelyből a bankok „hiteleztek", valójában az államé volt.

Naivitás volna azt gondolni, hogy a „versenytárgyalás" kifejezés va­lamilyen valódi alkuhelyzetet takart. A valóságban egyszerű részvény­eladás történt egy előre kiválasztott vevőnek. Ily módon a versenytár­gyalásokat nyugodtan besorolhatjuk a korrupciós ügyletek klasszikus példái közé.

A privatizáció jellege, mértéke és radikális volta döntő módon befolyá­solták az életszínvonal alakulását és az állami bevételek eloszlását a lakosság körében, ez pedig jelentősen megnövelte a társadalmi rétegek közti különbségeket. Hatással volt ez a társadalom morális légkörére is. Egyet kell értenünk az ismert francia közgazdásszal, Wladimir Andreffel, aki ekkoriban a következőket írta: „A gazdaság minden szereplője előbb-utóbb opportunista módon⁹³ reagált a privatizáció folyamatára, s a törvényeket és a normákat megkerülve, gondolkodás nélkül felhasz­nált minden joghézagot arra, hogy veszteségeit minimalizálja vagy más gazdasági szereplőkre hárítsa, így felhasználva azokat a piacra való kilépésért folyó harcban."⁹⁴ A konkurencia legyőzésének eszközeiként az egoista viselkedés és a megtévesztés megnövelték a piaci tranzakciók veszteségeinek összegét, s ezek terhei az üzlet meghatározott szerep­lőire hárultak.95

Ahhoz, hogy felismerjük a kapcsolatot a privatizáció orosz modellje és a társadalom erkölcsi leépülése között, figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy – szociológusok megállapítása szerint – az orosz kollektív tudatban nem szerepel a magántulajdon fogalma annak „vegytiszta" for­májában, s nem különíti el a tulajdont a társadalomtörténeti, gazdasági és lélektani kontextustól, amelyben az megjelenik. Másképpen fogalmazva, az oroszok számára a tulajdon, ha nem is mindig, de az esetek nagy részében egyenlő azzal a tulajdonnal, amelyhez hozzáadódnak birtok­lásának körülményei is. Ráadásul ezek a körülmények nem elsősorban jogi, sokkal inkább morális minősítést kapnak. Például, az orosz kultúra és mentalitás elidegeníthetetlen részét képezi az az elképzelés, hogy a tulajdonhoz való jog megszerzése elsősorban a munkához kötődik, mely általános értékeket és javakat teremt. Csak az ilyen becsületes munka tekinthető a tulajdon „igazságos" forrásának.⁹⁶

Az oroszok ragaszkodása a „munka becsületéhez" láthatóan nincs összhangban azzal, ahogyan a jelenlegi gyakorlatot értékelik. Ahogyan a Komplex Társadalomtudományi Kutatások Intézetének felmérése mu­tatja, „állampolgáraink egyáltalán nincsenek meggyőződve arról, hogy a tulajdon valamilyen formában ellenszolgáltatás az egyén személyes fáradozásaiért, és hogy jelenleg nálunk azok bírnak vele, akik valóban a legrátermettebbek és legszorgalmasabbak".⁹⁷ A felmérés eredményeiből kiindulva, a lakosság nagyobbik fele bizonyos abban, hogy a becsületes munka a mai körülmények között nem vezethet sikerhez és jelentős anyagi jóléthez. Ők úgy gondolják, minden a szerencsén és a személyes kapcsolatokon múlik. Az a tény, hogy az orosz kollektív tudat számára a „munkáért tulajdont" modell uralkodik és számít legitimnek, azzal is jár, hogy legalábbis komoly kétségeik vannak afelől, hogy a tulajdon nagy ré­szének eloszlása jelenlegi tulajdonosai között legitimnek tekinthető-e?

Maga a jelenlegi tulajdonosi réteg, tekintetbe véve tőkeképességük megszerzésének gyakran „sajátos" útjait, szintén érzékeli saját legitimi­tásának hiányát, ez pedig azzal jár, hogy csökken a tartós befektetések iránti érdeklődése, érdekeltsége a cégek technikai modernizálásában. Az új tulajdonosi réteg képviselői kapitalista vállalkozókból zsírosodó élőskö­dőkké válnak, olyan emberekké, akikre nem csak a hatalom képviselői, hanem a közönséges bűnözők is szívesen vadásznak.

A privatizáció eredményeképpen az ország a tulajdon permanens „átcsoportosításának" tanújává vált. Minden újonnan hatalomra jutó tár­sadalmi csoportnak (az állam, a régió, az ágazat vagy az adott vállalat szintjén), ha birtokában van a régi tulajdonosok „számlatörténetének", nem csak minden lehetősége, de minden alapja is megvan a tulajdon legális vagy informális újraelosztását kezdeményezni, és ezt aktívan fel is használja pozícióinak erősítése érdekében. A tulajdon permanens újraelosztása vált az országban zajló belpolitikai folyamatok lényegévé. S minden alkalommal a bennfentesek, a „lojális", „hűséges" szereplők válnak ennek nyerteseivé. A korrupció rendszerjelleget öltött.

A társadalmat „lefagyasztották" a rendszerváltás következményei. A Komplex Társadalomtudományi Kutatások Intézete szociológiai felméré­sek alapján fordított arányosságot mutatott ki a kilencvenes évek reform­jai révén kialakult új társadalmi-gazdasági helyzethez való alkalmazkodás sikeressége és az olyan jellemvonások és viselkedési modellek, mint a törvénytisztelet, és a társadalmi nyilvánosság által elfogadott etikai, erkölcsi és jogi normákhoz való igazodás között. Kiderült, hogy a maga­san fizetett, sikeres karriert befutott, gazdag orosz állampolgárokra jóval kevésbé jellemzőek a fent említett tulajdonságok, mint kevésbé tehetős társaikra (főleg, ha az utóbbiak nem városi környezetben élnek).

„A tulajdon szerepe Oroszország lakosainak életében: feltételezések és valóság"⁹⁸ című kutatás keretében olyan adatokat kaptak a kutatók, melyek ismeretében új nézőpontból közelíthetjük meg ennek a szaka­dásnak a természetét. Arról a statisztikailag mérhető összefüggésről van szó, amely a megkérdezetteknek a tulajdont illető világnézeti meg­győződése és aközött van, hogy milyen mértékben ragaszkodnak a törvényeknek és a morálnak megfelelő viselkedéshez. „Azoknak a tudati és viselkedési formáknak a hordozói, akiket – mivel ezek felelnek meg leginkább a liberális, piaci elveknek – a legmodernebbeknek szoktunk tartani, a normatív előrejelzések ellenére nem a legmagasabb, hanem a legalacsonyabb társadalmi felelősségtudatról tettek tanúbizonyságot, s a többieknél kevésbé hajlandóak tiszteletben tartani a civilizált társadalmi rend erkölcsi és jogi alapjait."⁹⁹ Így tehát, ha a magántulajdon ellenzőinek körében a lopott javak megszerzését 85-90% teljesen elfogad­hatatlannak tartja, addig a „modern emberek" körében ez az arány 77%-ra csökken. Az adózás elmulasztását az előbbiek közül 84-86%, az utóbbiak 61%-a ítéli el. De a legelrettentőbbek azok a számok, amelyek a megvesztegetés jelenségének megítélését mutatják. Ezt a „konzervatívok" 72-77%-os meggyőző többséggel elfogad­hatatlannak nyilvánították. De a társadalom „modernizált" rétege ebben is kész a radikális liberalizációra: a válaszadók e csoportjában csak 44% ítélte el határozottan a megvesztegetést, tehát kevesebb, mint a csoport fele. Tendenciának tekinthető minden uralkodó társadalmi réteg esetében érdekeknek a törvényi keretek és előírások megkerülésével elért érvényesítése.

A rendszerváltás és a korrupciós modellek ezzel járó kiterjedt haszná­latának következményeképpen olyan gazdasági és politikai elitünk lett, amely a lakosság szemében nem rendelkezik a szükséges legitimitással, ez pedig a társadalom fokozódó dezintegrációjához, a társadalmi közöny növekedéséhez és ahhoz vezet, hogy az ország elveszíti a modernizá­ciós kitöréshez szükséges társadalmi energiát.

Az a hatalom, amely korrupciós modelleknek köszönheti felemel­kedését, aligha fog komolyan harcolni önmaga ellen. Csupán imitálni fogja a harcot, semmi több. S még azt is csak addig a mértékig, amíg akár ez az imitáció is nem válik számára veszélyessé. Ezért a korrupció problémája egyre inkább átnő majd a hatalom, és a hatalom lényegének problémájába.

A korrupció a kormányzás rossz hatásfokának indikátora. S amikor arról beszélünk, hogy átmeneti időszakokban megnövekedik a korrupció, valójában azt értjük ezalatt, hogy az intézmények transzformációja haté­konyságuk csökkenésével jár együtt. Az, hogy a rendszerváltás során a nyugati intézményrendszer is átvételre kerül, inkább kivétel, mint szabály volt a posztszocialista világban. Pozitív példákat csak olyan intézmények esetében találunk, amelyek, mivel fejlett piacgazdaságok gazdasági hálózataitól függenek, kénytelenek voltak átvenni ezek kulturális és ér­tékrendszerét is, például annak érdekében, hogy az Európai Unió teljes jogú tagjává váljanak. Ha figyelmesen áttekintjük a fejlett nyugati orszá­gok példáját, látni fogjuk, hogy az intézmények itt nem valamiféle projekt keretében alakultak ki, hanem természetes fejlődés eredményeképpen.

Ennek megfelelően az intézmények nem formális normákkal szabályo­zott zárt objektumokként jöttek létre. Miközben fejlődtek, kapcsolódtak a többi intézményhez, s kialakult az őket körülvevő számos nem hivatalos társadalmi gyakorlat, tradíció, a társadalmi tudat sajátosságai stb. Ez­által a konkrét intézmény hatékonyságát nem csak és nem elsősorban annak formális intézményi arculata határozta meg, hanem a róla leágazó számtalan egyéb tényező összessége. Az intézmények átültetésének orosz gyakorlata a rendszerváltás során ignorálta az intézményeknek és környezetüknek természetes fejlődését.

Csakugyan az a tendencia érvényesül itt, hogy minden uralkodó tár­sadalmi réteg igyekszik érdekeit a törvényi keretek és előírások megke­rülésével érvényesíteni. Sőt, ez egyre inkább mindennapos gyakorlattá válik. Ugyanakkor a cégeknél kimutathatóan növekszik a dolgozók kiszol­gáltatottsága a munkaadóknak. Megfigyelhető tendencia az ellenőrző szervek és az ágazatvezető korporációk összefonódása egy „egységes lobbyszervezetben", államkapitalista alapon, és az állami intézmények formális „privatizációja", és az az átalakulás, melynek során a klientúra alapon szerveződő, a magánkézben lévő és a korporációs érdekeltségek egyesülve egyetlen tényleges hatalmat képeznek.

Mi a végeredmény?

A hatalom válsága, morális leépülése – ez az, ami ellen most harcolnunk kell, ezt kell most legyőznünk. A hatalom a jelcini időktől kezdve nem védi az embereket, hanem önmaga ellentétébe fordulva felfalja a társadalmat, szándékosan távol tartja a népet a kisebb és nagyobb társadalmi kér­dések megoldásában való részvételtől. A hatalom sok tekintetben nem hajlandó elsődleges feladatainak ellátására, és egyre határozottabban degradálódik. Hogyan vehetjük fel ez ellen a harcot?

Az elméleti munkákban gyakran olvashatunk arról, hogy a vállalko­zók eredendően abban érdekeltek, hogy megszegjék a törvényeket. Ugyanakkor a megkérdezettek között olyanok is voltak, akik kijelentették: „Nekem úgy tűnik, hogy a korrupció ellen folytatott harc fő eszköze a törvények rendíthetetlen betartása." (E. V. 40 éves, végzettsége szerint bölcsész. Két bankban dolgozik gazdasági munkatársként, a második bankot arra az eshetőségre hozták létre, ha az első csődbe menne.)

K. N., moszkvai férfi, szakértő egy ingatlanügynökségnél, 38 éves:

Harcolni a korrupció ellen… Nos, nem is tudom. Ahhoz, hogy ne csak a szokásos kampány legyen belőle, az kellene, hogy a társadalom minden rétege ezt akarja, és ebben legyen érdekelt. Ehhez idő kell, talán két-három nemzedéknyi. Két eset lehet: vagy már annyira elege lesz belőle mindenkinek, hogy képtelen lesz tovább tűrni, vagy pedig a társadalmi jólét növekedésével a kultúra és az erkölcs is felemelkedik. A gazdag országok szellemileg jobban fel vannak készülve erre a harcra. Ahol nyomor van, nincs kire támaszkodni – mindenképpen esélytelen az ügy.

I. P., 30 éves férfi, Ivanov város egyik főiskoláján dolgozik:

Az alsóbb szinteken, amilyen a felsőoktatás, vagy a kórházak, szerin­tem a fizetések felemelésével lehet harcolni. A tanár vagy az orvos nem a saját rossz természete miatt keveredik korrupcióba, hanem a kilátástalan helyzete miatt. Végül is, ők azért járnak munkába, hogy tanítsanak és gyógyítsanak, nem pedig azért, hogy harácsoljanak. A hivatalnokokkal már más a helyzet. Túl sokan vannak közöttük, akik eleve azért akarnak a hatalomnak dolgozni, hogy lophassanak, nincsenek elveik, ideáljaik, programjuk. Itt, azt hiszem, csak egy nemzedékváltás segíthet, vagy az, ha megváltozik a közvélemény a korrupcióval kapcsolatban. Most már annyira hozzászoktak az emberek ahhoz, hogy a társadalom korrupt, hogy jószerével csak a látszat kedvéért háborognak. Valójában a lelke mélyén a többség úgy gondolja, ez a dolgok rendje, mindig is így lesz, egy hivatalnok másképp nem is működik. Ezért annyi a reakció a sajtóban olvasható leleplező cikkekre is – mindenki hüledezik egy kicsit, aztán el­hallgat. Majd, ha valóban elhiszik, hogy a korrupció nem szabály, hanem szégyenletes kivétel, talán valami megváltozik.

(Fordította: Iván Ildikó)

Jegyzetek

1 Аннан, К.: Мировое сообщество эры интернационализма. Независимая газета, 1999. december 31.

2 Бизнес, 2000. április 3.

3 Uo.

4 Uo.

5 Lásd: Богущ, Г.И.: Коррупция и международное сотрудничество в борьбе с ней. (Jogtudományi kandidátusi disszertáció), Moszkva, 2004.

6 Тюменев, А. И.: Государственное хозяйство древнего Шумера. Moszkva – Leningrád, 1956.

7 Arisztotelész: Politika.

8 Uo.

9 Thomas Hobbes: Leviathan.

10 Political Corruption – A Handbook. Szerk.: A. J. Heidenmeier, V. T. Le Vine. New Brunswick, N.Y., Oxford, 1989.

11 Латинско-русский словарь (szerk.: И. Х. Дворецкого). Moszkva, Русский языук, 1976.

12 Мишин, Г. К.: Коррупция: понятие, сущность, меры ограниченияю. Moszkva, 1991.

13 Friedrich, Carl J.: Corruption Concerns in Historical Perspective, in: Political Corruption. – A Handbook. New Jersey, 1989.

14 Uo.

15 Гевелинг, Л. В.: Клептократия. Социально-политическое измерение коррупции и негативной экономики. Борьба африканского государства с деструктивными формами организации власти. Moszkva, 2001.

16 Клямкин, И., Тимофеев, Л.: Теневой образ жизни. Социологический автопортрет постсоциалистического общества. 2000.

17 Баранов, В. М.: Теневое право. Nyizsnij-Novgorod, 2002.

18 Uo.

19 Наумов, А. В.: Ответственность за коррупционные преступления по законодательству европейских стран, in: Коррупция: политические, эконо­мические, организационные и правовые проблемы (szerk.: В. В. Лунеева). Moszkva, 2001.

20 Кирпичников, А. И.: Взятка и коррупция в России. Szentpétervár, 1997.

21 A korrupció első közgazdasági jellegű vizsgálatai között voltak Susan Rose-Ackerman kutatásai: Коррупция и государство. Причины, следствия, ре­формы. Moszkva, 2003.; lásd még I. Sihata: Взятка как рента за монопольное положение чиновников, Чистые руки, 1999. № 1; valamint Mauro, P.: Why Worry about Corruption? Washington D.C., 1997.

22 Роуз-Аккерман, С.: Коррупция и государство. Причины, следствия, реформы. Moszkva, 2003.

23 Епифанова, Н.: Исследование коррупции на основе методов экономиче­ской теории, Вопросы экономики, № 1, 2007. 36.

24 Барсукова, С. Ю.: Коррупция: научные дебаты и российская реальность, Общественные науки и современность, № 5, 2008.

25 Левин, M., Сатаров, Г.: Явление коррупции в России. Победить это зло сложно, но бороться можно, Независимая газетаю, 1997. október 2.

26 Political Corruption. – A Handbook. Szerk.: A. J. Heidenmeier, V. T. Le Vine. New Brunswick, Oxford, 1989.

27 Лунеев, В. В.: Коррупция, учтенная и фактическая, Государство и право, № 8. 1996.

28 Simon, D., Eitzen, D.: Elite Deviance. Boston etc.: Allyn and Bacon, 1990. XII., 9-10.

29 Friedrich, C. J.: The Pathology of Politics: Violence, Betrayal, Corruption, Secrecy, and Propaganda. New York, Harper & Row, 1972. 482.

30 Бондаренко, И. А.: Коррупция: экономический анализ на региональном уровне. Szentpétervár, Петрополис, 2001. 23.

31 Mизес, Л.: Человеческая деятельность. Moszkva, 2000. 689.

32 Олсон, M.: Возвышение и упадок народов: Экономический рост, стаг­фляция, социальный склероз. Новосибирск, ЭКОР, 1998. 401.

33 Тимофеев, ЛЖ: Институциональная коррупция: Очерки теории. Moszkva, 2000.

34 Uo.

35 Uo.

36 Leff, N.: Economic Development through Bureaucratic Corruption, American Behavioral Scientist, 1964. Vol. 8, No 3. 8-14.

37 Mendez, F., Sepulveda, F.: Corruption, Growth and Political regimes: Cross­country Ecidence, European Journal of Political Economy, 2006. Vol. 22, No. 1. 84. Szatarov és Levin úgy látják, hogy a korrupció afféle „kenőanyagként" kompenzálni képes az állami adminisztráció hiányosságait, segíthet a piaci vi­szonyok bevezetésében, megtisztíthatja a piacot, illetve szerepet kaphat annak szabályozásában is.

38 Епифанова, Н.: Исследование коррупции на основе методов экономи­ческой теории…

39 Andrei Schleifer és Robert Vishny szerint a megvesztegetéseket két csoportra oszthatjuk: „tolvajlás nélküli", amikor a megvesztegetés beleépül a legális tranzak­ció költségeibe, illetve „tolvajlással" társuló megvesztegetés, amikor a korrupció által megtakarított összeg egy része a bürokrata zsebébe vándorol.

40 Uo. 43.

41 Mauro, P.: Corruption and Growth, Quarterly Journal of Economics, 1995. Vol. 110. (augusztus), 681-712; Mauro, P.: The Effect of Corruption on Growth, Invest­ment, and Government Expenditures: a Cross-Country Analysis, Corruption in the global Economy, Elliot, K. A. (Washington: Institute for International Economics).

42 Tanzi, V., Davoodi, H.: Corruption, public investment and growth, IMF, Working Paper, WP/97/139 (1997 október).

43 Susan Rose-Ackerman: Corruption and Government: Causes, consequences, and reform. Cambridge, Cambridge University Press, 1999.

44 Хеллман, Дж., Кауфман, Д.: Преодоление проблемы узурпации государ­ства в странах с переходной экономикой, Финансы & Развитие, Сентябрь 2001. 31-35.

45 Галицкий, Е., Левин, M.: Коррупционные взаимоотношения бизнеса и власти, Вопросы экономики, 2007. № 1. 19-32.

46 Нестик, Т.А.: Коррупция и культура, Экономическая теория преступле­ний и наказании», № 4/2. (http://corruption.rsuh.ru/magazine/4-2/n4-05.html)

47 Георгий Сатаров: Россия во мзде, Новая газета, 2-8. 2000. Nem szabad harcolni e „progresszív" jelenséggel szemben, hívta fel a figyelmemet az Izvesz­tyija vezércikke, amely a „Korrupció jó dolog" címet viselte. A magukat meg nem nevező szerzők így érveltek: „[…] a korrupció nélkül az orosz állam összedőlne: egyetlen gyakorlati lépésre sem lenne képes, az üzleti világban egyetlen adás­vételre sem kerülhetne sor, az állampolgárok egyetlen hétköznapi problémát sem tudnának megoldani. Szükséges lenne végre már megértenünk, hogy a korrup­ció – a mindenünk. Hogy a korrupció – jó dolog. Számos, a témával foglalkozó tudós is azt hangoztatja, hogy a korrupció nagyon is megfelelő piaci módszer a problémák megoldására, a verseny igazgatásának civilizált, fegyvertelen formája […] A korrupció – piaci. A jelentése – a fejlődés […]"

48 Барсукова, С.: Коррупция: научные дебаты и российская реальность, Общественные науки и современность, 2008. № 5. 38.

49 Idézi: Экономические и социальные проблемы России. Вып. II. Социально-экономические аспекты коррупции. 59.

50 Uo.

51 Uo. 39.

52 Барсукова, С.: Коррупция: научные дебаты и российская реальность, Общественные науки и современность, 2008. № 5. 39.

53 W. Michael Reisman: Folded Lies: Bribery, Crusades, and Reforms. Free Press, 1979.

54 Радаев, В.: Формирование новых российских рынков. Moszkva, 1998. 161-168.

55 Кузьминов, Я. И.: Тезисы о коррупции. ГУ-ВШЭ. Moszkva, 1999. 8-12.

56 Косалс, Л.: Центр реформ – микроуровень, Независимая газета. 2000. január. 8.

57 Яковлев, А.: Добро пожаловать в постпереходную экономику! Вопросы экономики. 2000. № 2. 139.

58 Галицкий, Е., Левин, M.: Коррупционные взаимоотношения бизнеса и власти, Вопросы экономики, 2007. № 1. 32.

59 Радыгин, А., Сидоров, И.: Российская корпоративная экономика: сто лет одиночества / Вопросы экономики. 2000. № 5. 56.

60 Idézi: Нестик, Т. А.: Коррупция и культура, Экономическая теория пре­ступлений и наказании, № 4/2

61 Mертон, Р.: Социальная структура и аномия. Социология преступности. Moszkva, 1966. 299-313.

62 Idézi: Жилина, И. Ю., Иванова, Н. Н.: Экономика коррупции. Экономические и социальные проблемы России. Вып. II. Социально-экономические проблемы коррупции. Moszkva, ИНИОН, 1998. 53.

63 Uo.

64 Heidenheimer, A., Johnston, M., Le Vine, V. (szerk.): Political Corruption: A Handbook. New-Brunswick, 1989.

65 Arunthanes, W., Tansuhaj, P., Lemak, D. J.: Cross-cultural Business Gift Giv­ing. A New Conceptualization and Theoretical Framework, International Marketing Review. 1994. Vol. 11. 4. 46-47.

66 Uo.

67 Hall, E. T.: The Silent Language. Doubleday, New York, 1959.

68 Idézi: Нестик, Т.А. :Коррупция и культура.

69 Treisman, D.:The Causes of Corruption: A Cross-National Study. Unpub­lished manuscript, University of California, Los Angeles, 1999. június. Lásd még: Lambsdorff, J. G.: Corruption in Empirical Research – A Review. (Transparency International Working Paper.) November, 1999.

70 Paldam, M.: Corruption and Religion. Adding to the Economic Model. (Kézirat.) Aarhus University, Dánia, 1999. szeptember.

71 Bővebben lásd: Голосенко, И. А.: Феномен «русской взятки»: очерки истории отечественной социологии чuновнuчесmва. (http://read.newlibrary.ru/read/golosenko_i_a_/page1/fenomen_russkoi_vzjatki-_ocherk_istorii_otechestvennoi_sociologii_chin.html)

72 Берлин, П.: Русское взяточничество, как социально-историческое явле­ние, Современный мир. 1910. № 8. 48

73 Uo. 52.

74 Uo. 48.

75 Uo. 49.

76 Карнович, Е.: Замечательные богатства частных лиц в России. СПб.: Тип. П.П. Сойкина. 1885.

77 Uo. 52.

78 Uo. 54.

79 Берлин, П.: Русское взяточничество, как социально-историческое явле­ние, Современный мир. 1910. № 8. 55

80 Uo. 56.

81 Барсукова, С., op. cit. 40.

82 Uo. 41.

83 Долгих, А.: Верховный суд назвал главных коррупционеров страны, Новые известия. 2009. május 28.

84 Демченко, В.: Генеральская должность в Mоскве стоит миллион долла­ров. Интервью с лидером профсоюза милиционеров Mихаилом Пашкиным, Известия, № 87, 2009.

85 Шаров, А.: Коррупционеры украли танковый полк, Российская газета -Федеральный выпуск № 4803. 2008. december 2.

86 Uo.

87 Долгих, А, Новые известия. 2009. május 27.

88 Uo.

89 http://www.crime.vl.ru/  

90 Лобова, M.: Страху нет – один задор, Дальневосточные ведомости, 2009. május 27.

91 Экономика переходного периода. Очерки экономической политики посткоммунистической России. 1991-1997. ю – M., Институт экономических проблем переходного периода, 1998. 24.

92 Радыгин, А.: Реформа собственности в России: на пути из прошлого в будущее. Moszkva, 1994. 7.

93 Az „opportunista viselkedés" egészen szélsőséges formákat ölthet, ha vala­miféle szuperprofitról van szó. Egy a témára szakosodott hírelemző ügynökség adatai szerint az 1990-es évek elején üzleti tanulmányokat végzett gáz- és olajipari vezetők tíz százaléka lett merényletek áldozata.

94 Андрефф, В.: Постсоветская приватизация в свете теоремы Коуза (транс-акционные издержки и управленческие затраты), Вопросы экономики. 2003. № 2. 123.

95 Андрефф, В.: Постсоветская приватизации в свете теоремы Коуза, Во­просы экономики. 2003. № 2. 123.

96 Bővebben lásd: Собственность в жизни россиян: домыслы и реаль­ность. – Moszkva, Институт комплексных социальных исследований, 2005. 104-105.

97 Uo. 112.

98 Uo.

99 Собственность в жизни россиян: домыслы и реальность.. 41-42. (Megjelenés alatt a Novaja i novejsaja isztoria c. folyóiratban.)